Magyar Pszichológiai Szemle, 2013, 68. 1. 141–157. DOI: 10.1556/MPSzle.68.2013.1.10.
ÉLETTÖRTÉNET – FEJLŐDÉS ÉS PATOLÓGIA. A NARRATÍV SZEMLÉLET ÉS MÓDSZER HASZNA A DIAGNOSZTIKÁBAN ÉS A TERÁPIÁBAN ———
PÉLEY BERNADETTE Pécsi Tudományegyetem, Pszichológia Intézet, Fejlődés- és Klinikai Pszichológia Tanszék E-mail:
[email protected] Beérkezett: 2012. október 28. – Elfogadva: 2012. december 09.
Az utóbbi egy-két évtizedben a pszichoterápia kereteiben végzett kutatások, valamint a gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy a narratívum és a pszichoterápia szemléletbeli és módszertani összekapcsolása meghatározó alapja lehet a terápiás gondolkodás és gyakorlat megújításának. A narratív szemlélet megújító hatása nem korlátozódik egyetlen terápiás megközelítésre sem, azaz különböző terápiás irányzatok képviselői látnak kiaknázható lehetőségeket ennek a szemléletnek a tudatos beépítésében. A tanulmány áttekinti az élettörténet fejlődésére vonatkozó kutatásokat és a narratív elemzésnek a pszichoterápiában történő alkalmazásait. A narratív tartalomelemzés új eljárásaira támaszkodva a patológiák kategoriális megközelítése helyett mind a diagnosztikában, mind a terápiás folyamat megtervezését és a terápia hatásának vizsgálatát illetően a személyiségfejlődés állapotainak dimenzionális megközelítését javasolja. Kulcsszavak:
fejlődés, élettörténet, narratívum, pszichoterápia
A SZEMÉLYISÉG NARRATÍV ELMÉLETEI A narratív megnyilvánulás, az élettörténet vagy élettörténeti epizódok elbeszélése alapvető én-teremtő gyakorlatnak tekinthető, az elbeszélés maga az én létrehozásának és így az identitás alakításának folyamata. A személyes identitás létrehozása az elbeszélés képességén alapul. Az elbeszélés képessége összekapcsol bennünket másokkal és lehetővé teszi, hogy szelektív módon emlékezzünk vissza a múltra, miközben az elképzelt jövőbeli lehetőségeinket formáljuk. A narratívumban nem 141
142
Péley Bernadette
csak cselekményeket, eseményeket mondunk el, hanem a személyes tapasztalatainkat szándékok, célok stb. terminusaiban beszéljük el. Ez azért különösen fontos, mert fejlődési szempontból ez teszi lehetővé annak a képességnek a kialakulását, hogy mások nézőpontját is fel tudjuk venni az énhez való viszonyban. Az ember természeténél fogva történetmondó, és az elbeszélés természetes módon van benne a hétköznapjainkban. „… az elbeszélés ott van a mítoszban, a legendában, a fabulában, a mesében, a novellában, az eposzban, a történetben, a tragédiában, a drámában, a komédiában, a pantomimban, a táblaképeken (…) az üvegablakokon, a filmben, a képregényben, az apróhirdetésben, a mindennapi kommunikációban” (BARTHES, 1988, 378). A narratívum azonban nemcsak kommunikációs mód, hanem az emberi gondolkodás sajátos formája is (BRUNER, 2005). Bruner szerint két, egymástól jelentősen különböző megismerési móddal viszonyulunk a világhoz, az egyik az elbeszélői, a másik a logikai-tudományos hozzáállás. Bruner narratív elmélete fejlődési elmélet is, azaz a funkcionális különbség a két megismerési mód között fejlődésileg is megragadható és értelmezhető. A kétféle viszonyulási mód fejlődési nézőpontból azt jelenti, hogy a gyerekek már nagyjából három éves kortól kétféle sémát használnak a körülöttük lévő világ megismerésére. Az oksági sémák mellett megjelennek a narratív értelemadás sémái is, amelyek révén a gyermek képessé válik arra, hogy szétválassza a cselekvést, a gondolkodást és az érzelmeket. Az elbeszélés lesz a terepe később annak is, hogy a gyermek ezeket a folyamatokat egymásra vonatkoztassa (BRUNER és LUCARIELLO, 2001, 133–136). PLÉH (2012, 18.) szerint „… a narratív élménymód a világ megismerésének és kezelésének egyik redukálhatatlan, alapvetően antropomorf cselekvés és hősközpontú modelljeként tételeződik”, amely előhuzalozott, veleszületett képességen alapul, és az érés és a társas kapcsolódás folyamatában bontakozik ki. AZ INTERAKTÍV TAPASZTALATTÓL AZ INTERPERSZONÁLIS TÖRTÉNETIG STERN (1995) szerint a narratív szelférzet 4-5 éves kor között jön létre, de a narratív forma (szerveződési mód) az észlelés területén megelőzi a nyelvet. Az egész(leges) tapasztalatra mint jelentésteli eseményre vonatkozó reprezentáció kiindulása az, hogy az interaktív események észlelése és értékelése azok (feltételezett) jelentésén alapul, azaz a szándék, cél, ok stb. szervezi az eseményeket (BRUNER, 2005). Stern ezt a szerveződési formát protonarratívnak nevezi, mert szerinte az interaktív világot már akkor narratívumszerű eseményekbe szervezzük, amikor még nem tudunk beszélni, nem mondunk történeteket. Stern úgy gondolja, a protonarratívumszerű struktúrák elkülöníthető jellegzetességeinek azonosítása az idői érzésformák azonosításán alapul, azaz az affektív állapot időbeli intenzitásváltozásain (például elhalkuló, lecsengő). Egy-egy ilyen egységet nevez Stern protonarratív csomagnak. Ezeknek a protonarratív egységeknek a jelentése és koherenciája a narratívumszerű struktúrán alapul, amely magában foglalja a dráma fonalát és a cselekmény alapvető egységeit, a cselekvő személyt (szereplőt), az akciókat, a célt, a tárgyat és a kontextust. 142
Élettörténet – fejlődés és patológia
143
A narratív szelf-érzet kialakulása után a tapasztalatainkat saját magunknak és másoknak történetekben mondjuk el, és Stern szerint ezáltal létrejön életünk „hivatalos” története. Ez az önéletrajzi elbeszélés, ezek a történetek lesznek a pszichoterápia elsődleges adatai (STERN, 1998). A múltbeli tapasztalatok mentén alakuló történeteket, ahogy erre többen rámutatnak, a gyerekek a szülőkkel együtt, az ő támogatásukkal hozzák létre, azaz ezek ún. együttes-konstrukciók (FIVUSH és DUKE, 2002; STERN, 1998). A „mi történt?” kérdések mentén alakul a közösen létrehozott történet, beleértve az érzelmi tetőpontokat, az értékelést, a koherenciát. Így alakulnak a családdal megosztható hivatalos narratívumok. A szülő tudja, hogyan kell kiegészíteni vagy módosítani egy történetet, akkor is, ha nem volt ott, annak érdekében, hogy hiteles és koherens narratívum legyen belőle. Sternt – ahogyan a klinikusokat is – ezzel kapcsolatban az a kérdés foglalkoztatja, hogy az így kapott narratív „végeredménynek” milyen a viszonya a történeti igazsághoz. Ezt azért is tartja fontosnak, mert a narratív szelf is konstrukciós folyamat révén jön létre, ami szerinte egyfajta laboratóriumként működik, azaz az alakulás folyamatában hibák, javítások, elaborációk adódnak hozzá, kisebb-nagyobb kiigazítások, „titrálás” zajlik. Az ennek eredményeképpen létrejövő narratív szelf a többi szelf-érzet implicit és explicit anyagát is használja. A terápiás munka során az emlékezetben megőrzött élettörténet felidézésével felbukkannak azok az élmények, amelyek kulcsfontosságúak, Stern ezeket a kórlélektan narratív kezdőpontjának nevezi, és nem tartja fontosnak, hogy mikor jelentkezett vagy kezdődött a fejlődés során. Fontosabbnak gondolja annak megértését és azonosítását, hogy melyik szelf-érzet, illetve viszonyulási mód (tartomány) érintett leginkább. Mivel a szelf-érzeteknek ugyan van fejlődésileg formálódó időszaka, minden új szelf-érzet az élmények új tartományát nyitja meg, de nem olvasztja teljesen magába, vagy nem szünteti meg a korábbiakat. A szelf-érzetek egymás mellett élnek. Stern pszichoterápiás felfogásában így kapcsolódik össze a fejlődési és a narratív szerveződési szempont.
