Elemzések József Attila lírájából

Elemzések József Attila lírájából

Külvárosi éj (1932)

Minden „leíró” költemény valamilyen sorrendben mutatja be a táj elemeit. Lehet ez például térbeli és idôbeli elôrehaladás, közeledés, körbetekintés, koncentrikus körökben való bôvítés, a horizont tágítása és szûkítése, totálképek és közelképek váltogatása és így tovább.

A szalagút-hasonlat szerint mintha szerpentinen haladnánk egy hegy csúcsára, s közben egy-egy tájrészlet más és más égtáj felôl, illetve mindig föntebbrôl tûnne elénk, az ormon aztán egyszerre tárul szemünk elé az egész táj.

A mellékudvar a bérkaszárnyák leghátsó része; melynek egyetlen feladata az olcsó lakások világossággal való ellátása: szûk, nyirkos tér, legalját soha nem éri napfény.

József Attila „tájköltészetének” – a hagyományosabb falusi, alföldi vidékkel szemben – merészen új témája a külváros, a város pereme: a gyárnegyedeknek az a világa, ahol az „új nép, másfajta raj” él és dolgozik. Valóságos költôi bravúrt hajtott végre, mikor a munkáslakta bérkaszárnyák komor, nyomasztó szegénységét, omladozó elhanyagoltságát a líra szférájába emelte, az esztétikai szépség forrásává tette. Bár a tájköltészetnek sohasem az volt csupán a célja, hogy egy-egy vonzó, a hétköznapi nyelvhasználatban is „szépnek” tartott táj idilli részleteit ábrázolja (ez a giccs területe) – Petôfi verseiben az alföld például a végtelen szabadság és a szülôföld iránti szeretet érzelmeit sugározza –, a 19. század második felétôl kezdve mégis valami másfajta törekvések tanúi lehettünk. Vajda János filozófiai dalaiban figyelhettük meg, hogy a természet jelenségei nemcsak objektív valóságukban jelennek meg, hanem a költô sajátos hangulatának, gondolatainak, létérzékelésének hordozóivá válnak. Ady Endre ilyesfajta mûvei sem egy adott táj látványát rögzítik: ezek a versek sokkal inkább belsô látásunkat megragadó riasztó látomások. József Attila költeményeiben is a táj egésze és ennek apró részletei mögött egy különös, egyéni és kollektív léthelyzet, életérzés és világkép húzódik meg. Látvány és látomás egymásba folyik: kölcsönösen kiegészíti, erôsíti egyik a másikat. József Attilát mindig is izgatta mûveinek logikus megszerkesztettsége („A líra: logika; de nem tudomány”), s 1930-as Babits-ellenes pamfletjében egy újszerû versépítési technikát dolgozott ki. A „forma” lényegét a mû legbensôbb indítékainak, mozzanatainak váltogatásában s e mozzanatok, motívumok gazdagabban kibontakozó visszatérésében látja, míg végül már csak egyetlenegy mozzanat (motívum) áll elôttünk, s ez maga a mû. Fogadjuk el a formamûvész költô vezetô kezét, és induljunk el a vers csúcsai felé! Szûk, körülhatárolt tér áll a vers indításakor a szemlélôdô figyelem középpontjában: a mellékudvarra nyíló szegényes proletárlakás konyhája. Elemzések József Attila lírájából

69

Ebben a hasonlatban lehetséges konkrét, reális tapasztalatot is feltételezni: a vízben gázoló ember sötétedéskor óvatosan, félve tesz minden lépést, nehogy egy gödörben váratlanul elmerüljön. Gondoljunk Arany János A lejtôn címû versének záró soraira: „Mint ki éjjel vízbe gázol S minden lépést óva tesz.”

A súrolókefe „lomhán szinte lábrakap”, a faldarab azon „tünôdik”: vajon hulljon-e.

A verset indító mozzanatok közül a tömör sötétség és a nyomasztó csönd lép elôtérbe, a nedvesség, a víz képzete most háttérbe húzódott. 70

A közeledô alkonyatot, a leszálló estét a „háló”-metafora sugalmazza, a lenti, földszinti homály lassú sûrûsödését pedig a hasonlat teszi ijesztôen nyomasztóvá: „mint gödör a víz fenekén”. Már az elsô négy sorban (még csak a hegy lábánál állunk) megjelennek azok a mozzanatok, motívumok, amelyek késôbb teljesebben kibontakozva, gazdagabb tartalommal térnek vissza. Alkonyattal kezdôdik, s éjszakába tart a költemény: a mû alapellentéte tehát a fény és a sötétség szembenállása. A mellékudvar állandó, kellemetlen nyirkosságának érzete hívja elô a nedvesség, a víz képzetét, s ezt bontja ki a metafora – egy asszociációsort indítva el tudatunkban: a hálót a folyó vizébôl egy halász emeli lassan fölfelé. A vízzel-homállyal megtelô konyha magához kapcsolja (újra) a fény hiányát, a sötétséget. E két motívumnak – víznek és sötétségnek – társítása végigvonul az egész versen, áthatja a mû szövetét. A sötétség és a víz képzetét egy negatív hangélmény, a csönd egészíti ki. S ott, ahol elvész a látvány, mert növekszik a csönddel párosult sötétség, a fölsejlô élettelen tárgyak valami különös, varázsos mozgásba kezdenek. Éppen ezek az esetlen, tétova mocorgások keltik fel az olvasóban a dermedt mozdulatlanság benyomását is. A konkrét látványt a lágy képzelet csapongó játéka dúsítja fel, tölti meg élettel, s így válik a verset indító kép, a külvárosi konyha az ott élô emberek nyomasztó hangulatának, sivár életének kifejezôjévé. A „szalagúton” tovább haladva más égtáj felôl, magasabbról szemlélhetjük a tájat. A szûk tér világát egy távlatos panorámakép váltja fel. „A város szélinél” lassan, elcsigázva közeledik a külvárosi éjszaka. Az elvont fogalom megszemélyesítése, emberi cselekvéssel való felruházása jogot ad nekünk, olvasóknak, hogy saját fantáziánkat mozgósítsuk, hiszen nemcsak befogadói, hanem folytatói, továbbfejlesztôi is vagyunk egy-egy irodalmi alkotásnak. A külvárosi éj úgy is elképzelhetô, mint egy olajos munkaruhában estefelé hazatérô fáradt munkásember, aki meg-megáll, sóhajt, leül, majd nehézkesen újra megindul „ingón” (bizonytalan járással) a téren át. – De az „olajos rongyokat” azonosíthatjuk a sötétedéskor szürkének látszó felhôfoszlányokkal is, s a város érdes részére lassan ráboruló éj mozgása, „cselekvése” így is sugározhat egy sajátos életérzést, érzésmódot. Itt az éjszaka is kizsákmányolt, kimerült, fásult és erôtlen, a hold sem világít úgy, mint a gazdagok belvárosában. A törôdött éjszaka növekvô homályában az égboltozatról a földre siklik a tekintet, s távolról a gyáraknak csupán a körvonalai vehetôk észre. Ezért állnak úgy, mint az omladékok. A képzelet hirtelen villanása ezután tündéri, álombeli fénnyel borítja el a mozdulatlan tárgyakat – váratlan feszültséget teremtve ezáltal a „tömörebb sötét” ellenében.

IRODALMUNK A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

A kritika mellett az együttérzô részvét hangja is jelen van a szövônôk „omló álmainak” rejtett betûrímében: ahogy megszületnek, olyan gyorsan el is röppennek, semmivé foszlanak ezek a gyermeteg álmodozások (pl. a „cukros ételekrôl”).

A fény „romlott”, a csapszék „szája” (ajtaja, bejárata) „hány”, ablaka „okádik”, a lámpa „fuldokol”, a kocsmáros „szuszog”, a napszámos „sír” és „vicsorít”. A kocsmai kép minden egyes eleme kiábrándítóan taszító: a lecsúszást, a züllést, a hanyatlást sugározza.

