ÉLET EGY HAGYOMÁNYOS ÖNELLÁTÓ PORTÁN A XX. század közepéig fennálló népi önellátó gazdálkodásban a fenntarthatóság teljesen ösztönös, természetes alapelv volt. A szokásrend, az íratlan szabályok rendszere, a tapasztalatok átadása, mind-mind a generációkon keresztüli egy helyben lakás feltételeit szolgálta, a helyi erőforrások tartamos használatát segítette. Az önellátó gazdálkodásmódhoz tarozó életmód a fenntartható életvitel ma is alkalmazható gazdag példatára. Vizsgáljuk meg, hogy egy hajdani, a hagyományos önellátásra berendezkedett portán a mindennapi életben a fenntarthatósági elvek hogyan érvényesültek. Az évezredes tudáson, generációk tapasztalatán nyugvó tárgyi, szellemi örökségünk európai mércével is egyedülállóan gazdag és változatos. Mindannyiunknak adott a lehetőség, hogy megismerjük, és mai életvitelünkben hasznosítsuk őseink környezettel való együttélésének kultúráját. Nézzük meg, hogy egy hajdani, a hagyományos önellátásra berendezkedett portán a mindennapi életben a fenntarthatósági elvek hogyan érvényesültek.
Helyi erőforrás, helyi tudás Minden szerves kultúrában elsődleges alapelv, hogy az ott lakók a helyi erőforrásokat használják, egyszerűen azért, mert az a legkönnyebben, leggyorsabban, leggazdaságosabban elérhető. A helyi természetesen a legközelebbit jelenti, lehet az a legközelebbi város piaca is, de lehet távolabbi kínálat is. Főzőedényeknél például a legközelebbi vasáru bolt, cserépedényből a vásározó gömöri fazekasok termékei, homok, sóder esetében a Sajó medre, mészből az Aggtekei mészégetők által égetett mész, keményfából a saját erdő fája, fenyőből akár a felvidéki fenyvesekből származó fűrészáru jelentette a legközelebbi helyi terméket. Ezek egy részét termékcserével, cserekereskedelemmel próbálták beszerezni, hiszen kevés volt a vidéki családi háztartásban a pénz forgalma. Senkinek nem lévén a családban „havi fizetése”, pénzt csak a fölösleges termékek piacra, vásárra vitelével lehetett szerezni. Ezen a pénzen a helyben nem előállítható termékeket, főleg iparcikkeket kellett beszerezni. Ennek a köre egyre bővült, de még a múlt század közepén is még elég szűk volt ez a termékskála. Dél-Gömörben a piacon, a közeli kisváros boltjaiban szerezték be az alapvető iparcikkeket, főzőedényeket, textileket, porcelán, fajansz edényeket. Falun belül máig megmaradt az árucsere vagy kölcsönös segítségnyújtás gyakorlata, egymás segítése pénzfizetés nélkül. Ezt mai szóval bartel üzletnek hívják. A háztartásban a mázas cserépedény használata például igen elterjedt volt. A konyhai főzőedény régebben a tűzálló cserépedény, az ún. gömöri vászonfazék volt. A felvidéki fazekasoktól szerezték be, általában nem pénzért, hanem terményért cserébe. A cserépfazekakat nagy becsben tartották, ha elrepedt, eltört, nem dobták ki. A házaló drótos tótok a repedt fazekat olyan mesteri módon összedrótozták, hogy abban még akár főzni is lehetett. Volt, aki már új korában megdrótoztatta az edényét, védő dróthálót fontak az edény köré. Az étkezésre szolgáló tányérokat és a tálakat sokáig a fazekasok készítették, ezek több generációt szolgáltak ki. Később terjedtek el az öntöttvas fazekak, majd a zománcozott edények. Maga a család is a munkamegosztás igen praktikus példáját szolgálta. Ritka volt az egy-két gyermekes család. A nagyszülők, dédszülők, egyedül maradt rokon-családtagok természetes módon a család hasznos tagjai voltak. Mindenkinek megvolt a maga helye nemcsak a családi asztal körül, hanem a nagycsaládi munkamegosztásban is. A gyermekeknek
már korán feladatokat adtak, ezzel egyrészt észrevétlenül elsajátították a legfontosabb munkafolyamatokat, másrészt belenevelődtek a rendszeres munkába. A gyermekre bízták például a kisebb testvérre való felügyeletet, a kisebb állatok –pl. libák őrzését, baromfi etetést. Ezeket az apró feladatokat felelősen kellett ellátni, ezek mellett be kellett segíteni a szülőknek a különféle háztartási és mezei munkákba. A gyerekek játékainak nagy része is a felnőtt életet utánzó játék volt, amihez a szükséges kis kellékeket a szülők készítették el. Az időskorúak a tapasztalatuknál fogva tanáccsal látták el a fiatalabbakat, amit illett megfogadni. Tekintélye volt a rangidős családtagnak, tisztelték tudását, korát. Az idős családtag is még fizikai erejének megfelelően tevékenyen részt vett a munkában, hasznosnak érezhette magát, hiszen még számos feladatot rá lehetett bízni. Így például a termények tisztítása, konyhai munkába való besegítés, varrás, fonás, foltozás, kukoricamorzsolás, a kis gyerekre, unokára vigyázás terén tudtak a család számára hasznos segítséget nyújtani. Óvoda hiányában a családtagoktól, nagyszülőktől tanulta meg a gyermek az alapvető ismereteket. Az idősek, betegek otthoni gondozása is természetes volt, hiszen a családból mindig volt, aki otthon tartózkodott. Nem volt szükség idősek otthonára, szociális otthonokra. A mai életforma mellett egyre nagyobb az igény az idősek szociális ellátására, mert a nagycsaládok szétestek, a napi 8 órában lakóhelyüktől távol dolgozó családtagok nem mindig tudják felvállalni az idős családtagok gondozását. A szolgáltatások, ellátások díjait munkabérből kell fizetni, a folyton növekvő költségeket egyre több, az otthontól távoli munkával lehet megtermelni. Az önellátás világában pénzforgalom minimális. Ennek persze a következménye az is, hogy csak a tényleges szükségleteket elégítették ki, semmi fölösleges dologra, luxuscikkre nem lehetett költeni. Az önellátás pedig azt jelenti, hogy nincs vízdíj, mert saját kút van a portán. Nincs csatornadíj, mert nincs kiépített szennyvíz csatorna. Nincs fűtésszámla, mert saját tulajdonú erdőből tervszerű beosztással vágott fával fűtenek. Elektromos áram szolgáltatás a településeken az önellátás utolsó időszakában már volt, de jóformán csak világításra használták. Elektromos háztartási gépek, - amelyek a mai értelemben kényelmessé, komfortossá tették volna az életetnem voltak, de ezáltal nem is volt kiszolgáltatva a családi háztartás a szolgáltatóknak. A kényelmes életet szolgáló újabb és újabb háztartási gépek vásárlási illetve működtetési költségét viszont munkával kell megkeresni. Az önellátás fontos eleme az állattartás. Egyrészt minden család rendelkezett igás állattal, ló, ökör vagy esetenként tehén volt az igavonó. A különféle mezei munkában a szállításban, közlekedésben nap-mint nap használták az állatok erejét. Az állati takarmányfelvágását is lehetett állati erővel segíteni, a módosabbak a szecskavágóval összeköthető járgányt vásároltak a nehéz mindennapi munka könnyítésére. A tehenet, kecskét a tejéért, az aprólékot- csirkét, tyúkot a húsáért, tojásáért, libát húsáért és tolláért, kacsát, pulykát húsáért tartottak. Az állatok összegyűjtött trágyája a termőföld legértékesebb tápanyag utánpótlását adta. Állattartás nélkül nincs önellátás. A helyi tudás nagyon fontos érték. Maga az önellátásra berendezkedett gazda is komplex tudás birtokosa, alapszinten sokféle - ma külön-külön mesterséghez tartozó munkához értett, egyiknek-másiknak specialistájává is válhatott. Minden faluban voltak alapvető szakmákat művelő iparosok, ezermesterek, akik maguk is gazdálkodó parasztemberek voltak, de a földművelés mellett több szakma fogásait elsajátítva kreatív módon alkalmazták a sokrétű ismereteiket. Ilyen falusi ezermester volt a nagyapám is, akinek munkája példaértékű lehet a mai speciális tudást előtérbe helyező világunkban. Ha nem is minden családfő volt ilyen sokoldalú tudással fölvértezve, de minden faluban volt egy-egy fontos szakma specialistája, ezáltal az alapellátás tekintetében a település önellátó tudott lenni.
