Egyetemes állam- és jogtörténet Kajtár István Herger Csabáné

Egyetemes állam- és jogtörténet Kajtár István – Herger Csabáné

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Egyetemes állam- és jogtörténet Kajtár István – Herger Csabáné Publication date 2014 Szerzői jog © 2014 Dialóg Campus Kiadó Copyright 2014., Kajtár István – Herger Csabáné

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom Egyetemes állam- és jogtörténet ........................................................................................................ iv 1. I. Bevezető ...................................................................................................................................... 1 1. 1. Egyetemes (általános) állam- és jogtörténet, összehasonlító európai állam- és jogtörténet 1 2. II. Az ókori Kelet és az antikvitás ................................................................................................... 4 1. 2. Az ókori Kelet állam- és jogéletének hagyatéka ............................................................... 4 2. 3. Hellász állam- és jogéletének hagyatéka ......................................................................... 12 3. 4. A Római Birodalom állam- és jogéletének hagyatéka .................................................... 21 3. III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése ................................................................ 36 1. 5. A középkor alapvető struktúrái ....................................................................................... 36 2. 6. A patrimoniális, a rendi és az abszolutista állammodell ................................................. 38 3. 7. Jogforrások és jogterületek a középkorban ..................................................................... 42 4. 8. A városok és joguk .......................................................................................................... 54 5. 9. Az egyház szervezete és joga .......................................................................................... 62 4. IV. A polgári állam és jog összehasonlító elemzése ..................................................................... 75 1. 10. A modern államépítési elvek ......................................................................................... 75 2. 11. A modern jogrend alapelvei ......................................................................................... 85 5. V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása ................................................ 91 1. 12. Az angol állam- és jogtörténet alapvonalai ................................................................... 91 2. 13. Az angol térszerkezet és a gyarmatbirodalom ............................................................. 102 3. 14. Az Amerikai Egyesült Államok állam- és jogtörténetének alapvonalai ..................... 106 4. 15. A francia állam- és jogtörténet alapvonalai ................................................................. 120 5. 16. Németalföld állam- és jogtörténetének alapvonalai .................................................... 136 6. 17. Svájc állam- és jogtörténetének alapvonalai ............................................................... 138 7. 18. Az Ibériai-félsziget állam- és jogtörténetének alapvonalai ......................................... 141 8. 19. Itália állam- és jogtörténetének alapvonalai ................................................................ 143 9. 20. A német térség állam- és jogtörténetének alapvonalai ............................................... 148 10. 21. A Habsburg Birodalom állam- és jogtörténetének alapvonalai ................................. 165 11. 22. A skandináv–balti térség állam- és jogtörténetének alapvonalai ............................... 177 12. 23. A cseh és a lengyel térség állam- és jogtörténetének alapvonalai ............................. 179 13. 24. Az orosz állam- és jogtörténet alapvonalai ............................................................... 181 14. 25. A Balkán állam- és jogtörténetének alapvonalai ....................................................... 188 15. 26. Az iszlám államok és az iszlám jogi kultúra ............................................................. 190 6. VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok ................................................................... 196 1. 27. A modernizáció és modelljei ....................................................................................... 196 2. 28. A nemzetközi együttélés fejlődésének alapvonalai ..................................................... 202 3. 29. A joghatékonyság történeti vizsgálata ......................................................................... 208 4. 30. A hatalom és a jog kultúrtörténete .............................................................................. 214 Válogatott irodalom ........................................................................................................................ 222

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Egyetemes állam- és jogtörténet Kajtár István – Herger Csabáné Kiadás éve: 2013 © Nordex Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2013 © Kajtár István – Herger Csabáné, 2013 ISBN: 978-615-5376-46-7 Kiadó: NORDEX KFT. – Dialóg Campus Kiadó Műszaki szerkesztő: NORDEX KFT. – Dialóg Campus Kiadó

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - I. Bevezető 1. 1. Egyetemes (általános) állam- és jogtörténet, összehasonlító európai állam- és jogtörténet Tankönyvünkben állam- és jogtörténeti vizsgálódásunk több kontinens birodalmaira, országaira és tartományaira kiterjed, de központjában Európa áll. Hangsúlyozni kell, hogy az állam- és jogtörténeti Európafogalom alapjaiban ugyan igazodik a geográfiai földrészhez, de a történelmi értelemben vett kontinens térségeinek határvonalai sokkal inkább illeszkednek históriai eseményekhez. Délen a Gibraltári-szoros, Heraklész oszlopai és a Dardanellák, a Márvány-tenger, valamint a Boszporusz által szorosan elfűzött Földközitenger határolja, a déli területekkel mégis sokszor egybe köti. A határ nyugatról az Atlanti-óceán által ostromolt partokhoz igazodik, Északon a határ a jeges vizekből kiemelkedő Thule szigete és a jéghegyek birodalma, továbbá az Északi-tenger és a Jeges-tenger. Keleten a térséget nomádok betörésével fenyegető sztyeppék világa, majd délkeleten a Kaukázus hófödte csúcsai és a Fekete-tenger zárja le. A történeti Európa mégis hullámzó térség; társadalmi modelljei és hatalompolitikai szervezeti megoldásai, eszmeköre és jogi világa sokszor csak a Mediterránum medencéjére terjed ki, ez földrajzilag három kontinens találkozása. Az európai civilizáció fokozatosan terjeszkedik az észak-európai térségbe, kultúrát hoz a közép- és kelet-európai erdőségekbe és mocsarakba. A római örökséget ápoló, a kereszténység összetartó erejével is erősített európai államteremtő politikai és jogi civilizációt az évszázadok során ismételten muzulmán seregek szorították vissza az Ibériai-félszigetről, Afrikából vagy akár a Levante térségeiből. A Török Birodalom hadai a Balkánon és Közép-Európában hódítottak évszázadokon keresztül, terjeszkedésüket a rekonkviszta, illetve a 17. század végétől az európai egyesített hadseregek erőfeszítései fordították vissza. Ugyanakkor az európai hatalmak újkori mozgalmas felfedező- gyarmatosító törekvései elvitték a tengereken és az óceánokon keresztül az európai államépítési és jogalkotási kultúrát az Újvilágba és a Keletre. Az összehasonlító európai alkotmányés jogtörténet vizsgálódásának territoriális kiterjedése tehát a fentiek értelmében már eleve kitekintésekre ösztönözheti a szakterület művelőit. Az egyetemes állam- és jogtörténet tárgya teljes értelemben a hatalmi, politikai rendszerek és az ezeknek megfelelő államberendezkedések típusainak, az ezek alapjául szolgáló elveknek, szerkezeti felépítésüknek és alapintézményeiknek a vizsgálata az adott államgépezet különböző területein (jogalkotás, kormányzat, közigazgatás, az adminisztráció és bíráskodás) és szintjein (birodalom, tartomány, territoriális és helyi szervek). Ez a vizsgálat kiterjed a jogforrások rendszerére, a nagy jogterületek elveinek és alapvető jogi dokumentumainak bemutatására is. A szükséges mértékben intézmények összehasonlítására is sor kerül, mint ahogy dogmatikai beillesztésük is megtörténik. Az állam- és jogtörténet tantárgy funkcióját a jogtudományok és a jogászképzés keretei között sokrétűen határozhatjuk meg. A tételes jogi tanulmányok alapozásaként részt vállal a nélkülözhetetlen jogászi alapterminológia közvetítésében. Példának okáért a szuverenitás kialakulását, a hatalommegosztás elméletének változásait, a közigazgatási szervezetrendszer egyes elemeinek kiteljesedését megmutatva megismerteti a joghallgatókat a szakma szakkifejezéseivel, azok változó tartalmával és fejlődésével. A jogász hivatás gyakorlásához mindezzel az állam- és jogtörténeti előadások egyfajta – természettudományi hasonlattal élve – „anatómiai” és „élettani” bevezetést nyújtanak. A politikai- és jogrendszerek historikumának megismerésével a kurzus résztvevői a művelt jogászok számára nélkülözhetetlen jogi és politikai kultúrtörténeti ismeretekhez is jutnak, hiszen az alkotmánytörténet és a joghistória jelentős történelmi forrásaival, „szent szövegeivel” kerülnek közvetlen kontaktusba, megismerik a jogtudó értelmiség történetét, a jogászság stílusát, tárgyi emlékeit is. Ez áll az államhatalom és a jog jelenségeinek kultúrtörténeti szempontból történő megvilágítására is. Mindezek hatásukban az állam- és jogtörténeti események, tények ismeretén túlmutatóan olyan szemléletmódot eredményezhetnek a képzett jogászok körében, amely értelmében a tételes jogi, politológiai, szociológiai megközelítés mellett magától értetődően érvényesíti további lehetőségként a történeti módszert. Utalnunk kell az állam- és jogtörténet ismeretanyagának napjainkra, a 20-21. századra egyre fokozódó sajátos szerepére is, amelyet a jogalkotás, különösen a kodifikáció előkészítésében játszik, és amelyet az állami döntések megalapozása során kell, hogy játsszon. Ez a szerep természetes, hiszen, ha csak a modern állam megteremtésének, kiépülésének, majd fejlődésének évszázadait nézzük, az állam- és jogtörténet részleteiben is kimunkált példatára biológiai hasonlatot kölcsönözve „génbankként” raktározza magában egy-egy szervezeti, funkcionális vagy intézményi megoldás jellegét, tényleges hatékonyságát. Természetesen egy jogtörténeti megoldás átvételének kérdésében előzetesen alapos és konkrét összehasonlító vizsgálatot kell végezni.

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. Bevezető

Az állam- és jogtörténet jellegénél fogva az állam- és jogtudományok és a történeti tudományok számtalan területével kerülhet kapcsolatba. Előbbiek közül kiemelve elsősorban a politikai szociológia, a politológia (politikatörténet), az állambölcselet, államtan, az alkotmányjog, a közigazgatási és pénzügyi jog, a nemzetközi jog említhető meg, de más szak-jogterületekre is utalhatunk ebben a vonatkozásban. Tudományterületünk a történeti tudományok eredményeit sem nélkülözheti, sőt eszköztárában a történeti segédtudományok (diplomatika, archontológia stb.) módszerei is jelen vannak. Ez megfelelő módon vonatkozik a korábban felsorolt és bővíthető diszciplinák eredményeinek, szemléletének felhasználására is. Másrészt a fentiekben említett tudományágak is merítenek a jogtörténet-tudomány eredményeiből, és alkalmazhatják módszereit is. A magyar felsőoktatásban a nemzetközi jogtörténeti összehasonlítás igénye kifejezésre jutott akkor, amikor a szabadságharc bukása után a pesti egyetemen, a neoabszolutizmus idején bevezették a német jogtörténet oktatását, amely azonban hamarosan egyetemes (európai) jogtörténetté változott. Tankönyvekben megjelenő dokumentációi Wenzel Gusztáv (1812-1891) (Egyetemes európai jogtörténet. Buda, 1869), Hajnik Imre (18401902) (Egyetemes európai jogtörténet a középkor kezdetétől a francia forradalomig. Bp. 1875), Király János (1858-1925) (Magyar alkotmány- és jogtörténet, különös tekintettel az európai viszonyokra. Bp. 1908) munkásságához kapcsolódtak. Wenzel nagy forrásfeltárást végzett, felismerte, hogy jogfejlődésünket egyetemes összefüggésekben kell vizsgálni. Teljesítményében a tudományág művelésének megalapozását lehet kiemelni, bár összehasonlító fejtegetései helyenként vázlatosak. Hajnik Imre pozitivizmusa sokkal egységesebb szemléletű, munkásságát a modern európai szellemi áramlatok befogadása jellemzi. Szemléletének és megalapozott tudományos teljesítményének megőrzője volt Király János, aki az egyetemes jellegű orientálódást továbbfejlesztette. A 20. század elején Timon Ákos (1850-1925) alapműve utal az összehasonlítás igényére (Magyar alkotmány- és jogtörténet, különös tekintettel a nyugati államok jogfejlődésére. Bp. 1902). Ennek a műnek 1917-ben már az ötödik kiadása jelent meg. A magyar jogtörténet eredményeinek nemzetközi fórumokon való bemutatását nagyban szolgálta, hogy 1904-ben Berlinben is megjelent. Ezt a munkát máig is használják a magyar alkotmánytörténetet tanulmányozni kívánó külföldiek, annak ellenére, hogy a historiográfiai megítélés szerint a nemzeti jog- és államintézmények mögött az európai összefüggések nem egyszer nem kerülnek teljességükben kifejtésre. Igaz, hogy 1906-tól kezdve a jogi felsőoktatás keretében felszámolták az egyetemes állam- és jogtörténet oktatását, de Illés József (Bevezetés az európai jogtörténetbe. Bp. 1933) és mások is, mint például Holub József és Bónis György tudományos eszköztárukban továbbra is alkalmazták a komparatív (összehasonlító) módszert. Az egyetemes (általános) jogtörténet az utóbbi fél évszázadban az 1948-as reformmal újjászületett, külön katedrát kapott Budapesten, és szerves része lett a vidéki egyetemek jogászképzésének is. A monográfiák mellett számos tankönyv, jegyzet látott napvilágot, amelyek közül méltán emelhető ki Holub József „Általános jogtörténelem” (1950) című úttörő műve, Degré Alajos opusa, Bónis György és Sarlós Márton munkája 1957-ből, illetve a Horváth Pál szerkesztette „Egyetemes állam- és jogtörténet” tankönyv az 1980-as évek elejétől, amelyet különböző változatainak sora követett („általános jogtörténet” megnevezéssel is). A bővülő jogászképzés a kiragadott példák mellett más igényes tananyagokkal is jelentkezik. Ilyenek többek között a következő tankönyvek: Ruszoly József: Európa jogtörténete. Bp. 1996, Ruszoly József: Európa alkotmánytörténete. Bp. 2005, Rácz Lajos (szerk.): Egyetemes állam- és jogtörténet. Ókor-feudális kor. Bp. 1998, Rácz Lajos (szerk.): Egyetemes állam- és jogtörténet. Polgári kor. Bp. 2002. Pécsett önálló egyetemes állam- és jogtörténet tankönyv jelent meg két kötetben (1997, 1998), majd ezek 3. kiadása egy kötetbe szerkesztve és átdolgozva 2005-ben került a joghallgatók kezébe. Új szemlélettel jelentkezett a Földi András szerkesztésében kiadott „Összehasonlító jogtörténet” c. jegyzet (Bp. 2012), amely az intézménytörténetre és a dogmatikára fókuszál. Módszertanilag már Leibnitz szembeállította az ún. külső és belső jogtörténetet. Szerinte a belső jogtörténet (iurisprudentia historia interna) mutatja be a jog szubsztanciájának alakulását, a külső jogtörténet (iurisprudentia historia externa) pedig ehhez megadja a szükséges történeti alapokat. A belső jogtörténet intézménytörténeti és dogmatikus szemlélettel vizsgál, a kronologikus külső jogtörténet a jogképződésre, jogforrásokra és a jogtudomány történetére van tekintettel. Nézetünk szerint oktatási és tudományos szempontból is az a célravezető, ha mindkét megközelítés kellő módon érvényesül, azaz a tananyag vegyes jellegű. A belső jogtörténet művelése felételezi a külső jogtörténet ismeretét, a hallgatókat az elsővel szembesíteni a második nélkül nem lehet. Módszertani figyelmeztető az oktató, a tankönyvíró számára: ha az anyag adathalmaz, nem sok haszna van, mert terheli a hallgatóság memóriáját, és ahelyett, hogy megkedveltetné, meggyűlölteti vele a tárgyat, az összefüggésekre való túlzott koncentrálás nyomán viszont önmagában nem lesz érthető az anyag. E két szempont mögött a gimnáziumi történelemtanítás minősége színesíti a képet. A modern jogászképzés elképzelhetetlen összehasonlító igényű, egyetemes állam- és jogtörténettel párosult nemzeti jogtörténeti alapozás nélkül. Európa közös joghistóriai gyökereinek vizsgálata hangsúlyozottan jelentőssé vált az egységesülő kontinens jelenkor-történeti folyamatainak megismerésében. Európa állam- és jogtörténeti vizsgálata a nagyrégiók szerint történhet. Ezek 1. Nyugat-Európa, 2. az Ibériai-félsziget, 3. Itália, 4. a Balkán, 5. Közép-Európa, 6. Észak-Európa, 7. Közép-Kelet-Európa. Mivel a globalizáció felerősödésével ez a 2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. Bevezető

megállapítás a többi kontinens távoli régiói állam- és jogtörténeti alapvonalainak bemutatására is igaz, mindehhez Ázsia és Afrika, valamint az amerikai kontinens területeinek jogtörténeti elemzése járul. Tankönyvünk lektora, Homoki-Nagy Mária professzor asszony értékes tanácsaival és észrevételeivel, míg Nagy Noémi a szöveg nyelvi gondozásával járult hozzá ahhoz, hogy hallgatóink igényes munkát vehessenek kezükbe. Köszönjük segítségüket!


2. fejezet - II. Az ókori Kelet és az antikvitás 1. 2. Az ókori Kelet állam- és jogéletének hagyatéka Az emberiség bölcsője minden bizonnyal az ókori keleti térség, az ún. „termékeny félhold” és – ahogy Hérodotosz nevezte – a „Nílus ajándéka”, Egyiptom volt. A „termékeny félhold” a perzsa öböltől a Sínaifélszigetig nyúlt, ami nagyjából a mai Izrael, Jordánia, Libanon, Szíria és Irak által felölelt területet jelentette. Délnyugati peremterülete, a Földközi-tenger és a Jordán folyó közötti sáv geopolitikai szempontból különösen jelentős volt: ez kötötte össze Egyiptomot és a görögül Mezopotámiának (folyóköznek) nevezett részt. A 4. évezred vége felé már a „termékeny félhold” térségében és Egyiptomban is lerakták a civilizáció alapjait. Míg Egyiptom saját határain belül fejlődött, és csak a dinasztiák váltakozása jelentett eltérést, addig a „termékeny félhold” országaiban egymás után tűntek fel a színen a sumérok, akkádok, mitannik, hettiták, valamint később az arámok és a héberek. Az ókori Kelettel számos hasonlóságot mutat India és Kína társadalomszerkezete, valamint állam- és jogfejlődése, ezért e két korai kultúráról is itt kell említést tenni. Az ókori keleti térség népeinek állammá szerveződését, társadalomfejlődését hasonló geológiai és ökonómiai feltételek segítették: a nagy kiterjedésű síkságok és a rajtuk átfolyó folyamok. E szerveződés egységei a faluközösségek, a városállamok, ezek szövetségei valamint a hosszabb-rövidebb ideig fennálló egységes birodalmak voltak. A faluközösség sokszorosan rétegzett, egymásra telepített közösségi rendszerében az egyének szerepe a közösséggel szemben nem volt hangsúlyos. A mesterségek családon belül öröklődtek, és ez bizonyos szintű kasztosodást eredményezett. A pap, a kézműves, a földműves, az őr stb. rétegek, kasztok kialakulása tehát a változatlan megoszlású, állandó termelési szerkezet eredménye volt. A vezető pozíció megszerzése a faluközösség munkamegosztási rendjében a rendfenntartó, áradást szabályozó és szakrális szerephez kötődött. A városok, városállamok rendszerint a faluközösségek összeolvadásával jöttek létre. A városállam esetében egy kisebb földrajzi területre kiterjedő, szuverén államalakulatról volt szó, ami azt jelentette, hogy az adott térség széttagolt volt, és – bár a városállamok legtöbbször törekedtek a további területszerzésre – birodalmi egység nem létezett. Tipikusan ilyenek voltak a dél-mezopotámiai sumér patesiátusok, melyek között csak etnikai és kulturális-vallási kapcsolat volt. A szövetségek a széttagoltság korában, azaz a városállami lét és a birodalmi egység közötti átmenetként jelentkeztek. Ez a szakaszos fejlődés elsősorban az ókori Egyiptomot jellemezte. Az ókori keleti államok szerkezete az ún. adópiramissal írható le, ami a felfelé irányuló szolgáltatások rendszeréből jött létre. Az adópiramis legalsó szintjén a faluközösségek tagjai álltak, felettük pedig a közösségi funkciókat ellátó tisztviselők. Pozíciójukat hivataluk, nem pedig magántulajdonuk határozta meg. Az adópiramis csúcsát az isteni származású személyként vagy megtestesült istenként imádatban részesített ún. istenkirály, a despota jelentette. Mindezt a hatalmi jelvényeken túl a szakrális vonást kifejező elnevezés (pl.: malemmu: félelmet keltő ragyogás vagy dingir: isten a suméroknál, a sze Rá: Nap fia Egyiptomban), a szarvval, köpennyel vagy a szokásosnál nagyobb alakban és uraiosz-kígyó fejdísszel történő ábrázolás jelenítette meg. A despota világi és szakrális funkcióval egyaránt rendelkezett, és e kettő szervesen egybefonódott: hatalomgyakorlását isten volta vagy isteni származása legitimizálta; bírói és egyéb döntéseit az isteni igazságosság kinyilvánításának tekintették és ennek a transzcendens eredetű igazságosságnak a fenntartására törekedett a jogrend védelme, azaz a békesség és a jólét biztosítása, valamint a szegényvédelem, a diplomácia és a hadvezetés területén is. Mindazonáltal a trónutódlás örökléssel, alkalmasság okán vagy nem egy esetben katonai puccsal is történhetett. Ha e két utóbbira került sor, az új dinasztia alapítója hatalmát rendszerint azzal fogadtatta el, hogy házasság útján összeköttetésbe került az előző (isteni) uralkodócsaláddal. A keleti államfejlődés legfontosabb jellemzője a stagnáció volt. Időnként sor került ugyan bizonyos szintű elmozdulásokra természeti katasztrófák, külső támadások vagy belülről induló kitörési kísérletek által, de rövid időn belül visszaállt a régi rend, ami azt eredményezte, hogy ezek az államok túlnyomó részt változatlan berendezkedéssel álltak fenn hosszú évszázadokon keresztül. A dinamikus alkotmányfejlődés ilyen hiánya azonban nemcsak az ókori Kelet sajátossága, hanem India, Kína és más ázsiai térségek jellemzője is volt. A keleti jogfejlődés elsődleges jogforrása a szokásjog volt, amely rendszeresen ismétlődő, ésszerű, a társadalmi felfogásból következő szabályok összességét jelentette. Emellett eltérő mértékben, de mindenütt jelen volt az írott jog is. Az írott jogon belül két csoportot különíthetünk el: az egyes jogszabályokat, melyeket különböző elnevezéssel (törvény, rendelet, utasítás stb.) illettek, és a kódexeket, azaz törvénykönyveket. A mai modern 4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. Az ókori Kelet és az antikvitás

kódexek azonban jelentősen különböznek ókori keleti elődeiktől. Ezt a különbséget a kodifikáció jelenségének tág és szűk értelme szerint lehet leginkább megvilágítani. Maga a kodifikáció kifejezés műszó, amelyet Jeremias Bentham angol utilitarista jogfilozófus a 19. század kezdetén alkotott meg két latin szó, a codex (könyv) és a facere (létrehozni, elkészíteni) egybefűzésével. Kétségtelen azonban, hogy nem minden írott jogfeljegyzés kodifikáció. Ennek fogalma szűk értelemben minőségi jogalkotást jelent. Kivételesen találunk olyan kódexeket is, amelyek egy állam teljes vagy közel teljes jogrendjét magukba foglalják, mint ahogy ezt tette a porosz ALR 1794-ben. Mégis szűk értelmű kodifikációnál rendszerint egy jogág elemeit absztrakt jogelvek szerint, szisztematikusan, azaz logikus rendszerbe tagolva szabályozzák úgy, hogy az adott kódex kizárólagos joghatállyal rendelkezik, tehát nem szokásjog és nem is recipiált római jog. A modern törvénykönyvek ebbe a csoportba tartoznak. Ilyen típusú kodifikációs kezdeményezések a skandináv térségben már a 17. században is előfordultak, majd a 18. század második felétől a természetjog és a felvilágosodás hatására ezekből a szellemi áramlatokból fejlődött ki és jutott el virágkoráig a törvényhozástan, és ezzel együtt a kodifikáció első, ún. természetjogi hulláma. Ezzel szemben az ókori és a középkori kódexek – a kodifikáció tág értelme szerint – csupán jogösszefoglalást valósítanak meg. Több jogág elemei keveredtek ezekben, legtöbbször olyan módon, hogy az adott társadalmi viszonyhoz kapcsolódó magánjogi, büntetőjogi és egyéb normák egy helyütt szerepeltek. Szabályozásuk nélkülözi az absztrakt elveket, és ezért erősen kazuisztikus (esetjogi jellegű). A tág értelemben vett kódexek jogforrási jellege gyakran nem egyértelmű: legtöbbször szokásjogi alapú, azt bírói joggal és uralkodói parancsjoggal kiegészítő jogösszefoglalásokról van szó. Az írott jog az ókori Kelet államaiban és a későbbiekben is csak akkor tudott kellő módon hatályosulni, azaz akkor követték és alkalmazták a szabályait, ha azok nem álltak ellentétben a szokásjoggal, vagy az adott uralkodó kellő katonai erővel rendelkezett a szokásjoggal szembenálló rendelkezés végrehajtásának kikényszerítéséhez. Az írott jog a jogalkotó jogpolitikai akaratát tükrözte, míg a szokásjog benne gyökerezett a társadalmi tradícióban. Ha tehát a két jogforrás közt összeütközés volt, a szokásjog rendszerint lerontotta az írott jogot. Ezen túl a szokásjog pótolhatta is az írott jog hiányosságait, ha pedig az írott jog a szokásjognak megfelelően szabályozta a társadalmi viszonyokat, a szokásjog magyarázta annak rendelkezéseit. A szokásjog hatása az írott jogra tehát háromféle lehetett: leronthatta, pótolhatta és magyarázhatta azt. A szokásjog rendszerint szóban terjedt, a társadalmi jogtudatban, emlékezetben volt benne. Az írott jogtól mint jogforrástól azonban akkor is el kell különíteni, ha az általánostól eltérően elemeit összegyűjtötték és írásba foglalták. A keleti állam- és jogfejlődés általános bemutatását követően szólnunk kell az egyes államokról is. Az ókori népek Egyiptomot a Nílus ajándékának tekintették. A folyóparti termékeny földről az országot fekete földnek (Kamit vagy Kemi) nevezték, megkülönböztetve a terméketlen sivatagtól. Az egyiptomi év három szakaszát maga a természet hozta létre: az élet – a papi krónikák magyarázata szerint – az Ízisz könnyeitől megáradt Nílushoz kötődött. November és február között a vetés és a növényzet fejlődése, március és június között pedig a betakarítás zajlott, majd ismét az áradás négy hónapja következett. A hálás egyiptomiak, akik folyójukból Hápi néven istent csináltak, a folyóvölgybe történő betelepedésük után törzsi alapú városállamokat hoztak létre, melyek tartományokká tágultak, és így egyben az egyiptomi nyelven sepetnek, görögül nomosznak nevezett adott közigazgatási kerület alapját is képezték. Minden nomosz több részre oszlott. Ezek voltak először is a főváros (nuil) és határa mint a polgári és a katonai kormányzat székhelye és a saját istenségekkel rendelkező helyi kultusz központja, másodszor a gabonafélék termelésére használt és minden évben elárasztott földek (onu), harmadszor a Nílus áradásakor keletkezett, nehezen kiszárítható mocsaras területek (poh u), amiket többnyire legelőként hasznosítottak és végül a földművelést és a hajózást szolgáló csatornák. Az adószolgáltatás terményben, az adott földbirtok jövedelméhez mérten történt, amely gyakori ellenőrzést és telekkönyvi rendszert feltételezett. A nomosz lakosságát katonai szolgálat és a közmunkáknál robot is terhelte. A nomoszok száma korszakonként eltérő volt. A 4. évezred elejére mintegy negyven nomosz jött létre, melyek idővel két nagy fejedelemséggé, Alsó-Egyiptommá (To-mihi) és Felső-Egyiptommá (To-riszi) álltak össze. A mítoszok istenkirályai és „aranykorként” emlegetett uralmuk után Ménész volt az, aki az i. e. 29. században létrehozta a fáraók királyságát, az egységes egyiptomi birodalmat, amely harminc egymást követő dinasztiával Nagy Sándor világbirodalmáig állt fenn. Ettől fogva Egyiptom jelentős hatalom lett, és befolyása kiterjedt határain túl messze északra is. Ménész az egyiptomi uralkodó prototípusa volt: építőmester és törvényhozó, aki szabályozta a kultuszokat is. Tőle kezdve a papi tekintély a fáraó mögé szorult; nem véletlen, hogy a papi történetírás szerencsétlen véget tulajdonított neki. A leírások szerint egy víziló fogai közt érte a szörnyű halál mintegy hatvanévnyi uralkodás után. A Memphisz központtal, továbbra is törzsi alapokon nyugvó Óbirodalomban (I-X. dinasztiák) az uralkodó isteni származásából következő abszolút hatalommal bírt: immár Alsó- és Felső-Egyiptom kettős koronájának, két ártérnek és palotának a birtokosa volt. A despotikus uralom megszilárdulásával párhuzamosan az istenek eredeti funkciója újabbakkal bővült: Ozirisz a monarcha hatalmának védnöke, Hórusz az uralkodó személyes védelmezője, Rá az állam gondviselője lett. Az uralkodót pedig „jó és nagy istennek” tartották, olyan „örök úrnak”, aki „nem hal meg, csak lenyugszik örök horizontja mögött”. A piramisok feliratai a fáraók boldog földi életéről szóltak, akiket az égi istenek befogadtak maguk 5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


közé. Ez a teokratikus doktrína megszakítás nélkül kísérte végig Egyiptom ókori történelmét. A fáraót hatalma gyakorlásában a nagyvezír, a nagy tízek tanácsa, a dzsáti irányítása alatt álló szakosodott „házak” (katonai ház, arany és ezüstház), a nomoszokat vezető kormányzó (nomarkhész) és az írnokok hada segítette. Sajátos vonás, hogy a nomarkhész általában szakrális és világi vezető is volt egy személyben. Őt a fáraó nevezte ki, apparátusa pedig épp úgy tagolódott, mint uráé. A birodalom gazdasági erejét, szervezőkészségét a II-V. dinasztiák tagjai által építtetett hatalmas piramisok jelzik. Rövid átmeneti időszak, a laza szövetségek kora után i. e. 2100-tól a Théba központtal működő Középbirodalom következett (XI-XX. dinasztiák). Az udvarban a fáraó és a szövetségek kora letört urainak utódai gyakoroltak hatalmat. A kettős koronához fekete Núbiát külön királyságként csatolták hozzá. Egyiptom hatalma ekkor a Tenger-melléken át Szíriáig terjedt. Ezeknek a területeknek az önkormányzatiságát azonban meghagyták, csupán adószolgáltatásra kötelezték őket. A terjeszkedés a fáraó távolsági kereskedelemben elfoglalt pozícióját is erősítette, aki egyedüli hajótulajdonosként kiterjedt export-import tevékenységet folytatott. Újabb átmeneti széttagolódás után i. e. 1050 körül jött létre a Delta menti Szaisz fennhatóságával az Újbirodalom (XXI-XXX. dinasztiák), melyet az i. e. 7. században az asszírok tépáztak meg, majd i. e. 525-ben a perzsák hódítottak meg. Az ókori egyiptomi monarchiát véglegesen Nagy Sándor számolta fel. Az istenek törvényeinek alávetett egyiptomi igazságszolgáltatási rendszer az ötödik dinasztia idején alakult ki. Három foka a helyi szint, a kerületi, 12 tagú bírói tanácsból álló szint, valamint a fáraó bírósága volt. A fáraó bíróságán helyette a vezír és annak tanácsa járt el, az ítéleteket azonban egyedül a vezír hozta a fáraó nevében. A szóbeli tárgyalásokat kivéve a perek írásban folytak. Bizonyítási eszközként ismerték az esküt, a tanúzást és az okiratokat. Az ítéleteket indokolták. A büntetési nemek között a halálbüntetés ritkán fordult elő, általában testi fenyítést alkalmaztak. Az igazságszolgáltatásban a papságnak privilegizált helyzete volt. A templomokban pap tagokból álló különbíróságok működtek, melyekben az írnok világi személyként az államhatalmat képviselte. I. e. 1250 körül II. Ramszesz papi felsőbíróságot is szervezett. Egyiptomban a szokásjog és az írott jog egymás mellett élt. Ez utóbbi a királyi parancsjogot jelentette, melyek közül csak meglepően késői időből, i. e. 500 körülről maradtak fenn töredékes szövegek. Mezopotámia északi részét Akkádnak, déli részét Sumernak vagy Sinerárnak nevezték. E területek között nemcsak történelmi, hanem etnográfiai eltérések is voltak. I. e. 4500 és 4000 között a sumérok már virágzó kultúrát hoztak létre a két folyó közötti síkságon. I. e. 3000 tájékán Sineárban mintegy húsz kiterjedt városállam, ún. patesiátus létezett. Ezek mindegyikét a központi városról nevezték el (Ur, Larak, Lagas, Umma, Erek stb.). A patesiátus szimbóluma az ott tisztelt bálványistennek szentelt templomtorony, az ún. zikkurat volt. A városállam élén a szakrális és világi funkciót is betöltő istenkirály állt. A mezopotámiai államfejlődés sajátos vonása volt a ciklikusság, azaz a városállamok ádáz harcot folytattak egymással a hegemóniáért, majd a győztes rövid időre, esetleg néhány nemzedékre kiterjedő hatalmat gyakorolt. Jellemző volt, hogy az ilyen államalakulatokat belső feszültségek vagy külső támadások hamarosan szétzúzták, majd az anarchiából egy másik városállam dinasztiája emelkedett ki, hogy újabb terjeszkedésbe kezdjen. I. e. 2350 körül a sémita amoriták megdöntötték Sumér hatalmát, és ezzel a folyóköz politikai központja Akkád földjére tevődött át. Birodalmi egység azonban Mezopotámiában csak két ízben jött létre, először Hammurabi trónra lépését követően az i. e. 18. században, nagyjából 100 évvel Bábel városállama alapítása után ennek terjeszkedésével, mintegy 238 évre (Óbabiloni Birodalom), majd másodszor i.e. 625 és 538 között (Újbabiloni Birodalom). A mezopotámiai társadalom erősen differenciált volt. Személyi jogállás szerint különbség volt az awilum, azaz szabad ember (birtokos, hivatalnok, pap, iparos, kereskedő, illetve a kiváltságos városok helyben született polgára, az ún. kidinnutu, azaz kidinnu alatt álló személy), a muškeum, azaz félszabad ember (templomi vagy palotai alkalmazásban álló iparos, állami kereskedési monopóliummal, ún. tamgaruval rendelkező kereskedő, fegyveres) és a wardum, azaz szolga, rabszolga között. Meg kell azonban jegyezni, hogy a wardum perképes volt, rendelkezhetett saját vagyonnal és szabadságát megválthatta. Az újbabiloni korban már csak a mar bani (nemes) és a la mar banutu (polgárjog nélküli paraszt vagy rabszolga) kategóriája élt. Mezopotámia világát a városállami és a birodalmi korszakokban is élénk kereskedelmi élet jellemezte. Ezt tükrözi az is, hogy számos jogi emlék szólt az egyes jogügyletekről és a kereskedelmi tevékenységben résztvevő személyekről. A templomokhoz kapcsolódó, gyakran családi vállalkozásra épülő banküzletek („Egibi és fiai”, Marasu és fiai” cégek) technikái hatottak a lüd és föníciai hitelezőkre, majd jón közvetítéssel az antik görög kereskedelmi életre is. Mezopotámia jogfejlődését a fennmaradt kódextöredékekből és egyéb jogi szövegekből ismerjük. Urukagina, Lagas patesija, aki az előző despotától az i. e. 24. században – kivételesen – csak a világi funkciót vette át egy katonai puccs során, másolatban fennmaradt törvénykönyve szerint átfogó társadalmi reformot kívánt végrehajtani. Ebben a jogalkotásról úgy beszélt, mint ami az istenek előjoga, és a világi kodifikátor szerinte csupán a kinyilatkoztatott akaratot közvetíti, amikor a zűrzavaros idők után „helyreállítja az igazságot”, és nem hagyja, hogy az árvákat, özvegyeket és szegényeket „elnyomják az erősek”. Törvényei megszegőire természetfeletti szankció várt: az istenek átka. A lagasi Gudea, aki nem nevezte magát királynak, hanem 6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


megelégedett az enszi (kormányzó fejedelem) ranggal, i. e. 2100 körül a rendet és a törvényeket ugyan az isteneknek tulajdonította, de szólt arról is, hogy rendelkezései „az ő döntései”. Urnammu (i. e. 2050) sumér nyelvű, a magánbirtokosi rend biztosítására törekvő kódexe szerint ő mint király isteni erővel alkotott jogot, és így „hozott igazságot az országba”. Az iszini Lipit-Istar (i.e. a 20. sz.) „isteni meghagyásból” maga tette ezt, és hozzá hasonlóan Hammurabi is úgy beszélt magáról, mint aki „igazságot és jogot tett a nép szájába”, mivel neki ajándékozta oda a napisten „az igazság normáit”. A természetfelettire egy megszokott „feladat” várt: az isteni átok beteljesítése azzal szemben, aki az uralkodó „szavaira rá sem hederít” vagy „szobrát megmásítja”. Ezekben a példákban egy lassú változást figyelhetünk meg. A jogalkotás először a természetfelettihez teljes mértékben kötődött, és ennek hangsúlyozása biztosított az adott jogi normának legitimációt, majd lassan átkerült a világi uralkodó hatáskörébe. Ezt a folyamatot jogi szekularizációnak nevezzük. A mezopotámiai jogfejlődés legteljesebb fennmaradt emléke Hammurabi törvényoszlopa. A sémita uralkodó önmagáról kódexében, ami egy kúpban végződő henger alakú diorit kőoszlop, a következőképp beszélt: ő „üdvöt hozó pásztor”, „hatalmas király, napja Bábel városának, aki fényt áraszt Sumér és Akkád országaira” és „aki engedelmessé teszi a négy világtájat”. A szétszórt patesiátusokból uralkodásának negyvenkét évére birodalmat kovácsolt, amelyhez a kultusz és a jogrend egységesítése is hozzájárult. Először tehát kötelezővé tette Marduknak, Babilon helyi bálványistenének a tiszteletét, majd kódexével – több új intézmény bevezetése mellett – a volt városállamok jogrendje közötti ellentmondások feloldására törekedett. Hatását jelzi, hogy a térség uralkodói Hammurabi kora után több száz éven át utaltak rendelkezéseikben az Óbabiloni Birodalom megalapítójának törvényoszlopára. Az akkád nyelvű kódex szokásjogi alapú, melyhez uralkodói rendeleti jog és a hétköznapi jogélet problémáira utaló bírói jog, az „igazságos ítéletek gyűjteménye” társult. A király jogtudósai a korábbi sumér-akkád jogirodalmat, a királyi rendeleteket és az írásba foglalt ítéleteket dolgozták fel. A Codex Hammurabi a kodifikáció tág értelmében vett törvénykönyv. Első része (1-41. §§) közjogi rendelkezéseket, míg második része (42-282.§§) vagyoni viszonyokra vonatkozó rendelkezéseket (hitelezés, a kölcsön feltételei és a kamat mértéke, letét, bérlet, egyes szolgáltatások), majd jogági elkülönítés nélkül családjogi és büntetőjogi szabályokat tartalmaz. Hammurabi a csatornarendszert és a templomokat közérdekből állami vagyonnak minősítette, és ezeket fokozott védelemben részesítette. Magánjogának legfőbb jellemzője a magánbirtokosi rend védelme volt. Míg a városállamok korában a földek közösségi tulajdona volt jellemző és az egyén csak használati joggal rendelkezett azon a földön, amit ő művelt meg, az óbabiloni korban a királyi földtulajdon vált meghatározóvá. Az alattvalóitól elkobzott földeket azonban rendszerint nem tartotta meg az uralkodó, hanem adománybirtokként továbbadta az arra érdemeseknek. Az ún. missarum-rendelet, amely a földek feletti adósságot és ezzel együtt az adósrabszolgaságot számolta fel időről időre, nemcsak Hammurabi művére, hanem a mezopotámiai jogi kultúra más korszakaira is jellemző volt. Az adósjogi rendelkezéseken túl a kereskedelmi életet érintették a szállítókra, a közvetítőkre és ügynökökre valamint a letétre vonatkozó szabályok, de rabszolgák adásvétele esetén a szavatosság intézménye is. A kódex családjoga tekintetében fontos megemlíteni a poligámia háttérbe szorítására irányuló törekvést, szemben a Hammurabi közvetlen elődjének, SinMuballitnak a korából fennmaradt két jogi dokumentummal, amelyek legális poligámiáról tettek tanúbizonyságot. A mezopotámiai jogi kultúra általános jellemzője volt egyébként, hogy a szülők által kiválasztott hitves mellé a férj másodfeleséget vehetett, ágyast tarthatott, illetve prostituáltakat is látogathatott, hiszen házassági hűségre Hammurabi előtt és után is csak a nőt kötelezték. A kódex büntetőjogát a vérbosszú és a kompozíció (a sérelem nagyságától és a sértett társadalmi állásától függő vagyoni elégtétel) egyidejű jelenléte jellemezte. Ismerte a halálbüntetést (megpörkölés, karóba húzás, folyóba vetés stb.), a testcsonkító, illetve testfenyítő büntetést és az elkövető családtagját sújtó büntetést is. Büntetési rendszerének alapját a „szemet szemért, fogat fogért” elv (tálió-elv) képezte. A kódex – a teljesség igénye nélkül – eljárási szabályokat is rögzített. Bizonyítási eszközként alkalmazta az istenítéletet, az esküt, valamint a tanúvallomást. Szigorúan büntette a hamis tanúzást, illetve a hamis vádat. Az ítéletet pecsétes okmányba foglalták, és ha ezt utólag a bíró „meghajlította”, nyilvános hivatalvesztéssel büntették. Asszíria a Tigris és az Eufrátesz felső folyása mentén, Mezopotámiától északnyugati irányba elhelyezkedő, mezőgazdasági művelésre többnyire alkalmatlan, de vasércben gazdag területet jelentette. Egységes állam itt a 3. és a 2. évezred fordulóján jött létre, mely az alapító törzs, illetve a törzsi istenség nevét vette fel. Az asszír birodalom nem jogi teljesítményéről, hanem hódító politikájáról és kegyetlen, barbár hadviseléséről volt ismert. Fejlett haditechnikájuk, legfőképpen pedig vasfegyvereik által jelentős sikereket értek el. A leigázott népeket rendszerint lemészárolták, vagy százezres nagyságrendben erőszakos módon áttelepítették. Az ilyen módon hazájuktól és kultúrájuktól elszakított fiatal férfiak katonai utánpótlást jelentettek az asszír haderő számára, míg az áttelepítettek többségével kietlen, hadi felvonulási területeket műveltettek meg. A leigázott népek deportálásának módszere a lázongások megelőzése, illetve elfojtása szempontjából is hasznosnak bizonyult. A militáns asszír állam társadalma a babiloninál jóval kevésbé volt differenciált. A patesi szakrális és világi funkcióját mindvégig megőrizte. Ennek külső megjelenése volt az, hogy a templomot és a palotát egybeépítették, megkönnyítve az uralkodónak a napi templomi áldozatot. Ennek következtében nagy létszámú,



elkülönült papság sem jött létre. A földtulajdonjog hódítás jogán a királyt illette, bár ténylegesen a föld nagy része a főtisztviselők és a katonai vezetők, az ún. hatalmasok (rube) kezében volt. A földek megművelését a bérmunkások és a félszabad foglyok végezték. Az újasszír korban az áttelepített népekből jött létre a telkes parasztok rétege, akiket a földdel együtt adtak a földbirtokosoknak úgy, hogy a tulajdonjog ekkor is a királyé maradt. Asszíria uralmának végét i. e. 612-ben a méd-perzsa csapatok Ninive feletti győzelme, majd a karkemiszi csatában (i. e. 605) bekövetkezett végső katonai vereség jelentette. Az asszír jogrend első fennmaradt emlékei az ún. óasszír törvények, melyek a kor bírósági szervezetébe és a peres eljárás menetébe engednek bepillantást, Kánis kereskedőtelepéről kerültek elő. Az i. e. 12. századból származó középasszír törvényeket Assurban, a Šamaš-szentély kapuja közelében tárták fel, ahol a bíróság rendszerint ülésezett. Az assuri „A” tábla, az ún. „asszír nők tükre” elnevezését annak köszönheti, hogy a nemi erőszakot és a női házasságtörést büntette, mindkettőt halállal. A férfiak házasságtörését abban az esetben büntették (ugyancsak halállal), ha a férfi tudta, hogy az adott nő más felesége. A férfi házas voltának nem volt jelentősége, hiszen a mezopotámiai jogi kultúrában a férfiakat nem kötelezték hűségre. A „B” tábla öröklési jogi szabályokat tartalmazott. Jellemző vonása, hogy az elsőszülött fiú az atya hagyatékából kétszeres mértékre tarthatott igényt. A középasszír korból az említett törvényeken túl a palota és az uralkodó feleségeinek életére vonatkozó utasításgyűjtemények is maradtak ránk. Az asszír jogrend elsődleges forrása azonban a szokásjog volt, mely intézményeiben babiloni hatást mutatott. Izrael történetének kezdete Ábrahám és Sára életéhez köthető, akik a mezopotámiai Ur városából vándoroltak Kánaán földjére. Gyermeküktől, Izsáktól született unokájuk, Jákob tizenkét fiút (Ruben, Simeon, Lévi, Júda, Gád, Áser, Dán, Naftali, Izsakhár, Zebulon, József és Benjámin) nemzett, akiktől a héber nép tizenkét törzse származott. Jákob családja egy éhínség idején Egyiptomba, a Nílus-delta keleti vidékére, Gósen földjére települt át, ahol autonómiát élvezve tovább folytatta nomád életmódját. Egyiptomból a néppé sokasodott és időközben rabszolgasorba süllyedt héberek 400 év után vonultak ki Mózes vezetésével az i. e. 15. vagy 13. század közepén. A Kánaánba történő visszatérést követően a tizenkét törzs laza szövetségi rendszerét a törzsfők, illetve a választott, karizmatikus hatalommal rendelkező (fő)bírák (Jefte, Gedeon, Debóra, Sámson stb.) vezették. Mózes a negyven éves pusztai vándorlás alatt négyfokú bírói szervezetet (tizedesek, ötvenesek, századosok és ezredesek) hozott létre, mely felett ötödikként a karizmatikus vezető, ő maga állt. A bírák korában azonban már minden város kapujában a választott tagokból álló ún. béth din (törvény háza) ítélkezett, míg a (fő)bíró több törzs vagy az összes törzs felett töltött be az igazságszolgáltatásnál jóval kiterjedtebb, vezetői funkciót. A héber nép monoteista vallása nemcsak az atyáik Istenébe vetett személyes hitben jelent meg, hanem teokráciában is megnyilvánult, azaz a jog- és államélet minden területét meghatározta. Jelentős változás volt i. e. 1030-ban a királyság létrehozása. A teokratikus jelleg azonban ekkor is megmaradt; az ún. királytörvény (V. Mózes 17:1420) szerint a király első feladata megválasztását követően az volt, hogy a Tórát lemásolja magának, majd ezután „életének minden idejében” magánál tartsa, olvassa és persze megtartsa. Rendeletalkotási joga, kormányzása és bíráskodása csakis az isteni jog adta keretek között mozoghatott. Vele szemben modern kifejezéssel élve hatalmi ellensúlyként jelentős szerepe volt az államéletben a prófétáknak is, akik a királyt szükség esetén – kisebbnagyobb eredményességgel – figyelmeztették, ha magatartása bármely tekintetben megsértette a Tóra rendelkezéseit. Az első királyt, a benjaminita Sault az utolsó főbíró, Sámuel próféta felkente, majd nyilvánosan a Micpában összehívott népgyűlés királlyá választotta. Az ókori Kelet világában egyedülálló, hogy Izraelben a királyi hatalom el volt választva a főpapi tevékenységtől, és a mindenkori főpap – a prófétákhoz hasonlóan – szakrális feladatát ellátva szintén bizonyos ellensúlyt képezett a királyi hatalommal szemben. A papságot Lévi törzsének férfiai alkották, akik a honfoglalást követően saját törzsi területet nem is kaptak, hanem elszórtan éltek a többi törzs között. A lévitákon belül a főpapi tiszt Mózes bátyját, Áront, illetve férfi leszármazóit illette (kohaniták). Izrael államának fénykorát politikai, gazdasági és kulturális tekintetben is a Júda törzséből származó Dávid, majd fia, Salamon uralkodása alatt élte. Dávid uralkodásának (i. e. 1010-970) nyolcadik évében tette fővárosává Jeruzsálemet, amely azóta is a zsidó identitás központi elemét képezi. Saul és Dávid az állam területi integritását, külső biztonságát teremtették meg, de Dávid nevéhez fűződik a zsidó állam központi közigazgatási apparátusának kiépítése is. Salamon (i. e. 970-930) hatalmas építkezéseivel és a gazdasági élet erősítésével szolgálta népe jólétét. Hajói nemcsak a föníciai városállamokkal, hanem Egyiptommal és a Földközi-tenger távoli partjainak népeivel is kereskedtek. Salamon halálát követően a törzsek szövetségén alapuló egységes monarchia kora véget ért. Tíz törzs az Izrael nevet viselő északi királysághoz csatlakozott, melynek központja Szamária lett. Az egymást követő kilenc dinasztia uralmát végül az asszír hódítás számolta fel i. e. 721-ben. Az északi királyság lakosságát Asszíriába deportálták, helyükbe idegen népeket telepítettek be az asszír kormányzó fennhatósága alá rendelt szamáriai tartományba. A fennmaradó két törzs (Júda és Benjámin) Júda néven önálló királyságként élt tovább délen, melynek trónján Jeruzsálemben Dávid leszármazói ültek. Júdát függetlenségétől az Újbabiloni Birodalom fosztotta meg. A hetven éves ún. babiloni fogság után, bár onnan a két törzs túlnyomó része három nagyobb hullámban (i. e. 538, 458 és 444) hazatért, a perzsa fennhatóság, majd Nagy Sándor uralma következett, melyek 8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


alatt – bár tartományukat a perzsa, majd a makedón uralkodó által kinevezett kormányzó igazgatta – a zsidó nép vallási, jogi, nyelvi és közigazgatási autonómiája biztosítva volt. A hellén utódállamok függőségéből Júda királysága a Júda Makkabi vezette szabadságharc (i. e. 167-140) győzelmével került ki. Ekkor mintegy nyolcvan évnyi szuverén állami lét, a Makkabeusok (Hasmóneus-dinasztia) uralkodása következett. A király, aki ebben a korban egyben a főpapi tisztet is betöltötte, a 70 főből álló szünedrion (Szanhedrin vagy Nagy Törvényszék) segítségével vezette államát. A szünedrion kormányzati, törvényhozó és igazságszolgáltatási hatáskörrel is rendelkezett. A zsidó társadalom ekkorra – elsősorban a hellénizmus hatására – vallási és politikai szempontból is megosztottá vált. I. e. 63-ban Júda római protektorátus alá került, majd i. e. 6-ban Iudaea néven provinciává szervezték a volt zsidó államot. I. sz. 70-ben Titus légiói lerombolták a római uralommal és a császárkultusszal kibékülni nem tudó nép politikai és vallási központját, Jeruzsálemet, illetve a babiloni fogság után, i. e. 516-ban újjáépített salamoni Templomot. A zsidóság szétszóratása azzal pecsételődött meg, hogy Hadrianus császár i. sz. 135-ben a tartomány nevét Iudaeáról Syria Palaestinára, a főváros nevét pedig Jeruzsálemről Aelia Capitolinára változtatta. Ettől kezdve a zsidó népnek 1948. május 14-ig nem volt nemzeti otthona. Az ókori zsidó jog elsőszámú forrása a Biblia első öt könyvét képező mózesi törvénykönyv, a Tóra, amely a héberek jogát az isteni rendelésre vezeti vissza. Mózes ilyen módon csak közvetítette a nép felé a Szináj hegyén átvett kinyilatkoztatást, magát a két kőtáblára vésett Tízparancsolatot és a törvény további szabályait is. Mivel jelentős terjedelmű történeti részeket is tartalmaz és több jogág elemei keverednek benne, a Tóra a kodifikáció tág értelme szerinti törvénykönyvnek tekinthető – hasonlóan más keleti jogforrásokhoz. Eltér tőlük azonban abban, hogy alapelveket is rögzít: a Tízparancsolat első négy rendelkezése (I. tábla) az Isten és ember közötti viszonyt, második hat rendelkezése (II. tábla) az ember és ember közötti viszonyt szabályozza. Az összes többi norma, a 613 micva, azaz parancsolat ez utóbbi hat alapelvből (a szülők tiszteletének elve, az emberölés, a lopás, a házasságtörés, a hamis tanúságtétel és a más tulajdona megkívánásának tilalma) következik, ezekből vezethető le. Fontos azonban, hogy a parancsolatok között bizonyos hierarchia áll fenn: az emberi élet védelmének a többi parancsolat alárendelődik, azaz végszükség esetén az élet védelme kerül elsőbbségbe. A Tóra sajátossága az is, hogy a Teremtő képmását hordozó emberiség minden tagjának emberi méltóságot és ezért egyenlő jogokat tulajdonít, azaz az isteni jog társadalmi állástól függetlenül biztosít védelmet: ha házasságot tör, ha embervért ont, ugyan azt a büntetést írja elő a Törvény, legyen az elkövető király vagy szolga. A büntetés épp így független attól is, hogy a sértett társadalmi állása mi. A Tóra az államhatalom létrejöttének okát és eredeti funkcióját abban látja, hogy az állam a közrendet fenntartsa, valamint a bűncselekmények elkövetőit üldözze és megbüntesse (I. Mózes 9:5-6). Mivel azonban az embervér ontása Isten elleni vétek is, a Tóra a kiengesztelés megszerzése céljából elismeri a meggyilkolt személy rokonainak vérbosszúhoz való jogát. Ezt azonban azzal egészíti ki, hogy intézményesíti a menedékjogot is: nem szándékos emberölés esetén lehetőséget ad az elkövetőnek arra, hogy az ország területén szétszórva található hat ún. menedékváros egyikében keressen a vérbosszú elől menedéket és ott várja ki a rendes bírói eljárást. Ilyen módon a szándékos és a gondatlan elkövetés közötti különbségtétel a bűnösség megítélésében fontos szerepet kap, szemben más keleti népek tettközpontú büntetőjogával. A Tóra a mai értelemben vett pénzbüntetést nem ismerte. Vagyoni szankcióként – más ember tulajdonában történt károkozás esetén – a kompozíciót alkalmazta, amely rendszerint a kár többszörös értéke volt. Az emberi méltóságra vezethető vissza az a szabály is, hogy az ún. elengedés évében, azaz minden ötvenedik évben az adósságokat elengedték, a földeket visszaadták eredeti tulajdonosuknak. Mezopotámiában ehhez az uralkodó missarum-rendelete volt szükséges, a hébereknél azonban isteni parancsról, erkölcsi elvárásról volt szó. A Tóra humanizmusa így lehetőséget adott a szegényeknek a felemelkedésre akkor is, ha saját hibájukból jutottak ilyen helyzetbe. A Tóra magánjogában kiemelkedő jelentőséggel bírnak a családjogi tárgyú rendelkezések, melyek erkölcsi iránymutatásukkal a zsidó, majd az európai zsidó-keresztény kultúra alapját képezték és képezik ma is. Ilyen többek között mindkét házasfél kötelezettsége arra nézve, hogy hűséget tanúsítsanak egymás iránt, vagy a vérrokonokkal történő házasságkötés tilalma. Nem hagyható figyelmen kívül a Tóra szociális jogi rendelkezéseinek sora sem, az árvák, özvegyek, szegények, idegenek jogvédelme illetve ellátása, mely nem az állam, hanem a társadalom más tagjainak feladata volt. Ez utóbbiak közé tartozott a legközelebbi férfirokon erkölcsi, de nem jogi kötelezettsége arra, hogy az utód nélkül elhalt rokon özvegyét feleségül vegye. Az ilyen ún. sógorházasságból (levirátus) született első fiúgyermeket az elhaltról nevezték el, akinek a neve így nem veszett ki népe közül. Izraeltől északra, a Földközi-tenger partján, a tengeri népek vándorlása során telepedett le a föníciai népesség. Fönícia a szárazföld felé zárt terület volt, a lakosság életében ezért a tenger játszotta a fő szerepet; olyannyira, hogy a sziklás hegyek által elválasztott városállamaik (Arvád, Akko, Akkra, Türosz, Berütosz, Aradosz, Büblosz, Szüdon) lakossága is tengeri úton érintkezett egymással. Ezek a városállamok i. e. 1200 és i. e. 200 között a Kelet legfontosabb kereskedelmi csomópontjai voltak, hiszen a délről és keletről érkező áruk itt találkoztak. A hajóépítési technikájáról is ismert nép Észak-Afrikában, Krétán és Ciprus szigetén számos kereskedelmi bázist, gyarmatvárost épített ki, melyek révén a tengerpart mögötti térségek áruit is feltárták.



Huszonkét mássalhangzóból álló betűírásuk is a közvetítő kereskedelem és a pénzgazdálkodás zökkenőmentes bonyolításának szolgálatában állt. A föníciaiak gazdag városállamait előbb az asszír birodalom tette adófizetőjévé, majd az Újbabiloni Birodalom, illetve a perzsa hódítás áldozataivá váltak. Mezopotámiától keletre, a Zagrosz-, az Ebrusz- és a Makran-hegység által határolt kietlen, de fa és érclelőhelyekben gazdag fennsíkon terült el az i. e. 3. évezredben az állandó hadakozásáról ismert hatalmas állam, Elám. A 2. évezredben indoeurópai nyelvet beszélő árja törzsek törtek be a területére, akiktől az „árják országa”, azaz Irán elnevezés is származik. Az irániak között – asszír források és Hérodotosz szerint – két törzscsoport létezett, a médek és a perzsák. A méd törzsek az i.e. 8. században egyesültek, majd Asszíriával állandó hadakozásban álló, önálló királyságot hoztak létre. I. e. 550-ben a perzsa II. Kürosz, miután a médeket legyőzte s székvárosukat Ekbatant elfoglalta, új birodalmat alapított (méd-perzsa ikerbirodalom). A perzsa uralkodók hatalma a „termékeny félhold országaira”, Egyiptomra és az Égei-tenger keleti partján fekvő városokra is kiterjedt az i. e. 538 és 332 közötti időszakban. Hérodotosz úgy írta le a hatalmas méretű, gazdasági integrációt is jelentő birodalmat, mint amely húsz/harmincegy helytartóságra, szatrapeiára tagolódott. Ezek élén a közigazgatási és igazságszolgáltatási hatáskörrel is rendelkező, király által kinevezett szatrapészek álltak. Mellettük gyakran meghagyták a helyi kormányzót, aki a belügyek intézésében rendelkezett korlátozott hatalommal. A szatrapeia katonai vezetője, a helyőrségparancsnok azonban csak a központi hatalomnak volt alárendelve, mint ahogy ennek érdekeit szolgálta a kémhálózat és az egységes birodalmi fizetőeszköz, a dareikosz bevezetése is. Minden helytartóság kiváló úthálózattal és postaállomásokkal összekötött tartományokra oszlott, melyekben akár több leigázott nép is élt. Bár a birodalom haderejében ezeknek a népeknek a katonaanyagát összefogta, a helyőrségparancsnokok és a birodalom öt katonai körzetének főparancsnokai perzsák voltak. Ez a tudatos taktika könnyen magyarázható: a hatalmas méret magában hordozta a birodalom egyben tartásának gondját. Csupán Egyiptom három ízben lázadt fel a perzsa uralom ellen, de több helyen a szatrapák is kiskirályként próbáltak önállósodni. A perzsa uralkodók azonban, mint ahogy erről a Perszepoliszból és Szuzából származó domborművek és feliratok tanúskodnak, büszkék voltak birodalmuk soknemzetiségű jellegére. Az uralmuk alatt élő népek teljes nyelvi, közigazgatási, jogi és vallási autonómiát élveztek mindaddig, míg adóikat megfizették. A méd-perzsa birodalom hatalmának i. e. 332-ben a makedón Nagy Sándor véget vetett, de hatalmi szimbolikája, adminisztratív megoldásai hellén közvetítéssel továbbéltek. Szó esett már arról, hogy társadalomszerkezetének, valamint állam- és jogfejlődésének hasonló vonásai miatt az ókori indiai és kínai kultúrát is – tág értelemben – a Kelethez soroljuk. Az Indus folyó és Beludzsisztán között, fénykorában egymillió négyzetkilométer kiterjedésű területen i. e. 2500 és i. e. 1500 között hatalmas városállamok, a dravida néven összefoglalt törzsek városállamai (Harappa, Mohendzso Daro, Amri, Lothar, Rupar stb.) terültek el. Ezt az ún. Harappa-kultúrát az i. e. 2. évezredben a perzsákkal rokon árja törzsek pusztították el. Először az öt folyó vidékén (Pandzsab) telepedtek le, majd lassan dél felé vándoroltak: a Gangesz-völgyi civilizációban a törzsi-nemzetségi közösségeket felváltó államok létrejöttét az i.e. 1. évezred elejére teszik. Ezek élén a kezdetben választott, majd öröklés útján trónra kerülő király, a rádzsa állt. A faluközösségekben az állandósult belső munkamegosztás és a brahmanizmus világképe a kasztrendszer kialakulásához vezetett (i. e. 9. sz.). A négy kaszt (brahmana: papi előkelők, ksaatriya: katonai előkelők, vaisya: dolgozók, azaz parasztok, iparosok, kereskedők, valamint sudra: bérért dolgozók, szolgák) között a határok olyan mélyek és áthatolhatatlanok voltak, hogy tagjaik egymással nem is házasodhattak. A szubkontinens egymással folyamatosan hadakozó 16 nagyobb államából egységes birodalom először i. e. 500 körül jött létre a Gangesz folyó alsó folyása mellett Magadha felemelkedésével. Miután Nagy Sándor 327-ben a kis államok ellenségeskedését kihasználva behatolt Indiába, a Mauria házból való Candragupta vezetésével partizánháború indult a makedónok ellen. I. e. 315-ban ő lett Magadha – isteni származásúnak tekintett – királya, és ezzel egy egyre terebélyesedő birodalom uralkodója. Unokája, Asóka (i. e. 272-232) a királyság területét hódításokkal tovább gyarapította, míg a félsziget nagy részét birodalmához csatolta. Véres háborúitól megcsömörlötten áttért a buddhista tanok követésére, amelyet a politikai életben a brahmanák uralmának háttérbe szorítására használt. A kasztok ugyan ekkor is megmaradtak, de az első három kaszt közötti korlátok enyhültek, illetve vallási tekintetben megszűntek. Misszionárius elhivatottságának köszönhetően a buddhizmus ekkor vált helyi vallásból világvallássá. A földművelő életmód a faluközösségek fenntartását jelentette; az adót, azaz a termények 1/6 részét nem az egyén, hanem a faluközösség szolgáltatta be. Asóka államát nagy létszámú hivatalnokapparátus, besúgóhálózat, rokonai köréből származó helytartói, valamint gyalogosokból, lovasokból, harci szekerekből és elefántokból álló erős hadserege segítségével tartotta egyben. Fiai azonban i. e. 232-ben már megkezdték birodalma felosztását, miközben külső támadásokkal szemben is védekezniük kellett. A dinasztia és a birodalmi egység véglegesen i. e. 185-ben bukott meg. A független indiai államok sokaságából az i. sz. 3. század végére a Gupta-dinasztia királyai (i. sz. 240-495) teremtették meg a szubkontinensen az utolsó keleti típusú birodalmat, melyet a magas színvonalú városi élet, a szanszkrit epika, a csillagászat és a művészetek tekintetében is India aranykorának szokás nevezni.



A hindu magatartást szabályozó normák, a szasztrák három csoportja a dharma, az artha és a káma volt. A dharma a vallási normák körét jelentette, melyek a túlvilági jutalomra irányultak, az artha a kormányzás művészete, azaz az uralkodói politika tudománya és a meggazdagodás tana volt, a káma pedig a nemiségre vonatkozott. A dolgok természetes, transzcendens rendjéből következően egyformán kötelező volt mindhárom. A dharmának tehát a király is csak szolgája volt, aki ugyan hozhatott saját rendelkezéseket és bíráskodhatott is, de csakis a dharma keretei között. Ez a vallási elemekkel mélyen átszőtt jogrend a védák tanításaiból, a jogot ismerők döntéseiből és az árják szokásaiból állt. A különböző jogot oktató védaiskolák ránk maradt kézikönyvei közül a legrégibb az iskola nevét viselő ún. Manu törvénykönyve. Keletkezési ideje bizonytalan: valószínűleg i. e. 200 és i. sz. 200 között állították össze. A versbe szedett, szanszkrit nyelvű, 12 fejezetből álló műnek azonban csak a 8. és a 9. fejezete tartalmazott kazuisztikus rendelkezéseket a magánjog, a büntetőjog és a hadijog területéről, azaz túlnyomó része a teokratikus állam vallási előírásaiból állt. Az ősi kínai civilizáció i. e. 2000-től egymást váltó, félnomád, városközpontú, feudális jellegű szervezetek keretei között jelent meg. Qin Shi Huangdi (Csin Si Huang-ti) fellépésével azonban i.e. 221-ben kíméletlen leszámolásokkal kísért birodalomegyesítés kezdődött el. A kínai császárság első dinasztiája, a Qin-ek uralma idején (i. e. 221-206) került sor a mandarin (hivatalnoki) rendszer kiépítésére, a súlyok és mértékegységek megállapítására, valamint a pénzrendszer létrehozására, az utak, csatornák és vízhálózat megépítésére és nem utolsósorban a birodalmi jogrend kialakítására. A Han császárok (i. e. 206 – i. sz. 220) a birodalmiság szolgálatában erős központosítást végeztek. Uralmuk idején a földművelésen alapuló életmód mellett ebben a korban vált meghatározóvá a távolsági kereskedelem is, miután i. e. 114 körül az ún. Selyemút közép-ázsiai részét is megnyitották. A fővárosból, Chang’an-ból induló útvonal döntő szerepet játszott a kelet-nyugati kereskedelmi és kulturális kapcsolatok alakításában, hiszen a dél-, közép- és nyugat-ázsiai országokat Európával és Észak-Afrikával is összekötötte: míg a selyem előállításának titkát féltve őrző Kína elsősorban selymet, fűszereket és porcelánt exportált, a Hu elnevezésű növényeket (pl. a Hu barackot és tököt) a kereskedők honosították meg keleten. Autonóm városokról és annak keretei között relatív önálló polgárságról azonban a kínai császárságban szó sem lehetett. Így a kereskedő réteg, bár munkájukat virágzó bankrendszer és kezdetleges formájú értékpapírok is segítették, ki volt szolgáltatva az állami bürokráciának, és szigorú korlátok között tevékenykedhetett csak. A Han-dinasztia bukásával újabb széttagolódás következett, és – az ókor időkereteit már túllépve – csak i. sz. 589-ben egyesült újra Kína a Sui (Suj)-dinasztia uralma alatt. A kínai császárság hirdetett ideológiája egy komplex eszmerendszeren alapult. Elismerték a hagyományos konficiánus erényeket, hiszen a kor Confucius (kínai nyelven Kongzi vagy Kung-ce, i. e. 551 – 479) tanait követő tudósai udvari tanácsadói szerepet is betöltöttek, de a hivatalos ideológiában a taoizmus és a yin-yang iskola elemei is jelen voltak. Ha az uralkodó „mennyei feladatát” nem látta el, hatalma illegitimmé vált, és uralkodói joga más házra szállt át. A dinasztiaváltások ideológiai hátterén túl azonban a vallás a jogrendre nézve is meghatározó volt. A törvényekre (fa) és egyéb rendelkezésekre (lü vagy ling) következetes terminológiát a Qin államban még nem alkalmaztak. A vallási alapú jutalmak és büntetések bonyolult rendszerét tartalmazó ún. fa chia (törvény iskolája) azonban nem kodifikált jog volt. A legfőbb törvényhozó, mint a széttagoltság korában, úgy a császárság idején is az uralkodó volt, aki főhivatalnokai és tanácsadói véleményét meghallgatva járt el. Az írott törvényektől való eltérés azonban bevett gyakorlat volt az ítélkezésben. Ezt a bírói jogot a „hivatal gyakorlata” (ting xingshi) névvel illették. A jogforrások közt harmadikként – a törvényhozás hiányosságainak kiküszöbölésére – alkalmazták az analógia módszerét is. A többfokú igazságszolgáltatás letéteményese a hivatalnokok jól szervezett hálózata volt, amely nem vált el élesen a közigazgatás rendszerétől. A birodalmi jogrendről elsősorban a Shuihudinál, egy császári hivatalnok sírjában talált, Qin-kori iratok, valamint a „Zouyanshu” című korai Han-kori iratminta-gyűjtemény alapján alkothatunk képet. A bambuszlapokra írt Shuihudi iratok (i. e. 217) több száz kazuisztikus, büntetőjogi és adminisztratív rendelkezést, iratmintákat és esetleírásokat tartalmaztak, míg a „Zouyanshu” (i. e. 186), amelyre ugyancsak egy hivatalnoksírban leltek rá, a korábbi Qin és az éppen uralkodó Han-dinasztia idejére keltezett jogi szövegeket is magába foglalt. A birodalmi jog az uralkodó, a hivatalnokok, a hadsereg és a parasztság jogait is tartalmazta, az elkövető társadalmi állását, elsősorban a nemesi rang húsz fokozatát messzemenően figyelembe véve. A büntetések (halálbüntetés, testcsonkítás, kényszermunka, vagyoni megváltás) azonban nem csak az elkövetőt sújtották: a lakosságot az állam kölcsönös felelősségi csoportokra (öt-öt család, illetve egy-egy hivatal tagjai) osztotta, és ha az adott csoport bármely tagja bűncselekményt követett el, a csoport összes tagját felelősségre vonták. A kollektív felelősség alól csak az mentesült, aki a feljelentést tette. A megfélemlítésnek és a kontrollnak ez a kifinomult rendszere közvetlenül az emberi életet és a magántulajdont, közvetetten azonban a tradicionális társadalmi pozíciókat és magát a birodalmat erősítette. Az ókori Kelet politikai és kulturális hagyatékával, valamint jogéletének egyes elemeivel Európa a hellén világbirodalom közvetítésével találkozott, míg a Kelet világában leginkább kiforrott, átfogó jogrendet, a bibliai normákat a zsidó-keresztény kultúra örökítette át kontinensünk népeire.



2. 3. Hellász állam- és jogéletének hagyatéka A történettudomány bölcsőjeként számon tartott Hellász világa viszonylag csekély, mintegy 64.500 négyzetkilométernyi területre terjedt ki. A görög államfejlődés első korszaka az ún. küklaszi kultúra (i. e. 30002300), a felbomlásban lévő nemzetségi társadalmak kora volt. Mindemellett a politikai szervezkedés nyomai is megtalálhatók voltak: Mélosz szigetén magas védfalakkal körbevett város romjaira leltek, és Trója legrégibb rétegei is ebből a korból származnak. Az ún. krétai vagy minószi korszak (i. e. 2100-1400) politikai rendszere a babiloni minta szerint alakult. Kréta sok kis városa Knószosz központtal egységes államba tömörült, melynek élén a szakrális és világi funkciót is betöltő minósz, azaz istenkirály állt. Az arisztokratikus jellegű társadalomban különös jelentősége volt a fejlett állami bürokráciának, a papságnak és a katonaságnak. Kréta – Arisztotelész szerint – láncszemet jelentett a kor élenjáró országai között. A bronz készítéséhez nélkülözhetetlen ón Britanniából és a Pireneusi-félszigetről érkezett a térségbe, majd Kréta közreműködésével jutott el a felhasználó országokba. Bár az importált ón nagy részét a minószi állam maga dolgozta fel, a közvetítő kereskedelem szigorú könyvelést és fejlett írásbeliséget feltételezett. Az első görög törzsek (danaoszok, akhájok) i. e. 2000 körül jelentek meg a Balkánon. I. e. 1700 körül Kréta az akhájok előrenyomulásának következtében elveszítette szárazföldi birtokait, melyek helyén törzsi-nemzetségi szervezetű akháj fejedelemségek jöttek létre: az ún. mükénei kor (i. e. 1700-1100) a görög kultúra hajnalát jelentette. A hajózás tudományát azonban az akhájok a krétaiaktól vették át, mint ahogy a tengeri kereskedelem és a tengeri rablóhadjáratok gyakorlatát is. Közismert Agamemnón mükénei király és szövetségeseinek hadjárata az előző kultúra kis-ázsiai bázisa, Trója ellen, de egy ilyen katonai vállalkozás alkalmával foglalták el i. e. 1400 körül magát Krétát is. A mükénei korszaknak egy újabb görög törzs, a dórok benyomulása vetett véget. A dórok egy része lerohanta Mükénét, más része pedig Lakónia és Messzénia elfoglalása után ezek helyén alapította meg a 9. században Spártát. A peloponnészoszi akháj lakosság ezzel az északi hegyvidékre szorult vissza. Ezt követően az ún. homéroszi korszakban a görög patriarchális nemzetségi társadalom falusias településekbe szerveződött. Ezek rendszerint két részből álltak, a közösségi faluból és földekből, valamint a nemzetségi előkelők (arisztoi, azaz a legkiválóbbak) vezetőjének, a baszileusznak (király, atya, a ház feje) megerősített házából. A faluközösségek összeolvadásával (szünoikiszmosz, azaz együttlakás) az i. e. 9-8. század során jöttek létre a városállamok, a poliszok. Ezek alkotmányfejlődése – a stagnáció ókori keleti jelenségével szemben – dinamikus változásokkal jellemezhető. Amikor Arisztotelész (i. e. 384-322) és tanítványai a görög poliszokat az uralmat gyakorló személyek száma és az uralom etikai értéke szerint jellemezték (lásd az alábbi táblázat kategóriáit), az oligarchiát a „legsúlyosabb és legkeservesebb szolgai állapotként” írták le. A 158 ún. államéletrajzból 99 címét és töredékeit ismerjük. Egyszemélyi uralom

Csoporturalom

Népuralom

Jó etikai érték

baszileia

arisztokrateia

politeia

Rossz etikai érték

türannisz

oligarkheia

demokrateia

A korai görög városállamokban a baszileuszok hatalmát a nemzetségi vezető réteg oligarchikus uralma váltotta fel. Ez a folyamat Attikában is végbement. Plutarkhosz Athén megalapítását a hérosz Thészeusz királynak tulajdonította. A szabad athéni polgárok köre az eupatridák (nemzetségi előkelők), a geómoroszok (földművelő gazdákodók), valamint a démiourgroszok (kézművesek, iparosok) csoportjára tagolódott. A metoikoszok szabadok voltak ugyan, de – állandóan Athénban élő idegenekként – egy athéni polgár pártfogása alatt álltak és politikai jogokkal nem rendelkeztek. Mint minden poliszban, itt is a nemszabadok képezték a társadalom legalsó csoportját. Az i. e. 8-6. században a baszileuszok hatalma egyre szűkebb korlátok közé szorult, majd helyüket a nemzetségi előkelők közül választott 9 arkhón (vezér, főhivatalnok) foglalta el. A kormányzó testület feje az ún. névadó arkhón volt, akinek a neve az adott évet jelölte, míg az arkhón baszileusz a király korábbi vallási feladatait vette át. A polemarkhosz a haderő vezetője volt, a további öt arkhón hatáskörébe pedig a jogalkotás és a törvények megtartásának felügyelete tartozott. Hivatali idejüket i. e. 752-ben 10 évben, i. e. 683-ban 1 évben állapították meg. Mivel az Árész dombján ülésező areiosz pagosz (vének tanácsa) a volt arkhónokból állt, a hatalom teljessége egy szűk csoport kezében volt. Az ekklészia (népgyűlés) szerepe ebben a korban formális volt, úgyhogy Arisztotelész értékelése a korai Athén esetében mindenképp helytállónak mondható. Az oligarchia történeti prototípusa azonban mégis a legnagyobb kiterjedésű görög polisz, a Lakónia termékeny vidékén elterülő Spárta volt. A városállam lakossága a dór hódítást követően három csoportra tagolódott: a spartaiták (teljes jogú spártai férfiak), a perioikoszok (körüllakók) és a helóták (állami rabszolgák) csoportjára. A dór spartaiták, nagyjából 9 ezer család, az „egyenlők közösségét” képezte. Egyetlen feladatuk az állam szabadságának védelmezése volt, ipari és mezőgazdasági termeléssel ők maguk nem foglalkozhattak. Közös tulajdonjoguk állt fenn a meghódított földek felett, amiket 10-15 hektárnyi részekre, ún. kléroszokra (családi 12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


osztályrészek) osztottak és a spartaita családok használatába adtak. Ezt a földet, bár a család egy fiú gyermekének átörökíthető volt, eladni nem lehetett. A spartaita gyermekeket héttől húsz éves korukig az állam nevelte. Ezek után harmincadik életévükig katonai szolgálattal tartoztak, majd hatvanéves korukig tartalékállományban voltak. Bár Spárta hajóhada jelentéktelen volt, nehézfegyverzetű gyalogos (hoplitész) hadereje élen járt a görögség körében. Ahogy ezt a költő Hésziodosz megénekelte, a görög férfi többnyire akkor gondolt arra, hogy „asszonyfeleséget hozzon a házhoz”, ha „a harminc esztendőt megélte”. A hatósági beavatkozás azonban Spártában a családalapítás területén is megnyilvánult: a „minőségi” népességszaporulat érdekében büntették a gyermektelenséget, a túl késői házasságkötést és a nem megfelelő párválasztást. Az újszülöttek életképességét egy megbízott vén vizsgálta meg. Xenophón leírása szerint Lükurgosz arra kötelezte a nemzésre alkalmatlan idős férjeket, hogy egy testileg-lekileg kiváló férfit vezessenek be feleségükhöz. A minél jobb képességekkel rendelkező utódok nemzését szolgálta a párkapcsolatok felettébb sajátos spártai formája is: egy nő feleség és más férfi ágyasa is lehetett egy időben. Az ágyasságból született gyermek a házaspár családjában nőtt fel, annak tekintélyét növelte, de a férj, azaz nevelő apja után öröklési joggal nem rendelkezett. A görögségnek tulajdonított monogám házasság eszményét Spártában megtörte az is, hogy ha első felesége meddő volt, másodfeleséget vehetett a férfi. A személyükben szabad, de politikai jogokkal nem rendelkező 30 ezernyi perioikosz a már korábban itt letelepült akhájok leszármazója volt. Ők mezőgazdasági, kézműves és bizonyos kereskedelmi tevékenységet is folytattak, melyek után a spártai államnak adót fizettek. A súlyos, nehezen mozgatható vaspénz használata miatt a kereskedelmi élet alacsony szinten rekedt meg, de idegen kereskedők egyébként sem tehették be a lábukat Spártába. A perioikoszok katonai szolgálatra is kötelesek voltak, de a csatarendbe elkülönülten álltak fel. A 200 ezernyi helótát, a leigázott őslakosok utódait a spártai költő, Türtaiosz nem véletlenül hasonlította a nehéz teherrel megrakott szamárhoz. A felosztott állami földet ők művelték meg, ehhez voltak kötve. Korlátozott gazdasági önállósággal ugyan rendelkeztek, helyzetük leginkább a középkori jobbágyokéra hasonlított, mivel kényszerrel fenntartott személyes függésben álltak az államtól és az adott kléroszt használati joggal bíró spartaitától is. A saját eszközeikkel megművelt föld terméséből is neki tartoztak termékjáradékkal. Katonai szolgálatuk a tábori munka, a terhek szállítása és az egészségügyi ellátás volt. Spárta alkotmányát az ún. rhétra (törvény) határozta meg, amelyet Lükurgosz király a delphoi jósda főpapnőjétől kapott. Éppen ezért törvényeinek megsértése egyben szentségtörés is volt. A polisz élén két isteni származásúnak tartott örökös baszileusz állt. Bár a politikai életre gyakorolt befolyásuk csekély volt, béke idején igazságot szolgáltattak, illetve szakrális funkciót töltöttek be, háborúban pedig hadvezérként vettek részt. A 7. század elejétől mellettük a legkonzervatívabb nemzetségi vezető réteg tagjai közül egy évre választott öt ephorosz állt. Hatáskörükbe a baszileuszok és a geruszia (vének tanácsa) ellenőrzése, valamint az államélet irányítása tartozott. Xenophón szerint a baszileusz és az állam nevében az ephoroszok havonta esküt tettek egymásnak; a király arra, hogy az állam törvényei szerint uralkodik, az ephoroszok arra, hogy ebben az esetben a király uralmát változatlan formában megőrzik. Az apella (népgyűlés) Spártában csak formális szereppel rendelkezett. Ehhez a tradicionális államberendezkedéshez a későbbiekben is ragaszkodó Spárta a peloponnészoszi háború (i. e. 431-404) után meggyöngült. Miután i. e. 398-ban Eptadeusz ephorosz törvénye lehetővé tette a kléroszok élők közti elidegenítését, az uralkodó réteg jelentős része a nem teljes jogú polgárok közé süllyedt, és ezzel a régi társadalmi rend bomlásnak indult. A makedón uralom alóli szabadulás reményében i. e. 192-ben Spárta is betagolódott egy városszövetségbe, ami önálló története végét jelentette. A korai államberendezkedés athéni és spártai formájának áttekintése után lássuk az arisztotelészi kategorizálás további elemeit! Az i. e. 8-6. században döntő változás következett be a görög poliszok egy részében, így többek között Korinthoszban, Megarában, Leszboszon, Szamoszon és az itáliai gyarmatvárosokban is. Gazdasági erejének növekedése eredményeképp az iparos, kereskedő és falusi réteg politikai vezető szerephez jutott. Ahol az általuk létrehozott néppárt képes volt megdönteni a nemzetségi előkelők oligarchiáját, a hatalom egy népszerű vezér kezébe ment át, aki poliszában türanniszt rendezett be. Míg a leghíresebb türannosz a szamoszi Polükratész volt, az egyeduralom e típusa kialakulásának folyamatát legjobban Athén példáján lehet nyomon követni. Athénban türannisszal elsőként az eupatrida származású olimpiai bajnok, Külón próbálkozott i. e. 632-ben, amikor egy ünnepnapon váratlanul megszállta az Akropoliszt. Miután a magát feladó összeesküvő csapatot hitszegő módon lemészárolták, mindennaposakká váltak a politikai villongások a gyarmatosítások során meggazdagodott kereskedő-kézműves réteg (démosz) és a gazdasági fellendülés eredményeiből kevésbé részesedő nemzetségi előkelők között. A fennálló oligarchikus államszervezeten ezért bizonyos változtatásokat kellett végrehajtani. A változtatások keretében Drakón i. e. 621-ben megbízást kapott a jogi kodifikáció végrehajtására. Mivel az igazságszolgáltatás az areiosz pagosz, azaz a nemzetségi előkelők kezében volt, akik a primitív nemzetségi szokásjogot saját érdekeiknek megfelelően értelmezték, Drakón a törvényszéki önkény visszaszorítása érdekében írásba foglalta, kőtáblákra vésette a szokásjogot. A kőtáblákat közszemlére a piactérre 13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


helyezték ki, és így a peres eljárások társadalmi ellenőrzés alá kerültek. Külon és társai legyilkolásával, illetve az azt követő belharcokkal magyarázzák a drakóni jogösszefoglalásnak azt a szabályát, hogy a rokonok vérbosszúhoz való jogát a szándékos emberölés esetére szűkítették, míg szándékosság hiányában rendes bírói eljárásra került sor. A zavargások azonban a mérsékelt városi kereskedőpárt vezetésével tovább folytatódtak. Ezek eredményeként a híres költőt, Szolónt i. e. 594-ben arkhónná nevezték ki és megbízták azzal, hogy átfogó társadalmi reformot hajtson végre. Gazdasági reformjai körében hatálytalanította az adósjegyzéket, utasítást adott ki az adósrabszolgák szabadon bocsátására, a külföldre eladott személyeket az állam költségén visszavásárolta, valamint a jövőre nézve megszüntette a hitelezőnek az adós személyére vonatkozó jogát. Pénzreformot hajtott végre és a kamatlábak nagyságának szabályozása mellett határidőhöz kötötte az adósságok visszafizetését. A gyermektelen személyek számára is engedélyezte a végrendelkezést, amit eddig a nemzetség és a család jogosultsága korlátozott. Az ipar fejlesztése érdekében rendelkezett a mezőgazdasági termékek kivitelének tilalmáról. Államszervezeti reformjai körében a tisztségviselők és az ún. 400-ak tanácsának megválasztását a népgyűlés hatáskörébe helyezte, valamint kiemelkedő büntetőügyekben és tisztviselők felelősségre vonási ügyeiben is eljáró 6 ezer tagú esküdtbíróságot (héliaia) állított fel. Arisztotelész szerint azzal, hogy „a törvényszéket az egész népből állította össze”, megalapozta a nép hatalomgyakorlását. Ha azonban a per tárgya 10 drakhma alatti értéket képviselt csak, nem a héliaia, hanem ún. démosz-bíróságok jártak el. Ennek 4-4, azaz összesen 40 tagját a 10 phülé polgárai közül sorsolták ki. Szolón intézményesítette a vagyoni cenzust, ami azt eredményezte, hogy a közéletben való részvétel mértéke többé nem a származástól, hanem a vagyontól függött (timokrácia). A nemesi származású, de hivatásszerűen kereskedelemmel foglalkozó államférfi e kettősségből fakadóan gyakorlatilag a középső társadalmi réteghez tartozott, és reformjaival tudatosan a kettő közötti kompromisszumra törekedett. Olyan intézkedéseket hozott, melyek célkitűzése szerint a társadalmi harmóniát, az egyensúlyt, az arany középutat szolgálták. Egy költeményében ezt a következőképp fogalmazta meg: „Annyi előjogot adtam a népnek, amennyi elég volt, nem nyomtam le becsét, túl se tetéztem azért, s őket, kiknek a pénz ad fényt, becsülést, igyekeztem óvni, hogy aljas tett meg ne alázza soha. Védtem erős pajzsommal a két felet és sose hagytam egymást károsítón győzni sem ezt, sem amazt”. Meg kell jegyezni, hogy politikai gondolkodásának jellege messze nem volt egyedülálló a görög világban, hiszen az ión iskola materialista képviselői, elsősorban az alapító Thalész (kb. i. e 624-547) és tanítványai, Anaximandrész és Anaximenész is a kompromisszumos doktrínánál maradtak. A kortárs Thalész, aki egy személyben filozófus, kereskedő, utazó és természettudós is volt, úgy vélte, a gazdagok túlkapásainak megakadályozásával egy fenntartható társadalmi rend jön létre, és elkerülhető az önkény. A 4. század utolsó harmadából visszatekintő Arisztotelész értékelése szerint azonban Szolón csak a legszükségesebb jogokat adta meg a népnek, a hivatalnokok választásának és felelősségre vonásának jogát, mégpedig azért, hogy ellenséges érzelmeket ne tápláljanak a hatalom gyakorlóival szemben. Magukat a hivatalokat azonban továbbra is „kiváló és gazdag” emberek töltötték be. Bár Szolón saját munkáját úgy értékelte egy elégiájában, hogy törvényeiért egy istenség sem fogja őt elmarasztalni, sem Drakón, sem ő nem tudta a démosz és a nemzetségi előkelők közötti feszültséget feloldani. A három párt, a nemzetségi előkelők rétegét képviselő ún. síkság, a mérsékelt politikát folytató ún. tengerpart és a radikálisok, az ún. hegyvidék elkeseredett küzdelme ahhoz vezetett, hogy i. e. 589ben nem sikerült arkhónt választani Athénban. Ezt a helyzetet i. e. 560-ban a hegyvidék pártjának vezére, Peiszisztrátosz arra használta fel, hogy türanniszt rendezzen be. Bár a másik két párt két ízben is elűzte, i. e. 541-ben kardcsapás nélkül visszafoglalta magának Athént. Más poliszok türannoszaihoz hasonlóan földet osztott, leszámolt a nemzetségi előkelő réteggel, kedvező feltételeket biztosított az ipar és a kereskedelem fejlesztéséhez, munkaerőről idegen rabszolgák tömeges bevitelével gondoskodott, valamint építkezéseknél munkalehetőséget teremtett a rászorulóknak. Dinasztiája bukása i. e. 527-ben következett be. Ennek oka fiai túlzott adóztatási politikájában, a perzsák terjeszkedése miatt Athénnak a tengertől való elszigetelődésében és a spártaiak katonai beavatkozásában keresendő. A türannisz egy átmeneti egyensúlyi állapot eredményeként jött létre mindenütt: a nemzetségi előkelők már nem, a démosz pedig még nem volt elég erős a politikai hatalom gyakorlásához. A türannoszok gazdaságpolitikája a démosz további felemelkedését szolgálta. A nemzetségi előkelők uralmának visszaszorítása és a démosz gazdasági támogatása miatt pozitív hatása volt, hogy a demokratizálódási folyamatot tovább gerjesztette. Összességében azonban a megítélése egyértelműen negatív, hiszen az említett támogatás nem a köz érdekében, hanem hatalmi bázisa kiszélesítése céljából történt, és a türannosz egyeduralma a társadalmi erőket a közélet alakításából teljesen kizárta. I. e. 510-ben ugyan a spártaiak – az oligarchia restaurálása céljából – helyőrséget állítottak fel az Akropoliszon, a drakóni kodifikációval megkezdődött demokratizálódási folyamatot már nem lehetett visszafordítani Athénban. Kleiszthenész vezetésével a spártaiakat i. e. 508-ban elűzték, majd a sikeres hadvezért első arkhónná választották. Államszervezeti reformja (i. e. 506) körében korlátozta az arkhónok és az areiosz pagosz hatalmát, 14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


valamint e két intézmény mellé új főszervet állított fel, az ötszáz tagú bulét (tanács), melyet az ekklészia, a húsz évnél idősebb polgárjoggal rendelkező férfiakból álló népgyűlés ellenőrzött és irányított. A buléba minden phüléből 50 ember vett részt. Ők azonban rendszerint nem teljes ülésben, hanem 10 tanácsot alkotva 39 naponként váltották egymást az ülésezésben, így biztosítva a folytonosságot. Mivel Kleiszthenész az ősi, törzsi, azaz vérségi köteléken álló phülék helyett tíz új területi alapú phülét szervezett, melyek mindegyike egy városkörnyéki, egy tengerparti és egy szárazföld belsejében található részből állt, a nemzetségek és a területi alapon szerveződött pártok is szétforgácsolódtak. A buléban ilyen módon az eupatridák rétege egyértelműen háttérbe szorult. Kleiszthenész óta osztrakiszmosszal (cserépszavazás) űzték el az alkotmányos rendet veszélyeztető polgárokat Athénból. Év elején az ötszázak tanácsa vetette fel a népgyűlés előtt a kérdést: szükséges-e e tárgyban osztrakiszmoszt tartani. Ha a többség igennel felelt, másodszor is összehívták a népgyűlést. A szavazás akkor volt érvényes, ha a népgyűlésnek legalább hatezer tagja részt vett benne, és legalább fele részben ugyanannak a személynek a nevét írták cserépdarabjukra (osztrakon). Ilyen céllal cserépszavazást a fennmaradt cserepek tanúsága szerint aránylag ritkán, talán 9-10 esetben használták, és hatása sem tekinthető jelentősnek. A veszélyesnek nyilvánított személyt ugyanis tíz évre száműzték csak, és visszatérése után korábbi jogait élvezte. Az első száműzött Peiszisztratosz egyik rokona, Lükurgosz volt i. e. 487-ben, mintegy húsz évvel az alkotmányos rendet osztrakiszmosz útján védő törvény elfogadása után. A reformok keretében került sor az önkormányzati egységek, az ún. démoszok kiépítésére is, melynek élén ezentúl az egy évre választott démarkhosz állt. Az athéni demokrácia működését elsősorban Hérodotosz tollából ismerjük, aki azonban 40-50 évvel a korszak lezárása után jellemezte azt, Athént – nem éppen tárgyilagosan – Hellasz megmentőjének szerepében feltüntetve. Jóval kritikusabb hangnemben írta le Arisztotelész az athéni alkotmányfejlődés menetét, majd magát az 5. századi demokrácia államszervezetét is a fennmaradt államéletrajzok egyikében, „Az athéni állam” című műben. Lássuk tehát röviden, hogy a felvázolt demokratizálódási folyamat végkifejleteként az athéni alkotmány 5. századi változásai mennyiben jelentettek újdonságot! A perzsák legyőzése után újjáépülő Athénban a nemzetségi előkelőket és a parasztságot tömörítő agrár-konzervatív párttal szemben a demokrata tengeri párt a polgári jogok főként vagyonjogi és öröklési jogi tekintetben vett egyenlőségének (iszonomia) és a közéletben a politikai jogoknak, elsősorban az egyenlő véleménynyilvánítás jogának (iszégoria) igényével lépett fel. A 460as években a vezető szerep a legradikálisabb demokraták kezébe került. I. e. 462-ben a „hajós népség” vezérének nevezett Ephialtészt sztratégosszá választották. Ephialtész perbe fogta a megvesztegethető hivatalnokokat. Mivel az areiosz pagosz volt Athénban az egyetlen olyan testület, melynek tagjai életük végéig látták el feladatukat, azaz ilyen módon felelősségre nem voltak vonhatók, ennek hatáskörét Ephialtész jelentős mértékben korlátozta: nem ítélkezhetett többé hivatali vétséget elkövetett személyek ügyében, és ezt a funkciót az ötszázak tanácsa illetve a héliaia kapta meg. Az intézkedés jelentősége abban állt, hogy a tisztviselők tevékenysége társadalmi kontroll alá került. Felelősségre vonásuk alapja a kötelező hivatali eskü volt: ezt a kisebb hatóságok ugyanúgy letették, mint a héliaia és a bulé tagjai. Működésük felfüggeszthető volt hivatali évük alatt is, annak lejártakor pedig hivatali tevékenységükről és általános magatartásukról is számot adtak. Ephialtész az areiosz pagosztól megvonta azt a jogot is, hogy a népgyűlés által elfogadott törvényeket jóváhagyja vagy elutasítsa, így a törvényhozó hatalom letéteményese a népgyűlés és az ötszázak tanácsa lett. Az alkotmányos rendet a graphé (közvád) egyik speciális formája, az ún. graphé paranomón (törvénytelenség elleni vádirat) intézménye védte. A még nem jogerős törvény graphé paranomón esetén a héliaia elé került. A népgyűlés tagjai a törvényjavaslatok előterjesztését minden bizonnyal jól meggondolták, mert ha a héliaia az ilyen előzetes normakontroll során a törvény jogellenességét állapította meg, az előterjesztőt bírsággal vagy halálbüntetéssel sújtották. Ha viszont a graphé paranomón alaptalannak bizonyult, a kifogásolót büntették meg. Ez a szigorú rendszer az oligarchikus uralom ellen, a demokrácia intézményének fenntartása érdekében jött létre. I. e. 461-ben Ephialtészt városszéli, földbevájt viskója felé igyekezve a sötétség leple alatt meggyilkolták. Bár az új vezetők is tanítványai közül kerültek ki, az eupatrida származású, kitűnő neveltetésben részesült Periklész mérsékeltebbnek bizonyult, mint mestere. Az i. e. 444-430-ig terjedő időszakot, mely a demokrácia kiteljesedését jelentette Athénben, Periklész-kornak nevezik: mintegy 10 ezer földnélküli családot juttatott parcellákhoz, közmunkákkal munkalehetőséget teremtett, és kialakította a közvetlen ajándékok (ingyen gabona, színházjegy stb.) rendszerét. A katonák, illetve matrózok rendszeres illetményt kaptak, a választott állami hivatalnokok pedig napidíjat. A hivatalviselést korlátozó szolóni vagyoni cenzus továbbra is megmaradt, módosított formában. Míg eddig az arkhónok testületébe és az areiosz pagoszba csak az 500 mérősök, azaz a leggazdagabbak közül kerülhetett be athéni polgár, i. e. 457-ben először zeugitészt (a szolóni alkotmány szerint a 3. rend tagja, ökörfogatos paraszt) választottak arkhónná. Meg kell azonban jegyezni, hogy egyrészt a csekélyebb vagyonnal rendelkező thészek (a szolóni alkotmány szerint a 4. rend tagjai, kezük munkájából élő polgárok) ezután is kimaradtak ezekből a hivatalokból, másrészt mindkét említett testület szerepe leértékelődött az 5. század közepére, azaz ennek a választásnak inkább csak elvi jelentősége volt.



A főhatalom birokosává egyértelműen a nép, a mintegy 40 ezer tagú ekklészia vált, amely döntéseit kézfelemeléssel, jelentősebb ügyekben titkosan, cserepek vagy kavicsok segítségével hozta meg. Hatáskörébe tartozott a nem sorsolt tisztségviselőknek, elsősorban a hadvezérek és a pénzügyi hatóság embereinek a megválasztása mellett a kormányzat és – elvileg – a törvényhozás is. A hangsúly ugyanis egyre inkább a szakmai előkészítésre helyeződött át, ami a népgyűlés szerepének a csökkenésével járt a törvényalkotásban. Arisztotelész leírása szerint az 5. században a népgyűlés már nem kezdeményezett törvényeket. A javaslatokat a bulé készítette elő, dolgozta ki és terjesztette a népgyűlés elé, amely megtárgyalta azt. Ezt követően a héliaia egy ún. nomothetész (törvényt felülvizsgáló) tanácsa megvitatta, illetve jóváhagyta a javaslatot, amely ilyen módon vált hatályos joggá. Az ekklészia bizonyos ügyekben igazságot szolgáltatott és – mint már szóltunk róla – ellenőrizte a tisztségviselők működését, illetve hivatalukból felfüggeszthette és bűnösnek nyilváníthatta őket. Az ekklészia akkor volt határozatképes, ha 5000 tagja jelen volt a döntéshozatalkor. I. e. 501-től az ekklészia kézfelemeléssel minden évben 10 sztratégoszt (hadvezér, azaz tábornok vagy tengernagy) választott, akik a korszak legmegbecsültebb tisztségviselői voltak. A sztratégoszok újraválaszthatók voltak; Periklész i. e. 443 és 430 között töltötte be ezt a hivatalt. Mivel ők fizetést nem kaptak, csakis vagyonos emberről lehetett szó. Befolyásuk – nem tisztük, hanem személyes képességeik miatt – az ekklésziában is érvényesült. A sztratégosz, bár évi számadással nem tartozott, vesztes csaták vagy hibás katonai döntések miatt mégis felelősségre vonható volt: az ekklészia felmenthette hivatalából és bíróság elé is állíthatta. Büntetése a pénzbírságtól a halálig terjedt. Nyilvánvaló, hogy elnevezése ellenére a demokrácia korlátok közt érvényesült. Nem túl nagy területre terjedt ki, és csak a szabad férfiakra (tehát a nőkre, a metoikoszokra és a rabszolgákra nem) vonatkozott, de elidegeníthetetlen emberi jogokról még a szabad férfiak esetében sem volt szó. A szuverén nép, azaz az ekklészia tagjai önmagukat kormányozták – egyre kevesebb sikerrel. Athén ugyan az általa vezetett Déloszi Szövetségben az oligarchikus berendezkedéssel szemben a demokrácia terjesztésére törekedett, egyre negatívabbá váló szerepe miatt rossz külső megítélést kapott. A földrengéssel, éhínséggel és aszállyal kísért peloponnészoszi háborút – bár a győztes Spárta is meggyengült – Athén nagyon megsínylette. A Spárta által rákényszerített békefeltételek értelmében le kellett rombolnia védőfalait, flottája csak 12 hajóból állhatott ezentúl, és be kellett fogadnia a spártai helyőrséget. Spárta nyomására magában a városállamban egy 30 főből álló bizottság, az ún. 30 türannosz gyakorolt oligarchikus kormányzati hatalmat. A bizottság tagjai közötti belső ellentéteket kihasználva a demokraták i. e. 403-ban katonai győzelmet arattak, majd újra felállították a demokratikus intézményeket, melyeket Athén lényegét tekintve megőrzött mindaddig, míg Róma uralma alá nem került. Athén szülötte, a kortárs Szókratész (i. e. 469-399) a demokráciát a „fecsegők” uralmaként értékelte, akiknek a szóáradata mint a rézfazék cseng-bong mindaddig, míg valaki rá nem teszi a kezét. Elítélte a szofista elveket hangoztató politikusok erkölcsi relativizmusát, és azt vallotta, hogy az ideális rend a monarchia és az arisztokrácia, melyben a legfőbb tudás birtokában lévő legjobbak uralkodnak. Spártát és a letűnt Athént méltatta, ahol az isteni jogon alapuló törvényeket követték – saját korának berendezkedésével szemben. Hű tanítványa, az ősi athéni arisztokrata családból származó Platón (i. e. 427-347) úgy vélte, hogy Athén egyenesen a demokráciának köszönheti bukását. A legrosszabb uralmi formának mégsem ezt, hanem a türanniszt tartotta, melyben az igazságosság elvét egy személy önkénye váltja fel, márpedig az ideális állam lényege – az „Állam” című dialógusba foglalt politikai doktrínája szerint – az igazságosságban ragadható meg. Hozzá hasonlóan negatív etikai értékű uralomként kategorizálta Arisztotelész is a demokráciát, hiszen a görög poliszok alkotmányfejlődésének útján túl ő is jól ismerte saját kora, a 4. század második felének demagógokkal terhelt, hanyatló athéni államéletét és annak hiányosságait is. Annak ellenére, hogy Nagy Sándor többmilliós birodalmában élt, mely földrajzilag jóval túlnyúlt a görög világon, politikai tanítását a görög poliszok problémáira vonatkozóan fogalmazta meg. A fennmaradt államéletrajzok az adott polisz berendezkedésén túl többé-kevésbé nyílt állásfoglalást is tartalmaznak: valamennyi szerző (Arisztotelész, illetve tanítványai) ellenezte a minden polgárra kiterjedő demokráciát, és helyesnek tartotta a vagyoni cenzust, illetve a középréteg hatalmát. Ideális berendezkedésnek a politeiát tekintették, amelyben a hatalomból az részesült, akinek az anyagi helyzete lehetővé tette, hogy megvásárolja a nehézfegyverzetű gyalogosok, a hopliták felszerelését. Úgy vélték, ez a korlát teszi lehetővé az önös érdekek elkerülését, a pozitív etikai értékű hatalomgyakorlást. A politeia modellje az egyszemélyű és a kiscsoportos uralom, illetve a népuralom pozitív vonásait egyesíti. Ebben a kevert államformában (mikté politeia) a monarchikus elemet a királyi hatalom, az arisztokratikus elemet a vének, a demokratikus elemet pedig a népgyűlés jeleníti meg. Ezek alapján könnyen felismerhető, hogy az arisztotelészi politeia-elképzelés történeti mintája messze nem Athén, hanem sokkal inkább Spárta volt. Az athéni modell tehát ilyen értelemben elszigetelt jelenség maradt. A Khalkidiké-félszigeten fekvő görög gyarmatvárosból, Sztageirából származó Arisztotelész négy éven át tanította a makedón II. Philipposz fiát, Alexandroszt erkölcstanra, politikára és ékesszólásra. Kedvéért a király Sztageirát is újjáépíttette, melyet korábban ő maga rombolt a földig. Hasonló tisztelettel és bőkezűséggel támogatta volt nevelője tudományos tevékenységét az isteni elhivatottságtól fűtött, 18 évesen trónra lépő Nagy 16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Sándor (i. e. 336-323) is, aki a görög poliszrendszer válságát apja kezdeményezését folytatva sajátos módon „oldotta meg”. Apja annak a Balkán-félsziget északi részén élő, vegyes (thesszalai, trák és illír) népességű makedón királyságnak volt az ura, melynek alkotmányos rendszere ún. katonai demokráciaként írható le. Ebben a király mellett az ún. királyi barátok tanácsának és a szabad, fegyveres férfiak gyűlésének volt meghatározó szerepe. A görög kultúra befolyása alatt álló állam a peloponnészoszi háborút követően lépett ki elszigeteltségéből, miután II. Philipposz (i. e. 359-336) központosító politikája és a reguláris hadsereg kiépítése lehetővé tette számára a terjeszkedést. A khaironeiai győzelem (i. e. 338) után egy évvel Hellászban már makedón hegemónia érvényesült. Nagy Sándor i. e. 334-ben – a korinthoszi kongresszus határozata értelmében – 35 ezer fős seregével megindult Perzsia ellen. I. e. 332-re már Kis-Ázsia elfoglalása, az ottani görög városok „felszabadítása” után Türoszig jutott. Megdöbbentő sikerei haderejének, elsősorban a makedón lovasságnak a taktikai fölényéből és saját stratégiai zsenialitásából származtak. Vele szemben a II. Kürosz, Kambüszész és I. Dareiosz idejében még félelmetesnek ismert perzsa seregben most csak a görög zsoldosok tanúsítottak katonai hozzáértést és bátorságot. Türosztól dél felé a Földközi-tenger partja mentén nyomult Egyiptomba, ahol 332-331 telét töltötte. Egyiptom meghódítása után – ismét Türoszon keresztül – kelet felé fordult. A perzsa III. Dareiosz a végső vereséget 331-ben szenvedte el. Nagy Sándor serege útban a Gangesz felé, azaz az ókoriak elképzelése szerint a „lakott föld határához” közel fellázadt, és nem folytatta tovább az előrenyomulást. Az uralkodó Babilonba visszatérve, harminckét évesen halt meg. Rövid életének legfontosabb eredménye Perzsia bukása volt. Ez után a görög kultúra futótűzként terjedt el az Óvilág kontinensein, különösen az ekkor alapított új városokban, ahol a helyiek együtt éltek a görögökkel. A makedón világbirodalom megőrizte a perzsa közigazgatási formákat, a szatrapeiákat, csak az azokat kormányzó szatrapészeket cserélte le makedón személyekkel. A birodalom egyes elemei, a makedón és hellén részek, a kis-ázsiai és az újonnan alapított városok, a szentélyek köré szervezett területek és a barbár törzsi területek között csak laza kapcsolat volt, amely a közös uralkodó személyén alapult. A perzsák toleráns politikája is mintául szolgált a legyőzött népek feletti uralomban, akik autonómiájukat mindaddig élvezték, amíg az adókat megfizették. Nagy Sándor két utódot hagyott hátra: féleszű öccsét, Philipposzt és még meg nem született fiát, Alexandroszt, valódi hatalmát azonban hadvezérei örökölték meg. Lüszimakhosz Makedóniát és a görög területet vette át, melynek déli határa Athén volt. Kasszandrosz Kis-Ázsiát szerezte meg. Szeleukosz birodalma Szíriára és kelet felé a régi Perzsiáig húzódó részre terjedt ki, míg Ptolemaiosz Egyiptomot és Észak-Afrikát kapta meg. A hellénizmus utódállamai olyan olvasztótégelyként funkcionáltak, amelyekben a keleti és a görög alkotmány- és jogfejlődés eredményei, a keleti ismeretek és a görög tudományos gondolkodás és nem utolsó sorban a két kultúra elvegyült egymással. A keleti hagyatékot a hellénizmus közvetítette Európa felé. Gondolván, hogy Nagy Sándor halálával eljött az idő a makedón igából való szabadulásra, a görög városok előbb Athén vezetésével szerveztek több – eleve bukásra ítélt – felkelést (i. e. 323-322 és 267-261), majd városszövetségekbe tömörülve próbálkoztak függetlenségük visszaszerzésével. A római hódítások görög földön az i. e. 3. században kezdődtek meg. A poliszok közötti állandósult viszálykodás nyertese most is a nevető harmadik lett: a görögök makedón iga alóli felszabadításának átlátszó jelszavával folytatott három ún. makedón háború (i. e. 215-167) után Hellász végképp Róma uralma alá került i. e. 146-ban. Mivel egységes állam Hellászban Nagy Sándor uralmáig nem jött létre, a szétszórt városállamok autonóm jogrenddel rendelkeztek, melyek között kapcsolódási pont annyiban volt csak, amennyiben azt az isteni rendből levezetett természetjogi szabályok és az ősi, törzsi alapú jogszokások – legalábbis az azonos törzsből származó városállamok között – ezt megalapozták. A diké nem feleltethető meg a római jogban ismert ius fogalomnak, sokkal inkább az igazságot jelöli, illetve egy erkölcsi alapú normarendszert takar, melynek követését minden szabad embertől elvárták. A görög filozófia számos alakja kereste a választ az igazságosság és a jó forrására. Hésziodosz, az i. e. 8-7. század fordulójának költője, aki szerint a múlt aranykora egyre értéktelenedik, ezüst, bronz majd vaskorrá válik, arra hívta fel kortársait, hogy tartsák be az ősi isteni jogot, mert azt az istenek számonkérik rajtuk. „Isteni őrzőt rendelt a földre harmincezret Zeusz, hogy az ember minden lépésére vigyázzon (…). Zeusz atya lánya Diké, szépséges szűz, az Igazság, tisztelik őt, kik fenn az Olümposzon élnek örökké, és ha ki görbe úton jár, és őt sérti szavával, (…) a szűzlány messzire csengő hangon hirdeti meg, hogy a bűnre lecsapjon a bosszú (…)”. Ezek szerint az isteni jog a mértéke minden emberi jognak, és az utóbbi csakis akkor értékes, ha megfelel az előbbinek. Az epheszoszi Hérakleitosz (i. e. 544-484) elutasította az antropomorf istenmagyarázatokat, és az „istent” ellentétpárok összeségeként határozta meg, melyek között végtelen harc folyik. Azt állította, hogy az ellentétpárok, melyek állandó harcban állnak egymással, láthatatlan kötelékekkel kapcsolódnak egybe és ezáltal egyensúlyban tartják a kozmoszt. Az abszolút jó és az igazságosság szerinte ebből a harc során létrejövő egyensúlyból fakad. Az 5. század milétoszi filozófusa, Arkhelaosz az isteni igazságot az emberi törvényekkel, tehát a pozitív jog által meghatározott igazságosággal helyettesítette. Mintegy két nemzedékkel Arkhelaosz után a trákiai Démokritosz (kb. i. e. 460-370) az észből vezette le az igazságosságot és a jót is. A mértéktartásra buzdító materialista filozófus az állam létét az egységes és harmónikus cselekvés elvével indokolta, azaz szerinte az állam a jog, a hatalom és a bölcsesség segítségével az állampolgárok eltérő



érdekeit és törekvéseit hangolja össze. A szofisták a természeti törvényekkel szembeállították a társadalmi törvényeket, és azt állították, hogy az emberek közötti viszonyok változóak, így változóak az azokat szabályozó erkölcsök és jogi normák is. Látható, igen messzire jutottak az isteni természetjog tiszteletétől. Erkölcsi relativizmusukkal szemben Szókratész makacsul hirdette, hogy a természetes rendből változatlan erkölcsi elvek származnak. Ilyen változatlan és feltétlenül követendő elv szerinte az erény, amelyen az igazságosságot, a bátorságot és a mértékletességet értette. Az igazságosság fogalmát a klasszikus kor végén Arisztotelész két értelemben használta. Egyrészt olyan erényként, amelyet a közösség a jogi normákban megkíván a polgároktól (ún. általános igazságosság), másrészt a polgárok egymás közötti viszonyára értve. Ez utóbbi az ún. osztó igazságosságból áll, kifejezve azt, hogy egy polgár mit kívánhat meg polgártársától, valamint ún. kiegyenlítő igazságosságból, mely a polgárok egymás közti sérelmeinek az orvoslását jelenti. Úgy vélte, ezt a rendszert minden részében a méltányosságnak kell áthatnia. A poliszok világában a jog elsőszámú forrása az ősi szokásjog (theszmosz) volt. Mint maga a szó is kifejezi, ezt isteni eredetűnek, szentnek tartották. A szokásjog athéni, i. e. 621-ben történt összeírásáról már szó volt. A törvényi jog (nomosz) a városállamok szabályozó szerepének erősödésével került előtérbe. Athénben Szólón arkhón volt az első, akinek a reformjai új jog alkotását feltételezték. Harmadikként szólni kell az ún. néphatározatról (pszephiszma) is, amely a népgyűlés többsége által egyedi ügyekben hozott döntés volt. Többek között ilyen ügy volt a polgárjog megadásának kérdése. Bár a korábbi bírói döntésekre nem hivatkozhatott ítélkezése során az eljáró bíróság, de azok a jogtudat és a hivatali vélemény formálására kihatottak, azaz a jogfelfogás alakítói voltak. Az olyan törvényeket, amelyeket a bíróság régóta nem alkalmazott már, a megváltozott körülmények között nem tartották többé kötelezőnek. Az egységes jogrend hiánya ellenére szólnunk kell az egyes jogágak általános jellemzőiről is. A magánjogban a római jogi értelemben vett tulajdonjog fogalmát nem ismerték, hiszen sokáig fennmaradt a vagyon közösségi, illetve állami korlátozása. A családi vagyon egybentartását szolgálta az a szokás is, hogy az egyedüli örökösnőnek (epiklérosz) az arkhón az atyai rokonok köréből keresett férjet. A vérrokoni kapcsolat nem volt házassági akadály. Az i. e. 450 tájáról származó, krétai dialektusban írt jogösszefoglalás, az ún. gortüni törvények a sorrendet is meghatározza: a leányörököst elsőként az atyja legidősebb fivére volt jogosult elvenni, majd a közeli rokonok köre következett, végső megoldásként pedig bármely szabad férfi a törzs tagjai közül. A bírósági beiktatás nemcsak a férji pozíció, hanem a hagyaték megszerzését is jelentette. Athénban csak Szolón reformjai következtében vált lehetővé a nemzetségi tagok akaratától független elidegenítés. A jogügyletekre vonatkozó előírások idegenek a hellén jogi szemlélettől, azok megítélésére kizárólag tartalmuk alapján került sor. A szerződési jogban, mely a poliszok közötti kereskedelmi kapcsolatok miatt különös jelentőségre tett szert, a megállapodások rendszerint szóban jöttek létre, és érvényességük formulákhoz nem volt kötve, azaz a forrásokban előforduló szófordulatok, felek közötti párbeszédek egymástól jelentősen eltértek. Kötelező erővel a szerződés csak akkor bírt, ha valós alapja volt a megállapodásnak, tehát az adós felelt a kárért is, amely a hitelezőt érte, ha ő nem tudta a kötelezettségét teljesíteni. A görög családjog patriarchális szemléletű volt. A nők jogállása azonban az egyes poliszokban különböző volt. A szabad görög nő többnyire a férfitársaságtól elzárva serdült fel, és házasságot az atya akaratának megfelelően kötött. Tisztességes athéni polgárnő a családi otthon falai közül nem lépett ki. Férjének, kürioszának (urának) hatalma alatt élt; ő rendelkezett felesége vagyonával a házasság fennállása idején, így családi örökrésze felett is. A házasság a korai időkben nőrablással vagy adásvétellel, a klasszikus korban a nő felett hatalommal rendelkező személy és a vőlegény közötti szóbeli eljegyzési megállapodással (engüédisz) jött létre. A klasszikus korban a szabad férfi 18 évesen szerzett házassági képességet, azaz eljegyzési megállapodásához atyja jóváhagyására nem volt szüksége. Olyan eset azonban, hogy az atya leányának megadta a szabadságot férje személyének kiválasztásához, csak kivételesen fordult elő. A jogügylet lebonyolításánál a menyasszony apja kézfogással tett ígéretet a hozományra és annak nagyságára. A menyasszony a megállapodás tárgya, nem pedig alanya volt. Közkedvelt házasságkötési forma volt a feleség végrendeleti úton történő kiházasítása is: a szónok Démoszthenész atyja végrendeletében hitvesét házának haszonélvezeti jogával együtt barátjának, Aphobosznak hagyta. Ha a házasságból fiúgyermek született, még a férj életében eljegyzési szerződést kötött a férj és az általa kijelölt jövendőbeli, és ennek megtörténtét rögzítették a végrendeletben. Az eljegyzési szerződésnek a jelentősége az volt, az említett fiúgyermek az atya halálakor nem vált önjogúvá, hanem a jövendőbeli férj hatalma alá került. A görög házasság – elvileg – monogám volt. A monogámia eszméjének már említett spártai „megtörése” mellett azonban másutt is ismert volt a pallakisz (vásárolt vagy zsákmányolt nővel való kapcsolat, ágyasság) intézménye abban az esetben, ha a férj törvényes feleségétől hosszabb ideig távol volt. A feleség vagy az ágyas házasságtörése esetén a férj a csábítót megölhette, az asszonyt pedig elűzhette a háztól. Az egyébként felbontható monogám házasság ilyen módon a törvényes leszármazás rendjét, az oikosz (ház, család) fenntartását szolgálta csupán, különösen azután, hogy Prótagorasz, az 5. századi Athén befolyásos bölcselője erkölcsi relativizmusával a dolgok mértékévé az embert tette (a későbbi ún. homo mensura tétel), szabad utat engedve a szexuális devianciáknak. 18 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Az öröklési jog alapelve a törvényes és a végrendeleti öröklés esetén is a törvényes (vér szerinti vagy örökbe fogadott) fiú örökjoga volt, bár a gortüni törvények szerint a leányok fivérüktől bizonyos örökrészre jogosultak voltak. Mint pár sorral feljebb már említésre került, egyedüli leányörökös esetén sem juthatott a családi vagyon (klérosz) idegen kézre. Márpedig ha az ilyen örökösnő, legyen szó leányról vagy özvegyről, a szokásos módon férjhez ment, mindez bekövetkezett volna. Két megoldás volt tehát: az említett atyai rokonnal történő házasságkötés, vagy ha az epiklérosznak az atya halálakor már voltak fiai, e fiúunokák öröklése. Az özvegy ebben az esetben – a gortüni törvények szerint – nem volt köteles a házasságkötésre. A poliszok büntetőjogában ismert volt a vérbosszú ősi intézménye és a kompozíció is, melynek nagysága az elkövető és a sértett társadalmi állásához igazodott. Különbséget tettek a magánjogi jellegű, illetve közjogi jellegű büntetendő magatartások között. Ehhez a különbségtételhez igazodott a bírósági eljárás is. Egyéni sérelem (pl. testi sértés, szóbeli sértés, lopás) esetén ún. diké, azaz szóbeli magánvád alapján kártérítésért perelt a sértett. A kártérítés szándékos károkozás esetén az okozott kár kétszerese volt. Állami sérelem (pl. hazaárulás, állampolgárság színlelése) esetén ún. graphé, azaz írásbeli közvád alapján büntetőjogi szankciót (halál, száműzés, rabszolgasorba taszítás, pénzbüntetés) szabott ki a bíróság. Az eljárás mindkét esetben nyilvános, szóbeli és kötetlen volt; a bizonyítási jog alig volt szabályozva. A bírósági fórumokról (arkhónok ítélkezése, ekklészia, areiosz pagosz, illetve később a bulé, héliaia és a démosz-bíróságok) az athéni államfejlődés kapcsán már szó volt. Ehelyütt csupán a héliaia bíráskodására kell kitérni. Ennek alapja az az elv volt, hogy a közösség számára magának a közösségnek kell igazságot szolgáltatnia. A bizottságokban eljáró laikus bírák, akiket a 30. életévüket betöltött polgárok közül évente sorsoltak ki, a bizonyítékokat mérlegelték és a büntetni rendelt magatartás minősítését adták meg. Bár a fennmaradt beszédek tanúsága szerint az ügyes rhétorok (hivatásos szónokok) és az előítéletek nem egyszer túlzott szerepet játszhattak az esküdtek véleményének kialakításában, a jogbiztonságot szolgálta, hogy a nagy létszámú testületet nem lehetett megvesztegetni. Eljárásuk alapja az arkhónok által előzetesen meghatározott jogcím volt; az engedélyezett formától a per során eltérni nem lehetett és csak azokra a körülményekre hivatkozhatott a peres fél, melyeket a keresetben rögzítettek. A bizottságok megalakulása után átlagos ügyekből négyet, bonyolultabb ügyekből kevesebbet szólítottak egy napra, majd a peres felek esküt tettek arra, hogy csak az ügy tárgyáról fognak beszélni. A vádra és a védelemre szánt időt lefolyócsővel ellátott vízórával mérték a vádnak 10 mértéket, a védelemnek 3 mértéket engedve úgy, hogy a mérték nagysága a pertárgy értékéhez igazodott. A legtöbb közös vonás a városállamok jogrendjében minden bizonnyal a kereskedelmi jog területén volt, melynek számos elemét a föníciai kereskedővárosoktól, azok gyakorlatából vették át. A gazdasági életet a piaci elemek mellett jelentősen befolyásolta az állami irányítás is. Túl azon, hogy Spártában a perioikoszok foglalkozhattak csak kereskedéssel, a polisz életét alapvetően meghatározó termékek, illetve alapanyagok (gabona, len, fa, vas, bronz stb.) kereskedelme a politikai kurzusoknak megfelelő adminisztratív irányítás alatt állt másutt is. A városállamok központi terén (agora), amely egyben piacként és szentélykörzetként is szolgált, a kapéloszok (helyi kiskereskedők) tevékenykedtek, míg az emporoszok (utazó kereskedők) más poliszokban értékesítették áruikat. A kereskedelmet szolgálták a fejlett bankviszonyok és a pénzváltók szolgáltatásai is. A görög gyarmatosítás útirányait alapvetően a városállamok export és import tevékenységének irányai határozták meg. A kolóniát alapító város vezető tisztségviselője előzetesen Delphoiban Apollón véleményét kérte. Ennek azonban nemcsak szakrális, hanem gyakorlati jelentősége is volt, hiszen a papok kapcsolatban álltak a már meglévő gyarmatokkal és jól ismerték a lehetőségeket. Így a gyarmatosítók Apollón áldását és gyakorlati utasításokat is vittek magukkal. Amikor a gyarmatosító görög hajók megjelentek a Földközi-tenger, majd a Fekete-tenger medencéjében, kiszorították onnan a tengeri kereskedelemben eddig élen járó föníciaiakat, amikor pedig a „lakott világ határáig” nyúló makedón világbirodalomba a görögség betagolódott, a rabszolgagazdálkodáson alapuló hellén kereskedőközpontok képviselői az Égei-tenger szigetvilágán túl a birodalom legtávolabbi pontjaira is eljutottak, összekötve keletet nyugattal. Rodosz az i. e. 3. század második felére a tengeri kereskedelem meghatározó szereplőjévé vált. Hírnevét nemcsak tengerészei hajózási ismereteinek, hanem a kalózokkal szembeni sikeres fellépéseknek is köszönhette. A tengeri kereskedelmi jog szabályrendszerének kidolgozása, mely a római kereskedelmi jog alakulását is jelentősen befolyásolta, szintén Rodoszhoz kötődött. Az ókori görög jogélet hagyatékának fontos részét képezik az ún. poliszközi kapcsolatok, melyek modernizált formában ugyan, de jelen vannak korunk nemzetközi jogában is. A proxenosz (védelmező, oltalmazó) egy idegen állam polgárának adományozott hivatalos cím volt, melyet tartalmát tekintve ún. vendégbarátságként értelmezhetünk. Spártában és Delphoiban a proxenosz volt megbízva az idegenek elszállásolásával, másutt azonban elsősorban a távolsági kereskedők védelmét látta el, illetve áldozatot mutatott be a nevében a város istenségeinek oltárainál. Az antik görög kultúrában a polgárjognak nagy jelentőséget tulajdonítottak, hiszen a polgár a politikai hatalom részese is volt. Míg a római jogban létezett a civitas sine suffragio (szavazati jog 19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


nélküli polgárjog), a görög jog a korlátozott polgárjog intézményét nem ismerte, mint ahogy csak kivételesen fordult elő az is, hogy idegen személy polgárjogot nyerjen. A poliszok közötti kereskedelmi kapcsolatok miatt szükségessé vált, hogy a másik városállamból származó, és így majdhogynem ellenségnek tekintett távolsági kereskedőért az idegen poliszban egy teljes jogú polgár felelősséget vállaljon, azaz saját hatóságai előtt képviselje. Nem görög újdonságról volt szó, ennek a sajátos városállami széttagoltságból származó intézménynek kialakult gyakorlata volt már a föníciai kereskedővárosok világában is. A kapcsolat szimbóluma egy cserépdarab volt, aminek egyik felét a távolsági kereskedő, másik felét proxenosza tartotta magánál. A helyi kiskereskedő ilyen védelmet nem igényelt. A vendégbarátok – az újkori konzuli intézményhez hasonlóan – nem egyszer egész poliszok érdekeit képviselték, illetve szövetségi tisztségviselőként ők feleltek azért, hogy a Déloszi Szövetségben Athén és a tagállamok között a jó viszony megmaradjon. A hübrisz szó alapvetően dölyföt, önhitt elbizakodottságot jelentett, de így neveztek több súlyos bűncselekményt, sőt átvitt értelemben magát a megszemélyesített erőszakos Dölyföt is. Hübrisz vétkébe az esett, aki elvakultan felülemelte magát az istenek által lefektetett kereteken. Vétke – úgy vélték – végzetszerű büntetést, azaz kudarcot, kegyetlen sorsot vagy akár halált váltott ki. A kortársak a hadvezérek, államférfiak tevékenységét hatalmi-etikai szempontok szerint nem egyszer értékelték. Így a hübrisz összetett mitológiai, egyénhez kötött alapjelentése mellett tág értelemben politikai fogalommá vált. Az ókori görögök természetes állapotnak, isteni rendnek tekintették a széttagoltságot, a birodalmi egység hiányát is, és úgy gondolták, az isteni rend ellen vétkezik az, aki ezen önhitt elbizakodottságában változtatni próbált. A hübrisz vétke ott sötétedett a perzsa nagykirály, Xerxész mögött, amikor vizet és földet, vagyis meghódolást követelt a görög városok zömétől. Ilyen tett volt az is, amikor a Hellészpontoszon felépített hidakat egy heves vihar megsemmisítette, és ezért a haragra gerjedt nagykirály parancsot adott a tenger megkorbácsolására, szimbolikus megbilincselésére, majd szakrális cselekményekkel igyekezett uralmat venni a háborgó vízáradaton. Nem maradhatott hát el a végzetszerű büntetés: i. e. 480 szeptemberében a szalamiszi öbölben több mint 200 perzsa hajó süllyedt el, amit Aiszkhülosz „Perzsák” című drámájában nem habozott a hübrisz következményének minősíteni. A poliszközi kapcsolatokban a szümakhia a szövetségeket jelenti. A görögség szövetségi rendszert is csak olyan módon tudott elképzelni, hogy az abban résztvevő városállamok egymástól való függetlenségüket teljesen megőrizzék, és őket csakis a közös cél tartsa össze a szükséges mértékig. A perzsákkal szemben katonai akciókban a spártai vezetés alatt álló ún. Peloponnészoszi Szövetség (i. e. 530) dominált, melyben a közös ügyekről küldöttek útján, együttesen döntöttek. Miután i. e. 478-ban szárazföldön Büzantionig jutottak, a spártaiak elzárkóztak Kis-Ázsia védelmezésétől. Az itteni poliszok és a hellészpontoszi városállamok kérésére ezt követően (i. e. 477) jött létre Athén métropoliszként (anyavárosként) történő elismerésével a Déloszi Szövetségnek nevezett tengeri szövetség, mely megalakulásakor 173, később mintegy 250 független polisz önkéntes társulása volt. Földrajzi értelemben ez a trák tengerpartot, a Hellészpontosz mentén Büzantionig szétszórt városokat, a kisázsiai ión városokat, valamint Leszbosztól Rodoszig a szigetek számos városát foglalta egybe. Athén külön szerződést kötött minden szövetséges várossal, ezeket azonban egymáshoz nem kötötte szerződés. Kifelé Athén képviselte a szövetséget, és ő döntött háború és béke kérdésében is. A tagvárosok képviselői ugyan helyet és egyenlő szavazati jogot kaptak a Szövetségi Gyűlésben, Athénnal szemben komolyabb szerepet azonban sosem töltöttek be a szövetség fennállása alatt. I. e. 454-től a szövetség székhelye Athén lett, és a gyűlést innentől kezdve össze sem hívták. A tagvárosokkal kötött szerződések értelmében ezek Athéntól való függőségének mértéke különböző volt. Mindegyiknek tartózkodnia kellett egymás megtámadásától és kötelező volt részt venniük a közös háborúkban, ez a részvételel azonban lehetett közvetlen (hajóküldés) vagy közvetett (hozzájárulás, ún. phórosz fizetése) is. Athén gazdasági érdeke ez utóbbi, közvetett módot sürgette, hiszen a tagvárosok hozzájárulása lehetővé tette az athéni hajógyárak fejlesztését és a vagyontalan rétegek munkaerejének lekötését. Thuküdidész értékelése szerint Athén a közös haderők parancsnokaként őt illető hegemón szereppel messze nem elégedett meg, és fokozatosan birodalommá gyúrta szövetségi rendszerét. Ennek keretében az athéni igazságszolgáltatás szerveinek hatáskörét a szövetséges poliszok polgáraira is kiterjesztették, és csak a kisebb polgári jogviták és büntetőügyek maradtak a helyi bíróságok hatáskörében. Igazgatási, illetve katonai rendszabályokkal igyekeztek biztosítani a szövetség belső rendjét, és minden poliszban athéni episzkóposzok ügyeltek a métropolisz érdekeinek érvényesülésére. Arisztotelész szerint évente mintegy 700 athéni polgár viselt így hivatalt Athénon kívül. Hatalmi támaszukat az adott városállam demokrata irányzata és a katonai erők képezték. Miután a szövetség pénztárát a déloszi Apollón templomból Periklész i. e. 454-ben Athénba költöztette, az idővel adóvá változtatott phóroszt Athénbe kellett befizetni. A szövetség kétségtelenül a tagvárosok függővé tételét jelentette, de egyúttal – kárukra – Athén gazdasági fellendüléséhez vezetett többek között azzal, hogy a korabeli világ pénzügyi és kereskedelm egyik központjává vált. A perzsa veszély elmúltával azonban felerősödtek a szeparációs törekvések. Miután Periklész pestisben meghalt (i. e. 429), a demagóg, háborúpárti Kleon, az első nem eupatrida származású hadvezér befolyására a szövetségesekkel szemben egyre keményebben léptek fel. Ha valamely tag ki akart válni a szövetségből, az athéni hajóhad rögvest lecsapott rá. A városállam feldúlása során a férfiakat lemészárolták, a



nőket és a gyermekeket rabszolgának adták el. A lázadó városállamtól rendszerint a földjét is elvették, aminek egy részére athéni nincstelen polgárokat telepítettek. A szofista szemléletet a gyakorlatba átültetve azt az igencsak pragmatikus és erős erkölcsi relativizmust tükröző felfogást követték, hogy csak az egyenlő hatalmak között létezik igazságosság; így az erősek megteszik mindazt, amit megtehetnek, a gyengébbek pedig elviselik, amit el kell viselniük. A szövetségi rendszer ilyen durva megsértése azonban a többi polisz szemében az isteni rend elleni dölyfös, önhitt lázadás, azaz hübrisz volt. Athén sorsszerű végzetének első biztos jele nem sokáig váratott magára; a szürakuszai tragikus vereség i. e. 413. szeptember 10-én az athéni hajóhad felmorzsolásával, a városállam ifjúságának pusztulásával ért véget, míg a két flottaparancsnokot, Nikiászt és Démoszthenészt a feldühödött szürakuszaiak megkínozták, majd kivégezték. A pelopponészoszi háborúban elszenvedett teljes vereség (i. e. 404) után Athén kénytelen volt a Déloszi Szövetséget is feloszlatni. Az iszopoliteia (jogkölcsönzés) szó eredeti jelentése az volt, hogy az egymással szerződő államokban a polgári jogok egyenlők voltak. A gyakorlatban azonban az ilyen szerződések sokkal inkább egy erős polisz terjeszkedésének békés eszközéül szolgáltak. Ha ugyanis az erős polisz egy vagy több gyengébbre a jogát átruházta, vagy esetleg annak átvételére kényszerítette, az nagyrészt már bekebelezés értékű tettnek minősült. Így Athén hegemón törekvéseit és a közös kereskedelmi érdekeket szolgálta az, hogy a Déloszi Szövetség létrejöttét követően a szövetséges városállamokban Athén egységes magánjogot vezetett be. A szövetség egységes gazdasági terület volt, ahol elsősorban az attikai pénzt használták és az attikai mértékegységeket alkalmazták, de Athén irányította a szövetséges városállamok gazdasági életét, export- és importtevékenységét is. A jogkölcsönzés jelensége más korszakokban is megfigyelhető volt, közös azonban, hogy a jogkölcsönzést vagy adott esetben a gyengébb partner kifejezett kívánságára történő jogátvételt idővel bizonyos fokú közjogi függés, hegemón szerep vagy állami-birodalmi egység létrehozása követte. Hellász a területi és politikai széttagoltság ellenére azonos kultúrát és vallási felfogást jelenített meg. A poliszok lakói együttesen valamely istenség „háza népét” képezték. Így például Athénben Athénét, Szamoszon Hérát, Epheszoszban Artemiszt tisztelték. A helyi kultusz tehát a lakosságot egységbe forrasztó kapocs volt, és a közösséghez tartozás vallási kötelezettségekkel járt. A leiturgia, a kultusz ápolására szánt anyagi hozzájárulás a polgárjog feltétele volt, az athéni szabad férfi politikai jogai gyakorlásának kezdetekor a helyi istenségre tett esküt, de említhetjük azt is, hogy hitetlenség címén bármely polgár feljelentést tehetett polgártársa ellen. Nem túlzás azt mondani, hogy a poliszok közötti viszálykodás bizonyos mértékben a helyi kultuszok harca is volt. Mindemellett voltak közös kultuszhelyek, melyek egyik polisz területéhez sem tartoztak. Az ilyen szentélyekben, mint a Delphoiban lévő Apollón-jósdában vagy a kalaureiai Poszeidón-templomban nagy értékű fogadalmi ajándékokat halmoztak fel. Ezért a szentélyek nemcsak szakrális, hanem pénzügyi központok is voltak. A kincsek védelmére, illetve a szentély függetlenségének biztosítására az amphiktionia intézménye szolgált. A szentély ellen támadó poliszt közös katonai fellépéssel, mintegy szent háborúval verték le, és lakóit rabszolgának adták el. Az ún. delphike amphiktionia i. e. 6 és 4 között három ilyen szent háborút is vezetett. A poliszok közötti tárgyalások intézményesült formája a kongresszus volt. Bár Periklész már próbálkozott ilyen érdekegyeztetési fórummal, a legnevezetesebb a II.Philipposz védnöksége alatt lezajlott korinthoszi kongresszus (i. e. 337) volt. II. Philipposz ekkor már – a khairóneiai ütközet eredményeként – Hellász ura volt: a görög városállamok többségét szövetségi szerződés kötötte a makedón királysághoz, és élükön makedónbarát politikai vezetők álltak. Korinthoszban ezt az új helyzetet legalizálták. A kongresszus résztvevői kötelezettséget vállaltak arra, hogy belső politikai-államszervezeti reformot nem hajtanak végre, azaz a fennálló kormányzatokat stabilizálták. A szövetségesek – elvileg – függetlenek maradtak, csupán makedón védnökség alá kerültek. Felesküdtek arra, hogy békében élnek egymással, illetve ha a békét bármelyikük megsértené, helyreállítják azt. Közös szövetségi hadsereget állítottak fel, melybe minden városállam lakossága számával arányosan küldött katonákat. A szövetség képviseleti szerve a szünedrion (főtanács) volt, a határozatok végrehajtására azonban a makedón uralkodó volt feljogosítva. A résztvevők meggyeztek abban is, hogy perzsák elleni pánhellén fellépés idejére az egyes poliszokban szüneteltetik a rabszolga-felszabadításokat, valamint a vagyonelkobzás és a száműzetés büntetésének alkalmazását. Ha ezeket a szabályokat egy városállam megsértette, a határozat értelmében számíthatott arra, hogy a többi polisz fegyverrel állítja helyre benne a rendet. A kongresszusi határozat értelmében a diplomáciai sikereire büszke II. Philipposz még ebben az évben kiküldte hadseregét KisÁzsiába, hogy előkészítse a nagy hadjáratot. Mivel a perzsa seregek görög szentélyeket romboltak le, az amphiktionia kötelezettsége kézenfekvő háborús ok volt. Maga a hadjárat azonban – miután II. Philipposzt i. e. 336-ban meggyilkolták – már fiára, Alexandroszra maradt.