A „formamûvész” újra remekel: a lágy mássalhangzók (l, m, f) és az alliterációk finom dallama (fénye a fonál; míg a munka; szövik szövônôk), az egy szótagos rímek halmozása meg az ötszörös türelmetlen sorátlépés bravúrosan festi alá a kép varázslatos sejtelmességét: a hold lágy sugarait fonálként felhasználó szövôszékek monoton, ritmikus munkáját. A mármár idilli, érzelmes elemekkel gazdagított hangulatot keserû irónia zúzza szét: „a gépek mogorván szövik / szövônôk omló álmait”. A „mogorvaság” a társadalmi felkészületlenséget, a szövôlányok politikai öntudatlanságát veszi célba: küzdeni nem, csak ábrándozni tudnak valami emberibb életrôl. Komorabb, tragikusabb vízió tárul elénk a szalagút következô állomásán. „Odébb”, az éjszakai derengésben a hallgatag gyárak árnyai tûnnek elô. A hozzájuk társított képek – „boltos temetô”, „visszhangzó családi kripták” – gyászos, temetôi hangulatot idéznek ugyan fel, de megcsillan bennük valami biztató, sejtetô ígéret is: a „komor feltámadás” távoli reménye. Az új látomás elmúlást és titokzatos feltámadást egyaránt sugalló világa babonás-kísérteties atmoszférát teremt. Apró, gyors fényjelek villannak fel (a macska szemének villogása), az éjjeli ôr fél és „lidércet lát”, a sápadt holdfényben fémesen, „hüvösen” csillognak a „bogárhátu dinamók”. Az éjszakában árnyak és fények néma harca zajlik. Ezt a kísérteties, temetôi csöndet hirtelen éles hang, a vonatfütty metszi át, az egyetlen nem tompított akusztikai érzékelés. Újabb szemléleti szintre érkezett a vers. A mozdulatlan, holt tárgyak látványa-látomása után megelevenedik a külvárosi éjszaka. Elôbb valami nehézkes, kényszerû mocorgás észlelhetô („Nedvesség motoz a homályban”), majd drámai mozgással megjelenített emberek népesítik be a külváros terét. A gyáraktól a lakótelepre vezetô út elénk hozza a külterület jellegzetes figuráit: a rendôrt, az öntudatlan, motyogó munkást, az osztályharcos, éber kutyaként szimatoló, röpcédulákat szóró „elvtársat”, a piszkos lebujban szundító „korcsmárost” és a részeges virrasztó, síró napszámost. Eljutottunk a lakott világ határáig, a kültelki, világvégi korcsmáig. Az elôzô szakasz gyors, iramló mozgásaival ellentétben ezen az alvilági helyen az élet mozdulatai lelassulnak, a létezés már csak beteges végvonaglás. De éppen így, az élet és a mozgás fokozatos háttérbe szorításával érkezünk el – a szalagút újabb fordulóján – a minden élôt és élettelent, az egész álomba merült külvárost magában foglaló egyetemes és személytelen éjszakáig. A képet elborítja a nedvesség, a víz érzékelése: „az éjjel árján” úszik minden, az egész külváros. Egy szürreális, az éber tudatot kikapcsoló álomkép bontakozik ki a költeménynek ebben a részében, ahol valós és valószerûtlen elemek mosódnak egybe meghökkentô asszociációkban. A szalmazsákok „tutajok”, a raktár Elemzések József Attila lírájából

71

A folyékony vas képzete kapcsolódhatott össze a víz folyásával, s a kihûlt érc társíthatja magához a megmerevedett vizeket.

A két komplex kép egy metafora: nedves, tapadós szél – szennyes lepedôk lobogása; egy hasonlat: az éj úgy csüng az égen, mint kötélen a foszló perkál, mint a bú az életen.

Az ódai szárnyalás képe mögött („Légy szenem… olvaszd ki bennem a vasat…”) az elôzô rész „öntômûhely”, „vasöntô” emléke húzódhat meg.

33 magas magánhangzóval szemben 14 a mélyek száma.

A „féreg” jelentése itt: poloska.

72

„megfeneklett bárka”, az öntômûhely „vasladik”, a szél kóbor kutyaként „nyeli a vizet”, s a vasöntô álma („piros kisded” az ércformákban) lehet utólagos magyarázata, elôhívója a kezdô hasonlatnak: „Akár a hült érc, merevek / a csattogó vizek.” A hegy ormán, a részletek fölé emelkedve, „egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé”. A költô nagyméretû képben – merészen általánosítva – fogja egybe mindazt az érzést, látványt-látomást és benyomást, amit eddig a külvárosi éjbôl megmutatott. Itt, a város peremének nyomasztó, lehangoló világában minden – élôlény és élettelen dolog, elvont fogalom és természeti tárgy – fáradt, nedves, nehéz, rongyos, tehetetlen és erôtlen. Az éjszaka közvetlen megszólításához („óh éj!”) kapcsolódó két komplex kép tragikus reménytelenséget, csüggedtséget áraszt, s ez az itt élô emberek (köztük a költô) nyomorgó, örömtelen, sivár sorsának, belsô és külsô életének jelképévé emelkedik. Ezután váratlan hangváltás következik: a csüggedt, elégikus hangnem ódai, himnikus emelkedettségbe csap át. A költôi képzelet elszakadva a jelen lehangoló tényeitôl a távoli jövô látomását idézi fel. Hiszen a tudatos jövôbe látó költô számára a külváros a maga nyomasztó, taszító voltával, minden ellentmondásával, tömör sötétjével és sejtelmes fényeivel, fuldokló kocsmai lámpájával és kötegben szálló holdsugarával, hasító vonatfüttyével és a csönd talapzatával, a szimatoló rendôrrel, a vicsorító, részeg napszámossal és a röpcédulákat szóró elvtárssal együtt mégis a remény forrása, a jövô gyôzelmének a záloga. Ezért fordul könyörgô imával a „szegények éjéhez”, hogy tegye elszánttá, törhetetlen harcossá ôt is, képessé a gyôzelem kiharcolására. Keményen, határozottan hangzik ez a páros rímekkel összefogott hatsornyi fohász. Magabiztosságát a képrészletek logikus kapcsolódása mellett különös zengésû akusztikai élmények is fokozzák: rejtett, bújtatott alliterációk (szegények – szenem – szívemen – olvaszd; pengve – pengét), a hosszú mássalhangzók zenei effektusai (bennem; álló üllôt; cikkan pengve), a mondatok pontos egybeesései a sorvégekkel és a világos magánhangzók uralma a sötétek felett. A jövô gyôzelmének optimista látomása után a vers visszazuhan a jelen rideg valóságába. A záró négy sor szürke, súlyos szavai, kurta mondatai, konduló keresztrímei nemcsak kijózanodásról vallanak, hanem öntudatosan hitet tesznek a költônek a külváros népével vállalt sorsközösségérôl is. A többiekkel együtt a feledtetô álomba menekül a lelki és a testi szenvedések elôl. A költemény formája erôsen zenei jellegû: laza kötésû, változó szótagszámú, szabálytalan rímelhelyezésû sorokból tevôdik össze az érzelmek hullámzásához igazodva.


Holt vidék (1932) Érdemes itt utalni József Attilának Halász Gáborhoz írt levélrészletére: a költô lényegében azt fejtegeti – másutt is –, hogy a külvárosi tájjal, az elhagyott telkekkel és – hozzátehetjük – a holt vidékekkel csupán önnön sivársági érzését, belsô szorongását kívánja formába önteni. „…Nem költészetet akarok csinálni, hanem meg akarok szabadulni attól, ami szorongat” – mondta élete egyik tanújának, Németh Andornak. Idézi Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok. Bp., 1962, 231. l.

József Attila kész dallamra írta e költeményt.

A retorika (stilisztika) ezt a fajta alakzatot szokta metatézisnek (átvetés) vagy transzmutációnak (felcserélés) nevezni.

A vers nem hagyományos, 19. századi értelemben vett tájleíró költemény, jóllehet telítve van a kiskunsági, szabadszállási határ jellegzetes elemeivel: a gyér erdôkkel övezett halastóval, mocsarakkal, homokra telepített szôlôkkel. A táj egyes részletei túlmutatnak önmagukon: megtelnek az ott élôk érzelmeivel, hangulataival, ki nem mondott gondolataival. A holt vidék nem elsôsorban a téli hideg és dermedtség miatt haldoklik. József Attila a Döntsd a tôkét, ne siránkozz (1931) címû kötet után már túljutott a közvetlenebb, harcos politikai agitáción, s most vidéki, külvárosi, természeti képek komor és nyomasztó légkörébe szôve, áttételesen szólaltatja meg világnézetébôl fakadó filozófiai nézeteit, sajátos mondanivalóját. A Holt vidék úgy „politikai” költemény, hogy – késôbbi nagy filozófiai verseihez hasonlóan – egységet alkot benne a leírás és a gondolati elem: a tárgyi környezet egyszerre külsô és metaforikus belsô táj. A halott, dermedt, mozdulatlan téli táj nyomasztó, keserû hangulatát – sajátos ellentétként – mintha cáfolná a versdallam jókedvû, vidám, szinte játékos könnyedsége. A hangsúlyos, páros rímû sorok felezô nyolcasok s ezek friss lüktetését csak erôsítik a tiszta ütemek: a 32 sorból csak hatban esik ütemhatár szó belsejébe. A nyolc ízben tompán koppanó, három szótagos, rímtelen ötödik sorok valamiféle riadtságot, disszonanciát visznek a vers muzsikájába. A költôi szemlélet távolról közelít a tanya, a tanyán élô emberek felé. A Holt vidék „évszaka” a tél ugyan, de még nem az a csontig hatoló, „kovácsolt hideg” tél, az a „köszörün sikoltó idô”, mely más verseiben uralkodik a tájon. Itt „a csördülô ég” még nem áll vasban. A vidék kihûlt persze, de a tó még ellenáll a fagynak, párájának köde lekerekíti és beszûkíti a horizontot („lapos lapály, kerek, rendes”), az égbolt nem látható, felhôk „dunnájába bútt”, s a növényzet megereszkedve megadta magát. A táj csöndjét alig-alig hallható hangok, dermedt mozdulatlanságát éppen még észlelhetô mozgások érzékeltetik. A „sûrû csönd” ropog a hóban (valaki járhat ott), a ladik is kotyog a még kásás tavon (valaki ülhet benne, vagy a szél mozgatja). A nyirkosság, a mindent átjáró nedvesség kellemetlen érzete dominál az elsô két strófában. A tavon túl (vagy körülötte), az erdô fái közt mintha már jóval keményebb lenne a hideg: „Jeges ágak között zörgô / idôt vajudik az erdô”. A kép azáltal lesz rendkívül meglepôvé, szürrealisztikusan sejtelmessé, hogy a két minôségjelzô helyet cserélt, nem ott áll, ahová logikailag tartozna (zörgô ágak között jeges idôt vajudik…). A 3. strófa utolsó, komplex képe („csattogó fagy… ideköti csontos lovát…”) a középkor végi metszetekbôl ismert haláltánc-jelenetek egyik részletét asszociálja tudatunkban: a Elemzések József Attila lírájából

