Egyik legnagyobb emigráns költônk, Alföldi Géza pályája és költôi hitvallása Ifj. Tompó László: Elhallgatott emigráns magyar irodalom (2. rész) Irodalomtörténeti-eszmetörténeti forrássorozatunk nyitásaként a nyugati magyar nemzeti emigráció legnépszerûbb s egyben legtehetségesebb költôi és publicistái közül Alföldi Géza (1908-1991) rendkívül gazdag életmûvébôl válogatunk. Verseinek metafizikai mélységeivel évtizedeken át a bujdosó magyarok lélekmentôjévé vált, míg idehaza még a nevét is csak igen kevesen ismerték, nemhogy verseit, melyekbôl 2005-ben testes kötet jelent meg végre Dobszay Károly válogatásában (Végrendelet. Bp. 2005. Gede Testvérek Bt.), és harminchat verse szintén általa belekerült egy emigráns költôinket (rajta kívül Fáy Ferencet, Flórián Tibort és Kannás Alajost) bemutató antológiába (Hazátlanul. Szerkesztette Szász Lóránt. Bp. 2005. Kráter Mûhely Egyesület).
A népi irodalom örököseként indult, Erdélyi József, Sinka István, Sértô Kálmán nyomdokain mégis rövidesen önálló hangot és stílust talált már az 1930-as évek közepétôl gyors egymásutánban megjelent zenés vígjáték-, vers- és prózaköteteiben (Csókos huszárok (1935), A legszebb dal (1936), Ezüst huszár (1936), Kész, mehet (1936), Ôrmester úr, jelentem alássan (1937), Vihar a havasokon (1938), Hapták, Bundás (1939), Károlykereszt, csapatkereszt (1939), András nem megy haza (1939), András meg az adó (1939), Alászolgája tanár úr (1939), Pétör a sarkára áll (1939), Pétör megmagyarázza a tüzrendészetet (1940), Minta tûzoltóság (1940), Anyámasszonykatonája (1941), A boroszlói kaland (1942), Mindent a hazáért (1943), Sárgát virágzik a tök (1943), Csak a gyökér kitartson (1943), ugyanakkor számos mûvésztársa útját egyengette alkotásaikból szerkesztett antológiáival (Tizenöt éve (Horthy Miklós jubileumi emlékkönyv), Tavaszi szántás (Parasztírók versei), Hitvallók (Református írók gyûjteménye), Pergô gyöngyszemek (Ladányi Hajdú Margit versei), Repülô halálfej (Péchy Horváth Rezsô regénye). Jelentôségét találóan értékelte Hegedûs János hiánypótló elemzésében (Népi írók – népi költôk (Erdélyi József, Alföldi Géza, Békeffy Gábor, Flóris József, Géza Ottó, Hajdu Sándor, Kocsis József, Szeretô Sándor, Tábor István). Bp. 1944. Szerzô kiadása Turul Sajtóvállalat Nyomdája, 25-26. old.), megállapítva, hogy „a legnagyobb irodalmi mûködést” fejtette ki „költôi és prózai, színházi mûvein keresztül. ’Csak a gyökér kitartson’ c. legutolsó verseskötete habár újabb irányt nem hoz magával, mégis igen figyelemre méltó, ugyanis olyan erôs, sokszor durván naturalisztikus eszközökkel dolgozik, mely hangnemek a hasonló mûfajt képviselô Sinkánál és követôinél ismeretlenek. Addig, míg Sinka balladaszerûen, de fôképpen mélabúval ecseteli szemléleteit, Alföldi lapítás nélkül, sokszor Koppány módjára, kertelés nélkül üt. Nála nem annyira a vers-technikán, a csiszoltságban és a rímcsengések miatti szinonim-értelmek egymásra illeszkedésében kell keresnünk a költészetet, hanem rendkívül éles meglátásaiban. Verselése látszólag kötetlen s még egy-egy versének keretén belül is kénye-kedve szerint váltogatja a verslábakat. A mondanivalói azonban sokszor úgy hatnak, mint a halálra ítélt ember közvetlen kivégzés elôtti gyászdobpergés. Tompák, velôbe markolóak. Verseinek tárgya a ma még legalacsonyabb nívón álló népré-
