MAGUNKRÓL – MAGUNKNAK
Igen, Atyám!
A szent keresztségben részesültek,
Igen, Atyám! Most már csak arra vágyom, hogy míg fekszem itt a betegágyon, Te nagyon meg tudj növekedni bennem, s taníts meg újra kisgyermekké lennem. Könnyű keresztem hogyne hordanám örömmel, békén. Igen, Atyám!
- Modoaca Szidonia, Finta Szabolcs Krisztián, Kovács Kriszta, Deme Ramona (Szt. József plebánia)
Igen, Atyám! Most már csak arra kérlek, ne haragudj, hogy amiért fel nem érlek, hogy amiért utadat homály borítja, és nem találom, hogy hol a próbák nyitja, nem tudja rögtön mondani a szám örömmel, békén: Igen, Atyám!
- Molnár Sándor - Lőrincz Emilia, Bujdosó Levente - Deák Gabriella, Bálint János Erhan Izabella, Toof Ervin - Fekete Ildikó (Szt. József plebánia)
Keresztük húztad, amit én akartam. Felfedtem benned, amit eltakartam. Minden erőmet szélbe szórtad széjjel. Keresztem - nincs már..., betakart az éjjel. Csak a hit égett fényt ragyogva rám: Köszönöm néked: Igen, Atyám! Olyan jó gyenge, erőtlennek lenni. Olyan jó magam egészen letenni. Olyan jó tudni, hogy semmit se érek, semmit se bírok, gyarló földi féreg. Kegyelem minden! Hogyne mondanám hittel az Ament: Igen, Atyám! Igen, Atyám! Gyönge, erőtlen bárány, pihenek most már jó Pásztorom vállán, s Ő szelídden visz az úton előre, híves forrásra, kies legelőre, S hála dalával telik meg a szám: Köszönöm Néked! Igen, Atyám! Túrmezei Erzsébet
8
Szentségi házasságot kötöttek:
Új évfolyam 30. szám
2001. október
SEPSISZENTGYÖRGYI
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ Betegeinknek gyógyulást, idős testvéreinknek kitartást és reményt kívánunk
Az Úr hazahívta: - Szőcs Kálmán, Bartha Elemér, Bogdán Éva, Khell Margit, Imre András, Karácsony Anna (Szt. József plebánia) Irgalmas Jézus, adj nekik örök nyugodalmat!
Állomások az úton ... Az úton járó ember cipőjét, ruháját, lelkét belepi a por, a vándor életére ráül a szürkeség. Az utazó testének és lelkének egyaránt szüksége van olyan megállóhelyre, ahol összeszedheti magát, ahol megtisztulhat, s erőt gyűjthet a következő szakaszhoz. Emberlétünk útjának nélkülözhetetlen állomásai: Az ünnepek. Ünnepek nélkül kiszárad a szív, s a megszokás monotóniája robottá alacsonyít bennünket. Az ünnep: menedékház, kikötő, tankolóhely, lélegeztető berendezés, napfénykúra, ugródeszka a jövőhöz. Az ünnep az ember védekezése az arcmosó-krémek ellen, az egyenruhába bújtatott élet ellen. Az ünnep a személyt örzi, az arcunkra vigyáz. Bárhogy nehezedik ránk a beton rémuralma, a technikai civilizáció összes “áldása”, kinőnek alóla az ünnep zöld fűszálai, hogy őrizzék a reményt; van még esélye az embernek az emberhez méltó életre. Minden ünnepnek - akár világi, akár egyházi - olyan tartalma van, amely vallásos jelentést hordoz. Megállítja az időt és hódol előtte. Öröm és fájdalom egyként szépül meg azon titokzatos állomáson, amelynek ünnep a neve. Enzsői Ellák
A harc rózsafűzére A világ ma a szakadék szélén áll. Minden oka meglenne arra, hogy harcoljon az életéért és a jövőért, a békéért és a szabadságért, a szétesés, az elfajulás és az elbukás ellen. De ki akar ma még harcolni? Addig, amíg az embernek gazdaságilag jól megy a sora, a mát akarja élvezni. A jóllakottaknak kevés igényük van az igazságra és a szabadságra, a jövőre és Istenre. Rossz lelkiismeretüket illúziókkal csillapítják le, és ezt mondják: “a harc szükségtelen, mivel az ember jó, és a fejlődés feltartózhatatlan.” Kivonják magukat a harcból úgy, hogy elnéznek felette. Még egy ideig élvezni akarják a csillámló dolgok igézetét és lelküket felmentik a gondolkozás alól: “Csak még ma...” Barátom, te is elutasítod a harcot a magasabb célért? Az Istenért való harcot? De ki az, aki ma felszólít a harcra? A felelősek ezt nem merik. Túl sokáig hallgattak. Most maguknak mondanának ellen, ha ki akarnák kiáltani az ember igazi helyzetét: “Ébredj fel te alvó, mert az ellenség az ajtó előtt van!” Még rosszabb: A föld felelősei meghamisították a mértékeket és a súlyokat, hogy megnyerjék az emberek tetszését! Elsekélyesítették a parancsolatokat és az ember élettörvényeit, a vallás követelményeit megcsonkították, és az igazságot átértelmezték. Ma az embereknek azt mondják, amit hallani akarnak és bevesznek nem azt, ami igaz. Nem azt mondják nekik, ami szükséges, hanem azt, ami lehetséges. Már nem hisznek az emberek harci erejében és abban, hogy harcolni akarnak a jóért. Így jött létre a mi istentelen korunk. Pásztor nélküli nyáj ez, amit félrevezettek, elaltattak és lezüllesztettek. Barátom, te is be akarod csapni magad? Te is aludni akarsz addig a napig, amikor már senki sem tud valamit cselekedni? 2