73

E lehangoló képbe némi játszi derû (a tél „eljátszik” a mész repesztgetésével), feddô, ironikus humor szûrôdik be: az ól ajtaja azért van kitárva, hátha – valami csoda folytán – „betéved” egy malac s vele együtt egy egész kukoricatábla.

Nem derül ki egyértelmûen a versbôl, hogy a dühös indulatot tartalmazó összegezés a sötétben töprengô parasztok gondolatainak summázata vagy a velük azonosuló író végsô konklúziója.

A „durrog” ige jelentése az erdôvel kapcsolatban: kemény hidegben a fák megfagyott vastagabb ágai viharban vagy a hó súlya alatt letörnek, s ez durranó hangot ad.

Elégia (1933)

74

csontvázként ábrázolt halál alakját. Ebben a szövegkörnyezetben a félelmetes kép elsôsorban a táj fázós didergését, élettelen sivárságát sugallja. A 4. versszak – a tanya felé közeledve – szelídebb, humánusabb vidékre vezet: a fagy ellen szalmával óvott szôlôtôkék emberi szorgalomról, gondoskodásról, a botként is használható karók megfáradt, meggörnyedt, öreg parasztok nehézkes mozdulatairól adnak hírt. Az 5. és a 6. szakasz elôször távolabbról, majd közelebbrôl láttatja azt a végpontot, ahová a költôi szemlélet vezet: a tanyát. A szegénység, a nyomor képzetét kelti fel a tanyasi ház omladozó, gondozatlan külseje, az ól üressége, lógó, nyikorgó ajtaja. Sehol egy háziállat, amellyel törôdni lehetne, az életnek semmiféle jele, hangja, nesze! A 7. strófa a tanyai kis szobába vezet. A sötétben meghúzódó, tétlenül töprengô parasztok felvillanó csoportképe a holt vidéken élô emberek léthelyzetét, csodaváró, bénító tehetetlenségét, kilátástalanságát és kiszolgáltatottságát közvetíti. A verset lezáró strófa – a táj lényeges motívumait fordított sorrendben megismételve (szôlô, erdô, halastó) – felháborodott következtetést von le, mintegy magyarázatát adja, hogy miért haldoklik a táj, miért tétlenek és nemtörôdôk itt az emberek. Afféle „hadd lám, Uramisten, mire megyünk ketten” hangulatban, önpusztító szenvedéllyel, dacos keserûséggel hangzanak el az utolsó kijelentô mondatok: ha már haldoklik, pusztuljon is el minden érték, semmisüljön meg a paraszti szorgalom mindenfajta gyümölcse, hiszen úgyis minden az „uraságé”, a földesúré. A megalkotott szövegben a vizualitás mellett kiemelt szerepük van az akusztikai elemeknek. Igen gyakoriak az alliterációk (káka kókkadón; lapos lapály; sorakozó sovány), hangfestô funkciója van a mély, illetve a magas magánhangzók csoportosításának („lóg a káka kókkadón a pusztaságba”; „egy keveset repesztgeti még a meszet”), s többször találkozunk hangutánzó szavakkal (ropog, kotyog, zörgô, csattogó, nyikorog, durrog). 1933 kora nyarán írhatta József Attila ezt a költeményét, s a kolozsvári Korunk címû folyóirat 1933. július–augusztusi számában jelent meg elôször. 1933 sok szempontból jelentôs esztendô a történelemben: a világ túljutott már a nagy gazdasági válságon; a nemzetközi és a hazai munkásmozgalom kezdett kifulladni, lendülete megtorpant, hiszen a nagy összeomlás sem hozta meg a remélt és várt világforradalmat; Németországban január végén Hitler jutott hatalomra, s ez a látók számára már jelezte az eljövendô katasztrófát. – A költô kapcsolata már korábban (1931) megszakadt az illegális-legális munkásmozgalommal: szûklátókörû, szektás, hiú és félté-


Déry Tibor, József Attila életének egyik legavatottabb tanúja írja errôl: „Attila gyöngéd alakja megingott, mintha tarkón ütötték volna, amikor úgy látta, hogy azok, akikhez szívével, értelmével húzott, akik között meglelte a sokáig keresett közösséget, épp azok nevében igaztalanság éri: e kettôs tévedést soha nem heverte ki. Mélyebben vágott, mint az a buta értetlenség, mellyel mértékadó írói körök örvendeztették meg.” Idézi József Jolán: József Attila. Cserépfalvi, Bp., 1940, 306. l.

Az Elégia – Szabolcsi Miklós szerint – a szülôföldet megidézô nagy magyar versek sorába tartozik, folytatása az olyan költeményeknek, mint pl. Petôfi Sándor: Szülôföldemen, Ady Endre: Séta bölcsôhelyem körül.

A hasonlat szemléleti alapja az a régi tapasztalaton alapuló népi megfigyelés, hogy párás, esôre hajló idôben vagy vihar elôtt a kéményekbôl a füst nem fölfelé száll, hanem lefelé csapódik, s a föld felszíne közelében leng el.

keny vezetôi kimarták maguk közül, hamis vádakkal illették, nem tûrtek meg soraikban tehetséges új embert. A költô mindvégig és ezek ellenére is hû maradt osztályához, a munkássághoz, még akkor is, amikor szemét a külsô világtól lassan önmaga felé fordította. A „fondor magány” egyre jobban hatalmába kerítette, társadalmi helyzetét a szegénység, már-már a koplaló nyomor jellemezte, s késôbbi súlyos betegségének tünetei is jelentkeztek (1931 óta járt pszichoanalitikus kezelésekre). Tragikus léthelyzetének okait kutatja konok makacssággal önnönmagában és külvárosi proletár eredetében, származásában. Egyéni sorsát büntetésnek fogja fel, lelke beomló aknáinak mélyén keresi „értetlen bûneit”, kínozza a bûn nélküli bûnösség gondolata, a rettegô szorongás. Szegénységének, társ nélküli elhagyatottságának, lelki ürességének mását (szinte tükörképét) fedezi fel a külsô tárgyi valóságban, az elhanyagolt külvárosi tájban, a kopár gyárudvarban. Elégia címû versében a költô egybefûz belsô és külsô világot: egybemosódik lélekállapot és táj, érzés és városrész. Ha elfogadjuk is a Halász Gáborhoz írt levéltöredék állítását, hogy ô (József Attila) az elhagyott telkeknek vidékét csak formaként használja fel saját sivársági érzésének kifejezésére, az a kép, amit a gyötrôdô, kínlódó, elhagyott, omladozó külvárosról fest, nagyon is életszerû, szívbemarkolóan reális. Lélek és tárgyi világ, belsô és külsô színtér egymásba játszása lehet az oka annak, hogy a József Attila-i képalkotásban elvont fogalmak, természeti jelenségek, különbözô tudatállapotok konkrét, tárgyi, anyagi jelzôkkel, emberi cselekvésekkel kapcsolódnak egybe – vagy fordítva: az anyagi világ tárgyai telnek meg érzelmekkel, gondolatokkal (pl. egykedvü csend; nyirkos homály; komor vágyakozás; falánk rend; sánta palánk; szép, szilárd jövô; kínlódó gyep; kopár öröm). A cím – Elégia – ismét egy mûfajra utal (mint az Óda): a szomorú, borongó hangulatú, gondolati elemekkel átszôtt lírai költemények megnevezésére, a vers egésze ennek ellenére mégis inkább izgatott, zaklatott menetû, csak a legvégén megnyugvó rapszódia. Az indítás valóban elégikus: lehangoló, „szomorú tájat” idéz, s a hasonlat azt a tudatállapotot rögzíti, amikor a lélek még az eszmélkedés elôtti helyzetben csak „leng”, nem „suhan”: azaz még nem indult meg a magára eszmélés, a gondolkodó szemlélôdés folyamata. A rövid, töprengésnyi csend után hirtelen élességgel csattan fel – valójában – az önmegszólítás („Te kemény lélek, te lágy képzelet!”), s ez után teremtôdik meg a nagy filozófiai költeményekre oly jellemzô vershelyzet, a szemlélôdô, eszmélkedô magatartás: az egyén elmagányosodott helyzetének és az adott világ kietlenségének komor számbavétele. Elemzések József Attila lírájából

75

Az önmegszólítás még háromszor tér vissza a vers szövegében („Felelj – innen vagy?”; „Magadra ismersz?”; „Tudod-e…”), s ez a konokul ismétlôdô önfaggató drámaiság és a higgadtabb leíró megállapítások villódzó váltakozása jellemzi a vers szerkezetét, alakítja ki sajátos ritmusát.

