Életem egy meghatározó élménye: Erasmus ösztöndíjjal Plymouthban Gellért Zsuzsanna óvodapedagógus hallgató az ERASMUS program keretében félévet tölthetett el Plymouthban. Tanulságokkal teli élményeiről, tapasztalatairól olvashatunk a továbbiakban.
Gellért Zsuzsanna vagyok, harmadéves, nappali
tagozatos
óvodapedagógus
hallgató. Életem során történtek velem váratlan és izgalmas események, de talán az egyik legmeghatározóbb ez a félév volt, amit Angliában tölthettem az ERASMUS programnak köszönhetően. Januárban a karunk egyik hirdetőfalán láttam meg a lehetőséget, és a határidő előtt egy nappal meg is pályáztam. Olyan gyorsan történt utána minden, hogy igazából fel sem fogtam az egészet, majd csak akkor, amikor a repülőgép Angliában már le is szállt velem. Szerencsére nem egyedül indultam neki ennek a nagy útnak, hanem három társammal, akik szintén a debreceni egyetemen tanulnak. Az első nap maga volt a káosz. Nem értettünk semmit, nem tudtuk, hogy pontosan honnan-hova kell eljutnunk, és azt sem, hogy mivel. Lekéstük a buszunkat is Plymouthba, így a következőre 8 órat kellett várnunk a Victoria Station-ön. Ez volt a legelső élményünk Angliában. Majd csak másnap hajnalban érkeztünk meg a városunkba, az egyetemre. Hideg volt, esett az eső, és leírhatatlanul fáradtak voltunk a sok órás zötykölődés után. Másnap pedig már megbeszélésünk volt a kinti egyetem egyik tanárával. Megtudtuk az órarendünket és a gyakorlati beosztásunkat is az óvodákba. Elkezdődtek a kinti egyetemi élet mindennapjai, az egyetemi előadások, a szerdánkénti ovik, és maga az egyetemi diákélet. A kezdet nehéz volt. Be kellett illeszkednünk egy új környezetbe, új emberek, új kultúrák közé. A várost sem ismertük, de szerencsére a szállásunk közel volt, a magyar lányokkal csupán pár percnyi távolságra laktunk. Számunkra az is nehéz volt, hogy megszólaljunk akár az utcán útbaigazításért, akár a boltban egy kis segítségért. Persze az ember tanulhat valamilyen idegen nyelvet, és nem kizárt, hogy a saját országában ügyes is lehet abból. De amikor „élesben” kell beszélni azon a nyelven az
adott országban, az bizony eléggé nagy kihívás, „nyelvtörő” feladat. Két angol lakótársam volt, és az első hónapban még alap szinten is nehezen beszélgettem velük.
(Plymouth University)
Teltek a hetek, és azon kaptam magam, hogy egyre többet értek abból, amit nekem mondanak. Az egyetemi előadások kezdtek érdekessé válni számomra. Egyre bátrabban kezdtem neki a beszélgetéseknek, fejlesztettem saját szókincsemet. Angol újságokat olvastam, rádiót hallgattam és néztem a TV csatornákat is. Ahogy könnyebben kommunikáltam az emberekkel, azzal párhuzamosan feloldódott bennem egy görcs, és elkezdtem gyönyörködni a városban, ahová csöppentem. Bámultam az utcán a sok-sok pálmafát, az angol típusú házakat, figyeltem az embereket, akik velem szembe jöttek. Magamba szívtam Plymouth macskaköves utcáinak illatát, gyönyörködtem az óceán hullámaiban, a hatalmas hajókban, amik éppen kikötni készültek a kikötőbe. A téli hónapok borongósak voltak, sok esővel. A tavasz kezdetével azonban még szebbé vált minden a szememben. A kedvünk is vidámabb lett napról napra.
