r. Tóth Lajos Barna sebész idestova két éve előrehaladott állapotú hasüregi daganatos betegeket is gyógyít egy hazánkban újnak számító módszer segítségével. Az általa, Magyarországon elsőként végzett műtéti eljárás következtében, ha ideális állapotban kerülnek a műtőasztalára ezek a betegek, a néhány hónapos túlélési esélyük a sokszorosára nőhet, de akár teljes gyógyulás is elérhető. Ennyi a hír, de mennyi szomorúság, félelem, izgalom, remény van mögötte? És menynyi öröm, amikor az orvos beszámol a gyógyulási esélyekről. Hány beteg ember, hány gyerek, hány szülő, hány családtag járkál felalá a nyíregyházi Jósa András Kórház Sebészeti Osztályának folyosóján, várva, hogy befejeződjenek a gyakran 6-8 órás műtétek, amelyeket a velem szemben ülő hajdúszoboszlói fiatal orvos végez. Míg beszélgetünk, többször megszólal a telefonja, mentegetőzik, nem teheti, hogy kikapcsolja, mert bármi történik a betegeivel, arról neki tudni kell, hiszen egyedül ő segíthet. Minderről beszélgetünk, de jóval korábbról kezdjük. – Mikor döntötte el, és miért akart orvos lenni? – Mióta az eszemet tudom, orvos akartam lenni. Nagymamám mindig emlegette, hogy már óvodás koromban azt mondtam, hogy orvos leszek. Ez egy szerencsés történet, nem volt probléma, hogy milyen pályát vá-
interjú
D
lasszak, hol tanuljak tovább. Már az általános iskolában erre készültem, bekapcsolódtam a vöröskereszt munkájába Túriné Irénke néninek segítettem a szervezésben, jártunk elsősegélynyújtó és egyéb versenyekre. Nagy élmény volt számomra, amikor ellátogattunk a mentőállomásra. Középiskolában is végig ez a cél lebegett előttem. Egyetemistaként bejártam a Kenézy kórház baleseti sebészetére, mindent meg akartam gyorsan tanulni, injekciózni, vért venni, sebeket ellátni. Orvostanhallgatóként, majd végzett orvosként is még évekig részállásban dolgoztam a mentőszolgálatnál. Felejthetetlen érzés volt, amikor a szirénázó mentőautóval vonultunk, és a nagy bajban lévő embereken tudtam segíteni. – Miért éppen sebész lett? – Az orvoslásban a manuális szakmákhoz vonzódtam, baleseti sebész akartam lenni, a Kenézyben kezdtem dolgozni. Szerencsére azonban korán megtanultam, hogy az embernek nemcsak szakmát, hanem mestert is kell választani. A kórház baleseti sebészeti osztályának akkori vezetője, Záborszky Zoltán professzor volt. Hihetetlen tudással, nagy tapasztalattal, bölcsességgel rendelkezett, sajnos, míg katona voltam, elment nyugdíjba. Hasi sebészeti gyakorlatom során Hajdu Zoltán professzor úr osztályára kerültem, aki hasi sebészeti szakvizsgám megszerzése után állást ajánlott nekem.
Tatár Éva
Beszélgetés Dr. Tóth Lajos Barna sebésszel, egy új műtéti eljárásról, és minden másról
Élethivatása a rákos betegek gyógyítása
2013december3.qxp 3/4/2014 8:37 PM Page 21
A műtőben (Fotók: magánarchívum)
21
2013december3.qxp 3/4/2014 8:37 PM Page 22
interjú
Névjegy: Dr. Tóth Lajos Barna Sebész és gasztroenterológus szakorvos Debrecenben született 1967. október 26-án. Édesapja Tóth Lajos vendéglátós szakember. Édesanyja Nagy Róza gyógyszertári szakasszisztens. Hajdúszoboszlón végezte az általános és a középiskoláit. Orvosi diplomáját 1992-ben vette át Debreceni Orvostudományi Egyetemen.