Milyen harcról van ma szó? Arról van szó, hogy újra tudatosítsuk magunkban Istent és ráeszméljünk Istenre! Ez megvilágosító és mindent eldöntő esemény. Isten nélkül hiába keres az ember értelemmel teljes életet, maradandóan tartós értékeket, etikai kötöttséget és erkölcsi indítékokat. Az ember Isten nélkül nem tudja legyőzni azokat a gonosz szellemeket, ördögöket, akik minden időben a világ és az ember fölötti uralomra törnek. Csak erős vallásos kötődés tudja megteremteni az igazi haladást és a valódi békét. Barátom, akarsz-e te is fáradozni az Istenhez való újraeszmélésért? Mégha áldozatba kerül is? De azt mondod, honnan vegyem az erőt ehhez a harchoz? Barátom, halálos veszedelemben, anyai szeretet által és villámszerű megtérésben az ember valóban csodás erőket tud mozgósítani. Átéltél-e már valamikor halálfélelmet? Sohasem voltál még szenvedő? Sohasem kiáltottál még Istenhez, hogy húzzon ki téged a mélységből? Ha szemed előtt tartod elesettséged, pusztulásod, megaláztatásod, az embervoltodon történt árulást, elvetettséget, végül is sírni tudsz majd magadon és segítségért fogsz kiáltani: “Istenem, ments meg engem, mindent megteszek, amit tőlem kívánsz!” Barátom, valóban addig akarsz várni, amíg a szakadék előtt állsz? Tedd már most cselekvésed programjává az evangéliumot, és Istent életed eszményévé. Barátom, a harci erőt nem magadból veszed, mert az felülről jön. A mindennapi rózsafüzér, mindennapi harc Istenért. “Jézus, aki érettünk vérrel verejtékezett.” A rózsafüzér erőt fog adni neked arra, hogy feldolgozd sebeidet és fájdalmaidat, amelyeket ebben a harcban elszenvedsz: “Jézus, akit érettünk megostoroztak.” A magányt ebben a harcban csak úgy tudod kibírni, ha Dr. Herbert Madinger
(folytatás a hatodik oldalró)
De feltör belőlünk a kérdés, Uram: vajon tényleg nem tudunk semmit sem adni, mi, vének a fiataloknak? ....................... Mi öregek hisszük, hogy jogunk van egy lényeges szót hagyni a fiatalokra. Nem nyugodhatunk bele, hogy teljesen hasznavehetetlenek legyünk. ....................... Az öregség nem csak a nyugdíjas évek tengetését jelenti, az elpihenést, vagy a vég közeledtét, hanem mindenekelőtt egy jellegzetes és értékes életkort, melynek egy szó erejéig van mondanivalója a világ számára. ...................... Ha az emberek nem lesznek képesek meghallani az öregek üzenetét, elérkezhet az ördögi kísértés pillanata, a legnagyobb gaztett, amikor kiirtják még ha kegyes halállal is -, mindazokat, akik életkoruk miatt már nem tölthetnek be hasznos szerepet a fogyasztói és rohanó társadalomban. Mi úgy gondoljuk, Uram, hogy a derűs öregségnek, az önsajnálat nélkül elfogadott idős kornak igenis van mondanivalója. ..................... Egy öregember, aki az évek súlya alatt kihuny, mint a lámpás, mely felélte az utolsó csöpp olaját is, csendes belenyugvásával segíthet másokon, hogy legyőzzék a halál szorongatását, a halálfélelmet, újraértelmezzék az idő fogalmát,
s hogy megértsék: aki szeret, annak számára a halál nem kilátástalan, végleges elválás, hanem egy állomás az élet kiteljesedésében, folytatásában, mint ahogy átlépünk a gyermekkorból az ifjúságba, az ifjúságból a felnőttkorba. Amnnyiben egy gyermekek nélküli világ agg és szomorú lenne, az idősek nélküli világban sokkal több volna az elidegenedés és az öngyilkosság. ...................... Talán, Uram, ha a fiatalok látnának bennünket, öregeket derűs, igaz, soha nem látott szerelemmel szeretni egymást, amint kézen fogva sétálunk a korzón, a parkban, az ő szerelmük is sokkal mélyebbé, igazabbá válna, kevesebb feszültséggel és szorongással. Ha mi öregek jobban szeretnénk egymást, sokkal könnyebben megértenénk a fiatalok szerelemből elkövetett bolondságait. De vajon miként tehetnénk meg ezt, ha a társadalom könyörtelenül éppen akkor szakít el bennünket egymástól, amikor szőlőskertünk a legjobb, legérettebb bort kezdi teremni? Uram, ki kiáltja világgá a történelem e bűnét? ....................... Fiatalok, akik kezditek felfedezni a szerelem édességét, legalább ti képesek lesztek-e egyszer arra, hogy az utcákon és a tereken hangosan kikiabáljátok, hogy létszükségletünk az igazság? ......................... Tedd meg, Krisztus, könyörületesen, hogy az öregség ne fosszon meg bennünket a szeretetre és a közösségre való jogtól!
(folytatása a harmadik oldalon)
7
(folytatás az ötödik oldalról)
Az öregek
(folytatás a második oldalról)
figyelünk, ami fáj, arra gondolunk, amit be kell szedni, s az élet beszorul a kórházi menetrend előírásai közé. A betegség “súlyos nehezék” az emberen, “elanyagiasítja” az ember figyelmét. “A léleknek minden erejére szüksége van, hogy fölébe kerekedjék. S ebben a párharcban a betegség valóban lehetőség is az ember számára, hogy legyőzve önmagát, megsokszorozza lelki erőit. Ilyen értelemben már valóban eszköze lehet egy szellemibb állapot megszületésének, s a lélek győzelme szinte halmazállapotában változtatja meg a hanyatló fizikumot. Mert bár kétszeresen test a beteg test, mindannyian ismerjük a folyamat ellentétes csodáit: azokat a szenvedőket, akik megsokszorozva lelki energiáikat, úrrá lettek bajukon, s fizikumukat is valósággal átszellemítették. De ez távolról sem a betegség, hanem egyedül a lelki erő csodája”. (Pilinszky János: Különös kiállítás) A betegségben tanúságot tehetünk arról, hogy “nem vagyunk puszta függvényei az anyagnak” (u.o.) de ez a tanúságtétel nem a betegség logikai következménye, hanem a lélek győzelme. Ha a betegség - csak úgy magától - lelki emberré változtatna minket, akkor a kórházak lennének a megtérések legbiztosabb állomásai... Sajnos, nem azok...