Az egyetemi előadásokat csak nagyjából értettük, és az első óvodai gyakorlatunk is elég viccesen zajlott. A gyermeknyelvet még az anyanyelvünkön sem könnyű megérteni, nemhogy egy másik nyelven. Próbáltam nyomon követni a gyermekek szándékait, de nem igazán tudtam. Ez szerencsére hétről hétre fokozatosan változott, és azt vettem észre, hogy már a gyerekekkel játszom és beszélgetek velük. Ezt az első alkalommal el sem tudtam képzelni.
A szálláson egy magyar csoporttársammal osztoztam, így anyagilag sokkal jobban kijöttünk az ösztöndíjból. Számomra nagyon nehéz volt az elején a távollét a hazámtól. Szerencsére soha nem
voltam rászorulva kollégiumra, mert Debrecenben lakunk. Minden közel volt hozzánk. Az ovi, az általános iskola, a középiskola, majd az egyetem. Nem kellett a szobámban senkihez sem igazodnom, mert csak én lakom benne, senki más. Anyukám mindig főz, arra sem voltam rászorulva, hogy ebédet csináljak. Mindezt előnyként éreztem, de kint-létem során rájöttem, hogy ez bizony inkább hátrány. Mostam, főztem, takarítottam magamra. A főzés volt ezekből a legnehezebb, de kisebb-nagyobb segítséggel sikerültek az ételek, ami nem, az pedig a kukában landolt. A másik nehéz dolog az volt számomra, hogy toleráns legyek a szobatársammal szemben, hiszen itthon saját szobám volt. Az angol lakótársak segítőkészek voltak. Szívesen beszélgettek velünk, hogy gyakoroljuk az angoltudásunkat.
A kezdeti nehézségek után belelendültünk a feladatainkba. A családtagokkal interneten keresztül tudtam beszélni, ami megkönnyítette a kinti létemet, a honvágyam is elhalványult. Megvolt a heti órarendünk, és tudtuk a teendőinket.
Az egyetem maga csodálatos volt: hatalmas modern épületekkel, rengeteg diákkal. Maga az ottani egyetemi nyüzsgés elvarázsolt. A kinti padok mindig tele voltak hallgatókkal, az egyetemi büfék pedig zsúfolásig teltek. A szünetekben mindig leszaladtunk egy kávét venni valami finom péksüteménnyel. Valahogy még az íze is más volt mindennek. Az órák pontosan kezdődtek és pontosan is végződtek. A tanárok diákközpontúak voltak, és adtak a hallgatók véleményére. Az órák érdekesek voltak. Minden előadás kivetítéssel zajlott, így amit szóban nem értettünk, azt el tudtuk olvasni. A tanárok tudván, hogy külföldiek vagyunk, sokkal lassabban és artikuláltabban beszéltek az előadásokon. A rendszer teljesen más, mint itthon. A tantárgyak nem úgy épülnek fel egymásra, mint ahogy itt szokásos. Általában az előadásokon elhangzott anyagokat mi már tanultuk, de mivel színesek voltak, mi figyelemmel követtük. A könyvtár pedig fantasztikus volt. Modern, jól átlátható, esztétikus, és mindent meg lehetett találni benne, amire csak szükségünk volt. Mivel én 13 éve hegedülök, illetve 5 évet zongoráztam, szükségét éreztem, hogy tudjak valahol gyakorolni. Szerencsére volt rá lehetőségem az egyetemen belül. Az egyetemi kártyámmal tudtam teremhez, illetve hangszerhez jutni. Félóra volt a minimális, „kivehető” idő. Nagyon örültem ennek a lehetőségnek, és igyekeztem a szabadidőmet hasznosan eltölteni. Nem mindennap mentem gyakorolni, de legalább heti két alkalommal igyekeztem beiktatni egy kis időt a gyakorlásra. Kottákat is tudtam kölcsönözni és venni is. A lakótársamnak volt egy brácsája, amit nem használt, és kölcsönadta nekem, hogy gyakoroljak rajta. Korábban brácsáztam is 2 évet, úgyhogy nem esett nehezemre elfogadni a szívességét. A másik lakótársam pedig gitározott szabadidejében: sokszor előfordult, hogy együtt zenéltünk valamit.