Nagyapám 30 hektáron szakszerűen, önellátó módon gazdálkodott a családjával, ami önmagában is komplex tudást jelent. Emellett a faművesség szinte minden ágát, az ács, az asztalos, a kerékgyártó, a bodnár és a vesszőfonás gyakorlatát elsajátította, azokat mester módján végezte. Az ő példáján keresztül szemléltetem a hagyományos életmód fenntartható értékeit, megtartó erejét. Ezek a tevékenységek ma már külön szakmákra váltak szét, ő egy személyben birtokolta ezt a tudást. Alapvetően, amit fából el lehetett készíteni, azt ő mesteri módon meg is tudta csinálni. A megmunkált faeszközein megmutatkozott az egyszerű ember szép iránti igénye, praktikumra való törekvése. Az általa készített használati tárgyak három említésre érdemes ismérvével találkozhatunk, amelyek az átlagos gyakorlattól eltértek, minőségben kitűntek. - A tárgyak használata közben előforduló balesetveszélyt nagyban csökkenti a kiálló sarkok és élek legömbölyítése. Bútorokat, szerszámokat, de minden egyéb tárgyat is ennek figyelembe vételével készített. - A tárgyak díszítését a funkciónak rendelte alá, így az a használhatóságot nem befolyásolta. Valamilyen díszítmény szinte minden általa készített tárgyon található, ha más nem, akkor a tárgyak szép formai kiképzése, ötletes megformálása jelent plusz esztétikai értéket. - A tárgyak jelentős számát mívesen vésett évszámmal, betűjellel, űrmérték jellel látta el (szőlőprés, káposztagyalu, hurkatöltő, sulyok, kendertörő tiloló, boroshordók, vékák stb.). Az istálló ajtófélfáján az évszám egy szépen formált országcímerbe van komponálva. Nagyapám az asztalos szakmát is magas szinten művelte, maga készítette az asztalos szerszámait, gyalupadját is. Keze alól szépen megmunkált karoslócák, asztalok, székek, bölcsők, háztartási eszközök, épületelemek, ajtók, ablakok kerültek ki. Lakóháza és annak melléképületei ajtóit, ablakait nagy formaérzékkel tervezte és készítette el. Mindezekhez alapanyagként évekig gondosan szárított tölgyfát használt. Ezek a munkák technikailag inkább finom ácsmunkák, hiszen elemei főleg bárdolással, faragással készültek, a részeket csapolással, lapolással és faszegekkel erősítette össze. Ha a fát ragasztani kellett, erre a célra saját készítésű túróenyvet használt (túró és liszt megfelelő arányú keveréke). Külön figyelmet érdemel az 1957-ben készített jól konstruált, masszív tölgyfa szőlőprése, amely egy szőlőművelő családot több emberöltőn keresztül szolgálhat. Fúró- faragó falusi emberek közül kevesen vállalkoztak kádármunkák készítésére. A hordókészítés sokféle szerszámot, jó alapanyagot, megfelelő szakmai felkészültséget, pontosságot igényelt. Tanult mester kevés településen volt, a környéken legközelebb Putnokon lehetett kádármestert találni. Nagyapám a hordók, a kádak és a mérőeszközök (vékák) készítését sajátította el. A gyűjteményében még mintegy 15 db található közülük az alábbi fajták közül: boros hordók, káposztás hordók (káposzta savanyításhoz), szemes terményt tároló, és kapitányvizes (tűzvédelemi) hordók, lúgzókád (mosáshoz).
Majd minden munkáját keményfából készítette. Famunkákhoz a tölgy az egyik legalkalmasabb alapanyag, tartós, jól munkálható, szép erezetű. A saját tulajdonú erdejében különös gonddal nevelte az épület-, bútor- és szerszámkészítésre alkalmas fákat. A szánkótalpnak alkalmas íves növésű fát már az erdőn kiválasztotta és több évig követte növekedését, s a megfelelő időpontban vágta ki. Dél-Gömör közel-távoli településein számos lakóház és gazdasági épület dicséri ácsmunkáját. A mesterség fogásait egy neves ácsmestertől sajátította el, akinél gyakran végzett alkalmi munkát.
Falunk lakossága a mindennapi használatban álló fonott kosarakat és fonott eszközöket többnyire más településekről jövő házaló árusoktól szerezte be. Viszonylag kevesen voltak, akik értették ezt a munkát. Nagyapám hagyatékából berendezett kiállításon sok fűzfából font kosár és más egyéb fonott eszköz található. A falu határában lévő rakottyásban, a patak partokon többféle, más-más színű fűzfavessző szedhető. Ezeket gondosan válogatta, és több árnyalatát is használta egy-egy fonott tárgyon belül. Az almazöld és földzöld erdei fűzet, a citrom, narancssárga téglavörös és barnás parti fűzet igen dekoratív módon kombinálta. Font belőle a szekér belső oldalához oldalkast, amelyet kukoricatöréskor, piacozáshoz használtak, hogy a szekér oldalának nyílásain ne hulljanak ki az ömlesztve szállított kisebb termények, gyümölcsök. Font gyümölcsaszaló kasokat, nagyméretű szecskás és pelyvahordó kosarakat, illetve krumpliszedő és zöldséges kosarakat, szegletes etetőkast, amelyből piacozás, ill. mezei munka során etették az igás állatokat, ha azokat nem lehetett etetésre kifogni. Ezen kívül font még tyúkkeltető és lúdkeltető kasokat, kézi és hátikosarakat. Faháncsból is készített kosarat. Ilyenkor a vékonyra, laposra hasított nyers háncsot fonás előtt tűz fölött pállította (puhította), hogy könnyen fonható, hajlítható legyen. A fával való gazdálkodás. A fa mindig fontos szerepet töltött be az emberek életében, közvetlen kapcsolatot jelent a természettel. Szinte minden család rendelkezett erdőtulajdonnal. A fával fenntartható módon gazdálkodtak, fölöslegesen nem vágtak ki egy darabot sem. Ha szükség volt építkezéshez szerfára, akkor nagyon meggondolva, csak a szükséges méretű és mennyiségű fát vágták ki. A gondos gazda saját tulajdonú erdejében különös gonddal nevelte az épület-, bútor- és szerszámkészítésre alkalmas fákat. A fa szeretetét, tulajdonságainak ismeretét generációk adták át egymásnak, tudták, milyen fából kell a szekeret, szánkót készíteni, tetőt ácsolni, ládát, hordót, létrát, széket, asztalt csinálni, kanalat, szerszámnyelet faragni, vagyis hogyan kell a háztartás és a gazdaság sok-sok eszközét fából megalkotni, hogy az a legmegfelelőbb legyen, legtovább tartson, s nem utolsó sorban külleme is a legszebb legyen. A dombvidék cseres-tölgyes-gyertyános erdőkben gazdag, ez magával hozza, hogy az itt lakó emberek a szerény jövedelmet jelentő földművelés mellett a famegmunkálás alapvető fogásaihoz is értettek. A falusi gazda minden építményének szerkezetét és minden szerszámát, bútorát, a háztartások legalapvetőbb eszközeit fából készítette. A tölgy erre a legalkalmasabb alapanyag, tartós, jól munkálható, szép erezetű fa. Régi kisbútorok, hagyományos használati eszközök A tevékenykedő emberben ősidők óta munkálkodik a tökéletesre, szépre való törekvés. A már nem élő fa is élő anyagként viselkedik, egyedi szerkezettel, színnel, mintázattal, sajátos tapintással rendelkezik. Mennyivel jobb egy szépen munkált, fából készült szerszámot, bútort megérinteni, használni, mint a bútorlapból, műanyagból vagy egyéb, nem nemes anyagból készítettet. A keményfabútor több generációt kiszolgált. Hajdan nem ismerték a szekrényt, a szekrény elődje a láda volt, amit kezdetben keményfából - bükkfából- ács technológiával készítettek. A Gömörben készített szétszedhető ácsolt láda (szuszék) keresett cikk volt, az Alföldre is vitték eladni, vételárként cserébe gabonát hoztak. A parasztság körében a 19. században terjedtek el a fűrészelt fenyő deszkából készített ládák.
A fateknőket, tálakat puhafából helyi mesterek, vándorcigányok faragták ki. A kanalat és egyéb konyhai eszközt is fából faragták. Általában a piacon szerezték be, de voltak ügyes férfiak, akik falun belül is tudtak jó formájú eszközöket, evő- és szedőkanalakat faragni.