- részletek -
naponta keresed Jézus közelségét, aki ugyanazon az úton ment, mint te. “Jézus, akit érettünk tövissel megkoronáztak.” Ebben a harcban sokszor fognak rád rakni olyan keresztet is, ami nem a te hibádból ered, de amit neked kell másokért hordanod: “Jézus, aki érettünk a nehéz keresztet hordozta.” Ha ebben a harcban Krisztus igazi tanítványává válsz, akkor általad számtalan más lélek is megmenekül, aki különben talán elveszett volna: “Jézus, akit érettünk keresztre feszítettek.” A mindennapi rózsafüzér olyan, mint a mindennapi séta ki a természetbe. Ott újra látod a Napot és Isten világosságát, ismét erőre lelsz, bizalomra gerjedsz. A rózsafüzér nem fogja megakadályozni azt, hogy ebben a harcban meg ne sebesülj, hibát ne ejts, kudarcot ne vallj, és ne bizonyulj gyengének. De meg tudja akadályozni azt, hogy elkedvetlenedjél! Soha nem adod fel a harcot, ha naponta imádkozod a rózsafüzéredet. Sohasem fogsz tudni kételkedni Isten irgalmasságában, ha nap mint nap imádkozol a Megfeszítetthez. És nem maradsz fekve, ha nehéz kereszted alatt elestél, mint Jézus. Különösen saját fájdalmadban fogod ezt a harci rózsafüzért szívesen imádkozni. Vigasztalásodra lesz, mert olyan szenvedőhöz fordulsz, aki megért téged. A rózsafüzér útmutatód lesz a harcban, mivel Jézus útját világosabban látod szemed előtt. A rózsafüzér-imádság közben meggyógyulnak sebeid, és gyengeségeid nem árthatnak többé neked. Akkor leveszed magadról a gyászruhát, és azt mondod Istennek: “Panaszkodásomat táncra változtattad! Istenem, hálás leszek neked mindörökké!”
Köszönöm Uram, tudom: adósod vagyok, De nincsen semmim, amit adhatok. Mit adhatnék a piruló levélnek Mely beszorja utamat? Csak kérek. Őszi erdőt beborítod fénnyel, Ajándékozz meg ezer színével. Mit adhatnék a dalos madárnak? Csak egy hangját add a dallamának. Mit adhatnék pataknak, napsütésnek? De sugarad a lelkembe érhet. Tőled kaptam, átjár az öröm, S ennyit suttogok csak: - Köszönöm. Kozma László
Uram, én már öreg vagyok. A Biblia világa, amikor az öregségre, mint kiváltságra tekintettek, a múlté. A fogyasztói társadalom és a technikai fejlődés fölöslegessé tett bennünket. Mivel nem vagyunk képesek termelni, egy lyukas garast sem ér az életünk. Ímmel-ámmal, mint valami alamizsnát, vetnek elénk valami csekély nyugdíjat. A világ megfiatalodásra, ifjúságra szomjazik. Ennek semmi más nem állja az útját, csakis a mi jelenlétünk, mely keserű tapasztalatként előre sejteti a vereséget. Egy világban, ahol ennyit utaznak az emberek, az öregek látványa különösen kellemetlen. Nem tudják hol s kire hagyni őket, hacsak nem hasznosíthatók az unokák őrzésére. De ha már erre sem vagyunk valók, az aggok háza vár ránk: nyitott ajtajú börtön, élők temetője ...................... Kevesen értik, Uram, mit jelent egy idős embernek az, hogy mint valami fát, gyökerestől kitépjék ...................... Azt mondják, itt jobban vigyáznak ránk. ...................... Miért nem hagynak nyugton meghalni ott, ahol éltünk, ahol szerettünk élni, ahol annyit szenvedtünk? ...................... Juan Arias
Istenem, én a jót akarom, de sokszor nincs már erőm, hogy harcoljak érte. Mert minden oldalról szorongatnak, a munkámban és otthon is, a saját félelmem és a kívánságom, a szomszédaim és az ellenségeim. Istenem, honnan vegyek erőt ahhoz, hogy még érted is harcoljak? “Miért harcolsz azért, ami nem marad meg? Miért fáradozol azért, ami nem elégít ki? Nélkülem nem tudsz győzni! Harcolj a maradandóért! Akkor tied a teljes élet mindenkor és minden mást megkapsz hozzá még.”
Uram, Istenem, és reményem, hallgass meg engem! Ne engedd, hogy belefáradjak keresésedbe. Adj erőt, hogy mindig és mindenütt Arcod látására törekedjem. Önts belém reményt, hogy minden lépéssel közelebb kerüljek Hozzád. Te ismered erőmet és gyöngeségeimet, Őrizd az egyiket, és gyógyítsd a másikat! Te juss eszembe mindenütt: szeretnélek megismerni és megszeretni! Szent Ágoston
(folytatása a hetedik oldalon)
6
3
Október hûvös estjein Október hűvös estjein harangok lágy szavával hívogatsz Asszonyunk s Anyánk: Mária. Mily jó most odabújni Hozzád, meghúzódni egy kopott pad mélyén csendesen. Az őszi templom megőrzött valamicskét a nyár melegéből, s otthonos érzelmeket ébreszt szívünkben. Emlékeket az édes gyermekkorból, anyánkról és az ő meleg kendőjéről, mellyel betakart, ha elszunnyadtunk a zsongó üdvözlégyek alatt. S arról, hogy ezekben a boldog templomi ámulatokban Veled találkoztunk az úton, amint Erzsébethez siettél a hegyeken át. Azóta megtanultuk mindahányan, hogy addig lehetünk boldogok, amíg anyánk - meleg kendőbe takargatva átölelve őrzi bennünk a Gyermeket, kit Te, szent Szűz a templomban bemutattál. Az esti ég ébredő csillagainak fénye kísért el Hozzád. Ha egyszer majd az élet alkonyul, ragyogj fel, üdvünk hajnalcsillaga! Tarlott mezőkön őszi szél seper, megszedett fáinkon zörög a levél. elszállt kertjeink nyári illata.