Kutyatej: sárgás virágú gyomnövény.

A város peremén címû költeményében fejti ki részletesebben a költô ezt a témát.

A Flóra-ciklus ötödik, Megméressél! címû darabjában ugyanez a kép már „a porráomlás ellen” diadalmaskodó, a lelki ürességet betöltô szerelem ujjongásáról ad hírt: „Már nem képzelt ház üres telken, csinosodik, épül a lelkem, mivel az árnyakkal betelten a nôk között Flórára leltem.” 76

A szomorú táj felett a már suhanó lélek mintegy felülrôl tekint alá önmagára és eredetének, származásának vidékére, a külvárosi tájra, az elhagyott gyárudvarra. A külsô környezet kietlenségében saját nyomorára, elmagányosodott helyzetére, tömény bánatára ismer rá az egyén, de ugyanakkor a milliókkal vállalt sorsközösség tudata enyhíteni is képes az egyes ember szenvedéseit. A város érdes részérôl „festett” kép, a pontos „leíró” részletek egyre inkább taszító, eltávolító, elidegenítô jellegûek, elsôsorban mégsem a szemléltetés eszközei, nem a látványt kívánják szolgálni. A „szikárló tüzfalak”, a gyárudvaron ernyôt nyitó „kemény kutyatej”, a „töredezett apró ablakok fakó lépcsein” nyirkos homályba veszô napok, a „fénytelen, merev szemmel” bámuló üvegcserepek, a kínlódó gyepek – mindezek a képek a magány, a reménytelenség, a tehetetlen, komor vágyakozás, a gyötrôdô fájdalom, a nyomorúság élményét sugározzák. De ezek a leverô, lehangoló, elriasztó motívumok rendre fel is oldódnak, valamiféle vigasszal, reménnyel párosulnak. A „tömény bánatot” enyhítheti – errôl már volt szó – a nyomorgó milliókkal való elkeveredés tudata, élménye. – A 4. szakasz élén egy látszólagos paradoxon áll: „Az egész emberi / világ itt készül. Itt minden csupa rom.” A marxista világnézetû, a proletariátus történelmi küldetésébe vetett hitét föl nem adó költô számára azonban nincs ellentét a két állítás között: épp azért készülhet itt az új, emberi világ, mert itt minden csupa rom. Csak itt és így, ilyen nyomasztó körülmények között „öltözhet vasba” az az „új nép, másfajta raj”, melynek hivatása ama emberi jövendônek a megteremtése. Ezért szól a vers „e nagy korról”, annak ellenére, hogy az itt élô nyomorultak arcán eltorzul minden vonás. A vers elején felszólításként hangzott el az „önnönmagadra tekints alá itt!” figyelmeztetése. Az 5. szakaszban sürgetésként, drámai erôvel kérdezi vissza ugyanezt: „Magadra ismersz?” A választ rejti magában, hogy a sánta palánk mentén elterülô táj kopár üressége, lehangoló sivársága a lélek legbensôbb érzelmeinek, titkainak, vágyainak felel meg. A hanghatások bántó durvasága („rikácsolva”), a szenvedést sugárzó képek („kínlódó gyep”; „fénytelen, merev szem”) riasztó volta ellenére a kiüresedett lelkek és a várakozásba dermedt telkek egyaránt és ugyanúgy álmodoznak – egyelôre még „mélán és komorlón” – zsibongó életrôl, megvalósult boldogságról, a benti és a kinti szép harmóniáról. A jövendô befogadására kész üres telkek álmodozása után a kemény lélek újra a valóság nehéz nyomait követi, de a gyárudvar látványának komorságát némi megbékélt irónia enyhíti. Az apró moccanások („gyüszünyi homok pereg alá”), az alig érzékelhetô helyváltoztatások és lassú mozdulatok hang- és


„Magaddal is csak itt birhatsz.”

Egy igen és egy nem egyszerre van jelen a költeményben: a külsô környezet, a tárgyi képek „a reménytelenség és a nyomorúság szólamát hordozzák, s épp az teszi végül gazdag zengésûvé a verset, hogy közben, emezzel küszködve, s ezt végül legyôzve, egyre inkább felerôsödik a másik szólam: a költô mindezt vállaló hitvallása”. (Hankiss Elemér: A népdaltól az abszurd drámáig. Magvetô Kiadó, Bp., 1969, 30. l.)

Óda (1933) IGE: Írók Gazdasági Egyesülete, 1932–1944.

színérzettel is vegyítve („átcikkan, donog egy-egy… légy”) az életnek legalább valamiféle meglétét jelzik. Fanyar humor, legyintô gesztus húzódik meg az „áldott anyaföld” megidézése mögött: az élettelenség élményét oldja, a nagy természet örök törvényeinek érvényességét igazolja a vaslábasban virító sápadt, sárga fû látványa. A „Tudod-e…” kezdetû kérdés már nem tudati bizonytalanságot fejez ki, hanem kérdésben megformált állítást, a tétovaság fölött gyôzedelmeskedô határozottságot. Az ellentétes jelentésû szókapcsolatok, ellentétes mozgást tartalmazó igék („kopár öröm”; „gazdag szenvedés”; „huz-vonz – nem enged – taszit”) azt sugallják, hogy az öngyötrô faggatózásra megszületett a felelet, a lélekben dúló vita lezárult. A befejezô hat sor érzelmileg átfûtött, egyértelmû vallomás: a lélek minden kiábrándító, lehangoló, taszító volta ellenére az elhanyagolt külvárosban érzi otthon magát. Csak ebben az ürességben tud mosolyogni és sírni, emberként élni, csak itt, ezen a tájon és a szenvedô milliók között képes eltaposni az „ólálkodó semmi” kígyóit. Hazatérô vert gyermekként, sírva és mosolyogva, bátran és dacosan vállalja származását és a város peremével való azonosságot. Így születik meg a minden ellentmondást megszüntetô vallomás, a hazaszeretet új hitvallása: „Ez a hazám.” Az elégikus hang ódaivá emelkedik, a felizgatott lélek megnyugszik, belsô viharai elcsendesednek. – A mû zaklatott, ide-oda vibráló, ellentétek közt cikázó (külsô valóság – lelki táj; rút – szép; taszítás – vonzás) rapszodikus szerkezetét mintegy kordába fogja az „itt” közelre mutató határozói névmás (és ennek egy-egy változata: innen, ide) 15-ször történô elôfordulása: egyetlen helyhez köti a szemléletet, egyetlen tájhoz kényszeríti vissza újra meg újra a „lágy képzelet” csapongását. Mint a föl-földobott kô, a költô visszatért ahhoz a világhoz, ahhoz a közösséghez, amelybôl eszmélete, nyelve származott és táplálkozott. A rímek József Attilának ebben a költeményében kevésbé csillognak, és gyakoribbak a rímtelen sorok: a gondolatiság uralkodik az alkotásban. Egy futó ismeretségbôl, egy rövid szerelmi fellángolásból született meg a magyar irodalom egyik legszebb szerelmi költeménye. – Az IGE elsôsorban érdekvédelmi és segélyszervezet volt, de céljának tekintette az irodalmi élet megújítását is. Ezért ún. „íróheteket” rendezett. Egy ilyen írókonferenciára került sor 1933. június 10. és 18. között Lillafüreden. Itt ismerte meg József Attila – Németh Andor visszaemlékezése szerint – azt a „karcsú, barna, éjfekete szemû” asszonyt, aki nagyon rövid idôre felbukkant, majd hirtelen el is tûnt a kölElemzések József Attila lírájából

77

A névre utalás történik Vágó Márta, József Attila (1975) címû könyvének 196-os és Szántó Judit Napló és visszaemlékezés (1986) címû kiadványának 166os jegyzetében.

József Attila maga jelölte meg mûvének egységeit számokkal, mintha egy zenemû tételei lennének.

