FÓRUM
DR. RUTTAI LÁSZLÓ
EGYETEMÜNK JÖVŐJÉÉRT AGGÓDÓ GONDOLATOK A MINŐSÉG TÜKRÉBEN A napjainkra kialakult helyzetben kissé félve — éppen ezért elég nehezen — szántam rá magam arra, hogy egyetemünk létével illetve a katonai felsőoktatás immár egyetlen hazai intézményében folyó oktatás minőségével kapcsolatban tollat ragadjak. Egyetemi oktatóként, hasonló témában egyszer ezt már megtettem1, és most ismét úgy véltem, hogy közzé kell adnom gondolataimat. Félelmeim elsősorban a publikációs lehetőségek ismeretéből fakadtak, vagyis abból a tényből, hogy a hosszú megjelenési procedúra miatt az írás már aktualitását veszíti, mire az olvasóhoz jut. Márpedig erre minden esély megvan, mivel a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem működését és oktatói állományát érintő helyzet olyan gyorsan változik egyik napról a másikra, hogy az már-már követhetetlen. Éppen ezért mindenek előtt célszerűnek látom hangsúlyozni, hogy nem vagyok meggyőződve arról, hogy oktatóként minden, a témával kapcsolatos aktuális információval rendelkezem. Ennek megfelelően gondolataimat leginkább egy, a munkájáért és egyeteméért szurkoló egyetemi docens érzéseinek szubjektív megjelenítéseként, esetleg gondolatébresztőként szánom. Elöljáróban kötelességemnek érzem kijelenteni, hogy aggodalmam szerint a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem fennmaradásának kérdése még nem dőlt el, legalábbis nem pozitívan. Jó lenne, ha mindenki világosan látná, hogy a jelenlegi trendek folytatódása pusztuláshoz vezet. Meg kell azonban jegyeznem, hogy azt is pusztulásnak tartom, ha az egyetemet ugyan nem zárják be, lesz kréta és tábla is, de nem folyik színvonalas, állandóan megújuló oktatás, valamint nemzetközileg jegyzett kutatás. Márpedig egy ilyen pusztulást csak hosszabb ideig tartó és igen költséges újjáépítési periódus követhet, vagy pedig az Egyetem formális megszűnése, melynek során még a telephelyeit is értékesítik. Nem biztos, hogy a legjobb hasonlat, de hallhattunk már ilyesmit a valamikor vitathatatlanul színvonalas katonai képzést folytató Ludovika Akadémia vonatkozásában. A tapasztalatból okulva csak bízhatunk abban, hogy mindenki előtt egyértelműen világos, hogy egy ezt követő újjáépítési periódus emberi része évtizedes építkezést igényel, még akkor is, ha a fizikai (infrastrukturális) rész (épület, eszközök) csak pénz-kérdést jelentenek. 1
Dr. Ruttai László: Minőséget az egyetemen. Új Honvédségi Szemle, 2002/4. sz., 115–120. o.
263
NEMZETVÉDELMI EGYETEMI KÖZLEMÉNYEK
Természetes, hogy oktatóink fejében egyre többször megfogalmazódnak a „meddig mehet ez még”, vagy a „mit tehetünk ez ellen” kérdések. Ami azonban most történt, arra még nem volt példa az immár második évtizedét élő egyetemi „korszerűsítés” történetében. Az előzetes felmérések alapján ugyanis a mostani (2005. év eleji) létszámcsökkentés végrehajtása előtt már többen voltak azok, akik úgy gondolták, hogy jobban járnának, ha „elküldenék” őket, mint ahány főt le kellett építeni. Márpedig ha ezen a tényen nem gondolkodunk el komolyan, akkor nyugodtan lehúzhatjuk a redőnyöket. Mivel úgy érzem, hogy ezt személy szerint valamennyi oktatónk — köztük is kiemelten a fiatalabb generációhoz tartozó korosztály — szeretné elkerülni, ezért elsősorban a minőségre koncentrálva néhány területen tekintsük át lehetséges tennivalóinkat.