A kenderfeldolgozáshoz kapcsolódó munkák A kenderfeldolgozás minden család egész éven át tartó tevékenysége volt, tehát mindenkinek el kellett sajátítani a hozzá kapcsolódó munkamódokat a kender termesztésétől a szövésig. A kenderföld minden faluban az egyik legjobb minőségű földterületen volt. A szögletesre ásott, az oldalán fa ravással kirakott kenderáztató tavakat a falutól nem messze, réten ásták, családonként használták. A kender és len feldolgozás főleg a nők feladata volt, de a kenderfeldolgozás eszközeit a férfiak állították elő. A kenderfeldolgozás nagyszámú eszközanyagát a faluban többeknek nagyapám készítette. Így a guzsaly, szátyva (szövőszék), forgó (vetőfa), tiloló, csörlő, motolla, fonáltekerő bak, halál (fonál letekerő), nyistkötő több változata került ki a keze alól. Készített egy speciális motollát, az ún. percentős motollát, a mihez fából egy óraművet szerkesztett. A motolla első lapját mutatóval ellátott számlappá alakította, így ezzel a motollával a feltekert fonál hosszát is lehetett mérni. Az óra belső szerkezete - a fogaskerekek is - teljes egészében fából készültek. A kender termesztésétől, előkészítésén keresztül a fonás, szövés minden fortélyát – minden csínja-bínját- minden nőnek már leány korában el kellett sajátítani, felnőttként pedig évről-évre alkalmazni az elsajátított ismereteket. A bonyolult, sok számítást igénylő fonál felvetés egy-egy mozzanatát bizony el lehetett felejteni. Nagyapám férfi létére otthonos volt a kenderfeldolgozás rendjében és a szövés munkáiban olyannyira, hogy ebben a lányokat, asszonyokat bármikor segítette, eligazította. Az erős vásznat adó kender időtálló alapanyag a háztartásban. Szőttek belőle a gazdaságban használatos óriás ponyvákat, zsákokat, hamvasokat (négyzet alakú teherhordozó textil), lepedőket, konyhai törlőket, szakajtókendőket, törölközőket, stb. Ezek mosását, fehérítését is a háziasszony végezte, lúgzókádakban, hamulúggal. Élet hulladék nélkül, műanyag nélkül. A mai értelemben vett szemét, hulladék az önellátó gazdálkodásban nem igen keletkezett. Egyrészt mert szerves alapanyagokat használtak, másrészt nem volt csomagolóanyagra szükség, harmadrészt pedig takarékossági okokból mindennek megtalálták az újra hasznosítási lehetőségét. Ma a műanyag reklámszatyrok tömkelege kerül naponta kidobásra. A szerves kultúrákban, így nálunk is reklámszatyor helyett fűzfából, háncsból font kosarakat használtak. A kosaraknak nem a bolti bevásárlás jelentette a legnagyobb használatot, hiszen minimális árucikket vásároltak a boltban, hanem inkább a fölös mennyiségű termékek piacra szállításánál volt nélkülözhetetlen. A távolabbra történő szállításnál a háti kosár volt nagyon praktikus teherhordó. Ahol nem volt elterjedve a hátikosár, ott a kézi kosarat használták helyette, amit hamvasba csomagolva kötöttek a hátukra. Így vitték az asszonyok a termékeiket a piacra, ebbe pakolva vitték az ebédet a mezőre, a gyermekágyasnak, a kóstolót a dísznótorból. A férfiak vászonból szőtt tarisznyát használtak eszközeik, száraz élelmiszereik tárolására, mezőre szállítására. Gyári csomagolóanyagok helyett vászonzsákokban tárolták az élelmiszert, babot, mákot, stb. Csomagolópapír helyett a fehér vászonkendőbe tették a kenyeret, a túrót, sajtot. A tejfölt
cserép csuporba, a köpült vajat tormalevébe csomagolták. A tárolás fontos eszköze volt a cserépfazék, elterjedtebb nevén vászonfazék. Ebbe tették a kifőzés után a szilvalekvárt, ebben tárolták a szárazbabot. Gyékényből fonott kubuzba gyűjtötték a tojást. A különféle hordókat is igen sokféleképpen használták. Raktároztak benne őrölt és szemes terményt, korpát, tároltak savanyú káposztát, pálinkát, bort stb. A kevés száraz éghető hulladékot - egyszerűen eltüzelték a sparheltban. A szerves hulladékot- pl. krumpli héjat- az állatokkal feletették, vagy a trágyadombra dobva komposztálódott. A termesztett növényeknek szinte minden részét felhasználtak. A kukoricának a gyökérzetén kívül mindene hasznosítható. A csutkáját eltüzelték, a csuhéból használati eszközöket fontak, például lábtörlőt, a szárat összevágva az állatokkal etették. Nézzük, a textilek, ruhaneműk milyen sorsra jutottak! Az elhasználódott, elnyűtt ruhaneműk újra felhasználásra kerültek, például leggyakrabban rongypokrócot szőttek belőlük. Főleg a vékony pamut anyagú, boltban vásárolt ingeket, ruhákat volt érdemes így újra hasznosítani. A nagyobb felületeket- pl. a ruha hátát, elejétvékony, folytonos csíkokra hasították (tépték), a tépés csíkot a fordulásnál ollóval kerekítették le. A kisebb felületű részekből is lehetett folyamatos textilcsíkot előállítani. Ilyenkor ollóval nyírták az anyagot spirálisan befelé haladva, majd gombolyagba tekerték a textilt színek szerint. Erős kender vagy pamut felvetőszálba szőtték bele, így pokrócként még sok évig szolgáltak tovább. Egy régi portán találtam rá egy folt hátán folt kendervászon anyagra. Eredetileg lepedő lehetett. Mikor elhasználódott, a gazdaságban került használatba, úgy, hogy az idős háziasszony a végletekig foltozgatta tovább a textilt, még a foltokat is foltozta. A mai eldobós világunkban ez az anyag iránt mutatott tisztelet teljesen szokatlan. A szőtt vásznat egyébként is sokáig használták, a használat során kopott, vékonyodott, puhult. Kisebb darabokra vágva még törölgető rongyként vagy mosogató rongyként használták. A mezőre a háziasszony soha nem ment el hamvas nélkül. Ez egy nagy szövött vászonkendő volt, amibe belerakták a mezőre kivivendő élelmiszert, vizet, ruhaneműt és egyéb szükséges holmit. A kisgyerek a mezőn azon játszott, míg a szülők dolgoztak, hazafelé pedig a hamvasba kötötték a mezőről hazahozandó termékeket, mint tök, uborka, zöldségek, fű stb. Eső esetén is jó szolgálatot tett, magukra terítették.
A porta főbb építményei A településen az élet legfontosabb színtere a porta, ahol egy-egy család a mindennapjait élte, szervezte. Itt építette meg lakóházát, a hozzá kapcsolódó gazdasági épületeket, ólakat, csűreket, kamrákat, s mindezeket helyben hozzáférhető alapanyagokból készítette. Semmiből nem építettek túl nagyot, csak az alapvető szükségleteknek megfelelőt. A családfő általában a portáján állította elő munkaeszközeit, használati eszközeit, a ház körüli kertben termelte meg a zöldségféléket, fűszereket, gyümölcsöket. A porta tehát a család élelmiszer előállításának és tárolásának helyszíne is, a sütőkemence, a kamra, pince, verem, mind a mindennapi élet alapszükségleteit biztosították. A porta legfontosabb egysége a lakóház. A településeink képe az elmúlt 50 évben gyökeresen megváltozott. Lakóházaink nagyobbak, kényelmesebbek lettek, de az épületek elvesztették a tájegységre jellemző jegyeiket, jellegüket. A múlt században kialakult falukép mára teljesen átalakult. Egy hajdani fotó alapján egy lakóházról könnyen ki lehetett deríteni, hogy az ország melyik tájegységén
építették. A ház és a tetőzet formája, agyaga, az oromzat, a tornác hiánya vagy megléte, annak milyensége, a külső vakolat illetve a faelemek díszítése árulkodott, ezek tájegységenként jellegzetes vonást mutattak, s ezernyi variációban, jelentek meg az épületeken. A meglévő hagyományokat a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartva, a helyi lehetőségeket, adottságokat kihasználva alakult ki változatos népi építészeti stílusunk, ami szakemberek szemével is nézve felbecsülhetetlen építészeti értékünk. A népi lelemény, bölcsesség és az ösztönös esztétikai érzék sok évtized, évszázad alatt minden tájegységünkön kialakított egy egységes építészeti arculatot. Az ötvenes - hatvanas években ez az egységes építészeti stílus felbomlott. A családi házas építkezések nyomán új falurészek alakultak, újfajta utcakép alakult ki sátortetős házakból. Ezek azonban már semmilyen táji jellegzetességeket nem hordoznak, ezek a házak ugyan olyanok a Dunántúlon, mint nálunk, Gömörben. Nem is vágyik senki ilyen helyen felfedező utakat, sétákat tenni, hiszen nincs egyedi hangulatuk. A teljes átalakulás, megújulás azokon a településeken volt szembetűnő, ahol a munkaképes lakosság az iparban vagy bányászatban kapott munkát, és a falu a gazdasági vérkeringésbe jobban bekapcsolódott. Így peremhelyzeténél fogva térségünk minden településén viszonylag sok építészeti érték maradt fenn. Ezt nem csak lakóházakra értjük, hanem a gazdasági épületekre is (csűrek, istállók, hídasólak, színek és egyéb melléképületek). A lakóházak egyik legszembetűnőbb építészeti jellemzője az alaprajz. A 19. századi hagyományos parasztház hosszanti elrendezésű, téglalap alaprajzú, három helyiséges, vagyis három osztatú. A lakóházak nem nagy alapterületűekre építették, belmagasságuk sem éri el a mai átlagos 2.70 cm-t. Téli fűtésük így könnyebb volt, de még így sem fűtöttek minden helyiséget. A házat általában az utcára merőlegesen építették, úgy, hogy a nagy felületű hosszanti oldala dél felé legyen tájolva. Így minden helyiségnek van déli ablaka, ami a természetes világítás és benapozás szempontjából előnyös. Télen az alacsony szögben sütő nap minden helyiséget bevilágít és melegít is egyben. (Műemléki ház) Az ablakok mérete kicsi. Ez részben abból adódik, hogy a falazat vastag, vasbeton áthidalások híján csak kis méretű ablakot tudtak beépíteni. A kis ablakon ugyan viszonylag kevés fény jut be, de a meleg is kevésbé tud kiszökni. Az ablakok két rétegűek, külső és belső ablakszemei vannak. Az ablakközök deszkával borítottak, az ablakok közti vastag levegőréteg egyben jó hőszigetelést is ad. A hagyományos lakóház tetőzete áltálban egyszerű formájú, a ház hosszában futó ún. nyeregtető. A tetőzet alatt jól kihasználható száraz padlástér van, ahol a nyári melegben jól lehet szárítani, a betakarított termést szárazon tárolni. (bab, dió, felfont kukorica, szilvalekvár, stb.) Nem utolsó sorban a padlástér jól járható, áttekinthető, a tetőzeten keletkezett hibákat, beázásokat könnyen lehetett javítani. A mai tetőtér beépítéses házaknál ez külön gondot jelent. A falazat anyagának a kiválasztását is a fenntarthatóság határozta meg. A hagyományos építészetben az alapanyagokat általában a fellelhető helyi alapanyagok határozták meg. Magyarországon a különböző történelmi korokban a fa, a föld és a kő szolgált építőanyagul, amelyeknek a hozzáférhetősége tájegységenként változó volt. Fa szerkezetű házakkal (boronafal, favázas fal) már csak elvétve találkozunk, a XX. században legáltalánosabban elterjedt a föld anyagú falszerkezet, amelyhez az alapanyag majd minden település határában megtalálható. Ebből helyben vályogot vetettek, illetve helyi téglaégetőkben nagyméretű tömör téglákat égettek ki. A vályogvetők a nedves földet szalmával, pelyvával alaposan összedolgozták, majd ún. fa modlába préselték és a napon kiszárították. A vályogból rakott fal 60-80 cm- vastag, viszonylag jó hőszigetelő, kitűnő hőtároló képességű. Télen, ha átfűtik, sokáig őrzi a meleget, nyáron pedig kellemesen hűvös marad.