3. 4. A Római Birodalom állam- és jogéletének hagyatéka 21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A khairóneiai születésű, római polgárjoggal rendelkező történetíró, Plutarkhosz (kb. i. sz. 45-125), aki görög patriótaként a delphoi Apollón-templom papságának is tagja volt, „A rómaiak szerencséjéről” írt traktátusában nem kevesebbet állított, mint hogy az i. e. 753-ban alapított Róma erénye (areté) és a történelmet irányító sorsszerű erő (tükhé) együtthatása eredményeként emelkedett fel és vált világbirodalommá. A lévita származású Joszéf ben Matitjahu, ismertebb nevén Iosephus Flavius (kb. i. sz. 37-100), aki az ún. első zsidó háborúban még Galilea főparancsnoka volt, majd a Flavius-dinasztia udvari történetírója lett, úgy látta, hogy messze nem a „szerencse ajándékának” (dóron tükhész) köszönhetik a rómaiak azt, hogy a világ uraivá váltak. „Kiválóságuk értéke” (aretész ktéma) vezette őket eddig, és bizonyos szempontból Isten támogatását is élvezték. Bármelyiküknek legyen is igaza, kettejükhöz hasonlóan még számos nép tagjainak jutott osztályrészül az, hogy elgondolkodjanak a rómaiak szerencséjén. A római források a birodalom kiterjesztését rendszerint törzsek, illetve népek, nem pedig területek alávetéseként írták le. Ezek a leigázott törzsek (gentes devictae) a hatalmi szimbolikában is megjelentek, többnyire allegórikus formában, népviseletbe öltöztetett női alakként. A birodalomépítés lépcsőfokait évszámok szerint mégis könnyebb területekhez kötötten felvázolni. I. e. 496-ban Róma győzelmet aratott a latin városok felett, és ezzel a latin városszövetség egyenrangú tagja, majd i. e. 341-re Latium vezető városa lett. I. e. 285-re az etruszk városokat véglegesen uralma alá hajtotta, majd az I. pun háború (i. e. 264-241) eredményeként megszerezte Szicíliát, Szardíniát és Korzikát. I. e. 228-ra Illíria római protectorátus alá került. A II. pun háborúval (i. e. 218-201) Róma a Földközi-tenger nyugati medencéjének ura lett. „A görög szabadság védelme érdekében” Róma egymást követően három háborút vívott a makedónokkal szemben (i. e. 215-167), melyek után a legyengült görög városállamok annexiójára is sor került. A III. pun háború (i. e. 149-143) eredményeként szervezték meg Afrika provinciát, majd a kis-ázsiai Pergamon annektálása (i. e. 133) után Ázsia provinciát (i. e. 129). I. e. 51-re Iulius Caesar meghódította Galliát, majd i. e. 47-re megszervezték Numidia provinciát. Bár Augustust a birodalomra kiterjedő béke, a pax Romana miatt tartotta a közvélemény nagyra, soha annyi területtel nem gyarapodott Róma, mint az ő uralma alatt: i. e. 31-ben Egyiptom lett provincia, majd i. e. 6-ban az addig protektorátus alatt álló Júdea. I. e. 27 és i.sz. 6 között a légiók leigázták Hispániát, az Alpesek keleti vidékét, Pannóniát, valamint az Elba és a Rajna között élő törzseket. A teutoburgi vereséggel (i. sz. 9) végleg eldőlt, hogy a birodalom határa Európa szívében a Duna, illetve a Rajna vonaláig terjed. Több sikertelen kísérlet után i. sz. 43-ban vetették meg lábukat Claudius légiói a Britszigeteken. Britannia provincia határai azonban minden igyekezet ellenére sem nyúltak túl a mai Anglia területén. I. sz. 46-ban Trákiát, i.sz. 101-ben Dákiát szervezték provinciává. A legnyugatibb rómaiak által lakott térség a Kanári-szigetek területe volt az 1. század után, míg a birodalom keleti határrendszere i. sz. 166-ra épült ki a pártus háború lezárásával. Az Imperium Romanum kifejezés, azaz a territoriális értelemben vett imperium a késői köztársasági korban vált használatossá, hiszen maga az imperium szó mindeddig csakis azt a hatalmat jelentette, amit a nép felhatalmazásából a szenátus ráruházott egy magisztrátusra. Amikortól azonban a hatalomkoncentráció a principátus rendszerében állandósult, az imperium újfajta jelentéstartalma már a földrajzi kiterjedésre vonatkozott. Hogy a birodalomépítés hosszan elnyúló folyamata defenzív imperializmust jelentett-e, melynek során a rómaiak az ellenük intézett támadásokkal szemben védekeztek, illetve ezek megelőzésére preventív támadással éltek, vagy tudatos, tervszerű imperializmusról volt szó, amelyben minden társadalmi réteg érdekelt volt, vitatott. Leginkább tényszerűnek a francia történésziskola köztes álláspontja tűnik, mely szerint a pun háborúk lezárásáig védekező imperializmusról, ezt követően a polgárháborúk kezdetéig tervszerű imperializmusról volt szó, majd a principátus kialakulásáig az ún. „nagy imperialista” politika jegyében folytak a hódítások. A köztársaságkori hódító tábornokok célja az volt, hogy Róma uralma a „föld végső határáig” (ultimos terrarum fines) érjen, Augustus pedig – az expanzió tekintetében – méltó udódjuk lett. Bár a rómaiak tudatában voltak annak, hogy az orbis Romanuson kívül más világok is vannak, a principátus birodalomértelmezésében ennek vajmi kevés szerep jutott. Augustus feljegyzéseiben azzal dicsekedett, hogy tetteivel az egész földkerekséget (orbis terrarum) a római nép hatalma alá hajtotta. A világ uraként jelent meg a Gemma Augusta hatalmi szimbolikájában is: a trónuson helyet foglaló Augustus feje fölé Oecumene (a Lakott Világ) tart koszorút, mellette Tellus és Oceanus áll, míg lábainál a legyőzött barbárok megkötözve várják sorsuk beteljesedését, vagy épp kegyelemért esdekelnek. A „győzelem árán kivívott béke”, a pax Augusta felett az Imperium Romanum minden szögletében a légiók fegyverei őrködtek, hiszen ez nem volt más, mint a rómaiak békéje (pax Romana), azaz a leigázott népek számára szabadságuk elvesztése mellett csupán viszonylagos béke és biztonság – nem tekintve ehelyütt arra, hogy a római civilizáció számos haladó vonással is bírt. A civilizáció szó alatt, mely a görög humanitas kifejezés latin változata, elsősorban a kultúrát, a nevelést és a művelődést értették, szemben a „barbárok” erkölcsi alacsonyabb-rendűségével, idegen nyelvével és bizarr viselkedésével. A humanitas eszméjét pedig, mondhatjuk Ciceróval egyetértésben, a görögök találták ugyan fel, de a hellénizált rómaiak terjesztették el az általuk barbárnak tartott népek között. A birodalomépítés a császárkorban is része maradt az állami propagandának, ahogy erről többek között a „birodalom kiterjesztője” (propagator imperii) cím használata tanúskodik Verus, MarcusAurelius, SeptimusSeverus, sőt Constantinus és Theodosziosz esetében is.



A terjeszkedés során azonban ekkor már a kései köztársasági kortól bevált módszereket alkalmazták Keleten, ahol a sajátjukénál fejlettebb civilizációval találkoztak. Míg a nyugati barbárokkal szemben továbbra is a brutális erőszak volt meghatározó, a keleti hellenizált királyok, ligák és városállamok felett civilizált módon, a politikai hegemónia kiépítésével növelték a birodalom hatalmát. Előbb bevonták őket szövetségi rendszerükbe, ami természetesen az önálló külügyi és hadügyi igazgatásnak véget vetett, azaz a szövetséges külső szuverenitása megszűnt, majd mindezt idővel a provinciává szervezés követte. Ebben a „keleti politikában” Róma nemegyszer kihasználta a görögök, illetve hellénizált népek és a rómaiak rokonságáról szóló mítosz előnyeit is. A leigázott népek birodalmi integrációja érdekében számos eszközt alkalmazott a római „szupranacionális” állam. Ahogy azt az Imperium populi Romani kifejezés hűen tükrözi, a birodalom ura elvileg nem volt más, mint a populus, a polgárjoggal rendelkező személyek összessége. A római polgárjog nem feltétlenül függött az etnikai hovatartozástól, sokkal inkább civilizatórikus jellegű volt. Értékes privilégiumokkal járt, és a birodalom élete megkövetelte, hogy ne csak a megnyerni kívánt beolvasztott népek elitjének jutalmazására szolgáljon, hanem az Imperium Romanum kiterjedésével maga is mind nagyobb körben érvényesüljön. Abban, hogy az áhított státus a birodalom egyik összekötő anyaga lett, nagy szerepet játszott a birodalmi urbanizáció, azaz – ahogy a szónok AeliusAristeides állította – a birodalom nem volt más, mint városok sűrű szövevénye. A veteránokat és nem egyszer a városi nincsteleneket a nyugati provinciákban coloniákba telepítették, míg a már ott élő helyiek számára autonómiát biztosítottak a municipiumok keretében. A fejlett városi kultúrával rendelkező keleti provinciákban viszont kevés új várost alapítottak a rómaiak, itt inkább a görög poliszok romanizálására törekedtek. Ovidius szerint Róma és a birodalom határa „egy és ugyanaz” volt, a provinciák polgárjoggal rendelkező lakói ugyanis a kulturális sokszínűség ellenére is azonosulni tudtak a római életformával, a birodalom (szakrális) értékeivel. Öntudatos Róma-hívővé váltak, és a nem római születésű értelmiségiek széles körben magasztalták Róma polgárjog-adományozási gyakorlatát. A lex Iulia de civitate i. e. 90-ben Itália minden szabad polgárának római polgárjogot adott, majd Caracalla császár i. sz. 212-ben, az ún. constitutio Antoninianával minden szabad alattvalóra (a peregrini dediticii kivételével) kiterjesztette ezt a jogállást, ami azonban ebben az esetben az eddigi kiváltságok és mentességek elvételét célozta. A polgárjoggal kapcsolatban nem hagyható figyelmen kívül a lingua Romana, azaz a latin nyelv integráló szerepe sem. Cicero a római közösségi tudat fontos alkotó elemeként beszélt a latinról, melynek ismeretét a római polgár morális kötelezettségei közé sorolta. A latin volt a légiók vezérleti nyelve is, és ilyen módon a hadsereg a nyelv átadásának, valamint a művelt tisztek révén az Imperium népszerűsítésének eszközeként is szolgált. Ennek ellenére a késő császárkorban a birodalom széttagoltsága abban is megmutatkozott, hogy míg nyugaton megmaradt a latin nyelv elsőbbsége, a keleti részeken a hellénizmus hagyatékaként sokkal inkább a görögöt beszélték: a koiné dialektosz, mely egyben az Újszövetségi Szentírás görög nyelve is volt, összekötő kapocsként szolgált a birodalom népei között. Mindezeken túl hivatalos nyelvként, azaz a jogalkotásban, a jogtudományban, a jogi oktatásban, a közigazgatásban és a bíráskodásban továbbélt a latin a nyugati és a keleti birodalomrészben egyaránt. Az integráció eléréséhez jó eszköznek bizonyult az egymás mellett élő etnikumok politikai és vallási csoportjai közötti kulturális interakció is. Ez a kölcsönös egymásra hatás többet jelent, mint a modern romanisztikában Mommsen óta bevetté vált fogalom, a római civilizációnak a leigázottakra történő egyoldalú, tudatos átadását takaró romanizáció kifejezés, hiszen voltak olyan keleti tartományok is, többek között Galácia, Szíria vagy Júdea, ahol a romanizáció nem vagy alig valósult meg. Másrészt maga a római állam- és jogrendszer, valamint egészében a római kultúra mindig is fogékony volt a környezeti hatásokra. Az etruszkoktól került át a triumphus intézménye, a hatalom jelképei közül pedig a fasces. A latinoknál megtalálható volt a dictator intézménye, és az oscusok ismerték a consuli méltósághoz hasonló tisztséget. Ahogy a birodalom egyre több népre kiterjesztette hatalmát, ezek kultúrájából és az általuk képviselt értékvilágból számos elem hatott Rómára. A görög szellemi kultúra, valamint a római erő és hatalom kapcsolatát Horatius a következőképp jelenítette meg: „Durva legyőzőjén győzött a levert Görögország, s pór népét Latiumnak művészetre kapatta.” A rómaiak átvették a görögök írását, megtanulták nyelvüket, és gyermekeik mellé görög paidagógosz-rabszolgákat fogadtak – miközben Hellászt tökéletesen tönkretették. A kulturális felsőbbrendűség tudata mellett kitartó görög értelmiségre így csak az a feladat maradt, hogy óvják kortársaikat a túlzott „rómaisodástól” és a római jog iránti rajongástól. A principátus korában az Imperium Romanum területe Hispániától Szíriáig egyetlen gazdasági egységgé vált. Kulturális interakció azonban, ha korlátozottan is, de nemcsak a legyőzöttek, hanem a Rómával kereskedelmi kapcsolatban álló más népek irányában is létezett. A római áruk északon Skandináviáig, keleten Indiáig és Kínáig, délen a Szaharán át a Száhel övezet országaiig és Fekete-Afrikáig jutottak, mint ahogy ezeknek a térségeknek a termékei, így a drágakövek, a vadállatok, az elefántcsont, a selyem, a kínai vas és a különleges fűszernövények keresett cikkek voltak a birodalomban. Nem véletlen, hogy Aelius Aristeides lelkendezve írt a világkereskedelmet folytató birodalom fővárosáról, Rómáról: „ez a város valamiféle közös



árulerakatnak látszik (…), erre a helyre ömlik és itt találkozik össze minden, (…) ami mesterség létezik vagy létezhet, mindaz, amit csak az emberi kéz és a természet létrehoz”. A kulturális interakció tipikus példáját képezte a rómaiak vallási szinkretizmusa. A római kultusz könnyen magába szívta a leigázott népek hitvilágát a babiloni misztériumvallás egyes elemeitől kezdve a görög istenségek nevének átvételéig. A birodalom népei az emberáldozati szertartásokon kívül szabadon gyakorolhatták vallásukat mindaddig, amíg az szembe nem került a római államvallással, hiszen a rómaivá válás az államvallásba való betagolódást is jelentette. Számos példa hozható erre az „együttélésre”. A római magistratusok nem egyszer kifejezték tiszteletüket az idegen kultuszok tárgyai felé: M. Cocceius Nigrinus,Augustus procuratora oltárt emelt Cumberlandben Dea Nympha Brigantiának, de ilyen példa Diocletianus és Maximianus esete is, akik a kelta Belenus tiszteletére állíttattak feliratot Aquileiában. Egészen más volt a helyzet, ha a leigázott nép vallása vagy annak egyes képviselői Róma-ellenes érzületeket gerjesztettek: a Pompeius által római protektorátus alá vont Júdeában a zsidó próféták és törvénytudók, a Iulius Caesar által leigázott gallok között a druida papság, az Augustus által kiépített egyiptomi provinciában pedig a tradicionális helyi papság töltött be ilyen szerepet. A következmények sosem maradhattak el, a leghírhedtebb példa mégis a jeruzsálemi zsidó Szentély elpusztítása volt i. sz. 70-ben. A Titust védő Iosephus Flavius-szal szemben Sulpicius Severus ezt az eseményt úgy írta le, mint amelynek célja az „egy tőről fakadó” zsidó és keresztény vallás kiirtása volt. Nem politikai, hanem kifejezetten vallási okokból utasította el az ókeresztény egyház jelentős része azt, hogy a császárt vallásos tiszteletben részesítse. Augustus óta a princeps halálát követően istenné lesz (divus), ezért Augustus arra kötelezte Epheszosz és Nikaia római polgárjoggal rendelkező lakóit, hogy Iulius Caesar tiszteletére templomot emeljenek, de az idevaló népeknek megengedte, hogy az ő tiszteletére is létesítsenek kegyhelyeket. Domitianus (81-96) már megkövetelte alattvalóitól, hogy őt magát, a „dominus et deus” címet viselő császárt imádják. Több kisebb horderejű keresztényüldözés után annak utolsó, nagy hullámát közvetlenül az váltotta ki, hogy a kereszténység terjedése a légiók egységeit is elérte, és ezek harci készségét bomlasztotta, hogy az új vallást követő katonák nem voltak hajlandók a császárkultusz teljesítésére. A császárt azonosnak tekintették az állammal, a keleti külsőségek, mint a személye előtti leborulás, ruhája szegélyének csókkal illetése, arannyal dúsan átszőtt bíborszínű ruhája, illetve a diadém az uralkodó isteni fenségét, azaz személyének és egyben az államnak a tiszteletét fejezték ki. Diocletianus, mint szó volt róla, a köztársasági látszatot félretéve nyílt egyeduralmat valósított meg a dominátus rendszerében. Ehhez tartozott az is, hogy a császárkultusz érvényesítését kötelező erővel írta elő valamint, 303 februárjában kibocsátott rendeletével kitiltotta a keresztényeket a légiókból és a közhivatalokból – a római kultusz megerősítésétől a birodalom válságának enyhülését remélve. A legjobb integráló eszköz azonban minden bizonnyal a feszes területi igazgatás volt, amit a légiók által fenntartott rend és a kiváló birodalmi infrastruktúra egészített ki. Területi igazgatás tekintetében a birodalom Itáliából és a provinciák területéből állt. Itáliában az ager populi Romani, a szűk értelemben vett római városállam területe egyre bővült, és a meghódított városállamok a római magistratusok igazgatása alá kerültek. A municipia Latina azokat a szövetségesként kezelt latin városállamokat jelölte, amelyek i. e. 338 után is megtartották önállóságukat. A socii populi Romani a további itáliai szövetségeseket jelölte, akiket Rómához különböző tartalmú szerződések (foedus) kötötték, egymással azonban nem álltak és nem is állhattak szerződéses viszonyban. Ez az „oszd meg és uralkodj”-elv nem római találmány volt, alkalmazta az asszír militarista állam és Athén is a Déloszi Szövetség tagjaival szemben. A hármas tagoltságot (ager populi Romani, municipia Latina, socii populi Romani) Itáliában az i. e. 91-89-ben vívott véres háború eredményeként számolták fel azzal, hogy a félsziget szabad lakóira kiterjesztették a római polgárjogot a már említett lex Iulia de civitate értelmében. Ezzel az itáliai városok municipiális jogállást kaptak és saját önkormányzatot hoztak létre, melynek szervezetét a lex Iulia de municipiis (i. e. 45) határozta meg a római minta alapján. Bár ez az autonómia a principátus korában több tekintetben is sérült, Itália területén légiók nem állomásozhattak, földje adómentességet élvezett, és elkülönülése a birodalom provinciáitól a dominátus koráig megmaradt. Szólni kell arról is, hogy Caesar és Augustus hadjáratait követő időkben a birodalmat a határvidékeken egyes szövetséges germán törzsek (foederati) védték. Az ilyen népeket is Róma alattvalói közé sorolták, de területüket nem volt érdemes bekebelezni. Védelmi szerepük a birodalom védelmével, a kétféle határ elkülönítésével állt összefüggésben. A felosztott földek a szakrális jelleggel rendelkező római közigazgatási határokon (limes) belül helyezkedtek el, melyeket a köztársasági korban a földmérők (finitores, agrimensores) rituális tevékenységgel jelöltek ki. A limeseken kívül található földek (ager arcifimus) a felosztott földeket „védelmezték” (arceo). Ezek a külső földek általában valamely természeti képződménnyel zárultak le és képezték a második határtípust, a finest. A két határfogalom azáltal kapcsolódott egybe, hogy a limeseket csak az tolhatta kijjebb és a határköveket az mozdíthatta el, aki a fineseket is kijjebb tolta, azaz a földrajzi értelemben vett Imperiumot gyarapította. A provinciák igazgatása elsősorban abban tért el az Itáliában bevett módtól, hogy a nagy távolság miatt állandó helytartók alá rendelték őket. A provincia szó eredetileg a hadvezéri tisztséget jelölte, majd arra a területre 24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


értették, amelyet a hadvezér meghódított, és így az ő provinciája lett. A meghódított népek területei azáltal váltak a birodalom részévé, hogy provinciává, azaz helytartói körzetekké szervezték őket (redactio in provinciam). A légiók közigazgatási feladatokat is elláttak, hiszen a köztársasági időszakban a provinciák helytartói az ott állomásozó légiók vezetői is voltak. A helytartók kezdetben rendes magistratusok, i. e. 81-től pedig volt consulok és praetorok voltak, akik ezt a megbízatást hivatali idejük lejárta után azért kapták, hogy a politikai pályafutásuk során befektetett anyagi eszközeik megtérítésére a provinciák „szabad kirablásával” lehetőséget nyerjenek. A provinciák a központi hatalom adófizetői voltak, nem pedig az államszövetség egyenrangú tagjai, azonban – a méd-perzsa ikerbirodalomhoz és Nagy Sándor birodalmához hasonlóan – Róma bizonyos fokú autonómiát biztosított a leigázott népeknek, hogy azok könnyebben a birodalomban tarthatók legyenek. Az autonómia tartalmát a területet elfoglaló hadvezér és a senatus által kiküldött bizottság határozta meg lex provinciae formájában, nem pedig kétoldalú szerződéssel, és ezért egyoldalúan visszavonható vagy módosítható volt. Az autonómia többnyire a helyi igazgatásra és igazságszolgáltatásra vonatkozott, míg helytartói feladat volt a római fennhatóság biztosítása, a rómaiak és szövetségeseik védelme, valamint jogvitáik elbírálása. Előfordult, hogy a provincia bizonyos városait (civitates liberae et immunes) kivételezett helyzetbe hozta Róma egyoldalú aktussal vagy szerződéssel. Kivételezettségük azt jelentette, hogy ezeknek a városoknak a jogállása az itáliai szövetségesek jogállása szerint alakult. A principátus időszakában a légiók ott tartása nélkül is békésnek minősülő provinciák igazgatása a senatus alá rendelődött (ún. szenátusi provinciák). Ezek élén volt consul, illetve praetor állt egy évre szóló megbízatással és minden esetben proconsuli címmel, míg a császári provinciákat legatus irányította, aki a császár tetszéséig maradt hivatalban. A legatusok ugyancsak a volt praetorok és consulok közül kerültek ki. A császári provinciák a határ menti vagy még nem pacifikált tartományok voltak, ahol a légiók jelenlétére nagy szükség volt. Egyiptomban a császár a fáraók jogutódjaként uralkodott. Az ország a császári dinasztia magánvagyonának részét képezte, és a gabonatermelő vidék a birodalom ellátása miatt különös hatalompolitikai jelentőséggel rendelkezett. A provinciák közötti megkülönböztetés a Severusok idején szűnt meg. Az Imperium Romanum hagyatékának elemeit az alábbiakban két részre bontva, a keleti és nyugati rész szempontjából külön vizsgáljuk. Ennek oka kézenfekvő. A még egységes birodalmon belül az eltérő gazdasági fejlődés és társadalmi adottságok következtében jelentős különbségek voltak, és a súlypont a 4. század elejére Keletre helyeződött. 324-ben Constantinus, akit csapatai 306-ban kiáltottak ki császárrá, a székhelyét és ezzel a birodalom központját a Boszporusz két partján fekvő, mindeddig csekély jelentőségű görög poliszba, Bizáncba tette át. Az uralkodói habitusát tekintve keleti despoták példáját követő Constantinus célja az volt, hogy egy olyan új Rómát építsen fel, ahonnan ellenőrizni tudja a Dunától az Eufráteszig terjedő birodalma legsebezhetőbb határait Keleten és Nyugaton egyaránt. Az új fővárost, miután 330-ban ünnepélyesen felavatták, magáról Konstantinápolynak neveztette. Lakói, bár rómaiaknak tartották magukat, jelentősen különböztek az elődtől, és a birodalom keleti felében a régi anyagból fokozatosan egy új kultúra, illetve újfajta politikai rendszer fejlődött ki – sajátos hidat építve az ókor és a középkor között. I. Theodosziosz halála után, 395-ben fiai felosztották az Imperium Romanumot. Az idősebb Arkadiosz (395-408) a keleti, a fiatalabb Honorius (395-423) a nyugati részt kapta. Miközben területén germán királyságok jöttek létre, a nyugati utódállam lassan történelmi sírjába szállt alá. A császár hatalmi jelvényeit 476-ban a császárbuktató Odoaker Konstantinápolyba küldte, amely a kortárs feljegyzések szerint ekkorra népességében és fényében is meghaladta már elődjét. A keleti rész Bizánci Császárság néven önálló úton fejlődött tovább annak ellenére, hogy mindig is második Rómának, azaz Róma örökösének tekintette magát, és nem mondott le az Imperium Romanum újjáélesztéséről akkor sem, mikor a Nyugatrómai Birodalom megbukott. Politikai kultúrájában, államszervezetében és jogrendjében mégis a görög elemek voltak túlsúlyban. A nyugat-európai feudalizálódáshoz képest megkésve, de a feudális átalakulás is végbement Bizáncban, ilyen módon keverékét képezve a keleti és a nyugati sajátosságoknak. A változó kiterjedésű birodalom történelmi léte során (395-1453) a környező népek csapásai alatt hol zsugorodott, hol feléledve visszaszerezte tartományait. Konstantinápoly városa mégis mindig a civilizáció középpontjának tűnt lakói és császárai szemében, pedig egyre inkább vízfejként terhelte a birodalom testének más részeit. A Bizánci Császárság történelmi útja igen változatos és eseményekben gazdag volt, számtalan katasztrófával tarkítva. Hatalmának tetőpontját a Makedón-dinasztia császárai (867-1056) idején érte el, amikor fennhatósága kiterjedt a Balkánra, a Földközi-tenger medencéjének tetemes részére és Kis-Ázsiára is. A meghódított területeken a bizánci politikai és jogi kultúra, valamint az ortodox kereszténység terjesztőjeként lépett fel. Ezt a tündöklést az anatóliai városokat ért támadások után elsőként IV. Rómanosz Diogenész császár seregének a nomád szeldzsuk törököktől elszenvedett manzikerti veresége (1071) akasztotta meg Kis-Ázsiában. Ugyanekkor a feudális nagyurak (dünatosz) önállósodási törekvései, valamint a katonáskodó szabadok jobbágysorba süllyesztése a belső anarchiát növelték és a birodalom folyamatos gyengülését siettették. Tartós eredményeket ezzel szemben a Komnénosz-Dukász-dinasztia (1057-1185) tagjai nem tudtak elérni. A 11. század végén meginduló keresztes hadjáratok Bizánc keleti „kihívóját”, a feltörekvő szeldzsuk szultánokat átmenetileg visszaszorították, de a háborús viszonyok egyúttal gyengítették a bizánci kereskedelmet is. A 12. század végére



a birodalom ismét anarchiába süllyedt. Az Angelosz-dinasztia (1185-1204) császárai tehetetlenül szenvedték el előbb a jelentős területveszteséget azzal, hogy 1187-ben Bulgária függetlenedett, majd a teljes vereséget azzal, hogy a IV. keresztes háború következményeként a birodalom romjain létrejött több görög állam (Nikaiai Császárság 1204-1261, Epiruszi Despotátus 1205-1479, Trapezunti Császárság 1204-1461), illetve Balduin vezetésével a Konstantinápolyi Latin Császárság (1204-1261). A Bizánci Császárság egysége 1261-ben a nikaiai Palaiologosz-dinasztia (1258-1453) vezetésével és genovai segítséggel helyreállt, de a politikai széttagoltság és Bulgária függetlensége tartós maradt. A 14. század második felétől Bizánc ismét kénytelen volt a keleti nomádokkal, ezúttal az oszmán törökökkel szembenézni. 1360-ban elveszítette Trákiát, és Drinápoly az oszmán szultánok fővárosa lett. II. Murád 1422-ben megsarcolta az összezsugorodott Bizánci Császárságot, majd fia, II. Mohamed 1453-ban bevette a fővárost. Ezzel a birodalom megsemmisült, a társadalom pedig – európai szemmel nézve – egy jóval fejlettlenebb szintre esett vissza. A bizánci hagyaték körében elsőként az állam és az egyház közötti összefonódás sajátos formáját szükséges kiemelni. Constantinus 312-ben – sokkal inkább politikai okokból, sem mint személyes meggyőződésből – felvette a keresztény hitet. Erre utal többek között az, hogy 326-ban megölette elsőszülött fiát, Crispust, második felesége forró fürdőbe zárva halt erőszakos halált, de az is, hogy vallásváltását követően – mintegy kivárásként – 25 évig nem is keresztelkedett meg. Vallása nem zavarta abban sem, hogy a székvárosban szobrot emeltessen a napistennek, és a szobor arcát a sajátjáról mintáztassa meg. Túl ezen a kettősségen egy olyan újfajta uralkodótípus kialakítója volt, amelynek képviselői a kereszténység fő támogatóiként léptek fel, és egyúttal erőszakos terjesztői is voltak annak. Magát az egyház külső ügyei püspökének (episcopus in externis) nevezte, miközben megtartotta a pontifex maximusi tisztséget, a pogány római főpapi méltóságot is. Aktívan beavatkozott az egyház belső, hitelvi kérdéseibe is, és ő hívta össze 325-ben az első egyetemes zsinatot Nikaiában. Annak ellenére, hogy 318-ban az alexandriai zsinat eretneknek ítélte és kiközösítette Ariust, élete végén Constantinus ariánus lett. Fia, II. Constantius (337-361) ugyancsak ariánusként folytatta apja egyházpolitikáját. A két fivérével vívott polgárháborúk győzteseként azzal erősítette Konstantinápoly birodalmi fővárosi rangját, hogy befejezte a Szent Apostolok templomának építését, ami egyben apja mauzóleuma is volt, és felépítette az első Hagia Szophia katedrálist. 365-ben betiltotta a pogány áldozatokat, valamint bezáratta a pogány templomokat. A neoplatonista Iulianus (361-363), majd Valens (363-378) uralma alatt az új (ariánus) keresztény rend elveszítette császári támogatását, és számos területen visszarendeződés következett be. A hispániai származású, nikaiai hitvallást követő Theodosziosz császár (379-395) azonban 380. február 27-én „Cunctos populos” kezdetű rendeletével megparancsolta minden alattvalójának, hogy abban a vallásban éljenek, melyet Péter apostol adott Róma népének és amely hitvallást a kortárs Damasus római püspök és Péter alexandriai püspök helyesnek tart. Ezzel államvallássá tette a kereszténység katolikusnak (egyetemesnek) nevezett irányzatát. Ő hívta össze Konstantinápolyba a következő egyetemes zsinatot (381), amely az ariánus tanokat eretnekségnek nyilvánította és Konstantinápoly egyházát – az ún. helyettesítési elmélet értelmében „új Jeruzsálemként” – patriarkális rangra emelte. A vallás és a politika összefonódásának első jelentős megnyilvánulásaként tartják számon azt, amikor 399-ben Jóannész Krüszosztomosz, Aranyszájú Szent János pátriárka (398-404) a Konstantinápolyban elszállásolt ariánus vallású gót zsoldosok ellen fellázította a város lakosságát. Jóannész volt az is, aki a gyakorlatban tisztázta, mit jelent a 381-ben megadott, mindeddig azonban csak jelképes tartalommal rendelkező pátriárkai cím. A Constantinus és utódai által kifejlesztett cezaropapizmus az államegyháziságot olyan módon valósította meg, mely szerint az egyház vezetője, a pátriárka az uralkodónak alárendelten tevékenykedett. Az uralkodó nevezte ki a püspököket és ő határozta meg az egyház közigazgatási beosztását. Törvényeivel beavatkozott az egyház belső életébe, és ezeket szükség esetén világi hatóságaival hajtatta végre. Ezzel szemben a püspökök nem egyszer állami feladatot is elláttak. Ilyen volt többek között a 7. században kialakított új közigazgatási egységekben, az ún. themákban betöltött szerepük: a püspökök voltak azok, akik a központi hatalom képviselőiként a helyi apparátust ellenőrizve felderítették a hivatali visszaéléseket és túlkapásokat. Amikor 527-ben az illyriai születésű UpraudaI. Jusztinianosz, latinosan Iustinianus néven (527-565) nagybátyja, a még latinul beszélő Iustinus császár örökébe lépett, jelentősen előre haladt a világi hatalom és a keleti egyház összefonódása. Ezután a császárt pappá is szentelték, valamint zsinati határozat mondta ki, hogy a császár akarata ellenére az egyházban semmi sem történhet. Bizánc és a bizánci civilizáció jelentőségét emelte, hogy a Mária-kultusz jegyében „Isten Anyjának” ajánlották birodalmukat, aki hitük szerint védelmezte őket. A birodalmi egység megvalósítását célozta az, hogy az egymással szemben álló keresztény vallási irányzatok hitvitáiba beleszólva megteremtette birodalma keresztény közösségének egységét, és vezetésével a konstantinápolyi patriarkátus kialakította saját teológiai állásfoglalását. Az egyházjogot állami jogforrásban, az állami érdekeknek megfelelően szabályozta, és államegyházát saját hatalma szolgálatába állította. Ahogy Jusztinianosz VI. Novellájának előszavában megfogalmazták, „Az Isten égi kegyelméből származó legnagyobb adományok között tartjuk számon a papságot és a császári méltóságot. Az előbbi az isteni dolgokat szolgálja, az utóbbi az emberek ügyeit, s róluk gondoskodik”. Nem véletlen, hogy a keleti egyházjog jelentős mértékben magába szívta a jusztinianoszi római jog elveit és szemléletmódját. Ezt a folyamatot sajátos



jogforrásként tovább erősítették az ún. nomokánonok, melyek az egyházi normák (canones) és a világi törvények (nomosz) összeegyeztetésére szolgáltak. II. Jusztinosz (565-578) császári palotájának új tróntermében a trón egy Krisztus-mozaik alatt kapott helyet, hangsúlyozva, hogy Bizáncban „Krisztus földi helytartója” nem a római pápa, hanem maga az „Istentől megkoronázott” (theotokosz) és az „apostolokkal egyenlő” (iszaposztolosz) uralkodó. Bizánc konkrét államtörténeténél jóval nagyobb hatású volt az a jelenségcsoport, amelyet a politikatörténet, a kultúrtörténet és az összehasonlító jogtörténet is bizantinizmusnak nevez. Ennek a jelenségnek szűk és tág értelme különböztethető meg. A bizantinizmus szűk értelme szerint a hierarchikusan felépített hivatalszervezetben az egyes tagok igen szigorú alá-fölé rendeltségi viszonyban álltnak egymással. Ezt a rendszert nagyfokú jogi rendezettség jellemezte. Az állam élén az isteni fényben tündöklő császár (baszileusz, imperator) állt. „Isten kegyelmét” mondta magáénak mindaddig, míg egy sikeres trónkövetelő, esetleg rokon vagy diadalmas hadvezér államcsíny, forradalom vagy polgárháború során elért eredményeivel nem „bizonyította”, hogy méltóbb a Teremtő gondoskodására és kegyelmére. A trónbetöltés elve az öröklés volt ugyan, a gyakorlatban legalább ekkora szerepe volt a katonai puccsoknak. A bukott császár, ha nem ölték meg, kolostorban vagy megcsonkított tagokkal és érzékekkel, esetleg száműzetésben gondolkodhatott el a dicsőség múlásáról. A mintegy hat tucat császári bíbort elnyert személy egyötödét gyilkolták meg, megint csak egyötödét lemondatták vagy maga mondott le, és a becslések szerint a császárság történetének évszázadai során az uralkodók majd’ tizedét tették uralkodásra alkalmatlanná testüket barbár módon megcsonkítva. A császár megoszthatta imperiumát egy társcsászárral, aki lehetett a felesége vagy a trónörökös is. Az udvari pompa az aktuális császár környezetében mindenkor tagolt és bürokratikus hivatalszervezettel párosult. A hozzávetőleg öttucatnyi ranghoz rendkívüli címek és udvari palotarangok járultak. Minden szinthez külön megszólítás, öltözék, hatalmi jelvények és díszek valamint egyfajta sajátos hivatali életérzés tartozott. A hivatali kinevezések és a hivatali címadományozások a birodalmi adminisztráció fejének, a császárnak a hatáskörében voltak, aki mindkettőt ünnepélyes fogadás keretében a palotában adta át évente egyszer, Virágvasárnap hetében. A kinevezés és a címadományozás azért különült el egymástól, mert maga a cím a hivatal betöltése után haláláig megillette az egykor hivatalviselt személyt, sőt tiszteletbeli címek is léteztek. A hivatali ranglétra magasabb szintjén álló személyek beosztottaikkal rendkívül keményen viselkedtek, míg feletteseik felé szolgalelkű módon közeledtek. Ez a „lefelé taposás, felfelé hajlongás” egy elvtelen felfelé való törekvés jegyében zajlott. A hivatalnokok kivételes jogállása biztosította számukra az adózás és a katonáskodás alóli mentességet. Tevékenységükért természetbeni ellátás, pénzbeli fizetés és hivatali ruházat illette őket, mely két utóbbit minden évben maga a császár adta át a ranglétra felsőbb fokain állóknak. A bizánci hivatalnokrendszer pozitívuma volt, hogy szakértelmet kívánt, míg negatívuma a fent említett jellemzőkön kívül abban is megnyilvánult, hogy a hivatalokhoz vétel útján is hozzá lehetett jutni, és általános volt a hivatali visszaélés, a kenőpénz elfogadása. A központi szervek (secretion) sokasága az igazgatás mellett bíráskodást is végzett, ezek koordinálása azonban mindig jelentős kormányzati problémát jelentett. Az ezredforduló táján a hivatalos krónikás mégis úgy vélte, hogy „A szertartások szépségében ragyogónak látszik a császári hatalom és éppoly csodálatot vált ki az idegenekből, akárcsak a birodalom alattvalóiból.” Ezek a vonzások az ún. bürokratikus rendszerekben gyakran megtalálhatók, azonban anélkül, hogy egyidejűleg a tág értelem is megfigyelhető lenne bennük. A bizantinizmus tág értelme viszont feltételezi a szűk értelem elemeinek a meglétét. Emellett jellemzi az ortodoxiára való törekvés, az univerzalizmus igénye, a szavak és a tettek hamis egysége, az ún. görög álnokság és egyfajta struccpolitika is. Az ortodoxia a görög-keleti egyház egyeduralmát jelenítette meg a bizánci uralmi térségben. Az állam erre az „egyedüli helyes és igaz”, ortodox vallásra támaszkodott, mellyel az összefonódás az uralkodó egyházi funkciójából és az egyházi személyek közjogi pozícióhoz juttatásából következően valósult meg. Bizánc hatalmi szimbolikájában ugyancsak előkelő helyet kapott a keleti kereszténység. Maga a konstantinápolyi császári palota II. Theodosziosz uralkodása (408-450) óta úgy nézett ki, mint egy ereklyéket őrző kincsesház és egy kegyhely. Az a Jusztinianosz, aki egyébként az 532. évi Nika-lázadást követően a feljegyzések szerint – a cikuszi táncosnőből császárnővé tett felesége, Theodóra bíztatására – könyörtelen megtorlásba kezdett és a a lóversenytéren őrségével mintegy 30 ezer embert mészároltatott le, élete során templomok sokaságát építtette fel Konstantinápolyban. Az új Hagia Szophia-templom felszentelésekor, 537 decemberében állítólag azt suttogta maga elé: „Legyőztelek Salamon.” – utalva a zsidó király által felépített egykori jeruzsálemei Szentélyre. A birodalmi művészet az egyházi szertartásokból merített, ezek adtak neki jelentést és értelmezési keretet, miközben egyúttal a császári hatalom kiszélesítését is szolgálta. Eképpen az univerzalizmus a bizánci rendszer ismert világra való kiterjesztésnek igényét fogalmazta meg az ortodoxia mennybéli kizárólagosságának földi megvalósításaként. A művészet által közvetített hivatalos birodalmi ideológiában tehát egymás mellett szerepelt az ortodoxia és az univerzalizmus, hangsúlyozva, hogy a bizánciak hite szerint mindez természetfeletti jóváhagyással történik. Ezt a felfogást jelenítette meg Jusztinianosz lovas szobra is, amelyet a Hagia Szophia épülete előtti téren állítottak fel: az uralkodó bal kezében a kereszttel ellátott országalmát tartja hatalma isteni eredetű voltának szimbólumaként. A császári uralom szimbólumai erre az időre



már levetkőzték római jellegüket, azok helyére az államegyház jelképei kerültek, így a bizánci művészet magát a Mennyet a császári palota tükörképeként ábrázolta. A szavak és tettek hamis egységeként azt a politikai és diplomáciai viselkedési módot szokás összefoglalni, mely az ellenfelekkel és a szövetségesekkel szemben is álnokságban nyilvánult meg. Akit a konstantinápolyi udvari ünnepségeken szövetségesként megtisztelő címekkel emlegettek, nem lehetett biztos abban, hogy háta mögött nem készül-e tőrvetés ellene vagy egy másik népelemet, országot nem bujtanak-e fel vele szemben Bizáncban. Erre kiváló példa a dunai bolgárok ellen feltüzelt magyarok hátába vezetett besenyő roham megszervezése. A görög álnokság kitétel a bizánci politikai tettek egy csoportjának összefoglalását jelenítette meg. Ide tartozik a méregkeverés és a politikai ellenfelek, illetve az esetleges trónkövetelők uralkodásra képtelenné tétele is, ami megvakítást, megcsonkítást takart. Volt olyan bizánci császár, akit bukása után a feldühödött nép a cirkuszban vadállatokkal tépetett darabokra, míg sok volt uralkodónak a kolostori magány jutott osztályrészül. A struccpolitika olyan önámítást takart, mely majdhogynem lehetetlenné tette a reálpolitika kialakítását. Erre példa, hogy a politikai propaganda a kudarcokat az évkönyvekben sikerként jelenítette meg, és a bizánci hivatástudat Konstantinápoly lakóinak felsőbbrendűségét még akkor is hirdette, amikor az oszmán török haderők már a város falait ostromolták. Az utolsó maradéka ennek a sajátos viselkedésmódnak az a hiedelem volt, hogy bár beveheti a török Bizánc falait, a Hagia Szophia székesegyház és az „istenanya” a pravoszláv hívőknek biztos végső menedéket nyújt. A hiedelem nem igazolódott be, hiszen a bevonuló szultán lova mélyen gázolt a lemészároltak vérében, és Bizánc úgy pusztult el, hogy előtte maga ásta meg saját sírját. A bizantinizmus történeti kategória, amely ugyanakkor a hatalmi politika, a csoport- és tömeglélektan, az etika és a viselkedéskultúra területén is megjelenik. Hatása elsősorban a Balkán pravoszláv vallású kisebb-nagyobb államaiban nyilvánult meg. Az itt élő népek az egymással való fegyveres csetepatéban, a véres leszámolásokban, egymás irtásában és a színfalak mögötti ármánykodásokban jól felhasználhatták annak eszköztárát. A bizantinizmus jelensége kihatott a legnagyobb igazhitű szláv államra, a „harmadik Róma”-elméletet felkaroló cári orosz birodalomra is. Többek között ez az elmélet biztosított ideológiai indokolást az orosz nagyfejedelemnek, IV. Rettegett Ivánnak ahhoz, hogy 1546ban, mintegy 9 évtizeddel a második Róma, azaz Bizánc bukása után cárrá koronáztassa magát. A bizantinizmus bizonyos módosulásokkal, más hatásokkal elegyítve, de a szovjet-orosz korszakban is fennmaradt, és a 20. század szovjet „birodalmi” politikai gyakorlatában is megjelent. Így kerülő úton hatott a közép-európai szocialista táborhoz tartozó országok közéleti viszonyaira is. A keleti rész hagyatékának harmadik, igen fontos eleme a római jog továbbélésében betöltött szerep volt. A keleti birodalomfél többnyire konszolidált viszonyai lehetővé tették azt, hogy a klasszikus kor jogtudósainak műveit a császári rendeletek mellett továbbra is alkalmazzák a jogéletben. Mivel azonban az ilyen iratok másolataihoz vidéken többnyire nehezen fértek hozzá, ezekben véleménykülönbségek is előfordultak, sőt a másolatok hitelessége is nem egyszer vitatott volt, korán igény keletkezett bizonyos jogegységesítésre. A Bizánci Császárság állami intézményként működő jogi főiskoláin már az 5. században kezdetét vette a klasszikus jogtudomány sajátos reneszánsza. Az oktatás nyelve ugyan ekkor már a görög volt, a klasszikus jogtudósok műveit latin nyelven tanulmányozták az öt évfolyam hallgatói. Tanáraik a kazuisztikus szövegeket összegyűjtötték, tartalmi összefoglalásokat készítettek és elvek szerint rendszerezték azokat. I. Jusztinianosz nem titkolt célja az volt, hogy az Imperium Romanum dicsőségét helyreállítsa. Az udvarába gyűjtött tehetséges hadvezérek segítségével olyan sikereket ért el, hogy úgy tűnt, nincs akadály a birodalom újraegyesítése előtt. Ennek a feléleszteni kívánt dicsőségnek fontos részét képezte a dominatus idején hanyatlásnak indult jogélet megújítása, illetve a jogegység biztosítása is. A Codex Iustinianus előkészítése 528-ban kezdődött el. A kiküldött császári főtisztviselőkből és ügyvédekből összeállított tíztagú bizottság a gyűjteményt a császári rendeletek közül az elavultakat kiválogatva és az ellentmondásokat feloldva készítette el a következő évre. A Codex hatálybaléptével (529) a privilégiumokat tartalmazók kivételével hatályát veszítette valamennyi korábbi császári rendelet. 530-ban Jusztinianosz újabb bizottságot állított fel. Feladatuk az volt, hogy a – túlnyomó részt klasszikus kori – jogtudósok műveinek használható szövegrészeiből készítsenek ellentmondásmentes kompilációt. Összeállításuk, a Digesta seu Pandectae 533-ban törvénykönyvként lépett hatályba azzal, hogy azok a szövegrészek, melyeket nem válogattak be a gyűjteménybe, nem használhatók sem a jogi oktatásban, sem az igazságszolgáltatásban. A Digestával együtt, törvénykönyvként lépett hatályba az Institutiones c. tankönyv is, melynek négy könyvét úgy fogalmazták meg, hogy maga a császár beszélt a joghallgatókhoz. Bár a tankönyv forrásait nem tüntették fel, azt túlnyomó részben Gaius institúcióiból válogatták össze. A Jusztinianosz uralkodásának későbbi éveiben kiadott 158 konstitúciót, valamint két utódja, II. Jusztinosz és II. Tibériosz további 10 konstitúcióját együttesen Novellae constitutiones post Codicem névvel illették. Ezek a többségében görög nyelvű, közigazgatási és egyházjogi tárgyú normák azonban csak magángyűjteményekben maradtak fenn. Jusztinianosz rendelkezése szerint az említett három gyűjteményt (Codex, Digesta, Novellae) a jogegység védelme érdekében egységes törvénykönyvként kellett alkalmazni. Annak ellenére, hogy elvileg hamisítás bűntette (crimen falsi) miatt száműzetéssel büntették azokat, akik a latin törvényszöveget a szöveghű görög fordításon, a párhuzamos helyekről készített utalásokon és a rövid tartalmi mutatókon túl kommentálták, a törvénymű hatékony alkalmazása érdekében elkerülhetetlen volt az, hogy a jogi iskolák tanárai görög nyelvű,



tömörített összefoglalókat (paraphraszisz), illetve kommentáló megjegyzéseket (paragraphai) készítsenek. A hanyatló gazdasági, társadalmi és jogi élet miatt kényszerült arra III. León császár (717-741) is, hogy a bíróságok munkáját a mindössze 18 titulust tartalmazó, Eklogé tón nomón c. kivonat törvényként történő hatálybaléptetésével segítse. Amikor a Makedón-dinasztia uralma idején átmenetileg ismét megerősödött a birodalom, felvetődött az is, hogy a jusztinianoszi latin nyelvű joganyagot félretegyék. VI. Bölcs León uralkodása alatt (886-912) készült el a görög nyelvű, egységes szerkezetű Baszilika, amely 60 könyben dolgozta fel a szabályozás tárgya szerint összefüggő részeket a Codexből, a Digestából és a Novellákból. Ezt azonban az első kettő esetében nem az eredeti latin szöveg alapján, hanem a bizánci jogtudósok fent említett paraphrasziszait felhasználva tette – a kor viszonyaihoz igazítva a törvénykönyv rendelkezéseit. A Novelláknál ezt a módszert nem kellett alkalmazni, mivel azok eredetileg is többnyire görög szövegezésűek voltak. Bár a Baszilika hatályban maradt mindaddig, amíg a Bizánci Császárság fennállt, továbbra is készítettek kivonatokat a hanyatló jogélet jogalkalmazói számára. Ilyen volt többek között a Hexabüblosz c. hat könyvből álló mű, amelyet 1345-ben Thesszaloniké városának bírája, Konsztantinosz Harmenopulosz állított össze. Ez a sokszoros kivonat 1946-ig, a modern görög polgári törvénykönyv hatálybalépéséig érvényesült. A Nyugatrómai Birodalom ugyan rövidebb életűnek mutatkozott, mint keleti párja, de 476-ban bekövetkezett bukását követően – Jusztinianoszhoz hasonlóan – Európa jelentős uralkodói sem mondtak le az Imperium Romanum újjáélesztéséről. Ez az igény az Európa nagy részére kiterjedő birodalmiság létrehozásának céljában és a „közös Európa” godolatában testesült meg az elmúlt másfélezer év során. Először frank alapokon Nagy Károly (768-814) és az utódai biztosítottak viszonylagos egységet 843-ig a birodalom megújítása (renovatio imperii) jegyében. Az uralkodói pecsétek fennen hirdették, hogy a frankok állama nem más, mint az Imperium Romanum. E nem túl hosszú birodalmiság megszűnése után 962-ben I. Ottó uralmával azonban létrejött egy sokkal tartósabbnak bizonyuló egység, melyet a királyi kancellária szóhasználata szerint II. Konrád idején már – frank mintára – Imperium Romanumnak, 1157 után Sacrum Imperiumnak, 1254 óta pedig Sacrum Romanum Imperiumnak neveztek. Ahogy a birodalom a 15. század végére a német magra szűkült, elnevezése is módosult: a Német Nemzet Szent Római Birodalma formálisan 1806-ig állt fenn. Bonaparte Napóleon kísérlete és Adolf Hitler III. Birodalma ugyancsak erre a római hagyatékra, a birodalmiság eszméjére utal. Az 1950-es években megindult egységesedési folyamat eredményeként a közös Európa már nem cél, hanem valóság a tagországok számára. Kiépülésének folyamatát az Imperium Romanum kiterjedésével összevetve több párhuzam fedezhető fel. A terjeszkedésben és az új területek, illetve ma államok integrálásában kulcsfontosságú szerepet töltött és tölt be az egységes jogrendszer, a jogharmonizáció, amelyhez némi történelmi alapot ad az, hogy a római politikai és jogi kultúra az európai civilizáció legtöbb államában a gyökereket tekintve ma is fellelhető. Az ókorban a terjeszkedés főként hadi úton történt és a leigázott népek függetlenségének elveszítéséhez vezetett, napjainkban általában kívánatosnak tekintik az Európai Unióhoz való csatlakozást, ami viszont a tagországok szuverenitásának bizonyos mértékű sérülésével jár. A Nyugatrómai Birodalom hagyatékának elemei között előkelő helyen szerepel a köztársaság-kori alkotmányos rendszer, amelyet a polgári átalakulás, illetve a polgári államok kiépítése során Európában és Amerikában egyaránt különös odafigyeléssel tanulmányoztak a politikai gondolkodók akkor, amikor követeléseket, elveket vagy konkrét alkotmányos dokumentumokat fogalmaztak meg. A „tökéletes államforma” vagy valósághű megfogalmazással: a legkevésbé rossz államforma keresése izgatta Arisztotelészt és Platónt is, mint ahogy római szerzők, többek között Polübiosz és Marcus Tullius Cicero is foglalkoztak a témával. A III. makedón háború után túszként Itáliába deportált görög történetíró és politikus, Polübiosz (kb. i. e. 200-118) a spártai, a karthágói és a krétai államszervezetet hasonlította össze a római köztársaság alkotmányos berendezkedésével „Hisztoriai” c. művében. Arra a következtetésre jutott, hogy Rómában egy sajátos „forradalom” (anaküklószisz) során a három ismert alkotmányforma előbb korrumpálódott, majd egymásba fonódott. Először tehát a királyságból (baszileia) zsarnokság (türannisz) lett, amivel szükségképpen együtt járt, hogy a „jók uralmát” (arisztokrateia) a „kevesek” torzult uralma (oligarkheia) váltotta fel, majd végül a „népuralom” (demokrateia) a „csőcselék uralmává” (okhlokrateia) vált (VI. könyv 4.7, 9.10). Szembetűnő a hasonlóság Arisztotelész mikté politeiájával. Cicero (i. e. 106-43), aki a ténylegesen megvalósult görög államformák közül a monarchiát tartotta a legjobbnak, „De re publicae” c. művében (I. 45; II. 23; II. 39) azt állította, hogy a legtökéletesebb mégis a kevert alkotmány, amelyben a királyi hatalom (potestas) a magistratusokat illeti, a tekintély (auctoritas) az előkelőké, a szabadság (libertas) pedig a népé. A városállamból világbirodalommá táguló Róma a görögséghez hasonlóan dinamikus alkotmányfejlődésen ment keresztül Polübiosz koráig és azt követően is: a királyságot köztársaság váltotta fel i. e. 510-ben, a köztársaság számos válság és reformkísérlet után i. e. 31-től burkolt egyeduralomként (principátus) élt tovább, amelyet a császárság első változatának is szokás nevezni. I. sz. 284ben Diocletianus nyílt egyeduralmat (dominátus), a császárság kifejlett változatát hívta életre, melyben a dominus isteni tiszteletet, keleti pompát megkövetelő, leplezetlen egyeduralkodó volt. Ebben a folyamatban témánk szempontjából az fontos, hogy a Polübiosz és Cicero által rajongással magasztalt ún. kevert köztársasági



alkotmány milyen alapokon fejlődött ki, milyen volt a felépítése és a gyakorlatban hogyan működtek az államhatalmi szervei. Az alapokat tekintve a latin, szabin és etruszk etnikai gyökerekkel bíró városállam korai berendezkedéséről, a spártai rendszerhez hasonló királyságról kell szólni. Róma választott királya a 7. század elején, kb. i. e. 616-ban vált egyeduralkodóvá, azaz az imperium, a főhatalom kizárólagos birtokosává. Ahogy a hellászi baszileuszok szakrális és világi feladatot is elláttak, a római uralkodó hatáskörébe is beletartozott a kormányzat, az igazságszolgáltatás és a főparancsnoki méltóság mellett a főpapi szerep is. Fontos hangsúlyozni, hogy király imperiuma nem a természetfelettitől, hanem a római néptől származott, amely – ugyan az istenek véleményének kikérése (auspicatio) után – de maga ruházta fel az új királyt az imperiummal (lex curiata de imperio). A spártai gerusziához hasonló szerv volt Rómában a tanácsadói funkciót betöltő senatus. A király halálát követően ennek a nemzetségfőkből álló testületnek a tagjai 5 naponként ún. interrexként váltották egymást mindaddig, míg az új király személyére az auspicatio során fény nem derült. Őt a soros interrex mutatta be a népgyűlésnek (comitia curiata). Ez a szavazati joggal (ius suffragii) rendelkező férfi polgárokból álló gyűlés a lex curiata de imperio kiadásán túl az állami kultusz körébe tartozó feladatokat látta el. I. e. 510-ben a patrícius nemesség ugyan elűzte az utolsó etruszk királyt, Lucius Tarquinius Superbust, a királynélküli alkotmány azonban sajátos módon az egyeduralom kialakulása előtti hatalmi viszonyok, Polübiosz szavaival élve az arisztokrateia visszatértét jelentette. A király eddigi világi imperiumát most két „felsőbbségre” (magistratus) ruházta a népgyűlés, akiket consulnak neveztek. A római alkotmánytörténet csak kivételesen ismerte a consul sine collega intézményét, így például i. e. 52-ben Pompeius Magnus esetében. A consulok – szemben a királyt élete végéig megillető méltósággal – egy évre választott világi tisztségviselők voltak (annuitás elve), akik közösen, osztatlanul rendelkeztek az imperium egészével (kollegalitás elve). Mindkettőjüket vétójog illette, az ún. ius intercedendi, amellyel a hadsereg feletti rendelkezések kivételével tiltakozhattak a társconsul intézkedése ellen. A hadvezetés zavarainak elkerülése céljából a hadszíntereket legtöbbször felosztotta a két consul: a consul togatus otthon maradt, míg a consul armatus vezette az adott hadi cselekményt. Abban az esetben, ha mindkét consul hadba vonult, váltották egymást a parancsnoklásban, ami nem egyszer, például a cannae-i csatában katasztrofális következményekkel járt. A király főpapi funkcióját a köztársaság korában az ugyancsak választott, de élete végéig tisztében maradó rex sacrorum vette át. A consulok hatáskörébe tartozott a kormányzati hatalom egésze (imperium domi) és a főparancsnokság (imperium militiae) is, amely utóbbit addig gyakorolták, míg az új consulok ténylegesen át nem vették azt. Hadjáratok idején kivételesen, népgyűlési határozattal az adott hadjárat befejezéséig meghosszabbítható volt a consulok hivatalviselése. A consulok fenyítő hatalommal (ius coercitionis) rendelkeztek mindazokkal szemben, akik parancsaiknak ellenálltak, összehívhatták a senatust és a népgyűlést, tárgyalandó kérdéseket terjeszthettek a senatus (ius referendi ad senatum), illetve törvényjavaslatot és választási javaslatot a népgyűlés (ius agendi cum populo) elé. Őket illette a polgári és a büntető- igazságszolgáltatás egésze is. A későbbiek során több feladatot elvontak a consulok hatásköréből, és azok ellátására új magistratusokat állítottak fel. Ilyen volt a dictatori magistratus az állam létét fenyegető külső vagy belső szükséghelyzetben, amely a teljes imperium átvételét jelentette úgy, hogy a consulok imperiuma eközben nyugodott. A consulok által senatusi egyetértéssel kinevezett dictator hat hónapig volt hivatalban, de megbízatása ennél korábban végződött, ha az őt kinevező consul hivatali ideje lejárt. Kuriózum, hogy i. e. 363-ban a Iupiter-templomban elvégzendő szögbeverésre neveztek ki dictatort, amit csupán a szakrális szempontból rendkívüli helyzet indokolt. Míg az i. e. 4. században 34 esetben neveztek ki dictatort, az i. e. 1. században már csak 5 esetben. Ilyen magistratus volt ezen kívül a praetori megbízatás is i. e. 367-től, ami az igazságszolgáltatásban a peres eljárások átvételét jelentette a consuloktól. I. e. 242 óta elkülönült egymástól a praetor urbanus és a praetor peregrinus méltósága. Az első a római polgárok egymás közötti, a második a római polgárok és idegenek közötti, illetve az idegenek egymás közötti peres ügyeiben járt el. Ezeken az imperiummal rendelkező magistratusokon kívül az ún. magistratus maiores csoportjába tartoztak i. e. 366 óta az ötévente esedékes cenzus lefolytatására megválasztott censorok is, akik másfél évig maradtak hivatalban. A censorok feladata volt a vagyoni osztályokba történő soroláshoz szükséges lista, a census összeállítása, a lex Ovinia (i. e. 312) szerint a senatusba való kinevezés joga, az ősi erkölcsi szabályok betartásának felügyelete és az állami költségvetés kezelése is. Az ún. magistratus minores körébe tartozó hivatalokat nem a consulok imperiumából választották le, hanem azért hozták létre őket, hogy a magistratus maiores körébe tartozó tisztségviselőket tehermentesítsék. Ezek a következő voltak: a tribunus plebis, az aedilis és a qaestor. A tribunus plebis (2, majd 10 fő) eredetileg a plebsnek nyújtott segítséget a magistratusok önkénye ellen. Ők hívhatták össze a plebs népgyűlését (consilium plebis) és általános vétójoguk volt a dictator kivételével minden magistratus intézkedésével szemben. A négy aedilis vásárrendészeti jogkörrel rendelkezett, a quaestorok pedig az államkincstárt és a levéltárt felügyelték. Hangsúlyozandó, hogy a dictator közvetetten, minden más magistratus közvetlenül a népgyűlés által választott tisztségviselő volt, aki jövedelmet ezért nem kapott, sőt rendszerint saját vagyonát használta a tisztségével járó kiadások fedezésére. Hivataláról ugyan lemondhatott, de felelősségre vonni csak hivatali ideje lejárta után lehetett mindazért, amit hivatalában tett, hiszen nem volt



elmozdítható. Mivel ő maga politikus volt, mellette szakértők (consilium) és hivatalsegédek (apparitores) tevékenykedtek a szakszerűség érdekében. A magistratusok ebben a – Polübiosz szavaival élve – kevert köztársasági alkotmányban a monarchikus elemet jelentették, míg a demokratikus elemet a népgyűlésben látta, amelynek új funkciója az volt, hogy az ősi szokásjog (mores maiorum, consuetudo) mellett a köztársaság idején előtérbe kerülő új jogforrásokról, a törvényekről (lex lata, lex rogata) döntsön. A királyság korából megmaradt comitia curiata ebben a korban már csak a curiákat képviselő 30 lictor gyűlése volt. Servius Tullius uralkodása óta létezett már a comitia centuriata is, de végső formája csak a köztársaság idején rögzült. Feladata a magistratus maiores megválasztása és az elé terjesztett törvényjavaslatokról való döntés volt. A comitia centuriata ezen kívül bíráskodási jogkörrel is rendelkezett államellenes bűncselekmények és főbenjáró bűnügyek esetén. A vagyoni helyzet szerint katonai századokba, centuriákba sorolt polgárok centuriánként egy szavazattal bírtak, ami azt jelentette, hogy a legszegényebbek politikai érdekérvényesítési készsége igen csekély volt. A comitia tributa a szavazati joggal rendelkező polgárok tribusok szerinti gyűlése volt. A tribus eredetileg területi jellegű testületet takart, amelybe a polgárokat a censorok lakóhelyük szerint osztották be, később személyi jellegű testületté vált. A comitia tributa feladata a magistratus minores megválasztása volt, de döntött azokról a törvényjavaslatokról is, amelyeket a magistratus ez elé a népgyűlés elé terjesztett. A consilia plebis a plebs külön gyűlése és önkormányzati szerve volt, majd a populus Romanus alkotmányos szervévé vált. Ez a gyűlés választotta meg a tribunus plebiseket és az aedilis plebiseket, de határozatot is hozhatott (plebiscitum), amelyek a lex Hortensia (i. e. 287) óta a törvényekkel azonos módon az egész népet kötelezték. A köztársaság arisztokratikus szerve a senatus volt, amely a királyság korában csupán tanácsadó funkcióval rendelkezett. Belátása szerint bármely ügyet tárgyalhatta, de határozata, a senatus consultum formailag továbbra is csak tanács volt, melyhez a magistratus nem volt hozzákötve. Mivel azonban a magistratusok arra törekedtek, hogy saját politikai felelősségüket csökkentsék és a senatus támogatásával intézkedéseinek elismertséget adjanak, minden jelentős ügy a senatus elé került. A testület templomokban, többnyire a curia Hostiliában ülésezett. A meggyőzés fő eszköze a szónoklás volt, a factiókról nem sokat tudunk. Elfogadott, hogy súlya nagyobb volt, mint a tanácsadó szerep, hiszen meghosszabbíthatta a magistratusok hivatali idejét vagy annak letelte után gazdag provinciák helytartójává nevezhette ki őket, továbbá szükségállapotot (senatus consultum ultimum) hirdethetett ki, amivel a consulokat teljhatalommal ruházta fel. A senatus tagjait eredetileg a consulok nevezték ki, i. e. 312 óta azonban a censor feladata volt a senatusi névjegyzék összeállítása. A 300, majd Sullától 600, Iulius Caesartól pedig 900 fős testületben a volt magistratusok kaptak helyet 5 évre úgy, hogy a már felvetteket csak súlyos okból lehetett mellőzni. Így a magistratusok hivatali idejük lejártát követően a gyakorlatban életük végéig senatorok voltak. És itt a kör bezárult. A főhatalom formailag a néptől származott, hiszen a népgyűlés választotta a magistratusokat és ruházta fel őket imperiummal. A magistratusok rendelkeztek a népgyűlések összehívásának jogával és – az athéni demokráciával szemben – törvényjavaslatokat (rogatio) is ők terjeszthettek csak a népgyűlés elé, amely a senatus jóváhagyásával (patrum auctoritas) megszavazta vagy elvetette azokat. Ez a jóváhagyás i. e. 339-ig utólagos volt, a lex Publilia Philonis értelmében azonban a beterjesztést megelőzővé tették, tehát a népgyűlés elé a magistratus csak olyan javaslatot terjeszthetett, amelyet a senatus már megvitatott és jóváhagyott. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy szavazni csak Rómában lehetett, azaz a távolabb élő polgárok lehetősége a politika alakítására elvileg volt csak egyenlő másokéval. A magistratusok a senatus határozatait figyelembe véve gyakorlatilag annak akaratát hajtották végre, a volt magistratusok pedig senatorok lettek. Ebben a kölcsönös függőségi rendszerben egyértelműen a senatus rendelkezett meghatározó erővel. Igaz, a római szónokok mindig az egész népet, a populost szólították meg beszédeikben, és az arisztokrácia nem hagyhatta teljességgel figyelmen kívül a nép véleményét, lényegét tekintve mégis arisztokratikusnak látta Polübiosz és Cicero is a római köztársaság kevert alkotmányát. Cicero „De leges” c. művében (II. 15-16) azt állította, hogy az államot az istenek hozták létre, és ezért a kevert alkotmány életképessége, a harmónia megtartása attól függ, hogy a vallási szokásokat a polgárok megtartják-e. Ha viszont a vezető férfiakat súlyos hibák terhelik, a romlás elkerülhetetlen. Nem ez történik azonban akkor, ha az állam vezetője „bölcs ember” (vir prudens) és képes az „állam-fenevadat” kordában tartani. A történetíró Publius Cornelius Tacitus (kb. 55-120) már maga is megtapasztalta, hogy ez a romlás nagyon is kézzel fogható. 120 körül publikált Évkönyveiben – bár a köztársaság formális fenntartásával burkolt egyeduralmat intézményesítő principátus nyílt kritizálásától ehelyütt tartózkodott, úgy fogalmazott, hogy „a köztársasági formát dicsérni könnyebb, mint megvalósítani, vagy ha megvalósul, nem lehet tartós”. Sajátos vonása a római alkotmányfejlődésnek, hogy a főhatalomnak a néptől való eredeztetése a királyság korából származott, és ez képezte az alapját a köztársaság alkotmányos rendszerének is. A principátus császárai ragaszkodtak a népszuverenitás látszatához, bár a népgyűlés már működésképtelenné vált, és a nép szerepe a törvényalkotásban semmivé foszlott. Gyakorlat lett, hogy a senatus által előzetesen jóváhagyott törvényjavaslatokat már nem is terjesztették a népgyűlés elé. A senatus consultum törvényerőt nyert, sőt a 2. század végétől már maga a princeps előterjesztése (oratio principi) lett jogforrás. 284 31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


után, a Diocletianus által megteremtett dominátusban a népszuverenitás elvének formálisan sem maradt hely. Felváltotta a monarchikus szuverenitás elve, azaz minden hatalmat úgy tekintettek, mint amely a császártól ered, minden hatalomgyakorlót úgy, mint aki a császár delegátusa, és az egyetlen élő jogforrás a császári rendelet (leges generales, canones) volt. Diocletianus esetében ezt a „hatalomkisajátítást” a császár személyét természetfeletti jelleggel felruházó császárkultusz tette ideológiailag megfelelően indokolttá, míg az államvallásváltást követően a császárok az isteni kegyelemre hivatkozva uralkodtak épp úgy a két utódbirodalomban, mint a polgári átalakulás koráig az európai államokban. A kevert köztársasági alkotmánnyal és annak arisztokratikus jellegével való kapcsolat miatt itt teszünk említést arról is, hogy a köztársasági kor sajátossága volt a római polgárjoggal rendelkezők közötti társadalmi differenciáltság elvi felszámolása a politikai tisztségek betöltése tekintetében. A római nép tagolódását a korai, nemzetségi társadalom felbomlását követő vagyoni különbségekkel, az etnikai ellentétekkel, valamint a hódításokkal szokták magyarázni, és a viszályok oka e tényezők kombinációjából adódott. A városalapító atyák (patres) leszármazottai, a földbirtokos arisztokrata réteg (patricii) a királyság idején olyan zárt rendet képezett, amely hatalmi fölénye és előjogai révén a népgyűlésben és a senatusban is döntő súllyal rendelkezett. Ezzel szemben a birtokos parasztság, a kézművesek, kereskedők és a vagyontalan népréteg, azaz a köznép (plebs) kiszorult a politikai döntéshozatalból. Nem véletlen, hogy a patrícius-plebejus ellentét vezetett az első organikus államkeletkezési elmélet megfogalmazásához i. e. 494-ben, amikor a plebejusok kivonultak a városból (secessio in Montem Sacrum), és eltökélték, hogy új várost alapítva elvágják sorsuk fonalát a patríciusi Rómától. Ennek a konfliktusnak a megoldása során mondta el Meninius Agrippa híres meséjét a gyomor ellen fellázadt tagokról, amely a legenda szerint jobb belátásra bírta a zendülőket, és így visszatértek a városba. A tanmese érdemi állítása az volt, hogy a testben minden testrésznek, azaz patríciusnak és plebejusnak egyaránt megvan a maga helye és szerepe, így egyik sem képes a másik nélkül megfelelően működni. Garanciaként megteremtették a már említett consilium plebist, valamint a tribunus plebis tisztséget. I. e. 450-51-ben további garanciális előrelépést jelentett a XII táblás törvények megalkotásával a jog írásbeli rögzítése. I. e. 445-ben a lex Canuleia feloldotta a házasságkötési tilalmat a patríciusok és plebejusok között, és ezzel a két társadalmi csoport összeolvadása felgyorsult. Az egyes magistrátusok fokozatosan nyíltak meg a plebejus elit előtt, így a questor (i. e. 409), az egyik consul (i. e. 367), majd a dictator (i. e. 356) pozíciója. I. e. 337-ben találjuk az első plebejus praetort, míg i. e. 330-ban nyerhették el először a censori méltóságot a plebejusok. I. e. 300 körül a lex Ogulnia megnyitotta előttük a papi tisztségeket, majd i. e. 287-ben a lex Hortensia értelmében a plebiscitum hatályát az egész populusra kiterjesztették. Jellemző, hogy az egyes tisztségek megszerzésének sorrendje pontosan megmutatja, hogy mekkora volt ezeknek a pozícióknak a közjogi, társadalmi és politikai presztízse, valamint jelentősége. Mindezek ellenére szükséges hangsúlyozni, hogy a differenciáltság felszámolása elvi jelentőségű volt csak, hiszen a magistratusok és a senatusi tagság is az elit „kiváltsága” maradt a gyakorlatban, sőt a kései köztársaság idejére a régi helyett új differenciáltság jött létre. A római polgárjoggal rendelkezők körében három társadalmi csoport különült el egymástól. Az első a plebejus-patrícius hivatali nemesség (ordo senatorius) volt, melynek tagjai a magistratusokat betöltötték. Társadalmi súlyukat emelte az is, hogy hadvezérként, illetve tartományi kormányzóként a hódítások haszonélvezői voltak és jelentős vagyonra tettek szert. A kereskedelemmel és pénzügyletekkel foglalkozó vállakozókból állt a lovagrend (ordo equester). E két rend érdekközösségével szemben a plebs gyűjtőnév alatt összefoglalt köznép állt, akiknek csupán a népgyűlési szavazati jog maradt. A principátus korában a császári hatalom társadalmi támaszának biztosítása céljából megteremtették ennek az elkülönülésnek a jogi kritériumait is. Az azonos helyzetű és egységesen fellépő, saját ideológiával rendelkező társadalmi csoportok tagjainak rögzítették a jogállását, így a csoportok renddé válása befejeződött. Augustus örökölhetővé tette a senatori ragot. A császár tetszése szerint állította össze az ismét 600 tagúra csökkentett senatus névjegyzékét, elsősorban a magistratust viseltek köréből, de sokakat a lovagrendből felemelve és magistratushoz juttava. A lovagi rend erősítését szolgálta ezen kívül az is, hogy a censori magistratus megszűnését követően ennek a rendnek a tagjait is a császár nevezte ki azok közül, akik 400 ezer sestercius vagyonnal rendelkeztek, és a császári hivatali apparátust ennek a rendnek a tagjaival töltötték fel. A principátus idején jelent meg új rendként az itáliai, illetve provinciabeli városok és municipiumok nemessége (ordo decurionum). A kiváltságosokkal szemben nem szerveződött renddé a vagyoni helyzete és foglalkozása szerint rendkívül összetett köznép. A római polgárjoggal rendelkezők erős társadalmi differenciáltsága a politikai tisztségek betöltése tekintetében azt a nézetet erősíti, hogy a kevert köztársasági alkotmány kétséget kizáróan arisztokratikus volt, a principátus korában pedig a renddé válás befejeződésével a formális jogegyenlőség de iure is felszámolódott. A nyugati hagyaték elemei közé sorolható az állam és az egyház viszonyának sajátos alakulása, ami a középkor során a pápa és a Sacrum Romanum Imperium uralkodója közötti erőtérben, valamint a pápának más római katolikus vallású államokhoz való viszonyában mutatkozott meg. Róma városában az első század második felében jött létre olyan diaszpóra-zsidókból és nem zsidó rómaiakból álló gyülekezet, melynek tagjai a názáreti Jézusban mint Messiásban hittek. 250 körül a római gyülekezet létszáma már több tízezer fő volt. A 32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


keresztényüldözések korát követően döntő változásra került sor az állam és az egyház kapcsolatában nyugaton is. Ahogy I. Theodosziosz 380-ban a keleti birodalomrészben államvallássá tette a kereszténységet, megtette ugyanezt társcsászára, Gratianus (375-383) is nyugaton. Gratianus lemondott a pogány pontifex maximus címről és a hozzá tartozó öltözetről, 382-ben a római senatus épületéből végleg eltávolította Victoriának, a győzelem istennőjének szobrát, betiltotta a pogány áldozatok bemutatását, és megvonta a pogány papok jövedelmeit. Ezekkel az intézkedésekkel nyugaton is az állam által támogatott, kizárólagos vallássá vált a kereszténység. Az állami támogatás elnyerésével egy időben az egyház belső rendje is megváltozott. A klérus tagjai állami hivatalokhoz jutottak és különböző tiszteletbeli címek szerzésére törekedtek. 378-ban Damasus felvette a Gratianus által keresztényi meggondolásból elutasított pontifex maximusi címet is. Ő volt az, akit először nevezetek Pater Patrum-nak (atyák atyja), azaz pápának, ami azt is kifejezte, hogy elsőbbséget kívánt magának a római püspök az egyház más püspökei között. Ennek alátámasztásaként Péter apostol örökségére hivatkozva Apostoli Széknek nevezte a római püspökséget. A keleti cezaropapizmussal ellentétben nyugaton az állam a római pápát nem tudta maga alá rendelni, hanem sokkal inkább az egyház került morális fölénybe az államhatalommal szemben. Ez a sajátos viszony több okkal magyarázható. A császári hatalom ekkorra már meggyengült, a nyugati birodalomfél székhelye 395 után nem is Róma, hanem Milánó, majd Ravenna volt, az egyház pedig mindent megtett, hogy betöltse azt az elvet, amit Milánó püspöke, Aurelius Ambrosius (343-397) fogalmazott meg: „a császár helye az egyházban van és nem az egyház felett”. Eszerint kívánatos volt, hogy egyháztagként annak érdekeit szolgálja, de hatalmát nem terjesztheti ki rá, sőt ő maga is az egyház felsőbbsége és fegyelmező hatalma alatt áll. Az államegyház jogosságát vallotta Augustinus is. A korszakban meghatározó teológiai elmélet, az ún. posztmillennizmus szerint Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása, majd mennybe menetele után (kb. 32-ben) az egyház szellemi értelemben belépett a messiási 1000 éves királyságba. Ezért úgy vélték, az egyháznak joga és kötelessége, hogy uralkodjon a nemzetek felett, míg az 1000 év elteltével majd a Messiás testi értelemben is megjelenik. Ezt az uralkodást Augustinus úgy képzelte el, hogy az államhatalom az egyházi erkölcsi felfogásnak és érdekeknek megfelelően jár el. 411-ben Karthagóban az egyház ügyeibe való állami beavatkozást elutasító Donatus püspök és követői (ún. donatisták) ellen állami döntőbíróság előtt folytatott hitvitát a katolikus doktor, melynek során kifejtette az erőszakos hitterjesztés jogosságát, és a császárt kíméletlen fellépésre szólította fel a szerinte eretnekségbe (heresis) esett donatistákkal szemben. Ugyan a Nyugatrómai Birodalomtól megörökölt posztmillennizmus elméletének ez a változata a 11. században, az 1000 év elteltével megbukott, az egyházi felsőbbség igénye továbbra is megmaradt, sőt Aquinói Szent Tamás teológiájával újabb ideológiai alátámasztást nyert. Ezzel azonban majd később, a szuverenitás-elméletek körében foglalkozunk. Az állam és az egyház közötti viszony nyugati változata kapcsán említést kell tenni végezetül arról is, hogy az összefonódásból következően az állam jogalkotási és jogalkalmazási hatásköréből bizonyos erős valláserkölcsi tartalommal rendelkező jogviszonyok nyugaton is átkerültek az államegyház hatáskörébe. Ezeket az egyházjog szabályozta, és ilyen ügyekben egyházi törvényszékek ítélkeztek. A római katolikus egyházjog (ún. kánonjog) nagy szerepet játszott a római jog továbbélésében, hiszen elveinek és jogintézményeinek tetemes része római jogi alapú volt. A hagyatéki elemek körében szólni kell arról is, hogy a posztklasszikus római jog hogyan élt tovább a Nyugatrómai Birodalom felbomlásakor a korai germán törzsi joggyűjteményekben. A principátus-kori klasszikus jog a 3-4. század hanyatló viszonyai között egyre kevésbé volt alkalmazható. Ezért olyan kivonatok (többek között a Pauli Sententiae, az Ulpiani Regulae, valamint a Res cottidianae) készültek ismert szerzők műveiből, melyek az egyszerűbbé vált viszonyok igényeihez igazodtak. A klasszikus kori jogtudósok szövegeinek és egyes császári rendeleteknek a szó szerinti idézeteiből számos gyűjteményt is összeállítottak. Ilyen volt a Constantinus uralkodásának idejéből származó Fragmenta Vaticana, melyet 1821-ben a vatikáni könyvtárban fedeztek fel, továbbá az ugyancsak 4. századi Collatio legum Mosaicarum et Romanarum vagy lex Dei címmel illetett gyűjtemény, amely bibliai szövegeket állított szembe a klasszikus kori jogforrásokkal. A Nyugatrómai Birodalom bukásával ez a joganyag ugyan hatályát vesztette, de a felbomlóban lévő Imperium népelemeinek és a szokásjogi jogrenddel rendelkező germán törzseknek az együttélése során olyan germán törzsi joggyűjtemények jöttek létre, amelyek kontinuitást biztosítottak a római jog számára. A germán törzsek először a dél-skandináv, észak-német térségből kerültek a népek vándorlása során a római érdekszférába (i. e. 102, 101; Aix, Vercellae). A 4. század végén Ázsia belsejéből kirajzó hunok nyomására újabb germán törzsek találkoztak a római kultúrával, melyek az áttört limesen keresztül egymás után nyomultak a provinciák belsejébe. Több ízben bevették és kifosztották Rómát (410, 455), bár nemegyszer, így a catalaunumi csatában is a birodalom oldalán harcoltak, majd az elözönlött provinciákban letelepedve 476-ban véget vetettek a Nyugatrómai Birodalomnak. A birodalom romjain létrejött germán törzsi királyságok joggyűjteményei (leges Romanae barbarorum) jellemzően uralkodói megbízásra készültek úgy, hogy rendszerint külön írták össze a törzs tagjainak és a volt rómaiaknak közös viszonyaira vonatkozó jogot illetve külön a volt rómaiak egymás közötti viszonyaira vonatkozó jogot. Ennek oka a lakosság kettősségében, illetve a germánoknak a római lakossághoz képest



csekély, mintegy 5-10%-os arányában kereshető. Mivel a többnyire ariánus gótok tudatosan elzárkóztak a birodalomban 380 után államvallásként létező római hittől, a vallási tényező is hozzájárult ahhoz, hogy a két népesség egybeolvadása ne, illetve lassan történjen csak meg. Ezt az összeolvadást akadályozta az is, hogy külön jog szerint éltek, ami így a törzsi joggyűjtemények említett kettőzöttségéhez vezetett. E tág értelemben vett kodifikáció során forrásként a törzs szokásjogát, az uralkodó rendeleteit és nem utolsó sorban a posztklasszikus római jog forrásait használták fel. Jellemző, hogy a gyűjtemények a nyugati germánok esetében kevesebb, a keleti irányból érkező törzsek, így a keleti gótok, vandálok, burgundok esetében sokkal több római jogi elemet tartalmaztak, a szabályozás csak a legfontosabb, hétköznapi dolgokra terjedt ki, és a megfogalmazás a posztklasszikus római jogi forrásokhoz képest rendkívül leegyszerűsödött. A legrégibb fennmaradt népjog a nyugati gótok Leges Visigothorum nevű gyűjteménye volt. A Theuderedtől (419-458) és az uralkodásban egymást követő két fiától, Theuderichtől és Eurichtől származó törvények tartalmukat tekintve szokásjogi összefoglalások voltak, amelyek egybeszerkesztve és háromszor revideálva álltak össze Leges Visigothorummá. Mindez jól tükrözi azt a fejlődési folyamatot, ahogy a nemzethez kötött jogból egy bizonyos területe kiterjedő, ún. territorális jog lett. A római jogi hatásról tanúskodó Leges Visigothorum a nyugati gótokra és ezeknek a területükön élő volt római polgárokkal folytatott vegyes pereire terjedt ki. Szabályai magasan fejlett pénzgazdálkodásról tanúskodnak: a pénz helyettesíthető dolgoként, nem csupán értékfaktorként jelent meg. A nyugati gótok másik jogkönyve a Lex Romana Visigothorum volt, melyet II. Alarich egy évvel birodalma összeomlása előtt a területén élő volt római polgároknak adott ki. Alarich egy jogértőkből álló bizottságot azzal bízott meg, hogy gyűjtsék össze a római jog fontos elveit és magyarázzák meg azokat. Az elkészített jogkönyvet püspöki gyűlés vizsgálta felül, majd ezt követően 506. február 2-án az uralkodó elrendelte, hogy a bíróságok más római jogot, mint amit e jogkönyv tartalmaz, nem használhatnak. A Lex Romana Visigothorumot a késői római jogtudomány értékes termékeként tartják számon. A Lex Burgundionum Gundobald burgund király jogkönyve az 5. század második feléből, melynek hatálya a burgundokra és a volt római polgárokkal fennálló vegyes jogügyletekre terjedt ki. Ennek ellendarabja – hasonlóan a nyugati gótok két jogkönyvéhez – a Lex Romana Burgundionum volt, melyet az uralkodó birodalma volt római polgárai részére adott ki. Az Edictum Theoderici a keleti gót uralkodó, Nagy Theoderich (471-526) 493 után keletkezett jogkönyve volt. 155 kapitulusában a leggyakoribb esetekre nézve adott előírást. Kizárólag római jogi alapú, germán elemeket nélkülöző jogkönyvnek tekintik, mivel forrásai a Codex Theodosianus, a Novellák, Paulus szentenciái és 5. századi interpellációk voltak. A leghíresebb germán törzsi jog azonban a száli frankok Lex Salica nevű jogkönyve volt, melynek kivételesen sok fennmaradt kézirata különböző szövegformákat tartalmazott. Római jogi vonással alig rendelkezett, azaz elsősorban a paraszti hatás érvényesült benne. Ellenpéldaként a langobard királyság jogrendje hozható fel. Amikor Jusztinianosz hódításaival a félsziget a keleti gót állam megdöntésével bizánci uralom alá került, 554-ben Itáliában is hatályba lépett a jusztinianoszi törvénymű. A langobard törzsi királyság 568-ban, Jusztinianosz halála után nem sokkal létrejött, amivel a bizánci jog uralma Dél-Itáliára és a Ravennai Exarchátusra szorult vissza. Ennek ellenére a jusztinianoszi jog számos eleme bekerült a langobardok jogéletébe is, amit két 9. századi Codex-kivonat, a torinói Institutio-glossa és a Summa Perusina bizonyít. A germán törzsi joggyűjtemények köre hosszan sorolható lenne még, hiszen az említettek csupán a legismertebbek. A nyugati hagyaték elemeként tartják számon a hatalomgyakorlás külső megnyilvánulásaihoz kapcsolódó hatalmi szimbólumokat, az elnevezéseket és a politikai, katonai erényeket kifejező mondásokat is. Az örökségül hagyott hatalmi szimbólumok közül a legelterjedtebb a sas motívuma volt, mely Rómába az ókori Keletről került át, innen pedig Európa számos uralkodójának, így Napóleonnak, Mussolininek és Adolf Hitlernek is gyakran feltűnő hadijelvényévé vált. Az erőt és szabad szárnyalást, szabadságot sugárzó sasmadár az Amerikai Egyesült Államok címerállata. Az Imperium Romanumban, amelynek felemelkedését és kiteljesedését katonai potenciájával magyarázta az 5. századi római szakíró, Vegetius, a háborúskodás erénynek számított. A virtus (erény) mint arisztokrata értékrend a származást, a hivatalviselést és a katonai sikereket foglalta magába. Nem véletlen, hogy a Győzelem szárnyas istennője, Victoria már i. e. 294-ben szobrot kapott a Capitoliumon, és alakja ettől fogva állandó eleme lett a római emlékműveknek és érmeknek. A szónok Quintus Aurelius Symmachus (345-402) szerint szokás volt, hogy a senatus épületébe belépő „atyák és összeírtak” Victoria szobránál tömjénáldozatot mutattak be, majd az oltárnál hűségesküt tettek a császárra. Ha vallási szertartásról nem is volt szó, de épp olyan nagyra becsülték a birodalmat építő későbbi európai államok a katonai dicsőséget, gloire-t, mint római példaképeik. Azt a vélekedést, hogy a birodalmat Victoria tette naggyá, csak az államvallásváltást követően Augustinus bírálta felül „De civitate Dei” c. művében. A római elnevezések az állami szervek és funkciók meghatározásában voltak közkedveltek. Az Imperium Romanumhoz foedaratiként illeszkedő korai germán törzsi királyságok több vezetője is viselte a magister militium címet, és a római titulusokat 476 után is megőrizték. Az uralkodók saját germánjaik irányába rexként, míg a törzsi királyság területén élő volt római lakosság irányába különböző római titulusok (consul, patricius) birtokosaként gyakorolták hatalmukat. A keleti gót király, Theoderich okleveleiben uralkodási éveit nem is a



királyi cím felvételétől számolta, hanem a consuli méltóság megszerzésének idejétől. Túl ezen a közvetlen átvételen, a későbbiek során is időről időre felbukkantak az alkotmánytörténet kultúrkincsében a római hagyomány értékeinek többé-kevésbé tudatos vállalásaként az olyan elnevezések, mint imperator, senatus, tribunus, consul, censor, senatus consultum vagy tribunatus. A már említett római virtus számtalan példáját kölcsönözte a későbbi korok képzőművészete és irodalma. Ezek a politikai és katonai erények beépültek a politikai érvelésbe és a vitakultúrába is. Ilyen többek között Iulius Caesar „Te is fiam, Brutus?” kérdése vagy Pompeius dorgálása a tengerészek felé, akik féltek gabonával megrakodott hajóikkal a háborgó tengerre szállni: „Hajózni szükséges, élni nem muszáj!” Az intés a szükségszerűséggel elvégzendő teendők nyomasztó hatalmát jelezte. A polgári szféra évezredek óta áhítja, hogy „Hajoljon meg a tóga előtt a kard!”, a döntési szituációt pedig az „Alea iacta est!” mondás jellemzi. A konokon ismételt kívánalmak bevezetése ma is a „ceterum censeo”, és sajnos a 20. század történelme is igazolta a mondást: „Jaj a legyőzötteknek!” Scaevola, Cato,Brutus, Cincinnatus, de Caesar példáján is sok politikus gondolkodott el az elkövetkező századokban, ezzel is bizonyítva, hogy Rómának nemcsak jogi, hanem politikai-kulturális hagyatéka, szellemisége is tovább élt.


3. fejezet - III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése 1. 5. A középkor alapvető struktúrái Az európai térségekben elhelyezkedő középkori társadalmi szervezetre felépülő hatalmi struktúrát és az ennek megfelelő szervezeti alakzatokat, valamint az ezek között kirajzolható mozgáspályákat az alábbiakban modellezzük, természetesen csak a kardinális szereplők és az alapösszefüggések rendszerének vázlatos rögzítésére vállalkozva. Az egyes szereplők elnevezése egyszerűsített, nekik megfelelt egy belső struktúra és normarendszer is. A hatalmi struktúra elemei a világi uralkodó osztály, a keresztény egyházi hierarchia, a parasztság és a városok voltak. A lovagok a világi uralkodó osztály feudális hierarchiáján felépített szervezettel rendelkeztek, az egyszerű vazallustól a bárói, grófi, hercegi rangú nagyhűbéreseken át, akik lefelé szeniorok, hűbérurak voltak, a rangsor élén szereplő uralkodónak (királynak, császárnak) pedig mint főhűbérúrnak voltak alárendelve. Az állam politikai tevékenységét, katonáskodást, hadvezetést, bíráskodást és a közigazgatás vitelét a hűbérért cserében teljesítendő szolgáltatások szövedéke valósította meg. Ennek során külön normarendszer is kialakult, a hűbéri jog, melynek legjelentősebb dokumentuma az észak-olasz Libri Feudorum volt. Az egész szisztémát az anarchiára való egyfajta hajlam jellemezte, de az is, hogy a rendszer működtetése során olyan jogi megoldások, technikák keletkeztek, amelyek az egyetemes európai politikai és jogi kulturális örökségbe is bekerültek és tovább hatottak. A klérus szervezete a keresztény egyházi hierarchia volt, amely azonban 1054-ben az egyházszakadással megosztott lett, és a 16. században a reformáció eredményeként tovább osztódott. A római katolikus egyház szervezetét és normarendszerét, a kánonjogot jelentős állam- és jogtörténeti terméknek tekinthetjük, amelyet azután korántsem vallási alapú hatalmi csoportosulások is figyelmesen vizsgáltak, és tanulni is igyekeztek tőle: eljárási módozatokat, bürokratikus szervezést vagy konkrét intézményeket. A világi papság élén a római pápa állott, mellette tevékenykedett az egyetemes zsinat, a bíborosi kollégium és a vatikáni központi igazgatás kifinomult adminisztratív, jogalkotó és jogszolgáltató szervezete. Az egyháztartományokat püspökök kormányozták káptalanok segítségével, több püspöki megyét érseki tartományok fogtak össze, adott állami területen közülük kiemelkedett a prímás. A püspökségek főesperességekre, esperesi kerületekre és plébániákra oszlottak. A kétezer éves múltra visszatekintő katolikus egyház tradicionális és monarchikus felépítésű. Emellett a kiemelt feladatok ellátására (térítés, oktatás, anyagi civilizáció elterjesztése, katonai szolgálat vagy térítési, ellenreformációs akciók, illetve szociális gondoskodás és mások) férfi és női szerzetesrendeket hoztak létre. A paraszti népelem igen sokrétűen megjelenő jobbágyi függésben volt földesuraitól. Szervezetét a falusi közösségek jelentették, amelyek külső funkciója volt a felettük uralmat gyakorló személyekkel szemben védelmet nyújtani tagjainak, egyfajta szűrő szerepet játszva. Ugyanakkor a belső tradicionális viszonyok és normák fenntartói is voltak. A közösség tagjainak szép belső rendjét ki is kényszeríthette. Szankcióiban végső soron a kiközösítésig és a fizikai megsemmisítésig is elment. A közösségeket a polgári korszakban a jobbágyfelszabadítás gyöngítette meg, a 20. század viharai tovább lazították, csaknem megsemmisítették ezt a tradicionális, elemi szintű, értékteremtő és értékőrző közösségi köteléket és szokásrendszert. A városok problematikájával, szervezetükkel, jogukkal külön fejezetben részletesen foglalkozunk. A hatalmi struktúra elemei közötti mozgáspályák tekintetében a tevékenységcserékre, a felemelkedési lehetőségekre és a kiélezett konfliktusokra kell utalni. Az alapvető struktúrák több évszázados fennmaradása, bár szakaszos modifikációk is történetek, elsősorban azért volt lehetséges, mert a főszereplők között kölcsönös érdekrealizálást lehetővé tevő és kanalizáló tevékenységcserék egész hálózata alakult ki és működött. A lovagok és a parasztok között ez úgy realizálódott, hogy a világi uralkodó osztály anyagi fennmaradását a jobbágyok biztosították a termékszolgáltatásokkal. A közvetlen fogyasztási naturáliák és a fokozatosan előtérbe kerülő pénz szolgáltatásán kívül ideértjük az olyan tevékenységeket is, mint az erődök, utak és hidak megépítése és karbantartása vagy a bűnözők elleni fegyveres hajtóvadászat. A lovagok, természetesen tartományúri vagy királyi minőségben, viszonzásként a területek védelmének biztosítását, a közrend védelmét és az igazságszolgáltatást nyújtották. Ha a klérus vagy a városok városúri pozícióhoz jutottak, ebben a minőségben is megtalálhatók voltak. A klérust a hívek materiális szolgáltatásai és tevékeny közreműködése tartották el. A papság az egyházszervezet hierarchiájának megfelelő módon a kultúra közvetítésével, illetve (különösen a szerzetesrendek) új termelési technikák elterjesztésével „nyújtott ellenszolgáltatást”, illetve szentségi szolgálatot 36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése teljesített. Ez utóbbi tömeg- és individuálpszichológiai szolgálattal is párosult a szentségben, a misztériumban való részesítés és a gyónás formájában. A világi uralkodó osztály a brachium secularét, az állami karhatalmat nyújtotta az egyháznak, az pedig cserébe a lovagnak azon túl, hogy keresztény hívőként „legeltette a nyájban”, mint uralmat megvalósító személynek szakrális jellegű igazolást, legitimációt biztosított. Ebbe az összefüggésrendszerbe a városok is beilleszkedtek, ez külön fejezetben kerül részletezésre. A szisztéma hosszú távú működését karrierlehetőségek, státusváltozások, felemelkedési pályák, szerepváltások is elősegítették. A paraszti tömegek vitézséggel kitűnt elemei nemesítéssel a világi uralkodó osztályba emelkedhettek az uralkodói rangemelő kegy folytán. Legfelső szinten a rendszerben a főnemesség, a tartományuraság elérése terelte perspektivikus mozgáspályákra a feltörekvőket. A városi polgár hasznos szolgálatai hasonlóképpen rangemeléssel is jutalmat nyerhettek. Az egyház hosszú évszázadok során kicsiszolt káderpolitikával emelte fel a tehetséges paraszti és plebejus-polgári sarjakat, akik az egyházat szolgálva meredek karrier után akár püspöki, apátúri stallumot érhettek el, és a legmagasabb posztra, Szent Péter örökébe is feljuthattak. A nemesi-főnemesi famíliák másod-, harmad-szülöttei fokozott eséllyel voltak a főpapi székek várományosai, a dinasztikus érdekek nyomán többször került sor papi fogadalom alóli feloldás után tartományúri méltóság betöltésére. Ilyenfajta pozícióváltásokra a tizenhatodik században a vallásújítás viharai során egyes területek szekularizációja is példákat szolgáltat. A városlakói és polgári státus elérése ugyancsak státusváltozást hozhatott a vidéki lakosság számára. A fentebb vázolt struktúra természetesen változásokon ment keresztül, az alapvető szereplők közötti tevékenységcsere és a felemelkedési pályákon történő szabályozott mozgási lehetőségek kiélezett konfliktusokkal párosulhattak, amelyek az előbbi csatornák nem kellő működése nyomán új utakat igyekeztek megteremteni. Ezek gyakorta igen heves társadalmi-politikai robbanásokhoz is vezettek. A lovagok és a parasztok vonatkozásában ilyenek voltak a parasztháborúk, a klérus és a parasztok között az eretnekmozgalmak, illetve a reformáció plebejus irányzatai. A klérus és a világi uralkodó osztály csúcsainak, a császárnak és a pápának kiélezett konfliktusa figyelhető meg az invesztitúraharcban. Ennek hatalom-szimbolikai megalapozása a korszak kibontakozó államteóriai eszmerendszerében igen fontos helyet betöltő nézetekben, az úgynevezett „két kard elméletek” variánsaiban figyelhető meg. A városok jogtörténetének kifejtése során részletezésre kerülnek azok a vonások, amelyek eredményeként a középkori államot felváltó modern állam egyik kimunkálója, a városi polgárság és a városokhoz kötődő jogtudó értelmiség lett. Olyan eszméket is kitermeltek, amelyek a polgári forradalmak és a polgári államépítési és jogi princípiumok gondolati muníciójának részét jelentették. A városok olyan korporációk voltak, amelyek autonóm különállását, immunitásait a kor más testületeihez, az általános jogrend alól kiemelt rendekhez és személyekhez hasonlóan privilégiumok eredményeként nyerték el, sajátos jogi helyzetük tehát a kor jogi formanyelvén és eszköztárának megfelelően volt kialakítva. Mégis itt, az alapstruktúrák megrajzolásakor meg kell állapítanunk, hogy minden (aktuális, de még jobban potenciális) rendszeridegensége ellenére a középkori városok becsatolódtak a feudális hatalmi struktúrákba, és számtalan szállal kötődtek a feudális struktúra többi szereplőjéhez. A világi uralkodó osztály tagjai (esetleg az uralkodó) városurak voltak, a királyi, tartományúri hivatalok és az állam haderejének jelentős része a megerődített városokban állomásozott. A városok magasabb kategóriái (a városállamok) szuverénként részesei voltak az európai politikának, számos kiemelt (királyi, birodalmi) város pedig az országos hatalmi történéseknek. A városok társadalmának tagjai nemesítés útján gyakorta bekerültek a lovagi típusú elitbe, a krém, a patríciusok pedig számos esetben nemesi egyenrangúságnak örvendtek, címereket viseltek, magukévá tették a nemesség ideológiáját és viselkedéskultúráját. Jellemző módon, az észak-olasz hűbérjog szerint a városokba beköltözött nemes a hűbérura és az otthont adó civitas konfliktusában jogszerűen állhatott ki az utóbbi mellett. Az egyház püspöki székhelyeinek a kánonjog szerint városokban kellett lennie, a rendházak is gyakorta a városok falai között kaptak otthont, a főpapok városok felett rendelkeztek. A papság viszont a másik oldalon a városi polgárságból is rekrutálódott. Maguk a városok is rendelkezhettek kegyurasággal a plébániáikon keresztül. A reformációt követően azután a városi igazgatás sokszorosan összefonódott az egyházközségek ügyeinek intézésével. A jobbágyokkal megint csak természetes szálakkal volt összekötve a város. A városi népelem természetes utánpótlása a városba beköltözött (beszökött) falusi, aki a „városi levegő szabaddá tesz” elv alapján, az általános középkori jogszokás szerint egy év és egy nap után nem volt földesura által visszakövetelhető. Ugyanakkor a város nemcsak természetes piachelye volt környezetének, de számos térségben és korszakban nem volt szokatlan, hogy a városoknak hatalmas földbirtokaik, így jobbágyfalvaik is voltak, mint példának okáért Sopronnak a magyar királyságban. Paradox módon a városok a tradicionális társadalmi, hatalmi és jogi paradigma felszámolására maguk is tradicionális lehetőségekre támaszkodva és ilyen eszközöket is felhasználva érettek meg, illetve készültek fel.


III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése

2. 6. A patrimoniális, a rendi és az abszolutista állammodell Az alábbiakban a középkori állammodelleket mutatjuk be, míg a modelltől eltérő sajátosságokat az V. fejezetben, az egyes térségek államfejlődésének ismertetésénél adjuk meg. A középkor kezdetén a korai társadalmi-állami rend az uralkodó kiemelkedő gazdasági erején alapult. A tulajdonában lévő terület (városok, uradalmak garmadájával, szolgáltatások és hasznos jogosítványok, regálék sokaságával) anyagi erőforrásai páncélos vitézek, könnyűfegyverzetű segédcsapatok felszerelését és csatába vezénylését, várak és erődök építését, fenntartását és legénységgel való ellátását, vagyis a terület megtartását, gyarapítását, a nagypolitikában való tevékenységet tették lehetővé. A materiális erőforrások ebben a korszakban nagymértékben helyhez kötöttek voltak, igazgatásuk ellátására az uralkodó magánigazgatásának tisztviselői, szervei szolgáltak, akik fokozatosan állami tisztségviselőkké emelkedtek ki. A királyok igen tág értelemben vett, nagy létszámú családjuk, famíliájuk tagjaival mint patrimóniumukat, tulajdonukat kormányozták az országot. Így a patrimoniális uralom alapja a fejedelem magánjogi természetű hatalma volt. Mivel a többi szereplő (egyház, nemesek, közülük a kiemelkedő előkelők, a felemelkedő városok) közjogi pozíciókat biztosító földtulajdona ehhez képest külön-külön alárendelt súlyú volt, az ország dolgaiban az uralkodó akarata, döntései domináltak, amelyek előkészítésébe természetesen józan megfontolás alapján nagy tekintélyű, sokat tapasztalt és mindenekelőtt hűséges embereit bevonta, de ezt nem azok kényszerítették ki. A korai feudális állam kialakulása igen sok tekintetben a frankokhoz fűződik, akik állami berendezkedéseikkel mintegy utat mutattak, modellt jelentettek a kora középkorban. A limeseket áttörve beözönlő népcsoportjaiknak sikerült a Nyugatrómai Birodalom roncsain Európa számottevő részén viszonylag hosszabb történelmi időre újra állami egységet teremteni. Legjelentősebb törzseik (mint a száli, ripuári és moseli) közül hamarosan a száli frankok szerezték meg a vezetést, majd a hegemón szerepet. Királyuk, a Meroving dinasztiából származó Klodvig (481-511) 486-ban legyőzte Galliában a legutolsó római helytartót, ezt követően brutális kegyetlenséggel szinte teljesen kiirtotta dinasztiájának többi tagját, egyesítette a frank törzseket. Uralmát hamarosan az alemannokra is kiterjesztette, végül pedig felvette a kereszténységet. Az így formálódó frank állam élén az uralkodó (király) állt, aki államfőként személyében egyesítette a kormányzati, a bíráskodási teendőket, a jogalkotást, és irányította a hadügyeket is. A frank király hatalmát az uralmi területén szétszórva található egyes királyi udvarházak (Pfalz) között vándorolva gyakorolta. Ennek a szokásnak legfontosabb indoka a naturálgazdálkodás volt, ugyanakkor az uralkodónak nagyon fontos politikai megfontolások alapján időről időre feltétlenül meg kellett jelennie valamennyi tartományában. A királyi udvartartás négy legfontosabb udvari méltósága volt a marsall (aki eredetileg az istállók élén állott, majd a királyi lovasság vezére lett), a pohárnok (aki a királyi szőlőskertek, és nem kevésbé a borospincék és az oda telepített személyzet felügyeletét látta el), a kamarás (ő volt a királyi pénzügyek fő irányítója) és az étekfogó mester (a királyi udvartartás élére helyezve). Utóbbi a királyi udvar tulajdonképpeni vezetőjének, a majordomusnak állását is betöltötte. A királyi pfalzok élén álltak az ún. pfalzgrófok. A királyi kancelláriát, az írásbeliség központi műhelyét eleinte a referendáriusok vezették, a főnök később egyházi személy lett, a kancellár (főkancellár). Ez a tisztség évszázadokon keresztül a mainzi érsek birtokában volt. Az első frank királyi dinasztiát politikai tehetetlenségük alapján már a kortársak által is kedvezőtlenül megítélt, úgynevezett „tunya” Merovingokat egyre inkább háttérbe szorították saját főtisztviselőik, a majordomusok. Amikor pedig a tényleges hatalmat is megkaparintották, Pippin a hatalmat készségesen elfogadó pápai áldással és a törzsi eredetű legitimitást pótolni hivatott felkenéssel koronáztatta meg magát 751-ben. Az uralomra jutott Karolingok lépésről lépésre kiterjesztették a frankok uralmi területeit, otthon pedig bölcs belátással óvakodtak a veszélyeket rejtő majordomusi tisztség betöltésétől. A dinasztia világtörténelmi léptékkel mérve is legjelentősebb uralkodója Nagy Károly volt (768-814), akinek vaskezű uralma hadjáratok sorával szilárdult meg a szászok, longobárdok, bajorok felett, és aki a spanyol és az avar végekre is vezetett seregeket. A birodalom szilárd szervezeti kereteket és jogi rendet kapott. 800. december 25én III. Leó pápa a római Szent Péter-templomban Károlyt császárrá koronázta. Ennek az aktusnak azonban egyes vélemények szerint a felkenés elmaradása miatt szentségi jellege nem volt, és a bizánci császár is csak 812-ben volt hajlandó azt akceptálni. A Frank Birodalom fejlődése során a belső struktúrája is megváltozott. Az eredeti tagolódás (vagyis a törzsi hercegségek) mellett fokozatosan grófságokra oszlott. Ezeknek a területi egységeknek élén állt a király bizalmasa, az uralkodó által kinevezett gróf, aki igazgatási, bírósági, katonai feladatokat egyaránt ellátott. Ahogy a későbbiek folyamán a központi hatalom meggyengült, a grófi tisztséget egyes előkelő családok igyekeztek örökletessé tenni, ami azután a széttagolódásnak lett a melegágya. A határok mentén ún. határőrgrófságokat hoztak létre (ilyen volt például a dán, a breton, a friauli határőrgrófság). Ezekben a területi 38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése egységekben a katonaföldrajzi fekvésük következtében nagyobb katonai egységeket kellett állomásoztatni, és itt az őrgrófnak (Markgraf) mint a terület fejének jóval nagyobb hatalma volt, mint a belső megbékített területeken a grófoknak. Ez a kitüntetett pozíció helyzeti energiát jelentett azoknak a családoknak, akik a határterületi territóriumokon kapták meg ezt a tisztséget, és ez a körülmény a későbbi tartománnyá válásban, például Ausztria és Brandenburg esetében, igen nagy szerepet játszott. Az egyes grófságok, őrgrófságok ellenőrzésére a királyi kiküldöttek (missi dominici) utazták be időről időre a Frank Birodalmat, és a két kiküldött (szabály szerint egy világi és egy egyházi méltóság) bírósági funkciókat is ellátott körútja során. A kisebb igazgatási egységekben, a tradicionális közösségi alapozású századkerületekben és tizedkerületekben a megfelelő tisztviselők végezték a tág értelemben vett közigazgatási feladatokat. A 6-8. század frank belháborúi során létrejött hűbériség az állam szerkezetét az egység-széttagoltság vonatkozásában többféle képpen érintette elsősorban a német ún. hadipajzsrandszer és az angol ún. általános hűbéreskü következtében. Ennek részleteit az egyes európai térségeknél mutatjuk be. A Frank Birodalom Nagy Károly halála után hamarosan ismételten darabokra hullott, az egyesítés újabb periódusát követően immár végérvényesen. I. (Jámbor) Lajos 817-ben, majd 829-ben fiai között osztotta fel a birodalmat. Nevéből kikövetkeztethető határozatlansága okozta azt is, hogy fiai ismételten felléptek ellene, 833ban teátrális megalázkodást követelve nyilvános vezeklésre kényszerítették. A szerencsétlen uralkodó pozíciói, bár uralmát visszanyerte, soha sem voltak stabilak. 843-ban a verduni szerződéssel I. Lothar, Kopasz Károly és Német Lajos olyan területekre tett szert, amelyeknek nyugati felében a francia, keleti területein pedig a német államfejlődés csírái jelentek meg. A keleti frank területeken 911-ben férfiágon kihaltak a Karolingok. A nyugati ág örökösödési igényei ellenére a leghatalmasabb törzs hercegét, a frank Konrádot választották a németek királlyá, majd az ő halála után 919-ben Henrik szász herceget. Ekkor a nyugati és a keleti frank részek között a szétválási folyamat véglegesen lezáródott. A kora középkori hatalmi gépezet, államberendezkedés és jogrendszer megteremtése, vagyis a patrimoniális állam modellértékű megvalósítása a frankoknál hamarosan követőkre talált Európa távolabbi területein. A kontinens történeti látószögébe újonnan belépő fiatal népek, különösen a szlávok különböző csoportjai időeltolódással hasonló intézményekkel, hasonló működési körű főtisztviselőkkel és udvari szervezetekkel, rokonságot mutató hatalompolitikai eljárásokkal és fogásokkal láttak hozzá az államalapítás sokszor meglehetősen gyötrelmes és véres munkájához. A jogtörténeti vizsgálódás során természetesen figyelembe kell venni az összehasonlító elemzés folyamán, hogy a hasonló megoldások nem feltétlenül származnak „joghistóriai genetikai” módon valamely mintától, ősforrástól, amit az átvevő tudatosan recipiált, lehet hogy a hasonló történelmi szituáció hasonló megoldások mezejét jelöli ki mintegy a dolgok természeténél fogva. A frank állam és jog hatását konkrét esetekre bontva kell alaposan megvizsgálni, akár a hatalmi szféráján kívül eső térségekbe is. A lengyel, cseh és orosz államfejlődés a fejedelem szűk és tágabb értelemben vett kíséretére mint kristályosodási magra épült. Ezek a népek az ezredforduló körüli időszakban megkésetten indultak el a patrimoniális állam kialakításának a frank modellre igencsak emlékeztető útján. Az időbeli eltolódás következtében a csehek különösen szoros kapcsolatba kerültek a Német-római Császársággal, amit a választófejedelemi méltóság is bizonyított, de a német befolyás a polgárságnál is tettenérhető volt. A lengyelek a városi jog és a kolonizáció területén szintén a német jog befolyásának, az oroszok viszont a balti lovagrendi hatásokon túl a nomádok (tatárok) támadásainak voltak kitéve. A patrimoniális hatalmi viszonyokhoz képest az európai fejlődés nekilendülésével a tizenharmadiktizennegyedik századtól kezdve az európai térségek hatalmi viszonyainak alapul szolgáló erőviszonyokban eltolódások következtek be a rendi korszak kialakulásával. A király eladományozta vagy eladományoztatták vele a patrimoniumok nagy részét. A főnemesek és az egyház egyre jelentősebb birtokállománnyal rendelkezett, és a városokban szorgoskodó polgárság is folyamatosan bővítette gazdasági erejét, amit azután az előbb említett szereplők politikai hatalomra konvertáltak. Az egyes csoportokból érdekeiket felismerő, azonos helyzetű és azonos jogosítványokat (elsősorban képviselet, bírói fórum) kivívó, egységesen fellépő, és saját ideológiát is kifejlesztő csoportok: rendek lettek. Ezek a rendek – a főpapság (papság), a főnemesség, nemesség és a polgárok, néhány térségben a szabad parasztok– az állam fenntartásához szükséges materiális és politikai hozzájárulásuk fejében részt követeltek az állami döntések kialakításában. Ezek a döntések az uralkodóval való alkudozások során jöttek létre, színterük a rendi gyűlés volt. Ez a rendek és az uralkodó közötti dualista rendszer az egyezségekkel, engedményekkel mérlegelt érdekekkel jelentős mértékben hozzájárult az európai politikaijogi civilizáció fejlődéséhez, a modern állam középkori gyökerének tekinthető. A rendi államszervezetnek számos variánsa volt. Az európai rendi fejlődés élén a nyugati térségek jártak. Angliában 1265-ben SimondeMonfort már próbálkozott rendi képviseleti gyűlés létrehozásával, a mintaparlament azonban csak 1295-re vált hatalmi tényezővé. A két kamara, azaz a Lordok Háza és a Közösségek Háza közötti aszimmetrikus kapcsolat abban jelent meg, hogy az örökletes tagsággal rendelkező előbbi jogosítványai jóval erősebbek voltak, mint a városok és a grófságok képviselőiből összetevődő utóbbié. 39 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése Az angol rendi parlament az adómegszavazás mellett a törvényhozásban vett részt, megszabott eljárás mellett kiemelt ügyekben bíráskodott is. Későbbi fejlődése során végső soron kiiktathatatlan eleme lett az alkotmányszervezetnek, ilyen módon a rendi parlamentarizmus bizonyos kontinuitással ment át a modern parlamentarizmus rendszerébe. Rugalmasságát az is elősegítette, hogy az angol jog szerint a lovagi rend nyitott maradt, és megfelelő vagyoni erő esetén közrendű is felemelkedhetett a lovagok közé. A francia rendiség fejlődésének indító lökését 1302-ben az adta meg, hogy IV. Szép Fülöp királynak terjeszkedési igényeihez szükséges hadikiadásaihoz nem volt elegendő pénze, és ezért rendi gyűlés összehívására kényszerült. Ennek szervezete hármas felépítésben jelent meg (nemesség, papság és polgárság, azaz a harmadik rend). Ez a szerv törvényalkotással nem foglalkozott, és a tizenötödik század közepén igen óvatlan módon lemondott az adómegajánlás jogáról is. A francia abszolutizmus a rendi gyűlés elsorvasztásával rendezkedett be. Az említett általános rendi gyűlés mellett a francia királyságban az előkelők gyűlése, a tartományok rendi gyűlése és az egyes rendek külön gyűlései is rendi fórumok voltak. Az egyes térségek alkotmánytörténetének részletezésénél a rendi államszervezetek sajátosságaira bővebben kitérünk. A modern (polgári) állam kialakulásában a rendiségnek összetett szerepe volt. A modern jogi-politikai gondolkodás kibontakozásában, az újkori államgépezet és jogrend modernizációja során az antik (görög és római) és keresztény (egyházszervezeti és kánonjogi) forrásoknak, valamint a hűbéri jog kicsiszolt intézményeinek a hatása mellett a rendiség politikai gyakorlata és jogi módszerei is erjesztő befolyást gyakoroltak. A rendi dualizmusban a hatalmi játszma fő- és mellékszereplőinek tárgyalásai, kompromisszumai és szerződései – amelyeket értelmeztek, a közjogi érvelésben felhasználtak vagy éppen megszegtek – olyan politikai-alkotmányjogi intézményeket és elveket dolgoztak ki, jogok és kötelezettségek sorát munkálták ki, amelyek a polgári politikai eszmerendszer, illetve a forradalmak jelszavainak nyersanyagul szolgáltak és egyben a modern államgépezet és politikai kultúra rendszerébe is beilleszkedtek. Az összehasonlító elemzés azonban Európában számos variánst mutathat ki arra nézve, mi volt a rendi politikai mechanizmus végkifejlete, milyen módon viszonyult a modernizációhoz. Az angol rendiség központi szerve az említett rendi parlament volt, amelyet az abszolutizmus csak időlegesen tudott kikapcsolni, véglegesen félretolnia nem sikerült. Ennek a folyamatosságnak talaján az angol polgári ideológiák arzenálja erősen kötődött a parlamenti gyakorlat kereteihez és eszköztárához. A modern angol állam központi szereplője a jellegében polgári parlament maradt, évszázados hagyományainak számos elemét és külsőségét megőrizve. A francia abszolutista állam 1614 után hosszú időre letörölte a térség politikai palettájáról az általános rendi gyűlést, és így haladt előre a központi államhatalom kiépítésének útján. 1789-re azonban az állam csődbejutása kikényszerítette az általános rendi gyűlés újbóli összehívását, amely pedig Alkotmányozó Nemzetgyűléssé alakulva a politikai forradalom hullámtaraján végrehajtotta a jogi és államépítési forradalmat és modernizációt. A lengyel térségben a rendiség a központi hatalom felett a tizenhatodik század végére látszólag diadalt aratott, de a liberum vétó intézménye a nemesi köztársaságban pürrhoszi győzelemnek bizonyult. Az eredmény ismert: a 18. század végén az oroszok, az osztrákok és a poroszok (a három fekete sas) felosztották maguk között Lengyelországot, szétmarcangolták a fehér sast. A túlhajtott rendiség tehát az államiság bukását okozta. A cseh térség rendiségét az idegen birodalom, a Habsburg-dinasztia abszolutizmusa szüntette meg. A német térségben a rendiséget a tartományokban elsöpörte általában az abszolutizmus, majd a modernizáció alkotmányos berendezéseket eredményezett. A német egység is megőrzött azonban valami archaikusat föderatív szerkezetében, mert 1918 végéig, az összeomlásig és a forradalmakig számos német tartományban érintetlenül fennmaradt a rendi alkotmány, így többek között a két mecklenburgi nagyfejedelemségben. Ezek az őskövületek azonban a kortársak gúnyos megjegyzései szerint teljes mértékben negatív hatást gyakoroltak az érintett tartományokban. Egyes vélemények szerint az orosz térségben, noha bizonyos csírái talán voltak, a cári autokrácia már azelőtt sem tette lehetővé a rendiség kiépítését, ami előtt a térség hatalmi szisztémája abszolutista berendezkedésű lett. Joggal állítható, hogy e térségben a despotikus (a bizánci jelleg miatt erős ázsiai, mongol vonásokat is magába felvevő) uralkodói túlsúly nem tette lehetővé, hogy kialakuljon a jogok és szabadságok finom hálózata, amely a nyugat-európai társadalmakat, illetve a nyugati kereszténység államrendszerét olyan karakterisztikusan formálta. Ez a szabadsághiány az orosz történelmet mindig is terhelte. A magyar államban a rendiség a tizenhatodik század elejére a lengyel modell követésére mutatott tendenciát. A török hódítás hatására azonban nem fejlődhetett ebben az irányban, hiszen a Habsburg-dinasztia hatalmát, mivel szüksége volt rá katonapolitikailag, nem gyengíthette le ilyen mértékben. Ugyanakkor nemzeti függetlenségi harcaink sora lehetővé tette, hogy a cseh variáns sorsára sem jutott a nemzet. Abszolutista kísérletek ellenére a rendi dualizmus (király és a rendek) 1848-ig fennmaradt. A reformkorban az országgyűlések modernizációs műhelyekké váltak. A liberális politikai elit az európai haladás csúcsteljesítményeinek megértésével és feldolgozásával az utolsó rendi országgyűlésen (1847/48) elfogadta az ún. áprilisi törvényeket. Ezzel felszámolta önmagát és így a rendiséget is, létrehozva a modern magyar polgári alkotmány- és jogrendszer alapjait.


III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése A virágzó feudalizmus gazdasági mechanizmusa az újkor századaiban alapvetően megváltozott. A földrajzi felfedezésekkel és a prekapitalista jelenségekkel összefüggésben fokozódott a városok súlya. A naturálgazdálkodás erőviszony-elosztásához képest a hatalmi pozíciók alapjául szolgáló mutatók is megváltoztak. A polgárságnál felhalmozódó pótlólagos eszközökből a központosító hatalom adóztatással teremtette meg az állandó hadseregek és a kiterjedt hivatalnokrendszer anyagi alapjait. Ezek azután tovább vitték a centralizációt az abszolutista állam kibontakozása irányába. Az uralkodó a koncentrált hatalmával olyan politikát folytatott, amely a térség modernizációját szolgálta, a jogrendet megszilárdította, a jólétet növelte. Ebbe az állami tevékenységbe azonban a régi hatalmi elitek, a rendek már nem kaptak beleszólást, az új elit, a polgárság pedig még nem tudta meghódítani az államhatalmat. Ebből a sajátos egyensúlyi helyzetből következett az, amit az abszolutizmus rendszerének nevezünk. Az egyes térségek alkotmánytörténetének részletezése során fogunk foglalkozni az abszolutista állam nemzeti sajátosságaival, amelyekhez azonban a francia abszolutista állammodell nagyon sok tekintetben mintaként szolgált. Ezért ennek alapjait ehelyütt is vázolnunk kell. A francia abszolutizmus gépezetének fókuszpontja a király volt, különösen XIV. Lajos, a napkirály. Az ő koordinációs szerepe fogta össze a legfelsőbb kormányzati testületek munkáját. Ha erre a szerepre nem volt alkalmas – ahogy később ez be is következett –, az összhang hiánya hátráltatta az eredményes nagypolitikai döntéseket. A király bocsátotta ki a legjelentősebb jogszabályokat, az ő hivatalnokai intézték a közigazgatást, az ő nevében szolgáltattak igazságot, az ő tisztjei, tábornokai és tengernagyai vezették hadseregét és flottáját. A központi ügyintézés kollegiális testületekben folyt. Ezek működése szakszerűségük mellett meglehetősen lassan zajlott, és a felelősséget több ízben el is moshatták. Az igazgatás központi szereplője a kancellár, a pénzügyek főintendánsa volt, aki egyaránt foglalkozott a financiális ügyekkel, a gazdaságpolitikával és a gyarmatosítással. A központi hatóságok intendánsokat küldtek ki vidékre, akik sokszor felőrlődtek a helyi érdekek, a központi akarat ütközésében vagy a központi hatóságok közötti intrikákban. Fontos szerepe volt a királyi ügyészeknek, akiknek tevékenysége messze túlterjedt a vádképviseleten, hiszen általános ellenőrzési funkciókat kaptak. Az abszolutizmus a harmadik rend legjelentősebb csoportjait az adók bérbeadásával, a hivatalok kiárusításával, államkölcsön jegyeztetésével és nemesi címek adományozásával meg tudta magának nyerni, és ilyen módon a polgárság jelentős részét integrálta. A gazdasági nehézségeken túl a francia abszolutizmus 18. századi válságát elsősorban azzal magyarázhatjuk, hogy a polgári rend, mely az abszolút uralkodó hatalmának támasza volt és anyagi érdekei is a rendszer fenntartását kívánták, az abszolutizmus ellenségévé vált azzal, hogy a politikai hatalomgyakorlásban továbbra sem kaphatott szerepet. Az abszolutista állammodell értékelése kapcsán kiemelendő, hogy a francia abszolút monarchia világos államcéllal rendelkezett, felismerte az államérdek kategóriáját, megpróbált racionális lenni intézkedéseiben. Mivel azonban sok szállal kötődött a tradicionális társadalmi elithez, a modernizációs folyamatokat csak korlátozottan tudta szolgálni. A relatív korszerűsödés a társadalom kirekesztésével történt, a középkor partikularitásában kiformálódott jogok és kötelezettségek finom rendszerét az abszolút monarchia igyekezett félretolni. A jogegység felé vezető úton kétségkívül korszerűsödést jelentettek a kodifikáció eredményei. A közigazgatási viszonyokat fejlesztette a társadalmi élet minden területére kiterjedő policia, a rendészet. Ez utóbbi az autonómnak el nem ismert, gyámolításra szoruló alattvalók számára hozott aprólékos, az élet egyre több területére kiterjedő, rendezett viszonyokat, őket „kívánta boldogítani”, beleszólást azonban saját ügyeik intézésébe nem engedett nekik. Az állam gazdaságpolitikai szerepvállalása is fokozatosan hatott egy fejlettebb gazdasági modell irányába. Intézkedéseinek összefogó kapcsa klasszikusan a merkantilizmus volt, az előbbieket pedig a kameralisztika összetett tudománya igyekezett leírni. A széttagoltság és a központosítás, illetve birodalmi integráció jelensége jelentős következményekkel járt az európai tartományok, országok, valamint birodalmak alkotmánytörténetének alakulása során. A sajátosságok mellett közös törvényszerűségek mutatkoztak abban a tekintetben, hogy melyik nemzet tudott önálló országot, territóriumot alakítani, vagy melyik népet szabdalták fel a szomszéd királyságok. A birodalmi törekvések gyakran korábbi, például antik impériumokra hivatkoztak. Ugyanakkor a középkori és újkori tartományi formációk a modern korban nem egyszer a regionális fejlődésnél játszanak közre. A széttagoltság és az integráció összefüggéseit az egyes fejezetekben részletesen elemezzük az angol, francia, spanyol, itáliai és a német fejlődéstörténet alapjainak vizsgálata során. Meg kell jegyeznünk, hogy ezeknek a kérdéseknek igen gyakran megvolt a dinasztikus előtörténete, hiszen egy-egy uralkodóház kihalása esetén, utódlási jogcímeket hangoztatva mohó keselyűként támadtak az urukat vesztett országra, tartományra a leányági és oldalági rokonok. Ez megfigyelhető például a tizennegyedik században Tirolban, Brandenburgban vagy akár az Árpádok kihalása után a Magyar Királyságban. Az integráció-dezintegráció kérdését tehát a korszak politikai rendszereihez kötődő jelenségek alapján lehet megérteni. Ezért jogtörténeti bemutatásuk igencsak fontos, hiszen az egység-széttagoltság kérdései a modern államfejlődés korszakáig, a huszadik század végéig, illetve az új évezred kezdetéig ívelnek, és ezen a téren olyan tragikus példákra utalhatunk, mint a kurdok vagy a baszkok története. 41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése

3. 7. Jogforrások és jogterületek a középkorban A jogtörténeti szakirodalom a középkori jogrendet általában a feudális jog címszó alá sorolva írja le úgy, hogy a feudális jog érvényesülési idejét Európában a Nyugatrómai Birodalom romjain létrejött királyságoktól a polgári modernizáció koráig, azaz több mint ezer évben adja meg. Mindez azonban nem zárt kronológiai határokat jelent, sőt akár több évszázadnyi eltérés is mutatkozhat Nyugat és Kelet viszonylatában. Az első korszak a korai feudális jog ideje, amelyet nyugaton a 6-10. századra tesznek. Szolgálati szerepe meghatározó volt a kifejlődő hűbéri viszonyok uralomra jutásában. Ezek a viszonyok a prototípustól, azaz a frank államban kialakult hűbériségtől Európa más részeiben többé-kevésbé eltértek vagy eleve csak korlátozott mértékben és módon fejlődtek ki. A virágzó feudális jog időszaka ezt követően Nyugat-Európában a 11-15. század volt, míg a harmadik, utolsó korszak a hanyatló feudális jog ideje, amely ugyanitt a 16-18. századra tehető. Nyilvánvaló, hogy a középkori jogrend témakörébe e három korszakból csak az első kettő illeszthető be. A hanyatló feudális jog időszaka már az újkort jelenti, amikor abszolút monarchiák épültek ki az európai térségben, és ezek központosító és jogegységesítő tevékenysége során a jogéletben is bizonyos modernizálás következett be. Ennek ellenére a középkori jog típusjegyei többnyire megtalálhatók voltak a hanyatló feudális jog időszakában is. A középkori jogforrások körében a legfontosabb a szóban terjedő vagy összegyűjtött, írásba foglalt szokásjog volt. Jelentős különbség volt azonban ezek területi hatályát tekintve. Létezhetett helyi, tartományi és országos szokásjog is. A helyi szokásjog elsősorban a városokban érvényesült és az ún. városi jogkönyvekben nyert feljegyzést. A tartományi szokásjog a területileg széttagolt államokban volt meghatározó, míg az országos szokásjog a központosított monarchiák tudatos jogegységesítő törekvése során fejlődött ki, többnyire a központi bíróságok ítélkezési gyakorlatából. A középkori jogfelfogás szerint igazán értékes jognak a régi számított, és az újításoknak a régi jog felélesztéseként, megtisztításaként kellett magukat feltüntetni. Így a szokásjog hosszú ideig továbbélt, sőt többnyire túlélte a középkort és hatása a modernkori kodifikációkig megnyilvánult. A kontinentális Európán kívül eső angolszász jogterület ez alól annyiban jelent kivételt, hogy ott a jogrend alapja a mai napig a tradicionális szokásjog maradt. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a történelmi tapasztalat szerint a szokásjog jelentősége a kontinentális jogban is számottevő: szerves és tartós jogfejlesztés a szűk értelemben vett, modern kodifikációk esetében is csak ott valósult meg, ahol kellő mértékben és módon tekintettel voltak a kodifikátorok a szokásjogi gyökerekre is. A latin-román jogterülethez a germán-frank, a francia és az ibér jogot szokás sorolni. Itt kiemelkedő jelentőségűek voltak a római jog bizonyos fokú kontinuitását biztosító germán törzsi joggyűjtemények, amelyeket a 4. fejezetben már bemutattunk. Ezek a jogot ismerő férfiak (a lex Salica prológusa Asega, illetve Esago névvel illette őket) által „diktált” gyűjtemények a 6-9. században mindvégig meghatározók maradtak, de időközben a személyhez kötődő (azaz a törzs tagjaira és a törzs fennhatósága alatt élő idegenekre, elsősorban volt római polgárokra vonatkozó) jogból az adott törzs letelepedésével és a fejedelem/király állandó uralmi területének rögzülésével ún. territoriális, azaz területi hatályú joggá váltak. Kizárólagosságuk más jogforrások előtérbe kerülésével ugyan a későbbiekben elveszett, jelentőségük azonban megmaradt. Ennek tipikus példája a Leges Visigothorum, a nyugati gót szokásjog, ami a széttagolt Ibériai-félszigeten a 13. században spanyol fordításban (Fuero Juzgo) is megjelent. Hasonló volt a helyzet a nyugati frank utódállamban is azzal, hogy a 13. század elejéig erősen széttagolt francia monarchiában közös szokásjogról szó sem lehetett. Északon a frank alapú tartományi szokásjogot, az ún. coutume-ök jogát (pays de droit coutumier) fel is jegyezték. Ezek a gyűjtemények ugyan magánmunkák voltak, mégis az uralkodók jogkönyveiként tünették fel őket. Ilyen volt az 1270-es évekből a „Szent Lajos törvényei” c. jogösszefoglalás, illetve Philipp de Beaumanoir gyűjteménye (1280). 1454-ben azonban VII. Károly Montils-les-Tours-ban kiadott ordonnance-a utasítást adott arra nézve, hogy a tartományok szokásjogát a kiküldött parlamenti bírák királyi biztosként eljárva írják össze. Ennek eredményeként – már a középkort túllépve – a 16. században 260 joggyűjtemény keletkezett, melyek közül iránymutatóként a párizsi (coutume de Paris) szolgált. A keleti frank utódállamban, a Sacrum Romanum Imperiumban a széttöredezett politikai és közjogi keretek a szokásjogi partikularizmust fenntartották. A keleti frank gyökerek német területen az ún. Schöffenspruch és az ún. Weistum formájában is továbbéltek. Az első a bírósági esküdtek mondásai, míg a második földesúri bíróságokon használt paraszti jogdeklarálások voltak. Mindkettő szóban élt, de több feljegyzésük is ismert. Ilyenek a brünni Schöffenbuch vagy a törzsi joggyűjteményekbe illesztett, egy-egy sort kitevő Weistum-feljegyzések. Tartományi szokásjoggyűjtemények a német tartományokban is készültek. Ezek voltak az ún. tükrök (Spiegel), melyek prototípusa az Eike von Repgow által a 13. század harmincas éveiben összeállított Sachsenspiegel volt. Ehhez hasonlóan hosszú ideig Skandináviában sem létezett országos szokásjog: az északi periféria germán királyságaiban a törzsi szokásjog szóban öröklődött át az újabb generációkra és az ún. langomanok (jogmondók) emlékezetében élt. Az első tartományi joggyűjtemények összeállítására királyi parancsra, a 13-14. században került csak sor a langomanok közreműködésével.