A KÉPZÉS CÉLJA ÉS TARTALMA Kezdjük talán rögtön az alapoktól, és próbáljuk meg egyértelműen tisztázni — annak érdekében, hogy mindenki egyformán értelmezze — az egyetemünkön folyó képzés célját és tartalmát. Sok esetben ugyanis a hozzáértők számára igen furcsa igényeket hallhatunk a kibocsátott hallgatóinkkal, a végzett tisztekkel kapcsolatban. A félreértések elkerülése céljából feltétlenül kívánatosnak tartanám, hogy akár az Egyetem Küldetési nyilatkozatában rögzítve is megjelenjen, hogy sok más felsőoktatási intézményhez hasonlóan, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemnek nem lehet célja a „kulcsrakész” szakemberek kibocsátása. Megítélésem szerint e helyett megalapozott tudást — vagyis nagyon erős elméleti alapképzést —, és erre építve jól kialakított készségeket kell adnunk. E készségek közül első helyen a problémamegoldó készséget és az újabb feladatokra való felkészülés készségét, vagyis az alapok alkalmazásának képességét kell előnyben részesítenünk. Azt persze tudjuk, hogy készséget tanítani nem lehet. Kialakításukat csak konkrét ismeretek tanításán, konkrét szakmai problémák megoldásán keresztül érhetjük el. Ez viszont azt jelenti, hogy ebből a szempontból nem azt kell néznünk elsősorban, hogy mire lesz szüksége hallgatóinknak a végzés után most már egyre inkább csak megalapozatlanul feltételezett munkahelyeiken, hanem inkább azt, hogy milyen szakmai területen vannak jó adottságaink ahhoz, hogy a tanításon és problémamegoldáson keresztül fejlesszük őket. Ezek a szakmai területek már persze konkrétak, ahol a megfelelő oktatói szellemi felkészültség, a szükséges eszköztár, és a szükséges releváns gyakorlati kapcsolat is rendelkezésre áll. Előbb-utóbb talán még azt is elérjük, hogy a megrendelők is ráébrednek arra, hogy konkrét, a részletekre koncentráló szakmai igényeknek elsősorban csak a hallgató motiválásában van szerepük. Sokan szívesen tanulnak olyat, 264
FÓRUM
amire valahol szükség van, de sajnos a jelenlegi gyakorlat szerint esetenként olyan igények jelennek meg, amelyeket a későbbi elhelyezkedési lehetőségek nem igazolnak. Természetesen nagyon indokolt lenne, hogy választható tárgyak fölvételével hallgatóink kielégíthessék — akár egy konkrét munkahely illetve beosztás reménye által motivált — igényeiket. Ennek a lehetőségnek különösen a jelenlegi kiegészítő egyetemi képzés terén lenne hatalmas jelentősége. Abban az esetben ugyanis, ha egy hallgató képes színvonalasan fölépíteni magát egy területen, akkor az önépítés képességének birtokában jobbak lehetnek az esélyei egy másik területen is. Ez persze fordítva is igaz: ha valaki kevésbé színvonalasan sajátított el egy szakmát, akkor az nehezebben is vált. Reményeink szerint könnyen észrevehető a csapda. A tantárgyak felvételének ugyanis vannak olyan írott és íratlan alapszabályai, amiket nem léphetünk át. Ezek közül is az egyik legfontosabb, hogy meghatározott limit alatti létszám esetén nem is szabad, de akár úgy is fogalmazhatunk, hogy nem is gazdaságos kurzust indítani. Márpedig ha egy szakterületen, egy évfolyamon kicsi a hallgatói létszám, akkor az oktatók nem sokat tehetnek. Ezzel a gondolatkörrel azonban el is értünk az egyetemi működésünket oly érzékenyen érintő másik területhez, a hallgatói létszámok kérdéséhez.
