Életünk az igazságban, a szépségben és a jóságban — Értékek és erények Jeffrey H. Wattles I. rész: Megélni az igazságot 3. A hit útja az igazság magjához – A názáreti Jézus és a szellemi életvitel (kivonat)
3. A hit útja az igazság magjához – A názáreti Jézus és a szellemi életvitel A hálószobám ablakából látom a reggeli napfényt – de nem közvetlenül, ugyanis az ablak északra néz. A hátsókertünk mögött magas fák tornyosulnak, nem is kevesen. A fény a legmagasabbakat éri először. Az előtetőn látni, ahogy a nap ragyogó sugarai szétáradnak. És a fény rövidesen eléri az alacsonyabb fákat is. Ez a jelenet a szellemi életvitel új napjának hajnalát jelképezi a világunkon: némelyek korábban fogadják be és tükrözik a fényt, mint mások. E hajnalodásra való felkészüléshez és az abban való részvételhez arra van szükség, hogy a beeső fényt megpillantsuk és gyarapítsuk a szellemi tapasztalásunkat. Persze hagyhatjuk, hogy a bizonytalankodás késleltesse a részvételt, azonban az isteni igazság olyan bizonyosságot nyújt, amely kigyógyít a bénultságból és erőt ad az előrelépéshez. „Mennyi időbe telik, mire a szellemi eszmélés elterjed a világunkban?” „Nem tudom.” „Valóban képes lehet-e olyasvalaki mint én, új szinten imádkozni, istenimádatban és bensőséges közösségben elmerülni, szolgálni?” „Igen.” „Gondoskodik-e majd az Isten rólam, ha hozzáfogok ehhez az átalakulást jelentő változáshoz?” „Feltétlenül, de nem szükségképpen úgy, ahogy azt elképzeled. Arra viszont számíthatsz, hogy azon félelmed helyébe, hogy mit kíván tőled az Isten, az Isten gyengédségébe és jóságába vetett bizodalmad kerül.” „Hogyan elégíthetem ki az élettel együtt járó materiális szükségleteimet, ha a szellemi vágyaim teljesítésére összpontosítok?” „Az igaz szellemi útmutatás eredendően kiegyensúlyozott és bölcs, és segít bármiben, amit a materiális kötelezettségeid teljesítéséhez tenned kell.” „Vajon kész vagyok-e rászánni a kellő időt a szellemi növekedéshez?” 1
E fejezet nem adhatja meg a választ mindezekre a kérdésekre, viszont sok olyasmit nyújthat, amely segíti a bizonytalansággal vegyes aggodalom hitté alakítását. Az alábbiakban a názáreti Jézus tanításaiban rejlő jelentéstartalmakról és értékekről villantunk fel egy újszerű képet; az ő életmódja mindannyiunk számára követhető, függetlenül attól, hogy ki milyen valláshoz tartozik, vagy nem tartozik. A szellemi tapasztalás határaihoz vezető út kijelölése során a következő alapkérdésekkel foglalkozunk: a hit fogékony és tevékeny szakaszai; az Isten jelenléte bennünk; a bölcsesség keresése az imában; és a szellem vezette istenimádat. A mindezek alapján kialakított igazságfogalom olyan utat mutat, melyen a tudományos és a bölcseleti igazságok összehangolhatók a szellemi igazsággal. Ezen alapkérdések vizsgálata segít a szellemi tapasztalatszerzésben. A vallási meggyőződések, a szociális kötödés érzései és az előírt cselekedetek egyedül és önmaguktól még nem visznek közelebb az igazság magjához. Ezeknél valami többnek is jelen kell lennie – például amikor az ima újszerű felismerésre vezet, vagy amikor az istenimádatban magasztos szintet érünk el, vagy amikor valóban élvezzük, hogy tehetünk másokért valamit. Semmilyen drámai vagy misztikus dologra nincs szükség; a hétköznapi élményeink is előhozhatják azt az alapvető működésmódot, melynek segítségével felismerjük és megéljük az egyetemes család igazságait.
A saját utam tapasztalatai Az Istenben való utazásomat eddig is megannyi vallásos élmény, megszámlálhatatlan vargabetű és a fokozatos fejlődés jellemezte. A felnőtté válásom szellemi értelemben a feminizmus előretörésének időszakára esett és emiatt csak fokozatosan tudtam magam mögött hagyni az általam használt vallásos nyelvezettel kapcsolatos konfliktusérzést. Bár nálam az Istenre utaló megnevezés az „Atya”, de azért használok más neveket is – Egység, Atya-Anya Isten, Isteni Szülő, Forrás, Szellem, a Világegyetem Ura, a VAGYOK, és jó barát. Találtam egy bölcseleti nevet is neki: az önmagára összpontosuló végtelenség.1 Csak most, hogy e könyvön az utolsó simításokat végzem, hogy megküldjem a kiadónak, szellemi értelemben csak most szabadulok meg végre az Isten atyaságának bizonygatására való erős kényszertől. Majd minden nap egy órát vagy még többet szánok az elsőszámú kapcsolatomra. Bár rendszerint túl sok időt töltök gondolkodással, mégis új felismerésekre jutok, és általában el is mozdulok a bensőséges közösség és az istenimádat felé. Az állhatatosságom minden egyes napján új indokot – vagy ha úgy tetszik, ugródeszkát – találok az istenimádathoz. Minden reggel ráébredek a folyton változó helyzetem valamilyen érzésére. Például egy este lefekvés előtt hírújságokat olvasgattam, és másnap reggel a geopolitikai veszély érzetével ébredtem. Először a félelem halvány árnyéka telepedett az elmémre. De imádkozás után bátorságot találtam az Istenben, aki győzedelmeskedik és győzedelmeskednie is fog minden dologban. Eltűnődtem a gyávaság és a megosztottság pestisén, mely nem engedi, hogy a világunk a problémák megoldásával foglalkozzon, és készen álltam arra, hogy e világ polgáraként keresztülmenjek mindenen mindenkivel. Szolidaritást vállaltam azokkal, akik nap mint nap közvetlenül szembesülnek az agresszióval, és szeretetben azonosultam az ellenségeikkel. Ebből a megújulási tapasztalásból újult erővel és életkedvvel jöttem ki. A meditáció hordereje megteremtette a tökéletes terepet a reggeli istenimádathoz. Erre a szent helyre sugárzó lélekkel belépve egy idő után képessé váltam hagyni, hogy a bennem lakozó szellem vezesse az istenimádatot. Ezután eljött az ideje, hogy megreggelizzem, foglalkozzam egy
1
(...)
2
kicsit a bolondos macskával és a jellemezhetetlen feleséggel, majd pedig annak, hogy hozzáfogjak a fejezet e szakaszának egy teljesen új változatban való megírásához.
Néhány kiragadott tény a názáreti Jézus életéből A jézusi küldetés teljesítésére a születésének helyén és idején fennálló vallási és politikai körülmények között került sor. Éppen hogy megkezdődött Jézus nyilvános tanítói fellépése, amikor az unokatestvére, Keresztelő János prédikációi lángra lobbantották a vidéket; a Keresztelő fő üzenete az volt, hogy „Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyország!”2 A korabeli zsidók többsége számára a mennyország eljövetele a Messiás (a görögben „Krisztus”, az Isten „felkentje”) eljövetelét jelentette, aki egy sereg élén megtöri a római uralmat, visszaállítja a korábbi monarchiát – „Dávid trónját” – és Jeruzsálemet olyan központtá teszi, ahonnan az Isten igazsága és békéje elterjed majd a nemzetek között. Jézus azonban más utat választott. Egy olyan új mennyország-felfogást tanított, mely mentes volt a katonai és a politikai felhangoktól. A Galileában végzett segédkezésének első időszakában Jézus leginkább tanítóként és gyógyítóként működött, hirdetvén az Isten országára vonatkozó új felfogást. Az új társadalmi rend bemutatásakor szívesen utalt a családi viszonyokra. Istent pedig nem királyként vagy bíróként ábrázolta, hanem úgy, mint egy szerető és irgalmas Atyát. Az üzenetének felszabadító egyszerűsége és nagy vonzereje ellenérzéseket váltott ki a vallási vezetőkben, s ez az elutasító hozzáállás egyre ellenségesebbé vált. Már nem volt messze az idő, amikor – ahogy Jézus mondta – a jó pásztor életét adja a nyája védelmében.3 De amíg tartott a nyilvános segédkezés időszaka, Jézus széles körben tartott beszédeket és válaszolt mindazok kérdéseire, akik őszintén érdeklődtek, és azokéra is, akik mesterkedtek ellene. Az üzenetét sokféleképpen tudta átadni – például közvetett módon példabeszéd útján, vagy azáltal, hogy a ravasz kérdést a kérdező ellen fordította, vagy úgy, hogy csendben maradt, amikor úgy látta, hogy a szavai nem találnának utat a makacs szívekhez és elmékhez. Amint az ellene intézett támadások felerősödtek, Jézus is támadásba lendült, és még határozottabb válasszal állt elő. Félelmet nem ismerő eréllyel leplezte le az ellenségei képmutatását.4 A jeruzsálemi vallási vezetőkkel való végső összecsapásra mégis szamárháton vonult be a városba a békés szándéka jeleként.5 A követőinek védelmében Jézus megmutatta, hogy az ő szellemi útja bölcsebb és felsőbb rendű mindazon anyagi erőkhöz és észbeli érvekhez képest, melyeket az ellenlábasai fel tudtak sorakoztatni. „Megtisztította” a Templomot, felborította a pénzváltók asztalait (akik tisztességtelen árat kértek azért a pénzért, amelyben a templomi adót meg kellett fizetni) és kiengedte a karámból a szertartási szempontból megfelelőnek minősített állatokat, melyeket jó pénzért akartak értékesíteni az aznapi templomi rituálék részét képező zajos, véres áldozásokhoz.6 Ebben a forradalmi és etikai szempontból elegáns cselekedetben nem sérült meg senki, nem lopták el senkinek a pénzét, nem keletkezett semmilyen vagyoni kár. Az üzletmenet persze megszakadt.