Szerintem az embernek találni kell egy olyan elfoglaltságot, ahol a gondolatokat el lehet mélyíteni, és kikapcsolódni a hétköznapok szürkeségeiből. Van, aki ezt zenében éli meg, van, aki más művészeti ágakon, esetleg olvasásban, sportolásban, tévézésben, számítógépezésben. De fontos, hogy a lelkünket ápoljuk esztétikus eszközökkel és igényesen.
A gyakorlatom a Manor Street Childrens Centre-ben volt hetente egyszer, szerdánként, reggeltől délutánig. Ez az intézmény rengeteg hátrányos helyzetű gyermeket fogadott, akiknek a szülei az átlagkereset alatti jövedelemmel rendelkeztek. Minden magyar lányt más óvodába küldtek gyakorlatra. Ez sokkal hasznosabb volt, mivel magunkra voltunk utalva, és persze az angol nyelvet is így gyakorolhattuk igazán jól. Részt vehettünk az óvodai életben, nem csak megfigyelők voltunk, hanem gyakorlatozó „kis” óvó nénik. Kommunikálhattunk a gyermekekkel, játszhattunk velük, illetve foglalkozásokat tarthattunk. Az óvónők teljesen egyenrangú félként bántak velem, és érdeklődtek az itthoni óvodai rendszerről is. Teljes mértékben nyitottak voltak felém, ami a munkámat megkönnyítette. Szívesen és rendszeresen beszélgettek velem, és ha kérdéseket tettem fel az óvodával kapcsolatban, szívesen válaszoltak is. Fantasztikus családi légkört alakítottak ki ezek az óvónők, amit személy szerint hihetetlenül élveztem.
Telt az idő, és újabb emberekkel ismerkedtünk meg. Hetente egyszer volt alkalmunk más nemzetiségű diákokkal beszélgetni, ismerkedni egy National Meeting nevű találkozón az egyetem kávézójában. Persze a kezdetek ott is nehezek voltak. Az elején a szókincsem a nullán volt, így a beszélgetés sem zajlott problémamentesen. Nem tudtam a gondolataimat kifejezni szavakkal. Inkább hallgató voltam, mint beszélő. De ez szerencsére változott, és hamar ki tudtam bontakozni. Meglepő volt számomra, hogy mennyi külföldi diák jár a Plymouth Egyetemre. Találkoztam amerikai, pakisztáni, olasz, francia, spanyol, kínai, lengyel, perzsa, orosz diákokkal. Voltak zárkózottabbak, és voltak nyíltabb személyiségűek közöttük. Meglepő volt számomra, hogy az angol diákok nem voltak felénk érdeklődőek. Az órákon ugyan találkoztunk velük, de semmiféle eligazítást, tanácsot nem igazán kaptunk tőlük. Ami közünk volt egymáshoz, az csak az órák keretei között zajlottak. De még órák előtt sem jöttek oda hozzánk beszélgetni. A tanárok sokkal segítőkészebbek voltak. Nem ismertük magát a várost sem. Kaptunk térképeket, és az alapján tájékozódtunk. Az elején minden úti célt a leghosszabb úton közelítettük meg. Az óceánpartot csak a második héten láttam. Azt sem tudtam, hogyan kell a partra eljutni. De így utólag kiderült, nagyon közel van az egyetemhez. Körülbelül 15 percnyi séta volt.
A hónapok lassan teltek kint, de így utólag visszagondolva, mégis nagyon hamar elrepült ez a fél év. Ha becsukom a szemem, előttem vannak Plymouth dombos utcái, az óceánpart, a rengeteg pálmafa, és a kint hagyott barátok arcai. Ezekre mindig visszagondolok, és az emlékek jó érzésekkel töltenek el. Számíthattunk egymásra jóban, rosszban. Megtanultuk kint az összetartás erejét, és igyekeztünk egymásnak támaszt nyújtani. Ezek olyan emlékek, amiket soha senki nem fog tudni tőlünk elvenni.