Hajnali ködökben már a tél oson felénk. Oly bússá tenne az őszi hervadás, ha lelkünket nem ragyogná be fényed: Elefántcsont torony, Mária, aranyház! Itt jó most Veled lenni, oltárod körül. Lobogó gyertyák lángjába nézni, s fonnyadó őszirózsák felett meglátni el nem hervadó, titkos értelmű rózsa-lényedet. Születés és halál között mennyi mindent mond el Rólad, Fiadról s rólunk is az egyszerű fagyöngysor! E kis fűzér összeköt Veled örömben, szenvedésben és dicsőségben. Ujjaink között forgatjuk Betlehem titkát és Názáretét. Felmegyünk a kis szemecskék lépcsőjén a Golgotára. S mily nehéz volna mennünk, ha nem látnánk, hogy Te már megelőztél. Ott állasz a kereszt alatt rendületlenül. Ott van Veled testvérünk is, János, ott sírdogál Magdolna húgunk és idősebb bátyánk, Tamás is erre bandukol. Még fölyebb! Egyre magasabbra! Húsvét öröme, Pünkösd ereje röpít, elold a földtől a biztos remény, hogy miránk is gondja lesz annak, ki Téged, szent Szűz mennyekbe fölvett. Magyar Ferenc
4
Betegség Amíg egészséges az ember, amíg minden “alkatrésze” jól működik, mindene egyben, azaz egész-ben van,, addig nem sokat gondol a betegségre. Védettnek véli magát. Mindig mások betegek. Másokat ér infarktus, rák, cukorbaj, másokat üt el a villamos, mások lesznek a dohányzás áldozatai. Amikor váratlanul bekopog ajtaján a baj, akkor azonnal megváltozik emberünk gondolkodása. Ez a baj most már az övé. Sajátja. S aki azelőtt gyönyörűszép vigasztalásokat talált ki beteg barátainak, az most dühös, tehetetlen, értetlen, kiszolgáltatott, hinni sem akarja, hogy ez vele is megtörténhetett. A betegségről csak az tud hitelesen szolni, aki volt már beteg. Mindenki más a kivülállók könnyszagú bölcselkedését szajkózza, s így üzenetei sohasem szólnak a szívhez. A betegség: magány Sehol sincs annyira egyedül az ember, mint egy kórházi ágyon. Nyögnek jobbról, jajgatnak balról, mindenki magával van elfoglalva. Aztán jönnek a látogatók a legválasztékosabb álarcban, mintha csak mosolyalbumból vágták volna ki őket, de ő egyedül fekszik. A saját bajával egyedül neki kell megbírkóznia. Nagy szerencséje, ha ebben a küzdelemben őszinte segítő társra talál. A kórházi “birkozás” sokban hasonlít az eredetihez. Kezdetben dühösen rohanunk az ellenfélnek, azonnal két vállra szeretnénk fektetni, minél előbb győzni akarunk, Menet közben aztán kiderül, hogy az ellenfél sem kezdő kisfiú, megdobál bennünket, sarokba hajít, ránknehezül, s egyre több és több erőfeszítésbe kerül, hogy legalább ne fektessen két vállra. Ilyenkor már az is öröm, ha csak pontozásos vereséget szenvedünk, s módunkban áll készülődni a következő megméretésre. Meg kell tanulnunk, hogy nem vagyunk legyőzhetetlenek, és ez nem könnyű feladat. Megtanulni, hogy másokra szorulunk, hogy
nem szégyen segítségért nyújtani a kezünket, bevallani, hogy már nem megy egyedül; ez az első győzelem a betegség fölött. A betegség: iskola “A türelem iskolája fölöttéb kétértelmű iskola. Ha a “hétköznap” az elemi iskolája, a betegség a felsőfokú egyeteme.” (Pilinszky János: A türelem dicsérete) A lázadás, a düh első kitörései után a betegnek be kell iratkoznia erre az egyetemre. Meg kell tanulnia egy nagyon furcsa együttlétet, meg kell “kedvelnie” a betegséget, mint egy társbérlőt, akivel - ki tudja meddig - együtt kell élnie. A beteg reméli, hogy valamikor megszabadul majd ettől a kínos lakótárstól, de már azt is sejti, hogy amíg vele van ez az alak, addig jobb a béke. El kell fogadnia a betegségét, bármily nehéz természetű. Ez a szelídség már önmagában siker. A belső béke a gyógyulás második lépcsője. A görcsös erőlködés, az állandó veszekedés megnehezíti, hátráltatja a társbérlő távozását. Ő csak azért is nálunk marad, megmutatja az erejét. Nekünk is jobb, ha békességben várjuk azt a pillanatot, amikor elköltözik. Ehhez a várakozáshoz nagyon sok erő szükséges. A betegség: vizsga Emberségünk és hitünk vizsgája egyaránt. A kórházban kiderül, hogy mennyit érünk. Aki nem volt még komoly beteg, hajlamos előadást tartani a betegség előnyeiről, mondván, a betegség jó alkalom arra, hogy a lélek értékeire figyeljünk... Ki kell ábrándítanom a jámbor szónokot. Aki azt hiszi, hogy magától a betegségtől, “lelki emberré” válunk, az nagyot téved. A betegség inkább lehúz, mint fölemel. Nem csak a testünket köti az ágyhoz, hanem a lelkünket is. Ilyenkor elsősorban arra Enzsői Ellák (folytatása a hatodik oldalon)
5
Október hûvös estjein Október hűvös estjein harangok lágy szavával hívogatsz Asszonyunk s Anyánk: Mária. Mily jó most odabújni Hozzád, meghúzódni egy kopott pad mélyén csendesen. Az őszi templom megőrzött valamicskét a nyár melegéből, s otthonos érzelmeket ébreszt szívünkben. Emlékeket az édes gyermekkorból, anyánkról és az ő meleg kendőjéről, mellyel betakart, ha elszunnyadtunk a zsongó üdvözlégyek alatt. S arról, hogy ezekben a boldog templomi ámulatokban Veled találkoztunk az úton, amint Erzsébethez siettél a hegyeken át. Azóta megtanultuk mindahányan, hogy addig lehetünk boldogok, amíg anyánk - meleg kendőbe takargatva átölelve őrzi bennünk a Gyermeket, kit Te, szent Szűz a templomban bemutattál. Az esti ég ébredő csillagainak fénye kísért el Hozzád. Ha egyszer majd az élet alkonyul, ragyogj fel, üdvünk hajnalcsillaga! Tarlott mezőkön őszi szél seper, megszedett fáinkon zörög a levél. elszállt kertjeink nyári illata.