2
Mt 3:2. Jn 10:1-10:18. 4 Lk 20 és Mt 23. 5 Ld. Zak 9:9 és összefüggései. 6 Jn 2:13-2:16; Mt 21:12. 3
3
Jézus higgadtsága nyilvánvaló volt az apostolokkal elköltött utolsó vacsora során, amikor ő már tudta, hogy el fogják árulni, letartóztatják, perbe fogják, majd keresztre feszítik: „Békével búcsúzom tőletek; a békémet adom nektek. Ezeket az ajándékokat nem úgy adom, ahogy a világ ad. Ne nyugtalankodjon a szívetek, és ne hagyjátok azt se, hogy megrémüljön.” Többször is mondta bátorításul azt, hogy „Bizakodjatok.”7 Mindama boldogság és béke mellé, melyet hozott, Jézus nem ígérte, hogy az ő útja jóléthez, sikerhez és a komoly nehézségektől való megszabaduláshoz vezet. A Getszemániban átélt gyötrelme éppen arra emlékeztet, hogy még egy magas szellemi szinten álló személynek is néha igen súlyos megpróbáltatást kell elszenvednie.8 Miután megtett minden lehetőt a követőiért, hozzáfogott, hogy felkészüljön arra, amit rövidesen át kell élnie. Megkérte Pétert, Jakabot és Jánost, hogy ebben a gyötrelmes időszakban virrasszanak vele, mégis többször kellett ébresztgetnie az elszunyókáló barátait. Imádkozott, hogy múljék el ez a „pohár”, ha ez az Atya akarata, és az imája meghallgatásából erőt és nyugalmat merített. A keresztfán haldokló Jézus azt mondta: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”9 E szavak némelyekben azt a benyomást kelthetik, mintha Jézus szellemi értelemben magára hagyottnak érezte volna magát, de van ennek egy másik lehetséges olvasata is. Épp e szavakkal kezdődik a 22. zsoltár, az a vers, amely kétségbeeséssel indul és diadallal zárul. Itt az Istent dicsőítőt az ellenségei szorongatják, akik körülvették és a halálát akarják. A megszabadulásért az Istenhez intézett imája végül meghallgatásra talál, és ez kiváltja belőle a köszönet és az önfeledt öröm szavait. A győzelem és az örvendezés néha a halál után jön.10 De függetlenül attól, hogy ki milyen fogalmat alkot a halál utáni életről, az világos, hogy Jézus utolsó órái a győzelembe vezető halál útját mutatják. A földi élete alatt Jézus megtapasztalta, hogy mit jelent embernek lenni, odafigyelt mások igényeire, mindig alávette magát az Atya akaratának, és végül Istenhez imádkozott, hogy bocsásson meg azoknak a katonáknak, akiknek megparancsolták az ő keresztre feszítését. Utolsó szavait hangosan mondta el: „Atyám, bevégeztetett! Kezedbe ajánlom szellememet.” Látván Jézus nemes halálát, a kivégzést felügyelő római centurió elkezdett hinni benne.11
Jézus sokrétű fogalmai a mennyországról és az Isten egyetemes családjáról Jézus az ország fogalmát nem olyan jelentéstartalmak rendszereként tanította, mely az intellektuális értelmezésre irányította volna a figyelmet a közönségét alkotó egyén vagy csoport számára leginkább szükséges lecke helyett. Az ország fogalmát más és más értelemben használta a helyzettől függően annak érdekében, hogy az alkalomhoz leginkább illő jelentéstartalmát feltárhassa. Jézus úgy ábrázolta a mennyországot, mint olyan dinamikus szellemi valóságot, mely számos ellentétes dolgot egyesít: a jelent a jövővel, a bensőt a külsővel, a személyes tapasztalást a bolygói rendeltetési céllal, kapcsolatot a menny és a föld között, a méltóságteljes ünneplést a vidámsággal, valamint az olyan elkötelezettséget, mely akár a hívő életébe is kerülhet.
7
Jn 14:27 és 16:33; vö. Mt 9:2, 9:22, 14:27, Mk 10:49 és ApCsel 23:11. Lk 22:39-22:44. 9 Mt 27:46. 10 Mt 27:45. 11 Lk 23:47 és Mt 27:54. 8
4
·
Elközelgett az Isten országa – most.12
·
Az ország a jövőben is ott van. Jézus úgy imádkozott, hogy „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod. Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.”13
·
Az ország bennetek van – az Atya nem csak a menny Istene; ő egyúttal olyan közel van, hogy meg is tapasztalhatjuk.14
·
Az ország odakint is van, olyasmi, amelyhez az ember csatlakozhat; hasonló a hálóhoz, amely minden fajta halat összefog, aztán egy részüket végül kidobják. Mindenkit szívesen fogadnak, de a belépők közül némelyek út közben feladják.15
·
Az ország kezdetben olyan, mint a hit apró magja, de aztán kifejlett fa lesz belőle, úgyhogy jönnek az ég madarai, és az ágai közt fészkelnek.16
·
Az ország az Isten uralma vagy országlása, mely összeköti a mennyet a földdel, ez az Isten akarata a hívő elméjében és szívében.17 Jézus teljesen elkötelezte magát az Atya akarata mellett.18 Így nem meglepő, hogy Jézus egy alkalommal úgy határozta meg a családját, mint „mindaz, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyekben van”.19
Az országban szívesen fogadnak bárkit, aki gyermeki hittel igyekszik bejutni. Jézus azt mondta, hogy „Kérjetek és adnak nektek; keressetek és találni fogtok; zörgessetek és ajtót nyitnak nektek.” „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.”20 A családi viszonyokra utaló jézusi nyelvezet ugyancsak többféle jelentéstartalommal bír. Az Isten országáról szóló prédikációja az ő saját szellemi tapasztalását fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy milyen az egyetemes család tagjának lenni. Jézus számára az Isten országa azok családját jelentette, akik hitben elfogadják az Isten fiaiként és leányaiként meghatározható besorolásukat. Ha Istenhez az ő fiaként, illetve leányaként viszonyulunk, akkor Istenben megtaláljuk Atyánkat. Jézus egyfelől felhívta a hallgatóságát arra, hogy váljanak az Isten fiaivá és leányaivá, azt tanította, hogy hit által válunk az ő gyermekeivé. Másfelől az, hogy a jézusi szeretet kiterjedt minden emberre, eleve magában hordozza a családra vonatkozó üzenetet: mi már az Isten gyermekei vagyunk, függetlenül attól, hogy hiszünk vagy nem hiszünk – s így mi mind egymás testvérei is vagyunk.21 Olyan gyermeki nyitottsággal és bizodalommal közeledhetünk az Istenhez, mely megteremti a lehetőséget az Isten családjában megélhető élet szellemi megtapasztalása előtt. Életével Jézus kinyilatkoztatta az Isten atyaságát és az emberek testvériségét, és a követőit arra hívta el, hogy folytassák ezt a kinyilatkoztatást. Jézus gyakran beszélt példázatokban – olyan egyszerű hasonlatokat vagy történeteket alkalmazott, amelyek jellemzően egy gondolatot közvetítettek az Isten országa és a 12
Mk 1:15. Mt 6:9-11. 14 Lk 17:21. 15 Mt 13:47-13:48. 16 Mt 13:32. 17 Mt 6:10 és 22:37. 18 Jézus erős ellenszenvvel viseltetett az Atya akaratának ellenszegülő cselekedetekkel szemben. A jézusi bírálatot a legélesebb formában ld. Mt 23; Jézus megértette, hogy a bűn személyiségromboló hatású (Mk 6:146:23). 19 Mt 12:50. 20 Mt 7:7. és Jn 8:32. 21 Mt 23:8-23:9. Albrecht Ritschl, Adolf von Harnack, Walter Rauschenbusch, valamint a szociális evangéliumi mozgalom áttörést ért el az Isten atyasága és az emberek testvérisége mint jézusi evangélium felismerésében. 13
5
hétköznapi dolgok, események vagy emberek közötti analógia felhasználásával – és ezek közül sok az Isten családjának tárgykörét is érintette. De az Isten atyaságának és az emberek testvériségének legközvetlenebb kifejeződésére Jézusnál mégis a legdrámaibb időpontban kerül sor: a vallási vezetőkkel való összeütközés tetőpontján. A nyílt ellentét Jézus és számos vallási vezető között már azelőtt fennállt, hogy Jézus elmondta volna a búcsúbeszédét a főtemplomban a barátai és az ellenségei előtt. A vallási vezetők gyilkos képmutatásának számukra bosszantó leleplezése mellett Jézus elmondta nekik azt is, hogy „ti mind testvérek vagytok” és „nektek mindannyiatoknak egy Atyátok van”.22 Jézus alapvető igazságok kimondásával fordult hozzájuk.23 Említést érdemel az is, hogy Jézus akkor mondta el az emberi mivoltukra mint az egyetemes család tagjaira vonatkozó kijelentését, amikor egy olyan életre-halálra szóló konfliktus kellős közepében volt, amely rendszerint beárnyékolná az effajta igazságot.24 Jézus maga is úgy élt, mint mindenki testvére. A hegyi beszéd során óva intette a követőit attól, hogy a testvérükre dühösek legyenek és sürgette a megbékélést.25 Érdemes megvizsgálni az itt használt „testvér” kifejezés jelentéstartalmát abból a szempontból, hogy vajon szellemi értelemben elfogadható-e dühösnek lenni a nem hívőkre. Ha nem, akkor úgy kell értelmeznünk ezt, mint az Isten egyetemes családjára vonatkozó tanítást.26 A héber szentírás ugyan világosan előírja, hogy szeresd a szomszédodat (felebarátodat), de hogy kit is kell érteni az ember felebarátja alatt, az viták tárgya volt. Jézus a jó szamaritánusról szóló példabeszédében hangsúlyozza, hogy nem kell adott vallási csoporthoz tartoznunk ahhoz, hogy kiváló példát mutathassunk a szeretetre. Egy embert megvertek, kiraboltak és félholtan magára hagytak a Jerikóból Jeruzsálembe vezető úton; a vallási elithez tartozó utazók elhaladtukban nem álltak meg segíteni rajta, mígnem arra jött egy szamariabeli ember (a zsidók megvették a szamariabelieket azok liberális vallási nézetei és szokásai miatt). Ez a szamaritánus a sérültet feltette a teherhordó állatára, elvitte egy fogadóig és pénzt is hagyott az ápolására.27 Jézus azért mondta el ezt a példázatot, hogy rámutasson az előítélet helytelen voltára és bemutassa, hogy mi mindent megtehet a szeretet egy idegen számára való segédkezésben. Jézus mindenféle embert elfogadott, s ez nyilvánvaló abból, hogy kész volt együtt ünnepelni a lazább erkölcsű emberekkel is; szolidaritást vállalt azokkal, akiknek nem volt mit enniük, inniuk vagy mibe öltözniük, a betegekkel, a szegényekkel, a bebörtönzöttekkel és az idegenekkel; kezét nyújtotta az elveszetteknek és megbocsátott a bűneiket megbánóknak; és azt tanította, hogy igazán nagy ember az, aki mindenkit szolgál.28 Jézus szellemisége kapcsolatalapú volt. Az ország nem más, mint kapcsolatok hálózata. Az evangélium – a jó hír, illetve az örömhír – a személyes kapcsolatok elsődleges igazságait 22
Mt 23:8-23:9. Itt is hangsúlyozzuk a korábbi megállapításunkat, miszerint a kapcsolat minőségét nem szabad feláldozni a nyelvi terminológiáért: akinek gondja van az Atya Isten fogalmával, az válasszon olyan elnevezést, amely a legjobban kifejezi az ő kapcsolatát Istennel. 23 (...) 24 (...) 25 Mt 5:21-5:24. 26 (...) 27 Lk 10:29-10:37. 28 Jézus hajlandóságát a kiközösítettek való lakomázásra ld. Mt 9:10-9:13 és 11:19; Jézus kiállását az éhezők, a szomjazók, a szegények, a betegek, a szegények és az idegenek mellett ld. Mt 25:35-25:40 és 12:41-12:44; továbbá Lk 14:13; a gyógyítással és az ördögűzéssel kapcsolatos történeteket ld. Mk 1:23–2:17; Mk 5; Mk 10:33–10:37; Mt 5:3–5:12; Mt 11:5 és 11:28; Mt 15:30–15:31, 17:14–17:18; Lk 6:1–6:4 és 6:35; Lk 7:36–7:48; az elveszett és megkerült számára adott megbocsátásról, illetve a bűneit megbánóról ld. Lk 7:36–7:48, Lk. 15; Lk 19:1–19:10; Lk 23:32–23:47; és arról, hogy a nagysághoz hozzátartozik az is, hogy mindenkit szolgálni kell, ld. Mk 10:42–10:45.