Történeti igazság és narratív igazság A megélt tapasztalat és az elbeszélt (re)konstruált tapasztalat közötti megfelelés kérdését a pszichológiában SPENCE (1982) vetette fel. Ha a megélt múlt és az elbeszélt múlt között túl nagy a diszkrepancia, akkor ez a történetszerveződési és elbeszélési mód létre is hozza és fenn is tartja a valóság eltorzítását, és ez jelentősen hozzájárul a mentális zavarok kialakulásához. Ilyenkor az elbeszélő számára elsődlegesen hozzáférhető történet, Winnicott szavaival élve, a hamis szelf-szerveződést jeleníti meg. A narratív és történeti igazság viszonyának jobb megértéséhez Stern a munkatársaival több kísérletet is végzett óvodás korú gyerekekkel (FAVEZ, DE ROTEN, STERN és BONVIN, 2003; STERN, 1998). Az egyik kísérletben a gyerekeknek eljátszottak egy történetet. Az anyák is jelen voltak, de két csoportra osztották őket, egy részük detektív tükör mögül követhette nyomon a gyerekek által látottakat, a másik fele a csoportnak egyáltalán nem látta az előadást. Az előadás végén a gye143
144
Péley Bernadette
rekek elmesélték édesanyjuknak, hogy mit láttak. A kutatók azt találták, hogy a történet rekonstrukciója, a megvitatás, az egyezkedés folyamata stb. nagyon különböző módon történt, és független volt attól, hogy az anya látta vagy nem látta az előadást. Sokkal inkább az egyedi stílus dominált, voltak, akik elsősorban a történet eseményeinek sorrendjét hangsúlyozták, figyelmen kívül hagyva a koherenciát vagy az értékelést, míg más anyák éppen ellenkezőleg jártak el. Lényegesnek azt látták a kutatók, hogy az együttes narráció stílusa teljes mértékben meghatározta a végső történetnek mind a tartalmát, mind a formáját, és ez a közösen létrehozott változat hónapokkal később is stabil maradt, és ez abban az esetben is így volt, ha az eredetitől jelentősen eltért. Stern szerint az együttes narráció regulációs stratégiának tekinthető, amely kognitív, affektív és nem-verbális aktusok integrációját követeli meg, és sajátos diádikus interakciós mintázatot követ. Az együttes narrációnak a pszichoanalitikus terápiában játszott szerepére világított rá Lust Iván, amikor a terapeutának a narratív igazság megtalálásában játszott szerepét hangsúlyozza: „Ami a történeti igazságot illeti, el kell fogadnunk, hogy az analitikus olyan helyzetben van, hogy nem tudja nem befolyásolni páciensét. Azzal, hogy segít a dolgok értelmét megtalálni, valóban bizonyos jelentések valósulnak meg mások rovására – hasonlóan ahhoz, ahogyan a korai szocializáció során történik, ahol az anyai narratív sémák kiformálják, meghatározzák, hogy mi az, amit a gyerek tudomásul vehet. Hasonlóan, de nem ugyanúgy. És ebben a differenciában van a lényeg. Ez teszi lehetővé az élettörténet részleges újraírását” (LUST, 2009a, 127).
A narratívum mint a gondozói tapasztalat feltárásának eszköze A gondozói tapasztalaton alapuló mentális struktúrák befolyásolják a gyerekek érzelmi és viselkedéses válaszait, amikor új szociális helyzetbe kerülnek. Ezek a kognitív-affektív mentális struktúrák, melyek információkat tartalmaznak a szelfről, a másikról és a szociális interakciók elvárt mintázatáról, a szociális interakciók szabályozóinak, az érzelmi válaszok kioldóinak tekinthetők. Így tehát ezeknek a reprezentációknak kulcsszerepük van az alkalmazkodásban – a bántalmazott gyerekeknél a rossz alkalmazkodásban –, mivel érzelmileg feltöltöttek, és az érzelmek központi szerepet töltenek be a közeli kapcsolatok viselkedéses szerveződésében (SHIELDS, RYAN és CICCHETTI, 2001). A bántalmazott gyerekek viselkedését új szociális helyzetben elsősorban nem a helyzet jellegzetességei, hanem a negatív tartalmú reprezentációk befolyásolják. Hiperarousal, szorongás, haragos reaktivitás jellemzi őket, és ezek a válaszok konzisztensek a gondozói tapasztalattal, de nincsenek szinkronban az aktuális helyzettel. A hiperarousal és a hipervigilancia feltehetőleg a biztonság fenntartását segíti a fenyegető és bejósolhatatlan otthoni környezetben, de ezek az érzelmi válaszok nem illeszkednek számos helyzethez, támogatják az impulzivitást, a reaktív agressziót és a szociális visszahúzódást. Erre válaszul a kortársak még inkább elkerülők, elutasítók lesznek velük vagy éppen gonoszak, ezzel tovább erősítve bennük a negatív elvárásokat, vagyis, hogy ezt a bánásmódot kaphatják másoktól. Ez az útja annak, ahogy a maladaptív reprezen144
Élettörténet – fejlődés és patológia
145
tációk támogathatják, elősegíthetik azt az összetett interaktív mintázatot az adott környezetben, amely hozzájárul a bántalmazott gyerekek nehézségeihez a szociális kapcsolatok terén (lásd erről még jelen kötetben RÉVÉSZ tanulmányát [89–103]). A pozitív gondozói tapasztalatok az érzelmek árnyaltabb megértését teszik lehetővé és adaptívabb érzelmi és viselkedésbeli szabályozáshoz vezetnek. A feltételezett közvetítő mechanizmus a bántalmazás és a rossz szociális alkalmazkodás között a gondozói tapasztalaton alapuló reprezentáció, így a szerzők célja annak meghatározása volt, hogy ezek a mentális struktúrák összefüggenek-e a bántalmazott gyerekek elutasításával, amikor egy új szociális csoportba lépnek (SHIELDS, RYAN és CICCHETTI, 2001). Ennek a kérdésnek a megválaszolásához a gondozók narratív reprezentációjának vizsgálatát végezték. Feltételezésük az volt, hogy a téma szempontjából adekvát szülő-gyerek helyzetről szóló történeteket kell kérniük ahhoz, hogy a reprezentációk szabályozó szerepét azonosíthassák. Ehhez az ún. Rochester Parenting Stories (RPS) módszert alkalmazták, nyolc felszólító jelleggel bíró történetet szülő-gyerek interakciós helyzetekről. A cél érzelmileg telített témák, epizódok előhívása volt, ahol a konfliktus megoldását, a fegyelmezés módját, az autonómia támogatását, stresszteli helyzetben a segítség igénylését, a megnyugtatást lehetett azonosítani. (Az érzelemreguláció vizsgálatának más módszereit illetően lásd BÁTKI tanulmányát jelen kötetben [105–125].) A vizsgálatot egy táborban végezték, ahol bántalmazott gyerekek (gondozói hálózat révén nyilvántartottan bántalmazott) és nem bántalmazott gyerekek együtt voltak. Így természetes körülmények között is megfigyelték a gyerekeket, illetve a kortárs kapcsolatok alakulását, majd ezt értékelték. A narratív vizsgálat hipotézise szerint a bántalmazottak narratívái a gondozóról kevésbé pozitív/koherens, inkább negatív/beszűkült és inkább negatív/dezorganizált lesz (ez utal a maladaptív reprezentációra). A maladaptív reprezentáció az érzelmi szabályozatlansággal, a rossz társas viselkedéssel és a kortársak elutasításával jár egy új csoportba lépés esetén. A maladaptív reprezentációk, legalábbis részben, közvetítői (átvivői) a rossz bánásmód hatásának a kortárs csoportban történő elutasításhoz, azaz a rossz bánásmód következménye egy új közegben ezzel az átvitellel érvényesül. A maladaptív reprezentációk támogatják az érzelmi szabályozatlanságot, és ez növeli a kortársak elutasítását. Tartalmi és strukturális elemzést egyaránt végeztek a kapott szövegeken. A tartalomelemzés szempontja a gyerekek által megjelenített szülői viselkedés értékelése volt a következők szerint: az autonómia támogatása, válaszkészség, érzelmi kizsákmányolás, fizikai kizsákmányolás. Ezeket a viselkedésjellemzőket ötfokú skálán értékelték. A struktúra elemzését háromfokú Likert-skálával végezték (nem igaz, valamennyire igaz, teljesen igaz) a következő szempontok szerint: 1. ellenállás – ez a feladatban való részvétel, a biztatás mértéke stb.; 2. szegényesség – kevés elem, illetve kevés olyan elem, ami eltér a közvetlenül bemutatott történettől (a kép egyszerű leírása lenne az egyik kritérium), ismétlések, a részletek hiánya, érzelmekkel kapcsolatos témák hiánya; 3. a történet fő vonalától való eltérések mértéke, például lényegtelen részletek, nem lehet tudni hogyan kapcsolódnak a főcsapáshoz; 4. inkoherencia – nincs logikus előrehaladás, nincsenek világos kapcsola145