A vályogtéglát, mint természetes építőanyagot ma sokan újra fölfedezik. Kalákamunkában is elkészíthető, kiégetni nem kell, csak a nap szárító melege és sok emberi energia szükséges az előállításához. A vályogház karbantartását, évi meszelését házilag végezték. A kisebb hibák kijavítása, pelyvás sárral való tapasztása általában a háziasszony dolga volt. A vályogfal szárazon rendkívül időtálló, az épület lebontása után pedig nem marad utána elszállítandó törmelék, környezetbarát módon szó szerint beolvad a környezetébe. A tetőfedésre is hasonlóképpen a helyben fellelhető alapanyagokat használták. Fenyvesek környékén a fenyőfából hasított pala, egyéb, gabonatermelő helyen rozsszalmából kötött zsúpfedél, nedves területen, vízpartok közelében pedig a nádfedés volt elterjedve. Ahol agyagpalát bányásztak, ott a pala is gyakran használt tartós tetőfedő anyag volt. A XX. század közepétől a cserépfedés vált általánossá, amely szintén időtálló, ha azt jó minőségben gyártják. Még ma is érdemes a régi, bontásból maradt jó minőségi cserepeket felhasználni, felveszi a versenyt a mai nagy cserépgyári termékek minőségével. Fogyasztói társadalmunk új alapanyagai –legyenek azok az építészet, használati eszközök, bútorok új alapanyagai, nem biztos, hogy kiállják az idő próbáját. Általában nem a helyi erőforrásokra épülnek, ipari technológiával, sok energiával előállított anyagok, nem tartósak, korai elöregedésük miatt hamar a környezetet terhelő hulladékká válnak, sőt sokszor még egészségünkre is károsak lehetnek (pl: azbeszt pala, szilikát blokk építőanyag, elektromos gépek, akkumulátorok, vegyi anyagok, stb). A magyar népi építészet legszembetűnőbb épületeleme a tornác. A tornácépítés térségünkben az 1800-as évek végén vált általánossá, előtte általában csak a módosabb, kisnemesi családok kúriáin, falusi parókiákon és plébániákon és urasági kastélyokon jelent meg. A tetőzettel lefedett külső tér több szempontból is praktikus hely. Jól hasznosítható ruhák, növények szárításra, pihenésre, de nem elhanyagolható a bejáratot és a falszerkezetet csapadéktól védő funkciója is. A tornácok, folyosók a nagy nyári melegben árnyékolják az épület bejáratát, falát, ugyanakkor a téli alacsonyan járó nap sugarainak utat engednek. Ezeknek különösen szép iskolapéldái láthatók még Kelemérben -többek között a parókia épületén-, Gömörszőlős, Zádorfalva és Jósvafő több régi lakóházán. Az udvar gazdasági épületei közül az istálló a legfontosabb. A XX. században épített istállókat már tömör téglából építették, gyakran téglakirakásos díszítéssel. Az állatok keményfa hídláson álltak, a hídlás alatti gödörben gyűlt össze a trágyalé, amit időnként hordókba öntözve, szekérrel a földekre hordtak. A trágyát a gazdasági udvaron gyűjtötték, s ide kerültek a háztartás szerves hulladékai is. A felhalmozott trágya bomlása (érése) során hőt termel, ezt kihasználva tavasszal a trágyadombra telepítették a palánta nevelőt. A trágya a termőföldekbe beszántva fontos tápanyag- utánpótlást adott. Ma műtrágyával illetve komposzttal próbálják a helyettesíteni. Minden portához tartozott kinti WC (árnyékszék). A fából ácsolt szerkezetet évente lemeszelték, évente, kétévente tisztították. A baromfiknak, sertéseknek külön ólakat építettek. Állatokat - baromfit, disznót, tehenet, minden portán tartottak, ezek a család évi teljes hús-és tejszükségletét biztosították. A lovat igába fogták, a szántástól a szállításig sokféle munkát végeztek vele. Az állatok takarmányát csűrben tárolták. A csűreket a gazdasági udvar végére, általában a portán keresztbe állították fel. Ezeket a nagyméretű ősi tölgyfaszerkezeteket úgy ácsolták össze, hogy szükség szerint szét lehessen szedni és máshol újra összerakni. Az újbóli összerekást megkönnyítette, hogy az ács megszámozta, azonosító római számjegyeket vésett az illesztendő gerendapárokra. A takarmánytárolások kívül nagyon sok célra használták, pl:
bab, gabona, kukorica stb szárításra, tisztítására, tárolására. Hajdan itt tárolták a cséplésig a gabonát, nagy, középső terében csépelték ki a gabonát, később az értékesebb takarmányt tárolták benne. Ahol még áll a csűr, nagy fedett tere a gazdálkodásban ma is nagyon jól hasznosítható, de némi átalakítással sok új funkciót is lehet találni az épületnek. Garázs, közösségi tér, galéria, csűrszínpad kialakítására is kitűnően alkalmas.
Állattartás Szarvasmarhát minden család tartott. Földművelésre a faluban inkább lófogatot használtak, de néhány gazda ökröt, a szegényebbek pedig tehenet fogtak a járomba (jármostehén). A szaporulatot vásárokon értékesítették. A falvakban még a század elején is a régi magyar szürke marha volt az általános. Az első világháború után a magyar szürkét fokozatosan váltották fel a több tejet adó nyugati fajták, a szimentáli, a svájci és hollandi fajta, valamint a magyar tarka. Ezzel nagyobb jelentőséget kapott a tejtermékkel való piacolás. A tej fontosságáról a családi táplálkozásban külön érdemes szólni. A tej minden formájában értékes és finom táplálék, egyik legfontosabb fehérjeforrása a családnak. Sokféle formában fogyasztották: nyersen, forralva, altatva, túróként. A tej nagyobb részét cserépfazékba szűrve megaltatták, majd az aludttej tetejéről leszedték tejfölt. A tejfölt általában csak főzéshez, habaráshoz használták. Gömörben a kisütött tejföl kedvelt feltétje volt pl. a túrós tésztának. A tejföl nagy részét vajjá köpülték, aminek fölöslegét a piacon értékesítették. A vajköpülés mellékterméke az író, emberi és állati fogyasztásra is alkalmas. Az aludttej gyakori reggeli és vacsora étel volt, a fölösleget enyhe tűzön forralva túróvá aggasztalták. A nagyobb mennyiségű túrót zsömle formájú csomókba formázva a közeli piacon értékesítették. A tej feldolgozása mindennapi teendője volta háziasszonynak. Egy héten egyszer vitték a tejholmit a közeli város piacára vagy kész helyre (egy családhoz, ahová egy megszokott vásárlókör ment az áruért). A tej az ételek elkészítésének fontos alapanyaga volt, de még a módosabb családok is takarékoskodtak a felhasználásával, minél több tejterméket igyekeztek a piacon értékesíteni. A „tejholmiért „ kapott pénzen az asszonyok ruhaneműt, edényeket és egyéb szükséges iparcikket vásároltak. Igavonásra legtöbb gazdaságban lovat használtak. Egy pár lova majd minden gazdának volt. A gazdáról alkotott képet nagyban meghatározta, hogy állatait, de elsősorban a lovait hogy gondozta. A jól táplált egészséges, fényes szőrű ló mindig növelte a gazda tekintélyét. Leginkább a nóniusz és a lipicai fajtákat tartották. A lovakat a legszembetűnőbb tulajdonságukról, a szőrük színéről nevezték el. A pej pirosas barna, a sárga sárga szőrű, a deres lehet vöröses színű vasderes, szürkederes vagy almásderes, amin kisebb-nagyobb foltok vannak elszórva. A sötétbarnától a pejig (a pirosas barnáig) barnának nevezik. A fakó sárga és fehér keveréke, a farkánál fekete csíkkal. A szürke szürkésfehér színű, a fehér pedig teljesen fehér szőrű ló. A táplálkozás szempontjából fontos szerepe volt a sertésnek. A kukorica széleskörű elterjedése előtt nagy jelentősége volt a sertésmakkoltatásnak. A tölgy meg a bükkmakkra ősszel az erdőbe hajtották a disznókat. A juh- és kecsketartás is volt, de mennyisége nem volt jelentős. Egyéb kisállatok közül több helyen tartottak az istállóban szabadon nyulat.