A HALLGATÓI LÉTSZÁM Az egyetem részéről a hallgatói létszámokat érintő képlet egyszerű: növelni kell a hallgatói létszámot, ezáltal bővülnek az egyetem lehetőségei (például növelhető a választható tárgyak mennyisége, vagy életszerűbb gyakorlati foglalkozások végrehajtására nyílik lehetőség), ami lehetővé teszi a hallgatók — beiskolázó illetve megrendelő által vezérelt — önépítkezésének lehetőségét, ami pedig egyértelműen a kibocsátott minőség növekedéséhez vezet. Jól tudjuk azonban, hogy egy ilyen felvetés a Magyar Honvédség jelenlegi helyzetében akár arrogánsnak is tűnhet. Mi lehet akkor a megoldás? Egyik lehetőségként talán célszerű ismét elővennünk a varázsszót: minőség. Itt persze elsősorban az oktatói minőségre, illetve annak javítására kell gondolnunk! Csak a jól felkészült oktatók lehetnek arra képesek, hogy folyamatosan követve az esetleges változásokat mindig korszerű és naprakész ismereteket adjanak át a hallgatóknak. Mindezen felül csak a jól felkészült oktatók lehetnek képesek arra, hogy az elsajátítás szintjét is szem előtt tartva, sok esetben rövidebb idő alatt adják át az igényelt tananyagmennyiséget. Természetesen tudjuk, hogy ennek az elképzelésnek személyi többletterhei volnának mind a hallgatókat, mind az oktatókat illetően. Az elsősorban egyéni feladatokat és személyes foglalkozást jelentő többletterhek megoldásához szükséges egyetemi infrastruktúra szerencsére rendelkezésre áll. 265
NEMZETVÉDELMI EGYETEMI KÖZLEMÉNYEK
Nem ilyen egyszerű azonban a helyzet. Gondoljuk csak át a kiegészítő egyetemi képzés történetét, a nem is olyan régen még jól működő hároméves akadémiai képzés reformjának — vagy ahogy egyre inkább hallani: szétrombolásának — kezdetétől. Mivel a témával összefüggésben redundánsnak tűnik, ezért csak nagyon röviden összefoglalva: először lett az úgynevezett 1+2 éves képzés, vagyis a kötelező egyéves törzstiszti tanfolyam és az azt követő kétéves kiegészítő egyetemi képzés. Ezután a törzstiszti tanfolyam már nem lett kötelező… Hogy rövidre fogjam, a főiskolai diploma megszerzése után, ma már jogszerűen egyetemi diplomát lehet szerezni két év alatt levelező képzésben is. A tananyag mennyisége azonban a tartalmi korszerűsítés ellenére sem nagyon változott. Véleményem szerint már e néhány sor után sem kell nagy hozzáértés annak belátásához, hogy ezek a változások korántsem a minőségi oktatást szolgálták. Van azonban e témának egy másik oldala is. Ez pedig a hallgatói minőség. Immár több mint két évtizedes oktatói tapasztalattal a hátam mögött talán kijelenthetem, hogy hallgatóink egy részének az oktatott tananyag volumene és mélysége túlzott, és ennek következtében kölcsönös frusztrációval teli. Ez a megállapítás feltétlenül igaz a kiegészítő egyetemi képzésben résztvevőkre. E tapasztalatokra alapozott állítás azonban érdekesen tükröződik a végzős hallgatók igen magas átlagának és lemorzsolódási rátájának fényében. Mivel ez a gondolat egy másik, sokkal összetettebb problémát vet fel, ezért célszerűen csak egy részét, a lemorzsolódási százalékot ragadjuk meg. Kezdjük azonnal egy kérdéssel. Miért lenne baj, ha az elvárásokat megemelve csak azok kapnának diplomát, akik ténylegesen teljesítenék is a magasabb elvárásokat? A kérdés persze csak költői, mivel az semmiképpen sem vitatható, hogy ez a megoldás feltétlenül a minőséget szolgálná. Mit lehet akkor tenni? Mindenek előtt növelni kell az oktatói minőséget (és érdekeltséget), illetve a beiskolázottak körét még a felvételi előtt megszűrve, a kiesésekkel is számolva növelni kell a beiskolázási létszámot. Nagyon jól tudjuk, hogy ez most így nagyon egyszerűnek tűnik, pedig egyáltalán nem az. Ennek ellenére bízunk abban, hogy elérjük azt az állapotot, azt a tudati szintet, hogy ne csak azért akarjon valaki a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem hallgatója lenni, mert valamilyen diplomát akar kapni, vagy mert az a beosztásához előírt követelmény. E jelenleg még kissé futurisztikusnak tűnő gondolat ellenére — véleményem szerint oktatótársaim többségével egyetértve — ígérhetem, hogy ez nem rajtunk fog múlni.