Az egyes szám elsô személyû igei állítmányok (nézem, látom – háromszor) a vízió fokozatos kiteljesedését érzékeltetik. Az a költôi módszer, mely a táj szépségei révén emeli a tudat felszínére az emlékek és az idô mélységébôl a szeretett nô alakját, ismerôs Juhász Gyula Milyen volt… címû költeményébôl is. Hasonlóképpen próbálja József Attila maga elé idézni rég halott édesanyját a Kései siratóban (1935): „Lágy ôszi tájból és sok kedves nôbôl próbállak összeállítani téged…” 78

tô életébôl. A Lillafüreden keletkezett vers, az Óda ihletôjének (hôsnôjének) neve ma már ismert: dr. Szôllôs Henrikné Marton Márta. A vers megírásának színhelyére több utalás is található a szövegben: csillámló sziklafal, Szinva-patak, ennek mesterségesen kialakított vízesése. A cím egyfajta mûfajra, az emelkedett érzelmeket ünnepélyes, patetikus hangon kifejezô lírai költemények megnevezésére vonatkozik. Ha azonban figyelembe vesszük a látható nyelvet is, könnyen megállapítható, hogy ez a mû sem a strófaszerkezetet, sem az egyes sorokat tekintve nem következetes. A vers nagyszabású érzelmi és gondolati anyaga, hatalmas ellentéteket összeszikráztató képalkotása, túlzásokba torkolló elragadtatott hangneme szétfeszítette a (klasszicizmus értelmében vett) „hagyományos” óda kereteit, s a költemény sokkal közelebb áll a szenvedélyes hangú, izgatott menetû rapszódiához (ez egyébként az óda egyik alfaja). 1. Közvetlen elbeszélô közléssel indul a vers: idilli, meghitt természeti környezetben, a júniusi ifjú nyár lassan alkonyatba hajló délutánján látjuk a magányosan tûnôdô, tovatûnt emlékeit visszaidézni készülô, elmerengô költôt. Az elsô négy sor jelzôinek gyöngédsége (csillámló, ifju, könnyü, kedves) s a hasonlat – itt még – otthonias békét, nyugalmat, andalító és önfeledt hangulatot áraszt, s azt a lélekállapotot sejteti, mely alkalmas kiinduló pontja lehet a gondolatokba való elmerülésnek. Maga a testhelyzet: a lehajtott fej s a lecsüngô kéz gesztusa és a természet külsô csendjéhez igazodni kívánó belsô törekvés is segít megteremteni azt a figyelô, elmélkedôeszmélkedô, a világot felmérô alkotói magatartást, mely annyira ismerôs az 1933-as versekbôl. Ebben a derûs csillogásban, kellemes és nyugodt szemlélôdésben indul meg az emlékezés folyamata (2. „strófa”). A tájelemek látomásszerûen idézik fel a kedves alakját, a táj egyes részei „tûnnek át” törékeny szépségû nôalakká. A táj és az emlékek egyes részletei kölcsönösen felelgetnek egymásnak, kiegészítik egymást. Az így kibontakozó látomásos kép a nôi szépség egyre több vonásával gazdagodik, s az egészet átszövi a finom, szemérmes, de nemigen takargatott erotika. – Az elsô „tétel” e második egysége fôleg mozgalmasságában – de hangulatában is – ellentéte az indító képnek, a gondolataiba mélyedô, magányos költônek. A mozzanatos igék és fônévi igenevek (villantja, meglebbenti, elôrebiccenni, megrezzenni) gyorsuló elevenséget visznek a tájba. A Szinva-patak könnyed csobbanása a fehér köveken s a kedves fogain fakadó tündéri nevetés hangélménnyel egészíti ki az eddigi víziót. „Szabálytalanul”, rapszodikusan csendülnek össze a rímek is (többségükben asszonáncok): nincs, nem fedezhetô fel elôre megtervezett rímrendszer: páros, kereszt- és ölelkezô rímelhelyezések váltogatják egymást, s feltûnô a három vers-


A metaforikus kép más értelmezést is sugallhat. Az élet „csúcsai közt” a tragikus érzet is felerôsödik – a távolban ólálkodó Semmi, a halálsejtelem elûzésének itt és most az egyetlen ellenszere a szerelem. Ezért zengi, sikoltja be földet és eget a magányos férfi vallomása, ezért menedék az „édes mostoha” utáni vágyakozása.

sorral eltávolított rímek elôfordulása (a késôbbiekben többször is); pl. „emlôidet és – nevetés”. 2. A látomástól felizgatottan, gáttalanul szakad ki a költôbôl a szerelmi vallomás. Nem ennek váratlansága (hiszen ezt készítette elô az elsô tétel is), hanem meghökkentô szenvedélyessége, felfokozott intenzitása a meglepô: „Óh mennyire szeretlek téged”. Ez a kétségbeesett felkiáltás, kiáltásszerû sírás elhomályosítja a táj és az emlék addigi derûs csillogását, elkomorítja a vers hangulatát. Mert ez a vallomás nem egyszerûen két ember természetes vonzalmát fejezi ki. József Attila számára már ekkor is (1933-ban) – mint 1937-ben, a Flóraszerelem idején – a szerelem menedék volt, védekezés a fenyegetô betegség, a tudat teljes felbomlása, „az ólálkodó semmi” (Flóra, 5.) ellenében. Ennek a lillafüredi fellobbanásnak különleges értékét, értelmét is az jelenti, hogy megszabadította önemésztô félelmeitôl, öngyötrô rémképeitôl: fel tudta oldani „a szív legmélyebb üregeiben / cseleit szövô, fondor magányt”. A szeretett asszonnyal való találkozás azonban az elválás tragikumával fonódott egybe: a szorongó magány még elviselhetetlenebbé vált a kedves távozása után. Ezért ismétlôdik meg sokszorosan felerôsödve a sikoltó vágyakozás a mentséget hozó szépséges lény után. – Az egész második tételre jellemzô a hatalmas ellentétek, a térbeli és idôbeli távolságok összekapcsolása. A szív legmélyebb üregei egy szintre kerülnek a „szóra birt” mindenséggel (a világ, az univerzum tárult fel számára a magánytól való rettegés feloldása után). A belsô zaklatottságot fejezik ki az oximoronok: az „én” „a távol közelében” (a távol lévô kedvest a látomás közelre varázsolta), „verôdve földön és égbolton” zengi, sikoltja, kétségbeesetten szólongatja az „édes mostoha” (kegyes és kegyetlen) nevét. 3. A következô három versszak a szerelmi érzés mélységét, köznapi nyelven kifejezhetetlen összetettségét, hallatlan érzelmi gazdagságát és mindent túlélô örökkévalóságát sugalmazza: az elôzô tétel témáját bontja ki, variálja. – Az anaforás hasonlat-zuhatag (1. strófa) a makacsul hajtogatott „szeretlek” közbeékelésével a gyermek anya utáni siránkozását az életösztön kemény parancsáig ívelteti. A közbezárt szokatlan költôi képek (hasonlatok) két eleme (hasonlított és hasonló) közötti összefüggést az eltéphetetlen kapcsolat, a lényegi összetartozás teremti meg (pl. a verem lényege a gödör mélysége; a terem nagysága csak kivilágítva érzékelhetô). Négyszer tér vissza ugyanaz a rím – hitelesítve így is a mondanivaló érvényességét. Szinte tudományos precizitással, a természettudományok (fizika, kémia) törvényeinek megfellebbezhetetlen erejével emelik ki a következô sorok hasonlatai (2. strófa) a szerelmi érzés megváltoztathatatlan véglegességét, a személyiség egész lényegét átjáró hatalmát. A valódi szerelem nem egyszerûen Elemzések József Attila lírájából

79

A szinesztéziás hasonlat a csókok ízét keresi-kutatja, s a következô, látomásos tételt mintegy elôkészítve az újabb vízióban a kedves emberi valóságának egy kicsiny részlete merül fel („kezed, rajta a finom erezet”).

„Álmélkodva mereng el az ôsi titokzatos kapcsolaton, amelyben a férfi és a nô kölcsönösen átlényegíti egymást.” Balogh László: József Attila. Gondolat Kiadó, Bp., 1969, 136. l.

Szent János evangéliuma: „Kezdetben vala az Ige… És az Ige testté lett…”

A bravúros mondatszerkesztés és a virtuóz rímelés szempontjából a legtanulságosabb az a hétsoros versmondat, mely hétszeres rímburjánzásával és a négy éles sorátlépéssel mesterien érzékelteti az emberi testet keresztülkasul átszövô apró hajszálerek egymásba indázásának képzetét („Gyomrod érzékeny talaját…”).