Szinte minden család tartott baromfit, amit összefoglaló néven apróléknak neveznek. A legnagyobb számban tyúkot tenyésztettek, minden portán kb. 30-40 tyúkot tartottak. Tyúkfélék közül a magyar fajtákat tartották, színük szerint nevezték el irombának, vagy kendermagosnak, sárgának vagy fehérnek. Igénytelen fajták voltak, az év nagy részében a portán és annak környékén kapirgáltak, füvet csipegettek, szemelgettek. Összeszedték maguknak a táplálék nagy részét. Azt mondják, a sok fűtől lesz szép sárga a tojás belseje. Reggel és este kaptak szemet – búzát, árpát és zabot vegyesen. Télen nagyobb tápértékű kukoricát is kaptak. A kiscsibéknek gyenge füvet, a libának, kacsának csanalat szedtek a patakparton és összevágva, darával keverve adták az állatoknak. Az állomány gyarapításának feltétele, hogy mindig jó kakas legyen a baromfik között. Erre a legszebb termetű kakast hagyták meg. Ha nem tartottak kakast, akkor ültetéshez cserélték a tojásokat. Leginkább kora tavasszal ültetik le a kotlóst, mert a korai, áprilisi csirkét szeretik a legjobban, azok hamar megerősödnek. Az ősszel ültetett csirkéből mindig több pusztul el. Egy kotlós alá 20-25 tojást tettek, egy hét után lámpa fényénél átvilágították, hogy van-e benne szemzés. Ha nincs, kiszedték és még felhasználták. Három hét alatt kelnek ki a kiscsirkék. A kikelt csibék körültekintő gondozást igényeltek, vigyázni kellett, hogy a kotlós meg ne tapossa őket, meg ne fázzanak. A jó kotlós két hónapig sem hagyta el a csibéit. A tavaszi csibék ősszel kezdtek el tojni.
A lúdtartás is általános volt. A lúd kevesebbet tojik, mint a tyúk, azt a 6-10 tojást, amit tojt, mind az anyjuk alá rakták. A nagyobb libákat a mezőre, aratás után pedig a tarlóra hajtották legelni. Libapásztort fogadtak mellé. A libákat még kicsi korukban megkülönböztető jegyekkel látták el. Az uszonyukon ollóval 2-3 vágást tettek, csipkézett lett. Volt, aki csak egy helyen vágta be, de annak helyét pontosan megjegyezte. Volt, aki a körmét vágta le, vagy a farka hegyéről a tollat. A levágásra, eladásra szánt libát hizlalták, kb. egy hónapig minden reggel-este kukoricával tömték. Kisszékre vagy földre ültek, a térdük alá szorították a libát úgy, hogy a feje kinn legyen. Két kézzel szétfeszítették a csőrét, a nyelvét leszorították, és beletettek egy fél marék áztatott kukoricát. Az ujjukkal nyomkodták le a nyelőcsövén, majd hagyták, hogy nyeljen. A víz mindig mellettük volt, gyakran kellett itatni. Kb. fél liter kukoricát tömtek bele, utána ketrecbe zárták, a ketrecen kívülre tették a vizet. A hízott libát ünnepek előtt vitték eladni a piacra, vásárra. Egyszerre két libát is tettek egy hátikosárba, és az asszonyok gyalog cipelték a putnoki piacra. A libatoll és pehely értékes terméknek számított, a párnáknak és dunyháknak volt töltőanyaga. A libát száraz időben nyúzták, amikor a legtisztább volt a tolla, de nyúzás előtt még így is megfürdették. Két-háromszor nyúzták egy évben. Előtte a tollat szedték le, utána a pelyhet. A libát a hátára fordítva vették ölbe, a pelyhet először a hasa alól nyúzták le. Innen sárgább, de puhább pehely jött le, mint a többi testrészről. A melléről tisztább, fehérebb, de kevesebb pelyhet tudtak szedni. Ha a szárnya alól túl sok pelyhet lenyúztak, akkor nem maradt, ami tartsa a szárnyat, s egy ideig madzaggal kellett felkötni a liba hátára a szárnyát, hogy ne húzza a földön. A tollról még külön leszedték a finomabb pihés részt, s csak a toll felső, puha részét használták fel. A szárny- és faroktollakból kiszedtek néhányat, kenőtollat kötöttek belőle. Régebben pedig a nagy tollakat írásra is használták. A méhészkedés is az önellátó életmód része volt. Mint természetes édesítőszer, természetes gyógyszer és tápanyag nagyon fontos szerepet töltött be a falusi háztartásokban.
Általában minden faluban voltak családok, akik tartottak méheket. Nagyapám a portáján maga építette méhesében 30-40 méhcsaládot gondozott. Eleinte szalmából font kasokban, majd deszkából általa készített kaptárakban tartotta a méheket. A nagy hozzáértést kívánó méhészkedést nagy szakértelemmel művelte.
Élelmiszertárolás hűtőszekrény nélkül Az elektromos árammal működő hűtőszekrény és fagyasztó korunk találmánya. Évszázadokon keresztül az élelmiszertárolásnak és tartósításnak megvolt a kialakult gyakorlata. A tartósítási eljárások közül a ma is alkalmazzuk az olyan hagyományos módszereket, mint az aszalás, a sózás, füstölés, savanyítás. A gyümölcsöket, gombákat téli eltevésre aszalták. Nyáron a nap melegét használták aszalásra, az őszi gyümölcsöket pedig fonott aszaló cserényeken aszaló kemencékben gyenge fűtéssel szárították. Kenyérsütés után is a még meleg kemencébe ősszel mindig tettek be aszalni való gyümölcsöt. Ez legtöbbször szilva volt. Az aszalt szilva a piacon is kelendő áru volt. A gyümölcsök, zöldségek egy részét befőzték. A befőzés utáni dunsztolás is egy egyszerű tartósítási eljárás, a hosszú hőkezelés csírátlanít, emiatt nem szükséges tartósítószert használni. A disznóölésnek az optimális ideje a téli hideg időszak, ami több okból praktikus. A téli disznótor a téli ünnepekre biztosította a család hús szükségletét, a fagyos hidegben sokáig eltartható volt a disznótoros. A frissen sült hús zsírban lesütve sokáig eltartható volt. A fokhagymás, fűszerezett, megsült, minimális víztartalmú húst üvegekbe vagy kis fazekakba rakták, a meleg sütőzsírral leöntötték, lehűlve a zsír megkeményedett, így a hús a levegőtől elzárva nem romlott meg. Hűvös helyen tárolták. Felmelegítés után bármikor fogyasztható volt. Sózással a füstölendő sonkát és szalonnát tartósították úgy, hogy fa teknőbe tett húst bőséges sóval megszórták. A só feloldódott, több napon keresztül áztatták és naponta átlocsolták a húst ezzel a sós lével, majd fűszerezték és füstre akasztották. A füstöléshez is érteni kellett, több napon keresztül tölgyfával gyengén, de egyenletesen tüzeltek a füstölőben, nehogy a zsír kicsöpögjön a szalonnából. Füstülőt fenyődeszkából az udvaron építettek, de volt, hogy a kéménykürtőben alakítottak ki a füstöléshez helyet. (kép) Savanyítással a káposztát tartósították. A gyalult káposztát egy nagy fa hordóba rakták le rétegesen, közben sózták, szemes borssal, babérlevéllel fűszerezték. A rétegeket kézzel, vagy nagyobb mennyiségnél lábbal taposták, tömörítették. A töltött káposztának való fejes káposztát az ún. hasábost egészben rakták a hordóba. A pince nagyon praktikus élelmiszertároló hely. A földbe ásott terének a páratartalma olyan, hogy a benne tárolt zöldségek nem száradnak ki és nem is rohadnak meg. Optimális esetben a zöldségfélék, krumpli nyárig jól eláll. Ha jól záródó ajtóval a légcserét megakadályozzuk, akkor a hőmérséklete viszonylag állandó, a hely átlaghőmérsékletéhez közeli, nálunk 8-10 C fok körüli. Egy jó pincében a bornak is helye van, hiszen majd minden gazdának volt szőlője, amiből leginkább bort készített. Nyáron a hűvös pince a főtt ételek tárolására is szolgált. Akinek nem volt pincéje, krumpliját, takarmányrépáját elvermelte. A verem egy földbe, a fagyhatár alá megásott gödör, amibe berakták a tárolandó zöldségféléket, majd gerendákkal, száraz növényekkel lefedték. Enyhébb időben télen is kibontották és a szükséges termény mennyiséget kivették belőle. Az állatoknak a zöldtakarmányt, a sűrűre vetett silókukoricát lekaszálták, földbeásott siló gödörbe rakták, ahol megerjedt, s szükség szerint kevertek belőle a száraz takarmányhoz.