6
hirdeti. Ezek gyönyörű etikai összefüggéseit Jézus ebben a kettős parancsban foglalta össze: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!” és „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”.29 Bármilyen egyszerű is ez a tanítás, az egyetemes család evangéliumának tükrében ennek van a legtöbb értelme. A Péter és a Pál által bemutatott evangéliumi üzenet középpontjában az isteni, feltámadott Krisztus áll. Viszont az Isten családjáról szóló eredeti, jézusi üzenet újbóli bemutatása olyan helyekre is eljuthat, ahová a hagyományos (keresztény) üzenet nem képes eljutni, és olyan dolgokat tehet meg, amelyekre a keresztény üzenet képtelen. Egy ilyen üzenet elősegítheti az egyetemes családra vonatkozó magasabb rendű igazságok befogadását anélkül, hogy háttérbe szorítaná azt az evangéliumi mozgalmat, amelynek Jézus a nyilvános tanítói pályáját szentelte.
Jézus öröme az Isten családjában Ha Jézus életének tragikus zárófejezetére túlságosan nagy hangsúlyt helyezünk, akkor könnyen átsiklunk az életének és a tanításainak felszabadító öröme és boldogsága fölött. Az öröm átjárja a szellemi tapasztalásra épülő jézusi vallást. A „boldogság” sokféleképpen meghatározható, de Jézus számára az igazi öröm szellemi természetű. Jézus az úgynevezett boldogságokban ennek az életvitelnek a bölcsességét és örömét fejezte ki. A boldogságok az isteni bizonyosság örömét hirdetik: annak bizonyosságát, hogy szívesen fogadják az embert az Isten családjában a jelenben, és bizodalmat abban, hogy az igazságosságban való gyarapodás és az isteni bölcsesség szerint való élet érdekében kifejtett erőfeszítéseinknek végül meg lesz az eredménye. Boldogok a szellemben szegények, mert ők öröklik a mennyországot. Boldogok, akik szomorúak, mert vigasztalást nyernek. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégülést nyernek. Boldogok az irgalmasok, mert irgalmat nyernek. Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent. Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten gyermekeinek fogják hívni. Boldogok, akiket az igazság miatt üldöznek, mert övék a mennyország. Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat mondanak rátok miattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok nagy a mennyben, éppígy üldözték ugyanis a prófétákat is, akik előttetek voltak.30 Az első boldogság jelenti a kapualjat mások számára. A szellemben szegények azok az országba bejutást keresők, akik a keresésben szerények, őszinték és nyitottak.31 Jézus nekik adott ígéretet: tiétek a mennyország. Mihelyst az emberek megkapják ezt az őszinte meghívást és felismerik, hogy az Isten családjában fiakként és leányokként fogadják őket, már készen is állnak a további boldogságokban említett jövőbeli ígéretekben való bizakodásra.
29
Mk 12:30-12:31. Ezek a parancsolatok a héber bibliából származnak, ld. MTörv 6:4 és Lev 19:18. Mt 5:3-5:12. 31 Jézus arameus nyelven tanított, s e nyelven a „szellemben szegény” fordulat azt jelenti, hogy „szerény”. 30
7
Amikor a hívő szomorú valamilyen veszteség miatt, akkor e szomorúságában eljut az Isten vigaszt nyújtó társaságának felismeréséig. Jézus tanításában a szelídek szófordulat nem azokra a bártalanokra utal, akik szokás szerint meghátrálnak az agresszív társaik elől. A szellemi szelídség az Isten akaratának – az öröm legszélesebb útjának – elfogadására való készséget jelenti. Jézus itt az eljövendő országra vonatkozó látomását osztja meg: mert az, hogy ők öröklik a mennyországot, azt jelenti, hogy végül a jófiúk nyernek. Amikor az igazságkeresésben valaki eljut odáig, hogy éhezi és szomjazza az igazságot, akkor az illető ízelítőt kap abból, hogy milyen is lesz az, amikor az Isten végül majd kielégíti ezt a vágyat. Ő az, aki az igazságosságot ajándékként adja, mint az első örömteli részletet abból a tökéletességből, amely a beteljesülésünkhöz hozzátartozik. Az országban hívők már most örülhetnek ennek az ajándéknak, mely egy még le nem zárult folyamat fontos szakaszát alkotja. Jut boldogság azok osztályrészéül is, akik tartózkodni tudnak a bírálgató magatartásformáktól és a másoknak való megbocsátást gyakorolják: ők képesek megtapasztalni az Isten irgalmát. A tisztaszívűek azért boldogok, mert bizonyosságot kaptak afelől, hogy a következő életben meglátják az Istent. Ízelítőt kapnak a jövőbeli boldogságból is, hiszen ők már ebben az életben megtapasztalják az isteni igazságot, szépséget és jóságot. A békeszerzők a megértés és a megbékélés érdekében végzett munkájukban találnak boldogságot. A verbális zaklatásnak és üldöztetésnek kitettek, sőt az új út követéséért akár a halált is elszenvedők azt az ígéretet kapják, hogy mennyei jutalomban lesz részük és emiatt lehet is okuk az ujjongásra. Amikor a szellemi tapasztalás ezen igazságait a lelkünkben érezzük, akkor az igazság szépsége felragyog, és a felismerés öröme eltölt bennünket. Jézus sok példabeszédében emelte ki az örömöt. „Hasonló a mennyek országa a szántóföldbe rejtett kincshez, melyet egy ember megtalált és elrejtette; aztán örömében elmegy, eladja mindenét, amije csak van, és megveszi a szántóföldet.”32 Jézus példázatai között van három elveszett és megkerült jellegű történet is,33 melyek mindegyike arról a rendkívüli örömről szól, amelyet az vált ki, hogy a történet eltévelyedett szereplője visszatér a szeretetteljes közösségbe.34 A nagy öröm az egyén hatalmas értékét mutatja.
Jézus gyakorlatias tényfelfogása Amikor Jézus készen állt, hogy tanítóként megkezdje a nyilvános működését, már rendelkezett a ténybeli dolgok szokásszerű, gyakorlatias és realista felfogásával. Az észrevételeinek többsége az emberi pszichológiával és a korabeli társadalmi viszonyokkal volt kapcsolatos. A barátságos világegyetem mindenségrendi témája többször is felbukkan, mint ahogy a politikai hatalom tényeit elismerő realizmus is, a szentírás roppant precíz értelmezése, és bátorítás a vallási és a történelmi ismeretek alkalmazására a mindenkori
32
Mt 13:44. Lk 15. tartalmazza ezeket a példázatokat. (...) Tatum, In Quest of Jesus, 193-194. 34 (...)
33
8
események értelmezésekor.35 Akik ismerik a jézusi örömhír jóságtartalmát, azok eredményesebben tudják őszinte, építő hozzáállással fogadni a rossz híreket.
Jézus felfogása a halál utáni életről Minél többet tudunk meg Istenről, annál magától értetődőbben várjuk a barátságunk folytatódását a jelenlegi életünket követően. Csakhogy nem látunk odaátra, ezért feltesszük magunknak a kérdést: Van valami a halál után? Ha van, akkor mindenkivel ugyanaz fog történni? Ha pedig nincs, akkor mi tárja fel az örökké tartó élet ajtaját? Az emberi elme egy olyan feltétel meghatározására vágyik, amely bizonyosságot jelentene a túlvilági léttel kapcsolatban; csakhogy Jézus tanításai nem elégítik ki ezt a vágyunkat. A szeretet és az irgalom igazságos Istenét nem képviselheti egy mindenkire egyformán alkalmas képlet. Jézus útmutatást, bátorítást és néha figyelmeztetést közölt, különböző embereknek más és más dolgokat mondott az útjuk különböző szakaszaiban. Értelmezésem szerint Jézus azt tanította, hogy az Isten családjának tagjává váláshoz a leglényegesebb dolog az élő hit; az élő hit pedig gyarapodó hit.36 Az ilyen rögzített kritérium hiánya miatt azonban felesleges aggódni; a bizonyosság a szeretetteljes kapcsolatból ered. A vallási törvények egyik szakavatott ismerője megkérdezte Jézust, hogy „Mit kell tennem ahhoz, hogy elnyerjem az örök életet?” Válaszul Jézus visszakérdezett, hogy az illető milyen választ adna. A törvénytudó ember a feleletében a héber szentírás két sorával állt elő: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből, minden erődből és egész elmédből; felebarátodat pedig, mint önmagadat.” Jézus számára ez a két parancsolat kifejezte a kötelességeink egészét; Jézus meg is nyugtatta a törvénytudót, hogy a válasza helyes: „Tedd ezt, és élni fogsz.”37 Jézus tehát úgy ígért örök életet, hogy semmiféle feltételt nem szabott azzal kapcsolatban, hogy higgyenek benne.38 Jézus kevés dolgot árult el a mennyről. Talán nem akarta a követőinek hitét gyengíteni azzal, hogy gyakran vagy részletesen beszél a hit jutalmairól; viszont utalt a mennyei Atyára, a mennyországra, az angyalok mennyei örömére, és a számos „hajlékra” vagy helyre az Atya
35
Jézus különféle pszichológiai észrevételeket tett: bírálhatja valaki egy másik ember apróbb hibáját, miközben nem veszi észre a nagyobb hibát saját magánál (Mt 7:3); a prófétának tűnők némelyike valójában álruhába bújtatott sarlatán (Mt 7:6); az emberek nagyon eltérően fognak reagálni az országról szóló üzenetre, s ez a hírnökökön kívül eső okokra vezethető vissza (Mt 13:3-3.9); a szívünkben táplált rossz megmételyezi a gondolatainkat és a tetteinket (Mt 15:18-20); az ellenségei számos álszent viselkedésformát vettek fel (Mt 23); némelyek rosszul bánnak a nekik adott igazsággal, míg mások eredményesen és építő módon használják azt, ami a rendelkezésükre áll (Mt 25:14-25:31). Jézus szociológiai észrevételeket is tett: a megosztottságtól szenvedő csoport nem maradhat fenn tartósan (Mk 3:24); lévén, hogy a hírnökeit ellenséges környezetbe küldte, ezért bölcsnek kellett lenniük, figyelniük kellett, hogy adott helyzetben nehogy olajat öntsenek a tűzre pl. azáltal, hogy magasabb rendű szellemi tanításban részesítenek olyanokat, akiknek az nem válik a javukra és emiatt ellenségessé válnak irányukban (Mt 7:6, 10:1610:28, Jn 16:18). Jézus egyéb olyan észrevételeket is tett, melyeket más tudományterületekhez tartozóként osztályozhatunk: tudomásul vette, hogy a politikai hatalom tényszerű volta mellett kell élni az életet, és különbséget tett a politikai rendszer és a szellemi terület között (Mt 22:17); nyilvánvaló tanúbizonyságát adta annak, hogy roppant gondosan tanulmányozta a zsidó Szentírást (Lk 20:37-20:38); arra bátorította az embereket, hogy az éppen zajló eseményeket a történelem és a vallás összefüggésrendszerében vizsgálják (Mt 16:1-16:3); tanácsot adott azzal kapcsolatban, hogy mi a helyes kezelési módja a sérelmeknek (Mt 18-15-18:17); és utalt egy igaz és barátságos világegyetemre (Lk 12:22, Mt 5:45 és 6:25-6:34). 36 A Galatáknak írt levél 3. szakaszában Pál igen hatásosan ábrázolja a hit által való üdvözülésről felfogását. 37 Lk 10:25-10:28; a tudós által hivatkozott szövegeket ld. MTörv 6:5 és Lev 19:18. 38 (...)