80

az érzékek ügye: összeolvad benne a tudat, az értelem és az ösztönök tevékenysége. A felnôtt ember tudatosan vállalja, élete lényeges elemévé növelheti ösztönös érzéseit, s így emelkedhet a szerelem egyetemes értékké. A harmadik versszak az érzés maradandóságának kifejezése: a szerelem végtelenebb, mint a bejárhatatlan és vég nélküli kozmosz, állandóbb és örökebb a csillagvilágok örök eseményeinél, le tudja gyôzni a mulandóságot, az idô nem foghat ki rajta. – A világmindenség végtelenségén merengô költôi eszmélkedés (és képzelet) ezután megpihen ismét az emlékek egy-egy érzékletes mozzanatánál. 4. Befelé forduló, tûnôdô önvizsgálattal indul a 4. tétel. A költô a felkiáltásszerû kérdésekben el-elcsodálkozik önmagán, különös adottságain, sajátos „tünemény”-voltán, hogy „a semmiség ködén” bejárhatja kedvese termékeny testének lankás tájait. Érzékisége átszellemül: friss ámulással és áhítattal ír szerelmese elvarázsolt, átvilágított testérôl, melyben ott bolyong a világmindenség, „az öntudatlan örökkévalóság” ezernyi titkos szépsége, izgató csodája. A költemény eddig is elragadtatott hangneme itt emelkedik ódán túli magaslatokba, szinte a középkori himnuszok vallásos szférájának fenségébe. Bibliai utalás már „az ige” „alászállása” a rejtelmekbe, s ezt csak kiegészíti az Ave Mariából (Üdvözlégy, Mária) kölcsönzött idézet: „s méhednek áldott gyümölcse legyen”. Szó sincs itt holmi „biológiai realizmus”-ról, netán „nyers naturalizmus”-ról. Ellenkezôleg: az „örök anyag” átlelkesül, értelemmel, érzelemmel telik meg, s valóságos ünnepi ujjongással ébred öntudatra: „boldog”, hogy a szeretett testben örök áramlása, átalakulása, „gazdag élete” révén a szerelem forrása lehet. A vérkörök rózsabokrokká lényegülnek át, a tüdô „szép cserjéi saját dicsôségüket susogják”. A csodálkozó ámulat revelációszerûen fedezi fel az egyedi test mikrokozmoszában a makrokozmosz rendjének szépségét, örök törvényeinek pontos és célszerû mûködését, a nagy természet miriádnyi életmegnyilvánulását. Távoli csillagképek és hullámzó dombok, mozduló tavak és parányi sürgô bogarak, a nap verôfénye és az északi fény homálya, egymásnak ellentmondó lelki-etikai tulajdonságok (kegyetlenség, jóság) kerülnek együvé a révült képzeletben szemlélt csodában. S mindezt szentenciaként foglalja egybe a végsô összegezés: „tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság.” Szeszélyesen, az ámulathoz igazodva követik egymást a hoszszabb és a rövidebb verssorok, s valamennyi végén csilingelnek a rímek. Nincs rímtelen sor.


Az elsô versszakban a rímek többsége távolról felelget egymásnak; négysoros rímtávolítás: szavak – – – elnémuljanak).

Az igazi szerelemben való megsemmisülés és újjászületés képzetének összekapcsolása gyakori motívum az elmúlt évszázadok költészetében is.

Ezt a keménységet, illúziótlan józanságot érzékeltetik a verssorok végén koppanva lezáródó, véglegességet sejtetô kijelentô mondatok (a legelsô: felkiáltó mondat).

„A vers mögött ismét a szokásos pózban, tragikus elmagányosodásban dereng fel a költô alakja, lassan eltûnve a természet tárgyai között és beleolvadva a világegyetembe.” Balogh László: i. m. 137. l.

5. Az ódai-himnikus szárnyalást, az extatikus elrévülést követô szünet után hirtelen elkomorodik a vers. A meghökkentô hasonlat („mint alvadt vérdarabok”) a költônek (a mindenkori költônek) arról az elégedetlenségérôl vall, hogy a szavak szánalmasan keveset mondanak, az érzés igazi mélységét nem tudta a „törvény” tiszta beszédével megszólaltatni: az egyedi jelenségben képtelen volt megragadni a lényeget, az általánosat. Az elmúlás fájó gondolata és a költôre rázuhanó egyedüllét kétségbeesett könyörgéssé fokozza a vallomást. Felerôsödik a vágyakozás az után az egyetlen lény után, akit milliárdok közül választott ki magának, aki túlemelhetné az egyéni lét határain, aki létének folytatását jelenthetné, s ezáltal a halhatatlanságot hozná meg számára. Ezért lesz ez az „egyetlen” szeretett nô „lágy bölcsô, erôs sír, eleven ágy”. A harmadik versszakot hangulata, hangneme, ideje és modalitása elkülöníti az elôzô részektôl. Ezt hangsúlyozza a zárójeles megkülönböztetés is. Az Óda „idôtartama” az elôzô nap kora alkonyától másnap reggelig ível. A szerelemben való egymásra találás misztériumának átélése „a semmiség ködén” – a felajzott képzeletben – az éjszaka óráihoz kötôdik. A hajnali éles fény kijózanító hatású. A mindenséget bejáró, csapongó fantázia visszazuhan a rideg valóságba: a költô rádöbben végtelen magányára, elhagyatottságára, álomképeinek széthullására. Az elveszettség érzését a tragikumig fokozzák az ellenségesen kellemetlen fény- és hanghatások. A távoli égbolt érceinek közönyös csillogása, nagy fényessége bántó és zavaró. Félelmet, riadtságot sugalmaz az egyéntôl elszakadt szív távoli lüktetésének „csattogása” is. Reménytelen, kétségbeesett tiltakozás ez a strófa a feloldhatatlannak látszó magány és boldogtalanság ellen. 6. Az utolsó tétel – a szintén zárójeles Mellékdal – a kínzó disszonanciák feloldását ígéri. E nyolc sor dalszerû egyszerûsége, áttetszôsége, könnyednek tûnô dallama (zökkentett ötödfeles jambusi sorok), a páros rímeknek a népdalokból ismert kedvessége a harmonikus egymásra találást, az otthon idilljét, a szerelem evilági beteljesedését szuggerálja. De kiemelt helyen, a sorok elején (anaforás helyzetben) háromszor kondul el egymás után a „talán” határozószó, s ez kételyt, nyugtalanító bizonytalanságot lop a vers boldog fináléjába. A „talán”-ok meg a zárójelek felkelthetik és meg is erôsíthetik azt a benyomást, hogy a Mellékdal idillje sem több, mint puszta káprázat, áhított látomás, s a szív legmélyebb üregeiben újra elkezdi szôni cseleit a „fondor magány”.


81

Flórának (1937) A költõ 1937. február 20-án egy baráti társaságban ismerkedett meg Kozmutza Flórával. Pszichológusnô volt, lélekbúvárnak készült, s a kordivatnak megfelelôen szívesen végzett különbözô pszichológiai teszteket, képesség- és hajlamvizsgálatokat ismerôsei körében is. Ilyen lélekelemzô teszt hozta egymáshoz közelebb a két embert, s így kezdôdött az a különös, tragikus szépségû – reménytelen és beteljesülhetetlen – nagy szerelem, mely József Attila utolsó hónapjaiban oly sok megrendítô nagy vers ihletforrása volt.

„Egyetlen elmerengô, meghitt monológ ez a vers a megsemmisülésrôl és a halált legyôzô, az élet fölébe növô szerelem hatalmas erejérôl.” Vargha Kálmán

4 4 kiolthatnám / drága szenem, 4 4 lehunyhatnám / fáradt szemem.

A rímeknek ez a konszonanciája (egy-két belsô rím is található) az amor sanctus középkori himnuszait juttathatja eszünkbe: ott is ugyanígy csilingelnek a versek újonnan felfedezett „ékszerei”.

82

Élete utolsó nagy emberi élményét, a fenyegetô betegséggel szembeni legvégsô menedéket a Flóra-szerelem nyújtotta József Attila számára. A költôt ekkor már kietlen ûrként veszi körül az egyre ijesztôbb és embertelenebb külvilág, de egy másik rémmel is farkasszemet kell néznie: tudatának, énjének felbomlásával. Egyaránt küzdeni kénytelen a külsô és a belsô értelemellenes erôkkel, s a védekezô lélek az összeomlás elôtt még utolsó szalmaszálként a szerelembe kapaszkodik. Beleéli magát a szerelmes ember szerepébe, s kialakul benne az a már-már rögeszmés meggyôzôdés, hogy a viszonzott, boldog szerelem még megmentheti, visszaadhatja életkedvét, kiemelheti letargiájából, s „felnôtt” emberként visszatérhet a társadalomba. Feleségül akarja venni a rajongásig szeretett nôt, családot, otthont kíván teremteni. Flóra nem tudja viszonozni a lángoló érzelmeket, az okos részvétnél többet nemigen érezhet iránta, de finom tapintattal nem is zúzza szét a költô álomvilágát. József Attilának vannak olyan szerelmes versei, melyek abból az illúzióból születtek, hogy Flóra viszontszerelme minden kételyen felülálló bizonyosság, s a boldog szerelem extázisa töltötte el (ha csak egy-két napra vagy pillanatra is). Ez a minden aggályt elsöprô mámoros állapot ihlette a Flórának címû költeményt is. A vágy, az álom, az elképzelt boldogság fantáziajátéka a mû témája. „A halál partszegélyein” járó költô gondtalan magaátengedéssel éli bele magát a szeretett és szerelmes ember illúziójába, s így lesz ez a vers a harmonikus szerelem zengô himnuszává. Flóra testi valóságában alig van jelen, nem róla, csak hozzá szólnak a verssorok. Csak a nagyon boldog ember, aki egy percig sem kételkedik a boldogság bizonyosságában és szilárdságában, mer eljátszani ilyen önfeledt módon s lebegô könnyedséggel az elmúlás gondolatával, hiszen nem akar meghalni. Ezt a dalba kívánkozó belsô jóérzést sugározza a versforma is. A páros rímû négysoros strófák szimultán ritmusúak: az igen szabadon kezelt jambikus lejtésbe bele-belejátszik az ütemhangsúlyos dallam is. Az elsô két sor minden szakaszban 9 szótagos (ötödfeles), a 3. és a 4. sor viszont 8-8 szótagú, s olykor szabályos, hangsúlyos felezô nyolcasok is. Ezek hangzása felerôsíti a költemény felszabadult derûjét, felhôtlen jókedvét. Érdemes felfigyelni egy másfajta poétikai (verstani) jellegzetességre is. A rímek túlnyomó többsége ún. tiszta rím (a magán- és a mássalhangzók is azonosak), s ez meglehetôsen szokatlan a modern költészetben. Az asszonáncok is (a mássalhangzók hasonló hangzásúak) olyan szépen, kellemesen csengenek össze, hogy csak az aprólékos precizitás különböztetheti meg az elôbbiektôl.