A porta építményei Kemence Minden családnak volt kenyérsütő kemencéje, ami eleinte a házban, a konyha fő részét képezte. A maguk termelte gabonát a legközelebbi malomban megőröltették, s hetente - 10 naponta sütöttek belőle kenyeret. A kemence tetején gyakran főzőrészt is kialakítottak. Több portán a kemencét az udvarra építették, külön tetővel látták el, így nyáron kinn, a szabadban is süthettek, főzhettek. Udvar, kert A falusi telkeket különböző hagyományos technikával készített kerítés választja el szomszédtól. A kerítést is helyben fellelhető anyagokból építették, legegyszerűbb típusai a fonott sövénykerítés, a paticskerítés, léc és deszkakerítés. Minden ház előtt volt a virágoskert, amelyben olyan virágokat nyíltak, mint a viola, bazsarózsa, tulipán, gyöngyvirág. A portához kapcsolódó kertben zöldséget, fűszernövényeket termeltek. A kertekből a gyümölcsfák sem hiányozhattak, almából, körtéből, szilvából rendkívül változatos, a helyi viszonyokhoz alkalmazkodó tájfajtákat termeltek. Kutak, források Minden család törekedett arra, hogy legyen saját kútja. Kerekes vagy gémeskút szerkezettel emelték ki a háztartáshoz és az állatoknak a vizet. Általában minden faluban volt közkút is, ahonnan a kúttal nem rendelkezők hordták a vizet. Voltak emberek, akik a földben lévő vízeret egy kétágú fűzfagallyal meg tudták keresni. Kútásás előtt így jelölték ki az ásás pontos helyét. A sík területen fekvő falvak talajvíz szintje magasan áll, ott szinte bárhol ástak, hamar elérték a vízadó réteget. Ahol a domborzati viszonyok lehetővé tették, ott igyekeztek a domb alján, a kertek végében ásni a kutat, vagyis a jobb vízminőség reményében a porta magasabban fekvő részein jelölték ki a kút helyét. A jól megásott és megépített kút aztán generációkon keresztül szolgált a családnak ivóvizet. A tulajdonosai vigyáztak rá, szerkezetét karbantartották, tisztították. Volt, aki kútásót hívott, de leginkább minden gazda maga ásta a kútját családi vagy szomszédi segítséggel. Ásóval, körkörösen lefelé haladva ástak, s ha mélyebbre értek, lapáttal vödörbe, vagy kosárba rakták a földet és kötéllel húzták fel a felszínre. Ha megtalálták a vizet, még néhány ásónyommal lejjebb mentek, majd kitisztították a kútgödröt, az alját szépen kiegyengették, és egy réteg kavicsot terítettek el benne. Az oldalát mészkővel bélelték ki. Hosszúkás, lapos köveket válogattak, azokat alulról kezdve gondosan egymásra rakták. Kötőanyagot nem tettek közé. A nagyobb hézagokat közben kisebb kövekkel töltötték ki, így egymást jól fogták a kövek. A földfelszíntől felfelé tölgyfából ácsolják össze a kút többi részét. Gerendából a földre négyszögletes keretet fektetnek le, ebbe állítják a függőleges oszlopokat, majd az oszlopokra rászegzik az oldaldeszkákat. A víz vödrös kiemeléséhez legegyszerűbb szerkezet a kampó volt. Csak ott lehetett használni, ahol a víz fa kampóval elérhető mélységben volt. A legnagyobb számban kerekes kút volt használatban. Karral forgatott fahengerre szerelnek láncot, a lánc végére pedig vödröt
akasztanak. Az egész szerkezet a kút mellé kétoldalt beásott oszlopon nyugszik. Erre a két oszlopra ácsolják az esőtől védő kis nyeregtetőt is. Több udvarban gémeskút van. A gémeskút ágasát és gémjét tölgyfából faragták, ostorát pedig akácfából, mert az a legtartósabb. A határban mezei kiskutakat ástak források keresésével. Ezeket a forrásokat nem bélelték, mert csak gödörszerű mélyedések voltak. Évente kapával kitisztították a forrását. A pusztai legelőn az állatok itatására gémeskút szolgál.
A megélhetés egyéb forrásai A falvak lakossága földjén végzett munkája hozamából élt. Részesmunkába csak azok jártak, akiknek kevés szántóföldjük volt, és ha rá volt utalva család. Akkor sem mentek távolra, csak a környékbeli falvakba földbirtokosokhoz szegődtek részesaratónak. A család megélhetését a férfiak, legények erdei munkavállalással segítették, fát vágni és csert hántani jártak. A megélhetési források közül a múlt század végén a szántóföldi gazdálkodás volt az első helyen. A múlt század végi kép a század első felére sem sokat változott, leginkább csak abban tért el, hogy egy-egy család földterülete tovább osztódott. A nagy földterülettel bíró gazdák 1-2 alkalmazottat is foglalkoztattak, valamint nagyobb munkákra - aratás, kaszálás -, részesmunkásokat is hívtak más faluból, de a gazda mindig, minden munkában maga is részt vett. A gömöri falvak lakosságának a megélhetését tehát az 1950-60-as évekig alapvetően a föld biztosította. A határ nagyobb részét szántották, a gazdaságokban a nyomásos gazdálkodás volt a jellemző a múlt század elején is. Ezt az alapvető jövedelemszerzési módot helyi lehetőségek ismeretében egészítették ki. Gyűjtögetés A hagyományos önellátó paraszti gazdálkodásból élő falvak lakosságának életmódjához szervesen hozzátartozott a gyűjtögetés. A vadon termő növények felhasználása jól kiegészítették a kertben, szántóföldeken termesztett növényeket. Nagy emberi leleményességgel a maguk hasznára tudták fordítani a füveket, fákat, bokrokat, terméseket. Felhasználták a táplálkozásban, állatok etetésében, gyógyításban, különféle eszközök készítésében. A gyűjtögetés a vegetáció éves rendjéhez igazodott. Nemzedékről nemzedékre szállt a népi tudás, amellyel minden évszakban megtalálták a hasznosítható javakat. Társadalmi rétegtől függően változó mértékben éltek a természet adta lehetőséggel. A szegényebbeknél jelentősebb volt a gyűjtögetés, azok a nagyobb mennyiséget piacon értékesítették. Szinte minden család járt gombázni a közeli erdőbe. Eső után nagy kosarakkal indultak, mert úgy tartották, hogy a gomba az esőben nő. 6-10 fajta gombát gyűjtöttek rendszeresen, s inkább csak az egyes fajták változatos helyi elnevezése sokszorozza meg az adatokat. Mindössze néhány gombafaj az, amelyet jól ismernek és fogyasztanak, a fajok többségéről legfeljebb azt tudják, hogy nem ehető. Gombamérgezésre a faluban nem emlékeznek. Azt tartják, hogy amelyik gomba eltörve kékül, az bolond, vagy amelyik keserű, az is mérges gomba. A közismerten legmérgezőbb gombafajtát, a gyilkos galócát kevesen ismerik fel. Az erdei gombák közül legízletesebbnek a tinóorra (vargánya) gombát tartották. Általában erdő szélén, félárnyékos helyen nő, nagy tönkű, vastag húsú gomba. Tavasszal és
nyáron világos színű, ősszel sötétbarna a kalapja. Ebből még a pondrósát (kukacosat) is felszedték, megaszalták, így kiment belőle a kukac. A frissen szedett gombát gyorsan el kellett készíteni, mert hamar megpondrósodik. Leginkább tojásosan vagy tejfölösen, nokedli tésztával fogyasztották. Ismerték és szerették a csirkegombát, mert nem pondrósodott meg. A sárga színű gomba csoportosan nőtt ki az avar alól. Levesnek főzték, vagy tojással, hagymával, rizzsel készítették el. Sok nőtt a kék és piros hátú gombából (galambgomba). Nem túlságosan ízletes gomba, de egész nyáron és ősszel szedhető az erdőben, pörköltet, vagy levest főztek belőle. A legelőn, réten réti gombát (harmat- vagy szegfűgomba) szedtek. Apró, vékony szárú illatos gomba, körökben (boszorkánykörben), vagy szabálytalan sorban nő. A sok gombából aszalásra is jutott. A vékony szeletre vágott gombát papírra, vagy ponyvára rakták és magas szellős helyben szárították, aszalták. Ősszel kemencében, vagy sütőben tepsire rakva szárították. Vászonzsákban tárolták. A vadgyümölcsök termését is összegyűjtötték. Az érett vadkörtét zsákokba szedték és otthon aszaló kemencében, vagy kenyérsütő kemencében egészben aszalták meg. Télen fonásnál nyálítónak (nyálképzőnek) használták, de habart levest is főztek az aszalt gyümölcsből. A padláson tárolták szétterítve. Savanyú káposztába is vágták ízesítőnek. A vadalmát, hasonlóan a vadkörtéhez, zsákokba szedték össze, nem aszalták, mint a vadkörtét, hanem a disznóval etették meg. A kipréselt leve ételek savanyítására szolgált. Káposztasavanyításnál szeletelve a káposzta közé rakták, a gyerekeknek jó ízű csemege lett belőle. A vadszilvát késő ősszel szedték, mikor már a dér is megcsípte, így puhább és édesebb. A gyerekek szerették. A kenyér kiszedése után a kemencében aszalták meg. A tepsi aljára papírt tettek, mert a melegben levet eresztett. Nyálítónak ették, esténként szopogatták fonás közben. Csipkebogyót a közeli domboldalon szedtek, mikor szép pirosra érett, de még a dér nem puhította meg. Ha sokat szedtek, lekvárnak főzték. A bogyókat megszárították, teát főztek belőle. Ha kevés szilva termett, a bodzafa fekete terméséből főztek jó ízű pálinkát. A virágját teának szedték. Szamócát, szedret és málnát kandliba (ételhordóba) gyűjtötték. Ha többet szedtek, lekvárt, szirupot főztek belőle. Az erdő szélén mogyoróbokor nő, ősszel a gyerekek szedték le a termését. Más növények is szerepet kaptak a táplálkozásban. A réti sóska savanyúbb, ízletesebb volt, mint a kerti, habart levest főztek belőle. A tormából mártást készítettek. A vadon termő köményt fűszernek szedték. A madársóska, papsajt, édesgyökér és a csicsóka a gyerekek nyersen fogyasztott csemegéje volt. A gyerekek szívesen szopogatták az öreg szilvafa törzséről szedett tiszta, átlátszó mézgát. Az állatok etetésére szedték a gyenge csanalat. A disznónak szálasan, a kacsának, libának felvágva, esetleg korpával, darával keverve adták. Ínséges időben a lehullott falevelet, harasztot is megetették az állatokkal. Akinek kevés volt a szalmája, az aljazónak az erdőben harasztot gyűjtött. Erre a célra a legalkalmasabb a tölgyfa levele. Gereblyével húzták össze, majd szekérre rakva szállították haza.