146
Péley Bernadette
tok a történet különböző elemei között, a szereplők érzései, gondolatai között, ehelyett ellentmondások, inadekvát összekapcsolások jellemzik azt. A strukturális elemzés azért volt különösen fontos, mert voltak olyan gyerekek, akik meglehetősen idealizált történetet mondtak el, azaz a tartalom mentén nem lehetett jól azonosítani. Természetesen az idealizált történetek védekezési stratégiaként értelmezhetők. Az eredmények mind a terepmegfigyelésben, mind a narratív sajátosságokban jól elkülönítették egymástól a célcsoportot és a kontrollcsoportot.
Szelf-fejlődés, önéletrajzi emlékezet és narratív gondolkodás Szelférzetünk nem csak a személyesen megtapasztalt élményekhez kötődik. Azt, hogy kik vagyunk és hogyan értjük meg saját tapasztalatainkat, az is formálja, ahogy mások tapasztalatait megértjük. Ez két értelemben is igaz (FIVUSH, BOHANEK és DUKE, 2008). Mások nézőpontjának beépítése gazdagítja saját múltbeli tapasztalataink megértését, azaz amikor másokkal megosztva beszélünk az emlékeinkről, jóval árnyaltabb és szubjektívebb módon konstruáljuk a múltat. Mások történeteit, tapasztalatait hallgatva pedig a lehetséges nézőpontok gazdagodnak, azaz a saját magunkra vonatkozó perspektíva változásához vezethetnek. A személyes tapasztalatainkon kívül eső, mások által elbeszélt múltbeli események azért fontosak, mert modelleket nyújtanak, kereteket és nézőpontokat adnak saját élményeink megértéséhez (lásd bővebben ebben a számban HALÁSZ és KIRÁLY tanulmányát [57–70]). Az önéletrajzi emlékek a szelf-fejlődés meghatározóivá válnak, de természetesen nem a múltbeli emlékek felhalmozódása révén, hanem azáltal, hogy ezek az emlékek szubjektív (szelfre vonatkoztatott) nézőpontból szerveződnek, és egy élettörténeti epizód jelenbeli elbeszélését annak jelentése és értékelése határozza meg. Az önmagunkról való tudás tehát mások tapasztalatain keresztül is szerveződik, és a családtagok történetei, a családi történetek ismerete a szelf-érzet időbeli kiterjesztését vonja maga után, azaz a saját életünkkel kapcsolatos érzések és tudások mások életének kontextusában is szerveződnek. FIVUSH és munkatársai (2008) ezt nevezik intergenerációs szelfnek. FIVUSH és DUKE (2002) szerint a szelf-fejlődésben fontos szerepet játszó családi kommunikáció, a történetek megosztásának módja jelentősen befolyásolja a saját élettörténet szerveződését és így az identitás alakulását. Az a mód, ahogy a családtagok elfogadják vagy cáfolják a másikat, együttműködőek vagy éppen elutasítóak egy epizód kibontásában, elutasítják vagy megerősítik a másik hozzájárulását és nézőpontját egy múltbeli emlék elbeszélése során, inkább koherens vagy inkább töredezett identitásszerveződésnek kedvez. A szerzők azt is feltételezték, hogy a családi történetek ismerete, a jobb önmegértés révén, a stresszteli események megértését és kezelését is befolyásolja, azaz rezilienciatényezőnek számít. Ennek igazolására kutatást is végeztek, melyben 9–12 éves gyerekek és családjaik vettek részt. Az életkori csoport megválasztásában az játszott szerepet, hogy ez az életkori szakasz jelentősnek mondható az önéletrajz és a szelf-fejlődés szempontjából, a 146
Élettörténet – fejlődés és patológia
147
narratíváknak új jelentősége lesz az önmegértésben, az identitás alakulásában (lásd erről bővebben a szövegben: narratív koherencia fejlődése). A kutatás során vacsora alatti beszélgetéseket rögzítettek, és az ott elhangzott történeteket elemezték gyakoriság és típus szerint, valamint az emlékek kibontásának kommunikációs sajátosságait. Különböző kérdőíves módszerekkel felmérték a gyerekek önértékelését, lelki jól-létét, társas helyzetét (szociális alkalmazkodását) valamint a családi működést. Eredményeik alátámasztották, hogy a saját családtörténet árnyalt ismerete és a pszichés jól-lét között összefüggés van, és ennek alapján feltételezték, hogy klinikailag hasznos diagnosztikai támpontként szolgálhat a családtörténet ismeretének felmérése gyerekek és serdülők esetében. A szerzők (DUKE, LAZARUS és FIVUSH, 2008) kidolgoztak egy húsz tételes, egyszerű választásos (igen/nem) kérdőívet a családtörténet ismeretének felmérésére. Eredményeik alapján azt állítják, hogy a családtörténet ismerete a pszichológiai állapot és a pozitív változás lehetőségének adekvát indexe. Ennek a feltevésnek intervenciós következményei, illetve lehetőségei is vannak pszichoterápiás és nevelési-pedagógiai helyzetekben egyaránt. A narratív gondolkodás tanulmányozásában központi kérdés, hogy a gyerekek hogyan tesznek szert a narratív gondolkodás képességére. Mi áll a mögött, hogy megértik a dramatikus kiegyensúlyozatlanságot és a narratív szubjektivitást, azaz egy történetben képesek felismerni a drámai feszültséget és a szereplők belső állapotait, képesek számításba venni az elbeszélés lehetséges perspektíváit. A narratívum mint történet az elvárások vagy konvenciók elhagyása, illetve megsértése körül forog. A kánon megsértése kiegyensúlyozatlanná teszi a történetet, bennünket pedig kíváncsivá és motiválttá tesz arra, hogy az elbeszélés szempontjából releváns elemeket építsünk be. Fontos tehát, hogy szokatlan, előre nem várt fordulat következzen be, akkor lesz csak a történet elmondásra érdemes (BRUNER, 1990). Ha azt állítjuk, hogy a narratívum (jó történet) a konvenció megsértését implikálja, akkor ezzel egyben azt is feltételezzük, hogy az elvárások megsértésének észleléséhez tisztában kell lennünk azzal, hogy hogyan kéne történnie a dolgoknak. Fejlődési szempontból ez azt jelenti, hogy a gyerekek csak akkor tudják észrevenni, megragadni a dramatikus egyensúlytalanságot vagy krízist a történetben, ha már képesek a kanonikus események megértésére. A kisgyerekek életében számos esemény ismétlődik naponta, illetve viszonylag rendszeresen, mint például a születésnapi zsúr, a reggeli felkelés, egy óvodai nap, bevásárlás, ebédfőzés stb. Ezeket a rutineseményeket a játékaikban és monológjaikban elaborálják, erőfeszítést tesznek arra, hogy megértsék a kapcsolatokat azoknak a mindennapi eseményeknek a folyamatában, melyekben részt vesznek. Az események ismételt előfordulásával a gyerekek ezeket a tapasztalatokat általános, forgatókönyvszerű emlékek formájában raktározzák el (NELSON, 1989; KIRÁLY, 2001). Az így megszerzett tudás, azaz ezeknek az eseményeknek a reprezentációja a kanonikus ismeretek területe. Ez a tudás alapozza meg, teszi lehetővé a kánon megsértésének észlelését. LUCARIELLO (1990) szerint ez azért fontos, mert a kánon megsértése a narratív gondolkodás kioldójaként működik. A megszokottól való eltérés, a kiegyensúlyozatlanság arra készteti a gyereket, hogy a cselekvés síkjáról a tudatosság síkjára térjen át. Ennek következtében a történet cselekménye a szereplők, a hősök elme147
148
Péley Bernadette