Hajnali ködökben már a tél oson felénk. Oly bússá tenne az őszi hervadás, ha lelkünket nem ragyogná be fényed: Elefántcsont torony, Mária, aranyház! Itt jó most Veled lenni, oltárod körül. Lobogó gyertyák lángjába nézni, s fonnyadó őszirózsák felett meglátni el nem hervadó, titkos értelmű rózsa-lényedet. Születés és halál között mennyi mindent mond el Rólad, Fiadról s rólunk is az egyszerű fagyöngysor! E kis fűzér összeköt Veled örömben, szenvedésben és dicsőségben. Ujjaink között forgatjuk Betlehem titkát és Názáretét. Felmegyünk a kis szemecskék lépcsőjén a Golgotára. S mily nehéz volna mennünk, ha nem látnánk, hogy Te már megelőztél. Ott állasz a kereszt alatt rendületlenül. Ott van Veled testvérünk is, János, ott sírdogál Magdolna húgunk és idősebb bátyánk, Tamás is erre bandukol. Még fölyebb! Egyre magasabbra! Húsvét öröme, Pünkösd ereje röpít, elold a földtől a biztos remény, hogy miránk is gondja lesz annak, ki Téged, szent Szűz mennyekbe fölvett. Magyar Ferenc
4
Betegség Amíg egészséges az ember, amíg minden “alkatrésze” jól működik, mindene egyben, azaz egész-ben van,, addig nem sokat gondol a betegségre. Védettnek véli magát. Mindig mások betegek. Másokat ér infarktus, rák, cukorbaj, másokat üt el a villamos, mások lesznek a dohányzás áldozatai. Amikor váratlanul bekopog ajtaján a baj, akkor azonnal megváltozik emberünk gondolkodása. Ez a baj most már az övé. Sajátja. S aki azelőtt gyönyörűszép vigasztalásokat talált ki beteg barátainak, az most dühös, tehetetlen, értetlen, kiszolgáltatott, hinni sem akarja, hogy ez vele is megtörténhetett. A betegségről csak az tud hitelesen szolni, aki volt már beteg. Mindenki más a kivülállók könnyszagú bölcselkedését szajkózza, s így üzenetei sohasem szólnak a szívhez. A betegség: magány Sehol sincs annyira egyedül az ember, mint egy kórházi ágyon. Nyögnek jobbról, jajgatnak balról, mindenki magával van elfoglalva. Aztán jönnek a látogatók a legválasztékosabb álarcban, mintha csak mosolyalbumból vágták volna ki őket, de ő egyedül fekszik. A saját bajával egyedül neki kell megbírkóznia. Nagy szerencséje, ha ebben a küzdelemben őszinte segítő társra talál. A kórházi “birkozás” sokban hasonlít az eredetihez. Kezdetben dühösen rohanunk az ellenfélnek, azonnal két vállra szeretnénk fektetni, minél előbb győzni akarunk, Menet közben aztán kiderül, hogy az ellenfél sem kezdő kisfiú, megdobál bennünket, sarokba hajít, ránknehezül, s egyre több és több erőfeszítésbe kerül, hogy legalább ne fektessen két vállra. Ilyenkor már az is öröm, ha csak pontozásos vereséget szenvedünk, s módunkban áll készülődni a következő megméretésre. Meg kell tanulnunk, hogy nem vagyunk legyőzhetetlenek, és ez nem könnyű feladat. Megtanulni, hogy másokra szorulunk, hogy
nem szégyen segítségért nyújtani a kezünket, bevallani, hogy már nem megy egyedül; ez az első győzelem a betegség fölött. A betegség: iskola “A türelem iskolája fölöttéb kétértelmű iskola. Ha a “hétköznap” az elemi iskolája, a betegség a felsőfokú egyeteme.” (Pilinszky János: A türelem dicsérete) A lázadás, a düh első kitörései után a betegnek be kell iratkoznia erre az egyetemre. Meg kell tanulnia egy nagyon furcsa együttlétet, meg kell “kedvelnie” a betegséget, mint egy társbérlőt, akivel - ki tudja meddig - együtt kell élnie. A beteg reméli, hogy valamikor megszabadul majd ettől a kínos lakótárstól, de már azt is sejti, hogy amíg vele van ez az alak, addig jobb a béke. El kell fogadnia a betegségét, bármily nehéz természetű. Ez a szelídség már önmagában siker. A belső béke a gyógyulás második lépcsője. A görcsös erőlködés, az állandó veszekedés megnehezíti, hátráltatja a társbérlő távozását. Ő csak azért is nálunk marad, megmutatja az erejét. Nekünk is jobb, ha békességben várjuk azt a pillanatot, amikor elköltözik. Ehhez a várakozáshoz nagyon sok erő szükséges. A betegség: vizsga Emberségünk és hitünk vizsgája egyaránt. A kórházban kiderül, hogy mennyit érünk. Aki nem volt még komoly beteg, hajlamos előadást tartani a betegség előnyeiről, mondván, a betegség jó alkalom arra, hogy a lélek értékeire figyeljünk... Ki kell ábrándítanom a jámbor szónokot. Aki azt hiszi, hogy magától a betegségtől, “lelki emberré” válunk, az nagyot téved. A betegség inkább lehúz, mint fölemel. Nem csak a testünket köti az ágyhoz, hanem a lelkünket is. Ilyenkor elsősorban arra Enzsői Ellák (folytatása a hatodik oldalon)
5
(folytatás az ötödik oldalról)
Az öregek
(folytatás a második oldalról)