Megélénkül a vers ritmusa: ∪ ⎯ ⏐∪ ⎯ ⏐ ∪

⎯⏐∪

⎯ ⏐⎯

„a sárga ár, hogy el se hinnéd”

A lírai én a maga boldogságának tudatában elmereng a kétféle lehetôségen: a szerelmet válassza-e vagy a halál végsô megpihenését. Az élettôl való elszakadás, a megsemmisülés itt nem riasztó, nem félelmetes. A halállal kacérkodó játékosság képzetét kelti a meghalás két metaforás szinonimával való kifejezése: a szem lehunyása – a szén kioltása. S most újra valami régire, ôsire, korábbira történô rájátszás tanúi lehetünk: talán Balassi egyik szerelmes énekére utal József Attila: „Júlia két szemem / olthatatlan szenem, / véghetetlen szerelmem” (Balassa-kódex 50.). „Mert jó meghalni” – ezzel az egyáltalán nem meglepô, mert az elsô négy sor hangulatából logikusan következô megállapítással folytatódik a költemény. A szerelem megmentô hatalmában hívô költô csak elképzeli a lét utáni állapotot, „az ûri szemlét”. A halál után valami újrateremtôdés örömében – a nem üres ûr egy partjáról – csodálkozó ámulattal szemlélné a virágokként kibomló új világokat: a fehérhabú zöld egeket, a fecsegô csillagfellegeket. A színképzetek halmozása (fehér, zöld, az egek kéksége, a virágok tarkasága) az alliterációk hangélményével (fecsegô csillagfellegek; üres ûr; világokat – virágokat) üde frissességet kölcsönöz a 2. és a 3. strófának. Az ismeretlen világokban gyönyörködô látomás – pontosabban: ennek testhelyzete, az ûr „martján” üldögélés – felidézi ifjúkori emlékeit, a megáradt Duna hömpölygô áramlásának látványát. A régi, máskor fájó gyermekkori élmény itt megszépül, gazdag értékekkel telítôdik. Négy strófán át (4–7.) sorjáznak egymásra az emléktöredékek billegve, sodródva, ringatózva a folyó hullámain. A 8. versszak belsô rímmel is kiemelt sora („Ilyen lenne az ûri szemle”) zárja le ezt a révült felsorolást, s a kettôt, a látomást és az emlékképet összekapcsolva, szépnek mondja a létet és a nemlétet is („Milyen szép!”). A látomásos kép bûvölete és a gyermekkori „örömet tanuló” álmélkodó csodálkozás egyetlen célt szolgál, hogy Flóra szépségét ünnepelhesse, hiszen mindez hozzá illik, az ô dicsôségét hirdeti. Elragadtatottan kiáltja világgá: ami a szerelmen kívül van, csupán fölösleges esetlegesség: „a mindenség ráadás csak”. Az elmúlástól tetten ért, a megsemmisüléssel ismerkedô költô mámoros örömmel veti bele magát a halál partszegélyein is átcsapó szerelem határtalan boldogságába. A halállal kacérkodva most himnikus emelkedettséggel zengi az élet és a szerelem mindent – idôt és teret – túlélô, legyôzô diadalát. Ujjongó érzése, parttalan boldogsága szétsugárzik szerte a világba, s így lesz ez az érzés, ez a költemény mindannyiunk lelki közvagyonává.


83

„Epilógusok” József Attilát 1937. november 4-én engedik el a Siesta – az utolsó vershármas szanatóriumból, s e napon érkezik meg nõvére, Jolán kíséreA költõ élete utolsó heteit igen rossz idegállapotban szenvedi át. Csupa panasz, zavart izgatottság, gyerekes nyûgösködés ekkori élete. Néha melankolikuan levert, depressziós, máskor erõs indulathullámzások, kényszerképzetek gyötrik, dagadtra sírja a szemét. Az orvosok és a családtagok akkor biztosra vették, hogy „nála jelenleg az elmebaj fennáll” (dr. Bak Róbert, kezelõorvosa), de ma már nem lehet egyértelmûen megállapítani, hogy valóban tudathasadásos elmebajban (szkizofrénia) szenvedett-e, vagy pedig egyszerûen hibás terápiával félrekezelték. Ugyanígy örökre kideríthetetlen, hogy szándékos öngyilkosság vagy véletlen baleset vetett-e véget életének. Mindkettõ mellett nyomós érvek sorakoztathatók fel.

Ugyancsak feszes, szabályos a versmondattan is: minden sorvég mondathatár is egyben; kivétel az 1. szakasz áthajlása: „nagy zsákkal / anyádnak…”

tében Balatonszárszóra. Baráti környezete s orvosai azt gondolták, hogy a családi ápolás eredményesebb lehet az otthoni környezetben, a Balaton partján, mint a kórház szigorú fegyelme alatt. Pár napig Etus Palota panziójában laknak hatan (három felnõtt s Eta három gyermeke), de egy hatalmas téli vihar miatt az épületet elönti a víz, s a család beköltözik (nov. 20-a körül) a faluba. Nehéz anyagi feltételek között élnek, a füstölõ kályha nem ad meleget, dideregnek, vacognak, csak Hatvany Bertalan segítségére támaszkodhatnak. Flóra 1937. november 28-án meglátogatja õket Balatonszárszón, s a költõ, hogy bizonyítsa szerelme elõtt versírásbeli szorgalmát és „egészségét”, két verset ad át neki kézírásban, a Karóval jöttél… és az Íme, hát megleltem hazámat… kezdetûeket. A vélt „elmebaj” ellenére, talán ezt cáfolva az utolsó versek – ide értve a Talán eltünök hirtelen-t is – hihetetlenül fegyelmezett és feszes mûvek, tökéletes, virtuóz vers- és rímtechnikával megírt alkotások. Vessünk egy pillantást a Karóval jöttél… kezdetû szöveg formai bravúrjaira! Hat négysoros strófából épül fel a költemény úgy, hogy két-két versszakot külön is összekapcsol a 4. sorok rímelése. Egy-egy szakaszon belül, a 9 szótagból álló sorokat hármas bokorrím fûzi össze (gyakoriak itt a tudatosan leegyszerûsített ragrímek), míg a 8 szótagos 4. sorok a következõ szakasz utolsó sorával csendülnek össze. A hangsúlyos kilenceseket és nyolcasokat jambikus lejtés színezi; pl. ∪ ⎯⏐∪ ⎯⏐⎯ ⎯⏐∪ ⎯

„anyádnak és most itt csücsülsz” Mindhárom utolsó mû önelemzõ, életet végsõ mérlegre tevõ alkotás, de csak az utolsó (Íme, hát megleltem hazámat…” egyértelmûen végsõ leszámolás, afféle „sírfelirat” (Szabolcsi Miklós).

Karóval jöttél… A Karóval jöttél… még nem a halállal végzõdik. Inkább valaA Hét Torony a magyar történelemben is szerepet játszó hírhedt börtön Konstantinápolyban. Számos magyar fõúr (pl. Török Bálint, Majláth István) raboskodott itt a 16–17. században; többségük itt is halt meg. 84

miféle belenyugvással, mintha elfogadná a rá kiosztott szerepet, hogy bolond, beteg, s innen nincs menekvés. Ezért jelenik meg a vers kezdetén (2. szakasz) és az utolsó versszakban hangsúlyozottan a Hét Torony metafora. A betegség rácsai közé való bezártság, a menekülés teljes kilátástalansága, a béna tehetetlenség és a reménytelenség kínja szólal meg az 1–2. szakaszokat összekötõ rímpárban: „…most itt csücsülsz – már sohasem menekülsz”.


„Kilencszer vonja felelõsségre magát, kilencszer kérdõjelezi meg életét. Ez bizonyos sírató, litániázó jelleget ad a versnek – önmaga elsiratása lesz így.” Szabolcsi Miklós

Keserves számvetés, önkínzó leszámolás ez a költemény saját helyzetével, illúziók nélküli szembenézés egész életével.