III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése Hasonló fejlődés ment végbe az angolszász jogterületen is, hiszen a Brit-szigetekre a római fennhatóság megszűnésével párhuzamosan áttelepülő germánok törzsi királyságaiban, az ún. angolszász korszakban (6-11. század) ugyancsak keletkeztek szokásjoggyűjtemények. Kentben a 600 körül összeállított „Ethelbert igazsága” c. gyűjtemény, Wessexben a 690 körül keletkezett „Iné igazsága” c. gyűjtemény érvényesült. A „Nagy Alfréd törvénykönyve” c. jogforrás a 9. század végén a dánok felett aratott sikerek után az első kísérlet volt arra, hogy Wessexben, illetve a visszahódított területeken az angolszász jogszokásokat összegyűjtsék. Bár Anglia a 10. század végére egységes állammá vált, az eddigi helyi szokásjogok helyét csak a normann korszakban foglalta el országos szokásjog (common law). Különösen II. Henrik (1154-1189) bírósági reformjai után erősödtek meg a westminsteri székhellyel működő központi bíróságok, melyek döntései ún. precedensként érvényesültek, azaz a későbbi ítélkezés során zsinórmértékül szolgáltak. Az angol common law kodifikálására tág értelemben sem került sor, azonban a 12. században Ranulph de Glanvill (Tractatus de legibus Angliae), a 13. században pedig Henry Bracton (De legibus et consuetudinibus Angliae) feldolgozta és bemutatta a bíróságokon alkalmazott jogot, illetve összegyűjtött 1982 tárgyalási jegyzőkönyvet (Bracton’s Note Books). A szláv jogterületen a nyugati szlávok körében a lengyeleknél az íratlan szokásjog partikularizmusa hosszú időn át növelte a politikai széttagoltságot. A szokásjog összeírása itt a 13. században kezdődött meg, bár ekkor még megmaradt tartományi szinten, sőt az utolsó Piast-dinasztiabeli király, III. Kázmér (1333-1370) uralkodása alatt összeírt szokásjogot is két külön statutumba foglalták Kis-Lengyelország (Wislican Statutum) és NagyLengyelország (Pjotrkowi Statutum) számára. Az országos lengyel szokásjog kifejlesztése a központosítás folyamatával párhuzamosan a 15. században indult meg. Jóval gyorsabban játszódott le ez a folyamat a nyugati szláv jogterületen belül a cseheknél és a morváknál. Az íratlan szokásjogot az országos bíróságok jogkönyvei fejlesztették és egységesítették, ezzel együtt pedig egyúttal erősítették is a külföldi hatásokkal szemben. Bár a német telepesek a ius teutonicum szerint éltek, a parasztság a 10-15. században mindvégig megmaradt a ius bohemicum mellett. Az első szokásjoggyűjtemény itt a Luxemburgi-dinasztiából származó I. Károly (13461378) gyűjteménye, a Maiestas Carolina volt 1355-ből. Ennek néhány cikkelyét annak ellenére törvénybe iktatták, hogy maga a gyűjtemény a főnemesi réteg ellenállása miatt tervezet maradt csak. A későbbiekben azonban több jogkönyv is napvilágot látott. Ilyen volt a 14. századi Kniha Rožmberska, az 1400 körül keletkezett „Cseh országos jog kifejtése” c. gyűjtemény, a „9 könyv Csehország jogairól, bíróságairól és tábláiról” c. gyűjtemény az 1500 körüli évekből, valamint a latin nyelvű Ordo Iudici Terrae. A keleti szláv jogterületen a kijevi államban az íratlan szokásjog mellett a 11. században már megtörtént az első szokásjoggyűjtemény, az ún. Ruszkaja Pravda összeállítása, melyet számos kéziratban, az eredeti rövid, a 12. századi bővített és a 15. századi rövidített változatban is fennmaradt. A gyűjtemények elnevezése ennek megfelelően rövid, bővített, illetve rövidített Ruszkaja Pravda volt. A szokásjog mellett az írott jog (az országos területi hatályú királyi jogalkotás és a partikuláris jogforrások) a középkorban még egyértelműen háttérbe szorult. A király törvényalkotási joga kezdetben az ésszerű szokások védelmében, a rossz szokások ellenében jelent meg vagy a szokásjog konkrét, megoldást igénylő hézagait és a jogbizonytalanságot töltötte ki. Ez a rendi korszakban annyiban változott csak meg, hogy a törvényhozási hatáskör pár kivételtől eltekintve megoszlott a rendek és az uralkodó között. Az abszolút államokban jellemző koncentrált hatalomgyakorlás részét képezte, hogy a rendek szerepe a törvényhozásban is háttérbe szorult, illetve megszűnt, és a törvények helyett olyan írott jogi jogforrások (rendelet, nyílt parancs stb.) váltak általánossá, melyek egyedüli forrása az uralkodó volt. Az abszolutizmus korszakában jelent meg az az újfajta felfogás, hogy az uralkodó akaratnyilvánítása a jogalkotásban leront minden más jogforrást. Ezzel a szokásjog és az írott jog viszonya véglegesen megváltozott: míg mindeddig a szokásjog állt az első helyen, most annak továbbélése mellett az írott jog, azon belül is az országos területi hatályú normák kerültek előtérbe. A polgári modernizáció korában ez a sorrendiség élt azzal, hogy a törvényhozás a polgári parlamentarizmus szabályai szerint a népképviseleti szerv hatáskörébe tartozott az államfő szentesítési jogkörével, illetve az írott jog forrásainak hierarchikus rendje is rögzült. Az írott jog számtalan elnevezéssel és formában jelent meg az idők során. Nézzük a központi jogalkotás jellemző formáit elsőként a latin-román jogterületen! A frank Meroving uralkodók a királyi akaratot a szokásjoggyűjtemények érvényesülése mellett rendszerint római mintát követve ediktumokba és dekrétumokba foglalták. A Karolingok azonban Nagy KárolytólJámbor Lajosig kb. 830 ún. kapitulárét adtak ki. Ezek elnevezése onnan származott, hogy a szövegeket kapitulákba osztották be. A kapitulárék minden esetben territoriális jogként funkcionáltak. Az „Isten kegyelméből” uralkodó keresztény királyok parancsjogának megnyilvánulásaként törvénynek tekinthetők annak ellenére, hogy proklamációk, levelek, szerződések és ítéletek is vannak közöttük. A kapituláréknak több kéziratos gyűjteménye is fennmaradt. A Karolingok bukása után a törvényi jog jó időre eltűnt a nyugati frank térségben. A francia monarchiában a 11. század utolsó két évtizedében azonban a cluny reformmozgalom következtében egy új típusú írott jogforrás terjedt el, az ún. istenbékék. Mivel a hűbéri széttagoltság miatt a királyi hatalom gyengének bizonyult a tradicionális jog érvényesítéséhez, ezek a világi és egyházi előkelők esküjével megerősített egyezmények 43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése elsősorban egyházi büntetések kilátásba helyezésével próbálták az ellenségeskedést és a vérbosszút visszaszorítani. Az „örök érvényű” királyi törvények (ordonnance) a 12. századtól jelentek meg, majd a 15. századtól, az igazgatás és az igazságszolgáltatás központosításával váltak jellemzővé. A francia rendiség sajátossága volt, hogy az általános rendi gyűlés csak megvitatta a javaslatot, de jogalkotási jogosultsága nem volt, így az ordonnance a rendi korszakban is a király döntése volt. A 16. századtól, az abszolút állam kiépülésével az ordonnance a legfontosabb jogforrássá vált Franciaországban. A keleti frank utódállamban, a Sacrum Romanum Imperiumban is a szokásjog elsőbbsége érvényesült. Amikor azonban az istenbékemozgalom a német földet is elérte, az említett egyezmények itt is elterjedtek, de szekularizált formában: a 11. század végétől a 15. század végéig számos birodalmi területi hatályú béke (Reichslandfriede) és tartományi területi hatályú béke (Landfriede) született. Az utolsó birodalmi békét 1495-ben a wormsi birodalmi gyűlés fogadta el I. Miksa (1508-1519) uralkodása alatt. Német területen ezek a paktumok világi szankciókkal fenyegették a szokásjogi büntető normák megsértőit. A szokásjog elsőbbségét biztosította az, hogy a Birodalmi Gyűlés nem alkothatott új jogot, csak a fennálló szokásjogot állapíthatta meg. Ehhez hasonlóan az északi germán királyságokban is a szokásjog volt a meghatározó, és a királyi jogalkotás az abszolutizmus koráig csupán annak kodifikálására korlátozódott. Miután Anglia egységes királysággá vált, a 10. századtól az országos érvényű királyi jogalkotás, a törvényi jog (statute law) is megjelent: Aethelstan (927-937) törvényei, melyek megalkotása során az egyházi és világi előkelők tanácsát az uralkodó figyelembe vette, a szokásjogi joghézagok és a jogbizonytalanság felszámolását szolgálták. A normann korszakban az így alkotott törvényi jogot assise névvel illették, mint ahogy a királyi akarat és az ország nagytanácsa (great council) játszott szerepet a statute-ok alkotásában is. Az angol rendi parlament hatásköri jogosítványai között első helyen állt a törvényhozás, melynek produktumát petition, bill vagy act névvel illették. A petition a parlament két háza által megfogalmazott kérelem, a bill az elfogadott törvényjavaslat, az act pedig a király által szentesített törvény volt. Mindezek ellenére a statute law csak a klasszikus liberális korszakban, 1832 után tett szert Angliában nagyobb jelentőségre. A szláv jogterületen a lengyel államban az országos hatályú királyi törvényhozás, bár a 12. századtól jelen volt, a szokásjogot nem módosította, csak összefoglalta. A lengyel monarchiában a rendi korszakban az országos és a tartományi rendek egymástól függetlenül alkothattak jogot. Az utóbbiak csupán a partikuláris szokásjog kiegészítésére szolgáltak, az országos rendi gyűlés (szejm) által alkotott jog pedig annak működésképtelensége miatt a 16. századtól egyre ritkábbá vált. Így a túlnyomó részt szokásjogi jogrend megmerevedett és változatlanul maradt meg a 20. századig. Ezzel szemben a cseh jogfejlődésben a 10. század után a királyi törvényhozás alakította a szokásjogot, elsősorban a nyugati feudális intézmények átvételével. Hatékonyan működött a rendi jogalkotás is, amely csak a Habsburg- uralom idején, 1526 után veszített jelentőségéből. A keleti szlávoknál a mongol-tatár széttagolódás korszakát követő központosítás során jelent meg a fejedelmi jogalkotás a 14-15. században. Ennek első formái a helytartók hatáskörére, a helytartósági közigazgatásra és igazságszolgáltatásra vonatkozó ún. usztavok voltak. Ezzel szemben a 15. században megjelenő ukazok egy-egy jogterület egységes szabályozására születtek. III. Iván és IV. Iván törvénykönyvei, az I. Szugyebnyik (1497), illetve a II. Szugyebnyik (1550) jogforrási helyüket tekintve vegyes természetűek voltak, hiszen ezekbe a kompilációkba a Ruszkaja Pravda szokásjogát és a fejedelmi illetve cári jogot ollózták egybe. A rendi jogalkotás termékének tekintett Szobornoje Ulozsenyije (1649), a cári Oroszország első nyomtatott törvénykönyve a két Szugyebnyiken alapult, így közvetve ugyancsak tartalmazott szokásjogot és uralkodói jogot is. A korlátlan uralkodói jogalkotás Oroszországban is a felvilágosult abszolutizmus korában vált általánossá. Az általános érvényű írott joggal szemben a városok saját jogalkotása és a privilégiumok partikuláris írott jogforrások voltak. A városi joggal külön fejezetben foglalkozunk, a másodikat azonban itt kell bemutatnunk. A többletjogokat vagy szabadságokat biztosító privilégiumok elsősorban a királyi oklevelek voltak, melyeket a kancellária állított ki. A rendi korszakban a privilégiumokat többnyire a rendi gyűlések és a király által megalkotott jogforrásokba foglalták. A privilégiumok címzettje lehetett egy bizonyos személy vagy egy személycsoport is. Bemutattuk már, hogy a királyi országos hatályú jogalkotás a középkorban erős korlátok között érvényesült, a szokásjog elsőbbségét biztosítva. A privilégiumadás azonban a szokásjogi jogrendet módosító eszközként állt az uralkodók rendelkezésére. Személyes privilégiumban kaptak mentességet (ius immunitas) a földesurak földbirtokukra nézve vagy nemesi címet az arra érdemesnek tartott nem nemesek, míg a személycsoportokat jogosító privilégiumok a renddé szerveződés folyamatában rendi szabadságokat biztosítottak. A privilégiumok egyaránt vonatkozhattak a közjog, a magánjog, illetve hűbérjog, valamint a büntető anyagi- és eljárásjog területére is. Közjogi privilégium volt példának okáért a szabad költözködési jog megadása, melynek alapvetően három formája volt ismert: a kereskedők szabad költözködési joga, amely a kereskedelmi tevékenység feltételeként jelentkezett, a telepesek, illetve telepesközösségek joga arra, hogy házukat eladják, valamint a jobbágy joga földesura megválasztására. A „Luft macht frei” szabadsága („a városi levegő szabaddá tesz”) azt jelentette, hogy 44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése a jobbágy mentesült a földesurához fűződő, kényszerrel fenntartott személyes függés alól azzal, hogy beköltözött egy városba, és ott meghatározott időt, német területen rendszerint egy évet és egy napot eltöltve városlakóból városi polgárrá vált. Személyének szabaddá válása két fontos joghatással járt: egyrészt megszűnt eddigi földesurával szembeni közjogi kapcsolata, másrészt a városúrral, illetve a város közösségével szemben egy új kötöttség jött létre („Luft macht eigen”). Az elidegenítéstől való mentesség ugyancsak városi privilégium volt, melyben a városúr ígéretet tett arra, hogy a jövőben az adott várost nem zálogosítja el. A magánjogi privilégiumok körébe tartozott többek között a házassági kényszer, illetve tilalom alóli mentesség. A kora középkorban az atyai hatalom, illetve a nemzetség mint jogközösség befolyásával szemben, a 8-9. századtól a hűbérúr befolyásával szemben adott mentességet az uralkodó azért, hogy a házasságkötő felek szabad akaratának érvényesülését biztosítsa. Ezek a mentességek megfeleltek az egyházjogi elveknek, hiszen a kánoni házasság a két fél egyező akaratnyilatkozatán alapult (consensus facit nuptias). A majorságok leadás és szolgálat alóli mentessége a tulajdon szabadságának legegyszerűbb formája volt, de ez a privilégium közjogi vonatkozással is bírt, hiszen a földesúr és jobbágyai közötti jogviszony dologi oldalára vonatkozott. Az öröklési jog biztosítása az előző speciális formájaként ugyancsak a tulajdon szabadságának kategóriájához tartozott, de a feudális közjogból, a földesúr-jobbágy közötti dologi függőségből fakadt, és a telepesközösségek, a kereskedők, valamint a városok szabadságaként jelent meg. Az öröklési jog szabadsága ismert volt ezen kívül a hűbéri jog területén is, ahol a relevium (az örökös által a hűbérbirtok újra hűbérbe adásáért fizetett összeg) alóli mentességet jelentette. Ehhez hasonlóan elsőként a telepesjogban, majd a hűbérjogban jelent meg a végrendelkezés szabadsága is, a rendi privilégiumok fontos elemeként. A büntetőjogi privilégiumok körébe tartozott az idegen bíróságtól való mentesség, ami a bírói hatalom korlátozásaként jelent meg elsősorban a városokban a városúri autonómia korszakában: a királyi, illetve fejedelmi privilégiumok azt rögzítették, hogy a városi polgárt csak a helyi bíróság vonhatja eljárás alá. Ez mindkét fél számára igen kedvező volt: egyrészt a bíróság helyben volt, másrészt a városúr hatalmának a kiterjesztését jelentette az igazságszolgáltatás területére. A polgári városi autonómia korszakában a városúrtól ezt a jogot is átvette a város. A törvényes ítélethez való jog a jogszerű eljárást foglalta magába, illetve azt a jogot, hogy az ítélet csakis egy konkrét jogközösség pozitív jogán alapulhat, nem pedig hatalmi önkényen. Ezek az elvek a keresztényi méltányosság és igazságosság elvén alapultak, és elsőként a nyugati gót államban 683-ban megtartott toledói zsinat döntésében jelentek meg. A letartóztatás és a házkutatás elleni garanciák épp ilyen eltrejedt privilégiumok voltak, amelyek meghatározott személycsoportok számára biztosították a személyes szabadságot. A privilégiumokat oklevelekben rögzítették. Az antik oklevélrendszer ugyan eltűnt a középkor elején, azonban a 10-11. századra az írásbeliség újjáéledésével a jogéletnek újra nélkülözhetetlen részévé váltak az oklevelek, melyekben a késő középkorig a jogi szövegeket rögzítették. Az oklevél fogalma a következőképp foglalható össze: az oklevél meghatározott formai előírások szerint elkészített és hitelesített írásmű, melyet a jogélet bizonyítékaként alkalmaztak. Két fő típusa volt ismert. A deklaráló (bizonyító) oklevelek egy nem írásbeli jogi aktus megjelenítésére szolgáltak. Példának okáért ilyen archaikus deklaráló oklevélbe jegyezték fel a jogi szimbólumok átadásával történt tulajdonátruházás megtörténtét, mintegy emlékeztetőként. A második, fejlettebb típus az ún. konstitutív oklevél volt, mely többé nem egy már megszerzett jogot igazolt, hanem maga hozta létre a jogosultságot. Az ilyen jogkeletkeztető erővel rendelkező oklevelet kéziratként készítették el, szerepelt rajta a kiállító aláírása, pecséttel hitelesítették, és megőrzés céljából archívumokban, nyilvános helyen helyezték el. Az okleveleknek két fő formáját alkalmazták, bár ezek között éles határt nehéz felállítani. A mandatum mindennapi jogügyleteket rögzített, míg a szigorú formai kellékekhez kötött diploma ünnepélyes jellegű nyílt levél volt. A diploma felépítése a következő tagolást tükrözte. Az ún. protokol három eleme az invocatio (Isten ünnepélyes hívása: „A három személyben egy Isten nevében”), az intitulatio (a kiállító neve és címe: „Mi, Frigyes, Isten kegyelméből római császár”) és az arenga (annak indoklása, hogy miért választották az írásos formát: „mivelhogy az emberi emlékezet törékeny”) volt. A szöveg, azaz az oklevél második fő része ugyancsak tagolt volt. A publicatio a kihirdetési formula volt („Ezért tudja meg mindenki, a birodalom mostani és jövőbeli hívei”), a narratio azoknak a körülmények elbeszélését tartalmazta, melyek az oklevél kiadásához vezettek, de gyakran arról is szólt, ami az oklevél konkrét szabályozási területén kívül esett, a dispositio a tulajdonképpeni rendelkezés volt, a sanctio fenyegetést tartalmazott arra az esetre, ha a kötelezett a dispositio tartalmának nem engedelmeskedne, míg végezetül a corroboratio a hitelesítő eszközt adta meg („Ezen rendelkezésünket az által erősítjük meg”). Az oklevél harmadik, befejező részét a subscriptiones (a kiállító, a tanúk és a leíró aláírása), valamint a datálás tette ki. A kiállítás helyét történelmi és földrajzi értelemben határozták meg, az idejét pedig az egyházi ünnepek szerint, illetve a kiállító uralkodásának megjelölt éve szerint adták meg. Az egyház és az egyházjog témakörével önálló fejezetben foglalkozunk, ezért itt csak annyit kell megjegyeznünk, hogy a középkori jogrend fontos elemét képezte a kánonjog (ius canonicum) is. Maga a szó a görög kanón kifejezésből (mérőzsinór, mérték, szabály) illetve annak latin változatából (canon) jött létre. Kánonjog alatt tág értelemben a keresztény egyházak jogát, tehát az egyházak által alkotott saját, belső jogrendet értjük, míg szűk értelemben a katolikus egyházjogot szoktuk a kánonjog névvel illetni. Ezzel szemben


III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése azoknak a szabályoknak az összességét, amelyeket az állam alkot egy bizonyos egyházra vonatkozóan, Nyugaton ius ecclesiasticumnak, Keleten – mint már a bizantinizmus kapcsán szó volt róla – nomokánonoknak nevezzük. A középkori jogforrások körében végezetül szólni kell a római jog újjáéledéséről, majd recepciójáról, valamint a római jognak az európai jogélet ismételt fellendülésében, illetve a jogtudomány felvirágzásában betöltött szerepéről. 1050 körül a Digesta teljes kézirata Pisába, majd onnét Firenzébe jutott (Littera Pisana vagy Florentina). Ennek egy másolata később Bolognába került, ahol az 1119-ben alapított bolognai egyetem jogászai egy új jogi kultúrát bontakoztattak ki azzal, hogy nem az eddig használt kivonatokat, hanem magát a jusztinianoszi forrásszövegeket állították vizsgálódásuk középpontjába. A módszeres jogi oktatás Bolognában azzal kezdődött, hogy Irnerius (?-1125) a forrásokat exegetikus elemzésnek vetette alá, és megjegyzéseit a kéziratok margójára (glossa marginalis) vagy a sorok közé (glossa interlinearis) jegyezte fel. A megjegyzések a jogi műszavak magyarázatai illetve a párhuzamos forrásokra történő hivatkozások voltak. Ez a tudományos módszer nem volt újdonság, hiszen több mint ezer évvel korábban hasonló technikát alkalmaztak már a babiloni és a jeruzsálemi Talmud rabbinikus jogtudói, valamint a középkori kánonjogászok is. Irnerius tudományos iskolájához elsősorban négy közvetlen tanítványát, Martinust, Bulgarust, Jacobust és Hugót szokták sorolni. A glosszátorok iskolájához tartozott továbbá Azo (?-1230), aki a forrásszövegekhez tömör összefoglalókat (summae) készített, valamint tanítványa, Accursius (kb. 1183-1263) is, aki a korábbi glosszátornemzedék glosszáit válogatva „Glossa Ordinaria” c. összegzésébe (kb. 1230) a források szerint 96.940 glosszát gyűjtött össze. Munkája gyakorlati hasznát és a jogéletben betöltött szerepét mutatja, hogy a tekintélyes gyűjteményből kimaradt, nem glosszált szövegrészeket nem tekintették érvényben lévőnek, azaz a bíróságok előtt ilyen forráshelyre nem lehetett sikerrel hivatkozni („quod non agnoscit glossa, non agnoscit curia”). A bolognai glosszátoriskolát az 1150-es évektől más észak-itáliai, illetve angliai, francia és ibériai egyetemeken is követték. A 13. század második felében bizonyos irányváltás következett be a jogtudományban, amely egy újabb iskola kialakulását eredményezte. A kommentátorok, elsősorban a perugiai származású, de Firenzében praktizáló Cinus Pistoriensis (1270-1336), tanítványa, a bolognai joghallgatóból perugiai és pisai professzorrá érett Bartolus de Sassoferrato (kb. 1313-1357), valamint Bartolus tanítványa, Baldus de Ubaldis (kb. 1320-1400) elődeikkel szemben a Corpus Iurishoz kommentárokat írtak (lecturae), az egyes jogintézményeket monografikus formában elemezték (tractatus), valamint jogi szakvéleményeket (consilia) tettek közzé. Szemléletmódjuk elődeiknél gyakorlatiasabb, értelmezési és érvelési módszerük szabadabb volt. A forrásszöveget gyakran figyelmen kívül hagyva magát a glosszákat vették alapul („glossare glossarum glossas”), sőt nemegyszer tudatosan eltértek a források eredeti szemléletétől is. Céljuk mindezzel az volt, hogy a korszakra jellemző más jogforrásokat, elsősorban a partikuláris városi statutumokat, továbbá a hűbéri jogot és a kánonjogot a római joggal összeegyeztessék. A statutumokat megszorítóan értelmezték („statuta stricte sunt interpretanda”), és ha joghézag mutatkozott azokban, szubszidiárius jogként a glosszált római jogot alkalmazták. Minderről a városi jog kapcsán részletesebben szólunk. A kánonjogászok elismerték a római jog általános érvényét („ecclesia vivet lege Romana”), de nyilvánvaló volt, hogy annak elveivel a ius divinum, a bibliai jogrend nem feltétlenül hozható szinkronba. Ezért a kánonjogban ez a két „gyökér” egymás mellett élt, de a ius divinum elsőbbsége érvényesült a római joggal szemben. A hűbérjogot – mint később szó lesz róla – római jogi fogalmakat használva dolgozták fel. A kommentátoriskola tevékenységének eredményeként létrejött ún. ius commune (közös jog) mindezek következtében tartalmazta az újjáélesztett római jogot és az annak alapul vételével feldogozott hűbérjogot, valamint kánonjogot is, és ezzel ez utóbbiak a Corpus Iuris Civilis részévé váltak. A glosszátorok és a kommentátorok munkássága során újjáélesztett és a középkori jogélet szükségleteihez igazított római jogot Európa egyes térségeiben eltérő időben (12-16. század) és mértékben vették át. Ebben a recepcióban szerepe volt a bolognai és más itáliai egyetemeken végzettséget szerzett jogászoknak, akik hazájukba hazatérve alkalmazták a tanultakat, valamint a bolognai mintára alapított hazai egyetemeknek. Szerepe volt továbbá annak, hogy az adott területen a szokásjog tartalmazott-e és ha igen, akkor milyen mértékben tartalmazott római jogi elemeket, de annak is, hogy a hazai jogászság érdekei mit diktáltak. Franciaország északi tartományaiban – mint szó volt róla – a frank alapú törzsi szokásjogok továbbéltek, míg az ország déli részén, az „írott jog országában” az erősen római jogias Lex Romana Visigothorum érvényesült a 12. századig, előkészítve a talajt a recepció számára. Az itt létesített egyetemek ugyancsak hozzájárultak az újjáélesztett római jog terjedéséhez. A széttagolt Ibériai-félszigeten, a móroktól visszahódított királyságokban a Leges Visigothorum szokásjoga és a partikuláris jogforrások mellett szubszidiárius jogként használták a római jogot. Bár a római jogot Angliában is oktatták az oxfordi egyetemen, sőt Glanvill és a klerikus Bracton is római jogi fogalmakat használt a common law rendszerezéséhez az említett jogkönyvekben, a common law szabálytartalmára a római jog nem gyakorolt hatást. Anglia az 1235. évi mertoni statutumban kifejezetten elutasította a recepciót, többek között a császár- és pápaellenes uralkodói hozzáállás és a common lawt ismerő és alkalmazó hazai jogászrend nyomása következtében. Nem véletlen, hogy a század végén a jogi oktatást az egyetemektől az ügyvédek céhjellegű testületei (inns of court) vették át. Mindezek ellenére a kereskedelmi 46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése különbíróságok a római jogi alapú ius mercatoriát alkalmazták, a tengerészeti bíróság pedig kifejezetten a római jogot. Az angol jogéletet más területeit a kancelláriai bíráskodás kialakulásával, a 15. század végétől érinthette meg újra a római jog, hiszen az ezen a fórumon alkalmazott méltányosság joga (equity) egyházi indokolást nyert, és az egyházjog közvetítésével a római jogi elvek beszivárgásával járt. Mindez indokolttá tette, hogy VIII. Henrik a 16. század elején újra bevezesse a római jog oktatását Oxfordban és Cambridge-ben. A 15. század végén a római jog a német térséget is elérte. A Sacrum Romanum Imperium császárai a római jogban univerzalisztikus igényük segédeszközét látták abban az időben, amikor birodalmuk hatalmas területveszteséggel lassan a német magra zsugorodott, és a tartományi széttagoltság is visszafordíthatatlanná vált. A recepció előtt az utat az 1495-ben felállított központi bíróság, a Reichskammergericht számára megalkotott rendtartás (Reichskammergerichtsordnung, 1496) nyitotta meg, amely szubszidiárius jelleggel alkalmazhatóvá tette a római jogot, vagy ahogy a birodalomban ezután nevezték, a „császári jogot”. Azokban az európai államokban, ahol recepcióra nem került sor, a kánonjog közvetítette a római jogi elveket és fogalmakat a nemzeti jog felé. A középkori jog egyes területeit számba véve elsőként a hűbérjogról kell szólnunk. A hűbériség intézménye a Merovingok korában, a 6-7. században jött létre, azonban mindez nem előzmények nélküli Európában. A római városállamban a királyság korában létezett már szabad személyek, egyes patríciusok és földnélküli parasztok között olyan kétoldalú magánjogi jogviszony, melynek alapja a hűség (fides) volt. A cliens hűséggel tartozott patronusának, továbbá gazdasági és katonai kötelezettség terhelte, míg a patronus úgy biztosította cliense megélhetését, hogy ingyenesen földet adott a használatára (precarium), szükség esetén anyagi támogatást nyújtott neki, valamint védelemben részesítette. A késő római korban a germán betörések okozta bizonytalanságok idején is ilyen hűségen alapuló személyi függés jött létre a birtokos középréteg tagjai és egyegy hatalmasabb személy között azáltal, hogy az első a hatalmasság védelmébe ajánlotta magát (commendatio). A hűbériség a római gyökereken túl germán előzményekkel is bír. A germán törzsi királyságokban az uralkodó kíséretét (comitatus) olyan fiatal, szabad harcosok alkották, akik szolgálatuk fejében tartást, ajándékot és gyakran ideiglenes adományként földbirtokot is kaptak. A Meroving frank államban hasonló eredményre vezettek a Klodvig halálát (511) követő belháborúk, melyek során bizonyos szabad személyek nem voltak képesek arra, hogy magukat és családjukat megvédjék, és ezért más szabadok védelmébe ajánlották magukat. Őket kezdetben függő szabadoknak (ingenui in obsequio), majd a 8. századtól vazallusoknak nevezték. A vazallus és hűbérura között kétoldalú magánjogi jogviszony jött létre. Ez a korai hűbéri jogban azt jelentette, hogy a vazallus ura védelmébe, hatalmába (patrocinium vagy germán szóval Munt) kommendálta magát és holtig tartó engedelmességet fogadott, az úr pedig gondoskodott eltartásáról és védelméről. Ez megvalósulhatott olyan módon, hogy a házába fogadta vagy olyan helyzetbe hozta, hogy tudjon gondoskodni magáról, azaz tartásdíjat fizetett neki vagy földterülettel (beneficium) látta el. A commendatio egyik oldalról egy önátadási aktust jelentett, míg a másik oldalról a hódoló kezének elfogadását, ezért a kötelezettségek megtartására vonatkozó eskü követte. A beneficiumot általában élethosszig, néha azonban tulajdonba adták. Ha élethosszig szólt a jogosultság, akkor az elkötelezett vagy az úr halálával a közöttük lévő személyi függés is megszűnt. A hűbérúr vazallusa életében sem rendelkezhetett korlátlanul a beneficiummal. Csak akkor vonhatta azt el, ha a vazallus hűtlenséget vagy szolgálatmegtagadást követett el. Ha a hűbérúr előbb halt meg, mint a vazallusa, a vazallus automatikusan felajánlotta a kommendációt az örökösnek, aki ezt elfogadta. Ha a vazallus halt meg előbb, a birtokos (a vazallus fia) is kommendálta magát apja hűbérurának. Ezek szerint a beneficium mindkét esetben de facto örökölhető volt. A klasszikus hűbéri jogban a vazallus kötelezettsége az auxilium (segítség) és a consilium (tanács) volt. Az auxilium katonai szolgálatot jelentett a hűbér nagyságához igazodó létszámú csapattal, illetve más segítséget a hűbérúr fogságból való kiváltásakor, lányának férjhez adásakor vagy fiának lovaggá ütésekor. A 12. századtól kezdődően a kisebb vazallusoknak lehetőségük volt arra, hogy ezt az ún. pajzspénzzel váltsák ki. Ezzel azonban a hűbér természete lényegesen megváltozott. A consilium azt jelentette, hogy a hűbéres bírótársként közreműködött hűbérura bíróságán az ítélkezésben, udvari tisztséget töltött be vagy más teendőt teljesített. A jogviszony másik oldalán a hűbérúr kötelezettsége állt, amely ebben a korszakban a tartás volt. A tartás feudum (nem pedig beneficium) adását jelentette. A feudum lehetett föld, ettől független vár, közjogi eredetű méltóság, hivatal, vámszedési jog, pénzverési jog, bíráskodási jog vagy adószedési jog. A vazallust az ún. invesztitúra ruházta fel a hűbérrel, amely egy bizonyos szimbolikus tárgy (jogar, zászló, pálca, gyűrű, kesztyű, lándzsa) átadását jelentette. Bár a 11. század végére a hűbér már általában örökölhető volt, mégsem szállt át az örökösre közvetlenül, hanem csak a hűbéreskü és az invesztitúra megtörténtét követően. A 12. századra kialakultak a hűbéri öröklés szabályai is, melyek országonként eltérőek voltak ugyan, de általában a primogenitura (az elsőszülött fiú öröklési joga) elvén álltak. A hűbéri jog forrásainak körében kiemelkedő jelentőségűek voltak a langobard hűbéri jog összegzésének különböző változatai, melyek a 11-12. században keletkeztek. A végső gyűjtemény (Libri Feudorum) 47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése kifejlődésének egyes állomásai közel kettőszáz kéziratban kísérhetők nyomon. Ezeket a manuscriptumokat, melyeket általában consuetudes feodorum néven emlegettek, a 13. évszázad első felét követően kapcsolták a Corpus Iuris Civilis köteteihez. A Libri Feudorum a következő évszázadokban egész Európát bejárta, így a 19. századig a hűbérjog leginkább elterjedt forrásává vált, melynek feldolgozásán és értékelésén a jogtudomány folyamatosan munkálkodott. A Libri Feudorumba foglalt jogi szövegek különböző eredetűek. A gyűjtemény átfogó rendszerezést nem tartalmazott, ezért ellentmondásokkal és ismétlésekkel terhelt. Találhatók benne hűbérjogi intézményeket elemző írások (tractatus), tartalmi összefoglalások (summae), szokásjogi szabályok, bírósági döntések, német-római császári rendelkezések és nem egy esetben egyházjogi szabályok is. Rögzítette a hűbéri hierarchiát, meghatározta a hűbérképességet, továbbá részletesen szabályozta annak tartalmát, egyes különleges formáit és karakterisztikus intézményeit. Tudományos feldolgozásában a páviai jogi iskola és a bolognai egyetem végezte el. A közjog területéhez tartozik a földesúr-jobbágy viszony szabályozása. Ennek a kapcsolatnak a dologi oldalát egyik részről a jobbágy használati joga jelentette a telek és az ahhoz tartozó jogosultságok felett. A jobbágyi telekbirtok a portából, az osztott szántóból és az osztatlan közösségi földekből (erdő, legelő, nádas) állt. Ezzel szemben a földesurat a járadékok rendszere (kezdetben munka és termékjáradék, később pénzben fizetendő bérleti díj) és az urasági földek megművelése illette meg. A földesúr-jobbágy kapcsolat személyi oldalát az uralkodó osztály politikai hatalmából fakadó, kényszerrel fenntartott személyi függés tette ki. Ez nem jelentett korlátlan rendelkezési jogot a jobbágy személye felett, mégis igen sokoldalú függőség volt. Ide tartozott a szabad költözködés joga, illetve annak hiánya és a jobbágyok felett való közjogi hatalom (bíráskodás, igazgatás, adóztatás) gyakorlása is. A jobbágybirtok a 12-13. századra Európában mindenütt elidegeníthetővé vált, de a középkor végére az Elbától keletre eső területeken a jobbágyokat ismét röghöz kötötték, és ezzel itt az elidegenítés joga is eltűnt. A jobbágybirtok öröklése azonban a középkorban mindvégig lehetséges volt, különbségek csak a földesúri privilégiumlevélbe foglalt részletes szabályok tekintetében voltak – ahogy az ilyen szabadságokról már szóltunk a privilégiumok mint partikuláris jogforrások kapcsán. A középkori magánjogban a római joggal ellentétben nem jogalapjuk, hanem tárgyuk (ingó vagy ingatlan dolog) szerint osztályozták a vagyoni kereseteket. Miután 11. század végére de iure is örökölhetővé vált a hűbérbirtok, az ingatlan vagyonjogban meghatározó jelentőségre tett szert a feudális földtulajdonjog. A hűbérbirtok szerkezete osztott volt. A késő középkori jogtudomány ezt az osztottságot úgy írta le, hogy a hűbéres jogát használati tulajdonnak (dominium utile) nevezte, míg a hűbérurat az ún. főtulajdonjog (dominium directum) illette. Ebből következett, hogy a hűbéres tulajdonjogának vertikális korlátja volt a hűbéri láncolat, hiszen magszakadás és hűtlenség esetében a tulajdon visszaháramlott arra, akitől a tulajdonos hűbérbe kapta. Vertikális korlát volt az állami jobbágyvédelem formájában megjelenő úrbériség is, ami ugyancsak behatárolta a nemesi tulajdonnal való rendelkezést. Kötöttségeket tartalmazott a hitbizomány intézménye is. A horizontális korlátot a rokonság beleszólása jelentette a tulajdonjog tárgyának elidegenítése, illetve megterhelése esetén, amely a végrendelkezés kizárásában, a visszaváltási jogban és az elővételi jogban nyilvánulhatott meg. A feudális tulajdonjognak nemcsak korlátjai, hanem jövedelmező kiegészítői is voltak. Ilyen hatalmi és egyéb jogosultság volt a bíráskodási, igazgatási, adóztatási, vadászati, halászati jog, de a jobbágyok családjogi, öröklési jogi viszonyaiba való beavatkozás is. Mindezek alapján elmondható, hogy a feudális tulajdonjog nem volt individuális, hanem szorosan kötődött a politikai-gazdasági rendszer más szereplőihez. Ezt a kötődést, illetve az említett korlátokat csak a polgári átalakulás korában a tulajdonjog teljességének és szentségének liberális elve, valamint a rendi állás szerint tagolt és kötöttségekkel terhelt öröklési jog modernizálása számolta fel. A hűbérbirtok mellett létezett ún. allodiális birtok is. Az all=teljes, egész és az ôd=vagyon szavak összetételével keletkezett ógermán kifejezés olyan ingatlanbirtokot jelölt, amely felett a tulajdonosnak teljes (korlátlan) tulajdonjoga volt – szemben a hűbéres hűbérbirtok feletti jogaival. Elsősorban a családi örökséget sorolták ebbe a körbe. Az allodium – beneficium/feudum ellentétpárban az allodium tehát a nem hűbérbirtokot jelölte, melyet csak a tartományúrnak teljesítendő szolgálat vagy más közjogi kötelezettség terhelt. Angliában az allodium intézménye az angolszász korszak sajátossága volt és a normann hódítás (1066) után eltűnt. Ehhez hasonlóan igen ritkán fordult csak elő a hűbéri korszak Franciaországában is: a jogi vélelem az allodium ellen irányult, külön bizonyítást igényelt az adott ingatlan allodium volta. A német térségben azonban kezdettől fogva gyakori volt különösen a nemesség körében, és nem is tűnt el. Idővel számos fejedelem nem hűbérbirtokaiból adott vazallusának feudumot, hanem az allodiumából (ún. Lehen vom eigen), ezért a Sacrum Romanum Imperiumban számos olyan hűbéres is volt, akik a birodalmi hűbéri láncolatba nem tagolódtak be. Az allodiumból a hűbéri szolgálat felajánlásával hűbérbirtok, a hűbérbirtokból az ún. allodifikatióval allodium válhatott. Az allodium közép-német és kelet-német területeken jogi értelme helyett gazdasági értelmet nyert és a 11-12. századtól a lovagi gazdaságot jelölte. Skandináviában, a svájci kantonokban és az észak-német tartományokban ismert volt az ún. szabad paraszti birtok is. Ez azt jelentette, hogy az ingatlan egy vagy néhány jobbágytelek nagyságú volt csupán, szabad birtok 48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése volt, de nemesi közszolgálatra nem képesítette tulajdonosát, aki ezért többnyire nem számított nemesnek és a nem nemesek terheit viselte. A polgári birtok létrejötte a polgári városi autonómia korszakához kötődött, amikor a város területének ura már nem az eddigi városúr, hanem a polgárok közössége lett. A polgári birtokot csak közjogi, elsősorban pénzbeli terhek terhelték. Az ilyen birtokra vonatkozó jogok átruházása a városi tanács előtt történt úgy, hogy arról a városi könyvbe telekkönyvi bejegyzést készítettek és egyúttal pecsétes okmányt állítottak ki. A polgári birtokot a partikuláris városi jogok szabályozták. Az egyházi birtokokról az egyházról szóló fejezetben, később szólunk. Végezetül említeni kell a szabad lakosság közösségi földbirtoklását, amely a kora középkorban a letelepedett törzsek közösségében (Mark) jelent meg. A Markhoz az erdők, folyók, patakok, beépítetlen mezők, vadállatok, madarak és méhek tatoztak, de a Mark mint védelmi közösség kiterjedt a gazdátlanná váló földekre is. Ezzel szemben nem volt része az a föld, amelybe az eke behatolt, továbbá a kertek, a lakóházakhoz közeli rétek és a házak. A középkori magánjogon belül külön említeni kell a kereskedelmi jogot, ami az árucsere bővülésével a korai középkor egyszerű viszonyaiból a városi jogéletben fejlődött önálló jogterületté. Az élénk kereskedelmi viszonyok és a kiterjedt pénzügyi kapcsolatok jogi szabályozása az egyes észak-itáliai városállamok, különösen Velence, Genova és Pisa statutumaiban jelentkezett a 11-13. században: mivel a római jog a középkori kereskedelem igényeinek nem felelt meg, a kánonjog az uzsorakamat tilalmával kifejezetten ellenségesen viszonyult a kereskedelemhez, a langobard jog pedig kezdetben a naturálgazdálkodáshoz lett hozzáigazítva, a virágzó középkorban az említett városoknak többnyire önállóan kellett kifejleszteni saját kereskedelmi jogukat először a hétköznapi jogéletben, majd írásban is rögzítve azt. Bár Genovában ilyen városi jogi feljegyzések már 1056-ban készültek, az ilyen típusú jogforrások legfontosabbikaként a pisai constitutum usust szokás megadni. Milánó 1170-ben összeírt statutumjoga a szokásjogi szabályok mellett a partikuláris helyi jogalkotás eredményeit is rögzítette. A kereskedelmi jogot mindenekelőtt a céhekbe tömörült kereskedők fejlesztették tovább. Általános jellemző volt a városi hatóságok felügyeleti joga a kereskedelem felett. A 13-14. század fordulóján az ipartestületek statutumgyűjteményeibe számos rendészeti előírás és egyre több versenyjogi szabály is bekerült. Mindez így állt össze a kereskedők saját rendi jogává, illetve az ipartestületek bíráskodásában szakmai különjogává. Nagy jelentőségre tett szert a tengeri kereskedelmi ipartestületek bírósága (consulatus maris), amely mellett vásári bíróságok is léteztek. A kibontakozó kereskedelmi jog ilyen módon a bíróságok aktáiban, az oklevelekben és a kereskedelmi könyvekben terjedt tovább. A Földközi-tenger térségében azokban az országokban, ahol monarchikus uralom volt, a királyi jogalkotás is kiegészítette a városi és iparegyleti jogokat. Az itáliai kereskedelmi jogot kereskedő partnerek átvették, de az mindeközben bizánci, spanyol és arab elemekkel gazdagodott. Fontos jogforrása volt a tengeri kereskedelmi jognak az Európa-szerte ismert és használt ún. oleroni tekercsek (Rôles d’Oleron). A négy részből álló szokásjoggyűjtemény első 25 szakasza a legrégibb, melyek a tengeri hajózás leggyakrabban előforduló kérdéseit szabályozták, ahogy ezt a Lex Rhodia is tette. Számos kéziratának keletkezési ideje bizonytalan, az említett legrégibb rész csak egy 1266-ból származó oxfordi kéziratban maradt fenn. A Rôles d’Oleron a dél-európai városok és a Hanza-városok között közvetítő szerepet betöltő Flandriában és a Baltikumban is kimutatható, ahol platt-deutschra fordítva a helyi jogalkalmazás forrásaként szolgált. A középkori kereskedelmi jog fontos forrása volt továbbá az 1364-ben Waldemar dán király támadásaival szemben a kölni kongresszuson 77 észak-német város részvételével életre hívott Hanza-szövetség joga. A városok, melyekhez később továbbiak is csatlakoztak, politikai konföderációt nem alkottak, céljuk kizárólag a közös védekezés és a kereskedelmi privilégiumokból való részesedés volt. A 4 székhellyel (Lübeck, Magdeburg, Köln, Hamburg) működő liga jogrendje a megegyezésekből jött létre. Ezek az egyezmények többek között az áruk minőségére, a mértékegységekre, a fizetőeszköz hitelességének fenntartására, a hitelügyletekre, az adós és a hitelező kötelezettségeire, a bukott kereskedőt érő jogkövetkezményekre, valamint a hamisítás és csalás büntetésére vonatkoztak. Kimaradt azonban belőlük a tengeri biztosítás joga, amely a „Guidon de la mer” (Kis tengeri útmutató) c. gyűjtemény mintegy kétszáz szakaszának tekintélyes részét teszi ki. Az északi és a déli jogrendszerek érintkezésének termékeként számon tartott utóbbi gyűjteményt a 15. század közepe táján állították össze, amiben kétségen kívül szerepe volt annak, hogy erre a korra a római jog az egyetemi oktatás következtében már a jogi kultúra általános részévé vált, és a bírósági joggyakorlatot tárgyaló kereskedelmi jogi szakirodalom is használatban volt már. A kereskedelmi és tengeri kereskedelmi szokásjog kodifikálása azonban csak a középkort túllépve, a francia abszolutizmus idején valósult meg XIV. Lajos kereskedelmi jogi (1673), tengeri kereskedelmi jogi (1681) és a gyarmatok viszonyait szabályozó (1785) ordonannce-aiban, de az erős állami kontroll alá kerülő kereskedelmi jog rendi karaktere ekkor is megmaradt és a kereskedők különjogaként érvényesült. A középkori büntetőjog sokáig megőrizte a törzsi-nemzetségi társadalom szokásjogát. Nyugaton a 6-10. században a bűnelkövetést úgy értelmezték, hogy azzal a sértett nemzetségének, illetve nagycsaládjának a becsületén esett csorba, amit éppen ezért nyílt hadra való felhívás követett az elkövető nemzetsége felé. Maga az elkövető tehát háttérben maradt, a hangsúly a közösség becsületén volt. Ez az ellenségeskedés, különösen ha 49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése vérbosszúban jelent meg, végtelen lehetett, ha nem került sor a sérelem nagyságához és az elkövető társadalmi állásához igazodó vagyoni elégtétel (kompozíció) megfizetésére, ami állatban vagy pénzben volt lehetséges. A legsúlyosabb bűncselekmény a kultusz elleni magatartás volt, amit a közösségből való kizárással, némely törzsi jogban az elkövető kultikus feláldozásával szankcionáltak. A testi büntetés a szabadoknál nem volt jellemző, míg a nem szabadoknál halálbüntetés és testcsonkító büntetések is előfordultak. Változást hozott a testi büntetések alkalmazásában a romanizálódás és a kánonjog előtérbe kerülése. A Meroving-korból származó decretio Childeberti (596) az oknélküli, szándékos emberölés esetére a ius talionis értelmében halálbüntetést írt elő mintegy száz évvel azután, hogy a frankok katolizáltak. A Karolingok kapituláréiban már számos testi büntetést találunk. Az állam büntetőhatalmi igénye a patrimonális királyság idejében korlátozott módon, általában csak abban az esetben érvényesült, ha az elkövető magatartása a király uralmát, országát vagy az egyházát sértette, veszélyeztette, illetve károsította. A királyi bíráskodást causae maiores esetén a király közvetlen megbízottja (missus dominicus) esküdtek igénybe vételével végezte, míg causae minores esetén a századkerületi bíróság járt el. A 11. század utolsó évtizedeitől – mint arról a jogforrások körében szóltunk – a cluny reformmozgalom hatására az egyházi és világi felsőbbség közösen lépett fel az ellenségeskedések visszaszorítása érdekében. Ezzel bontakozott ki az ún. istenbéke és birodalmi béke mozgalom, amely az első esetben, francia területen egyházi, a másodiknál, német területen világi szankciókkal fenyegette az ellenségeskedőket. Ezekben a békékben meghatározott személyek, illetve személycsoportok, dolgok és helyek kerültek védelem alá. A békéket bizonyos időre vagy örökös békeként kötötték, meghatározva, hogy az ellenségeskedés mikor lehetséges. Ha ezeket a feltételeket a sértett betartotta, az ő cselekményei jogszerűnek minősültek. A keresztény etika terjedésével a középkori büntetőjog eltávolodott a formális jogfelfogástól. Áttört az a nézet, hogy csak a tudatos, szándékos bűnelkövetőt lehet megbüntetni, és az eddigi tettközpontúság helyett tettesközpontú szemléletmód vált uralkodóvá. Erősödött az officialitás igénye is, ami ahhoz vezetett, hogy a hűbéri anarchia visszaszorításával az állami bűnüldözési hatáskör kiszélesedett. A büntetés célja hármas volt: a megtorlás az elkövetővel szemben, a potenciális elkövetők elrettentése, amelyet a nyilvános ítéletvégrehajtás szolgált, valamint az egyházi vezekléssel összekötött megbánás. A kompozíciós rendszer ugyan továbbélt, de csak bizonyos bűncselekmények esetén alkalmazták, és részesült belőle a közösség is: egy részét (pena, pene) az elítélt a bíróságnak, illetve a fiscusnak fizette és valódi büntetésnek tekintették, másik részét a sértett kapta engesztelésként és az elszenvedett sérelem jóvátételeként. Emellett azonban a testi büntetések kerültek előtérbe, melyekkel az esküvel megerősített béke megtörőit fenyegették. Rendes, azaz legtöbbször alkalmazott büntetéssé (poena ordinaria) a halálbüntetés vált. Ezzel fenyegették az emberölést, a gyilkosságot, amely a szándékos emberölést takarta, a nemi erőszakot, a rablást, a gyújtogatást, az eretnekséget, a boszorkányságot és gyakran a lopást is. A halálbüntetés végrehajtása társadalmi állástól és az elkövetett bűncselekmény jellegétől függött. A nem nemest – mint már szó volt róla – akasztással végezték ki, a nemest pallossal vagy bárddal lefejezték. A felnégyelés, a kerékbetörés (gyorsabb, ezért enyhébbnek tartott változatban a mellkassal vagy a fejjel kezdve, súlyosabb változatban a végtagok felől), az elevenen eltemetés vagy befalazás, a cölöppel átszúrás, a vízben, olajban vagy borban történő megfőzés, a karóba húzás, a kibelezés, a megkövezés, az elítélt fejének malomkővel való szétzúzása, a szikláról való letaszítás, az állatok elé vetés, a lovakkal széttaposatás és kormány nélküli, meglékelt hajóba helyezés mellett ismert volt a máglyahalál is, ami az eretnekek és a boszorkányok büntetése volt. A halálbüntetést súlyosíthatták azzal, hogy végrehajtása előtt testcsonkítást végeztek. Testcsonkító büntetést alkalmaztak általában testi sértés, istenkáromlás, hamis eskü vagy lopás esetén, míg a jelentéktelen bűncselekményeknél becsületbüntetéseket (a „bőr és a haj büntetése”, kiközösítés, száműzetés, megbélyegzés) szabtak ki. A szabadságelvonás a középkorban csekély jelentőséggel bírt csak: vagy az elkövető testi büntetésével volt kapcsolatos (gályarabság), vagy kényszerítő eszközként funkcionált a fizetni nem akaró vagy fizetésképtelen városi polgárokkal szemben. Létezett tömlőcözés is, de ez nem büntetés volt, hanem a lefogott személy őrzésére szolgált az eljárásig, illetve az alatt. A békékkel létrejöttek a bűncselekmények tényállásai, ezek azonban kevés kivételtől eltekintve nem voltak pontosan megfogalmazva, az elkövetőt nevezték meg (a lopó, a rabló stb.) és rendszerré sem álltak össze. A korszakot fogalomnélküliség jellemezte, és a büntetendő cselekmények szubjektív tartományában inkonzekvens sokszínűség uralkodott. A korszak „terméke” volt azonban az, hogy a testi büntetések előtérbe kerülésével a kár jóvátételének gondolata elhalványodott, és a magánjogi eljárás (iurisdictio civilis), illetve a büntetőjogi eljárás (iurisdictio cirminalis) eltávolodott egymástól, ami végső soron a magánjog és a büntetőjog elválásához vezetett. Az újkor elejére a büntetőjogban bizonyos változások következtek be. Ez elsősorban az ekkor kibontakozó észak-itáliai büntetőjog-tudománynak köszönhető, amely a kánonjogi elveket, intézményeket és fogalmi meghatározásokat exportálta a világi jogba. Ez azt jelentette, hogy a virágzó középkorban kialakított büntetőjogi szemlélet párosult a kánonjogban kitermelt eszközök használatával. A büntetés célja változatlan maradt, és az abszolút határozott, szigorú büntetési rendszer is továbbélt. Az abszolút államok kiépítésével az állam büntetőhatalmi igénye kiteljesedett és aktív bűnüldözés folyt. A jogegységesítés jegyében megalkotott


III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése jogforrásokban az eddig tisztázatlan fogalmakat (büntethetőség, tettesség, részesség, kísérlet, befejezett bűncselekmény, jogos védelem) ebben a korszakban már többnyire pontosan meghatározták. A középkori eljárásjogban két alapvető típus, az ún. akkuzatórius (vádelvi) és az ún. inkvizitórius (nyomozóelvi) eljárás különült el. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy sok esetben a kettő keveredéséről, átmeneti megoldásokról volt szó (vegyes rendszer). Az időben korábbi akkuzatórius eljárás a korlátozott állami büntetőhatalmi igényből következően csak a crimen laesae maiestatis (felségárulás) esetében indult hivatalból. Ennek kivételével a sértett fél vagy hozzátartozója kezdeményezte az eljárást azzal, hogy az általa vádolt személyt a bíróság elé hívta és arra kényszerítette, hogy a keresetre válaszoljon, azaz perbe bocsátkozzon. Ha a vádlott nem akart megjelenni a bíróság előtt, a bíróság számkivetésre és száműzetésre ítélte. A képviselet eredetileg kizárt volt, a felek a perben személyesen vettek részt. A bizonyítás a bíróság szeme előtt zajlott le, azaz az eljárás közvetlen volt. A per szóbeli és nyilvános volt, valamint a szembenálló feleknek a bíró jelenlétében egymással folytatott harca, az ún. kontradiktórium (ellentmondás) jellemezte. A bíró feladata a percselekmény rendjének megtartása és a bizonyítási kötelezettségek megállapítása volt. Az akkuzatórius eljárás során formális bizonyítási eszközöket használtak fel. Ilyen volt elsősorban az eskü, a tisztító eskü és az eskütársak intézménye. Az eskü alapvetően arra szolgált, hogy a sértett panaszát a bíróság előtt megerősítse. Tisztítóesküvel ezzel szemben a vádlott élhetett („freischwören”), kivéve a tettenérés esetét, amikor a büntetendő magatartás tanúsítására kétséget kizáróan sor került. Eskütársakat mindkét fél állíthatott maga mellé, ezek száma az ügy jelentőségétől függött. Az eskütársak azonban nem tudomástanúk voltak, azaz esküjük nem a bűncselekményre vonatkozott, hanem arra, hogy a peres felet becsületes, tisztességes embernek ismerik. Ilyen formális bizonyítási eszköz volt az ordália (istenítélet) is, mely lehetett tüzesvaspróba, tűzpróba (pl. izzó parázson járás), forróvízpróba, hidegvízpróba, bajvívás vagy gyilkossággal gyanúsított személy esetén tetemre hívás. Az istenítéletek „logikája” megdöbbentő lehet a mai kor embere számára, mert a bíróság ilyen esetekben az alapján hozta meg döntését, hogy gyanúsítottat a bajvívásban legyőzték-e, a hidegvíz befogadta-e testét, a megégetett testrész gyógyulásnak indult-e meghatározott időn belül vagy a holttest mellett megjelent vádlott jelenlétében a halott sebei vérezni kezdtek-e. Meg kell azonban jegyzeni, hogy a germán-frank korszakból fennmaradt ítéletek töredékében alapították csak a bíróság döntését istenítéletre. Az ordáliákat a középkori katolikus egyház erős kritikával illetette és istenkísértésnek nevezete. Végül a IV. lateráni zsinat (1215) kijelentette, hogy bizonytalan, a természetfeletti melyik bűncselekmény esetén nyilvánul meg ilyen módon. Ennek ellenére istenítéletek a kora újkorig kivételesen előfordultak a büntetőeljárásban – a Sachsenspiegel szerint csak akkor, ha más bizonyíték nem volt. Az akkuzatórius eljárás formalizmusával szemben az inkvizitórius eljárás kifejlesztésével a cél az volt, hogy az anyagi igazságot kiderítsék, ahogy ezt a kor jogforrásaiban feltűnően sokszor kifejezetten említették is. Más kérdés, hogy ezzel nem egyszer ez a kánonjogból átvett rendszer is adós maradt. Az akkuzatórius eljárástól való elfordulás azzal kezdődött meg, hogy az állam büntetőjogi igényének kiszélesedéséből következően a vád többé nem a sértett fél belátásától függött: megtiltották a felek békés peren kívüli megegyezését és hivatali személy emelt vádat (hivatali vád, kényszervád). Ezt követhette csak a magánvádas eljárás a szokásos akkuzatórius szabályok szerint. A hivatalból kezdeményezett per közvetett volt, mert a bizonyítást felvevő személy iratai alapján rendszerint mások ítélkeztek közvetlen észlelés nélkül. Az eljárás írásbeli és titkos volt. A titkosság nemcsak azt jelentette, hogy a nyilvánosság ki volt zárva, hanem azt is, hogy a vádat magával a vádlottal sem ismertették, ami által lényegében a védekezés lehetőségét tagadták meg a perbe fogott személytől. Ennek következtében a perben nem volt kontradiktórium, hanem a vádlott igazából csak tárgya volt az eljárásnak. Az inkvizitórius eljárás bizonyítási rendszere kötött volt, azaz meghatározott bizonyítékokhoz meghatározott bizonyító erőt rendeltek hozzá, és az anyagi igazság kiderítése érdekében teljes bizonyítottságra törekedtek. Perdöntő bizonyíték volt két érdektelen tanú egybehangzó vallomása, valamint a beismerés. A tanú abban különbözött az akkuzatórius eljárásban használt eskütárstól, hogy közvetlen tudomása volt a bűncselekményről (tudomástanú). Némely jogforrás megelégedett azzal is, ha a tanú nem maga észlelte a bűncselekmény elkövetését, hanem mástól szerzett tudomást róla (hallomástanú). A tanúvallomással az objektív bizonyítás nyert súlyt az eljárásban. A bizonyítékok királynőjének (regina probationum) tartott beismerés esetén súlyos problémát jelentett, hogy a terhelt beismerő vallomását a bizonyítást felvevő személy kínvallatás (tortúra) során, illetve a kínvallatás befejezését követően foglalta írásba. Bár van olyan jogforrásunk, amely kifejezetten megtiltotta a tortúra alkalmazását (pl. a 13. századi bécsújhelyi városi jog), vagy bizonyos feltételek esetén engedte csak meg az alkalmazását (pl. a Sachsenspiegels hatását mutató 14. századi Magdeburg Virága), a 14. század második felétől általában széleskörűen alkalmazták már. Ezzel az inkvizitórius eljárás messze került attól a céltól, amely elérésére kidolgozták. Bizonyítási eszköz volt továbbá a szemle, amely az elkövetés helyszínén tett vizsgálatot jelentette, valamint a szakértői vélemény. Ez utóbbi legtöbbször orvosi szakvélemény volt, melynek formája az ún. vegyes szemle volt. Ennek során a szemlét az orvos végezte a bíró és két esküdt jelenlétében.


III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése Az inkvizitórius eljárás kötött bizonyítási rendszerében különös szerepük volt az ún. indiciumoknak, gyanújeleknek. Az indicium közvetett bizonyíték volt, amely önmaga nem bizonyította a terhelt bűnösségét, hanem csak utalt arra. Jogi jelentősége abban állt, hogy megfelelően felsorolt gyanújelek esetében megindulhatott a vizsgálat, sor kerülhetett a gyanúsított fogságba vetésére és a tortúra elrendelésére, ami általában „eredményes” volt, azaz a beismerő vallomással ért véget. Ha például egy kötekedő természetéről ismert személyt egyik este a helybeli kocsmában vérfoltos felöltőben láttak, miközben ugyanebben az időben a közeli patak partján egy vérbe fagyott holttestet találtak, ezeket a körülményeket a bíróság gyanújelként értékelve megindíthatta az eljárást a kocsmába betért személy ellen. Így előfordulhatott, hogy csupán indiciumok alapján indított eljárásban a beismerő vallomás kínvallatással való kicsikarása után a bíróság ártatlan személyt ítélt bűnösnek. Maga az eljárás két szakaszra tagolódott. Az előzetes ún. nyomozati szakasz a bizonyítékok felvételére szolgált, míg az ún. végső törvénykezési nap (endlicher Rechtstag) a bírósági tárgyalást jelentette. Némely források szerint az eljárás sikeréhez szükséges volt, hogy a terhelt beismerő vallomását megismételje a bíróság előtt is, míg más források megelégedtek azzal, hogy a kihallgatást levezető hivatali személyzet tanúsította a bíróság előtt a beismerést (pl. tiroli büntetőrendtartás, 1499). Az eljárás két szakaszát össze is vonhatták, különösen akkor, ha a tortúrán a bíró és az ülnökök jelen voltak. Ilyenkor a döntést már a végső törvénykezési nap előtt meghozták, az pedig nem volt más, mint egy nyilvános színjáték. Az inkvizitórius eljárás alkalmazásának tragikus csúcspontját a 16. századi boszorkány- és eretnekperek jelentették. A középkori jog típusjegyei közt elsőként említhető a jogági elválasztás hiánya: az anyagi jog és az eljárási jog, valamint a büntetőjog és a magánjog sokáig nem különült el egymástól a jogforrásokban; azaz a jogi szabályozást igénylő adott társadalmi viszony magánjogi és büntetőjogi vonatkozásait, sőt gyakorta az oda vágó eljárásjogi sajátosságokat is egy helyütt rendezték. Elsőként a kora újkori jogegységesítő törekvések valósították meg a magánjogi és büntetőjogi normák elválasztását, de az anyagi jog és az eljárásjog többnyire ekkor is ugyanabban a jogforrásban kapott helyt. Tipikus példa erre a német térségből az 1532. évi Contitutio Criminalis Carolina, amely büntető anyagi és eljárásjogot tartalmazott, de ilyen volt többek között a francia uralkodó, XIV. Lajos ún. nagy ordonnance-ainak egyike, a büntető rendtartás (1670) is. A típusjegyek közt másodszor szólni kell a nyílt jogegyenlőtlenségről. A középkorban a jogképesség az élve születéssel kezdődött, hiszen a méhmagzat (nasciturus) jogképességét a 18-19. századi természetjogi kodifikációk koráig általában nem ismerték el, és a természetes személy halálával vagy eltűnése esetén bírói holttá nyilvánításával ért véget. Jogképessége ugyan minden természetes személynek volt, azonban teljes jogképességgel csak a szabad, nemes férfiak rendelkeztek. Mindenki mást idegen, illetve honpolgár volta, a honpolgárok körében társadalmi állása vagy nemi illetve vallási hovatartozása miatt korlátozott jogképesség illette csak meg. A társadalmi állás és a nem az adott személy cselekvőképességének mértékét is befolyásolta más tényezők (életkor, elmeállapot, becsület) mellett. A servi (szolga, rabszolga) státus, bár az egyház ellenezte, a naturálgazdálkodás pedig nem kedvezett neki, túlélte az ókort. A Corpus Iuris Civilis személyi jogát a glosszátorok és a kommentátorok érintetlenül hagyták, de a servi vállahatott hivatalt, papi rendbe léphetett, tanúskodhatott és végrendelkezhetett is. Bár a középkor végére a rabszolgaság intézménye eltűnt, Európán kívül az újkori gyarmatosítások során újjáéledt. A szabadok körében a társadalmi állás hatása nemcsak a rendi különbségekben, hanem többek között a jobbágy és a földesúr, a városi polgár és a városlakó, az egyházi és a nem egyházi személyek jogállása közötti differenciáltságban is megjelent. A nők korlátozott jogképessége, illetve cselekvőképessége a patriarchális (atyajogú) germán királyságokban abból fakadt, hogy a nők – elsősorban védelmi célból – atyai, illetve férji hatalom (Munt, mundium) alatt álltak. Az atyai Muntban benne rejlett a tartás és a nevelés kötelezettsége, valamint a gyermek különvagyona használatának joga. Az atyai Munt a kiházasítással vagy a házközösségből való kiválással szűnt meg. A házasságkötéssel (Muntehe) keletkező férji Munt a férj jogait tekintve a feleség személyére és vagyonára is kiterjedt. E jogosultságok mértéke azonban változó volt: a sváb tartományi szokásjoggyűjtemény (Schwabenspiegel) szerint a férjnek szükséghelyzetben joga volt felesége és gyermeke eladásához is, többnyire azonban csak a feleség bíróság előtti képviseletét és vagyonának használatát jelentette. A férj kötelezettségei a védelem és a tartás biztosításában jelentek meg. A patriarchális jelleg a nem germán európai népeknél is megvolt, a férj jogosultságai itt azonban általában szűkebb körűek voltak. Bár a keresztény teológia a nők értékét és emberi méltóságát a férfiakéval egyenlőnek tekintette, a társadalmi meghatározottság erősebbnek bizonyult, és a nemi diszkrimináció végigkísérte a középkori jog történetét, sőt időben túl is élte azt. A vallás mint a jogképesség teljességét vagy korlátozottságát befolyásoló tényező a középkori Európában elsősorban a zsidókat, kisebb számban az izmaelitákat érintette. Tulajdonszerzési és végrendelkezési képességgel ugyan rendelkeztek, birtokszerzési képességgel általában nem, és a IV. lateráni zsinat (1215) után hivatalviselési joguk sem volt. Vallásuk gyakorlását nem tiltották, de szabadságukat az állam nem védte. Ez a személyi jogban (a jogképesség és a cselekvőképesség tekintetében) megjelenő jogegyenlőtlenség a magánjog egészére kihatott, mint ahogy a büntető anyagi, eljárási és végrehajtási jogban is jelen volt. A sértett és az elkövető társadalmi állása befolyással bírt a büntetés nemére és mértékére; a jobbágy nem kerülhette meg földesura ítélkezését; az egyháziak mentesültek a világi igazságszolgáltatás alól;


III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése általában nem volt kiépített fellebbezési rendszer; és a halálbüntetést nemes esetében karddal vagy bárddal („véres kézzel”) hajtották végre, míg a nem nemest akasztással („száraz kézzel”) végezték ki. Harmadikként szólni kell arról is, hogy a jogi partikularizmus eltérő mértékben ugyan, de minden európai államban jelen volt a középkori jogrend érvényesülése idején. A territóriumok jogi elkülönülésének prototípusát a német tartományok képezték, de ez a területi partikularizmus megtalálható volt minden olyan állam jogfejlődésében, ahol rövidebb vagy akár hosszab időre a politikai-területi széttagoltság érvényesült, legyen szó a francia és német térségben jellemző hűbéri széttagoltságról, az ibér rekonkviszta során létrejött királyságokról, amelyek csak a 15. század végére tömörültek egységbe, Itália 1860-ig tartó széttagoltságáról, a lengyel államfejlődés sajátosságairól vagy a kelet-európai térségben a mongol-tatár hódítás következményeiről. Emellett általános volt a személyi partikularizmus is, azaz a patrimoniális, a rendi és az abszolút állam korszakában is igaz volt az, hogy az eltérő jogállású személyek, illetve személycsoportok jogviszonyait más jogforrások más módon szabályozták. A speciális jogi helyzetet rendszerint privilégiumok sora teremtette meg. Egy-egy nagy társadalmi csoportnak, mint a világi uralkodó osztálynak, a városoknak, az egyháznak, a parasztoknak különkülön jogforrási rendszere alakult ki, és ezek egymásra kölcsönösen hatást gyakoroltak. A középkor elején az a jogászrend, amely az Imperium Romanum mindennapi jogéletének és magas szintű jogtudományának művelője volt, azaz a perbeli képviselőktől a jogi véleményt adó jogtudósokig terjedt, szinte a semmivé foszlott. A kora középkori jogászrend képviselői kizárólag a klerikusok köréből kerültek ki, hisz a katolikus és az ortodox világban is az egyház rendelkezett a kor kulturális monopóliumával. A városok felemelkedésével, majd a római jog újjáéledésével párhuzamosan azonban fokozatosan kialakult a világi jogászok köre is. A központi bíróságokon és a kancelláriákon a gyakorlatban lehetett jogi tapasztalatokhoz jutni, egyetemi tanulmányok nélkül is. A jogászok másik rétege azonban az európai egyetemek jogi fakultásain és a jogakadémiákon szerezte tudását, melyek jellegzetes épületekkel, a professzori kar és a hallgatóság korporációinak jelvényeivel, öltözékeivel és szokásrendjével rendelkeztek. A bolognai egyetemen (Studium Generale) egyházjogot (ius canonicum) és az újjáélesztett római jogot (ius civile) tanulták az Európa számos országából odasereglő hallgatók. Így a jogtudó értelmiség között a kanonisták és a legisták kettőssége formálódott ki, míg azt, aki mindkét jogot (utrumque ius) ismerte, mindkét jogtudomány doktorának nevezték. A bolognai példát követve sorra jöttek létre az új universitasok más itáliai városokban, francia és ibériai területen, valamint Angliában, majd a 14. században Közép-Európában (1348: Prága, 1364: Krakkó, 1365: Bécs, 1367: Pécs), a 15. században pedig a német térségben. A szekuláris jogászrend megjelenése nem jelentette azt, hogy erős elkülönülés jött volna létre a kánonjogászoktól, hiszen a kánonjog sok tekintetben hatott a világi jogtudomány alakulására, sőt az egyházi bíráskodás a középkor során számos jogi kultúrtörténeti vonatkozású jelenséget is kitermelt. A jogászi, szakmai tevékenység diszfunkcióját a diabolus rottae kifejezéssel jelölték, ugyanis az egyházi állam egyik központi bíróságán, a Sancta Rota Romana előtti eljárásban az ügyvédek a bíráknak az ítélethozatal megkönnyítése céljából a fél érdekében minden lehetséges jogi és ténybeli érvelést felhoztak. Ezzel rokon kifejezés volt az advocatus diabolae, mely szerint a szentté avatási eljárásában a jogász köteles volt hivatásszerű jogi ellenérveit mind felvonultatni. A rabulista az volt, aki az ellene szóló jogot álérvekkel, szofizmák segítségével maga mellett magyarázta, vagyis veszekedő, jogkicsavaró módon érvelt, a kalumnia pedig olyan perbeli magatartást takart, mellyel az állítólagos igények rosszhiszemű percselekményekkel való érvényesítésére törekedett a peres fél. Ugyancsak egyházi vonatkozású jellemzője volt a középkori jogászságnak, hogy mint a legtöbb hivatásnak, a jurátusoknak, a jogi karoknak és a jogkeresőknek is volt patrónusa, a Bretagne-ben született Ivo Helori (1253-1303), akit a katolikus egyházban 1347-ben avattak szentté. A középkorban a jogászokkal, különösen a bírókkal szemben erőteljes erkölcsi elvárásokat támasztott az uralkodó és a jogkereső közönség is. Hogy a jogszolgáltatás igazságszolgáltatás legyen, hogy a bíró pártatlanul, a felek igazát mérlegelve hozza meg ítéletét, hogy ne legyen megvesztegethető, olyan alapvető követelményként jelent meg, mely bibliai és antik gyökerekkel is igazolható volt. Az ókori zsidó király, Salamon az igazságosan ítélő Messiás előképeként vonult be a jogi kultúrtörténetbe – a középkori ábrázolásokon furcsa mód középkori ruházatban, uralkodói jelvényekkel és környezetben megjelenítve. Salamon a Példabeszédek könyvében a királyokat és a bírákat is tanította az isteni elvárásra, ami nem kevesebb, mint hogy „az ítéletben ne szóljon hamisságot a száj”, „aki igaznak mondja a bűnöst és kárhoztatja az igazat, utálatos az Úrnál” és „aki megcsúfolja a szegényt, gyalázattal illeti annak Teremtőjét”. Az igazságosság antik szimbóluma Iustitia volt, aki a középkori ábrázolásokon bekötött szemmel, a peres felek személyére nem tekintve, azok igazát a kezében lévő mérlegen vizsgálva ítélt. Gyakoriak voltak ezen kívül a középkor világában az olyan metszetek, illetve festmények is, amelyeken maga Isten a Világ Bírájaként jelent meg a földi igazságszolgáltatók felett. Az említett erkölcsi elvárásokat a bírói esküszövegek is kifejezik, melyekre Európa számos országából hozhatunk példát. Ilyen esküszöveg található többek között hazánkban is, Zsigmond király 1435. évi II. dekrétumában (Az ország rendes bíráiról és azok esküjéről). A 2.§ szerint a bíró a következőkre tett esküt: „minden előttem perlekedőnek, együtt és egyenkint, a személynek, tudniilik gazdagnak és szegénynek, megválogatása nélkül és 53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése minden kérést, jutalmat, kedvezést, szeretetet meg gyülöltséget hátratéve és távoltartva, tehetségemhez képest igaz és való törvényt és igazságot fogok tenni, a mint tudniillik azt az Isten és az ő igazsága szerint megtenni kötelességemnek ismerendem.” Az egyre erősödő újkori állam politikája és jogpolitikai törekvései, amelyek képviseletére a jogászok voltak hivatottak, hamar szembekerültek a tradicionális politikai erőkkel és társadalmi csoportokkal. A római jog racionalitását érvényre juttató jogi érvelésük is komoly érdekeket sérthetett. Ennek megfelelően az újkor hajnalán a jogászok társadalmi megítélése meglehetősen rossz volt. A közgondolkodás úgy tartotta, hogy az ember lelkiismeretére nincsen károsabb foglalatosság a jogászkodásnál, a jogászok rossz keresztények, tulajdonképpen Júdás fiai. A modern abszolutista állam, a felvilágosodás eszméi és a polgári törekvések később a jogászság döntő részét jellegzetesen szekularizált értelmiséggé tették, akikre a kormányzat, a diplomáciai élet, az igazságszolgáltatási és ügyészi szervek, a közigazgatás, a kincstár és a jogi képviseletre szoruló ügyfelek is igényt tartottak.

4. 8. A városok és joguk A középkor derekán az európai városok sajátos újjáéledésével találkozunk. A kezdeteknél azonban a középkori emberekre a római városok letűnt világából pusztán a falak, épületek és néhány megőrzött, sokszor átformált latin elnevezés maradt. Jellemző, hogy a Bécs helyén lévő településről írásos említés az i. sz. 6. évszázadtól 1030-ig nem maradt fenn. A korai időszakban a „városias jellegű” települések jogilag nem emelkedtek ki. Részei voltak a „gau”-knak, így az ún. „századkerületi” beosztás rájuk is kiterjedt. Ahogy azonban a kedvező fekvésű helyek az árucsere színterei lettek, vagy ezek a települések védelmi, adminisztratív, egyházi funkciókat csoportosan kezdtek ellátni, a terület többi részéhez képest kiemelt szerepkörük lett. Ezzel együtt belső felépítésük megváltozott. A kialakuló városok társadalmi viszonyai igen összetettek voltak, jogi szabályozottságuk többrétegűvé vált. Az adott város területén jogosítványokkal rendelkezett a király, a város földesura (városúr) és az egyházi személyek. A lakosság körében a szabadokra a tartományi jog, a miniszteriálisokra a szolgálati jog, a jobbágyokra az uradalmi jog volt irányadó. A kereskedelmi központokban érvényesült a ius mercatorum. Ez a joganyag, eltérően a korábbi gyakorlattól, amikor csak egyes embereket illetett (Karoling-korszak), a városok kialakulásának idejére már a letelepült, rendszerint azonos nemzetiségű kalmárok csoportjaira vonatkozott. Ezek a városok jóval kisebbek voltak, mint az ipari korszak városai. A késő középkorban a Sacrum Romanum Imperiumban csak nyolc városnak volt több mint húszezer lakosa, de csak Köln esetében kb. 40 ezer fő. 12 város népessége volt a 10-20 ezres érték közötti, és körülbelül kétszázötven városnak nevezett település 2-10 ezer fő közötti lakosú volt. A középkor és az újkor évszázadaiban az európai városoknak tekintett településeknek különböző típusai alakultak ki. A széles skála tetején helyezkedtek el a városállamok, amint azt az olasz példák: Genova, Velence mutatják a legjobban. A német városok legelőkelőbb, elérni kívánt státuszát a szabad és birodalmi városok foglalták el, melyek közvetlenül a császár alatt állottak és széles körű önkormányzatukon túl a Birodalmi Gyűlésen is részt vehettek. A tartományúri városok csak a tartományfejedelem alá voltak rendelve, attól számos privilégiumot kaptak, a tartománygyűlésen általában jelen lehettek, jogállásuk azonban nem érte el a birodalmi városok szintjét, noha ismételten törekedtek annak kivívására. Az egyházi territóriumon lévő püspökvárosok általában kedvezőbb helyzetükkel tűntek ki közülük. A városkategóriák közül legalsó szinten a földesúri városok helyezkedtek el. Az ő részleges autonómiájukat az általuk teljesítendő szolgáltatások és a földesúr tisztjeinek felügyelete, a korlátozott bíráskodási jogkör jellemezte. A történeti földrajzi térségekben egy további kategorizálásra kell a figyelmet felhívni. Európa legfejlettebb városaihoz viszonyítva (a korábban romanizált területeken, a Frank Birodalom tartományaiban továbbfejlődött, gazdaságilag élenjáró területeken elhelyezkedő és nem utolsó sorban a nagy kereskedelmi útvonalakhoz illeszkedő térségekben található urbánus településekhez képest) kelet felé haladva a kolonizált német, a cseh, a lengyel, a magyar, a balti és az orosz térségekben a városok később keletkeznek. A megkésettség következtében szervezeti formájuk és joganyaguk is egyszerűbb, annak ellenére, hogy lényegében a középkori európai városok típusaiként kezelhetők. Megfigyelhető volt egy utolérési törekvés is, amelyet különösen olyan székhelyvárosok, mint Krakkó és Prága valósítottak meg sikeresen. Ugyanakkor a balti térségben a Hanza vérkeringésébe számos gazdag város bekapcsolódott. Ebben a szövetségben még a távoli, orosz Novgorod városának is kitüntetett szerep jutott. Ezzel sokszor párosult, hogy a térség városaiban a polgárság nagy része idegen területekről érkezett, különösen a német tartományokból. A kora újkortól megfigyelhető, hogy a jogi térszerkezet nem fedi a gazdasági térszerkezetet, hiszen kiváltságos jogállású települések jelentéktelenné süllyedése mellett a dinamikus városok fellendültek, de csak késve vagy egyáltalán nem szerezték meg a királyi (birodalmi) városi jogállást. A középkori városok polgárságának kemény és igen hosszú küzdelmet kellett azért folytatnia, hogy saját gazdasági, társadalmi jellegüknek, sajátos érdekeiknek megfelelő saját hatalmi-igazgatási és jogi rendet hozzanak létre. Ez a sokszor meglehetősen hosszú és visszaesésektől sem mentes önállósulási folyamat az 54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése alábbiakban foglalható össze. Az első ezredfordulóra a nagybirtokosoknak földbirtokaikra nézve gyakran sikerült egy sajátos kivételezettséget, az immunitás jogát megszilárdítani. Az egyháziakat is mentességek sora illette meg. A városok földesurai, a városurak igyekeztek városaik területén ilyen, politikai hatalmat is jelentő különállást kialakítani. Ennek tartalma, hasonlóan más immunitásokhoz, a parancskiadás jogát, a legsúlyosabb ügyekre is kiterjedő ítélkezési jogot, az erődítés, vásártartás, vámszedés, regáliák szedésének jogát, esetlegesen a pénzverés és a grófi hatáskör gyakorlásának jogát jelentette. Mindezeket a városurak királyi privilégium alapján vagy saját hatalmukból eredő módon gyakorolták, esetleg egyszerűen bitorolták. Ennek a folyamatnak részeként uruk törekvéseivel párhuzamosan a városoknak a tartomány többi részéhez viszonyított elkülönülése is fokozatosan előrehaladt. Ez a fejlődés megfigyelhető az észak-olasz, észak-francia és a Német-római Birodalom törzsterületeinek egyes territóriumaiban elhelyezkedő püspökvárosoknál. A főpapok egyházi kiváltságaik mellé székhelyük speciális immunitását is meg akarták szerezni. Ehhez gyakran a császárok privilégiumai szolgáltatták a jóváhagyást. A városi lakosok feletti hatalmukat a püspökök a frank időkből eredő missus (királyi kiküldött) jogkör elnyerésével is növelhették. A középkori városok autonómiájának első periódusa tehát a városúri autonómia korszaka volt. Már ebben a fejlődési szakaszban voltak olyan városi ügyek, melyeket nem a városúr tisztviselői, hanem a városlakók saját szervei intéztek. A városok gyarapodásával egyre jobban szembekerültek a városúr és a városlakók érdekei. Húsbavágó kérdés lett a városúri szervek hatalmának korlátozása, majd felszámolása. Ez a hatalmi törekvés eredményezte hosszabb-rövidebb, sokszor kiélezett küzdelem után a városok elkülönítésének új fogalmát, a polgári-városi autonómiát. Különösen az úgynevezett kommunamozgalmak hoztak heves összecsapásokat. A mozgalmakhoz az önálló szervezet kiépítése mellett önálló joganyag megteremtése is kapcsolódott. Amikor például Laon (1128) vagy Cambrai (1076) fellázadt ura ellen, a felkelt városlakók sorait eskü tömörítette. Amikor 1112-ben „Kölnben esküvel (erősített) egyesülés jött létre a szabadságra” („Eidgenossenschaft”), akkor ezzel együtt jogalkotásra is sor került: a városlakó közösségek megerősítették eddigi szokásaikat, és az együttélésre normákat állítottak fel. Ez jogilag is rendezett állapotot eredményezett. A kommuna joganyaga rögzített formájában is (institutio pacis, lex amicitiae) igen egyszerű, technikai kialakításában, intézményeinek elhatárolásában, megfogalmazásában differenciálatlan volt. Könnyen lehetett évenkénti felolvasással a lakosság emlékezetébe idézni. A középkori európai város autonómiájának számos hatalmi szimbóluma volt. Ilyen volt a várost körülvevő városfal, a magasba szökő tornyú városháza, a városi joghatóságot jelképező oszlop vagy egy, valamelyik téren felállított páncélos lovagszobor, a Roland, esetleg a vérhatalommal ellátott bíráskodási jogra utaló kesztyű, oszlopra felállított kardot tartó kéz vagy a meztelen pallos. A város privilégiumait tartalmazó okiratot rögzítő pergameneket mindig kitüntetett hely illette és nagy becsben tartották azokat. Ez érvényes volt a város jogait tartalmazó, díszes kötésű városi könyvekre is. Az önállóság változatos alakban megjelenő funkciókat foglalt magában. A piactereket, a fürdők, utak, vízellátás létesítményeit üzemeltetni kellett, a városfalakat karban tartani és veszély esetén kellő számú fegyveressel védelmezni kellett. A közrendről a városi rendőrség, a rendészeti szabályozás gondoskodott. Ez kiterjedt többek között a piacokra, a mértékekre, a céhekre, a vásárokra, az építészetre, a tűzrendészetre, a gyámügyre, a járványügyre, a városi bevételek biztosítására. A feladatok sokasága tagolt szervezetet igényelt főtisztviselőkkel, személyzettel és szolgálati utasításokkal. A város élén álló főbíró vagy a polgármester mellett testületi szervként szenátus, illetve magisztrátus és – ha a társadalmi bázis szélesebb az önkormányzatban – külső tanács működhetett. A városgazdaság és a városigazgatás differenciált szervezetének fontos szereplői voltak a város jegyzői, ügyészei, a főkapitány, a kamarás és az alárendelt tisztviselők sora. A szervezet legalján a városi szolgák, porkolábok, darabontok gondoskodtak a határozatok végrehajtásáról és a kellő rendről. A partikularitás következtében szinte minden város egy kisvilág volt, történetében egyedi módon kialakult, speciális szervezeti részmegoldásokkal és sajátságokkal. A városok belső szervezetével szorosan összefüggött a polgárság tagolódása és korporatív szervei. A középkori városokban nem minden városlakónak volt polgárjoga, a polgárok is különböző mértékben vettek részt a hatalom gyakorlásában. A legrégibb, leggazdagabb családok, a patríciusok gyakran távol tartották a városvezetéstől a polgárság többi részét, elnyomó oligarchikus uralmat teremtve. A középrétegek elsősorban a céhekben szerveződtek, és szívós harccal (ún. céhforradalom) időnként elérhették, hogy osztozzanak a hatalomban. Sok helyen a patríciusok uralma töretlenül fennmaradt, és volt, hogy korrupt, rokonuralmat hozó magisztrátusi oligarchia uralkodott a városban. A városi önkormányzatokban felépített korporációkra jellemző, hogy a kézművesek, a kereskedők céheket és gildéket alapítottak. Ezek a szakmai önkormányzatok egyúttal életmód-szabályozási és vallási funkciókat is elláttak. Aki megfelelő idő, próbák, remekek készítése és ceremónia után felvételt nyerhetett a céhmesterek közé, annak védelmet jelentett a céh előírásaival és belső ítélkezési gyakorlatával. Egyúttal azonban korlátokat is emelt a konkurenciaharc elé a céhen belül, mert szabályozták a munkaidőt, a munkafeltételeket, a minőséget, az árat, a termelési kapacitásokat. Reménytelen 55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése harcot folytattak a céhen kívüliek, a kontárok ellen. A kézműipar magas minőségeket, „remekeket” produkált, de a 19. századi modernizáció túllépett rajta. Az iparszabadság elve ezeket a testületeket, igaz, időbeli eltolódással, de végül mindenütt elsöpörte. A városi önkormányzatok elemei voltak egy adott ország közjogi térszerkezetének, maguk is önálló kapcsolatra léphettek egymással. A 14. évszázadban ilyen volt az elzászi, a rajnai, a sváb és az alsó-szász városok szövetsége. Mindezeknél jelentősebb volt a Hanza. Története a 12. évszázad közepétől a 17. évszázad végéig húzódik. A benne tömörült városok elsősorban Bréma, Hamburg, Lübeck vezetésével évszázadokon át monopolizálni tudták az Északi- és a Keleti-tenger tömegáru-kereskedését. Ilyen volt a fa, a só, illetve a sózott hering kereskedelme, amiket nagy tételben szállítottak, szemben a mediterrán kereskedelemmel, amelynek jellemzője a nagyértékű, de kis súlyú áruk, így elsősorban a fűszerek és a selyem szállítása volt. Kirendeltségeket létesítettek többek között Londonban, Novgorodban, Brügge-ben, Bergenben és Wisby szigetén. Jelentős katonai erőt, hajóhadat tartottak fenn, az ún. Hanza-gyűléseken kötelező erejű határozatokat hoztak. A Hanza hatalma fokozatosan hanyatlott, majd az 1669-es, utolsó Hanza-gyűléssel feloszlott. Hamburg, Lübeck és Bréma azonban továbbra is megőrizte függetlenségét. Az európai városok jogforrási rendszere a középkor és az újkor évszázadaiban szervesen kapcsolódott az adott korszak jogi világához, melynek számos részterületével és sajátos forrástípusával találunk érintkezési pontokat. Ennek a karakterisztikus jogi világnak részleteit az alábbiakban fejtjük ki. Amikor a 11-12. századtól jogi értelemben is megindult az európai városok önállóságának kiépülése, e partikuláris jogrendszerek sokszínűek és dinamikusak voltak. A városokban sok ember koncentrálódott, a vidék felé egyre több funkciót láttak el. A város gazdasági életében a munkamegosztás és kooperáció mind intenzívebbé vált. Mindezek olyan szervezési és jogi problémák sokaságát vetették fel, amellyel a környező és differenciálatlan (korábban a városiakra is irányadó) tartományi jog nem tudott megbirkózni. Ezek az igények új jogi világot hoztak létre. A kialakuló autonóm joganyag szabályaival visszahatott a városlakók társadalmi életére, így a városok jogi rendjének kiépülése együtt járhatott az anyagi virágzással. A városokban intézmények komplexuma jelent meg a védőművek karbantartásával, a vásárrendészettel, az adóüggyel, az építkezésekkel, más életviszonyokkal kapcsolatban, melyet a „városigazgatás” névvel foglalhatunk össze. A fentiekben megfogalmazott feladatokat ellátó intézmények és berendezések működése megint az igen sokrétű és megfelelően rugalmas lokális jogi szabályozás kialakítását igényelte. A középkor „városi jogáról” beszélni egyfajta absztrakció. Egy ország, tartomány esetében a „városi jog” – közös vonások, kölcsönhatások ellenére – az egyes városok konkrét, sajátos jogából áll. Ha a „városok jogi rendjéről” beszélünk, a sajátosságoktól el kell vonatkoztatnunk. A városok beépültek a tartomány, az ország – de kereskedelmük, gazdasági kapcsolataik révén – a több államot magába foglaló térségbe is. Ez kihatott a belső életüket szabályozó jogi normák és az eljáró hivatalok szervezeti és eljárási rendjére vonatkozó megoldások keletkezési módjára is. A városi jogszabályok származhattak a város fölé rendelt hatalomtól (privilégium, egyezmény, dekrétum), keletkezhettek az autonóm jogalkotás keretében (statutum, tanácsi rendelet, bírósági precedensek), létrejöhettek szokásjogi alapon, de eredhettek a városok környezetéből is (jogkölcsönzés, ítélet, kitanítás kérés, tartományi jog hatása). E külső hatások között külpolitikai jellegűek is voltak (mint például a katonai konfliktus, a több-kevesebb keménységgel lezajló hódítás, a békekötések és a szövetség), mint ahogy ide tartozott a recipiált római jognak a városi jogra gyakorolt hatása is. A privilégiumok a városok fölé rendelt személytől származó, általában ünnepélyes kellékekkel kiadott, az európai városok és polgáraik, valamint más jogállású lakói sokszínű életviszonyait érintő szabályokat tartalmazó, elkülönült, résszerű jogot, ius singularét teremtő oklevelek voltak. A középkori városok különböző egyházi és világi hatalmasságoknál érték el a kiváltságlevelek kiadását. A német-római császár, az ország királya, a tartomány hercege, grófok, bárók, lovagok (földesurak) találhatók az oklevelek kibocsátói között, adtak privilégiumokat földesúri, tartományúri minőségben egyháziak is. A középkorban gyakori anarchiát tükrözi az ismételten trónkövetelőktől, ellenkirályoktól nyert privilégiumok sora, találkozunk ellenséges hatalmasságoktól, idegen uralkodóktól kapott kiváltságlevéllel is. A városok a kiváltságaikat gyakran pénzért szerezték, máskor katonai kiállásukkal vagy hasznos politikai szolgálatukkal érdemelték ki. Előfordult, hogy csak véres küzdelemmel tudták kivívni azokat. A polgárok igen kitartóan és felette leleményesen igyekeztek gyarapítani jogaikat, ellenkirályokhoz sem átallottak fordulni, ügyesen kihasználhatták a császár és tartományurak viszályát is. Ha kellett, fondorlatos módon ügyeskedtek ki privilégiumokat, vagy „szakértővel” egyszerűen hamisíttattak maguknak egyet. A privilégiumok száma meglehetősen nagy volt. A jelentősebb francia városokban a 12. évszázadból 54, a 13. századból mintegy 52 privilégiumlevélről tudunk, Angliában az egész középkorban becslés szerint körülbelül ezerötszáz oklevél ismert. A privilégiumok különböző és variálható kiváltságokból tevődtek össze. Az eltérésekre elsősorban a városok fejlettségi különbözősége, az általános politikai helyzet, benne a város és a privilégiumot adományozó személy erőviszonyai szolgáltatnak magyarázatot. Mégis a városi élet alapfunkcióinak sajátosságai (vásár, vám, bíráskodás, fal stb.) közös vonásokat hoztak a privilégiumokba. A francia kommuna oklevelekben általában megtalálhatók voltak először: 56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése a város szabadságainak és jogainak védelmére adott kiváltságok, másodszor: a polgárok terheinek és jogainak közelebbi meghatározása, végezetül igen fontos résznek tekinthető a városi jog legfontosabb tételeinek, intézményeinek és rendelkezéseinek írásba foglalása. Nagyon jelentős mértékben hasonlítanak továbbá az ugyanazon uralkodó által kiadott városprivilégiumok, a megegyezés fokozott mértékben fennállott, ha az adományozott jog egy másik város joga volt. Itt közrejátszik a kancelláriai okleveles gyakorlat és az oklevélmintakönyvek hatása is. A város életében oly fontos privilégiumok, kiváltságlevelek rendelkezéseit a város tanácsa mint a közösség jogainak őre gondosan igyekezett a gyakorlatba átültetni. Az ún. városi könyvekbe másolták őket, és ezek a fóliánsok a városi szabadságot megtestesítő Rolandszobrokhoz, illetve a város önállóságát jelző más szimbólumokhoz hasonló tiszteletben részesültek. Egyértelmű, hogy a privilégiumok tiszteletben tartása az uralkodó, a városúr részéről hatalmi kérdés volt. A privilégiumok léte egyáltalán nem jelentette azt, hogy azokat gyakorolták is, és hogy e rendelkezéseik érvényesültek. A történeti körülmények hatására relatívvá válható, küzdelmekkel fenntartható jogi státusról szól az a körülmény, hogy a városok igen gyakran igényelték privilégiumaik megerősítését. Franciaországban szinte minden király trónra léptekor – vagy uralkodása alatt ismételten – megerősítette a városok kiváltságleveleit. A jogok és szabadságok megújítása különösen a gyakori háborúk és trónviszályok után volt ajánlatos a városok számára, például a német-római térségben láthatjuk a 13. század közepén az ún. nagy interregnumot követően. Az uralkodók, tartományurak hatalmukat gyakran a privilégiumok visszavonásával is kimutatták. Míg a privilégiumlevél egyoldalú aktusként biztosította a középkori városoknak a jogokat, a városok kétoldalú jogviszonyba is kerülhettek az uralkodóval vagy a városúrral. A két fél konfliktusát lezáró egyezségek tartalmazták a városlakók és a városszervezet viszonyait szabályozó joganyagot is. A középkori és a kora újkori európai városokra hatott a terület általános írott joga, a királyi dekrétum is. Ez a hatás azonban a városi jog partikuláris forrásaihoz képest az általános és a különös joganyag viszonyát értelmező korabeli jogfelfogás következtében háttérbe szorult, a későbbi, abszolutista kori befolyást nem közelítette meg. A legfejlettebb európai térségekben lezajló kommunamozgalmak említett joganyaga után a városi életviszonyok továbbfejlődése egyre rendszeresebb jogi szabályok kiadását kívánta. A polgári-városi autonómia keretében lokális érvényű jogszabályok, úgynevezett statutumok kiadására került sor. A városok saját jogalkotásának jogát főszabályként a privilégium(ok)ban kaphatták meg, így volt ez például Lübeck (1188), Aachen (1273), Riga (1238), illetve a tartományi városi rangban levő Stettin (1245) esetében. Itáliában és Franciaországban több város már a 12. században elérte a statutumalkotás jogát. London 1212-ben adott ki statutumot az építések szabályozására. A városi statutumok létrejötténél kezdetben szerepet játszottak a városi élet demokratikus vonásai. A helyi szabályokat eleinte a nép alkotta, később a tanács és a lakosság közösen. Ekkor még a kihirdetés szóban történt, a szabályokat, mint például Firenzében a 12. század végén, évente megújították. Ahogyan a városi alkotmány fejlődésével a tanács vette át a városok irányítását, a statutumalkotás is fokozatosan a magisztrátus joga lett. Amelyik városban a kézműves polgárság közreműködött a városvezetésben, az ún. külső tanács is a jogalkotás részese lett. Az újkor kezdetétől a tanácsok hatalma fokozódott. A statutumalkotás legtöbb helyen végérvényesen kezükbe került. A gyakorlatban a statutumokat szinte egyenrangúnak tekintették a magasabb jogi normákkal. Bécsben 1278-ban így fogalmaztak: a város főbírájának a tanács által elfogadott statútumot úgy kell alkalmaznia, mint a császári jogot. A helyi érdekcsoportok befolyásától azonban a városi jogalkotók sem tudták magukat függetleníteni. Az 1386-os frankfurti szabályrendelet rögzíti: „a statutumok addig állnak fenn, amíg a tanács vagy többsége el nem törli vagy meg nem változtatja” azokat. A városi statutumok igen gyakran kompilációs technikával jöttek létre. Ilyenkor több város joganyagának a megfelelő szabályait választották ki. Megalkotásukban a 13. század végétől esetenként, a 14. évszázadban pedig egyre többször működött közre jogi képzettséggel (a helyi jog ismeretén túl római jogi ismeretekkel is) rendelkező személy. Az európai városok falakon belül zajló élete jóval differenciáltabb volt, mint a tartományi jog által szabályozott életviszonyok, így a városi jog a tartományi normákat mennyiségben felülmúlta. A statutumok az élet egyre több területét szabályozták, a régebbi joganyagot kiegészítették vagy hatálytalanították, így sok városban a jogi előírások bonyolult szövedéke alakult ki. A virágzó középkorból fennmaradt észak-olasz városi statutumok száma például a tízezret is meghaladja. Ez a szétágazó szabályozás tette szükségessé a statútumok rendszeres feljegyzését, összegyűjtését, szisztematikus feldolgozásukat. Itáliában a 12. században a városoknál már statutumkönyvek találhatók. Augsburg (1276) és Bécs (1320) statutumait városi könyvébe jegyzi fel. A jog rendszerezésére Hamburgban 1270-ben, Londonban 1320 körül került sor. Amikor a magisztrátusok a helyi jogalkotást a kezükbe vették, a statutum megjelölést viselő szabályok mellett megjelentek a tanácsi rendeletek, határozatok és rendtartások. Ezeket egymástól és a statútumoktól precízen elhatárolni nem lehet, sokszor az azonos tartalmú szabályok elnevezése is ingadozó. A rendeletek és rendtartások igen gyakran a rendészet legkülönbözőbb ágaival voltak összefüggésben. A vásár-, tűz-, utca-, erkölcs- és céhrendészet körében és az életviszonyok legváltozatosabb területein sokszor terjedelmes rendeletek kerültek kiadásra, amelyek gyakran 57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése igen aprólékosan belenyúltak a polgárok mindennapjaiba. A rendeleteket, normatív határozatokat és a rendtartásokat a városi könyvekbe másolták, ezekről számos terjedelmes gyűjtemény maradt fenn. A lakosság jogismeretét esetenként e rendeletek nyilvános felolvasásával igyekeztek biztosítani. Az európai városi jog forrásaként tartjuk számon még az egyes a városi bíróságok városi (ítéleti) könyvekbe feljegyezett, precedensként érvényesülő ítéleteit. A statutumalkotás, így a városi statutumalkotás teóriáját a középkor jeles jogtudósai alakították ki. A glosszátorok a statutumalkotásra való jogot általánosan elismerték. Bartolus úgy vélekedett, hogy minden korporáció természetszerűen rendelkezik azzal a joggal, hogy saját belső ügyeit szabályozza, ha pedig ez a testület iurisdictióval is fel van ruházva, normáihoz, tehát statutumaihoz kifelé ható, kötelező magatartásszabályokat megállapító hatály is kapcsolódhat. A városi jogéletben az írott jog mellett a helyi szokásjog is jelen volt. Szerepe az egyes jogforrások között eleinte kiemelkedően nagy, részletes szabályait gyakran a városi jogkönyvekbe foglalták össze. A későbbiek során a szokás egyre inkább feloldódott az írott jogban, amelynek szerepe folyamatosan növekedett. Ennek ellenére a középkori városok hatóságai előtt bizonyos kérdésekben a régi szokásokra még mindig lehetett esküvel megerősített módon hivatkozni. A városok jogélete kimutatható elkülönülésük dacára sem volt elszigetelt. Környezetük termékeny hatást gyakorolt jogi rendjükre, ezek a hatások gyakran országhatárokon is átnyúltak. Megemlítjük itt más városok jogának kölcsönzését, egyes tekintélyes városok bírósági ítéleteinek alkalmazását, a várost körülvevő tartományi jogkönyvek befolyását, a városszövetségek határozatainak érvényesülését, a hódító állam jogának behatolását vagy a római jog recepcióját. Amikor a középkorban Európa egy-egy földrajzi térségében a városalapítások több hullámban követték egymást, nem került sor minden esetben új városjog megteremtésére. A telepesek gyakorta már kiépült városjoggal rendelkező, régebbi alapítású városokból érkeztek, így a magukkal hozott régi joggal kívántak élni. Máskor kérhették az alapítótól vagy a terület uralkodójától valamelyik tekintélyes város jogát vagy közvetlenül magához a mintaként szolgáló városhoz fordulhattak. A megkapott jogot ezek az új városi települések a térségben újonnan megjelenő, még fiatalabb városok részére átadhatták. Ez városi jogcsaládokat hozott létre anya-, leány-, unoka- és dédunoka-városokkal, olyan településekkel, amelyek között joganyaguk közös gyökerei miatt jogi értelemben vett „rokoni helyzet” alakult ki. A jogkölcsönzés nem zárta ki, hogy az átvevő város önállóan fejlessze jogát. Található olyan jogátvétel is, ahol a változtatás jogát a befogadó városok kifejezetten fenntartották maguknak. A jogkölcsönzés által teremtett hasonlóságot megváltoztathatta, ha a város olyan új tartományúr hatalmába került, aki új felsőbírósághoz való fellebbezést írt elő és ez a fórum új jogot alkalmazott. A városok jogában a jogkölcsönzésnek volt egy igen dinamikus oldala is. Az anyaváros recipiált joga – mivel érvényesülése az új helyen történetileg kialakult sajátosságokkal, illetőleg maradványokkal nem volt megterhelve – felgyorsult fejlődésnek indulhatott a friss megalapítású városban. A középkorban az európai térségekben sajátos a városi jogcsaládok kiépülése. Németországban a széttagoltság következtében több városi jogi körzet alakult ki. Van szerző, aki tizenöt városi jogi körzetbe mintegy 320 jelentékenyebb várost sorol. Magdeburg joga 83, Lübecké 42, Frankfurté 43, Soesté 28, Goslar joga pedig 23 városban terjedt el. A legnagyobb jogi kisugárzás a szász városok esetében mutatható ki. Franciaországban kiterjedt jogcsalád épült fel például Beuvais (12 város) és Laon (18 város) körül. Angliában a jelentősebbek között volt például Exeter, London, York város jogcsaládja. Jellegzetes módon a hódítások következtében például normandiai anyavárosra nyúlt vissza (lex Britolli) több angliai város joganyaga, míg az angolok írországi expanziójára lehetett visszavezetni azt a körülményt, hogy Bristoltól öt ír város kölcsönözte jogát. Kelet- és Közép-Európában a németek kolonizációja hatott. Csehországban különböző, elkülönülő városi jogcsoportok jöttek létre. Erre a történeti-földrajzi térségre nagy hatással volt a szász-magdeburgi, a frank-nürnbergi és a bécsi jog. Lengyelország városai szintén többféle német városi jog hatásának voltak kitéve. Leggyakrabban Magdeburg, Neumark és Kulm jogának átvételéről lehetett szó. Adott territórium a középkorban elhelyezkedhetett több városi jogcsalád metszéspontjában is. Máskor a politikai viszonyok módosulása következtében került egy-egy térség városainak joga egy új város jogi hatása alá. A jogcsalád névadó városai rendszerint jelentékeny, gazdag, fejlett joggal rendelkező városok voltak, de nem minden ilyen város alakított ki maga körül önálló jogcsaládot. Az anyavárosokhoz fűződő jogi viszonyt az is szorossá tehette, hogy azok általában felsőbíróságai is voltak jogcsaládjuk városainak. Nagy tekintélyük hatására a városi jogcsaládba nem tartozó, idegen jogú városok is gyakorta fordultak hozzájuk konkrét igazságszolgáltatási eset kapcsán. A kiépülő városi felsőbírósági rendszer ugyanis maga is hatott az egyes városok jogára. Kényesebb esetekben a városi bíróságok gyakran kértek jogi kitanítást vagy másodfokú ítéletet jelesebb városok nagyhírű „Schöffe-bíróságától”. Ahogy már fentebb érintettük, ez rendszerint az anyaváros bírósága volt. A jogi kérdésekre adott válaszokból gyűjtemények maradtak fenn. Ilyen a lipcsei ítéletgyűjtemény, a stendali ítéleti könyv vagy a „magdeburgi kérdések”. Utóbbi három változatban is fennmaradt. A bírósághoz érkezett kérdések rögzítése vagy szisztematikusan, vagy alfabetikus sorrendben, vagy rendezettség nélkül történt. A konkrét jogesetben hozott felsőbírósági döntés vagy a jogi vélemény többféle módon hatott a kitanítást kérő város jogára. Az egyik típust Magdeburg városa képviseli. A konkrét ügyben a kérdés ide írásban érkezett, a felsőbíróság a jogi véleményét írásba foglalta, a 58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése megkereső város saját bírósága azután a vélemény figyelembe véve maga mondta ki az elsőfokú ítéletet. Elkülönült tehát a jogi vélemény és az ítélet, a bírói döntés. Lübeck város bírósága viszont az elsőfokú ítélet ismeretében járt el, a megjelent felek előtt szóban mondta ki döntését, amely tulajdonképpen másodfokú ítélet volt. Az újkor évszázadaitól megerősödő államok uralkodói, fejedelmei igen nehezen tűrhették el, hogy szuverenitásuk csorbításával városaik idegen országok városi bíróságaihoz fellebbezzenek. Ebből egyrészt az is következett, hogy ha egy terület gazdát cserélt, az új uralkodó városai számára más felsőbíróságot jelölt ki, másrészt már korábban, a 14. században találkozunk általában is a kifelé való fellebbezés eltiltásával. Ez a törekvés azonban még nem mindig volt hatékony, mert a tilalom ellenére a városok továbbra is gyakran fordultak az – esetenként külföldi – anyavároshoz. Az újkorban az abszolutizmus egyre hatékonyabban számolta fel bíráskodási felségjogának csorbítását. A 15. század második fele, a 16. század eleje között fordulat következett be a felsőbíróságok által alkalmazott joganyagban. A 15. század közepéig a ius fori elvét követve a felsőbíróság saját városi jogát alkalmazta a megkereső város ügyében. A felsőbíróság székhelyének joga így akár ki is szoríthatta a folyamodó városét. Előfordult, hogy a jogi kitanítást kérő város kifejezett kérelmére sem alkalmazták annak statutumát. A 15. század derekától kezdődően azonban a statutum-elv kezdte felváltani az előbbit, ennek hatására a felsőbíróságok egyre inkább figyelembe vették a megkereső városok statutumait. Ettől az időtől kezdve a jogi kitanításhoz kapcsolódó igényeknek azok a felsőbíróságok, illetve alaptevékenységük mellett sajátos ítélkezési funkciót is ellátó egyetemi fakultások tudtak jobban megfelelni, melyek praxisuk során a helyi jogokat figyelembe vették. A középkor végére a megkeresett bíróságok hatása csökkent. A városok nem voltak elszigetelve tartománytól, ahol elhelyezkedtek. Így a nagy tartományi jogkönyvek hatása alól sem vonhatták ki magukat. G. L. v. Maurer a 19. század közepén kiadott munkájában több mint 25 városban jelzi a Sachsenspiegel jelenlétét, a Schwabenspiegel pedig adatai szerint 181 több város levéltárában és könyvtárában volt megtalálható. A tükröket gyakran a városi jogra vonatkozó feljegyzésekkel egy fóliánsba kötötték bizonyítva szubszidiárius alkalmazásukat. Készültek a városi és tartományi jogot egyesítő kompilációk is. A tartományi jogkönyveket általában a városi jogkönyvek megjelenése szorította ki, de a városjogok újraszabályozásakor gyakran merítettek a tartományi jogból, így pl. München a Schwabenspiegelből, Hamburg a Sachsenspiegelből. A városokra külső tényezők is hatottak, ha szövetség tagja lett vagy hódításnak esett áldozatul. Az előbbire példa a rövid életű rajnai városszövetség a 13. század közepén, ahol a szövetségi bíróság felállítása mellett szövetségi statutumokat is alkottak. Nevezetesek voltak a jóval hosszabb életű Hanzaszövetség gyűlésein hozott kötelező határozatok (recesszek). A hódítás erőszakos impulzusokat adhatott az alávetett városok fejlődésének. Firenze a leigázott városokra kényszerítette statutumait. A szardíniai Cagliari jogára uralma idején Pisa, az aragóniai fennhatóság idején Barcelona hatott. Ha egy terület többször cserélt gazdát, a hatások változó irányokból érték jogát. A középkor utolsó évszázadaiban és különösen a 15-16. század fordulójától az árutermelés kiteljesedésével az érintkezési formák az élet minden területén bővültek és nagymértékben differenciálódtak. A felmerülő kérdésekre adandó lehetséges jogi válaszok között nyomatékosan jelent meg a római jog recepciója. Az európai városok jogi rendjére irányuló késő középkori, illetve kora újkori hatások közül éppen a római jog befolyása volt a legjelentősebb. Néhány eleme a német városi polgárok ügyleteiben már a 13. század elején hatott. Ettől kezdve azonban a recepció több csatornán is megindult. A felsőbíróságoknál tanult jogászokat alkalmaztak, akik ítélkezésükben a római jogot is alapul vették. A felsőbb bíróságokkal fenntartott törvénykezési kapcsolat miatt a városi bíróságokon is a római jogot ismerő bírákat kellett alkalmazni. Ők lettek azután a recepció előmozdítói. A közigazgatás vezető szakembereinek római jogi iskolázottsága is a befogadást segítette elő. A fenti körülmény fontosságát aláhúzza a svájci kantonokra vonatkozó ellenpélda: miután ez a térség kikerült a Birodalmi Kamarai Bíróság ítélkezési hatósága alól és nem alakított ki saját közös szövetségi felsőbíróságot, fejlődése többnyire a recepció mellőzésével történt. Számos városban normatív elhatározás honosított meg római jogi intézményeket. Így Cassel 1444-ben tanácsi határozattal vezette be a cessio bonorumot, Treyssa városa 1529-ben a lex Cornelia de falsis alkalmazását statutummal mondta ki. A recepciónak ennél áttételesebb módja volt a glosszálás. Ennek a folyamatnak során adott városban a városi jogkönyvnek hazai (német jogon alapuló) jogi tételeit a felélesztett római joggal magyarázták. A régi, korábban oly nagy tekintélyt élvező városi jogkönyveket e hosszabbrövidebb ideig tartó procedúra következtében gyakran egyszerűen elfelejtették, nem alkalmazták. A recepció legjelentősebb dokumentumai a városjogok 15-16. századi megújításai, ún. új reformációi voltak. A régi és új jog összeötvözése, a kor igényeinek megfelelő jogintézmények rendszerének kialakítása során a reformációk különböző mértékben merítettek a római jogból. Nürnberg 1479-ben túlnyomórészt német jogi alapon újította meg városjogát, Worms 1499-ben erősen romanizált, míg Freiburg im Breisgau 1520-as új városjoga szerencsés ötvözet. Dél-Németországban erősebb romanizáció következett be, északon inkább a régi alapokhoz építettek be új elemeket. Bizonyos jogterületek – kötelmi jog, ingójog – rugalmasabban fogadták be az újat, míg például a házastársi vagyonközösség intézménye konzervatív maradt. A városjogok reformációja több hullámban következett be, a városjogokat revideálták. Ezzel a recipiált római jogi elemek aránya egyre növekedett. Néha 59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése azonban az átvétel túlnyomó részben formális volt csak, és a hazai jogi gondolatok a tanult jog stilizálásában és szisztematizálásában léptek fel. Annak ellenére, hogy a jogtudó kortársak közül igen sokan a római jogot a városjog megújulásának mércéjévé tették, számos német városban határozott tiltakozásokra került sor a nemzeti jog háttérbe szorítása miatt. Lübeck tanácsa például 1456 és 1555 között több ízben határozottan tiltakozott a birodalmi fórumok előtt a beáramló idegen jog ellen. Mecklenburg tartomány városai pedig 1543-ban a recepció ellen panaszkodtak. Jellemző, hogy a 16. század második harmadában sok birodalmi város éppen új, a római jogot is figyelembe vevő vonásai miatt vonakodott a Constitutio Criminalis Carolinát elfogadni, noha arra a fejlett európai térségek városainak büntetőjoga is hatott. Ulrich von Hutten lovag a római jog gyakorló szakembereit, a jogtudó értelmiségieket, így az írnokokat is egyenesen a közönséges rablók alantas változatának minősítette. A városjog normáinak – elsősorban az eljárásjognak – az átalakulása a gyakorlatnak szánt formulagyűjteményekbe is begyűrűzött. A korszakra jellemző jogi írott műfajt megjelenítő összeállításokban is volt romanizálás, de a mindennapi élet alapvető és tömeges jogügyleteinél az ősöktől hagyományozott okirati fordulatok, stílusbeli megfogalmazások, vagyis a gyakorlatot vezérlő jogi elképzelések erősen tartották magukat. Ennek a konzerváló hatásnak következtében az anyagi jog területén még a 16. század közepén is viszonylag csekély a római jog hatása. A recepció jelensége alkotmányjogi téren kifejezetten bénítóan hatott egyes városi jogforrásokra a fejedelmi abszolutizmus idején. Az európai középkori városi jogban oly karakterisztikus autonóm statutumalkotási jog leépítésének folyamata ugyanis jogtechnikailag-teoretikusan a római jog korporáció fogalmának felhasználásával történt. Összességében leszögezhetjük, hogy a római jog hatása a legfejlettebb európai urbanizációs térségekben, így különösen a német városokban igen számottevő volt. Ennek oka alapvetően az, hogy jogi megoldásait az új, dinamikus viszonyok szabályozására igen jól fel lehetett használni. A virágzó középkorból és az újkorból a városi jog kisvilága számtalan tárgyi emléket hagyományozott ránk. Ennek részeként értékelhető, hogy a városfalak, városházak, hivatali épületek architektúrai emlékein túlmutatva, kiegészítve a városi főtisztviselők viseletével, magatartáskultúrájával és méltóságának jelképeivel, maga a belső jogi rend írásos dokumentumokra épült, és a városi jogélet mindennapjainak nagymennyiségű írásos emléke maradt fenn. A városra irányadó jogforrásokat (privilégium, statutum, tanácsrendelet) könyvekben másolva őrizték. Rendszerint a tanács asztalára helyezték őket. A nevezetesebbeket a bekötött külsejük alapján nevezték el, például: fémveretükről „Vaskönyvnek”, mint Breslauban, Hirsus Hillának (kócos Hilda) és Nudus Laurentiusnak (meztelen Lőrincnek). Ez utóbbi megjelölés annak volt köszönhető, hogy a fóliáns bekötése hiányzott. Az ódon, díszes kivitelben készült, vaskos és tekintélyt parancsoló méretű fóliánsok a féltve őrzött városi szabadságot szimbolizálták. A városi nótárius, illetve írnokai által pontosan vezetett városi könyvekben a szerteágazó joggyakorlattal kapcsolatos bejegyzések, a mindennapi jogügyletek (végrendeletek, ingatlanadásvétel, zálogszerződés) rögzítése, a felsőbb hatóságokkal kapcsolatos fontos, a város jogéletére kihatással bíró levelezés volt található, és a felsőbb rendeletek szövegét is bemásolták. Természetesen a szorosan vett városigazgatás jogi aktusai is gondos regisztrálásra kerültek. Ilyenek voltak a számadások, bírságok feljegyzése, az ügyvitel leírása, hivatali ranglisták vagy a polgárjogot elnyerők jegyzéke. A városi könyvek tehát a városi jog forrásainak összegyűjtése mellett tartalmazták a mindennapi jogélet anyagát is. Nagyobb városokban több megfelelően szakosodott könyv is volt. A kisebb helyeken csak egy Liber civitatist találunk. A városi jogforrások bőséges írásbeliségére jellemző, hogy az újkor elejéről a szász városok és egyéb helységek statútumait ötvenegy fólió és tizenkét quart formátumú kötetben őrizték a 19. században a drezdai udvari könyvtárban. Egyes esetekben ismerjük a városi könyvek felfektetésének kezdeti időpontját és indokait is. Goslarban a 13-14. század fordulóján tanácsi határozat rendelte el a hatályos jog „egy könyvbe való lefektetését”, Augsburg 1276-tól császári engedéllyel vezette városi könyvét. Az ún. városi könyvektől meg kell különböztetni a városi jogkönyveket. Ezekben ismert vagy ismeretlen jogértő személyek magánmunkálatként kisebb-nagyobb szisztematikussággal és tehetséggel a városi jogot vagy egyes elemeit dolgozták fel. 1350-re tehető például Bécs jogkönyve. A németeknél a szász térségben keletkezett a legtöbb ilyen munkálat. A sokszínűségre jellemző, hogy fennmaradtak a felsőbíróságokhoz intézett kérdéseket, ezen fórumok döntéseit, a városi statutumokat, Eike von Repgow Szász Világkrónikáját és a „tükröket” elegyítő munkák is. A szerzők alfabetikus rendben, szisztematikusan, egy másik munka kivonatát adva vagy a glosszálás technikáját követve alakították ki a maguk városi jogát. Ezek sokszor hangzatos elnevezést viseltek, mint például „Magdeburg Virága”. A középkori városok joga számos, eltérő jellegű, különböző időben keletkezett forrásból táplálkozott. Az ennek során keletkező, egyre nehezebben feloldható ellentmondásokat és jogbizonytalanságot sok városban jogösszegzés, kodifikáció segítségével igyekeztek – több nekirugaszkodással – felszámolni. A kérdésnek a megítélésénél megszorításokat kell tennünk. Sok jogtörténész és történész utal arra, hogy például Németországban viszonylag kevés városnak volt szisztematikus joga. Másutt is voltak városok, melyeknek joga 60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése nem nagyszabású jogalkotó aktussal épült ki, hanem inkább apránként a praxisban, ezek többségükben általában el sem jutottak a szokásjog feljegyzéséig. Egyes esetekben mégis jelentős munkák születtek a városok jogának összegzésére. A kodifikációs „vészhelyzet” kialakulásának időpontjára ugyanis a privilégiumok, a szokás, a szubszidiárius tartományi jogok, a statutumok, ítéletek és a jogkönyvek rendelkezései már korántsem voltak összhangban, és így a mindennapi ítélkezésben nehezen áthidalható jogbizonytalanság támadt. A források összegyűjtésével, revíziójával jött létre új városi jog például Hamburgban (1270) és Brémában (1303-1307). A jogrendező munkálatokat legtöbbször egy kisebb-nagyobb bizottság végezte, a tervezetet a tanács, ha a város őrzött valamit demokratikusabb hagyományaiból, a választott község (külső tanács) vagy kivételesen a polgárközösség is jóváhagyta. Esetenként a kodifikációhoz a tartományúr előzetes engedélyét vagy utólagos hozzájárulását is kikérték. Előfordult, hogy az adott város a szintetizálást jelentő új jogot privilégiumként kapta, például 1278-ban Bécs. A jogi revízió során a városok a másutt már végbement hasonló munkálatok eredményeit is figyelembe vették. Erre Hamburg (1270) példa. Az európai városi jog differenciálódásával, a kielégítésre váró új, sokszor ellentmondásos szükségletek megjelenésével a 15-16. fordulóján ismét jogegységesítést igénylő szituáció jött létre. A jogbizonytalanság felszámolására, részletesebb joganyag kiépítésére irányuló törekvés beillett a 15. században általánosan jelentkező igénybe. A Német-római Birodalomban az egyház és a világi hatalmasságok egyaránt megújulási szándékokat hangoztattak, ami azonban a középkori mentalitáshoz kapcsolódó módon sokszor még úgy jelent meg, hogy bennük renoválást ígértek, a régi jó viszonyok helyreállítását kívánták. Ezért nevezik a korszak összefoglaló városi jogi termékeit – ahogy már említettük – reformációnak, illetve új reformációnak. A könyvnyomtatás megjelenése a folyamatot felgyorsította. Európában az első nyomtatott világi törvénykönyv Róma 1471-ben reformált városjoga volt, Nürnberg város jogát pedig 1564-ig hatszor nyomtatták ki. A források bősége következtében a későbbi összeállítások – más városjogok kinyomtatott reformációit felhasználva – gyakran élhettek a kompilációs technikával. Így Wetzlarban az örökjogra kiterjedő 1548-as reformáció a frankfurti városi jogi reformáció megfelelő részének másolata. A megreformált városi kódexek ettől függetlenül is különböző jogi-technikai megoldásokat alkalmazhattak. Frankfurtban az anyagi jogot beépítették az eljárási szabályokba vagy a függelékben helyezték el, míg például Nürnbergben és Freiburgban teljesebb értelemben vett kodifikáció jött létre. Az európai középkori és kora újkori városi önkormányzatok belső szervezete és jogi rendje sokrétűen alakult, és számos megtermékenyítő hatás fókuszában fejlődött. Kialakulásának és későbbi alakulásának időszakában azután maga is kisugározta az ott megalkotott szervezeti és jogi megoldásokat és intézményeket. Ez a formálódó modern államra is kihatott, természetesen úgy, hogy ez utóbbi más politikai, hatalmi, gazdasági és kulturális forrásokat is felhasznált. A városok által gyakorolt hatások sokrétűek voltak és jelentős közvetlen, illetve közvetett következménnyel jártak. A középkori európai városok falai között alkalmazott szervezeti-jogi megoldások átvétele már a 13. században megindult. Többek között ezt igazolja a II. Hohenstauf Frigyes németrómai császár uralmi területéhez tartozó dél-itáliai tartományainak modernizációja. A polgárok városi autonóm szervezetei a rendi szervezetek más formáinak kialakulásához is kölcsönöztek megoldásokat. A városok hatása azonban igazából a modern (az újkortól keletkező) államnál mérhető le. A városok gazdaságot szabályozó tevékenysége, adóztató funkciói (különösen a közvetlen adók kezelése), a város gazdasági üzemei mintaként szolgálhattak a nagyobb politikai szervezet, a tartomány és a központosított állam számára. A városi élet sokoldalú, igen aprólékos rendészeti szabályozását sokszor normaszöveg szintjén és jogtechnikai megoldásokkal egy magasabb szintű állami „polícia” vette alapul. Az újkori állam számos esetben a városoktól kölcsönözte közigazgatásának strukturális eljárási elemeit is, és a városok az állami hatóságok természetes székhelyei voltak. A városok, a központosító állam hivatalnokai természetes módon rekrutálódtak a városi, polgári elemekből. Voltak az újkori államra közvetlenül ható jogi hatások is. Például Worms reformációjának büntetőjogi, eljárási szabályai, ahogy erre már Mittermaier is utalt, a Bambergi kódexnek (CCB) és a Constitutio Criminalis Carolinának legközelebbi előfutárai voltak. A középkori városi jogélet természetesen nem lehetett az újkori modern állam számára a maga egészében alapul vehető mintakép. A történeti városalkotmányok tarka berendezései, a testületek és céhek joga, a korporációk használhatatlanok voltak a modern állammá átalakuló országokban. Az abszolutizmus ezeket a hatásokat felvéve, magukat a városokat is adminisztratív béklyóba verte, és deformálta a jogi kultúrértékek sokaságát megteremtő, virágzó középkori városjogot is. Ennek során privilégiumokat vontak vissza, megtiltották más terület bíróságához a fellebbezést, a statutum a jogforrási hierarchiában nagymértékben leértékelődött. Utalnunk kell arra, hogy a középkori városok közösségi életéből számos olyan jogi, államelméleti gondolat indult ki, amit majd a burzsoá politikai mozgalmak karolnak fel. A városok jogéletének tehát közeli, közvetlen befolyása mellett távolibb, közvetett hatásai is voltak, sőt a 19-21. században a többmilliós metropoliszokban a modern (posztmodern) állam és a városok kölcsönhatása fokozottan megfigyelhető. A 18. század végén kezdődött az a korszak, amikor az európai államok állami-jogi struktúráját az új gazdaságipolitikai viszonyokhoz kellett igazítani. A gyakran a 19. századba nyúló modernizáció reformok, forradalmak 61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése útján haladt előre. Fontos részterülete volt a polgári kor igényeinek megfelelő önkormányzatok kiépítése. Az új városigazgatás jogi rendjének megteremtésekor a kor politikusai, jogászai és közigazgatási szakemberei bonyolult kérdések megválaszolására kényszerültek. Gyakran egymással szembefutó követelményeket kellett kielégíteniük. Alapvető kérdés volt, hogy át lehet-e menteni a korábbi jogot vagy mellőzni kell azt. Az európai térségekben néhány városban kivételesen fennmaradt a középkori jogi rend. Ez azonban nem progresszív örökségnek, hanem inkább az európai fejlődés mögötti elmaradásnak tekinthető. Az esetek többségében az abszolutizmus szétverte vagy deformálta a városok tradicionális jogrendjét, elvonta privilégiumait vagy autonómia-ellenes értelmezésüket adta. Ezzel a városi statutumok radikálisan leértékelődtek a jogforrási hierarchiában. A felszámolt autonómia helyett egy sokrétű állami gyámkodás érvényesült a városlakók felett. Ezzel párhuzamosan a városvezetés egyre jobban oligarchikussá vált. Az abszolutista szisztéma sem volt tehát a maga egészében adaptálható, noha számos részintézménye tekinthető korszerűnek. Az átvétel dimenziói az egyes jogágak területén a városi joganyagban nem lehettek azonosak. A közjogi jellegű szabályokat éppen abszolutista-oligarchikus jellegük miatt kellett félrerakni. A jogi partikularizmus ellen a polgári jogelvek léptek fel. A városok büntetőjoga, magánjoga és törvénykezési joga alól a nagy kódexek, valamint a bíráskodásnak a közigazgatástól való elválasztása húzta ki a talajt, míg a modern parlamentarizmus a városok rendi képviseletét számolta fel. Ami a közigazgatási-szervezeti, jogi megoldások kérdését illeti, a helyi önkormányzatok burzsoá jogi rendjét megteremtő törvények és a történeti városi jogrend kapcsolatáról különböző nézetekkel találkozunk. Vannak, akik a kontinuitást hangsúlyozzák, régi és új valamiféle összeolvadásáról beszélnek. Mások inkább a francia hatást, a régi felszámolását emelik ki. Kétségtelen, hogy a múlttal való szakítás a francia forradalom idején és közvetlen hatására volt igen erőteljes. Angliában pedig a végletekig felbomlott városi szervezettel és joggal egyszerűen nem lehetett mit kezdeni. Közép-Európában a végig nem harcolt forradalom radikális eredményekre nem vezethetett. Ezért épült be több régi közigazgatási jogi intézmény az újonnan megteremtett, modern városi jog épületébe. A városokkal kapcsolatos közjogi átalakulás mégis gyökeres volt. Ez a nagy hatású, mintaként felhasznált 1808-as Stein-féle városi törvénynél jól megfigyelhető. Méltán nevezték az alkotó politikust Németország városépítőjének, aki a városalapító I. Henrik királyhoz hasonlítható és műve a német városok Magna Cartája. Jellemző a porosz reakciós körök első reagálása a berlini nemesi kaszinóban: jobb három auerstädti csatát elveszteni, mint egy ilyen törvényt megélni. A szakirodalomban esetenként a régi keretek feléledéséről, új tartalommal való megtöltéséről beszélnek. Véleményünk szerint azonban új önkormányzatok keretében új társadalmi, szervezeti és jogi jelenségek születtek, nem pedig a kiüresedett, hajdani autonómia éledt ujjá. A városok egykori bíráskodási, hadügyi vagy pénzverési jogának felújításáról ugyanis szó sem lehetett. Így van ez az autonóm jogalkotással is. A statutum korábban az öntörvényű városi jogrendszer alkotóeleme volt. A polgári korszak városi törvényei általában lehetővé tették a helyi jogalkotást az egyes helyi szükségletek rendezésére, a városszervezet részletkérdései szabályozására. A szabályalkotás joga azonban igen korlátozott volt. A statutumok szervesen beépültek az adott ország egységes államjogába, kiadásuk előtt állami szervek vizsgálhatták felül, utólag is felfüggeszthették vagy meg is semmisíthették azokat. A szabályozás témaköreit gyakran központi jogszabály írta elő, egyes kérdésekben kötelezően kellett alkotni szabályrendeletet. Több, a törvényben leírt lehetőség közül gyakran az önkormányzat csak választhatott. Kevés városban és kivételesen maradtak meg a régi értelemben vett statutumok.