Lekvárfőzés Aki késő ősszel, szilvaéréskor betért egy-egy faluba, az több helyről érezhetett csalogató szilvalekvár illatot. Minden házban évente 2-3 üsttel főztek. A szilvalekvár az egyedüli lekvárfajta, amely minden gömöri háztartásban bőven volt az év bármely szakában. Fontos szerepet töltött be a táplálkozásban, és mint piaci áru is jelentős volt. A duranci (durkó) és a betrenci (besztercei) szilvából főzték leggyakrabban a lekvárt. A lekvárfőzés nagyon sok munkával járt, reggeltől estig is eltartott, amíg egy üstnyi kifőtt. A betrencei szilvát megmosták, kimagozták, mert annak könnyen ki lehetett szedni a magját. Azt külön főzték. A durancit előbb olvasztották, lefőzték a magjáról, aztán átpasszírozták, hogy a magról teljesen lejöjjön. A főzésnél, kavarásnál a család segített, néha még a szomszédok is, mert nem lehetett egy percre se otthagyni, mert hamar odaégett, kozmás ízű lett. A főzés vörösréz üstben történt, s hogy ne érje közvetlenül az üstöt a láng, az alját kívülről pelyvás sárral kitapasztották. Az üst kocsiráfból készített üstlábon állott. A tűzhelyet téglával rakták körül, nyílást hagyva a tűzrakáshoz, majd az egészet körbe tapasztották pelyvás sárral. Csendesen tüzeltek alatta, hogy a lekvár az üstfalhoz ne égjen. Hosszú, erre a célra készített kanállal kavarták, állandóan és egyenletesen. Régen komplikáltabb kavarót is alkalmaztak. A gyerekek többnyire csak lábatlankodtak, ott lebzseltek, nyalakodtak. Kanállal kaparták az üst széléről az odakeményedett lekvárt, ha odaengedték őket. Amikor pedig sűrűsödni kezdett a lekvár, akkor egy-egy szelet kenyérrel jelentkeztek, ezt kellett megkenni nekik friss lekvárral. Akkor hagyták abba a főzést, ha a kanálon megállt a lekvár, kavarás közben ki-kilátszott az üst feneke, függőlegesbe állítva megállt benne a kanál, nem köpködött, csak szuszogott már. Régen kizárt volt, hogy cukrot tegyenek a lekvárba, a jó szilvából főtt lekvár elég édes volt, s ha kellő sűrűségűre főzték, több évig is elállt. A kifőtt lekvárt ketten kiemelték az üstlábból és óvatosan a földre helyezték. Cserépfazekakba (vászonfazék) szedték ki. Mikor bebőrzött a teteje, felrakták a padlásra. Volt, aki úgy, mint a kenyeret, kenyérszakajtóba öntötte, alá szakajtókendőt téve. Amikor kihűlt, kiborította és a kendővel együtt a padlásra tette. Felhasználáskor vágtak belőle egy darabot és serpenyőben vízzel, kellő sűrűségűre hígítva felfőzték. A betrencei szilvából aszaltak is. Télen megfőzve fogyasztották, de habart levest is készítettek belőle. A válogatott szemeket fűzfavesszőből font aszalókasra rakták. Kenyérsütés után tették a kemencébe, vagy külön fűtöttek be neki. Két-három alkalommal kellett a kemencét gyengén felmelegíteni, hogy jól megaszalódjon a szilva. Újabban már csak a sparhel sütőjében, tepsiben aszalnak.
Köznapi praktikák Lúgzás és mosás Egy-egy háztartásban a házilag szőtt vászonnemű széleskörű felhasználásával találkozunk. Vászonból készült a lakóház és a gazdaság számos fontos kelléke, valamint az alsóruha, régebben a felsőruha több darabja is. Vászonból volt a lepedő, a fejeltakaró, a konyhában az abrosz, a törlő. A törülköző, a gyúrósurc, a mezei munkában használatos kétszél (széles) surc, a kenyérsütésnél használt szakajtókendő, a gazdaságban állandóan kéznél lévő zsák, hamvas és a ponyva. Ezeket a kenderből-lenből készült vászonneműket lúgzással tisztították. Lúgzással fehérítették még a tél folyamán font és a kora tavasszal szőtt új vászonneműt is. Nagymosást – lúgzást – rendszerint a nagyobb ünnepek előtt végeztek, de ha összegyűlt a szennyes, akkor kisebb időközökben is felállították a lúgzót. A lúgzáshoz a tűzifa hamuját használt hordókba, ládába vagy teknőbe gyűjtötték össze. Azt tartották, hogy legjobb, legerősebb lúgja a cserfa hamujának van. A szennyest már előző nap összeszedték. Teljes lúgzófelszerelése nem volt minden családnak. A felszerelést, ill. a hiányzó dolgokat gyakorta kölcsön kérték. A lúgzást korán reggel kezdték. Vizet melegítettek két nagy fazékban, utána az udvaron felállították a lúgzólábat. Erre rátettek egy 120-200 literes kádat, aminek az alján egy kb. 3-5 cm átmérőjű lyuk volt. A lyukba egy félmaréknyi összekötött szalmacsomót dugtak. A csomót – ha lehetett – rozsszalmából kötötték és mintegy 30-40 cm hosszan két végén egyenletesre metszették. Ezen keresztül folyt le a lúg a lúgzókád alá helyezett dézsába. Eztán egyenként rakták a lúgzóba az előzőleg vízbe mártott szennyest. Legalulra tették a viszonylag tisztábbakat, felülre pedig a szennyesebbeket. A vászonneműk egyébféle csoportosítására, elkülönítésére nem volt szükség, az abrosztól a zsákig mindent együtt lúgoztak. Legfelülre egy vastagszövésű vásznat tettek. Erre egy szűk vékányi fahamut fölöntöttek. A hamura forró vizet öntöttek. Az így képződött lúgos víz lassan átfolydogált a vászonneműn, majd a lyukba dugott szalmacsóván keresztül a dézsába csurgott. A lecsurgott lúgot lobogó tűzön újra forralták és ismét felöntötték. Ezt a műveletet naphosszat végezték, ötször-hatszor megismételve a felöntést. Éjszakára lúgzót felrakva hagyták. Másnap reggelre a vászonnemű átvette a lúg aranyló vagy sárgásbarna színét. Ilyenkor mondták, hogy jól megkelt a szennyes. A lúgot és a feloldott szennyeződést mosással távolították el. A kilúgozott vászonneműt kosarakba rakták és szekérrel vitték a mosás helyére, általában a patak partra. A mosáshoz csupán két kelléket használtak, a mosószéket és a sulykot. Az utóbbi gyakran vésett díszítéssel készült. A vásznat egyenként a vízbe mártották, kicsorgatták, majd hosszába a mosószékre helyezték. Előbb a sulyok lapjával, majd az élével verték, bal kézzel csavaró mozdulatot végeztek, majd a sulykot letéve két kézzel kicsavarták. E műveleteket mindaddig ismételgették, amíg tiszta víz nem jött a vászonneműből. Régen hajmosáshoz is lúgot készítettek, vagy lúgzáskor merítettek és tettek el erre a célra. Kisebb mosáshoz párlúgot készítettek úgy, hogy a fahamut egy edénybe tették és leforrázták. Amikor letisztult, leszűrték. A vászonneműt ilyenkor kelesztés nélkül mosták ki benne. Disznóöléskor a hulladék zsírt összegyűjtötték és szappant főztek belőle. A zsiradékot erős hamulúgba tették és addig főzték, amíg az edény felszínére jőve össze nem sűrűsödött. A lúgtól különvált sűrű folyadékot 4-5 cm vastagon faládába öntötték, majd félig keményedett állapotban ebből kiborították és tetszés szerinti darabokra felszabdalták. Ehhez nem kést, hanem fonalat használtak. A szappanfőzéshez a későbbi időben marószódát
használtak. Az ebből nyert lúg számos gyermekbalesetet okozott. Gondosan el kellett különíteni, mert aki ebből ivott, annak a nyelőcsövét szétroncsolta.