22
nyított osztályon akkor egy olyan csapat volt, amely mind létszámban, mind szakmai tudásban az ország egyik legjobb sebészetének számított. Élenjártunk az akkoriban újnak számító laparoszkópos beavatkozásokban, valamint kiemelkedő számú daganatos műtétet is végeztünk. – Volt lehetősége külföldi tapasztalatszerzésre is? – Igen. Már a pályám elején, de később is nagyon sokfelé megfordultam a világban, ahol tanulhattam. Angliában, Németországban, Spanyolországban, Olaszországban és az USA-ban volt lehetőségem egyéni tanulmányutakon részt venni. – Kereste is a lehetőséget… – Igyekeztem, mert a mi szakmánkat nem lehet könyvből megtanulni. A másik ösztönzőm pedig az volt, hogy sajnos láttam, ahogy a világ elmegy mellettünk. Európa és a világ fejlett országaiban sokkal korszerűbben gondolkodnak, sokkal előrelátóbbak, másképpen élik az emberek az életüket. Sok olyan dolgot tudnak, amit mi nem. A tudományos kutatások eredményeit igyekeznek azonnal hasznosítani, megtanulni. – Mindig onkológiai sebész akart lenni? – Komplex tudású sebész akartam lenni, ezért 1999-ben szakvizsgáztam gastroenterologiából is. Fiatal sebész koromban azt gondoltam, hogy ha majd eleget tudok és idősebb leszek, daganatos betegeket fogok gyógyítani. – Ez előbb bekövetkezett, de közben, 2007-ben eljött a Kenézy kórházból. Mi történt? – Management-váltás, ennek következtében szemléletváltás történt a kórházban, Hajdu professzor urat pedig nyugdíjazták.
– Milyen ember, milyen mester volt a professzor úr? – Fantasztikus tudású orvos, kiváló szakember és rendkívüli operatőr. Az első műtétemet is nála végeztem, ő volt az első mesterem, akitől a sebészet alapjait, valamint később annak finom árnyalatait megtanulhattam. – Emlékszik még, mit operált először? – Egy lágyéksérvet. A professzor úr aszszisztált, és pik-pak húsz perc alatt készen voltunk. Akkor azt hittem, hogy na, én most már mindent tudok. Aztán amikor egy következő műtétnél más asszisztált, és még egy óra múlva sem tudtam, hogy hol tartunk, akkor döbbentem rá, hogy azt az első műtétet nem én, hanem a professzor úr végezte el, az én kezemmel. Briliáns sebész volt és elkötelezett onkológiai sebész. – Miben különbözik az onkológiai sebész mondjuk az általános sebésztől? – Már akkor is, de most is úgy gondolom, hogy a sebészet csúcsa az onkológiai sebészet. Azt is tőle tanultam meg, hogy az onkológiai sebészet más szemléletet, komplex látásmódot, gondolkodásmódot igényel. A betegség súlyossága miatt a lelki problémákat is orvosolni kell. – Elmondhatjuk, hogy Hajdu Zoltán sebészeti iskolát teremtett a Kenézy kórházban? – Igen, az általa irá- A célba érés pillanata az Ironman (vasember) versenyen
2013december3.qxp 3/4/2014 8:37 PM Page 23
A szüleivel és a húgával
– Mindennap végez ilyen nagy műtéteket? – Nem, az nem menne. Külföldön, ahol tanultam, ott sem operálnak mindennap. Azt nem lehetne bírni, sem lelkileg, sem szellemileg, sem fizikailag. Általában egy héten egy-két ilyen hosszú műtétet végzek, és természetesen több kisebbet. – A rákos betegek gyógyítása óriási lelki teher a mindennapi felelősségen túl is az orvos számára. Sokan talán épp emiatt nem vállalják… – Azt gondolom, minden ember, aki eljut saját munkájában egy bizonyos szintre, legyen orvos, tanár, fodrász vagy bármi is a szakmája, e tevékenység során kialakul egy olyan szűk szegmens, amit különösen szívesen