tegnek, a zsellér, a béres, a napszámosfélének életmegnyilvánulásaiban rekrutálódik. Szinte érezzük a nyirkos, dohos pincelakásoknak penészes szagát, a földesúr és a cseléd, a sok gyerek egymáshoz való viszonyát, drága magyar falvaink pusztító divatos betegségeit, közöttük elsôsorban az ’egyké’-t. Bámulatra méltó az az ôserô, mely áthatja költészetét s emellett ismeri az allegória eszközeit is. Minden cinizmusa mellett is ritka szép alkotása marad ’A veréb, az itt marad’ c. verse. Az embereket nem szereti, illetve sokszor csalódott bennük. A hibákat élesen ostorozza, Istenrôl és Krisztusról Koppány lelkéhez méltó elgondolásai vannak. Tény az is, hogy rendkívül gôgös, mindamellett nagyon szereti a magyar fajtát, és minden eszközzel igyekszik mély álmából, csüggedésébôl felébreszteni. Reális mindenben. Az örök szerelmet is úgy festi, hogy az olvasónak Zola ’Germinal’-ja jut eszébe. Megvet mindent, ami idegen. Az ’Örök Magyar’ c. költeményében pedig visszaad mindent, amit mások vitáznak tôlünk: …Nem kell idegen. Valami marad a végén, ami csak magyar bennem, amit Ázsiából hoztunk s el nem sikkasztanak aljas századok – de az új világok új hajnalán felépítem belôle majd Az igazi, az ôsmagyart!...” Hazánk bolsevizálását követôen felismerve, hogy magvetôként, még ha bujdosva is, el kell hintenie a magvakat, kétheti lapot indított „Hídverôk” címmel 1948 áprilisában, amely 1962-ben bekövetkezett elnémításáig olyan személyiségek fórumává vált, mint például Baráth Tibor, Milotay István, Nyirô József, Oláh György, Padányi Viktor. Most egy eddig publikálatlan, írógépelt kéziratként fennmaradt, „arc poetica”-ként értékelhetô írását közöljük, amely kísértetiesen emlékeztet Szabó Dezsô nemrég honlapunkon közölt elfeledett elbeszélésére (Az örök Karácsony).
Alföldi Géza a költészetrôl »Ha valakinek egyszer az a végzetes gondolata támadna, hogy foglalkozik az általam írott versekkel, esetleg születésük helyével és idejével, ne csodálkozzék azon, hogy számos vers alatt két városka nevét találja összekötôjellel. Ez nem azt jelenti, hogy az írást az egyik városban kezdtem, s a másik városban fejeztem be, hanem egy idôben sokat utaztam vonaton. Ilyenkor mindég, vagy legalábbis legtöbb alkalommal vittem magammal papírt és írogattam közben. Az ilyen két város nevét feltüntetô vers-dátumok azt jelentik, hogy utazás közben íródtak. Igaz ugyan, hogy az emberek sokszor összedugták a fejüket, mint amikor valaki Budapest utcáin kétpúpú tevén lovagló hölgyet lát, tehát olyan a félhülyét regisztráló arckifejezéssel – de egyébként nyugodtan tudtam írni, senki nem zavart, s fôleg eltelt az idô. Igen sok „verskutató” foglalkozik azzal, hogy megállapítsa, milyen múzsa csókolta homlokon az írót, mikor egy-egy versét leírta. Állítólag a környezet, a zajok, hangok zavaróak, s igen sok magatartáskutató szerint a környezet igenis behatással van rá, hogy a költô milyen tárgyú verset ír. Mindég dühöngtem, amikor Arany János, Petôfi Sándor vagy Ady Endre verseivel kapcsolatban hajmeresztô ôrültségeket állapítottak meg egyesek, s akiket ezért a szédítô ökörségekért rendszerint – fôleg ha ehhez megfelelô összeköttetésük is volt – egyetemi tanári tanszékkel jutalmaztak. Mert valóban emberfeletti megállapításnak kellett tartani, ami a tudományosság minden jelét magán viselte, ha valamelyik kutató megállapította, hogy például Petôfi c-mollban szellentett, amikor a „Megy a juhász a szamáron”-t megírta, viszont a-dúrban, amikor „Az ôrült” címû költeménye megszületett. Hogy a környezet mennyire befolyásolja a költôt, arra magam is egyetemi tanári tanszékre jogosító megfigyelést tudok átengedni valakinek, aki késôbb – remélem, nem – verseimben kutat. „Végeladás, nincs maradás” címû egyik legkedvesebb költeményem például azért született meg, mert már nem friss húsból ettem, mire megfelelô has-menésben gyönyörködhettem. Éppen utaztam. Mikor már harmadszorra kellett vészes gyorsasággal kirohannom, a szakaszban összesomolyogtak az utasok. Miután éreztem, hogy szükségleteim (finom kifejezés!) „folytatásához” még jó néhányszor kellene rohannom, bent maradtam a „szarka-fészek”-ben, s teljes készültségben vártam a következô „folytatást”. Kissé unalmas volt. A fülkében felfedeztem, hogy „sekszpír” van jelen. Hogy az idôt elüssem, tépdestem le a papírokat, s ezen a WC-papír-szérián az „illemhelyen” négy „folytatás” tartama alatt íródott meg ez a vers. Véleményem szerint: egyetemi tanári nívón igazolható, hogy a környezet és a WC-papír milyen hatással volt arra, hogy éppen itt született meg ez a költemény. Mindenesetre szerettem volna látni annak a bizonyos múzsának az arcát, akinek abban az áporodott és nem kifejezetten illatosított légkörben fél óráig kedve volt a homlokom csókolgatni!«