figyelünk, ami fáj, arra gondolunk, amit be kell szedni, s az élet beszorul a kórházi menetrend előírásai közé. A betegség “súlyos nehezék” az emberen, “elanyagiasítja” az ember figyelmét. “A léleknek minden erejére szüksége van, hogy fölébe kerekedjék. S ebben a párharcban a betegség valóban lehetőség is az ember számára, hogy legyőzve önmagát, megsokszorozza lelki erőit. Ilyen értelemben már valóban eszköze lehet egy szellemibb állapot megszületésének, s a lélek győzelme szinte halmazállapotában változtatja meg a hanyatló fizikumot. Mert bár kétszeresen test a beteg test, mindannyian ismerjük a folyamat ellentétes csodáit: azokat a szenvedőket, akik megsokszorozva lelki energiáikat, úrrá lettek bajukon, s fizikumukat is valósággal átszellemítették. De ez távolról sem a betegség, hanem egyedül a lelki erő csodája”. (Pilinszky János: Különös kiállítás) A betegségben tanúságot tehetünk arról, hogy “nem vagyunk puszta függvényei az anyagnak” (u.o.) de ez a tanúságtétel nem a betegség logikai következménye, hanem a lélek győzelme. Ha a betegség - csak úgy magától - lelki emberré változtatna minket, akkor a kórházak lennének a megtérések legbiztosabb állomásai... Sajnos, nem azok...
- részletek -
naponta keresed Jézus közelségét, aki ugyanazon az úton ment, mint te. “Jézus, akit érettünk tövissel megkoronáztak.” Ebben a harcban sokszor fognak rád rakni olyan keresztet is, ami nem a te hibádból ered, de amit neked kell másokért hordanod: “Jézus, aki érettünk a nehéz keresztet hordozta.” Ha ebben a harcban Krisztus igazi tanítványává válsz, akkor általad számtalan más lélek is megmenekül, aki különben talán elveszett volna: “Jézus, akit érettünk keresztre feszítettek.” A mindennapi rózsafüzér olyan, mint a mindennapi séta ki a természetbe. Ott újra látod a Napot és Isten világosságát, ismét erőre lelsz, bizalomra gerjedsz. A rózsafüzér nem fogja megakadályozni azt, hogy ebben a harcban meg ne sebesülj, hibát ne ejts, kudarcot ne vallj, és ne bizonyulj gyengének. De meg tudja akadályozni azt, hogy elkedvetlenedjél! Soha nem adod fel a harcot, ha naponta imádkozod a rózsafüzéredet. Sohasem fogsz tudni kételkedni Isten irgalmasságában, ha nap mint nap imádkozol a Megfeszítetthez. És nem maradsz fekve, ha nehéz kereszted alatt elestél, mint Jézus. Különösen saját fájdalmadban fogod ezt a harci rózsafüzért szívesen imádkozni. Vigasztalásodra lesz, mert olyan szenvedőhöz fordulsz, aki megért téged. A rózsafüzér útmutatód lesz a harcban, mivel Jézus útját világosabban látod szemed előtt. A rózsafüzér-imádság közben meggyógyulnak sebeid, és gyengeségeid nem árthatnak többé neked. Akkor leveszed magadról a gyászruhát, és azt mondod Istennek: “Panaszkodásomat táncra változtattad! Istenem, hálás leszek neked mindörökké!”
Köszönöm Uram, tudom: adósod vagyok, De nincsen semmim, amit adhatok. Mit adhatnék a piruló levélnek Mely beszorja utamat? Csak kérek. Őszi erdőt beborítod fénnyel, Ajándékozz meg ezer színével. Mit adhatnék a dalos madárnak? Csak egy hangját add a dallamának. Mit adhatnék pataknak, napsütésnek? De sugarad a lelkembe érhet. Tőled kaptam, átjár az öröm, S ennyit suttogok csak: - Köszönöm. Kozma László
Uram, én már öreg vagyok. A Biblia világa, amikor az öregségre, mint kiváltságra tekintettek, a múlté. A fogyasztói társadalom és a technikai fejlődés fölöslegessé tett bennünket. Mivel nem vagyunk képesek termelni, egy lyukas garast sem ér az életünk. Ímmel-ámmal, mint valami alamizsnát, vetnek elénk valami csekély nyugdíjat. A világ megfiatalodásra, ifjúságra szomjazik. Ennek semmi más nem állja az útját, csakis a mi jelenlétünk, mely keserű tapasztalatként előre sejteti a vereséget. Egy világban, ahol ennyit utaznak az emberek, az öregek látványa különösen kellemetlen. Nem tudják hol s kire hagyni őket, hacsak nem hasznosíthatók az unokák őrzésére. De ha már erre sem vagyunk valók, az aggok háza vár ránk: nyitott ajtajú börtön, élők temetője ...................... Kevesen értik, Uram, mit jelent egy idős embernek az, hogy mint valami fát, gyökerestől kitépjék ...................... Azt mondják, itt jobban vigyáznak ránk. ...................... Miért nem hagynak nyugton meghalni ott, ahol éltünk, ahol szerettünk élni, ahol annyit szenvedtünk? ...................... Juan Arias
Istenem, én a jót akarom, de sokszor nincs már erőm, hogy harcoljak érte. Mert minden oldalról szorongatnak, a munkámban és otthon is, a saját félelmem és a kívánságom, a szomszédaim és az ellenségeim. Istenem, honnan vegyek erőt ahhoz, hogy még érted is harcoljak? “Miért harcolsz azért, ami nem marad meg? Miért fáradozol azért, ami nem elégít ki? Nélkülem nem tudsz győzni! Harcolj a maradandóért! Akkor tied a teljes élet mindenkor és minden mást megkapsz hozzá még.”