végez. Van olyan kollégám, aki inkább a kisebb műtéteket szereti, van, aki ereket operál, mást az esztétikai sebészet vonz. Az hogy én ezt választottam, abban nagy szerepe volt a két nagy mesteremnek, Hajdu professzornak és Bogdán Rajcs főorvosnak. Azt tanultam tőlük, hogy mindig vállalni kell a legnehezebb kihívásokat, mert a betegeknek mi jelentjük az utolsó lehetőséget. Az empátia elengedhetetlen, igaz sokszor nagyon megterhelő. S a legszomorúbb, hogy rengeteg a beteg és egyre több közöttük a fiatal. – Mi a legnehezebb a manuális tevékenység során? – A daganat mindent benő, nagyon jól kell tudni az anatómiát, mi hol van, mihez lehet hozzányúlni. Egy pillanat alatt kell dönteni, millimétereken múlhat a műtét kimenetele. S ezek a betegek nem úgy gyógyulnak, mint az epeköves, sérves paciensek, ők egy-két nap múlva mosolyogva hazamennek. Ezek a végső stádiumú daganatos betegek alultápláltak, fehérjehiányosak, több műtéttel a hátuk mögött jönnek hozzám. A műtét után nehezen
interjú
Felmondtam, és elmentem egy olyan szervezethez dolgozni, ahol rákbetegségek csúcsdiagnosztikájával foglalkoznak, s közben a Debreceni Egyetem Közgazdaságtudományi karán MBA diplomát szereztem. 2009-ben a Mátészalkai Területi Kórház főigazgatója, majd 2010-től a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Egészségügyi Holding szakmai főigazgatója lettem. Nyíregyházán 2009-ben lehetőséget kaptam, hogy újra elkezdjek sebészként dolgozni. Bogdán Rajcs Sándor a nyíregyházi Jósa András Oktatókórház sebészeti osztályának vezető főorvosa bizalmat szavazott nekem. Ő is egy hihetetlen nagy tapasztalattal rendelkező daganatsebész. Magyarországon ma már igen kevés ilyen kaliberű sebész van, és én nagyon örülök, hogy mellette tudom továbbcsiszolni a tudásomat, s próbálom továbbvinni ezt a szakmaiságot. – A gyógyító munka számomra a legnemesebb hivatás. Milyen tulajdonságokkal kell rendelkezni a sebésznek? – Az orvoslás egy sebész számára a tudás, a kiművelt kézügyesség, az emberiesség és a tapasztalat. A tudás, amit igyekeztem életem során megszerezni, lehetőleg a legmagasabb szinten. Azt, hogy belül milyen ember vagyok, azt otthonról hoztam, a szülőktől, a családból. A kézügyesség egy sebésznél eszszenciális, enélkül nem képzelhető el; végül a tapasztalat nagyon fontos. Ez az a szakma, amit sok-sok gyakorlással és rengeteg alázattal lehet megtanulni. Az orvoslás szolgálat, s aki ehhez nem így közelít, az ne válassza az orvosi hivatást. A jó sebésznek azonban a műtőben kell helytállni; ott már nincs semmi, csak a beteg. Tudom, hogy aki ott fekszik, annak ez a nap, ez a pillanat a legfontosabb. – Hogy bírja a fizikai terhelést, a nyolc-tíz órás egy helyben állás közbeni állandó koncentrálást? – Már az általános és a középiskolában, sőt az egyetemen is aktívan sportoltam. Nem vagyok már annyira fiatal, de most is sportolok. Orvosként lettem háromszoros (2007-ben, 2008-ban és 2009-ben) Ironman (vasember). Erre nagyon büszke vagyok. Ez egy hosszú távú triatlon verseny 3,8 kilométert kell úszni, 180 kilométert kerékpározni és 42 kilométer futni a verseny napján. Ez olyan erőpróba, ahol az embernek leginkább önmagát kell legyőznie. Azóta is sportolok, mert bírni kell a hosszú műtéttel járó fizikai megterhelést. – Melyik volt a leghosszabb műtéte? – A közelmúltban 12 óra 5 percig tartott egy operáció, reggel tíztől este tíz óra öt percig.