Napsütéskor az óceánpart kivirágzott. Nyüzsgött a fiataloktól, beszélgetni,
akik
kiültek
labdázni
a
füves részre. A szél mindig fújt, de napsütésben az ember már észre sem veszi fújdogáló szelet, csak a napsütésnek örül. Télen végig be volt borulva,
gyakran esett az eső, fújt a szél. Komor hangulata volt a városnak. Ahogy kiragyogott a Nap, az emberek mind az óceánpartra mentek ki. Élvezték a kellemes levegőt, és csodálták az óceán habjait. Volt olyan merész ember, aki azonnal megmártózott az óceánban. Én csak a kezemet próbáltam beledugni, de majd lefagyott, olyan hideg volt. Inkább meghagytam a jéghideg vizet a kavicsoknak, amiket a vízbe dobáltam. A Nap ragyogásától a pálmafák is kivirultak, és gyönyörű hangulatot varázsoltak a városnak.
A hajók a kikötőbe csak úgy
süvítettek.
El kellett készítenünk az egyetemen egy hosszú beadandó dolgozatot is. A témát mi választhattuk meg, de persze épülnie kellett az addig tanultakra. ’A zenetanulás előnyei kisgyermekkorban’ című témát választottam magamnak. A fő nehézséget az jelentette, hogy angolul kellett megírnunk az esszét, minél kevesebb helyesírási hibával, és minimum 3500 szavasnak kellett lennie a szövegnek. A
könyvtár a rendelkezésünkre állt. Pár cikket az interneten is le tudtunk tölteni, illetve a tanáraink is segítettek segédanyagokkal. És persze a szótár nélkülözhetetlen volt számunkra. Számomra azonban a legnagyobb nehézséget mégsem ez jelentette. Sajnos nagynéném itthon meghalt, és hazajöttem temetésre egy hétre. Teljesen kizökkentem lélekben a feladataimból, nehéz volt számomra ez az időszak. Nagyon közel állt hozzám a nagynéném. Olyan volt számomra, mintha a nagymamám lett volna. Sok idő kellett, hogy túl tudjam magam tenni a halálán, de miután visszamentem Plymouthba, azon voltam, hogy befejezzem az esszémet. Ez sikeresen megtörtént. Még a végén büszke is voltam magamra, hogy magamtól, semmiféle segítség nélkül meg tudtam csinálni. Majd kellett egy kiselőadást tartanunk az angol csoportunknak Magyarországról. Felosztottuk a témákat egymás között. Rám a magyar népzene bemutatása jutott, illetve a népi hangszerek bemutatása. Szerettem ezt a témát, és örömmel adtam elő a kiselőadásomat. Figyelemmel követték a csoporttársaink a kiselőadásainkat. A tanár pedig segített, ha netán rosszul mondtunk valamit, vagy esetleg rosszul írtunk. Kedves és hangulatos légkör alakult ki így közöttünk a többi diákkal. Utána már közeledőbbek voltak felénk, és néha még el is hívtak minket ide –oda a városba. Ez nekünk is nagyon jól esett, mivel nem éreztük magunkat kirekesztve és megismertünk a város eldugott pontjait.