Uram, Istenem, és reményem, hallgass meg engem! Ne engedd, hogy belefáradjak keresésedbe. Adj erőt, hogy mindig és mindenütt Arcod látására törekedjem. Önts belém reményt, hogy minden lépéssel közelebb kerüljek Hozzád. Te ismered erőmet és gyöngeségeimet, Őrizd az egyiket, és gyógyítsd a másikat! Te juss eszembe mindenütt: szeretnélek megismerni és megszeretni! Szent Ágoston
(folytatása a hetedik oldalon)
6
3
A harc rózsafűzére A világ ma a szakadék szélén áll. Minden oka meglenne arra, hogy harcoljon az életéért és a jövőért, a békéért és a szabadságért, a szétesés, az elfajulás és az elbukás ellen. De ki akar ma még harcolni? Addig, amíg az embernek gazdaságilag jól megy a sora, a mát akarja élvezni. A jóllakottaknak kevés igényük van az igazságra és a szabadságra, a jövőre és Istenre. Rossz lelkiismeretüket illúziókkal csillapítják le, és ezt mondják: “a harc szükségtelen, mivel az ember jó, és a fejlődés feltartózhatatlan.” Kivonják magukat a harcból úgy, hogy elnéznek felette. Még egy ideig élvezni akarják a csillámló dolgok igézetét és lelküket felmentik a gondolkozás alól: “Csak még ma...” Barátom, te is elutasítod a harcot a magasabb célért? Az Istenért való harcot? De ki az, aki ma felszólít a harcra? A felelősek ezt nem merik. Túl sokáig hallgattak. Most maguknak mondanának ellen, ha ki akarnák kiáltani az ember igazi helyzetét: “Ébredj fel te alvó, mert az ellenség az ajtó előtt van!” Még rosszabb: A föld felelősei meghamisították a mértékeket és a súlyokat, hogy megnyerjék az emberek tetszését! Elsekélyesítették a parancsolatokat és az ember élettörvényeit, a vallás követelményeit megcsonkították, és az igazságot átértelmezték. Ma az embereknek azt mondják, amit hallani akarnak és bevesznek nem azt, ami igaz. Nem azt mondják nekik, ami szükséges, hanem azt, ami lehetséges. Már nem hisznek az emberek harci erejében és abban, hogy harcolni akarnak a jóért. Így jött létre a mi istentelen korunk. Pásztor nélküli nyáj ez, amit félrevezettek, elaltattak és lezüllesztettek. Barátom, te is be akarod csapni magad? Te is aludni akarsz addig a napig, amikor már senki sem tud valamit cselekedni? 2
Milyen harcról van ma szó? Arról van szó, hogy újra tudatosítsuk magunkban Istent és ráeszméljünk Istenre! Ez megvilágosító és mindent eldöntő esemény. Isten nélkül hiába keres az ember értelemmel teljes életet, maradandóan tartós értékeket, etikai kötöttséget és erkölcsi indítékokat. Az ember Isten nélkül nem tudja legyőzni azokat a gonosz szellemeket, ördögöket, akik minden időben a világ és az ember fölötti uralomra törnek. Csak erős vallásos kötődés tudja megteremteni az igazi haladást és a valódi békét. Barátom, akarsz-e te is fáradozni az Istenhez való újraeszmélésért? Mégha áldozatba kerül is? De azt mondod, honnan vegyem az erőt ehhez a harchoz? Barátom, halálos veszedelemben, anyai szeretet által és villámszerű megtérésben az ember valóban csodás erőket tud mozgósítani. Átéltél-e már valamikor halálfélelmet? Sohasem voltál még szenvedő? Sohasem kiáltottál még Istenhez, hogy húzzon ki téged a mélységből? Ha szemed előtt tartod elesettséged, pusztulásod, megaláztatásod, az embervoltodon történt árulást, elvetettséget, végül is sírni tudsz majd magadon és segítségért fogsz kiáltani: “Istenem, ments meg engem, mindent megteszek, amit tőlem kívánsz!” Barátom, valóban addig akarsz várni, amíg a szakadék előtt állsz? Tedd már most cselekvésed programjává az evangéliumot, és Istent életed eszményévé. Barátom, a harci erőt nem magadból veszed, mert az felülről jön. A mindennapi rózsafüzér, mindennapi harc Istenért. “Jézus, aki érettünk vérrel verejtékezett.” A rózsafüzér erőt fog adni neked arra, hogy feldolgozd sebeidet és fájdalmaidat, amelyeket ebben a harcban elszenvedsz: “Jézus, akit érettünk megostoroztak.” A magányt ebben a harcban csak úgy tudod kibírni, ha Dr. Herbert Madinger
(folytatás a hatodik oldalró)
De feltör belőlünk a kérdés, Uram: vajon tényleg nem tudunk semmit sem adni, mi, vének a fiataloknak? ....................... Mi öregek hisszük, hogy jogunk van egy lényeges szót hagyni a fiatalokra. Nem nyugodhatunk bele, hogy teljesen hasznavehetetlenek legyünk. ....................... Az öregség nem csak a nyugdíjas évek tengetését jelenti, az elpihenést, vagy a vég közeledtét, hanem mindenekelőtt egy jellegzetes és értékes életkort, melynek egy szó erejéig van mondanivalója a világ számára. ...................... Ha az emberek nem lesznek képesek meghallani az öregek üzenetét, elérkezhet az ördögi kísértés pillanata, a legnagyobb gaztett, amikor kiirtják még ha kegyes halállal is -, mindazokat, akik életkoruk miatt már nem tölthetnek be hasznos szerepet a fogyasztói és rohanó társadalomban. Mi úgy gondoljuk, Uram, hogy a derűs öregségnek, az önsajnálat nélkül elfogadott idős kornak igenis van mondanivalója. ..................... Egy öregember, aki az évek súlya alatt kihuny, mint a lámpás, mely felélte az utolsó csöpp olaját is, csendes belenyugvásával segíthet másokon, hogy legyőzzék a halál szorongatását, a halálfélelmet, újraértelmezzék az idő fogalmát,