Megfigyelések, hiedelmek az időjárásról A természettel együtt élő ember kiszolgáltatottja a természetnek, létfontosságú számára, hogy ismerje az időjárást, annak jó és rossz hatására felkészüljön. Természetismerete részben racionális megfigyeléseken alapul, a következtetései nem mindig helyesek. A felhalmozott tudásanyag gyakran általános igazságokat kifejező általános mondássá sűrűsödött, és mint tapasztalatokon alapuló igazságok, bölcs mondások ismertté váltak a paraszti társadalomban. A népi időjárások megfigyelése legnagyobb része éppen arra vonatkozik, hogy várható-e eső vagy sem a következő napon vagy napokban. Általában előjelekből jósoltak, égi jelenségek megfigyeléséből, de az állatok megváltozott viselkedéséből is következtettek az időjárás változására. Esőt jelent, ha: csurgóra áll a hold vége, ha a Göncöl szekér útja lefelé áll, a borulásba megy el a nap, ha előjönnek a hangyák, a csípnek a legyek és a dandárok (böglyök), ha alacsonyan szállnak a fecskék. Időjárás-változás lesz, ha udvara van a holdnak, a pirosan kel a nap. A naptári napokhoz az alábbi időjárással kapcsolatos mondatok társulnak: Ha Katalin loccsan, karácsony koppan. Ha Katalin koppan, karácsony loccsan. Ha vízkeresztkor jó az idő, akkor rakd el az ízéket, mert még hosszú lesz a tél. (ízék: az állatok meghagyott takarmánya) Ha Pál fordul köddel, ember hull döggel. Mátyás ha fagyot talál, elviszi, ha nem talál, hoz. Sándor, József, Benedek zsákban hozzák a meleget. Medárd napján hogyha esik, 40 napig mindig esik.
Népi gyógyítás A falun élő ember ritkán, csak súlyos betegség esetén fordult orvoshoz, részben mert az orvos messze volt, másrészt pedig az orvosi vizsgálat sok pénzbe került. Inkább megbízott a régi bevált gyógymódokban, gyógyfüvek erejében, de gyakran vetette alá magát irracionális gyógyító eljárásoknak is. Szinte minden faluban élt egy olyan ember, akihez sérülés, betegség esetén bizalommal fordulhattak. Ha valakinek például fájt a válla, vagy a háta, zsírozott vagy vajazott kézzel jól megdörzsölték, megnyomkodták a fájó testrészt. Ha a megrándult kéz, láb megduzzadt, a patakból piócát hoztak, rárakták, és a pióca leszívta a duzzanatot. Ugyancsak piócát raktak a fejfájós beteg nyakszirtjére. Mikor a pióca megszívta magát vérrel, magától leesett. Reumás fájdalomra csanalat szedtek, és a főzetében áztatták a fájó testrészt. Úgy tartják, hogy a csalán csípése is jó hatású a reumára. Gyulladt, szúrt sérülésre nyers paradicsom szeletet kötöttek, az jól megszívta a gyulladást. Az óháj a népi gyógyászatban gyakran alkalmazott szer. Erre a célra disznóöléskor a hízó hasa alatti zsírréteget szedték le és egy edényben tárolták a karában a következő évig. Gyulladásra, kelésre tették. A vágott vagy zúzott sebet is többféle módon kezelték: - farkasalma főzetével mosták le a sebet, - megpuhított liliomlaput (levelet) vagy szederlaput tettek a sebre, - fehér hátú lapu (martilapu) zöld oldalát tették a sebre,
- hosszú útilaput (keskenylevelű útifű) kötöttek rá, - többször fehér meszet kapartak a falról és a sebre téve az összehúzta a sebet. - a nagyobb sebeket tiszta fehér ronggyal bekötötték. Megfázásra, köhögésre főleg a következő növényekből főzött teát ittak. Ezeket virágzáskor gyűjtötték be és a padláson megszárítva tárolták: bojtorjánfű (piros színű a teája), veronikafű, kamilla, akácvirág, hársfaviág, bodza, kakukkfű. A teákat ilyenkor sok mézzel édesítették. Szédülés, rosszullét, szívgyengeség esetén gyöngyvirágecettel dörzsölték meg a szív környékét, vagy gyöngyvirágecetet szagoltattak a beteggel. Fogfájásra belénfüvet használtak, azt a fájós fogba tették, vagy a belénfű magját égették el, annak bódító füstjét szívták be. Hashajtónak bábaguzsalyból főztek teát. Hasmenésre a lósóska magjából főzött erős teát itták. Méh- és rovarcsípésre a méhészektől tanult gyógymódot alkalmaztak. Háromféle füvet össze kell fogni, szorosan az ujjak közé szorítani és bedörzsölni vele a csípést. Ha a füle begyulladt valakinek, kamillateát csepegtettek bele, vagy vászonba kötött sót melegítettek, és azt a fájó fülre tették. Másik módszer, hogy szoptatós anyát kértek meg, hogy fejjen egy kevés tejet a fájó fülbe. Torokfájásra: a fájós torkot vászon végével kell bekötni. A vászon vége a szövőszékre felvetett fonal legvégéből szőtt vászon, ami már ritka és egyenetlen szövésű. Ha valakinek árpa nőtt a szemén, háromszor meg kellett köpködni, és elmúlt. A szemölcs elmulasztására egy általános, ismert módszert alkalmaztak. A szemölcsöt lószőrrel vagy cérnával elkötötték, és 2 hét múlva eltűnt.
A paraszti értékrend alakulása A munkavégzés központ jelentőségű a parasztság erkölcsi életének alakulásában. Meghatározó szerepet tölt be az a tény, hogy az évszázadokon keresztül végzett kötelező munkavégzés meghatározatlan időpontban öntudatlan és kötelező érvényűvé válva a paraszti magatartás legfőbb jellemvonásává vált, erkölccsé alakult. A paraszti élet alapja az önellátó gazdálkodás. Minden tevékenység, szokás a létfenntartást szolgálja közvetlen vagy közvetett módon. A paraszt ember évszázadok óta együtt élt a természettel, attól függő viszonyban volt. Alapvetően nem önmaga, hanem a kényszerítő külső társadalmi körülmények, sokszor az időjárás szabta meg a teendői sorrendjét, ami mind felülről jövő kényszer, aminek ha nem engedelmeskedett, a megélhetése vált nehezebbé vagy kétségessé. Ez a függőség számukra nem elviselhetetlen teherként jelentkezet, hanem életük természetes velejárójává vált, szívósságot, kitartást alakított ki bennük. A paraszti életbe való belenevelődés és egyben az értékrend elsajátításának elsődleges közele a család. Már a gyerekkori játék tárgyai, szerepjátékai is a munkához kötődtek. A szülők hamar megtalálták a gyermek életkorának megfelelő munkákat, amivel már hasznossá tudták tenni őket. 16-18 éves korra már majdnem minden munkát önállóan is el tudtak végezni a háztartásban, az állatok körül és a földeken. Ez már tudatos munkavégzés volt. Felelősséggel és büszkeséggel végezték a rájuk bízott feladatokat. Az értékrend elsajátításának másik közege a faluközösség. A közösségi munkák, kalákamunkák, mint a házépítés, cséplés, kukoricafosztás, - szórakozási, társasági, együttléti alkalmak, mint a fonó, tánc, templom, mind-mind alkalom arra, hogy a családban kialakított szokásokat alkalmazzák, szembesítsék a közösségi normákkal is.
A közösségi élet számos szokásgyakorlásának színtere, ahol elsajátítják a párválasztás, udvarlás faluközösség által szentesített szabályait. A fiatalok a közösség teljes értékű felnőtt tagjává a házasságkötéssel váltak. Ekkortól már minden íratlan közösségi szabály számukra is kötelező érvényűvé vált. A közösségi szigor normateremtő ereje régóta meghatározó a falu életében. Egyik leggyakoribb vétség a káromkodás. Régi egyházi jegyzőkönyvek szerint botütésre vagy pénzbírságra büntették a vétkezőt. Lopási esetek is előfordultak. A helyi bíró ezeket kisebbnagyobb összegű pénzbírsággal büntette. A régebbi századokban az egyház is bíráskodott. Verekedésért, szülői tisztelet meg nem adásáért, más vallásúak szidásáért pénzbírságot vagy botütést szabott ki az egyház. Az egyházi fegyelmezés később veszített hatékonyságából, de a fenti vétségek elkövetőit később is elítélte a közösség. Büntetéssel már nem sújtották a törvényszegőket, de az egykori tilalmak beleépültek a közösségben élő emberek tudatába, magatartásuk meghatározójává váltak. A büntetés helyébe a legegyszerűbb közösségi ellenőrző mechanizmus, a kipletykálás lépett, tehát a nyilvánosságra hozástól való félelem vált a visszafogó, fékezőerővé. A 20. század értékrendi válságában a hagyományos paraszti értékrend is felbomlik, helyébe azonban új, egyetemes érvényű értékrend nem lép. Egy keveredett erkölcsű világkép alakul ki, amelyben az új elemek mellett az emberekben még az elmúlt századok alatt beidegződött erkölcsi normák is tovább élnek.
Az évezredes tudáson, generációk tapasztalatán nyugvó tárgyi, szellemi örökségünk európai mércével is egyedülállóan gazdag és változatos. Gyorsan változó világunk szükségessé teszi, hogy ne hagyjuk feledésbe merülni az önellátó életmódra való képességünket, ehhez kapcsolódó alapvető ismereteinket. Mindannyiunknak adott a lehetőség, hogy megismerjük, és mai életvitelünkben hasznosítsuk őseink környezettel való együttélésének kultúráját. É Kovács Judit