9
házában. A mennyet úgy emlegette, mint olyan helyet, ahol az Isten akarata érvényesül.39 Egy dolog kitűnik ezekből a tanításokból: a menny csodálatos, és a korabeli emberek közül sokan hittek is valamiféle mennyben és biztosak akartak lenni afelől, hogy oda fognak kerülni. Ezen kívül a hit maga után vonja a szeretetet és a bizodalmat is, és egyetlen igaz Szülő sem határolódna el egy olyan őszinte, növekvő gyermektől, aki meg akar maradni az ilyen kapcsolatban. Ha valaki nem a mennybe kerül, akkor mi lesz vele? A pokolról alkotott népszerű felfogás szerint a végtelen kínok helyéről van szó, azonban az Újszövetségben pokolként fordított kifejezés a Gyehenna, mely egy völgyet jelöl Jeruzsálem közelében, ahol a felgyülemlett hulladékot elégették; jelképezheti a „második halált” is, vagyis annak a léleknek a pusztulását, amely végleg elhárította magától annak lehetőséget, hogy az Istennel folytassa az útját.40 Az örök élet felé igyekvők a mennybe mennek. A gyerekek felnőttként olyanok akarnak lenni, mint a szüleik; mi pedig képesek vagyunk úgy növekedni, hogy az Istenhez hasonlóvá váljunk. Jézus azt mondta: „Legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.”41 Sokan azért utasítják el a tökéletességet mint értelmes célt, mert erkölcsi vagy törvényes mércéket társítanak hozzá; azonban a tökéletességre való jézusi felhívás az ő erős hitét mutatja abban, hogy az emberi lények képesek az átalakulásra; a növekedésről szóló példázatai is egyértelművé teszik, hogy a szellemi növekedés fokozatosan végbemenő folyamat.42 Az ő tökéletességre való felhívása, az elhívás arra, hogy olyanok legyünk mint az Isten, pompás ígéretet tartogat: aki kitart e program mellett, az isteni segítséggel el is éri az említett célt. Az élete folyamán Jézus jelleme olyan fejlődésen ment keresztül, melynek eredményeként a szellemi erényei egyesültek az egyéb jellemerősségeivel. Az ő kiegyensúlyozott jellemének nyugodt egyszerűsége az Isten természetét tükrözte. Az életében megfigyelhető erények közé sorolhatjuk az alábbiakat: ·
A tények pontos ismeretéből épített szilárd alap
·
A végső soron imából nyert bölcsesség
·
Őszinte hit az igazságban, melyhez a legfelsőbb értékekhez való hűség társul
·
Teljes bizodalom Istenben és teljes odaadás az ő akaratának megcselekedése iránt
·
Az Isten iránti szeretet a test, az elme és a lélek minden erejével, valamint úgy szerette a többi emberi lényt, mint saját magát
·
Fenséges kiegyensúlyozottság, személyiségben gyökerezik
·
Képesség a gyengédség és az erő mutatására, attól függően, hogy mikor melyikre van szükség
·
Művészi és eredeti tanítási módszerek alkalmazása, és kellő érzékenység a hallgatóság fogadókészségére
mely
39
hiteles,
határozott
és
karizmatikus
Mt 6:9-6:10, 26:29; Lk 15:3-15:7; Jn 14:2. A mennyre – valójában a mennyekre – való további utalásokat ld. MTörv 10:14; Neh 9:6; Zsolt 148:4 (vö. 1Kir 8:27; és 2Krón 2:6 és 6:18); 2Kor 12:2-12:4; Zsid 10:34, 11:10 és 11:16; továbbá Jel 4. Én úgy tekintek a mennyekre, mint olyan helyekre, ahol folytatjuk a tökéletesedésünk útját, s a tökéletességet véglegesen majd csak a Paradicsomban érjük el. 40 Mt 10:28; Jel 20:14 és 21:8. (...) Ld. még Pinnock, „Conditional View” és „Annihilationism”. 41 Mt 5:48. 42 Mt 13:1-13:32.
10
·
Nagy jártasság a természet dolgaiban, odafigyelés a természetre, és természeti példák alkalmazása a tanításban
·
Képesség a vidámságra még a nehézségek közepette is
·
A hit megőrzése a legnagyobb csapások ellenére is
Jézus élete és tanításai olyan alapigazságokat mutattak meg, melyeket sok más vallás is felismert: az egy Teremtő Isten jósága és szeretete, az isteni szellem jelenléte bennünk, az Isten megtapasztalása az imában és az istenimádatban, a hittel élt élet felszabadultsága és öröme, vagyis az, ami a szenvedésen is átsegít bennünket, és azon elkötelezettség, hogy tisztelettel és könyörülettel bánjunk másokkal, valamint az emberiség mint család. Sok vallás még az Isten atyaságának örömteli misztériumát is felismerte.43 Korunkban az egyetemes család eszméjét egyre többen értik meg. Az isteni atyai szeretet, és ahhoz kapcsolódóan különösen a cél, az értelmes tervezés és az akarat mellett ma már megtapasztaljuk az isteni anyai szeretetet is, és ahhoz kapcsolódóan különösen a személyes, érzékeny, kifejező, irgalmas, körülvevő, aktívan tápláló sajátosságokat. Az isteni szeretet kifejeződésében megmutatkozó ilyetén változatosság nem szükségképpen vezet vissza a zsidók, a muszlimok és mások által meghaladott politeizmushoz. Minél inkább megéljük az egyetemes család igazságait, annál valósabban tapasztalhatjuk meg az Isten egységének igazságát. Nézetem szerint ezt az egységet nem megtöri, hanem éppenséggel kiterjeszti a tizenkilencedik század egyik prédikátorának, Rebecca Jacksonnak a tanúságtétele: „Azon az estén láttam meg először egy Anyát az Istenségben. Ez tényleg valami új meglátás volt, egy új tantétel számomra. De tudtam, amikor megláttam, és engedelmes is voltam a mennyei látomással. (...) Még hogy nem voltam boldog, amikor felfogtam, hogy van Anyám! És azon az estén megadta a képességet ahhoz, hogy el is mondjam. Erőt vett rajtam a sírás, és ez átragadt az egész gyülekezetre. És bár sohasem hallottak így korábban, a Bölcsesség Szent Szelleme képessé tett olyan egyszerű formában közölnöm, hogy még egy gyermek is megérthette.”44 Ezen igazságok megtapasztalásában való elmélyedést segítheti a szellemi életvitel itt leírt alapjainak gyakorlati alkalmazása: a hit, a (szellemi) központosítás, az Istennel való barátság, az ima és az istenimádat.
A hit fogékony és tevékeny oldala A tudomány igazságainak megtalálásához kísérleteznünk kell; a bölcseleti igazságok megtalálásához értelmeznünk kell a jelentéstartalmakat; a szellemi tapasztalás igazságainak megtalálásához pedig hitre van szükségünk. Ahhoz, hogy az Istennel olyan kapcsolatot alakítsunk ki, mint személy a Személlyel, nem kell más, mint az út kezdetén járók készséges hite ahhoz, hogy kinyújtsák a kezüket és kinyissák az ajtót az Isten előtt, aki azáltal közeledik hozzánk, hogy tisztelettel, türelmesen és szeretettel kopogtat. Talán jókora utat kell megtennünk, mire készen állunk majd arra az egyszerűségre, mint amely egy muszlim hallgatóm alábbiakban olvasható beszámolójából is kitűnik. Ennél a fiatal nőnél az istenkeresés útján járást buzgóság és állhatatosság – olykor gyötrelem – jellemezte, de a lelke végül teljes megelégedést nyert.
43
Az Isten atyaságára vonatkozó fordulatokat találunk a héber Szentírásban Mózestől (MTörv 32:7) Malakiásig (Mal 2:10) (...) Ld. még Chan, Source Book, 497; Nichiren, Dedication to the Lotus, 349; (...) 44 Johnson, She Who Is, 170.
11
„Amikor eldöntöttem, hogy a szellemi útkeresésben a rendszeres meditálás révén indulok el, már előzetesen tudomásom volt arról, hogy bizonyára sok csodálatos dologgal fogok találkozni. Hallottam arról is, hogy az örökkévalósághoz vezető út valószínűleg nem lesz mindig könnyű és hogy nehézségekkel fogok találkozni az utam során. A szívemben elfogadtam e szavak igazságát és türelmetlenül vártam a változások megtapasztalását. Abban a pillanatban azonban nem is gondoltam volna, hogy a változás szele olyan hamar meg fog érinteni, mintha mindvégig ott várakozott volna az ajtóm előtt, arra várva, hogy beengedjem és végigsöpörhessen az életemen. Az igazságosság, ahogy azt a szellemi tapasztalásom elmúlt néhány hete alatt megismertem, az Isten jelenlétéről való őszinte, bensőséges meditálás természetes következménye. Az elmúlt hetek során az életem legörömtelibb pillanatát éltem meg, a felszabadulás pillanatát. Amikor tudatosult bennem az Isten szelleme, vagy másként „a szellem ajándéka”, abban a pillanatban megszabadultam az előítélet, a tudatlanság és a kétség láncaitól, és az életem új szakaszába léptem. A szellemem felszabadulása jelentette azt az egyetlen cseppet, amely olthatta a lelkem szomját és az jelentette a kulcsot a szívemhez az Istennel való közös munkálkodásban. Ebből közvetlenül következett az, hogy őszintén alávetettem magam az Isten akaratának és az ő velem kapcsolatos tervének. Megértettem, hogy igaznak lenni azt jelenti, hogy hagyjam a szellemnek, hogy átvegye az irányítást és útmutatást adjon a cselekedeteimhez (...).”45 A hitnek van egy fogékony és egy tevékeny szakasza. A fogékonyság által az ember felismeri, hogy a hit Isten ajándéka: az emberben lakozó szelleme képessé teszi az elménket az éppen felbukkanó szellemi igazság bejegyzésére; és az igazság maga is ajándék. A hit elfogadása és az abból fakadó cselekvés viszont már rajtunk áll. A hitből akkor fakad cselekvés, amikor a maga teljességében felfogjuk, hogy mit is jelent megélni az igazságot: elmélyedünk az Istennel kapcsolatos szellemi tapasztalásban és a vele való barátságban, továbbá úgy élünk, mint az Atya akaratát cselekvő egyetemes család egy tagja. A hit két szakasza szoros kapcsolatban van egymással. Régebben mindig üdvözöltem az élményszámba menő szellemi tapasztalás alkalmait, és azt kívántam, hogy bárcsak az örökkévalóságig lehetne részem benne. Olyan volt ez, mint egy vadonatúj, élénksárga, bolyhos, jól pattanó teniszlabda. Ma már inkább úgy tekintek a szellemi tapasztalásra, mint egy folyamatos párbeszéd, egy interaktív kapcsolat részére, mint az oda-vissza játék a teniszben. Az én dolgom az, hogy játékban tartsam a labdát. Ilyen felfogásban azáltal kezdtem el válaszolni a szellemi tapasztalásokra, hogy elgondolkodtam az adott tapasztalás jelentőségén s ebből igyekeztem választ találni arra a kérdésre, hogy valamely tervezett döntéssel kapcsolatban mi az Isten akarata. Ezután már csak az alkalmat kellett megtalálnom, hogy az adott döntést átültessem a gyakorlatba. E tevékeny válaszaim révén elértem, hogy a labda egyre gyakrabban pattogott az én térfelemen.46 A szellemi tapasztalásnak azonban nem kell drámainak lennie ahhoz, hogy az említett folyamatot beindítsa; az élmény lehet könnyed, mint a suttogás, de lehet olyan is, amely egyszerűen csak egyfajta nyugalmat hoz. A hit nem azonos a meggyőződéssel (szilárd hiedelemmel). A hit jelenti számunkra a hozzáférést az igazsághoz, a szellemhez, az Istenhez. A meggyőződés (ha helyes) az igazsággal kapcsolatos felfogásunkat fejezi ki. Hit csak egy van; meggyőződésből sokféle lehet. Csak egy igazság van, de annak sok vetülete lehet. Amikor valaki azzal vádol 45