23
2013december3.qxp 3/4/2014 8:37 PM Page 24
interjú
Operáció közben
24
gyógyulnak. Nekem, aki sikerorientált ember vagyok, nehéz volt elfogadni, de az általános állapotuk miatt ez érthető. Azok a mesterek, akiktől én tanultam, akár Magyarországon, akár külföldön figyelmeztettek: be kell vállalni, hogy ezek a betegek másként gyógyulnak, esetleg nem is gyógyulnak meg. – Sok rossz hallható, tapasztalható manapság az egészségügyben… – Ez nagyon nehéz kérdés, véleményem szerint óriási baj van Magyarországon az egészségügyben. Itt vagyunk például mi sebészek, az én korosztályom döntő többsége elment külföldre. Nagyon kevesen maradtunk itthon. Azt kérdezzük egymástól, vajon minket ki fog megoperálni? Őszintén mondom, ma Magyarországon egyre kevesebb olyan szakember van, akire az ember nyugodtan rábízhatja magát. S ez sajnos az egészségügyi rendszer hibája. – A szakdolgozó is kevés? – Igen. Ki az, aki ma elmegy nővérnek azért a nettó 70-80 ezer forintért? Hogy várjunk minőséget, amikor nem tudunk nekik adni semmit. Több mint húsz éve dolgozom, és látom, hogy milyen minőségi romlás következett be mind az orvosok, mind az egészségügyi dolgozók szakmai tudásában. Azok közül, akik tudásban és elkötelezettségben is megállták a helyüket, sokan szakmát és pályát váltanak, leginkább a szakdolgozókra gondolok, mert az orvos egyszerűen elmegy külföldre, de a szakdolgozó elmegy a multikhoz pénztárosnak, vagy oda, ahol lényegesen könnyebb munkával, lényegesen többet keres. Nálunk például egy 100 ágyas osztály 50 ágyas részlegén két nővér dolgozik. Ez borzasztó megterhelő. – Rákos betegek gyógyítása a fő területe…
– Mondjuk úgy, ezt tekintem élethivatásomnak, igyekszem mindent megtenni ezért. – Mi ambicionálja? – A kétezres évek elejétől, amikorra már kibontakozott a sebészi, sebészeti látásmódom, s egyre többet láttam, egyre tapasztaltabb lettem, akkor sem lankadt a szakmai türelmetlenségem. Mindig izgatott, hogy lehetne többet tudni, és több embert meggyógyítani. Látom, hogy Magyarországon nem tudjuk minden szinten megadni a betegeknek azt a színvonalas ellátást, amit Európa több országában biztosítanak. Láttam, hogy operáltuk a daganatos betegeket, és sok esetben tehetetlenek voltunk, s a beteg meghalt. Miért? Miért nem tudunk segíteni? Hogyan lehetne…? Tulajdonképpen ezeknek a kérdéseknek köszönhetően jutottam el 2011 végén Milánóba, ahol kapcsolatba kerültem Marcello Deraco olasz sebésszel, a milánói nemzeti rákintézet vezető professzorával. Ő is olyan betegeket operál, akikről már mindenki lemondott. Ezeknek a rákos betegeknek különböző okok miatt, hashártya daganat áttét alakult ki. Egy nemzetközi továbbképzésen találkoztunk, s azóta számos alkalommal, hosszabb-rövidebb ideig voltam nála tanulni. – A nagy tudású, tapasztalt orvosok általában szívesen tanítanak, szívesen átadják a tapasztalataikat? – Azok az orvosok, akiknek van mire büszkének lenni, kellően szerények, ők készséggel tanítanak, átadják a tapasztalataikat. Az olasz professzorom is látta, hogy Magyarországon sok olyan beteg van, akinek még meg lehetne hosszabbítani, menteni az életét, de nincs, aki elvégezze ezeket a műtéteket. Nagyon örült nekem, ha különböző kongresszusokon találkozunk, úgy mutat be másoknak, mint a magyar úttörőt. Nagyon tetszik neki, hogy én belevágtam ebbe a dologba. Legutóbb nyolcadik alkalommal voltam nála. Útmutatásai alapján 2012 májusában elkezdtem Nyíregyházán operálni azokat az előrehaladott állapotú daganatos betegeket, akiknek elsősorban emésztőszervi, illetve nőgyógyászati betegség miatt hashártyaáttéteik vannak. – Úgy gondolom, most már megismerkedhetünk ezzel az új műtéti eljárással… – Ezt a módszert, amit megtanultam, már a '90-es évek eleje óta alkalmazzák a világon. Tehát nem új dologról van szó, csak nálunk nem volt senki, aki csinálja. Pedig már látom, rengeteg beteg van, nagyon sok emberen lehetne segíteni. Tavaly május óta negy-