5. 9. Az egyház szervezete és joga A kereszténység alapvető állítása az, hogy a Messiásról szóló ószövetségi próféciák a názáreti Jézusban teljesedtek be, és ő keresztáldozatával üdvösséget szerzett minden embernek, aki ezt elfogadja. Az egyházra (ekklészia) a görög nyelvű újszövetségi Szentírás ugyanazt a szót használja, ami Athénban a népgyűlés neve volt; az ekklészia a „kihívottak” (ek=-ból, -ből, kaleó=hívok) közösségét jelentette. A keresztény egyház szervezettsége, jogrendje és államhatalommal való kapcsolata a létrejöttétől máig eltelt majd’ két évezred alatt jelentős változásokon ment át. Ezért elkerülhetetlen, hogy az alábbiakban a főbb korszakokat feltüntetve tegyük meg megállapításainkat úgy, hogy határvonalként nem a teológia-történet, hanem a jogtörténet szempontjából fontos változásokat adjuk meg. Jogi értelemben az egyház szervezeti egységekkel, szervekkel és céljait szolgáló intézményekkel rendelkező olyan jogilag elismert közösség, amely meghatározott közjogi, érdekvédelmi és magánjogi jogosítványokkal bír, valamint állami jogvédelemben részesül. Kapcsolata azzal az állammal, amelynek területén fennállt és működött, lényegét tekintve két alapvető formában jelent meg az idők során. E kettő között a határvonalat egyik oldalról az álllamegyházzá válás, másik oldalról a polgári modernizáció előtérbe kerülése húzta meg. A korai egyház korszaka után a keresztény társadalom osztatlan egységére alapítva létezett mind a világi uralkodóval szemben a pápaság felsőbbségét hirdető egyházállami, hierokratikus rendszer, mind az államegyházi rendszer (a keleti ortodoxia cezaropapizmusa, a nemzeti egyház, a territorializmus, valamint a fejedelmi szuverenitásba integrált egyházi hatalom tételén alapuló abszolút állam államegyháza). A modern alkotmányos állam kiépítése azonban magával hozta az állam és az egyházak tradicionális viszonyának 62 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése az átalakítását. Ezek alapján a vizsgálandó korszakokat a következőként adhatjuk meg. Elsőként az 1-4. századi korai egyházról, ezt követően az államegyházi rendszerekről, illetve ezzel párhuzamosan az egyházállamiságról szólunk, és ezek kapcsán az adott korszak illetve egyház egyházjogát is bemutatjuk. Harmadikként a polgári modernizáció korában bekövetkező változásokra utalunk. Az 1-4. századi korai egyház 70-ig, a jeruzsálemi Templom lerombolásáig egyértelműen a zsidósághoz kötődött. Tagjai első sorban zsidók voltak, másodsorban olyan nem zsidó származású személyek, akik vagy egészében felvették a zsidó hitet (ún. prozeliták), vagy annak bizonyos főbb előírásait követték csak (ún. istenfélők). Nem meglepő, hogy az újszövetségi Szentírás szerzői között is csak egy nem zsidó személy volt, az orvos Lukács, és az sem, hogy a római polgárjoggal rendelkező tarszoszi Saul, akit az utókor római nevén, Pálként ismer, útjain mindenütt a zsinagógákat kereste először fel. Jeruzsálem pusztulása után egy átmeneti időszak következett. A hívők a szent városból ugyan szétszóródtak, de ez pozitív hozadékkal is járt, hiszen nagymértékben előrehaladt a nemzetek evangelizálása. A keresztények viszonyulása az államhatalomhoz addig volt elfogadó, amíg a kötelező császárkultusz – mint arról már szóltunk – ennek véget nem vetett. Suetonius (75160) „A caesarok élete” c. művében (V. 25) beszámolt arról, hogy Claudius 50-ben „azokat a zsidókat, akik Chrestus bujtogatására szüntelen zavarogtak, kiűzte Rómából”. Tacitus (kb. 55-120) „Annales” c. művéből (XV. 44) világosan kitűnik, hogy a rómaiak az 1. századi kereszténységet veszedelmes vallási irányzatnak tartották. Amikor 64-ben Nero felgyújtatta Rómát, Tacitus szerint a császár katonái fenyegetéssel tartották vissza az embereket attól, hogy a 7 napig tartó tűzvészt megfékezzék, majd a gyújtogatás bűnével a „becstelen” császár „hamisan megvádolta azokat a személyeket, akiket közönségesen keresztényeknek neveznek, és akiket a nép gyűlöl csalárdságuk miatt. Christust, ennek a névnek az alapítóját Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus, Judea procuratora halálra ítélte, mint gonosztevőt; de ez az ártalmas babona, amit egy időre elfojtottak, újra felütötte fejét nemcsak Júdeában, ahonnan ez a rákfene ered, hanem Róma városában is”. Nero „a legfondorlatosabb kínzási eszközökkel büntette meg ezeket a keresztényeket” – állította Tacitus –, többek között két apostol, Pál és Péter mártírhalálát okozva. Amikor Domitianus az ősi vallás megújítása részeként 81-ben kötelezővé tette a császárkultuszt, az egyháztagok a halálbüntetés és a hitehagyás között választhattak. Az üldözések kapcsán ifj. Plinius (62-114), Bythinia helytartója Traianus császárhoz írt levelében beszámolt a keresztények életmódjáról, istentiszteleti szokásairól, és világossá tette azt is, hogy a probléma nem ezekben, hanem a császárkultusz elutasításában rejlik, mint ahogy a görög szatirikus szerző, Lukianosz Szamoszateosz, latin nevén Lucianus (kb. 125-180) is ezért találta veszélyesnek a „megfeszített szofista” követőit. A 2. századtól a keresztények nemcsak kivonultak a társadalomból, hanem meg is tiltották számukra, hogy állami hivatalt töltsenek be. A „katakomba egyház” ugyanekkor egyre inkább eltávolodott zsidó gyökereitől is: az ószövetségi Szentírás allegorikus értelmezésével felütötte a fejét az ún. helyettesítési elmélet is, mely szerint a „testi” Izrael helyét a „szellemi” egyház foglalta el az üdvtörténetben. Ennek a sajátos, antiszemita vonásokat sem nélkülöző nézetnek korai megjelenésére példa a bizonytalan keletkezési idejű (95 és 150 között) és szerzőjű ún. ál-Barnabás levél. A római állam vallási egységét veszélyeztető és politikai szempontból nem kívánatos kereszténység ellen az utolsó üldözési hullám 303-ban kezdődött el Diocletianus birodalmának négy részében (tetrarchia) eltérő intenzitással. Ennek 313-ban Licinius és Constantinus társcsászárok milánói rescriptuma vetett véget, amely szabad vallásgyakorlást engedélyezett számukra. Ezzel az ősi római vallás és annak részeként a császárkultusz elveszítette államvallási pozícióját. A helyi egyházszervezet választott tisztviselői az „asztalok körüli szolgálatra” rendelt egyházszolgák (diakonosz), a vének (preszbüterosz) és az püspökök (episzkoposz) voltak. A püspök a helyi egyház vezetéséért különös felelősséggel tartozó férfi, aki egy volt a vének testületéből. A püspököket illetően Pál apostol két levelében is erkölcsi követelményekről írt: egy feleségű, józan, mértékletes, tanításra alkalmas, nem nyereségvágyó stb. személyek kerülhettek ilyen egyházkormányzati hivatalba, amelyet szolgálatként, nem pedig hatalomgyakorlásként értelmeztek. Az egyháztagok körében elkülönült papi rend az 1. században nem volt. A korai egyházjog forrásai körében magán a Biblián túl a szokásjogot, a zsinati jogot, a püspöki jogot és 367 után a pápai jogot lehet említeni. Az „apostoli hagyománynak” tekintett szokásjogot ún. pszeudo-apostoli gyűjteményekbe foglalták. Ilyen volt többek között a 125 és 150 között, Szíriában keletkezett „Didakhé” c. őskeresztény szertartáskönyv, a 215 körül keletkezett „Traditio Apostolica”, amely az egyház belső életével, a szolgálatokkal foglalkozott és elutasította a keresztény erkölccsel össze nem férő, ám Rómában gyakori mesterségeket (pl. gladiátor, bordélyház üzemeltetése). A korai szokásjog ismert forrása volt továbbá a 225-250 között keletkezett „Dikaszkalia” is, amely elsősorban egyházi tanításokat és intelmeket tartalmazott. Ezeknek a pszeudo-apostoli gyűjteményeknek 380 körül Apostoli Constitutio néven az összegzését is elkészítették. A zsinati (consilium, szünodosz) jogalkotás 150 után vált gyakorivá. A legrégibb fennmaradt iratok a 300 körül tartott elvirai zsinatról származnak. A 4. század közepéig tartott zsinatok határozatait kronologikus sorrendben tartalmazta az Antiokhiában összeállított „Syntagma Canonum” c. gyűjtemény. A zsinatok tartományi, tartományközi, kelet-nyugati és egyetemes gyűlések is lehettek. Már a korszak végét követően, az 5. századtól vált általánossá, hogy a zsinati döntéseket a római pápa felülvizsgálta. A 2-4. században keletkezett püspöki jog


III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése körébe sorolják többek között a szmirnai Polycarp (kb. 69-155) levelét, melyet a püspök a filippibeli gyülekezethez címzett, és az antiokhiaigyülekezet püspökének, Ignatiusnak 7 búcsúlevelét, melyeket nem sokkal kb. 107-ben bekövetkező mártírhalála előtt vetett papírra: János apostol tanítványát vadállatokkal tépették szét. A püspöki levelek arról tanúskodnak, hogy az egyes helyi egyházak között élénk levélváltás és kapcsolat volt. Végezetül szólni kell a pápai jogról is, melynek első forrásaként a katolikus történetírók római Kelemennek a korinthoszi gyülekezetnek címzett levelét (96) tartják számon, bár a zsidó származású Kelemen igen korán, 92-től 101-ben bekövetkezett mártírhaláláig volt a római gyülekezet püspöke, amikor Róma primátusa messze nem érvényesült még az egyházban. A 4. század második felétől, Damasus pontifikátusától már valóban a pápa címet felvett római egyházfők írásairól volt szó. 400-ig nagyjából 80 ilyen egyházfegyelmi tárgyú rendelkezéseket tartalmazó és széleskörű alkalmazásra igényt formáló dekretális született, melyek többsége azonban csak irodalmi utalásokból ismert. Ezek az ún. dekretális levelek a császári konstitúciók formáját követő, jogi-katonai nyelvezeten íródott jogszabályok voltak. Az Imperium Romanum hagyatéka kapcsán szóltunk már arról, hogy Constantinus uralkodása alatt kezdetét vette a cezaropapizmus rendszerének a kiépülése, ami a Bizánci Birodalom egyházpolitikájában teljesedett ki a keleti ortodoxiában. Az ortodox Kelet és a katolikus Nyugat közötti nagy egyházszakadás időpontjaként az 1054. évet tartják számon annak ellenére, hogy ez a folyamat az Imperium Romanum két részre szakadásával már megkezdődött, majd a dogmatikai, szertartásbeli, egyházfegyelmi és nem utolsó sorban egyházszervezeti különbségek kialakulásával egyre élesebbé vált. A keleti felfogás szerint a 3. században kialakult patriarchátusok (Róma, Jeruzsálem, Antiokhia és Alexandria), melyek körébe 381-től Konstantinápoly is beletartozott, egyenlők voltak és közöttük csak tiszteletbeli sorrend létezett. Ez a sorrend – némi császári ráhatásra – úgy alakult, hogy Konstantinápoly Róma után megkapta a második helyet. Röviddel azután, hogy 1054-ben IX. Leó pápa küldötte, Humbertus bíboros a pápa felsőbbségének elismerését követelő levelet átadta Konstantinápolyban, kitudódott, hogy a római egyházfő halott. Kéruláriosz Mihály pátriárka ilyen körülmények között nem volt hajlandó a tárgyalások folytatására, ezért a követ Humbertus ez év július 16-án a Hagia Szophia oltárasztalára tette a pátriárkát és híveit kiközösítő bullát. A válasz 8 nappal később érkezett meg: a konstantinápolyi helyi zsinat egyházi átokkal (anathéma) sújtotta a kiközösítő okiratot és készítőit. A keleti pátriárkák ezt a határozatot kivétel nélkül elfogadták, így az egyházszakadás véglegessé vált, és azt a 13. illetve 15. századi újraegyesítési kísérletek sem számolták fel. Az ortodox egyházszervezet alapelve, hogy az egyház egyedüli és mindenkori feje Jézus Krisztus, a püspökök pedig egymással egyenlők. Ők egyenként és együttesen ugyanazt a hatalmat gyakorolják. Az ortodox egyházban megmaradt a világi hívőktől (laosz) elkülönült, hierarchiába rendeződött papi rend (klérosz) az egyházi hatalom gyakorlására. Ebbe a hatalomba a tanítói hatalmat (potestas magisterii), az egyházi szertartások végzésének hatalmát (potestas ordinis) és a jogalkotás, továbbá a kormányzás hatalmát (potestas iurisdictionis) sorolta, illetve sorolja a keleti egyházjogtudomány. A laikus hívőkön és a papságon kívül harmadikként megkülönböztették az egyetlen szerzetesrendhez tartozó szerzeteseket és végül a keresztségre készülő ún. hitjelölteket. Az ortodox egyház legfőbb tekintélye az ún. pléróma, e négy rendnek az összessége, azaz az egyháztagok közössége. A patriarchátusok ún. autokefál közösségek saját jogalkotó, kormányzati és jogszolgáltató szervekkel, melyek között a legmagasabb mindhárom funkciót tekintve a zsinat. A patriarchátusok egyházmegyékből, azok esperességekből, azok pedig egyházközségekből álltak. Az ortodox kereszténységben az autokefál egyházak mellett létrejöttek ennél korlátozottabb önállósággal rendelkező, ún. autonóm egyházak is, amelyek valamely autokefál egyházzal álltak függőségi kapcsolatban és ezért egyházfőjüket az adott autokefál egyház pátriárkája erősítette meg és szentelte fel. Az egyetemes zsinatok léte Keleten is megszokott volt; ezek funkciója az egyetemes ortodox egyházat foglalkoztató kérdések megvitatásában állt, illetve áll. Az ortodox egyházjog forrásai a Biblia, a hagyomány, az egyházi törvényhozás, az egyházra vonatkozó és az egyház által elismert állami törvények (nomokánonok), a pátriárkák és a zsinatok határozatai, valamint a kánonjogászok állásfoglalásai. Az autokefál egyházak helyi zsinatai mellett jelentősége volt az egyházszakadás előtti egyetemes zsinati döntvényeknek is, amelyeket a keleti és a nyugati egyház egyaránt elfogadott. Ezzel szemben az egyházszakadás után a keleti egyetemes zsinatok az ortodox egyházszervezetből következően – mint említettük – csak egyeztető fórumként működtek. Kánongyűjtemények készültek ugyan, az ezekben foglalt kánonok átfedéseket is tartalmaztak vagy a korábbi szabályokat módosították, illetve kiegészítették. Sok kánon egy bizonyos korhoz kötődött, és ezért idővel aktualitását veszítette. Bár az autokefál egyházak saját jogrenddel rendelkeztek, ezek a jogforrások rendszeréből következően mégis azonos elveken alapultak, apróbb eltérésekkel. Meg kell említeni azt is, hogy a pápa egyházfőségét elfogadó, de az ortodox rítushoz ragaszkodó görög katolikus egyház joganyagát a római katolikus egyházjog kodifikálásával párhuzamosan rendezték (Codex Iuris Canonici Orientalis), majd 1991-ben ezt a joganyagot is modernizálták (Codex Ecclesiarum Orientalium). Az államegyháziság következő típusa a partikuláris nemzeti egyház, amely a nyugati kereszténység területén a germán törzsi királyságok katolizálásával jelent meg, majd vált általánossá Európában a patrimoniális 64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése királyságok korában. Szó volt arról, hogy 380 után Nyugaton az Imperium Romanum államegyháza ragaszkodott ahhoz, hogy a világi uralkodó ne kerüljön az egyház fölé. Az Ambrosius által megfogalmazott tétel („az uralkodó helye az egyházban van, és nem az egyház felett”) a gyakorlatban azonban sok tényező együtthatásaként alakult. Ezek egyike a kánonjogi autonómiafogalom volt, mely szerint az egyház a ius divinum alapján szuverén. Ez a szemlélet magától értendőnek tekinti az autonómiának mint az egyetemes egyházra vonatkozó jogosítványnak a létét az állammal szemben. Az egyházszervezetet 381-ben uralkodói rendelkezésre a birodalom közigazgatási egységei szerint határozták meg: az adott praefectura határaihoz igazították a területén lévő patriarchátust, a diocesishez az érseki egyháztartományt, a provinciához pedig a püspökséget. Az adott egység egyházi vezetőjének a közigazgatási egység székhelyén működő klérikust tették meg. A Nyugatrómai Birodalom felbomlását követő évszázadokban létrejött uralmi térségekben azonban a fejedelmi-királyi hatalommal összefonódó nemzeti egyházak autonómiáját általában addig tartották csak tiszteletben, míg az a világi hatalomgyakorló szuverenitását nem sértette, bár az augustinusi keresztény uralkodóeszmény azt jelentette, hogy az uralkodó köteles az isteni parancs szerint kormányozni, és e parancs mibenlétét a földön az egyház határozza meg. A római katolikus egyház igényelte az adott államoktól az állam területén lévő egyháztartományok autonómiáját, de a laikusok partikuláris önkormányzatiságát elutasította. Szervezetének teokratikus, egyetemes, egységes és központi jellege kizárta az autonómia olyan értelmezését, amely szerint az egyháznak – akár a maga egészében, akár pedig valamely politikailag vagy földrajzilag körülhatárolt területen – a szónak államjogi értelme szerint felfogott önkormányzatot tulajdoníthatnánk. Kánonjogon nyugvó autonómia illette azonban a székes- és társkáptalanokat, a szerzetesrendeket, pápai privilégium alapján a papi egyetemeket és püspöki privilégium szerint a vallási egyesületeket is, ezt azonban a papi rend gyakorolta a világi elem kizárásával, hierarchikus szervezetben. Egyházjogi értelemben az egyházi hatalom természetfeletti hatalom, amelynek egy része forum ecclesiasticum internum, azaz a lélek felett, az érzéki világon kívül érvényesül, más része az egyház külső, érzékek alá eső viszonyaira vonatkozik (potestas esslesiastica pro foro externo). Mivel azonban ezek a legritkább esetben különölnek csak el, az egyházi hatalom egyszerre lelki és jogi (potestas pro foro utroque). Aquinói Szent Tamás – az isteni (ius divinum) vagy emberi jogon (ius humanum) alapuló – egyházi hatalmat rendi (potestas ordinis) és joghatósági hatalomra (potestas iurisdictionis) osztotta, míg a későbbiekben tanítói (potestas magisterii), megszentelő (potestas ministerii) és kormányzói hatalomról (potestas iurisdictionis) beszéltek, ahogy ez – mint láttuk – a keleti ortodoxiában is történt. Az egyház társadalmi viszonyainak rendezésére és az egyház kormányzására vonatkozó joghatósági hatalom „Krisztus helytartóját”, a pápát illette, nem a hívek összességének adatott – szemben a keleti ortodox tanítással. A katolikus egyháztörténet-írás a hívek egyetemes papságának elvét az ősegyház vonatkozásában sem ismerte el, a hívektől elkülönülő klérus intézménye miatt a 16. század után pedig kifejezetten elutasított minden protestáns mintát. A tridenti zsinat (1545-1563), bár e tekintetben lényeges változást nem hozott, szigorította az egyházfegyelmet és megerősítette a katolikus egyház hierarchikus szervezetét: fenntartotta a papi rendet, a cölibátust és a pápa egyházfői hatalmát is. A nemzeti egyházak esetében az állam és a római katolikus egyház kapcsolatát a fenti autonómifogalmon kívül másodikként az ésszerűségből fakadó uralkodói egyházpolitika alakította, melynek alapjai jól láthatók már a nemzeti egyház prototípusánál, a frank uralkodók ún. sajátegyházánál (Eigenkirche). Klodvig keresztségével (498) a romanizált lakosság athanaszioszi hitvallását választotta a germán törzsek arianizmusával szemben. Megnyerte Gallia lakosságának szimpátiáját, akik a frank hódításig az ariánus nyugati gótok fennhatósága alatt álltak, sőt a római katolikus tradíciót követő püspökök személyében az állami és városi igazgatás alapelemeire is rátalált a gyorsan növekvő frank birodalom. A püspökök és az apátok tehát állami feladatokat is elláttak, tanácsadóként és kancellárként a vándorló udvartartásban éltek, hűséggel (Treueid), valamint udvari szolgálattal (Hoffahrt) tartoztak. A frank egyház népegyházként, az uralkodó saját egyházaként Rómával szemben önállósága megőrzésén fáradozott. Egyházalkotmánya, igazgatása, méltóságainak kinevezése (királyt illető kegyúri jog, azaz ius patronatus regiae maiestatis) a királyi belátástól függött. A király egyházkormányzati jogkörét egyrészt az egyházat adományokkal ellátó egyházalapítóként, másrészt a „rex et sacerdos” elvvel indokolva gyakorolta. Ez utóbbi elv azt jelentette, hogy a püspöki felszenteléssel azonos koronázási szertartás során a király a felkenéssel más minőségű személlyé vált, amit a későbbi oklevelekben a sacratissima maiestes (szentséges felség) kifejezés adott vissza. Így pedig – szólt az indokolás – jogos, hogy az egyház ügyeit kvázi papként rendezze. Martell Károly halála (741) után a pápai udvar, hogy ezt a viszonylagos különállást felszámolja, újjászervezte a frank egyházat, és 748-ban minden keleti frank és bajor püspökséget a mainzi püspökségnek rendelt alá. Bár az erősebb kezű frank királyok alatt a pápai hatalomgyakorlás nagyban az uralkodói akarattól függött, Jámbor Lajos uralkodásának idejére (814-840) a római egyház frank földön is a világi uralkodó feletti szellemi hatalom igényével lépett fel. Ahogy a későbbi francia monarchia királyainak, úgy a Sacrum Romanum Imperium uralkodóinak egyházpolitikája is ezen a frank hagyatékon alapult azzal a különbséggel, hogy Nagy Ottó, akit a pápa 962-ben 65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése koronázott császárrá, az egyházat a törzsi hercegek hatalmi törekvéseinek ellensúlyozására használta: az egyházi méltóságviselők állami hivatalukat a kényszerű papi nőtlenség következtében nem tudták átörökíteni, viszont az uralkodó patrónusi joga következtében az ő érdekeit szem előtt tartó személyek voltak. A törzsi hercegségek vezetői ezzel szemben birodalmi méltóságukat továbbadták utódaiknak, és ilyen módon a császári hatalomtól függetlenedő, területi széttagolódást elősegítő tényezőkké váltak. Angliában a katolikus nemzeti egyház korában az előkelők — ellentétben a német fejedelmekkel — a Rómával folytatott politikai csaták során uralkodójukat támogatták, és nemzeti érzelmeiktől indíttatva számos esetben maga a klérus is vállalta a pápai hatalommal való szembeszegülést. A különbségek az egyes nemzeti egyházak között nem kis mértékben aszerint alakultak, hogy az éppen királyi, illetve pápai trónon ülő uralkodó és pápa között milyen diplomáciai kapcsolat élt, személyiségük konfliktuskerülő vagy konfliktust felvállaló volt, és mennyire voltak képesek érdekeik érvényesítésére egymással szemben. Emiatt többször változott annak megítélése, hogy a királyt illető kegyúri jog pontosan milyen tartalommal értelmezhető a pápai rezervációval (fenntartás) vagy a kánoni választással szemben. Időben és országonként is voltak eltérések az egyházi jogalkotási és jogalkalmazási hatáskörbe tartozó ügyeket tekintve is (lásd később, a kánojogi irodalom kapcsán leírtakat), hiszen a IV. lateráni zsinat (1215) csak azt rögzítette, hogy a szentszékek nem terjeszthetik ki joghatóságukat világi ügyekre. A helyi sajátosságok ellenére a frank alapokon túl több közös vonás létezett még a nemzeti egyházak viszonyait tekintve. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a szigorú egyházfegyelem megtartását követelő 1022. évi páviai zsinat után a nyugati kereszténység egységessé formálódott, majd a 13. század elejére jogrendje is egységesült. Épp így közös jellemvonás volt az is, hogy a nemzeti egyházakban az egyháziak szerveződtek elsőként renddé (ordo clericorum), pontosan azért, mert a patrimoniális uralom korai szakaszában megkapták már privilégiumaikat. Ezek a következők voltak. A privilegium fori (ítélkezési kiváltság) a saját joghatóság érvényesítését jelentette az egyházi rend tagjaira, azaz mind büntető-, mind magánjogi perekben mentesültek a világi bíróságok joghatósága alól. Ezt a kiváltságot – az alább ismertetett egyházállamiság eszméje értelmében – az egyházjogászok azzal indokolták, hogy a világi uralmat erkölcsileg megítélő egyház tagjai magasabban állnak, mint a világi személyek, ezért az egyházi bíróságok elsőbbséget, illetve felsőbbséget élveznek a világi bíróságokkal szemben. A privilegium immunitas a közterhek viselése, azaz az adók, vámok stb. alóli mentességet jelentette, bár haderejével az egyház háború idején rendszerint az uralkodó rendelkezésére állt. Több pápai dekretális rögzítette, hogy az egyház közszükség esetén sem kényszeríthető arra, hogy vagyonjogi tekintetben teljes mentességét feladja, de belső meggyőződésből rendkívüli adók formájában hozzájárulhat az állami költségek fedezéséhez. Harmadikként a privilegium canonisról kell megemlékezni, amely fokozott büntetőjogi védelem formájában biztosította az egyházi személyek méltóságát, testi épségét és javait. Az ezeket sértő magatartások szentségtörésnek minősültek, és egyházi büntetéssel (is) is szankcionáltak voltak. A középkori római katolikus egyház és az egyes államok közötti viszonyt alakító tényezők körében harmadikként az egyházállamiság eszméjéről és annak gyakorlati megvalósulásáról kell szólni. A katolikus egyháztörténészek a római püspök kiemelkedését a püspökök köréből – mint említettük már – Kelementől, az 1. század végétőlszámolják. Ehhez társult, hogy a 4. század óta pater patres címet használó római püspök, aki ekkor már Itália legnagyobb magánbirtokosa volt, a Sancta Romana Ecclesia fejeként az eredeti egyházi hatalom mellett a constantinusi hagyatékra (Constitutum Constantini) hivatkozva önmagának világi rendező hatalmat is tulajdonított. Stilisztikai jegyek alapján a Constitutum Constantini keletkezését újabban a 8. század második felére datálják. A hamisított oklevél állítása szerint Constantinus birodalma nyugati részében a politikai hatalmat a római püspöke hagyta, amikor székhelyét Bizáncba tette át. Az oklevél, ha ez a kormeghatározás pontos, jó hivatkozási alapot szolgáltatott az egyházi állam létrejöttéhez, majd a virágzó és késő középkorban a pápai szupremáció igényét támasztotta alá. A 8. századra a nyugati kereszténység fokozatosan távoldott Bizánctól. Amikor a pápa szicíliai birtokait a császár elkobozta és a konstantinápolyi pátriárka fennhatósága alá helyezte, a 731. évi római zsinat pedig elítélte a keleti képromboló mozgalmat, a Közép-Itáliát fenyegető langobard betörésekkel szemben III. Gergely pápa (731-741) nem reménykedhetett abban, hogy a Bizánci Császárság segítségére siet. Bár tettét Bizáncban a régi Róma barbár uralom alá kerüléseként értékelték, a frank majordomushoz, Martell Károlyhoz fordult. Ez a szövetségre lépés eredeményesnek bizonyult. 751-ben Károly fiát, Kis Pipint a frank püspök királlyá kente jogos urával, a Meroving Childeriggel szemben, akit ugyanekkor kolostorba internáltak. 3 évvel később, amikor a langobardok újabb betörése miatt II. István pápa (752-757) az Alpokon át Pipinhez menekült, az új szövetségesek szerződésben is rögzítették megállapodásukat. Eszerint Pipin a pápának ígérte a langobardoktól visszafoglalandó földet, ő pedig Pipint felruházta a római császár helyettesének méltóságával és újra megkoronázta, mint ahogy ezt tette fiaival is. Természetesen mindezt kellő érvekkel támasztották alá. Zakariás pápa (741-752) szerint a hatalom valójában azt illeti, aki ténylegesen gyakorolja azt, ami a Merovingok uralma alatt alkalmazott öröklési elvvel szemben az ún. idoneitás, az alkalmassági elv előtérbe kerülését jelentette. Ilyen előzmények után 756-ban a pápai állam mintegy 40 ezer négyzetkilométernyi területen (Ducatus Romanus, Pentapolis, Ravennai Exarchátus) jött létre formailag független hatalomként. A gyakorlatban azonban a frank uralkodó erős befolyása csak Nagy Károly halála (814)


III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése után csökkent. 780-ban a pápa már szuverén uralkodóként lépett fel Bizánccal szemben és állama saját képével ellátott pénzzel is rendelkezett. A 9. század első felében összeállított, sevillai Szent Izidornak tulajdonított ún. Ál-Izidor gyűjtemény már a pápa felsőbbségét hirdette a világi hatalmasságok felett. Az egyházállamiság eszméjét erősítette az a törekvés is, hogy a pápaválasztást függetlenítsék a császárok befolyásától. Ezért rögzítette 499-ben a római zsinat, hogy a pápa életében rajta kívül senkinek sincs joga az utódlás kérdésével foglalkozni, sem a választással kapcsolatban pártot alapítani, és ezért hirdette ki II. Miklós pápa (1059-1061) törvényét is az 1059. évi lateráni zsinat. Ez utóbbi szerint a pápát a bíborosok választják, a papság további része és a nép pedig utólagos jóváhagyását adja. A császárnak ebben a rendben csak annyi maradt, hogy óhajára elvileg figyelemmel kellett lenni. A világi befolyás, a császár annulációs joga a pápaválasztásra ezzel elenyészett, sőt nem sokkal később, 1074-ben VII. Gergely „Dictatus papae” c. okmánya azt is rögzítette, hogy a pápának joga van a császárt trónjáról letenni, ha az alkalmatlannak bizonyul az uralkodásra, és csak a pápa használhatja a római császári hatalmi szimbólumokat. A pápaválasztás jogi szabályozásával párhuzamosan kialakult a bíborosi kollégium (Collegium Sacrum Apostolicum), így rögzült a hierarchikus, monarchikus és teokratikus katolikus egyházszervezet legfelső szintje is, melyen az egyházfő mellett az említett bíborosi kollégium és az egyetemes zsinat kapott helyet. A cluny reformmozgalom ugyanekkor a főpapi székek betöltésére gyakorolt laikus (uralkodói) befolyás és a sajátegyházi rendszerből adódó esetleges korrupció ellen is fellépett. Mivel az egyházi méltóságviselők egyben világi hatalomgyakorlók és a császári hatalom elsőszámú támaszai is voltak, a megüresedett javadalmakba helyezett személyek kiválasztásának joga jelentős politikai súllyal bírt, miközben az ún. „két kard elmélet” egyházi részről megfogalmazott szubordináló változata szerint az egyházra ruházott két kard egyikét az egyház a világi felsőbbségnek azért adományozza tovább, hogy azt a világi hatalomgyakorlók az egyház érdekében, az egyháznak alárendelve forgassák. Az invesztitúraharcot lezáró wormsi konkordátum, amely V. Henrik császár és II. Calixtus pápa 1122. szeptember 23-án között jött létre, a világi hivatalok és javadalmak adományozását (jogarral való invesztitúra) elválasztotta a megüresedett egyházi méltóságok betöltésétől (bottal és gyűrűvel való invesztitúra). Ennek következtében a birodalmi alkotmány a Stauf-házi császárok reformjával jelentősen módosult. Az alkotmány alapja a birodalom feje és a fejedelmek közötti hűbéri jogviszony lett, úgy az egyházi, mint a világi fejedelmek vonatkozásában. A főpapok világi kormányzási és haszonvételi jogosítványaikat hűbérjogi aktussal, jogarral való invesztitúrával kapták a császártól, mint ahogy ezt követően a világi fejedelmeket is velük azonos módon integrálták a birodalmi hierarchiába. A konkordátum hatásai között tartják számon azt is, hogy az egyházállamiság eszméjének szolgálatában a római egyházkormányzat hivatalnokrendszere az egész katolikus egyházra kiterjedő hatalom birtokosává és gyakorlójává vált. Ekkor épült ki a diplomáciai életben a legátusok rendszere, a pénzügyi igazgatást végző Apostoli Kamara, a központi írásbeli ügyintézés és oklevélkiállítás helye, az Apostoli Kancellária, valamint a Curia Romana, a pápa egyházfői és egyben uralkodói udvara, mely 1100 után a pápai központi hivatalok összességét jelölte és egyben az egyházkormányzat legfontosabb szerve volt. Az egyházállamiság fénykora minden bizonnyal III. Ince, a teokratikus reformpápa (1198-1216) időszaka volt, aki amellett, hogy a katolikus világ uralkodói felett erkölcsi kontrollt gyakorolt és így erőteljesen befolyásolta azok politikáját, a pápaság császári hűbériségtől független, világi teljhatalmát is megszilárdította. Az ő korára nyúlik vissza a központi egyházi bíróságok rendszerének kiépítése Rómában, melyek feladata az egyes nemzeti egyházakban, azaz a katolikus tartományegyházakban eljáró egyházi törvényszékek (sacra sedes) feletti felügyelet volt. A pápai főbíróságok delegált pápai joghatóság alapján működtek. Ilyenek voltak a Dataria Apostolica és a Sancta Rota Romana, melyekhez később a Signaturae Apostolica és a Poenitentiaria Sacra Romana társult. Magánjogi ügyekben legfelsőbb fórumként a kifinomult eljárásáról híres Rota járt el. Elnevezését – egyes nézetek szerint – kör alakú padlóberakásáról kapta vagy ez a kör alakú határidő-nyilvántartás eredménye, míg mások úgy vélekedtek, hogy az eljárásban a bírák körben ültek és rotálták a perbeli szerepeket. A kéthavonként történő rotációnak a jelentősége elsősorban abban állt, hogy csak maga a Rota bírálhatta felül az általa egyszer már eldöntött ügyeket a következő turnusban. A Signaturae Apostolica 6 bíborosból álló testülete semmítőszékként funkcionált és az igazságszolgáltatást felügyelte, tehát csakis a pártatlanság kérdését vizsgálta a Rota ítélkezése tekintetében is, nem pedig az ügy meritumát. A Dataria és a Poenitentiaria a pápa kegyelmezési jogkörét érvényesítő kegyelmi fórum volt. Meg kell jegyezni, hogy a római perlekedés igen költséges és a időigényes foglalatosság volt. Éppen ezért fontos, hogy a 10-11. századtól kezdve gyakorta pápai delegált bírók (iudex delegatus) helyben, az adott tartományegyházban ítélkeztek fellebbezési fórumként. A iudex delagatus intézménye azon túl, hogy tehermentesítette a központi bíróságokat, hozzájárult a nemzeti egyházak szentszéki bíróságainak kiépüléséhez és hatékony működéséhez is. Az egyházállamiság eszméje – amellett, hogy maga a pápai állam megmaradt – a nemzetállamok nagymértékű erősödésével és a pápai hatalom gyengülésével bukott meg a 14-15. század során. A Sacrum Romanum Imperiumban Bajor Lajos uralma idején, 1338-ban rögzítették a Constitutio Licet Iurisban, hogy a császár 67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése megválasztása csak a választófejedelmek hozzájárulásától függ, azaz a megválasztott király pápai megerősítés nélkül is császárnak tekintendő. 1452 után a császárokat ennek megfelelően a pápa már nem koronázta meg. Anglia esetében a szakítópróba a pápai igazságszolgáltatási és pénzügyi rendszerrel szembeni ellenállás volt. A péterfillérek és a betöltetlen püspökségek javadalmainak Rómába utalása a nemzeti vagyon jelentős részét elszívta. Az 1353. évi Statute of Provisors szerint „Anglia szent egyházát” a király és a nemesség látta el beneficiumokkal, és ezek az ország jogának védelme alatt állnak. III. Eduárd (1327-1377) 1376-ban a Jó Parlament összehívásával ennek a felfogásnak kívánt érvényt szerezni, a végső döntés előtt azonban kikérte John Wyclif (1320-1384) oxfordi egyetemi tanár véleményét. Wyclif igennel válaszolt arra a kérdésre, hogy a parlament jogosan tartja-e vissza az ország kincseit, mire XI. Gergely (1371-1378) öt átokbullát adott ki a teológus ellen. Bár élete során egyházi hatóság egyszer sem marasztalta, a konstanci zsinat (1414) arra ítélte Wyclifet, hogy „260 tévelygést” tartalmazó könyveit és exhumált csontjait megégessék. 1393-ban a Statute of Winchester az 1353. évi rendelkezést megerősítve szigorú büntetést írt elő a királyi bíróságok hatáskörébe tartozó kérelmeknek az országból történő kivitelére, és így a pápai igazságszolgáltatás ellen foglalt állást. Kétségek merültek fel a pápa státuszát illetően is: Róma püspökeként nem tekinthették olyan személynek, akinek angol bíróságok writet küldhetnek vagy aki angol alattvalót kiközösíthet. Franciaország esetében a német és az angol példával szemben arról volt szó, hogy az avignoni fogság (1305-1377) időszakában a pápai befolyás vagy még kevésbé akarat érvényesítését bátran feledni lehetett. Szimbolikus jelentőségű, hogy 1377-ben az ünnepélyes „hazaköltözés” Rómába már nem a Lateránt, hanem a Vatikánt jelentette, amely ezentúl az egyházi állam székhelyeként szolgált. A gallikán szabadságjogokra történő hivatkozás, amelyet az 1438. évi Pragmatica Sanctio de Bourges rögzített is, ezután állandó részévé vált a pápai hatalommal szemben a francia egyházpolitikának. Ez a norma tiltotta meg többek között azt is, hogy a jogvitákat az országból kivigyék, azaz a felek pápai bíróságokhoz folyamodjanak. Miután VI. Orbán pápa (1378-1389) megengedte a nyugati kereszténység uralkodóinak, hogy megvizsgálják, az adott pápai irat nem ütközik-e saját jogrendjükkel, általánossá vált, hogy a nemzeti egyházak autonómiáját, illetve az uralkodó egyház körüli jogait e királyi tetszvényjog (ius placeti) segítségével védjék Rómával szemben. Bár a nemzetállamok megerősödését ehelyütt csak a három meghatározó európai állam példájával szemléltettük, a folyamat a nyugati kereszténység más államai esetében is lezajlott, gondoljunk csak a prágai egyetemi tanár, Jan Hus (1369-1415) hitújító mozgalmára és a kényszerűen elismert (bázeli zsinat, 1433) cseh nemzeti egyházra, melyet a kenyér és a bor együttes vételével történő úrvacsoráról utraquista egyháznak neveztek (sub utraque specie = két szín alatt). A pápai hatalom gyengüléséhez jelentősen hozzájárult a párizsi egyetemen kidolgozott ún. zsinati elmélet is. Ennek lényege először is az az állítás volt, hogy a pápa nem abszolút ura az egyháznak, csak normál esetben irányítja azt. Rendkívüli körülmények esetén azonban a hívek közössége teszi ugyanezt. Az ilyen hatalomgyakorlás fomája az egyetemes zsinat, melynek ekkor nagyobb a hatalma, mint a pápáé (concilium supra papam). Másrészt a zsinati elmélet hívei azt állították, hogy a pápai hatalom az egyház hatalmából fakad, és ezért csak megbízásból kormányoz. Ha pedig hatalmával visszaél, az egyetemes zsinat ítélkezhet felette és megfoszthatja attól. A concilium supra papam tételt a konstanci zsinat (1414-1418) 5. ülésén hivatalosan is elfogadták. Közvetlen gyakorlati következménye az volt, hogy az ún. nagy egyházszakadást felszámolták, azaz XII. Gergely, a törvényes pápa lemondott, a pisai ellenpápát, Baldassare Cossát (XXIII. János) Zsigmond császár elzáratta, az avignoni ellenpápát, Pedro de Lunát (XIII. Benedek) maga a zsinat fosztotta meg vélt jogaitól, majd szabályozták a pápaválasztást és Oddone Colonnát V. Márton néven pápává választották (14171431). A zsinati elmélet azonban a konstanci zsinat határozata ellenére sem nyert pápai elismerést a későbbiekben. A római nemesi családok párharca, amelyekből az egyházfők nehezen tudtak kimaradni, a pápák és ellenpápák sora, valamint a reneszánsz pápák nepotizmusa (elvilágosiasodása, túzó fényűzése) erkölcsileg kezdte ki az egyháziállamiságot, amely így a 14-15. században mélypontra jutott. Az erkölcstelenség kirívó példáját a Borgiák tevékenysége adta, akik egyébként eredményesen léptek fel a territoriális hatalom megerősítése érdekében. A Borgia VI. Sándor pápa (1431-1503) nagybátyja, III. Calixtus révén igen fiatalon érsek és bíboros lett, aki egyháztartományát évtizedeken keresztül gondos gazda módjára tartotta rendben. Gazdag, kiváló képességeket és sötét bűnöket egyesítő személyisége jogászi, katonai ismereteket is magába foglalt. 1492-ben nyilvánvaló vesztegetésekkel (szimónia) szerezte meg a pápaválasztók szavazatát és így a pontifex maximusi triarát. Nagyszámú gyermekét mindig támogatta, különösen fiát, Caesart befolyásolta negatívan. VI. Sándor döntőbíráskodásával felosztotta az újvilágot a portugálok és a spanyolok között, ugyanakkor mindent megtett a katolicizmus esetleges megújulásának elfojtása érdekében is, ahogy ezt a reformáció előhírnökének tekinthető Girolamo Savonarola (1452-1498) működése jelzi. A firenzei San Marco rendház dominikánus szerzetese a prédikálás mellett irodalmi tevékenységet is folytatott. 1494 és 1498 között teokratikus köztársasági rendet hozott létre az Arno-parti városban, amely sajátos módon érvényesítette a népszuverenitás elvét. A barát hívei radikálisan léptek fel a hiúság külső jelei ellen. Erkölcsjavító törvényei és aszkétikus túlzásai miatt fokozatosan


III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése nőtt Savonarola egyházi és világi ellenségeinek száma, míg végül eretnekként, az egyházi béke megzavarójaként és népbolondítóként máglyán égették el 1498-ban. A pápai illetve egyházi hatalom védelmének eszközei körében mindenekelőtt a pápai inkvizícióról kell szót ejteni. Ennek első formája olyan pápai ad hoc vizsgáló bizottság volt, mely a 13. század elejére DélFranciaországban és Észak-Itáliában elterjedt és eretneknek ítélt valdens és albigens mozgalom követőit kutatta fel (inquerere=nyomozni, kutakodni) és büntette meg. Az ilyen bizottságok közös jellemzője volt, hogy a hívek erkölcsi és hitbeli megítélését kivonták a helyi püspök joghatósága alól. Az 1215. évi IV. lateráni zsinat ezt az eseti intézményt tette állandóvá a Szent Hivatal megnevezés alatt. 1233-ban IX. Gergely a Domonkos-rendi szerzetesek generálisát nevezte ki főinkvizítornak. Az inkvizíció során alkalmazott eljárást a középkori jogrendről szóló fejezetben elemeztük már, így ehelyütt csak azt kell megjegyzeni, hogy egyes térségekben, mint például a francia monarchia területén az eretnekek felkutatására igénybe vették a brachium secularét, és az inkvizíció végső soron az állami bíróságoktól függött. Ennek oka a királyi hatalompolitikai igény és a pápai hitvédelmi igény egybeesésében jelölhető meg: VIII. Lajos (1223-1226) francia király a dél-franciaországi albigensek ellen folytatott hadjáratot területszerzésre és az ország központosítására használta. Az eredmény az európai jogtörténet első genocídiuma lett mintegy 1 millió albigens halálát okozva. Hasonlóan szélsőséges példája volt az eretnekekkel szembeni eljárásnak a reconquista után frissen egyesült spanyol királyságban 1483ban felállított inkvizíció, amely az uralkodók abszolút hatalmának egyik megalapozójaként szolgált. Az iszlám vallású mórokkal és a zsidó kisebbséggel szembeni intoleráns politika következtében a régebbi pogromok helyett ebben az időben váltak gyakorivá a kényszerkeresztelések és a színleges áttérések. Az inkvizíció célpontját ezek a katolizált neofiták képezték. Az inkvizítorok tehát nem származás szerint jártak el, hanem az áttértek (convers) hitelvi meggyőződését vizsgálták. Ezt a királyi politikát Spanyolországban 1492-ben, Portugáliában pedig 1496-ban a zsidó valláson maradtak kiűzése teljesítette be, amit 1505-ben a mórok kiűzése követett – maradandó torzulást okozva az ibér királyságok társadalmában. Miután 1610-ben III. Fülöp spanyol király (1598-1621) az iszlámról a katolikus vallásra tért moriszkókat is kiűzette, a köztisztségek viselői hosszú ideig kötelesek voltak bizonyítani „vértisztaságukat” (limpieza de sangre). Időközben az 1542. július 4-én kiadott „Licet ab initio” kezdetű pápai bulla újraalapította a római inkvizíciót is, amely a katolikus világon belül változó súllyal ugyan, de annak ellenére is megmaradt, hogy a felvilágosodás idején ez a középkori intézmény számos támadás kereszttüzébe került. A francia forradalom csapatai felszámolták itáliai tartózkodásuk alatt, 1815 után a restauráció azonban újra felállította, így csak a 19. század második felében, az egységes Olasz Királyság államrendszerében tűnt el véglegesen. Az inkvizíciós törvényszékek fellebbviteli fórumaként is szolgáló Szent Hivatal Kongregációját a II. vatikáni zsinat számolta fel 1965-ben, II. János Pál pápa pedig 1982. évi madridi látogatása során ítélte hivatalos formában „súlyos hibának és tévedésnek” az inkvizíciót. Hatékony egyházi hatalmi eszköz volt az Index Librorum Prohibitorum, a tiltott könyvek jegyzéke is, melyen maga a Biblia is helyt kapott. Ennek indoka az volt, hogy a Szentírás értelmezésére kizárólag a papi rendet tartották alkalmasnak és hivatottnak. A középkori katolikus egyház erőteljesen fellépett egyéb, hit és erkölcs szempontjából károsnak tekintett iratok olvasása és birtoklása ellen is. Az eljárás során a szerzők elleni szankción kívül az egyes könyvpéldányokat rendszerint máglyára vetették. Az index szerepe a könyvnyomtatás felfedezése után tovább fokozódott. A 16. század közepén az egyházfők ismételten adtak ki ilyen jegyzékeket, melyek közül a tridenti index a 19. század végéig mintegy 40 kiadást ért meg. Az indexekben szerepeltek olyan szerzők, akiknek minden műve a listára került, másoknak csak egyes műveit jelölték meg. Külön kategória volt a névtelen szerzőké, mint ahogy könyvkiadók is bekerülhettek a jegyzékbe. Mindezeken túl a római katolikus egyház fennmaradását szolgálta az is, hogy a jogtudomány művelői körében a kánonjogászok jelentős szerepet töltöttek be és az egyház kifejlett jogrenddel rendelkezett. A középkori kánonjog forrásait a Decretum Gratiani, pápai dekretálisok, valamint a kánonjogi irodalom képezték. A Decretum Gratiani (teljes nevén Concordantia discordantium canonum) az itáliai származású Gratianus, kamalduli szerzetes magánmunkája volt, melyet 1140-ben fejezett be. Törvényerőre sem zsinati, sem pápai határozat nem emelte. A bolognai kolostoriskola egyházjogtanára a teljesség igényével gyűjtötte össze az egyházi jogtudomány alapját képező jogi dokumentumokat, a kánonjogi szokásokat, az egyetemes és tartományi zsinatok határozatait, a pápai iratokat és az egyházatyák (doctores ecclesiae) műveit. Szerepeltek benne kapitulárék, és merített a pszeudo-isidori gyűjtésből is. Gratianus művét egységes szemléletű skolasztikus interpretációval látta el. Munkája a teológia és kanonisztika közötti szoros kapcsolat miatt nemcsak jogi, hanem morálteológiai kérdésekkel is foglalkozott. A Decretum Gratiani gyűjtemény mivolta miatt valójában nem képezett egységes rendszert, amit az a sajátossága is fokozott, hogy a bibliai zsidó-keresztény jogelvek mellett, illetve azzal szemben a római jog számos megoldását is alkalmazta. A középkor során több, egymástól eltérő kiadása is forgalomban volt, majd egy átdolgozást követően 1582-ben bekerült a XIII. Gergely pápa által kihirdetett új egyházjogi gyűjteménybe (Corpus Iuris Canonici).


III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése Az elkövetkező évszázadok során az egyházjogtudomány továbbfejlesztette Gratianus művét és kitöltötte annak hiányos részeit. Később általános jogi szabályokat (brocarda) állítottak fel, folyamatosan glosszálták és különleges magyarázó szövegekkel látták el a Decretum Gratianit. Ez a továbbfejlesztés elsősorban a pápai dekretálisokban (litterae decretales) jelent meg, melyek a pápák egy adott ügyben, egy meghatározott személy részére hozott jogi döntései, jogkinyilvánításai voltak. A dekretálisokból önálló gyűjteményeket állítottak össze. A Liber Extra nevű zárógyűjteményt Raymund de Penafort IX. Gergely megbízásából készítette el. 1234-ben történt kiadatását követően megküldték a párizsi és a bolognai egyetemeknek is. 1298-ban VIII. Bonifác is összeállíttatott Liber Sextus néven egy hasonló gyűjteményt. Az ezt kísérő pápai bulla már modern hangnemben beszélt arról, hogy az egyházi törvényhozásnak jog van a régi jogot felváltó új törvények kiadására. Végezetül mindezt 1317-ben a XXII. János megbízásából készített Clementinae (V. Kelemen Konstituciói) c. gyűjtemény követte. Később több magángyűjteményt csatoltak még a katolikus egyházjog testéhez. Ilyen volt 1325-ből az Extravagentes Joannis XXII és 1500-ból az Extravagantes communes. A XIII. Gergely által kihirdetett említett gyűjtemény, a Corpus Iuris Canonici tartalmazta a Decretum Gratianin kívül mindezeket a dekretálisgyűjteményeket is. Egyházi törvények a katolikus egyházban később is születtek, de a Corpus Iuris Canonici 1918-ig hatályban maradt. A kánonjogi irodalom eljárásjogi, valamint magánjogi és büntetőjogi írásokat jelentett. A szerzők általában Gratianus munkájára építettek. A peres eljárásnak a kontinentális jogban a mai napig érvényesülő alapformája itt alakult ki. Eszerint a pernek legalább három résztvevője van: a panaszos felperes, az alperes és a bíró. A magánjogi és büntetőjogi irodalom alapkérdését az egyházi hatáskör indokolása jelentette, azaz annak a bizonyítása, hogy egy jogterület szabályozása miért tartozik az egyház hatáskörbe,l és az ilyen jogviszonyból származó jogvita miért tartozik egyházi bíróság elé. Mivel a jog erkölcsi alapú normarendszer, az egyházi hatáskört a magánjog és a büntetőjog területén is számos intézmény esetében alá lehetett támasztani. Annak ellenére, hogy a 13. század elejére a nyugati kereszténység egyházjoga – elsősorban a Decretum Gratiani hatásaként – egységesült, az egyházi jogalkotási és jogalkalmazási hatáskörről szóló vita az egyes európai államokban alapvetően az adott állam uralkodója és az egyház közötti erőviszonyok szerint változott. Alapelvként az egyházjogtudomány képviselői két szempontot kívántak érvényesíteni, a személyi és tárgyi elvet. Tárgyuk szerint elkülönítették a tisztán egyházi (mere spirituales) és vegyes (mixtae causae) ügyeket. Általában egyházi iurisdictio alá estek ez utóbbi alapján a törvénytelen származás kérdései és a házassági ügyek. Indokolni lehetett az egyházi hatáskört nem végrendeleti és végrendeleti öröklés vonatkozásában is éppen úgy, mint erkölcsi bűnök, így fajtalanság, házasságtörés, falánkság, becsületsértés és az esküvel megerősített szerződés megszegése esetén. A személyi elv alapján egyházi hatáskör érvényesült az egyházi személyek és az egyházi birtokokon elő személyek ügyeiben és többnyire az ilyenek sérelmére elkövetett testi sértés vagy emberölés estén is, míg az egyházi földbirtokokkal kapcsolatos ügyek rendszerint akkor voltak kivéve a világi bíróságok hatásköréből, ha a hűbérúr iránti feudális szolgálati kötelezettség nélkül kapta azokat az egyház. A személyi elv érvényesült végezetül az egyház védelmére rászoruló személyek (özvegyek, árvák) esetében is. Bár időben túllépünk a fent jelzett korszak határán, a téma miatt mégis itt kell megjegyeznünk, hogy a kánonjog nehezen áttekinthetető joganyagát csak a 20. század legelején kodifikálták. Az előkészítést 1904-től egy tizenhat bíborosból álló bizottság végezte el szakértők bevonásával, Pietro Gaspari kardinális irányítása mellett. A római katolikus egyházi törvénykönyv (Codex Iuris Canonici) 1918 pünkösdjén lépett hatályba. Öt könyve a német pandektisztika hatására utaló általános részt, a római jogi tradíciót követő személyekről, dolgokról és eljárásokról szóló hármast (personae-res-actiones), illetve zárásként a büntetőjogi szabályokat tartalmazta. Autentikus interpretációjára egy bíborosokból álló külön bizottságot állítottak fel, melynek munkálatai – terjedelmüket tekintve – rövidesen elérték a Codex volumenét. Ezek után a hatályos katolikus egyházi törvénykönyv 1983 januárjában jelent meg. 1752 kánonja 7 könyvre tagolódik, melyek az általános szabályok, az egyháztagokról szóló könyv, az egyház tanítói feladatával, illetve megszentelő feladatával foglalkozó két könyv, ötödikként a katolikus egyház anyagi javairól, hatodikként a büntető rendelkezésekről, hetedikként pedig az eljárásokról szóló könyv. Ez a tradicionális felekezeti jogrend tartalmában ragaszkodik a gyökereihez, polgári jogi joghatállyal azonban a Vatikánon kívül nem rendelkezik. Az államegyháziság sajátos formája, a territorializmus a lutheri reformációhoz köthető. Míg a középkori hitújító mozgalmakat (katharok, albigensek, valdensek, lollardok, husziták) elfojtották, az Ágoston-rendi szerzetes, Martin Luther (1483-1546) fellépése következtében a nyugati kereszténység területén mindeddig visszafordíthatatlan vallási heterogenitás jött létre. A reformáció mint visszahatás a katolikus egyház alkotmányának monarchikus abszolutizmusa ellen, az egyház szervezetét tekintve hasonló nézetekben nyilvánult meg a lutheri és a kálvini egyházban. Vallották, hogy a Szentírás tanúsága szerint a Jézus Krisztustól származó oldás és kötés hatalma (ún. kulcshatalom, potestas clavium) a maga egészében az egyházat illeti meg, nem egy azon belül elkülönülő rendet. Martin Luther munkássága elsősorban az egyház szellemi tartalmára (communio spiritualis, ún. belső keresztyénség) és a tanítás igei tisztaságára, nem pedig a történetileg 70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése megvalósult communio corporalisra (ún. külső keresztyénség) irányult. Szerinte az Isten balján álló világi birodalomban a világi jog, a kényszer, az egyenlőtlenség és az uralkodás érvényesül. Ennek tagjai status corruptusban vannak, amelynek terméke az egyházi jogrend és az egyházi szervezetrendszer is. Ezzel szemben az Isten jobbján álló birodalom tagjai status incorruptusban vannak. Ebben a birodalomban a szabályozás eszköze a lex divina, ami a megigazító kegyelemben nyilvánul meg. Itt szabadság, egyenlőség és testvériség uralkodik. Mivel a hívő – a mellérendeltség dialektikájában – mindkét birodalomnak tagja, az egyház szétbonthatatlanul szellemi és testi jelenség is. Azt tartotta, hogy az egyház teológiai értelemben a hívők hitvallástól és nemzettől független hitbeli közössége, amelynek középpontjában a názáreti Jézus Krisztus áll. Luther négy tétele a hit által történő megigazulásról, a miséről, a szerzetesi életről és a pápaságról, amelyekből úgy vélte, nem engedhet, közvetlen kapcsolatba állíthatók az egyházszervezet kérdésével. Ha hit által van a megigazulás, kegyelemközvetítő papi rendre nincs szükség: „Minden hívő valódi szellemi rend tagja, és köztük különbség nincs, csak egyedül hivataluk szerint”. Az egyházi hivatallal megbízott (ministerium verbi) személyek ordinatiója természetfeletti képességgel vagy eltörölhetetlen papi jelleggel nincs összekötve, és az ordináltak teljesen egyenlők. Az igazi egyháznak látható feje és központja nem lehet, tehát a pápaság az egyház megrontására irányuló legnagyobb zsarnokság – állította Luther. Bár a lutheri, fejedelmi reformáció egyházalkotmányai változatosan alakultak, mindnek sajátja volt, hogy a püspöki rendszer változatlanul megmaradt, és az uralkodónak, illetve tartományfejedelemnek kivételes vezető pozíciót biztosítottak az egyházban. Az egyházi hatalmat nem tartották felsőbbségnek. A világi felsőbbség hatalma azonban kiterjedt az egyház kormányzására is: ezt nem polgári hatóságok, hanem a fejedelem által kinevezett, a fejedelem nevében kormányzó, egyházi és világi tagokból álló konzisztórium (országos egyházi tanács) gyakorolta. Az egyház önálló kormányzati feladatot nem látott el, csak az Ige hirdetésével és a szakramentumok kiszolgáltatásával foglalkozott. Luther nézetei alapján tagadták a pápa joghatóságát, a püspökök apostoli jogutódlását és a különálló papi rend létezését is. Miután nyilvánvalóvá vált számára, hogy a papi rend útján az egyház megújítása nem lehetséges, úgy vélte, hogy a német nemzet nemességében lelt rá a szükséges mentő kézre. Az apostoli levelek alapján vallotta, hogy „a világi hatóság Istentől arra van rendelve, hogy a gonoszokat megbüntesse és a kegyeseket védelmezze, (és ezért) szükséges, hogy hivatalát szabadon és minden akadály nélkül gyakorolhassa az egész keresztyénségben”. Ez a felfogás közvetett módon ahhoz vezetett, hogy a parasztfelkelések (1524-25) leverésével megerősödött tartományfejedelmi hatalom természetes része lett a tartományi egyház feletti rendelkezési jog. Luther pártfogójának, Bölcs Frigyesnek öccse, János 1527-ben e rendelkezési jogból fakadóan végeztetett a szász tartományban átfogó egyházi és iskolai vizitációt. Minden helységben megvizsgálták a klerikusok, a tanárok és a hívők képzettségét, a helyi egyházi szokásokat és a tulajdoni viszonyokat; a régi egyházjogi intézmény azonban most az új célt szolgálta. Eközben az első speyeri birodalmi gyűlés 1526-ban – a következő zsinatig – a tartományi rendekre ruházta a ius reformandit. Ennek értelmében mindazon rendelkezéseket bevezethették, amelyeknek keresztényi jellegéről és célszerűségéről a hercegek meggyőződtek. Az evangélikus tartományfejedelmi egyházkormányzat kialakulását nagyban elősegítették a kisajátítások is. Az egyházi javak szekularizálása, bár a pénzügyi szempontból szükséghelyzetben lévő tartományurak már korábban is éltek ezzel a lehetőséggel, a protestantizmussal kapcsolatban elsőként a Német Lovagrend területén fordult elő 1525-ben. A tridenti zsinat megnyitásával egy időben (1545) a vallási egység megőrzésén fáradozva V. Károly császár a protestáns fejedelmek alávetését határozta el. Az ún. schmalkaldeni szövetség megtörését (1546-47) követően a katolikus rendek, melyek egyébként 1538-ban ugyancsak ligába tömörültek a császárral szemben, most a protestáns fejedelmekkel közösen léptek fel. Az újabb török támadás veszélyével szembesülő Ferdinánd császár 1552. augusztus 2-án aláírta a passaui szerződést, amely a szabad vallásgyakorlást azzal a kikötéssel biztosította, hogy a következő birodalmi gyűlés dönt a vallási kérdések rendezéséről. Ez azonban az uralkodói akarattal szemben csak súlyos bel- és külpolitikai tényezők hatására valósulhatott meg. Az 1555. szeptember 25-én megkötött augsburgi tartományi- és vallásbéke – minden más felekezet, elsősorban a reformáltak kizárásával – a katolikus egyház és a Confessio Augustana, a lutheri egyház követői közötti viszonyt szabályozta a birodalmi alkotmányjogba illesztve. Annak reményét, hogy a teológusok kiegyeznek, ekkor még nem adták fel. Elsősorban a katolikus rendek és Ferdinánd ellenállásán múlt, hogy a hitvallás megválasztásának általános szabadsága, amely teológiai, birodalmi jogi és hatalompolitikai vonatkozásban is megfogalmazódott, nem nyert elismerést. A birodalmi hatáskörből kikerült a tartományok feletti egyházi felségjog, és a középkori egyetemes császár- és birodalomeszmény is elenyészett. A tartományi rendeket illető ius reformandi annyiban korlátozott volt, hogy a Reservatum ecclesiasticum értelmében az egyházi fejedelem, ha a protestantizmushoz csatlakozott, elveszítette fejedelmi jogait, bevételeit és uralmi területét, illetve kénytelen volt maga helyett katolikus utódot jelölni. A reservatum célja az volt, hogy az akkori birtokviszonyokat megőrizzék és az egyházi tartományfejedelemségek szekularizációját megakadályozzák. A ius reformandi mellett a vallásbéke csupán a kivándorlás jogát (ius emigrandi) biztosította azoknak a nem jobbágy státuszú alattvalóknak, akik a tartományi vallást nem fogadták el és adóhátralék nem terhelte őket. A jobbágyok esetében a kényszerrel fenntartott


III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése személyes függés ilyen módon a vallásszabadság teljes hiányát jelentette, míg a birodalmi városok polgárai lehetőséget kaptak arra, hogy vegyes vallású lakosság esetén a két felekezet egymás mellett létezzen. A „cuius regio, eius religio” fordulat a vallásbéke szövegében nem szerepelt. Az utólag interpretált jogelv jelentősége elsősorban abban állt, hogy az újkori államegyházi rend német földön ebbe lett „felöltöztetve”. A Reservatum ecclesiasticum alapján egyértelműen állítható, hogy az augsburgi vallásbéke egy kölcsönös engedményeken alapuló megegyezésnél nem tekinthető többnek. Az augsburgi tartományi- és vallásbéke pontosítására 1648-ban került sor a harmincéves háborút lezáró westfáliai békekötések, azaz a francia részről Münsterben, illetve svéd részről Osnabrückben aláírt békeszerződések értelmében. A birodalmi rendek ezen túl a birodalommal szemben korlátlanul élhettek tartományi felségjoguk gyakorlásával úgy világi, mint egyházi ügyek tekintetében. A westfáliai békék újítása volt az is, hogy a vallási rendelkezéseket kiterjesztették a kálvini reformált egyházra, amely így birodalmi jogilag elismert egyházzá vált. A wesztfáliai békék, illetve az azt rögzítő nemzetközi jogilag garantált birodalmi alaptörvény a német térség visszafordíthatatlan széttöredezettségéhez vezettek vallási szempontból is. Mindezek következtében a protestantizmus német földön nem az általános vallásszabadságot és nem is a felekezeti jogegyenlőséget jelentette, sőt a tartományfejedelmi egyházkormányzat az államegyházi rendszert nagyjából még 250 évre átörökítette. A 16. század második felében a protestáns tartományokban szinte kivétel nélkül felszámolták a püspöki hivatalt, és a püspök potestas iurisdictionisát a fejedelem vette át. A püspöki rendszer elméletének képviselői a tartományúr püspöki jogát mindezeken túl a birodalmi jogból is levezették. A wesztfáliai békék után a tartományúr külső jogi hatalma az egyházalkotmány felett már egyértelműen az általános territoriális szuverenitásból (is) fakadt. A vallási közösségek életét szabályozó egyházi törvényeket (leges ecclesiasticae, Kirchenordnung) a világi úr alkotta, ő járt el egyházi ügyekben, elsősorban a házassági bíráskodás területén, illetve felügyelte azt, ha az ő jogosultsága alapján a teológusokból és jogászokból álló vegyes testület, a konzisztórium bíráskodott. Ezt a világi jogalkotási és jogalkalmazási hatáskört a protestáns jogászok sosem tagadták, hiszen az egyházkormányzat következménye volt. A Luther utáni generációk protestáns jogászai számára problémát jelentett a jogegység hiánya német földön. Ezért a bizonytalanságok elkerülése érdekében gyakorta a katolikus egyházjoghoz vagy a római joghoz nyúltak vissza abban az esetben is, ha az adott jogintézményt a reformált teológia másként ítélte meg. Ezért a Kirchenordnungok jelentős része e két előzményen, a kánonjogon és a recipiált római jogon nyugodott. Láthattuk, hogy a kálvini protestantizmus szerephez jutott német földön is. Jelentősége azonban sokkal nagyobbnak tekinthető Németalföld északi tartományaiban, Franciaországban, Skóciában, a történelmi Magyarországon és a puritanizmuson keresztül Angliában. A jogász végzettséggel rendelkező Jean Cauvin, latinosított nevén Johannes Calvinus (1509-1564) „Institutio religionis Christianae” c. művében – különbséget téve a látható és a nem látható egyház között – Lutherrel szemben már konkrét egyházszervezeti modellt dolgozott ki. Látható egyház alatt a jogilag szervezett egyházközséget értette, szemben a nem látható egyház teológiai fogalmával, amely a Heidelbergi Káté megfogalmazása szerint „az Isten által kiválasztottak oszthatatlan, egységes gyülekezete, (…) örök és megtartó”. A kálvini egyházszervezet az egyetemes papság, a presbiteri, illetve zsinati-presbiteri rendszer és az államhatalomtól való függetlenség elvén nyugodott. Az egyetemes papság lényege, hogy Jézus Krisztus a hatalmat nem csupán Péternek és az apostoloknak adta, hanem a hívek összességének, az egyháznak. Az egyházkormányzati tevékenységet folytató személyek, akik kizárólag a gyülekezet felhatalmazása alapján járhatnak el, nem uraik az egyháztagoknak, mert az egyházban úr egyedül a „fej”, Jézus Krisztus lehet. Ők – ahogy ezt már Wyclif és Hus is megfogalmazta – csupán szolgák. A katolikus szervezeti hierarchiára reagálva állították, hogy a szolgálatot végzőknek nem magát az egyházi hatalmat adta át az egyház, hanem csak a hatalom gyakorlását bízta rájuk. Az ún. presbiteri rendszerben a látható egyház alapegysége a presbitériumi vezetés alatt álló gyülekezet, az egyházközség, amely önmagában is befejezett egyházat képez. A kormányzati hatalom és a bírói hatalom gyakorlásának is ez az elsődleges intézménye. Magasabb kormányzati szerv nincs; illetve több egyházközségből álló szervezet annyiban gyakorolhat kormányzati hatalmat, amennyiben az azt alkotó egyházközségek tagjainak összessége a maguk eredeti jogát e szervezetre átruházta. A zsinati-presbiteri elv érvényesülése esetén, így Magyarországon és Erdélyben is, a gyülekezetek között létezett bizonyos kapcsolat, a rendszeres zsinattartás célja azonban csak az egyházfegyelem gyakorlása és a tan tisztaságának a megőrzése lehetett. A gyülekezetben működő lelkipásztori, tanítói, presbiteri és diakónusi szolgálatot úgy írta le Calvinus, hogy azokra a világi hatóságok befolyást gyakoroltak választásuk és működésük felügyelete tekintetében. Az egyházkormányzatot a lelkészek és a világi egyháztagok közösen végzik olyan módon, hogy a presbitériumban a világi tagok vannak többségben, a magasabb hatáskörű választott szervekben pedig általában a paritásos elv érvényesül. A zsinati-presbiteri elv értelmében bírói hatalmat az egyháztagok – kizárólag az egyházközség szintjén – közvetlenül vagy közvetett módon, a jogosultságot meghatározott személyekre átruházva, társas bíráskodás formájában gyakorolják. Az államhatalomtól való függetlenség elve Calvinus felfogásában úgy jelentkezett, hogy az államot és az egyházat 72 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése saját feladattal rendelkező, különálló, egymás mellett párhuzamosan működő szervezetként ragadta meg. Az államfő mindenki mással azonos rangú tagja az egyháznak, sőt egyházi ügyekben alárendeltje az egyháznak, mint ahogy világi ügyekben az egyház áll a világi felsőbbség hatalma alatt. A kálvini protestantizmus jelentősége a vallási vonatkozásokon túl abban is megmutatkozott, hogy megtermékenyítette a politikai gondolkodást. Ha ugyanis minden emberre hatott Éva és Ádám engedetlenségének a következménye, és ez alól mindenki azonos módon, kegyelemből, hit által menekülhet csak, akkor minden ember egyenlő – állította Calvinus. Az egyenlőségnek ez a teológiai elve pedig egyenes utat jelentett a polgári jogegyenlőség és a polgári modernizációhoz vezető más követelések megfogalmazásához. Szó volt arról, hogy a 14-15. század folyamán a pápai világuralom eszméje megtört. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy amikor a 16. század első évtizedeiben a monarchikus abszolutizmus kiépült, az új államegyházi rend annak erős támaszául szolgált. A pápai befolyás háttérbe szorult, és a hatalomgyakorlás tisztán világi karakterűvé vált annak ellenére, hogy a keresztény király cselekvési szabadságával szemben a ius divinum mindig is erkölcsi kerítést emelt. Ennek a változásnak tipikus példájaként a francia nemzeti egyház (gallikanizmus) és az abszolút uralom világi jellegének követelményét hirdető nyilatkozat tekinthető, melyet a francia klérus 1682-ben fogalmazott meg. A XIV. Lajos által Párizsba összehívott nemzeti zsinat Jacques Bénigne Bossuet püspök vezetésével 4 cikkelyben összegezte az ecclesia gallicana „szabadságait”: 1. Az egyház csak szellemi dolgokban rendelkezik hatalommal és a fejedelmek világi ügyekben függetlenek ettől; 2. szellemi dolgokban is korlátozza a pápai hatalmat az egyetemes zsinat tekintélye; 3. a francia király törvényei és a szokások az eddigi gyakorlatnak megfelelően továbbra is érvényben maradnak és 4. hitbeli kérdésekben a pápai döntéseket az egyetemes egyháznak meg kell erősítenie. Az abszolút állam államegyházában mindez két súlyos következménnyel járt. Egyrészt az uralkodói szuverenitás és a királyi hatalomkoncentráció révén növekedett az uralkodó egyházakkal szemben gyakorolt jogosítványainak köre, és kisebb mértékben az egyházi öntörvényhozás, jelentősebb mértékben az önigazgatás szabadsága is sérült. A főpapi székek betöltésére vonatkozó erőteljes királyi jogosítvány – az I. Ferenc (1515-1547) és X. Leó (1513-1521) pápa között létrejött konkordátum értelmében – garantálta a francia klérus királyhűségét, mint ahogy a kolostorokat és a kongregációkat is az állami főhatalom érdekeinek megfelelően szervezték. Másrészt az abszolút állam államegyháza továbbra is megőrizte privilégiumait, a papság az országrendek között és a tartományi rendi gyűléseken is az első helyet foglalta el, és a katolicizmus nemcsak államvallás, hanem kizárólagos vallás is volt. 1598-ban ugyan a BourbonNavarrai Henrik (1589-1610) nantes-i ediktuma elismerte a hugenották protestáns vallását, és biztosította az alattvalók vallásszabadságát, a 17. században Richelieu és Mazarin kormányzó első miniszterek ezeket a kedvezményeket fokozatosan felszámolták, majd 1685-ben a hetvenkét évig uralkodó XIV. Lajos (1643-1715) fontainebleau-i ediktumával visszavonta IV. Henrik rendelkezését. A vallási türelem után ismét vészterhes időszak következett, amikor a francia protestánsok egy része katolizált, más része külföldre menekült, sőt volt, aki (les commisards) a fegyveres ellenállást választotta. A vallás megválasztásának szabadsága megmaradt, de a vallás gyakorlásának szabadságát erősen korlátozták. Csak a katolikus egyház tulajdonában lehettek egyházi épületek, és a francia protestánsok érvényes házasságot csak katolikus pap előtt köthettek. Az izraeliták különadót fizettek, szigorú rendőri felügyelet alatt álltak és nem rendelkeztek a nyilvános közösségi vallásgyakorlás jogával. Az abszolút állam államegyháza nem feltétlenül kötődött a katolikus monarchiákhoz. A skandináv államok uralkodói döntéssel, hatalmi szóval csatlakoztak a lutheri reformációhoz, mint ahogy az elkötelezett hugenotta, III. Johanna (1555-1572) is protestáns (kálvinista) államegyházat rendezett be a Navarrában. Az anglikán nemzeti egyház létrejöttének közvetlen kiváltó oka VIII. Henrik (1509-1547) házassági ügye volt. A mézeshetek után tizenöt évesen megözvegyült Aragóniai Katalin és az elhunyt Artúr herceg után trónra kerülő fivér, Henrik 1510-ben kötött házasságot. Fiú utódjuk nem született, ezért a férjben érett a gondolat, hogy első házassága érvénytelenítését kezdeményezze, hiszen bontásra a kánonjog nem adott lehetőséget. Katalin és Henrik házasságát kánonjogi nézőpontból két okból lehetett vizsgálat alá venni. Anyagi jogi értelemben azért, mert testvér feleségét az isteni jog szerint nem lehet elvenni, alaki jogi értelemben pedig azért, mert II. Gyula (15031513) pápa felmentése, ha az előzőek ellenére tartalmilag nem is érvénytelen, de formailag mindenképp hatástalan volt. Henriknek az anyagi jogi érv érvényesítéséhez az ószövetségi Szentírás két igehelye (III. Mózes 20:21 és V. Mózes 25:5) közötti „ellentmondást” kellett feloldania az első javára: ha ez sikerül, nyilvánvaló, hogy a pápai dispensatio az isteni jog ellenére történt. Az európai egyetemek szakvéleménye az ügyben általában attól függött, hogy az angol vagy a spanyol udvar fizetett többet a támogatásért. A vita elvesztése azt eredményezte, hogy az angol uralkodó számára házassága érvénytelenítéséhez vezető útként csak a Rómától való elszakadás maradt. 1529-ben a király a parlamentet azért hívta össze, hogy ezt kellőképpen előkészítsék. Canterbury érseke érvénytelenítette az uralkodó házasságát, majd 1534-ben a parlament (Act of Supremacy) rendelkezett arról, hogy Jézus Krisztus után az egyház feje (supreme head) a király, és hazaárulást követ el az, aki Henrik jogát kétségbe vonja. A Titkos Tanács által szerkesztett Oath of Supremacy (1535) elnevezésű szöveg elmondásával – halálbüntetés terhe mellett – esküt kellett tenniük az állami tisztviselőknek és a neves magánszemélyeknek is. 1536 és 1539 között VIII. Henrik 560 rendházat és kegyhelyet záratott be. Míg a


III. A középkori állam és jog összehasonlító elemzése szerzetesek vándorló koldusként folytatták életüket, és a rendházak birtokait az uralkodó a környék nemeseinek adományozta, tovább folytatódott a protestantizmus kontinentális áramlataihoz tartozó keresztények üldözése is. 1549-ben a törvényhozás útján bevezetett Book of Common Prayer megvetette az anglikán liturgia alapjait, és az egyház nyelve az angol lett. „Véres” Mária uralkodásának öt évét (1553-1558) követően I. Erzsébet (15581603) megpróbált békés választ találni az angol reformáció problémáira. Miközben Skóciában John Knox vezetésével kálvini hatást mutató protestáns államvallás jött létre (1560), Angliában a protestánsok 1559. évi megegyezését követően a királynő mint legfőbb kormányzó (supreme governor) autoritása alatt álló és az állam szerves részeként működő nemzeti egyház (Church of England) mereven elzárkózott mind a katolicizmustól, mind a protestantizmus egyéb irányzataitól, szervezete pedig alapvetően továbbra is hierarchikus és monarchikus maradt. Az 1559. évet éppen ezért az angliai reformáció zárópontjának tekintik. A modernizáció igénye és a polgári alkotmányos államberendezkedés kiépítése ilyen előzmények után nem véletlenül vezetett az állam és az egyházak tradicionális viszonyának átalakításához. Ennek modelljeit azonban már nem itt, hanem a modern államépítési elvekről szóló 10. fejezetben mutatjuk be.


4. fejezet - IV. A polgári állam és jog összehasonlító elemzése 1. 10. A modern államépítési elvek A modern állam az alkotmánytörténeti szakirodalomban az újkortól kezdődően a közélet formájára, illetve az államélet egészére vonatkozó általános megjelölés. Maga a szó elsősorban időbeliséget fejez ki, tulajdonképpeni tartalma azonban ennél jóval összetettebb. Az összehasonlító alkotmánytörténet-tudomány módszereivel a modern állam fogalmát annak lényegét tekintve az alábbiak szerint lehet közelebbről is meghatározni. Ha modern államról beszélünk, elsősorban arra a külöbségre gondolunk, amit a keleti, az antik és a középkori államokkal szemben ez megjelenít. Jellemző, hogy az állam kategóriát a legfiatalabb típustól, a modern államtól kölcsönöztük a régebbi típusok leírásához. Maga a modern állam három szakaszban formálódott ki. Az első stádiumban a korábbi, középkori hierarchikus-feudális államból a modern állam ideáltípusára jellemző vonulatok jelentek meg úgy, hogy sokáig még felismerhetők voltak a középkori vonások is. Ez a korai szakasz tehát a modern állam kiépítésének korszaka volt, amely időben a francia forradalomig, 1789-ig tartott. A második szakaszban már többnyire az ideáltípus teljessége érvényesült. Ezt nevezzük a modern állam virágkorának, ami lényegében a 19. századot ölelte fel. A harmadik szakaszban ezzel szemben már a leépülés nyomai tűntek fel, amikor is az ideáltípus újabb tendenciák megjelenésével lassan szétfoszlott. Ezzel tehát a modern állam időbeli határai nyilvánvalóvá váltak: a modern állam kifejezést a nyugati politikai és jogi kultúra területén a középkor végétől számítva a 20. század elejéig, többnyire az I. világháború végéig szokás alkalmazni. A modern állam ideáltípusát az alábbiakban ebben a három időszakban bekövetkezett történeti fejlődés alapján mutatjuk be. Ez természetesen csak úgy lehetséges, ha megvizsgáljuk azokat a tendenciákat, amelyek együttes hatása következtében a modern állam megjelent. Ezzel a módszerrel négy különböző absztrakció különíthető el, amelyek egymást kölcsönösen kiegészítették. Ezek az európai államok rendszerében a következők voltak. Elsőként a szuverén abszolút állam jelent meg, majd a viszonylag kötött, polgári-kapitalista társadalmi és gazdasági formációval rendelkező ún. kereskedőállam. Ezeket harmadikként az individuum személyes szabadságának jelszavával operáló liberális jogállam követte, majd a sort a nemzetállam zárta le az előző tendenciákat is átfogva, demokratikus irányultsággal. Az abszolút állammodellről korábban már volt szó. A 6. fejezetben leírtakhoz ezért témánk szempontjából csak két kiegészítést kell tennünk, mindkettőt a hatalom teljességére vonatkozóan. Egyrészt a szuverén abszolút állam az egyházi gyámkodás alól felszabadulva világi államként lépett a középkori monarchiák helyére. A középkori szuverenitáselméleteket részletesen alább mutatjuk be. Ahogy a reformzsinatok korában a pápai világuralom eszméje összeomlott, egy új államegyházi rend jött létre, amely jellemzően az uralkodói abszolutizmus támaszát képezte a katolikus és a protestáns kultúrákban egyaránt, az utóbbit tekintve különösen Anglia esetében. Itt aztán világtörténeti szempontból is jelentős változás következett be a puritán forradalommal 1642 után, amely a korona túlsúlyát a monarchikus, államegyház feletti főhatalom tekintetében is megtörte és ezen a területen is utat nyitott a parlamentarizmus előtt. Franciaországban elkerülhetetlen volt a radikális forradalom, mert a még egészében feudális irányultságú gallikán államegyházzal szorosan összefonódott királyság nem volt képes arra, hogy a szükséges reformlépéseket időben megtegye. Spanyolországban az egyház Ferdinánd és Izabella kora, illetve a jezsuita rend megalapítása (1540) óta kulcspozíciót élvezett az államélet irányításában, ahogy ez a Habsburg Ausztriában is történt. A protestáns német tartományokban a tartományfejedelem egyházi jogosítványai a modern állam leépüléséig politikai tényezőt képeztek. Az állam és az egyház elválasztásának eszméjét ekkor különböző módokon értelmezték, részben a közügyek autonóm állami intézéseként bármiféle tekintet nélkül az egyházra és annak érdekeire, részben pedig az állam és az egyház közötti baráti szerződéses viszonyként. Az állam abszolút szuverenitását azonban azokban az ügyekben, amelyek egyházi érdekeket érintettek, a római katolikus egyház sosem ismerte el. Másrészt a szuverén abszolút állam a hatalom teljessségét olyan értelemben is megjelenítette, hogy az uralkodó hatalma és felsőbbsége saját jogán alapult, szemben a nép által az uralkodóra átruházott hatalom elméletével, amely – római gyökerekből táplálkozva – a középkorban is jelen volt. Az állam ezzel kilépett a korábbi közösségi viszonyokból és önmaga meghatározójává vált. Ennek előfeltétele belülről az államhatalom kizárólagossága, kívülről pedig függetlensége volt. A kizárólagossághoz tartozik, hogy ha a hatalomgyakorlásban parlamentáris intézmények is szerepet kaptak, mint ahogy ezt Anglia esetében láttuk, 75 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A polgári állam és jog összehasonlító elemzése azokat az államhatalom részeként kezelték. Bizonyos esetekben rendi intézmények is érvényesülthettek még, de ezeket Franciaországban és német területen a feudális szervek maradványának tekintették. A lényeg tehát minden esetben az volt, hogy az államon belül kényszert kizárólag az államhatalom gyakorolhatott az alattvalókkal szemben. Éppen ezért az önhatalom bármely formája kizárt volt az abszolút államokban, és ebből fakadóan az állam maga volt kénytelen kielégítő jogvédelmet biztosítani alattvalói számára. A függetlenséget tekintve meg kell állapítanunk, minden szuverén abszolút államnak tudnia kellett, hogyan tudja érdekeit megvédeni és érvényesíteni. Ennek azonban az univerzalizmus eszméjét hajszoló államok, először a Habsburg Spanyolország, illetve Ausztria, majd Franciaország és Anglia rendre útját állták. Ez a nagyhatalmi politika azonban, melyet akár imperializmusnak is nevezhetnénk, az európai népek feletti antik univerzalizmust sosem tudta teljesen megvalósítani, hiszen a hatalmi egyensúly annak megsértését követően újra és újra helyreállt. A viszonylag kötött, polgári-kapitalista társadalmi és gazdasági formációval rendelkező ún. kereskedőállam a modern államnak a gazdasági életben betöltött szerepét mutatja be, amelyben a főszerepet a merkantilizmus játszotta. Történeti jelentősége abban állt, hogy az államot önálló gazdasági egységgé formálta a fizetőeszköz és a mértékegységek egységesítésével, a szabad belső piac megteremtésével és a külső vámhatárok felállításával. Minezek az intézkedések az állam gazdasági érdekeit védelmezték. Az elvek és a módszerek változóak lehettek, a lényeg azonban azonos volt: az állam széleskörű önellátásra törekedett és külkereskedelméből jelentős bevételt realizált. Az államok versengése azonban a gazdaság területén is jelen volt, és a gazdasági túlsúly más államokkal szemben rendszerint a háborús potenciálban nyilvánult meg. Ennek eredményeként a 16-17. század vallásháborúit a 17. század közepétől a forradalmi korszakig kereskedelmi háborúk váltották fel. Ilyenek voltak a Navigation Act (1651) miatt kibontakozó angol-holland tengeri háborúk, az angol-francia nagy háború 1793-at követően és a napóleoni háborúk is. A kapitalizmust nem az állam hozta létre, de az állammal kapcsolatban, annak szolgálatában és védelme alatt vált mértékadó gazdasági formává. Korai szakasza a merkantilista gazdaságpolitikával kezdődött el, míg virágkora egybeesett a modern állam virágkorával, azaz a 19. századdal. Kétség nélkül mondhatjuk tehát, hogy erősen kötődött a modern államhoz és annak polgári társadalmi rendjéhez. Az individuum személyes szabadságának jelszavával operáló liberális jogállam nemcsak az objektív jogrend védelmezője volt, hanem az ember és a polgár szubjektív igényeinek őre is mind a magánszféra, mind a közélet területén. Eszköze a racionális törvényi jog volt, amely a 18-19. század fordulójára többnyire előtérbe került az eddigi szokásjoggal és bírói precedensjoggal szemben. A felvilágosult abszolutizmus már jogegységesítésbe fogott, melynek eredményei mellett a legisták recipiált római joga a monarchikus szuverenitás védelmezőjének bizonyult a forradalom előtti Franciaországban, illetve az alattvalók magánszférájának javát szolgálta a német térségben. Ezt követően az individualizált jogi racionalizmus termékeiként jelentek meg a nagy természetjogi kódexek, többek között a porosz ALR (1794) és francia Code Civil (1804). Ezzel egyidőben átalakult és egyben bürokratizálódott az igazságszolgáltatási rendszer is. Fontos szólnunk az alattvalók szubjektív közjogi jogainak elismeréséről és védelméről is. Ez a tendencia az angol polgári forradalommal vette kezdetét, majd az Amerikai Egyesült Államok Alkotmányával (1787) és a francia Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozattal (1789) teljesedett ki. A klasszikus szabadságjogokat ezek után minden modern alkotmány alapjogként ismerte el. A szabadságjogok mellett a polgári szabadság másik tartópillére a képviseleti alkotmány volt, amelyben az államhatalom különböző funkcióit a törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltató hatalmat egymástól elválasztották. A jogállam lényegét mindezeket számba véve Immanuel Kant (1724-1804) a jogcél (Rechtszweck) megvalósításában, a törvények szerinti kormányzásban látta. A gyakorlatban azonban egyetlen kormányzat tevékenysége sem korlátozódhatott a törvények egyszerű végrehajtására, hiszen mindennapos jelenséggé vált, hogy az exekutív hatalomnak döntést kellett hozni. Ezért a pártalapú kormányok esetében feltétlen szükségesnek bizonyult az is, hogy e döntéshozatal ellenőrzésére független közigazgatási bíróságot intézményesítsenek. A liberális jogállam lényegét ezért – legyen szó alkotmányos monarchiáról vagy köztársaságról – abban látjuk, hogy az egyén védelmet élvez a rendőrséggel és a közigazgatási hatóságok aktusaival szemben. A nemzetállam kollektív-szövetségi szerkezete az előző típussal szemben abból adódott, hogy a nép egy egységet képezett, és ez az egyesülés nem uralmi, hanem szövetségi formában történt meg. A nemzetállamok alapja az az összetartozás-érzés volt, amely a közös származásból, nyelvből, kultúrából és történelmi emlékezetből táplálkozott. Ha ezek a feltételek teljesültek, rendszerint egy konkrét jogi dokumentum hívta életre a nemzetállamokat. Angliában ez a polgári parlamentarizmus kiépülésével együtt valósult meg. Történeti dokumentumként ebben az esetben az ún. Agreement of People (1647. október 28.) szolgált, amely a katonai főtanács által megfogalmazott, népszuverenitás elvén álló köztársasági alkotmány tervezete volt. Ez a dokumentum volt az európai jogtörténetben az első, melyben az ún. politikai nemzetfogalmat alkalmazták. Ennek lényege az ún. kulturális nemzetfogalommal szemben abban állt, hogy származásra való tekintet nélkül a nemzethez tartozónak ismerték el mindazokat, akik hajlandóak voltak a nemzetbe asszimilálódni. Az Amerikai Egyesült Államokban a nemzetállam életre hívása 1776. július 4-én, a Függetlenségi Nyilatkozat kiadásával kezdődött meg és 1787. szeptember 17-én a föderális szövetségi állam elvén álló nemzeti alkotmány aláírásával 76 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A polgári állam és jog összehasonlító elemzése fejeződött be. A 19. század során ezen az alapon az amerikai nemzet a bevándorlók, az őslakosok és a behurcolt rabszolgák utódaiból formálódott ki. Franciaországban a nemzetállam a forradalom koráig csak látens módon létezett. Az áttörést 1789-ben a Basilles ostroma illetve a következő évben a párizsi föderációs ünnep (1790. július 14.) hozta meg, amelyet a franciák a nép szövetségre lépésének szimbolikus aktusaként tartanak számon. A nemzetállam Rousseau értelmezésében azt jelentette, hogy az alattvalók nemcsak tágyát képezik az államhatalomnak, hanem jogalanyként részesei is annak, azaz alattvalóból polgárrá (citoyen) váltak. Ezért a nemzetállam szorosan összefügg a nemzetszuverenitás fogalmával. A felsorolt négy absztrakció időben egymás után lépett fel és egymással keveredett. A szuverén abszolút állam „egyeduralkodó” volt nagyjából 1650-ig úgy, hogy egyúttal még rendi vonásokat is őrzött. A kereskedőállam és a jogállam időben egybeesett; a 19. század előtt mindkettő az abszolút állam módosult formájaként jelent meg, jól szemléltetve azt a különbséget, ami az angol parlamentrizmus és a kontinentális monarchikus abszolutizmus között fennállt. A nemzetállamok korában a demokráciára való törekvés jegyében vált általánossá a képviseleti alkotmány. Ennek a négy absztrakciónak a keveredéséből jött létre tehát a modern állam, amely a maga teljességében a 19. századra kristályozódott ki. A 20. század elejétől azonban az európai államok többségében olyan alapelvi változások következtek be, amelyek a modern állam leépüléséhez és új tendenciák felerősödéséhez vezettek. A modern állam megjelenése és kibontakozása szorosan összefüggött a polgári átalakulással és a polgári modernizációval, melynek modelljeit részletesen a 27. fejezetben mutatjuk be. Ezen a helyen csupán az időtényezőre utalunk. A polgári átalakulás zászlóvivői az észak-németalföldi, protestáns többségű tartományok voltak, melyek 1566-tól felkelés, majd l570-től függetlenségi harc és polgárháború formájában fordultak szembe a katolikus vallású, abszolút uralmat megvalósító spanyol Habsburgokkal. Ezt követően Angliában robbant ki polgári forradalom a Stuart-dinasztia abszolút jellegű hatalomgyakorlásával szemben 1640-ben. A németalföldi és az angliai modernizáció a mozgatórugóit elsősorban a protestáns teológiából kölcsönzött politikai elvekből nyerte, ezért elmondhatjuk, hogy a korai polgári forradalmak vallási köntösben jelentkeztek. Ehhez hasonlóan a független Amerikai Egyesült Államok létrejöttében (1776) és alkotmányozási folyamatában is fontos szerepet töltött be a protestáns etikán, az ún. Zarándok Atyák örökségén alapuló természetjog, de emellett a francia felvilágosodás elvei is befolyásolták a történéseket. Ami ekkor az európai kontinensen még csak a politikai gondolkodók elmélete volt, az USA-ban a történelmi környezet biztosította feltételek következtében gyakorlattá válhatott. A modernizáció következő színhelye Franciaország volt, ahol 1789-ben a felvilágosodás által meghódított természetjog, az ún. észjog szolgáltatott ideológiai alapot a radikális forradalomhoz, az abszolutizmus felszámolásához és a polgári jogegyenlőség elvén álló jogrendszer kiépítéséhez. Európa középső és keleti része csak jelentős késéssel, a 19. század derekán volt képes a modern polgári állam kiépítéséért harcba szállni, bár ekkor még német és osztrák-magyar területen is várni kellett az áttörésre: a német egység létrejötte (1871), illetve az osztrák-magyar kiegyezés (1867) volt az, ami megnyitotta az utat a modernizáció előtt. Ezek a polgári átalakulás és modernizáció szempontjából megkésett államok az eszméket többnyire nyugatról exportálták: a kor jogforrásai és a politikai irodalom tükrében egyértelműen állítható, hogy a gondolkodók és politikusok „vigyázó szemüket” nemcsak Párizsra vetették, hanem az amerikai eredményekre is tekintettel voltak. A polgári korszak klasszikus államépítési alapelveit a polgári alkotmányosság elve foglalja össze. Ebben a keretben az alábbiakban az államhatalmi ágak elválasztását, a parlamenti-, nemzet- illetve népszuverenitást, a parlamentarizmust, a kabinetrendszert és a végrehajtó hatalom felelősségének elvét, a törvények uralmát, a bírók, bíróságok függetlenségének elvét, az állam és az egyház elválasztásának elvét, a szabadságjogok érvényesülését és végezetül az önkormányzatiság elvét mutatjuk be. Mindezek előtt azonban nézzük magát a keretelvet! Az alkotmány az államhatalom gyakorlásának legfontosabb viszonyait, valamint az alapvető emberi és állampolgári jogokat szabályozó jogi norma. A kartális alkotmányozás úttörői az amerikai gyarmatok voltak. A gyarmati korszak alkotmányait 1776-ban polgári tagállami alkotmányokká formálták, majd 1787-ben a szövetségi alkotmányt is elfogadták. Európa első kartális alkotmánya, ha az abszolút monarchia alaptörvényeként értelmezett dán Lex Regiát (1665) figyelmen kívül hagyjuk, az 1791. május 3-i lengyel rendi alkotmány volt, amely a francia forradalmi eszméket átvéve alkotmányos monarchiáként próbálta a szétzilált lengyel államot modernizálni. Ezt az erőtelen lengyel kísérletet még ugyanebben az évben, szeptember 3-án a francia alkotmányos monarchia alapdokumentuma követte, és ezzel Európában általános gyakorlattá vált, hogy a polgári átalakulás eredményeként létrejött államforma- és kormányforma-változásokat írott alkotmányban rögzítették, legyen szó egy alkotmánylevélről vagy több alkotmánytörvényből álló alkotmányról. A modern polgári államokban a jogforrási hierarchia élén a kartális alkotmány állt, tehát a benne rögzített szabályokkal ellentétesen más jogi norma nem rendelkezhetett. Emellett azonban Angliában – a tradíciókhoz ragaszkodó modernizáció jellegzetes vonásaként – továbbra is kitartottak az ún. történeti alkotmány mellett. Ez azt jelenti, hogy a Magna Carta Libertatum (1215) éppúgy részét képezi az angol alkotmánynak, mint a későbbi alapvető fontosságú törvények, többek között a Bill of Rights (1689) vagy az Act of Settlement (1701), melyek a 77 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A polgári állam és jog összehasonlító elemzése parlamentáris monarchia megalapozásaként szolgáltak. Az angol alkotmányjogi felfogás szerint a történeti alkotmánynak mindezeken túl részei az ugyancsak alapvető fontosságú alkotmányos konvenciók és szokások is. A történeti alkotmányok tehát időben folyamatosan formálódtak, illetve változtak, ezért egyben rugalmas alkotmánynak is tekinthetők, szemben a szigorú feltételek és speciális eljárás mellett módosítható merev alkotmányokkal. Az alkotmány jogi szupremáciája (felsőbbsége) történeti alkotmány esetén nem érvényesült, mivel a rendes törvények és az alkotmány között ilyen formális-jogi különbség nem volt. Az alkotmányokat mindezeken túl aszerint is csoportosíthatjuk, hogy megfelelnek-e bizonyos tartalmi feltételeknek. Formális értelemben ugyan alkotmány az adott norma, ha az alkotmány elfogadására előírt speciális eljárási feltételek teljesültek, és így fogadták el, illetve hirdették ki. Ezzel szemben a materiális alkotmányfogalom azt jelenti, hogy az alkotmány tartalmazza és garantálja az alábbi államépítési elvek érvényesülését. Ezért a polgári alkotmányosságot materiális értelemben keretelvként tartjuk számon. Az államhatalmi ágak elválasztásának elve először Arisztotelész „Etika” c. művében jelent meg. Arisztotelész rögzítette, hogy a görög poliszokban törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltató hatalmi szervek különíthetők el, etikai értékelést ehhez nem fűzött. A későbbiek során az ideális államberendezkedésről gondolkodók azonban már erkölcsi motivációból vizsgálták a jó államvezetés módját. Szent Ágoston „De Civitate Dei” c. munkájában abból az alaptételből indult ki, hogy minden hatalom (uralom) közvetett módon a bűnbeesés következménye, és ezért csak annyiban menthető és igazolható, amennyiben az vezérli, hogy a bűn következményeit csökkentse. Ha tehát a hatalom nem Istenre irányul, az állam nem más, mint felfegyverzett rablóbanda. Mai nyelven szólva a hatalom demoralizál, és a hatalomgyakorlás csak morális célja által kaphat igazolást. Aquinói Szent Tamás a hatalmakat egy hierarchikus rendbe sorolta be. A hierarchia csúcsán szerinte a természetfeletti hatalom áll, alatta az egyház, ez alatt pedig erkölcsi rangjuknak megfelelően a világi hatalmak helyezkednek el. A hierarchiában magasabb helyen lévők az alattuk állók felett erkölcsi ítéletet mondhatnak, ezért az egyház megmondhatja, hogy ki a zsarnok, azaz az uralkodó felett erkölcsi értékítéletet alkot. A zsarnokság Aquinói Szent Tamás szerint nemcsak a hatalom erkölcsi igazolását, hanem az uralkodói minőséget is megszünteti, ezért a zsarnokot büntetlenül meg lehet ölni, mert nem uralkodó, hanem lázadó. A polgári forradalmak koráig a zsarnokölés elmélet volt csak, de amikor az alattvalók állást foglaltak az uralkodó minősítése kérdésében, mindez gyakorlattá vált. Az angol lordprotektorátus 1653 és 1660 között bebizonyította, hogy az újonnan hatalomra kerültek, a nép is demoralizálódott. Ekkor már a Szent Tamás-féle rendszerben a földi hatalmak között legmagasabban álló egyház demoralizált volta is nyilvánvalóvá vált, aminek következménye a reformáció és Európa vallási megosztottsága lett. E két történelmi tapasztalatra való visszahatásként az abszolutizmus bölcselője, Thomas Hobbes (1588-1679) az előzőekkel szemben már úgy fogalmazott, hogy a legfelsőbb hatalom, a szuverén felett, legyen az király, oligarchia vagy parlament, nem lehet magasabb fórum, mely ítélkezne annak igazságosságáról, mert az ítélet által maga válna szuverénné. Elmélete az előző két teória szekularizálását jelentette. Alapelve az volt, hogy az igazságtalanul gyakorolt hatalom nem más, mint rabló erőszak. Angliában a Stuartok uralmát lezáró forradalmat követően a 17. század végén a király és a parlament közötti közjogi rendben egy sajátos egyensúlyi helyzet jött létre. Megbomlott a hatalomkoncentráció (a szuverenitás), és az uralkodót ez a belső, szervi tagolódás arra kényszerítette, hogy – Bibó szavaival élve – „a maga helyessége feletti ítélkezésnek ténylegesen alávesse magát”. Ezt a történelmi szituációt a puritanizmusból kinövő, szekularizált publicisztika a forradalom után értelmezte. A puritán John Locke (1632-1704) rendszerében az alap Arisztotelész osztályozása volt, melyet egy politikai-etikai céllal, az ún. joguralmi gondolattal egészített ki. Mivel az embernek van méltósága, ezért szükségszerű, hogy ne emberek, hanem a törvények, a jog uralma alatt álljon. Ha a törvény végrehajtására hivatott személy megváltoztatja a törvényt, megszűnik a jog uralma és helyette zsarnokság, önkény jön létre. Locke három államhatalmat különböztetett meg: törvényhozó, egy belső végrehajtó és egy föderális hatalomnak nevezett, az állam külső viszonyaival kapcsolatos végrehajtó hatalmat. Jó államvezetés, azaz a jog uralma akkor valósul meg szerinte, ha minden hatalom kötött a törvénnyel szemben, valamint a törvényhozás és a végrehajtás nem egy kézben van. A máig érvényes, klasszikusnak nevezhető rendszerezés azonban Montesquieu (1689-1755) nevéhez fűződik (A törvények szelleméről, A perzsa levelek). Elméletének a lényegi magva az, hogy az általa törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltató hatalomként csoportosított három ágat egymástól következetesen el kell választani. Locke föderális hatalma helyett ő a bírói funkciót emelte ki harmadikként, mondván a történelmi tapasztalat azt igazolja, hogy az igazságszolgáltatás függetlensége különösen fontos, míg a föderális hatalom nem szorul rá olyan mértékben az óvásra. Montesquieu elméletét az angol történeti alkotmány (a „király a parlamentben”-rendszer) alapján dolgozta ki, némiképp félreértelmezve azt. Angliában ugyanis az államhatalmi ágak nem voltak és ma sincsenek mereven elválasztva egymástól: a törvényhozás befolyásolhatta a végrehajtást a kormánybuktatáson keresztül, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás alig volt elválasztva és a törvényhozás, pontosabban a Lordok Háza bizonyos ügyekben bírói jogkört gyakorolt. Ez az államberendezkedés nem azért volt működőképes, mert a hatalmi ágak el voltak választva egymástól, hanem mert több hatalom állt egymással szemben, és ezek önállósága körül volt bástyázva. Mivel a 78 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A polgári állam és jog összehasonlító elemzése hatalomkoncentráció veszélye leginkább a végrehajtó hatalomnál állt és áll fenn, Angliában a legtöbb biztosítékot itt építették ki. Az Amerikai Egyesült Államok Alkotmánya Montesquieu elvét ültette át a gyakorlatba – módosult formában. Az ún. fékek és ellensúlyok elvét részleteiben a 14. fejezetben mutatjuk be. A francia forradalmat követően a svájci hugenotta családból származó Benjamin Constant (1767-1830) az európai államvezetési gyakorlat alapján azt állította, hogy létezik egy negyedik hatalmi ág, a regulatív hatalom is. Szerinte a köztársasággá alakult európai államokban a király szerepét folytató államfő a kormánnyal szemben az állandóságot, a folytonosságot képviseli. Mivel a montesquieu-i funkciók egyikét sem lehet neki tulajdonítani, külön hatalmi ágként kell kezelni. A modern államépítési elvek között másodikként a nemzetszuverenitásról, illetve népszuverenitásról kell szólni. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy tisztázzunk, mit értünk szuverenitás alatt, illetve e két forma milyen történelmi előzmények következtében bontakozhatott ki. A szuverenitás az államnak az a tulajdonsága, hogy van benne egy olyan erő, amely fenntartja a rendet. A szuverén az, aki ezt a magatartást tanúsítja, azaz az állam területén a főhatalmat gyakorolja. Az ún. belső szuverenitás mellett a szuverenitásnak van egy külső oldala is, amely az állam függetlenségében, valamint abban jelenik meg, hogy a nemzetközi jog önálló jogalanya. A történelmi előzmény az ún. monarchikus szuverenitás volt, ami egyszerűen szólva azt jelentette, hogy a főhatalom az uralkodót illeti meg. Ha azonban a társadalmi erők ellensúlyt képeztek és részesedést kértek a szuverenitásból, a szuverenitás többféleképpen alakulhatott. A 4. századtól, nagyrészt Szent Ágoston munkásságának következtében a középkori római katolikus egyházban a Biblia Jézus Krisztus 1000 éves királyságáról szóló tanítását úgy magyarázták, hogy az tulajdonképpen az egyház földi uralmát jelenti. Ez a tétel jelentős befolyást gyakorolt a katolikus államvallású középkori államok hatalmi mechanizmusára. Ebből vezette le később Aquinói Szent Tamás is a fent már ismertetett elméletét: a hatalmi hierarchiában magasabb helyen lévők az alattuk állók felett erkölcsi ítéletet mondhatnak, ezért az egyház jogosult megmondani, hogy ki a zsarnok. Mivel minden hatalom Istentől származik, és a földi törvények az isteni törvények konkretizálásai, alsóbb fokon való megvalósulásai, a világi uralkodó hatalmi helyzete funkcióvá válik. Szuverén voltának a korlátját képezi, hogy ha az egyház zsarnoknak nyilvánítja, szabadon meg lehet ölni. A reformáció kálvini irányzata lényegét tekintve a zsarnokölés elméletét vallotta, míg Martin Luther nem foglalkozott a kérdéssel. Az egyházi elméleteken túl szólni kell arról is, hogy a társadalmi erők milyen korlátot jelenthettek a monarchikus szuverenitással szemben. Az angol Magna Carta Libertatum (1215) vagy a magyar Aranybulla (1222) a társadalmi erők szuverenitásból való részesedésének korai formáját, az ún. ellenállási jogot (ius resistendi) fektette le. Az ellenállási jog az uralkodó és a dokumentumot kikényszerítők közötti szerződéses helyzet megtartására szorítkozott. Bár mintegy négyszáz évvel később, az abszolutizmus korában Hobbes azt állította, hogy az Isten kegyelméből hatalmon lévő király csakis Istennek felelős és csak az ő parancsait köteles végrehajtania, egy generációval később a természetjogász Locke a középkori előzményeket is felhasználva úgy fogalmazott, hogy az ellenállási jog az, amit a társadalmi szerződés során a nép nem adott át az uralkodónak. Ennek körében értelmezték a polgári engedetlenséget és a sztrájkjogot is. Míg tehát Hobbes azt vallotta, hogy a „hatalom hiánya rosszabb, mint a korlátlan hatalom”, és a humanista Jean Bodin is a koncentrált hatalomgyakorlás szükségessége mellett foglalt állást, többek között Johannes Althusius (1563-1638), Hugo Grotius (1583-1645) és Locke is elkötelezetten állította, hogy a szuverenitás a népet illeti, bár az szabad akaratból jogait szerződéses úton átruházhatja az uralkodóra. A szuverenitáselméletek vázlatos áttekintése azt igazolja, hogy az uralkodók szuverén voltának a polgári átalakulásig a korlátja egyrészt az egyházi hatalom volt, másrészt pedig szuverenitásán kénytelen volt osztozni, ha a társadalmi erők rákényszerítenék erre, ahogy erre más nézőpontból már a szuverén abszolút állam kapcsán is utaltunk. Az angol polgári forradalom egyik következményeként tartják számon azt, hogy a hatalmi rendszer súlypontjai megváltoztak, aminek következtében a hatalom centruma a koronáról a parlamentre tevődött át. Az angol parlamenti szuverenitás abban jelent meg a 17-18. század fordulójára, hogy a királyi előjogok, ún. prerogatívák szerinti kormányzást a parlament túlsúlyán alapuló kormányforma váltotta fel. Az uralkodó tehát már nem közvetlenül, hanem minisztereivel kormányzott, akiket úgy jelölt ki, hogy tekintettel volt a parlamenti erőviszonyokra. 1694-től a parlamentet három évenként össze kellett hívni (Triennial Act), 1716-tól pedig a képviselők megbízatásának idejét hét évre emelték fel (Septennial Act). Az angol alkotmányjog megalapozójaként számon tartott Albert Venn Dicey a parlamenti szuverenitás fogalmát úgy adta meg, hogy a parlament „nem megbízottja és nem is bizalmi közege a választóknak”, hanem „az állam szuverén törvényhozó hatalma”. Felsőbbsége eszerint azt jelenti, hogy „nincs ember vagy testület, akinek Anglia törvénye jogot adna a parlamenti törvényhozást megdönteni vagy eltávolítani”. A kétkamarás és aszimmetrikus angol parlamentarizmusban az örökletes tagsággal rendelkező House of Lords idővel elvesztette elsőbbségét a képviseleti alapú alsóházzal (House of Commons) szemben, majd 1911 (Parliament Act) után egyértelműen ez utóbbi vált hangsúlyossá az előbbivel szemben. A természetjogász és felvilágosult politikai gondolkodók eszméi alapján, de a római gyökerekre is figyelemmel a polgári modernizáció során a szuverenitásnak új formái jöttek létre. Az angol mintával szemben az amerikai 79 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A polgári állam és jog összehasonlító elemzése gyarmatokon, illetve az európai kontinensen a népszuverenitás elve terjedt el. Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat kimondta, hogy a nép olyan alkotmányt ad magának, amilyet akar, és ha a kormány annak céljait veszélyezteti, a nép leteheti azt. A francia Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata az ellenállás jogát az elnyomással szembeni fellépés esetére tartotta fenn. A Függetlenségi Háború jogdeklarációinak, elsősorban a Virginia Bill of Rightsnak (1776) mintáját követve az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya (1787) alapelveként rögzítette a népszuverenitást, míg két évvel később a francia Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata nemzetszuverenitásról beszélt. Fentebb már volt szó arról, a nemzetállam Rousseau (1712-1778) értelmezésében azt jelentette, hogy az alattvalók nemcsak tárgyát képezik az államhatalomnak, hanem jogalanyként részesei is annak, és ezzel alattvalóból polgárrá (citoyen) válnak. Az állam alkotmányának alapját képező társadalmi szerződés szerinte úgy jön létre, hogy mindenki magát általánosan – személyét és minden erejét – az általános akarat legfelső vezetése alá adja. E szerződésben a társak mint egység a Nép nevet viselik. A társadalmi szerződés a szerződéskötő egyes személye helyébe azonnal egy szellemi egész testet helyez, amely éppen ennek az aktusnak a következtében kapja meg egységét, életét és akaratát, és válik közös énné. Bár Rousseau vélekedése szerint (Társadalmi Szerződés, 1762) a néppé vált egység a főhatalmat közvetlenül gyakorolja, a későbbiek során a közvetett, képviseleti demokráciá vált általánossá úgy, hogy a modernizálódó államok néhány közvetlen hatalomgyakorlási formát (népszavazás, népi kezdeményezés) is intézményesítettek. Míg Rousseau szuverenitástana a nép tagjainak szövetségre lépésével a nemzetállamhoz kötődött, a szóhasználat a francia alkotmánytörténetben az I. köztársaságban, a jakobinus korszak alkotmányában módosult népszuverenitásra 1793-ban. Ezt követően a népszuverenitás elve Európában a monarchikus szuverenitással szemben, a polgári törekvések és követelések körében jelent meg, illetve a modern polgári államok egyik legfontosabb államépítési elvévé vált. A parlamentarizmus elve és a szuverenitás kérdése szorosan összekapcsolódik a parlamentáris szuverenitás és a népszuverenitás esetében is. A parlamentarizmus a törvényhozó szerv primátusát jelenti, melynek keretében a nép a főhatalmat választott képviselői útján gyakorolja. A parlamentarizmus elve történetileg az angol rendi parlamentre vezethető vissza. Az angol mintaparlament a 13. század második felében alakult ki, majd szervezete 1295-re rögzült. Létrejötte idején a királyi hatalommal szemben álló rendi képviseleti szerv volt, melyet az angol uralkodók még az abszolutizmus korában sem tudtak hosszabb időre félretolni. Az angol rendi parlament hatásköri jogosultságai kiterjedtek a törvényhozásra is, ami annyiban sajátos, hogy a francia általános rendi gyűlés és a német Reichstag nem alkothatott új jogot. Emellett hatáskörébe tartozott a dinasztia házassági politikájának a meghatározása, a külügyekben való döntéshozatal és az adómegajánlás is. Ilyen módon az angol rendek erős hatalmi ellensúlyt képeztek az uralkodóval szemben, majd a királyi abszolút hatalom elleni törekvések következtében a polgári követelések megfogalmazóivá váltak. Ennek alkotmányos dokumentumait a 12. fejezetben ismertetjük. Az eredmény az lett, hogy a rendi parlament a polgári modernizáció korában organikus módon alakult át modern parlamentté és vált prototípusává a modern parlamentarizmusnak Európában és Európán kívül is. A parlamentarizmus érvényesülése érdekében fontos szerepe van többek között annak, hogy a képviselői mandátumok törvényességéről ne egy függő külső szerv döntsön, a képviselők rendelkezzenek mentelmi joggal és szólásszabadságuk legyen. A részintézményeiket a 19. századi Anglia alkotmányos berendezkedése kapcsán, ugyancsak a 12. fejezetben mutatjuk be. Itt csak annyit szükséges megjegyeznünk, hogy a parlament szervezetét, működési elveit, hatáskörét, valamint a többi államhatalmi ághoz való viszonyát rendszerint alkotmányi szinten szabályozzák. Az abszolút monarchiákban a végrehajtó hatalmi szervek a királynak tartoztak felelősséggel. Ezzel szemben a végrehajtó hatalom felelősségének modern elve az angol parlamentáris monarchia keretei között alakult ki. A végrehajtás mint állami tevékenység körülhatárolása történetileg igen változatosan alakult. Jellemző volt, hogy a hatalmi ágak tényleges elválasztásáig a végrehajtó szervek közé sorolták a bíróságokat is, mivel azok a törvények végrehajtásában valóban szerephez jutottak. Előfordult, hogy a végrehajtást a központi kormányzattal azonosították, de az is, hogy a kormányzati és az igazgatási szervek összességét értették alatta. A végrehajtó hatalom önállósulása Angliában a 18. század elejére következett be ún. kabinet, illetve kabinettanács elnevezéssel. Ennek lépcsőfokaiként a Tudorok Privy Council (Titkos Tanács) elnevezésű szerve, majd a III. Orániai Vilmos (1689-1702) uralkodása idején a király főtanácsadói testületéből kialakuló kabinet adható meg. Ezt a folyamatot a német Hannoveri-ház trónra kerülésével (1714) a nyelvi problémákból adódó hatásköreltolódás zárta le: I. és II. György, mivel angolul rosszul beszéltek, nem látogatták a kabinet üléseit, így a kormányzati ügyek intézése a kabinet kezében önállósult. A felelősség típusait tekintve lehetett politikai és közjogi is. A közjogi felelősség azt jelentette, hogy a miniszterek az uralkodó minden olyan cselekedetéért feleltek, amit a király tanácsukra vagy közreműködésükkel tett. Ez a gyakorlatban a parlamenti megrovásban vagy a vád alá helyezésben intézményesült. Ez utóbbi esetben a House of Lords bírói funkciót betöltve ítélkezett az adott közjogi méltóság felett. A közjogi felelősség tehát személyes volt. Ezzel szemben az ún. politikai felelősség, mely 1782-től folyamatosan érvényesült, kollektív volt: 1782 márciusában Lord North kormánya, hogy megelőzzön egy sikeresnek ígérkező bizalmatlansági indítványt, lemondott. Ha a szakminiszter nem értett


IV. A polgári állam és jog összehasonlító elemzése egyet a kormányprogrammal, lehetősége volt a lemondásra, egyébként azonban felelősséggel tartozott tárcájáért és az egész kormánypolitikáért is. A 18. század végétől tehát az angol kormányok közjogi és politikai felelősséggel is tartoztak, azaz tartósan csak a parlamenti többségre támaszkodva kormányozhattak. Mivel a közjogi felelősségre vonás személyes, a rossz kormányzat elleni védekezés hatékony eszköze elsősorban a politikai felelősség, a kormánybuktatás lehet. Nem meglepő, hogy ebből a felismerésből kiindulva az amerikai és francia jogi dokumentumokban a végrehajtó hatalom politikai felelősségének elvét rögzítették. A már említett Virginia Bill of Rights erről a következőként szólt: „Minden hatalom a népen alapszik és ennek következtében a néptől származik; a hivatalnokok csak az ő meghatalmazottjaik és szolgálattevőik és ezért a népnek mindenkor felelősek” (2. cikkely). A kormányzatot a közjó érdekében, a nép, a nemzet és a köz védelmére és javára kell felállítani; a kormányok különböző változatai és formái közül a legjobb az, amely a boldogság és a biztonság legmagasabb fokát hozza létre, és amely a leghatékonyabban zárja ki a rossz kormányzás veszélyét; a köz többségének kétségtelen, elidegeníthetetlen és sérthetetlen joga van arra, hogy a kormányzatot megváltoztassa vagy megdöntse, ha az ezeket a céloknak nem megfelelően vagy ezekkel ellentétesen jár el, méghozzá úgy, ahogy ez a közjó érdekében a leghasznosabbnak tűnik (3. cikkely). Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat ehhez hasonlóan rögzítette, hogy a „népnek jogában áll a kormányt megváltoztatni vagy megbuktatni, és egy új kormányt felállítani”. Sajátos, hogy ilyen előzmények után az amerikai alkotmány az elnöki rendszerrel a politikai felelősséget nem intézményesítette, a francia Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat pedig csupán annyit mondott ki, hogy „a hatalom (…) mindenki javára áll fenn, nem pedig azoknak a magánérdekében, akikre rá van bízva”. Ez azonban az 1791. évi francia alkotmányban nem realizálódhatott, mivel a végrahajtás letéteményese a király volt, akitől a közjogi felelősséget a miniszteri ellenjegyzéssel a miniszterek vették át, politikai felelősségről azonban szó sem volt, ahogy nem rendelkezett erről a jakobinus (1793) és a thermodori alkotmány (1795) sem. Így a kormány politikai felelősségének elve az angol modellből a parlamentarizmus elvével együtt került be a kontinentális modern alkotmányokba, de többnyire csak az 1848-as forradalmi hullám eredményeként. A törvények uralma az alkotmányos jogrend hatályosulását jelenti. Az elv a politikai gondolkodásban Locke ún. joguralmi (rule of law) gondolatával jelent meg. Eszerint minden ember rendelkezik méltósággal azért, mert embernek született. Az emberi méltóság (dignitas humana) miatt pedig elengedhetetlen, hogy az emberek felett a törvények és ne más emberek uralkodjanak. Locke elméletének folytatásaként a liberális jogállam a racionális törvényi jog eszközével az objektív jogrend védelmezőjeként, illetve az ember és a polgár szubjektív igényeinek őreként lépett fel a magánszférában és a közéletben is – ahogy arról a modern állam definiálása kapcsán szóltunk. A rule of law a 19. százaban tehát azt jelentette, hogy a törvények a kormányzatot is kötik és a törvény előtt minden ember egyenlő. Ez akkor valósult meg, ha az embert és polgárt más természetes vagy jogi személyek, illetve az állami szervek jogsértése esetén is megillette a bíróhoz fordulás joga. A törvények uralma a népszuverenitás érvényesülését is magába foglalja: a törvényeket az a parlament alkotja, amelynek képviselőit az állampolgárok ideális esetben demokratikus választások során választották meg, azaz a törvényekben – a képviseleti demokrácia szabályai szerint – népakarat érvényesül. A törvények uralma elv szorosan kapcsolódik ezenkívül a materiális értelemben vett alkotmányossághoz is. Ha ugyanis az alkotmány és/vagy a törvények tartalma nem felel meg bizonyos feltételeknek, a joguralmi gondolat és a törvények uralma elv utópiává válik. Ezek a feltételek alkotmány esetében elsősorban a modern államépítési elvek kellő intézményi garanciákkal történő alkotmányi realizálását jelentik, a törvények esetében pedig azt, hogy azok tartalmát a természetjog, az erkölcs, a méltányosság és nem utolsó sorban a szokások alapján alakították ki. Tipikus történeti példaként a náci diktatúra évei (1933-45) adhatók meg, amikor a weimari alkotmányt formálisan nem helyezték hatályon kívül, a gyakorlatban azonban annak elvei és intézményei leépültek, a törvényi pozitív jogrend pedig ellentétbe került az említett feltételekkel. Ezt a jelenséget nevezte Gustav Radbruch törvényes jogtalanságnak – ahogy arról a náci jogrend bemutatása kapcsán a 20. fejezetben részletesen lesz szó. A törvények uralma elv kapcsán tehát mindig felmerül az a kérdés, hogy egy államban milyen közösségi értékirányultság és az állampolgárok között milyen személyes értékszemlélet uralkodik. A modern állam leépülésének idején, de napjainkban is nem egyszer tanújává vált az emberiség annak, hogy azt, ami a természetjog és a tradicionális erkölcs szerint abnormális, az értékirányultság változása miatt normálisként fogadta el és törvényhozási úton normává tette a többség a kisebbség akaratával szemben. A bírók, bíróságok függetlenségének elve az igazságszolgáltatás pártatlanságának a biztosítására hivatott. Az igazságosság bibliai és antik szimbólumairól, a bölcs Salamon királyról és a bekötött szemű, kezében mérleget tartó Iustitiáról már szóltunk a középkori jogászrend kapcsán. A modern államépítési elvek közé a bírók, bíróságok függetlenségének kívánalma azzal került be, hogy az államhatalmi ágak között Montesquieu a törvényhozó és a végrehajtó hatalom mellett harmadikként az igazságszolgáltató hatalmat nevesítette. Ennek oka abban keresendő, hogy a történelmi tapasztalat igazolta: a bírói hatalom különösen rászorul az óvásra. A modern államokban ez a függetlenség abban jelent meg, hogy a bírók csak a törvényeknek lettek alárendelve, elmozdíthatatlanná és a végrehajtó hatalom politikai érdekeitől befolyásolhatatlanná váltak. 81 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A polgári állam és jog összehasonlító elemzése Elmozdíthatatlanságuk azt jelentette, hogy életük végéig vagy határozatlan időre nevezték ki őket, és felmentésükre csak fegyelmi okból vagy alkalmatlanság okából, bírói ítélettel kerülhetett sor. A pártatlanságot szolgálta a bírói összeférhetetlenség szabályozása is. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a három hatalmi ág alkotmányi különválasztása akkor tudott a gyakorlatban is realizálódni, ha a politikai élet szereplői, elsősorban a kormányok maguk is elkötelezettek voltak a demokrácia, illetve a jogállamiság felé és önkorlátozást gyakoroltak, azaz tudatosan távol tartották magukat annak lehetőségétől is, hogy a bíróságok munkáját befolyásolják. A modern állam átmeneti hanyatlásakor vagy végleges leépülésekor azonban a bíróságok függetlenségének elvét az elsők között számolták fel. Ezzel az igazságszolgáltatás a végrehajtó hatalom érdekinek kiszolgálója lett: a francia jakobinusok rendkívüli bíróságai, a forradalmi törvényszékek és a párizsi forradalmi főtörvényszék a Konvent politikai nyomására hozta meg statáriális bíráskodás keretében halálos vagy felmentő ítéleteit. Más lehetőség e kettőn kívül nem volt. A náci III. Birodalomban a bírói döntéseket ún. „bírói levelekkel” sugalmazták, 1922 után a Szovjetunióban pedig bizonyíthatóan felhasználták a koncepciós pereket a kommunista diktatúra megszilárdítására. Az egyházak szervezetét és jogát tárgyaló 9. fejezetet azzal zártuk, hogy a modern modernizáció igénye és a polgári alkotmányos államberendezkedés kiépítése a középkori és újkori előzmények után nem véletlenül vezetett az állam és az egyházak tradicionális viszonyának átalakításához. Az állam és az egyház elválasztása álláspontunk szerint a modern polgári államokban akkor valósult meg teljes mértékben, ha felszámolták az intézményes összefonódást az eddigi államegyházak és az állam között, autonómiát, azaz öntörvényhozási és önigazgatási jogosultságot biztosítottak az egyházaknak, alkotmányban rögzítették a vallás szabad megválasztásának elvét, valamint az egyéni és közösségi szabad vallásgyakorlás elvét, társulási szabadságot biztosítottak az azonos hitelveket követőknek, végezetül pedig a vallási közösségek egyházként történő elismerését kellő feltételek mellett és olyan módon szabályozták, hogy az egyházi státusról döntő szerv a hitelveket, illetve a vallási közösség belső viszonyait rendező szabályzatot csak törvényességi szempontból vizsgálta, a hitelvi igazságok tekintetében pedig nem nyilvánított véleményt. Mindezeket figyelembe véve a polgári modernizáció során az egyházak és az állam közötti kapcsolatban két alapvető változat bontakozott ki: az elválasztást képviselő amerikai és francia modell, valamint az államegyházi rendet megőrző angol modell. Ebben a folyamatban elsődleges szerepe annak volt, hogy a reformáció korában a nyugati kerszténység eddigi vallási homogenitása megszűnt, míg keleten az ortodox egyház továbbra is „egyeduralkodó” maradt. A vallási szempontból plurális társadalmakban a kérdés az volt, hogy mekkora az adott felekezetek társadalmi bázisa. Itáliában, a spanyol és a portugál királyságban, valamint a Habsburg örökös tartományokban a római katolikus egyház megmaradt többségi pozícióban. Ha voltak is vallási kisebbségek, azokat a rekatolizálás évszázadaiban az államhatalom támogatásával igyekeztek visszaterelni eredeti felekezetükbe. Ez vagy sikerrel járt, vagy a kivándorlást választották az érintettek. Skandináviában a lutheri államegyház ehhez hasonlóan többségi vallás maradt, számottevő kisebbség az északi királyságokban a zsidó közösségeken kívül nem volt. Ezért az ilyen, túlnyomórészt homogén államokban nem volt olyan jelentős erő, amely az államegyházi rend felszámolását és a felekezeti jogegyenlőség biztosítását követelte volna, így az egyházi viszonyok modernizálása ezekben az államokban későn, a 19. század végétől indult el. Angliában azonban az anglikán nemzeti egyház (Church of England) mellett katolikus és protestáns kisebbségek is léteztek. Ez utóbbiakat a nonkonformista, azaz nem anglikán kifejezéssel jelölték. Itt az egyházi viszonyok modernizálására csak a klasszikus liberális korszakban (1832-1914) került sor, amikor a népszámlálási adatok szerint (1851) már csak 5,2 millió állampolgár vallotta magát anglikánnak, szemben a 4,5 millió nonkonformistával és a majdnem félmillió római katolikussal. Az államhatalom (Body Politic) karjaként funkcionáló anglikán egyház azonban továbbra is megőrizte államegyházi (established church) pozícióját, és csak mintegy száz évvel később erősödött fel anglikán körökön belül az állami semlegesség iránti igény. A következetes elválasztás elsőként az Amerikai Egyesült Államokban valósult meg. Az 1791. évi amerikai Bill of Rights rendelkezéseit a 14. fejezetben ismertetjük, így itt csak arról kell szólnunk, hogy az egyházak a polgári életben jogalanyként hogyan jelentek meg. Mivel a maguk sajátos felekezeti jogi szervezettségében nem ismerték el őket, a jogrendben elfogadott külső formát öltöttek. Az amerikai jogfelfogás az egyes egyházakat (church) megkülönbözteti egyrészt az egyház híveinek összességétől (denomination), másrészt a szervezettől (religious corporation), melyben az egyház a külső jogélet tényezőjévé vált, illetve az egyéb külső jogi szervezeti formáktól. A corporationt, ha nem jogi jellegét hangsúlyozták, gyaktan religious societynek nevezték. Belső szervezetét, jogrendjét néhány alapvető rendelkezéstől eltekintve tetszése szerint alakíthatta. Ennek értelmében autonóm szervezetet építhetett ki olyan egyház is, melynek jellege ezt eredetileg kizárta. A religious corporationra vonatkozó tagállami jogszabályok megalkotásánál – az állam és az egyház elválasztása alkotmányos elvének megsértése nélkül – gyakran tekintettel voltak az adott államban jelentős létszámú felekezetek egyházi jogelveire is. Történhetett ez az általános egyesületi jogtól némileg különböző vallási egyesületi jog keretében, vagy az egyes felkezetekre vonatkozó külön egyesületi jog formájában is. Az állam és az egyházak következetes elválasztása az Amerikai Egyesült Államokban nem vallásellenességből fakadt, 82 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A polgári állam és jog összehasonlító elemzése hanem abból következett, hogy ilyen módon tudták az egymás mellett élő felekeztek szabadságigényét kielégíteni. Franciaországban ezzel szemben az egyházi modernizáció mozgatórugója a felvilágosodás antiklerikalizmusa és észjoga volt. Ennek eredménye több hullámban, a rendszerváltásokhoz igazodva jelentkezett. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata e tekintetben csak azt rögzítette, hogy „senkit sem szabad meggyőződése, illetve vallási meggyőződése miatt zaklatni”. Ugyanebben az évben (1789) eltörölte a Nemzetgyűlés az egyházi kiváltságokat, és szekularizálták a katolikus egyházi vagyont. 1790-ben elfogadták a „papság polgári alkotmányát”, amely erőteljes állami beavatkozást és kontrollt intézményesített. 1791-ben, majd 1808-ban a francia zsidókat jogegyenlősítették erőteljes asszimilációs célzattal. A második reformhullám a III. köztársaság idején valósult meg. 1880-86-ban radikálisan semleges oktatási rendszert vezettek be, kongregációkat oszlattak fel és kolostorokat zártak be, 1884-ben megszüntették a kórházi lelkészi hivatalt, és a házszabály eltörölte a parlamenti imát. 1905-ben végül a szeparációs törvény a semleges állam vallástalansága jegyében biztosította a lelkiismereti szabadságot és a vallás szabad gyakorlását. Rögzítették, hogy az állam nem ismer el és nem finanszíroz egy felekezetet sem, és az állam ellenőrző hatásköre az egyházak felett megszűnt. A köztársaság biztosította a lelkiismeret és a vallás szabadságát, a vallás szabad gyakorlását, amely csak a közrend érdekében és törvényes módon korlátozható. Az egyházi vagyon azon része, mely az államtól származott, visszaszállt az államra. A jótékonysági vagy nem vallásgyakorlási célt szolgáló javak a hasonló célt szolgáló közhasznú intézmények tulajdonába, míg az egyházi célokat szolgáló épületek állami tulajdonba kerültek. Ezeket térítésmentesen az egyházak polgárjogi jogképességét biztosító önfenntartó vallási egyesületek (association cultuelle) használatába adták. Az elismert és a nem elismert felekezetek közötti különbség tehát megszűnt, azaz egyenlő jogokat biztosítottak minden felekezetnek, amely az egyesületi formát elfogadta. Míg azonban az Amerikai Egyesült Államokban az állam és az egyház összefonódásának akadályozása volt a cél, Franciaországban az egyházi modernizáció az eddigi összefonódást bontota le. Ez a francia szabályozás – az amerikai modellel karöltve – figyelemre méltó példaként áll napjainkig a polgári jogegyenlőséget egyházi területen is hangsúlyozó erők előtt. A polgári alkotmányosság keretelve tartalmazza az emberi jogok biztosításának követelményét is. Az emberi jogok köréből a modern államépítési elvekről szólva az ún. első generációt, a klasszikus szabadságjogokat kell említenünk, amelyeket a modern államok kiépítése során elsőként deklaráltak, majd biztosítottak az államhatalommal szembeni korlátként. Az emberi jogok további generációi már a 20. század második felének termékei. Közös terminológia ebben a történeti fejlődésben aligha várható el. Míg az amerikai jognyilatkozatok a rights, az inherent vagy a natural rights kifejezést használták, a francia Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat a droits de l’homme et du citoyen megjelöléssel élt. Ezzel szemben a dél-német korai alkotmányok (1815-30) állampolgári jogokról, politikai jogokról vagy általános jogokról, a birodalmi német Frankfurti Alkotmány (1849) alapjogokról (Grundrechte), az 1850. évi porosz alkotmány a poroszok jogairól, az osztrák decemberi alkotmánytörvények (1867) az állampolgárok általános jogairól rendelkeztek. A 19. század közepétől vált általánossá a kontinentális jogtudományban a jogi pozitivizmusnak megfelelő alapjogok kifejezés. Alapjogok alatt azokat a jogokat értették, amelyeket minden ember és minden állampolgár számára alkotmányi szinten biztosítottak az adott államok. A klasszikus szabadságjogok körében egyéni és kollektív jogokat lehet elkülöníteni. Ezeket most úgy soroljuk fel, ahogy a korabeli dokumentumok, illetve szakirodalom megnevezte őket. Egyéni jog volt a vallásszabadság, a szólásszabadság, a sajtószabadság és a személyes szabadság joga, míg kollektív jog volt a gyülekezési és az egyesülési jog. A szabadságjogok alapját az emberi méltóság (dignitas humana) képezi. Az élőlények között egyedül az ember rendelkezik hármas, testi-lelki-szellemi integritással, ami személlyé teszi. A személy képes arra, hogy életét saját belátása szerint, értelmével maga határozza meg és alakítsa. A személy méltósága az emberiség történetében elsőként a zsidó vallásfilozófiában jelent meg azzal, hogy a ius divinum a szabad akarattal, Isten képére teremtett emberiség minden tagját méltósággal ruházta fel. A görög szofisták is egységes csoportként értelmezték az emberiséget: egyrészt azt állították, hogy a természetjog szerint nincs különbség ember és ember között, másrészt úgy gondolták, hogy ha a valóságban mégis létrejött bármiféle különbség, az csak erőszak és hatalom következménye lehet. Arisztotelész ezzel szemben azt állította, hogy „természettől fogva vannak szabadok és szolgák, és a szolgaság ez utóbbiak esetében hasznos és jogos.” Jusztinianosz mintegy 800 évvel később úgy vélte, hogy az emberek szabadon születnek és a rabszolgaság ellentétes a természetes renddel – bár ez utóbbi intézményt a jusztinianoszi jog sem számolta fel. A középkori egyházjogba az emberi méltóság fogalma a zsidó vallásfilozófiából került át. Aquinói Szent Tamás úgy vélte, hogy Isten előtt minden ember egyenlő és Isten országának polgáraként veleszületett méltóság hordozója, ez a méltóság pedig elidegeníthetetlen és sérthetetlen értékként természetes korlát a világi hatalom minden beavatkozásával szemben. Az emberi méltóság fogalmát a teológiából a világi jogtudományba a humanista Pico della Mirandola exportálta. Ezzel az emberi méltóság az ember személyiségének központi részeként az ember és az állam közötti viszonyban kulcsfogalommá vált. A jogtudomány a személy ontológiai adottságát a 16. század óta respektálja. 83 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A polgári állam és jog összehasonlító elemzése Ezzel az embert a közösség tagjaként megillető jogok és kötelezettségek háttérbe tolódtak (szekunder szerep), míg az embert egyénként megillető jogok és kötelezettségek elsődleges értelmet (primer szerep) nyertek. Az emberi méltóság ekkortól kezdve mindenkor az emberi jogok alapját képezte és képezik. A szabadságjogok érvényesülési feltételei között a liberális jogállam elméleti megfogalmazói a jogegyenlőség elvét és az ún. negatív szabadság fogalmát jelölték meg. Ez utóbbi John Stuart Mill (1806-1873) szerint azt jelenti, hogy az állam kényszert állampolgáraival szemben egyetlen esetben alkalmazhat csak: akkor, ha ez más állampolgár jogsérelmének a megakadályozását szolgálja. Ahogy ezt az Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat már megfogalmazta: „A szabadság abban áll, hogy mindent megtehetünk, ami másnak sem árt, így tehát minden ember természetes jogainak gyakorlása csak olyan korlátba ütközhet, amelyek a társadalom más tagjainak biztosítják, hogy ugyanezekkel a jogokkal élhessenek. Ezeket a korlátokat csak a törvény állapíthatja meg.” Ezek szerint a szabadság (liberalizmus) és a szabadosság (libertianizmus) élesen elkülönül egymástól. Míg az utóbbi korlátnélküliséget jelent, addig a szabadságnak van határa, hiszen addig terjedhet csak, amíg más ember jogát nem sérti. A Nyilatkozat szerint a törvények feladata ezeknek a korlátoknak a meghatározása, tehát a nemzetszuverenitás elvén álló törvényhozó hatalom jogosult egyedül arra, hogy ezt megtegye. Mindehhez hozzátartozik az is, hogy a Nyilatkozat rögzítette: amit a törvény kifejezetten nem tilt, az szabad. Francia mintára ez az elv az Elbától nyugatra a polgári modernizációval általánossá vált, míg az Elbától keletre ennek ellentéteként az ún. autokratilus jogelv még hosszú ideig továbbélt, azaz amit a törvény kifejezetten nem engedett meg, azt tilosként fogadták el. Ahelyett, hogy most a klasszikus szabadságjogokat tartalmazó dokumentumokat egyenként elemeznénk, az ismétlések elkerülése érdekében az alábbiakban a szabadságjogok történeti megjelenésének és kiteljesedésének korszakait jelöljük meg. A középkorban a szabadságokat-mentességeket, azaz a kivételes jogállást, ahogy arról 7. fejezetben részletesen beszéltünk, privilégiumok formájában biztosítottak egy adott személynek vagy személycsoportnak a magánjog, a hűbéri jog, a büntetőjog vagy a feudális közjog területén. Ilyen előzmények után a jogegyenlőség elvére alapított, minden embert egyaránt megillető szabadságjogok a 16. század végétől, illetve a 17. században a polgári átalakulás és modernizáció úttörőinél, észak-németalföldi területen és Angliában természetjogi indokolással jelentek meg. Az elméletet többek között Donellus, Grotius és Althusius alkotta meg. A hugenotta Donellus a személyt megillető élethez, testi sérthetetlenséghez és közéleti megjelenéshez való jogról beszélt, Grotius az emberi jogok elidegeníthetetlenségét hangsúlyozta, Althusius pedig a jogegyenlőségről értekezett. A protestáns etikán alapuló természetjogot az angol szigetország majdhogynem készen vette át tőlük a puritán forradalom során. Az eredményt ebben a korszakban a rendi Magna Carta Libertatumra hivatkozva a Petition of Rights (1628), a Habeas Corpus Act (1679) és a Bill of Rights (1689) rögzítette. Ez utóbbi törvény – a tradíciókból táplálkozó angol modernizáció részeként – az angol alattvalók jogait „valóságos, ősi és kétségbe vonhatatlan” jogként értelmezte. Annak ellenére, hogy ezzel bizonyos mértékben a szabadságjogok pozitivizált joggá váltak, összességében csak az alapjogok „előjogainak” tekinthetők, mivel a királyi hatolom korlátjaiként, rendi jelleggel fogalmazták meg őket. A szabadságjogok átfogó pozitivizálása az amerikai, illetve francia jogfejlődésben valósult meg. Ennek alapvető dokumentumai az USA-ban a Virginia Bill of Rights és a Függetlenségi Nyilatkozat, valamint a szövetségi alkotmány első tíz kiegészítését tartalmazó Bill of Rights voltak, míg Franciaországban a már sokszor hivatkozott Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat volt az első szabadságjogi deklaráció. A szabadságjogokat az amerikaiak a Teremtőtől származó, „veleszületett és elidegeníthetetlen” jogokként, a franciák „természetes, elidegeníthetetlen és megszentelt” jogokként értelmezték. Ezek a klasszikus szabadságjogokat tartalmazó dokumentumok a politikai társulások célját abban látták, hogy a polgárok számára a jogaikat biztosítsák. Könyvtárnyi irodalom foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy az amerikai vagy a francia dokumentumok tekinthetők nagyobb hatásúnak. Minden részletezés nélkül ehelyütt csak annyit jegyeznénk meg, hogy az amerikai Bill of Rights valódi jogvédelmet biztosított, hiszen alkotmányos jog sérelme esetén az állampolgár bírósághoz fordulhatott, míg az Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat csupán egy államcélokat tartalmazó deklaráció volt. Eszmetörténeti jelentősége azonban mindkettőnek hatalmas. A modern államépítési elvek körében végezetül – a teljesség igénye nélkül – az önkormányzatiság elvéről kell említést tennünk. A szervezett közösségek létrehozására irányuló törekvés egyidős az emberiséggel. Az abszolút államokban a koncentrált hatalomgyakorlás tételéből kiindulva a területi és a testületi önkormányzatiság is elveszítette jelentőségét és felszámolódott. A középkorban saját jogrenddel, bíróságokkal és igazgatási szervezettel rendelkező autonóm városok autonómiája megszűnt, mint ahogy a személyegyesülések (manufaktúrák, céhek, ipartestületek, egyházi és más világi korporációk) felett is erőteljes állami felügyeleti rendszert működött. Az egyesülési jogra vonatkozó újkori elméletek alapvetően három csoportba sorolhatók. A középkori korporációs tant vitte tovább Hobbes „Leviathan” c. művében, amikor azt állította, hogy az egyetlen független egyesülés az állam, míg a többi mind a szuverén alatt, függő helyzetben áll, és ezért a szervek hatáskörét nem a tagok, hanem az állam állapítja meg. Ezzel szemben az egyesülésellenes elméletek körébe sorolható Rousseau felfogása, mely szerint minden egyesülés az általános akarat meghamisítása, és az ilyen 84 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A polgári állam és jog összehasonlító elemzése közbenső csoportok léte összeegyeztethetetlen a demokratikus politikai akaratképzéssel. Úgy vélte, az ember természetes állapotához az egyesülés nem tartozik hozzá, mivel a részérdekek összessége sosem helyettesítheti a közakaratot. Az Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat nem is tett említést az egyesülési jogról, bár Mirabeau javasolta azt, és még 1791-ben feloszlatták az összes korporatív egyesülést Franciaországban. A francia hatás miatt az egyesülési jog az amerikai nyilatkozatokba és alkotmányos dokumentumokba sem került be. Harmadikként a liberális egyesülési felfogások említhetők, melyek többnyire a vallási mozgalmak egyházzá szerveződéséből indultak ki, és az egyesülési jogot a vallásszabadságból mint anyajogból vezették le. Locke az egyházat az államtól független, szabad egyesületként definiálta; az egyesülési cél sajátos, de az asszociatív struktúra ugyanaz az egyházi és a világi közösségeknél is. A levellerek és a diggerek gazdasági programjukban emellett az asszociatív közösségképződés mellett foglaltak állást. Ezek alapján a német természetjogi irányzatban rögzült az a felfogás, hogy az államnak mindaddig tűrnie kell a szabadon alapított egyesületeket, amíg azok nem sértik a rendelkezéseit. 1814-ben a holland, 1831-ben pedig a belga alkotmányban már az egyesülési jog is helyet kapott a gyülekezési jog mellett. Az egyesülési jog elismerésével az önkéntes személyegyesülések (asszociációk), a testületi önkormányzatok előtt nyílt meg az út, míg a területi önkormányzatiság kiépítése a modern városi autonómia megteremtésével kezdődött el, ahogy arról a 8. fejezetben már volt szó.