AZ OKTATÁS MINŐSÉGBIZTOSÍTÁSA Az oktatás minőségének biztosítását illetően szeretném mindjárt az elején leszögezni, hogy a jelenlegi folyamatok semmiképpen sem szolgálják az egyetem, pontosabban az egyetemi oktatás minőségének érdekeit. Sajnálatos tény, 266
FÓRUM
hogy a korszerűsítés jegyében sok esetben olyan oktatóktól kell megválnunk, akik ugyan nem pótolhatatlanok, de hiányuk nagy valószínűséggel megnehezíti a megmaradók munkáját. Márpedig ez a folyamat semmiképpen sem a minőséget szolgálja. Remélem nem bántok meg senkit azzal, hogy egy személyes példával kezdem az oktatási minőség kérdésének vizsgálatát! Néhány évvel ezelőtt egy nyugdíj előtt álló jól felkészült kollégám a következő mondattal zárta az egyetemünk átszervezésével kapcsolatos beszélgetésünket: „Nincs mit tennünk, legalább ezt a másfél évet bírjuk ki a nyugdíjamig!” Ezzel a keserű gondolattal persze már akkor sem értettem egyet, de azóta még inkább úgy gondolom, hogy ez a fajta megközelítés helytelen, sőt rendkívül ártalmas is. Véleményem szerint teljesen más úton kell járnunk. A varázsszó persze ez esetben sem lehet más, mint a minőség, azonban ez a minőség már egyetemi berkeken belül is befolyásolható! Az oktatás minőségének biztosítása érdekében egyfelől feltétlenül szükség van az egyetemi oktatás minőségbiztosítási rendszerének kialakítására, illetve annak megléte esetén az elvárásokhoz igazodó korszerűsítésére. Ez persze nem új gondolat, hiszen mindenki tudja, hogy az akkreditációs eljárás rá is kényszerít erre minden felsőoktatási intézményt. Nem árt azonban, ha tudjuk, hogy a formális elemeknek igen rossz, és a létszámcsökkentések által befolyásoltan egyre rosszabb a fogadtatása az egyetemi közegben. Éppen ezért egyre objektívebb módon a tartalmi értékeket kell hangsúlyoznunk. Sajnos úgy tűnik, hogy ezen a téren már most is jelentős késésben vagyunk, és az oktatói teljesítmények megítélésében még mindig a régi szubjektív módszerek az uralkodók. Márpedig ez mindaddig így is marad, amíg ki nem dolgozunk egy olyan, lehetőség szerint abszolút objektív értékelési módszert, ami felválthatná a jelenlegi beidegződéseket. Az objektivitás érdekében az értékeléshez egyértelmű pontozásos rendszert kell kidolgozni, aminek ki kell terjednie az oktatók (beleértve az oktatói munkakörben lévők teljes körét, függetlenül attól, hogy milyen funkcióban dolgozik) oktatói tevékenységére, publikációs tevékenységére és a tudományos utánpótlás érdekében végzett munkájára egyaránt. A felmérést azonban feltétlenül célszerű néhány éves időhatárhoz illetve időtartamhoz kötni. Ettől eltérni még akkor sem javasolt, ha a jelölteknek azon kívül, pontosabban az előtt is születtek értékelhető eredményei, mivel az egyetemi oktatói munkakör ellátása alapvetően jelenkori aktivitást igényel. A rendszer kidolgozásánál nagy körültekintéssel kell eljárni, ami egyértelműen nagy odafigyelést igényel. Nem árt azonban, ha tudjuk, hogy bevezetése esetén nem csak értékelési célokra lesz alkalmas, de egyben az intenzívebb munkára is motiválhatja oktatóinkat. Ezzel a gondolattal tulajdonképpen el is érkeztünk az oktatás minőségének biztosításához szükséges másik tényezőhöz, ami nem más, mint a felsőoktatáspolitikában elsőrendű fontosságú minőség elismerése, illetve az elismertetés 267
NEMZETVÉDELMI EGYETEMI KÖZLEMÉNYEK
igénye. Egy jól kidolgozott értékelési rendszer mellett azonban ez már nem is jelenthet problémát. Azt persze könnyen megjósolhatjuk, hogy a változások bevezetése csak harc árán lehetséges, mivel kellően el nem ítélhető módon sok esetben még ma is azt tapasztaljuk, hogy a gyengébb, de sikeresebb érdekérvényesítő egyének érdeke éppen ellentétes.