A hallgató azt kérte, hogy a neve maradjon ismeretlen. A pszichológus Abraham Maslow két csoportba sorolta az embereket, úgy mint csúcsélményesek és nem csúcsélményesek: némely ember néhány naponta legalább egy csúcsélményt tapasztal, mások ennél kevesebbet. Ugyanakkor a „nem csúcsélményesek” gyakrabban kezdenek el csúcsélményeket tapasztalni, mihelyst megtanulják felismerni azokat. 46
12
másvalakit, hogy az illető tévesen állítja, hogy ismeri „a nagybetűs Igazságot”, akkor voltaképpen arról van szó, hogy egy adott meggyőződést tévesen magának az igazságnak a legfelsőbb, isteni szintjére emelnek. Az igazság különböző vetületeit meggyőződésekként lehet megfogalmazni; de az igazság – az élő igazság – nem olyasmi, amit például meggyőződések összeadásából felépíthetnénk.47 Az Isten létezéséről való meggyőződés nem azonos az Istenben való hittel; és az Istenre vonatkozó ismeretek tudása sem azonos az Isten megismerésével. A hit és a meggyőződés közötti különbségtételből nem következik, hogy bármi gond volna a meggyőződéssel, mert a meggyőződések lehetnek igazak is. Mindaddig semmi gond nincs azzal, ha valakinek vannak meggyőződései, amíg azok át nem veszik az igazság helyét. Egyébként a meggyőződés és az igazság közötti viszony lehet baráti is. Természetes dolog kifejezésre juttatni azokat az igazságokat, amelyek meggyőződésként születnek a szellemi tapasztalásban. Amint ugyanis kifejeződést nyert, az igazság szava átadható egy másik elmének. Mihelyst az elme befogadta, a meggyőződés hitté terebélyesedhet, szép lassan, mint ahogy a liposzómális vitamin kifejti a hatását, vagyis ahogy az igazság jelentéstartalmainak felmérése, megértése és alkalmazása végbemegy. Egy gondolat akkor is gyökeret verhet az elménkben, amikor felfigyelünk egy adott kifejezésre vagy mondatra, amint éppen szellemi dolgokkal kapcsolatos témában vizsgálunk, olvasunk vagy hallunk valamit. Úgy érezzük, hogy az valamiképpen a mi helyzetükre is igaz lehet; nagyon is összhangban van a meggyőződésünkkel; ösztönösen érezzük rajta az igazság ízét vagy szellemét. Ezt az élményt hagyományosan megvilágosodásnak hívják. Az élménynek nem kell erősnek lennie; ettől nem villódznak fények az elmében.48 Viszont nagyobb meggyőződéssel éljük meg az igazságot. A megvilágosodás jelenti az anyaméhet az Istenben való hit megszületéséhez. A megvilágosodás valami olyasmi, amelyet az Isten tesz – az Isten szellemvalóságában való ösztönös meggyőződés nem a saját munkánk gyümölcse.49 Abban a kegyelmi pillanatban, a gyermeki, ösztönös nyitottság pillanatában fogékonnyá válunk az isteni igazságra, mely oly nyilvánvalóan mutatkozik meg előttünk, hogy mindenféle kétség vagy bizonytalanság nélkül is tudjuk, hogy miben részesültünk. Az alany és a tárgy között nincs szakadék. Ezért mondhatjuk, hogy a hit olyan ajándék, mellyel az Isten tölti el az elménket.
Szellemi központosítás Az Isten a középpontja mindennek, és a szellemi központosítás mindenekelőtt azt jelenti, hogy az Istent állítjuk a középpontba. A jelenléte bennünk olyan magot képez, melytől van értelme a központosításról úgy beszélni, mint amely egyúttal egy bensőben zajló folyamat is. Számos szellemi iskola tanítja a központosítás gyakorlatát. A középpontba helyezés elindításának egyik módja az, ha az elme felől befelé, a lélek irányában mozdulunk el. Ezt úgy érjük el, hogy eltávolodunk az elmét közvetlenül aggasztó kérdéseken való rágódástól, az elmén átcikázó gondolatoktól és érzelmektől. Szakítunk időt arra, hogy megmaradjunk az igaz, mélyebb önvalónkban, illetve önvalónkként. A lélek nagyobb mélységeket érhet el, mint az elme; a lélek az igaz valónk. A lélek kifejeződését olvashatjuk a Zsoltárok könyvében is, melyben feltárul a gyötrelmes mélységekből az örömteli ünneplés magaslataira való felemelkedés útja. 47
Ld. Smith, Faith and Belief. Ld. Alston, Perceiving God, 20-24. 49 Ld. Wattles, Phenomenology of Religious Experience.
48
13
A kéjvágy, a harag és a sajnálat fellángolásai az elme anyagi érzelmei; a szeretet, az igazán jogos felháborodás és a könyörület viszont a lélek érzései közé tartoznak.50 Az én véleményem azonban az, hogy ha anyagi érzelmekre alapozva hozunk fontos döntéseket, akkor azok részéve válhatnak a mi igazi valónknak, a lelkünknek.51 Amikor szellemi úton járunk, akkor a lélek – vagyis a mélyebb valónk – gyarapodik; és ehhez a növekedéshez hozzájárulunk a meghozott döntéseinkkel, a kinyilvánított magatartásunkkal és azzal a jellemmel, melyet az Isten szellemével való együttműködésben alakítunk ki. Ily módon a lélek kimozdulhat az elveszettség állapotából, és a keresésen keresztül eljuthat a kapcsolat megéléséig; kimozdulhat a sebzettség állapotából, és a gyógyuláson keresztül eljuthat a sugárzó állapotig; kimozdulhat a szétesettség állapotából, és a megbékülésen keresztül eljuthat az összeszedettségig; kimozdulhat a lázadás állapotából, és az engedelmességen keresztül eljuthat az őszinte odaadásig. A befelé irányuló központosítás végső célja az Isten bennünk lakozó jelenlétének felismerése. Számtalan ember talált már ilyen belső energiaforrást, erőt, bölcsességet, rálátást, békét, szeretetet, örömet, alkotókészséget, célt és útmutatást. A szóhasználati, felfogásbeli, értelmezési és gyakorlati különbségek ellenére sok vallás felismeri azt, amit az Isten bennünk lakozó szellemének nevezünk.52 A hinduizmus az átmanról, az (örök, szellemlényegű) önvalóról beszél. A buddhizmus ezt buddha-természetnek nevezi. A judaizmus az emberben lévő szellemről, „az Úr fáklyájáról” beszél. Jézus azt hirdette, hogy „Az Isten országa bennetek van.” A Korán szerint „Mi teremtettük az embert. Ismerjük a lelkének rezdüléseit, és közelebb vagyunk hozzá, mint nyakán az ér.”53 Az ember benső életét jól ismerő kínai bölcselő, Menciusz (vagy más néven Meng-ce) (Kr.e. 371-289) a taóban összpontosuló szellemi út leírását adta meg: „A nemes ember azért lép az Útra, mert meg szeretné találni önmagát. Amikor megtalálja önmagát, megnyugvás tölti el, bőven meríthet ebből; ha bőven meríthet belőle, akkor mindig megleli a forrását, amikor csak visszatér.”54 Nának guru, a szikh vallás alapítója azt írta, hogy „Nézzétek az Urat magatokban”; „Mibennünk rejtezel te”; „A fényed ott ragyog minden szívben.”55 Bíztató, hogy egy ilyen alapigazság kapcsán is találhatunk összhangot.56 A lelket és a szellemet a tudatos elme felől közelítve ismerjük fel, és ebben távolról sem vagyunk tévedhetetlenek. Ha pragmatikus nézőpontból vizsgáljuk a mai nyelvhasználatot, akkor a tapasztalást és a nyelvet úgy tekinthetjük, mint a kezdők első lépéseit, mint olyan emberi lényekét, akik tökéletlen ítélőképességgel rendelkeznek és akik előtt még hosszú út áll. Ha ezeket a fogalmakat a dolgok értelmezésének kifejezésére használjuk, akkor a meggyőződéseink szerinti igazságot emberi mércével annak alapján minősíthetjük, hogy azok mennyiben segítik a növekedésünket. Értelmi jellegű bizonytalanságot tapasztalhatunk annak vizsgálatában is, hogy a Teremtő mennyiben gondoskodik a növekedésükről. Ha nem tudunk egynémely vallási tárgyú kérdésre határozott válasszal előállni, akkor az istenkeresésben meg kell haladnunk az elménk szabta korlátokat és vállalnunk kell a kockázatot. Próbálkozásokon és tévedéseken keresztül jutunk előre a növekedésben, és az erőfeszítéseinknek meg van a
50
(...) (...) 52 (...) 53 Ld. Bhagavad-gíta 2.18-2.25, 6.47, 9.29 és 18.61; a Maháparinirvána-szútra; Péld 20:27; Lk 17:21; és Korán 50.16. 54 Menciusz, Meng-ce, 4B14. 55 Nának gurut idézi McLeod, „Teachings of Guru Nanak”, 174-175. 56 Az általam ismert könyvek közül egy sem kínál hosszantartóbb, változatosabb és ösztönzőbb felhívást az Isten emberben lakozó szellemével való folyamatos együttlétre, mint Strong műve, a Scattered Brotherhood. 51
14
jutalma.57 Néha olyan szellemi tapasztalás a jutalom, amelynek nincs szüksége pragmatikus értelmezésre, mivel ösztönös felismerést hoz magával.