2. 11. A modern jogrend alapelvei A polgári jogrendszer kiépítésére az egyes államokban akkor került sor, amikor a modern államépítési alapelvek a gyakorlatban már érvényesültek és lehetőséget biztosítottak a jogrendszer fejlesztéséhez. Ennek általános menete az addigi jogi partikularizmus felszámolásával az egységes jogrend megteremtése volt. Joggal nevezhetjük ezért a polgári korszakot a jogfejlődés tekintetében a kodifikációk korának – legalábbis a kontinentális jog területén. Mielőtt a modern polgári jog, büntetőjog, polgári eljárásjog és büntető eljárásjog legfontosabb elveit ismertetnénk, egy előfeltételről, a formális jogegyenlőség elvéről kell szólnunk, amely a polgári forradalmak egyik alapvető követelése volt. Mivel a középkori, illetve feudális jogban a nyílt jogegyenlőtlenség elsősorban a társadalmi állás, ezen túl pedig a nemi és vallási hovatartozás következtében a magánjogban, a büntetőjogban és kisebb mértékben az eljárásjogok területén is megjelent, polgári jogrend kiépítésére csakis úgy kerülhetett sor, hogy ezeket a különbségeket felszámolták. A modern államépítési elvek körében a jogegyenlőségről a klasszikus szabadságjogok érvényesülési feltételeként beszéltünk, ez azonban az alkotmányjogon túl a többi jogág területén is igaz: a jogegyenlőség abból fakad, hogy minden embert emberi méltóság illet meg és ugyanazokkal a jogokkal jön világra, ez pedig kizár minden társadalmi állásra, nemre, vallásra, etnikai hovatartozásra vagy más tényezőre alapozott jogszabályi diszkriminációt. Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat ezt így fogalmazta meg: „Mi ezeket az igazságokat magától érthetőnek tartjuk, hogy minden ember egyenlőnek van teremtve”. A francia Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy minden ember „szabadnak és egyenlőnek születik”. Ez a különbség csak a két nyilatkozat eltérő eszmetörténeti hátterére utalt, a lényeg azonban ugyan az volt: a teljes diszkriminációtilalom. Ezek után lássuk elsőként a polgári jog területét! A jogegyenlőség elvét a polgári jogban az alkotmányokon túl jellemzően a nagy természetjogi kódexek is rögzítették, illetve részletszabályaikban is törekedtek annak érvényesítésére. Ezt azonban – többnyire a tradicionális gyökerek maradandósága miatt – nem feltétlenül sikerült megvalósítani. A porosz ALR-ben hosszan sorolhatók a jogegyenlőséget megsértő szabályok, de a Code Civil is adós maradt ezzel az elvvel a házasság személyi joghatása és a bontójog, valamint a munkavállaló és a munkáltató közötti jogviszony tekintetében. Ezzel szemben az osztrák OPTK személyi jogi része – a következetesség jegyében és a bécsi udvar elkötelezett felvilágosult természetjogászainak, elsősorban Sonnenfelsnek, majd később Zeillernek köszönhetően – még azt is rögzítette, hogy az állam területére lépő rabszolga ipso iure felszabadul. A rabszolgák jogalannyá válásának kérdése azért kulcsfontosságú a modern államok történetében, mert ennek a területnek a modernizálásával sokáig adósak maradtak egyes államok: az olcsó munkaerőhöz fűződő gazdasági érdek és a faji előítélet felülírta a szabadság és a jogegyenlőség iránt elkötelezett társadalmak, illetve a gazdasági-politikai elit szándékait. A fekete rabszolga-kereskedelem megszüntetése a különböző területeken több szakaszban, hosszabb idő alatt valósult meg. Angliában 1807-ben, az angol gyarmatokon pedig 1830-ban szabadították fel a rabszolgákat. Annak ellenére, hogy Franciaországban a jakobinus többségű nemzetgyűlés 1794-ben megszavazta a rabszolgaság felszámolását, XIV. Lajos ordonnance-a, az ún. Fekete kódex 1685-től 1848-ig hatályban maradt. Így tehát a francia gyarmatokon csak 1848-ban szűnt meg a rabszolgaság mintegy 244 ezer fekete bőrű ember felszabadításával. Ezt követően az Amerikai Egyesült Államokban alkotmányos úton 1865-ben, Brazíliában 1871-ben, Kubában pedig csak 1880ban került sor arra, hogy a volt rabszolgák dologból személlyé, jogalannyá válhassanak a pozitív jog szerint, mint ahogy addig is azok voltak a természetjog szerint. Afrika belső részein azonban ezt követően is 85 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A polgári állam és jog összehasonlító elemzése tevékenykedtek a rabszolgavadászok és rabszolga-kereskedők, akikkel maguk a törzsfők is kötöttek adásvételi üzleteket a más törzsből kikerülő hadifoglyokról és saját törzsük egy részéről is. Ezeket az állapotokat 1890-ben Brüsszelben nemzetközi jogi egyezmény kívánta felszámolni, bár az emberkereskedelem rejtett formái továbbra is megmaradtak. A modern polgári államokban alapvető jelentőségű volt a magántulajdon szentségének elismerése, szemben a korlátokkal terhelt középkori illetve feudális tulajdonjogi viszonyokkal. A Petition of Right (1628), bár törvénnyé nem vált, azt jelentette, hogy a parlament két háza egyértelműen állást foglalt az angol alattvalók tulajdonának védelme mellett a kisajátításokkal és az önkényes adóztatással szemben. Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat preambuluma a veleszületett és elidegeníthetetlen jogok között sorolta fel a boldoguláshoz való jogot, ami alatt többek között a korlátok nélküli magántulajdonhoz való jogot értették, majd a szövetségi alkotmány első tíz kiegészítése (1791) között rögzítették azt a jogelvet, hogy magántulajdon közcélra történő kisajátítása esetén kártalanítás illeti a tulajdonost. A francia Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat a négy alapvető jog között másodikként nevezte meg a tulajdonhoz való jogot a szabadsághoz, a biztonsághoz és az elnyomással szembeni ellenálláshoz való jog mellett. Magát a Nyilatkozat tartalmát képező jogokat, többek között a magántulajdon szentségének az elvét és a közjó érdekében történő kisajátítás feltételeit (igazságos és előzetes kártalanítás) e négy alapvető jogból vezették le. Ilyen alkotmányjogi alapok után a modern természetjogi kodifikációk (elsősorban a porosz ALR, a francia Code Civil, illetve az osztrák OPTK) részleteiben is szabályozták a tulajdonjog szentségének elvét, ami a tulajdonjog teljességében jelent meg a tulajdonjog tárgya felett. Az árutulajdon kizárólagos és érinthetetlen lett: a polgár tulajdona tárgyát szabadon birtokolja, használja, rendelkezhet felőle, valamint joga van a dologra irányuló minden külső behatás kizárására, és mindez társadalmi állástól függetlenül illeti meg a tulajdonost. A 16-17. századi jogtudományban előtérbe került az a szemlélet, hogy a formátlan szerződések peresíthetők. A szerződés intézményének központi elemévé a megegyezés (consensus) vált, melynek komolynak, kölcsönösnek, igaznak, befejezettnek és kifejezettnek kellett lennie, bár kivételesen a hallgatólagos megegyezést is elfogadták, ha kellő módon igazolható volt a megléte. Ezt követően a természetjogászok a megegyezést a szerződések általános alapelvévé tették: a szerződés létrejötte elveszítette eddigi szerepét, csak az volt lényeges, hogy mi a rendeltetése és a funkciója. Eszerint az ALR visszterhes és ún. jótékony célú szerződéseket különböztetett meg. A szerződéskötési formalitások háttérbe szorításával elsőként a Code Civil fogalmazta meg kellő részletességgel a szerződési szabadság elvét, amely a magántulajdon szentségéből és a jogegyenlőségből közvetlenül következett. A formális jogegyenlőség megvalósításakor a szerződési szabadságot két irányba terjesztették ki: a szabad bérmunkás munkaerejére és az árutulajdonosok áruira vonatkozóan. E szabadság következtében a munkás szabadon vállalhatott bérmunkát és a tulajdonjog tartalmát képező rendelkezési jog realizálódott. A szerződési szabadság elmélete a 19-20. század fordulójára teljessé vált és a magánautonómia fontos biztosítéka lett. Tartalmát tekintve a formamentességet, a szerződő partner szabad megválasztását, a szerződés megkötésének vagy meg nem kötésének szabadságát és a szerződés tartalmának, különösen a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás mértékének a szabad meghatározását foglalta magába. A végrendelkezési szabadságot a jogtudomány ugyancsak a tulajdonjog szentségéből vezette le. Tartalmát tekintve a rendelkezési jog kiterjesztéséről volt szó, hiszen a végrendelkezés a tulajdonjog tárgyát képező dolgok felől halál esetére szóló rendelkezés, mely a leszármazók törvényes örökjoga ellenére történik. A végrendeleten (testamentum) vagy öröklési szerződésen alapuló, diszpozitív öröklés a középkorban másodlagos volt csak a vérrokonok törvényes, azaz szokásjogban rögzült öröklésével szemben. A végrendelkezés jelentősebb mértékben a római jog újjáélesztésével terjedt el és vált elfogadottá, de a hűbéri, úrbéli vagy családi kötöttségek ekkor is bizonyos gátat szabtak az öröklési jogban. Még a természetjogi kódexekben is eltérő volt annak megítélése, hogy a végrendeleti és a törvényes öröklés egymás mellett álljon (ALR, OPTK), vagy a végrendeleti öröklésre csak a törvényes öröklés hiányában kerülhessen sor. A forgalom biztonságának elve a kötelmi jogban a piac működésének feltételeként a gazdasági élet szereplői számára bír jelentőséggel. Tartalmát tekintve jogi biztosítékok rendszerét jelenti. Ebbe a körbe elsősorban a kártérítés intézménye tartozik. A szerződésen kívüli, jogellenes károkozáshoz fűződő kártérítést sem a modern jogtudomány találta fel. Jelenléte már az archaikus keleti jogokban és a római jogban is megvolt, majd az újjáélesztett római jogban fokozatosan bővült, és végül a természetjogászok a deliktuális felelősség általános tanává fejlesztették. Alapelvként rögzített tanukat az ALR, a Code Civil és az OPTK is átvette. Ezzel általánossá vált, hogy a vétkesen, azaz szándékosan vagy gondatlanul és jogellenesen okozott dologi vagy személyi jellegű kárért az elkövető kártérítéssel tartozik. A forgalom biztonságát szolgálja továbbá az ingatlan-nyilvántartás is. A nyilvánosság az ingatlanforgalomban, az ingatlanok megterhelésében, illetve öröklésében mindig is szerephez jutott. A középkorban német és közép-európai területeken a városokban és az uradalmakban vezettek külön e célra rendszeresített, fóliákból álló könyvekben nyilvántartást. A 18. századtól a telekhez kapcsolódó reális, dologi rendszerű ún. főkönyvek is létrejöttek, melyekbe a tulajdonjogot és az esetleges jelzálogjogot is 86 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A polgári állam és jog összehasonlító elemzése bejegyezték. A bejegyzést a felek írásban kérelmezték az oklevelek bemutatásával. A telekkönyvezés rendi rendszerét a polgári modernizáció során, az ingatlanszerzés rendi feltételeinek eltörlésével számolták fel. A modern telekkönyvek német, elsősorban porosz hatásra akkor jöttek létre, amikor a 19. század során viszonylag egységes, modern polgári ingatlanjog jött létre. Ezzel a telekkönyvi bejegyzés jogkeletkeztető hatást nyert. A forgalom biztonságát ezen kívül még számos intézmény, többek között a foglaló, a nem tulajdonostól jóhiszeműen szerző személy védelme vagy a szerződésszegés jogkövetkezményei is elősegítik. A fakultatív vagy kötelező polgári házasság elve szoros összefüggésben áll az egyéni és a felekezeti jogegyenlőséggel is. A házassági jogalkotás és jogalkalmazás a kereszténység államvallássá nyilvánítását követően (380) fokozatosan került át a civiljog területéről az egyház kizárólagos hatáskörébe. Ez a vallási szempontból homogén társadalmakban nem jelentett problémát, azonban a reformációt követően a legtöbb európai országban a helyzet megváltozott azzal, hogy vallási pluralizmus jött létre. Az egyházak ekkor arra törekedtek, hogy híveik maguk között, saját egyházi jogrendjük szerint házasodjanak. Ha azonban vegyes házasságra került sor (pl. a férj római katolikus, a feleség ágostai evangélikus vallású volt), felmerült a kérdés, hogy a férj vagy a feleség vallása szerint történjék a házasságkötés. Nyilvánvaló, hogy bármely fél egyházának színe előtt (in facie ecclesiae) léptek frigyre a felek, házastársa vallási tekintetben hátrányos helyzetbe került. Ezért a vegyes házasságok kérdése a 16. századot követően – a vegyes házasságból származó gyermekek vallásának meghatározásával és az egyházi anyakönyvezéssel együtt – az egyházak közötti konfliktusok elsődleges területét képezte. A polgári modernizáció során ezt a konfliktust többnyire a fakultatív vagy kötelező polgári házasság bevezetésével oldották fel. Következetes megoldást az utóbbi jelentett. A házassági jogalkotás és jogalkalmazás ezzel teljes egészében állami hatáskörbe került vissza, illetve a felekezeti házassági jog elveszítette polgári jogi joghatályát. A polgári házasságkötés a felek vallási viszonyait érintetlenül hagyta. A kérdéskört bővebben „A nővételtől az állami anyakönyvvezetőig. A magyar házassági köteléki jog és az európai modellek” c. monográfia (2006) tárgyalja. Ezek a klasszikus elvek az idők során továbbiakkal gazdagodtak. Gyakorlati megvalósításukban az egyes államokban szembetűnő különbségek voltak. A korai polgári átalakulások során gyakran kompromisszumos megoldások jöttek létre, vagy a forradalmi korszakot követően az államforma megváltozása egy-egy jogelv háttérbe szorulását eredményezte. Ez történt pl. Angliában 1660-ban, amikor a restauráció következtében az egyházi házassághoz tértek vissza. Ahol azonban a korábbi személyi és területi partikularizmussal terhelt jogrendet következetesen felszámolták, mint pl. Franciaországban, ott ezek az elvek továbbfejlődtek és egyre tisztábban lettek megfogalmazva. Alkotmányok mondták ki, majd részleteikben a nagy jogi kodifikációk szabályozták őket. Buktatót ebben a folyamatban az jelentett, ha a kódextervezet előkészítői túlzott filozófiai szárnyalással fogalmazták meg művüket, és az ideológiai elkötelezettség végleges túlzásokra vezette őket. Ha a régi joggal radikálisan szakítani akartak, kétségessé vált, hogy a frissen megalkotott új mennyiben felelhet meg a tényleges társadalmi igényeknek. Ennek a hibának a prototípusai a francia Code Civil előzményei, a forradalmi korszak törvénykönyv-tervezetei (1793-96) voltak. A nagy természetjogi kódexek közül a porosz ALR típushibája pedig volt az, hogy előbb kellő precizitással és tudományos igényességgel megfogalmazott egy elvet, majd a következő szakaszban rögtön az általános szabály alóli kivételek egész sorát adta meg, és ezzel az általános, természetjogi alapú szabályt önmaga rontotta le. A modern polgári államok jogrendjében a magánjog kiemelkedő jelentőséggel bír. A 18. századtól rohamos fejlődésnek indult, kialakult a magánjog-tudomány rendszere és új területekkel gazdagodott. Így a kereskedelmi jog, a munkajog vagy a hiteljog olyan részterületei voltak, melyek bizonyos önállóságra tettek szert. A polgári jog a modern jog legszélesebb területét képezi. A jogegyenlőség kérdése a modern büntetőjogban is alapvető jelentőséget nyert: a büntethetőség feltételei, az eljáró bíróságok hatásköri szabályai, a büntetés mértéke vagy a büntetés-végrehajtás nem függhet a társadalmi állástól, nemtől vagy egyéb tényezőtől, mindemellett vannak olyan személycsoportok, amelyekre saját büntető anyagi, eljárási és végrehajtási szabályok vonatkoznak. Ilyenek a fiatalkorúak és a katonai bíróságok előtt elbírálandó személyek ügyei. A jogegyenlőség gyakorlati megvalósításának szélsőséges példáját a guillotin névre keresztelt kivégzőeszköz bevezetése adta a francia forradalom során. Dr. Guillotin javaslatára egységesítették a halálbüntetés végrehajtását, ahhoz azonban a doktornak már semmi köze sem volt, hogy a lefejezés új eszközét róla nevezték el. A természetjog és a felvilágosodás a büntetőjog-tudományt is megtermékenyítette. Amikor Joseph von Sonnenfels, MáriaTerézia udvari jogásza kifejtette, hogy a bűncselekményeket pontos törvényi tényállásban kell rögzíteni, ez már nem volt előzmény nélküli törekvés: az újkortól kezdve számos jogforrásban törekedtek a büntetendő magatartások pontos meghatározására, ahogy azt a német birodalmi Carolina (1532), XIV. Lajos büntető ordonnance-a (1670) vagy az alsó-ausztriai Ferdiandea (1656) is jelzi. Sonnenfels művével egy időben (1764) jelent meg Cesare Beccaria itáliai büntetőjogász rövidke műve „A bűncselekményekről és a büntetésekről” címmel, melyben tételszerűen rögzítette azt, amit más szóhasználattal Sonnenfels is megfogalmazott: a nullum crimen sine lege (nincsen bűncselekmény törvény nélkül) értelmében csak az a 87 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A polgári állam és jog összehasonlító elemzése magatartás lehet bűncselekmény, amelyet a törvény kifejezetten annak nyilvánított. Eszerint a törvényhozó joga eldönteni, hogy mi a bűncselekmény, míg a jogalkalmazó feladata abban áll, hogy megvizsgálja, van-e olyan törvényi rendelkezés, amelyre ráillik az adott magatartás. Ha van olyan, akkor további feltételek fennforgása esetén az elkövető felelősségre vonható. A további feltételeket szintén csak a törvények határozhatják meg. A nullum crimen sine lege elv érvényesülése kizárja azt, hogy a büntető igazságszolgáltatás a végrehajtó hatalom önkényes befolyása alá kerüljön. Beccaria célja a büntetőjog modernizálása, az önkény és a kegyetlenség elleni küzdelem volt, ahogyan Sonnenfels is – nem kis kockázatot vállalva – ez ellen szólalt fel. Sonnenfels büntetőjogi nézeteit bővebben a „Jogtörténészportrék I. Werner Ogris” c. tanulmánykötet (2007) tartalmazza. Mária Terézia büntető törvénykönyve, a Constitutio Criminalis Theresiana (1768) alkalmazta a bűncselekmények törvényi meghatározásának követelményét, amely szerepelt a francia Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozatban is, majd ezt követően általánossá vált a modern büntetőjogi kódexekben. Jellemző módon a polgári demokráciák értékeit kétségbe vonó államokban írták csak felül, mint többek között a francia jakobinus diktatúra idején, a náci jogrendben az ún. egészséges népi érzület kategóriájával, illetve a kommunista Szovjetunióban a dolgozó nép ellensége kitétellel. A nullum crimen sine lege elv értelmezéséhez hozzátartozik az is, hogy pontosan meghatározzuk, mikor keletkezett az a jogszabály, amely alapján a felelősségre vonás történik. Az Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat előírta, hogy „mindenkit csak olyan törvény alapján lehet megbüntetni, amelyeket a bűncselekmény elkövetése előtt hoztak és hirdettek ki”, és ezzel a kontinentális büntetőjogban a későbbiekben általánossá vált a visszaható hatály tilalma. A common law büntetőjog léte miatt azonban ez az elv hiányzik az angolszász jogi dokumentumokból. Míg az előző elvben a bűncselekmény léte a kérdés, a nulla poena sine lege (nincsen büntetés törvény nélkül) elv a büntetés nemére vonatkozik. Beccaria szerint a büntetés akkor igazságos, ha a bűncselekmény súlyával egyező mértékű, mert a bűnözés legerősebb féke nem a büntetések kegyetlensége, hanem azok elmaradhatatlansága. A nulla poena sine lege elv tág értelemben ez azt jelenti, hogy a bűnelkövető csak olyan büntetéssel sújtható, melyet törvény állapít meg. Az elv szűk értelemben arra vonatkozik, hogy egy adott bűncselekmény elkövetője csak azzal a büntetéssel sújtható, melyet a törvény annak a bűncselekménynek a megvalósítása esetére kilátásba helyez. A büntetés mértékére vonatkozóan a bírónak kisebb-nagyobb mérlegelési lehetősége van attól függően, hogy az adott büntetőjog rendszere milyen. Abszolút határozott, szigorú büntetési rendszer esetén igazából a jogalkotó a mérlegelési lehetőséget kizárta, míg a relatív határozott büntetési rendszerben (pl. 5-8 évig terjedő szabadságvesztés a szankció) a bíró a törvény által meghatározott kereten belül mérlegel (pl. 6 év szabadságvesztés). Az abszolút határozott, szigorú büntetési rendszert alkalmazta az 1791. évi francia büntető törvénykönyv, ami a nemzetszuverenitás elvének merev érvényesítésével magyarázható. A törvénykönyv megalkotói azon az állásponton voltak, hogy a bíró jogalkalmazóként csak végrehajtja a törvényeket, önmaga azonban nem válhat jogalkotóvá a legkisebb mértékben sem. A későbbi törvénykönyvekben azonban a relatív határozott büntetési rendszer vált általánossá, mely szerint a büntetés mértékének megállapítása ugyan függ a bíró belátásától, a büntetés nemét és mértékének kereteit azonban a nulla poena sine lege elv értelmében a törvényhozó mindig maga határozza meg. Ez az elv az elmúlt 200 év politikai történései során ott is érvényesült, ahol a nullum crimen sine lege elvet figyelmen kívül hagyták. Az analógia tilalma elv a hasonlóság alapján történő ítélkezésnek szab gátat. Eszerint olyan magatartást nem lehet bűncselekményként értékelni, amelyet a törvény nem minősít annak, hanem csupán analóg egy bűncselekmény törvényi tényállásával. Az analógia tilalmát az angolszász jog területén a common law büntetőjog léte miatt nem találjuk meg a modern kori alkotmányos dokumentumokban. Szó szerint ugyan az Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat sem rögzítette, büntetőjogra vonatkozó cikkelyei azonban tiltották az önkényes ítélkezést, valamint a nem törvény alapján történő ítélkezést, azaz az analógia alkalmazását és a szokásjog alapján történő eljárást is. A modern büntetőjog elvei különösen rávilágítanak arra a fontos tényre, hogy ezek érvényesülése a gyakorlatban csak akkor lehetséges, ha az államépítési alapelvek biztosítják ehhez a feltételeket. E három utóbbi jogelv a törvények uralma államépítési elvben kapcsolódott egybe, és rendszerint együtt jelent meg a modern büntetőkódexekben, mint az Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozatra alapított 1791. évi francia kódexben illetve Napóleon Code Pénal-jában (1810) is, majd francia mintára más európai törvénykönyvekben. A modern büntetőjoghoz köthető a humanizmus elve is, melynek az anyagi jogi szabályokban, az eljárásban és a végrehajtásban is érvényesülnie kell. Sonnenfels és Beccaria egyaránt hangsúlyozta, hogy a büntetéseknek nem kegyetlennek, hanem az okozott sérelem nagyságával egyezőnek kell lennie, és a bűnüldözés hatékonysága nem a büntetőtörvények szigorából, hanem a felelősségre vonás elkerülhetetlenségéből fakad. Az önkényes jogalkalmazás pedig mindezt gátolja. Mindketten felléptek a tortúra alkalmazása és a halálbüntetés ellen is. Az angol Bill of Rights 1689-ben már rögzítette a „kegyetlen és szokatlan büntetések” tilalmát, majd erre a jogi 88 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A polgári állam és jog összehasonlító elemzése tradícióra alapítva az amerikai Bill of Rights körében is helyt kapott ugyanez az elv. Az Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat erre a felvilágosult, természetjogi alapú felfogásra hivatkozva rögzítette, hogy „meg kell büntetni azokat, akik önkényes intézkedéseket szorgalmaznak, hoznak, végrehajtanak vagy végrehajtatnak”, illetve „a törvény csak nyilvánvalóan szükséges büntetéseket szabhat ki”. A büntetőjog-tudomány csírái a 12. századi itáliai egyetemeken jelentek meg, igazi kezdetét mégis a 18. század jelentette, amikor először a filozófia keretein belül bontakozott ki. A büntetőjogot a filozófiai rendszerekkel akarták összefüggésbe hozni, illetve azokból levezetni, ezért nagy számú elmélet jött létre a felelősség alapjáról és a büntetőjog céljáról. A felvilágosodás követelménye volt, hogy az állam köteles előmozdítani az emberi mivolt biztosítását, azaz a felelősségre vonáskor nem lehet elfelejteni, hogy a terhelt is ember. Ez a humánus jelleg arra irányult, hogy a felelősségre vonás az elkövetők javára is szolgáljon, azaz a büntetés nevelő hatású legyen. A polgári kor büntetőtörvénykönyveinek emellett a fenti elvek érvényesítésével garanciális szerepük volt. Franz Liszt, a 19. század jeles jogtudósának szavaival élve mintegy a bűnözők Magna Cartájaként funkcionáltak és funkcionálnak ma is. A modern eljárásjogok az inkvizitórius rendszer felszámolását követően az akkuzatórius rendszerhez való visszatéréssel jöttek létre. Az akkuzatórius elvek azonban az eredeti változatnál sokkal fejlettebb, kifinomultabb formában jelentek meg olyan módon, hogy néhol bizonyos inkvizitórius vonásokat is magukba olvasztottak. Összességében elmondható, hogy a modern eljárásjogi elvek töredékét rögzítik csak az alkotmányos dokumentumok, többségük csak az eljárásjogi kódexekben szerepel. A modern eljárásjogok közös elvei a következők. A közvetlenség elve nem minden eljárásjogi törvénykönyvben szerepel expressis verbis, hanem a részletekből való általánosítással mutatható csak ki. Így jelen van abban a rendelkezésben is, hogy a tárgyaláson a bizonyítékok közvetlenül kerülnek megvizsgálásra. Ez a személyes észlelés akkor valósul meg, ha a bíróság valamennyi tagja, változatlan összetételben, mindvégig jelen van a bizonyítás felvételénél. Ha ez rendkívüli nehézségbe ütközik, szűk körben lehetőség van kiküldött vagy megkeresett bíró által történő felvételre. A közvetlenség elve megsérül akkor, ha származékos bizonyítékot használnak fel, amikor lehetne eredetit is (pl. hallomástanú az eredeti tanú helyett), vagy nem hallgatják ki a tárgyaláson azt, akinél rendkívüli nehézség nem állt fenn. A nyilvánosság elve alapvetően azt jelenti, hogy a tárgyaláson bárki jelen lehet. Ez magánérdek, de közérdek is egyben, mégis gyakran hangoztatott érv a nyilvánosság ellen, hogy a potenciális bűnelkövetőknek lehetőséget ad a felkészülésre, és a bűncselekmény erkölcstelensége a közerkölcsöt károsan befolyásolja. A nyilvánosságnak megkülönböztethető teljes (népnyilvánosság) és korlátozott (ügyfélnyilvánosság) változata. Az első a nyitott ajtók melletti tárgyalást jelenti, a második az ügyfelek, a tanúk, szakértők stb. perben való részvételét. Az elv ellenére lehetőség van a nyilvánosság kizárására is általában erkölcsi okokból, vagy ha a per tárgyát képező ügyben államtitok, illetve szolgálati titok van. A szóbeliség elvét az akkuzatórius eljárás tartópilléreként tartják számon. Ez az elv az előző kettővel szorosan összefügg és azokkal együtt értelmezendő. A bizonyítékok szabad mérlegelése a bíró szabadságát jelenti, ellentétben a középkori eljárásjogokkal, hiszen az akkuzatórius eljárásban eredetileg formális bizonyítékokat használtak (eskü, eskütárs, istenítélet), míg az anyagi igazság kiderítése érdekében az inkvizitórius eljárásban ezeket félre nem tették. Itt viszont a kötött bizonyítási rendszerrel a bizonyítékok konkrétan meghatározott értéket kaptak, azaz a bírói mérlegelés kizárt volt. A bírói függetlenség egyben államépítési és jogelv is. Különleges szerepe abból adódik, hogy megsértése esetén az igazságszolgáltatás lényegi tartalma károsul. A kontradiktórium a polgári eljárásjog területén a peres felek egymásnak való ellentmondását, a bíróság aktív részvételével zajló jogi küzdelmét jelenti. A büntetőeljárás jogban a kontradiktórium a funkciómegosztásban, a vád, a védelem és az ítélkezés elkülönülésében nyilvánul meg; ha ugyanis az eljárási feladatok nem oszlanak meg, azaz a bíró és a vádló azonos, a bírói önkény elkerülhetetlen. A modern polgári eljárásjog speciális elvei a peres felek rendelkezési joga és a tárgyalási elv. Az első azt jelenti, hogy a felek hatalmában van az eljárás kezdeményezése, az esetleges peren kívüli megegyezés és a kereset visszavonása is. A tárgyalási elv a bizonyítási eljárás során érvényesül azáltal, hogy minden bizonyítékot a tárgyaláson kell megvizsgálni. A modern büntetőeljárás-jog speciális elvei közé tartozik a laikus részvétel igénye. A laikus részvétel megvalósulhat a hivatásos bírák mellett működő ülnökök által, illetve esküdtbíráskodáson keresztül. Míg a bírósági ülnökök intézménye a kontinentális jogban gyökerezik, az esküdtbíráskodás rendszerét az angolszász jogrendszer termelte ki. Angliában a 11. századi normann hódítást követően az igazságszolgáltatásban fontos szerepet töltöttek be az ún. vádjuryk (nagyesküdtszékek) és 12 tagú kisjuryk (kisesküdtszékek). Míg a vádjuryk arról nyilatkoztak, hogy kik azok a személyek a kerületben, akik gonosztevők, azaz vád alá helyezendők, a kisjuryk a vándorbíró megjelenésekor a vádlott által elkövetett cselekmény tényállása és a bűnösség kérdésében foglaltak egyhangúan állást verdictjükben. Így a bíró feladata csak a büntetés mértékének a meghatározása vagy a vádlott felmentése maradt. A kisjuryk ma is fontos szereplői az angolszász igazságszolgáltatásnak. Az angol common law-ból átkerültek az amerikai gyarmatok, majd a független Egyesült államok jogrendjébe is. A 89 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A polgári állam és jog összehasonlító elemzése szövetségi Bill of Rights (1791) az elfogulatlan esküdtszékhez való jogot polgári ügyben a következőképp rögzítette: „A common law alapján folytatott bírói eljárás során, amennyiben a peresített érték 20 dollárnál magasabb, az esküdtszéki tárgyaláshoz való jog fennmarad, és az esküdtszék által megvizsgált tényt az Egyesült Államok bíróságai csak a common law szabályai szerint vizsgálhatják felül.” A Bill of Rights büntetőügyekben fenntartotta a vádesküdtszék intézményét is, mivel úgy rendelkezett, hogy „senkit sem lehet főbenjáró vagy súlyos bűncselekmény miatt felelősségre vonni, csak ha a vádesküdtszék vádindítványt vagy vádhatározatot terjesztett elő”. Az esküdtszékek kiemelkedő intézményei az egyetemes jogi kultúrának. A 18. század végétől a kontinentális jogban is szerepet kaptak. A francia 1791. évi büntetőeljárás-jogi törvénykönyv átvette azt a szabályt, hogy a vádhatározatot csak a vádesküdtszék hozhatja meg, míg a bűnösségről az ún. ítélőesküdtszék dönt. A napóleoni büntetőeljárás-jogi kódex azonban a vádesküdtszékeket megszüntette és helyettük az ún. vádtanácsot állította fel. Az ítélőesküdtszékeket csak a bűntettek elbírálására hagyta meg, míg a kihágások és vétségek esetében esküdtszék nélkül döntöttek. Más államokban, így Magyarországon is először a sajtó útján elkövetett bűncselekményeknél, majd a főbenjáró bűncselekményeknél alkalmaztak esküdtszékeket, francia mintára. A juryket az angolszász jogirodalom a társadalmi kontroll szükségességével indokolja. A védelem elvét fontossága miatt általában alkotmányi szinten, majd részleteiben büntetőeljárás-jogi kódexekben szabályozták. Tartalmát tekintve azt jelenti, hogy a büntetőeljárás alá vont személyt az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga. A védő nem vonható felelősségre a védelem ellátása során kifejtett véleménye miatt, és a védő személyét a vádlott szabadon választhatja meg, A védelem elvének tipikus alanya a terhelt és a védő, valamint mellékszemélyként a törvényes képviselő és a segítő (hozzátartozó). A mellékszemélyekre az elv alapvetően nem vonatkozik, mégis fontos szerepük lehet az ügy kimenetele tekintetében, mint ahogy ez a Dreyfus-perben is történt, melyben Emile Zola védelmi segítő volt. Mivel a büntetőeljárás-jog kényszerintézkedésekből és kényszert nem tartalmazó cselekményekből áll össze, fontos szerepe van a kényszerítő eszközök törvényességének. Ezt az elvet elsőként az angol Petion of Right (1628) tartalmazta: a parlament azt kérte I. Stuart Károlytól, hogy senkit se lehessen letartóztatni királyi parancsra az ok megjelölése és törvényes vád nélkül. Mivel ez a kezdeményezés törvényi elismerést ekkor nem nyert, 1679-ben a Habeas Corpus Act rendezte az angol polgár személyes szabadságát megsértő letartóztatás és vád alá helyezés jogi garanciáit az európai jogtörténetben egyedülálló módon. A habeas corpus intézményét az amerikai gyarmati jogrend is átvette, majd 1791-ben a szövetségi alkotmány első tíz kiegészítésével rögzítették a személyes szabadság védelmét szolgáló elvek körét, melyeket a bírói joggyakorlat értelmezett. A kontinentális Európában ilyen előzmények után az Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat megalkotói is kimondták, hogy „a törvénynek szigorúan meg kell torolnia minden olyan szigort, amely túlmegy az illető letartóztatásához szükséges rendszabályokon.” Az eljárási kódexek ezt úgy értelmezték, hogy a kényszerintézkedések csak eljárási célokra alkalmazhatók. Ilyen cél az eljárás résztvevői jelenlétének a biztosítása (pl. a tanú elővezetése, a terhelt őrizetbe vétele), a tárgyi bizonyítékok megszerzésének a biztosítása (pl. házkutatás, motozás) és a büntetőhatározatok végrehajtásának biztosítása (pl. lefoglalás, előzetes letartóztatás). A kényszerintézkedések fontos szabadságjogokat sértenek meg, ezért a jogalkotó feladata annak a pontos törvényi szabályozása, hogy ki, ki ellen és milyen esetben alkalmazhat kényszerintézkedést. A terhelt hátrányos helyzetének javítása érdekében a modern büntetőeljárás-jogi kódexekben kialakult az ún. favor defensionis (védelem kedvezménye) elvcsoport. Az alábbi öt elv ebbe a körbe tartozik. Az ártatlanság vélelme azt jelenti, hogy senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg. Az ártatlanság vélelme alkotmányos szintű alapjog, mely minden személyes véleményt kizár és mindenkire egyaránt vonatkozik. Első megfogalmazása a francia Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatban található: „(…) fel kell tételezni, hogy minden ember ártatlan, mielőtt bűnösnek nyilvánították (…)”. Az elv elnevezése két szempontból is kritikával illethető. Egyrészt a büntetőeljárásban nem az ártatlanság, hanem a bűnösség vagy a nem bűnösség megállapítására kerül sor. Ha a vádlott nem bűnös, felmentik a vád alól, vagy megszüntetik az eljárást. A bűnösség fogalompárja tehát nem az ártatlanság, hanem a nem bűnösség. Így például egy súlyos bűncselekmény elkövetője nem ártatlan, adott esetben mégsem vonható felelősségre, mert kóros elmeállapota büntethetőséget kizáró ok. A bíróság ebben az esetben azt állapítja meg, hogy az elkövető nem bűnös. Másrészt ez az elv nem vélelem, hanem ideiglenes igazság, mely csak addig áll fenn, míg a bíróság jogerős határozata a terheltet bűnösnek nem nyilvánítja. A terhelt hátrányos helyzetén javít az utolsó szóhoz való joga, amely különösebb magyarázatot nem igényel. A ne bis in idem elv, amely az amerikai jogi kultúrából (Bill of Rights) átvéve jelent meg Európában, azt jelenti, hogy „senkit sem lehet ugyanazon bűncselekményért kétszer életet vagy testi épséget fenyegető eljárás alá vonni”. Az in dubio mitius elv az enyhébb minősítés követelményét tartalmazza. Eszerint ha a bíró nem tudja eldönteni, hogy két vagy több szabály közül melyiket alkalmazza, akkor a terhelt számára kedvezőbbet kell választania. A favor defensionis körében végezetül meg kell említeni az in dubio pro reo elvet, mely szoros összefüggésben áll az ártatlanság vélelmével. Jelentése az, hogy a kétséget kizáróan nem bizonyított tényt nem lehet a terhelt terhére értékelni.


5. fejezet - V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása 1. 12. Az angol állam- és jogtörténet alapvonalai A szelíd éghajlatú Brit-szigeteken a megtelepedésre kedvező feltételek voltak, így Európa nyugati részének népfölöslege időről időre oda vándorolt. A lakosság zöme mindig délkeleten élt. Anglia legősibb lakosai a napimádat központját, a Stonehenge-t felépítő népcsoport tagjai voltak. I. e. 1700 körül Hollandia területéről és a Rajna vidékéről telepedett be az ún. Beaker Folk, a Serleg Népe, amely elkeveredett az őslakosokkal. I. e. 800 körül francia és német területekről érkeztek a kelták, belőlük jött létre a Serleg Népe felett uralkodó osztály. A számos kelta törzs közül a belga volt a legnagyobb, az országnak nevet mégis a brit törzs adott. A briteket az európai kereskedők pretaninak, a rómaiak britannesnek nevezeték. A kelták között a vezető tisztet a papi réteg, a druidák töltötték be, akik tanították és igazgatták a lakosságot. I. e. 55-54-ben Iulius Caesar sikertelen kísérletet tett a Brit-szigetek meghódításra, száz év múlva azonban Britannia, jobban mondva csak a mai Anglia területe római provincia lett. A többi területen megmaradtak a kelta törzsi keretek. Az 5. század elején a légiók egyenként kivonultak, így a szigetország római fennhatósága 410 után elenyészett. Az 5. században három germán törzs, az angolok, a szászok és a jüt törzs telepedett be, ennek következtében a kelták a peremterületekre húzódtak vissza. A 9. század közepén érkeztek a dánok, akik elsöprő invázióval foglalták el a területet. A szigetlakóknak a hódítókkal való találkozása sokszor véres volt és drámai. Egy, a dánok által lemészárolt keletangol uralkodó a keresztény hit mártírjainak sorát gyarapította. A másik oldalon 1002 novemberében Szent Briccius napján megadott jelre az angolszászok öldösték le ezrével a hódító dánokat. Az utolsó invázió az északnyugati francia térségből érkező normann hódítóké volt 1066 után. A normannok Harald király felett aratott 1066-os hastingsi győzeleme messze ható politikai és jogi következményekkel járt. Hódító Vilmos Hitvalló Eduárd törvényes leszármazójaként formált igényt az angol trónra, amit karddal és lovagsereggel érvényesített. A normann hódítók mint ismeretlen, veszélyeket rejtő, idegen vidéken előretörő hadsereg nyomultak előre. Sűrű erődítményhálózatot építettek fel, és jól megfontolt, saját létérdekük alapján fegyelmezetten összetartottak. Ennek során igen erős központi államhatalmat hoztak létre. Felfogásuk szerint Anglia egész területe a hódítás jogán a királyé, pontosabban az ingatlanokkal kapcsolatos minden jogcím végső soron az uralkodói jogcímre vezethető vissza. Ezen túl a föld tetemes részét és az erdőket a vadállománnyal együtt közvetlen tulajdonba az angol király kapta. Az uralkodók a földbirtokokat nem egy tömbben, hanem a katonai előretörést követő térnyerésnek megfelelően, sávokban, elszórva adományozták érdemeket szerzett hűséges embereiknek. A salisburyi gyűlés után (1086) megkövetelték az alvazallusoktól is – kiélezett esetben akár a közvetlen, esetleg engedetlen hűbérurával szemben is – a főhűbérúr, a király iránti engedelmességet, és így az uralkodó iránti általános hűség kategóriája formálódott ki, ami a többnyire frank mintát követő patrimoniális uralom összetartó erejévé vált. Az általános hűbéreskünek jelentős szerepe volt abban, hogy Angliában a frank utódállamokban megfigyelhető hűbéri széttagolódás elmaradt. A normann patrimoniális uralom a következőként valósult meg. A területi, a grófsági igazgatás központi figurájának, a sheriffnek méltósága nem volt átörökíthető, őket a királyi kincstár tisztviselői rendszeres és szoros számadás alá vonták. Hódító Vilmos uralkodása végén (1086-ban) egy nagy terjedelmű, átfogó összeírás, a Domesday Book vette számba az angol földeket birtoklási és szolgáltatási viszonyaik szerint. A történészek, a jogtörténészek számára felbecsülhetetlen értékű regiszter onnét nyerte nevét („az utolsó ítélet könyve”), hogy az összeírás kínos alapossággal történt, és az összeírásra kerülőket az adatközlés során a végítéletre utalva őszinteségre szólították fel. A központi hatalom szilárdságát az egész államgépezet szervezeti felépítése szolgálta. Az igazságszolgáltatás is az uralkodó és főtisztviselői szoros irányítása alatt állt. A Westminster székhelyű királyi főbíróságok a következők voltak: a kincstárt érintő ügyekkel foglalkozó bíróság a Court of Exchequer Chamber volt, ha két alattvaló állt egymással szemben, a bíróság a Common Pleas volt, és ha az ügy a korona érdekeit is érintette, a King’s Bench járt el. Ezek a központi királyi hatalmat –a bírósági bevételek miatt anyagi értelemben is – hasznosan szolgáló ítélkezési fórumok féltékenyen őrzött, nagy tekintéllyel és kiterjedt hatáskörrel rendelkeztek. A vidéket magas rangú királyi utazóbírák járták; működésüket a clarendoni assise (1166) kiadása után az esküdtszékek támogatták. A korszak viszonyai között modernnek számító normann igazságszolgáltatási rendszer jelentősen fokozta a központi hatalom erejét és intézkedéseinek hatékonyságát.


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása A középkori francia királyságba lazán illeszkedő normadiai hercegségen és az invázió nyomán meghódított Anglián kívül ugyancsak normann uralom alatt állt Szicília is, amely az állam- és jogfejlődésében messze megelőzte a korabeli Európa királyságait és különböző tartományait, főként az uralkodók hatalmi pozíciója és az ezt realizáló államszervezet centralizált rendje és jogi rendezettsége területén. Az európai, kontinentális gyökerekkel rendelkező, azaz eredetüknél fogva francia tartományúri pozícióból kiemelkedő angol uralkodóházak, elsősorban a Plantagenetek, évszázadokon keresztül szoros kapcsolatot tartottak fenn Franciaországgal. Aktívan bekapcsolódtak a korabeli keresztény államközösség nagy vállalkozásaiba, és többnyire részt vettek az európai államok diplomáciai intrikáiban és kisebb-nagyobb hadivállalkozásaiban is. Jó példa ezekre a mozgalmas eseményekre és fordulatokra Oroszlánszívű (I.) Richárd élete is, aki 1189-ben került az angol trónra. Herceg korában többször szembekerült, elsősorban anyja, Eleonóra felbujtására királyi atyjával, II. Henrikkel (1154-1189), a középkori angol királyság államszervezői talentummal megáldott igazi megszilárdítójával. Henrik igen keménykezű uralkodó volt. Konfliktusai közül igen nevezetes esetnek tekinthető, amikor sugalmazására hívei 1170 december végén az oltár előtt végeztek az urukkal szembeszegülő Thomas Becket canterburyi érsekkel. (Meg kell jegyezni, hogy a főpapot a katolikus egyház 1172-ben szentté avatta az egyház jogainak védelmében elszenvedett mártírhalála miatt, több mint három évszázaddal később VIII. Henriknek azonban volt gondja arra, hogy emlékünnepét betiltsa és földi maradványait elégettesse.) Oroszlánszívű Richárd trónra kerülve 1190-ben rögtön keresztes hadjáratra indult lovagjaival. A legenda szerint úgy vonult végig Európán a Szentföldre tartva, hogy az egész úton szuverénként viselkedett, és ennek során jogot formált arra, hogy ítéletet mondjon a kezébe került gonosztevők felett. Szicíliában telelt, rövidesen aztán összeveszett az ottani fejedelemmel, majd amikor Messina polgárai felkeltek ellene, fegyvereseivel megrohamozta a várost. Hamarosan komoly konfliktusba került II. Fülöp Ágost francia királlyal is. 1191-ben gazdag zsákmányt ejtve meghódította Ciprus gazdag szigetét. Az eseménydús út után 1191 nyarán a Szentföldön található Akkon kikötőjéhez és erődjéhez érkezett, amelyet a keresztesek már régóta eredmény nélkül ostromoltak. Itt tovább mélyült a szakadék az angol uralkodó és a francia király között, majd Richárd király komoly és végül igen súlyos következményekre vezető összeütközésbe keveredett BabenbergLipót osztrák herceggel. A gőgös, zabolátlan angol király ugyanis nem tudta elviselni, hogy a rangban alatta álló herceg csapatai Akkon megrohamozásakor kitűzték uruk zászlaját a városfalakra, ezzel jelezve Lipót zsákmányjogát. Richárd letépette a hadi jelvényeket. Ezt követően az összeférhetetlen angol uralkodó maga maradt a Szentföldön, kisebb győzelmeket aratott, Jeruzsálem és Ciprus koronája fölött rendelkezett kegyesen. Hamarosan azonban fegyverszünetet kellett kötnie a kiváló hadvezéri képességekkel és egyben mély uralkodói bölcsességgel felruházott ellenfelével, Szaladin szultánnal, majd ezután hazaindult az elhanyagolt Angliába. Hazatérése során, a viszontagságos úton igazi királyhoz méltóan viselkedett. A dalmáciai kikötővárosban, Raguzában például gazdag adományt tett egy templom felépítésére, a jószerencse azonban elfordult tőle. Hajótörést szenvedett az Adriai tengeren és zarándokként álcázva magát nagy vakmerőséggel szárazföldi úton folytatta útját. Halálos ellensége, Babenberg Lipót osztrák tartományának szívében, Bécs közelében 1192 decemberében azonban csapdába esett, és fogságba vetették Dürnstein várába. A fogságban tartás igazi szenzációnak számított Európában. Az osztrák herceg kellő ellenszolgáltatásért hamarosan átadta a számára túl nagy falatnak bizonyult és nem kis kellemetlenséget jelentő királyi foglyot VI. Henrik német-római császárnak. Az alkudozások nyomán létrejött egyezségben Richárd elismerte a császár főhatóságát, hódolt neki, óriási, 150 ezer ezüstmárkányi váltságdíjat ígért és egyéb, házasságokra vonatkozó és külpolitikai értékű engedményeket is kilátásba helyezett.Szabadságát visszanyerve Oroszlánszívű Richárd 1194-ben megfékezte trónjára törő testvérét, János herceget, majd ismételten megkoronáztatta magát. Miután nagylelkűen megbocsátott megtévedt, álnok öccsének, az európai kontinensre vonult rendet teremteni tartományaiban és birtokain. Négyéves hadjárat után kötött csak fegyverszünetet Fülöp Ágosttal, ezt követően azonban 1199 tavaszán egy vazallusa erődjét ostromolva halálos nyíllövést kapott. A kor vad erkölcseire jellemző, hogy a haldokló király ugyan kegyelmet adott a lövést leadó íjásznak, de testőrkapitánya királya elvesztése fölött érzett bánatában a Richárdot lelövő mesterlövész után küldetett, elfogatta őt és elevenen megnyúzatta. Richárdot a késői utókor, főként a romantika a „gonosz János herceggel” szemben a „jó király” mezébe öltöztette, alakja kapcsolatba került az íjász Robin Hoodról szóló népszerű legendával, és bevonult az angol regényirodalomba is. A kortársak azonban a vakmerő és bátor uralkodót inkább azért nevezték oroszlánszívűnek, mert a kétségtelen kiemelkedő vitézség nála zabolátlan természete miatt gyakorta kíméletlen kegyetlenségbe csapott át. Az angol rendiség kialakulása több történeti és politikai változás együtthatására vezethető vissza. A 13. század elején a francia királyok egyre fokozódó mértékben léptek fel nagyhatalmú vazallusuk ellen, aki egyidejűleg az angol királyi címet is viselte. Ennek során Földnélküli János serege a bouvines-i 1214-es ütközetben katasztrofális vereséget szenvedett a francia II. Fülöp Ágosttól és szövetségeseitől. Ezután János király erőteljesebben kívánt fellépni saját angol felségterületén a vereséggel végződő hadjárattól távolmaradt báróival szemben, ezért ún. távolmaradási illetéket, pajzspénzt követelt tőlük. Az angol bárók dühödt ellenállása nyomán 92 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása adta ki 1215. június 15-én a Magna Carta Libertatumot. Ebben a főrendek és az egyháziak jelentős pozíciókra tettek szert a királyi központi hatalommal szemben, és korlátozták annak hatalmi-politikai törekvéseit. Az ígéretek teljesítésének biztosítására megalkották az ellenállási jogot. Ez a rendi kiváltságokat tartalmazó oklevél sokszor nem hatályosult, amit több mint három tucatnyi megerősítése igazol. Az őrjöngő János király az aláírás után azonnal összetörte azt a díszes írószerszámot, amellyel röviddel azelőtt kézjegyével látta el az oklevelet, majd a pápával haladéktalanul felmenttette magát a kikényszerített ígéret teljesítése alól. Bár a Magna Carta keletkezésekor, az akkori aktuális politikai körülmények között inkább széttagoltságot okozott, jelentősége mégis nagy volt, amit az egyetemes alkotmánytörténet és a politikai tanok históriája szempontjából feltétlenül hangsúlyozni kell. A későbbiek folyamán ugyanis az önkényuralom, az abszolút királyi hatalom ellen fellépő, sokszor már polgári törekvésnek minősülő érvrendszerben az 1215-ben lefektetett előírások, elvek és stíluselemek rendszeresen megjelentek. Fordulatait sokszor a politikai összecsapásokban perdöntő közjogi argumentumként fogadták el. A rendiség kifejlődésének jelentős elemei a Magna Cartában már megtalálhatók, különösen a főrendek és az egyház tekintetében. A fent már említett ius resistendi (ellenállási jog) egyetemes alkotmánytörténeti jelentőségű megfogalmazását a Magna Carta 61. pontja a következőképpen tartalmazta. „Mindezeket a fent elmondottakat megengedtük Isten kedvéért, királyságunk megjavítása céljából, valamint a köztünk és a bárók közt keletkezett viszály kedvező lecsendesítése végett. Mindörökre örvendeni kívánván ezek teljes és szilárd tartósságának, az alább leírt biztonságot engedélyezzük nekik. Tudniillik azt, hogy a bárók válasszanak tetszésük szerint huszonöt bárót az országból, akik saját erejükhöz képest tartoznak őrizni, megtartani, s őriztetni a békét és szabadságokat, amelyeket nekik adtunk és jelen oklevelünkkel megerősítettünk, mégpedig olyképpen, hogyha mi vagy udvarbíránk vagy ballivusaink, vagy valaki közegeink közül hibázni fog valamiben és valaki ellen, vagy a béke és biztonság valamely cikkelyét át fogja hágni és a vétek a huszonöt báró közül négynek tudomására jut, akkor e négy báró keressen fel bennünket vagy távollétünkben udvarbíránkat és jelentse nekünk a sérelmet s kérje tőlünk egyúttal késedelem nélküli orvoslását. És ha mi – vagy ha országon kívül vagyunk, a mi udvarbíránk – a bejelentésétől számított negyven napon belül nem orvosolná a sérelmet, abban az esetben a négy báró ismertesse az ügyet a többi báróval a huszonöt közül. Ezek huszonöten pedig az egész ország közösségével nyugtalanítsanak és sanyargassanak bennünket minden módon, ahogyan csak bírják, vegyék be várainkat, foglalják el földjeinket, birtokainkat, amíg véleményük szerint az orvoslás meg nem történt. Személyünk, a királyné és gyermekeink személye azonban épségben maradjon. Mihelyt az orvoslás megtörtént, ragaszkodjanak ismét hozzánk, miként előbb tették. Az országból, aki akar, esküdjön meg arra, hogy a fentnevezett huszonöt báró parancsát teljesíteni fogja a felsorolt megtorlások végrehajtására, és hogy velük együtt fog bennünket sanyargatni, amennyire csak bír. Mi pedig nyilvánosan és szabadon engedélyt adunk eskü letételére annak, aki esküdni akar és senkit sem fogunk valaha is ebben megakadályozni. Az országból mindazok, akik vonakodnak maguktól és önként esküdni a huszonöt bárónak arra, hogy velük együtt nyugtalanítsanak és sanyargassanak bennünket, parancsunkból esküdjenek meg a fentebb mondottak szerint.” Tömören összefoglalva mindezt, a választott 25 báró a béke és szabadság őre lett. Ha a király vagy tisztviselői közül valaki megsértette a Carta szabályait, 4 báró keresi fel előbbieket az orvoslás végett. Ha a kitűzött 40 napos határidő eredménytelen, a bárók szankciókat léptetnek életbe, de ez a királyi családot nem érintheti. A következő évtizedekben az angol főnemesség további pozíciókat szerzett meg. III. Henrik külpolitikai manőverei gazdasági csődbe juttatták a kincstárat. 1258-ban a meghívott bárók fegyveresen jelentek meg a nagytanácsban (Great Council). Ez volt az utólag „őrjöngő parlamentnek” nevezett tanácskozás, melynek határozatait oxfordi provizióknak nevezzük. Ennek rendelkezései lényegében lehetővé tették a bárók számára a tényleges kormányzati tevékenység ellenőrzését. Az egyetemes jogfejlődés hasonlóan fontos, kiemelkedő eseménye és teljesítménye volt, hogy Angliában a 13. század végére megszilárdult a rendi parlament intézménye. 1265-ben Simon de Monfort, a nagyhatalmú normann báró a királyi hatalom ellen fellépve már egyfajta képviseleti szervvel kísérletezett, amikor két-két grófságból származó lovag mellett két-két városi polgárt is meghívott Westminsterbe, a Great Councillal közös rendi gyűlésre. A rendi intézmény megszilárdulása az ún. „mintaparlamenttel” következett be 1295-től. Ez a testület a Lordok Házából (House of Lords) és a Közrendűek Házából (House of Commons) állt. Az elsőben a bárók és főpapok kaptak helyet, akik eddig a Great Council tagjai voltak, míg a második kamarát a grófságok és a városok követei képezték. A rendi képviseleti szerv a későbbiek során a királyság központi döntéshozási mechanizmusának szerves eleme lett. Jogköre igen terjedelmesre formálódott ki az évszázadok folyamán: a legjelentősebb, hogy törvényeket hozott, adókat szavazott meg az uralkodónak, diplomáciai kérdésekben foglalt állást, az uralkodó dinasztia többnyire külpolitikai érdekeket érintő házassági politikáját befolyásolta és kiemelt esetekben bíróságként is eljárhatott. Szemben az általános kontinentális gyakorlattal, az abszolutizmus idején sem tudták az uralkodók végérvényesen háttérbe szorítani. A modern polgári parlamentarizmus szerves gyökerei ebben a rendi jellegű angol törvényhozó gyűlésben találhatók meg.


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása Az angol abszolutizmus a főnemesség nagy részét kiirtó anarchia, a hadviselő York és Lancaster család címerjelvényéről elnevezett „rózsák háborúja” után alakult ki. VII. Tudor Henrik (1485-1509) egy olyan többmenetű polgárháborút (1455-1485) követően hozott megbékélést, amikor az egyes csatákban, ahogyan William Shakespeare királydrámájában, a VI. Henrik című művében írja, a fiú megölhette édesapját, vagy gyilkos fegyverével a gyermek atyjával végezhetett. A drámaírás kimagasló alakja írásaiban politikai propagandát is kifejtett a győztes Tudor-dinasztia érdekében, amikor a történelmi realitásokon bizonyos tekintetben túllépve ábrázolta pokolfekete lelkű, nyomorék szörnyetegnek III. Richárd királyt. A polgárháború lezárása után megszilárdult rendszerben a rendiségből számos intézmény fennmaradt, az uralkodók azonban gyakran felsőbírósági eszközökkel és a félelmetes hírű különbíróságokkal (Csillagkamara, Északi Tanács) érvényesítették akaratukat. Az abszolutizmust szolgálta a reformáció szigetországi változata is, az anglikán egyház. 1534-ben az Act of Supremacy értelmében az anglikán egyház feje az uralkodó lett, szemben az eddigi pápai főséggel, ami a katolikus korszak angol nemzeti egyháza felett fennállt. Ezek után a királyi abszolutizmus ellen irányuló politikai törekvések Angliában rendszerint vallási köntösben jelentkeztek. Ilyenek voltak a keményen elfojtott, katolikus restaurációs törekvések és a királygyilkos merényleteket is forraló összeesküvések, de még nagyobb alkotmánytörténeti-politikatörténeti jelentőségre tettek szert a különféle puritán mozgalmak. Megemlíthető még, hogy a Tudorok abszolutizmusa – VII. Henriktől (1485-1509) VIII. Henriken át (1509-1547) VI. Eduárd (1547-1553), valamint Véres Mária (1553-1558) rövid, de eseménydús uralmát követően az igen népszerű „szűz királynő”, I. Erzsébet uralmáig (1558-1603) – a parlamenttel szemben inkább óvatos volt, és az uralkodók együttműködésre törekedtek. Az éles politikai fordulatokat és véres események tömegét hozó korszak egyik mártírja lett az utópista állam gondolatát is kidolgozó Thomas Morus (1478-1535), akinek politikai lelkiismerete az ingatag viszonyok között is állandó maradt. Anglia tengeri nagyhatalommá I. Erzsébet uralma idején vált. Természetesen az angol expanzió mögött a társadalom vezető elitjeinek és a koronának az egyetértése állt. A királynő uralkodói képességeivel még élete végén is fenn tudta tartani ezt a konszenzust. Amikor 1601 végén értesült a monopóliumokkal kapcsolatos ellentétekről, magához idézte a vezető parlamenti politikusokat. Úgy nyilatkozott, hogy népének ragaszkodása többet ér számára a világ minden kincsénél. Kiemelte, hogy koronájának legfőbb ékessége az, hogy alattvalóit szíve szeretetével kormányozhatja. Intézkedett a sérelmek megszüntetéséről, és kijelentette: „Csak addig akarok élni és uralkodni, amíg életem és kormányzásom az Önök javát szolgálja. S ha láttak is már, látni fognak ezen a trónuson nálam hatalmasabb és bölcsebb fejedelmeket is, – nem volt és nem lesz még egy királyuk, aki Önöket teljes szívéből jobban szeretné, mint én.” A 17. század első felében azonban a skót származású Stuartok igyekeztek a parlament nélkül uralkodni. Erőszakos, abszolút kormányzásuk nem szolgálta népszerűségüket, de az sem, hogy nagyhatalmú kegyencekkel kormányoztak. Ellenük hangolta népüket az is, hogy kincstári megfontolásból egyre nagyobb számban osztogattak egyedárusítási engedélyeket, monopóliumokat. A szabad forgalomból kivont termékek sora a gyarmatáruktól a mindennapi élet cikkeitől az ablaküvegekig és a Bibliáig terjedt. Anglia alapvető érdekei ellenére I. Jakab (1603-1625) és I. Károly (1625-1649) idején az ország katolikus külpolitikai orientációt követett. Ehhez járult még, hogy jogtalan közterheket vetettek ki sokszor rég elfelejtett, fiskális furfangokkal most előráncigált ősi jogcímekkel. Az ellenszegülő alattvalók ellen katonai beszállásolással, valamint hadbíróságokkal léptek fel, továbbá üldözték a politikailag és vallási szempontból is egyre inkább aktivizálódó és a hatalom számára kényelmetlenné váló puritánokat. Ezeket a kiterjedt sérelmeket tükrözte a parlament két háza által 1628-ban a királyhoz intézett kérvény, a Petition of Right. Ebben a nevezetes közjogi dokumentumban a parlament először is azt kérte, hogy a jövőben az ő hozzájárulása nélkül az uralkodó ne követeljen újabb adókat, adományokat, kölcsönöket, és ne kényszerítsen senkit ilyenek megfizetésére, másodszor azt, hogy senkit ne lehessen letartóztatni királyi parancsra az ok megjelölése és törvényes vád nélkül, harmadszor azt, hogy a katonai beszállásolásokkal hagyjanak fel, végül pedig, hogy a polgári személyekre a hadijog alkalmazását szüntessék meg. A gazdasági csőd és a skót háború katonai vereségei 1640-ben kikényszerítették a parlament összehívását. 1642ig kompromisszumos helyzet alakult ki, ennek keretében a király vérző szívvel bár, de kivégeztette a nép által gyűlölt kegyenceit, Strafford lord királyi főtanácsost és Laud canterbury érseket. Számos intézkedéssel korlátozták a királyi jogokat és orvosolták a sérelmek jelentős részét. Mindez egyfajta „jogi forradalomnak” tekinthető. 1642-ben, miután az uralkodó eléggé ügyetlenül erőszakosan próbált fellépni a parlament ellen, a politikai erők polarizálódtak. Ezután kezdődött meg a hosszú és véres polgárháború. A fegyveres összecsapásokat 1648 végén OliverCromwell kiváló harci szellemű, „vasbordájú” lovasságával kivívott katonai győzelme zárta le időlegesen.


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása Az angol forradalom eseményei kitermeltek egy kemény, puritán politikus és hadvezértípust. Cromwell (15991658) szigorú puritán nevelésben részesült, személyisége cambridge-i tanulmányok, parlamenti gyakorlat és családi gazdálkodás következtében formálódott. A polgárháború idején katonai karrierje a legmagasabb szintre emelte, csaták sorozatában, így különösen 1644-ben Marston Moornál, majd 1645-ben Nasebynél verte meg a királypártiakat. 1648 végén megtisztította a parlamentet, majd irányítása mellett különbíróság ítélte halálra I. Károlyt. A köztársaság élén a következő években sikeres politikát folytatott. Elegendő volt számára a lordprotektori hatalom és méltóság, a felkínált királyi címet visszautasította. Hatalmi rendszere azonban csak kevéssel élte túl halálát. John Hampden (1594-1643) régi nemesi családból származott. Nagy népszerűségre tett szert, amikor megtagadta az I. Károly által kivetett törvénytelen adó, az ún. hajópénz megfizetését. A hosszú parlament egyik vezéralakja lett, és egyike volt azon öt képviselőnek, akiket a király el akart fogatni a parlament üléstermében. A polgárháborúban lovasezrede élén 1643-ban hősi halált halt. John Pym (+1643) részt vett a Strafford lord elleni vádirat szerkesztésében és vezető szerepet játszott a parlamentben. 1642 januárjában I. Károly őt is el akarta fogatni, London lakossága azonban diadalmenetben vitte vissza a parlamentbe. Henry Ireton (1615-1651) hadvezérként tűnt ki. Cromwell veje lett, és tagja volt annak a törvényszéknek, amely I. Károlyt halálra ítélte. A restauráció idején holttestét kiásták és meggyalázták. A parlament megcsonkítását követően 1649-ben I. Stuart Károlyt perbe fogták és elítélték. A király perében egy százharminc tagból álló különbíróság járt el. Sokan azonban nem vállaltak közreműködést ebben a nem veszélytelen jogi procedúrában. Ennek ellenére 1649. január 8-án mégis megkezdődött a tárgyalás az eljárási szabályok megállapítása céljából. A vád szerint a király visszaélt hatalmával, mert a monarchia jellege és hatalma korlátozott volt Angliában. A vádlott zsarnoki és korlátozásoktól mentes abszolút hatalom kiépítésére törekedett, népét szabadságaitól és jogaitól meg kívánta fosztani. A vád szerint döntő súllyal esett a latba, hogy a polgárháború esztendői során az angol uralkodó véres háborút indított és folytatott saját népe ellen. I. Károly vitatta a bíróság joghatóságát és arra hivatkozott, hogy elsősorban Istennek tartozik felelősséggel, másodsorban pedig kötelezettségei vannak népe iránt, ilyen felelőssége azonban az alsóház tekintetében nincs. A király hiába érvelt szuverén volta mellett. Mindezekkel szemben a bíróság elnöke arra hivatkozott, hogy a legfőbb hatalom forrása nem a király, hanem a jog maga, és ebben az összefüggésben a király csak megbízott tisztségviselő. A parlament a nép panaszait hivatott orvosolni, és az angol királyok sohasem kerekedtek a parlament fölé. A koronázási eskü pedig olyan szerződés a király és a nép között, amely alapján a nép engedelmességgel tartozik uralkodójának, míg az uralkodónak meg kell védelmeznie saját népét. Ha pedig a fejedelem nem teljesíti ez irányú kötelezettségeit, a kötelék megszakad, és az angol király szuverén állása megszűnik. A bíróság elnöke felolvastatta az ítélet szövegét: I. Stuart Károlyt, a zsarnokot, a hazaárulót, a gyilkost és az állami közösség ellenségét halálra ítélték. Az ítéletet 1649. január 30-án végrehajtották. Jellemző volt Anglia tradicionális világára és a monarchikus érzelmek mély gyökereire, hogy a külföldi királyi udvarok diplomáciai közbenjárásán kívül és a skót parlament folyamodványán túl a király korábbi miniszterei közül négyen kínálták fel saját életüket uruk életéért cserébe. A vérpadra juttatott uralkodó fejének lehullása után Anglia 1649-1653-ig köztársaság lett, de hamarosan Cromwell Oliver katonai erőn alapuló diktatúrája következett. Ennek politikai-közjogi mechanizmusa, a lordprotektorátus rendszere az 1653-as írott alkotmányon, az úgynevezett „Kormányzati eszközön” nyugodott, azonban a rendszer nem tudott stabilizálódni. Az államfő ismételten hívott össze és oszlatott fel parlamenteket, ha veszélyes volt azok összetétele és nemkívánatos irányt vett a működésük. Nem egy esetben részletes alkotmánytervezet is készült, mint az „Alázatos kérelem és tanács” címet viselő munkálat 1656-ban. Az országot katonai körzetekre osztották, amelyek élén kiterjedt hatáskörű katonai parancsnokok álltak. Ugyanakkor az angol csapatok és hajórajok sorozatos katonai sikereket értek el Írországban, az európai kontinensen és a világtengereken. A hollandokkal szemben való energikus fellépés egyik igen hatékony eszköze volt az 1651-es Hajózási Törvény (Navigation Act), melynek értelmében Angliába gyarmati területekről idegen árut csak angol hajó hozhatott be. A kérdéses terméket előállító európai ország saját hajóján ugyan szállíthatott árut, de ezt magas vámmal terhelték. Mindez a németalföldi kereskedőket és hajósokat – a „tengerek fuvarosait” – olyannyira sértette, hogy tengeri háborúk kirobbanásának lett az előidézője, amelyekben végül is a holland hajórajok kétségtelen bátorságuk és admirálisaik tehetsége ellenére alulmaradtak, nem utolsósorban azért, mert az angol hadihajók minőségi fejlesztését a holland kikötők elhomokosodása miatt nem tudták követni, így a britek minőségi fölényre tettek szert a sorhajók tekintetében. Meg kell említeni, hogy a puritán szellemiségű angol fegyveres erő sokszor járt el kifejezetten brutális módon, ami az írországi hadszíntéren hadifoglyok kegyetlen lemészárlásában nyilvánult meg. Cromwell halála (1658) után fia vette át az állam irányítását. Richard azonban nem rendelkezett olyan képességekkel, amellyel fenn lehetett volna tartani atyja erőskezű hatalmát. Az angol társadalom stabilizációs igénye fokozódott, és ennek során Monck tábornok segítségével katonai puccsal 1660-ban visszatérhetett a monarchia. A restauráció korszaka azonban csak néhány évtizedig tartott. A forradalom alapvető vívmányait nem lehetett meg nem történtté tenni. A forradalom utáni megtorlást az ún. kegyelmi törvény korlátozta, 95 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása ugyanakkor a „királygyilkosok” korábbi cselekedeteit hátborzongatóan látványos kivégzési ceremóniák keretében szankcionálták, amelyet az időközben elhaltak földi maradványai sem kerültek el. A visszatért Stuartok megpróbálták felújítani az abszolutizmust. II. Károly (1660-1685) esetében óvatosan, ellenállásra találva vissza-vissza húzódva, ezzel ellentétben a jó képességű, de erőszakos, öntelt uralkodói habitusú II. Jakabnál (1685-1688) magabiztos és merev fellépéssel történtek az erre irányuló kísérletek. Sajátos módon a restauráció éveiben jelentős előrelépés történt a személy szabadságát védő büntetőeljárás-jogi garanciák tekintetében, hiszen 1679-ben a Habeas Corpus Act modernizálta a középkori gyökerekkel bíró ún. writ of habeas corpus intézményét. A középkori angol eljárásjogban, ha a királyi bíróságok vagy erre feljogosított főtisztviselők ilyen writet adtak ki, a parancsban meghagyták a letartóztatást foganatosító szerveknek, hogy a lefogott személyt állítsák bíróság elé, hogy az felülvizsgálhassa a letartóztatás okát és jogosságát. Ebben a kérdésben az 1628-as Jogok Kérvénye, és egy 1641-es parlamenti határozat már rendelkezett, ezek azonban nem voltak egyértelműen megnyugtató eljárásjogi megoldások. 1679-ben a következő módosítás történt. A letartóztatott személy hat órán belül kérhette az elfogatási parancs kezéhez adását. A Londonban székelő rendes királyi bírósághoz a letartóztatottak vagy jogi képviselőik kérvénnyel fordulhattak, mellékelve az elfogó parancsot is. A habeas corpus parancsot a bíróság adta ki, erre a börtönfelügyelő jelentést tett, amelyben megjelölte a lefogás okát és egyben azt is kijelentette, hogy a kibocsátásra kerülő bírósági határozat nyomán a letartóztatottat ki fogja adni. A letartóztatottnak a bíróság elé állítására húsz napon belül sort kellett keríteni. Súlyosan büntették, ha a fogház vezető tisztviselője elmulasztotta a letartóztatott előállítását vagy megtagadta az elfogatási parancs kiadását. A főtörvényszéki bíró ezek után vizsgálatot folytatott, majd határozatot hozott: szabadlábra helyeztette vagy visszaküldte a gyanúsítottat a fogházba, esetleg a későbbi gyakorlat szerint olyan óvadékot kívánt tőle, amely nem lehetett magas összegű. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a legsúlyosabb bűncselekményeknél, hűtlenség és felségsértés esetén nem volt követelhető a habeas corpus parancs kiadása. A jogintézmény működését egyébként az állam biztonságát szolgálva és a dolgok természetéből következő módon rendszeresen felfüggesztették háborús időkben, vagy akkor, ha valamilyen belső zavargás veszélye fenyegetett. 1816-ban azonban a habeas corpus újabb szabályozása kiterjesztette a törvény hatályát minden szabadságelvonásra, bármilyen jogcímen következett is be az. Az önkényes királyi intézkedések hatására 1688-ban az angol politikai közvélemény és a hatalmi tényezők által egyértelműen támogatott parlament külső segítséget vett igénybe az uralkodói zsarnokság ellen. A korona és a parlament megismétlődő konfliktusában az erőviszonyok már egyértelműen eltolódtak. Míg I. Károly letörésére sokéves, kegyetlen polgárháborúra volt szükség, II. Stuart Jakab uralmát néhány hét alatt elsöpörték. Az uralkodót hadserege és hívei cserbenhagyták. Utolsó szimbolikus cselekedetként a Temzébe dobta királyi nagypecsétjét és Franciaországba menekült. Ezt követően I. Károly leánya, Stuart Mária és férje, Orániai Vilmos, a protestáns vallású németalföldi helytartó jutott hatalomra (1689-1702), akiket a parlament hívott meg a trónra. Az 1688-as ún. dicsőséges forradalom eredményeit két jeles, egyetemes alkotmány- és jogtörténeti jelentőséggel bíró közjogi dokumentum, az 1689-es Bill of Rights (Jogok Törvénye) és az 1701-es Act of Settlement (Trónöröklési Törvény) rögzítette. A Bill of Rights a jellegzetes korabeli angol politikai-jogi stílusnak felelt meg. Tizenkét pontban sorolták fel mindazokat a cselekményeket és merényleteket, amelyekkel II. Stuart Jakab „megkísérelte fölforgatni és kiirtani a protestáns vallást és a királyság törvényeit és szabadságait”, a „királyi bűnlajstrom” után pedig olyan rendelkezések következtek, amelyek az önkényes királyi hatalmat voltak hivatottak a jövőben hatékonyan korlátozni. Ezek a következők voltak.

Megjegyzés „És midőn ennek folytán a nevezett egyházi és világi lordok és alsóház mint a nép szabad képviselete összegyűlt, és komolyan megfontolta a legjobb eszközöket a nevezett cél elérésére, először is azon nyilatkozatot teszik (mint elődeik tették hasonló esetekben) a mellett, hogy régi jogaikat és szabadságaikat teljesen igénybe veszik, és magoknak biztosítják: Hogy bitorlott hatalom királyi tekintély által törvényt alkotni, vagy törvény végrehajtását megakadályozni a parlament beleegyezése nélkül törvénytelen. Hogy bitorlott hatalom királyi tekintély által a törvénytől vagy a törvény végrehajtásától diszpenzációt adni, mint az utóbbi időben történt és gyakoroltatott, törvénytelen. Hogy az egyházi ügyek végetti törvényszék felállítására kinevezett bizottmány, úgyszintén minden hasonló bizottmány és törvényszék törvénytelen és veszedelmes. 96 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása Hogy a korona részére történő pénzszedés, az előjog ürügye alatt a parlament beleegyezése nélkül törvénytelen. Hogy az alattvalók joga folyamodványt intézni a királyhoz, és az ily folyamodványokérti elfogatás és törvényszéki üldözés törvénytelen. Hogy egy állandó hadsereg tartása a királyságban béke idején, hacsak nem a parlament beleegyezésével történik, törvény ellen van. Hogy az alattvalók, akik protestánsok, fegyvert hordozhatnak, mely rangjukhoz illő, és a törvény által meg van engedve. Hogy a parlament tagjai választásának szabadnak kell lenni. Hogy a parlamentbeli szabad szólás és vitázás nem akadályozható, és nem lehet tárgya semmiféle vizsgálatnak, semmiféle törvényszék előtt, a parlamentet kivéve. Hogy sem túlságos óvadék nem követeltethetik, sem nagy pénzbírság, és kegyetlen vagy szokatlan büntetés ki nem szabható. Hogy az esküdtek névsora törvényes alakban állíttassék ki, és tétessék közzé, és hogy az esküdteknek, kiknek felségárulási ügyekben kell ítélnie, független birtokok tulajdonosainak kell lennie. Hogy a pénzbüntetésre vonatkozó minden kötelezettségek és ígéretek, melyek magánszemélyek által törvényszéki ítélet előtt tétettek, törvénytelenek és semmisek, és Hogy a sérelmek megszüntetésére, a törvények javítására, erősítésére és fenntartására gyakori parlamentek tartandók. És a parlament tagjai igénybe veszik és követelik az itt előre bocsátott határozmányokat, mint kétsége vonhataltan jogaikat és szabadságaikat, és semminemű nyilatkozvány, törvényszéki ítélet, cselekvény ne vonatkozzék jövendőben a nép hátrányára (...).” Ezek a polgári parlamentarizmussal és szabadságjogokkal kapcsolatos közjogi szabályok kizárták a királyi önkény szinte minden lehetőségét, a törvények hatályának felfüggesztését, hatályuk alól egyesek felmentését, a petíciók miatt a kérvényezők önkényes vád alá helyezését, a parlamentben elhangzott beszédek megtorlását, a parlamenti jóváhagyás nélküli közteherkivetést, és megakadályozták békeidőben az állandó hadsereg egységeinek fenntartását. Ugyanekkor a büntető igazságszolgáltatás terén is fontos intézkedések történtek. Tiltották a személyi szabadságot biztosító, a törvénytelen letartóztatások ellen garanciákat nyújtó habeas corpus eljárás során a túlzott óvadék követelését, és tilalmazták a kegyetlen és szokatlan büntetéseket. Mindezek a jogtörténeti gyökerekre visszanyúlóan tradicionális angol jogi stílusban, de igazából mégis modern tartalommal megfogalmazott elvek hatottak később az amerikai alkotmányfejlődésre. Az egész egyetemes politikai-jogi kultúra szerves részét alkotják és az állampolgári szabadságjogok kiemelkedően fontos garanciáját jelentik. Az 1701. évi Act of Settlement mindenekelőtt azt mondta ki, hogy a trón várományosa a hannoveri választófejedelmi dinasztia öröklési rend szerint meghatározott sarja. A trónra lépés feltétele volt azonban, hogy az uralkodó nem lesz vallása szerint katolikus, és nem választ katolikus házastársat. A törvény jogot adott a parlamentnek arra, hogy a trónöröklés rendjén változtasson, majd tovább szűkítette az uralkodói jogokat: a király nem adhat kegyelmet a parlament által felelősségre vont személyeknek, idegeneket nem hívhat a tanácsba, az uralkodó csak a parlament bizalmát élvező főtisztviselőket nevezhet ki és köteles a Titkos Tanács tanácsait megfogadni. Egy további rendelkezés az idegen eredetű dinasztiának szólt. Kimondta, hogy idegen uralkodó nem kényszerítheti háborúba az angol népet olyan territóriumok megvédése érdekében, amelyek nem tartoztak az angol koronához. Végezetül a törvény azt is rögzítette, hogy a bírókat csak a parlament hozzájárulásával lehet elmozdítani. Mindezek a közjogi szabályok azt eredményezték, hogy a politikai erőviszonyok véglegesen eltolódtak a parlament javára. Az angol uralkodó hátrányos hatalmi helyzetbe került. Német földről kikerülve eleinte még angolul sem tudott tökéletesen I. György, „politikai” terepismerete alig volt, párthívei még kevésbé. Nem lehetett hadereje, kormányát hamarosan a parlament bizalmát élvező többségi pártból kellett kialakítania. A parlament többségi pártjából alakított kormány tagjai, a miniszterek a szintén pártpolitikus miniszterelnöktől függtek, együttesen politikai felelősséggel tartoztak, és szakterületükért is egyénileg feleltek. A testület politikailag homogén volt. Az európai jogtörténetben a végrehajtó hatalom felelősségének differenciált 97 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása meghatározása a parlamentarizmus kialakítása során mintaadó lett. Ezt a szisztémát jelölték az államtudományok kabinetrendszer elnevezéssel. A gyakorlatban érvényesülő elvek társadalomelméleti, hatalomfilozófiai megalapozása Hobbes (1588-1679) és különösen Locke tudományos munkáiban történt meg. Az angol bírói kar függetlenségét meghatározó mértékben szilárdította meg az a trónöröklési törvényben található rendelkezés, amely szerint a bíró kinevezése addig szól, ameddig jó magatartást tanúsít. Ez a megoldás a gyakorlatban az életfogytig tartó bírói kinevezéssel tekinthető egyenértékűnek. Jelentősége abban is megnyilvánult, hogy a bírók az angol jogászságon belül kiemelkedő helyzetben voltak és magas presztízst élveztek. Az angol királyt továbbra is általános és tradicionális tisztelet övezi. Az alkotmányjogban, de az angol közvéleményben is elevenen él az a fikció, hogy „az angol uralkodó soha nem követhet el gonoszat, de végtelen sok jót tehet”. A fenti szisztéma jegyében az angol államiság jelképe, a király ugyan uralkodik, azonban mégsem kormányoz (King in the Parliament). Anglia a 19. században az addig nem tapasztalt mértékű gazdasági fellendülés következtében, az ipari forradalom nyomán a világ műhelye lett. A büszke Albion államélete a liberális politika csodált és egyben legfontosabb nemzetközi modellje lett számos állam számára, amely a polgári modernizáció útjára lépett. A parlamenti demokrácia folyamatos kiteljesedése megfigyelhető volt a parlamenti választójog bővülésében. Ennek a folyamatnak legfontosabb alkotmányjogi dokumentumai az 1832-es, ún. első parlamenti választójogi reformtörvény, illetve az 1867. évben kiadott ún. második parlamenti választójogi reformtörvény voltak. Az 1832-es választójogi törvény megszüntette azokat az anomáliákat, amelyeket az elnéptelenedett választókerületeket képező kis települések jelentettek. Ezeket éppen megvesztegethetőségük miatt „zseb”- vagy „rohadt” kerületeknek nevezték. Ezzel ellentétben a megnőtt jelentőségű, városi települések új választókerületet képeztek. A grófságokban annak volt választójoga, akinek földtulajdona biztosított évi tíz fontot meghaladó jövedelmet. A bérlőknek csak hosszú lejáratú bérlet esetén, a városokban az ingatlantulajdon, és a bérlet után akkor járt választójog, ha a jövedelem és a bérösszeg a tíz fontot meghaladta. A 19. század közepén a passzív választójog cenzusát megszüntették. Ezekkel az intézkedésekkel a liberális politikai körök nyertek választóbázist és ennek megfelelően kormányzati pozícióik is erősödtek. 1867-ben tovább bővült a választójoggal rendelkező polgárok köre, 1872-ben bevezették a titkos szavazást, 1918-ban pedig a nők kaptak választójogot. A klasszikus polgári korszak jellemzője volt a politikai váltógazdaság is, amit a szakirodalom a „parlamenti inga” elnevezéssel is illet. Tartalma abban állt, hogy a konzervatívok és a liberálisok rendszerient egy-egy ciklus után váltották egymást a kormányzási pozícióban. Az angol parlamentarizmus működése során kiváló államférfiakat termelt ki, akik politikai habitusukkal, szónoki tehetségükkel és vitakészségükkel általánosan figyelembe vett és utánozni kívánt etalonok lettek a polgári fejlődés egyetemes politikai kultúrájában az egész világon. Ilyen volt többek között az ifjabb William Pitt (1759-1806), aki fiatal ügyvédként lett a parlament tagja, és 24 évesen már miniszterelnök volt. Ezt a tisztséget több ízben betöltötte az Anglia számára igen nehéz századfordulón. A 19. században a konzervatív Benjamin Disraeli, Beaconsfield lordja (1804-1881) emelhető ki, akinek tevékenységét olyan események fémjelzik, mint Kelet-India közigazgatásának átruházása a koronára, a parlament megnyitása a zsidók előtt (1867), a második parlamenti reformtörvény, és az angol Empire sikeres továbbépítése. Ellenlábasa a liberális William E. Gladstone (1809-1898) volt, aki ragyogó retorikai tehetségével és óriási munkabírásával több mint hat évtizednyi politikai működés után érdemelte ki a „nagy öreg” címet és azt, hogy testét a Westminsteri Apátságban helyezték örök nyugalomra. A parlament két házának viszonyában is változás következett be 1911-ben, amikor a Lordok Háza hatáskörét korlátozták, különösen a költségvetés elfogadásával kapcsolatban. A reformtörvény értelmében – az első alapesetet figyelembe véve –, ha az alsóház pénzügyi törvényjavaslatot fogadott el, azt legalább egy hónappal az ülésszak lejárta előtt átküldte a Lordok Házába, és ha az a hozzá megküldött javaslatot nem fogadta el, a törvényjavaslatot módosítás nélkül a király elé lehetett terjeszteni szentesítésre. Ez azt jelentette, hogy a továbbiakban a parlament törvényhozási tevékenysége során nem volt szükség a pénzügyi kérdésekben a törvény elfogadásához a Lordok Házának hozzájárulása. A második variáns szerint abban az esetben, ha nem pénzügyi javaslatokról, hanem általában törvénytervezetekről volt szó, a Lordok Háza csak felfüggesztő, szuszpenzív vétójogot gyakorolhatott. Ennek az új jogtechnikai megoldásnak az értelmében, ha az alsóház két esztendő alatt három ízben megismételte a kérdéses törvényjavaslat megküldését, akkor az törvényerőre emelkedett a lordok hozzájárulása nélkül is. A parlamentarizmus gyakorlati működése során kialakultak egyes részintézményei és működési elvei is. Ilyenek a parlamenti munkabizottságok struktúrájának és funkcionálásának egyre differenciálódó részletszabályai, a parlamenti vizsgálat intézményének és kereteinek megfogalmazása, az interpellációk rendje, a képviselők szólásszabadsága és a mentelmi joga. A törvény-előkészítés során kiformálódtak a javaslatok általános és részletes vitájának technikai módszerei. Meghatározták a bizalmatlansági szavazás módját, a költségvetés elfogadásának részletes szabályozása is megtörtént. A költségvetés egyik angol elnevezése, a budget onnan 98 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása ered, hogy eleinte az angol költségvetést a kincstárnok egy bőrtáskában hozta a parlament elé. A megszabott költségvetés végrehajtására külön felhatalmazást kap a kormány, ez az ún. appropriatio. A végrehajtott költségvetés zárszámadását ismét külön tárgyalás alá veszik, és a kormány vagy megkapja a felmentést (absolutorium) gazdálkodásával kapcsolatban, vagy a parlament intézkedik felelősségre vonása iránt. A rugalmasságot az ún. virement, a hitelátruházás biztosítotja, amely az egy bizonyos célra megszavazott költségvetési tétel más célra történő felhasználását engedélyező parlamenti határozatot jelenti. Rendes állapot az, hogy a költségvetési időszakot megelőzi az arra vonatkozó költségvetés elfogadása. Ha ez nem történne meg, a kormány felhatalmazást (indemnity) kér a régi költségvetés arányos teljesítésére a végső, új költségvetés elfogadásáig. Ha egyik változat sem realizálódik, költségvetési szempontból ex-lex állapotba kerül a kormány. Mindezeket a rendelkezéseket a parlamenti élet egyik belső alapdokumentuma, a házszabály tartalmazta. Az európai kontinens, de más földrajzi térségek államai is a parlamentáris életben ezeket az intézményeket jelentős terjedelemben átvették a saját nemzeti közjogi szabályozás kialakítására irányuló törvényhozás során. Az angol önkormányzatiság átalakulásában kiemelhető a modernizációt megvalósító 1835. évi városi törvény, az 1888-as törvény a countyk (megyék) önkormányzatáról és az 1894-es törvény a községekről és körzetekről. Ezek a törvények egy sajátos angol modellt fogalmaztak meg az európai modern önkormányzati alapstruktúrák vonatkozásában. Az 1835. évi városi törvény az addigra már reménytelenül elavult középkori eredetű, korrupt és áttekinthetetlen városigazgatási rendszert félretolva korszerű önkormányzatokat teremtett. A városi közterhekhez hozzájáruló polgárok által megválasztott önkormányzati testület a tanács volt, a városi főtisztviselőket szintén időről időre választották. Ennek során sajátosan ötvözték a városatyák (alderman) esetében a szakismeretet és a tanácstagoknál a laikus részvételt. A két kategória esetében jelentősen eltérő volt a mandátum ideje (három, illetve hat év) is a szakértelem javára. Központi szerep jutott az angol városi önkormányzatok életében az évente választott polgármesternek (major). A városi önkormányzatokkal kapcsolatos központi felügyelet többcsatornás volt, és csak mérsékelten szólt bele a helyi ügyek intézésébe. Az angol bíróságoknak ugyanakkor nagy szerepe volt az autonómia védelmében. A városok szervezetében kiteljesedett az önkormányzati döntéseket előkészítő bizottsági, illetve ezek szervezetén belül az albizottsági munka, és széles körű volt a helyi jogalkotás. Sajátos angol jelenség volt az, hogy egyes szakkérdések rendezésére az általános önkormányzati szerveken kívüli speciális, külön szervezeteket hoztak létre. Ilyenek voltak az ún. útuniók és csatornauniók. Bizonyos, elsősorban szociális igazgatással összefüggő kérdésekben nagy szerepe volt az egyházközségeknek is. Jellegzetes angol intézmények voltak az ún. local act-ek, amelyek értelmében egy-egy dinamikusan fejlődő város saját intézményeire, a lehetőségeihez mérten – mondhatni testre szabott – „helyi törvényt” kapott a parlamenttől. Ezek kivételt jelentettek az általános önkormányzati szabályozás alól. Ehhez hasonlóan az állami szakigazgatási szervezet is jelentős módosulásokon ment keresztül, és folyamatosan bővült, mégpedig a növekvő számú közfeladatokra reagálva fokozott ütemben. A brit politikának a 20. században két világháború iszonyú tehertételével kellett szembenéznie. Szövetségeseinek csapataival együtt mindkét világégésből győztesként került ki, bár a tengeri és légi háború eseményei közepette gyakorta magára hagyatva vívott élet-halál harcot. Ennek a helytállásnak a jelképe az angol történelemben Winston Churchill (1883-1967). 1940-ben a vereség küszöbén „vért és könnyeket” ígérve konok erőfeszítésekkel vezette győzelemre Angliát. Meg kellett azonban érnie, hogy az általa oly nagy értéknek tartott Brit Birodalom felbomlik, és ehhez neki az összetartásra irányuló minden erőfeszítése ellenére is asszisztálnia kellett. A globális erőviszonyok alakulása következtében Anglia fokozottan hátrébb szorult a világpolitikát meghatározó nagyhatalmak mögött. Az angol haditengerészet esetében is rég elmúlottak azok a napok, amikor a brit hajók uralták a tengereket. Ez annak ellenére így alakult, hogy az angolok atomütőerővel rendelkeznek. A parlamentáris viszonyok talaján általában a kormányváltozások ingája funkcionált. A konzervatívok esetében Anglia első női miniszterelnöke, Margaret Thatcher (1925-2013) játszott igen jellegzetes szerepet, ugyanis a következetes gazdasági irányvonal mellett erőteljesen képviselte Anglia érdekeit az európai közösségekben, és erőteljesen szembeszegült a szakszervezeti törekvésekkel. Anglia tengeri dicsőségének megőrzése szempontjából jelentős eseménynek számított az 1982-es falklandi (Malvin-szigeteki) háború, ahol a brit expedíciós erők győzelmet arattak és visszaszerezték az argentinoktól a vitatott területeket. A középkori jogról szóló 7. fejezetben az angol jogforrásokról és Angliának a római joghoz való viszonyulásáról már beszéltünk. Ehelyütt mégis szükségesnek tűnik, hogy az angol jog jellemzőit és a jogfejlődés egyes korszakait bemutassuk. Az angol jog szűk értelemben az Angliában jogilag kötelező szabályok összessége, tág értelemben e jog normáinak egyetemes érvényessége, mely modell a világ jelentős részén. Az angol jog jellemzői a következők: tradicionális, hiszen a jogi emlékezet Oroszlánszívű Richárd megkoronázásának időpontjáig, 1189-ig megy vissza, tehát az ez után, egyes esetekben hozott általánosítható bírósági döntésekre, ún. precedensekre lehet hivatkozni. Kuriózum, hogy még a 20. században is történt ötszázhatszáz éves nemzetközi szerződésekre való hivatkozás, amikor a haditengerészeti támaszpontok 99 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása megszerzéséről volt szó többek között az Atlanti-óceánon, de esetenként több száz éves törvényekre utaló jogi érvelést alkalmaztak a második világháború idején a németekkel kapcsolatot fenntartó angol hazaárulókra vonatkozó bírósági ítéleteknél is. Az angol jog tehát precedens rendszerű is egyben, azaz egy meghatározott ügyben hozott felsőbírósági ítélet a későbbiekben zsinórmértékül szolgál. Ez a „stare decisis et non quieta movere” doktrínája. Végezetül jellemzője az is, hogy processzuális, azaz a peres eljárási formák vannak előtérbe helyezve. A peres eljárási formák mesteri ügyességű kezelésével az angol gyakorló jogászok a nagy tekintélyű bírák előtt különböző jogi érvekkel és fogásokkal igyekeztek a képviselt fél számára kedvező döntésig terelgetni a folyamatban lévő eljárást. Ez a praktikus jogászi felfogás bizonyos fokig eltért az európai kontinentális jogi gyakorlattól. Mindezek alapján az angolszász jog felépítése és a jogforrási rendszere jogképző stílusában és szakmai technikájában több tekintetben emlékeztetett a klasszikus római jogi struktúrákra, az azt meghatározó formanyelvre és építőköveit alkotó jogi megoldási módozatokra, nem utolsósorban az esetjogi szemlélete miatt. Ennek ellenére 1235-ban a mertoni statutum a helyi angol joganyag védelmében elutasította a római jog recepcióját. Ebben a hosszú gyakorlattal kiképzett, szakmai érdekképviseletet és tradicionális jogi kultúrát képviselő korporációkban tömörült angol jogászságnak is nagy szerepe volt, mert a szakma saját jól felfogott érdekében, továbbá mesterségbeli és anyagi okokból igen nagy ellenszenvvel viseltetett a kontinens jogán kívül az egyetemi végzettségű, esetleges kellemetlen konkurenciát jelentő legisták, a római jog tudói iránt is. Az angol jogfejlődésben négy fő szakasz különíthető el: az első az 1066-os normann hódítás előtti angolszász korszak volt, ezt követte az 1066-tól a Tudor-ház uralomra jutásáig (1485) terjedő időszak, a harmadik az 1485 és 1832 közötti időszak volt, majd végül a klasszikus polgári korszak következik, amit nagyjából 1832 utánra szokás datálni. A normann hódítás előtti szakasz joga alig ismert. A germán törzsi jogkönyvekből (Ethelbert igazsága, Iné igazsága, Nagy Alfréd törvénykönyve), melyeket a 7. fejezetben már említettünk, és a négyszáz éves római uralom jogából kevés nyom maradt fenn. A kereszténység felvételét követően a törvények szövege angolszász lett, hatályos jogként a helyi szokásjog érvényesült, közös jog pedig nem létezett. Az 1066 utáni időszakot a common law (egységes szokásjog) kialakulásának idejeként tartják számon. Hódító Vilmos magát Hitvalló Eduard jogszerű utódjának tekintette, ezért az addigi jogot hatályban hagyta. Emellett azonban a központosított államnak szüksége volt a helyi szokásokkal szemben közös jogra is, mely a királyi rendeletekből és a királyi bíróságok ítélkezési gyakorlatából jött létre. A király személyes bírósága, a curia regis által gyakorolta a legfőbb igazságszolgáltatást. Ez a bíróság azonban csak kivételes esetekben járt el. A három királyi bíróság (King’s Bench, Common Pleas, Court of Exchequer Chamber) fokozatosan elszakadt a curia registől, nem követte a királyt az útjain, hanem Westminstert választotta állandó székhelyül. Ezek minden olyan ügyben ítélkezhettek, mely a király hatáskörébe tartozott. A common law rendszerében az eljárás központi kategóriája az ún. writ kieszközlése volt. A keresetindítás kiváltság volt, melyet kérelmezni kellett. A writ a király nevében kiadott bírói parancs volt, mely az eljáró bíróságnak szólt. A writ hasonlóságot mutat a római jogi actióval, bár a mertoni statutumban 1235-ben Anglia kifejezetten elutasította a római jog recepcióját. A writnek a per tárgyától függően számos változata alakult ki, az alábbi példa egy a sok közül: „Királyi üdvözlet a sheriffnek. Adj parancsot X-nek, hogy igazság szerint adjon vissza Y-nak egy (…) földet (…) faluban, mivel ez az Y panaszkodik, hogy a fenti X erőszakos módon tartja vissza, és ha nem adja vissza, akkor idézd meg hűséges követek útján, hogy jelenjen meg (…) helyen előttem, vagy bíráim előtt húsvét kilencedik napján és nyilatkozzák, hogy miért nem adta vissza, és mutasd fel ott a követek neveit és ezt a parancsot.” Ha a felperes peréhez nem megfelelő writet kért, pervesztes lett, mert az eljáró bíróság kötve volt ahhoz, azaz az eljárás során szó szerint kellett alkalmaznia. A bírók szerepe ezzel a per levezetésére korlátozódott. Jogorvoslati lehetőség nem volt. A writek kibocsátási jogát már a Magna Carta igyekezett keretek közé szorítani, majd az 1258-ban az oxfordi provízió az új parancsok kiadásához a tanács hozzájárulását kívánta meg. 1285-ben a II. westminsteri statutum megtiltotta újfajta parancsok kiadását, ami a common law megmerevedéséhez vezetett. A common law alapú igazságszolgáltatási rendszer fontos elemét képezték az esküdtszékek, melyeket II. Henrik állított fel bírósági reformjaival (1154, 1166). Ez egyben a westminsteri székhellyel működő központi bíróságok megerősödésével járt. Az esküdtszék (jury) polgári perek mellett a büntetőügyekben is szerepet kapott. A vádjury (a nagyesküdtszék) a századkerületek és falvak legderekabb embereinek eskü alatti kihallgatása után alakult meg. A kiválasztott személyek nyilatkoztak arra nézve, hogy az utazó bíró által felkeresett kérdéses kerületben kik a tolvajok, rablók, gyilkosok és a velük cimboraságban lévő más gonosztevők. A királyi vándorbírák ünnepélyes, tradicionális külsőségekkel kísért, méltóságteljes, időszakonkénti megjelenésekor a kiválasztott esküdtek, általában tizenkét személy (kis jury) a vádlott által elkövetett cselekmény tényállása és a bűnösség kérdésében foglalt állást. Az ezekben a kérdésekben adott egyhangú nyilatkozat volt az esküdtek verdiktje. Az esküdtszékek tartós, meghatározó elemei lettek az angol bíróságok előtti eljárásnak. A 20. században azonban az angol esküdtszéki rendszer jelentős változásokat szenvedett, mivel az 1930-as évek elején a polgári ügyekben eljáró esküdtszéket és a vádesküdtszékeket felszámolták. A háborús konfliktusok és a nagy politikai válságok hatására az esküdtszékek szerepe általában csökkent, tekintélyük pedig fokozatosan csorbult.


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása Sok helyen ki is kerültek az igazságszolgáltatás szervezeti rendjéből, amiben a szakirodalom szerint az is közrejátszhatott, hogy a közvélemény helytelen irányba is befolyásolhatja a laikusokból álló testületet. Az 1485 és 1832 közötti időszakot a common law felvirágzása és az equity (méltányosság joga) kialakulása jellemezte. A common law merevsége miatt a 14. századtól a peres felek gyakran a királyhoz fordultak, hogy méltányosságból avatkozzon be és gyakoroljon irgalmasságot. Kérelmüket a kancelláron, a király gyóntatóján keresztül nyújthatták be. Ha a kancellár indokoltnak találta, továbbította a kérelmet, míg végül a jogorvoslatról a király a tanácsa alapján döntött. A 15. századtól kezdődően a kancellár egyre önálóbbá vált. A feleket ún. bírságos paranccsal rendelte magához. Ha a felek ennek nem tettek eleget, komoly pénzbírsággal sújtották őket. A kancellár a megidézetteknek a lelkükre beszélt, majd a római jogi mintákat követő írásbeli eljárás lefolytatása után eldöntötte az ügyet. Ítélkezésének ideológiai alapja az volt, hogy gyóntatóként „a király lelkiismeretének az őre” volt, és mint ilyen úgy tudja a király túlvilági megítélését kedvezően befolyásolni, ha annak bíróságai igazságos ítéleteket hoznak. A kancellári méltányossági bíráskodás és a common law bíróságok ezt követően egymás mellett éltek tovább. A királyi hatalom az abszolutizmus időszakában erőteljesen támaszkodott az uralkodóval személyes kapcsolatban lévő kancellár bíráskodására annak ellenére, hogy a parlament, a jogászrend és a common law bíróságok egységesen ezek ellen léptek fel. 1616-ban I. Jakab az equity javára döntötte el a hatásköri vitát. 1621 után a Lordok Háza ellenőrizte a kancellári bíráskodást, melyet 1673-ban szekularizáltak. Ezt követően a kancellár többé nem egyházi személy, hanem jogász vagy politikus volt. Noha a puritánok az angol polgári forradalom viharában a korábbi évtizedek bírósági ítéletein okulva fel akarták számolni az egész kancellári bíráskodást, az azonban stabil, ki nem iktatható, tartós eleme maradt az angol jogrendszernek, bár sikerei ellenére maga a kancellári jog is lezárult, majd megmerevedett. Az 1832 utáni periódust az angol jog modern korszakának nevezik, melynek legfőbb jellemvonása a statute law (a törvényi jog) uralma volt. A törvényi jog formáit (assise, petition, bill, act) már bemutattuk. A törvényi jog mellett éltek a királyi rendeletek, melyeket ordinance-nek neveztek. Az angol jogrendszer, ámbár az írott jogszabályok a 19. századtól fokozott jelentőségre tettek szert, továbbra is tradicionális oszlopain nyugodott. A 19-20. században az angol jogot több ízben modernizálták. Ennek során a már meglehetősen nehezen áttekinthető joganyagot úgynevezett jogösszefoglaló törvények segítségével tartották karban, illetve csökkentették mennyiségüket. Az 1832-33-ben és 1852-ben megvalósított eljárási jogi reform következtében az anyagi jog került előtérbe. A franciához hasonló kodifikáció Angliában nem volt, de az anyagi jog megtisztítását (consolidation) több ízben megkísérelték. A common law dokumentációs anyagát 1863-ban úgy korszerűsítették, hogy a bírósági döntéseket, ha azok közérdekűek voltak, évente kiadták a Jogi Közlönyben. A modern angol jogfejlődésben nagyon jelentősek voltak az ún. jogösszefoglaló törvények. Karbantartó munkát végzett az 1868 óta működő revíziós jogi bizottság. A fölösleges és idejétmúlt törvényeket kigyomlálva, a századfordulóra a hatályos törvényi jogi anyagot 118 vaskos kötetről húszra csökkentették. 1873-75-ben a felsőbírósági szervezet modernizációjára került sor, ez azonban továbbra is a tradicionális alapokon állt. Sajátossága volt, hogy a főbírósági fórumrendszer a Lordok Házának speciális eljárásával is kiegészült. A hihetetlenül bonyolult fellebbezési rendszert 1876-ban fellebbezési felsőbíróság (Court of Appeal) megalkotásával és a jogorvoslati szisztéma újbóli rögzítésével egyszerűsítették. A felsőbíróság öt, tradicionálisan szakosodott ügyosztályát 1880-ban összevonták, és ezt követően a királyi bírósági, a kancelláriai ügyosztályra, illetve harmadikként az összevont, a hagyatéki, bontóperes, admiralitási ügyosztályra tagolták. A reformok következtében megszűnt a formális különbség a common law és az equity bíróságok között. Az angol felsőbíróságok ügyvédei céhszerű tömörülésekben, ún. innekben nyerték kiképzésüket, amely hosszú időn keresztül tartott, és nemcsak tudásközvetítést jelentett, hanem a jogászi emberi karakter formálását is célul tűzte ki. Az igazságszolgáltatásban a felsőbíróságok és a county courtok nagy tekintélyű és jól javadalmazott bírái mellett nagyszámú békebíró működik. A bírák jogászi karrierjük csúcsán érkeznek el erre a kiemelt magas posztra. Az ügyvédek között vannak a barristerek, a „tárgyalóügyvédek”, akik – mondhatni – a germán „szószólók” utódai. A barristerek keze alá dolgozik a solicitor, ő közvetíti ki az ügyfelet a barristerhez, akihez közvetlenül nem lehet fordulni. Sajátos, hogy az inn egyik tisztviselője működik közre a barrister honoráriumának kialkudásában, hiszen egy ilyen tekintélyes korporáció tagja esetében a hétköznapi alkudozás méltatlan dolog lenne. Angliában csak a különlegesen súlyos bűncselekményre van felállítva a „general attorney”. Egyes vádképviseleti feladatokra a rendőrség jogi munkájába bekapcsolódó solicitorokat kérik fel. A „korona képviseletét” a barristerek végzik. Összefoglalásként elmondható, hogy az angol jogfejlődést elsősorban azért tekinthetjük tradicionális formalizmusa ellenére is rugalmasnak, mert az ügyeket a bíróságok előtt mindkét, különböző súlypontokat és módszereket lehetővé tevő perlési technikával is le lehetett folytatni, és ezt a bíró alkotta jogot a parlamenti jogalkotás, valamint a király rendeleti joga hatékonyan egészítette ki. Az angol bírósági fórumrendszer 101 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása többcsatornás jellegét még az is bonyolította, hogy az egyes common law bíróságok maguk is versenghettek egy-egy ügyben, arra nézve, hogy adott ügyben a keresetet melyikük előtt nyújtják be.

2. 13. Az angol térszerkezet és a gyarmatbirodalom Az emberiség történelmét a kezdetektől egészen napjainkig vérrel írták. Véresek voltak a más népek rovására történt honfoglalások, de méginkább véresek voltak a birodalomépítések, amelyek során egy nép gazdasági és katonai potenciáját kihasználva terjeszkedett hazája határain túl. Ez utóbbinak két típusát egyrészt a környező országok, illetve térségek meghódításával történő birodalomépítés, másrészt a távolabbi térségek gyarmatosításával ún. gyarmatbirodalom létrehozása képezi. Persze a zsákmányszerzés technikája idővel változott. Az ókori föníciai gyarmatvárosok támaszpontszerűen, szétszórva helyezkedtek el a Földközi-tenger medencéjében. Ezek biztosítottak támaszpontot a föníciai hajósoknak a közvetlen megszállás alatt nem álló, tengerparttól távoli belső területek kirablásához. Ezzel ellentétben Róma provinciáikat épített ki, azaz légióival uralma alá is hajtotta a kiszemelt területeket és közigazgatási egységekké szervezete azokat. A nagy földrajzi felfedezések következtében, a 15-16. század fordulójától indult meg a modern gyarmatosítás, elsősorban spanyol és portugál részvétellel. A két ibér királyság az elfoglalt területekből Latin-Amerikában a koronának alárendelt, merev, bürokratikus rendszerrel rendelkező alkirályságokat hozott létre úgy, hogy az őslakosság jelentős része genocídium áldozata lett, a megmaradtak pedig többnyire keveredtek a behurcolt fekete lakossággal és a helyi politikai elitet képező hódító népelemmel, miközben kulturális, vallási és jogi egybeolvadásra is sor került. Ezzel szemben az angolok, amikor a 17. század elején bekapcsolódtak az Európán kívüli világ felosztásába, kezdetben sajátos módon királyi megbízólevéllel rendelkező kalózhajóik (privateer) és kereskedőik, illetve kereskedelmi társaságaik, majd a későbbiekben a Royal Navy, a királyi haditengerészet kötelékébe foglalt hajórajaik segítségével tették ezt. A Royal Navyt az Admiralitás vezette, élén pedig a parlamentnek felelős első lord állt. Az angol gyarmatok típusai többféle szempont szerint adhatók meg. A meghódított területeket megkaphatta a gyarmatosító gazdasági társaság, lehetett személyes hűbér és lehetett koronagyarmat is. Legfelső szintű igazgatásukat minden esetben az ún. gyarmatügyi minisztérium végezte, szemben azzal, hogy a francia gyarmatok az anyaország belügyiminisztériumának, a német gyarmatok a külügyminisztériumnak a felügyelete alatt álltak. Rendeltetésük szerint az angol gyarmatok között volt földműves-, ültetvényes-, bánya-, büntető és stratégiai gyarmat is, mely utóbbi a haditengerészet céljait szolgálta, mint például Gibraltár sziklaerődje, a sebezhetetlen kazamatákba elhelyezett félelmetes partvédő ágyúkkal, Málta szigetének hadikikötői vagy Hongkong. A gyarmatok közjogi státusa is változó volt: közvetlen katonai irányítás valósult meg Hongkongban, Gibraltárnál és Máltán, azaz demokratikus fejlődésről itt szó sem lehetett. A domíniumok autonómiával rendelkeztek, brit típusú kétkamarás parlamenteket állítottak fel, illetve kabinetkormányzást alkalmaztak, míg azoknak a gyarmatoknak az uralkodó által kinevezett és neki felelős kormányzóit, amelyek koronagyarmati jogállásúak maradtak, közvetlenül Londonból irányították. Ezekben a koronagyarmatokban az angol befolyás abban is megnyilvánult, hogy a gyarmati jogforrási hierarchia élén az anyaországi normák áltak, azaz gyarmati jogszabály nem lehetett ellentétes az angol törvényi joggal, és a gyarmati igazságszolgáltatás sem volt önálló, hiszen a főbenjáró bűnügyekben a jogerős ítéleteket az angol Privy Council, a Titkos Tanács hozta meg. A tulajdonképpeni gyarmatosítás mellett léteztek olyan formák is, mint a helyi uralkodóknak bizonyos látszatszerepet biztosító protektorátus, azaz védnökség, vagy az adott terület érdekszférák szerinti felosztása. Közismert adat, hogy az angol gyarmatbirodalom a 19. század utolsó harmadára minden kontinensre kiterjedt, és 1885-re teljes területe mintegy hetvenháromszorosa volt az anyaországénak. Mivel az angol szárazföldi és tengeri hadak nyomán a gyarmatok idegen földjébe az anyaország állam- és jogéletének számos intézményét beplántálták, úgy véljük, nem felesleges az alábbiakban röviden áttekinteni az angol gyarmatosítás szakaszait, a gyarmati politika változásait és az angol politikai és jogi kultúra hatását. Feltételen figyelmet érdemel, hogy a spanyol-portugál gyarmatosítás korszakát követően a legnagyobb gyarmattartók azok a nyugat-európai államok (Anglia, Franciaország, Hollandia) voltak, amelyek a nyugati alkotmányfejlődésben is vezető szerepet töltöttek be. Nem véletlen, hogy a nyugati típusú alkotmányosság, politikai gondolkodás és jogrend korlátok között ugyan, de gyarmataikon is megjelent. Ezek a korlátok többnyire abból adódtak, hogy a gyarmati társadalmak felépítése és működése alapvetően más volt, és hiányoztak azok az előzmények is, amelyek az anyaországban a modern intézmények létrejöttének fontos feltételei voltak. A gyarmatosítók kulturális felsőbbrendűség-tudata, a politikai, gazdasági és katonai kényszer hatása ugyan jogátvételt eredményezett, ez azonban messze nem volt organikus fejlődésnek tekinthető, idegen maradt és hatékonyságát tekintve is kisebb jelentőségű volt. Mindezek előrebocsátásával lássuk most az angol birodalomépítés korszakait! Az angol gyamatosításnak sajátos előtörténetét képezi az a folyamat, amelynek során a 10. századra egységesülő angolszász királyságok normann meghódítását (1066) követően a normann Anglia területi éhségét a Brit102 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása szigeteken élő más népek kárára csillapította. A szigetekre a kelta törzsek, mint az előző fejezetben szó volt róla, i. e. 800 körül költöztek be. A római invázió idején azonban a peremterületekre, Skóciába, Walesbe és Írországba szorultak vissza. A kelta Wales politikai önállósága a folyamatos normann betörések után csak a Plantagenet-dinasztia uralma idején, 1282-ben szűnt meg, amikor I. Eduárd seregei Cilmerinél legyőzték Llywelyn ap Gruffudd walesi herceget. A megszállás ellenére Wales nyelvi, szokásjogi és államszervezeti különállása mindaddig megmaradt, amíg Angliával való egyesítését VIII. Henrik az 1535-1542 közötti években végre nem hajtotta. Az angolok a modern kori gyarmatosításba a spanyol tengeri hatalommal versengve kapcsolódtak be. Arthur herceg, majd öccse, a későbbi VIII. Henrik házassága Aragóniai Katalinnal még az angol-spanyol szövetséget szolgálta, de Henrik leánya, I. Erzsébet uralkodása idején már sokkal inkább rivalizálásról volt szó. A tizenhárom évesen hajósinasnak állt Francis Drake (kb. 1540-1596) volt az, aki flottájával másodikként hajózta körbe a földet, pontos útleírásaival, térképeivel, illetve a királynő kalózaként spanyol, portugál és holland hajók valamint a latin-amerikai spanyol kikötővárosok fosztogatásával részt vállalt az angol monarchia hatalmának kiterjesztésében. Jelentős szerepe volt abban is, hogy az angol hajóhad 1588 nyarán az addig legyőzhetetlennek tartott spanyol Nagy Armadát meghátrálásra kényszerítette. Lord Howard tengernagy, a sokkal gyöngébb angol flotta parancsnoka, gyújtóhajókat küldött a spanyolok ellen, és ezzel olyan zavart támasztott soraikban, hogy jobbnak látták a végre nekiindult szelet felhasználva visszavonulni. Angliát észak felől megkerülve akartak hazajutni Spanyolországba, a tengeri viharok azonban az Armada jelentős részét megsemmisítették: Erzsébet királynő érmet is veretett „szélvészt küldött az Isten és a hajók szétszórattak” felirattal. A spanyol II. Fülöp vállalkozása, melynek célja a szigetország meghódítása lett volna számára, hatalmas veszteséggel ért véget. Ezzel Spanyolország tengeri hatalma enyészetnek indult, bár gyarmatait csökkenő számban ugyan, de a 19. század végéig megtartotta. Drake-hez hasonló szerepet töltött be a gyarmatbirodalom kiépítésében Walter Raleigh (kb. 1552-1618) is. Az első angol gyarmat az észak-amerikai Új-Fundland volt, melynek megalapítása és irányítása Raleigh műve volt, mint ahogy hozzá köthető a dél-amerikai legendás „Arany Város”, Eldorado felkutatására vezetett angol expedíció is 1616-17-ben. Élete a sikertelen expedíció után azzal ért véget, hogy I. Jakab parancsára egy koncepciós per eredményeként fejét vették. Raleigh nyomán a 17-18. században az Újvilágban, a kontinens keleti partján tizenhárom angol gyarmatot alapítottak. Másodikként a puritán hadvezér és lord protektor, Oliver Cromwell külpolitikai sikereit szokás említeni, amely Európában az ír és a skót területek elfogalalásában, Európán kívül pedig abban realizálódott, hogy a Navigation Actet (1651) követő angol-holland háborúkban Hollandia alul maradt, és ezzel Anglia meghatározó tengeri erővé vált. A Cromwell által megkezdett politika a 18. századra teljesedett ki. XIV. Lajos francia király II. Stuart Jakab halála után annak fiát, a névleges skót királyt és az emigráns kormányzat fejét, III. Jakabot támogatta Angliával szemben. Nem feledhető, hogy ennek a konfliktusnak vallási (katolikus-protestáns) vonatkozása is volt. A 17. század végétől kibontakozó angol-francia háborúban sorozatos protenstáns angol győzelmek születtek, majd a spanyol örökösödési háború vonulatához illeszkedő csaták eredményeként a megalázott Napkirály 1711-ben tárgyalóasztalhoz kényszerült. Az utrechti békével (1713) Anglia több spanyol gyarmatot megkapott, és ezzel új, nagyhatalmi állást épített ki. 1707-ben a skót-angol viszonyt azzal rendezték, hogy reáluniót hoztak létre a két monarchia között Nagy-Britannia név alatt. Meg kell jegyezni, hogy a brit gyarmatosítás a skótok számára is felettébb hasznosnak bizonyult. Glasgow hatalmas várossá duzzadt, elhódítva Bristol és Liverpool addigi forgalmának jelentős részét. Az angol-skót torzsalkodás ezzel háttérbe szorult. A harmadik szakasz Angliának nem területnövekedést, hanem területcsökkenést hozott. III. György uralkodása idején elveszítette tizenhárom gyarmatát az észak-amerikai kontinens atlanti-óceáni partjainál azután, hogy a francia, spanyol holland és amerikai összefogással zajló függetlenségi háború 1783-ban a versailles-i békével lezárult és az USA függetlenné vált. A további gyarmatokra áhítozó francia monarchia, amely már lassan végnapjaihoz közeledett, minden gyámkodása ellenére is sikertelen maradt ekkor – bár az afrikai Szenegált megszerezte. Negyedikként Írország és Anglia kapcsolatáról kell szólni. Írországot 1536-ban VIII. Henrik csatolta a koronához. Bár saját parlamenttel, közigazgatással és bírósági szervezettel rendelkezett, szuverenitását elveszítette. Egyfelől az ír parlament csak törvénykezdeményezési joggal rendelkezett, illetve tárgyalta a törvényjavaslatokat és szavazott róluk, de azok törvényerőre emelkedéséhez arra is szükség volt, hogy az angol és az ír titkos tanács elfogadja őket. Másfelől az angol parlament rendszeresen hozott Írországra számára igen hátrányos törvényeket. Ilyen volt többek között az, hogy Írországot kizárták a brit tengeri kereskedelemből, melynek pedig a protestáns Skócia haszonélvezője volt. A katolikus ír térség vezető tisztségeit azonban a protestáns angol uralkodó osztály tagjai töltötték be. Az 1641. évi ír felkelés után Kilkennyben katolikus konföderációt hoztak létre 1642-ben, amelyet azonban, mint erre már utaltunk, Cromwell seregei 1652-re teljesen felszámoltak. 1704-től az ír Test Act a katolikusokat és a nonkonformistákat megfosztotta politikai jogaik gyakorlásától, így a közélet teljes egészében a protestáns kisebbség kezébe került. Az erőteljes 103 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása tiltakozások következtében azonban számos engedményre is sor került. 1768-tól nyolc évenként újra kellett választani az ír parlamentet, 1782-ben az angol parlament lemondott törvényhozási és igazságszolgáltatási felsőbbségéről, 1793-ban pedig választójogot kaptak és közszolgálatba léphettek a katolikus írek is. Ez a liberalizáló politika azonban rövidesen véget ért. A francia „kirágyilkosság”, azaz XVI. Lajos elítélése és kivégzése után az angolok, akik ugyanekkor nem egyszer színházakban, előadások közben is nemzeti büszkeséggel énekelték az „Isten óvja György királyt” sorokat nemzeti himnuszukban, a franciák megbüntetését követelték: a tory kormány 1793 januárjában üzent hadat a forradalmi I. köztársaságnak. Ennek a konfliktusnak a keretében került sor arra 1798-ban, hogy Írországban a katolikus többség és a protestáns kisebbség együtt (United Irishmen) kelt fel az angol uralom ellen, majd a francia csapatokat kishíján partra segítették. A következmény nem maradhatott el: 1800-ban az ifjabb William Pitt „új-tory” vagy saját szavait idézve „független whig” kormánya (1783-1801) kegyetlenül megbüntette az íreket. Eltörölték az ír parlamentet, így az írek ezt követően – skót mintára – csak képviselőket küldhettek az angol parlament alsóházába. Míg korábban Pitt fontolgatta a katolikus emancipációt, most elhatárolódott attól. Mindezek megpecsételéseként az ún. Uniós Akta 1801. január 1-jei hatállyal kimondta Nagy-Britannia és Írország egyesülését Egyesült Királyság név alatt. Az ír kérdés azonban mindezzel nem megoldódott, hanem súlyosbodott. A kemény kézzel kormányzott Írországban időről időre drámai éhínség dúlt, ami tömeges kivándorláshoz vezetett az Amerikai Egyesült Államokba, Ausztráliába és Új-Zélandra. A többszörös sikertelen megoldási kísérletek és ki nem elégítő, részleges engedmények és a Sinn Fein nacionalista terrorszervezet akciói után a John Redmond vezette ír nacionalisták az angol belpolitikában a mérleg nyelvévé váltak. Ezt a kedvező helyzetet kihasználva 1914-ben sikerült elfogadtatniuk az Írország számára autonómiát biztosító Home Rule Billt, amit azonban az I. világháború kitörése miatt felfüggesztettek. A protestáns északi tartomány, Ulster unionistái és a déli tartományok republikánus nacionalistái között a szakadás az 1916. évi húsvéti felkelésben vált visszavonhatalanná, amely következtében 1920-ban a brit parlament külön kormányzatot adott Ulsternek és a déli részeknek. Az ír köztársasági kormányzat és a brit kormány ezek után 1921-ben aláírta azt a szerződést, amely Ulster kivételével domíniumi jogállást adott Írországnak. Így Írország déli részei Ír Szabad Államként önállósultak, míg Ulster Észak-Írország néven megmaradt az Egyesült Királyságban. Bár az ír kérdés kapcsán időben továbbléptünk, említést kell tennünk Angliának a napóleoni háborúkban való részvételéről is. A világtengerek hullámain gyakorolt uralomnak mintegy perszonifikációja volt Horatio Nelson (1758-1805), aki kamaszkorában állt be tengerésznek, és diadalmas csatákon keresztül (St. Vincent, Abukir, Koppenhága) emelkedett flottaparancsnoki beosztásba. 1805. október 21-én az „Anglia elvárja, hogy minden fia teljesítse kötelességét” zászlójellel ütött rajta a Trafalgar-foknál a túlerőben levő, rosszul vezetett spanyolfrancia hajóhadon. A tengernagy elesett, de az angol hajók megsemmisítő vereséget mértek ellenfeleikre. Nelson jelképe lett az angol tengeri dicsőségnek. Az ő ragyogó tehetsége mellett az angol hajók tüzérségi fölénye, legénységének magas fokú kiképzése és morális helytállása egyaránt szerepet játszott a tengeri uralom megalapításában, melynek legfontosabb adminisztratív vezetését az Admiralitás lordjai látták el. Az ötödik szakasz annak a liberális gyarmatpolitikának a korszaka, amely a gyarmatok és az anyaország közötti közjogi kapcsolat átalakításához vezetett. Kanada önálló alkotmányfejlődése 1791-ben azzal kezdődött el, hogy az USA elvesztésének hatására 1791-ben területét két részre osztották, és mindkét rész koronagyarmati jogállásban autonómiát kapott. 1837-ben a két kanadai tartomány, az angol Ontario és a francia Quebec fellázadt Anglia fennhatósága ellen. Ekkor úgy tűnt, hogy az USA példája rövidesen megismétlődik. 1840 és 1847 között azonban a demokratikus szellemiségű brit kormányzók hatására a helyi törvényhozásnak felelős kormányt állítottak fel, majd 1867-ben a British North America Act domíniumi jogállást biztosított Kanadának. Pár év múlva több volt koronagyarmatban ment végbe ez a folyamat. Ausztrália 1842-ben, Új-Zéland pedig 1852-ben kapott autonómiát és felelős kormányt. Dél-Afrika Cape Colony és Natal tartományai 1872-ben illetve 1893-ban kaptak képviseletei kormányzatot, de az angol-búr háború után (1902) elfoglalt két búr köztársaság (Oranje és Transvaal államok) koronagyarmati jogállású volt. Itt felelős kormányt 1906-ban állítottak fel. A négy délafrikai tartomány egyesülésével 1909-ben jött létre a Dél-Afrikai Unió, amely már domíniumi jogállást élvezett. Az évszámokban megadott változás hátterét tehát az a félelem jelentette, hogy az USA-t más gyarmatok is követik, majd a liberális gyarmatpolitika továbbfejlődését gazdasági szempontok erősítették. William E. Gladstone első kormányzati ciklusában (1868-74) támogatta a kanadai szeparatizmust és Új-Zélandról visszarendelte a brit hadsereget, míg a Kelet-Indiai Társaságot a parlament különbizottsága rendszabályozta. Ugyanekkor a gyarmati politika elméleti hátterét az ún. Manchester-iskola közgazdász gondolkodói dolgozták ki. Azon az állásponton voltak, hogy a gyarmat és az anyaország közötti kapcsolat mértékét és jellegét a nyereségnek kell meghatároznia. Ha tehát az adott gyarmat bizonyos gazdasági szint alatt teljesít, el kell vágni a köldökzsinórt, ami az anyaországhoz köti. A konzervatív Benjamin Disraeli kormányzása idején (1868. február 27. és december 1. között, illetve 1874-80 között) ez a hozzáállás annyiban módosult, hogy Disraeli felismerte a gyarmatok kulturális kötődését és ezt a szempontot juttatta érvényesüléshez.


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása A 19. század utolsó harmadában az immár egységes német állam fontos kelet-afrikai területekhez jutott, ami Disraeli halálát (1881) követően egy újfajta, erőszakos angol gyarmatpolitikát eredményezett az ezután még három ízben (1880-85, 1886, 1892-94) miniszterelnökké választott Gladstone kormányzása idején, majd különösen akkor, mikor a külügyek irányítója a tárca helyettes államtitkára, a konzervatív Rober Cecil, Salisbury márkija lett 1915 és 1919 között. Ez a változás elsősorban a geopolitikai szempontokhangsúlyozásában, illetve a brit katonai szerepvállalásban nyilvánult meg, és az eredmény kétséget sem hagyott hatékonyságát illetően: Afrika felosztása során Angliának jutott a legnagyobb rész. Az, hogy 1885re a gyarmatbirodalom mérete az anyaország 73-szorosára nőtt, ennek a politikának a következménye volt. Az angol gyarmatpolitika utolsó, hetedik korszaka 1918 után kezdődött el. A gyarmatok lakossága először önkéntesként, majd később a reguláris brit hadsereg kötelékében kivette a részét az I. világháborúból, a segítség fejében azonban a háborút követően egyre inkább követelésekkel léptek fel. A szuverenitás kérdését elválasztották az anyaországhoz való kulturális kötődés kérdésétől. 1922-ben a török válság idején a nagy domíniumok már nem támogatták Angliát, 1923-ban pedig a szokásos brit birodalmi értekezletre már birodalom „kormányfőit” várták. 1926-tól a domíniumi jogállású gyamatok a Brit Nemzetközösség (British Commonwealth of Nations) tagjai lettek és a Népszövetségben is önnálló államként vettek részt. Ezt a folyamatot az 1931. évi Westminsteri Statutum azzal pecsételte meg, hogy az eddigi domíniumok számára korlátlan szuverenitást biztosítottak, a közös államfő a brit uralkodó maradt, azonban megszűnt a brit parlament felsőbbsége, a király törvények jóváhagyására irányuló joga és az angol Titkos Privy Councilhoz történő fellebbezés lehetősége. 1948-ban elnevezését Nemzetközösségre (Commonwealth of Nations) változtatták, kifejezve, hogy a közösség egyenrangú partnerek szabad társulása. Szimbolikus feje az angol uralkodó, aki egyben a monarchikus államformát megőrző államok közül tizenhatnak államfője is, míg hat további nemzetközösségi királyság (Brunei, Lesotho, Malajzia, Szamoa, Szváziföld és Tonga) saját államfővel rendelkezik, a társulás harmincegy további tagja pedig köztársaság. A Nemzetközösség operatív ügyintézője a főtitkár, a célja pedig a gazdasági együttműködésre valamint a demokrácia és az emberi jogok előmozdítására irányul. Az angol gyarmatpolitikában sajátos kivételét képezett India. A szubkontinensnyi országókori történetét, amely az i. sz. 4-6. században a Gupta-dinasztia államával ért véget, a 2. fejezetben már áttekintettük. Ezért itt csak a későbbi idegen inváziókat kell megemlítenünk, majd pedig az angol gyarmati korszak sajátosságait kell felvázolnunk. Indiában a birodalmi egység és a széttagoltság váltakozása állandósult. Északi területeit a 12. században érte iszlám hódítás, melynek eredményeként létrejött a Delhi szultanátus. A 14. században a szultanátus pénzügyi nehézségek és felkelések miatt indult hanyatlásnak. Mintegy kétszáz évvel később Timur Lenk leszármazottja, Babur tört rá Indiára és alapította meg a Mogul birodalmat. A korszak jellemzője volt Akbar reformpolitikája, aki a hivatali szervezet megreformálásán túl a hinduk és iszlámhívők közötti tolerancia reményében egy közvetítő vallást hozott létre – minden siker nélkül, előrevetítve a szubkontinenst napjainkig megosztó vallási konfliktust. A széttagoltság politikai és állami tekintetben is továbbélt, de a maharadzsák és maharanik államaiban észak és dél közötti kulturális és fejlettségi különbségek is voltak. Az európai felfedezők a 15. század végétől kezdve építették ki támaszpontjaikat Indiában. A portugálokat hamarosan az angolok és a hollandok, illetve a franciák részvénytársasági formában működő kelet-indiai kereskedelmi társaságai követték. A 18. század közepén gyarmati háborúk alakultak ki a franciák és az angolok között, melyben az utóbbiak győzelmükkel területi jogosítványokat szereztek. Az angol jelenlét Indiában változatosan és folyamatosan alakult. A brit kelet-indiai társaság Bengáliában a mogul császártól a pénzügyi felségjogokat szerezte meg, a joghatóság azonban az uralkodó helytartója, a nawab kezében volt, aki teljes mértékben a britektől függött. Ebben a dualista rendszerben Robert Cliwe volt az első bengáliai angol kormányzó. Az 1600-ban, I. Erzsébet uralma alatt alapított társaság uralmára jellemző volt rosszul fizetett tisztviselői magánkereskedelme és korrupciója annak ellenére, hogy az angol parlament igyekezett ellenőrzése alatt tartani őket. Az 1857-58-as lázadás leverése után még az utóbbi év során az angol parlament az ún. India Act-tel feloszlatta a brit keletindiai társaságot, és a gyarmatot közvetlenül az ekkor felállított indiai minisztérium felügyelete alá helyezték. A koronát az alkirály képviselte, aki mellett egy tanácsadó testületet is felállítottak. Mindez akkor történt, amikor az angol kormány más gyarmatok tekintetében a Manchester-iskola által kidolgozott elmélet alapján liberális politikát folytatott. A „korona ékkövét” azonban messze nem kívánta London útjára engedni, sőt 1876-ban létrehozták az Indiai Császárságot, és Viktória királynőt India császárává koronázták. A „pax Britannica” azért érvényesülhetett, mert az indiai belpolitikába való komolyabb beavatkozásokat tudatosan kerülték, és az angol adminisztráció megfelelő működése érdekében a hivatalnokokat alapos képzésben részesítették és szigorú vizsgák alapján választották ki. A helybeli politikai erőkből az Indiai Nemzeti Kongresszus Párt pontosan akkor jött létre, amikor az anyaország más gyarmatai vonatkozásában is ismét erőszakos politikára kényszerült. Nem véletlen, hogy követeléseik eredményre csak a következő korszakban, az I. világháború befejeztével vezethettek: 1919ben a Government of India Act egy ún. diarchátusi rendszert hozott létre, amely lényegében abban állt, hogy a 105 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása központi kormányzat, azaz a brit kormányzó tevékenységét elválasztották a tartományi kormányok hatáskörétől. Ezzel a császárság unitárius szerkezetét úgy őrizték meg, hogy a tartományok korlátozott autonómiát kaptak. A kormányzónak voltak bizonyos ún. fenntartott jogai, elsősorban a rendőrség és a pénzügyek irányítása, demokratikus kontroll alá mégsem vonták. Az ún. átruházott jogokat ezzel szemben a tartományok törvényhozó tanácsainak ellenőrzése alatt álló indiai miniszterekre bízták. A politikai jogok gyakorlásától azonban az indiai lakosság csaknem meg volt fosztva, hiszen csupán mintegy 3%-uk rendelkezett választójoggal. A brit uralom nem volt mentes a durva erőszak alkalmazásától sem. Ennek szomorú példája volt a több száz ember életét követelő 1919-es amritsari vérengzés. Az indiai nemzeti politikai erők kulcsfigurája a polgári engedetlenség erőszakmentes harci módszerét hirdető Mahatma Gandhi volt (1869-1948), aki 1948-ban merénylet áldozata lett. A közjogi fejlődés következő lépcsőfoka az 1935. évi újabb Government of India Act volt, amely szövetségi állammá formálta az eddig unitárius szerkezetű császárságot. A választójogi jogosultsággal rendelkezők aránya 10%-ra nőtt, a tartományokban angol mintára saját kétkamarás parlamentet és felelős kormányt állítottak fel, a tartományi kormányzók pedig vétójogot kaptak a tartományi parlamentek által elfogadott törvények vonatkozásában. Ilyen előzmények után India 1947-ben kapott domíniumi jogállást, majd 1949-ben föderatív tagoltságú köztársaság lett. A gyarmati korszak sajátosságai azonban több tekintetben újra és újra felbukkantak ezután is. Az iszlám-hindu vallási megosztottság következtében Pakisztán különvált Indiától annak ellenére, hogy Gandhi meggyőződéssel képviselte a tolerancián alapuló együttélés és közös állam elképzelését. A szétválás során több mint tízmillió menekült került az országutakra, és félmillió halálos áldozata volt a véres összecsapásoknak. India és Pakisztán között később is számos esetben bontakozott ki konfliktus, elsősorban Kasmír birtoklása tekintetében. A tradicionális vallások nagy befolyása miatt Indiában zavargáshoz vezethetett a próféta hajszálának eltűnése vagy a szent tehenek megölésének problémája is, a szikhek mozgalmai miatt pedig 1984ben az amritsari „aranytemplomot” a hadseregnek és a rendőrségnek kellett megrohamozni. A köztársaságnak problémát jelentett a több mint ötszáz fejedelmi állam beolvasztásának kérdése, melyek az angol fennhatóság alatt jelentős privilégiumokkal bírtak. Ezeket a maharadzsa-kiváltságokat 1972-re sikerült csak felszámolni. A modernizálódó India kulturális kötődését egykori gyarmattartójához tükrözték azok a zavargások, amelyek 1965-ben amiatt törtek ki, hogy az angol helyett a hindi nyelvet akarták bevezetni. Súlyos gondokat okozott és okoz a mai napig is a széleskörű mélyszegénység és egyes vidéki területek gazdasági elmaradottsága. Ugyanakkor India a függetlenség elnyerése utáni évtizedekben dinamikusan fejlődött, sőt 1974-től kezdve atomhatalommá vált. Az indiai modernizáció, melynek kezdetei Jawaharlal Nehru (1889-1967) és a Nemzeti Kongresszus Párt kormányainak tevékenységéhez kötődtek, ilyen módon a tradíciókat sok tekintetben megőrizve, alapvetően angol minta szerint ment végbe. A brit gyarmatbirodalom története India függetlenedésével befejeződött. Az angol politikai, jogi és kulturális hatás azonban továbbra is olyan meghatározó volt ezeken a hosszú nemzedékeken keresztül uralt távoli területeken, hogy azok ma is számos szállal kötődnek az egykori anyaországhoz. Napjainkra magának a szigetországnak saját belső szerkezete is átalakulóban van, és térszerkezete differenciáltan alakul. Walesben, Skóciában és Észak-Írországban autonóm mozgalmak, a regionalizmusból gyakran a szeparatizmus felé tartó törekvések érvényesülnek. Skócia identitástudatát kulturális különbözőségei, saját ősi múltja mellett nem utolsósorban az is fokozza, hogy jogrendszerének önállóságát sok tekintetben megőrizte. Mindehhez hozzájárul az is, hogy a 20. századi európai integrációs törekvések az állami szinttel szemben sokszor a regionális struktúrákat erősítik.

3. 14. Az Amerikai Egyesült Államok állam- és jogtörténetének alapvonalai Az észak-amerikai kontinensrészen a viking Leif Eriksson vinlandi partraszállása (1001) után majd’ hat évszázaddal később tudták csak az angol korona tengerészei megvetni lábukat. A tengeri nagyhatalmi igényt tápláló Anglia azonban vetélytársakra talált az Újvilágban is. Bár a spanyol gyarmatosítás elsősorban Amerika értékesebbnek tartott déli részére irányult, elsőként a spanyol korona szerzett területeket az északi kontinensrészen is. Juan Ponce de León floridai partraszállását (1513) követően az általa elkeresztelt félsziget meghódítására 1539 májusában indult el Fernando de Soto és 6 ezer főnyi serege, de ezzel egy időben a Mexikó területén kialakított spanyol alkirályságból (1535) is megkezdődött a terjeszkedés észak felé. A franciák állandó telepeket először a mai Kanada déli területein hoztak létre Port Royalnál (1605), majd Québecben (1608), de szőrmekereskedőik és katolikus hittérítőik innen a Nagy-tavakon és a Hudson-öböl vidékén, azaz a kontinens belső területein át a Mississippiig, illetve Louisianáig jutottak.