állapotához kapcsolódik. Óvodásokkal végzett szellemes kísérletében az általános tudást a születésnap, illetve a születésnapi forgatókönyv képviselte. Ezen a „szokásos” történeten különböző változtatásokat végeztek, például beszúrtak új mozzanatokat. Eredményeik azt mutatták, hogy a gyerekek a nem várt fordulatok következtében éltek a narratív kiterjesztéssel. Az is kiderült azonban, hogy ebben az életkorban a gyerekek legkönnyebben a cselekmény szintjén történő változtatásokat észlelik.
A narratív koherencia fejlődése Az én-fejlődéssel és az identitásállapotokkal foglalkozó kutatók egybehangzóan az élettörténet koherenciáját tekintik a legfontosabb mutatónak. Koherencián általában a történet elemeinek összefüggését, a történet értelmességét és követhetőségét értik. A szétesett vagy hiányos történetek esetében a hallgatónak-olvasónak kell folyamatosan narratív kiterjesztéseket tenni. A koherencia megbomlása, illetve a koherencia előállításának különböző módjai mind fejlődési, mind klinikai szempontból relevánsak (PLÉH, 1996; LUST, 2009b). A koherencia fejlődésére Habermas dolgozott ki elméleti modellt. Az integrált, koherens élettörténet létrehozása a koherencia négy típusának megértését és hasznosítását követeli meg (HABERMAS és BRUCK, 2000). Az élettörténetet gyűjtőfogalomnak tekintik, ami egyrészt sajátos nyelvi produktum, másrészt önéletrajzi terminusokban való gondolkodás képessége, azaz a következtetések, indoklások ezen alapulnak. Az integrált élettörténeti szövegeket globális idői, oksági és tematikus koherencia jellemzi valamint egy kifejezetten az élettörténetekre vonatkozó sajátosság, amit életrajzi koherenciának nevezhetünk. A szerzők hangsúlyozzák annak jelentőségét a koherencia megítélésében, hogy az elbeszélt élettörténet mennyire illeszkedik a kultúra (élettörténeti) elvárásaihoz. Ahogy korábban már kitértünk rá, a személyes tapasztalatok történetként való elmondását a gyerekek két éves kor táján kezdik megtanulni, és az óvodáskor végére elég ügyes történetmondók. Ez a képesség kisiskoláskorban aztán tovább finomodik, de a valódi – fenti jellegzetességekkel bíró – élettörténeti elbeszélés, történetszerveződési mód csak serdülőkorban kezd kialakulni. Ennek az életkorilag meghatározható váltásnak kognitív és szociális-motivációs okai egyaránt vannak. Kognitív, mert megfelelő absztrakciós képesség kell hozzá, és motivációs, mivel ebben az életkorban egyre fontosabb lesz az egyediségnek az önéletrajz alapú értékelése, valamint a személyes problémák megosztása másokkal. A szerzők különböző vizsgálatokat végeztek a koherencia serdülőkori fejlődésére, valamint a koherencia jellegzetességeinek felmérésére különböző életkori csoportokkal (HABERMAS és BRUCK, 2000; HABERMAS és PAHA, 2001; HABERMAS és DE SILVEIRA, 2008). Nyelvi jegyek azonosításával és kvalitatív elemzéssel azt találták, hogy a koherencia fejlődése életkor-specifikus, és, hogy a serdülőkor végére rendelkeznek a gyerekek a koherens élettörténet létrehozásához szükséges tudással és képességekkel.
148
Élettörténet – fejlődés és patológia
149
Az óvodáskorúak és a kisiskolások implicit módon megértik, hogy mi alkot egy jól formált történetet, mik az alapszabályai. Képesek a saját életükből különálló élményeket mint kis történeteket elbeszélni, azaz történeteiket az idői koherencia jellemzi. Serdülőkorig a gyerekek összegyűjtik azokat a kulturális ismereteket, melyek alapján el tudják képzelni, hogy mi hozza létre a tipikus élettörténetet a saját társadalmukban. Megértik például a teljes formális életciklust („forgatókönyv”) és el tudják mondani általánosítva, hogy mi lesz velük, ha majd nagyok lesznek. Ez lenne az életrajzi koherencia. A serdülők már képesek olyan oksági narratívák létrehozására, melyek megmagyarázzák, hogy a különböző események hogyan kapcsolódnak össze egymással az életrajz kontextusában. A serdülők nagyon motiváltak a magyarázat keresésében, fontos számukra, hogy mi okozott egy eseményt, hová vezetett, hogyan alakult és milyen módon vált jelentéstelivé és kapcsolódott más életeseményhez, epizódhoz. A serdülőkorra jellemző „önismereti érzékenység” idején a saját tulajdonságok, attitűdök, hiedelmek, preferenciák most már azoknak az életeseményeknek a terminusaiban fogalmazódnak meg, melyek az adott hiedelmet, preferenciát stb. okozták. „Miért utasítom el szüleim konzervatív nézeteit”; „Miért érzem magam zavarban, ha a másik nem képviselői is jelen vannak”. Az ilyen és hasonló kérdések most már az élettörténet kontextusában kapnak értelmet, a serdülők a múltbeli személyes élmények kiválogatása és rekonstruálása révén keresnek koherens magyarázatokat (oksági koherencia). A serdülőkor vége felé, fiatal felnőttkorban olyan átívelő témák, értékek vagy alapelvek azonosítása kerül előtérbe, melyek életünk nagyon különböző epizódjait integrálják, és annak a lényegét közvetítik, hogy kik is vagyunk valójában. Serdülőkortól képesek vagyunk és törekszünk is arra, hogy olyan történeteket konstruáljunk a múltról és a szelfről, amelyek idői, életrajzi, oksági és tematikus koherenciát mutatnak. Az önéletrajzi emlékezet és a narratív megértés eddigre olyan szintre fejlődik, hogy elmondhatjuk: az identitásalakítás szolgálatában áll (MCADAMS és JANIS, 2004). Ha viszont az önéletrajzi emlékezet és a narratív megértés fejlődése megakad, ha nem alakul ki élettörténet, ez az identitás fejlődését illetően drámai következményekkel járhat. Az intézetben nevelkedés (és részben az örökbefogadás is) nemcsak az élet(történet) kezdetében okoz törést, hanem a személyes emlékek együttes felidézésének és együttes elbeszélésének hiányát is okozza. Emiatt gyakran úgy tűnik, mintha ezeknek a gyerekeknek, fiatal felnőtteknek nem lennének emlékeik. Egy tizenöt éves örökbefogadott lány kapcsolatteremtési nehézségek miatt jelentkezett terápiára (az esetről részletesen PÉLEY, 1998). Alig beszélt, és még az aktuális napi eseményekről sem tudott történetet mondani. A nehézkesen haladó terápia folyamán egy alkalommal kiderült, hogy minden tantárggyal elboldogult az iskolában, de a történelemmel nagyon meg volt akadva. Arra panaszkodott, hogy azt merő képtelenség megjegyezni, hogy mi történt mi után, és, hogy események között milyen kapcsolatok vannak. A terapeuta számára világossá vált, hogy páciensének nem az emlékei „hiányoznak”, hanem az a tapasztalat, hogy az átélt események megoszthatóak, felidézhetőek, történetté formálhatóak. 149
150
Péley Bernadette
A terapeuta azt gondolta, hogy kettőjük közös történetében kell gondolkodnia. A páciens állapotában akkor következett be jelentős változás, amikor ezt a történetet közösen rekonstruálni tudták. Óvatosan és kíváncsian figyelte, hogy mire emlékszik a terapeuta, és az emlékeit hogyan mondja el. Egyre több élettörténeti epizód került elő, és nem csak emlékek, érzelmek is. A kultúra – gyakran implicit módon – felkínál különböző életforgatókönyveket vagy metanarratívumokat, és ezek jelentős szerepet játszanak saját élettörténetünk szerveződésében, életeseményeink értelmezésében. Az előbbi esetpéldánál maradva, „az intézetis gyerek története” mint metanarratívum befolyásolja az egyedi történetek szerveződését és megoszthatóságát is. A pszichoterápiás munka sem hagyhatja figyelmen kívül ezeknek a metanarratívumoknak a szerepét, de jelen tanulmány kereteibe nem fér bele ennek bővebb kifejtése.