Szerencsénkre találkoztunk más magyarokkal is. Februárban például Zolival, akivel az utcán futottunk össze. Boltba mentünk – Zsófi és én –, miközben hangosan beszéltünk magyarul, mire egy fiú váratlanul megkérdezte: „Magyarok vagytok?”. Úgy megörültünk neki, hogy azonnal mondtuk neki, üljünk be valahova és beszélgessünk. Az akcentusán érezni lehetett, hogy Amerikában nőtt fel, de a magyart így is nagyon jól beszélte. Ő Magyarországon született, és 3 éves volt, amikor Amerikába, Arizonába költöztek. Plymouthba pedig egy barátja által csöppent. Felvettük vele a kapcsolatot, és sokszor elhívtuk hozzánk beszélgetni. Később egy nemzetközi találkozón megismerkedtünk egy magyar lánnyal is, Julcsival. A mosdóban beszélgettünk a lányokkal és hirtelen elénk ugrott, hogy végre magyarok is akadnak. Másnap már az internet segítségével fel is vettük a kapcsolatot egymással. Vele gyakran találkoztunk, később a családját is megismertem. Teljesen beleolvadt a kis csapatunkba. A mai napig tartjuk a kapcsolatot. Tervben van, hogy találkozunk a nyár folyamán, vagy esetleg az őszi szünetben. Egy igazán fantasztikus lányt ismertem meg benne. Tanult, dolgozott, és segített a családjának, ahol csak tudott. Számomra ez nagyon értékes dolog. Természetesen más magyarokkal is találkoztunk, de Zoli és Julcsi került a legközelebb hozzánk.
A másik maradandó élményem az a nap, amikor meglátogattuk Plymouth egyik speciális intézményét, amelyben iskola és óvoda is működik. Erről szeretnék most kicsit bővebben is
beszámolni, mert meghatározó tapasztalat volt számomra. Zömében genetikai betegségekben szenvedő gyermekek járnak ide. A legtöbbjük súlyos és halmozott fogyatékossággal élő gyermek, de akad köztük olyan is, akivel jól lehet kommunikálni. A legtöbb gyermek autista, illetve Downszindrómás, de akadtak rajtuk kívül még más fogyatékossággal élő gyermekek is.
(Mill Ford School) Szívszorongató érzés volt az intézménybe látogatni, de vele együtt csodálatos érzés is. A családias, szeretetben gazdag légkör jelen volt minden teremben, ahová látogattunk. Minden beteg gyermekre jutott egy gondozó, így a törődés egész nap jelen volt a gyermekek felé. Betegségük, sérülésük mértékétől függ, hogy kivel milyen szinten lehet foglalkozni, illetve oktatni. Akik értelmileg kellően fejlettek, azoknak órákat adnak, kivetítésekkel, mint egy iskolában. Akik nem ezen a szinten állnak, azokkal más úton foglalkoznak. Pl. speciális jelrendszert alkottak az oktatók, így egy-egy jelzésből a gyermek tudja, hogy mi fog következni (pl.: játékelrakás, evés, új tevékenység, tilos… stb.). Az óvodai csoportban nincs sok gyermek, összesen tíz. A korai jelekből a szülő észreveheti, hogy mi az, ami nem vall a normális fejlődési ütemre, viselkedésre. Ilyenkor a gyermeket kivizsgálják, és megállapítják, mi áll a háttérben. Így később az érintett gyermekek bekerülhetnek ebbe a speciális óvodába. Minden gyermekre külön óvónő jut, ami véleményem szerint fantasztikus dolog. Nagyon közel került hozzám egy Down-szindrómás kisfiú, aki folyton a nyomomban volt, bármerre mentem. Részt vettünk a játékukban, az udvaron lehettünk velük, de elkísérhettük őket egy speciális fényterápiás szobába, illetve uszodai foglalkozásra is. Minden elismerésem és tiszteletem azok előtt, akik ebben az intézményben dolgoznak a gyermekekkel. Tele vannak energiával, türelemmel, empátiával, szeretettel. Igazán úgy viszonyulnak a gyermekekhez, mintha a második édesanyjuk lennének. Fantasztikus emberek, és a gyermekek is fantasztikusak. Az intézmény falai között lehetőségük van a gyermekeknek a tanulásra, zenélésre, úszásra, sportolásra. Hallottam a