Az Istenhez fűződő barátság A bennünk lakozó Isten úgy viszonyul hozzánk, mint Szülő és mint Barát.58 A legtöbb szellemi beállítottságú és vallásos ember üdvözölné az Istennel való barátság szorosabbra fűzését.59 Isten nagyságát éppen az mutatja, hogy barátsággal fordul felénk. Ez a felismerés nyilvánul meg a legősibb hindu szentírásban, a Rigvédában: „A barátok mind örvendeznek a Dicső Barátnak az út végén, teljes megelégedéssel, mert táplál, megszabadítja őket a bűntudattól és készen áll bátran cselekedni. ”60 Az iszlám misztikus ága, a szúfizmus úgy utal Istenre, mint a Barátra. Mind az emberi, mind az isteni barátság egy első találkozással kezdődik. Amint túljutunk a formalitásokon, az ügyetlenkedésen és az esetlen tiszteletkörökön, elkezdünk végre nyíltan és természetesen beszélgetni, eszmét cserélni, megvitatni érzéseket és az élet dolgait. Időt szentelünk a másik meghallgatására, megértésére és a válaszadásra. E dolgokat együtt tesszük. Az idő múlásával jóleső érzést jelent az is, ha együtt elcsöndesedünk. Eljutunk addig a pontig, ahol már egy könnyed gesztussal vagy arckifejezéssel is tudunk kommunikálni. Az Istennel való barátság és az emberekkel való barátság között az a különbség, hogy ténylegesen szinte sohasem halljuk az Isten hangját. De még a gondolataink és az érzéseink Istennel való megosztása is szembetűnő előrelépés ahhoz képest, mintha egyedül volnánk és a megszokott módon élnénk a benső életünket. Amint készek vagyunk valamilyen közléscserét kezdeményezni az Istennel, akkor már fordulhatunk hozzá szavakkal, vagy a lelkünk szótlan megnyilvánulásával. A válasz azonban ritkán olyasmi, amit meghallhatnánk, mint amilyen a szavak láncolata az elme számára; az Isten szellemétől érkező válasz inkább a lelkünknek szól: ez az igazság, a szépség és a jóság ajándéka.61 A szellemi tapasztalásban az igazság, a szépség és a jóság többet jelent az eszméknél; ezek isteni értékek. A szellemi tapasztalásban az igazságot, a szépséget és a jóságot úgy leljük meg, mint az Isten jellemző vonásait, aki ezeknek az értékeknek a teljessége és forrása. Érték az, amire vágyunk vagy amit meg akarunk szerezni, amikor nem rendelkezünk vele; érték az, amiben örömünket leljük és amelynek jelenléte ünnep a számunkra. A tiszta értékek, amikor a magunkénak valljuk azokat, közelebb visznek Istenhez és ezáltal szerves egységbe rendezik a lényünk különféle oldalait s közben összhangba hoznak bennünket másokkal is. A szellemi tapasztalás révén eljuthatunk azon értékek lényegi valójáig, melyeket a kimondottan vallásos szférán kívül találunk meg – például amikor elismerően értékelünk egy jó építésű házat, egy szép kertet vagy egy ügyesen megírt dolgozatot. Az intuitív kifejezésforma igaz, de maga az igazság alkotja azt a szellemi értéket, mely ott van abban az értelmi minőségben. A gondosan megtervezett virágoskert szép, de maga a szépség alkotja azt az értéket, mely a kerttel kapcsolatos élményt ilyen megvilágításba helyezi. A szilárd alapokon álló ház jó, de maga a jóság alkotja azt az élő, szellemi valóságot, mely a ház szerkezetének ilyetén értékeléséből sugárzik. 57
William James, The Varieties of Religious Experience. Az Istenben az emberek megtapasztalják az Anyai szeretetet éppúgy, mint az Atyai szeretetet. Ezt a határterületet vizsgálja Johnson, She Who Is, és McFague, Models of God. 59 Ld. Berger (szerk.), Other Side of God. 60 Ridvéda, X.71, in: Le Mée (szerk.) Rig-Veda, 148. 61 (...) 58
15
Az alaposabb imádkozás módszere Volt egy kutyám, amelyet egykor magammal szoktam vinni a ligetbeli sétáim alkalmával. Amikor a kutya a gyalogút valamelyik kereszteződéséhez ért, homlokegyenest rohant tovább abban az irányban, amelyik az adott pillanatban jobban vonzotta. Teljesen idegen lett volna tőle, ha megáll, megfordul, leül, kimutatja örömét és megvárja, amíg nem jelzek, hogy merre tovább.62 Amikor válaszúthoz érünk, megállhatunk egy időre imádkozni. Ha türelmesen odafordulunk Istenhez, akkor egy olyan szellemi tapasztalás lehetősége nyílik meg előttünk, mely betetőzi a filozófiai bölcsességkeresést. Az Isten szeretné megadni nekünk a kívánt bölcsességet, ezt pedig azáltal fogadhatjuk be, hogy az imában őszintén kitárulkozunk előtte. Az isteni bölcsességért való imádkozás a legtöbbször sima ügy. Sok ember kér és nyomban meg is tapasztal valami válaszfélét. Ezeknek a gyors kéréseknek azonban hosszabb tartamú imákkal kell váltakozniuk. Amikor szükség van az alaposabb imádkozás módszerének alkalmazására, és megvan hozzá a kellő idő is, akkor nem érjük be azzal, hogy egy futó pillantást vetünk felfelé, s aztán megfigyeljük, hogy mi suhan át az elménken. Az ima révén részesülünk oktatásban az Istennel való együttműködés terén. Ez azt is jelenti, hogy a kapcsolatunkban magunkért mi vagyunk a felelősek. Nem volna helyénvaló, ha arra kérnék az Istent, hogy csinálja meg a házi feladatunkat vagy takarítson utánunk. Az Isten ezeket a dolgokat velünk teszi meg, számtalan módon hozzájárul ahhoz, amit mi magunk meg tudunk tenni, de úgy, hogy közben nem tesz eleget helyettünk a kötelezettségeinknek, és nem is veszi el tőlünk azt a kiváltságot, hogy a tőlünk telhetőt megtegyük. Akkor csináljuk jól, ha a szívünk és az elménk erőit mozgósítjuk annak érdekében, hogy a legjobban teljesítsünk a tanulásban, a gondolkodásban és a cselekvésben. Csakhogy aminek a megvalósulását kívánjuk, az esetleg nem olyan jó, mint ahogy azt az Isten eltervezte. Ezért bízunk mindent az ő munkálkodására. Elszakadunk a kedvenc eszméinktől és a sürgető vágyainktól azért, hogy valami nagyobbnak adjunk kibontakozási lehetőséget. Az ilyen mély bizalom kifejeződése révén leszünk képesek az isteni igazság, szépség és jóság üdítő ajándékának fogadására. Valóban, ha nem veszünk vissza a tempóból és nem fékezzük a szívünk és az elménk lendületét, akkor a döntésünk esetleg nem lesz igazán szabad, és sokat gyengül azon képességünk, hogy megismerjünk az Isten akaratát.63 Az ima lehetővé teszi a vágyakozó szív számára az önkifejezést és megteremti az átalakulás lehetőségét. Az ima feldolgozza a vágyat; őszintén kifejezzünk az érzéseinket, majd pedig hagyjuk Istennek, hogy megváltoztassa azokat. Az ilyen átalakulás tükrében természetes, hogy örömet és hálát érzünk, és a köszönetnyilvánítás úgy ragad el bennünket, mint az emelkedni vágyó madarakat a függőleges légáramlat. S amikor a hálaadás vagy a dicsőítés a legmagasabban szárnyal, istenimádattá alakul.
Az istenimádat magasságainak elérése Az istenimádat különféle módszereket foglal magába, attól függően, hogy egy csoport tagjaként, vagy egyedül gyakoroljuk. A csoportban gyakorolt istenimádathoz kapcsolható jelentéstartalmak különböznek az egyedül megélhető istenimádathoz kapcsolódóktól. Az istenimádat az Istennel való legmagasabb rendű, legteljesebb és legközvetlenebb 62 63
(...) Shusterman, Body Consciousness, 197-198.
16
kapcsolatunkat jelöli. Amikor többedmagunk vagy mások számára kérünk, akkor imádkozunk; létezik azonban az Istenhez fordulásnak egy olyan önkéntelen változata is, amely meghaladja az imádkozás szintjét. Az istenimádat még a szavakkal leírhatóság szintjét is meghaladhatja. Az istenimádatban a Zsoltáros felhívásának teszünk eleget: „Ízleljétek meg és lássátok, milyen édes az Úr.”64 Egy alkalommal Jézus szóba elegyedett egy szamaritánus nővel, aki megkérdezte tőle, hogy vajon az istenimádáshoz a szamaritánusok által látogatott Gerizim-hegyre, vagy pedig Jeruzsálembe, a zsidó istenimádat központjába kell-e eljárni. Jézus a válaszában mellőzte a helyszín kérdését és egyenesen a lényegre tért: „Az Isten szellem, és akik őt imádják, szellemben és igazságban kell imádniuk.”65 Ez a tanítás mindenféle szemléltetés vagy magyarázat nélkül áll. Olyan általánosan van megfogalmazva, hogy mindannyiunknak szól; üdítő egyszerűsége úgy mutatja az utat, mint valami erdei turistatérkép, melynek segítségével eljuthatunk az elsődleges kapcsolatunk magaslati pontjára. Az elmének van némi tudomása az Isten igazságáról. A szellem felemeli az elmét és felüdíti a lelket. Az istenimádatban elért csúcspont már nem mindannak összességét jelenti, amit teszünk; az istenimádat végeredményben bennünk megy végbe. Szükségünk van a szellemre, hogy az istenimádatban eljussunk a magaslati pontra. Amint elfogadjuk ezt a vezetést, onnantól valami olyasmivel működünk együtt, mely meghaladja az értelmünket, és a szellemre bízzuk, hogy a legmagasabb rendű, „személy a Személlyel” típusú tapasztalásunkat irányítsa.66
Az igazság egyszerűsége és összetettsége Ahogy tudomány nélkül is felfoghatunk szilárd tényeket és ahogy bölcselet nélkül is pontosan érzékelhetünk jelentéstartalmakat, úgy szellemi tapasztalás nélkül is megélhetünk értékeket. De ha az értékek a maguk legnemesebb formájában isteni valóságok, Istenre jellemző sajátosságok, akkor az értékekkel kapcsolatos legigazabb, legszebb és legjobb élményeink szellemi természetűek lesznek. Néha úgy gondolunk az igazságra, mint amely magában foglalja a ténybeli és a jelentéstartalombeli igazságok mellett az értékbeli igazságokat is; és ezt az átfogó megközelítést jelképezi a mindenségrendi igazság fogalma. Régebben úgy jellemeztem az igazságot, mint amelynek magja szellemi, a pereme pedig tudományos, s ezeket bölcseleti híd köti össze. Most magasabb hangnemre írnám át ezt az igazságfogalmat. Az igazságban rejlő egyszerűséget a szellemi életvitelben ismerhetjük fel a leginkább szembetűnően. Az igazsággal a szellemi tapasztalásban találkozunk és isteniként azonosítjuk. Jóllehet az igazság értelemszerűen magában foglal minden igazságot, de ettől még nem minősül azok gyűjteményének, még kevésbé azok szintézisének. Az igazságnak megvan a maga élő természete.67 A különböző korok és vidékek látnokai tapasztalatból tudták ezt. Nézzük például a következő történetet a taoista bölcselőtől, Csuang Csoutól. A Ting nevű szakács éppen Wen-hui úrnak dolgozott fel egy ökröt. A kezének minden mozdulata, a vállának minden lendítése, a lábának minden toppanása, a térdének minden rezdülése lendületes ütemet követett. Oly energikusan forgatta a kést, minden mozdulata
64
Zsolt 34:9 Jn 4:24. (Az idézetben a „lélek” helyett a pontosabb „szellem” kifejezés behelyettesítésével.) 66 Heiler, Prayer, 108. 67 (...) 65
17
oly tökéletes ritmusban volt, mintha az Eperfa-liget táncát adná elő vagy a Csing-shou zene ütemét követné. „Ó, ez bámulatos!” – mondta Wen-hui úr. „Mily szakértelem!” Ting erre letette a kését és így felelt: „Én az Úttal törődöm, mely túlmutat a hozzáértésen. Amikor először dolgoztam fel ökröket, nem láttam mást, mint magát az ökröt. Három évvel később már nem láttam az ökröt mint egészet. Ma pedig már szellemben fogok hozzá és nem a szememmel nézek. Az észlelés és a megértés már nem játszik szerepet, most már a szellem vezet, ahová akar. Követem a test természetes vonalait, a nagy hajlatoknál vágok a húsba s a pengét a nyílt részeken vezetem végig, követve a penge szabad útját. Így aztán sohasem érintem a legkisebb ínt vagy szalagot sem, még kevésbé a fő ízületeket. A jó szakács évente cseréli a kését, mert ő vág. A középszerű szakács havonta cserél kést – mert ő darabol. Ez a kés már tizenkilenc éve megvan nekem, több ezer ökröt dolgoztam fel vele eddig, és a pengéje még mindig olyan jó, mintha most vették volna le a köszörűkőről. Az ízületek között vannak szabad részek, és a kés pengéjének nincs is igazi vastagsága. Ha az ilyen szabad részekbe tesszük a vastagság nélküli pengét, akkor bőven marad hely, több is mint elegendő ahhoz, hogy a penge szabadon dolgozhasson. Ez az oka annak, hogy tizenkilenc év elteltével a pengém még mindig olyan éles, mint amikor először köszörülték. Ha azonban egy nehezebben bontható részhez érek, felmérem a nehézségeket, figyelemre és óvatosságra intem magamat, a teendőkre összpontosítok, nagyon lassan haladok, finoman vezetem a pengét, míg egyszer csak hopp! – az egész darab leválik mint a földre omló göröngy. Akkor aztán megáll a kezemben a kés, körülnézek, teljes megelégedéssel, érzem, hogy már nemigen akarok továbbhaladni, és ekkor letörlöm a késemet és elteszem.” „Nagyszerű!” – mondta Wen-hui úr. „Meghallgattam Ting szakács szavait és megtanultam belőle, hogy miként foglalkozzam az élettel!”68 E történetnek vannak szürreális felhangjai (ilyen a vastagság nélküli késpenge, mely sohasem veszti el az élét), ami arra utal, hogy nem szabad szó szerint venni; a történet inkább arról szól, hogy miként foglalkozzunk az élettel. Az élet is csak olyan, mint feldolgozni egy ökröt: komoly feladat, mások számára végzendő munkát is jelent, és kellenek hozzá eszközök, meg szakértelem, és a növekedés három szintjének eléréséhez is lehetőséget ad. Ha ezt a történetet átültetjük a vizsgálódásunk talajába, akkor a következőképpen értelmezhetjük.69 Az élettel való foglalkozást az észlelt tények szintjén kezdjük meg, majd a fejlődésben eljutunk az értelmi megismeréshez, a bölcseleti elemzéshez, azután pedig felemelkedünk nem pusztán a szellemi valóságokra vonatkozó eszmékig, hanem azokon túl a szellemi felismerésig és összefüggésekig. Az ökör (az élet) másmilyennek látszik, ha a létet főként az anyagi szinten éljük meg, és másmilyennek akkor, ha az elmélyült gondolkodásban már elértük az érettség szakaszát; és az értelmi szint is igencsak különbözik az összefüggések szellemi szintjétől. Aki főként a szellemi szinten él, az folyamatosan a problémák megoldásán dolgozik, s ez mindegyre szükségessé teszi az anyagi és az értelmi szempontokra való összpontosítást; azonban a dolgok megcselekedésének szellemi módja nagyon is különbözik ugyanazon dolgok önzésből szabadon, de éretlen módon való megtételétől. Ting szakács története az igazság megélésével kapcsolatos tapasztalás lépésről lépésre történő szerves egységbe rendezéséről szól. 68 69
Csuang Csou, „Caring for Life”, 46-47. (...)