AZ ERŐFORRÁSOK OPTIMÁLIS KIHASZNÁLÁSA Az egyetemünk jövőjét vizsgálva nem tekinthetünk el a rendelkezésünkre álló erőforrásaink kihasználtságának taglalásától sem. E téren azonban mindenek előtt célszerű rögzítenünk, hogy a karok illetve tanszékek közötti esetleges szembenállás — ami egyértelműen pazarlásra kényszerítő tényező — tulajdonképpen az egyetemen belüli struktúra következményeként jelentkezik. Ellenérdekeltek vagyunk az infrastrukturális és szellemi kapacitás közös és ezért gazdaságosabb használatában, ha ezt a kapacitást kari vagy tanszéki határok szelik két vagy több részre. Azt persze mindenki tudja, hogy csak az egymást kiegészítő karok illetve tanszékek képesek együttműködni, a párhuzamos tevékenységet folytatók nem. Évek óta világos, hogy sem fejleszteni, sem fönntartani nem tudunk bizonyos kapacitásokat, de az érdekeltségi rendszer és az ebben szerzett negatív tapasztalatok miatt irtózunk bármiféle közöstől. Annak kockázata, hogy az esetlegesen erősebb vagy ügyesebben mozduló partner elvenné tőlünk, ami ma a miénk, nagyobb taszító tényező, mint annak veszélye, hogy mindketten elpusztulunk. Sajnos a jelenlegi érdekeltségi rendszer mindenkit — karokat, tanszékeket és egyéneket egyaránt — a változások elutasítására ösztönöz, de legalábbis arra, hogy megpróbálják azokat a saját javukra fordítani. Ehhez az egyetem struktúrája várakat és bástyákat teremt, amelyeket megvédeni a dékánoknak és tanszékvezetőknek egyaránt a legszentebb kötelessége. A mai helyzetben a karok és a tanszékek egyaránt igyekeznek a képzés minél nagyobb részét saját maguknál megtartani. Ez persze nem gonoszság vagy korlátoltság a részükről, hanem az egzisztenciális érdekeiknek megfelelő viselkedés a jelenlegi érdekeltségi rendszerben. Az egyetemünk korszerűsítésére irányuló követelményeket — amik mindenek előtt a létszámcsökkentést célozzák — figyelembe véve azonban mindenki előtt világos, hogy ez a rendszer már nem sokáig tartható. Éppen ezért még időben olyan mechanizmust kellene kialakítani, ami a közös érdeket nem mint magasabb rendűt, hanem mint ténylegeset kezelve valamilyen módon közelíti egymáshoz az egyéni érdekeket. Ennek első lépéseként azonban mindenkinek látnia kellene, hogy jelenleg olyan úton haladunk, ahol az erőviszonyok kiegyensúlyozottnak tűnnek, ahol senki nem képes a másik rovására 268
FÓRUM
nyerni, azonban ez az út csak lefelé visz, így végül is együtt kerülünk egyre rosszabb és rosszabb helyzetbe. Márpedig változtatni csak együtt tudunk, mivel senki nem engedheti meg magának, hogy az egyetemi közösség szempontjából, mintegy szigetként racionálisabban működve rosszabbul járjon. A probléma persze rendkívül bonyolult, mert bizonyos fejlődésnek, és ezért átalakulásnak is teret kell hagyni. Ma már azonban nem nehéz fölismernünk, hogy bármilyen elvről döntünk is, lényegében előbb-utóbb létszámokról és emberekről kell döntenünk. Az már biztosan tudható, hogy a nehézségek ellenére sincs más lehetőségünk, mint a karok és tanszékek közötti párbeszéd. Csak bízni lehet abban, hogy lassan elérkezünk már arra a tudati szintre, amikor mindenki belátja, hogy a párhuzamosságok megszüntetésére törekedve nem egymás ellen, hanem éppen ellenkezőleg együtt kell dolgoznunk. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy aki egyéni érdekei által vezérelve ezt nem képes megérteni és elfogadni, az oktatóhoz méltatlanul viselkedik, és bármilyen jó oktató is, emberségből elégtelenre vizsgázik. Az erőforrások optimális kihasználását illetően azonban szólnunk kell a nem oktatói állományra háruló feladatokról is. Egyik területként mindenek előtt célszerű átgondolni, hogy az oly sokszor hivatkozott önálló hallgatói munka a deklarációkon kívül milyen oktatásszervezési, didaktikai változtatásokat igényel, és hogy milyen módon szolgálhatjuk azt ki megfelelően úgy, hogy a képzés színvonala ne csökkenjen. Vagyis nem kevésbé minőségpárti, hanem a változó körülményeknek megfelelő módszerek keresésére lenne szükség. Vigyázni kell persze arra, hogy az új megoldások keresése közben nehogy összekeverjük a nappali, és a levelező képzés módszereit a távoktatás módszereivel. Persze lehet, hogy a „minőség” mellett hamarosan a manapság egyre inkább támogatott „távoktatás” lesz a másik varázsszó… ♦ ♦ ♦ A célok, a minőség, a minőségmérés és az együttműködés fontosságát hangsúlyozó néhány bekezdés összegzéseként e sorok papírra vetője bízik abban, hogy ez a rövid, elsősorban gondolatébresztőnek szánt áttekintés nem sok új ismeretet nyújt egyetemünk polgárainak. Az, hogy ennek ellenére tollat ragadott mindöszsze azzal indokolható, hogy a katonai felsőoktatás — eléggé el nem ítélhető módon, oly sok éve már — folyamatosan átalakuló rendszerében, a gondolatok megosztása mellett, sajnos még mindig célszerűnek látszik néhány alapérték egyértelmű rögzítése annak érdekében, hogy munkánkat ne csak „nyugdíjba vonulásunkig”, hanem még sok éven át emelt fővel folytathassuk.
269