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása Az első terület, amelyet az angol korona megszerzett (1583), Új-Fundland volt. A következő évben Sir Walter Raleigh már az I. Erzsébetről Virginiának nevezett térség feltérképezésén dolgozott. A Virginiai Társaság azonban több sikertelen kísérlet után, csak 1607-ben tudta megalapítani a 13 keleti parti gyarmat közül az elsőt, Virginiát, melynek területét a társaság – az őslakosok földtulajdonjogának figyelmen kívül hagyásával – a korona fennhatóságától független gyarmatnak tekintette. 1621 tavaszán puritán bevándorlók csekély összegért vásárolt földön alapítottak várost, melyet volt szűkebb hazájuk, az angliai Plymouth után neveztek el. A 41 család az I. Jakab vallási szempontból intoleráns uralma alatt álló Óvilágot a Mayflower nevű hajón hagyta el az előző év szeptemberében. A viszontagságos utazás és a lehorgonyzott hajó fedélzetén átvészelt tél után a túlélők partraszállásuk előtt megegyeztek abban (ún. Mayflower Compact), hogy a „közjót” és a jogegyenlőség elvét messzemenően szem előtt tartva alkotják meg közösségi szabályaikat, és ezeknek önként alávetik magukat. A Mayflower Zarándok Atyáinak protestáns etikán alapuló hagyatéka máig megbecsült része az amerikai közgondolkodásnak, de emléküket az ún. Hálaadás Napja is őrzi. Plymouth annak a Massachusettsnek a partjain jött létre, amelyet a Massachusetts-öböl Társaság szervezett gyarmattá a puritán településekből 1629-ben. Sajátos vonása volt, hogy – nem kis lelkiismereti abszolutizmust gyakorolva – a gyarmati lakosságból csak a puritánoknak adott szavazati jogot a gyarmati népképviseleti gyűlésben. 1632-ben Baltimore lordja, Cecil Calvert ún. tulajdonosi gyarmatként alapította meg Mária királynő tiszteletére Maryland gyarmatát, melynek benépesítésekor Calvert tekintettel volt arra is, hogy a vele egy hiten lévőknek, azaz a katolikusoknak adjon rögzített járadék fejében földet örökbérbe. Connecticutot az independens Thomas Hooker tiszteletes vezetésével hozták létre (1635) a massachusettsi intoleráns rendszerrel kibékülni nem tudó, onnan továbbvándorló telepesek. Ugyanebben az évben John Mason, Új-Fundland korábbi kormányzója adománybirtokán New Hampshire néven alapított koronagyarmatot. 1636-ban Roger Williams baptista prédikátor, ugyancsak Massachusettsből továbbvándorolva, indiánoktól vásárolt területen telepítette le közösségét: Rhode Islandet – a már említett Connecticuthoz hasonlóan – az ún. squatter módszerrel alapították meg, azaz a területfoglalást csak utólag legalizálta a királyi koncesszió. 1664-ben az angol korona a hollandoktól elfoglalt Nieuw Amsterdam helyén létrehozott New York-kal gazdagodott, melyről még ugyanebben az évben levált New Jersey. A Holland KeletIndiai Társaság megbízottja, Henry Hudson egyébként a Csendes-óceánhoz vezető észak-nyugati átjárót keresve 1609-ben fedezte fel a Delaware öblöt. Ezen a vidéken, a Delaware és a Hudson völgye között szervezte meg a Társaság azt a holland gyarmatot (Nieuw Nederland, 1624), melynek az említett Nieuw Amsterdam volt a székhelye. 1638-tól svéd gyarmat is volt a Delaware folyó torkolatánál, de Új-Hollandiához hasonlóan ÚjSvédország is az angol korona kezére került, sőt 1685-ben II. Jakab az angol gyarmatok mellett ezeket is az ún. Új-Anglia domínium részévé nyilvánította. 1663-ban II. Károly több kegyencének adott chartát arra, hogy az uralkodóról elnevezett új gyarmatot benépesítsék. Később Észak-Karolina és Dél-Karolina elkülönült egymástól (1712), majd 1719-ben az angol korona mindkettő területét visszavásárolta tulajdonosaiktól, és ún. koronagyarmatként újraszervezte őket. Északon 1679-ben jött létre New Hampshire gyarmata, amelyet 1681ben Pennsylvania követett – Marylandhez hasonlóan tulajdonosi gyarmatként. A nemesi származású William Penn kvékerjeit azon a földön telepítette le, amelyet II. Károly az idősebb Penntől kapott kölcsön fejében adományozott neki. Pennsylvania a vallási üldözöttek menedéke lett. Delaware területével William Penn 1682ben gazdagodott, miután igényt formált a gyarmatával határos tengerparti részekre. Delaware önálló gyarmatként 1704-ben vált le Pennsylvaniáról. Utolsóként a II. Györgyről elnevezett Georgiát szervezték meg (1732) a yamasee indiánok legyőzését (1717) követően, ezek elnéptelenedett területén. Mivel az angol-francia gyarmati háborúk (1689-1763) eredményeként a francia gyarmatbirodalom a kanadai területekre szorult vissza, az 1763. évi párizsi békével a Mississippitől keletre eső hatalmas térséget, valamint a spanyol koronától ugyanekkor megszerzett Floridát Anglia hozzácsatolhatta keleti parti gyarmataihoz. Az amerikai alkotmányfejlődés útja az európai országokban bekövetkezett változásoktól jelentősen eltért. Ennek egyik alapvető oka az volt, hogy a gyarmatok társadalmi struktúrája más volt, mint az európai államoké. Az európai típusú földesúr-jobbágy viszony nem volt jelen az angol kolóniákon. Bár a tulajdonosi gyarmatokon, azaz Marylandben, Pennsylvaniában és 1719-ig a két Karolinában a betelepülőket az örökbérbe kapott földért termény- és pénzjáradék terhelte a gyarmat tulajdonosaival szemben, ez a függőségi rendszer többnyire csak névleges volt, hiszen nyugatabbra még voltak szabad földek. „Ellenszerként”, gondolván, hogy a nyugatra vándorlás így megállítható, a korona 1683-ban megtiltotta, hogy magánszemélyek földet vásároljanak az indián törzsektől. Azokat a gyarmatokat, amelyeket kezdetben az alapító gazdasági társaság társasági formában, részvényesi jogok alapján irányított, a 17-18. század fordulójára – a brit gyarmatbirodalom egységének igénye szerint – koronagyarmattá szervezték, így tulajdonosukká a korona vált, eddigi önkormányzatiságukat pedig elveszítették. A gyarmatokon az árutermelést elsősorban a bevándorló vagyontalanok végezték, akik 2-7 évre szerződéses szolgaként lekötötték magukat az Újvilágba történő átszállításuk és ennek idejére történt ellátásuk fejében. Őket a hajótulajdonosok illetve kereskedők közvetítették ki a földbirtokosok felé, míg azok a szerződéskötők, akik megváltási joggal rendelkeztek, meghatározott idő leteltével maguk térítették meg szállítási költségeiket a hajótulajdonosnak vagy kereskedőnek. A gyarmatok munkaerő-szükségletének kielégítéséhez az Angliából kényszermunkára száműzöttek és a halálra ítélt, de kegyelemben részesített


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása személyek is hozzájárultak. Az angol gyarmatokra, elsőként Virginiába fekete rabszolgákat először 1619-ben szállítottak. A rabszolga-kereskedelem a 17. század végére rendszeressé vált. A rabszolgaság intézménye a tulajdonos számára előnyösebb volt, mint a szerződéses szolga alkalmazása, hiszen ő a szerződési idő leteltével szabadult függő helyzetéből. Ezért a déli ültetvényes gazdálkodást folytató gyarmatokon (Virginiában, Marylandben, Észak- és Dél-Karolinában, valamint Georgiában) a rabszolga-munkaerő alkalmazása terjedt el. A nagybirtokos déli elittel szemben északon a kézművesipar, illetve a kis- és középfarmer-gazdaságok domináltak, melyek mellett hosszú ideig megmaradt a telepesek közösségi földbirtoklása is. Mindennek nem kis szerepe volt abban, hogy az északi gyarmatok berendezkedése – Déllel szemben – demokratikus irányba hajlott. A sajátos társadalmi struktúra része volt az is, hogy a gyarmatok lakosságát nem kötötte a születési előjog. Az előkelőség foka ezzel szemben attól függött, hogy az ősök mikor vándoroltak Amerikába. A vegyes etnikumú és vallású bevándorló tömeg jelentős részét az Óvilágban üldözött vallási kisebbségek tagjai tették ki, ezért az állam és az egyház viszonya az európaitól eltérő módon alakult. Amikor 1637-ben a nyugati világ első írott alkotmányát (Fundamental Orders of Connecticut) Connecticutban elfogadták, a haladó alapelvek közt különös jelentőséggel tűnt fel az „Evangélium szabadságának és tisztaságának” ügye, a szabad vallásgyakorlás elve. Szó sem volt azonban általános vallásszabadságról; Massachusetts példájából mit sem okulva Connecticut többségi lakossága is államvallásként intézményesítette saját felekezetét. Ez a példa nem volt egyedülálló, hiszen a tizenhárom közül kilenc gyarmaton államvallást hoztak létre, melynek legfontosabb külső jele – az európai mintához hasonlóan – az volt, hogy a közhivatalokat betöltők számára vallási feltételeket írt elő a gyarmati kormányzat, és az államegyház támogatást kapott az állami adókból. Bár New Jerseyben és Rhode Islanden nem alapítottak hivatalos vallást, a keresztény felekezetek egyenlősége maradéktalanul csak Delaware-ben és Pennsylvaniában valósult meg. Az amerikai alkotmányfejlődés sajátossága másodsorban a gyarmati kormányzati rendszerrel magyarázható. Ugyan jelentős különbség volt a tulajdonosi gyarmatok, a koronagyarmatok és a két ún. chartered colony jogállással rendelkező gyarmat (Rhode Island és Connecticut) között, a fő szervek mindenütt ugyanazok voltak. A gyarmat élén a tág jogosultsági körrel rendelkező királyi kormányzó állt, aki 11 gyarmaton az uralkodó kegyéből és tetszéséig töltötte be tisztét, bár Marylandben és Pennsylvaniában Calvert, illetve Penn utódainak javaslatát a kormányzó kinevezésekor figyelembe vette a korona. A két kivétel a demokratikus jellegű gyarmati alkotmányáról ismert Rhode Island és Connecticut volt; itt a kormányzó választott tisztségviselő volt. A kormányzói tanács (Council) tagjait a két tulajdonosi gyarmaton a tulajdonos, másutt a király nevezte ki. A kivétel e tekintetben is Rhode Island és Connecticut, valamint Massachusetts volt. Ezekben tehát a Council választott testület volt. A gyarmati képviseleti gyűlés (Assembly) államonként eltérő, de mindenütt ingatlantulajdonhoz kötött választójog alapján, elektoros választást követően alakult meg. Tevékenysége nagyrészt arra irányult, hogy lehetőség szerint ellenőrzése alá vonja a kormányzót. A 18. századtól a Council rendszerint második kamaraként betagolódott a képviseleti gyűlés mellé, melynek határozatait a korona nevében az angol Titkos Tanács (Privy Council) felülvizsgálta és szükség esetén érvényteleníthette. Az igazságszolgáltatás szervei a puritánok által „importált” angol jog alapján ítélkező békebíróságok voltak, melyeket ún. megyei bíróságok (county courts) egészítettek ki. Massachusettsben és Pennsylvaniában ugyan létezett gyarmati legfelsőbb bíróság is, azonban az igazságszolgáltatás csúcsszerve minden gyarmaton a kormányzói tanács volt. A gyarmati bírósági rendszer önállósága azonban messze nem valósult meg, hiszen a fellebbezés főbb bűnügyekben az angol Titkos Tanácshoz tartozott. Ennek az államhatalmi berendezkedésnek a központi szereplője tehát a kormányzó, illetve a kormányzói tanács volt, mely fontos hatásköri jogosítványokkal rendelkezett a képviseleti gyűlés mellett és az igazságszolgáltatás területén is. A gyarmati kormányzati rendszer sajátosságai azért érdemelnek különös figyelmet, mert az angol koronától való függetlenedést követően ennek republikanizált és demokratizált változata jelent meg az Egyesült Államok hatalmi struktúrájában. Miután 1763-ban a párizsi békekötéssel véget ért a francia-angol gyarmati háborúk sora, az új amerikai elit és a korona konfliktusa felerősödött. A békekötés évében királyi proklamáció tiltotta meg a gyarmatok lakosságának, hogy az Appalache-hegységtől nyugatra lévő területeket birtokba vegye. Az ok érthető: a hadsereg képtelen volt arra, hogy a Mississippiig terjedő angol területek egészén kellő mértékben érvényesítse a korona érdekeit, és az indián törzsekkel szembeni védelem is korlátozott volt. A tilalom azonban szemben állt a pionírok szabad földek iránti igényével. A hetvennégy évnyi folyamatos háborúskodás lezárása után a korona és a gyarmatok közötti érdekazonosság majdhogynem megszűnt. Londonban úgy vélték, itt az idő, hogy a birodalom terheinek hordozásához jelentősebben járuljanak hozzá az amerikai gyarmatok. A gyarmati alkotmányok ugyan biztosították az angol Parlament jogát az adókivetésre, a helyi lakosság mégis politikai sérelmet látott abban, hogy a pénztörvény és a cukortörvény (1764), valamint a bélyegilleték-törvény és a beszállásolási törvény (1765) úgy helyezett terheket rájuk, hogy – mivel nem rendelkeztek képviselettel az alsóházban – e döntések meghozatalában nem vehettek részt. A politikai konfliktust súlyosította az is, hogy 1774-ban az angol Parlament a többi koronagyarmathoz hasonlóan szervezte újjá Massachusetts államrendszerét, eddigi jogait jelentősen korlátozva. A koronával való megegyezés céljából Philadelphiában összeült Első Kontinentális Kongresszuson


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása (1774. szeptember 5. – október 26.) a gyarmatok küldöttei, bár a korona iránti hűségüket is kifejezték, visszautasították a vámintézkedéseket és a brit áruk további bojkottjára szólították fel a gyarmati lakosságot. A fegyveres konfliktus nem sokáig váratott magára. Az 1775. április 19-én megindult függetlenségi háború eseményeiről nem szólva ehelyütt csak arról emlékezünk meg, hogy az angol koronától való elszakadás közvetlenül milyen alkotmányjogi változásokkal járt. A 13 alapító tagállam alkotmányozása véres polgárháborús jelenetek közt, a helyi arisztokráciával szembeni fellépés jegyében valósult meg. A két kivétel ezúttal is Rhode Island és Connecticut volt, ahol a gyarmati karták eleve önrendelkezési jogokat biztosítottak és demokratikus elveket tükröztek; ezek átalakítása nem volt szükséges. A népszuverenitás elvére alapított, új tagállami alkotmányokat nem egy kortárs a demokrácia túlkapásaként értékelte. A kritikát leginkább az váltotta ki, hogy a három hatalmi ág között nem volt egyensúly, hanem a törvényhozásnak elsőbbséget biztosítottak a másik két ággal szemben. Az új alkotmányokhoz az 1776. június 12-én elfogadott Virginia Bill of Rights példájára széleskörű szabadságjogi deklarációkat csatoltak. Jelentőségük elsősorban abban állt, hogy az individuum jogait – Thomas Jefferson „Summary View of the Rights of British America” (1774) című művének gondolatmenetét követve – a természetjogból vezették le. Ezzel jogfilozófiai szempontból messze meghaladták az angol előzményeket (Petition of Right, 1628 és Bill of Rights, 1689), melyek az alattvalók jogait a korona beavatkozásával szemben kívánták védelemben részesíteni. John Hancock, a második Kontinentális Kongresszus elnöke, Charles Thomson titkár, valamint a 13 alapító állam kongresszusi küldöttei 1776. július 4-én írták alá a Függetlenségi Nyilatkozatot (The Unanimous Declaration of the Thirteen United States of America), melynek bevezető sorai az emberi jogok természetjogi indokolását – John Locke „Két értekezés a polgári kormányzatról” című műve hatására – a következőképp rögzítették. „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert Teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre”. A nyilatkozat megállapította azt is, hogy mivel a kormány hatalma a kormányzottaktól ered, feladata az, hogy a kormányzottak jogait biztosítsa. Az Amerikai Egyesült Államok alapító okmányának tekintett Függetlenségi Nyilatkozat három része logikus láncolatot képez. Az első részben rögzítették, hogy a természetjog alapján mikor tekinthető a forradalom jogosnak. A második rész az angol korona azon cselekményeit sorolta fel, melyek a gyarmat lakóinak jogait tartósan és súlyosan sértették. A harmadik rész a következtetést tartalmazta: megállapította, hogy a gyarmatok anyaországtól való elszakadása szükséges és jogos, és ezért joguk van arra is, hogy független és szuverén államként lépjenek fel. A nyilatkozat, melynek szerzője a bizottsági előkészítés ellenére ténylegesen Jefferson volt, a meghozott döntések, azaz az elszakadás és a függetlenségi háború erkölcsi és jogi legitimációja volt. A John Marshall szerint „első nemzeti alkotmánynak” tekinthető Konföderációs Cikkelyeket (1777) az uniót létrehozó tagállamok, majd maga a Kontinentális Kongresszus is ratifikálta. A dokumentum, mely 1781 és 1789 között volt hatályban, az „örökös uniót” szuverén államok társulásaként, azaz konföderációként határozta meg. A tagállamokat csupán együttműködési kötelezettség terhelte, azaz kölcsönös támogatás és védelmezés a közjó és a szabadság biztosítására. A konföderáció, azaz a laza szövetségi kapcsolat célzatával magyarázható az is, hogy csak a törvényhozó hatalmi ágban állítottak fel szövetségi szervet, magát a Kontinentális Kongresszust. Ennek döntéshozatala során a tagállamok egy-egy szavazattal rendelkeztek. Tehát hiányoztak a szövetségi végrehajtó hatalom önálló szervei, bár ennek egyes lényegi feladatit az ún. Állambizottság ellátta. A végrehajtás ilyen módon az egyes tagállamoknál volt, nem pedig az uniónál, és nem helyeztek kilátásba büntetést arra az esetre, ha egy tagállam nem teljesíti a közös feladatokat. Szövetségi bírósági rendszert sem hoztak létre; a tagállamok közötti esetleges jogvitákat ad hoc választott bíróságok bírálhatták el, míg a fellebbezés ilyen ügyekben a Kontinentális Kongresszushoz történhetett. George Washington 1783-ban, a függetlenségi háborút lezáró versailles-i békeszerződés aláírásának évében a főbb államok kormányzóihoz fordult, és a Konföderációs Cikkelyek említett hiányosságai miatt arra bíztatta őket, hogy az unió fennmaradásának érdekében támogassák egy új megállapodás létrehozását. A Konföderációs Cikkelyek módosításához a tagállamok egyhangú szavazása lett volna szükséges, ezért a módosítási kísérletek rendre kudarcba fulladtak. Amikor a Kontinentális Kongresszus – az 1786 őszén megrendezett annapolisi értekezlet javaslatára – döntött az alkotmányozó konvenció összehívásáról, annak kifejezett céljaként mégis a módosítás előkészítését határozták meg. A konvenció 1787. május 25-én kezdte meg a munkáját. Az alapvető vita a konföderáció-föderáció kérdésében bontakozott ki. Az Edmund Randolph által kidolgozott ún. Virginia Plan azonban olyan föderális elgondolást tartalmazott, amely messze nem módosítás, hanem egészében új koncepción alapuló alkotmány terve volt. A szövetségi rendszer szorosabbra fűzésétől ódzkodó kisebb államok ezek után – bár az egyenlő képviselet jogához továbbra is ragaszkodtak – a William Paterson által megfogalmazott tervezetben (New Jersey Plan) hajlandóságot mutattak a kompromisszumokra, azaz nem zárkóztak el a szövetségi végrehajtó hatalmi és bírói szervek felállításától. A végső szövegváltozatot 1787. 109 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása szeptember 27-én fogadták el az Alapító Atyák, majd ratifikálásra megküldték a konvención résztvevő 12 tagállamnak és az attól távolmaradó Rhode Islandnek is. Nem véletlen, hogy ez az állam volt az utolsó, amely 1790. május 29-én – némi gazdasági nyomásgyakorlás hatására – elfogadta az új alkotmányt. George Washington 1789. április 30-án az elhúzódó ratifikációs folyamat ellenére letette elnöki hivatali esküjét, és a szövetségi szervek még ebben az évben megkezdték működésüket. Az Amerikai Egyesült Államok logikus felépítésű, írott alkotmánya a Zarándok Atyák örökségének és a felvilágosodás szellemének megfelelő eszmék alapján született meg; saját korában megfelelt az ideális államról alkotott képnek. Előzményének – bár ott királyi privilégiumlevélben, nem pedig a népfenség elvén álló alkotmányozó hatalom által megalkotott dokumentumban rögzített jogokról volt szó – a gyarmati alkotmányok tekinthetők: ahogy ezek egykor az adott gyarmat elsődleges jogforrásának számítottak, a szövetségi alkotmány supreme law-nak, legfőbb jognak nevezi rendelkezései összességét. Szemben a parlamenti szuverenitás eszméjével, amely az angol monarchiában a 18. század elejére rögzült, az Amerikai Egyesült Államokban az alkotmány sérthetetlensége vált elsődleges elvvé. Törzsszövege (I-VII. cikkelyek) változatlanságát az alkotmánykiegészítés rendjéről szóló V. cikkely szigorú szabályai biztosítják. Ha az adott kiegészítés a törzsszöveg vagy egy korábbi kiegészítéssel ellentétes rendelkezést tartalmaz, az időben későbbit alkalmazzák. Ez a technikai megoldás lehetővé tette, hogy az alkotmányt intézményei és elvei megtartása mellett szükség esetén hozzáigazítsák a kor követelményeihez, és így mindmáig hatályban maradjon. Jelentősége az európai államok számára elsősorban abban áll, hogy létrejöttétől fogva fontos hatást gyakorolt a polgári modernizáció eszmerendszerének alakulására és a szabadelvű jogi kultúrára. Az alkotmány legfontosabb elvei a népszuverenitás, a prezidenciális kormányzati rendszer, az államhatalmi ágak megosztása és a föderalizmus lett. A népszuverenitás a képviseleti demokrácia sajátosságai szerint elsősorban a törvényhozó hatalmon, azaz a Kongresszus két házán keresztül érvényesül (I. cikkely). Az első kamara, a Képviselőház tagjait (1929 óta 435 képviselőt) kétévente választják meg az adott tagállam választójoggal rendelkező polgárai. A tagállamok által delegált képviselők száma a tagállam lakosságával arányosan, azaz egy kvóta (435 / a tagállam lakossága) szerint alakul. A második kamara a Szenátus, melynek tagjait hat évre választják meg. A kisebb és nagyobb tagállamok érdekérvényesítési esélyegyenlőségét biztosítja az, hogy minden állam 2 szenátort küld a testületbe, tekintet nélkül a lakosságszám alakulására. A szenátorokat három osztályba sorolják; az adott osztály tagjainak mandátuma a második, a negyedik, illetve a hatodik év végén szűnik meg, azaz a Szenátus egyharmadát kétévente újraválasztják. A rotáció ilyen módon folyamatos kontrollt biztosít az aktív választójoggal rendelkező polgároknak. A Szenátus elnöke az USA alelnöke, aki (ügydöntő) szavazati jogával csak szavazategyenlőség esetén rendelkezik. A Kongresszus függetlenségét szolgálja, hogy tagjait tevékenységükért anyagi kompenzáció és személyes mentesség illeti, továbbá az, hogy más közhivatalt ugyanekkor nem viselhetnek. A Kongresszus hatáskörét tekintve három jogosítványcsoport különíthető el. Az ún. implied power általános felhatalmazást jelent a törvényalkotásra, amely ahhoz szükséges, hogy az ún. expressed power körében felsorolt jogosítványaival élni tudjon. Ilyen kifejezetten felsorolt jogosítvány többek között az adó-, illeték- és vámkivetés és az állami fizetőeszköz kibocsátásának joga, az unió védelmének és hadseregének megszervezésére, illetve ellenőrzésére vonatkozó joga vagy a szövetségi bíróságok felállításának joga. Harmadikként szólni kell az ún. denied powerről, azaz arról, hogy milyen tárgyban nem hozhat törvényt a Kongresszus. Ide tartozik a visszaható hatályú és az egyénre szabott jogalkotás tilalma, az állampolgárok közötti diszkrimináció tilalma és a tagállamok közötti indokolatlan diszkrimináció tilalma. A Kongresszus nem tagadhatja meg az állampolgároktól a habeas corpust (a törvényes vád hiányában történő fogva tartás tilalmáról van szó), és végezetül a hatáskörök e csoportjához tartozott az is, hogy eredetileg a Kongresszus nem tilalmazhatta a rabszolga-kereskedelmet. A Kongresszus működését a két kamara házszabályai, a tárgyalási szokások, precedensek és több kézikönyv, elsősorban Jefferson „Parlamenti gyakorlat kézikönyve” című összeállítása határozza meg. A két kamara egyenlő súlyát az biztosítja, hogy a törvényjavaslatokat csak azt követően lehet aláírásra az elnök elé terjeszteni, ha már mindkét ház elfogadta őket. Ezen a szimmetrikus rendszeren az a szabály üt csak egy apró rést, hogy a Képviselőház joga az állami bevételekkel kapcsolatos törvényjavaslatok kezdeményezése. A prezidenciális kormányzati rendszer a nemzet egészét reprezentáló, nagytekintélyű elnöki intézmény hangsúlyos szerepéből következik. Az elnök a végrehajtó hatalom egyszemélyi letéteményese (Chief Executive) lett, hiszen egyéb szerveket e hatalmi ágban az alkotmány nem állított fel (II. cikkely 1. §), de mindeközben az ő hatáskörébe tartoznak a klasszikus államfői jogosultságok is. Mint utaltunk rá, a gyarmati kormányzati rendszer republikanizált változata tűnik itt fel, melyben az egykori királyi kormányzó tág hatáskörét az unió 4 évre megválasztott elnöke „örökölte meg”. Klasszikus államfői jogosultsága, hogy – szenátusi jóváhagyással – ő nevezi ki az állami tisztségviselőket, az állam elleni bűncselekményeknél kegyelmet adhat és a büntetések végrehajtást felfüggesztheti, a Szenátus kétharmadának jóváhagyásával nemzetközi szerződéseket köthet, ő képviseli külföldön az uniót, míg belföldön ő fogadja más államok képviselőit. Ebbe a körbe tartoznak a Kongresszussal szembeni hatásköri jogosultságok is. Rendkívüli alkalmakkor összehívja a Kongresszust és 110 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása elnapolhatja annak üléseit, de nincs joga arra, hogy feloszlassa a Kongresszust vagy berekessze az üléseket. Felügyeli a törvények végrehajtását, valamint vétójog és törvénykezdeményezési jog illeti meg. Az elnököt rendszeres beszámolási kötelezettség terheli az unió állapotáról a Kongresszus felé. Az elnöki jogkörökön túl a végrehajtó hatalom letéteményeseként joga van azonban arra, hogy írásban véleményt kérjen „a végrehajtó hatalom egyes tisztségviselőitől az adott hivatallal kapcsolatos bármilyen kötelezettség vonatkozásában” (II. cikkely 2. §). Ebből a jogosítványból vezették le az elnöki kabinet felállításának lehetőségét. Ez az ún. Executive Branch departmentekre tagolódik, melyek élén egy titkár (secretary) áll. A departmenteken belül ügyosztályokat (division), hivatalokat (office) és irodákat (bureau) hoznak létre, de a departmentek mellett független kormányhivatalok is léteznek. Ilyen többek között az Elnöki Hivatal (Executive Office) is, amelyet 1939 nyarán Franklin D. Roosevelt az elnöki feladatkör bővülésére hivatkozva állított fel. Ha az elnököt elmozdítják, meghal, lemond vagy feladatát nem képes ellátni, hatásköre az alelnökre száll, aki önálló végrehajtó jogosítványokkal nem rendelkezik, csupán az elnök helyettese az elnöki ciklus idejére. A helyettesítés, illetve az utódlás szabályait a 25. alkotmánykiegészítés rendezte 1967-ben. Az elnök és az alelnök megválasztása közvetett módon, elektori rendszerben történik. Az adott állam aktív választójoggal rendelkező polgárai annyi ún. elektort választanak, ahány képviselője és szenátora a tagállamnak a Kongresszusban van, majd az elektorok szavaznak az elnök és – a 12. alkotmánykiegészítés óta – az alelnök személyére is. A rendszer előnye, hogy a választást nem az határozza meg, hogy az adott jelölt melyik tagállamból származik. Kifejez azonban bizonyos bizalmatlanságot is a politikában nem feltétlenül jártas választópolgárok felé: az alkotmányozási munkálatokban számos olyan vezető államférfi vett részt, akik az athéni demokrácia és a római köztársaság történeti példáját szem előtt tartva igyekeztek elkerülni a prototípus „működési hibáit”. Az elnök újraválasztható, ami F. D. Rooseveltig a gyakorlatban egyszeri újraválasztást jelentett. Ő viszont négy alkalommal, 1932-ben, 1936-ban, 1940-ben, majd 1944-ben is elnök lett. Ezért a 22. alkotmánykiegészítés 1951-ben kimondta, hogy csak egyszeri újraválasztás lehetséges. Az elnök, mivel a végrehajtó hatalom fejeként csak a népnek tartozik elszámolással, a Kongresszussal szemben politikai felelősség nem terheli, közjogi felelősség azonban – mint minden más szövetségi főtisztviselőt is – igen: az ún. impeachment eljárást a Képviselőház által emelt vád alapján a Szenátusban folytatják le a szövetségi Legfelsőbb Bíróság főbírája elnökletével. Ha az elnök felelősségét ennek során megállapítják, hivatalát és ezzel járó mentességéit elveszíti, majd rendes bíróság elé állítják. Az Egyesült Államok első elnöke a függetlenségi háborúban nagy érdemeket szerezett George Washington (1789-1797) lett két periódusra. Őt volt alelnöke, John Adams (1797-1801), majd Thomas Jefferson (1801-1809) követte, aki elnökké választása előtt ugyancsak alelnöki tisztet töltött be. A negyedik elnök az a James Madison (1809-1817) volt, aki Jefferson államtitkáraként szerzett politikai tapasztalatot. Őt James Monroe (1817-1825) követte, aki szenátori, nagyköveti és államtitkári posztot is betöltött korábban. Az első öt elnök, akik mindannyian az Alapító Atyák nemzedékéből kerültek ki, munkásságukkal jelentősen hozzájárultak a föderáció intézményrendszerének megszilárdításához. A kormányzóként, szenátorként vagy más vezető tisztségben előzetesen szerzett politikai jártasság később is gyakorlat maradt a legmagasabb közjogi méltóság megszerzésénél, mint ahogy nem egyszer előnyt jelentett a korábbi katonai pályafutás is: Ulysses S. Grant (1869-1877) a polgárháború tábornoka, Dwight D. Eisenhower (1953-1961) a II. világháború altábornagya volt. Az államhatalmi ágak megosztásának elve az USA-ban tagállami és szövetségi szinten is abban jelent meg, hogy az egyik hatalmi ágban tevékenykedő személyek más hatalmi ágban nem viselhetnek tisztséget. Ez az összeférhetetlenség, azaz a szervezeti elkülönülés azonban önmagában nem tudja megakadályozni azt, hogy a három hatalmi ág valamelyike a többi fölé ne emelkedjen. A hatalmi ágak egymáshoz való viszonyát ezért „fékek és ellensúlyok” (checks and balances) kiépítésével szabályozták: az elnöki végrehajtó hatalommal szemben a másik két hatalmi ág, a Kongresszus és a szövetségi Legfelsőbb Bíróság áll, és ezek mindegyike – a montesquieu-i hatalmi ágak következetes elválasztásáról szóló tant túllépve – bizonyos jogokat gyakorol a másik kettő irányába. Így a Kongresszus az elnökkel szemben közjogi felelősségre vonást alkalmazhat, az elnököt viszont vétójog illeti meg a törvényhozó hatalom döntéseivel szemben. A szövetségi bírósági rendszert a Kongresszus alakította ki, míg ezzel szemben a bírói felülvizsgálat (judicial review) intézményével a bíróságok gyakorolnak ellensúlyt a törvényhozás irányába. A bírói felülvizsgálati jogkör azt jelenti, hogy a bírók jogalkalmazó munkájuk során őrködnek az alkotmány és törvényesség felett, azaz megvizsgálják, hogy az a (tagállami vagy szövetségi) norma, amely alapján döntésüket meghoznák, a szövetségi alkotmánnyal összhangban van-e. A joggyakorlat szerint az alkotmányellenesség akkor áll fenn, ha a konkrét normaszöveg ütközik az alkotmánnyal vagy formai, illetve tartalmi hibája van. Meg kell azonban jegyezni, hogy az alkotmánybíráskodás e sajátos amerikai módja, a judicial review intézménye csak 1804-ben nyert elismerést a Madison v. Marbury, 5 U.S. 137 (1803) ügy lezárásával: a szövetségi Legfelsőbb Bíróság döntésében John Marshall főbíró a jogi normák ütközésének lehetőségeit vette sorba, majd megállapította, hogy az elsődleges jogforrás, azaz a társadalom alapvető elve a szövetségi alkotmány, és az a törvény, amely ennek ellentmond, semmis. A bírói felülvizsgálat kiterjed a szövetségi végrehajtó hatalom döntéseire is, míg ezzel szemben az elnököt illeti meg – szenátusi jóváhagyással – a szövetségi bírók kinevezésének joga. Az elnök tehát a bírói kar


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása összetételének meghatározásával befolyásolja az igazságszolgáltatás működését, egyébként azonban érvényesül a bírói függetlenség követelménye. Ez azt jelenti, hogy a szövetségi bírók mindaddig hivatalban maradnak, amíg megfelelően („good behavior”) ellátják feladatukat, tiszteletdíj illeti meg őket, és ez hivatali idejük alatt nem csökkenthető. A hatalomkoncentráció lehetőségének csökkentését a „fékek és ellensúlyok” rendszerével ilyen módon sikeresen megvalósították. John Adams meggyőződéssel vallotta „Defense of the Constitutions of Goverment of the United States of America” című művében, hogy ez azért szükséges, hogy a társadalom egyik része védve legyen a másik rész igazságtalanságaival, a többségi zsarnokság kialakulásával szemben. Az alkotmánytervezet tárgyalása során a legtöbb vita a konföderáció-föderáció kérdése körül bontakozott ki. A föderalizmus hívei, elsősorban Madison és Hamilton úgy látták, hogy az unió állami létének fejlődése szempontjából főként a brit békeszerződés betartása végett szükség van az erős központi kormányzatra, ezzel szemben a konföderáció mellett elkötelezettek a tagállamok eddigi viszonylagos önállóságának megőrzését kívánták. A preambulum az alkotmány célját a következőképp rögzítette: „mi az Egyesült Államok népe, attól vezetve, hogy tökéletesebbé tegyük az Uniót, megvalósítsuk az igazságosságot, biztosítsuk a belső nyugalmat, gondoskodjunk a közös védelemről, előmozdítsuk a közjót, biztosítsuk a szabadság áldásait magunk és utódaink számára, meghagyjuk és bevezetjük az Amerikai Egyesült Államok jelen alkotmányát”. Az alkotmány tehát – ellentétben a Konföderációs Cikkellyel – a föderalizmus elvén állt és áll ma is. Az erős szövetségi állam léte abban jelent meg, hogy a tagállami államszervezetet és jogrendet a szövetségihez hozzá kellett hangolni. A szövetségi államban a tagállamok kaptak bizonyos belső jogkört, de a legfontosabb funkciókat az unióhoz rendelték. Az alkotmány IV. cikkelye ennek megfelelően rendezte az államok egymáshoz és az unióhoz való viszonyát: deklarálta, hogy az egyes államok polgárait megilletik az összes többi államnak nyújtott kiváltságok és mentességek, valamint egy államban végrehajtott állami aktusok, az állami okmányok, feljegyzések és bírói eljárások hitelességgel és hatállyal bírnak más államokban is. A föderalizmus elvének érvényesülését tükrözi az is, hogy az alkotmány, mint említettük, „legfelsőbb jognak” nevezte önmagát, és kijelentette, hogy alakítója a nép, azaz nem a tagállamok. A nemzetközi kapcsolatok intézését a föderális szervekre ruházta. A föderációnak saját alkotmánya, saját végrehajtó hatalmi szerve (az elnöki hatalom), törvényhozása lett. Az alkotmány a bírósági rendszerről is a föderális elveknek megfelelően rendelkezett. A tagállami bíróságok (helyi bíróságok, fellebbviteli bíróságok és legfelsőbb bíróságok) mellett szövetségi Legfelsőbb Bíróságot állított fel, és a Kongresszusra bízta azt a feladatot, hogy a szövetségi bírósági rendszert kiépítse (1789. szeptember 24-i bírósági törvény). Az 1911. évi reformtörvény óta a szövetségi bíróságoknak is három szintje van: a szövetségi kerületi bíróságok, a fellebbezési bíróságok és a Legfelsőbb Bíróság, melyeket a speciális hatáskörű szövetségi bíróságok köre egészít ki. A föderalizmus elve – mindezt összegezve – az ún. vertikális hatalommegosztásban, a szövetségi és tagállami hatáskörök elválasztásában nyilvánul meg. A philadelphiai alkotmányozó konvenció az alkotmány törzsszövegéből lényegét tekintve kihagyta az emberi jogokat. Pár apró szabályt rögzítettek csak. Ilyen az elnök szabadsága arra, hogy eldöntse, szekuláris vagy a szakrális esküt tesz-e hivatalba lépésekor (II. cikkely 1. §), az a szabály, hogy – az európai, illetve gyarmati tradícióval szemben – az Egyesült Államok joghatósága alá tartozó hivatali tisztség vagy megbízás betöltésével kapcsolatban nem lehet vallási hovatartozást megkövetelni (VI. cikkely), vagy az angol jogi tradícióval magyarázható Habeas Corpushoz való jog és a bill of attainder tilalma (I. cikkely 9.§). Ez utóbbi azt jelenteti, hogy vagyonától és állampolgárságától senkit sem lehet bírói tárgyalás nélkül, törvényhozási úton megfosztani. Ennél többre azonban a föderációról folytatott vita közepette nem telt, bár a ratifikáció ellenzői, a szabadságpárti antiföderalisták számára komoly ellenérv volt ez a hiányosság. A szabadságok alkotmányi rögzítését tehát nyugodtabb időkre hagyták annak ellenére, hogy a többségi zsarnokság elkerülésének fontos eszközét látták bennük, hiszen a többségi akarattal szemben a kisebbség ezekkel az egyéni és kollektív szabadságjogokkal élve fejtheti ki kellő módon véleményét. 1789 nyarán a föderalisták az alkotmányos intézményrendszer stabilizációja érdekében a korabeli emberi jogi felfogásnak megfelelően terjesztették elő a klasszikus szabadságjogokat tartalmazó katalógusukat. A már említett Virginia Bill of Rights (1776) mintájára Bill of Rightsnak nevezett tíz kiegészítés a ratifikációt követően 1791. december 15-én lépett hatályba. Fontos tudni, hogy rövid felsorolásról volt csupán szó, melynek értelmezése a szövetségi Legfelső Bíróságra várt. Egy adott ügy tagállami bíróságtól akkor kerül(t) szövetségi bírósághoz, ha az ügyben alkotmányos jogra hivatkoztak illetve hivatkoznak. A Bill of Rightsban lefektetett jogok értelmezése nem lezárt; alakulásában jelentős szerepet töltenek be a „tisztesség fejlődő követelményei” („the evolving standards of decency”), azaz a közösségi értékszemlélet változása. A szabadságjogok közül elsőként a vallásszabadság elvét rögzítették: „a Kongresszus nem alkot törvényt vallás alapítása (ún. alapítási klauzula) vagy a vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában (ún. szabad vallásgyakorlás-klauzula).” Ezt a rövid rendelkezést az állam és az egyház viszonyáról a függetlenségi háború idején született állami alkotmányok és az 1786. január 16-án elfogadott virginiai törvénycikk (The Virginia Statute of Religious Liberty) mintájára fogalmazták meg: a volt gyarmatokban eddig államegyházi pozícióban lévő felekezetek belátták, egyikük sem rendelkezik elegendő társadalmi támogatottsággal ahhoz, hogy államegyháziságukat az unióra is kiterjesszék. 112 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása Bár a vélemények sokfélesége jellemezte a felekezeteket, egyben megegyeztek: mindegyik szabadságot igényelt saját magának. Ennek megszerzéséhez pedig az egyedüli út az volt, ha ezt mindenki másnak is egyenlő módon biztosítják. Az eredmény az állami és az egyházi szféra teljes, következetes elválasztása lett a polgári és felekezeti jogegyenlőség elvének megfelelően. Az I. cikkely második félmondata – nem túl szerencsés szóhasználattal – arról rendelkezett, hogy a Kongresszus nem csorbíthatja a szólás- és sajtószabadságot. A minta ezúttal is a Virginia Bill of Rights volt, mely szerint a „sajtó szabadsága az állam szabadságának alapvető biztosítéka”, azaz a vita és az eszmecsere lehetőségében a társadalmi fejlődés garanciáját látták. Mivel azonban kétséget kizáróan olyan konfliktusos jogról van szó, melynek korlátlan érvényesülése más polgárok jogait vagy a közérdeket sértheti, a Kongresszus nem maradt meg a teljes jogalkotási tilalom mellett, és több ízben, jellemzően súlyos politikai konfliktusok idején, törvényi korlátokat állított fel. Ilyenek voltak többek közt 1798ban a lázadási törvény, illetve 1917-ben a hírszerzői törvény rendelkezései is. Az I. cikkely a nép békés gyülekezéshez való jogát is rögzítette, amely alapján – bár nevesítve nem szerepel a kiegészítésben – az egyesülési szabadságot is értelmezik a szövetségi bíróságok. Ez utóbbit úgy tekintik, mint a polgárok jogát másokkal történő szövetkezésre politikai véleményük kifejezése céljából. Ebben a cikkelyben utolsóként az ősi angolszász jogelvekből levezetett petíciós jogot nevesítették, amely a bíróhoz fordulás jogában, a fellebbezés jogában, illetve a végrehajtó hatalom jogellenes károkozása esetén a kártérítéshez való jogban jelent meg. Míg az I. cikkely a négy legfontosabb szabadságjogot egy mondatba sűrítette, a II. és III. cikkely külön-külön nevesítette a fegyverviseléshez való jogot, valamint azt, hogy béke idején a ház tulajdonosának hozzájárulásával, háború idején törvényben megállapított módon lehet csak katonát beszállásolni. Az előbbi a felfegyverzett polgári lakosságnak a függetlenségi háborúban betöltött szerepével, az utóbbi az 1765. évi angol beszállásolási törvény sérelmezésével magyarázható. A Bill of Rights IV-VIII. cikkelyei a bírósági eljárásban alkalmazandó garanciák katalógusát tartalmazzák. Ezekben is rövid felsorolásokról van szó, melyek pontos tartalma, érvényesülésük keretei a szövetségi Legfelsőbb Bíróság joggyakorlatából világlanak ki. Ilyen garancia a személyes szabadság, a mozgás és a tulajdon védelme az önkénnyel szemben (IV. cikkely), főbenjáró vagy súlyos bűncselekmények esetén a Nagy Esküdtszékhez való jog, a ne bis in idem elve, az önvádra kötelezés tilalma, az önkényes jogalkalmazással szembeni általános védelem, a fair eljárás követelménye és magántulajdon közcélokra történő kisajátításakor az igazságos kártalanításhoz való jog (V. cikkely). A VI. cikkely az elfogulatlan esküdtszékhez való jogot, a gyors és nyilvános tárgyaláshoz való jogot, a vádlottnak a vád megismeréséhez és az ellene tanúskodó személyekkel történő szembesítéshez fűződő jogát, a mellette tanúskodó személyek megidézéséhez való jogát és védelemhez való jogát írta elő. A VII. cikkely az előző folytatásaként az esküdtszéki tárgyaláshoz való jogot a common law alapján történő polgári perben is megadta 20 dollárnál magasabb peresített érték esetén. A sokat idézett VIII. cikkely a túl magas óvadékot, a túl magas pénzbírságot, illetve a kegyetlen és szokatlan büntetéseket tilalmazta, és tilalmazza ma is. A tagállami büntetőjog humanizálására, a büntetési rendszer átalakítására irányuló törekvéseket a 19. században rendszerint ezzel a cikkellyel indokolták, mint ahogy ez a hivatkozási alap a halálbüntetés ellenzői számára is. Különösen fontos a IX. cikkely generális klauzulája, mely szerint a Bill of Rights jogkatalógusa nem taxatív felsorolás, azt „a nép által élvezett” jogok egészítik ki, melyek (többek között az emberi jogok alapjának tekintett emberi méltóság, a becsülethez vagy a magánélethez való jog) a common law alapján védendők – akár a konkrétan nevesített jogokkal szemben is. A X. cikkely ezek után alapelvként rögzítette, hogy ha egy bizonyos jogot az unióra nem ruháztak rá, illetve a tagállamoktól ezt kifejezetten nem tagadták meg, akkor az a jog a tagállamokat, azok lakosságát illeti meg. A Bill of Rights rendelkezései a szövetségi törvényhozó hatalom, a Kongresszus irányába jelentettek kötelezettséget, az említett X. cikkely értelmében pedig a tagállamok igen szigorú törvényeket hoztak a szabadságjogok területén ott, ahol a szövetségi hatáskör hiánya ezt lehetővé tette. Ezért 1868-ban újabb alkotmánykiegészítésben (XIV. cikkely 1. §) döntöttek arról, hogy egyetlen állam sem hozhat vagy alkalmazhat olyan törvényt, amely korlátozza az Egyesült Államok polgárait megillető jogokat. Így a tagállamok és az unió közötti kapcsolat egyes vonatkozásainak rendezése kapcsán a Bill of Rightsban deklarált jogok az utóbbi cikkely védelme alá kerültek. Ennek értelmében az alkotmányos jogok – nagyjából száz év alatt – a tagállami jogokban is érvényesüléshez jutottak. Az alkotmány törzsszövegéhez a mai napig 27 kiegészítő cikkelyt fűztek, melyek első sorban a választójog bővítésével (XV., XIX., XXIV. és XXVI. cikkely), a Kongresszussal (XVI., XVII. és XXVII. cikkely) és a végrehajtó hatalommal (XII., XX., XXII., XXIII., XXV. cikkely) kapcsolatos rendelkezéseket tartalmaznak. A négy ízben (1868, 1880, 1886, 1892) is angol miniszterelnökké választott liberális William E. Gladstone az amerikai alkotmányt „az emberi elme és szándék által valaha alkotott legcsodálatosabb műnek” nevezte. Ha ez a megállapítás némiképp túlzónak is tűnik, kifejezi, hogy az amerikai modell demokrácia iránti elkötelezettségével és intézményeivel közvetve vagy közvetlenül befolyásolta számos európai és Európán kívüli állam polgári modernizációs törekvéseit is.


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása Az Amerikai Egyesült Államok 19. századi történetét elsősorban a rendkívüli területi növekedés határozta meg. A terjeszkedés a független szövetségi állam létrejöttét követően indult meg azzal, hogy a Mississippi vidékén, illetve a határszéleken a pionírok letelepedtek. Az adott térséget akkor nyilvánították territóriummá, ha a lakosság létszáma elérte az 5 ezret. A territóriumoknak joguk volt arra, hogy saját törvényhozó testületet válasszanak és a Kongresszusba megfigyelőket küldjenek. A 60 ezres lélekszám átlépését követően a territórium kezdeményezhette, hogy a Kongresszus tagállami jogokkal ruházza fel. Míg a század beköszöntekor, 1803-ban 17 tagállamból állt az unió (az ekkor felvett tagállam Ohio volt), a század végére, 1896-ra ez a szám Utah felvételével 45-re nőtt. Az USA 19. századi alkotmánytörténetében több alapkérdés kapcsolódott össze. Ilyenek voltak a rabszolgaság intézménye, az őslakos indiánok személyi jogállása, a bevándorló népesség földigényének kielégítése, a föderalizmus megtartásáért folytatott polgárháború, illetve az amerikai kontinens feletti hatalmi primátus kérdése. A rabszolgaság elleni első tiltakozás amerikai földön 1688. február 18-án született meg, amikor a pennsylvaniai Germantown mennonitái a minden embert megillető jogokra és a lelkiismeret szabadságára hivatkozva a test fizikai szabadságát követelték. A rabszolgaság intézményéhez való hozzáállás azonban nemcsak a gyarmati korszakban, hanem a függetlenedést követően is megosztotta az ültetvényes gazdálkodást folytató déli és a szabad munkaerőt követelő, iparosodó északi tagállamokat. Az északiak általános hozzáállása azonban messze nem a feketék integrálásának célzata volt, sőt fajelméleti okokból többnyire erősen korlátozták a szabad feketék letelepedését és tiltották a vegyes házasságokat. Ha felvilágosult nézeteik miatt magát a rabszolgaság intézményét rossznak is találták, az elkülönítés mellett foglaltak állást. Kisebbségben maradtak tehát az egyenlősítést erkölcsi okokból támogató abolicionisták, és pártjuk, a Free Soil Party a választásokon is eredménytelen maradt mindaddig, amíg össze nem olvadtak a Republikánus Párttal 1856-ban. A tagállamok közötti gazdasági érdekekből fakadó ellentét és a tudományos álláspontnak tekintett fajelmélet széleskörű jelenléte miatt a rabszolgaság eltörlése a szövetségi alkotmányjogban egy hosszadalmas folyamat eredményeként valósulhatott csak meg. 1820-ban, miután Missouri a Kongresszust arra kérte, hogy ruházza fel állami jogokkal, a Kongresszus két házának északi tagjai azon az állásponton voltak, hogy az unióba való felvétel csak akkor lehetséges, ha az új állam kimondja a rabszolgaság korlátozását, később pedig az eltörlését. Időközben a rabszolgaság-ellenes északi Maine is kérte felvételét az unióba, így az elhúzódó vita azzal zárult le, hogy Missouri és Maine is az Egyesült Államok tagállama lett, azaz az eddigi egyensúly megmaradt a Kongresszusban. Az egyensúly további fenntartása érdekében megtiltották, hogy a 36°30’ szélességi foktól északra fekvő területeken rabszolgákat alkalmazzanak (ún. Missouri-kompromisszum). 1854. május 30-án azonban Franklin Pierce elnök (1853-1857) mintegy féléves kongresszusi vita után aláírta a telepesek „teljes szuverenitását” védő Kansas-Nebraska törvényt. Ezzel a telepesek döntésévé tették, hogy az ekkor megnyitott kansasi és nebraskai földeken alkalmaznak-e rabszolgákat. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a tőkeerős déli nagybirtokosok előnyre tettek szert a földek felvásárlásánál a farmerekkel szemben, azaz a rabszolgaság kérdése és a pionírok földhöz juttatása szorosan összefonódó alapkérdésként jelentkezett. Míg Nebraskát rabszolgaság-ellenes, ún. szabad államként szervezték meg, Kansasbe az említett törvény elfogadását követően tömeges migráció indult meg – északról a rabszolgaságot ellenzők táborának erősítésére, délről pedig az ellenkező célzattal. A fegyveres atrocitásokig fajult politikai vitát 1859-ben a tagállami alkotmány (másodszori) elfogadása zárta le azzal, hogy nem engedélyezte a rabszolgatartást, majd a Kongresszus ezt követően vette fel az unióba az új tagállamot (1861). Az egyre kiszélesedő társadalmi vitához a szövetségi Legfelsőbb Bíróság csak újabb alapot adott 1857-ben, amikor a Dred Scott v. Sandford, 60 U.S. 393 ügyben kimondta, hogy az afrikai származású személyek – függetlenül attól, hogy déli rabszolgák vagy északi szabadok – nem állnak az alkotmány védelme alatt és nem állampolgárai az Egyesült Államoknak. Így a szabad területen tartózkodó Dred Scott, mivel nem állampolgár, kereseti joggal nem rendelkezik a szövetségi bíróság előtt. A bíróság azt is megállapította, hogy a Kongresszus nem rendelkezik hatáskörrel ahhoz, hogy betiltsa a rabszolgaság intézményét az unió területén, mivel a rabszolgák felett tulajdonjogi jogosultság áll fenn és ezt a Bill of Rights a magántulajdontól való megfosztás tilalmával védi. Az ún. Dred Scott-döntést 7:2 arányban hozta meg a Legfelsőbb Bíróság. A korabeli társadalmat megosztó jogi vita mélységét jelzi, hogy a bíróság testületi véleményét (opinion of the court), melyet Roger B. Taney főbíró fogalmazott meg, hat bíró jóváhagyta, kettő azonban különvéleményt (dissent) csatolt hozzá. A rabszolgaságot ellenzők táborát ugyanekkor John Brown mozgósította. A harcos abolicionista Brownt 1859-ben rabszolgákkal való összeesküvés vádjával halálra ítélték és nyilvánosan kivégezték, miután Harpers Ferry-ben húszfős csapatával, köztük gyermekeivel megtámadta az állami fegyverraktárt és rabszolgafelkelés szervezésébe fogott. A föderális szövetségi rendszer ötévnyi erőpróbáját 1860. december 24én Dél-Karolina deklarációja nyitotta meg, melyben az unióból való kilépése okait fektette le. 1861 februárjában tíz déli állam elfogadta „Az amerikai államok konföderációja” című rabszolgatartó alkotmányt, és ezzel kezdetét vette a polgárháború. 1862. szeptember 22-én Abraham Lincoln elnök (1861-1865) rendeleti úton szabadította fel a rabszolgákat, majd még a polgárháború vége előtt, 1865-ben a XIII. alkotmánykiegészítés mondta ki a


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása rabszolgaság és a kényszerű szolgaság tilalmát az Egyesült Államok fennhatósága alá tartozó területeken. Ebből logikusan következett volna mindenütt, hogy a korábban jogfosztott afroamerikai személyek, akik most saját államuk polgáraivá váltak, választójogot kapjanak, hiszen a már említett XIV. kiegészítés értelmében tőlük sem lehetett megvonni a polgári jogokat. Az ettől ódzkodó államok eljárásával szemben 1870-ben újabb kiegészítést (XV.) fogadtak el, amely mindezt kifejezetten ki is mondta: egyetlen állam sem vonhatja meg vagy korlátozhatja polgárainak választójogát fajra, bőrszínre vagy korábbi szolgaságra való hivatkozással. Azonban a társadalmi emancipáció, különösen a déli tagállamokban, még váratott magára. A változás annak volt köszönhető, hogy a 19-20. század fordulójára megerősödött afroamerikai középosztály, az érdekvédelmi liga és a wilsoni progresszív politika céljai szerencsésen egybeestek. A szövetségi Legfelsőbb Bíróság 1915-ben hatálytalanította az ún. nagypapa-klauzulát, mely szerint egyes államokban más államokból bevándorolt fekete bőrű állampolgárok csak akkor szavazhattak, ha a nagyapjuk is rendelkezett ezzel a joggal vagy a szavazás előtt megfelelő szinten töltötték ki a hivatalos intelligenciatesztet. 1917-ben az afroamerikai népesség lakóhelyi elkülönítésének felszámolásáról született döntés (szegregáció-tilalom). Az őslakosok jogi helyzetét az unió megalapításakor nem rendezték kétséget kizáróan. Az indiánok tényleges vagy ősi legendákból táplálkozó fiktív vérségi kapcsolatok által meghatározott törzsi közösségekben éltek. A törzs földje felett közösségi földtulajdon állt fenn, az egyén a közösség tagjaként rendelkezett birtokosi jogokkal. A gyarmatosítók földszerzése három jellemző módon történt. A társaságok már említett módszerén túl sok esetben szerződéseket kötöttek az érintett törzzsel, ezek azonban gyakran aránytalan vételárat határoztak meg vagy a szerződési feltételek betartására nem került sor. Harmadikként említendő, hogy a gyarmatosításban egymással versengő angolok és franciák az egyes törzsekkel szövetségeket is kötöttek, amelyekben a katonai támogatásért cserébe az őslakos törzs földtulajdonjogát garantálták. A katonai konfliktusokban győztes fél azonban rendszerint a földek elhagyására kényszerítette az ellenséges gyarmatosító hatalommal szövetségben álló törzs tagjait. Bár 1763-ban III. György király proklamációjában megtiltotta a brit koronához csatolt, indiánok által lakott területeken a gyarmati lakosság letelepedését és elismerte ezeknek a területeknek a külön kormányzatát, a függetlenségi háború ennek a csekély jogvédelemnek véget vetett. A határterületeken egyre inkább súlyossá váló helyzetet 1786-ban a Kongresszus az indián ügyek szabályozásáról szóló rendelettel próbálta meg rendezni. Ebben elismerték a törzsek vadászterülethez való jogát, és a földszerzést csakis szerződés útján tették lehetővé. Az 1787. évi alkotmány az indián törzsekkel kapcsolatos kérdéseket, így a földvásárlást is a Kongresszus kizárólagos hatáskörébe helyezte (I. cikkely 8. §). Ekkor alakult ki a szövetségi jogban az a – gyarmati előzményekkel bíró – fikció, mely szerint az őslakos törzsek az állam területén élő, idegen nemzetnek tekintendők. Az 1789. augusztus 7-i törvény rendelkezett arról is, hogy tulajdonuktól nem szabad őket megfosztani, és csak olyan kereskedők köthetnek velük üzletet, akik erre állami felhatalmazást kaptak. A földadásvételi szerződések rendszerint késleltetett vásárlásról (delayed purchase) szóltak, azaz a tulajdonjog a szerződéssel átszállt a szövetségi államra, de a földeket csak akkor kellett az eladónak birtokba adni és onnan nyugati csereföldre áttelepülni, amikor a telepesek elérték az adott területet. Más esetekben a szerződések nem a teljes törzsi terület átadásáról szóltak, hanem a törzs földtulajdonjogát eddigi területük egy részére szorították vissza, melyen rezervátumot hoztak létre. A telepesek növekvő földigénye ahhoz vezetett, hogy a „faji” és vallási felsőbbrendűség tudatából fakadó előítéletek sokasodtak, és az említett szerződéseket az őslakosok számára egyre kedvezőtlenebb feltételekkel kötötték meg, és az áttelepítésnél katonai erőszakot alkalmaztak. Messze ható jogi következménye lett annak a Georgia állam és a szövetségi kormányzat közötti szerződésnek (1802), amely szerint Georgia a szövetségi állam javára lemondott a határain túli területekről, ellenszolgáltatásként viszont jogot kapott arra, hogy a területén élő törzsek földtulajdonjogát hatályon kívül helyezze és az így felszabaduló földek jogi sorsát maga rendezze. 1829. december 19-én Georgia tagállami törvényhozása kimondta, hogy az indiánok által okkupált földeket bekebelezik és az őslakosok törvényeit, szokásait érvénytelenítik. Földjüket felparcellázták és sorshúzással kiosztották a farmerek között. Mintegy fél évvel később a szövetségi áttelepítési törvény (Indian Removal Act, 1830. május 23.) ezzel szemben területcseréről rendelkezett, és az elnöknek adott felhatalmazást arra, hogy a törzsekkel szerződést kössön a Mississippitől nyugatra történő átköltözésről. Az anyai ágon 1/8-ad részben cherokee John Ross, aki 1828 és 1866 között a cherokee nemzet elnöke volt, 1830 júniusában keresetet nyújtott be a szövetségi Legfelsőbb Bírósághoz arra hivatkozva, hogy nemzete szuverén és így az alkotmány III. cikkely 2. § szerint joga van szövetségi bírósághoz fordulni. A cherokeek egyébként 1827 júliusában New Echotában saját nemzeti alkotmányt dolgoztak ki és fogadtak el. A Cherokee Nation v. Georgia, 30 U.S. 1 ügyben Marshall főbíró arra a megállapításra jutott, hogy a törzs okkupációval szerzett földjogai semmissé váltak azután, hogy azt önkéntesen átengedte a szövetségi államnak. A cherokee nemzet nem szuverén hatalom, hanem ún. függőségben lévő belső nemzet (domestic dependent nation). Mivel tehát nem idegen államról van szó, a szövetségi Legfelsőbb Bíróságnak nincs hatásköre arra, hogy az ügyben eljárjon. 1832-ben a Worcester v. Georgia, 31 U.S. 515 ügyben azonban a bíróság kimondta, hogy az őslakos nemzetek különálló politikai közösségek, melyek területi


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása határaikon belül kizárólagos fennhatósággal rendelkeznek. Georgia állam ezért jogtalanul tartóztatta le Samuel A. Worcester misszionáriust és hat társát, akik anélkül éltek cherokee területen, hogy a georgiai törvények szerint szükséges tartózkodási engedéllyel rendelkeztek volna, illetve Georgia alkotmányára és törvényeire esküt tettek volna. Bár a szövetségi Legfelsőbb Bíróság ezzel a döntéssel elismerte az őslakos törzsek szuverenitását belső ügyeik vonatkozásában, a kényszerű áttelepítést a cherokee nemzet és a többi délkeleti, ún. civilizált törzs (seminole, creek, chickasaw, choctaw) sem kerülhette el. Az évtized végére ugyan létrejött egy új, állandó indián határ a Mississippin túli Indián Territórium rezervátumaival, az indiánkérdés nem oldódott meg, sőt közigazgatási, illetve szociális problémává vált. Az 1887. évi Dawes-törvény értelmében felszámolták a törzsi kormányzatot, a rezervátumi területeket farmokra osztották, és azzal a feltétellel, hogy földjét 25 évig nem idegenítheti el, állampolgárságot adtak annak az indián személynek, aki földet kapott. 1906-ban a Burke-törvény úgy rendelkezett, hogy az állampolgárságot csak a 25 év letelte, azaz a föld tulajdonjogának megszerzése után kapja meg az érintett. Ugyanekkor az egyes indián nemzeteket feloszlató, asszimilációs célzatú tagállami törvények is napvilágot láttak. 1924 óta állampolgárságot kap minden indián, aki az USA fennhatósága alatt álló területen született. Ősi kultúrájuk jelentős része elpusztult, de az utókor több kiváló indián vezért az amerikai Pantheon hőseinek sorába emelt azzal, hogy a róluk, illetve törzseikről nevezett el államokat, hajókat és harceszközöket. A szövetségi állam tulajdonába került földek (public land) benépesítése számos problémával járt. Az 1840 és 1860 közötti években mintegy 4 millióan települtek át Európából az Egyesült Államokba. Ennek a hatalmas, többnyire nincstelen tömegnek egy részét ugyan felszívták az északi iparterületek, más része a földtől remélt megélhetést. A pionírok törekvése az volt, hogy a földek árverésének helyszínét a keleti nagyvárosokból középnyugatra vigyék át, hogy a telekspekuláció lehetősége megszűnjön, kisebb parcellákhoz is hozzá lehessen jutni kedvező áron. Követeléseik közé tartozott az is, hogy a föld tényleges birtokosa elővételi jogot nyerjen az értékesítéskor. 1802-ben a Harrison Land Act ezeknek a követeléseknek részben tett eleget. Hivatalokat létesítettek Nyugaton és 2 dollár minimális árverési értéket határoztak meg. Az árverésen megszerzett föld vételárának ¼ részét kellett rögtön kifizetni, a maradékot három év alatt részletezhette a vevő. Az ezt követő évtizedben a súlyosbodó gazdasági nehézségek hatására azonban az adósok száma rohamosan megnövekedett. A részletfizetést elmulasztók elvesztették földbirtokukat is és a már kifizetett részleteket is. Csak 1820-ban vált lehetővé, hogy a kifizetett részt a vevő megtartsa (Land of Act). Bár 1841-ben a Preemotion Act a szabad földek tényleges birtokosának elővásárlási jogot biztosított az általa megművelt területből 160 amerikai hold földre árverés nélkül, minimális vételárért, a tömegével Nyugat felé kirajzó farmerek követeléseit mindez nem elégítette ki. A déli ültetvényes nagybirtokosok érdekeit képviselő James Buchanan (1857-1861) elnök azonban 1861-ben vétójogával élve megbuktatta a mintegy húszévnyi vita után elkészült átfogó rendezést biztosító szövetségi törvényjavaslatot. A még ez év márciusában hivatalba lépő Abraham Lincoln azonban jóváhagyta a Homestead Act (1862) rendelkezéseit. Ezzel 10 dollár illeték fejében minden farmer birtokba vehetett 160 hold földet. A föld tulajdonjogát 5 évi ott tartózkodás és tényleges földművelés után szerezték meg. A polgárháborús körülmények között életbe lépő törvény hatása rendkívüli volt. A telepesek rövid időn belül minden szabad területet birtokba vettek, és farmjaikon az amerikai mezőgazdasági termelést életképes, sőt modellértékű húzóágazattá alakították. Az Amerikai Egyesült Államok föderális államszerkezetének szakítópróbájára a polgárháború éveiben került sor. Az unió és a tagállamok közötti viszony kérdése mellett a rabszolgaság (mintegy 4 millió fő) intézménye és ezzel szoros összefüggésben a déli ültetvényes gazdálkodás rendszere is megkérdőjeleződött az északon általános szabad munkaerőt alkalmazó farmergazdaságokkal szemben. Az eltérő érdekeltség abban is megjelent, hogy a déli mezőgazdasági termékek túlnyomó részét Európába exportálták, míg az északi ipart protekcionista vámokkal kellett védeni a nemzetközi versenytől. Az 1860-as évekre az északiak népességi, gazdasági fölényre tettek szert a déli tagállamokkal szemben. Kérdéses csupán az volt, hogy ezt érvényesíteni tudják-e a lazább uniós kereteket kívánó déllel szemben, amely a tagállami függetlenség mellett politikai és erkölcsi arculatát, kultúráját is védte. Amikor 1860. december 20-án Dél-Karolina kilépett az unióból, majd négy nappal később – a már említett deklarációban – kilépése okait is világossá tette, Buchanan elnök 4 pontból álló programot terjesztett a Kongresszus elé. Javasolta, hogy a szövetségi állam bevételeit (jövedelemadó nem létezett, tehát a vámokat és az illetékeket) továbbra is hajtsák be, hívják össze az alkotmányozó konvenciót, a flottát és a szárazföldi haderőket helyezzék készenlétbe, de egyúttal kötelezzék el magukat arra, hogy nem indítanak fegyveres harcot. Lincoln elnöki beiktatásakor (1861. március 4.) elmondott beszédében úgy foglalt állást, hogy nem kívánja a rabszolgaságot felszámolni ott, ahol az létezik, és arra törekszik, hogy az unió egységét megőrizze. Azonban – éppen ezért – elzárkózott attól, hogy a déli küldöttekkel tárgyalásokat folytasson, és ezzel elismerje a Konföderációt. Miután Jefferson Finis Davis, a konföderáltak elnöke április 12-én a Sumter erőd elleni támadással kinyilvánította, hogy nem hajlandó a szövetségi vámok megfizetésére és álláspontját fegyverrel is megvédi, Lincoln felhívásában 75 ezer önkéntes jelentkezését kérte három hónapra a vámok beszedésére, majd május 3-án újabb 50 ezret immár háromévnyi időtartamra. Davis kongresszusi szavazás 116 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása nélkül elrendelt katonai mozgósítását háborús aktusnak tekintette, és ezért május 6-án a déli Kongresszus megállapította a hadiállapot beálltát. A polgárháború menetére jellemző volt, hogy Lincoln az elnöki hatáskört kiszélesítve rendeleti kormányzást alkalmazott. Sor került a habeas corpushoz való alkotmányos jog felfüggesztésére, valamint a Kongresszus, az állami milícia és a sajtó déli érzelmű tagjainak letartóztatására. Így vezette be az általános hadkötelezettséget, vagyonelkobzásokról rendelkezett, intézményesítette a jövedelemadót és ilyen úton valósult meg a rabszolga-felszabadítás is. Ugyanekkor a hadviselés forradalma is bekövetkezett. Tömeghadseregek álltak egymással szemben és technikai újdonságok jelentek meg, mint például a gőzhajó, a páncélozott hadihajó, a torpedó, a tengeri akna, a tengeralattjáró, a stratégiai szállításokra használt vasút, a páncélvonat és a sorozatlövő fegyverek. A polgárháború számos jogi problémát felvetett. William Tecumseh Sherman vezérőrnagy, aki 1864-ben a nyugati hadszíntér teljhatalmú parancsnoka lett, Georgiában Atlanta elfoglalása és a város kiürítése után annak minden katonai és kormányzati létesítményét felgyújtatta. A „totális háború” jegyében a lakosság kirablásával biztosította Savannah kikötővárosa ellen vonuló 62 ezer fős seregének ellátását, több mint 100 millió dollár kárt okozva a polgári lakosságnak. Az ún. felperzselt föld taktika alkalmazása azt jelentette, hogy az infrastruktúrát is lerombolta, maga után valóban csak az üres földet hagyva. Ilyen jogi probléma volt a háborús felelősség kérdése is. Az andersonville-i hadifogolytábor parancsnoka, Wirz kapitány a polgárháború után a hadifoglyokkal való embertelen bánásmód miatt került haditörvényszék elé. A bíróság nem fogadta el védekezését, mely szerint ő csupán tábornoka parancsát teljesítette, és megállapította, hogy ha az alárendelt engedelmeskedik feljebbvalója jogellenes parancsának és abból szerencsétlen következmények származnak, mindketten felelősséggel tartoznak azért, azaz a „parancsra tettem” a büntetőjogi felelősség alól nem mentesít. Az ipari nyersanyaghiánnyal küszködő konföderáltak utánpótlási útvonalait Lincoln rendelete alapján egy összehangolt tengeri és szárazföldi blokáddal vágták el az uniós erők (ún. Anakonda-terv). A nemzetközi jog a háború idején alkalmazott blokádot akkor tartotta jogszerűnek, ha az egy meghatározott területre terjedt ki, előre kihirdették és ténylegesen fenn is tartották. Az amerikai polgárháborús tengeri gazdasági blokád újdonsága abban állt, ahogy a blokád alá vont hadviselő fél eljárt. Mivel a belülről való kitörési kísérletek 1862 elejére legtöbbször eredménytelenek maradtak az északi ágyúnaszádok tömegével szemben, a déliek hozzáfogtak a CSS Virginia nevet viselő új konstrukciójú páncélozott hadihajó (át)építéséhez, amely 1862. március 8-án az északi köteléket elsüllyesztette, illetve elűzte. Ezt követően kellett megvívnia a USS Monitor névre keresztelt, kifejezetten e célra épített északi hadihajóval. A csata eredményeként az északi blokád megmaradt és a déli hadigazdaság felmorzsolása lassanként megvalósult. A háborús semlegesség kérdése az „Alabama” nevű déli cirkáló működésével függött össze, amelyet angol hajógyárakban szereltek fel. Hosszú hónapokon keresztül portyázott a világtengereken, több mint hetven északi kereskedelmi hajót pusztított el, gyakorta váltotta az álcázásként használt idegen lobogót – óriási károkat okozva az unionisták kereskedelmének. Az Alabama-ügyet 1872-ben választott bírósági határozat zárta le. Angliát 15,5 millió aranydollár kártérítésre ítélték és megállapították, hogy a semleges államnak kötelessége megakadályozni azt, hogy kikötőiből a hadviselő felek olyan hajóegysége fusson ki, amely a vele barátságban élő másik hadviselőnek károkat okoz. Az Amerikai Egyesült Államok külpolitikai koncepcióját a 19. században az Európától történő tudatos elzárkózás határozta meg. Ennek jegyében az Angliának megküldött francia hadüzenetre (1793) az Egyesült Államok semlegességi nyilatkozattal reagált, majd ezt rögzítette az ún. Neutrality Act (1794) is. A nyilatkozat újdonsága abban állt, hogy a függetlenségi háború időszakában fennálló amerikai-francia szövetséget szakította meg. Más kérdés, hogy az amerikai kontinensen történő európai beavatkozásokra hogyan reagáltak. Amikor a spanyol korona latin-amerikai gyarmatait sorra elveszítette, James Madison a Kongresszushoz intézett üzenetében kifejezte, komoly nyugtalansággal tölti el az, hogy a volt spanyol területek más európai hatalmak fennhatósága alá kerülnek (Madison-doktrína, 1810). Az amerikai államok közös fellépésének és védekezésének igényét az európai hatalmakkal szemben – a később Chile elnökévé is megválasztott – Juan Egaña Risco fogalmazta meg Chile első provizórikus alkotmányában (1812). Az amerikai álláspont formálódásához minden bizonnyal hozzájárult az is, hogy Anglia nehezen törődött bele amerikai gyarmatai elveszítésébe. A napóleoni háborúk időszakában Anglia arra hivatkozva, hogy az Újvilágból érkező kereskedelmi hajók a franciák számára utánpótlást is szállíthatnak, rendszeresen megállította azokat a blokád alá vett francia kikötők előtt. Az angol álláspont szerint az amerikai tengerészek egy része angol dezertőr volt, ezért a megállított hajók legénységét a királyi haditengerészet besorozta. James Madison elnök 1812 júniusában üzent hadat Angliának. Ezt a második függetlenségi háborúnak is nevezett két éves konfliktust, melynek hadszíntere újra az Egyesült Államok területe volt, 1814. december 24-én a genti béke zárta le többek között azzal, hogy Anglia kénytelen volt egykori gyarmatai függetlenségét újra elismerni. Ennek a háborúnak a tapasztalata és az 1820-as évek latin-amerikai történései arra ösztönözték James Monroe elnököt, hogy az Egyesült Államok be nem avatkozási politikáját kiegészítse. Az ún. Monroe-elv (1823) rögzítette, hogy az USA nem avatkozik bele az európai hatalmak politikájába és de facto elismeri az európai államok törvényes kormányait, birtokait és gyarmatait. Azokat az európai törekvéseket azonban, amelyek az amerikai kontinensen fennálló rend ellen irányulnak, veszélyesnek


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása tekinti. Ezért kijelentette, hogy az USA által elismert dél-amerikai államok elnyomása és befolyásolása barátságtalan cselekmény, amit nem fog tétlenül nézni. Az elv aktív alkalmazására azonban 1870-ig nem került sor: amikor 1824-ben Kolumbia követe megkérdezte Adams elnököt, milyen segítséget biztosítana a Szent Szövetség beavatkozása esetén, a válasz az volt, hogy ilyen veszély egyelőre nem áll fenn. Két évvel később Rio de la Plata Egyesült Tartományok Brazíliával szemben – annak Portugáliával fennálló kapcsolatára hivatkozva – kérték az USA támogatását. A válasz elől ekkor a megkérdezett kitért. 1870-ben azonban – az elvet immár aktívan alkalmazva – kijelentette Grant elnök, hogy a jövőben európai hatalom nem valósulhat meg az amerikai kontinensen. Kijelentésének előzményei közismertek: az 1858-ban elnökké választott BenitoJuarez kormányát az USA elismerte, a francia segítséggel trónhoz juttatott Habsburg Miksa uralmát azonban nem. Miksa 1864. június 12-én vonult be Mexikóba azután, hogy a francia csapatok elfoglalták számára a fővárost, és az ekkor felállított új szerv, az ún. nemesek tanácsa a Mexikói Császárságot örökletes monarchiaként megalapította. Hatalmát az új uralkodó 1867-ig, a francia csapatok távozásáig tudta csak megőrizni. A 19. század végére a Monroe-elv defenzív értelmezése offenzívvé alakult át. Az USA kizárólagos befolyási övezetévé nyilvánította Latin-Amerikát, és ennek a politikának számos esetben az amerikai tengerészgyalogság partraszálló manőverei adtak nyomatékot. A 20. század világméretű konfliktusainak eredményeképpen, noha jelentős politikai körök sokszor követelték a világ többi részétől való elzárkózást (izolacionisták), az USA az egész glóbusz meghatározó nagyhatalma lett. A második világháborút közvetlenül megelőzően felfejlesztette hadiiparát és haderejét, így „két óceánt átfogó” haditengerészetet hozott létre. A katonai konfliktus során arzenálja lett a tengelyhatalmakkal szemben álló államoknak. Az angolokkal való szövetségesi viszony fontos állomása volt az 1941. augusztus 14-i Atlanti Charta, amely békecélként hirdette meg a népek önrendelkezéshez való jogát, a szerződéses kötelezettségeket figyelembe vevő szabad kereskedelem elvét, a gazdasági együttműködést, az átfogó biztonsági rendszer létesítését, az erőszakról történő lemondást és az elkötelezettséget az agresszorok lefegyverzésére. Ennek ellenére a Pearl Harbor elleni, hadüzenet nélküli japán támadást (1941. december 7.) követően az Egyesült Államok nem maradhatott távol a II. világháborútól. Annak lezárása után a globális politika meghatározó eleme lett katonai-hadiipari komplexumával annak ellenére, hogy a polgári adminisztráció feltétlenül igyekezett fenntartani a hadsereg polgári, kormányzati ellenőrzését. A fegyverkezési verseny utolsó menetét az USA a Szovjetunióval szemben egyértelműen megnyerte, majd nagyhatalmi befolyása a szovjet birodalom széthullásával világméretű szereppé fokozódott. Az Egyesült Államok alkotmányos berendezkedése többszöri korszerűsítéssel megőrizte a polgári demokráciát. Ennek a folyamatos önmegújítással fenntartott önazonosságnak legfontosabb eseménye a Franklin D. Roosevelt (1933-1945) elnök nevéhez fűződő New Deal volt, amely úgy segítette ki az amerikai társadalmat a gazdasági világválságból, hogy mindeközben a közhatalom gyakorlásának autokratikus torzulására nem került sor. Roosevelt, aki korábban New York állam kormányzójaként kezelte a válságot, első elnöki kampánya során egységes irányelveken nyugvó, átfogó reformprogrammal állt elő, melyet a kiváló tanácsadó testülete (ún. „agytröszt”) segítségével dolgozott ki. Az új társadalmi-gazdasági formáció, az állammonopolista kapitalizmus erőteljes irányítási igényekkel lépett fel. Az intézkedések a bankok konszolidációjával kezdődtek 1933-ban. Ennek körében a szövetségi tartalékból kölcsönt nyújtottak a bankoknak, megtiltották a betétek tömeges kivételét és az aranykivitelt. 1935-ben az új banktörvény szavatolta az 5 ezer dollárnál kisebb betétek kifizetését, szövetségi társulást hozott létre a kisbetét-tulajdonosok védelmére, szétválasztotta a beruházási és a kereskedelmi bankokat, valamint azok ellenőrzéséről rendelkezett. A Polgári Tartalékok Hadteste a munkanélküli fiatalokat félkatonai szervezetben közhasznú munkára alkalmazta és egyben katonai kiképzésben is részesítette őket. A munkanélküliség ellen gyors intézkedéseket hozott a Szövetségi Gyorssegélyező Hivatal. A Nemzeti Újjászervezési Hivatal az ipart és a mezőgazdaságot kontrollálta, míg az erőteljes pénzügyi irányítás intézménye az Újjászervezési Pénzügyi Testület lett. A mezőgazdaság helyreállításáról szóló törvény az árak stabilizálása érdekében csökkentette a vetésterületet és az állatállományt, valamint kormánykölcsönt biztosított a farmereknek, az ipar helyreállításáról szóló törvény pedig körülhatárolta a „tisztességes verseny” szabályait, minimálbért vezetett be, rendezte a munkavállalók jogait és betiltotta a gyermekmunkát. A munkajogi konfliktusok kezelésére az ún. Wagner-törvény rendelkezései szolgáltak. A válság társadalmi hatásának elhárítását célzó védelmi jellegű intézkedések, bár több esetben kiváltották a szövetségi Legfelsőbb Bíróság ellenállását, hatékonynak bizonyultak, és az Egyesült Államok alkotmányos intézményrendszere ezzel az elnöki hatalom torzulásának próbáját is kiállta. Az amerikai kontinens jogfejlődését az anyaországok joga alakította, legyen szó francia, spanyol vagy angol gyarmatokról. A 13 keleti parti angol gyarmaton a közjogot a gyarmati alkotmányok határozták meg, a magánjogot és a büntetőjogot pedig az angol common law és a gyarmati képviseleti gyűlés törvényhozása szabályozta azzal, hogy az elfogadott törvényeket az angol Privy Council felülvizsgálhatta és megsemmisíthette. A common law szabályai a gyarmatokon nem teljességükben, hanem az 1608. évi Calvin-ügy értelmében akkor érvényesültek csak, ha a helyi életfeltételeknek és életviszonyoknak megfeleltek. Mivel azonban a common law 118 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása bonyolultsága jogi szakértelmet igényelt, tovább nehezítette a szakszerű jogalkalmazást, hogy a 17. században nem létezett a gyarmatokon jogászképzés, jogértő személy is alig akadt, sőt a jogászi tevékenységet általában megvetették, illetve némely gyarmaton (Connecticut, Virginia) kifejezetten tiltották is. A helyi egyetemi képzés hiánya miatt a 18. század közepére egy gyakorlati ismeretekkel rendelkező joggyakornoki réteg alakult ki. Az egyes angol gyarmatok között jogi kapcsolat nem volt. A gyarmati társadalom szerkezete jelentősen különbözött az anyaországétól, és a kivándorlók fenntartással viseltettek a common law iránt, amely a sajátos viszonyokból fakadó új jogi kérdéseket egyébként sem tudta kezelni. Mindezek a körülmények együttesen ahhoz vezettek, hogy az angol gyarmatokon egy erősen leegyszerűsített jogrend élt, melyben a jogalkalmazók a common law-t az említett megszorítással és a helyi jogforrások fényében alkalmazták, de döntéseikben gyakran hivatkoztak a Bibliára is. Ahol a gyarmati lakosságban a radikális protestánsok voltak többségben, ott elsődlegesen a bibliai elvek érvényesültek. A bírók mozgástere ilyen módon igen tág volt. Ezzel magyarázható, hogy az önkényes bírói jogalkalmazás elkerülése céljából néhány gyarmaton az angol jogtól idegen kodifikációs munkálatokba fogtak (pl. Massachusetts, 1634 vagy Pennsylvania, 1682). A 18. században a javuló életfeltételek mellett a common law-hoz való hozzáállás is jelentősen megváltozott. Meglátták benne a lehetőséget szabadságaik védelmére a királyi önkénnyel szemben, mint ahogy fontos szemponttá vált az angol gyarmatokat némiképp összekötő szerepe is a francia veszéllyel szemben. A common law alkalmazását segítette elő, hogy William Blackstone „Commentaries on the laws of England” című common law kommentárját (1753) Philadelphiában nyomtatásban adták ki az 1770-es évek elején. A függetlenségi háború lezárását követően azonban az angol joggal szemben megjelent az igény a független amerikai, köztársasági szellemiséget tükröző és nem utolsó sorban természetjogi alapú jogrend iránt. Ennek jellegét tekintve azonban a 19. század közepéig húzódó jogi illetve jogpolitikai vita bontakozott ki a francia típusú kodifikáció és az amerikai common law hívei között. Az első azokban a tagállamokban volt népszerű, melyek területe korábban a francia jog hatálya alatt állt. Így New Orleans francia mintájú polgári törvénykönyvet fogadott el 1808-ban. Louisianában átfogó, büntető anyagi, eljárási és végrehajtási jogot is tartalmazó kódextervezetet (1826) készített a tagállami törvényhozás megbízásából az utilitarista szemléletű EdwardLivingstone. Tervezete, mely sok tekintetben megelőzte korát, mégsem nyert elfogadást. A tagállami kodifikációk, illetve kísérletek mellett tervbe került a szövetségi kodifikáció is, elsősorban a magánjog területén. David Dudley Field (1805-1894) javaslata, mely a common law hatályos szabályait foglalta volna össze, ugyancsak tervezet maradt, mégis hatást gyakorolt több tagállami kodifikációra. A common law és a kodifikált jog versengéséből az első került ki győztesen. Ezt a folyamatot nagyban befolyásolta a 19. század közepétől az unióhoz csatlakozó új tagállamokban a common law recepciója is, mely a gyarmati korszak spanyol vagy francia jogát váltotta fel. A korábbi jogrend ezzel csekély számú jogviszony (pl. házassági vagyonjog, telekjog) vonatkozásában maradt csak meghatározó. A tagállami törvények nem egy helyen azt is rögzítették, hogy az az idő szerinti állapotban alkalmazandó a common law, amely így már az angol jog mellett az angolszász jogrend második, önállósult ágává vált. Az amerikai common law többnyire megtartotta az angol common law fogalmait, érvelési módját és jogforráselméletét. Alapvetően a jog szerkezete is azonos, hiszen az angol és az amerikai jog is bírói döntéseken alapul, és a törvényi jog akkor válik a jogrend részévé, ha a bíróságok alkalmazzák a szabályait. A hasonlóságok ellenére számos sajátossága is van az amerikai jogrendnek. Mint láttuk, már a gyarmati korszakban is különbség volt az anyaországban érvényesülő jog és a gyarmatokon alkalmazott common law között, és ez a különbség a függetlenedés után tovább nőtt. Hiányoznak az amerikai jogból az angol bírói jogban 1776 után rögzült szabályok, de eltérést jelentenek a közjogi sajátosságok is. A monarchikus, illetve köztársasági államforma miatt jelentősen eltér egymástól az angol és az amerikai alkotmányjog, valamint közigazgatási jog. Eltérés van az angol centralizált és az amerikai föderális igazságszolgáltatási rendszer között is. Az Egyesült Államok az 1787. évi alkotmány szerint – mint erről szóltunk – szövetségi állam, melyben a tagállamok saját alkotmánnyal és saját jogrenddel rendelkeznek. Bár a tagállamok bíró alkotta jogát azonosnak fogják fel, kérdéses a szövetségi common law léte. Az USA jogrendszere az egyes tagállamokra érvényes jogból és a szövetségi jogból tevődik össze. A tagállamok bíróságai a saját joguk alapján, az uniós bíróságok a szövetségi jog alapján járnak el. A szövetségi bíróságokhoz a tagállamok bíróságainak eljárása ellen akkor lehet fordulni, ha arra hivatkoznak, hogy az ítélet a szövetségi alkotmányt sérti. A jogegységesítési törekvések körében elsősorban a jogászképzés szerepét szükséges kiemelni, mely a függetlenség korától jelen van, 1865 után azonban jelentősen kiteljesedett és hivatásos jogászrend létrejöttéhez vezetett. A Law Schools az alapvető jogi tanok, a jogi technikák és metodikák oldaláról gazdagítják az egységesedési folyamatot. Az amerikai jogászképzés, bár vannak angol gyökerei, mégis sajátos. A jogi oktatási intézményeket az Association of American Law Schools és az American Bar Association meghatározott szempontok alapján minősíti. Ebben szerepet játszik az infrastruktúra, a könyvtár, a tanulmányi idő, a hallgatók felvételének rendje, az oktatók kvalifikáltsága és az oktatási programok is. A jogi iskolákban a hallgatók már túl vannak három vagy négy év college-tanulmányokon, most már a hivatáshoz szükséges gyakorlati ismereteket 119 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása sajátítják el. A hagyományos előadások háttérbe szorulnak, esetekkel dolgoznak, bírói ítéleteket és szakirodalmi cikkeket tanulmányoznak. A kiscsoportos oktatásban a professzor meghallgatja az eset előterjesztését, kérdéseket tesz fel, majd a véleményeket ütköztetik. A hallgatók tantárgyválasztási szabadságot élveznek. A jogegység fejlesztése szempontjából is fontos szerepe van a tagállamok egységes törvényeinek. Az ún. National Conference of Commissioners on Uniform State Laws, mely először 1882-ben ült össze, mintatörvényeket ajánl a tagállami törvényhozó testületeknek. Működésének évtizedei alatt számos mintatörvényt (uniform law) kidolgozott az American Bar Association is. Ezek közül legnagyobb jelentőséggel az 1956-ban hatályba lépett Uniform Commercial Code bír. A common law rendszerezésével és egyszerűsítésével foglalkozó American Law Institute ún. restatementeket ad ki, melyek bár tankönyv, illetve kommentár jellegű magángyűjtemények, ugyancsak hatással rendelkeznek a jogegységesítésre. Mindezeken túl a szövetségi jog fejlesztésében elsődleges szerepet mégis a Kongresszus tölt be.

4. 15. A francia állam- és jogtörténet alapvonalai A római birodalom bukása után az első nagyobb hatalmi-földrajzi térségre kiterjedő integrációt hozó frank birodalomnak a 843-as verduni szerződést követő szétszabdalása után a nyugati, későbbi nevében már francia térség kisebb-nagyobb uralmi területek sokaságára aprózódott. A 10-11. században szinte már nem is parancsolt a francia király a nagyhűbéreseinek, és sokszor maga a tartományúr (seigneur) sem saját kishűbéreseinek. A korabeli jogelv kimondta, hogy „minden báró szuverén a maga báróságában”. Az aprózódás (közjogi szétporladás) végén hamarosan újabb központosítási, mondhatni territoriális „kristályosodási magvak” alakultak ki, ezek voltak a tartományok. Ilyen, a kor viszonyaihoz képest modern egység volt többek között Normandia, Anjou hercegsége, illetve Ile de France tartománya, a későbbi francia monarchia középpontja. Ezeknek a területi részegységeknek, tartományoknak a határvonalait tartományuraik fokozatosan kikerekítették, bevezették a trón öröklésénél az elsőszülöttség szabályát, a primogeniturát. Rendbe szedték és keményen kézben tartották a központi és helyi igazgatási szerveket. A terület megtartása és uralása szempontjából olyannyira fontos várépítést külön hercegi engedélyhez kötötték. Ezzel párhuzamosan egyre több peres ügyet vontak magukhoz a tartományurak, a hercegek bíróságai. A jogszolgáltatás ellenértéke a kincstár bevételeit nem jelentéktelenül fokozta. Általában véve a hercegi kincstár érdekei minden tekintetben kiemelt szempontot jelentettek a kormányzás, igazgatás és az igazságszolgáltatás során. A 11. századtól kezdve fokozatosan a politikában és a hűbéri joggyakorlatban új hűbéresfogalmat alakítottak ki. A vazallusnak a hűbérura kezébe letett hűbéresküje szentnek számított, szükség esetén akár párviadalra is ki kellett állnia hűbérura ügyének védelmében. Saját várát illetve erődjét ura előtt és annak katonasága számára mindig nyitva kellett tartania. Szabállyá vált az is, hogy a tartományból való eltávozásához az úr engedélye volt szükséges. (Ezeknek az elemeknek fogalmi összefoglalása volt egy újfajta vazallus típusa, az ún. homo ligius.) Ez a hűbéri széttagoltság következménye volt, de már a 13. század elejétől erőteljes központosítás nyilvánult meg. A tartományi szintű központosításból sokat profitált az elsősorban a Szajna folyó menti uradalmi területekkel rendelkező Capeting-dinasztiabeli uralkodók egész sora, akik tanultak mindebből, és kitartó államépítő szorgalommal, fokozatosan erősítették hatalmukat. Az uralkodóház alapítója a sajátos, cappa nevezetű egyházi öltözetről elnevezett Capet Hugó volt (939-996 körül), aki az utolsó gyenge Karolingok idején kormányzói méltóságot töltött be. 987-ben megkoronázták, hatalma azonban nem volt túlságosan jelentős. I. Fülöp (1060-1108) udvarából eltűnt az arisztokrácia, és a főnemesek egyre inkább leszoktak az uralkodónak teendő hűségesküről. Elsorvadt a királyi törvényhozás, és a megszentelt méltóságot és címeket viselő uralkodó igazában mindössze egy leszűkített tartományúri politikát folytathatott, azt is váltakozó sikerrel. Ezzel szemben VI. (Kövér) Lajos (1108-1137) célirányos és buzgó kapzsisággal növelte uralmi területeinek és uradalmainak, territóriumainak, illetve várainak számát. A keménykezű uralkodó kíméletlenül letörte engedetlenkedő kishűbéreseit. Permanenssé váló hadjáratai során – a korabeli francia krónikák szerint – évtizedekre ki sem szállt paripája nyergéből. Utóda, VII. Lajos (1137-1180) megkétszerezte a királyságát, hiszen a gazdag Aquitániát csatolta hozzá. II. Fülöp Ágost (1180-1223) délen sikeresen lépett fel az albigensek ellen, északon pedig az 1214-es bouvines-i csatában megzabolázta engedetlen hűbéresét, Földnélküli Jánost, aki a korabeli feudális viszonyok szerint egyben Anglia királya is volt, és vereséget mért szövetségesei segítségével az ellene felsorakozó koalícióra. Hűbérúri jogaival élve, mesteri jogcsavarással, a jogszokások értelmezésével, hűséges jogászai segítségével szinte „közigazgatási úton” vetette ki francia birtokaiból az angolok királyát. Törekvéseiben a köznemességre támaszkodott. VIII. Lajos (1223-1226) a félelmetes inkvizíció ideológiai támaszát az eretnekség (az albigensek) ellen felhasználva délen szerzett területeket, emellett felszámolt néhány túl nagy hatalomra szert tett udvari főméltóságot és újjászervezte a területi egységeket. A központosított francia monarchia irányába a keresztény uralkodói eszményt realizáló, keresztes hadjárataival is hírnevet szerző IX. Szent Lajos király (1226-1270) tette meg az igazi áttörést. Az egész királyságra érvényesen újra megjelent a királyi pénzverdékben vert pénzérme, a hűbéresekhez képest pedig nagyobb erőt jelentett megbízható zsoldosokat is felsorakoztató hadserege. Az uralkodó bíróságai maguk elé citálták a peres feleket, különösen az 120 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása államfőnek fenntartott perekben, korabeli elnevezésssel élve a „király ügyeiben”. Az eljárás során általánossá tették a fellebbezés intézményét, és ha már elkezdték eljárásukat, a megelőzés elve alapján nem lehetett az amúgy eredetileg hatáskörrel rendelkező feudális alsóbíróságoknak maguk elé visszakérni a kérdéses ügyet. A belső békét szolgálta a magánháborúkat keretek közé szorítani törekvő intézmény, „a király negyven napja”. Eszerint a magánharcot csak az előzetes hadüzenetet követő negyven nap után lehetett megindítani. Ezt a célt szolgálta a párbajok tilalmazása is. IX. Szent Lajos az egész országára érvényes törvényeket bocsátott ki. Éber ellenőrei fáradhatatlanul járták a francia vidéket, a király jogosítványainak érvényesülését biztosítva. A 14. században IV. Szép Fülöp (1285-1314) jogtudó hivatali értelmiségére, a legistákra támaszkodva eredménnyel lépett fel a pápaság ellen. Ennek eredménye volt az ún. avignoni fogság, az ún. második „babiloni fogság” 1309 és 1377 között. Ennek keretében a pápák a francia király „házi káplánjává” lefokozva szolgálták ki annak politikai érdekeit. IV. Szép Fülöp kincssóvár mohóságában megsemmisítette az ősi antik és a keresztes hadjáratok során megszerzett orientális tudást, titkos ismereteket közvetítő, veszedelmes hatalomra szert tett templomos lovagrendet. A templomosok rendje 1118-ban alakult a Szentföld és a zarándokok védelmére. Feszes katonai szervezetük és hatalmas vagyonuk következtében igen nagy hatalomra tettek szert a keresztény világban. 1307-ben a francia király nagymesterükkel az élen elfogatta a francia templomosokat, akiket az akkori felfogás szerint a varázslást és a bálványimádást is magába foglaló rettenetes bűnökkel vádoltak, majd kínvallatásnak vetették alá őket. A pápa 1312-ben feloszlatta a rendet. A vezető francia templomosokat 1314ben végezték ki. Fülöpnek gondja volt arra, hogy a rend hatalmas vagyonát a királyi kincstár számára lefoglalja. Az egész per koncepciós jellegű volt, a templomosok rejtett tudományok iránti hajlandósága voltaképpen az eljárás során csak ürügyet jelentett. A francia alkotmányjogban Fülöp uralkodása idején új hatalmi képlet kezdett el kiépülni, a rendiség. 1302-ben hívták először össze a rendi gyűlések legfontosabb változatát, az ún. általános rendi gyűlést (États Generaux), ahol a papság, nemesség, polgárság és a szabad parasztság foglalt helyet. Ez a szerv jogalkotással nem foglalkozott és a 14-15. században ismételten hiába kísérelte meg, hogy központi kormányzati döntések kialakításában részt vehessen. Nem tudta azt sem elérni, hogy rendszeresen összehívják, majd 1439-ben állandó hadiadót szavazott meg. Ezzel a hibás politikai lépéssel mintegy saját jelentéktelenné válását pecsételte meg, mivel ezután egyre ritkábban hívták össze, 1614 után pedig egészen a 18. század legvégéig egyáltalán nem. Feltétlenül meg kell jegyezni, hogy a francia alkotmánytörténetben a parlamentek alatt nagy tekintélyű felsőbíróságokat értünk, amelyek közül leginkább a Párizsban székelő emelkedett ki. Ebben a testületben szerveződött a hivatalhoz vásárlás útján jutott, úgynevezett taláros nemesség elitje, amelyet a királyi rendeletekkel kapcsolatosan megilletett a jogfejlődésnél részletezendő beiktatási jog. Ezt a szervet nem szabad összekeverni az angol parlamentarizmusban használatos parlament fogalommal. A rendi gyűlések második szervezeti változata volt az előkelők (notables) gyűlése, amelyekkel a király bővíthette ki tanácsát. Esetenként jött össze, nem határozták meg, hogy a király kinek küld a tanácskozásra meghívót. Ezek a kiválasztottak, ellentétben az előző típussal, az általános rendi gyűléssel, együttesen tanácskoztak és nem voltak követutasításokhoz kötve. Harmadik kategória volt az egyes történetileg kialakult, hajdan önálló életet élő tartományok saját rendi gyűlése, ahol többek között a szokásjog összegyűjtésével, a tartományt érintő kérések felterjesztésével, valamint a területre vetített királyi adókövetelések megszavazásával, később csak elosztásával kapcsolatos határozatokat hoztak. Ez az alakzat nem mindenütt maradt fenn, de folyamatosan működött például Bretagne-ban és Burgundiában. Az egyes rendek külön gyűlései közül elsősorban a papság rendi tanácskozásai voltak jelentősek. A központosított francia királyság kiépítését jelentős mértékben hátráltatta az angolokkal és szövetségeseivel vívott úgynevezett százéves háború (1339-1453). Ennek során a fegyelmezett és ütőképes angol haderő, elsősorban kiváló íjászai segítségével, több ízben katasztrofális vereséget mért a francia lovagokra, így Crécynél (1346) és Azincourtnál (1415). A francia monarchia azonban kiállta ezeket a csapásokat, melynek során még az uralkodó is fogságba esett, és a háború végére kiűzték az angolokat. Ebben nem kis szerepet játszott Jeanne d‘Arc, az orleans-i szűz (1412-1431), aki Franciaország iszonyú helyzetét látva rajongó hittel, látomásai hatására indult hadba, hogy megszabadítsa Franciaországot az ellenségtől. Győzelmei sorozata után elérte, hogy VII. Károlyt királlyá koronázzák. Nemsokára ellenségei kezébe jutott, és mint eretneket, illetve boszorkányt perbe fogták. 1431. május 30-án Rouen főterén máglyán elégették. Utólag Johannát mind a francia világi hatóságok, mind a katolikus egyház rehabilitálta. Alakja a modern francia nemzeti törekvések patrónájaként szerepelt. A per anyaga élénken foglalkoztatja a történészeket és jogtörténészeket. A 16. század közepétől kezdve fokozatosan kiépült az abszolutizmus. Ennek részletes tárgyalása korábban részben már megtörtént, hiszen az európai államfejlődés történetében modellértékű volt. Az abszolutizmus egyik elméleti szószólója Jean Bodin volt (1529/30-1596). „Hat könyv a Respublikáról” című, 1576-ban megjelent könyvével meghirdette a szekularizált államot és kifejtette legjellegzetesebb vonását, a szuverenitást. A plebejus sorból királyi szolgálatba felemelkedett humanista jogtudós könyve világméretű sikert aratott, ami 121 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása Machiavelli hatásához mérhető. A szerző kifejtette, hogy állam alatt a fejedelem jogilag kifejlett szuverén kormányzati hatalmát értjük, mely a háztartások sokasága és azok közös ügyei felett áll fönn. Szuverenitásnak tekintette az állam sajátos, abszolút és időben nem korlátolt hatalmát. Úgy gondolta, hogy a földön nincs magasabb, Istenhez közelebb elhelyezkedő, mint a szuverén fejedelem, mivel őt magának Istennek a rendelkezése jelölte ki, hogy mint az ő helyettese arra legyen hivatva, hogy parancsoljon a többi embernek. Tudatában kell tehát lennie mindenkinek az előbbi rangjára nézve, hogy fenségének teljes alávetettséget, illő figyelmet és tiszteletet adon, és hogy vele szemben – mind gondolatban, mind szóban – hódolatot tanúsítson. Aki ugyanis szuverén fejedelmét sérti, az Istent sérti meg, akinek földi képmása az uralkodó. Az abszolutizmus rendszerének megteremtői közül igen jelentős a nem túl szerencsésen hadakozó I. Ferenc király (1515-1547). A 16. században Franciaországot a vallási és politikai megosztottsággal együtt az államot szétziláló polgárháborúk sújtották. Így került sor az 1572. augusztus 23. és 24. közötti Szent Bertalan-éj vérengzéseire, amikor Margit hercegnő és a későbbi IV. Bourbon Henrik esküvőjére a fővárosba sereglett protestánsok ezreit mészárolták le vezetőikkel együtt. A vidékre is kiterjedt mozgalom hátterében vallási, dinasztikus érdekek és a városi polgárok gazdasági konfliktusai is megtalálhatók voltak. Ez az esemény a nagyformátumú politikai leszámolás jelenségéhez adott a politikatörténetben elnevezést. Az abszolút királyi hatalom szilárd alapját teremtette meg IV. Bourbon Henrik (1589-1610), akinek a polgárháború felszámolása és a trón megszerzése a vallásváltoztatást is indokolttá tette. A francia állam modernizációja során igen nagy szerepet játszott az első miniszterek közül Richelieu (1585-1642) és Mazarin (1602-1661) bíborosok tevékenysége. Richelieu előkelő polgári családból származott, 22 éves korában már püspök volt. Korán elnyerte a királynő bizalmát, 1622-ben már bíboros volt, 1624 végén pedig Franciaország teljhatalmú vezető minisztere. Szívósan dolgozott két alapvető célkitűzés érdekében: teljessé kívánta tenni az abszolutizmust az országon belül, Európában pedig meg kívánta teremteni a francia hegemóniát. Ennek jegyében kíméletlenül leszámolt belső ellenségeivel, dinamikus és ravasz diplomáciával a Habsburg világuralmi törekvések ellen fordította Európa jelentős hatalmait. Bőkezű mecénás volt, jelentős irodalmi hagyaték maradt utána. Mazarin diplomáciai ügyességgel irányította a harmincéves háború utolsó szakaszát, és a békekötéssel hosszú időre biztosította a francia hegemóniát Európában. Felszámolta a század közepén az utolsó francia főnemesi felkelést is, a Fronde-t. Ez utóbbi kifejezést a jogi kultúrtörténetben az örökös politikai elégedetlenség szerveződéseire alkalmazzák. A rendszer fénykorát a napkirály XIV. Lajos uralkodása (1643-1715) alatt érte el. A király fényes udvari kultúra középpontjában ragyogott, melynek a hatalmi szimbolikát is jelentő külsőségeit és tárgyait egész Európa sokszor szolgai módon utánozta. Királyi testvérei és epigonjai kis Versailles-okat építettek, fényes udvari mulatságokat tartottak, alávetették magukat a bonyolult udvari szertartásoknak, és királyi szeretőkkel vették körül magukat. Az abszolút monarchia modelljét ilyen külsőségek mellett vették át. Az államépítés fejlődéstörténetében azonban a francia modell nagy pozitívuma volt az aktív merkantilista gazdaságpolitika, amelyet elsősorban a mintegy „gazdasági csúcsminiszterként” tevékenykedő Colbert (1619-1683) pénzügyi főintendáns nevéhez köthetünk. A francia királyi hadsereg is mintaként szolgált az európai hadügyben: egységes fegyverzetű, egyenruhába öltöztetett ezredei viseltek hadat, kiváló tüzérsége volt. A hadsereg élén tehetséges tábornokok, marsallok állottak, mint például Turenne, Villars, illetve a modern hadmérnöki tudomány atyja, Vauban (1633-1707), aki közel hatvanéves katonai szolgálat után a kortársak feljegyzése szerint ötvenhárom várostromban és mintegy száznegyven ütközetben vett részt. A központi kormányzati szervek testületileg működtek. Az egyes kérdésekben legmagasabb hatáskörrel rendelkező tanácsok élén az uralkodó állt, működését ő koordinálta. A királyi ügyeknek helyi reprezentánsai elsősorban az intendánsok voltak. A vádképviseleten is túlmutató széles körű ellenőrző hatáskörrel rendelkeztek a királyi ügyészek. Mindezeket az intézményeket Európa számos térségében átvették. A francia monarchia árnyoldalát jelentette a vallási intolerancia, a hugenották kiűzése az országból. A francia külpolitika agresszivitása háborúk sorát indította a szomszédos országok ellen, a francia csapatok pusztulást vittek Európa hadjáratokkal sújtotta területeire. A francia terjeszkedést szolgálták az úgynevezett „reúniós kamarák”, amelyeket 1679-1680 között állított fel az uralkodó. Feladatuk volt kivizsgálni, hogy azok a területek, amelyeket a vesztfáliai békében, az 1659-es pireneusi, az 1668-as aacheni és az 1678-as nymwegeni békékben a francia királysághoz csatoltak, a korábbi évszázadok során milyen hozzákapcsolt területtel egészültek ki. Ha a jogtörténeti érvelésre alapozott kamarai döntés a legtávolabbi legitimációt szolgáltatta, a francia csapatok azonnal megindultak a kérdéses határ menti német, illetve spanyol és németalföldi területek elfoglalására, mint például ez 1681-ben Strassburggal történt. Az abszolutista állammodellnek azonban struktúrájában rejlő elégtelenségei is megfigyelhetők. Itt is nyomatékosan szükséges utalni arra, hogy az abszolút monarchiákban kialakult hatalomkoncentráció megkövetelte a legmagasabb szintű, államfői koordinációt. Ennek reális teljesítésére azonban nem minden uralkodó volt képes. XV. Lajos (1715-1774) az uralkodói kötelességeinél kellemesebb időtöltést talált magának kegyencnői (így különösen Pompadour és Dubarry asszonyok) körében, ahol nem érdekelte az, hogy utána következhet a vízözön. XVI. Lajos (1774-1794) pedig igen befolyásolható, elsősorban magánéleti békességre 122 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása vágyó személyiségénél fogva nem volt képes a királyság nagypolitikájának összefogására. A testületi szervek, a központi kormányszékek (a dikasztériumok) nem voltak túlságosan gyorsak és hatékonyak eljárásukban. A felelősség sokszor elmosódott, nehezen volt személyhez köthető a tanácsok tagjai között. A társadalomnak az uralkodó és közegei által felderített érdekeinek irányába, de magának a társadalomnak közvetlen részvétele nélkül jártak el azok a bürokratikus szervek, amelyek fenntartására, az óriási mértékben felduzzadt állandó hadsereg költségeihez hasonlóan, horribilis összegeket költöttek. Mindez, valamint az udvar pazarlása riasztóan rajzolta fel a közelgő pénzügyi csődöt. A francia abszolutizmus rendszere tehát egyre kevéssé volt finanszírozható, noha a 18. század végén voltak még olyan polgári elemek, akiket korrumpálhatott (elsősorban az adóbérlettel, a hivatalok megvásárolhatóságával, nemesi címek áruba bocsátásával és államkölcsönök jegyeztetésével, illetve birtokadományokkal). Egészében azonban a harmadik rend túlnyomó többsége szembefordult vele. Ennek során alapvető érdekeinek megfelelően járt el a polgárság, hiszen nehezményezte az erélytelen és egyben eredménytelen külpolitikát és a súlyos kudarcokat a koloniális törekvésekben, az udvar irritáló méretű és pazarló költekezéseit, a jogrendszer egységességének hiányát, a feudális terheket, a nemesi kiváltságokat. A polgárság, különösen az értelmiség egyre inkább a felvilágosodás politikai és jogi eszméit hangsúlyozta, ahogy ez az úgynevezett panaszfüzetekből is kitűnik. Ezeket a dokumentumokat az 1789-re összehívott általános rendi gyűlés alkalmával állították össze és harci jelszavaivá váltak az 1789 nyarán megindult nagy francia forradalomnak. 1788 nyarától sorra jelentek meg a brosúrák. Ezek között Sieyés abbé (1748-1836) „Mi az a harmadik rend” című munkája volt a legnagyobb hatású. A kiélezett politikai helyzetben torlódtak az események. 1788 szeptemberében a párizsi parlament még az általános rendek 1614-es szabályok szerinti összehívását követelte. Decemberben azonban Necker miniszter már elrendelte a harmadik rend képviselői számának megduplázását. Ekkor még nyitva maradt azonban, hogy összeülve a rendek rendenként vagy pedig személy szerint szavaznak határozataik meghozatala során. Az általános rendi gyűlés 1789. május 5-én ült össze, majd hat hét eredménytelen tárgyalás után Sieyés abbé és Mirabeau gróf befolyására június 17-én nemzetgyűléssé nyilvánította magát. A patetikus labdaházi eskü során június 20-án a képviselők megfogadták, hogy nem engednek az uralkodó önkényének és csak az alkotmány kidolgozása után oszlanak szét. A király nyíltan a rendi szisztéma erői mellé állt. A nyugtalanságot növekvő élelmiszerhiány fokozta. Neckert elbocsátották, nemzeti gárda alakult, fokozatosan a forradalmi szervek vették át a hatalmat. Július 14-én a feldühödött tömeg megrohanta a gyűlölt börtönerődöt, a Bastille-t, és tüzérséget is alkalmazva bevette azt. A felgyorsuló események hatására az augusztus 4. és 5. közötti éjszakán a rendi terheket, feudális kötelékeket megszüntették (ún. Joglemondó Nyilatkozat). Az ancien régime összeomlott. Ugyanakkor azt is meg kell állapítanunk, hogy az ancien régime idején a széles látókörű politikusok, illetve a kiválóan felkészült szakemberek (sokszor asztalfiókjuk számára) sok olyan tervezetet készítettek, amelyek modernizálhatták volna az országot. Ezen túl nem egy olyan önmagában véve korszerű intézmény volt a francia állam- és jogfejlődésben, amelyek később a viharos átalakulásnak is elemei lehettek. A francia állam és jog forradalmakban fogant fejlődése tehát megszakítottság és kontinuitás bonyolult összefüggései szerint alakult. A régi struktúrák áttörését és egy új politikai-társadalmi szisztéma fokozatos kialakulását, a polgári állam és jog győzelemre vitelét a korábbi társadalom (ancien régime) talaján felnövekedett erők által véghezvitt forradalmi „földrengésnek” kellett lehetővé tenni. A nagy francia forradalom eseménysorozatán belül az úgynevezett jogi forradalom legfontosabb dokumentumát, a Deklarációt (Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat) 1789. augusztus 26-án fogadta el az Alkotmányozó Nemzetgyűlés. Ez a nyilatkozat jelentőségénél fogva kiemelkedő szerepet töltött be nemcsak a modern francia polgári államfejlődésben, hanem az egész európai progresszió menetében. Sokat forgatott kézikönyve, szinte bibliája lett a polgári modernizációnak, a politikai és jogi törekvéseknek a 18. század legvégétől kezdve az egész 19. században. Hatása napjainkig tart. A dokumentum minden cikkelye óriási hatást váltott ki a francia és az egyetemes jogfejlődésben, jogpolitikában és a közügyekben egyaránt, ezért indokoltnak tartjuk alapvető rendelkezéseinek közzétételét.

Megjegyzés „Minthogy a francia népnek a Nemzetgyűlésben összeült képviselői úgy vélték, hogy a közbajoknak és a kormányzatok romlottságának egyedüli oka, hogy az ember jogait nem ismerik, elfelejtették vagy megvetik, elhatározták, hogy Ünnepélyes Nyilatkozatban fejtik ki az ember természetes, elidegeníthetetlen és megszentelt jogait, hogy ez a Nyilatkozat állandóan a társadalom minden tagjának szeme előtt legyen, és állandóan emlékeztesse őket jogaikra és kötelességeikre; hogy a törvényhozó hatalom és a végrehajtó hatalom tettei, minthogy minden politikai intézmény céljával minden pillanatban össze lehet őket vetni, ennek következtében nagyobb tiszteletben részesüljenek; hogy a


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása polgárok panaszai, melyek ezentúl egyszerű és vitathatatlan elveken alapulnak, mindig az Alkotmány betartását és a közjót tartsák szem előtt.” A részletes rendelkezések a modern államépítési princípiumokat és a korszerű polgári jogrendszer egyes területeinek követelményeit, alapelveit foglalják össze: „A Nemzetgyűlés tehát a Legfelsőbb Lény jelenlétében és oltalma alatt elismeri és kijelenti az Ember és a Polgár következő jogait. I. Az emberek szabadnak és egyenjogúnak születnek, és azok is maradnak. A társadalmi megkülönböztetések csak a köz javát szolgáló tevékenységen alapulhatnak. II. Minden politikai társulás célja az ember természetes és elévülhetetlen jogainak megőrzése. Ezek a jogok a szabadság, a tulajdon, a biztonság és az elnyomással szembeni ellenállás. III. Minden főhatalom lényegénél fogva a Nemzetben gyökerezik. Semmiféle testület és semmiféle egyén nem gyakorolhat olyan hatalmat, amely ne ebből táplálkoznék. IV. A szabadság abban áll, hogy mindent megtehetünk, ami másnak sem árt; így tehát minden ember természetes jogainak gyakorlása csak olyan korlátokba ütközhet, amelyek a társadalom más tagjainak biztosítják, hogy ugyanezekkel a jogokkal élhessenek. Ezeket a korlátokat csak a törvény állapíthatja meg. V. A törvény csak a társadalomra káros cselekedetek megtiltására jogosult. Amit a törvény nem tilt, nem szabad megakadályozni, és senkit sem lehet annak a megtételére kényszeríteni, amit a törvény el nem rendel. VI. A törvény a közakarat kifejezője. Minden állampolgárnak joga van részt venni megalkotásában személyesen vagy képviselői útján. A törvénynek azonosnak kell lenni mindenki számára, akár védjen, akár büntessen. Minthogy az állampolgárok a törvény előtt egyenlők, erkölcsét és tehetségét érintő megkülönböztetésen kívül minden polgár megkaphat minden méltóságot, állást és beosztást. VII. Senkit sem lehet vád alá helyezni, letartóztatni vagy fogságban tartani, csak a törvény által előírt módon. Meg kell büntetni azokat, akik önkényes intézkedéseket szorgalmaznak, hoznak, végrehajtanak vagy végrehajtatnak, de minden állampolgár, akit a törvény értelmében idéznek meg vagy vesznek őrizetbe, azonnal engedelmeskedni tartozik; ellenállásával vétkessé teszi magát. VIII. A törvény csak nyilvánvalóan szükséges büntetéseket szabhat ki, és mindenkit csak olyan törvény alapján lehet megbüntetni, amelyeket a bűncselekmény elkövetése előtt hoztak és hirdettek ki, valamint törvényesen alkalmaztak. IX. Minthogy fel kell tételezni, hogy minden ember ártatlan, mielőtt bűnösnek nyilvánították, ha elfogása szükségessé válik, a törvénynek szigorúan meg kell torolnia minden olyan szigort, amely túlmegy az illető letartóztatásához szükséges rendszabályokon. X. Senkit sem szabad meggyőződése, még vallási meggyőződése miatt sem zaklatni, feltéve, hogy ezek megnyilvánulása nem zavarja a törvény által előírt közrendet. XI. A gondolatok és vélemények szabad közlése az ember egyik legértékesebb joga; ennélfogva minden állampolgár szabadon beszélhet, írhat, nyomtattathat, a törvény által meghatározott esetekben azonban az e jogával való visszaélés miatt felelnie kell. XII. Az ember és a polgár jogainak biztosítása közhatalmat tesz szükségessé. Ez a hatalom tehát mindenki javára áll fenn, nem pedig azoknak a magánérdekében, akikre rá van bízva. XIII. A közhatalom fenntartására, a közigazgatás költségeinek fedezésére közadóra van szükség. Ezt egyelően kell elosztani az összes állampolgárok között, képességeik arányában. XIV. A polgároknak joguk van arra, hogy személyesen vagy képviselőik útján megállapítsák a közadó szükségességét, hogy az adóztatásba szabadon beleegyezzenek, hogy annak felhasználását ellenőrizzék, hogy arányos elosztását, alapját, beszedését és tartalmát megállapítsák. XV.

A társadalomnak joga van arra, hogy minden tisztviselőtől számon kérje sáfárkodását.


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása XVI. Nincs alkotmánya egyetlen olyan társadalomnak sem, amelyben a jogoknak nincs biztosítékuk, sem pedig, melyben a hatalom megosztása nincs megszabva. XVII. Minthogy a magántulajdon sérthetetlen és szent jog, magántulajdonától senki sem fosztható meg, hacsak a törvényesen megállapított közjó ezt nyilvánvalóan meg nem követeli, ekkor is feltétel azonban az igazságos és előzetes megváltás.” A Deklarációban foglalt emberi és polgári jogokat azután a francia alkotmányfejlődés egyes, néha igen mozgalmas szakaszaiban a politikai környezetnek megfelelően értelmezték és használták fel a politikusok érvelésük során. Így az 1791-es alkotmány teljes egészében átvette a Deklarációt, az a konstitúció szerves részeként, annak elejére került beillesztésre. Az 1793-as ún. jakobinus alkotmány pedig (amely egyébként nem lépett hatályba) az egyenlőség irányában fejlesztette tovább. Az 1795-ös alapdokumentum visszatért az 1789-es eredeti forrásokhoz, azonban már a francia polgár kötelességeiről is megemlékezett. A Napóleon nevéhez fűződő politikai rendszerek (a konzulátus, majd a császárság) érthető módon nem állították politikai és közjogi nyilatkozataik kirakatába a Deklarációt és nem is azonosultak elveivel. A 19. század közepén a jogok konstitucionális deklarálása után az aktuális történelmi tapasztalatoknak megfelelően beillesztették azt az óvatos záradékot, hogy az adott jogokat a törvény korlátozhatja. A bonapartizmus több kiadást megért politikai rendszereinek idején ilyenfajta katalógust az alkotmányos dokumentumok között hiába keresünk. A 19. század alkotmányaiban szerepe halványabbá vált, míg a második császárság idejében Bonaparte Lajos politikai boszorkánykonyhájában már csak formálisan tisztelt, de nem alkalmazott jogtörténeti emlékké változott. A jogok és szabadságok katalógusát magában foglaló Deklaráció a későbbiek folyamán szinte standard közjogi műfajjá vált. Ennek keretében a német nép alapjogairól szóló (1849-es) nyilatkozat mellett a 20. század közepén hivatkozhatunk az Emberi Jogok Amerikai nyilatkozatára (1948) vagy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára, amely 1948-ban az ENSZ égisze alatt jött létre, majd 1966-ban kiegészült a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányával, valamint a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányával. A nagy francia forradalom menetét a történetírás (és a jogtörténet) úgy értékeli, mint a radikális politikai, társadalmi átalakulás, a modernizáció klasszikus mintáját. Ha figyelembe vesszük a jóval lassúbb és szervesebb angol alkotmányfejlődést, és azt, hogy Európa középső és keleti térségeiben az átalakulás hogyan foglalt magába kompromisszumokat, ez a megállapítás sok tekintetben jogos. Mégis 1789 júniusától a Harmadik Köztársaság stabilizálódásáig, az 1880-as évekig a fejlődés egy évszázadot ölel fel. Forradalmak, restauráció, terror, államcsínyek, barikádharcok és diktatúrák váltották egymást a politikai életben. Ezek az események azután alkotmányok rendelkezéseinek és intézményeinek sorában is megtestesültek. A kor intézkedései jelenthettek előreszaladást és visszalépéseket, vagy teremthettek a nyugodt társadalmi-politikai élethez megfelelő konstitucionális-közjogi alapot. 1789 forró nyarán a forradalmi események, a vidéken kibontakozó, országos méretű félelmeket gerjesztő mozgalmak, a törvényhatóságokban kibontakozó zendülés, Párizsban a börtönerőd ellen forduló népfelkelés kumulálódó energiái szinte pillanatok alatt elsöpörték a régi rendszert. A szabaddá vált terepen a francia politikusok, jogászok megkezdhették a korszerű államgépezet és jogrendszer kialakítását. Eleinte kívánatosnak és megfelelőnek tűnő kompromisszum alakult ki régi és új között, ez megjelent az 1791-es alkotmány rendszerében, és az alkotmányos monarchia (1791-1792) közjogi formájában öltött testet. Az államszervezet alapvető alkotmányos elemei a következőképpen alakultak. A Törvényhozó Nemzetgyűlés szerkezete egykamarás. Képviselőit két évre választják, a gyűlés üléseit nem lehet elnapolni, és nem lehet feloszlatni. Erőteljes pozíciót biztosít számára, hogy maga dönt arról, hol és mikor kíván ülésezni. Az összeférhetetlenségi jog korlátozza a képviselő hivatalvállalási lehetőségeit, ugyanakkor függetlenségüket a mentelmi jog erősíti. A testület tanácskozásai nyilvánosak, zavartalan működése érdekében a fegyveres erők állomásozása székhelye környékén korlátozott volt, ugyanakkor a Nemzetgyűlés saját rendfenntartó erővel rendelkezett. A nemzetgyűlési választójog cenzusos és közvetlen. A szabályok megkülönböztetnek aktív és passzív választójogot, azaz a szavazati jogot és a törvényhozó testületbe való megválaszthatóság jogát. Választójoggal az rendelkezik, aki francia állampolgárságú férfi, huszonötödik életévét betöltötte, legalább egy évi helyben lakást igazolt, és amellett, hogy háromnapi napszámnak megfelelő, egyenes adót fizetett, letette a polgári esküt és nem állt szolgai viszonyban. A francia király a primogenitura alapján örökli trónját, az alkotmány rendelkezései őt úgy tekintik, mint a legelső közigazgatási és katonai tisztviselőt. Ő a legfőbb végrehajtó közeg, kinevezi a főtisztviselőket. Közjogi-hatalmi pozícióját azonban korlátozza a miniszteri ellenjegyzés és a felelősség intézménye. A király akkor tartozik felelősséggel, ha az esküjét nem teszi le vagy azt visszavonja, ha a hadsereg élén vonul a nemzet ellen, az országból engedély nélkül eltávozik, illetve ha a Nemzetgyűlés felszólítását figyelembe nem véve vonakodik visszatérni. Ekkor a Nemzetgyűlés trónjától megfoszthatja. A törvényhozás tekintetében a királyt kétszeri felfüggesztő vétójog illeti meg, ugyanakkor a közigazgatás jogerős határozatainak megsemmisítési lehetőségével is felruházták. A hatalmi ágak megosztásának polgári államépítési 125 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása alapelve értelmében a bíráskodás és a közigazgatás elválasztása megtörténik, az esküdtszékeket is intézményesítik. A bírósági szervezetben elkülönülnek a polgári és a büntetőbíróságok, a fórumrendszer alsó szintjén a kantonális békebíróságok helyezkednek el. A legfelsőbb szinten a Semmítőszék (Tribunal de Cassation, amely az alsóbíróságok törvénysértése és eljárási szabálysértései esetén megsemmisíti az ítéleteket, új eljárást rendel el, érdemben azonban nem dönt) és a Nemzeti Főtörvényszék (amely a Nemzetgyűlés felhívására a miniszterek és más főtisztviselők államellenes bűncselekményeinek ügyében dönt) áll. Ezt az eljárást irányadónak tekintették a törvényellenesen eljáró bírákra is. A közigazgatásban az új rendszerben racionális, arányos területeket kialakító adminisztratív-politikai-földrajzi beosztás érvényesült. Szintjei a megye (département), a kerület (arrondissement), a kanton, valamint egységes alsó kategóriaként a község. A korábbi, történelmileg kialakult tarka, nem egyszer egymást metsző, sokszor irracionális, középkori tartományi képleteket szétzúzták. Az új közigazgatási beosztás racionális lett, az egyes területi egységek elnevezésükben is elszakadtak a régi tradicionális nevektől. Általában geográfiai fogalmakat, folyókat vettek alapul a départementek elnevezése során. Ebben az újonnan megteremtett szisztémában alapvetően decentralizációt érvényesítettek. Az így létrejött politikai és állami berendezkedés azonban szinte azonnal támadások kereszttüzébe került, ellene a reakciós monarchiák különböző európai koalíciói, diplomáciai és katonai szövetségei alakultak. A forradalmi honvédelem követelményei elsöpörték a királyságot, 1792. szeptember 21-én Franciaország köztársaság (I. köztársaság) lett. A királyt perbe fogták és kivételes eljárás során halálra ítélték, majd kivégezték. XVI. Lajos pere 1792 novemberétől 1793 januárjáig zajlott. Abban a kérdésben, hogy felelősséggel tartozik-e, a következő nézetek alakultak ki. Először: az uralkodót a hatályos alkotmány- és büntetőjog alapján bíróság elé állítani nem lehet. A királyt zsarnokság és hazaárulás miatt törvény útján legfeljebb száműzni lehet, és hazatérése esetén halálbüntetést lehetne kilátásba helyezni. Másodszor: a nemzetnek joga van ítélkezni a király felett egy különleges bíróság felállításával. Harmadszor: a király ügyében a Konvent járjon el bíróságként. A képviselők az utóbbi mellett foglaltak állást. A per folyamán gondoskodtak védelemről és a vád képviseletéről. A vádirat szerint Lajos a nemzetet pusztulásba sodorta, megfélemlítette a harmadik rend képviselőit, kényszerítésekre katonai erő alkalmazásával tett kísérletet, szökni próbált, hogy azután úgy térjen vissza mint hódító. A védelem ezzel szemben olyan jogi érveket vonultatott fel, melynek lényege úgy hangzott, hogy az 1791-es alkotmány alapján a király sérthetetlen, legfeljebb lemondása kényszeríthető ki, és ebben az esetben sem lehet felelősségre vonni azon cselekedeteiért, amelyet uralkodói minőségben követett el. A Konvent ezeket az érveket rendre elutasította. 1793. január közepén a Konvent több kérdésben szavazott. Bűnös-e a király a közszabadság elleni összeesküvésben és a nemzet biztonsága elleni merényletekben? Néhány tartózkodás mellett igen volt a válasz. Azt a lehetőséget, hogy a népet megkérdezzék, a képviselők elvetették. Arra a kérdésre, hogy Lajos hogyan bűnhődjék, 24 órán keresztül tartott a szavazás. 487-en szavaztak a halálbüntetésre, 334-en ellene. A negyedik kérdésre, miszerint felfüggeszthető-e az ítélet végrehajtása, 380:310 arányban nemleges volt a válasz. XVI. Lajos francia királyt 1793. január 21-én kivégezték. Az I. köztársaságban a külső és belső események hatására 1792 és 1804 között változatos kormányzati formák érvényesültek. 1793-ban született ugyan egy alkotmány, amely a szabadság-egyenlőség-testvériség hármas jelszavából karakterisztikusan az utóbbira helyezte a hangsúlyt, de az 1793-94-es jakobinus diktatúra közepette, amikor egész Franciaország lángokban állt és a háború tüze a környező országokra is átterjedt, nem volt esély a megvalósítására. Az 1793-as alkotmány politikai-filozófiai elméleteket használó (doktriner és egyben meglehetősen patetikus) módon a közvetlen demokrácia rousseau-i ihletettségű megoldásait érvényesítette volna, hatályba léptetésére azonban nem került sor. Az államformát köztársaságként határozta meg. Központi szerepet játszott benne az egykamarás Nemzetgyűlés, amelyet azonban a választások évente megújítottak volna. Ez a testület a rendeletek mellett törvényeket alkothatott. Ennek a törvényhozásnak közjogi-technikai folyamata igencsak bonyolult volt, mert a javaslatokat elfogadásuk esetében meg kellett küldeni a megyékbe, az úgynevezett ősgyűléseknek. Ha a megyék többségében az ősgyűlések tíz százaléka negyven napon belül nem tiltakozik, akkor a törvénytervezet törvényerőre emelkedik. Érvényes tiltakozás esetén össze kell hívni az ősgyűléseket, ahol referendummal közvetlenül maguk a választópolgárok döntenek. Az alkotmány szerint általános és közvetlen választójog illette meg a huszonegy év feletti francia állampolgárságú férfiakat hat hónap helyben lakás esetén, ha nem voltak megfosztva polgári jogaik gyakorlásától. Az államfői poszton a Végrehajtó Tanács állt. A huszonnégy tagú testület évente fele részben megújult (rotáció). A megyék egy-egy jelöltjéből maga a Nemzetgyűlés választotta őket ki, tagjai annak tartoztak felelősséggel, és elmozdíthatók, illetve cselekményeiért vád alá helyezhetők voltak. Az adminisztráció legfelsőbb irányítása tartozott hatáskörébe. A helyi szervek rendszere lényegében megmaradt. A jakobinusok hatáskörük nagy részétől megfosztották ellenfeleiknek, a girondiaknak bázisát, a megyéket. A súlypont a kerületekre és a községekre tevődött át. Az önkormányzatok társadalmi alapja a választójog bővítésével ugyan nagyobb lett, de a politikai körülmények hatására és a nemzet önvédelmi élet-halál harcának következtében egy feszes centralizáció érvényesült, amelyet


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása nemzeti megbízottak és konventbiztosok felügyeltek. Ezeket fokozatosan alárendelték a Közjóléti Bizottságnak. A jakobinus diktatúra központi szerve ez, illetve a Közbiztonsági Bizottság volt. A rendes igazságszolgáltatás keretei változatlanok maradtak, csak az esküdtképesség kritériumait terjesztették ki úgy, hogy az minden felnőtt francia férfit megilletett. A forradalmi intézkedések azonban az ármaximálás és a katonai intézkedések mellett bírósági eszközökkel is folytak. Ennek jegyében a Konvent 1793 márciusában Forradalmi Törvényszéket hozott létre, amely szeptemberig csak „66” halálos ítéletet szabott ki, az év utolsó három hónapjában azonban már 177 fő került a guillotin alá. Az év végén a párizsi börtönökben több mint 4500 személyt tartottak fogva. A „Nagy Terror” 1793. június 10-én, a Priarial-törvénnyel kezdődött. Az „ellenség” fogalmat végletesen kiterjesztették a köztársasággal (azaz tulajdonképpen a jakobinusokkal) való szembenállás legenyhébb formáira is. A nép ellenségeinek azok minősültek, akik a törvény szerint a szabadság lerombolására törekedtek, tették ezt erővel vagy fortéllyal. Le kellett sújtani arra, aki támogatta Franciaország ellenségeit, kishitűséget terjesztett, igyekezett bomlasztani az erkölcsöket vagy alá kívánta ásni a forradalmi elvek erejét és tisztaságát. A terror dermesztő méreteket öltött. 1794 márciusa és június eleje között 1251 embert ítéltek halálra, 1794. június 10. és július 27. között 1376-ot. Az is sajátos, hogy a halálraítéltek mintegy 15 százaléka volt csak nemes és egyházi személy (vagyis a felszámolt két első rend tagja), és az egy százalék gazdag polgárral szemben az áldozatok döntő többsége azonban fele-fele megosztásban sans-culotte, illetve paraszt. Az ítéletek nyolcvan százalék körüli részét indokolták a lázadás vagy az árulás bűncselekményével, a politikai meggyőződés kifejezett szankcionálása az ítéleteknél egyötöd részben motivált, és egy százalékra rúgtak az ún. „gazdasági bűncselekmények”. A Forradalmi Törvényszék ezzel a terror alapvető eszközévé vált. Villámgyors eljárásai a bizonyítottság megfelelő fokával nemigen törődve, egyre nagyobb számban koncepciós pereket produkáltak. A „köztársasági borotvának” és „özvegycsinálónak” becézett kivégzési eszköz, a guillotine annak idején az ítéletvégrehajtás humánus eszközének indult, de 1794 júliusáig becslések szerint 17.000 ember ítéletének végrehajtásában működött közre. Az úgynevezett gyanúsakat a legtávolabbi gyanújelek alapján minősítették ellenségnek és elég volt, ha egy öreg anyóka liliomos porcelánbögréből fogyasztotta reggelijét, az elharapódzó besúgás, a hivatalos megjelölés szerint „forradalmi éberség” eredményeként könnyen veszedelmes royalistának minősült. A forradalmi törvényszék előtt futószalagon zajlottak az ügyek, az ügyészek élet-halál urai lettek. Bevezették ugyanis az úgynevezett „vegyítési eljárást”. Ennek keretében a bebörtönzöttek közül egyegy cella szerencsétlen lakói összességükben alkottak valamely „veszedelmes ellenforradalmi összeesküvést”. A serény és kérlelhetetlen forradalmi ügyészek megnevezték a mozgalom vezetőit, tetteseit, a felbujtókat és a bűnsegédeket, valamint kijelölték azt is, aki például az emigrációval vagy az angolokkal tartott fenn veszedelmes kapcsolatokat. A törvényszék bírái ilyen „megalapozott” vád alapján ítélkeztek, de forradalmi lelkiismeretük megnyugtatására mindig találtak néhány találomra kiválasztott szerencsést a vád alá helyezettek közül, akiket magas erkölcsi színvonalukról és pártatlanságukról meghatottan meggyőződve, nagylelkűen felmenthettek a szörnyű vád alól. Vidéken nemzeti megbízottak és konventbiztosok jelentették a centralizáció és a terror hatékony és egyben rémisztő ellenőrző közegeit. A „forradalmi komisszár-típus” későbbi radikális mozgalmaknak, mint például a bolsevikok idealizált és egyben félelmetes kellékévé vált. Ahogy azonban Victor Hugo „Kilencvenhárom” című monumentális regényében találóan mondja: „vadságra kegyetlenség a válasz”. A forradalmi Párizs rekvirálásaira, megtorló akcióira vad ellenforradalmi dühvel válaszolt a vidék. Köztük a leghíresebbek a „huhogók” voltak Vendée környékén. Ezek a royalisták és a klérus által befolyásolt szabad parasztok megszokott középkori privilégiumaikat féltették a szuronyok hegyén és a tüzérség kartácstüzének segítségével előhozott forradalmi vívmányoktól és nemzeti centralizációtól. A Konvent osztagai, a patrióták le akartak gyalulni minden különállást a nemzet testéről, természetesen akcióik (válaszakcióik) nyomán „hullott a forgács”. A radikális forradalmárok szakítottak a keresztény vallással, és megkreálták (meglehetősen halvány pótlékként) a „Legfőbb Lény” kultuszát, és 1792 szeptemberétől új, minden eddigi kronológiát felforgató forradalmi időszámítást vezettek be, természeti jelenségekre utaló hónapnevekkel (például Brumair = ködhónap, Thermidor = a hőség hónapja) és dekádokkal. A jakobinus rezsim a mérleg másik serpenyőjét tekintve az általános mozgósítással, hadseregszervező teljesítményeivel és radikális erélyével megvédte a francia forradalom nagy társadalmi vívmányait. A jobbágyfelszabadításra, a parasztság előnyére, a földek felosztásával került sor. Ugyanakkor ismételten meg kell jegyezni, hogy a jakobinus alkotmány őszintén törekedett az egyenlőség megvalósítására az államberendezkedés területén és a rászorult személyek támogatása tekintetében a szociális gondolat is megtalálható eszmevilágában, illetve politikai gyakorlatában. A korszak egyúttal a politikatörténet olyan véres heroszait teremtette meg, mint Maximilien Robespierre (1758-1794), a megvesztegethetetlen, Antoine Saint-Just (1767-1794), a forradalom arkangyala, Lazare Carnot (1753-1823), a győzelmet győzelemre halmozó honvédelem vasakaratú szervezője, Georges Danton (1759-1794), aki 1792 közepén megszervezte a preventív mészárlásokat, és aki 1794 tavaszán a vesztőhelyre lépve felszólította Robespierre-t, hogy kövesse ezen az úton, és nem utolsó sorban Jean Paul Marat (1744-1793), a nép barátja, akivel merénylő végzett. Az ő alakjuk és tetteik hosszú nemzedékeken keresztül befolyásolták az egyetemes


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása politikai eszmetörténetben a baloldali radikalizmus etoszát. A jakobinus diktatúra radikális intézkedései és az értelmetlenségig felpörgetett, ezreket áldozatul követelő, sokszor az ellenségnél a volt szövetségeseket sokkal jobban sújtó forradalmi terror következtében egyre inkább értelmetlen lett, és ami még súlyosabban jött számításba, történelmi mércével is mindinkább feleslegessé vált és károsnak bizonyult. Ezek a körülmények végül is oda vezettek, hogy a diktatúra felélte saját társadalmi-politikai bázisát. A „forradalom felfalta saját gyermekeit”, a diktatúra vezető rétegének egy része, életösztönnel párosult önvédelemből is, a fékevesztett jakobinus vezérek, elsősorban Robespierre ellen fordult. A terrorisztikus, radikális rendszert felszámolták az 1794-es úgynevezett thermidori fordulattal. 1794 után a köztársaság nem nyert stabil, alkotmányos rendszert, noha 1795-ben új alkotmányt adtak ki. A francia forradalom hadereje brutális mohósággal párosítva a forradalmi küldetést, a franciaországi határok mentén hódításba kezdett. A belső szervezeti keretek, a társadalmi viszonyok szétrohadtak a hihetetlen méreteket öltő korrupció és az egyes hatalmi csoportosulások állandóvá vált csatározásai következtében. Az egész francia társadalom és a politikai közvélemény azonban végre élvezni kívánta a forradalom alatt elért eredményeket; nyugalom és egy erős ember után kiáltott. Az 1794 nyara és 1799 ősze közötti rendszer az úgynevezett thermidori periódus, más néven a direktórium időszaka, az 1795-ös alkotmánnyal kapta meg közjogi megalapozását. Az államforma köztársaság maradt, a törvényhozó gyűlés kétkamarás, az Ötszázak Tanácsából és az Öregek Tanácsából alakult meg. Az első kamarában a rotáció évente egyharmados volt. Törvénykezdeményezési joga az Ötszázak Tanácsának volt, és a törvényeket az Öregek Tanácsa erősítette meg. A törvényhozás mellett az állami pénzügyek, hadügyek és a nemzetközi kapcsolatok kulcskérdéseinek intézése és a végrehajtó szervek megalakítása tartozott hatáskörébe. A választás cenzusos és közvetett volt. A korra jellemző újdonság, hogy az adócenzus mellett a köztársaság zászlói alatt végigverekedett hadjáratban részvétel is politikai jogokat eredményezett. A passzív választójog feltételeit (1791-hez képest is) ennél lényegesen szűkebb körben vonták meg. A kormányzásban az öttagú Direktórium játszott központi szerepet. Ez a szűkkörű testület adta a rendszer nevét, és egyben bizonyos hatalmi osztozkodást is jelentett különböző politikai csoportosulások között. A testület negyven évnél idősebb francia férfiakból állt, akiket az Ötszázak Tanácsa ötvenfős listájáról az Öregek Tanácsa választott meg. A helyi szervek és a bíráskodás rendszere némi módosításoktól eltekintve az 1791-es keretek között maradt. Az 1799. brumaire 18. államcsíny után BonaparteNapóleon a forradalmat befejezettnek jelentette ki. Az 1799 decemberi alkotmány megteremtette a konzulátus bonyolult rendszerét, élén három konzullal, akik közül kiemelkedő hatásköre volt az első konzulnak, Bonaparténak. A rendszert a bonapartizmus császári periódusa váltotta fel, amelyet alább összefogottan tárgyalunk. Katonai és egyben politikai zsenialitása, továbbá kormányzati és adminisztratív adottságai révén Bonaparte Napóleon (1769-1821) lett az, aki úgymond betakarította a nagy forradalom eredményeit, természetesen jó gazda módjára a „maga szérűjébe”. A korzikai származású kisnemest családja katonatiszti pályára adta. Hadvezéri karrierje a touloni tüzértiszti szereplésével indult. Ezt követően az itáliai hadszíntéren, majd Egyiptom földjén bontakozott ki stratégiai és taktikai zsenialitása. Már ekkor megmutatkoztak diplomáciai adottságai is. 1799-ben az erős ember iránt áhítozó francia politikai elit benne fedezte fel azt az egyéniséget, aki rendbe tudja tenni a francia állam zilált belső és külső viszonyait. 1799 és 1804 között első konzulként, 1802 után örökös konzulként a köztársasági látszatot még megtartotta, 1804. december 2-án azonban (passzív pápai asszisztenciával) a Notre Dame székesegyházban császárrá koronáztatta magát, amivel az államforma ismét alkotmányos monarchia lett (I. császárság). A bonapartizmus rendszerét a bonyolultság és a vasakaratú vezető szándéka szerinti manipulálhatóság egyaránt jellemzi, ami kiegészült a különböző közjogi szűrőrendszerek közvetett szisztémájával. A francia népet gyakorta kérdezték meg a népszavazásokon, jól megfogalmazott, sugalmazott kérdések alapján, hogy mi az akarata. Valójában mégis megpróbáltak minden kockázatot kiszűrni azzal, hogy a széleskörűen megfogalmazott választójog alanyai a községi, megyei és nemzeti listákra szavazva egyre szűkülő mértékben szólhattak bele fontosabb politikai kérdésekbe. A rendszer állandó motorja a katonai sikerek, a gloire volt. A szakadatlan hadjáratok olyan tehetséges, fiatal tiszteket emeltek tábornoki, marsalli posztokra, mint például Joachim Murat (1767-1815), Michel Ney (1769-1815) vagy Jean Lannes (1769-1809). A hatalmi struktúra központi szervei a Törvényhozó Gyűlés, a Szenátus, a Tribunátus és az Államtanács voltak. A háromfős konzuli testületnek egyértelműen meghatározó feje az első konzul. Ő kezdeményezi a törvényt az Államtanácsban, és ez a testület szerkeszti meg a javaslatot. A Tribunátus vagy elutasítja vagy elfogadja azt, majd az előterjesztés a Törvényhozó Gyűléshez kerül, amely azonban vita nélkül hozhatja meg döntését. Ha a megszavazott határozatot alkotmányellenesnek tartja, a Tribunátus a Szenátushoz fordulhat. A Szenátus pozitív döntése esetén az első konzulnak a határozatot ki kell hirdetnie. Az Államtanács (a Conseil d´ Etat) tartós eleme lett a modern francia közjogi és közigazgatási jogi fejlődésnek. Főleg közigazgatási bírósági, valamint jogfejlesztő szerepével tűnt ki. Napóleon az 1800. február 17-i közigazgatási törvénnyel bevezette a bürokratikus centralizmust Franciaországban. Az önkormányzatiság gyakorlatilag nem érvényesült, a megyék élén álló nagy hatalmú prefektusok a belügyminiszter által irányítva korlátlan végrehajtói lettek a központi akaratnak. Ezzel a


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása jogszabállyal rakták le véglegesen a centralizált francia adminisztráció fundamentumát. A szisztémának számos követője lett azokban a térségekben, amelyek részben vagy egészben hatékonynak tűnő francia közigazgatási és jogi megoldásokat másoltak vagy kölcsönöztek. Ez a szisztéma alapjaiban az alkotmányos monarchia (I. császárság) 1804-es létrehozása után is megmaradt. Bonaparte Napóleon fiúágon határozta meg az öröklést, de gondolt kiterjedt családjának tagjaira is. A korzikai klán tagjai hercegi címeket kaptak, új arisztokrácia alakult ki az imperátor körül, feudális jellegű főméltóságokkal és főtisztségekkel, rangokkal, palotákkal és címerekkel. Az új katonai-adminisztratív elit azonban sokszor nem tudta teljesen levetkőzni a parvenüséget, a felkapaszkodottságot. Az antik (elsősorban görög-római) hatalmi dekorációkkal és szimbólumokkal ékeskedő császárság a gloire (hadi dicsőség) hajszolásával Európa különböző csataterein (így Austerlitz, Jéna, Wagram mezején) győzelmet győzelemre halmozott, azonban egyre fenyegetőbb koalíciókkal találta szembe magát. A túlfeszített kontinentális szuperhatalmi álom fenntartásához állandó sikereket kellett produkálni. Spanyolországban hamarosan véres gerilla (partizán) háború alakult ki, a tengereken Aboukir és Trafalgar (1805) után, nem utolsósorban Horatio Nelson admirális zsenialitása következtében az angol haditengerészet lett az úr. Németország nemzeti öntudata felébredt. Az 1805-ben, illetve 1809-ben megvert osztrákok és az 1806-1807-ben elsöpört és megalázott poroszok készültek a visszavágásra. 1812 szörnyű telén a végtelen orosz térségben a Nagy Hadsereg elpusztult a partizánok csapásai alatt. 1813-14-ben Napóleont a koalíció nyomasztó túlerőben lévő csapatai megverték, majd 1815 nyarára száznapos (könyvtárnyi irodalmat és számos művészi alkotást teremtő), de végeredményben eleve reménytelen kalandot követő 1815. június 18-i waterloo-i csata után végleg megbukott. A napóleoni hősköltemény a Szent Ilona-szigeti magányos száműzetéssel zárult. A viharos korszak heroikus eseményei, intézkedései és szimbólumai pedig bekerültek az egyetemes (politikai-jogi) kultúrtörténetbe. Európa népei fellélegezhettek a revolúció és az azt követő francia empire hadjáratainak elmúltával. A szent szövetségi rendszer 1815 után legitimitást és a tradicionális társadalmaknak menedéket adott minden további forradalmi felfordulással szemben. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy Napóleon megalapozta Franciaország modern állam- és jogrendjét, melynek hatása napjainkban is érvényesül. Mindenképpen jogos az a megállapítás, hogy a forradalmi francia eszmék hatására az európai társadalmi fejlődés előremozdult, de ez volt megfigyelhető a politikai gondolkodásban is. A rendszerváltozások véres kavalkádja megteremtette a sikeres, eszközeiben nem válogató, morálisan gátlástalan, mindent túlélő politikus típusát. A nagy túlélők „legkiválóbb bajnoka”, Charles Maurice Talleyrand (1754-1834) beneventói herceg és Joseph Fouche (1763-1820), Otranto hercege volt. Talleyrand karrierje papi pályán indult. Már fiatalon püspöki méltóságra tett szert, de életét igazában a diplomáciának, a művészi fokra vitt politikai ármánykodásoknak szentelte. Az autuni püspök, noha a klérus szervezetében bizalmas állást foglalt el, 1789 után teljes egészében a papságnak a modern polgári állam körülményeihez való hozzáidomítása mellett állt ki. Ő volt, aki indítványozta a papi tized eltörlését, az egyházi javak bevonását, majd ő volt az első püspök, aki az új alkotmányra esküt tett. A pápai kiközösítés után diplomáciai szolgálatnak szentelte magát, a királyság bukása után azonban Észak-Amerikában keresett magának üzletemberként menedéket. Visszatérve, 1795 után külügyminiszter volt, majd saját kormányának megdöntését készítette elő Bonaparte Napóleon mellé állva. Külügyminiszterként komoly szolgálatot tett gazdájának, aki hercegi rangra emelte, de sohasem bízott meg az egy őszinte pillanatában egyenesen „selyemharisnyás szemétnek” titulált hercegben. Kegyvesztése után, 1812től kezdve Talleyrand most már a Bourbon-dinasztia visszatérését készítette elő. XVIII. Lajos a jószolgálatokat honorálva külügyminiszterré nevezete ki. Sikeresen képviselte a legitimitás elvét, hangsúlyozva Franciaország érdekeit az 1814-15-ös bécsi kongresszuson. A túlzó royalisták hatására vissza kellett vonulnia, és a Bourbonok ellenzékeként politizált, majd 1830-ban Lajos Fülöp mellett foglalt állást. Utolsó éveiben diplomáciai küldetéseket teljesítve szolgálta a francia államot. Szellemessége, frappáns, rövid mondásai jellemezték a diplomaták „őstípusának” tekinthető, erkölcsi gátlásoktól nem igen zavart politikust. Joseph Fouche külügyminiszter kollégájához képest sötétebb módszerekkel, és – a titkosszolgálati tevékenységnek megfelelően – jóval rejtettebben dolgozott. Egyházi neveltetése ellenére ügyvédként a szélsőséges jakobinusokhoz csatlakozott, a király halálára szavazott. Bár részt vett az őt mélységesen megvető Robespierre megdöntésében, mégsem bíztak meg benne újdonsült barátai és 1795-ben kizárták a konventből. Diplomáciai küldetések után a rendőrség feje lett, ebben a minőségében szervezési zsenialitása és konspirációs művészete hamarosan nagy teljesítményeket hozott. A direktórium megbuktatásában bizalmi állása ellenére közreműködött. Napóleon számára nélkülözhetetlennek bizonyult, mégis ismételten megvonta tőle kegyét és ellenőrzésére külön kémhálózatot alapított. Ezeket a Fouchét ellenőrző kémeket szintén külön-külön kellett felügyelni, hiszen a rendőrminiszter könnyen lebuktatta őket. A titkosrendőri módszereket színezte az, hogy a rendőrség kémei rendszeres jutalékot húztak a játékbarlangokból, és az is, hogy 1802-ben Napóleon úgy tudott miniszterétől megszabadulni, hogy végkielégítés gyanánt átadta neki a hivatalai ideje alatt összegyűjtött rendőrségi tartalékalap mintegy felét. 1810-ben – miután fény derült a konspirációra – a császár ismét leváltotta, mire Fouche minisztériumának szinte minden fontos iratát elrejtette vagy elégette, hogy utódját lehetetlen helyzetbe