s hogy megértsék: aki szeret, annak számára a halál nem kilátástalan, végleges elválás, hanem egy állomás az élet kiteljesedésében, folytatásában, mint ahogy átlépünk a gyermekkorból az ifjúságba, az ifjúságból a felnőttkorba. Amnnyiben egy gyermekek nélküli világ agg és szomorú lenne, az idősek nélküli világban sokkal több volna az elidegenedés és az öngyilkosság. ...................... Talán, Uram, ha a fiatalok látnának bennünket, öregeket derűs, igaz, soha nem látott szerelemmel szeretni egymást, amint kézen fogva sétálunk a korzón, a parkban, az ő szerelmük is sokkal mélyebbé, igazabbá válna, kevesebb feszültséggel és szorongással. Ha mi öregek jobban szeretnénk egymást, sokkal könnyebben megértenénk a fiatalok szerelemből elkövetett bolondságait. De vajon miként tehetnénk meg ezt, ha a társadalom könyörtelenül éppen akkor szakít el bennünket egymástól, amikor szőlőskertünk a legjobb, legérettebb bort kezdi teremni? Uram, ki kiáltja világgá a történelem e bűnét? ....................... Fiatalok, akik kezditek felfedezni a szerelem édességét, legalább ti képesek lesztek-e egyszer arra, hogy az utcákon és a tereken hangosan kikiabáljátok, hogy létszükségletünk az igazság? ......................... Tedd meg, Krisztus, könyörületesen, hogy az öregség ne fosszon meg bennünket a szeretetre és a közösségre való jogtól!
(folytatása a harmadik oldalon)
7
MAGUNKRÓL – MAGUNKNAK
Igen, Atyám!
A szent keresztségben részesültek,
Igen, Atyám! Most már csak arra vágyom, hogy míg fekszem itt a betegágyon, Te nagyon meg tudj növekedni bennem, s taníts meg újra kisgyermekké lennem. Könnyű keresztem hogyne hordanám örömmel, békén. Igen, Atyám!
- Modoaca Szidonia, Finta Szabolcs Krisztián, Kovács Kriszta, Deme Ramona (Szt. József plebánia)
Igen, Atyám! Most már csak arra kérlek, ne haragudj, hogy amiért fel nem érlek, hogy amiért utadat homály borítja, és nem találom, hogy hol a próbák nyitja, nem tudja rögtön mondani a szám örömmel, békén: Igen, Atyám!
- Molnár Sándor - Lőrincz Emilia, Bujdosó Levente - Deák Gabriella, Bálint János Erhan Izabella, Toof Ervin - Fekete Ildikó (Szt. József plebánia)
Keresztük húztad, amit én akartam. Felfedtem benned, amit eltakartam. Minden erőmet szélbe szórtad széjjel. Keresztem - nincs már..., betakart az éjjel. Csak a hit égett fényt ragyogva rám: Köszönöm néked: Igen, Atyám! Olyan jó gyenge, erőtlennek lenni. Olyan jó magam egészen letenni. Olyan jó tudni, hogy semmit se érek, semmit se bírok, gyarló földi féreg. Kegyelem minden! Hogyne mondanám hittel az Ament: Igen, Atyám! Igen, Atyám! Gyönge, erőtlen bárány, pihenek most már jó Pásztorom vállán, s Ő szelídden visz az úton előre, híves forrásra, kies legelőre, S hála dalával telik meg a szám: Köszönöm Néked! Igen, Atyám! Túrmezei Erzsébet
8
Szentségi házasságot kötöttek:
Új évfolyam 30. szám
2001. október
SEPSISZENTGYÖRGYI
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ Betegeinknek gyógyulást, idős testvéreinknek kitartást és reményt kívánunk
Az Úr hazahívta: - Szőcs Kálmán, Bartha Elemér, Bogdán Éva, Khell Margit, Imre András, Karácsony Anna (Szt. József plebánia) Irgalmas Jézus, adj nekik örök nyugodalmat!
Állomások az úton ... Az úton járó ember cipőjét, ruháját, lelkét belepi a por, a vándor életére ráül a szürkeség. Az utazó testének és lelkének egyaránt szüksége van olyan megállóhelyre, ahol összeszedheti magát, ahol megtisztulhat, s erőt gyűjthet a következő szakaszhoz. Emberlétünk útjának nélkülözhetetlen állomásai: Az ünnepek. Ünnepek nélkül kiszárad a szív, s a megszokás monotóniája robottá alacsonyít bennünket. Az ünnep: menedékház, kikötő, tankolóhely, lélegeztető berendezés, napfénykúra, ugródeszka a jövőhöz. Az ünnep az ember védekezése az arcmosó-krémek ellen, az egyenruhába bújtatott élet ellen. Az ünnep a személyt örzi, az arcunkra vigyáz. Bárhogy nehezedik ránk a beton rémuralma, a technikai civilizáció összes “áldása”, kinőnek alóla az ünnep zöld fűszálai, hogy őrizzék a reményt; van még esélye az embernek az emberhez méltó életre. Minden ünnepnek - akár világi, akár egyházi - olyan tartalma van, amely vallásos jelentést hordoz. Megállítja az időt és hódol előtte. Öröm és fájdalom egyként szépül meg azon titokzatos állomáson, amelynek ünnep a neve. Enzsői Ellák