NARRATÍV ELEMZÉS A PSZICHOTERÁPIÁBAN A pszichés zavarok, mentális betegségek hátterében a világ, s benne a személy helyzetének hibás leképezése áll. Ez utóbbiak mögött számos kutató szerint a metakognitív képességek fogyatékosságai húzódnak meg (FONAGY és TARGET, 1996; LIOTTI és INTRECCIALAGLI, 1998; STILES, MESHOT, ANDERSON és SLOAN, 1992). A történetek sűrítve tartalmazzák azokat az eszközöket, amelyek révén a személy fel tudja mérni helyzetét és viselkedését a helyzethez tudja igazítani. DIMAGGIO és SEMERARI (2004) szerint a történetek mintegy térképként szolgálnak a szociális térben. Ha ez a térkép szegényes, inadekvát, elmosódott vagy kaotikus, a személy hibásan fogja felmérni szociális kapcsolatait és saját belső állapotait, ami megakadályozza őt abban, hogy megfelelően alkalmazkodjon társas környezetéhez, illetve problémáit másokkal meg tudja osztani. Ez olyan ördögi kört eredményez, amely fenntartja a tüneteket. Dimaggio és Semerari a terápia folyamán elhangzó narratívumokat a tartalom és a struktúra szempontjából elemzik. Hat értékelés szempontot használnak: 1. Mennyire kontextualizált az elbeszélés; 2. Mennyire pontosan írja le a személy belső állapotát; 3. Az elbeszélésben megjelenített interakció mennyire realisztikus; 4. Mennyire válik el vagy folyik össze más történetekkel; 5. Elkülönülnek-e az élménytartományok (valóság, álom, fantázia); 6. Mennyire érthetőek a szereplők közötti viszonyok, van-e minden megjelenített én-aspektusnak dialogikus partnere. Ezeknek a kritériumoknak a megítélése a terápia teljes folyamatának hátterén és a terápiás szakértelemre támaszkodva valósulhat meg. Hasonló terapeutai értelmezést kíván meg a BOOTHE és VON WYL (2004) által kidolgozott JAKOB narratív elemzés, ami a terápiás első interjú elemzésére szolgál. Az elemzés hat lépésből áll. Az első két lépés technikai jellegű: az első interjú anyagából kivonják a narratív epizódokat és átírják őket. A következő lépésekben az elbeszélésben megnyilvánuló cselekvéstervek alapján jellemzik a személy dramaturgiai repertoárját és az elbeszélő én-megjelenítésének módját. Ezt követően a történet kiinduló feltételei alapján az egyes epizódok kimenetelére vonatkozó 150
Élettörténet – fejlődés és patológia
151
hipotéziseket fogalmaznak meg, amelyek a legjobb (happy end) és a legrosszabb (katasztrófa) változatokat tartalmazzák. A következő lépésben modellezik a személy kapcsolati konfliktusait és a személy által használt elhárításokat. Végül a személy kapcsolatkezelési mintái alapján hipotéziseket fogalmaznak meg a terápiás együttműködés valamint az áttétel-viszontáttétel várható folyamatait illetően. A dinamikus rövid terápiák területén Luborsky és munkatársai dolgoztak ki narratív elemzési technikát (összefoglalóan lásd LUBORSKY és CRITS-CHRISTOPH, 1998). A Központi Kapcsolati Konfliktusok elemzése lényegében a terápia során felbukkanó élettörténeti epizódok tartalmának kapcsolati szempontú elemzését jelenti. Luborsky azt aknázta ki, hogy a terápiás szövegekben a kapcsolati epizódok viszonylag jól elkülöníthetők. A viselkedésben és a képzetáramlásban megjelenő cselekvési intenciók és belső állapotok alapján részletes kódrendszert dolgozott ki ezeknek az epizódoknak az elemzésére. Az elemzésben a páciens vágyait, a másik személy válaszait és a páciens szelfjének a másik személy válaszára adott reakcióit kódolják. A páciens rendszeresen visszatérő kapcsolati mintái, például az a séma, hogy a páciens közeledési vágyára a másik elutasítással válaszol, amire ő csalódással és szomorúsággal reagál, személyiségének, illetve patológiájának megértéséhez járulnak hozzá, miközben közvetlen diagnosztikus érvényességgel nem rendelkeznek, azaz nem rendelhetők meghatározott személyiségzavarokhoz vagy kórképekhez (magyarul lásd PÉLEY, 2008; BAGDY, FEKETE, ERDÉLYI és MEZŐMÉSZÁROS, 2008). Jóllehet a Központi Kapcsolati Konfliktusok elemzésében továbbra is központi szerep jut a terapeutai értelmezésnek, maga az értelmezés egy elméleti modell alapján megfogalmazott, véges állapotú, zárt kódrendszerben történik. Nem a terápiás narratívumok, hanem a narratív identitás kutatása felől indulva McAdams is kiterjesztette az élettörténetek szerveződésének vizsgálatát a személyiség diagnosztika területére, s ezáltal a terápiában bekövetkező változások követésére. MCADAMS (1993) szerint az érett, egészséges identitást tükröző élettörténeti narratívumokat a hitelesség, a differenciáltság (tartalmi komplexitás), a nyitottság és a generatív integráltság (az élet szerves folytatására való kitekintés), mindenekelőtt azonban a koherencia jellemzi. A koherens élettörténeti elbeszélés az élettapasztalatokat úgy integrálja egységes egésszé, hogy a történetet a szándékteliség érzésével ruházza fel. McAdams narratív identitás modellje élettörténeti interjúk elemzése során formálódott, amelyekben a személyeknek jelentős életeseményeiket kellett elbeszélniük. A történetek tartalmának és struktúrájának elemzésére McAdams sajátos fogalomrendszert és ennek megfelelő kódolási eljárást alakított ki, amelyben a koherenciát négy szempont szerint kódolta: orientáció, a történet belső struktúrája, az értékelés kiváltotta érzelmek és a téma integráltsága. A kódolás jellegzetessége, hogy ugyan nem mondatról mondatra halad, mint ahogy azt a nyelvi koherencia vizsgálat modelljei, például AGAR és HOBBS (1982) teszik, hanem tematikus egységeket kódol, viszont a kódokat és ezek pszichológia jelentését előre definiálja és a kódok érvényességét előzetesen ellenőrzi. Más szavakkal, az interjúhelyzetben vagy akár a pszichoterápia folyamán elbeszélt élettörténeti epizódok tartalmára és struktúrájára vonatkozó általánosított kódrendszert alkalmaz, ami nem a kutató vagy a terapeuta aktuális értelmezésétől 151
152
Péley Bernadette