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása hozza. A dühöngő császár haragja elől egy ideig kellő távolságra menekült, majd ezt követően titokban előkészítette Napóleon bukását. A száz nap idején ismét aktív lett, bár ezúttal a visszatért császár mellett állt a royalisták ellen, majd hamarosan köpönyeget forgatott és ismét korábbi ellenségeit támogatta. Ebben az esetben azonban már nem bízott benne senki, és mint hajdani királygyilkost száműzték. 1820-ban, elhunytakor mégis hatalmas vagyont hagyott örököseire. E jeles rendőrminiszter a pálfordulások és a politikai erkölcstelenség bajnokaként vonult be a francia történelem eseményeiből a politikai kultúra történetébe. A korabeli francia politikai morálra természetesen negatívan hatott, hogy a fenti túlélési reflexiók kialakította magatartáskultúra nemzedékek sorát deformálta a közrendűektől kezdve a középosztályon át egészen a legmagasabb társadalmi körökig. 1814-ben a Bourbonok a kortársak gúnyos véleménye szerint a szövetségesek társzekerein gubbasztva érkeztek vissza Franciaországba úgy, hogy a történelmi eseményekből „semmit sem felejtettek és semmit sem tanultak”. Úgy tűnt, hogy a forradalom két évtizede szinte hiábavaló volt, hiszen az 1791. évi alkotmányozáshoz hasonlóan kompromisszumra került sor, amelynek eredményei az 1814-es alkotmánylevélben is tükröződtek. A restaurált alkotmányos monarchia élén a primogenitúra elve alapján trónra kerülő szent és sérthetetlen, Isten kegyelméből uralkodó francia király állt. Hatásköre a kormányzat körében igen széles volt. Törvényeket kezdeményezhetett, bizonyos korlátok mellett összehívhatta és feloszlathatta a képviselőházat. A kamarák csak kérelmezhették, hogy kezdeményezzen törvényt. A hadüzenet, a békekötések, valamint az egyéb nemzetközi szerződések tekintetében saját hatáskörrel rendelkezett, és kegyelmet is adhatott a büntetőeljárások során. A törvényhozó gyűlés kétkamarás volt, a Pairek Kamarájából (azaz a főrendi házból) és a Képviselők Kamarájából állt. A főrendeket az örökletes címmel rendelkezők mellett a király nevezte ki. A képviselőház tagjai évente ötödrészben rotálódtak, működésük biztosítására mentelmi jog illette meg őket, az üléseket nyilvánosan tartották. A pénzügyi javaslatokat először a képviselőház tárgyalta. A választójog közvetett és cenzusos volt, és megkülönböztették aktív illetve passzív alakját. XVIII. Lajos uralkodásának éveiben (1814-1824) a restaurációs rendszert bizonyos mértékletesség jellemezte. A császári rangokat és kitüntetéseket elismerték, az elkobzott és elárverezett birtokokat nem vették vissza. X. Károly (1824-1830) azonban ultrarojalista nézeteket vallott és vissza kívánta állítani a francia korona régi tekintélyét. 1830 júliusában azonban újabb forradalomra került sor, amely további akadályokat távolított el a polgári haladás útjából. A Lajos Fülöp trónra kerülésével (1830-1848) fémjelzett rendszerváltás eredményeit ismét alkotmánylevélben foglalták össze. A törvényhozás változatlanul kétkamarás maradt, annyiban történtek reformok, hogy a két testület egyidejűleg ülésezett, tagjaik nem örökíthették méltóságukat, és korlátozták a király kinevezési jogát. A törvényhozó testület felértékelődött azzal, hogy törvénykezdeményezési jogot kapott. A választásnál csökkentették a korhatárt és az adócenzust, ennek következtében nőtt a választók létszáma, de még mindig – az ekkor már több mint 30 milliós lélekszámú ország – felnőtt férfi lakosságának csak töredékét tette ki. Az ún. polgárkirályság, amely nagypolgári körökre és pénzügyi csoportosulásokra volt építve, nem bizonyult tartós alkotmányos rendszernek. Számos irányból léptek fel ellenségei, támadták a bourbonista, bonapartista és a republikánus erők. Összeesküvéseket szőttek a hatalom ellen, ismételten titkos társaságokat leplezett le a rendőrség. A politikai, társadalmi feszültségek barikádharcokká, merényletekké és munkásfelkelésekké fokozódtak, melyekt plasztikusan ábrázolt Victor Hugo „Nyomorultak” című regényében. Nagyobb horderejű problémának bizonyult azonban a gazdasági egyensúly megingása a negyvenes évek végén. Mindezeket megfontolva 1848 februárjára a francia haladó erők ismét barikádokat emeltek és megdöntötték a júliusi monarchiát. A II. köztársaságot megteremtő 1848 novemberi alkotmány által intézményesített törvényhozó gyűlés egykamarás volt, képviselőit három évre választották. Hatáskörében széles körben érvényesült a parlamentarizmus, működésének szabályozása (így az összeférhetetlenség intézményének rendezése, valamint a mentelmi jog) is annak felel meg. A választójog közvetlen, általános és titkos volt. Az életkort tekintve az aktívnál 21 év, a passzívnál 25 év volt a határ. A feltételek sorában megkövetelték azonban a helyben lakást és kizárták a bűncselekményeket, illetve később a politikai bűncselekményeket elkövető polgárokat. Az államfőt, a köztársasági elnököt négy évre választották. Egy periódus kihagyása után újra megválasztható volt. E tisztség betöltőjének legalább harminc évesnek és született franciának kellett lennie. Kezdeményezte a törvényeket, egyszeri vétójog illette meg, és gondoskodott a törvények végrehajtásáról. Igazságszolgáltatási jogköre a bírák kinevezésére és az egyéni kegyelemre terjedt ki. A hadsereg főparancsnoka volt, de személyesen nem vezethette azt. Ezek a hatáskörök voltak azok az alkotmányos pozíciók, amelyek segítségével Bonaparte Lajos kiforgatta kereteiből a köztársasági intézményeket és egyeduralomra tett szert. A II. köztársaság szinte azonnal drámai módon olyan társadalmi és politikai problémákkal került szembe, amelyek a burzsoázia számára a monarchikus erők mellett a munkássággal, az ún. negyedik renddel szemben új front megnyitását eredményezték. Az utcai harcok, amelyekben még tüzérséget is be kellett vetni, a rendkívüli állapot, a republikánus politikai erők szétforgácsoltsága és a vidék elégedetlensége hamarosan megtisztította az utat Bonaparte Lajos számára. Bonaparte Lajos (1808-1873) unokaöccse volt I. Napóleonnak. Politikai tevékenysége során mindig a nagy elődre való tekintettel irányította cselekedeteit, és így alakította ki stílusát is. Ami a történelemben egyszer 130 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása drámaként jelenik meg, annak ismétlődése azonban gyakran komédiaként is felfogható. Az ifjú herceg színes egyénisége kétség kívül példa erre. Titkos társaságok tagja volt, felkelésekben vett részt, tüzértiszt volt Svájcban, de kiváló tüzérségi szakkönyvek írójaként is ismert volt. 1836-ban, majd 1840-ben színpadias jelenetek közepette államcsínykísérleteket hajtott végre. Hatévi fogság után sikeresen megszökött. Ennek során ruhát cserélt egy kőművessel, Badinguettel, akinek a neve azután gúnynévként rajta ragad. 1848-ban mértéktartóan viselkedő nemzetgyűlési képviselő lett, majd ez év decemberében nagy többséggel elnöknek választották. A franciák többsége ismételten egy Bonaparte-sarjadékban fedezte fel a rendet teremteni képes, erős politikust. Bonaparte Lajos tehát erős pozíciójú köztársasági elnök lett, azután nem kevés politikai ügyességgel, jól alkalmazott demagógiával megfojtotta a köztársaságot. 1852 decemberében (jellegzetes, bevált bonapartista trükként) jól manipulált népszavazással, immár III. Napóleon néven jóváhagyatta a császárság visszaállítását. A régi napóleoni dekorációval és szimbólumok teljes alkalmazásával felújított alkotmányos monarchia (II. császárság), a második kiadású bonapartizmus radikálisan korlátozta a politikai szabadságjogokat, és a közvélemény manipulálásával gyakorta élt népszavazásokkal. Hajszolta a katonai dicsőséget Szevasztopol ostrománál, Magenta, Solferino véres csataterén és Mexikó napszítta, kopár tájain a szerencsétlen HabsburgI. Miksa császár támogatása ürügyén. A korszak kétségtelenül hatalmas gazdasági fellendülést eredményezett, és a művészeteknek az egyetemes emberi civilizáció szempontjából is számottevő felvirágzását hozta magával. Az 1855-ös és 1867-es esztendőkben világkiállítás jelentett nemzetközi reklámot a „fény városának”. A krími háborút lezáró 1856. évi párizsi konferencia a császárság nemzetközi súlyát igazolta, ami mellett nemzetközi tengerjogi és Duna-jogi szabályozást eredményezett. A rendszer azonban fokozatosan korrodálódott. 1870-re a császári kormányzat már alkotmányos húrokat pengetett, azonban még ebben az esztendőben, a nyár végére végzetes konfliktusba bonyolódott a porosz és egyéb német csapatokkal. A kiprovokált háborúban az 1870. szeptember 2-i sedani katasztrófa után, amikor a császár az egész bekerített francia hadsereggel együtt mélyen megalázó kapitulációra kényszerült, III. Napóleon megbukott, Franciaországban létrejött a III. köztársaság. Ennek önvédelmi élet-halál harcában lelkes, de alig kiképzett tömeghadseregeket mozgósított és vetett csatába. A franciák iszonyatos háborús erőfeszítésekre kényszerültek 1870-71-ben. Párizst ostromzár fogta fojtogató bilincsbe. A társadalmi és politikai feszültségek 1871 tavaszán (március és május között) a Párizsi Kommün létrejöttével tetőztek. A baloldali (tradicionális köztársasági és munkásmozgalmi) törekvések és illúziók sajátos városállamot hoztak létre a fényes, forradalmi tradícióval rendelkező párizsi községtanáccsal, a Kommünnel. Az 1871. március 18-i felkelés után, március 26-án szervezték meg a kommünválasztásokat. A kommün bizottságokban működött, élén végrehajtó bizottság tevékenykedett. Április végén a központi irányítást a tradicionális elnevezést viselő Közjóléti Bizottság vette át. Bizonyos fokig párhuzamos hatalmat jelentett a Szajna megyei nemzeti gárda köztársasági föderációjának központi bizottsága. A szociális intézkedések mellett hamarosan túlnyomó jelentőség jutott a túszokról és az orvlövészekről szóló határozatoknak, és célszerűségükben is vitatható ateista intézkedések is napvilágot láttak. A kommunarok elszigetelten vívták élet-halál harcukat a túlerőben lévő kormánycsapatok ellen, melyek tüzérsége sorra elsöpörte a barikádokat. 1871 májusának végére vérbe fojtották a felkelést. Ezt iszonyú megtorlás követte nagyarányú deportálással kísérve, de az emigrációba kényszerültek száma is jelentős volt. A kommün napjait, rendelkezéseit és intézkedéseit a marxista politikaelmélet sokáig boncolgatta. Határozatait, cselekedeteit nemegyszer idealizálták, és vulgarizálva a munkásmozgalom számára követendő zsinórmértékként határozták meg, vagyis „kanonizálták”. A modern kori polgári francia politikatörténetben és alkotmányfejlődésben ezek a véres események múló epizódnak bizonyultak. 1871 nyarán a III. köztársaság fogcsikorgatva kötött megalázó békét a diadalmas poroszokkal. Soha nem mondott le azonban a visszavágásról, a revansról, hiszen a vereség szégyenén túl jelentős hadisarcot kellett fizetnie és elvesztette gazdag tartományait, a francia-német viszony történelmi „Eris almáját”, Elzászt és Lotaringiát is. A köztársaság politikai rendszere azonban sokáig instabil maradt. A köztársasági és különböző irányzatú monarchista erők politikai törekvései egyfajta belpolitikai patthelyzetet eredményeztek. 1875-ben, az eddigi francia alkotmányos jogalkotási tradíciókkal szakítva, nem egy alkotmánylevelet fogadtak el, hanem több alaptörvényt alkottak. Döntöttek így a köztársasági államformáról, a hatalmi ágak egymáshoz fűződő kapcsolatáról, a Szenátusról és a képviselőválasztásról. A III. köztársaság berendezkedése ezzel elnyerte konstitucionális alapjait, melynek során alkotmánya, az egy tömbből öntött, egy dokumentumban kiadott, kartális jellegű konstitúcióval szemben folyamatosan változó, több elemből összetevődő, történeti karakterűvé vált. A törvényhozó hatalom a Törvényhozó Nemzetgyűlést illette meg, ami a Szenátusból, illetve a Képviselőházból állt. A Szenátus tagjai kilencéves megbízási periódusok alatt háromévenként rotálódtak, 1884 után lett csak minden tag választott. A Képviselőház tagjainak megbízása négy évre szólt, általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójogi rendszer szerint. A végrehajtó hatalom élén a köztársasági elnök állt, akit hét évre a nemzetgyűlés két kamarája abszolút többséggel választott. Az államfő újraválasztható volt. Hazaárulás esetén a Képviselőház vádemelésére a Szenátus ítélete állapította meg felelősségét. Bizonyos korlátok mellett megillette a Nemzetgyűlés ülései elnapolásának és a Képviselőház feloszlatásának joga is. Egyszeri felfüggesztő


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása vétójogával élve (az alkotmánymódosításokat és a költségvetéseket kivéve) meghatározott időn belül visszaküldhette a két kamara által elfogadott határozatokat. Jelentős hatáskörei voltak a nemzetközi életben, de a hadüzenethez például a kamarák előzetes hozzájárulását is ki kellett kérnie. Megillette a kegyelmezés joga, ő nevezte ki a minisztereket, a tábornokokat és a követeket, valamint a magas rangú köztisztviselőket. Fogadta a francia köztársaságba akkreditált diplomatákat, és nem volt elhanyagolható, hogy elnökölhetett a kormány ülésein. A III. köztársaság stabilizálódó politikai elitje a kormányzat, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás területén a polgári állam keretei között maradva a már a jól bevált alapokat továbbfejlesztette. Az 1880-as évek elejére a köztársaság alkotmányos rendjét kartális alkotmány helyett több törvényben rögzítették. Gondoskodtak a köztársasági államforma hatékony közjogi védelméről is. Ilyen volt például a volt uralkodó dinasztiák – a Bourbon-, az Orleans-i és a Bonaparte-dinasztia – tagjainak kirekesztése a legmagasabb, mondhatni stratégiai fontosságú közjogi pozíciókból. Mindez kiegészült az arisztokrata tisztekkel és tábornokokkal összefüggő ellenszenvvel, amely gyakorta megnyilvánult abban, hogy a francia hadügyminisztérium és háborúk esetén a hadvezetés nem szívesen bízott igazán jelentős katonai parancsnoki pozíciókat a társadalmi életben egyébként továbbra is kitüntetett szerepet játszó, nagy történelmi családnevek viselőire. Ezen politikai megfontolás eszközének volt tekinthető a megyék nevezetes hatásköre arra az esetre, ha a Nemzetgyűlést egy katonai államcsíny szétzavarná, mint amire a korábbi mozgalmas évtizedekben gyakorta volt példa. Az 1872-es törvény értelmében a Nemzetgyűlés jogellenes feloszlatása esetén vagy ha erőszakosan akadályozták működését, a megyék vezető testületeinek, a főtanácsoknak haladéktalanul össze kellett ülniük. Nemcsak a közbiztonság és a törvényes rend védelméről kellett gondoskodniuk, hanem kötelesek voltak a törvényes kormány tartózkodási helyére megyénként két-két választott küldöttet irányítani. Ott az összegyűlt küldöttek az alkotmányos rend helyreállítására a szükséges rendszabályokat megtették, de ezeknek az intézkedéseknek arra is kellett irányulniuk, hogy a Nemzetgyűlést visszahelyezzék jogaiba. Abban az esetben, ha a Nemzetgyűlés tagjainak többsége mégsem tudott összeülni egy hónapon belül, a megyei küldöttek gyűlése új választásokat volt köteles kiírni. Az 1880-as évek liberális refomhulláma során a szabadságjogok újra a francia forradalmi hagyományoknak és felvilágosult eszméknek megfelelően kaptak szabályozást. A századforduló éveiben lezajlott az egyház és az állam következetes szétválasztása is, bár ebben a köztársasági hagyományok ateista és antiklerikális elemekkel párosultak. A 20. század elején lehetővé tették az állampolgárok számára vallási magántársulatok alakítását. Ezeknek tagjai, önkéntes döntésük alapján, adományaikkal járulhattak hozzá a kizárólag egyházi feladatokat ellátó lelkészek alkalmazásának anyagi fedezéséhez. Ugyanakkor megszüntették a felekezetek önkormányzati és állami támogatásban való részesítését. Mindezen intézkedések csírái a nagy forradalom idején megtalálhatók voltak, és a szekularizáció terén számos esetben más polgári államok egyházpolitikájában mintaként is szolgáltak. Mindezek ellenére a francia kormányok meglehetősen sűrűn váltották egymást, és a közéletet gyakorta bolygatták fel politikai viharok, illetve egyéb botrányok. Ilyen volt az ún. Panama-ügy és a Dreyfus-per. A Szuezi-csatorna sikeres megépítésén felbuzdulva Lesseps Ferdinánd mérnök még nagyobb projektet álmodott meg: a Csendes-óceánt és az Atlanti-óceánt összekötő, a tengeri útvonalakat forradalmian átrendező és a kereskedelmi hajózási utak időtartamát jelentősen lerövidítő csatorna tervét. A vállalkozás azonban a nyolcvanas évek végén csődbe jutott, és a lavinaszerű bukás minisztereket, vezető politikusokat rántott magával. Mindez nemigen használt a III. köztársaság politikai elitje presztízsének és erkölcsi megítélésének. A panamázás a politológiába bekerülő fogalom lett, a politikai korrupció szinonimája, amit azóta is gyakran használnak. A Dreyfus-ügy a meghasonlás, a nyílt összecsapások küszöbére sodorta a francia államot és közügyet. Az afférban a revans légkörében élő nemzet felfokozott veszélyeztetettség-érzése, az ilyenkor szokásos kémmánia, a francia hadsereg feltétlen tiszteletre igényt tartó törekvései és a látenciából előbújó francia antiszemitizmus is szerepet játszottak. Alfred Dreyfust, a vezérkarban szolgálatot teljesítő századost 1894 decemberében kémkedéssel vádolták, majd egy koncepciós perben az eljárási szabályok és garanciák félretolásával árulóként elítélték. Lefokozták és életfogytig tartó deportálást szabtak ki rá, melynek következtében az Ördög-szigetre került. Dreyfus érdekében a francia progresszió megmozdult, feltárták a per szabálytalanságait és ennek során a világhíres író, Emile Zola a köztársaság elnökéhez intézett 1897 januárjában „J’accuse” címmel közzétett nyílt levelében mozgósította a közvéleményt. Az ügyben ezt követően újabb hadbírósági tárgyalást tartottak, a századost újra elítélték, de ezúttal a köztársasági elnök kegyelmet adott neki. A Semmitőszék hosszas eljárásban, 1906-ban mondta ki, hogy a hadbíróság tévedett, ítélete igazságtalan volt. A konkrét ügy azon felül, hogy évekre megosztotta Franciaországot és a szembenálló politikai erők összecsapásának ürügyévé vált, a koncepciós politikai perek egyik mintájaként szerepel. A közerkölcsöknek a fenti példákkal érzékeltetett megromlása a 19-20. század fordulóján Franciaországban gyakorta sikamlós „magánbűnökkel” párosult. A morális kérdések mellett politikai kombinációkra is okot adhatott az, amikor az egyik köztársasági elnök egy hivatásos hölgy budoárjában lelte halálát.


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása A németek és szövetségesei ellen orientált, a revansnak diplomáciai hátterét biztosító francia külpolitika igen aktív volt katonai szövetségek létrehozásában (amelyre igen jellemző volt a forradalomban született francia trikolor és a cári autokráciát szimbolizáló kétfejű orosz sas szövetkezése és az Entente Cordiale), a francia hadsereg azonban 1914 és 1918 között csak iszonyú emberáldozatok alapján tudott szövetségesei segítségével győzni a világháborúban. Az Európa feletti vezető szerepet a versailles-i békerendszer volt hivatott biztosítani, ami tulajdonképpen nem volt több, mint egy fegyverszünet huszonöt évre. Ennek megvalósítása során oroszlánszerep jutott a „tigrisnek”, GeorgesClemenceau-nak (1841-1929). Radikális politikusként és lapszerkesztőként kezdte, kormánya a világháború idején a háborús kitartás motorja lett, a győzelem kovácsa. A békeszerződések során azonban konok akarattal csak a francia hatalmi érdekeket szolgálta, nem ismert kíméletet a legyőzöttekkel szemben. A Magyarországra kényszerített trianoni béke megteremtésében nagyon jelentős szerepe volt. A III. köztársaság belpolitikáját a gazdasági válság és a szélsőséges törekvések tették bizonytalanná. Politikusai olyan engedményekkel igyekeztek elhárítani a kirajzolódó új háborús konfliktust, mint a Csehszlovák Köztársaság elárulásával egyenértékű, 1938 őszi müncheni konferencia. A III. köztársaság időszakának az 1940-es katasztrófa vetett véget. Az ország a vereség szégyene után a kollaboráns Vichyrendszer efemer szélsőjobboldali (korporatív-tekintélyuralmi-konzervatív) kísérletezgetését követően 1944-ben ismét hadszíntér lett. Felszabadításában De Gaulle tábornok (1890-1970) vezetésével a szabad franciák is közreműködtek. A tábornok karakterisztikus figurája volt a 20. századi francia történelemnek jellemét és termetét tekintve is. Két világháború csatáiban vett részt, kiemelkedő elméleti szakembere volt a modern, mozgékony, elit erőkből álló páncélos hadviselésnek. A tradicionális francia értékeket és a klasszikus jellemtulajdonságokat egyesítve több ízben volt kész rendelkezésére állni az általa idealizált jellemvonásokkal felruházott francia nemzetnek. Ez a karaktervonás párosult azzal, hogy vissza tudott vonulni, ha a helyzetet olyannak ítélte meg. Franciaország felszabadulása után a IV. köztársaság bel- és külpolitikailag meglehetősen instabilnak bizonyult. Ezt követően, 1958-ban De Gaulle tábornok megteremtette az ún. V. köztársaságot, amelynek rendszerében a hangsúlyozottan erős köztársasági elnöki hatalom érvényesült. Az ország véres koloniális háborúk után (Indokína és Algéria) megszabadult a gyarmatbirodalom ballasztjától, és – bár az euroatlanti szövetségi rendszerbe integrálódott – önálló nemzeti politikát folytatott. A modern francia jogfejlődés igen gazdag középkori előzményekre tekinthet vissza. A déli francia területeken a római jog élt tovább, ezek voltak az írott jog tartományai. Az északi francia tartományok a „szokásjog országai” voltak. Itt számos nagy hírű gyűjtemény keletkezett, így például Philippe de Beaumanoir munkája 1280-ból. A 16. századra egy 1454-es királyi rendelkezés, a Montils-les-Tours-ban VII. Károly által kiadott ordonnance nyomán igen jelentős számban összegyűjtötték a helyi szokásjogot. Ezt követően iránymutató lett a francia jogfejlődésben a „Coutume de Paris”, amely alapja lett a római jog által befolyásolt közönséges francia szokásjognak, a droit commun coutumier-nak. E mellett jelentkezett a királyi jogalkotás: a 16. századtól kezdve voltak különösen jelentősek az úgynevezett ordonnance-ok. Legfontosabb közülük a „Napkirály”, XIV. Lajos idején kiadott úgynevezett öt nagy ordonnance. Ezek a következők voltak: a polgári perjogi (1667), a büntetőperjogi (1670), a kereskedelmi jogi (1673) és az 1681-es Code de la Marine, azaz a tengeri kereskedelmi ordonnance. Az ötödik az 1685-ös „fekete kódex”, amely a francia gyarmatok viszonyait szabályozta, jellegét tekintve több jogágra kiterjedően. Ezeket a nagy terjedelmű, rendszerező jogforrásokat a 18. században részletkérdésekben, például az öröklési jog területén újabb szabályok követték (1731-1741). A királyi jogalkotás fölött sajátosan őrködött a legtekintélyesebb francia rendi felsőbíróság, a párizsi parlament, ugyanis annak egyegy királyi jogszabállyal kapcsolatban bejegyzési (regisztrációs) jogosultsága volt. Ilyenkor az új normának a viszonyulását vizsgálták a korábbi szabályozáshoz és a szokásjoghoz. Ha ezt a bejegyzést végül is a parlament megtagadta, a francia uralkodó csak teljes királyi pompában, népes kísérettel végrehajtott, ünnepélyes megjelenéssel tudta a felsőbíróságtól kierőszakolni jogalkotói akaratának figyelembevételét (lit de justice). Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a francia abszolutista monarchia joga nagy lépéseket tett ugyan az ország jogi egységének megteremtése felé, de a jogi széttagoltság sok tekintetben megmaradt. A gyakorlatban egyébként nem ritkán, és mindig konkrétan jelentkező feladata volt a jogalkalmazóknak az, hogy eldöntsék, valamelyik tartomány területén élő fiatal nemesember különböző jogviszonyaira (így a nagykorúságára, házasságára, végrendeletére vagy az utána megnyíló törvényes öröklésre) milyen jogforrások irányadók. Az eligazítást a kánonjog, a római jog, a tartományi szokásjog mellett a legújabban kiadott királyi ordonnance-ok paragrafusai között kellett keresni. A modern francia jogfejlődés a francia felvilágosodás filozofikus, állambölcseleti, valamint politikai és jogi nézeteiből is táplálkozott. Ennek a nagy szellemi áramlatnak kiemelkedő dokumentuma a sokkötetes nagy francia „Enciklopédia”. Sajátosan jelzi az Ancien Régime (a régi abszolutista rendszer) és az új, felvilágosult filozófiai, művészeti és politikai gondolatok együttélését az a körülmény, hogy a szépíróknak és a politikai művek szerzőinek úgy kellett kijátszaniuk a cenzúrát, hogy ugyanakkor a cenzúra vezető hivatalnokainak elegáns estélyeire is hivatalosak voltak. A francia jogi modernizáció és jogegységesítés a 18. század végére a 133 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása történelmi előzmények, jogintézmények eszközjellegű felhasználásával ugyan, de azokat mégis meghaladó radikális megoldást sürgetett. A modernizációt jelentős mértékben előkészítette a jogtudomány, így különösen a természetjogi irányzatban Jean Domat (1625-1646), valamint a felvilágosodás eszméit alkalmazó Robert Joseph Pothier (1699-1772), aki a szerződési joggal foglalkozva erősen hatott a későbbi francia magánjogi kodifikáció tudományos alapjainak kimunkálására. A jogfejlesztés a természetjogra alapozva, a felvilágosodás időszakában kidolgozott eszmékkel, a forradalom első szakaszában megkezdte a Deklarációban foglaltak végrehajtását. A polgári korszak jogrendszerének megteremtése két karakterisztikusan elhatárolható szakaszra osztható. Az első szakasza méltán érdemelte ki a kortársaktól a „lángoló természetjogias” megnevezést. Ebben a szakaszban a megalkotott jogszabályok gyakran bizonyultak kérészéletűnek, ugyanakkor igen rövid terjedelműek voltak, és nemegyszer mellőzték a jogászi terminus technicusokat (műszavakat, szakkifejezéseket). Nem utolsósorban azt szerették volna elérni, hogy az egyszerű citoyen nyomban megértse őket. A filozófiai képletekben gondolkodó forradalmi jogalkotók ugyanis arra szánták őket, hogy valamennyi polgártárs azonnal fel tudja fogni és követni is tudja rendelkezéseiket. Ezek a normák nem annyira jogászi precízségükkel, részletesen megfogalmazott intézményeikkel tűntek ki, hanem sokkal inkább voltak filozofikusan ihletettek. Itt Cambaceres, a későbbi igazságügyminiszter és kiemelkedő politikus tevékenysége volt igen jelentős. Ebben az időszakban a jakobinus diktatúra végéig az államhatalmi ágak merev felosztását és elkülönülését úgy értelmezték, hogy a triászban a törvényhozásnak egyértelmű primátusa van, azaz a bíróságok csak a már megalkotott jogot alkalmazhatják. Kétes esetben ezért úgynevezett „közbeeső törvényhozói döntést” kötelesek kérni a konventtől, maguk azonban új jogot még ebben az esetben sem alkothatnak. Ez az irányzat azonban a direktórium éveitől kezdve fokozatosan háttérbe szorult. Ez a folyamat már átmenetet jelentett a második korszakhoz, a napóleoni kodifikáció időszakához. A jogpolitikai felfogásban is változások következtek be, a filozofikus „túlzásokkal” szemben egyre inkább uralkodóvá vált az a felfogás, hogy a kodifikáció szakmai, jogászi tevékenység. Az 1804-es Code Civile (Polgári Törvénykönyv) 4. artikulusa kimondta: „Azt a bírót, aki a törvény hallgatására, homályos voltára vagy elégtelenségére hivatkozással megtagadja az ítélkezést, az igazságszolgáltatás megtagadása bűntettében bűnösként lehet üldözni.” A jogászi szemlélet előtérbe kerülésével tehát az igazságszolgáltatás is felértékelődött. A kodifikációs tevékenység kezdetei az 1790-es évek elejére nyúlnak vissza. Így említhetők az el nem fogadott Polgári Törvénykönyv javaslatok (1793, 1794, 1796) és a modern, de még ki nem forrott 1791-es Büntető Törvénykönyv. A nagy törvénykönyvek alkotásának igazi, mondhatni klasszikus korszaka Bonaparte Napóleon nevéhez köthető. A kimeríthetetlen munkabírású első konzul tevékenyen részt vett a „stratégiai jellegű” jogalkotásban. Rendszeresen ott volt az Államtanács kodifikációs testületének bizottsági ülésein, célratörő megjegyzéseit a kodifikátor jogászok nagyra értékelték. Ez utóbbiak között miniszterek, ügyészek és ügyvédek mellett jogtudósok voltak. A kiváló szakmai gárda korábbi politikai nézetei háttérbe kerültek. Bonaparte Napóleon fő kérdései arra vonatkoztak, hogy egy adott megoldás hogyan nézett ki a régi francia jogban, a római jogban, a külföldi jogokban, a választott megoldásban mi a ráció és milyen társadalmi-gazdasági összefüggései vannak. Így nem egy konkrét jogintézmény viselte magán Napóleon keze nyomát. Az első konzul igazi érdeme azonban kétségen kívül abban állott, hogy megfelelő, viszonylag nyugodt politikai hátteret tudott teremteni a jogalkotáshoz. Sajátos módon a konzulátus utolsó évei előtt a konszolidáció hiányában még nem volt alkalmas a légkör a magánjog területén a jogösszefoglaló alkotómunkához, az impérium hadjáratai idején a háborús politika már elterelte az államfő figyelmét. A kódexek között a legjelentősebb a polgári törvénykönyv (Code Civil, 1804). Emellett a modern francia jog alapjainak lerakására az 1806-os polgári eljárási törvénykönyv (Code de Procedure Civil), az 1807-es kereskedelmi jogi törvénykönyv (Code de Commerce), az 1808-as büntetőeljárás-jogi törvény (Code d’ Instruction Criminelle) és végül az 1810-es büntetőjogi törvénykönyv (Code Pénal) nagy társadalmi és jogpolitikai jelentőségű, egész jogágakat átfogóan, előremutatóan, a jogfejlődést hordozni képes módon szabályozó rendelkezéseivel került sor. A kódexek alapelveikben a francia polgárság követeléseit pontosították az egyes jogágakban. Végső formába öntötték mindazt, ami a Deklarációban már alapjaiban megfigyelhető volt, illetve a század vége és az új század eleje kodifikációs törekvéseiben fokozatosan, intézményekre lebontva, jogtechnikailag megfogalmazva részben már körvonalazódott. A polgári jog területén a Code Civil esetében utalhatunk a jogegyenlőség elvére, amely felszámolta az egyes hivatások, foglalkozások és kiváltságos rendek különjogait. Amellett, hogy korporációellenes felfogásában a természetes személyek szabályozására helyezte a hangsúlyt, a nemek közötti civiljogi viszonyokban és a munkáltató-munkavállaló jogi kapcsolatában számos jelentős egyenlőtlenséget hagyott meg. Központi, mondhatni „magánjogi stratégiai kérdésnek” számított a tulajdon szentsége. Az 544. szakasz szerint „a tulajdon azon jog, melynél fogva a tulajdonos a dolgokat korlátlanul élvezi és azok fölött rendelkezik”, illetve „használja törvény vagy szabályrendeletek által nem tiltott módon”. Az 545. szakasz szerint „senkit nem lehet kényszeriteni tulajdonának átengedésére, hacsak nem a közhaszon szempontjából, s akkor is igazságos és előleges kárpótlás mellett”. A tulajdonjogi jogosítványok közül ebben az időben a hasznosítás, hasznok szedése 134 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása és a birtokláshoz való jog még háttérbe szorította a rendelkezéssel kapcsolatos jogosítványokat. A kisajátítás joga közérdekből korlátozta a magántulajdonos uralmi helyzetét, és a 19. század folyamán fokozatosan, egyre szélesebb terjedelemben került szabályozásra. Az ingatlanforgalomnál azonban a telki terheket közhitelesen tanúsító nyilvános dokumentáció (telekkönyv) létesítésére csak fél évszázad múlva került sor. A szerződési és végrendelkezési szabadságra vonatkozó elvek a statikus tulajdon dinamizálását jelentették. Fontos szerep jutott a forgalom biztonsága elvének és a polgári házasság intézményének is. A Code Civil 2281 szakaszból áll. A kódex nyelvezete könnyed, elegáns és jól bevéshető fogalmazású irodalmi mű, amelyet maga Stendhal olvasgatott rendszeresen mintegy „bemelegítésként”, mielőtt nagyszerű regényeinek megalkotásához fogott. Szerkezete bevezetésből és három könyvből épül fel. Az első könyv rendelkezett a személyekről, a második a dolgokról és a tulajdon módosulásairól, így például a szolgalomról és a haszonélvezetről. A harmadik rész a tulajdonszerzés módjairól (így az egyes ügyfelekről és az öröklésről) intézkedett. A kódex a következő évtizedekben egészében véve nem sokat változott, hiszen csak 536 szakaszát módosították. Ez első látásra azzal a következménnyel járt, hogy a kodifikáció valóságos törvényhozási pangást eredményezett, de a kódexet a doktrína (a tudomány) és a joggyakorlat sikeresen továbbfejlesztette, a változó viszonyokhoz alkalmazta, így máig nem került sor a törvénykönyv alapvető és átfogó revíziójára. Az értelmezésnek kialakult egy szigorúan a törvényszöveghez ragaszkodó nyelvtani-exegetikus változata. Emellett létezett egy olyan iskola, amely a normákkal szemben a bíró szabadabb és felelősebb állására helyezte a hangsúlyt. Tevékenykedett azután a tudományos irányzatok természetes logikájának megfelelően egy harmadik, úgynevezett közvetítő iskola is. A büntetőjog területén már Montesquieu megállapította, hogy az állampolgárok szabadsága elsősorban a büntetőtörvények jóságától függ. A felvilágosodás eszmevilágát ezen a téren Voltaire (1694-1778) és különösen Beccaria (1738-1794) formálta. A Deklaráció rögzítette a klasszikus alapelveket, az 1791-es első francia modern büntető törvénykönyv azonban rövidre sikerült, sok kérdésre nem adott választ. A jakobinus diktatúra idején a rendkívüli intézkedések domináltak terrorisztikus, kevésbé jogi jelleggel. A direktórium törvényhozása csak toldozgatásra volt képes. A büntetőjogi kodifikáció lezárása ezért a napóleoni korszakra várt. A Code Pénal elvei között meg kell említenünk a jogegyenlőség követelményét, a nullum crimen sine lege, valamint a nulla poena sine lege elvét. Ilyen értelemben – némi túlzással – állítható, hogy a Büntető Törvénykönyv a bűnözők Magna Cartája. A Code Pénal 484 szakaszból áll. Bevezetéssel kezdődik, amelyhez négy további könyv járul. A bevezetés, az első és a második könyv az úgynevezett általános részt ölelik fel, a harmadik könyv foglalkozik a trichotomikus (hármas) felépítés következtében az egyes büntettek és vétségek tényálladékaival és szankcióival, míg a negyedik könyv a kihágások, az enyhébben megítélt büntetendő, tilos cselekmények törvényi meghatározását és büntetési tételeit tartalmazza. A bonapartizmus, vagy ahogy a szakirodalomban egyesek másként is jelölik, a modern cezarizmus rendszerében fogant kódex karakterisztikus módon hátrányos megkülönböztetéseket tartalmazott a nők terhére (mint a női házasságtörés vagy a férjgyilkosság) és a tilos módon szervezkedő és a munkát beszüntető munkavállalók kárára. A büntetőkódex ismerte a pellengér, a kényszermunka, a megbélyegzés, valamint a deportáció barbár büntetését is. Igen jellegzetes rendelkezés például az első rész első fejezetének 12. pontja, amely szerint „akit a szülőgyilkosság bűncselekményében halálra ítéltek, ingben, mezítláb, fején fekete fátyollal a vesztőhelyre viszik és felállítják a vesztőhelyen. A népnek egy ítéletvégrehajtó felolvassa az ítéletet, ezt követően levágják (a halálra ítéltnek) jobb kezét és közvetlenül ezután kivégzik.” Hasonló barbárságról tanúskodik ugyancsak itt a 15. pont, amely előírja, hogy a kényszermunkára ítélt férfiakat igen nehéz munkára kell beosztani, lábukon vasgolyót kell cipelniük vagy kettesével egymáshoz kell bilincselni őket abban az esetben, ha a munka jellege, amelyre alkalmazzák őket, ezt lehetővé teszi. A kódex általában vett polgári jellegére ezek a komor rendelkezések egyfajta árnyékot vetnek. A francia büntetőjog fejlődése során, a 19. században ki is iktatták őket a jogi szabályozás anyagából. A francia bírósági szervezet rendje, a polgári eljárás és a büntetőeljárás szabályozása nem egy tekintetben sajátos jogi intézményeket, szervezeti megoldásokat tartalmazott. Az alapelveket és a világos fórumrendszert a későbbiek során az európai modernizáció számos térségben alkalmazta, a recepció több kontinensre is kiterjedhetett. Az 1806-os Code de Procedure Civil (terjedelme 1043 szakasz) első része szabályozta az egyes igazságügyi fórumok előtt zajló polgári peres eljárást (a békebírótól a középszinten át a fellebbezési hatóságokig). A különleges eljárások részletszabályait a második rész rögzítette. A polgári perben sajátosan realizálódott az általános eljárásjogi elveken kívül (szóbeliség, nyilvánosság, közvetlenség, bizonyítékok szabad mérlegelése) a tárgyalási elv és a felek rendelkezési joga is. Ezeknek az igazságszolgáltatási rendelkezéseknek a hátterében azonban a császárság stabilitásáról a Fouche által megteremtett, mindenre kiterjedő figyelmű, többszörös rétegben szervezett titkosrendőrség gondoskodott. A 643 szakaszos Code d’ Instruction Criminelle (1808) területéről hivatkozhatunk a vegyes eljárási rendszerre (vagyis a nyomozó elv és a vádelv ötvözését tartalmazó jogtechnikai megoldásra), a perek során érvényesülő nyilvánosságra, közvetlenségre és szóbeliségre, a védelem jogaira és kedvezményeire, a laikus bíráskodásra és a bizonyítékok szabad mérlegelésére. Az új elvek határozottan tagadták az ancien régime-béli régi francia igazságszolgáltatási rendszerből a titkos, írásbeli, közvetett, a tortúrát tartalmazó eljárást, ahol a kötött, az egyes 135 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása bizonyítékokat sajátos merev szabályok szerint értékelő formális bizonyítás érvényesült, és az eljárás tárgyának tekintett személy védelmére nem voltak garanciák. A büntetőeljárás-jogi kódex bevezetésből és két könyvből áll. A bevezetés az alapelveket tartalmazza, meghatározza a büntető igazságszolgáltatás három alapvető funkciójának, a közvádnak, a védelemnek és az ítélkezésnek az elkülönítését, és részletesen szabályozza az egyes fórumok illetékességét is. Az első könyv rendelkezik a vizsgálati szakaszról, a másik a bíróságok fórumrendszeréről, az azok előtt folyó eljárásról, az alkalmazható jogorvoslatokról és az ítélkezéssel összefüggő rendelkezésekről. Az 1807-es esztendőben kiadott, 647 szakaszból álló kereskedelmi törvénykönyv, a Code de Commerce biztosan alapozhatott az európai szintű francia kereskedelmi jogi szabályozásra, amelyek rendszerét a kereskedelmi jogról és a tengeri kereskedelemről XIV. Lajos idején kiadott ordonnance-ok oly hatásosan megalapozták. Maga a napóleoni kódex négy könyvből áll: 1. a kereskedelmi jog általános szabályai, 2. a tengeri kereskedelmi jog, 3. a csődjog, 4. a kereskedelmi bírói eljárás szabályai. A napóleoni kereskedelmi kódex második könyvének hatása a 20. század közepéig terjedt ki az adriai tengeri jogra. A meghódított területeken már a köztársaság idején bevezették a forradalmi jogot. A 19. század elején megalkotott öt napóleoni kódex (cinq codes), a racionálisan felépített, teljesítőképes francia közigazgatási és bírósági szervezet Európa, majd a civilizált világ számos tájékán szolgált mintaként a nemzetállamoknál. Az egyetemes jogi kultúrtörténet nagy eseménye, hogy a modern polgári állam- és jogrendszer kiépítése során recipiálták, átvették. Jellemző, hogy Bonaparte Napóleon kifejezetten és konzekvensen ragaszkodott a meghódított és a birodalomhoz csatolt területeken a francia jog bevezetéséhez. Jól tudta, hogy átvéve a kódexeket és minden bizonnyal a francia társadalomszerkezetet is, követni fogja a függő helyzetbe került ország, és ezáltal hosszú távon kalkulálva franciabarát lesz. „A sasokat a társzekereken követték a kódexek”, hangzott a korabeli szállóige. A németalföldi és az itáliai térségben nemegyszer a hazai jogászok által kidolgozott és már elkészült (a francia jogi technikát természetesen messzemenően követő) összefoglaló (holland vagy olasz) jogszabályok ellenében mereven erőltették az eredeti francia törvénykönyvek teljes és változatlan bevezetését. Ez nemegyszer komoly feszültségekhez vezetett, mint például a bigottan katolikus Nápolyban a közvéleménnyel szemben a polgári házasság erőltetése és a házasság felbontásának megengedése. A csak átmenetileg francia uralom alá került területeken (mint például Hamburg városa) hamar hatályon kívül helyezték a kódexeket, a gyűlölt elnyomás jelképeit sokszor máglyára is vetették. A viszonylag hosszabb ideig francia uralom alatt maradó német területeken az úgynevezett „rajnai jog” tartósan alkalmazta a francia jogot, még Napóleon bukása, 1815 után is. Itt folyóiratok értelmezték német nyelven a francia kódexek rendelkezéseit. Egy német professzor, Zahariä a Code Civil kommentárját sajátos módon visszafordította franciára. Fordítása az ottani jogászi körökben hosszú ideig közkedveltségnek örvendett. 1871 után a Birodalmi Bíróságnak volt egy ezeken a területeken a fellebbezett ügyekkel foglalkozó, úgynevezett „Rajnai Tanácsa” is. Ennek a recepciónak azonban a német kodifikáció fokozatosan véget vetett. A francia eredetű joganyag kiküszöbölése során a legjelentősebb esemény a BGB, azaz a német polgári törvénykönyv 1900-as hatályba lépése volt. A tartós francia hatást magyarázta a recepció ún. alkotmánypótlék-jellege. A Német Szövetségben ugyanis a korábban modernizált térségek nem kaptak polgári kartális alkotmányt. Az alattvalók állampolgárként el nem nyert jogait azonban mintegy pótolni látszott a francia eredetű kódexek által kialakított magánjogi jogalanyként és bírósági peres félként, továbbá terheltként megfogalmazott jogi pozíció, amelyhez azután, amíg a megfelelő német intézmények ki nem alakultak, következetesen és határozottan ragaszkodtak. A francia jog modellként hatott elsősorban Dél-Európa, Latin-Amerika és a Balkán polgári jellegű államszervezetének és jogrendszerének kialakítása során, de távolabbi területeken is, mint például a korábban mereven elzárkózó Japán 19. századi modenizációja során is. A recepció természetesen a jogintézmények és alkotmányos megoldások átvétele mellett a politikai gondolatok kölcsönzésére is kiterjedt. A progresszív magyar politikai gondolkodók, a 18. század végén vérbe fojtott magyar jakobinus mozgalom résztvevői, az 1848-as márciusi ifjak és a reformkori politikai körök a francia történelem alapos tanulmányozása mellett naprakészen ismerték az aktuális francia eseményeket. A negyvenes években érdeklődéssel várták, hogy a forradalom mikor „üti ki dugóját” Párizsban, hiszen a francia nemzet igen pezsgő vérű, s lehetetlen, hogy sokáig nyugton maradjon. Az 1843-44. évi magyar rendi országgyűlésen a szónokok mindkét tábla ülésein részletesen hivatkoztak a különböző alkotmányokra, jogintézményekre, politikusokra.

5. 16. Németalföld állam- és jogtörténetének alapvonalai A történelmi fejlődés során ez a térség romanizálódott, majd részese volt a frank birodalom és a Német-római Birodalom integrációjának, ennek ellenére a territóriumok belső összekapcsolódása nem volt erős. A 15. századra a Burgundiai Hercegség urai erős központi hatalmat igyekeztek megteremteni a nemességgel, a 136 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása papsággal és a városi partikularizmussal szemben. Merész Károly (1432-1477) leánya révén a terület a Habsburgokhoz került, akik folytatták a centralizálást. A tartományi közigazgatási szervek mellett Brüsszelben központi kormányzatot építettek ki. Ennek élén egy helytartó állt, oldalán tanácsosokkal. A terület tartományainak képviselői az egyesített, valamennyi tartományt átfogó rendi képviseleti szervbe (Generalstaaten) összefogva üléseztek közös politikai ügyeik kérdésében. Az 1549-es Pragmatica Sanctio zárt területként szabályozta az öröklést. A 16. században a területen erős pozíciókat szerzett a protestantizmus. A kálvinista politikai elit erősen kifogásolta a spanyol Habsburg II. Fülöp (1527-1598) felerősödő centralizációs törekvéseit, és „koldusok” gyűjtőnévvel fémjelzett szervezkedésbe kezdett. A spanyol haderő élén érkező Alba herceg 1568-ban vérbíróságokat állított fel. Ez kirobbantotta a közel nyolc évtized múlva lezárható spanyolnémetalföldi konfliktust, amely a spanyolok vereségével végződött. Az északi tartományokat 1579-ben az utrechti unió fogta össze. A lázadó hét tartomány élén Holland állt. Helytartóként a Nasszau-Orániai-házból hercegeket bíztak meg, akik a hadügyeket irányították. 1581-ben a tartományok kimondták az elszakadást a spanyol koronától, a déli tartományok azonban erre az időre már inkább spanyol orientációt folytattak és eltávolodtak az északi területektől, amelyek a hosszú háború eredményeképpen megvédték függetlenségüket. 1609-ben fegyverszünetre került sor, de a köztársaság teljes nemzetközi elismerését csak az 1648-as westfáliai béke hozta meg. Az ezt követő időszak Hollandia arany évszázada lett. Kereskedelmi és tengeri hatalma élen járt Európában, tőkeereje sohasem látott méreteket öltött, és az itteni bankárok Európa hitelezőivé léptek elő. A tőzsde hiteljogi szervezeti formája is ebben a térségben alakult ki. A holland kelet-indiai (1602), majd később a nyugat-indiai társaság hatalmas területek gyarmatosításában jeleskedett. Ezek a társaságok a megszállt és fedezendő tengerentúli területekre nézve szinte a teljes szuverenitást megkapták, beleértve az állam nevében történő háborúzást is. Az alkotmányos szervezet sajátosan át volt szőve a rendi elemekkel, és párosult a helytartó hatáskörével. Előbbit a terület egyesített rendi gyűlése (Generalstaaten) képviselte, amely a hét tartomány (Holland, Friesland, Geldern, Groningen, Zeeland, Utrecht, Overijssel) képviselőiből állt és a szuverenitás birtokosa volt. Központi tisztviselőjeként a Ratpensionarius járt el, aki gyakorlatilag „külügyminiszter” volt, és időnként az egész politika irányítója. A helytartó a rendészeti hatalom mellett az egész államban a hadsereg és a flotta parancsnoka volt. A rendi erők, azaz elsősorban a városok (főként Amsterdam) uralmon lévő patríciusai ismételten konfliktusba kerültek a helytartókkal. Ennek során helytartó nélküli korszakokra is sor került, másrészt az orániai erők a rendi főtisztviselők ellen léptek fel, 1619-ben a Ratpensionariust például kivégezték, 1672-ben pedig a köztársasági patricius (arisztokratikus) párt vezetőjét, Johan de Wittet a sikertelen politikája miatt öccsével együtt, szó szerint darabokra tépték. Ezt megelőzően ugyanakkor Orániai Vilmost a helytartói és főparancsnoki tisztre nevezték ki. A helytartó pozíciói fokozatosan erősödtek, majd 1747-ben IV. Orániai Vilmos örökössé tette az ezzel a címmel kapcsolatos funkciókat. Nemzetközi téren a 17. században a Navigatian Act (1651) következtében kibontakozó tengeri háborúkban a holland flotta ismételten megmérkőzött az angol haditengerészettel, és végül is alulmaradt. Ennek oka egyrész a kikötő berjáratok elhomokosodása volt, másrészt az, hogy az angol sorhajók nagyobbak és tűzerősebbek voltak a holland flotta egységeinél, mert nagyságukat a hidrográfiai adottságok korlátozták. XIV. Lajos terjeszkedési vágya több háborúban pusztított Németalföldön, de az ország meg tudta őrizni függetlenségét. A 18. század azután Hollandia hanyatlásának időszaka volt. A francia forradalom idején Németalföld nem kerülhette el a hadieseményeket. 1795-ben megalapították a Batáviai Köztársaságot. 1806-tól 1810-ig Hollandia királyság volt Bonaparte Lajos uralma alatt. 1810-ben a terület a francia császárság része lett. A francia közigazgatási és jogi szervezés bevezetése hosszú időre hatott a terület jogfejlődésére. 1815-ben az ország ismét független királysággá vált, és új alkotmányt kapott. Területe 1830-ig kiterjedt a déli tartományokra, a későbbi Belgiumra is. A holland parlamentáris monarchia viszonyainak kialakulása a 19. században a polgári államberendezkedés és jogrendszer tökéletesítésének jegyében zajlott le. A holland jogegység is a 19. század terméke. A középkor tarka széttagoltságot hozott, bár ezek tudományos feldolgozása kánonjogi, később római jogi alapon már a 14-15. században megkezdődött. A római jog befolyásának körében nagy fontosságú az úgynevezett „holland iskola”, amelyhez tartozó szerzők munkásságának hatása Dél-Afrikáig és a ceyloni jogig terjedt. Sajátos módon a szokásjog bizonyos területeken igen szívósnak bizonyult, például a tenger szintje alatt fekvő területek védelme és üzemeltetése szempontjából kulcsfontosságú gátak jogi szabályainak összessége. A gátak egyébként a holland honvédelemnek is szerves részét képezték ellenséges invázió alkalmával. Az átvágásuk után elárasztott területek akadályozták a behatolók előrenyomulását. A 19. század elején a holland jogot kodifikálták, 1809-ben saját polgári törvénykönyv és büntető törvénykönyv keletkezett. A francia császárságba való beolvadás velejárója volt, hogy bevezették a napóleoni kódexeket és a francia bírósági szervezetet. Ezek 1813 után is hatályban maradtak. 1838-ban saját kódexeket vezettek be, amelyek kapcsolódtak a francia mintához. (Ezek voltak a polgári törvénykönyv, a kereskedelmi törvénykönyv, a polgári perrendtartás és a büntető perrendtartás.) Az új büntető törvénykönyvet


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása 1886-ban vezették be. A 20. században számos új, részterületeket szabályozó törvényt alkottak meg és a polgári jog újjáformálása is megtörtént. Hollandia nem kerülhette el a második világháború idején a német megszállást, majd ezt követően széles körre terjedt ki a kollaboránsokkal kapcsolatos büntetőjogi megtorlás. Hollandiának fokozatosan fel kellett adnia gyarmatbirodalmát, ugyanakkor a különböző kultúrák és etnikumok iránti nagyfokú tolerancia jellemezte belső életét. Csatlakozott az euroatlanti integrációhoz és az európai gazdasági közösségekhez. Alkotmányfejlődésének fontos állomása az 1983-as új alkotmány, amely a személyi szféra fokozottabb védelméről gondoskodik és az alapjogokat a munkával, a szociális segéllyel és a környezetvédelemmel kapcsolatban is biztosítja. Belgium a tágabb értelemben vett Németalföld déli területeiből formálódott ki az 1579-es arrasi unió nyomán. Előbb a Spanyol Németalföld, majd a Habsburg örökösödési háborút lezáró 1713. évi az utrechti béke után az Osztrák Németalföld nevet viselte. A dél-németalföldi tartományok 1789-ben az úgynevezett brabanti forradalom során kísérelték meg az elszakadást Ausztriától. A következő évekre az ország csatatérré lett. 1795ben bekebelezték a Francia Köztársaságba, amelynek jogrendszere és közigazgatási struktúrája hosszú időn keresztül hatott ebben a térségben. 1814-15-ben a németalföldi királyság része lett. 1830-ban elszakadt Hollandiától, független királyság lett, és a nagyhatalmak garantálták semlegességét. Az 1831-es belga alkotmány az alkotmányos monarchia egyik európai mintaállamát alapította meg, amely a kortársakra, köztük a magyar politikusokra is nagy hatást gyakorolt. Modellértékét jól bizonyítja a miniszteri felelősségre vonatkozó 89-91. cikkelye: „89. Semmiféle esetben sem adhat ki a király szóval vagy irásban oly parancsolatot, mely által a minisztert a felelőség elől elvonná. 90. A népképviselők kamarájának joga van a minisztereket bevádolni és a semmítő törvényszék elébe idézni, mely egyedül ítélhet felettük, midőn a kamarák együtt vannak; azon határozmányok fenntartásával, mely a törvény által a megsértett fél polgári panaszát illetőleg s a minisztertől hivatalán kívül elkövetett vétkekre nézve, megállapított. Törvény fogja meghatározni a felelősség esetét, a büntetéseket, melyek a miniszterekre szabandók és az eljárást, melyet akár a nép kamarájának vádja vagy valamely megsértett fél személyes keresetének következtében követni kell. 91. A király a semmítő törvényszék által elítélt miniszternek csak valamelyik kamara kérésére kegyelmezhet meg.” Az állam élén elsőszülöttségi jogon trónra kerülő király állt, aki a törvényhozás jogát a törvényhozó testülettel osztotta meg, a végrehajtó hatalmat felelős miniszterei által gyakorolta. Az uralkodó a szárazföldi és tengeri haderő parancsnoka volt. Katonai és külügyi felségjogai széles körűek voltak, de ha az államra vagy egyes polgárokra terhet rovó szerződéseket kívánt kötni, az a törvényhozás jóváhagyását kívánta meg. A törvényhozás a szenátusból és a képviselőházból állt. A választójog a század végére széles körűvé vált. Az alkotmány a szabadságjogokat nagy terjedelemben biztosította. A bíróságok függetlenek voltak, a bírákat életfogytig nevezték ki. A közigazgatási szervezet a kisebb egységekre tagolódó tartományokból állt. A belga királyság területe mindkét világháborúban hadszíntérré vált, és megszállás alá került. A németekkel való kollaboráció kérdése több százezer bírósági eljárásban felmerült, és vitatható magatartása miatt a száműzetésbe kényszerült III. Lipótnak 1950-ben le kellett mondani. Az állam nemzetközi stabilitását és gazdasági fellendülését az európai integrációkban találta meg. Jelentős problémát okozott Kongó ügye, a gyarmatosítás felszámolása. Sajátos föderációs mozgalmak igyekeztek megoldani a nagy megosztottságot jelentő flamand-vallon viszályt. Az országot kulturális és gazdasági légiókra osztották fel, és 1988-ban alkotmánymódosítással Flandria és Vallonia még nagyobb autonómiát kapott. A Luxemburgi Nagyhercegség sokféle hatalmi vonzásnak volt kitéve történelme során, területileg gyakran volt része a környező országoknak és birodalmaknak. 1815-ben perszonálunióban volt Hollandiával, de tagja lett a Német Szövetségnek is. Az 1867-es londoni szerződés semlegesítette, a két világháborúban mégis megszállás alá került. Az európai integrációs mozgalomban kiemelkedő helyi értéke van, egyfajta pénzügyi központtá, az „eurokraták” egyik fontos bástyájává vált.

6. 17. Svájc állam- és jogtörténetének alapvonalai Az alpesi térséget a rómaiak, elsősorban Iulius Caesar hadjáratai következtében Helvécia néven csatolták az Imperium Romanumhoz. A népvándorlás viharai során főleg alemannok és burgundok telepedtek itt le, de egyes területein a romanizált helyi lakosság is fennmaradt. A térség része lett a birodalmi integrációknak, így a frank államnak, majd a Sacrum Romanum Imperiumnak. A régió alkotmány- és jogfejlődését meghatározta a havasok és völgyek közösségi összetartása és a kedvező stratégiai helyzet, ugyanis az alpesi szorosok kulcsa a svájciak kezében volt, ami kézzelfogható katonai és kereskedelmi előnyökkel járt. A 13. században az egyes territóriumok, völgyek és városok privilégiumokkal birodalomközvetlen állást szereztek, és féltékenyen őrködtek megszerzett szabadságaik felett, amelyet elsősorban a Habsburgok veszélyeztettek. A fenti törekvés


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása keretében 1291 augusztusában Uri, Shwyz és Unterwalden lakói véd- és dacszövetséget (Eidgenossenschaft) kötöttek egymással.

Megjegyzés „Hogy az Uri völgy férfiai, Schwyz völgy közössége és Unterwalden embereinek összessége (...) jó hűségben megígérték egymásnak, hogy kölcsönösen segítséggel, bármilyen jellegű tanáccsal és segítséggel, testükkel és javaikkal kiállnak egymásért, a völgyeken belül és azokon kívül, teljes hatalommal és erővel mindazok ellen, akik valamennyiük ellen, vagy közülük valakivel szemben erőszakot alkalmaznak, őket háborgatják, vagy nekik jogtalanságot okoznak, és testük és javaik ellen gonosz szándékkal vannak.” A történelmi legendák körébe tartozik viszont az 1307-es rütli-réti eskü, amelyet Werner Stauffacher (Schwyz), Walter Fürst (Uri) és Arnold Melchtal (Unterwalden) tett le arra nézve, hogy elűzik a Habsburgok helytartóit. Az egyetemes szabadságeszme megszentelt szimbólumai közé került eseményt azután Friedrich Schiller tette világhírűvé „Tell Vilmos” című drámájában. A következő évtizedekben a kiváló minőségű és harci szellemű svájci gyalogság sikerek sorozatát érte el a lovagseregek ellen, így 1315-ben Morgartennél, 1386-ban Sempachnál. A katonai győzelmek hatására a kantonok szövetsége erősödött, új városokkal és territóriumokkal bővült, és az Eidgenossenschaft érdek- és befolyásköre jelentősen megnőtt. Nagypolitikai jelentőségre a svájciak akkor tettek szert, amikor zsoldosként európai hatalmak szolgálatába szegődtek. 1476-77-ben Merész Károly burgundiai herceg hatalmi törekvéseinek meghiúsításában oroszlánrészük volt. 1499-ben a szövetség de facto kivált a Sacrum Romanum Imperiumból. A szervezetében sajátos struktúrát jelentett a régi kantonok, az új kantonok, a csatlakozottak és a közös uralmi területek bonyolult rendszere. Mindezek jogilag különböző határozatokban, megegyezésekben és döntőbírósági határozatokban mint szövetségi jog jelentek meg. A reformáció idején Svájc vallási szempontból megosztott volt, majd a református vallás szerveződésében, a Confessio Helvetica kialakításában Ulrich Zwingli (1484-1531) és Johannes Calvinus (1509-1564) játszotta a legnagyobb szerepet. Az elkövetkező évszázadok során a svájci protestantizmus egész Európára óriási kulturális hatást gyakorolt, és biztos politikai hátvédet is jelentett a lelkiismereti meggyőződése miatt támadott református közösségeknek és a protestáns territóriumoknak. 1648-ban a westfáliai békében a gyakorlatban már rég megszerzett svájci szuverenitás nemzetközi jogi rögzítést is kapott. A 18-19. században Svájc számos közjogi változást élt meg. 1798-ban a Francia Köztársaság csapatai bevonultak Svájcba, és ezzel véget vetettek a régi államszövetségnek. A megszervezett Helvét Köztársaság közjogi rendje és felépítése gyakorlatilag francia mintákat követett, és szinte teljes centralizációt hozott. Közjogi újításai azonban a heves politikai harcok közepette nehezen hatályosultak. 1803 és 1813 között Napóleon részben helyreállította a régi közjogi állapotokat. A bécsi kongresszuson 1815-ben Svájc örökös semlegességet fogadott, ezt és területének sérthetetlenségét a kongresszusi hatalmak garantálták ünnepélyesen. Az 1815 augusztusi új szövetségi szerződés amellett, hogy restaurációt jelentett, a kantonális önállóságot hangsúlyozta. Az 1840-es években kiélezett politikai konfliktust eredményezett a hét katolikus konzervatív kanton külön szövetsége (Sonderbund), amelyet azonban a központi kormány erői 1847 májusában rövid ideig tartó fegyveres összecsapással felszámoltak. Az 1848-ban kidolgozott új szövetségi alkotmány, bár 1874-ben jelentős módosításokat hajtottak rajta végre, alapvonásaiban fundamentuma lett Svájc közjogának. Az alkotmány értelmében Svájc olyan kantonok szövetsége, amelyek saját alkotmánnyal, törvényhozó szervezettel és kormánnyal rendelkeznek. Szövetségi szinten a Szövetségi Gyűlés a törvényhozás letéteményese, amely a föderatív elemet érvényesítő Államtanácsból és a népszuverenitást közvetlenül megvalósító Nemzeti Tanácsból áll. A kormányzati tevékenységet a Szövetségi Tanács látja el, melynek elnökét (állam- és kormányfő) és alelnökét egy évre választják. A svájci polgári demokrácia eszközrendszerében sajátos szerepe volt a lakosság közvetlen megkérdezésének. Ennek során törvényjavaslatokról népszavazás dönt, illetve meghatározott számú választópolgár kezdeményezése szintén népszavazásra bocsátandó. Az egyes községekben és kantonokban fennmaradtak a régi, germán formákra emlékeztető fórumok, kör alakban rendezve, a lakosság egészének részvételét biztosítva a közügyek intézésében. A stabil svájci viszonyok kialakításában biztosítékként szerepelt az általános hadkötelezettségen alapuló, a társadalommal szoros kapcsolatot fenntartó és elsőrangúan felszerelt svájci hadsereg, amely nemzeti hadiiparral is kiegészült. A svájci bankrendszer megbízhatóságával, illetve a banktitok garantálásával és jogi szabályozásával kulcsszerepet kapott a nemzetközi pénzrendszerben. A nemzetközi szervezetek szívesen választották székhelyül Svájc valamelyik városát. Példaként említhető a Vöröskereszt, a Népszövetség, de Genf városa is fontos csomópontja a nemzetközi diplomáciai életnek. A semlegesség és az állami önállóság fegyveres védelmére mind az első, mind a második világháborúban felvonult a mozgósított svájci hadsereg. 1939 és 1945 között a svájci vadászgépek a hadviselő feleknek a svájci 139 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása légteret megsértő gépeit leszállásra kényszerítették. A két világméretű konfliktus nem kevés problémát okozott a svájci gazdaságnak, de a svájci bankok letéti állománya az üldözöttek és – sajátos módon – az egész Európát kifosztó hódító hatalmak bankbetéteivel igencsak megnőtt. Napjainkban ennek jogi sorsa kikezdte a svájci banktitok intézményét. A svájci közjog sajátos elemét jelentő közvetlen demokrácia fokozatosan veszített jelentőségéből, ugyanis a részvétel a népszavazásokon az idők folyamán napjainkra fokozatosan csökkent. Ugyanakkor 1978-ban az államszövetség tagjainak köre – éppen népszavazás eredményeként – Jura kantonnal bővült ki. A nemzetközi szervezetek és a svájci államszövetség viszonya az utóbbi évtizedekben ismételten napirendre került. A politikai életben a nők fokozott szerepet kaptak, bár a svájci lakosság konzervativizmusát jelzi, hogy Appenzell-Innerrhoden félkanton 1990-ben kantonális szinten elutasította a nők választójogát, és ezt a döntést alkotmánybírósági úton kellett revideálni. Ismételten szerepelnek a népszavazások tárgykörében az idegenekkel kapcsolatos kérdések, ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy Svájc 1956-ban több ezer magyar menekültet fogadott, és az 1968-as csehszlovák események után ugyancsak széles körben nyújtott politikai menedékjogot. A svájci jogtörténet dokumentumai és jogforrásai változatos képet mutattak fejlődésük során. Ez nem meglepő, hiszen az összetett államszerkezet következtében egy-egy kanton, város vagy völgy önálló kisvilágot alkotott, és féltékenyen őrködött tradicionális jogrendjén. Ez a széttagoltság azonban, különös tekintettel a modern társadalmi és üzleti viszonyokra, elsősorban a magánjog és a kereskedelmi jog területén egyre több problémát jelentett. A svájci kodifikáció menetében számos párhuzam figyelhető meg a német jogegységesítési törekvésekkel. Hasonló volt először is az, hogy Svájcra különböző magánjogi jogrendek tarka térképe volt megszerkeszthető. A 19. század közepére a kantonális törvényhozás egy része a francia jogra támaszkodott, míg más kantonok polgári törvénykönyvei az OPTK mintáját követték. Előfordult, mint például Zürich esetében, hogy egy kanton saját jogot alkotott, amelyet azután néhány szomszédos kanton a maga részére tovább bővített. Találunk arra is példát, hogy átfogó szabályozás nélkül, csak szükség szerint egészítették ki a szokásjogot és a statutumokba foglalt joganyagot egyes speciális törvényekkel. A kodifikáció menetében hasonlóságot mutat a német változattal az is, amikor a szövetség a magánjogi kodifikációra alkotmánymódosítások során kapott egyre bővülő hatáskört. A szövetségi alkotmány 1874-es teljes revíziója a szövetségi törvényhozást ruházta fel azzal a hatáskörrel, hogy a kereskedelmi és ingóforgalmi joggal kapcsolatban álló jogviszonyokat (a kötelmi jogot, a kereskedelmi és váltójogot, továbbá a cselekvőképességgel kapcsolatos jogviszonyokat és a szabadalmi jogot) rendezze. A következmény egyes törvények sorozata lett, amelyek közül a legfontosabb az 1881-ben kiadott és 1883-ban hatályba lépett Obligationsrecht, amely német kereskedelmi jogi mintákat követett. A szakmai közvélemény azonban itt is a teljes kodifikációra törekedett. Ezt olyan munkálatok is megelőzték, amelyek a svájci magánjog rendszerét és történetét rögzítették, mint amilyen Eugen Huber négykötetes munkája volt. A teljes civiljogra vonatkozó hatáskört az 1898-as alkotmánymódosítás biztosította. A következő években a szövetség törvényhozásának különböző bizottságai tökéletesítették az előterjesztést, amely végül is Schweizerisches Zivilgesetzbuch (ZGB) néven 1907-ben került egyhangú szavazással elfogadásra. A törvénykönyv 1912. január 1-én lépett hatályba. A kódexet tudományos alaposság, elegancia, ugyanakkor népies nyelv és közérthetőség jellemzi, mindez jól sikerült összhangban. Sokkal inkább támaszkodott a hazai jogi tradíciókra, mint a német kódex. A ZGB rendszere nyitott, hiszen lehetővé teszi, hogy a törvény hézagait a bíró olyan szabályok alapján döntve töltse ki, amelyeket mint jogalkotó állítana fel. A ZGB megjelenése nyomán az Obligationsrechtet is több lépcsőben módosítani kellett. A Svájcban létrejött magánjogi kódexeknek igen jelentős hatása volt az egyetemes jogfejlődésre, hiszen a 20. század során számos modernizációt végrehajtó államban a jogpolitikusok és a jogtudósok sokszor építettek szabályozási filozófiájára és jogtechnikai megoldásaira, amikor felhasználták azokat a törvényalkotásban. Ennek oka nem utolsósorban az a körülmény, hogy a ZGB már felhasználhatta a német BGB érvényesülése során nyert tapasztalatokat, és így jobban meg tudott felelni a következő évtizedek társadalmi igényeinek és gazdasági követelményeinek. Az átvevő országok között szerepelt a kis Lichtenstein is, ahol az OPTK-t váltották fel a svájci mintát szorosan követő polgári törvénykönyvvel. A svájci kódex hatott a 20. századi magyarországi kodifikációs mozgalmakra, és több kontinens magánjogi jogalkotására. A legsajátosabb recepciós példát Törökország jelenti. A felgyorsított modernizáció során Mustafa Kemal Atatürk Törökországa a legmodernebb európai magánjogi kodifikációként az 1920-as években a svájci modellt választotta ki mintaként. A török polgári és kereskedelmi jog az igen gyors ütemű recepció nyomán meglehetősen eklektikusan alakult. A ZGB francia szövegváltozatából – szabad fordításban – átvett részeket tartalmazott. A kereskedelmi joganyag egy részét szintén svájci forrásból vette, de alkotott olyan joganyagot is, amely a német HGB-re, egyes német hiteltörvényekre, másrészt olasz közvetítéssel francia matériára épült. A tarka kép annak rögzítésével zárható, hogy a török tengeri kereskedelmi jogi törvény még a 19. század derekáról származott, és a francia Code de Commerce utánérzése volt. A svájci jog recepcióját megkönnyítette az a körülmény, hogy a megreformált török igazságügy-minisztérium élén hosszú ideig svájci egyetemet végzett szakember állott. 140 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása

7. 18. Az Ibériai-félsziget állam- és jogtörténetének alapvonalai A térség a második pun háborút követően az Imperium Romanum része lett. A régiót ismételten rázták meg felkelések, és az itt állomásozó légiók politikai szerephez is jutottak. Az 5. században különböző etnikumok harca dúlta fel, melyek közül a frankok által ideszorított nyugati gótok alkottak tartósabb államot. A térség 472ben végleg kivált a Nyugatrómai Birodalomból. A nyugati gót királyság uralkodóinak helyzete a 6. század során meglehetősen instabil volt, legtöbbjüket a trónviszályok során legyilkolták. Az állam életében fokozott mértékben meghatározó lett az összes szabad harcos gyűlésével szemben a nemesi katonai oligarchia. A germán népelem általában magának igényelte a területek kétharmad részét, de a kezdeti ellentétek dacára a nyugati gót nemesség hamarosan rokoni kapcsolatba lépett a romanizált hispán nemességgel, és a gót népelem is összeolvadt a helybéli, többséget kitevő lakossággal. A királyság központja Toledo volt. A 8. század elején az arab invázió elárasztotta az országot, és szétverte a nyugati gótok polgárháború tépte államát. A hódítók vezetői kezdetben a damaszkuszi kalifák helytartóiként tevékenykedtek. Északi terjeszkedésüket Martell Károly a 732-es poitiers-i ütközetben megállította. A 8. század közepétől kezdve egy kiirtott fejedelmi dinasztia egyedül életben maradt hercege önálló emirátust teremtett Cordoba székhellyel a félszigeten, amely hosszú ideig erős államnak bizonyult, virágzó anyagi és szellemi kultúrával. A 11. század közepén a mór állam politikailag széttagolódott és a részben a keresztények visszahódító törekvései hatására vesztett területeket, ugyanakkor egy Észak-Afrikából előretörő berber etnikum reformmozgalmával az Almoravidák hatalma alá került. A következő nemzedékekben a mórok tovább gyengültek. Az arab hódítás következtében háttérbe szorult keresztény államok évszázados törekvését elvesztett területeik visszaszerzésére rekonkvisztának nevezzük. A harcokban a katonai lovagrendek is részt vettek. A visszaszerzett területekre paraszti telepítés történt. A keresztény hadjáratoknak meghatározó eseménye volt az 1212-ben Navas de Tolosa mellett aratott megsemmisítő győzelem a mórok felett, akik uralma ezzel Granadára szorult vissza. Granada, az utolsó mór birtok 1492-ben esett el. A rekonkviszta hatalmas expanzív erőt fejtett ki az itteni államokban. A folyamatos háborúk legendás alakja lett Rodrigo Diaz de Vivar, akit az arabok „Cid”, az „úr” névvel illettek. Életének mozgalmas éveiben gyakran váltott lobogót, sőt még a mórok oldalán is harcolt. Gyakorta volt száműzött, ahonnan hősiessége miatt mindig visszahívták. 1094-ben saját kezdeményezésre meghódította Valenciát, amelyet a mórok támadásától haláláig meg tudott védeni, és csak özvegye kényszerült a kapitulációra. Tetteivel kapcsolatosan népdalok és krónikás énekek keletkeztek. Alakja bekerült a drámairodalomba és Corneille alkotása világirodalmi szintre emelte történetét. A spanyol politikai térképet elsősorban Navarra, Aragónia és különösen Kasztília királysága határozta meg. A rekonkviszta keretében a Leont is beolvasztó Kasztília erősödött meg legjobban azzal, hogy a 13. században megduplázta területét. A kasztíliai királyok igényei között az egész félsziget feletti uralom képzete is mindig megtalálható volt. Aragónia terjeszkedése a Földközi-tenger tengelyén keresztül Itáliáig tartott. A navarrai királyságnak nem volt lehetősége uralmi területeinek visszafoglaló hadjáratokban való növelésére. A dinasztiák váltakoztak, hiszen a leányörökösök időről időre francia grófokhoz mentek feleségül, és a tartomány kormányzásában egyre erősebben a dél-francia orientáció volt megfigyelhető. A területeket felosztva 1512-ben a királyság nagy részét Kasztíliába olvasztották. A spanyol monarchia egységét Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella házassága nagymértékben előrelendítette. A rekonkviszta során kialakított fegyveres erők agresszíven léptek fel Itáliában és a Földközitengeren, illetve Afrikában. A zsidók (1492) és a mórok (1505) kiűzésével egyidőben Cristoforo Colombo (1451-1506) felfedezte az amerikai kontinenst, ami ugyancsak a spanyol monarchia érdekszférájába került. A gyarmatosítás befolyási övezeteit a portugálok és a spanyolok között az 1494-es tordesillasi egyezmény jelölte ki. Az európai hódítók megjelenése előtt az amerikai kontinensen az államfejlődés korai alakzatai voltak jelen. Ilyen volt a mexikói földrajzi térségben az aztékok állama, valamint az Andok-hegység vonulatán elsőrendű infrastuktúrát kiépítő inka birodalom. A spanyol konkvisztádorok által vezetett gyarmatosító erők kegyetlen hadjáratokkal fosztották ki ezeket a cililizációkat, és egyben össze is zúzták társadalmi és állami szervezetüket. Az őslakosokat leigázták, és Latin-Amerika nagyrésze alkirályságokra tagolódva a spanyol korona gyarmata lett. A hajórajok ezüst, illetve arany nagy tömegét juttatták Európába, de a nemesfémek kitermelése mellett ültetvényes gazdálkodást is folytattak a nagymértékben izolált spanyol gyarmatokon. Az őslakosok gyenge testalkatuk miatt azonban nem voltak alkalmasak a hódítók szolgálatában végzett intenzív fizikai munkára. Sajátos, hogy Las Casas püspök, amikor védelmükben felszólalt, ezzel szerencsétlen módon az afrikai fekete népességgel való potenciális rabszolga-kereskedelem számára szolgáltatott érveket. A keresztényi lelkiismeret megnyugtatásaként viszont több, rabszolgák kiváltására alakult szerzetesrend is működött, mint a trinitáriusok és a mercedáriusok rendje. A kereskedés e célra kialakított szállító hajók segítségével indult meg. A fedélközben összezsúfolt emberek jelentős része már az út alatt életét veszítette, de a kihajózott maradék így is gazdag 141 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása hasznot biztosított a kereskedőknek. A három kontinens, Európa, Afrika és Amerika között racionális útvonalat alakítottak ki, hogy a vitorlások sose hajózzanak rakomány nélkül. Odafelé tehát embereket, a visszaúton pedig gyarmati árukat, rumot és cukrot szállítottak. Mindehhez alapul a spanyol kormányzat és az idegen kereskedők közötti szerződések szolgáltak: az ún. assiento biztosította az amerikai spanyol gyarmatokra történő emberkereskedelem kizárólagosságát. Az első ilyen assiento-privilégiumot Ferdinánd és Izabella unokája, I. Habsburg Károly (1500-1558) adta ki, aki olyan birodalmat örökölt, amelyben soha sem nyugodott le a nap. Az egységes spanyol monarchiában szilárd királyi hatalmat vehetett kézbe. Ezt segítette elő a koronajavak visszaszerzése, a katonai lovagrendek integrálása, a rendi gyűlések hatalmának kontrollálása, illetve a nagy városokba kormányzó kiküldése. Az egyház is erős királyi ellenőrzés alá került. A központi igazgatásban a hivatalnokok nagyobb részt polgári és kisnemesi származásúak voltak. Ugyanakkor a nagy főnemesi családok hatalmát a térségben kialakult hitbizományok, kötött öröklési renddel megszervezett nagybirtokok biztosították. Ahogy arról az egyház szervezetéről és jogáról szóló fejezetben már említést tettünk, a központi hatalmat a spanyol inkvizíció is szolgálta, amely a katolicizmust védte az eretnekséggel és később a felvilágosodás eszméivel szemben. Ünnepélyes ítélethirdetésein, az autodafékon a halálbüntetéstől a megszégyenítésig széles körű szankciókkal élt. A szervezethez szorosan kapcsolható Torquemada főinkvizítor, dominikánus szerzetes neve. A spanyol inkvizíciót a 19. század elején számolták fel. A következő évtizedekben Spanyolország vezető európai nagyhatalom lett, csapatai ütközetek sokaságában diadalmaskodtak, elsősorban francia, német és olasz hadszíntereken. 1571-ben a lepantói csatában megroppantották a török flotta gerincét. 1580-ban II. Fülöp annektálta a portugál királyságot. Az újvilágból özönlött a nemesfém a spanyol kincstárba. A spanyol hegemónián azonban idővel repedések mutatkoztak. 1588-ban kudarcot vallott az Armada küldetése, és nem sikerült megfékezni a németalföldi felkelést sem. Végzetes hatásúnak bizonyult a spanyol gazdaságra nézve a 17. század elején a moriszkók kiűzése. Ezeket a rekonkviszta után itt maradt mórokat a spanyolok mindig ferde szemmel nézték, és ennek a kulturált és szorgalmas népelemnek az integrálása csak látszólag sikerült. A túlfeszített hatalmi ambíciók és a romló gazdasági helyzet következtében a spanyol nagyhatalom a 17. század közepén megroppant. Az európai hegemóniát a franciák vették át tőle, a spanyol Habsburg-ház kihalásával pedig 1700-ban a Bourbon-házból származó V. Fülöp kezébe került a spanyol trón. A 18. században a felvilágosult abszolutizmus a félszigeten modernizálni kívánta a monarchiákat. Ennek kiváló példája volt az 1640-től újra független Portugáliában Pombal márki működése, aki egy negyed századon keresztül irányította az ország bel- és külpolitikáját, megreformálta az oktatásügyet, a hadsereget. A portugálok kiűzték a jezsuitákat és jelentős teljesítménynek számított a földrengés által romba döntött Lisszabon újjáépítése is. A 19. század a spanyol állam számára megrázkódtatások sorozatát hozta. A francia megszállás és a függetlenségi háború után Spanyolország zömmel elveszítette gyarmatait. Alkotmányfejlődése az 1812-es alkotmánnyal a liberális elveknek megfelelően alakult: a cádizi konstitúció francia mintára alkotmányos monarchiát teremtett hatalommegosztással, az alapvető szabadságjogok biztosításával. A hatalom súlypontja a népképviseletnél volt. 1814-ben azonban restaurálták az abszolutizmust, az 1820. évi forradalmat pedig hamarosan a Szent Szövetség megbízásából bevonuló francia hadsereg („Szent Lajos százezer fia”) verte le. A következő évtizedben forradalmak, a dinasztián belüli összecsapások és katonai puccsok váltogatták egymást. Ennek során a reakció és a liberális erők birkózásának megfelelően kialakított különböző alkotmányok láttak napvilágot (így 1837, 1845, 1876). 1898-ban az Egyesült Államokkal vívott háború nyomán Spanyolország elvesztette utolsó tengerentúli gyarmatait is, és a monarchia gyengesége egyre inkább nyilvánvalóvá vált. 1931-ben Spanyolországban köztársaság jött létre, amely progresszív alkotmányra épült. A társadalmi feszültségek hatására 1936-1939 között véres polgárháború dúlt az országban, melybe mindkét hadviselő fél mellett külső hatalmak is beavatkoztak. A hatalomra kerülő Franco tábornok (1892-1975) diktatúrájában sajátosan keveredtek a konzervatív katolikus és katonai elemek a Fallange mozgalom fasiszta nézeteivel. Az erősen centralizált autoriter állam alkotmánytörvények sorozatával épült ki. Különösen jelentős az 1945-ös alaptörvény. A központi kategória az államfő hatalma volt, és a „nemzeti mozgalom” alapelveit az állam egész működése során biztosítani kellett. Franco ugyanakkor előkészítette a királyság teljes helyreállítását, amire a vezér 1975-ös halála után került sor. I. János Károly király (1938) visszatérésével olyan folyamat indult meg, amely liberális elvek mentén felszámolta a Franco-korszakot és alkotmányos monarchiát teremtett a parlamentnek felelős kormányzattal. Az 1978-as új alkotmány szociális és demokratikus jogállamot deklarált, az állam szerkezetében pedig regionális autonómiát vezetett be. Ezzel párhuzamosan a Salazar-rendszer évtizedei után, az 1974-es forradalmat követően Portugália is megindulhatott a polgári demokrácia fejlődésének útján. A spanyol jogfejlődés történeti gyökerei is igen messze nyúlnak. Különösen figyelemreméltó a Lex Vizigotorum hosszú élete, amely a 13. században spanyol fordításban Fuero Juzgo néven került kiadásra. Az 142 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása egyes tartományokban nagy gazdagságban léteztek a különböző jogforrásokat összefoglaló „fueros”, amelyek lehettek az uralkodó, a tartományúr vagy a városi tanács rendelkezései, és amelyek a szokásjog mellett helyezkedtek el. Az abszolutizmus idején megerősödött a királyi jogalkotás. A nehezen áttekinthető joganyag összegyűjtése (ún. recompilatio) II. Fülöptől kezdve a 19. századig folyamatos volt, időről időre vastag kötetekben jelentek meg ezek az összefoglaló joggyűjtemények. A modern 19. századi kodifikáció sok tekintetben francia mintákat követett. A polgári törvénykönyv előkészítése során az alkotmányok előírásainak megfelelően ismételten készültek különböző tervezetek. A végleges spanyol polgári törvénykönyv (Codigo Civil) kiadására 1888-89-ben került sor.

8. 19. Itália állam- és jogtörténetének alapvonalai A 395-ben egészként való kormányozhatatlansága következtében végleg kettévált Imperium Romanum nyugati fele az 5. században a beözönlő barbárok csapásai alatt fokozatosan szétporladt. Róma városát 410-ben a nyugati gótok, majd 455-ben a vandálok foglalták el és fosztották ki. 476-ban az utolsó nyugat-római császárt, a történelem fintoraként a sorsszerű nevet viselő, gyenge Romulus Augustulust a germánok Odoakerrel az élen letaszították trónjáról. Ettől kezdve az Itália elnevezés nem egy államhatalmi integráció területi foglalatát jelentette, hanem – Metternich szavaival – egyszerű geográfiai kategóriává fokozódott le. Ismételten hódítók rohamának volt kitéve, akik többé-kevésbé tartós államalakulatokat hoztak létre a félszigeten. Az északi, a középső és a déli itáliai területek fejlődése eltérő jelleget öltött. Észak-Itáliában a keleti gótok uralma Nagy Theodorik király kétségkívül kiváló uralkodói adottságai ellenére sem bizonyult tartósnak. A longobárdok viszont tartósan megvetették itt lábukat. Egyes területek azonban még évszázadokon keresztül a Bizánci Császárság uralma alatt állottak. A későbbiekben az észak-itáliai államrendszer generációk hosszú során keresztül saját bonyolult törvényeinek engedelmeskedő, önmagában zárt, színes fejedelmi udvartartások vagy magas tornyú, komor városházák köré szerveződő kisvilágnak bizonyult. Egyes alkotóelemeit a kortársak olyan finom, sokhúrú hangszerhez, hárfához hasonlították, amely háborúskodásaival és békekötéseivel mégiscsak valamilyen harmóniává összeállva szólalt meg. Ennek a jelképes hárfának a húrjai voltak az északi városállamok, többek között Milánó, Velence, Firenze vagy Genova, az időnként ugyancsak agilis, kisebb államok, hercegségek, őrgrófságok, városok cselekedeteiről nem is beszélve. Toscanában Firenze különösen a Medici-család uralma alatt lett nemcsak élénk forgalmú kereskedelmi és bankközpont, de a reneszánsz szépirodalom és a képzőművészetek klasszikus fellegvára is. Műhelye volt a középkorból kiemelkedő, modern világot alakító jogi és politikai gondolatok, illetve a gyakorlattal is számot vető teóriák kiformálódásának. A két tengeri nagyhatalom, Genova és az Adria királynője, Velence sokszor véres háborúkat vívva évszázadokon keresztül vetélkedett a mediterránum tengerészeti hegemóniájáért. Velencében sajátos, arisztokratikus uralom érvényesült, élén a dogéval, aki szertartásszerűen évente eljegyezte az állam részére az Adriai tengert. Az igazi hatalmi központ azonban a Tízek Tanácsa volt a nagyobb létszámú tanácskozó testülettel, a Nagytanáccsal. Az állam biztonságát besúgóhálózat, éber rendőrség és tömlöcök, a félelmetes „ólomkamrák” biztosították. Velence külpolitikáját nemcsak hadiflottája, hanem a politikai merényletektől, bérgyilkosok felfogadásától és a mérgezésektől sem visszariadó, kicsiszolt diplomáciai művészete is szolgálta. Ehelyütt átugorva az Itália közepén elhelyezkedő pápai államot és annak központját, az „örök várost”, DélItáliáról is szólnunk kell. Itt változatos hatalmi és jogi hatásokkal járt a szaracénok, majd a normannok benyomulása. Sajátos jogi és politikai kulturális ötvözetet jelentett az itáliai régióban a Szicíliai-Nápolyi Királyság. A Hohenstaufok, különösen a nem mindennapi tehetségű és kulturálisan igen nyitott II. Frigyes uralma alatt a térség államélete és jogfejlődése európai mércével is kiemelkedő teljesítményeket tudott felmutatni. Az ezt a korszakot követő francia eredetű dinasztia, az Anjouk uralma nem volt mentes a hatalmi harcoktól, a véres leszámolásoktól, a politikai merényletektől és a zsarnoki uralkodók rettenetes tetteitől. Ezek közül politikai jelentősége mellett kultúrtörténeti esemény is volt az 1282-es ún. szicíliai vecsernye, amelynek tömegjelenetei során az arrogáns magatartásukkal a mértéket elvesztő, a helybeliek és asszonyaik becsületébe gázoló francia megszállók uralmának véres vége lett. A nápolyi királyság a 15. század végére az egyesült spanyol királyság birtokába került. Nagy jelentőségű az államelmélet és a jogfilozófia számára is Aquinói Szent Tamás (1226-1274), a „doctor angelicus”, a skolasztika legnagyobb alakja. Dante Alighieri (1265-1321) monumentális munkája, a „Divina Commedia” nemcsak a kor belháborúinak hű képe, hanem egyben a középkori világkép nagy összegzése, a bűn és megbűnhődés infernikus képével, a jogi kultúrtörténet által is értékelhető módon. A római hagyományok hatottak a 14. századi Itália politikai kultúrájára is. Sajátos példa erre Cola di Rienzi (1313-1354) tevékenysége és kísérlete arra, hogy a római köztársaságot az örök városban helyreállítsa. Megnyerve a pápa támogatását, 1347-ben átvette a hatalmat, és néptribunná választtatta magát. Noha meghívta Európa és Itália fejedelmeit 143 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása Rómába egy egyetemes ünnepségre, és döntőbíró kívánt lenni ellencsászárok felett, uralma egyre inkább zsarnokivá vált. A császár kiszolgáltatta a pápának, aki római uralmának visszaállítására akarta használni, de Rienzi működésének az uralmát megelégelt nép kegyetlen ítélete véget vetett. Az itáliai kisállami világot és az azt ért politikai-katonai katasztrófák sorozatát elméleti igénnyel boncolgatta az egyik leghíresebb olasz reneszánsz politikai-államelméleti író, Niccolo Machiavelli (1469-1529). Firenze híreshírhedt szülötte elszegényedett nemesi családból származott, pályája során több évtizedes értékes hivatali és diplomáciai szolgálatot teljesített városának. Fényes diplomáciai küldetésekben vett részt, de volt mellőzött, sőt összeesküvéssel gyanúsított, tömlöcbe vetett rab, és ette a száműzetés keserű kenyerét is. Történeti munkájában dicsérte a régi Róma alkotmányát Titus Livius első tíz könyve kapcsán, hadtudományi munkájában egyfajta néphadsereg, a zsoldos rendszer anomáliáit kiküszöbölő milícia felállítása mellett tett hitet. „Mandragóra” címmel pergő cselekményű, pikáns vígjátékot is összekapcsolhatunk nevével. Munkásságának világtörténeti, politikaelméleti, illetve az államhatalom jellegével és működtetésével kapcsolatos filozófiai jelentősége mégis a fejedelemről írt munkájának gondolati gazdagságából ered. Az 1514-ben elkészült „Il principe” műfajilag a fejedelemhez szóló biztatás és tanítás. Tanácsadás arra nézve, hogyan járjon el az uralkodó állama vezetése során, hogyan legyen szerencsés cselekedeteiben, hogy végső célként kiűzhesse az idegeneket, „a barbárokat” Itáliából és megvalósíthassa a félszigeten élők szabadságát. A munka bibliai, görög és római históriai példák százával élt, sokszor meglehetősen eklektikusan, azonos rangú érvként felhasználva legendát, kétes értékű hagyományt és valódi történelmi eseményeket. Ugyanakkor a gyakorlott, személyes tapasztalatokkal is rendelkező diplomata jártasságával finoman elemezte a közelmúlt olasz történelem sokszor a véres tragédiáktól sem mentes katonai, diplomáciai eseményeit, melyekről közvetlenül értesülhetett. Elemzései során megállapítható, hogy Cesare Borgia ragyogó és egyben sötét alakját kitüntetett figyelemmel kísérte, ahogy arra annak összetett személyisége kellő alapot is szolgáltathatott. A könyv fejezetein keresztül Niccolo mester gyakorlati tevékenységként ábrázolta a politikát. Ő az, aki a tisztánlátás érdekében lehántotta arról a vallásos és a moralizáló köntöst. Az így lecsupaszított hatalom azonban rémítőnek bizonyult, és a könyv alkotóját hamarosan erkölcstelenséggel vádolták. Elneveztek róla egy olyan politikai irányzatot, a „machiavellizmust”, amelyben a cél szentesíti az eszközt és a hatalom megszerzése, illetve megtartása érdekében az erkölcsi szabályokat félre lehet tenni. A kortársak és különösen az utókor gondolkodásmódjában Machiavelli gyakorta ördögi tulajdonságokkal lett felruházva, és nemegyszer történelmi csúsztatással Jágóként, Cesare Borgia gonosztetteket sugalmazó tanácsadójaként tüntették fel. A jeles diplomata hatása mégis abban a legnagyobb, hogy az államvezetés művészetével hideg tárgyilagossággal, reális összetevőket mérlegre téve tudott tudományos igénnyel foglalkozni. Ennyiben műve valóban pragmatikus, de szándéka szerint erkölcs nélküli mégsem akart lenni. A munka fejezeteiben az uralom különböző módjait, az azok megszerzéséhez vezető utakat és tartós megőrzésüknek módozatait vizsgálta. Kitért arra, hogy milyen az örökletes fejedelemség, az idegen segítséggel elért uralom, az, amelyet a hódító saját fegyvereivel szerez, és hogyan értékelendő, ha bűn által jutott ahhoz. Machiavellit foglalkoztatta, hogy miért bizonyultak tartósnak a hajdani birodalmak közül egyesek és miért estek szét mások az első csapások alatt. Felmérte a haderő egyes fajtáit és azt is, hogy mire célszerű a fejedelemnek a hadi ügyekben figyelemmel lennie. Sorra vette az uralkodó jellemét feltáró tulajdonságokat, azt, hogy mikor kap dicséretet vagy bírálatot a fejedelem, hogyan legyen bőkezű vagy zsugori, mikor legyen kegyetlen vagy szelíd, hogyan kell megtartania a szavát és végezetül azt, miért szükséges elkerülnie, hogy megvessék vagy gyűlöljék. Külön fejezetet szentelt a védelmi berendezkedéseknek, a főtisztviselők kiválasztásának. Azt állította, hogy el kell kerülni a hízelgőket. Vizsgálandó tétel volt számára az is, hogy milyen szerepe van a szerencsének a politikai életben. Keserűen állapította meg, hogy hogyan veszítették el sorra Itália fejedelmei tartományaik feletti uralmukat, majd művét buzdítással zárta: az idegen uralmat meg kell szüntetni a félszigeten. A tudós diplomata stílusa világossága mellett helyenként cinizmusba hajlik, és így nem egészen véletlenül illetik az erkölcsnélküliség vádjával. Ezt a megállapítást illusztrálni hivatottak az alábbi megjegyzései:

Megjegyzés „A fejedelem (...) mindent el kell, hogy kerüljön, ami gyűlölködővé és megvetetté teheti” (XIX. fejezet). „Semmi sem szerez a fejedelemnek annyi megbecsülést, mint a nagy vállalkozások és a fényes tettek” (XXI. fejezet). „Tanácsadók választása nem a leglényegtelenebb ügye a fejedelemnek, aszerint üt ki jól vagy rosszul, hogy jól megfontolja-e, vagy sem” (XXII. fejezet). „(...) jó, ha az ember bőkezűnek számít (...). Ezzel ellentétben az adakozás, amelyet úgy gyakorolsz, hogy nem számítasz érte semmit” (XVI. fejezet). 144 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása „Mindenki tudja, milyen dicséretre méltó, ha a fejedelem szavatartó és becsületesen él, nem alattomosan. Mégis azt tapasztaljuk napjainkban, hogy a hittel, hűséggel nem sokat törődő fejedelmek, kik értették csellel elbolondítani az emberi kedélyeket, nagy dolgokat cselekedtek, s fölébe kerekedtek azoknak, akik szavatartóan jártak el” (XVIII. fejezet). „(...) az emberek könnyebben megsértik azt, aki megszerettette magát, mint azt, akitől félnek” (XVII. fejezet). Az ancien régime uralmának végén Itália politikai térképe meglehetősen tarka képét mutatta az abszolút és felvilágosult monarchiáknak, illetve a patrícius városköztársaságoknak. Egyes területein még rendi képletek is fennmaradtak. A haladó politikai közvélemény a felvilágosodás eszméinek hatására páholyokban és egyéb szerveződési formák keretei között alakult. A francia hadak megjelenése 1796-97-ben Itália területén is forradalmi változást hozott. Sok helyütt, így például Bolognában visszaálltak a gazdag hagyományokkal rendelkező, de erre az időre függetlenségüket elvesztő kommunák, városköztársaságok. A katonai események és a francia befolyás hatására azonban hamarosan megalakult többek között a Ciszpadán, Ciszalpin és a Liguriai Köztársaság. Ezek a thermidori alkotmányos modellt másolták le szolgaian, míg a bonapartizmus különböző változataihoz (a látszatköztársasághoz, a konzulátushoz, illetve a császársághoz) alakították ki az Olasz Köztársaság, majd az Olasz Királyság berendezkedését. Több területet egyszerűen bekebeleztek Franciaországba, máskor Napóleon kiterjedt rokonsága kapott „önálló királyságot”, mint például Murat marsall Nápolyban. A francia jog erőszakos behatolása modernizációs folyamatokat gerjesztett, a polgárság öntudata és mozgástere növekedett, az itáliai hivatali és katonatiszti elit látóköre európai mértékűvé szélesedett. A szent szövetségi reakció világában Metternich Kelemen herceg (1773-1859) Itáliát pusztán földrajzi fogalommá kívánta lefokozni. Sok olasz territórium vesztette el állami függetlenségét, került például osztrák uralom alá. Máshol a hazai dinasztiát visszahozó restauráció törölte el a francia jogból kölcsönzött, éppen forradalmiságuk miatt gyűlölt modern elemeket. Sokszor még az idegen uralom tárgyi jeleit is felszámolták. Ugyanakkor Itália egyes térségeiben liberális reformmozgalmak is fenn tudtak maradni. Erre a legjobb példa a szárd-piemonti királyság, amely később az olasz egység kovászának bizonyult. Az egyesítés jelszava ezt követően nemzedékeken át forradalmi mozgalmak zászlaján szerepelt. Összeesküvésekkel, államcsínyekkel, forradalmi hadjáratokkal és merényletekkel kísérletezett a carbonarik („a szénégetők”) titkos szervezete, amely tevékenysége álcázására sajátos kódrendszert honosított meg. Szertartásaiban egyfajta sajátos forradalmi misztikát és a keresztény vallás liturgiájából kölcsönzött szövegeket és szertartásokat termelt ki. Meghirdették „a farkas által halálra üldözött bárány bosszúját”. Mozgalmuk hatása Franciaországra is kiterjedt. Közelebb állt a realitáshoz Guiseppe Mazzini (1805-1872) „Ifjú Itália” mozgalma, de ezek a törekvések és a korai forradalmi megmozdulások, mint a nápolyi felkelés 1820-ban, nem vezettek eredményre. 1848-49-ben a párizsi eseményeket követve a félszigeten is forradalmi eseményekre került sor. Köztársaságok alakultak Rómában és Velencében, a Szárd Királyság pedig fegyveresen szállt szembe az osztrák hadsereggel, hogy megteremtse az olasz egységet. Az erőviszonyok hatására azonban a forradalmak elbuktak, a szárd csapatok a Radetzky tábornagy (1766-1858) vezette császári ármádiáktól különböző csatákban sorozatosan vereséget szenvedtek. Piemont mégis sokat megőrzött ezekből a modernizációs teljesítményekből, majd a következő évtizedekben céltudatosan haladt előre az ország egyesítése irányában. 1859-ben francia szövetségesek segítségével megszerezte Lombardiát, 1860-ban Közép-Itália csatlakozott a monarchiához és ugyanebben az évben „a marsalai ezer” Guiseppe Garibaldi (1807-1882) vezetésével elfoglalta Nápolyt és Szicíliát. Garibaldi tevékenysége valóságos forradalmi kalandregény volt. Az egész európai forradalmi mozgalom magáénak vallotta, és legendás alakjáról az olasz haditengerészetben hadihajókat neveztek el. Élete során legalább tíz felkelésben és háborús konfliktusban vett részt, az olasz félsziget csataterei mellett DélAmerikában és Franciaországban is harcolt. Gyakorta került szembe még saját kormányával is radikális és türelmetlen karaktere, valamint rámenős forradalmári hevülete következtében, különösen az 1862-es és 1867-es sikertelen, Róma felszabadításáért indított hadjárata alkalmával. Ilyenkor ismételten visszavonult önkéntes száműzetésbe kedves szigetére, Caprérára, vagy hajóútra indult a világtengereken. Élete végén csak vonakodva fogadta el a neki felkínált nemzeti ajándékot. Nyílt, szélsőséges, irredenta kijelentéseivel azonban nem kevés gondot okozott az olasz kormánynak. Szobra, mintegy az olasz nemzeti egység jelképe, Róma egyik dombján található „Roma o morte!” felirattal. Az 1861 tavaszán létrejött olasz állam alkotmányos monarchia volt, melynek kiépítésében óriási szerepe volt Cavour piemonti miniszterelnöknek (1810-1861). Az olasz egység közigazgatási és jogi kereteinek megteremtése során komoly problémákat okozott a piemonti törvények bevezetése, adaptációja (ahogy a korabeli politikai frazeológiában nevezték, „a piemontizálódás”), az új jogszabályok megteremtése. A közigazgatási apparátus a korábbi szuverén kis államok idején kialakult helyi szervezetek átvételével hihetetlenül felduzzadt. Lassan és gyakorta pontatlanul működött. 1866-ban az osztrákok ellen, a poroszokkal 145 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása szövetségben vívott háború eredményeképpen (a custozzai ütközetben és a lissai tengeri csatában elszenvedett vereségek ellenére) Velence városa és tartománya beépült az olasz egységbe. 1870-ben a nemzetközi helyzet alakulása miatt kivont francia helyőrség távozta után az olasz csapatok elfoglalták Rómát, amely a királyság fővárosa lett. A pápa a Vatikán foglyának nyilvánította magát. Az elkövetkezendő évtizedekben Olaszországban meglehetősen változékonyak voltak a párterőviszonyok, következésképpen instabilak voltak a kormányok. Igen nehezen haladt előre a különböző történelmi sorssal rendelkező tartományok összecsiszolása, különösen a gazdasági tekintetben elmaradott és archaikus társadalmi intézményeket is megőrző déli területek esetében volt ez így. Ugyanakkor az irredenta mozgalom keretében az olaszok a környező államok olaszlakta területeire is igényt formáltak és a Földközi-tengeren is erősíteni kívánták pozícióikat. Megkésve kolonializációs igényekkel is felléptek, de az erre irányuló törekvéseik során megalázó vereségek is érték őket, mint Etiópia esetében, ahol az évezredes múlttal rendelkező keresztény állam meg tudta őrizni függetlenségét (Adua, 1896). Az első világháború során (1915-1918) Olaszország rengeteg véráldozattal ugyan, de jelentősen megnövelte területét. Mivel azonban nem érte el több kitűzött külpolitikai célját, kisemmizettnek érezte magát a többi nagyhatalom árnyékában. Az általános belpolitikai válság talaján szélsőséges mozgalmak nőttek ki. Ilyen volt Benito Mussolini (18831945) mozgalma is. Az uralkodó körök a baloldali veszélytől félve lehetővé tették, hogy Mussolini kisebbségi kormányt alakítson, illetve 1922 októberének végén fasiszta milicistáit Róma ellen vezetve (Marcia su Roma) képletesen is megszerezze a hatalmat. A Duce a monarchia formális fenntartása mellett leépítette az alkotmányos intézményrendszert és autokrata hatalomgyakorlást folytatott. A fasiszta párt (Il Partito Nazionale Fascista) vezető szerve, a közjogi szerephez juttatott fasiszta Nagytanács fontos eleme lett az államgépezetnek. A kormány pozíciói megerősödtek és törvényerejű dekrétumokat is alkothatott. Jellemző volt az olasz fasiszta államra a korporatív szervezet is, amely modellt más európai térségekben is követni igyekeztek jobboldali, radikális beállítottságú politikusok. A munkavállalók, illetve a munkáltatók hivatásrendi szervezeteit ugyanolyan ágazat korporációi fogták össze. Az egész centralizált rendszer élén a korporációügyi minisztérium állt. A munkajog szabályozása a Carta del Lavoróban (munkaalkotmányban) történt meg. 1929 februárjában Mussolini konkordátumot kötött a pápával (ún. lateráni szerződés), amellyel az 1870 óta tartó konfliktust sikerült mind a két fél számára elfogadható módon és hosszú távra rendezni. A korszak belpolitikáját a diktatúrán kívül a latinos stílusú, bombasztikus frázisokkal megfogalmazott szociális demagógia, valamint – a látványos ünnepségek mellett – kétségtelen teljesítmények is jellemezték. Ilyenek voltak a kiemelt állami nagyberuházások (példának okáért a mocsárlecsapolások lebonyolítása és az új városok, lakótelepek emelése), az állami fegyelem megszilárdítása és a szervezett bűnözés elleni fellépés során elért eredmények. A Duce azonban hamarosan délibábos álmokat szőtt az Imperium Romanum helyreállításáról és a gyarmatszerzésről. Ennek eléréséhez fokozott mértékben fejlesztették a légierőt, a haditengerészetet és a szárazföldi erőket. Az átfogó hadi modernizációhoz azonban az ország gazdasági teherbíró képessége a propaganda hangzatos szólamai és a folyamatos katonai díszszemlék ellenére is gyengének bizonyult. Mussolini nemzetközi konfliktusokba bonyolódott, mint például a spanyol polgárháború. Az évek során egyre inkább alárendelt szerepbe került szövetségesével, a Harmadik Birodalommal szemben. 1940 és 1943 között az olasz szárazföldi és tengeri haderő vereségek sorát szenvedte el. A fasizmus a szövetségesek partraszállása nyomán 1943 nyarán összeomlott. A felemás fegyverszüneti kísérlet után Olaszország évekre hadszíntérré változott. Az elvesztett világháború után, 1946-ban népszavazás eredményeként Olaszország köztársaság lett, amelynek 1947-ben megalkotott alkotmánya egy polgári parlamentáris államrendszert kívánt megteremteni. A törvényhozás a képviselőházból és a szenátusból állt, az államfő pedig a köztársasági elnök lett. Az adminisztratív centralizmus hagyományaival szemben egy olyan új regionalizmus indult el, amely napjainkra vett fokozott lendületet. A politikai paletta azonban igen szélsőséges volt, a különböző pártkoalíciók gyorsan alakultak és bomlottak fel. Gyakori volt a kormányválság is. Az ezredfordulóra – nem utolsósorban korrupciós botrányai következtében – az olasz politikai elit hitelét veszítette, szélsőséges, sokszor a terrorcselekményeket alkalmazó erők jelentek meg, és a szervezett bűnözés behatolt a politikába. Az elindult regionális fejlődés nem tudta felszámolni az Észak és a Dél között fennálló ellentéteket, ezért az alig több mint százéves olasz egységet szeparatista törekvések gyengítették. A gazdasági eredmények ellenére, amelyek sokban köszönhetők az európai integrációba való olasz bekapcsolódásnak, az államügyek intézése sokszor igen kusza és hírhedetten bürokratikus lett. Az itáliai félszigeten az egység előtti kis államokban a jogtudó értelmiség olyan teljesítményeket tudott felmutatni a virágzó középkorban, majd az újkor évszázadaiban, amelyek az egyetemes jogi kultúra maradandó értékeinek bizonyultak és egyben annak építőköveit is jelentették. A fenti megállapítással kapcsolatban elsősorban a hűbéri jog kidolgozására lehet hivatkozni. Emellett a katolikus egyházjog rendszerének felépítése gyakorolt igen nagy hatást, és nem utolsósorban a római jog felélesztése járt nagy jelentőségű következményekkel az egyetemes jogfejlődésre nézve. A modern államelmélet számos alapvető kategóriája és szempontja megformálásának előmunkálatai valósultak meg az itáliai térségben. Ennek a joghistóriai 146 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása jelenségnek a keretében nem utolsósorban az itáliai gazdaság virágzása során képződött kereskedelmi jog teljesítményei említhetők még meg. A felsorolt jogi területeket a korábbi fejezetekben már bemutattuk. A jogfejlődés elemei egymást is befolyásolva alakították az itáliai jogi kultúrát. A modern európai jogfejlődés a virágzó középkori „indító hatás” mellett a reneszánsz idején, majd a későbbi periódusokban is jelentős impulzusokat kapott az európai ranggal bíró itáliai jogtudománytól, az itáliai jogtudósok eredményeitől vagy a politikai filozófia kiemelkedő képviselőinek nagy gondolataitól. Így Toma Campanella (1568-1639), aki utópisztikus művében a napállamról szólva új gondolatokat fogalmazott meg, és akiben igen nagymértékben keveredett a régi és az új. A dominikánus szerzetes, aki Machiavelli nemzeti állameszméjével szemben a pápa világuralmát védelmezte, filozófiai és vallási írásai miatt évtizedekig volt börtönben és kínpadra is vonták, Franciaországban viszont Richelieu kegyét élvezte. A felvilágosodás századában a büntetőjog-tudomány terén fejtett ki óriási hatást már fiatalon Cesare Beccaria (1738-1794). A kor szakembereinek valóságos bibliájává vált „A bűnökről és a büntetésekről” című munka. Az 1764-ben megjelent munka óriási sikert ért el a felvilágosult körökben, több mint öt tucat kiadásban jelent meg szinte minden jelentősebb európai nyelven. Másrészt viszont az egyház az Index librorum prohibitorumba a hívők számára tiltott olvasmányként vette fel, és a 20. század közepéig ott is maradt. Beccaria felvilágosult elveken alapuló művében világos stílusban érvel a középkori büntetőgyakorlat ellen, megteremtve a modern büntetőjog alapvető elveit. Követelte a bűncselekmények határozott törvényi megfogalmazását, elvetette a halálbüntetést, a kínvallatást és a titkos eljárásokat. Az alábbiakban pár alapvető állítását idézzük.

Megjegyzés „A titkos vád a szokás által szentesített nyilvánvaló visszaélés, amelyet számos államban szükségessé tesz az alkotmány gyengesége.” (IX. Titkos vádak.) „A kínvallatás alkalmazásából adódik szükségszerűen az a furcsa következmény, hogy az ártatlan kedvezőtlenebb helyzetbe kerül a bűnösnél. Mert ha mindkettőt kínvallatásnak vetik alá, az első ellen minden összefog, mivel vagy bevallja a bűncselekmény elkövetését és elítélik, vagy ártatlannak ítélik, s ekkor meg nem érdemelt kínt szenvedett el. A bűnös viszont kedvezőbb helyzetben van; mert ha ellen tudott állni a kínzásoknak, felmentik mint ártatlant, és így a súlyosabb büntetés helyett enyhébbet szenvedett el. Tehát az ártatlan csak veszíthet, a bűnös csak nyerhet.” (XIII. A kínvallatásról.) „Ahhoz, hogy a büntetés elérje célját, elegendő, ha a rossz, amit a büntetés jelent, nagyobb annál a jónál, ami a bűncselekménytől származhatik; a rossznak ebbe a többletébe be kell számítani a büntetés elkerülhetetlenségét és a bűncselekményből származó előny elvesztését is. Ami ennél több, az felesleges, tehát önkényes (...). A legkegyetlenebb büntetések országai és korszakai mindig a legvéresebb és legembertelenebb cselekedetek országai és korszakai voltak (...)” (XV. A büntetések enyhesége.) „A halálbüntetés tehát nem jog, és bebizonyítottam, hogy jog nem lehet; nem más az, mint az állam háborúja egy polgára ellen, mert annak megsemmisítését szükségesnek és célszerűnek tartja; ha azonban bebizonyítom, hogy a halálbüntetés se nem célszerű, se nem szükséges, akkor megnyertem az emberiség ügyét.” (XVI. A halálbüntetésről.) „Láttuk, mi a bűncselekmények helyes mértéke, vagyis, hogy mi a társadalomnak okozott kár.” (XXIV. A bűncselekmények mértéke.) Ugyancsak nagy hatású volt Gaetano Filangieri (1752-1788) torzóban maradt, nagy, szisztematikus munkája. Gyakorlati kodifikációs munkálat eredménye volt a Habsburg Lipót nagyherceg uralkodása idején keletkezett 1786-os, felvilágosult jogpolitikai megfontolásokat intézményesítő toscanai büntető törvénykönyv, amelynek hatása az egész európai jogfejlődésre kisugárzott. A modern olasz jogfejlődés számos kiváló kodifikátort és jogtudóst termelt ki. A jogi kultúrtörténet szempontjából is jelentős szerepet kapott Cesare Lombroso (18361909) 1876-ban megjelent, „A bűnöző ember” című műve, amelyben a szerző megállapította, hogy az emberek egyes csoportjai jól felismerhető testi-lelki rendellenességekkel (stigmákkal) rendelkeznek, ezek a rendellenességek pedig alapját képezik a „született bűnözők” társadalomellenes magatartásának. Lombroso ezzel a kétségtelenül eredeti nézetével azonnal viták kereszttüzébe került, és az úgynevezett kriminálantropológiai iskolát alapozta meg. A magánjog területén az 1865-ben hatályba léptetett Codice Civile az egységmozgalom sodrában született. Azért vehette könnyen alapul a francia magánjogi kódexet, mert Itália jogászai már régóta magukévá tették a nagyobb latin testvér államképét és jogi kultúráját. A szabályozást követően azonban az olasz magánjogtudomány egyre inkább a német, majd a svájci előképeket követte. Hosszas kodifikációs munkálat után 1942-ben új Codice Civile készült el, a korábbi gyökerek mellett a már említett 147 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása forrásokból is merítve. A törvény minőségét bizonyítja, hogy túlélte a II. világháborút követő rendszerváltozást is.

9. 20. A német térség állam- és jogtörténetének alapvonalai A birodalommá szerveződés és a cím feltámasztása (Sacrum Romanum Imperium) I. Ottó nevéhez fűződik, és a külső támadások, sajátos módon éppen a magyarok rohamai elhárításának igényével kapcsolódik össze. A 962ban újjáteremtett császári hatalom azonban olyan birodalmi területre terjedt ki, amelynek geográfiai meghatározottsága az idők folyamán jelentősen változott. A történelmi fejlődési pálya kezdetén a Keleti Frank Birodalom nyugati határai mélyen francia nyelvterületen húzódtak. A megerősödő francia állam évszázados törekvései hatására ezek a térségek francia uralom alá kerültek. A határok kérdése többszöri, történelmileg tragikus váltakozás után végül is csak a 20. század közepére jutott nyugvópontra. A birodalom részeként szereplő németalföldi és svájci területek de facto már évszázadokkal korábban, de iure 1648-ban kiváltak a birodalomból. Az Itáliába irányuló hadjáratok bázisát jelentő észak-olasz (birodalmi területnek számító) területek sem kapcsolódtak szervesen és tartósan a birodalom német rétegeihez, sőt a 15. század végétől a birodalom a német magra szűkült le. Ez a változás nevében is tükröződött, hiszen ekkortól már sokkal inkább a Német Nemzet Szent Római Birodalmaként emlegették. A keleti határokat a középkori „Drang nach Osten”, a keletre irányuló hódító törekvések igyekeztek szívós erőfeszítéssel kiszélesíteni. Számos itt elhelyezkedő térség (tartomány) azonban mégsem került be a birodalomba, noha a Reich, a birodalom részét képező államhoz tartoztak. Így volt ez Poroszország keleti szerzeményeivel és Ausztria esetében például Galíciával. A keleti határokat a német térségben két világháború eredményeként nyugatabbra tolták az események. Északon a Dániával perszonálunióban lévő Holstein és Schleswig hercegség közül csak az előbbi tartozott a birodalomhoz. Az 1806-ig terjedő államfejlődés ezek között az ilyen módon körülhatárolható történeti karakterrel is bíró geográfiai keretek között zajlott. A Sacrum Romanum Imperium alkotmányos szervezete a kialakulást követően az évszázadok során igen hosszú fejlődésen ment keresztül. Ennek a struktúrának központi eleme volt a császár (illetve német király). A testületi szervek között a Birodalmi Gyűlés, az Udvari Tanács különböző alakzatai voltak a legjelentősebbek, de kitüntető figyelmet érdemel a birodalmi szintű bíráskodás legjelentősebb szerve, a római jog németországi recepciójában jelentős szerepet játszó Reichskammergerichtshof, a Birodalmi Kamarai Bíróság is. A birodalom alkotmányos szervezetét ezeknek a szerveknek alapvető bemutatásával, egymáshoz való, természetesen nem változatlan viszonyának vázolásával lehet megismerni. A birodalom közjogi fókuszban elhelyezkedő uralkodója (a császár, illetve a király) választás útján került a trónjára. Az örökletes monarchia megteremtésére irányuló, összességében erőtlen törekvéseket ugyanis nem kísérte siker. A birodalom politikai potenciáját jelentő nagyjai eleinte az uralkodó nemzetségére tekintettel választották ki az utódot, gyakorta annak fiát. Állandóságot jelentett az is, ha az uralkodó még életében német királlyá tudta megválasztatni a fiát. A választási eljárás a 13-14. század fordulójától egységesült. Az aktív választásban résztvevők köre véglegesen a német Aranybullában (1356) korlátozódott a hét választófejedelemre. Ezek közül mind az egyháziak, mind a világiak egyben birodalmi méltóságokat is viseltek (amelyek azonban sokszor már meglehetősen kiüresedve egyre inkább névlegesek voltak). A mainzi érsek volt a német birodalomrész, a kölni érsek az itáliai, a trieri érsek a burgund terület kancellárja. A világiak közül, az eredetileg az udvartartáshoz kapcsolódó méltóságokból a rajnai palotagróf az étekfogói, a cseh király a pohárnoki, a szász herceg a főmarsalli, a brandenburgi őrgróf a kamarási tisztséget töltötte be. A tradíció által kiformált közjogi szabályok szerint a megválasztott német király csak akkor lett német-római császárrá, ha a pápa megkoronázta. Ezért rendszeressé váltak a költséges, veszélyekkel járó és nem mindig biztos kimenetelű hadjáratok az Itáliai-félszigetre. Otthon eközben a központi hatalmat a tartományurak jelentősen csorbították. Különben is a korabeli mondás szerint Itália olyan oroszlánbarlang, ahova sok nyom vezet be, de kevés vezet ki. A pápaság és császárság viszonya mindig feszültségektől volt terhes, és az invesztitúraharc idején nyílt összecsapásokban nyilvánult meg. Teóriává átváltoztatott, erősen „ideologikus” megjelenését az ún. „két kard”-elméletben találjuk meg. A pápaság által képviselt „két kard”-elmélet (szubordináló, alárendelő változat) szerint a két univerzális hatalmat két, Istentől adományozott kard jeleníti meg: a világi és az egyházi. Isten mindkettőt a pápának adta át, aki a világi kardot továbbadta a császárnak. A koordinációs (mellérendelő) „két kard”-elmélet, vagyis a világi, császárpárti értelmezése szerint Isten ugyan az egyházi kardot a pápának adta, a világit azonban közvetlenül a császárnak juttatta, aki politikai egyenjogúsága ellenére bizonyos protokolláris kötelezettségekkel tartozott a pápának, mint például találkozásukkor lovának zablán való vezetése és kengyelének tartása. Ezzel a hatalom jogi jellege kultúrtörténeti karaktert is kapott,


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása függőségi viszonyt szimbolizált. A német törekvéseket jelzi, hogy Bajor Lajos alatt a Constitutio Licet Iuris (1338) rögzítette, hogy a német királyválasztás nem igényel pápai megerősítést, sőt a megválasztott uralkodó már császárnak tekinthető. Ha az utóbbi törekvést nem is sikerült realizálni, az Aranybulla 1356-ban már csak arról beszélt, hogy a német királynak császárrá kell lennie. Az utolsó római császár koronázására 1452-ben, III. Frigyes (német királyként IV. Frigyes) személyében került sor. A császárság és a választófejedelmek közötti kompromisszumot tartalmazta a megválasztási eljárást rögzítő, az európai jogtörténetben kitüntetett szerepet játszó német Aranybulla, amelyet 1356-ban bocsátottak ki. A német alkotmánytörténet alapdokumentuma a jövőre nézve meghatározta az uralkodó utódlását, és a hét választófejedelem jogait is véglegesen rögzítette. Az uralkodóválasztás összehívása és vezetése a mainzi érsek joga volt, aki egyben az utolsó, sokszor döntő szavazatot is leadta. A többséggel történő megválasztás azonos értékű volt az egyhangúsággal, a negatív hatásokat magában hordozó kettős választás pedig a megkívánt fele részt meghaladó jelenlét miatt kizárt volt. Választófejedelem is választható lett. A választófejedelmek uralmi területeit (tartományait), éppen azért, hogy a vitákat a szavazati jogosultság körül elkerüljék, nem lehetett megosztani. A választófejedelmek különjogai, amelyeket ebben a dokumentumban rögzítettek véglegesen, kiemelték őket a többi fejedelem közül, akik (akár okirathamisítással is, mint 1358-1359-ben a Habsburgok) szívósan igyekeztek ezt a kedvező helyzetet szinte minden áron elérni. Az első világi választófejedelemnek a cseh király minősült, a német Aranybulla rendelkezései között jellemző módon a római pápa esetleges befolyásáról viszont nem volt szó. A német választófejedelmek szinte már misztikusnak tűnhető hetes száma a 17-19. században ismételten módosult. 1623 és 1648 között a rajnai palotagróf választófejedelmi állása szünetelt, a harmincéves háború számára katasztrofális alakulása következtében; 1623-ban átszállott a bajor hercegre, majd a békekötéskor feléledt (nyolcadik hely). 1692-ben a braunschweig-lüneburgi dinasztia hannoveri ága kapott rangemelést (kilencedik hely). Különböző jogviták után az 1803-as birodalmi deputáció határozata nyomán, a végrehajtott világivá alakítások, a szekularizációk következtében (Köln, Mainz, Trier státusa megszűnt), új választófejedelemség lett Salzburg, Württemberg, Baden és Hessen-Kassel. A birodalom végóráira tízre emelkedett a választófejedelmek száma. Ennek azonban politikai jelentősége a francia impérium meghatározó szerepe miatt a német térség számára már egyáltalán nem volt, hiszen az utolsó összetételben császárválasztásra nem került sor. A Német Nemzet Szent Római Birodalomának nyugalmát, belső békéjét gyakorta zavarták meg az évszázadakon át szokásos, kisebb-nagyobb kiterjedésű magánháborúk mellett (amelyek ellen az országos békék és az örökös országos béke nem sok eredménnyel lépett fel) a polgárháborúk, a kettős választások, a dinasztiaváltások. A középkor folyamán legalább egy tucat ellenkirályt találunk, IV. Henrik ellen többen is felléptek. A 10-13. század nagy dinasztiái (az Ottók, a száli dinasztia, a Staufok) után 1254-1273 között az ún. nagy interregnum zűrzavaros időszaka következett. A 14-15. század változásai után (Habsburg-, Nassau-, Wittelsbach-, Luxemburg-házbeli uralkodók) a Habsburg-dinasztia szerezte meg (egy rövid megszakítással) az egyre kevesebb tényleges hatalmat, de az európai politikai közvélemény szemében legfényesebb világi címet jelentő, és egyben a Habsburgok „házi hatalmának” saját tartományaikban sok tekintetben biztos hátvédet nyújtó, fényes császári méltóságot. A német-római császár jogosítványai az aktuális nagypolitikai történéseknek megfelelően természetesen a birodalom évszázadai során eltérő tartalommal bírtak. A hadügyi jogosítványok, a közrend fenntartására irányuló parancskiadási jogok, a birodalmi egyház feletti jog, a birodalmi javakkal (regáliákkal) való rendelkezés, a birodalmi miniszteriálisokkal kapcsolatos jogosítványok, azok a jogok, amelyek a törvényhozásban, a Birodalmi Gyűlésben illették meg az uralkodót, a hűbéri rendszerben elfoglalt jogosítványai és bíráskodási hatásköre időről időre módosult. A császári méltóság a koronázási, az udvari ceremóniákban is megjelent, az uralkodó kincsestárában koronaékszerek díszelegtek, és bonyolult, tradicionális veretű nyelven fogalmazott volt az a cím, amelyet a német-római császár joggal igényelhetett magának. A térség államhatalmát koncentráltan szimbolizálta a német király esetében az egyfejű sas, amely a német-római császár vonatkozásában kétfejű sasmadárrá alakult át. A már a fantázia területére tévedő német heraldika azután háromfejű sast rendelt majdani címerállatként a 15. század végén annak a német uralkodónak, aki új tartományokat hódított meg a birodalom számára, esetleg magát a Szentföldet és Jeruzsálem városát szerzi vissza. A birodalom szervezetében szerepet kapó testületi szervek közül a Birodalmi Gyűlés kialakulása során a birodalom főrendjei, a birodalmi hűbéresek (az egyháziak és a világiak) azon jogát találjuk, hogy részt vesznek az udvari gyűléseken és a központi döntés kialakításában közreműködhetnek. A birodalmi udvari gyűlésen, amelyet a 15. századtól Birodalmi Gyűlésnek neveznek, a részvétel és a szavazás jogát összefoglalóan birodalmi rendiségként jelölték meg. Azonban különösen az egyébként birodalomközvetlen lovagoknak kellett küzdelmet folytatniuk azért, hogy testületeik birodalmi rendiséget érjenek el, amit a 15. században sikerült realizálniuk. Az ötvenegyre felmenő számú birodalmi város birodalmi rendiségét a nagy interregnum után ismerték el. Az 149 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása Aranybulla értelmében a választás után az első gyűlést Nürnbergben kellett összehívni, a Birodalmi Gyűléseket kivétel nélkül birodalmi városokban tartották (és ezek sorában igen gyakran Regensburgban, Augsburgban, Nürnbergben, illetve Wormsban és Speyer városában). Megállapítható, hogy a Birodalmi Gyűlések szervezete a 15. században stabilizálódott, vagyis meghatározott, minden esetre azonban pontosan körül nem határolt, meg nem jelölt hatásköreit, kompetenciáit rendezett eljárásban tárgyalta és gyakorolta. A 16-18. században az összetétele a következő volt: I. A választófejedelmi kollégium: azaz szabályosan a hét választófejedelem, később növekvő számban. II. A fejedelmi kollégium: azaz kettőszáznégy birodalmi rendiséggel felruházott személy. Ezen belül az a. Egyháziak csoportja: Hetvenhat egyházi birodalmi rend, személyes szavazati joggal huszonöt püspök, nyolc apát, két lovagrend képviselője. Negyvenegy főpap összesen két kollektív szavazattal (elosztva egy rajnai és egy sváb csoportra, köztük apátnők is); b. Világiak csoportja: Itt százhuszonnyolc világi birodalmi rend, személyes szavazati joggal huszonkilenc fejedelem, kilencvenkilenc gróf és báró (négy: a vesztfáliai, a wettrauer, a frank, a sváb grófi csoportban) kuriális szavazattal. III.

Városi kollégium: Ötvenegy birodalmi város (tizennégy a rajnai, harminchét a sváb városi csoportban).

A Birodalmi Gyűlés tanácskozásait az uralkodó hívta össze valamelyik birodalmi városban. A birodalmi határozat létrejöttéhez a három kollégium konszenzusához kapcsolódó császári hozzájárulás kellett, a személyes (virilis) szavazatok mellett a kollektív vótumok (kuriális szavazat) egy-egy szavazatot értek. A kúriákon belül a szótöbbség elve érvényesült, a tárgyalásokat a császár előterjesztései, javaslatai (propozíciói) után a mainzi érsek vezette. Először a választófejedelmi, majd a fejedelmi kollégium döntött, az ügy így került a városokhoz. A császár vagy szentesített, vagy az adott ügyet újabb tárgyalásokra visszautalta a rendekhez. Vallási ügyekben ezt a komplikált eljárást katolikus és protestáns rendek szerinti külön tanácskozás (itio in partes) bonyolította. 1648 után az ilyen ügyekben a két fél megegyezése hozta a döntést. Adott birodalmi gyűlés lezárásaként a határozatokat a recessus imperii foglalta össze. 1663-tól a Birodalmi Gyűlés, melyben egy követ egyszerre több megbízót is képviselhetett, Regensburgban permanensen ülésezett a birodalom végéig. A Birodalmi Gyűlés hatásköre elvileg korlátlan volt, de végül is igen kevéssé bizonyult hatékonynak, mert érvényesült az elv, hogy általában új jogot teremteni nem lehetséges, csak a fennálló jog állapítható meg és fogalmazható meg újonnan. Az eljárás bonyolultsága megnehezítette a kötelező határozatok létrejöttét, amelyeket azután az egyes hatalmas birodalmi rendek vonakodva hajtottak végre, gyakran előfordult, hogy figyelemre sem méltatták. A többi, a birodalom szervezetében szerepet kapó kollegiális, testületi szerv között a kormányzati funkciókban közreműködő Udvari Tanácsról meg kell állapítanunk, hogy sohasem alakult át a birodalom valódi, megfelelő hatáskörökkel rendelkező kormányává. Sokkal jelentősebb szerepe volt viszont egy másik kollegiális szervnek, az állandó Birodalmi Kamarai Bíróságnak. Ez a bíróság a korábbi udvari bíróságoktól eltérően már csak korlátozottan függött a császártól. Az ülnököket (assessorokat) a császár a birodalmi rendekkel egyetértésben nevezte ki, a szabályok szerint felerészben jogvégzetteknek és felerészben nemeseknek kellett lenniük, végül azonban a fejlődés úgy alakult, hogy az utóbbiaktól is megkövetelték a jogi végzettséget. A bíróság eleinte Speyerben, majd 1693-tól Wetzlarban működött, ahol gyakornokként Goethe is bekapcsolódott egy időre a munkájába, miközben az olvasóközönséget az évtizedekig elhúzódó perekről tudósította. Elsőfokon a birodalomközvetlenek ügyeit tárgyalták, ez a szerv volt polgári ügyekben a legfelső fellebbezési fórum. Működését azonban különböző privilégiumok bénították (privilegium de non appellando, vagyis az, hogy aki ezt a kiváltságot megszerezte, annak tartományi bíróságaitól nem lehetett a Birodalmi Kamarai Bírósághoz fellebbezni), és a bécsi Birodalmi Udvari Bírósággal versengve ítélkezett. Eljárása szorosan a kánonjogi per nyomán alakult ki. A feleknek ugyan kedvező lehetőségeket hozott a tények előadására és bizonyítékokra, azonban igen komplikált volt, vontatott és költséges, úgyhogy az ügyek gyakran évtizedekig tartottak, sőt azokat, mivel a bíróságon kevés volt az ülnök, gyakran egyáltalán nem fejezték be. A bíróság a birodalmi írott jog, a virágzó középkorban interpretált római jog (ún. császári jog), a kánonjog és a Libri Feudorum alapján ítélkezett, de természetesen ezenkívül a tartományi írott és szokásjogot is figyelembe vette. Ez utóbbit a perbeli feleknek maguknak kellett bizonyítaniuk, míg az előbbi elemeket (mint közönséges jogot) a római jogon iskolázott jogászok hivatalból vették figyelembe. Az előbbi körülmény nem kis mértékben egyengette a római jog recepciójának németországi útját.