18
A szellemi intuíció receptje Nincs értelme igazságról beszélni, hacsak nem állnak rendelkezésünkre módszerek ahhoz, hogy az igazat a tévestől megkülönböztessük. A szellemi terület nem ad a kezünkbe olyasfajta bizonyítékot és olyasfajta bizonyosságot az igazság tekintetében, mint a tudomány; viszont a tisztánlátásban való fejlődés terén óriási kalanddal kecsegtet. Tegyük fel, hogy javítani szeretnénk a szellemi intuíciós képességünket egy olyan helyzetben, amikor az Isten akaratának megismerésére törekszünk. Az alábbi recept arra mutat példát, hogy miként járjunk el ilyen esetben. Bár soha nem bölcs dolog bármely emberi ítéletet abszolútként kezelni – sőt, nagyon is jól tesszük, ha nyitottan viszonyulunk az isteni kinyilatkoztatáshoz, mely alapvetően új nézőpontot hozhat – azonban alapos felkészülés révén elkerülhetünk számos tévedést a folyamat során, és a tisztánlátás terén is fejlődhetünk általa. ·
Először is vegyünk egy fogadókészségre formázott nagy edényt.
·
Öntsünk bele egy csészényit az éppen vizsgált tényszerű helyzettel kapcsolatos tudatosságból.
·
Adjunk hozzá két pontosan teáskanálnyi mennyiségű tudományos nézőpontot.
·
Keverjünk hozzá két púpozott evőkanálnyit a megfontolt bölcseleti vizsgálódásból.
·
Adjunk hozzá egy adag derűs nyugalmat.
·
Az egészek keverjük össze őszinteséggel és bizodalommal.
·
A tartalmas elegyet a hálás odafigyelés edényében kis lángon addig melegítsük, amíg az imára várt gyors „válasz” iránti késztetés fel nem olvad.
·
Tálalás előtt kóstoljuk meg az igazság, a szépséget és a jóság ízét.
A szellemi tisztánlátásunkat az is javítja, ha a tökéletes jóság és szeretet Istenével való oda-vissza kommunikációt derűsen és fegyelmezetten gyakoroljuk. Már az is nagy dolog, ha egyszerűen csak bízunk abban, hogy az Isten mindentudó és segíteni akar nekünk végig az úton. Az elhivatott életvitellel eltöltött évtizedek fejlesztik a tisztánlátást; minél inkább gyarapodunk, annál gyorsabban tudatosul bennünk, ha esetleg letértünk az útról, ugyanis érzékeljük, hogy a szellemi támogatást megvonták, mert valamely döntésünk vagy tervünk nincs összhangban az Isten akaratával. Ugyanezen az alapon mondhatjuk, hogy az Isten megismerésében való fejlődés olyasmi, mint amikor egy pékséghez közelítünk: az orrunk visszaigazolja, hogy a helyes irányba tartunk. Igaz az is, hogy az új igazság után határozottsággal kutatunk. Az 1848-1855 közötti kaliforniai aranyláz idején járta az a mondás, hogy „ott az aranyad, ahol megtalálod”. Az egyik aranyásó néha ott kezdett keresgélni, ahol szerinte jó eséllyel lelhetett aranytelérre és mégsem talált semmit, míg egy másik valamilyen valószínűtlen helyszínen bukkant aranyrögre. Hasonló a helyzet az igazsággal is: ott az igazság, ahol megtalálod. Sohasem tudhatod, hogy honnan érkezik a következő hasznos meglátás. Végül pedig derűsen tudomásul kell vennünk, hogy a tisztánlátásunk nem tökéletes és az idő múlásával bizony javulnia kell.70 Megnyugvást találhatunk annak szerény felismerésében, hogy a legértékesebb tapasztalataink többsége olyan biológiai, pszichológiai és szellemi hatások, tényezők keverékéből származik, melyek alátámaszthatják vagy éppen elferdíthetik 70
(...) Gandhi, All Men Are Brothers, 61.
19
az élményt. Szerencsére nem kell határozott következtetésekre jutnunk semelyik adott élmény forrását illetően; ha a tudatalatti elme új energiák és hasznos eszmék megjelenését idézi elő, akkor üdvözüljük azokat.
A szellemi igazság három elmélete A szellemi és vallási igazság teljes fogalma három eszmét vagy elméletet foglal magában, melyek mindegyike komoly mértékű hozzájárulást jelent és mindegyiknek megvannak a korlátai. Ha bölcsen alkalmazzuk a hármat együtt, akkor dinamikus, kielégítő és fokozatos fejlődést biztosító eredményeket érhetünk el. Először is, az isteni igazságot ösztönösen ismerjük fel. Van egy bizonyos zamata, aromája vagy szelleme, mely az odafigyelő személy legmélyebb tudására tisztán és hitelesen rezonál. Az igazságra vonatkozó szellemi intuíció eszméjének korlátait az jelenti, hogy az emberek nem értenek egyet abban, hogy mi is az ösztönösen érzett igazság; és gyakran elhamarkodottan minősítünk valamit igazsággal kapcsolatos meglátásnak. Azonban az őszinte és kitartó igyekezet hitelesíti a „kérj és adatik neked” kijelentés bizonyosságát. A következő eszme az, hogy csak megélve értjük meg az igazságot. Ha megéljük az igazságot, akkor annak érezzük a súlyát. Az igazság mégis úgy jár, mint a szél, és nem lehet megállítani, lecövekelni. A kegyelem által és az Isten melletti őszinte elkötelezettségünkön keresztül nyerünk olyan életminőséget, mely képessé tesz bennünket a választásra és arra, hogy az általunk felfogható igazságokhoz hűen cselekedjünk. Ennek az eszmének a korlátait az jelenti, hogy az életünk lehet teljes és megelégedést nyújtó, részben a meggyőződéseink és a szokásaink miatt, részben pedig azok ellenére. És sokan azok közül, akiknek az élete láthatólag ihletett és akik őszintén elkötelezték magukat amellett, hogy megéljék az igazságot, képesek alapvetően eltérően megítélni azt, hogy mi az igaz. A harmadik eszme szerint az igazság kinyilatkoztatásként érkezik emberfeletti forrásból. Némelyek állítják, hogy kinyilatkoztatást fedeznek fel a saját vagy mások belső meggyőződéseiben, látomásaiban vagy lelkesültségében azzal kapcsolatban, amit mondanak vagy írnak; valamely személyről úgy tartják, hogy isteni lény megtestesülése; vagy egy könyv valamely részét vagy egészét tekintik kinyilatkoztatásnak. Kinyilatkoztatás nélkül az emberi elme nem tudna szellemi igazságokat megismerni, azonban valamely kinyilatkoztatás forrásait és tartalmát illetően megfogalmazhatunk kérdéseket. ·
Valóban létezik-e a kinyilatkoztatás állítólag emberfeletti forrása?
·
Tényleg megtörtént-e a kinyilatkoztatásinak mondott esemény?
·
Milyen szerepet játszott a kinyilatkoztatásban részes személy fizikai állapota és kulturális háttere a kinyilatkoztatási élmény alakulásában?
·
Milyen befolyással élnek tudatosan vagy nem tudatosan azok, akik a kinyilatkoztatási tapasztalataikról beszámolnak?
·
Mennyire teljes körűen és pontosan számol(nak) be az állítólagos kinyilatkoztatásban részes személy(ek) az élményről?
·
Megváltoztatták-e az eredeti beszámolót?
·
Mi a jelentősége egy máshol és máskor végbement kinyilatkoztatásnak a mi pillanatnyi helyzetünk szempontjából?