függ, hanem szorosan kötődik az elbeszélt szöveghez. Terápiás dialógusok elemzésében a narratív perspektíva különböző formáinak azonosítására hasonló, előre definiált kódrendszert alkalmaz BERÁN, UNOKA és CZOBOR (2011). A belső állapotok és az elbeszélt szöveg nyelvi tulajdonságai közötti kapcsolatra épül James Pennebaker tartalomelemzési eljárása, amit munkatársaival LIWC (Linguistic Inquiry and Word Count) néven automatizált (PENNEBAKER, FRANCIS és BOOTH, 2001). James Pennebaker kutatásainak hátterében az az alapvető feltételezés áll, hogy az elbeszélésnek önmagában terápiás funkciója van, és az elbeszélés alapján a lelki egészség aktuális állapotára lehet következtetni, valamint a változásra vonatkozó előrejelzéseket lehet tenni. Pennebaker kutatásaiban arra a kérdésre kereste a választ, hogy a testi és lelki egészséget miért javítja, ha személyes élményeinket elbeszéljük szóban vagy írásban. Random módon kiválasztott személyeket arra kért, hogy 3–5 egymást követő napon, az őket mélyen érintő személyes témákról írjanak. A kontrollcsoport tagjainak viszonylag felszínes témáról kellett írnia. A kísérletet követően az első csoport tagjai sokkal jobb egészségi állapotban voltak, mint a kontrollcsoport tagjai. Ezt a paradigmát – naplóírás több napon át – számos célcsoportnál alkalmazták (rákos betegek, műtéten átesettek, állásukat hirtelen elveszítők), hasonlóan kedvező eredménnyel, ami nemcsak szubjektív megítélésen alapult, hanem mérhető változókon, mint az orvoshoz fordulás gyakorisága vagy különböző fiziológia mutatók kedvező változása. A kérdés most már az volt, hogy miért van az írásnak pozitív hatása az egészségi állapotra és a viselkedésre? Azt találták, hogy elsősorban nem az írás témájában rejlik a megoldás, mert a testi és lelki panaszokkal egyaránt küszködő vizsgálati személyek, ha az őket érzelmileg leginkább megterhelő esemény történetét időről időre újraírják, javulásuk mértékében jelentős különbségeket mutatnak. Pennebaker úgy gondolta, hogy nem a tartalmat, hanem inkább az elbeszélés módját kell megvizsgálni. Átfogó szövegelemző programot készítettek, melynek segítségével számos szószámláló kategóriát hoztak létre. Ez a program az érzelmekkel és a kognitív feldolgozással összefüggő szavakat számlálta. A kapott elbeszéléseket ezután a szavak tartalmi kategóriái és a történet minősége szerint (koherencia, szervezettség, struktúra) elemezte (PENNEBAKER és mtsai, 2001). A legérdekesebb eredmények az elbeszélések időbeli változásában jelentkeztek. Az állapot javulását nem az első vagy kiinduló történetnek a pozitív érzelmi töltése, illetve a történet szintjén megállapított koherencia és strukturáltság szintje jelezte, hanem az első és az utolsó történet között mutatkozó változás. A javulók esetében pozitív irányú változás történt az érzelmek pozitivitásában és a koherenciában. Fontos megjegyezni, hogy azok a személyek javultak a legjobban, akiknek a kiinduló történetében jelentősen több volt a negatív érzelmeket kifejező szó és kevesebb a kognitív feldolgozásra vonatkozó. Így azt mondhatjuk, hogy az elbeszélés módjának változása a belső folyamatokban zajló változásokat jeleníti meg és egyben elő is segíti azokat. Hasonló eredményeket kaptak STEPHENSON és munkatársai (1997) Anonim Alkoholisták terápiás naplóinak elemzésével. Egy követéses hatásvizsgálatban viszont azt találták, hogy a terápiás hatás elsősorban az érzelmi változásokban jelentkezett, a terápiában részt vett személyek beszámolóiban viszonylag csekély kognitív változás volt megfigyelhető (AJKAY, GARAMI és EHMANN, 2008). Az auto152
Élettörténet – fejlődés és patológia
153
matikus tartalomelemzési eljárásoknak a fentiekből is kitűnő fontos hozadéka, hogy jelentősen megkönnyítik a klinikai hipotézis vizsgálatok megtervezését és lefolytatását (MARTINDALE, 1996). Pennebaker automatikus tartalomelemzési eljárása a lexikai választások értelmezésére épül. A László és munkatársai által kidolgozott NARRCAT (narratív kategoriális tartalomelemzés – LÁSZLÓ, CSERTŐ, FERENCZHALMY, FÜLÖP, HARGITAI, LENDVAI és mtsai, 2012) nemcsak a szavak, hanem a narratív konstrukció és a belső állapotok közötti összefüggéseket is értelmezi. Azt feltételezik, hogy a személyiségdinamikai folyamatokat elsősorban nem a pozitív vagy negatív érzelmek, a pozitív vagy negatív értékelések vagy a narratívum megkomponálásában szerepet játszó bármely más nyelvileg megjelenített pszichológiai folyamatnak az „összmennyisége”, hanem ezeknek a tartalmaknak a történet szereplőinek eloszlása, elsősorban az elbeszélő és a társak közötti eloszlása jellemzi. Nemcsak az fontos, hogy az elbeszélő milyen pszichológiai tartalmakat jelenít meg, hanem elsősorban az, hogy a szereplők között milyen pszichológiailag értelmezett viszonyokat hoz létre. PÉLEY (2002) vizsgálatában például a kábítószer élvező fiatalok élettörténeti epizódjaikban a szüleiket és a társaikat jóval fenyegetőbbnek, korlátozóbbnak és szorongáskeltőbbnek látták, mint a kontrollcsoport tagjai. POHÁRNOK, KIS, NASZÓDI, BÓNA, NAGY és LÁSZLÓ (2005) borderline és kontrollcsoport élettörténeti elbeszéléseit elemezve pedig azt mutatta ki, hogy a borderline személyek történetiben a kontrollszemélyekhez képest sokkal gyakrabban jelennek meg a társakhoz való téri és érzelmi közeledés, illetve távolodás váltakozásai. Amikor az élettörténeti epizódok elbeszélései a pszichoterápia folyamán jelennek meg, az elbeszélés fenti jellegzetességeit a terapeuta természetesen észleli és értelmezi. A narratív kategoriális tartalomelemzés ehhez a munkához annyiban járul hozzá, hogy az észleleteket és értelmezéseket adatszerűvé képes tenni. Az élettörténeti szövegek tartalomelemzése által biztosított adatszerűség a terápiás irányzatoktól függetlenül mind a diagnosztikában és a terápia menetének meghatározásában, mind a terápiás történések értelmezésében és a terápiás hatások nyomon követésében új lehetőségeket nyújt. Amennyiben a tartalomelemzés a belső állapotok és ezek nyelvi kifejeződései közötti összefüggésekre épül, úgy, hogy ezeket az összefüggéseket érvényességi és megbízhatósági vizsgálatok támasztják alá, akkor lehetőség nyílik arra, hogy a diagnózist ne kizárólagosan a DSM osztályozásnak megfelelően állítsuk fel, hanem a belső állapotokról nyert információkat a szelf-fejlődés állapotaira, illetve a szelf-fejlődés zavaraira vetítsük, és ennek megfelelően tervezzük meg a terápiát. Hasonlóan ahhoz, ahogy a Központi Kapcsolati Konfliktusok vizsgálatában újabban a belső állapotok feltárása nem csupán az áttételi folyamatok megértését, hanem az eset „megfogalmazását” (case formulation) szolgálja (EELLS, 2001). Másfelől, a belső állapotok változásának nyomon követése a terápiás folyamatban természetszerűen megjelenő élettörténeti narratívumok tartalomelemzése által, a terápiás hatásvizsgálat olyan nem intruzív lehetőségét biztosítja, amely más hatásvizsgáló eljárásokkal (kérdőívek, tünetgyakoriság, terapeutai értékelés stb.) adatszerűen összevethető és terápiás irányzatoktól függetlenül alkalmazható. 153