gyermekeket kacagni, szívből örülni, nevetni. Nem is tudom, mi lenne, ha nem lennének ilyen intézmények. A Mill Ford School az élet mindennapjaira készíti fel a gyermeket, és a hatékonyabb kommunikációra. Megfigyeltem, hogy az autista gyermekek külsőleg semmilyen fogyatékosokkal jellemző tulajdonságot nem mutatnak. Szabályos arcformájuk van, sőt, az autista gyermekek arca különösen szép. Volt egy kislány, akiről soha meg nem állapítottam volna, hogy fogyatékossággal él. Gyönyörű arca volt, fejlett testalkata a korához képest. De amikor jobban megfigyeltem, észrevettem, hogy valami még sincs rendben. Különösen lassan reagált a külvilágra. Szemkontaktust sem létesített a felnőttekkel. Majd egy kitörését is láttam, amikor a földhöz csapta magát, és rohamot kapott. Viszont a játékban, amit közösen játszottunk, aktívan részt vett. A mese előadást figyelemmel követte, és próbálta értelmezni. A Mill Ford School-i autista gyermeknél megfigyelhető, hogy ügyesek valamilyen művészeti ágból. Kimagaslóan rajzolnak, festenek, vagy akár zenélnek. A korábbi zeneművészeti tanulmányaim során nekem is volt egy autista ismerősöm, aki zenélni tanult, és tehetséges volt benne. A Down-szindróma esetében is eltérő fejlettségi szintek figyelhetőek meg. Találkoztam olyan gyermekkel is, aki nagyon értelmes volt és gyönyörűen tudott kommunikálni, de olyannal is, akinél a beszéd nehezen ment. Ebben az intézményben a gyermekek jó kezekben vannak, és a szülők biztosak lehetnek benne, hogy ami az intézményen belül folyik, az csakis jó hatással lehet a gyermek számára. A nap végére azt éreztük a többi lánnyal, hogy legszívesebben még maradnánk. Hamar elrepült az a nap. De az a nap örökre emlékezetes lesz a számomra. Betekintést nyertünk egy olyan kis világba, ahol a szeretet és törődés van jelen. Csodálatos érzés még most is visszagondolni erre a napra. Ilyenkor az ember elgondolkozik, hogy mennyi minden kis apróságért húzzuk a szánkat és elégedetlenkedünk. Közben a legfontosabb dolgot elfelejtjük: mi egészségesek vagyunk. Másoknak ez nem biztos, hogy megadatik, és gyermekkoruktól kezdve segítségre, támaszra vannak utalva, teljesen az életük végéig. Felnőtt korukban nem élhetnek teljes életet, esetleg párt sem fognak maguknak találni és családot sem fognak alapítani, de mégis tele vannak energiával és élni akarással.
Ezután elhatároztam, hogy én is szeretnék beteg gyerekekkel foglalkozni a jövőmben. Nagyon fontosnak tartom, hogy jó szakemberek közé kerüljenek ezek a csodálatos gyermekek, ahol nem csúfolódást, bántást kapnak, hanem törődést és odafigyelést.
Sokszor előfordult, hogy amikor egyedül akartam lenni, lementem a partra. Képeket készítettem, kagylókat gyűjtöttem, kavicsokat dobáltam az óceánba, majd pedig leültem és csodáltam az elém terülő hatalmas kék messzeséget, és magamba szívtam Anglia illatát.
Elmondhatom, hogy ha visszagondolok az Erasmus-utamra, mindig jó szívvel emlékezem. Megtanultam kint azt, hogy az ember sok mindenre képes, ha igazán el akar érni valamit. Mindig erősnek kell lenni, és az igazunkért ki kell állni. Megtanultam önállónak lenni, másokhoz alkalmazkodni, főzni, magamra mosni, takarítani, és persze helytállni egy idegen országban. Elmondhatom, hogy ez az élmény meghatározta az életemet!