A költemény egyszerre önmegszólító és idõszembesítõ (Németh G. Béla) vers. „Te bolond”-nak szólítja önmagát, s e a motívum a kiemelt rímhelyzetben átjárja a vers egész szövegét. Az eleve elrendeltség tragikus komorságával indul a vers: akaratán kívül, önhibája nélkül nem áldásként, nem virággal, hanem átokként, karóval jött a világra. Ezért nem valósulhattak meg nagyra törõ, nemes vágyai, ezért juthatott (talán büntetésként is) a magány, az õrület börtönébe, ahonnan nincs menekvés. A következõ három strófában (3–5.) a mû legjellemzõbb írásjele s egyúttal poétikai eszköze a kérdõjel. Az önostorozás tárgya sohasem valamilyen tételes „bûn”, erkölcsi eltévelyedés, hanem mindannyiszor afféle korai, hiábavaló cselekedet, amelynek végeredménye életének megmérgezése, valami értelmetlen hiábavalóság. A tejfoggal kõbe harapás, a túlbuzgó sietés, a nappali álmodás, a hiábavaló szeretetvágy vagy a szükségtelen bujdoklás legfeljebb hiba, tragikus tévedés, de elégséges ok arra, hogy életét kisiklassa, elviselhetetlenné tegye. Végzetes ellentét támadt így a maga által választott szerepek és a kor, a társadalom adta megvalósulási lehetõségek között. A vers lezárásában a lírai én eljut a szükségszerûen kialakult jelen állapotának, a bezártságnak a felismeréséig. Nem áltatja magát csalóka reménnyel, inkább a vádaskodások, szemrehányások után némi csitító-babusgató vigasztalással, a gyermeki fejet simogató gesztussal nyugtatja magát.

Talán eltünök hirtelen… Összefogott, zárt szerkezetû, fegyelmezett, bravúros tech-

Fordított ez a viszony a legelsõ szakaszban: ott a jövõ idejû történés eltûnök áll szemben a múlttal elpazaroltam.

nikával megalkotott mûalkotás ez a gyönyörû vers is. A 8–9– 8–9 szótagos sorokból alkotott strófákat keresztrímek kapcsolják össze. A hangsúlyos ritmust helyenként jambusi lejtés járja át (pl. „akár az erdõben a vadnyom”). Tudatos tervszerûséget árul el a sor- és a mondatszerkezetek vizsgálata. Az öt versszak elsõ két-két sora enjambement-nal alkot egy-egy mondatot (a legenyhébb ez az áthajlás az elsõ strófában; a harmadikban összetett mondatot fog át a sorátlépés); a továbbiakban verssor- és mondathatár „szabályosan” egybeesik. Megfigyelhetjük, hogy a strófák két-két sora (1–2. 3–4.) között tartalmilag nemcsak ok-okozati összefüggés húzódik meg, hanem szembekerül egymással a múlt (mint ok) és a jelen (mint okozat, következmény). A vers legelsõ olvasásakor is szembetûnõ, hogy az erdõmotívum keretbe zárja a költeményt: ebbe az erdõbe tart és tûnik el a vers lírai alanya, s ugyanebben hallgatja a száraz ágak zörgését a végén. Elemzések József Attila lírájából

85

A hirtelen, hangtalan, nyom nélküli eltûnés mögött meghúzódhat a félelem is: idõ elõtt, még életében elfelejthetik, mi lesz költõi hírnevével?

A Talán eltünök hirtelen… a legtitokzatosabb búcsúvers a három közül. A legelsõ szó, a „talán” jelzi ezt a homályt, bizonytalanná téve mindazt, ami ez után következik. De talányos az „eltûnök” ige jelentése is. A hirtelen, nyom nélküli „eltûnés” jelentheti a halált, a pusztulást, az életbõl való örök eltûnést, de ugyanilyen joggal és érvvel jelölheti a fiatalságtól való fájdalmas búcsúzást is. Az ifjúság, az öröknek hitt zöld vadon kietlen, sivár téli tájjá változik át, s a lélek a meg nem valósult lehetõségek elmulasztását zokogja el. De beleérezhetünk másfajta keserûséget is a „zöld vadon” elsiratásába. József Attilát – ugyanúgy, mint Babits Mihályt is – állandó kétely gyötörte: vajon nem rossz költõ-e. Ezek az aggodalmak a balatonszárszói tél nyûglõdései, depressziói között csak felerõsödtek: azon rágta magát, szüksége van-e barátainak, a Szép Szónak reá mint költõre. Az egész vers – akárcsak Villon Nagy Testamentuma – õszinte és megrendítõ gyónás, vallomás. A költõi képek, metaforák, az életére vonatkozó célzások között nem érdemes biográfiai tényeket, élményeket kutatni. Mindezek az allúziók egyrõl szólnak: elpazarolta képességeit, tehetségét, egészségét; jóvátehetetlenül elhibázta életét, költõi pályáját. Ezért veri a mellét meakulpázva, jóllehet a bánatnak is különbözõ fokozatai vannak: „a bánat szedi szét eszemet”, vagy: „rezge megbánás fog át”. Ebben a versben a múlt mindenestül negatívnak tûnik fel. A költõ vállalja a felelõsséget múltjáért: magát vádolja a kialakult helyzetért.

Íme, hát megleltem A költõ az utolsó percig kitartott a szigorú forma, a mûvészi hazámat… fegyelem mellett. Az elõzõ kettõtõl eltérõ, másfajta jellegû ez Valószínûleg ez József Attila utolsó szövege: „igazi sírfelirat”.

86

a „legutolsó” alkotás. Az egyes strófák verssorai fordított sorrendben következnek egymás után, mint a Talán eltûnök-ben: 9–8–9–8, s ritkábbak a félrímek összecsengései (x a x a). Már ez a rímrendszer is jelezheti ennek a versnek a lazább, oldottabb beszédmódját. De ezt sugallja a feltûnõen sok enjambement is (9–10.), a közbevetések, a grammatikai játékok (pl. „bár velük voltam volna én boldogan”). Mindez beszélgetõssé és önironikussá teszi a szöveget, kissé „játékossá”, ha szabad ezt mondani. Pedig ez a mû a teljes reménytelenség és elesettség verse, bár a végsõ megnyugvás mélabújával veszi tudomásul, hogy nincs tovább, nem változtathatja meg sorsát. Itt nem saját bûnösségének hangja szólal meg, nem önmagát kárhoztatja kisiklott, értelmét vesztett életéért. Másokat, „barátait”, a körülményeket, az ellenséges világot okolja azért, hogy minden vágyát, szándékát, jóindulatú törekvését elgáncsolták.


Az elsõ világháború hazafias lelkesedésébõl adódóan sokan értéktárgyaikat, ékszereiket – az egyszerû emberek csupán arany karikagyûrûiket – ajánlották fel a haza oltárán a gyõzelem érdekében. A csereként kapott vasból készült karikagyûrûnek erkölcsi értéke akkor jóval többnek számított, mint az arany piaci ára.

Keserû öniróniával indul a költemény: a hazát, az otthont már csak a sírverem jelentheti, ha lesz valaki, aki egyáltalán eltemeti. A sírgödör szája hívja elõ a „persely” keskeny nyílásának képét, és innen asszociál a költõ (a költemény) a háborús „vashatosra” és tovább, a háborús „vasgyûrûre”. A háborútól visszamaradt húszfilléres és a vasgyûrû is leértékelõdött, devalválódott, mint valami régi idõkbõl itt maradt, elfeledett múzeumi tárgy. A vakmerõ reményeket („új világ, jog, föld”) is jelképezõ vasgyûrû értéke semmivé foszlott, használhatatlanná vált. Ezek a metaforák a költõi létet is szimbolizálják: ugyanígy értéktelennek, fölöslegesnek érzi magát. A világnak már nincs szüksége rá: magára hagyták, magányba taszították, kiközösítették, „bolondot játszottak vele”, becsapták (4–5. strófa), s ezért érzi úgy, hogy már halálának sincs értelme. A negyedik versszaktól kezdve saját sorsával számol el: az éltetõ közösség megtalálásának illúzióját zúzza végleg szét, s egész elrontott életét – a végsõ leltár egyenlegeként – nevetségesnek, komikusnak tünteti fel. Az utolsó versszak – a maga bujkáló, rejtettebb sz-es alliterációival – kilép a világ és az egyéni sors mindenestül negatív létérzékelésébõl. A „szép” melléknév négyszeri fokozásos elõfordulása, s az otthon melegét, biztonságát jelzõ metonímia („tûzhely”, „család”) az emberi élet szépségét mégis vonzónak, hívogató vágyálomnak láttatja. A boldogság eszméje felizzik még a vers végén, de ezt, a boldogságot „már végképp” csak „másoknak” reméli a sírgödör szélére jutó költõ. Az egyéni lét tragédiája fölé emelkedik a költemény, hisz legutolsó sorával azt hirdeti, hogy mindenek ellenére az emberiség, a közösség sorsa nem zárulhat tragédiával.


87

Elemzések József Attila lírájából

Recommend Documents