154
Péley Bernadette
BIZONYÍTÉK ÉS ÉRTELMEZÉS A KLINIKAI MUNKÁBAN A betegségek felismerése és kezelése két, egymásnak ellentmondani látszó megközelítés metszéspontjában helyezkedik el. Egyrészt alapvető a tudomány kritériumainak megfelelő, bizonyítható tények ismerete, másrészt annak tudomásulvétele is elengedhetetlen, hogy a tudás alkalmazásának „területe” egy élő, dinamikus rendszer. A betegségek osztályozásának jelenlegi rendszere (DSM), illetve létrehozásának folyamata megfelel a tudományosság kritériumainak. Amikor formális kutatási helyzetben tesztelik, eléri a reliabilitást, azonban ennek a megközelítésnek vannak kockázatai is (JENSEN, HOAGWOOD és ZITNER, 2006). A rendszer megbízhatóságának az alapja a próba-ellenpróba és a megítélők közötti egyetértés. Ha ez a felfogás kizárólagossá válik a mentális betegségek megítélésben, következményeként létrejöhet egy elméletileg gyenge lábakon álló unikauzális pszichopatológiai modell. Az adekvát diagnosztikai munkához számos olyan adatra van szükség, amelyek nehezen operacionalizálhatók, viszont nagyon fontosak. Ezek az adatok így kikerülnek a tudományosság látóköréből. A DSM-IV kialakításánál a cél egy tisztán leíró szintű, az elméleteket illetően semleges rendszer létrehozása volt, ahol a betegségkategóriákba való besorolás kritériuma bizonyos küszöbök átlépésén alapul. Fontos szempont volt a klinikai, kóroktani feltevések kerülése. A figyelem az azonnal leírható viselkedéses, kognitív és érzelmi tünetekre irányult. Jensen és munkatársai szerint azonban a jelenlegi osztályozási rendszer egyáltalán nem elméletmentes: kifejezetten a viselkedéses és biológiai irányultságot képviseli, az interakciókon, a fejlődésen vagy az élettörténeten alapuló dimenzionális modelleket többnyire figyelmen kívül hagyja. A pszichopatológia fejlődési nézőpontját alkalmazó elméletalkotókat elsősorban a folyamat érdekli, annak az összetett történeti útvonalnak a megértése, melynek során a bontakozó élet kísérletet tesz arra, hogy a környezet támasztotta feladatoknak és követelményeknek megfeleljen. A környezeti bemenetek és az egyén válaszai szimultán alakítják a szerveződési folyamatokat és a szervezet kapacitását. Az adaptációs folyamat megértésébe a folyamatosan változó kontextus is beletartozik, és a fejlődő-változó szervezet maga is változó környezetként értelmezhető. Ebből a perspektívából a diszfunkció nem lét-állapot, hanem a környezettel folytatott tranzakció epigenetikus mintázata. Az élettörténet elemzésére épülő narratív megközelítések célja, hogy minél tágabbra vonják azoknak a lelki folyamatoknak a körét, amelyek empirikusan, tudományos igénnyel tanulmányozhatók. IRODALOM AGAR, M., & HOBBS, J. R. (1982). Interpreting discourse: coherence and the analysis of ethnographic interviews. Discourse Processes, 5, 1–32. AJKAY K., GARAMI V. és EHMANN B. (2008). Kísérlet a pszichoanalízis hatásvizsgálatára: volt páciensek visszaemlékezésének tartalomelemzése. Lélekelemzés, 3(1–2), 217–231.
154
Élettörténet – fejlődés és patológia
155
BAGDY E., FEKETE A., ERDÉLYI H. és MEZŐ-MÉSZÁROS I. (2006). Luborsky „Központi Kapcsolati Konfliktus-témák” módszere. In BAGDY E. és BAKTAY-MIRNICS Zs. (szerk.), Párés családi kapcsolatok vizsgálata. 12. fejezet. http://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Pszichologia/20Bagdy/tankonyv/index.html BARTHES, R. (1988). Bevezetés az elbeszélések strukturális elemzésébe. In KANYÓ Z. és SÍKLAKI I. (szerk.), Tanulmányok az irodalomtudomány köréből (p. 378). Budapest: Tankönyvkiadó. BÁTKI A. (2013). Intézetből örökbefogadott gyerekek érzelemregulációs fejlődése. Magyar Pszichológiai Szemle, 68(1), 105–125. BERÁN E., UNOKA ZS. és CZOBOR P. (2011). A szelf affektív bevonódása a pszichoterápiás folyamatba. érzelmi intenzitás kifejezése narratív perspektívahasználattal a terápia kezdeti szakaszában. Pszichológia, 31(3), 237–257. BOOTHE, B., & VON WYL, A. (2004). Story Dramaturgy and Personal Conflict: JAKOB – A Tool for Narrative Understanding and Psychotherapeutic Practice. In L. E. ANGUS, & J. MCLEOD (Eds.), The Handbook of Narrative and Psychotherapy (pp. 283–295). London: Sage Publications. BRUNER, J. (1990). Acts of meaning. Cambridge, MA: Harvard University Press. BRUNER, J. (2005). Valóságosak elmék, lehetséges világok. Budapest: Új Mandátum. BRUNER, J. és LUCARIELLO, J. (2001). A világ narratív újrateremtése a monológban. In LÁSZLÓ J. és THOMKA B. (szerk.), Narratívák 5. Narratív pszichológia (pp. 131–156). Budapest: Kijárat Kiadó. DIMAGGIO, G., & SEMERARI, A. (2004). Disorganized Narratives: The Psychological Condition and Its Treatment. In L. E. ANGUS, & J. MCLEOD (Eds.), The Handbook of Narrative and Psychotherapy (pp. 263–282). London: Sage Publications. DUKE, M., LAZARUS, A., & FIVUSH, R. (2008). Knowledge of family history as a clinically useful index of psychological well-being and prognosis: A brief report. Psychotherapy, 45(2), 268–272. EELLS, T. D. (2001). Update on Psychotherapy Case Formulation Research. Journal of Psychotherapy Practice and Research, 10(4), 277–281. FAVEZ, N., DE ROTEN, Y., STERN, D. N., & BONVIN, P. (2003). The effect of experienced emotions on preschoolers’ narration. Swiss Journal of Psychology, 62(1), 19–26. FIVUSH, R., & DUKE, M. (2002). Narratives and Resilience in Middle-Class, Dual-Earner Families. MARIAL Working Paper 19. http://www.marial.emory.edu/pdfs/wp019_02.pdf FIVUSH, R., BOHANEK, J. G., & DUKE, M. (2008). The intergenerational self: Subjective perspective and family history. In F. SANI (Ed.), Individual and Collective perspectives (pp. 131–144). Mahwah, NJ: Psychology Press. FONAGY, P., & TARGET, M. (1996). Playing with reality I. Theory of mind and the normal development of psychic reality. International Journal of Psychoanalysis, 77, 217–233. HABERMAS, T., & BLUCK, S. (2000). Getting a life: The development of the life story in adolescence. Psychological Bulletin, 126, 748–769. HABERMAS, T., & PAHA, CH. (2001). The development of coherence in adolescents’ life narratives. Narrative Inquiry, 11, 35–54. HABERMAS, T., & DE SILVEIRA, D. (2008). The Development of Global Coherence in Life Narratives Across Adolescence: Temporal, Causal, and Thematic Aspects. Developmental Psychology, 44(3), 707–721.