Hivatkozott verse eredetileg a „Krisztusom, én Péter nem leszek!” címû kötetében (1948) „Hetivásár” címmel látott napvilágot, és ezzel a címmel jelent meg verseinek eddigi legteljesebb kötetében, a „Végrendelet”-ben (Bp. 2005. Gede Testvérek Bt.):
Végeladás, nincs maradás, itt az olcsó, itt a jó! Idejöjjön, szomszéd, pajtás: Itt ma minden eladó! Eladó a tiszta hitem. Kicsit használt, kifakult. De az anyag békebeli, s téphetetlen, mint a múlt. Ez a láthatatlan semmi, telik, elfogy, mint a hold, Ez a lelkem. Pár garas csak. Pedig egyszer minta volt! Vigyázzon rá, urambátyám, el ne ejtse! Kireped. Kicsit szétnyûtte a jóság: eladom a szívemet! Mit ád érte, lelkemasszony? használt, de használható! Három csomag Luky Strikeért, – úgye, nem ár? – eladó! Hát ezt a szép álmoskönyvet ki veszi meg, gyerekek? Mindenféle álmodásra akad benne felelet! Fájó nehéz éjszakákon szedtem össze s máma ím, – hogyne, néném, részletre is eladók az álmaim! Ez a finom acélpenge, kiszolgált egy életet, jó villának, jó kaszának, borotvánál élesebb. Erôsebb az elefántnál, a bivalynál konokabb: fele áron eladom a fölös akaratomat! Az a nyálkás, nyúlós holmi? Két garasért?… Majd, ha fagy! Amit kend a kezében tart, bús fejembôl az az agy! Mire való?… Vannak, akik azzal gondolkoznak még, bár a mai újvilágban a két sonkám is elég!
Ez a finom, úri holmi, mélyen tisztelt csôdület, békebeli becsszavamra, még valódi: becsület! Alig használt, nem is kényes, mosható, vasalható: Micsoda?… Kend képviselô? Akkor kendnek nem való! Ez a kövér tele hordó másért hullott könnyeim. Lábmosásra kiválóan ez alkalmas, hölgyeim! Másfél garas a kis üveg, nagyüvegje négy garas, ötért adom ezt a fajtát, ez viszont már szénsavas. Ez itt?… Hûség!… Kicsit kopott, itt ott szakadt!… Nyolc garas. – Ha csöpp tejen által süti, nem érzi meg, hogy avas. Különben mit kényeskedik, mit vitázik el velem, ha tud újat, tartósabbat, azt magam is megveszem. Itt a hét szenzációja! Hölgyek, urak, erre csak! Ez az olcsó parti áru, vegyék, amíg benne tart! Szép Krisztuska, koronával, valóságos istenség! Igaz, kissé divatja múlt, kinek kell az ilyen még: se gyôztesnek, se vesztesnek, nem kell Krisztus, Isten se! S minden öntudatos polgár szívébôl rég kivette. De talán még akad, kinek kell az Isten… Elôre! Van itt még pár használatlan, Válogasson belôle. Nem pókháló, öreganyám! Érintetlen szüzesség. Egy húsz éves lánytól vettem, ez volt ám az ügyesség! Húszon fölül nem találtam, tizenhatnál leveti. Talán kend még használhatja, kend már öreg, teheti!
Különben is csereáru. Olcsón kapja, fogadom. Adjon egy öblítés snapszot, s kendnek ingyen odaadom! Ez itt tûzbôl mentett áru. Barátság volt egykoron. Ha tudom, hogy nem keresik, eladásra nem hozom. Minek jó még? … Én sem tudom, az enyém is messze már! S talán átkoz, gúnyol érte, aki véle messze jár… Ez az egy, ez nem eladó! Csak magammal hurcolom. Egy életet adtam érte, ez az én szép: undorom! Undorom és hányingerem, hogyha arra gondolok, csirkefogók, útonállók ma a tényleg – boldogok! S hogy az élet nem is élet, élni régen nem való ezen a csúf rongy világon, ahol minden eladó! Nem adom el!… Mennyit ad, kend?… Három kiló babkávé?… S tíz font cukor ráadásnak?… …Vigye, kend, a magáé! Végeladás, nincs maradás! Itt az olcsó, itt a jó! Ide néni, bácsi, gyerek: ez a világ eladó! Alföldi a (Szabó Dezsô szavával) „meggyárgyult filológusok”-at tûzte tollára, akik mindmáig visszaköszönnek, mint a kiváló Dr. Mohácsy Károly középiskolai tanár, aki gimnáziumi irodalomtankönyvének Arany Jánosról szóló fejezetében természetesen nem felejtette el kimerítôen részletezni klasszikusunk életmûvének megértéséhez „testi bajait”.