2013december3.qxp 3/4/2014 8:37 PM Page 25
Nyaralás a családdal
de sikerült pár hónapos, vagy egyéves túlélést biztosítani számukra is. Jóval többet, mint amit műtét nélkül tudtunk volna. – Azt látom, hogy nemcsak rengeteget dolgozik, hanem a munkája az élete. Mit szól ehhez a család? – Családom nélkül nem tudnám így végezni a munkámat. Feleségem Draskóczy Andrea is orvos, tüdőgyógyász, aki nagy türelemmel támogatja a munkámat, és bár valóban nagyon keveset vagyok otthon, de igyekszik a családi harmóniát biztosítani. A nagyfiam 16 éves, ő is orvosnak készül jelen pillanatban. – Szülői példa? – Lehet, mert mint ahogy én sem tudtam elképzelni más hivatást már gyerekkoromban, valószínűleg ő sem. Akkor még talán nem, de most már pontosan meg tudom fogalmazni, hogy miért: hasznos munkát akartam végezni, olyat, amivel jót tehetek. A kicsi fiam még nyolc éves, ő nehezen érti, hogy apa sosincs otthon. – Szereti a szülővárosát. Ön szerint van szoboszlóiság? – Hogyne lenne. Nekem nagyon jó és boldog életet jelent. Az első 18 év, amit Hajdúszoboszlón töltöttem, meghatározta a szellemiségemet. Ezt az otthon, a család adta. A szüleim nekem nyugodt, boldog gyerekkort és diákéveket biztosítottak, nem tudom eléggé megköszönni. Persze az iskolák is, és az iskolai közösségek. Nekem nagyon jó általános és középiskolás éveim voltak, nagyon szerettem szoboszlói diák lenni. Ma is megkeresnek az otthoni emberek, eljönnek hozzám Nyíregyházára is, nagyon jó érzés. A szoboszlóiság szerintem összetartozást is jelent.
interjú
vennégy beteget operáltam meg. Az eljárás lényege, hogy a hasüregből a makroszkópikus, azaz a szemmel látható daganatos részeket eltávolítjuk, majd a műtét végén, amikor a beteg még altatásban van, magas hőmérsékletű (42,5 fokos), nagy koncentrációjú kemoterápiás oldatot keringetünk egy órán át egy speciális berendezés segítségével a beteg hasában. Ezt a nagy értékű berendezést egy alapítvány jóvoltából tudtuk megvásárolni. Ennek hatására elpusztulnak azok a maradék daganatsejtek is, amelyeket szabad szemmel nem láthatunk. Azt szoktuk mondani, nem attól hal meg a beteg, amit a sebészek eltávolítanak a hasból, hanem amit maguk mögött hagynak, amit nem látnak. Az operáció után ugyanis rengeteg mikroszkópikus méretű daganat maradhat a beteg hasában. – Találkozott azokkal a szakemberekkel, akik „kitalálták“ ezt az új eljárást? – Ez év januárjában Paul Sugarbaker, az onkológiai központ vezető sebészének a meghívására három hetet tölthettem Washingtonban. Ezt a fajta műtéti eljárást ő alkalmazta először, és ő operálta a világon a legtöbb beteget. Már hetvenkét éves, de még aktív, s talán az utolsók egyike lehettem, aki komoly gyakorlatot végezhetett mellette. Ez a rövid történet. – Az alapítványról is érdemes szót ejteni… – Az Ébredj Reménnyel Alapítvány fő célja az előrehaladott rákos betegek segítése, támogatása, új gyógyító eljárások bevezetése. – Azt gondolom, elég kevesen ismerik a rákbetegségnek ezt a gyógyítási eljárását. A társadalombiztosítás finanszírozza? – Igen. Ennek a műtéti technikának nálunk tényleg nincs még kultúrája, kevesen tudnak róla. Nekem az is a feladatom, hogy orvos-kongresszusokon – ezen a héten, de a jövő héten is – előadást tartsak. El kell magyaráznom a magyarországi orvosoknak, onkológusoknak, sebészeknek, hogy miről is van szó. Mert vannak úgymond ideális állapotban hozzám műtétre küldött betegek, akiknek nemcsak az életét tudom meghoszszabbítani, hanem a teljes gyógyulását is el lehet érni. Sajnos azonban sokszor már olyan állapotban kerülnek hozzám a betegek, hogy csak hónapokat, esetleg éveket tudunk adni nekik, de a teljes gyógyulást nem. A negyvennégy megműtött betegem közül már nagyon sokan panaszmentesek, tünetmentesek, rendben vannak a kontrollvizsgálatok szerint is. Van, aki már másfél éve. Olyan betegeim is vannak, akiket a műtét óta elvesztettünk,
25