155
156
Péley Bernadette
HALÁSZ E. és KIRÁLY I. (2013). Téves emlékek gyerekkorban – Trauma és befolyásolhatóság. Magyar Pszichológiai Szemle, 68(1), 57–70. JENSEN, P. S., HOAGWOOD, K., & ZITNER, L. (2006). What’s in a Name? Problems versus Prospects in Current Diagnostic Approaches. In D. CICCHETTI, & D. J. COHEN (Eds.), Developmental Psychopathology. Vol. 1. Theory and Method (pp. 24–40). 2nd edition. New Jersey: Wiley and Sons. KIRÁLY I. (2001). Kisgyermekek eseményemlékezete. A gyermekkori amnézia jelensége: magyarázó elméletek. Pszichológia, 21(2), 191–201. LÁSZLÓ, J., CSERTŐ, I., FERENCZHALMY, R., FÜLÖP, É., HARGITAI, R., LENDVAI, P., PÉLEY, B., PÓLYA, T., SZALAI, K., VINCZE, O., & EHMANN, B. (2012). Narrative language as expression of individual and group identity: The Narrative Categorical Content Analysis (NarrCat). Journal of Language and Social Psychology, SAGE Open (elfogadva). LIOTTI, G., & INTRECCIALAGLI, B. (1998). Metacognition and motivational systems in psychotherapy: A cognitive evolutionary approach to the treatment of difficult patients. In C. PERRIS, & P. D. MCGORRY (Eds.), Cognitive Psychotherapy of psychotic and personality disorders. Handbook of Theory and Practice (pp. 333–349). New York: Wiley and Sons. LUBORSKY, L., & CRITS-CHRISTOPH, P. (1998). Understanding Transference: The Core Conflictual Relationship Theme Method. Washington, DC: American Psychological Association Books. LUCARIELLO, J. (1990). Canonicality and Consciousness in Child Narrative. In B. K. BRITTEN, & A. D. PELLEGRINI (Eds.), Narrative Thought and Narrative Language (pp. 131– 150). Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum Associates. LUST I. (2009a). A pszichoanalitikus narratív. A valóság társas konstrukciója a pszichoanalitikus helyzetben. In BARCY M. (szerk.), Vágy és hatalom. Válogatott írások (pp. 117–128). Budapest: Oriold és Társai Kiadó. LUST I. (2009b). Vágy és hatalom. A pszichoanalitikus kultúrakritika szükségességéről. In BARCY M. (szerk.), Vágy és hatalom. Válogatott írások (pp. 238–280). Budapest: Oriold és Társai Kiadó. MARTINDALE, C. (1996). Empirical Questions Deserve Empirical Answers. Philosophy and Literature, 20(2), 347–361. MCADAMS, D. P. (1993). The Stories We Live By: Personal Myths and the Making of the Self. New York: The Guilford Press. MCADAMS, D. P., & JANIS, L. (2004). Narrative Identity and Narrative Therapy. In.: Angus, L. E. & McLeod, J. (Eds.), The Handbook of Narrative and Psychotherapy (pp. 159–174). Lodon: Sage Publications. NELSON, K. (1989). Monologue as representation of real-life experience. In K. NELSON (Ed.), Narratives from the crib (pp. 27–72). Cambridge, MA: Harvard University Press. PENNEBAKER, J. W., FRANCIS, M. E., & BOOTH, R. J. (2001). Linguistic Inquiry and Word Count. Mahwah, NJ: Erlbaum Publishers. PÉLEY B. (1998). Az anya, mint „történeti tükör”. In LUST I. és KÖKÉNY V. (szerk.), A tétovázás dicsérete. Pszichoterápiás előadások a Faludi utcából (pp. 63–67). Budapest: Animula. PÉLEY B. (2002). Rítus és történet – Beavatás és kábítószeres létezésmód. Budapest: Új mandátum. PÉLEY B. (2008). A pszichoterápiák hatékonyságának vizsgálata. In VINCZE O. és BIGAZZI S. (szerk.), Élmény, történet – a történetek élménye (pp. 152–168). Budapest: Új Mandátum. PLÉH CS. (1996). A narratívumok mint a pszichológiai koherenciateremtés eszközei. Holmi, 8, 265–282.
156
Élettörténet – fejlődés és patológia
157
PLÉH CS. (2012). Narratív szemlélet a pszichológiában: az elbeszélés mint átfogó metafora. Iskolakultúra, 3, 3–24. POHÁRNOK M., KIS B., NASZÓDI M., BÓNA A., NAGY L. és LÁSZLÓ J. (2005). A kapcsolati mozgások számítógépes nyelvészeti vizsgálata élettörténeti narratívumokban. A LASVertikum közelítés-távolítás modulja. Pszichológia, 25(2), 157–169. RÉVÉSZ GY. (2013). A gyerekek alkalmazkodási stratégiái a rossz szülői bánásmódhoz. Magyar Pszichológiai Szemle, 68(1), 89–103. SHIELDS, A., RYAN, R. M., & CICCHETTI, D. (2001). Narrative Representations of Caregivers and Emotion Dysregulation as Predictors of Maltreated Children’s Rejection by Peers. Developmental Psychology, 37(3), 321–337. STERN, D. N. (1995). The Motherhood Constellation. A Unified View of Parent – Infant Psychotherapy. New York: Basic Books. STERN, D. N. (1998). The Interpersonal World of the Infant. A View from Psychoanalysis and Developmental Psychology. Revisiting Selected Issues. London: Karnac. STEPHENSON, G. M., LÁSZLÓ, J., EHMANN, B., LEFEVER, R. M. H., & LEFEVER, R. (1997). Diaires of Significant Events: Socio-linguistic Correlates of Therapeutic Outcomes in Patients with Addiction Problems. Journal of Community and Applied Social Psychology, 7, 389–411. SPENCE, D. P. (1982). Narrative Truth and Historical Truth. Meaning and Interpretation in Psychoanalysis. New York–London: W. W. Norton and Company. STILES, W. B., MESHOT, C. M., ANDERSON, T. M., & SLOAN, W. W. J. (1992). Assimilation of problematic experiences: The case of John Jones. Psychotherapy Research, 2, 81–101.
LIFE STORY – DEVELOPMENT AND PATHOLOGY. THE BENEFITS OF THE NARRATIVE APPROACH IN PSYCHODIAGNOSTICS AND IN PSYCHOTHERAPY PÉLEY, BERNADETTE
Research in psychotherapy and experience in psychotherapeutic practice indicate in the past decades that the narrative approach can fertilize both theorizing and practice. Narrative approach is not delimited to a single therapeutic orientation; it is widely utilized by various therapeutic schools. The paper reviews research concerning the development of the life story and applications of narrative analysis in psychotherapy. Based on the new procedures of narrative content analysis, it suggests a dimensional approach of the developmental states in diagnostics and in the study of therapeutic impact instead of the currently prevailing categorical approach of the DSM. Key words: development, life story, narrative, psychotherapy
157