20
A kinyilatkoztatás a befogadó kultúrához igazodó nyelvet és gondolkodásmódot veszi igénybe; ilyen értelemben az isteni igazságot ezzel már hozzá is igazították az emberi elméhez. Lévén, hogy számos kinyilatkoztatott igazsággal kapcsolatos állítás ellentmond egymásnak, ezért még mindig élnünk kell a tudományos, a bölcselet és a szellemi felelősségünkkel annak megítélésekor, hogy mely állítások lehetnek hitelesek, valamint annak értelmezésekor, hogy az életünk folyton változó körülményei tükrében mit is jelentenek a kinyilatkoztatott dolgok. Az itt felsorolt igazságeszmék révén nem süppedünk bele a kétkedés futóhomokjába, hiszen mindegyik eszme valami lényeges dologgal járul hozzá az igazságban való fejlődésünkhöz. A bemutatott eszmék korlátai nem puhítják fel, nem bizonytalanítják el az igazságba vetett hitünket, ugyanis az állhatatos hit eleve biztosítja számunkra az Isten fokozatos megtapasztalását. Ügyelhetünk arra, hogy a tényeket illetően pontosak, a fogalomhasználatban következetesek, a közléssel szemben befogadók, az igazság szellemére fogékonyak, a kinyilatkoztatást helyesen megítélők legyünk, és hitelesek maradjunk annak megélésében, amit a legjobbnak tartunk ma, mert az tesz képessé arra, hogy többet ismerjünk meg holnap. Az Isten terve az, hogy az emberi mivoltunk teljességéig gyarapodjunk; a növekedés pedig megköveteli, hogy a tegnap bizonyosságából eredő kötöttségekből kilépjünk már ma. Ha ismernénk olyan abszolút feltétel-együttest, melyet az emberi értelem tévedés nélkül alkalmazni tudna, akkor nem létezne kaland és átalakulás, nem törekednénk az isteni élet megélésére és nem engednénk meg Istennek, hogy rajtunk keresztül éljen. Az Isten és az isteni igazság keresésében a helyes meggyőződés segítségével a hit igazsággá terebélyesedhet, azonban a meggyőződéseknél is fontosabb az őszinteség, az odaadás és a kitartás. Nincs szükségünk tökéletes meggyőződésrendszerre vagy 20/20-as éleslátásra. A hitünk révén bízhatunk abban, hogy az odaadó őszinteség is elégséges az igazság egyre teljesebb felismerésére vezető kalandhoz.
Az igazságban való élet Az igazság dinamizmusával azért szembesülünk, mert az igazság maga is élő. Az élő sejthez hasonlóan az igazságnak is szüksége van állandóságra és változékonyságra egyaránt. A testünk csontsejtjeire leginkább a szilárdság jellemző, míg az agyunk neuronjai bámulatos rugalmasságot mutatnak. Mindkét sejttípus a rendeltetésétől függően bír a kétféle sajátosság megfelelő arányú keverékével. A tudomány hasonlóképpen igyekszik megszilárdítani a valóság-felfogásunkat, miközben a szellemi tapasztaláson keresztül megismert igazság a maga rugalmasságával felszabadít bennünket. Az igazságban való élet megértéséhez fel kell ismernünk annak szilárd megbízhatóságát: a kereső újra és újra visszatérhet oda, ami igaz. Az igazság örök valóság, így ismerik fent és így nyilatkoztatik ki lent, így mérlegeljük az elmében és így ismerjük fel a lélekben. Ha folytatjuk is az új jelentéstartalmak és értékek keresését az igazságban, sohasem kell elutasítanunk. Az igazság megmarad. Az igazság azonban nem őrzi meg a mosolyát egy olyan fénykép kedvéért, melyet mechanikusan reprodukálhatnánk és digitális formában feltehetnénk a világhálóra, egy szempillantás alatt tömegeket elérve vele. Az igazság megbízhatósága nem azt jelenti, hogy igény szerint kaphatunk ösztönzést; és a tegnap még ihletett felismerésünk ma már talán nem is mutat olyan elragadó képet; még a Szentírásból vett kedvenc idézetünk is élettelen szavak halmazának tűnhet a könyvben – amíg a szellem fel nem támad. Bármely meglátás, melyre ráleltünk, addig talán nem is éled fel újra, amíg – a várakozás csöndjében vagy a cselekvés közepette – új időszak hajnala nem köszönt ránk.
21
Az igazság kinyilatkoztatásként érkezik; úgy jön, mint egy előérzet; kísért bennünket, mint egy eszménykép, melyet a tudományos kutatás és a bölcseleti vizsgálódás megközelíthet ugyan, de teljesen megragadni sosem képes. De bármily korlátokba ütközünk is a tapasztalás, a tisztánlátás és az értelmezés terén, képesek vagyunk érezni az igazság zamatát vagy szellemét; az igazság ajándék, amolyan kötélhágcsó, melyet az örökkévalóságból eresztenek le hozzánk, miáltal mi, az idő teremtményei megértjük azt, amit a mindenségrendi utazás elején járókként felfoghatunk. Az igazság nem valamiféle intellektuális előkelőség majmolása. Az igazság a teremtmény értelmi szintjéhez és képzettségéhez idomul. Az igazság rugalmas annyiban, hogy teret enged az értelmezésnek. Az igazságban való élet a leghatározottabban azonban az alkalmazkodás vonását mutatja. Mint a lámpa a bányászsisakon, az igazság is úgy szórja a fényét a folyton változó körülményekre a befogadóképességünk mértékétől függően. Arra az igazságra, melyre tegnap még szükségünk volt, ma már talán nincs is igényünk. Ilyeténképpen az igazság inkább ki, mint mi. Az „igazság” az Isten egyik neve. És az igazság – az isteni igazság, az élő igazság – jelenti a kaput az örök élethez. Ha ízelítőt kapunk az isteni életből, akkor képessé válunk örülni az ígéretének és a hosszú távú következményeinek. Ha az igazság zamatát kellemesnek találjuk, akkor felismerjük, amint az igazság szelleme vezet bennünket az úton. Fogékonyak vagyunk az igazság szépségére, és az igazságnak a tényleges élethelyzetünkre érvényes vetülete megmutatja az utat a jóság gyakorlása felé. Az igazság felismerésekre vezet, képességek megszerzéséhez segít, utat mutat és bizonyosságot hoz.
Zárógondolatok Csuang Csou történetében a Ting nevű szakács a szakmája művelésében olyan magas szinte jutott el, ahol már nem kellett bajlódnia az összetett mesterségbeli tudás elemeinek összehangolásával; elérte a mindent átható egyszerűséget. Az ő sikere összevethető annak a zongoraművésznek a teljesítményével, aki egy zenemű összetett, nehezen eljátszható részletét igyekszik elsajátítani. A művész lassan ismételgeti az adott részletet, elemzi a művet és begyakorolja a szükséges mozdulatokat; és ahogy egyre jobban megtanulja a darabot, a részletekre összpontosító figyelme fokozatosan alárendelődik a zenei részlet egésze kibontakozásának. Az igazság különböző rétegein való munkálkodásunk során hasonló fokozatossággal jutunk el az egyszerűségben bővelkedő életminőséghez. Az igazságnak mindaz az összetettsége, mellyel birkózunk, sőt még több is, ott van az Isten szeretetében; minél teljesebb összhangban tudunk élni az összes igazsággal, annál nagyobb összhangot élhetünk meg a bennünk lakozó szellemmel. Ebben az értelemben a szellemi életvitel magában foglalja az igazság megélését. Jézus ezt az egységbe rendezést mutatta meg. Az igazság megélésének eszméje nem feltételez semmilyen fennkölt, szilárd eszményképet, melynek magasságáig mint valami hegycsúcsra kínkeservesen kell felkapaszkodnunk, mielőtt az igazság felszabadító örömét megtapasztalhatnánk. A hitben és bizodalomban megtett kis lépésekkel, az Isten szellemének támogatásával már az út elején járó is megtapasztalhatja az igazságban való életet. A legkülönfélébb nehézségek azonban még a fejlett szellemiségű embereket is elérik; nem arról van szó, hogy csak úgy ösztönösen áthajóznánk a nehézségek tengerén. A tévedéseink kiigazításának pillanatai az utazás részét képezik, és néha egyszerűen csak meg kell állnunk és várnunk kell, míg a szellem egy jobb utat mutat. Ting szakácsnak is lassítania kellett néha és ilyenkor nagyon oda kellett figyelnie a teendőkre. Jézusnak néha imádkoznia kellett. 22
Ha sikeresen megtaláljuk az igazságot, nem építhetünk köré betonfedezéket, hogy a saját területünkként védelmezzük. Mozdulnunk kell, vagy előre vagy hátra. Az igazság előrefelé vezet. Ha a legjobb tudásunk szerint követjük, akkor a korlátainkat meghaladva törekszünk az isteni rálátás és társaság kalandjában való részvételre. Egyre inkább felismerjük, hogy mit jelent egy egyetemes család tagjának lenni, egyre jobb kapcsolatot alakítunk ki az isteni szellemmel, és az imádkozásban és az istenimádatban jobban el tudunk mélyedni. Ezek az alapvető szellemi tapasztalások alkotják az igazságra, a szépségre és a jóságra való rálátásunk elsődleges forrását. Irodalomjegyzék: · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
Alston, William P. Perceiving God: The Epistemology of Religious Experience. Ithaca, NY: Cornell University Press, 1991. Berger, Peter L., ed. The Other Side of God: A Polarity in World Religions. Garden City, NY: Doubleday, 1981. Chan, Wing-tsit, ed. A Source Book in Chinese Philosophy. Princeton, NJ: Princeton University Press, 1963. Chuang Tzu. “The Secret of Caring for Life.” Translated by Burton Watson. In: Chuang Tzu, Basic Writings, 46–49. New York: Columbia University Press, 1964. Gandhi, Mahatma. All Men Are Brothers: Life and Toughts of Mahatma Gandhi as Told in His Own Words. Edited by Krishna Kripalani. New York: UNESCO, 1965. Heiler, Friedrich. Prayer: A Study in the History and Psychology of Religion. Translated by Samuel McComb. New York: Oxford University Press, 1958. Johnson, Elizabeth A. She Who Is. New York: Crossroad, 1993. Le Mée, Jean, ed. Hymns from the Rig-Veda. Translated by Jean Le Mée. New York: Alfred Knopf, 1975. McFague, Sallie. Models of God: Theology for an Ecological, Nuclear Age. Philadelphia: Fortress, 1987. McLeod, W. H. “The Teachings of Guru Nanak.” In: Sikhs and Sikhism, 148–226. Oxford: Oxford University Press, 1999. Mencius. Mencius. Translated by D. C. Lau. Harmondsworth, UK: Penguin, 1970. Nichiren. Dedication to the Lotus. In: The Buddhist Tradition in India, China, and Japan, edited by William Teodore de Bary, 349–50. New York: Random House, 1972. Pinnock, Clark H. “The Conditional View.” In: Four Views on Hell, edited by William Crockett, 135–66. Grand Rapids: Zondervan 1992. Shusterman, Richard. Body Consciousness: A Philosophy of Mindfulness and Somaesthetics. New York: Cambridge University Press, 2008. Smith, Wilfred Cantwell. Faith and Belief. Princeton, NJ: Princeton University Press, 1979. Strong, Mary, ed. Letters of the Scattered Brotherhood. New York: Harper and Row, 1948. Tatum, W. Barnes. In Quest of Jesus. Rev. ed. Nashville: Abingdon Press, 1999. Wattles, Jeffrey. “Husserl and the Phenomenology of Religious Experience: A Sketch and an Invitation.” In Being Amongst Others: Phenomenological Reflections on the
23
LifeWorld, edited by Eric Chelstrom, 244–61. Cambridge, UK: Cambridge Scholars, 2006. Az eredeti mű: ·
Wattles, J.H.: Living in Truth, Beauty, and Goodness. 3. Faith’s Voyage to the Center of Truth: Jesus of Nazareth and Spiritual Living. p.62-92. Eugene, 2016. ISBN 978-1-49823971-4
24