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása A 16. századtól kezdve, az újkor évszázadaiban azonban Európa nyugati területein az új gazdasági nekilendülés folyamataira alapozva, a központosított monarchiákra építve fokozatosan kiépült a modern állam, az abszolutizmus hatalmi gépezetével korszerűsítve az állandó hadsereget, a szakszerű és fegyelmezett államgépezetet, illetve a racionalizálódó jogszolgáltatást. Ez az állam mindezek következtében egyre hatékonyabb lett, dinamikusan tudott fellépni Európa hadszínterein, az óceánok hajózási útvonalain és a távoli, meghódítandó gyarmatokon. Ez a folyamat megfelelő hatalmi ideológiákkal (például a szuverenitáselmélettel) függött össze, és kapcsolódott egy igen aktív gazdaságpolitikához, a merkantilizmushoz. Ezen túl megjelent a polgárokhoz való viszonyában gyámkodásként, beleszólásként terjeszkedő rendészetben is. A rendiség során felszabdalt államgépezet nehezen tudott ellenállni ezeknek a modernizáló, központosító elképzeléseknek. A 1516. század fordulójától kezdve Európa sorsát nagymértékben határozta meg, hogy egy-egy földrajzi hatalmi térség ebbe a megújulási folyamatba hogyan tudott bekapcsolódni, milyen hatalompolitikai, szervezeti és egyben ideológiai fejlődést tudott produkálni. Ez volt azonban az a pont, ahol a német térség (a birodalom és a legtöbb tartomány) egyre reménytelenebbül lemaradt, ugyanis itt ezek a modernizációs részfolyamatok nem az egész állami térségben (a birodalom egészében) valósultak meg, hanem tartományi keretek közé szorultak. A német térség államéletének vizsgálata egészen 1866-ig, illetve 1871-ig szembeszökően mutatja az egység hiányának és a széttagolódásnak a problematikáját. E bénultság gyökereit, amelyek szerteágazóak és évszázadokra visszanyúlnak, az egész birodalmi szerkezetben kell keresnünk. Ahogyan már említettük, ezek igen jellegzetesek az olyan központosított monarchiákkal szemben, mint amilyen Franciaország és Anglia volt. Említett országokban ugyanis a királyság hatalma szilárd volt, az uralkodók az elsőszülöttség (a primogenitura) alapján örökölték a trónt. Minden hűbérest erős kötelék kötötte az uralkodóhoz mint főhűbérúrhoz, vagyis létezett egy általános hűbéreskü és a hűbéri láncolat nem bomlott fel. A királyi jogok érvényesültek, és az erős központi bíráskodás és a helyi közigazgatás irányítása is a király kezében összpontosult. Ezzel a fentiekben tömörített és a megfelelő államoknál részletezendő helyzettel szemben a német államtörténetből kitűnik, hogy itt évszázadok során ellentétes folyamatról volt szó. A császári hatalom kiüresedett, a súlypont a tartományokra helyeződött át. Mindez számos okkal magyarázható. Dacára annak, hogy ilyen irányú elszórt kísérletek történtek, a monarchia nem volt örökletes, hanem az uralkodói pozíciót választás útján töltötték be. A választófejedelmek jól meggondolták, hogy egy-egy erős fejedelmet trónra emeljenek. Önös érdekekből váltogatták a dinasztiákat, feltételhez kötötték a megválasztást, és ennek során a jelölt mind többet feladott majdani császári hatásköréből (választási kapituláció). Az uralkodók ennek ellensúlyozására megválaszthatták ugyan utódjukat, azonban a választófejedelmek jogállása, kiegészülve az ellenállási joggal egyre erősebbé vált. A politikai struktúrát megalapozó hűbériség tekintetében a német térségben a hadipajzs-rendszer érvényesült, ahogy arra a középkori állammodelleknék már utaltunk. A hadipajzs eredetileg a katonai vezényletet, a vazallusok fegyverbe szólításának és vezetésének a jogát jelentette. Később arra utalt, hogy a hűbéres a hűbéri láncolatban meghatározott tulajdonsággal bír. Az első hadipajzs a királyé volt, aki hűbért csak adhatott, de nem kaphatott. A második pajzs az egyházi, a harmadik a világi fejedelmeket illette meg. A negyedik a grófok és a bárók pajzsa volt, az ötödikben a közönséges nemesek, a hatodikban a miniszteriálisok, az utolsóban, a hetedikben az egypajzsos nemesek foglaltak helyet. Ők már nem adhattak, csak kaphattak hűbért, mivel érvényesült az a jogelv, hogy csupán magasabb hadipajzshoz tartozótól fogadható el hűbér (Both Ödön). A hűbéri láncolat így megszakadt („a hűbéresem hűbérese nem az én hűbéresem” elv), amit aztán a meglehetősen gyakori belháborúk realizáltak is. Ezzel ellentétes szisztéma érvényesült Angliában és Franciaországban, ahol a király ellen forduló hűbérúr vazallusának nem kellett engedelmeskednie, és itt ez is a központi hatalom megerősödését támogatta. A német birodalomban az ún. adománykényszer is akadályt állított az uralkodóval szemben, hiszen köteles volt a rá visszaháramlott hűbérbirtokot meghatározott időn, egy éven és egy napon belül újra eladományozni, így saját territóriumát növelni alig volt reális lehetősége. A jogalkotás terén a törvényhozás és egyben a nagyterjedelmű rendtartások kiadásában a középkor végére és az újkor elejére a súlypont a tartományokra tevődött át. A regáliák, (gazdasági értékű jogok) körébe tartozó jogosítványok (bánya, pénzverés, vámok stb.) is fokozott mértékben ugyanerre a sorsra jutottak, ahogy azokat egy-egy választási engedmény után a császár elveszítette, a tartományurak ennek arányában magukhoz vonták. A birodalmi szintű, központi bíráskodás ítélkezése alól az igazságszolgáltatást a tartományi fejedelmek területükön privilégiumok sorával korlátozottan vagy korlátozás nélkül el tudták vonni. A privilegium de non evocando értelmében a tartományfejedelem alattvalóját első fokon csak a tartomány bírósága elé lehetett idézni, a privilegium de non appellando szerint pedig fellebbezni is csak a tartomány felsőbíróságaihoz lehetett. Ez utóbbi egyik változata némileg korlátozott volt, az igazságszolgáltatás megtagadása esetén engedélyezte a birodalmi változatot. Fokozatosan kialakult azonban korlátozás nélküli formája is. A Német Nemzet Szent Római Birodalmában a dinasztiaváltások és a helyét rendszeresen változtató az „utazó” udvar miatt állandó centrum (bizonyos tekintetben a 14. századtól Prága, majd Bécs) csak viszonylag későn alakult ki, ellentétben különösen a francia monarchiával. A központosítás az angol és a francia térségben tehát a fentiek szerint igen feszes állami kereteket teremtett, a németeknél a császári központ elhalványulásával a fejedelmek váltak a partikularitáson


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása belül a részközpontosítás kristályosodási pontjaivá. A fent összehasonlított térségek jelentős különbségeket mutatnak az egyházhoz való viszonyukban is: ugyanis míg az avignoni fogság a francia monarchiát erősítette, míg a nemzeti, anglikán egyház biztos kulcspozíciókat kölcsönzött az angol királynak, addig a német-római térség az invesztitúraharc idején rengeteg energiát ölt a pápasággal folytatott évszázados küzdelmébe, 1517 után pedig a reformáció megosztó hatása is fokozta a német széttagoltságot. A vallási konfliktusok egyúttal ismételten birodalmi nagypolitikai problémákat okozhattak. Az invesztitúraharc hatásai mellett a 15. században a csehországi huszitizmus jelentett nem kis gondot a birodalom politikai vezetésének, mindezek hatása mégis messze elmaradt a 16-17. század vallási mozgalmainak következményeitől és azok közjogi hatásaitól. A német szellemi-hatalmi viszonyok felhalmozódott robbanóanyagát begyújtó szikra Martin Luther 1517. október 31-i fellépése volt, amikor a hagyomány szerint, a wittenbergi várkápolna kapujára kiszögezte a kilencvenöt nagy jelentőségű tételét megfogalmazó iratot. A következő évtizedekben a belső háborúk és a parasztháború során szinte minden politikai erő vallási szempontból is megnyilatkozott, a katolikusok és a (további csoportokra szakadó) protestánsok közötti küzdelem a császár és a választófejedelmek, a lovagok és nem utolsó sorban a polgárok, illetve parasztok fegyveres harcává is vált. A patthelyzetet, amelyben természetesen a központi hatalom tovább gyengült, az 1555. évi augsburgi, majd a westfaliai béke (1648) szabályozta. A nemzeti keretek kimunkálatlansága a 19-20. századig terjedő problémákat eredményezett a német nép egységét és európai szerepfelfogását illetően, így végső soron nem kis mértékben meghatározó szerepe volt nemzetközi és világméretű konfliktusokban is. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan rögzítenünk kell azt a tényt is, amire egyébként számos helyen teszünk majd utalást, hogy a birodalom gyengeségét mindig a tartományok megerősödése kísérte. A tartományuraság előzménye az, hogy regionális hatalmasságok már a germán időkben voltak (princeps), és a frank időszak, valamint a feudalizmus virágkora idején a grófok, őrgrófok, hercegek hatalmát lehetne megemlíteni. Ezek azonban nem annyira terület feletti hatalomnak, hanem személyek feletti uralomnak voltak tekinthetők, és egyik formájuk a törzsi hercegség volt. A tartományuraság fogalma a 12. századtól kristályosodott ki territóriumok feletti uralomként, ahol a birodalmi rendek (birodalmi lovagok) államhatalomhoz hasonló uralmat gyakoroltak a birodalom megfelelő részében. A nehezen kezelhető személyi elvet a racionális területi (territoriális) elv váltotta fel. Az új hatalmi forma azután egyre inkább a német-római császári hatalom analógiájára értelmezte magát, és adott esetben teljes öntudattal így fogalmazott: „Dux Cliviae imperator est in ducato suo”, azaz a klevei herceg a maga territóriumában, hercegségében császárnak tekintendő. A német tartományurak hatalmi-jogi helyzetét a császárral szemben két nevezetes birodalmi törvény szilárdította meg, amelyet II. Hohenstaufen Frigyes császár bocsátott ki az egyházi fejedelmek javára (Confoederatio cum pricipibus ecclesiasticis, 1220), illetve a világi fejedelmek javára (Statutum in favorem principum, 1232). A választott monarchiaként berendezett birodalomban a fejedelmek folyamatosan a központi hatalom korlátozására törekedtek, ami különösen a német Aranybulla rendelkezéseiben öltött testet. A választófejedelmek országa oszthatatlan volt, a primogenitura alapján öröklődött. Aki ellenük támadott, felségsértést követett el, regáliák sora illette meg őket, és felsőbíróságaik függetlenek voltak a birodalmi bíráskodástól. Korlátokat jelentett ugyan számukra a területi széttagoltság, a beékelődő territóriumok, tartományukban a rendek hatalma, de a rendi hatóságokkal szemben ellensúlyként fokozatosan ki tudták építeni a tartományúri hatóságok rendszerét, tanult jogászokkal betöltve azokat. Növekedtek az adóbevételek, amelyeket azután az egyre jobban felduzzadó államapparátus mellett elsősorban megbízható, korszerű zsoldoshadseregre költöttek. A reformáció a tartományuraknak jelentős hatalomnövekedést hozott, ami elsősorban a ius reformandiban, a tartomány vallásának meghatározásában foglalható össze (1555). A protestáns tartományokban az egyház jogosítványai közül számos hatáskör az uralkodóra szállt, aki meghatározhatta az egyház külső rendjét, és a szekularizációból is tetemes anyagi hasznot húzott. A szuverenitásfogalom elterjedésével ezt a kategóriát (1648) kiterjesztették a tartományurakra is. A birodalmi szinten elmaradt abszolutizmus a tartományok keretei között fokozatosan kiépült. A nagyobb területeken a 18. század folyamán jelentős átalakulás, mondhatni korai modernizációs folyamatok hatottak (így a bajor, porosz, osztrák és szász térségben). Meg kell említenünk, hogy természetesen ebben az időszakban is voltak birodalmi reformkísérletek. Több erőskezű uralkodó megpróbálkozott azzal, hogy a birodalom kereteit szorosabbá tegye, hogy megfékezze az egyre erőteljesebbé váló széttagoltságot, illetőleg az anarchiát. E próbálkozások azonban nem vezettek sikerre. Megbukott a Staufok dinasztiaalapítási kísérlete, mint ahogy megbukott Luxemburgi Károly reálpolitikája is. Ugyanilyen sorsra jutott több kísérlet a 15. század során is. A 15-16. század fordulóján elindult reformok sorozata azonban némi eredményt hozott. Kiemelendő 1495-ben az örökös országos béke bevezetése és a Birodalmi Kamarai Bíróság felállítása (Reichskammergerichtsordnung). Ez utóbbi a római jog németországi recepciójánál jutott jelentős szerephez, amennyiben kimondta, hogy a római jog szubszidiáriusan alkalmazandó. Maradandónak bizonyult eleinte hat, majd később tíz birodalmi kerület kiépítése, melyeket az országos béke, a birodalmi végrehajtás céljaira, valamint katonai feladatok elvégzésére hoztak létre. Mindezekkel szemben a birodalmi adó és az állandóan működő birodalmi kormány intézményesítésére tett kísérletek hatástalanok


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása maradtak. A jog egységesítése azonban, ami a büntetőjogot és a büntetőeljárást illeti, az 1532. évi Constitutio Criminalis Carolinával formailag ugyan szubszidiárius jogként, de tulajdonképpen és nagyjából mégis megvalósult, és tartósan hozzájárult a birodalom egyfajta (büntetőjogi és eljárásjogi) egységének bizonyos minimumához. Eddigi fejtegetéseink nyomán, összességében elmondható, hogy a német területi széttagoltság, hiszen a reformtörekvések már a 16. század elején elakadtak, az újkorban egészen a francia forradalom küszöbéig egyre negatívabb hatást gyakorolt a német térség fejlődésére. Erre az időszakra a kortársak nem is tudták igazából számba venni a szuverének számát. Egy kerek, de tulajdonképpen óvatos becslés szerint azok az év napjainak számával egyeztek meg, egy jóval realistább leltár szerint azonban az igazán törpécske birodalmi lovagi territóriumokat beszámítva ezeknek száma mintegy ezernyolcszázra rúgott. A Rajna mentén egy hegycsúcsról állítólag hat aprócska ország felségterülete volt belátható. A 17-18. században a fejedelmek sokszor árusították ki a német érdeket, szövetkeztek külső hatalmakkal, adták bérbe gyarmati háborúkra hadseregük legénységét, udvartartásukkal a franciákat majmolták és természetesen korlátlan fenségnek deklarálták magukat. Végül is a német térség egységesítése mint történelmi feladat a 19. századra maradt a megkésettségből fakadó torzulásokkal és olyan nemzetközi hatásokkal, amelyek Németországra, és az egész európai államközösségre nézve nem maradtak következmények nélkül. A német térség jogforrásai igen jelentősek az európai, elsősorban a kelet-közép-európai jogi kultúra szempontjából. Ennek során kiemelhetjük a különböző területeken és korszakokban összeállított szokásjogi gyűjtemények szerepét, természetesen az újabb jogfejlődés évszázadaiban az írott jog egyre fokozódó előtérbe kerülése mellett. A jó jog az elődök joga volt, amely régóta fennállt, és megváltoztatása is helyreállításának köntösében jelentkezett. Vitás esetekben becsületes, tisztes kort megélt férfiaknak kell róla tanúbizonyságot tenniük. A szokásjogi gyökerű normák feljegyzésének számos történeti változata mutatható ki. A germán törzsi jogkönyvek a népvándorlás és a germán törzsek államalapítása közötti korszaknak a jogfeljegyzései voltak, amelyekben az utókor számára szinte kibogozhatatlan módon, sajátosan vegyültek a Nyugatrómai Birodalom egyszerűsödő vulgárjogának elemei a hódítók törzsi jogával. A germán törzsi jogok – ahogy a római hagyaték kapcsán már szóltunk erről – törzsenként tagolódva (leges barbarorum) tartalmazták a szokásjogi normákat, míg ha a meghódított romanizált lakosság életviszonyait célozták meg, a leges romanae barbarorum megjelölést viselték. Így a törzsi joganyag megkettőződött. A jogfeljegyzések nyelve egy meglehetősen rontott latin volt. A szisztematikus felépítésnek csak nyomai találhatók meg, de az idő előrehaladása bizonyos strukturális eredményeket hozott. A források általában a tiltott cselekedetek perjogi következményeit írták le, de szankciókat és egyes magánjogi szabályokat is rögzítettek. A Weistumban a feljegyzés során alapvetően változtatást nem hozó jogot teremtettek, a szokásjogot ismerő személyek meghatározott köre nem megalkotta vagy megteremtette, hanem kinyilatkoztatta azt a bíróság kérdésére, és a fennálló jogi állapotra nézve adott iránymutatást. Az uradalmak bírói fórumai előtt jelentek meg a paraszti jogdeklarálások, és ezek még a kora újkorban is gyakorlatban voltak, de ilyen véleményadásra magasabb bíróságok, akár a központi, az udvari bíróság előtt is sor kerülhetett. A fentiek szerint értelmezett szokásjogi joganyag viszonylagos teljességére törekvő feljegyzését, egyben pedig szisztematikus feldolgozását az ún. tükrök jelentették. Ezek azért jelentősek, mert több száz kéziratos példányban maradtak fenn, és évszázadokra meghatározták a német jogfejlődést. A Frankenspiegel és a Schwabenspiegel mellett különösen figyelemre méltó a Sachsenspiegel (Szász tükör). Megalkotója, Eike von Repgow a német jogi gondolkodás kétségtelenül egyik legnagyobb alakja. Születése 1180 körülre tehető és élete feltehetően 1233 táján ért véget. A mű 1230 körül keletkezett. Eike a virágzó középkorból a szász törzs jogát hagyományozta az utókorra. Jogtételeit a (jog)élet alapján fogalmazta meg úgy, ahogyan azok a bíróságok előtt és a közösségi életben megjelentek. Az írásba foglalás kifejező, szemléletes és képszerű, a német nyelvet maradandóan megtermékenyítő jogi közmondások prózában vagy rímben nyertek megfogalmazást. A 13. század végén illusztrátorok kezdték képekbe foglalni a Sachsenspiegelt, az írástudatlanok így a színes kéziratokból mint egy jogi jellegű képregényből közhasznú, mondhatni a mindennapi élet számára jogi ismereteket meríthettek. A leghíresebb közülük a heidelbergi, a drezdai és a wolfenbütteli képes kézirat. A 14-15. században a Szász tükör nagy tekintélynek örvendett, és számos további tartományi és városi jogkönyv mintájául szolgált. Valószínű ez az elterjedtség a recepció korában a szász területen a római jog átvételének is korlátja lett. A nevezetes jogkönyv bibliai fordulatokra is igen gyakran épített, ami nem zavarta a római pápát abban, hogy 1374-ben számára sérelmes tizennégy tételét bullájában ne kárhoztassa. A Sváb és Frank tükör is, ha nem is olyan kiterjedten, mint a Szász tükör, de jelentős befolyást gyakorolt, az előbbi különösen az osztrák tartományokban. A bajoroknál ezzel szemben nem került sor ilyen hatású jogfeljegyzésre. A német térségben a szokásjog mellett az újkor évszázadaitól fokozatosan előrenyomult a szabályozás igényével előre megadott normák csoportja, az írott jog. Ezeknek a jogszabályoknak a birodalom, illetve a tartományok szintjén a különböző névvel illetett (constitutio, lex, Ordnung stb.) törvény a legfontosabb változata volt. A tarka 153 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása sokszínűséget, a partikularitást bővítette, hogy a császár (a Birodalmi Gyűlés közreműködésével, illetve egymaga) és a nagyobb tartományok uralkodói (rendi közreműködéssel vagy egyedül) mellett a legkisebb territórium „szuverén” ura, akár egy birodalmi lovag is bocsáthatott ki rendtartásokat. A német terület törvényalkotásának előzményei még a frank kapitulárékra, az uralkodók által kiadott normákra nyúltak vissza. A modern kor felé tartva a rendészet, az intenzívvé váló közigazgatási tevékenység rendeletalkotási jogának első formái is megjelentek. A 16. századtól kezdve összefoglaló, egész jogterületeket érintő, nagy terjedelmű, jól szerkesztett törvénykönyvek jelentek meg, ezek a kodifikáció első termékei a birodalomban. Kiváló példa erre az 1532-es Constitutio Criminalis Carolina. Ez a büntető anyagi és eljárási szabályokat egyesítő törvénykönyv kánoni büntetőjogi, észak-olasz, német városi előzményekre ment vissza, közvetlenül a wormsi városi reformáció és a Constitutio Criminalis Bambergiensis készítette elő. Johann von Schwarzenberg nagy hatású, többszöri gondos átdolgozás után formálódó munkája egészen a 19. század elejéig éreztette hatását egyes területeken, annak ellenére, hogy közvetlenül nem volt érvényesíthető a tartományokban, és azok büntetőnormáit a CCC-t megelőzően kellett alkalmazni. A Carolina a tényállások rögzítésére tett kísérletet, ma az általános részhez tartozó fogalmakat (pl. önvédelem, kísérlet, részesség) körvonalazott. Ismerte még az akkuzatorius eljárás egyes elemeit, de szabályozta az inkvizitórius eljárást úgy, hogy keretek közé kívánta szorítani a tortúrát. A birodalom közállapotai miatt mögöttes, szubszidiárius jogként hatott, több tartományi büntető jogszabály saját név alatt át is vehette. A felvilágosodott abszolutizmus mindent szabályozni, paternalista módon elrendelni kívánó becsvágya eredményezte az 1794-ben hatályba lépett, Svarez nevéhez köthető, gondosan előkészített és kiemelhető kodifikációs technikákat felhasználó porosz Általános Törvénykönyvet, az Allgemeines Landrecht für die Preussischen Staatent (ALR). Megalkotása hosszabb időt vett igénybe. Ennek mintegy tizenkilencezer szakasza közjogi, közigazgatási jogi, magánjogi, büntetőjogi és perjogi normák áradatát hozta, az esetek gazdagságát külön-külön kísérelte meg szabályozni (kazuisztika). Bár az ALR világa még rendi gondolatokkal egyesítette a korlátlan uralkodói hatalmi pozíciót, ugyanakkor a szabályozási területek bővülése joguralmi gondolatokat is tartalmazott. A jogtudomány negatív megítélése ellenére a jogkereső közönség a kortársak szerint kedvelte a törvénykönyvet, amelyet ismételten kinyomtattak. Sokszor megnyilvánuló szociális érzékenység jellemezte, bizonyos jogtechnikai megoldásait 1900-ig (a német polgári törvénykönyv, a BGB hatályba léptéig) alkalmazták, sőt időben előrefutva, egyes szerzők szerint bizonyos (konkrétan az építésrendészeti normáit) még a Német Demokratikus Köztársaság jogában is fel lehetett lelni. Az általános érvényű jogrend alóli kivételes szabályozásként, egyes személyek és testületek partikuláris, különjogaként jelentt meg német területen is a kiváltság, a privilégium. A középkorban különösen elterjedt ez az ünnepélyes stílusú, díszes kivitelű, pecsétes okirat. Kiállíthatta császár, tartományúr, világi és egyházi személy, valamint testület is. Ezen kívül igen jövedelmező foglalkozás volt egy-egy megfelelő tartalmú privilégiumlevél hamisítása is. Az általános törvényi szabályozásra való törekvés a 19. század elejére fokozatosan háttérbe szorította a különjogokat teremtő szabályozási formát. A középkori államrendszer korporációk sokaságát építette be struktúrájába. A közkeletű felfogás szerint saját belső viszonyainak szabályozása minden korporációt megilletett. Ha pedig ezeket joghatósággal, jurisdictióval is felruházták, szükségképpen kifelé ható normákat is kellett alkotniuk, amelyek alapján azután ítélkezhettek. Példaként a középkori városi jogalkotás termékeit, a statutumokat említhetjük meg. A városok autonómiájának a helyi jogalkotásra való feljogosítottság szerves része volt. A privilégiumok mellett a városi magisztrátus statutumai határozták meg a városi polgárok mindennapjainak életrendjét. Ezek a jogforrások kiegészültek a városi bíráskodás normatív ítéleteivel és a partikularitásban is bizonyos fokig érvényesülő országos szokásjoggal, a központi dekrétumok rendelkezéseivel. Számos olyan modern jogi megoldást dolgoztak ki, amelyek a modern állam jogalkotásának közvetítésével mai jogéletünknek is részét alkotják. A német térség állam- és alkotmánytörténetében a Brandenburgi Őrgrófság, majd később a Porosz Királyság igen fontos szerepet játszott. Szerepvállalása a 17. század végétől egyre fokozódott, majd ez az államalakulat kovácsolta össze a 19. század utolsó harmadára az egységes Németországot. Ezért a porosz térséget alkotó tartományok államtörténetét, alkotmányos berendezkedésének fejlődését, sajátosságait, politikai és hatalmi törekvéseinek „stílusát”, stratégiáit és taktikai sajátosságait feltétlen be kell mutatnunk. A vizsgált történelmi terület (az Elbától keletre, a balti térségről délre elhelyezkedő uralmi területek) tartományurai és uralkodói a históriai fejlődés során általában céltudatos államépítési elképzelésekkel rendelkeztek. Miután kitűzték államuk terjeszkedésének végső sarokpontjait, szívós „aprómunkával”, mégis nem kevés sikerrel kebelezték be az útjukba kerülő idegen területeket. Az 1701-ben ünnepélyes külsőségek közepette létrejött Porosz Királyság a Brandenburgi Őrgrófság és a német lovagrendi eredetű porosz tartományok összeolvadásából alakult ki, amelyhez azonban mind újabb és újabb territóriumok illeszkedtek. Maga a Brandenburgi Őrgrófság tipikus 154 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása terméke volt a Kelet felé való terjeszkedésnek. A jelentős történelmi következményekkel járó „Drang nach Osten” természetesen erőteljes ellenállásba ütközött, menete azonban mégis véresen és sikeresen haladt előre. Az Aszkániai házból származó Medve Albert a 12. század első harmadában kapta hűbérbe az őrgrófságot, a Markot. A brandenburgi őrgróf további hatalomnövekedése következett be azáltal, hogy a birodalom főkamarásaként a választófejedelmek sorába került, bár pozícióját némileg gyöngítette, hogy a magdeburgi püspöktől kellett hűbért elfogadnia. A 14. században az Aszkániai-dinasztia kihalásával a belső viszályok mozgalmas évtizedei következtek, mert a területre a Wittelsbachok és a Luxemburgi-ház egyaránt bejelentette igényét. Tovább színesítette a képet, hogy a kialakult zűrzavaros időben egy magát a kihalt dinasztia életben maradott tagjának valló trónkövetelő kalandor is felbukkant. 1415-ben a nürnbergi várgróf Luxemburgi Zsigmondtól kapta meg a brandenburgi hűbért, és ezzel hatalomra került a hosszú és fényes, regionális, majd egyre inkább európai karrier előtt álló Hohenzollern-dinasztia. A magdeburgi püspökségtől való hűbéri függés 1450-ben szűnt meg, majd a tartományúr fokozatosan megszilárdította hatalmát rendjeivel szemben. Ezt a folyamatot jól példázza a berlini Kamarai Bíróság létrehozása 1516-ban, illetve a Titkos Tanács felállítása. A 16. század derekán a dinasztia az őrgrófságot és a porosz területet közös hűbérben nyerte el. Az 1618-as de facto egyesítést ezután 1701-ben a Hohenzollern uralmi területeknek Porosz Királysággá történő rangemelése tetőzte be. A térségben szintén főszerepet játszó német lovagrendet a keresztes hadjáratok idején, a 12. század legvégén alapították meg. Feszesen organizált katonai jellegű szervezetét a nagymester, az öt főméltóság viselője és a nagykáptalan irányította. A rend tartományai élén a tartományi komtur és a tartományi káptalan állott. A komtur a lovagrendeknél a parancskiadási joggal rendelkező személy volt, aki a várakban és az erődítményekben a konvent tanácsait figyelembe véve parancsolt. A 13. században a lovagrend letelepedett a porosz térségben, majd miután a Szentföldről kiszorult, központját a 14. század elején Marienburgba tette át. A „Drang nach Osten” jegyében váltakozó sikerrel harcolt a Lengyel Királysággal, az 1410-es tannenbergi csatában azonban katasztrofális vereséget szenvedett. A század közepén kiújult fegyveres harcok idején olyan békekötésre kényszerült (ez volt az ún. második toruni béke), hogy nyugati területei lengyel uralom alá jutottak. Maga a rend a lengyel királynak hűbéresküt tett, amelyet azonban jellemző módon a lengyel főhűbérúrnak szinte minden egyes további alkalommal (az uralkodó vagy a rendi nagymester személyében történő változás esetén) nyomatékosan kellett kikényszerítenie. A reformáció hatására 1525-ben az akkori nagymester, aki éppen akkor a Hohenzollern-családból került ki, a lovagrendi területet Porosz Hercegségként szekularizálta. A dinasztia közösségéből fakadt először, hogy társas hűbér jött létre, az idők folyamán megjelent a közös igazgatás intézménye, majd az egész folyamat a 17. század elején egyesüléssé erősödött. Az 1660-as években ez a tartomány szuverén lett, az 1701-es rangemeléssel azután a többi tartománnyal együtt Porosz Királysággá változott át. Ezekben az évtizedekben a brandenburgi, illetve porosz uralkodók gyakran váltottak szövetségest, lobogót, feltétlen prioritással erősítették dédelgetett büszkeségüket, hadseregüket, és igyekeztek minden nagyobb európai konfliktusból valamilyen territoriális, illetve politikai hasznot húzni. Buzgalmukban igen szívósnak, körültekintőnek és igencsak módszeresnek bizonyultak. A fejedelmi abszolutizmus II. Frigyes felvilágosult eszméket is érvényesítő, a porosz térséget sok tekintetben relatíve korszerűsítő uralma idején érte el a tetőpontját, legfényesebb korszakát. Ebben a rendszerben a király személyes uralma (melynek keretében egyszerre volt saját „hadügy-, pénzügy- és külügyminisztere”) érvényesült. Frigyes előszeretettel írásban érintkezett minisztereivel, hatalma természetesen az uralkodói kabinetkormányzás jegyében majdnem korlátlan volt, amihez az is hozzájárult, hogy a király nehezen tűrte a kritikát. A brandenburgi-porosz államalakulatot militarista jelleg és folyamatos expanzió, területszerzési étvágy jellemezte. A hadsereg létszámát a nagy választófejedelem utódai a 17. század közepétől egy évszázad alatt több mint a háromszorosára emelték. Ezekben az évtizedekben a porosz haderő számtalan európai csatatéren verekedett. A fegyveres konfliktusokban a vasfegyelemmel összetartott, a szinte „táncművészetté” kifejlesztett vonaltaktikában gépies tökéletességig kiképzett katonák a kontinens legjobb ármádiájának számítottak. Ugyanakkor maga a nagy porosz uralkodó, II. Frigyes nyilatkozott bizalmas tábornokának úgy, hogy nem érti, miért van ő maga és tisztjei biztonságban a legénység között. A hadsereg vezetése úgy tartotta, hogy a katonának jobban kell félnie a káplárja botjától, mint az ellenségtől. Az is figyelemre méltó volt, hogy a porosz hadseregből a legénység még győztes csata után is szökdösött. Hatalomgyakorlási szempontból azonban fontosabb volt, hogy a nemesi (junkerekből toborzott) tisztikar nagymértékben tudott azonosulni a porosz uralkodóházzal és az állammal. Ennek a nemesi elitnek fiai számára jelentett ugyanis monopóliumot a tiszti rang, gazdasági előnyöket a kompániák fenntartásának kialakult rendszere, ahol a zsold egy részét a századparancsnok saját céljaira tudta átirányítani, illetve legénységét saját gazdasági céljaira tudta igénybe venni. A kortársak szerint ebben a történelmi periódusban Poroszország nem olyan állam volt, amelynek hadserege van, hanem olyan hadseregnek volt tekinthető, amely saját állammal rendelkezett. Az állami bevételek közel kilenctized része a katonai kiadásokra ment el, az államszervezet kiépítését már a kezdetektől 155 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása döntően a hadsereg emberanyaggal való kiegészítésének, megfelelő felfegyverzésének és logisztikailag kellően biztosított ellátásának szempontjai határozták meg. Ennek a szívós munkával előrevitt, korszakonként látványos sikereket is hozó expanziónak eredményeként a terület nagysága megsokszorozódott. A 15. század eleji Brandenburgi Őrgrófságot egy egységnek véve a területi növekedés a vesztfáliai béke idejére 2,8-szoros lett. II. (Nagy) Frigyes uralkodása elején négyszeresre gyarapodott, míg uralkodása legvégén ez az érték már 6,6-szoros volt. A 19. század elején a kis, szuverenitást élvező birodalomközvetlen területek nagyobb államokba való bekebelezésével, a mediatizálással, amelynek egyik haszonélvezője éppen a Porosz Királyság volt, a területnagyság már 11,7-szeresre rúgott. Az 1807-es katasztrófa hatása következtében azonban a porosz állam kiterjedése 5,4-szeresére ment vissza, hogy azután a most felvázolt történelmi folyamat végeként 1866-ra, Königgrätz után 11,8-szeres értékkel záruljon. A porosz állam értékelésekor több szempontot kell figyelembe vennünk. A nemesség hangsúlyozottan katonai jellege miatt a kortársaktól a militarizmus európai prototípusaként igen negatív minősítést kapott. Jellemző azonban a királyi hivatalnokok kötelességtudása, és az is, hogy ennek a bürokratikus elitnek a legkiválóbbjai a korszerűsítés igénye iránt fogékonyak voltak. Említést érdemel továbbá, hogy a keleti tartományokban az árutermelő közép- és nagybirtok, bár robotmunkával, de meglehetősen ügyesen gazdálkodott, számos új mezőgazdasági technikát honosított meg, és igencsak aktívan kapcsolódott be a kereskedelmi forgalom nagy európai vérkeringésébe. A poroszságról alkotott képet a militarizmusba átcsapó, igen súlyos történelmi károkat okozó, „szoldateszkává” elfajuló katonai erények mellett a fentieken túlmenően a nagyfokú vallási tolerancia kiemelése teszi teljessé. Poroszország ismételten, még a 19. század első felében is otthont adott elűzött protestánsoknak (francia hugenottáknak vagy az osztrák térségből, az alpesi völgyekből hitük miatt emigrációra kényszerítetteknek), akik azután igen értékes társadalmi elemekkel gyarapították a porosz társadalom katonai vagy hivatalnoki elitjét, vagy éppen városlakó polgárságát és mesterembereit. Jellemző, hogy hugenotta ősökkel rendelkezett az I. világháború legeredményesebb tengeralattjáró parancsnoka, a Pour le Mérite kitüntetéssel dekorált Arnaud le Perier. Az értékeléshez hozzátartozik az is, hogy a porosz állam megrázó vereségek után képes volt a modernizálásra, és ezért kiérdemelte a „talpraállás mesterei” címet. Abban a történelmi időszakban, amikor a 18. század legvégén és a 19. század elején a franciák nyomasztó katonai fölénye és agresszivitása évtizedekre meghatározta a köztársaság és a császárság idején Európa sorsát, az általános vélemény szerint a poroszok igen kiváló esélyekkel nézhettek a Napóleonnal való összecsapás elé, hiszen ebben az időben hatott Nagy Frigyes hadigépezetének félelmetes nimbusza. Valójában azonban a hadvezéri géniusz által vezetett, kiváló marsallok és tisztek által irányított, az átütő erőt a mozgékonysággal egyesítő, sikert sikerre halmozó francia seregekkel szemben, amelyek egy nagy forradalom tüzében kovácsolódtak ki, a porosz ármádiának alig volt esélye. A porosz csapatok az elavult merev vonaltaktika szabályai szerint vonultak fel, az alakilag pompásan mutató, a híres porosz fegyelemmel, drillel egybetartott csapattesteket berozsdásodott agyú, elaggott tábornokok vezették. Jéna és Auerstädt ütközeteinek eredményeként a félelmetes hírnevű porosz hadsereg felbomlott, a bevehetetlennek hirdetett komor porosz erődítmények néhány ágyúlövés után sietve kapituláltak. Berlin lakossága kövekkel dobálta meg a saját rendezetlenül visszavonuló, holtfáradt csapatait, az előrenyomuló francia legényeket pedig a hölgyek virágcsokrokkal fogadták. A vereségek nyomán területileg is egyre jobban, mondhatni katasztrófálisan zsugorodó porosz állam iszonyú mélypontra jutott. Az ezt követő években azonban a kiváló porosz államférfiak olyan nagyjelentőségű reformintézkedések sorát valósították meg, amelynek eredményeképpen az állam új erőre kapott. Hamarosan (1813-1814-ben) visszavágott a napóleoni Franciaországnak, majd 1815 nyarán a waterlooi csatatéren Blücher marsall fekete egyenruhás ármádiája megadta a végső döfést a császárnak. A talpraállás időszaka igen sokrétű társadalom-, hatalom-, közigazgatás-politikai és nem kevésbé katonapolitikai folyamat volt, amely alkotmánytörténeti szempontból példaértékűnek tekinthető. Az átfogó reformok kiterjedtek a városokra, a központi hatóságok szervezetére, a központi koordináció igényére, a hadügyekre, az agrárreformokra és egyebek mellett a felsőoktatásra is. Kardinális jelentősége volt annak, hogy az alattvalókat állampolgárrá emelve felébresszék bennük a Porosz Királysággal, annak céljaival való azonosulás érzését, hogy mindezekre alapozva állampolgári kötelességteljesítést és jelentős áldozatokat is várhassanak tőlük. A reformok motorja Stein báró és Hardenberg herceg volt, a katonai megújulást pedig olyan kiváló tisztek hajtották végre, mint Scharnhorst illetve Gneisenau. Utóbbiak olyan kulcsszerepet játszanak a német katonai tradíció értékei között, hogy működésük óta soha nem akadt olyan rezsim, beleértve a porosz militarizmust ugyancsak ostorozó kelet-német szocialista rendszert is, amely ne nevezett volna el hadihajókat vagy érdemrendeket e két jeles hadvezérről. Az egyetemi reform K. B. Humboldt nevéhez fűződött. A porosz városi reform (1808) modern polgári önkormányzatokat teremtett, ahol a polgárok sajátjuknak érezhették szűkebb életterük, városuk ügyeit, beleszólhattak az intézkedésekbe. Ezzel a gyakorlattal olyan 156 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása képességek birtokába juthattak, olyan öntudatra tehettek szert, amelyből később a fentiekben említett állampolgári feladat- és áldozatvállalás kisarjadhatott. Ennyiben a városi reform megoldása mintegy stratégiai jelentőségű volt a talpra álló porosz állam számára. A szisztéma, amelyet teremtett, az évszázad során több ízben módosult ugyan, de az alapok megmaradtak. Ez a rendszer Európa közepén és keleti térségeiben jelentős hatást fejtett ki, mivel a városi önkormányzatok szabályozásának egyik alapvető európai modernizációs modelljének bizonyult. A középkorban és az újkor századaiban történetileg kialakult ún. „második jobbágyság” és a tarka agrárviszonyok felszámolása egyrészt a kötöttségek nélküli mezőgazdasági nagybirtokot volt hivatva létrehozni, másrészt polgári tulajdonhoz kívánta juttatni a volt jobbágyok felső rétegeit, úgy azonban, hogy a junkerek számára ennek a reformműveletnek a során megmaradjon a nagyüzem, és továbbra is rendelkezésre álljon munkaerőként az agrárproletariátus. A jellegzetes, porosz utasnak is nevezett agrárfejlődés mintává vált a keletközép-európai térségben. Poroszországban 1807-ben először a személyes függést számolták fel, majd az ezt követő 1811-es és 1816-os ediktumok után a föld-tehermentesítés folyamata végül is az 1850-es törvényt követő években zárult le. Levonható az a következtetés, hogy az agrárstruktúra átalakulásának hosszadalmas elhúzódása irányadó azokra a térségekre nézve, amely a porosz mintát felhasználva modernizált. Ennek során elsősorban a cári Oroszországra lehetne hivatkozi. Az államszervezet gépezetének magasabb szféráiban, a kormányzati szinten a felelősséget elmosó, nehézkesen működő centrális testületi szervek (dikasztériumok) helyett egyszemélyi felelős, a miniszter vezetése alatt álló szakminisztériumokat állítottak fel, az új Államtanács pedig a jogszabályok előkészítésében végzett figyelemre méltó munkát. A reform a hadsereget is elérte. A katasztrofális vereségben részes, elaggott tábornoki kar eltávolítása után a polgári származású tisztek előtt is megnyílott a katonai karrier lehetősége. Az általános hadkötelezettség bevezetése a megalázó békefeltételek kijátszásával párosult, és olyan rendszert hozott létre, amelyben a teljesen feltöltött, első vonalbeli sorezredeket honvédségi (Landwehr) alakulatok és a népfelkelés egészítette ki. Mindez egyfajta demokratizmust eredményezet az új porosz katonai gépezetben, bár ez kezdettől fogva ellentétben állt a junker és a monarchikus vezetés fennmaradásával. A porosz hadsereg megfiatalított tisztikara, energikus tábornokai azután 1815-ben elégtételt vettek a franciákon a megalázó vereségekért. Meg kell említeni még, hogy ebben az időszakban fogalmazódtak meg a hadművészet nagy teoretikusának, v. Clausewitznek korszakalkotó katonai filozófiai, stratégiai és taktikai gondolatai is, amelyek az egész későbbi időszak hadtudományi gondolkodását nagymértékben befolyásolták. Az értékeléshez végezetül hozzá tartozik az is, hogy a Porosz Királyság a német térségben az egység kovácsának bizonyult, ami több okra vezethető vissza. Napóleon végleges veresége, 1815 után a szentszövetségi reakció a porosz modernizáció alapvető eredményeit már nem tudta megsemmisíteni, bár azok megvalósulását az ezt követő évtizedekben a hivatalos politika jelentősen lefékezte. A porosz állam területi megerősödésével, különösen mert nagyobb létszámú volt németajkú lakossága, előnyre tett szert a hagyományos ellenfeléhez, az Osztrák Császársághoz képest. Míg azonban a Habsburgok birodalma a Ferenc császári reakció viszonyai közepette stagnált, a poroszok a belső vámhatárok lebontásával, de különösen az 1834-es német vámszövetséggel jelentős eredményeket tudtak a maguk javára elkönyvelni. Az 1848-1849-es év zivatarai között a porosz alkotmányfejlődés jóval hatásosabbnak bizonyult, mint a Habsburg Birodalom ebben az időben folyó modernizációs kísérlete. Ugyan 1848-ban a liberális polgárságnak az ún. Waldeck-kartában nem sikerült realizálnia az államépítés, illetve alkotmányozás demokratikusabb változatát, de az 1848 decemberi oktrojált alkotmány mégis megőrzött valamit 1848 vívmányaiból, megtartva a porosz uralkodó igen erős pozícióit. A politikai elmozdulás nem jelentett egyben totális reakciós fordulatot. Annak ellenére megállapíthatjuk ezt, hogy a jogalkotó a választójogot a fizetett adóösszeg szerint kialakított három osztályban határozta meg. Ennek értelmében a befizetett adóösszeg első harmadát fizető elenyésző számú, nagy vagyonú állampolgár ugyanannyi képviselői helyre volt jogosult, mint a középrétegeknek az adóbefizetés második egyharmadát teljesítő már népesebb, még mindig módos csoportja, illetve a „plebejus” tömegek, akik az utolsó egyharmad adóösszeget rótták le, és amely csoport igencsak népes volt. Reakciós intézkedés volt azonban a revideált alkotmány 1850ben. Az Urak Háza (felsőház) 1854-es felállítása a tradicionális, derékhadában junker eredetű elitet erősítette meg, mondhatni „betonozta be”. A porosz állam modernizációja tehát jóval kevesebb megrázkódtatással járt, mint a 18. század közepének és a 19. század első felének eseményei Ausztriában. Fegyelmezett, jól kiképzett, a haditechnika legújabb állásának megfelelő fegyverzettel ellátott hadseregével a porosz katonai vezetés egyre jobb eséllyel készülhetett a német hegemóniáért vívott végső mérkőzésre. Ennek előjátéka volt, hogy a porosz király visszautasította a felajánlott német császári koronát, majd 1849-50-ben az erfurti unió révén Ausztria kirekesztésével történt porosz kísérlet a német egyesítésre, amelyet azonban az orosz cár hatásos fenyegetése ekkor még megakadályozott. Az 1863-as esztendőben viszont már a poroszok voltak olyan erősek, hogy meg tudták hiúsítani az I. Ferenc József német császárrá történő koronázásával és így osztrák vezetéssel felépülő nagynémet egységet. Ezzel egyre közelebb 157 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása jutottak ahhoz az elvükhöz, hogy az osztrákok kiszorításával valósítsák meg az ún. kisnémet egységet. A két rivális, noha a dánok elleni háborúban még együtt meneteltek, 1866-ban a kibékíthetetlen ellentét hatására fegyveresen csaptak össze. A königgräzi és egyéb csatákban a porosz csapatok megsemmisítő csapásokat mértek az osztrákokra, Poroszország jelentős területeket kebelezett be. A német egység Ausztria nélkül valósult meg, bár ekkor egyelőre még nem terjedt ki Dél-Németországra. Az ügyes bismarcki politika 1870-ben szinte kiprovokálta a francia-porosz háborút. Ez a konfliktus az egyesítés kérdését ismét csak fegyveres úton, felülről lefelé valósította meg, azaz tette teljessé. A begyakorolt, most már dél-német ezredekkel is kiegészített porosz hadsereg néhány hét alatt elsöpörte a II. császárság fegyveres erejét. Noha Sedan (1870. szeptember 2.) után a francia nemzet végső erőfeszítésével még hónapokig folytatta az élet-halál-harcot, a német katonai diadal 1871 januárjában a versailles-i kastélyban lehetővé tette a második birodalom, a Német Császárság kikiáltását. A német térség állami egységének megvalósulása azonban történelmi léptékekben számos problémát hordozott magában. Az egyesítés következménye volt, hogy állandóan számolni kellett a francia revansvággyal, amely Németország ellen működő koalíciók összehozásán ügyködött. Ez a törekvés a 20. század elejére sikerült. A rohamos gazdasági fejlődést mutató Németország hamarosan szembe került a világpiacokon és a világpolitika színterein a régi birodalmakkal, így Angliával és a cár országával. Ez természetesen egyre jobban körvonalazta egy világméretű konfliktus lehetőségét. Az egyesítés militarista, porosz módja azt a veszélyt rejtette magában, hogy a fiatal Németország is hajlamos lesz a megoldási módozatokat rövidre zárva, nehéztüzérségben, hadosztályokban, csatahajókban, mechanikus módon számolva katonai eszközöket alkalmazni, ezzel saját mozgásterületeit leszűkítve, kényszerpályákra kerülve egy európai vagy világméretű konfliktust kirobbantani. Hangsúlyoznunk kell azonban a többi hatalom felelősségét is az első világháború megindításáért, és arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy – bár a német birodalom nagyétvágyú elitje nemcsak junkerekből került ki – a junker militarizmus végül is negatív és katasztrofális méreteket öltő történelmi szenvedés kirobbantója volt, amely a 20. században várt Európa és a világ népeire. A II. világháború után a győztes hatalmak felszámolták Poroszországot mint területi egységet. A porosz térség alkotmánytörténetének kiemelt bemutatását követően térjünk vissza a 19. századi német államfejlődés kérdésére. A napóleoni háborúk idején a német terület hadszíntér lett, majd 1806-ban megszűnt a Német-római Birodalom. A francia érdekszféra sajátos német szervezete volt a Rajnai Szövetség. Az 1806-ban alapított szövetséghez hamarosan már 39 német állam csatlakozott. Alapdokumentumát Napóleon mint védnök és a tagállamok közötti nemzetközi jogi szerződés, az ún. szövetségi akta jelentette, ami valójában a francia külés katonapolitikai érdekek kiszolgálására kötelezte a tagállamokat, így a francia császárság bukásával ennek a szervezetnek is el kellett tűnnie. Az európai egyensúly a legitimitás, a restauráció és a forradalomellenesség metternichi rendszerében, a bécsi kongresszuson alakult ki 1814-15-ben. Ugyanekkor a német térség államiságának kérdését a Német Szövetség szisztémája kísérelte meg kezelni. A tagállamok a szuverén fejedelemségek és a szabadságukat megőrző egykori birodalmi városok voltak. A Német Szövetség közjogilag államszövetségként került kialakításra, nem pedig szövetséges államként. Kifelé annyiban jelent meg nemzetközi jogi alanyként, hogy integritásának, tagjainak külső támadások elleni megvédésére fel volt jogosítva. A nagyhatalmak, az elnöklő Osztrák Császárság és a Porosz Királyság hegemóniája lehetővé vált a többi tagállam felett. A radikalizmus néven summázott nacionalista, liberális és demokratikus törekvések ellen a Német Szövetség, a Bund aktívan felléphetett. Ezt az 1815-ös szövetségi akta (Bundesakte) 2. cikkelye tett lehetővé, hiszen abban generális klauzulát találhatunk a Bund céljára nézve, ami Németország külső és belső biztonságának megőrzése, továbbá az egyes német államok függetlenségének és sérthetetlenségének fenntartása volt. A diákmozgalmak elleni fellépés, a cenzúra működtetése, az egyletek elleni rendszabályok a tagállamok reakciós rendszerének fenntartását célozták. Ezzel szemben a progresszív polgári erők a haladás mellett az egységtörekvéseket is szorgalmazták, hisz a Német Szövetséget a restauráció, a partikularizmus, a bürokratizmus, a monarchikus legitimitás, sőt a despotizmus jelképeként megevetéssel illették. A Német Szövetség szervei nem rendelkeztek kiterjedt hatáskörrel. A Szövetségi Gyűlésbe (Bundestag) a harmincnégy állam és négy város jelentősége szerinti számban küldött követeket. A plénum tanácskozásait az osztrák császár vezette, az érdemi kérdések itt dőltek el egyhangú szavazással vagy minősített többséggel. A kevésbé jelentős, folyamatos ügyek a tanács (Bundesrat) hatáskörébe tartoztak. Valamennyi döntés, mivel lényegében államszövetségről volt szó, csak akkor lépett hatályba, ha a tagállamok saját törvényhozása belső joggá transzformálva ugyancsak elfogadta azt. Ez a határozathozatali mód nemigen járult hozzá az egységesítéshez. A diákmozgalmak (Burschenschaft) nyíltan kiálltak amellett, hogy egy Németország van, egy Németországnak kell lennie és Németországnak egységben kell megmaradnia. Jelképes aktusként 1817-ben a wartburgi máglyán a porosz rendőrkódex, az ulánus-fűző és egy katonai hajfonat mellett az osztrák káplárbotot is elégették, de a merényletektől sem riadtak vissza az egyetemi hallgatók. Amikor a nyílt fellépést a haladó professzorok elbocsátása, cenzúra és a Burschenschaftok betiltása torolta meg, a liberális törekvések többek között történetírási mozgalomba húzódtak vissza (Monumenta Germaniae Historica). A dél-német államok alkotmányos élete számos reformot megvalósított, és ezzel eltért a Bund reakciós törekvéseitől. 1832-ben az 158 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása egységtörekvések tüntetéseken jelentek meg, és kibontották a német egység jelképét, a fekete-piros-arany színű lobogót. A politikai mozgalmakat ugyan sikerült elfojtani, de a progresszív törekvések (gazdaságilag a Német Vámszövetség) előrehaladtak, és az 1848 előtti másfél évtizedben – a „Staatslexikon”, az államtudományok enciklopédiája kiadása révén – a liberális eszmék széles körben terjedtek. Összefoglalva a fentieket: a német egységgondolatnak és a polgári haladás eszmekörének jelentős előtörténete volt az 1848-as forradalom kitörése előtt Németországban, és volt esélye az egységes államalakítás, a társadalomépítés demokratikus alternatívájának. Az egységes német államiság kérdése a 19. század megoldandó feladatai között szerepelt, de realizálásának útjai meglehetős történelmi késéssel jelentkeztek. Lehetőség volt a demokratikus úton való egyesítésre alulról felfelé, de voltak olyan megoldási kísérletek is, amelyek dinasztikus úton próbálkoztak, vagyis felülről lefelé történő építkezéssel. Ennek egyik változata volt a porosz megoldás, a kisnémet egység és az osztrákok variánsa, az ún. nagynémet egység. Az 1848 tavaszán kibontakozó forradalmi hullám lehetőséget adott a német progresszió kérdéseinek alulról felfelé történő építkezéssel megoldására, demokratikus egységkísérlettel. A német térségben ekkor mindenütt sajtószabadságot, egyesülési és gyülekezési szabadságot követeltek, esküdtszékek felállítását sürgették, a nép általános fegyverviselési jogát kívánták. Követelték, hogy a hadseregek esküdjenek fel az alkotmányra, és nem utolsósorban, hogy válasszanak egységes német nemzetgyűlést. A liberális politikai elit azonban mindezeket a hagyományos autoritásokkal egyetértésben kívánta volna elérni a „korona” és a „nép” kiegyezéseként: a német egységet alkotmányos monarchiával. A beinduló össznémet alkotmányozás szervezett kereteit a frankfurti „előparlament” előkészítő munkálatai után az 585 tagú parlament jelentette Frankfurt am Mainban. A konzervatív jobboldal, a liberális közép, a radikális baloldal (amelynek frakcióit jellegzetes módon a frankfurti vendéglőkről nevezték el, ahol ülésezni és kikapcsolódni szoktak) beszédek, hozzászólások és válaszok veretes fordulataival igazolták elméleti felkészültségüket, politikai elkötelezettségüket, tényleges eredményeket azonban nemigen tudtak felmutatni. Az 1848 nyarán felállított birodalmi helytartói méltóság inkább szimbolikus volt, és a birodalmi kormány tényleges hatalom nélkül árnyékkormány maradt. Az ellenforradalom előretörése a birodalmi alkotmányért folytatott küzdelmet kedvezőtlenül érintette. Frankfurtban mégis 1848 decemberében történelmi léptékű eredmény született, ha nem is a közvetlen államipolitikai valóság számára. A frankfurti alkotmány alapjogokra vonatkozó része ugyanis elkészült és a hivatalos lapban kihirdették mint a „német nép alapjogaira vonatkozó törvényt”. Ez a jogi „katalógus” átvette az évszázados polgári törekvések teljes tradícióját. Így az angol fejlődést (a Habeus Corpus Actet, a Bill of Rightsot, de háttérben a Magna Carta Libertatumot is), az amerikai vívmányokat (a Függetlenségi Nyilatkozatot, az Alkotmányt és kiegészítéseit), a francia forradalom gondolati fegyvertárát (az Ember és Polgár Jogainak Deklarációját), a belga alkotmányt és olyan szellemi óriások, mint Locke, Puffendorf és Montesquieu gondolatait. A nagy lelkesedéssel fogadott „német nép alapjogainak deklarációja” meghirdette a törvény előtti egyenlőséget, az egyesülési, sajtó- és szólásszabadságot, a lakás sérthetetlenségét és az emigrálás jogát. A német egységet az állampolgárság egységes jellege is plasztikusan fejezte ki. A bírósági eljárásban a bírák függetlenek, a büntető igazságszolgáltatásban esküdtszékek működnek közre, a szóbeliség érvényesül és a rendőrbíráskodást megtiltják. A jogokkal is felruházott német polgár – e dokumentum szerint – ugyanakkor katonáskodni köteles és a közteherviselés érvényes rá. Végül is hosszas tanácskozások után a frankfurti nemzetgyűlés 1849. március 27-én elfogadta magát az ún. frankfurti alkotmányt (Paulskirchenverfassung) is. Ez az egységes német államot alkotmányos szövetségi államként rendezte be, felelős minisztériummal. A Birodalmi Gyűlés a tagállamok képviselőiből megalkotott föderatív Államok Házából és képviselőkből összetevődő unitárius-demokratikus Népházból állt. Az uralkodóvá választott porosz király azonban azonnal jelezte, hogy továbbra is Isten kegyelméből eredezteti jogait, és nem kíván szatócsok akaratából német császár lenni. A nemzeti parlament a reakció egyre erősödő csapásai alatt fokozatosan leolvadt, végül dolgavégezetlenül feloszlott. A német modernizáció és egység demokratikus változata, mivel a polgári társadalom gyengesége miatt az 1848-1849-es német forradalom is elbukott, ezzel megsemmisült. Bár hagyatékként a frankfurti gondolat fennmaradt, és az 1919-es weimari alkotmány, majd később az 1949-es bonni alaptörvény eredménnyel nyúlhatott vissza hozzá, a 19. század közepén a német térség nagy feladatait más úton kellett megoldani. A bismarcki gondolat szerint a kor kérdéseit nem parlamenti szónoklatokkal és többségi határozatokkal (mint azt Frankfurtban kísérelték meg) kell megoldani, hanem vérrel és vassal. A dinasztikus egységkísérlet gyakorlati megvalósítása a Habsburg- és a Hohenzollern-házak rivalizálása után a porosz fegyverekre maradt. Poroszországnak nem utolsósorban azért, mert céltudatosan készült történelmi hivatására, egyre nagyobb esélyei voltak az egységesülési folyamat irányítására. Egyre erősebb lett hadserege, a vámunióval gazdasági kötelékei is kibővültek. A mind bonyolultabb belpolitikai problémákkal küszködő Ausztriával 1864-ben még együtt harcoltak a dánok ellen, 1866-ban azonban Észak-Csehország csatamezőin megtörtént a nagy összecsapás. Ausztria vereséget szenvedett, és Poroszország megvalósíthatta az egységesülés döntő munkáját jelentő Északnémet Szövetséget az egység első alkotmányos modelljeként. Ennek elnöke a porosz király, akinek a kormányfő, a kancellár felelős. A törvényhozásban a föderatív jelleget képviseli a Szövetségi Tanács, ahová a 159 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása korábbi jogállapotoknak megfelelően – mintegy jogutódlást is alkalmazva – küldtek ki az egyes tagállamok képviselőket. A Szövetségben Poroszországnak hangsúlyozott szerep jutott. A képviseleti elemet a Birodalmi Gyűlés reprezentálta, a tartományok (Landok) önállóságukat sok tekintetben megőrizték. Sajátos volt, hogy ami birodalmi, modernizációs szinten megvalósult, nem szükségképpen tükröződött a Landok hatáskörébe tartozó ügyekben és szervezetükben. Németország felemás modernizációja és föderatív jellege egészen 1918-ig rendifeudális maradványokat is őrzött. Ilyen volt a két meklenburgi fejedelemség számos intézménye, vagy porosz és szász területen a közigazgatásilag önálló uradalmak kategóriája, amely a községekkel azonos jogállású egységnek minősült, és a mezőgazdasági cselédek jogfosztásának adminisztratív kerete volt. Ugyanakkor a jogrendszer korszerűsítésében már az Észak-német Szövetség is előrelépett. Az 1870-71-es, franciák elleni háborúban az egység nagy műve befejezést nyert. Az új, egységes állami keretek kedvező feltételeket jelentettek a német nemzetgazdaság fejlődéséhez, a vilmosi Németország külpolitikai tekintélyének megvalósításához. A polgári modernizáció számos államszervezeti és jogalkotási produktumot tudott felmutatni, esetenként pedig számot tudott vetni a szociális folyamatokkal is. Ez azonban a korszak német államának problémáiról nem terelheti el a figyelmet. A kibontakozó munkásmozgalom ellen a bismarcki vezetés kezdetben kivételes törvényekkel lépett fel, hamarosan a szociálpolitikai jogalkotással, kompromisszummal, illetve II. Vilmos idején a szociális demagógiával kísérletezett. Az állam és az egyház viszonyának tisztázása jelentős feszültségeket eredményezett az ún. porosz kultúrharc idején. Hátrányosan hatott a német állam vezetésére, hogy a militarista-junker beidegződésekhez, a tradicionális elitek fennmaradt befolyásához járult a német monopoltőke piacokat, gyarmatokat, befolyási övezeteket szerezni kívánó, viszonylag későn feltámadt, de annál nagyobb mohósága. Mindezek Bismarck politikai zsenialitásához képest, annak távozása után egy jóval mérsékeltebb képességű politikai vezetéssel párosultak. II. Vilmos császár kiegyensúlyozatlan egyéniség, kapkodása, bombasztikus stílusa, ügyetlen nyilvános megnyilatkozásai sokszor nagyon veszélyesek voltak. Ilyen volt többek között az, amikor a boxerlázadás idején Kínába vezényelt német expedíciós csapatokat a hunokhoz, Attilához méltó kegyetlenkedésre biztatta. Így szinte maga kínálta a későbbi első világháborús antant propaganda számára a német ellenfél hunokként való megbélyegzését. Ügyetlen dolog volt azzal kérkedni, hogy Neptun háromágú szigonyának német kézben a helye, hiszen ez Angliát, a hagyományos tengeri nagyhatalmat eleinte csak mosolyra deríthette, később azonban a német tengeri fegyverkezésnek a flottatörvényekkel erőltetett fokozódása idején a britek részéről egyre erősödő gyanakvást válthatott ki. Az sem fokozhatta a gárdaezredek legénységének harci kedvét, amikor II. Vilmos egy beszédében a szociáldemokrata üzelmekre tekintettel kilátásba helyezte, hogy szüleikre és rokonaikra kell majd tüzet nyitniuk a tüntetések során. Mindezek nagyon sokat ártottak a császárság nemzetközi tekintélyének. Természetesen a megkésett fejlődés világpolitikai összefüggései ennél lényegesen fontosabbak, az udvari politika csak a felszínt jelentette. A Német Birodalom államszervezete lényegében megfelelt az Észak-német Szövetség alkotmányos berendezkedésének, érvényesült benne a föderatív jelleg, amelynek keretében azonban a Porosz Királyságnak kiemelt pozíciói voltak. Németország fokozatosan az ellene szervezett külpolitikai koalícióval és ennek következtében kétfrontos háborúval találta magát szemben. Franciaországot fűtötte a visszavágás vágya, Angliát elidegenítette a német gyarmati terjeszkedés, az óriási pénzösszegeket felemésztő, a szigetországot tengeri létérdekeiben fenyegető és tulajdonképpen stratégiailag elhibázott, erőltetett, Tirpitz admirális nevével fémjelzett flottafejlesztés. Az antant ereje hosszú távon már eleve jelezte a konfliktus végkifejletét. 1914-ben a német csapatok rövid támadó háborúra készültek fel, bár ebben az illúzióban a többi fél is osztozott. A sokszorosra növekedett csatatérméretek és az újonnan rendszerbe állított fegyverek gyilkos tűzereje ellenére modern Cannae-ben reménykedő német hadvezetés terveivel szemben, a marne-i csatát követő években világháborúvá növekvő konfliktusban egyre jobban felőrlődött a Német Birodalom hadereje, szétzilálódott társadalma és állama. 1918 őszén, az antant katonai győzelmét követően Németország a győztesek lábai előtt hevert, és a monarchiát forradalom söpörte el. A vilmosi Németország összeomlása, történelmi végkifejlete nem takarhatja el azt a tényt, hogy 1866 és 1918 között az egységesült német térségben jelentős államszervezeti, kodifikációs teljesítmények születtek. Egyrészt hatással voltak a mai német jogfejlődésre, annak fundamentumát jelentik, de befolyásolták Németország középés kelet-európai környezetének, sőt sok esetben az egész modern világ államszervezeti és jogi megoldásait. Figyelemre méltó körülmény volt a modern német igazságszolgáltatási szervezet kiépítése. A német kodifikáció eredményei között az 1900-ban hatályba lépett német polgári törvénykönyv, a BGB, az 1871-es birodalmi büntető törvénykönyv vagy a polgári perrendtartás, illetve a büntető perrendtartás. Külön ki kell emelni az alkotmányjoggal közvetlen összefüggésben lévő, ebben az időben formálódó jogterületet, a közigazgatási, majd a pénzügyi jogot. A közjoggal való szoros kapcsolata miatt nem érdektelen rövid pillantást vetnünk a munkajogra és a társadalombiztosítási jogra, amelyeknek éppen a német térségben voltak a legfontosabb műhelyei.


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása A polgári korszakban az igazságszolgáltatási szervezetet a német térségben az 1877-es bírósági szervezeti törvénnyel rendezték. Ennek a struktúrának szerves kiegészítője volt az ügyészségi, az ügyvédi, a közjegyzői és a végrehajtási szervezet. A tartományokban a bírósági szervezet szabály szerint a járási (kerületi) bíróságok, a törvényszékek és a tartományi főtörvényszékek szintjein működött. A birodalmi igazságszolgáltatás csúcsán a lipcsei Birodalmi Főtörvényszék állt. A bírósági szervezetet súlyosabb büntetőügyekben 12 tagú, a bűnösség kérdésében verdiktet kimondó esküdtszékek egészítették ki, döntésüket követően a konkrét ítéletet már hivatásos bírák mondták ki. Az ülnökbíróságokon ezzel szemben (járásbírósági szinten) a bírói tanácsban, amely a konkrét ítéletet meghozta, két laikus ülnök is helyet kapott. A speciális kereskedelmi bíróságokon pedig a szakmai érdekképviseletek küldöttei is szerephez jutottak. Az igazságszolgáltatást valamennyi szinten el kellett választani a közigazgatástól. Az alapelvek között szerepelt az illetékes bíróhoz való jog, vagyis a különbíróságok tilalma. A bírói függetlenség elve pedig úgy valósult meg, hogy a bíróságok csak a törvényeknek voltak alárendelve, a rendeletek elvileg őket nem kötötték. A határozatlan időre kinevezett bírákat csak jogerős bírói ítélettel lehetett állásukból elmozdítani, áthelyezésekre, nyugdíjazásra csak saját kérelemre vagy a törvényben határozottan körülírt esetekben kerülhetett sor, végül a megfelelő törvényes eljárást a felfüggesztéseknél is meg kellett tartani. Előbbiek és a magas hivatali fizetések, a bírói állás tekintélye nagymértékben elősegítette a polgári korszak német igazságszolgáltatási szervezetének magas színvonalát. A jogászképzés kereteit is a modern jogrendszer követelményeihez igazították. A joghallgatónak az egyetemi tanulmányok után, amelynek legalább felét német egyetemen kellett letölteni, következett az első államvizsga, majd a megfelelő szakmai gyakorlat után került sor a tételes jog átfogó ismeretét bizonyító ún. második államvizsgára. A jogi fakultások általában nagy múltra visszatekintő egyetemeken működtek. A történelmi birodalmi területen elsőként a prágai (1348), a bécsi (1365), majd a heidelbergi egyetem (1386) jött létre. A korszak német közjogának jelentős eleme volt a modern viszonyokkal megbirkózni kívánó közigazgatási jog, amelynek kialakítása több szálon a német államfejlődéshez kötődik. Jellegzetesen német jogászi technikával formálták ki kiváló professzorok és gyakorlati szakemberek, éppen a 19. század egységesülő Németországában. Ebben a térségben már korán megjelent a fejedelemmel bizalmi kapcsolatban lévő hűbéresek, miniszteriálisok közigazgatási tevékenységét szabályozó jogszabályok csoportja. Felmerült ezen kívül a mindennapi élet viszonyai rendezésének a magánjogi és a kriminális kérdések szabályai mellett jelentkező igénye. Ebben a tekintetben a közigazgatási tevékenység szabályozása messzire nyúlik vissza. A központi hatalom erősödésével a bővülő közigazgatás a 17. századtól a 19. század elejéig rendészeti (rendőr-) államként is definiálható, ahol a hivatásos hivatalnokok mellett az intenzív gazdaságszabályozás (merkantilizmus), az alattvalókról való gyámkodó, aprólékos gondoskodás igénye egyaránt megtalálható volt. A közigazgatást a bíráskodástól még nem választották el, a szerteágazó, egyre inkább az emberi életviszonyok terén apró részletekbe is benyúló joganyag elméleti alapjait a kameralisztika és a rendészeti tudományok igyekeztek megteremteni. A 19. század állama azonban a hatalmi ágak megosztásának elve alapján elkülönítette a többi hatalmi ágtól a közigazgatást és a végrehajtást, és annak mindenképpen a törvényekhez való kötöttségét, ellenőrzését kívánta. Olyan „éjjeliőr”államot képzelt el, amelynek adminisztratív tevékenysége elsősorban a rend kereteit teremti meg, amelyek között azután a liberális szabadságok kibontakoznak. A közigazgatástan terén elméleti alapozást Lorenz von Stein munkássága jelentett, míg a század végén Otto Mayer munkája (Német közigazgatási jog 1895-1896) a közigazgatási jogtudomány dogmatikailag is kimunkált megalapozása lett. A hatósági igazgatás mellett a szolgáltatásokat nyújtó közigazgatás első jelei a 19-20. század fordulóján jelentek meg, és egyre nagyobb jelentőségre tettek szert. A közigazgatás törvényhez kötöttségét és az egyénnek az állami önkény elleni védelmét szolgálta a közigazgatási bíróságok felállítása Hessenben már 1832-ben, Badenben 1863-ban, Poroszországban és Ausztriában 1875-ben, Württembergben 1876-ban, a Bajor Királyságban pedig 1879-ben. Az 1875-ös osztrák törvény szerint a közjogi bíráskodás legmagasabb szintjén megteremtett közigazgatási bíróságot a közigazgatási fórumok megjárása után bárki igénybe vehette, aki arra hivatkozott, hogy egy közigazgatási hatóság (akár állami, akár önkormányzati szerv) törvényellenes döntése őt jogaiban megsértette. A közigazgatási bíróság döntése kasszatórius jellegű volt. Az ügyek bizonyos csoportját kivették hatásköréből, azokat, amelyek rendes bíróságokhoz, a Birodalmi Bíróság hatáskörébe tartoztak, közjogi jellegű, ún. pragmatikus vagy dualisztikus ügyek voltak, végül nem tartoztak hatáskörébe azok az ügyek, amelyekben a közigazgatási hatóság szabad belátása szerint járhatott el. Az osztrák közigazgatási bíróság az elkövetkező évtizedekben biztosította, hogy a közigazgatási tevékenység egészét törvényes keretek között tartsák, és egyúttal a közigazgatási eljárás törvényességének kardinális, jogállami alapelve is megvalósuljon. A közigazgatási jog sajátos részét jelentette a pénzügyi normák egyre terebélyesedő és mind bonyolultabbá váló csoportja, amelynek fontos területei a költségvetési jog, a közteherviselésre épített adójog és a pénzügyi eljárás rendje voltak. A pénzügyi jog, mint önállóvá váló terület jogágilag is elkülönült.


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása Az alkotmányjogi viszonyokban gyökereztek és a közigazgatással szoros kapcsolatban voltak az egész német történeti fejlődés során a munkavégzés jogi viszonyai és szervezetei. A német jogalkotók teljesítményeit ezen a téren is figyelemmel kísérhetjük a 19. század második felében. A német térség modernizációja során a céhek és a jobbágyság felszámolása a liberális gazdaságfelfogásnak megfelelően szabadon elszegődő, individuális munkajogviszonyt létesítő munkaerőt teremtett, ugyanakkor a mezőgazdasági munkások életviszonyai az Elbától keletre a weimari köztársaságig keveset változtak, ami a német polgárosodás megkésett, felemás folyamatának tükröződése volt. A munkajog a 19. század végére ugyan erőteljesen fejlődött, de hogy funkciója (az individualitáson túl) különböző társadalmi csoportok közötti érdekkiegyenlítés érdekében elsősorban a konfliktusszabályozás, ezt csak a 20. században ismerték fel művelői. A korai munkajogi szabályozás tiltotta bizonyos munkahelyeken a női munkát, a munkaidő terjedelmére vonatkozó maximumokat állapítottak meg. Jellegzetes szemléletre utal azonban az, hogy amikor Poroszországban 1839-ben (1854-ben) 9, illetve 12 éves kor alatt a gyermekmunkát megtiltották, annak jogpolitikai indoka az volt, hogy a katonai szolgálatra való alkalmasság a gyermekmunka következményeként hátrányosan alakult. Részleges előrelépést jelentett, amikor 1849-ben a vállalkozónak megtiltották a természetbeni bérezést. Az 1869-es iparrendtartás ugyancsak egy idealizáló liberális elképzelésből indult ki, amikor a szerződési szabadságot tekintette irányadónak a munkaviszonyok közepette. A munkásság szerveződésével a kollektív elem jelent meg, az egyesülési szabadság közvetett módon a munkaszerződések sokaságának individuális rendjét is érintette. A politikai szempontok 1878-ban a szocialisták elleni fellépéseket követelték. Ennek ellensúlyaként jelentek meg a nyolcvanas években a szociális törvények. A betegbiztosítási törvény életbelépésének éve 1883, a balesetbiztosítási törvényé 1884, a rokkantsági és öregségi biztosításra vonatkozó törvényé 1889, utána a szociálpolitikailag fontos törvények sorát az 1891-es munkavédelmi törvény folytatta. Az iparrendtartást 1891-ben jelentősen átalakították, és körülírták azoknak a témaköröknek a sorát, amelyet az egyéni munkaszerződésekbe feltétlenül fel kellett venni, bár a konkrét tartalommal való megtöltés továbbra is a munkáltató jogkörében állott. A kollektív munkajog megteremtésére azonban csak a weimari köztársaságban, az 1918-1919-es tarifaszerződési rendelettel és az 1920-as üzemi tanácsokra vonatkozó törvénnyel került sor. A tág értelemben vett német térség kodifikációs teljesítményei a 19. században az egyetemes jogfejlődés kiemelkedően nagy értékeiként a közeli és távoli jogrendszerekre igen nagy hatást gyakoroltak. Említhető az Anselm von Feuerbach lovag nevéhez fűződő bajor büntető törvénykönyv (1813), a porosz Btk 1851-ből, amely az 1871-es birodalmi büntető törvénykönyvnek szolgált alapul. 1879. október elsején léptek hatályba a modern német igazságszolgáltatás pilléreit jelentő törvények, a bírósági szervezeti törvény, a polgári és büntető perrendtartás, az ügyvédrendtartás. A kereskedelmi jogban 1861-ben és 1896-ban jelent meg törvénykönyv (Allgemeines Deutsches Handelsgesetzbuch). A német magánjogi kultúra legjelentősebb terméke a német polgári törvénykönyv, a BGB volt. Röviden azonban szólnunk kell a kódex előzményeiről is. Ahogy az államtörténeti fejtegetésekből már kitűnt, a német polgárosodás megkésettsége, a nemzeti egység késedelme egészen a 19. század második harmadának végére a jogegység, és az azt megvalósító kodifikációk terén is éreztette hatását. Így volt ez a polgári jog területén is. A szétaprózódott német térségben a helyi szokásjog, a territoriális jogalkotás sajátos mozaikjában a recipiált római jog talaján kibontakozó pandektisztika jelentett közös jogi matériát, ez azonban a modernizációnak természetszerűen nem felelhetett meg. A napóleoni hódítás következtében a Franciaországba bekebelezett területeken folyamatosan életbe léptették a modern francia jogot, a kodifikáció termékeit, így a Code Civilt is. Ezek elsősorban a Rajna mentén hatottak. A német polgárság nemzeti érzékenységét ugyan sérthették annyiban, hogy idegen kézből származtak, alapvető társadalmi igényeiknek nagyon is megfeleltek, így az egész 19. század folyamán hatályban maradtak. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ezek a privátszféra alapvető jogviszonyait rögzítve egyfajta alkotmánypótlék szerepét is betöltötték, hisz 1815 után a német térségben polgári alkotmányok nem keletkeztek. A reakció törekvései a rajnai térség polgárainak ellenállásán mindig megtörtek, ha a francia jog kiiktatását kísérelték meg. A Rajnai Szövetség államai közül módosításokkal és mellékletekkel több délnémet állam szintén figyelembe vette jogalkotásában a Code Civilt. A felszabadító háborúk nyomán a francia uralom megszűnt, de maradt a kodifikáció problematikája. 1814-ben A. J. Fr.Thibaut Heidelbergben napvilágot látott írásában a nemzeti kodifikációt sürgette, amikor a szövevényes, ellentmondó, idegen eredetű római jog és az elavult német jog helyett azt javasolta, hogy a polgári állapotok megerősítésére egy egyszerű, a nép követelményeinek megfelelő egységes kódexet dolgozzanak ki. Savigny válasziratában elvetette annak lehetőségét, hogy az érvényesülő, hatályos jogot új, jobb jog megalkotásával fel lehetne cserélni. Népszellemre utaló tanítása a kodifikáció lehetetlenségét bizonygatta, a történeti iskola tételei azután az egység hiánya mellett a német magánjog kodifikációjának másik jelentős akadályává lettek. Történt ez annak ellenére, hogy a német térségben többek között az elavult ALR, az 1756-os Codex Maximilianeus Bavaricus mellett érvényesült jelentős területeken a Code Civil, a kodifikáció hívei hivatkozhattak az 1860-as években megalkotott szászországi polgári törvénykönyvre, vagy osztrák térségben a kiválóan bevált OPTK-ra.


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása Közvetlenül a német egység teljes megteremtése után a Birodalmi Gyűlés 1873-ban az egész magánjog szabályozására kapott hatáskört. Ettől kezdve a BGB majdani hatálybalépéséig (1900) több mint negyedszázad telt el többlépcsős, nagyon tanulságos kodifikációs folyamattal. Az „előzetes bizottság” öt jogásza javaslatot tett a kidolgozandó kodifikáció menetrendjére, a munka során követendő eljárásokra és módszerekre. 1874-ben véleményük alapján a Szövetségi Tanács tizenegy tagú bizottságot hívott össze (hat bírót, két professzort és három minisztériumi főtisztviselőt), amelyben a legjelentősebb német jogterületek és az egyes tartományok egyaránt képviselve voltak. A bizottság termékét, az első javaslatot 1887-ben adták át a birodalmi kancellárnak. 1888-ban öt könyvben nyilvánosságra hozták. A jogászi közvéleményt ez a tervezet erősen foglalkoztatta, a kritika elsősorban az alsóbb társadalmi rétegek figyelmen kívül hagyását kifogásolta (Menger), vagy szóvá tette a német jogfejlődésnek nem elegendő, a római jogi elemeknek túlzott felhasználását (v. Gierke). A szakmai kritika ezt az elkészített nyersanyagot további munkálatokra alkalmasnak minősítette, bár jelezték tankönyvszerű, doktriner megfogalmazásainak problémáit is. Az igazságügy-minisztérium kinyomtatta nyolc kötetben az észrevételeket, és egy új bizottság (előbb tíz, majd tizenegy állandó és tizenkettő, majd tizenhárom nem állandó taggal) dolgozta át a tervezetet 1891 és 1895 között. Ebben a testületben a jogtudomány elméleti képviselői háttérbe szorultak, ugyanakkor a gazdaság és a politika képviselői is helyet kaptak, de feltűnő, hogy ezúttal a minisztériumi főhivatalnokok aránya igen magas volt. A második tervezetet újabb simítások után, harmadik olvasatban, 1896-ban tárgyalta a Reichstag, a Birodalmi Gyűlés és (végül a szociáldemokraták ellenszavazataival) nagy többséggel el is fogadta. A pandektajogi hagyományokat követő, ötös tagolású BGB (Bürgerliches Gesetzbuch) nyelvezete magasan fejlett szakmai nyelv, amelyet az egyszerű jogkövető sokszor nem ért, de precíz műszer a szakember, a jogász kezében. A szenvedélymentes, semleges tárgyszerűség és a tudományos precizitás nem hagy helyet a korábbi kódexeknél fellelhető népies nyelvezetnek és a jogalanyok „nevelésére” irányuló igénynek. A BGB jellegzetes kollektív alkotás, mondhatni bizottsági munka, nem egy személyhez köthető törvénymű, mint például Schwarzenberg Constitutio Criminalis Carolinája vagy Svarez ALR-je és Zeiller osztrák polgári törvénykönyve. A német polgári törvénykönyv társadalomképe jellegzetesen polgári, hiszen a negyedik rend egyre erősebben jelentkező törekvéseit igen kevéssé vette figyelembe. A teljesség igényét a kódex, bár kétségtelenül határozottan törekedett rá, nem tudta kielégíteni. Ennek eredménye volt, hogy a föderatív államszerkezet keretében a konzervatív partikuláris jogfejlődésnek engedményeket téve a bánya-, víz-, erdő, vadászati jognak azt a terrénumát, amely a tradicionális elit érdekeivel nagyon szorosan összekapcsolódott, és ezenkívül még egyéb területeket a tartományi jog szabályozott. Ezt nevezték a „BGB veszteséglistájának”, amivel végső soron a német jogegység csorbult. A 20. századi jogfejlődés során azután sok esetben, bár ez nem érintette a BGB szerkezetét, a gazdasági jog, az építési, bérleti, lakásjog területén a jogegyenlőséget megszüntető nagyobb novellák is keletkeztek. Természetesen a látszólagos strukturális stabilitást századunkban az ún. generálklauzulákra (így az arányosság, jó erkölcsök elasztikus fogalmai) építő rugalmas bírói gyakorlat is elősegítette. A külföldi jogrendszerek a BGB-ből tudományos, jogtechnikai előnyei miatt szívesen merítettek. Megnevezhetjük itt a svájci kodifikációt (1907), az OPTK novelláit (1914-1916), de távolabb például Törökországot (1926), Japánt (1898), Brazíliát (1916), Thaiföldet (1925), Perut (1936) és Görögországot (1940). E polgári törvénykönyvek a mintaként választott BGB tartalmi és formai megoldásainak recipiálásával feltétlenül bizonyítják a Németország magánjogi rendjének jelenleg is alapját képező BGB kiemelkedő jogtörténeti-jogi kulturális jelentőségét. A német térség állam- és jogéletének bemutatása során végezetül a 20. századi változásokról is szólnunk kell. A vesztes első világháború és a békekötés után Németországban kiépülő, az 1919-es alkotmánnyal megalapozott, az alapdokumentum kiadásának színhelyéről elnevezett weimari köztársaság alkotmánytörténete összetett képet mutat. Egyrészt alkotmányába számos elem került át a korábbi haladó politikai és jogi eszmékből és hagyományokból, így különösen az 1848-49-es frankfurti gyűlés törekvéseivel, alkotmányos dokumentumaival való rokonsága kézenfekvő. Ezen túlmenően gazdasági és szociális jogokat is biztosított, valamint megpróbálta az eddigi militarista és reakciós orientáltsággal szemben demokratizálni a köztársasági Németország államberendezkedését és közéletét. Ugyanakkor ez az alkotmányos berendezkedés igen erős közjogi pozíciót biztosított a köztársasági elnöknek. Az államfő egyrészt felfüggeszthette az alkotmányban biztosított, széles körű politikai szabadságjogok érvényesülését, másrészt, ha a parlamenti tényezők az adott válsághelyzetben a jogalkotásra képtelenek voltak, szükségrendeleteket is kibocsáthatott. A megfelelő feltételekhez kötött szükségrendelet-alkotást ugyan kivételesnek szánták, azonban a német belpolitika alakulása következtében a törvényalkotással szemben ez lett a főszabály. A feszült német politikai élet küzdelmeiben, amely hamarosan az utcai csataterekre tolódott, megjelentek a szélsőjobboldali, a náci rohamosztagok, akikkel a szélsőbal fegyveres alakulatai csaptak össze. A kiélezett belpolitikában 1933 január végén, a választások eredményeként kancellárként Adolf Hitler került a német birodalmi végrehajtó hatalom élére. Hitler pártjának, az NSDAP-nak (a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt) uralomra kerülése Németországban nem egyszerű kormányváltozás, hanem rendszerváltozás volt. Ebben a totális politikai és állami rendszerben 163 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása központi helyet foglalt el a vezéri elv (Führerprizip). Ez a náci elv tagadta a polgári államépítés valamennyi klasszikus elvét, így a parlamentarizmust, a népszuverenitást, az államhatalmi ágak megosztását, a törvények uralmát, az önkormányzatiságot, a szabadságjogok biztosítását és a kabinetrendszert. Megszüntette a parlamentarizmust, szavazógéppé, a Vezért ovációval köszöntő testületté fokozta le a Birodalmi Gyűlést. Felszámolta a föderalizmust, amikor átvitte a szuverenitást a tartományokról a birodalomra. Bevezette az egyetlen állampárt totális diktatúráját, egyben eltörölte a lakosság különböző rétegeinek szakmai, érdekképviseleti, önkormányzati szerveit. Minden társadalmi csoport és réteg csak a totális uralmi szervezetbe tagolva szervezkedhetett. A rendszer náci ideológiájában jellemző volt a fajelmélet, az antiszemitizmus mellett az élettérelmélet és az erőszakkultusz. Az újbarbárságára oly büszke rendszer évezredek óta kialakult erkölcsi normákat dobott sutba, állami rangra emelte az egyre fékevesztettebb terrort. Az államgépezet ugyanakkor nehezen volt áttekinthető, bizonyos fokig dezorganizálódott, hiszen az állami főhivatalokat sokszor átgondolatlanul hozták létre, hatáskörük egymást metszette, mindegyik a maga uralmi területét igyekezett kiterjeszteni. Az élükre állított náci hatalmasságok egymás ellen is intrikáltak. Mindezek felett bármikor átnyúlhatott a Führer akarata, aki ezzel a lehetőséggel igen gyakran élt. Ugyanakkor fennmaradt egyfajta közigazgatási eljárási rend, és a jogászok azzal nyugtatták magukat, hogy egy pozitív jogrendszernek megfelelően ítélkeznek, pedig a jogi eszközök egyre inkább háttérbe szorultak. Fokozott mértékben a terebélyesedő RSHA (Reichssicherheitshauptamt, azaz Birodalmi Biztonsági Főhivatal) vált a rendszer legbiztosabb támaszává, hatalmas, az egész társadalmat befonó besúgóhálózatot üzemeltető, félelmetes szuperszervvé. A párt saját fegyveres ereje kezdetben az SA, majd egy inkább az SS egységei voltak. Az 1939 szeptemberében kirobbantott második világháború vérzivataros esztendei után a Harmadik Birodalmat összezúzták a szövetséges csapatok. Németország ájultan feküdt a győztesek előtt, majd megszállás alá kerülve 1949-től két részre szakadt. Az NSZK jogállamisága nagy gazdasági teljesítményekkel párosult, az NDK-ban azonban egy csatlós párturalmi rendszer alakult ki. Itt a párt (SED) uralma érvényesült, a szabadságjogok nem realizálódtak és az állambiztonsági szerv (Stasi) egy mindent behálózó besúgórendszert működtetve korlátlanul tevékenykedett. A német egység évtizedeken keresztül égető szükségnek bizonyult, majd az 1989-90-es események eredményeképpen Németország egysége helyreállt. Bár az instabilnak bizonyuló weimari köztársaság számos figyelemreméltó jogi teljesítményre volt képes, ezeket csak egy történelmi korszakkal később, a II. világháború után tudták hasznosítani, hiszen Hitler hatalomra jutásával a totális diktatúra jogrendje is kiépült. Ez nemcsak a német jogfejlődés tradicionális és magas szintű értékeit tagadta meg, illetve forgatta fel annak egész intézményrendszerét és garanciáit, hanem az egyetemes európai jogi civilizáció évezredes humanizált értékeit is negligálta. Az 1933 és 1945 között fennállott náci jogrendszert a G. Radbruch által kialakított „törvényes jogtalanság” megnevezéssel lehet megjelölni. Ami ugyanis a rendszer jogászai számára pozitív, alakilag szabályosan megalkotott jognak tűnt, az a valóságban a természetjog szabályaival drasztikusan szembekerült, továbbá az európai jogfejlődés és az etika követelményeinek sem felelt meg. A német jogfejlődésnek ebben a korszakában a törvények érvényesülése háttérbe szorult, helyette felhatalmazás után kiadott kormányrendeletek, majd egyre kaotikusabb miniszteri és főhatósági utasítások – végül a Führer kategorikus és kegyetlen parancsai szabályoztak, döntöttek élet és halál között. Sajátos módon néhány jogállambeli intézmény megmaradt, így például a közigazgatási bíráskodás, csak éppen a Gestapo, a titkos államrendőrség intézkedései ellen volt eleve kizárva. A német jogászság a törvényesen kormányra jutott náci párt jogalkotását pozitivista módon kiszolgálta, mégis Hitler eleve bizalmatlan volt a „jogászkodással” szemben. Úgy nyilatkozott, hogy nem nyugszik addig, ameddig minden német meg nem érti, hogy milyen aljas dolog jogásznak lenni. Az új kádereket azután nyári munkatáborokban készítették fel szakmájukra, és belőlük kerültek ki a Sondergerichtek, a különbíróságok rettegett bírái. Az állami akarat érvényesítésének súlypontja a bírósági jellegű szervekről fokozatosan az említett különbíróságokra, ezek közül a leginkább hírhedt Népbíróságra (Volksgerichtshof), illetve egyre inkább a közigazgatási szervekre tevődött át. A Gestapo ismételten felülvizsgálta a büntetőítéleteket, a bíróságok által felmentetteket vett védőőrizetbe, amelyből azután a fogoly igencsak könnyen tűnt el a koncentrációs táborokban. Az egyes jogágak polgári korszakbeli elveit figyelmen kívül hagyták. Így például büntetőjogból a nullum crimen sine lege elvét, ahol a Btk határozta meg az egyes büntetendő cselekményeket és büntetéseket. A jogi garanciákat fellazította az analógia, és az, hogy az „egészséges népi érzület” megsértése lett a büntetendő cselekmények fő kritériuma. A halálbüntetéssel fenyegetett cselekmények köre egyre nőtt, így például 1939. szeptember 1. után a háborús körülmények kihasználása kategória alkalmazása is sokszor idetartozott. A büntetőeljárásban nem érvényesült az ártatlanság vélelme, a védelem jogai, a bírói függetlenség csorbult. Ez utóbbit a bíráknak címzett, ún. „bírói levelek” intézménye érintette, ezek esetében felülről sugalmazták a bírói döntést. A jogerő kérdését rendkívüli főügyészi perorvoslatok tették ingataggá, de a klasszikus büntetőeljárásjog garanciális elvei sem érvényesültek. A náci elnyomó rendszer kegyetlensége, különösen a Hitler elleni 164 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása merénylet után, egyre fokozódott. A mindennapi jogéletben, a közigazgatási eljárásban nemegyszer a régi, megszokott formákba, aktákba és jogszabályokba bújtatták a fajvédelmi törvényeket, a haláltáborokba hurcolásba torkolló zsidóüldözést, a megszállt területeken a lakosság elhurcolását, az ellenállók üldözését. Ez a folyamat a magánjog, családjog és más „hétköznapi” jogágak tekintetében is az alapvető klasszikus jogi értékek csorbulásával járt. A rendszer antihumanizmusa a konkrét joggyakorlatban is megnyilvánult. A kivégzésről szóló számlát pedánsan kézbesítették a családnak, máskor néhány perces tárgyalás után, védő és tolmács nélkül ítéltek halálra lengyel fiatalkorút, a Hitler elleni merénylet részesei számára pedig különleges kivégzési eljárást eszeltek ki. A nürnbergi törvények jegyében az árja prostituált német női becsületét védték a nem árja ügyfelével szemben. A pártbíróság az NSZDAP tagjai számára privilegizált helyzetet teremtett, az SS tagjának, egyenruhája tekintélye védelmében, joga volt oldalfegyvere használatára civilek ellen. A háborús körülmények kihasználásának minősült a férjes asszony szexuális zaklatása, mikor férje a fronton harcolt. Az légitámadás alatt egy ruhajegy eltulajdonítása a legkeményebb büntetést vonta maga után. A II. világháború után a megosztott német térségben a jogfejlődés eltérő irányokban alakult. Az NSZK jogintézményeiben a szociális jogállam értékei bontakoztak ki, míg az NDK pártállamában a „magasabb rendű szocialista jogrendszer” épült ki. A 20. század utolsó évtizedében megvalósult a német egység – fegyveres konfliktus nélkül. Napjainkban az NSZK a meghatározó nagyhatalmak között szerepel.

10. 21. A Habsburg Birodalom állam- és jogtörténetének alapvonalai Az előzmények ismeretében nem meglepő, hogy annak a Habsburg-dinasztiának, amely német-római császári méltósága révén a német birodalom alkotmány- és birodalomtörténetében különös jelentőségre tett szert, és amelyik a 16. század első harmadától kezdve egészen 1918 végéig igen jelentős mértékben befolyásolta a magyar államiságot, területalkotó stratégiája igencsak különbözött a Hohenzollernek tudatosságától a brandenburgi, illetve a későbbi porosz térségben. Ez utóbbi dinasztia ugyanis kitűzte a terjeszkedés végső határait, ennek irányaiban tudatos stratégiát folytatott, mintegy „felfalta” a közbeiktatott territóriumokat és városokat – ahogy azt a porosz alkotmánytörténet alapvonásait ismertető fejezetben már részleteztük. Ezzel szemben a Habsburgok mindig különös előszeretettel favorizálták a racionális elem helyett a jellegzetesen középkori eredetű dinasztikus politikát. Ez szétszórt irányultságú, sokszor megmagyarázhatatlan égtájváltoztatással összekötött szeszélyes külpolitikai elkötelezettségeket hozott létre, és produktumként lazán összekapcsolódó hercegségek, grófságok és őrgrófságok meglehetősen tarka benyomást keltő együttesét eredményezte. A Habsburg-dinasztia hosszú évszázadokon keresztül meg-megújuló, végül is eredménytelen erőfeszítéseket tett ezeknek a területeknek szervesebb összekapcsolására, amit természetesen megnehezített a tartományok eltérő történeti sorsa, belső felépítése. Meg kell jegyeznünk, hogy ezt az ősi európai dinasztiát mindig is bűvkörébe vonta és ezzel elvakította a német-római császári cím fénye. Ugyanakkor arra is utalnunk kell, hogy sok tekintetben feltétlenül előnyös volt a dinasztia hatalmának kiépítésére az, hogy uralkodóházuk hosszú időn keresztül tartósan meg tudta őrizni a német-római császári méltóságot. A geográfiai-históriai Ausztriát 996-ban említik először a források („ostrichi”). Az első uralkodó dinasztiája, a Babenbergek 976-ban jutottak uralomra. A kihalásukat (1246) követő zűrzavaros időszak után, 1282-ben a Habsburgok kerültek hatalomra. Ettől kezdve kitartóan „gyűjtögették” az uralmi területeket, és ha történtek is a dinasztián belül osztozkodások, az „örökös tartományok” szilárdan az uralkodóház kezében maradtak. A tartománnyá válás egyes térségek esetében különbözőképp történt. Az uralmi területek létrejöhettek úgy, hogy egy korábbi, territóriummal felruházott méltósággal együtt járó hercegség mintegy összezsugorodott, a peremkerületek leszakadtak, de a mag tartománnyá formálódott. Ez történt például Karinthia esetében. Máskor a fölérendelt hercegségből az irtások és a kolonizáció következtében egyes területek önállósodtak, mint a szűk értelemben vett Ausztria és Stájerország. A tartománnyá válást grófságok összeolvadása is előidézhette; ekkor új egység alakult ki. Salzburg esetében az egyházi birodalmi fejedelem a grófsági jogokat kumulálta a saját kezébe és várnagyai függő helyzetben maradtak, míg Tirolnál az egyházi birodalmi fejedelem egyik várnagya volt az, aki a grófsági jogosultságokat egyesítette és egyben a korábbi uralmi formát ki is kapcsolta. Vorarlbergben a Habsburgok az egyes uralmi- uradalmi területeket szívós „üzletpolitikával” mondhatni felvásárolták. Végezetül a már meglévő territórium-tartomány kettéosztása eredményezte például Alsó- és Felső-Ausztria kialakulását. A Habsburg-dinasztia tartományai közötti közjogi kapcsolatot az osztrák jogtörténetírás 1749-ig rendi államok monarchikus uniójának tekinti, ahol azonban az abszolutista törekvéseknek egyre jobban sikerült korlátozniuk az egyes tartományokban csoportosuló rendi hatalmi tényezőt. Ezeket a tartományokat olyan hatalmi szervezet kötötte össze, amely a közös tartományúron túl a központi hatóságokban (pl. Kamara, Haditanács) nyilvánult meg, ezáltal (mindenesetre egyelőre sokszor csak részben) egy közös jogi rend is megvalósult. Ezt követte az 165 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása ancien régime összeomlásáig, 1848-ig a differenciált föderalizmussal rendelkező monarchikus állam, ahol mélyreható szervezeti, hivatali reformok mentek végbe, amelynek keretében „általános törvények” rangjára igényt tartó központi normákat is bocsátott ki. A monarchikus unió jól szervezett állammá vált, de mindeközben a hatásköreiben módszeresen legyengített tartományokat nem számolta fel. A fent említettekkel összhangban megállapíthatjuk, hogy Ausztria alkotmánytörténetét az újkortól kezdve reformhullámok, modernizációs kísérletek (a burgundi államépítési kultúra átvétele, a felvilágosult abszolutizmus kora, végül a 19. századi neoabszolutizmus időszaka sorolható ide) és stagnációs periódusok váltakozásaként is le lehet írni. Az említett első modernizációs hullám azzal kapcsolatos, hogy a Habsburgtartományok az 1500-as évek elejére konszolidálódtak kifelé és befelé egyaránt, ugyanakkor csak egy laza kötelék tartotta őket össze azon a jogalapon, hogy a tartományúr mindenütt ugyanannak az uralkodóháznak a tagja volt. A 15. század végén a burgundi házasság, majd ezeknek a területeknek a megöröklése új dimenziókat teremtett. Az uralkodóház házasságkötései révén már eddig is szerteágazó politikát folytatott Közép-Európában. Akkor, amikor a török előretörés következtében az 1526-os mohácsi katasztrófára került sor, úgy tűnhetett, hogy a Habsburgok elérték céljukat, hiszen a török elleni fellépésre mozgósították valamennyi tartományukat és az újonnan megszerzett területeket, azaz a cseh és a magyar korona uralma alatt álló territóriumokat. Mégsem ez történt. Az újkor elején a hatalompolitikai irány meredek fordulatot vett, ami súlyos következménnyel járt. A burgundi örökösnővel történt házassága után Miksa, majd a spanyol trónra kerülő utódjai európai és világpolitikai elkötelezettséggel egészítették ki az eddigi német birodalmi politikát. Ezekbe a keretekbe azután a 16. és 17. század folyamán a kelet-közép-európai szempontok, így a magyar érdekek is egyre inkább háttérbe szorultak. Ugyanakkor az évszázadokon keresztül kicsiszolt, európai szinten elismert értékeket, munkastílust és szervezési megoldásokat egyesítő burgundi államépítési művészet eredményei a Habsburg örökös tartományokon kívül a magyar térségben is modernizációt hoztak, ami leginkább a kormányhatóságok, a dikasztériumok felállításában nyilvánult meg. Burgundiai mintára mennek vissza I. Miksa, majd I. Ferdinánd reformintézkedései. Az állandó hivatali személyzettel, utasítások szerint eljáró, folyamatosan működő kollegiális szervek közül az Udvari Kamara mellett a Habsburg-tartományok igen erős kapcsát jelentő Udvari Haditanács emelhető ki. Szemben az előbbi szervnek a nem de jure, pusztán de facto befolyásával, az utóbbi dikasztérium hatásköre már de jure is kiterjedt a Magyar Királyság területére, és tevékenysége a katonai ügyek mellett a 18. századig sajátos módon a potenciális katonai ellenfelek irányában folyó diplomáciai tárgyalásokra is hatással volt. A „tömörülő” történelmi tartományegyüttesnek 1749 után a felvilágosult abszolút uralkodók reformokkal kívántak modernebb, feszesebb berendezkedést adni. A II. Frigyes porosz uralkodó elleni háborúk nyomán a gazdag Szilézia elvesztése Mária Terézia idején (1740-1780) több ilyen reformhullámot indított útjára. Ennek tartós eredménye lett többek között a Házi-, Udvari és Államkancellária és az Államtanács (1760) felállítása, valamint az Oberste Justizstelle (Legfelső Igazságszolgáltatási Szerv) megteremtésével legfelső szinten az igazságszolgáltatás és a kormányzat elválasztása. Az Államtanács, sokoldalúan felkészült, művelt, kiváló szakember tagjaival igen eredményes koordináló tevékenységet fejtett ki a tagolt, sokszor átszervezett központi dikasztériumokkal összefüggésben. Az igazán korszerű minisztériumi szervezeti forma bevezetése Ausztriában azonban az 1848-as forradalom időszakára maradt. Az uralkodónő sikeresen részese lett Lengyelország felosztásának. A Constitutio Criminalis Theresiana (1768) kiadása és a magánjogi kodifikáció elindítása (Codex Theresianus) az ő nevéhez fűződik. Fia, II. József (1780-1790), a kiválóan felkészült, elhivatottságától, a felvilágosodott társadalomépítés és intenzív kormányzati szerepvállalás gondolatától, példás hivatástudattól áthatott uralkodó feltétlenül fel kívánta gyorsítani a birodalmát egységesítő modernizációs folyamatokat. A valamennyi tartományra kiterjedő egységes szabályozással, közigazgatási norma kiadásával, a jól képzett, elkötelezett, fegyelmezett hivatalnoki kar megteremtésével nem kevés eredményt tudott elérni, és ezek közül több tartósnak is bizonyult. 1780-tól jelent meg az Igazságügyi Törvénygyűjtemény (Justizgesetzsammlung). A joganyag terjedelme erősen megnőtt. Kiemelhető ebből többek között a türelmi rendelet (1781), a részleges magánjogi kodifikáció (1786), valamint a büntetőjogi és a büntetőeljárás-jogi (1787, 1788) kodifikáció. Tevékenysége az osztrák jogfejlődés szempontjából fontos, egészében azonban kudarccal végződött a voluntarista kísérlet. Míg fenséges édesanyja, Mária Terézia az alattvalókról való gondoskodást anyai szívvel, Isten kegyelméből való uralkodóként képzelte el, addig kétségtelenül zseniális fia első tisztviselőként kívánta államát szolgálni, egészen aprólékos ügyekbe is beavatkozva. Méltán érdemelte ki II. Frigyes porosz király megjegyzését, amellyel az „sekrestyés barátja” rovására élcelődött. Ez a szerepvállalás egyben kritizálhatóvá is tette a „kalapos királyt”, mint államának deklarált főtisztviselőjét, és amikor uralkodása végén szándékainak kudarca nyilvánvalóvá vált, legjobb hívei is kezdtek többé-kevésbé csendben szabotálni, a halálosan beteg uralkodó számára nem maradt más hátra, mint életének végső napjaiban legtöbb rendelkezésének a nevezetes tollvonással való visszavonása. A szinte „betegesen eredeti”, voluntarista módon reformer császár utódai, II. Lipót, Ferenc császár, illetve fia, V. Ferdinánd – nem utolsósorban a francia forradalom okozta sokkhatás következtében – konzerválni 166 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása igyekezték az 1804-től Osztrák Császárság néven szereplő birodalom társadalmát, politikai viszonyait. A ferenci reakció állama jól kezelhető alattvalók felett gyámkodó (gyakran titkosrendőri módszereket alkalmazó) államgépezetet jelentett lojális, reformoktól idegenkedő hivatalnokokkal. A márciusi forradalom előtti szisztémát („Vormärz”) nemzetközi szinten Metternich kancellár „szent szövetségi” rendszere erősítette. A központi szervek rendszerét többször átszervezték, általában kellő átgondolás nélkül, ami igencsak zavarta azok hatásfokát, és messze eltávolodott az eredeti koncepciótól. Ugyanakkor V. Ferdinánd császár több mint szerény képességei miatt teljesen alkalmatlan volt az uralkodás tényleges feladatainak teljesítésére, ezért a dinasztia főhercegeiből (főhercegnőiből) és a legfelső tisztviselőkből alakult ún. kamarilla intézte az ügyeket. Ez az osztrák birodalom alattvalóinak utálatát, majdhogynem gyűlöletét váltotta ki, különösen a haladó körökben. A rendőrállam intézményei azonban egyelőre még hatékonyan lefojtották az elégedetlenséget. Ezeknek az éveknek a biedermeier szélcsendjébe még nem robbant bele a forradalom vihara. Ellentétben tehát a 18. század második felének nagy államszervezeti és jogi reformjaival, az 1804-ben császársággá emelt Habsburg-tartományok a Vormärz időszakában társadalmilag és hatalompolitikailag stagnáltak, az állami mechanizmus is egyre korhadtabb volt. A rendőrállamot, a megmerevedett reakció politikáját feledtette ugyan a polgárság számára a biedermeier Csipkerózsika-álom, összességében azonban elmondható, hogy Ausztriát 1848-1849-ben sokkhatásszerűen érték a felgyorsult események. Az 1848-as forradalmi reformhullám előestéjén az Osztrák Császárság több problémával szembesült egyszerre. Társadalompolitikailag a modernizáció problémája elodázhatatlanná vált, a nemzetiségek önállóságra törekedtek és Magyarország fegyveres harccal is kész volt megvédeni különállását. Külpolitikai téren az olasz és a német egységfolyamat összeütközésbe került a birodalmi törekvésekkel, pedig Metternich kétségtelenül ügyes diplomáciai törekvései igyekeztek a szent szövetségi rendszerbe lehorgonyozni a császárság nagypolitikai helyzetét. A március elején kitört forradalom futótűz gyorsaságával kiterjedt a birodalom szinte egész területére. A liberális eszméken nevelkedett, tettre kész polgári értelmiségi és plebejus elemek Bécsben elérték, hogy a gyűlölt rendszer jelképe, Metternich kancellár elmenekült, eltörölték a cenzúrát és nemzeti gárda létesült. Az udvar vezető körei halogató politikát folytattak. Bizonyos kérdésekben engedtek, taktikából ígérgettek például a cseheknek, ugyanakkor tehetséges, magas állású bürokraták irányítása mellett hozzáláttak a modernizációhoz, ami újabb reformhullám előtt nyitotta meg az utat Ausztriában. Ennek keretében agrárreformot hajtottak végre, az államgépezet csúcsán az elaggott dikasztériumokból a 19. századi modernizációnak megfelelő szakminisztériumok jöttek létre, igazságszolgáltatási és önkormányzati reformokat vezettek be. A forradalom idején és az azt követő évek során a gyorsan egymást felváltó alkotmányos dokumentumok a demokratikus erők és a dinasztikus, központi udvari politika adott, és sokszor meglehetős gyorsasággal változó erőviszonyait tükrözték. Ilyen volt az 1848 áprilisi alkotmány (ún. az első felelős kormány miniszterelnökéről elnevezett pillersdorfi alkotmány), a kremsieri alkotmánytervezet, az olmützi alkotmány 1849 márciusában és a szilveszteri pátens. Ezek közül korai, még nem teljesen kialakult alkotmányos dokumentum az 1848 áprilisi és az 1849 márciusi alkotmány. Érett alaptörvénynek minősíthető az 1849-es kremsieri tervezet. Az eddigiekkel szemben a szilveszteri pátens egészében véve a kora alkotmányosság kereteit elhagyó (neo)abszolutista rendelkezés volt. A vizsgált időszak első, korai korszakának alkotmányait, illetve alkotmányos értékű dokumentumait jellemezte, hogy azokat, noha formálisan konstitúciók, az uralkodó adta ki. A szuverenitás letéteményese a császár volt, a nép azonban részesült a hatalom gyakorlásában. A parlamentnek volt felsőháza, nem rendelkezett azonban törvényes lehetőséggel saját maga összehívására és törvénykezdeményezési joga sem volt, ezzel szemben az államfőt abszolút vétó illette meg. Pozitívumként értékelhető, hogy parlamentnek felelős kormányt intézményesítettek és független bíróságok ítélkeztek. Az állampolgári jogok közül ekkor azonban csak kevéssel találkozunk. A következő korszakban, az ún. érett alkotmányosság termékeinél a konstitúciót a népképviselet és az uralkodó megegyezése hozza létre. A nép az uralkodó mellett szintén részese volt a szuverenitásnak, a parlament felépítése népképviseleti jellegű volt, saját ülését összehívhatta és rendelkezett a törvénykezdeményezés jogával. Az uralkodónak csak szuszpenzív, felfüggesztő vétójoga volt, a kormányzati szinten nagyszámú felelős minisztert találunk, a bíróságok továbbra is függetlenek voltak és a dokumentumokban emberi és polgári jogok egész katalógusa szerepelt. Az 1848 áprilisában kiadott pillersdorfi alkotmányt a birodalom vezetésének zavarodottsága, mondhatni pánikhangulata hozta létre. A kényes kül- és belpolitikai szituáció miatt Magyarországra, Lombardia-Velencére nem terjedt ki. A törvényhozásban kétkamarás rendszer érvényesül. A felsorolt szabadságjogokat biztosítékok vették körül. Ismételten hangsúlyozni kell, hogy ennek az alkotmánynak egyes rendelkezései sokszor mintegy rögtönzötten kerültek megfogalmazásra (így a választójog és a felsőház kérdése), és a forradalmi helyzet eseményei közepette hamar módosultak. Az 1848-49-es esztendő hónapjaiban a polgári erők Ausztria következetes és átfogó modernizációját próbálták megvalósítani, ugyanakkor a birodalom vezető erői az olasz és a magyar térségben a kezdeti, kényszerű visszavonulás után ellencsapást készítettek elő. A következő hónapokban a közép-európai modernizáció sorsa Európa barikádjain és csataterein dőlt el úgy, hogy elsősorban az osztrák hadsereg és az azt támogató más haderők fegyvereinek sikerétől függött. 167 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása A viharosan felgyorsult politikai és katonai események következtében székhelyét váltogató osztrák törvényhozás – nem utolsósorban a német alkotmányozásra tekintettel – 1849 márciusára kidolgozta az ún. kremsieri alkotmánytervezetet. Ennek a konstitúciónak a minősége kétségkívül felért a frankfurti tervezettel. A Birodalmi Gyűlés a Népkamarából és a Tartományok Kamarájából állt. A föderációval vetett számot az a körülmény, hogy felsorolták a tartományok kizárólagos jogait. A parlamentarizmust így – a feloszlatás, az elnapolás ellen – garanciák vették körül, a császárnak esküt kellett tennie az alkotmányra, amely a dinasztia tagjainak nem engedett befolyást az államügyekbe. Figyelemre méltó újítást jelentett az etnikai problémákkal egyre drámaibban szembesülő soknemzetiségű birodalom számára az etnikai választókerületi beosztás. A liberális államépítésnek megfelelően szabályozták a községi önkormányzatot és deklarálták a bírói függetlenséget. Meglehetősen radikálisnak tűnik azonban, hogy az ezer főnél népesebb települések esetében saját fegyveres erőt lehetett volna felállítani. Az osztrák nép alapjogai körében deklarálták a népszuverenitás elvét, a politikai büntetőügyekben a halálbüntetést eltörölték és bevezetésre került (volna) a polgári házasság intézménye. Az alkotmányos rendelkezések sorában a szekularizációs törekvések is említést érdemelnek. 1848 decemberében azonban a trónon puccsszerűen végrehajtott személyi változás következett be. Az ifjú I. Ferenc József és politikai tanácsadói előtt centralizált, a forradalmat eltipró, újjászületett monarchia képe lebegett, amely azonban a legszükségesebb területeken felülről irányított modernizációt hajt végre. A kremsieri alkotmányozó gyűlést a fiatal uralkodó időleges katonai győzelmeik hatására 1849 márciusában feloszlatta, így az alkotmánytervezetet nem fogadták el. Az új császár uralkodásának első felében különböző szakaszokra oszthatóan kibontakozott az úgynevezett centralizáló abszolutizmus vagy más elnevezéssel a neoabszolutizmus. Ennek kétarcúságát, vagyis ellentétes irányú törekvéseit és elkötelezettségét jellemzi az az igencsak paradox elnevezés, amely liberális abszolutizmusként emlegeti ezt a korszakot. Az abszolutista jelleget a politikai jogok teljes hiánya, a centralizáló bürokrácia uralma, a zsandárság, rendőrség, besúgóhálózat, a cenzúra jellemezte. Ugyanakkor végbement a jobbágyfelszabadítás, a bürokrácia a korábbihoz képest hatékonyabb, modernebb lett, a bíróságok működése is megfelelt egy korszerű államnak. Kiemelkedő a kor európai piaci- és hitelviszonyaihoz igazodó liberális gazdaságpolitika számos intézkedése is. A neoabszolutista rezsim törekvései életerős Ausztriát kívántak, amelynek felépítése egységes, államgépezete feszesen centralizált, amelyik ennek következtében vezető ereje lehet az egyesített Németországnak, sőt egy az arra alapozó távolabbi lépésként az egész keletközép-európai nagytérségnek. 1849 márciusában Ferenc József félresöpörte a kremsieri tervezetet, és kibocsátotta az új kurzusnak megfelelő olmützi alkotmányt, amely a „jogeljátszás” elvére is építve immár az egész birodalomra kiterjedt. Ebben a Birodalmi Gyűlés kétkamarás volt, az alsóház négy kúriából állt és a megteremtett szervezetben Birodalmi Tanácsot is intézményesítettek. Az oktrojált alkotmány nyomán a felülről vezérelt modernizáció keretében kibocsátásra került a Stadion-féle községi törvény (1849. III. 17.), Alexander von Bach miniszter nagy hatású lépéseket tett az igazságszolgáltatási szervezet és a közigazgatás korszerűsítése terén és új, francia példára visszanyúló büntetőeljárás-jogi törvény jelent meg. Sajátos, hogy Alexander Bach „barrikád-miniszterként” modernizációs intézkedéseivel irritálta az osztrák reakciót, másrészt viszont névadója lett a neoabszolutista rendszernek. A következő esztendők kardinális kérdése az volt, hogy a birodalmi nagypolitikában mi marad meg a modernizációból, illetve mikor kerekedik felül az ellenforradalmi tendencia, amely az előbbit túlzottan veszélyesnek tartva, eszközként kezelve korlátok közé szorítja és a reakciós erőkkel szövetkezik. A forradalmak viharát túlélve a Habsburgok államában a nyílt abszolutizmusra való áttérést az 1851. december 31-én kiadott szilveszteri pátens néven összefoglalt dokumentumok hirdették meg. Ezeknek az „osztrák császárság koronatartományaiban felállítandó organikus intézményekkel kapcsolatos alapelvek”-nek megfelelő politikai rendszer és jogalkotás alakult ki 1852 és 1859 között. Ennek az új rendszernek a kiépítése azonban folyamatos volt és a korszak végére korántsem fejeződött be. A politikai szabadságjogok hiánya, a nemzeti és nemzetiségi feszültségek éleződése mellett egyre inkább megoldhatatlanná vált a kérdés, hogyan finanszírozzák a nagy létszámú hadsereget, a túlméretezett és mindent átfogó rendőrséget, a csendőrséget és a besúgóhálózatot, és hogyan tudnának költségvetési fedezetet előteremteni a korábbihoz képest óriásira duzzadt bürokrácia költségére. A krími háború következtében a „hálátlan” Ausztria külpolitikailag egyre inkább eltávolodott 1849es megmentőjétől, a cári Oroszországtól is. Ausztria az 1859-es, a franciákkal és a Piemonti Királysággal kibontakozott észak-itáliai háborús konfliktusban súlyos és látványos katonai vereséget szenvedett. A centralizált abszolutizmus, a külpolitikai, pénzügyi és katonai csőd következtében a továbbiakban változatlan formában nem volt fenntartható. A lakosság bizalmát valamilyen mértékben feltétlenül újra meg kellett szerezni, ezért a császárnak más, oldottabb szervezeti formákat is felkínáló politikai megoldásokkal kellett kísérleteznie. A központi politika az előbbi megfontolásnak megfelelően 1860-1861-ben többszörösen váltott irányt. Az októberi diploma 1860. október 20-án a megbukott centralista politikusokkal szemben konzervatív erőkre épített és föderalista megoldásokat érvényesített. A 168 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása Birodalmi Tanács és a tartománygyűlés között hatásköri elhatárolásra került sor, ezeknek a szerveknek a közreműködése azonban korántsem jelentett parlamentarizmust. Ennek a felemás kísérletnek nem volt nagy sikere, ezért a császár újabb politikusi garnitúrával kísérletezett. Az újabb irányváltást meghirdető februári pátens 1861. február 26-án ismét centralizáló húrokat pengetett. Az alkotmány részeiként elsorolta a Pragmatica Sanctiót, az októberi diplomát és azokat a dokumentumokat is, amiket elismert Magyarország törvényeiből, a birodalmi képviseletről pedig egy alaptörvényt fogalmazott meg. Végezetül a tartományi rendtartásokat is igyekezett a pátens szerkezetébe illeszteni. Az Urak Házából és a Képviselőházból álló Birodalmi Tanács összetétele igen kétes megoldással kísérletezett Magyarország birodalomba való beillesztését illetően. A tágabb Birodalmi Tanács mellett ugyanis működött egy, a magyarok részvétele nélküli, szűkebb értelemben vett Birodalmi Tanács. Jellegzetes módon számos képviselő távolmaradása mellett ez az orgánum volt az egyetlen, amely ebből a rendszerből egyáltalán működött. A fent említett dokumentum szerint a császárnak erős pozíciót biztosított a szükségrendelet-alkotási jog, és nem került megfogalmazásra, hogyan kontrollálja ezt a parlament. A megalkotói által csak provizóriumnak szánt felújított centralizáció bel- és külpolitikai sikertelensége után a magyarokkal való kiegyezéshez és a monarchia, valamint a szűkebb értelemben vett Ausztria újjárendezéséhez vezető út 1865 őszén azzal nyílott meg, hogy a birodalmi képviseletről szóló alaptörvény hatályát felfüggesztették. Az 1866-os esztendő közepén az Osztrák Császárság hadereje Észak-Csehországban, Königgrätznél döntő vereséget szenvedett a porosz csapatoktól. Az eddigi politikai kurzus módosításaként ki kellett egyezni a magyar uralkodó körökkel. Úgy tűnt, hogy az osztrák és magyar térség válságokkal terhelt közjogában 1867 viszonylag hosszú távra ható megoldásokat hozott. Az osztrák-magyar kiegyezés jegyében létrejött a dualista állam, az Osztrák-Magyar Monarchia, trónján közös uralkodóval, kormányzati szinten közös külügy-, hadügy- és pénzügy-minisztériummal. Emellett a két állam, a most már leszűkítetten értelmezett Ausztria és a Magyar Királyság önálló törvényhozással, kormányzattal, közigazgatással, igazságszolgáltatással rendelkezett. A „Birodalmi Tanácsban képviselt tartományok és királyságok” címen szereplő, igazi osztrák elnevezés a Magyarország melletti osztrák állam összetett jellegét tükrözte, hiszen Ausztria a bécsi politikusok szemében, eltérően a magyar hivatalos állásponttól, továbbra is az egész monarchiát kívánta megjelölni. Erre a területre csak 1915-től alkalmazták hivatalosan az Ausztria elnevezést. A szisztéma közjogi stabilizációjának keretében az 1867. évi ún. decemberi alkotmánytörvények (így a kiegyezésről szóló törvény, törvény a birodalmi képviseletről, az állampolgárok általános jogairól szóló törvény, a bírói hatalom szabályozása és az állami alaptörvény a kormányzati és végrehajtó hatalom gyakorlásáról) hosszú időre meghatározták az osztrák állam közjogi rendjét. Az állampolgárok általános jogairól szóló törvény lerögzítette a törvény előtti egyenlőséget, elismerte a hivatalviseléshez való jogot, a szabad költözködést és a tulajdon szentségét, garantálták a levéltitok sérthetetlenségét, a vallás- és lelkiismereti szabadságot. Sajátos körülmény volt azonban, hogy a népek egyenjogúsága, sérthetetlen joga a nemzetiség és a nyelv fenntartására csak elismert lett, de nem biztosított. A bírói hatalomról szóló törvény a laikus bíráskodással és a bírói függetlenségről szóló rendelkezésekkel jelentett további biztosítékokat. A törvényhozó szerv, a Birodalmi Tanács (Reichsrat) két kamarára oszlott: a „Herrenhausra”, vagyis a felsőházra és a Képviselőházra. Ez utóbbinak az összetételét az induláskor kuriális választójoggal szabályozták. Az 1873-as megoldásban az eddig követeket küldő tartománygyűlések helyett ugyan „a nép választott”, de ez a választójogi megoldás valójában érdekképviselet volt; azaz nem egyenlő, csak részben közvetlen, csak részben titkos és nem arányos. Jellemző, hogy a nagybirtok kúriájában már 59 választó, a városok kúriájában 1580 választó, a kereskedelmi és iparkamarák kúriájában 23 választó, végezetül a nem városi jellegű községek esetében 8400 választó küldött egy-egy képviselőt. A következő időszakban a birodalmi tanácsi választójog fokozatosan bővült. 1882-ben a Taaffe-féle reform a városoknál és a községeknél csökkentette az adócenzust, és ezzel a kispolgárság és a parasztság jelentős rétegei jutottak választójoghoz. 1896-ban a Badeni-féle reform újra leszállította az adócenzust a települések osztályaiban, és bevezette az V. választási osztályt valamennyi 24. évét betöltött férfi állampolgárra nézve. Bár a választásra jogosultak száma 200%-kal nőtt, az új V. választási osztályt már az I. kategória képviselői majorizálhatták. 1907-ben Beck reformja bevezette az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójogot. Az állami tevékenységet az úgynevezett közjogi bíróságok kontrollálták: ilyennek tekinthető a Birodalmi Bíróság (Reichsgericht) és az 1876-ban felállított Közigazgatási Bíróság (Verwaltungsgericht), amelyek nemcsak példaértékű jogvédelmi rendszert nyújtottak, hanem a közjogban sok tekintetben egyenesen ezek építették ki azt a jogállamiság követelményeihez valóban méltónak bizonyuló ítélkezési gyakorlatukkal. Ehhez járult még az Állambíróság (Staatsgerichtshof), amely a miniszterek alkotmánysértéseit és törvénysértéseit ítélte meg, ezzel realizálva a miniszteri felelősséget. Az uralkodó közjogi és hatalmi pozíciója a császárság idején mindvégig erős maradt, az alkotmány előtti időkből konzerválódott prerogatíva-relikviák különösen a katonai kérdésekben tartósították befolyását. A kormányzatot erősítette a szükségrendelet-alkotási jog. Annak ellenére, hogy Ausztriában sok tekintetben kiépült a liberális jogállam, a stabilitást alapvető szerkezeti problémák akadályozták. A dualista államjelleget mind a két irányból több ízben 169 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása kísérelték meg átrendezni és trialisztikus elképzelések is többször felmerültek. Akadtak olyan kísérletek, amelyek az alkotmány teljes körű megvalósításával „egyenrangú néptörzsek” Ausztriáját kívánták kiépíteni. A nemzetiségi ellentétek a politikai pártok különböző irányú törekvéseiben is megnyilvánultak, és összességében a korszak végére a parlamentarizmus gyengeségét, mondhatni szétesését figyelhetjük meg. Az 1914-ben kitört első világháború során az osztrák-magyar csapatok a többfrontos küzdelemben sorozatosan katasztrofális vereségeket szenvedtek. A hátország széthullott. A nemzetiségi politikusok egyre inkább az ellenséges hatalmaknál kerestek támaszt, és politikai elképzeléseikben feladták azt a lehetőséget, hogy a Habsburgok birodalmát megőrizzék. A bomlási folyamat kiteljesedése az 1918 őszi összeomlás volt, amely pontot tett a nagy európai dinasztia uralma alá tartozó több száz éves államalakulat történetére. Az 1919 áprilisában kiadott ún. Habsburg-törvény megszüntette az uralkodói jogokat, előjogokat, a fejedelmi magánjogot valamint kiutasították az országból a dinasztia tagjait. A Habsburg Birodalom szétverése után az első világháborút lezáró békekötések egy megcsonkított Ausztriát eredményeztek, és megtiltották az Anschlusst, ennek a német nyelvű területnek a csatlakozását Németországhoz, pedig az természetes követelmény lett volna. A győztesek pártfogásukba vettek néhány utódállamot, azoknak német etnikumú területrészeket juttattak, másrészt Magyarországtól ősi felségterületeket csatoltak el és Ausztriának ítélték Nyugat-Magyarországot. Az Osztrák Köztársaság belső problémái a harmincas években fokozódtak, sőt a szociáldemokraták és a szélsőjobboldal fegyveres összecsapásaihoz is vezettek. 1934-ben az eddigi parlamentáris államot Dollfuss kancellár ausztrofasiszta, rendi vonásokat tartalmazó és deklaráltan katolikus tekintélyuralmi kísérlete váltotta fel, nem titkoltan azzal a céllal, hogy a határokon túl fenyegetően készülődő náci igények ellen is fellépjen. 1938 márciusában a Harmadik Birodalom bekebelezte Ausztriát. Megszűnt az osztrák államiság, területét több gaura tagolták és ott a totális náci diktatúra érvényesült. A náci Németország szétzúzása után Ausztriát a győztes hatalmak megszállták és Bécs közös igazgatásuk alá került. Ugyanakkor azonban az Osztrák Köztársaság saját kormánnyal rendelkezett, területét nem osztották fel, mint ahogy az Németországgal történt. 1955-ben a négy nagyhatalom az örökös semlegesség fejében az államszerződéssel helyreállította Ausztria szuverenitását. Ebben az ún. II. köztársaságban változatos belpolitikai viszonyok közepette a parlamentarizmus és a hatalommegosztás elve torzulást szenvedett. Megjelent a pártok és a kamarák állama, de a tartományok is folytonosan érvényesítették törekvéseiket. Az osztrák alkotmányra befolyást gyakorolt az európai integrációhoz való csatlakozás is, miközben maga az osztrák alkotmányos modell a környező térségek új demokráciáit befolyásolta. Az újkori és a modern ausztriai jogfejlődésben a kodifikációs törekvések hosszú múltra tekinthetnek vissza. A büntetőjog területén tartományi büntetőrendtartások láttak napvilágot a 15. századtól kezdve. Erre példa az alsóausztriai Ferdinandea (1656), amelynek latin változata Praxis Criminalis néven hosszú időn át befolyásolta a magyar büntetőgyakorlatot. Az egységesítésre törekvő 1768-as Constitutio Criminalis Theresiana keletkezésekor egy idejétmúlt szabályozási filozófiát képviselt, együtt szabályozta az anyagi és eljárásjogot, ismerte a tortúrát, büntetései kegyetlenek voltak. Ezzel szemben modernizáció tapasztalható II. József elkülönült büntető és büntetőeljárási kódexében (1787, 1788). Az osztrák büntetőjog anyagi részének alaptörvénykönyve az 1803-1852-es Btk lett, amely jelentős módosításokkal 1974. december 31-ig volt hatályban. A büntetőeljárás kodifikálása a 19. század politikai irányváltásait tükrözi. Az 1850-es liberális szabályozást 1853-ban új, retrográd Be-kódex bevezetése követte. A jogállamiság követelményének csak J. Glaser 1873-as büntető perrendtartása (StPO) felelt meg. A polgári perrendtartás 1895-ben jelent meg, addig az Általános Bírósági Rendtartás (AGO, 1781) szabályait alkalmazták. Az osztrák magánjogi kultúrának nagyhatású csúcsteljesítménye az osztrák polgári törvénykönyv (Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch, azaz ABGB, amit magyarra OPTK névvel ültettek át). Az 1811-ben kiadott és 1812. január 1-jén hatályba lépett kódexről joggal állapíthatjuk meg, hogy stílusának, a hézagok kitöltésére és az interpretációra kifejlesztett mechanizmusoknak köszönhetően egyfajta időtlenséget nyert el, ami a „hatályos jog és élő jogtörténet határterületévé tette”. A természetjogi megformálású kódex túlélte a 20. századi, gyakran a lényegbe vágó módon igen jelentős novellizálásokat, ugyanakkor az osztrák kodifikáció hosszú, évtizedes előtörténetében gyökerezett. A magyar jogtörténetnek is része volt, amikor hatályba helyezték a neoabszolutizmus idején. Az Országbírói Értekezlet után is megmaradt az ország egyes részein (így Erdélyben) egész a 20. század közepéig, és emellett a magyar kodifikáció késése miatt a bírói jog folyamatosan merített belőle. Az osztrák polgári törvénykönyv mindezeken túl a magánjogi stúdium keretében a polgári korszak végéig szerves részét képezte a magyar jogi felsőoktatásnak is. Az OPTK előtörténete a 18. század közepén, Mária Terézia uralkodása alatt kezdődött el. Az osztrák örökös tartományok többszöri kezdeményezése ellenére (így Leibniz, Codex Leopoldinus) a jogegységesítési 170 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása munkálatokat ténylegesen 1753-tól egy udvari kompilációs bizottság kezdte meg. Különböző szervezeti nehézségek és személyes ellentétek után az 1766-ban bemutatott sokkötetes mű, a Codex Theresianus csalódást okozott, mert túltengett benne a római jog, a kazuisztika és száraz tankönyvként jelent meg. Az újonnan beindított, más megoldásokat kereső munkálatok ugyan gyakran leálltak, de II. József uralkodása idején, részeredmények után (házassági pátens, öröklési pátens) az ún. Horten-féle javaslat első része mint Josephinisches Bürgerliches Gesetzbuch (József császár nevével fémjelzett Ptk.) mégis kiadásra került 1786ban. A természetjogi, fiziokrata és felvilágosodott gondolatoktól áthatott kódex a tradicionális társadalmi felépítményben számos forradalmi karakterű változást hozott. A reformer császár halála után a törvényalkotás udvari bizottsága élére a jeles természetjogász, Martini került. Az 1794-es Martini-javaslat lényegesen rövidebb, feszesebb lett elődeinél; a természetjogi gondolkodás mélyebben áthatotta, noha Sonnenfels kezdeményezésére egy revíziós bizottság közjogi szemlélettel nyomban hozzálátott átdolgozásához. A módosított Martinitervezetet 1797-ben kísérletképpen Nyugat-Galíciában hatályba helyezték. Ez az ún. őstervezet Franz von Zeiller munkálatai nyomán továbbformálódott, majd a jogi szakemberek és különböző bíróságok mondtak véleményt a törvénykönyvről. Az évtizedes kimunkálást három, megint csak hosszadalmas ún. olvasási eljárás, azaz szakmai vita és átdolgozás zárta le. A kódex Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch néven 1812 újévével lépett hatályba. Az OPTK rendszere három részt ölel fel 1502 szakasznyi terjedelemben. A kódex stílusa szerencsésen rövid és tömör, a túlzott részletezést általában sikeresen elkerüli. A fogalomalkotás fegyelmezettsége és a szisztematikus zártság messze a porosz általános törvénykönyv (ALR) fölé emeli. Annak mindent szabályozni kívánó törekvéseivel szemben az osztrák polgári törvényvénykönyv mértéktartását igazolta az idő. Életerejét és kodifikációs minőségét mutatja, hogy több mint 20 évtized világpolitikai méretű viharait élte túl és a mai napig hatályban van. Rendszerébe rugalmasan illeszthették be a későbbi módosításokat, az ún. résznovellákat, amint azt például az 1914-1915-ben és 1916-ban szükségrendeletekkel véghezvitt részleges reform is bizonyítja. A Habsburg Birodalom állam- és jogfejlődésének áttekintése után feltétlen szólnunk kell azokról az osztrák hatásokról is, amelyek a magyar államot, illetve jogrendet érték. A nemzeti jogrendszer történeti alapjainak vizsgálatakor, mint minden térségben, hazánkban is különféle történelmi áramlatok, periódusok tűnnek szemünkbe, amelyek a jogrendszer sajátos érdekeinek konzerválására, identitása fenntartására irányultak, de törekedhettek a változó világ kihívásaihoz való alkalmazkodásra, a nemzeti intézmények új követelményekhez való adaptálására vagy idegen intézmények, jogi alapelvek átvételére is. A magyar államnak többször kellett szembenéznie birodalmi, integrációs törekvésekkel, és ekkor az új, nemritkán modern normákat idegen hatalmak exportálták, erőszakolták hazánkra. Ha a legáltalánosabb fogalmat használjuk, a recepció esetében Európában olyan nagy történelmi példákra hivatkozhatunk, mint a római jog recepciója vagy a francia jog kisugárzása elsősorban a napóleoni kódexek hatására. A magyar jogot ért külföldi hatások rendszerét azonban eddig még nem rajzolták meg, noha számos tanulmányt találunk, amely a római jog magyarországi hatásával, a magyar jog 19. századi modernizációjának külső forrásaival foglalkozik. A magyar-osztrák kapcsolatok a Habsburg-ház trónra kerülésével váltak intenzívvé. Az osztrák jog behatolása hazánkba korszakonként erőszakos jogexporttörekvéssé erősödött párhuzamosan a Magyarországot a birodalom örökös tartományaival integrálni szándékozó törekvésekkel, amelyek hazánk államiságát, jogi identitását kérdőjelezték meg. Ilyen időszakoknak tekinthetők I. Lipót abszolutizáló intézkedéseinek évei, majd II. József rövid életű voluntarista kísérlete az egységes, modern birodalom megteremtésére, valamint a neoabszolutizmus centralizáló, erőszakos jogexporttal párosuló törekvései az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc leverése után. A 17. század végén, a török nagy anyagi- és véráldozatokkal járó kiűzése után a bécsi kormányzat a feldúlt ország állami-jogi berendezkedését az örökös tartományokban uralkodó rend felé kívánta közelíteni. Ennek jegyében dolgozta ki egy udvari bizottság gróf Kollonits Lipót bíboros, Udvari kamarai elnökvezetésével az új intézmények és intézkedések híres-hírhedett tervezetét, az „Einrichtungswerk”-et, amely mintaként melegen ajánlotta az alsó-ausztriai jogszabályokat, esetleg azok egyszerűen fordításban való bevezetését javasolva. Noha az egész tervezet realizálására nem került sor, annak gondolatkörében mozogva Kollonits a magyar büntetőjogba jelentős osztrák elemeket „csempészett be”. A kardinális ugyanis a latinra lefordított 1656-os alsóausztriai büntetőrendtartást, a jellegében a Carolinán alapuló Ferdinandeát 1696-ban Praxis Criminalis néven felvetette a Corpus Iuris Hungaricibe. A kor viszonyai közepette, a korszerű magyar büntetőtörvények hiányában a kiválóan használható Praxis Criminalist hamarosan átvették az úriszékek, a városi és a megyei bíróságok. Az átvételt megkönnyítette, hogy a Praxis a közbűncselekményeket szabályozta, így a nemesség számára politikailag nem volt veszélyes. A bírói gyakorlat útján történő részleges recepciót az sem akadályozta, hogy a Praxist mindig is nem alkotmányos módon létrejött szabálynak minősítették, és hivatalos átvételét az országgyűlésen elutasították. Rendelkezéseit a kor büntetőjog-tudománya feldolgozta, és azok rendkívül hosszú életűnek bizonyultak: túlélték a Sanctio Criminalis Josephinát, egyes szabályait még az 1852-es Btk hatályának 1861-es megszűnte után is, többek között 1864-ben illetve 1870-ben is meghivatkozták.


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása Osztrák-német joggal élt a török kiűzése után közel három évtizedig Buda és Pest telepes polgársága is. Ez magyarázható volt a német (osztrák) származású jogászok működésével, a kamarai igazgatás Bécsből vezérelt tevékenységével, a római jog mellett a birodalmi és az alsó-ausztriai jogszabályok hatottak. A Magyar Királyság jogegységét jelentősen sértő német-osztrák jogi „kisvilág” uralma azonban a városoknak adott privilégiumot követően fokozatosan megszűnt. A Rákóczi-szabadságharcot követően a két Duna menti város, a magyar jog palettáján sajátos színfoltot jelentő partikuláris jogként része lett a feudális magyar jogrendszernek. Az abszolutista törekvésekre felkelések sora válaszolt. A Rákóczi-szabadságharc dokumentumaiban a szabadság melletti kiállással párosult a jogi identitás védelme, ahogy ez az 1703-as brzezanyi kiáltványban olvasható: „(...) ki-ki édes hazája s nemzete szabadsága mellett az Isten s törvényünk ellen képtelenül hatalmaskodó, zaklató, porcióztató, adóztató, nemesi szabadságunkat rongáló, igaz régi törvényeinket, jussainkat megvető (…) kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon fegyvert.” A mozgalom bukása ellenére a szatmári béke kompromisszuma hosszú időre mégis biztosította a magyar feudális jog identitásának megőrzését, de egyúttal konzerválását is eredményezte. A magyar államiságot, a hazai, tradicionális jogrendszer önállóságát az 1780 utáni évtizedben II. József felvilágosult abszolutizmusa súlyosan veszélyeztette.. A magyar jogrendszer kívülről jövő modernizálásával bizonyos mértékben Mária Terézia is kísérletezett, másfél évtizedig pátensekkel kormányozva, kikérve kiváló elméket tömörítő Államtanácsának véleményét a magyar ügyekben is. Az uralkodónő azonban óvatos volt, módszereiben körültekintő, így eljárásai során rendszerint óvakodott a magyarok érzékenységének megsértésétől. Ellentétes karakterű fia, II. József azonban széleskörű műveltsége és kiváló képességei dacára gyors eredményeket elváró voluntarista volt, alattvalói boldogításával nem tudott és nem is akart késlekedni, módszereiben egyáltalán nem volt pragmatikus és taktikus, és nem sok érzéke volt a történelmileg lehetséges, a szervesen kialakult megoldások iránt. Egységes, modern birodalmat akart, és ezeknek a törekvéseknek eszköztárában szerepelt a Magyarországra irányuló jogexport is. Az uralkodó jogpolitikájának az életviszonyok túlszabályozása, a rendeletek valóságos áradata volt a következménye, hatóságai és hivatalnokai eljárását a bürokratizmus jellemezte. A császár a megyék átalakításával, a kiváltságok felszámolásával, a nemesi adózás előkészítésével, a germanizálással, a „nemesi nemzet” életfájának gyökerére emelte a fejszét. Hiába vezette a „birodalom első hivatalnokát” jó szándék, hiába voltak rendelkezései korszerűek, hiába tudott kiváló képességű tisztviselőket megnyerni – rendelkezéseinek hatályosulását a megsértett érdekek reakciója nehezítette, sokszor lehetetlenné tette. Ehhez járult, hogy az örökös tartományokból átvett rendelkezéseket, jogi megoldásokat a hazai, kétségtelenül hátramaradottabb viszonyokra megfelelő, türelmes és a bevezetésnél megkívánt időtényezőre is tekintettel lévő adaptáció nélkül kívánták alkalmazni. Bevezetésük előtt sokszor ki sem kérték a magyar kormányszervek véleményét. A rendszer csődjét látva uralma végén eddigi hívei is fokozatosan József ellen fordultak, és a végrehajthatatlannak ítélt rendeleteinek végrehajtását lehetőség szerint óvatosan szabotálták. Az erőszakos jogexporttal párosult, túlságosan felgyorsított abszolutista modernizációs kísérlet összeomlott, a haldokló császár rendeleteinek zömét visszavonta. Mindezek a hatalompolitikai és jogi intézkedések azonban nem maradtak ellenhatás nélkül. 1790 elején széleskörű nemzeti mozgalom bontakozott ki, amely határozottan kiállt a nemzet politikai, jogi, kulturális identitása mellett – erős német (osztrák) és abszolutizmusellenes éllel. Ugyanakkor modernizációs terveket, alkotmányreformot, kodifikációt is hangsúlyoztak a különböző jogterületeken. Mindezek az országgyűlési deputációk munkálataiban konkretizálódtak. Ebben a pezsgő folyamatban megfigyelhetők a kor leghaladóbb nézetei, az egész helyzet pedig a nemzeti törvényhozás útján lehetőséget teremtett a magyar jogrendszer korszerűsítésére. Ennek alapját az 1790. évi X. törvénycikkben megfogalmazott tétel képezte, hogy „(...) Magyarország (...) független, azaz semmi más országnak vagy népnek alá nem vetett, hanem saját állami léttel és alkotmánnyal bíró, s ennélfogva (...) tulajdon törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok módjára igazgatandó és kormányzandó ország.” A nemzetközi események (a francia forradalom, majd a napóleoni hadjáratok) miatt a magyar nemesi reformmozgalom lelassult, majd a reakció nyert egyre fokozódó mértékben tért a nemesség és a trón forradalomellenessége talaján. A reformtervek évtizedekre eltűntek az irattárakban, a jog modernizációjának nemzeti változata nem valósulhatott meg. A továbbiakban is sor került ugyanakkor az osztrák jog behatolására, bár kevésbé látványosan. A magyar dikasztériumok jogszabályainak előkészítésébe bekapcsolódtak a bécsi kormányhatóságok hivatalnokai is, érdemben birodalmi (osztrák) szempontok szerint befolyásolva a formálisan magyar normákat. A hadsereg tevékenységére vonatkozó joganyag teljes egészében osztrák volt, és a magyar pénzügyi jogalkotás esetében is megfigyelhető volt az Udvari Kamara gyámkodása. Ezeken a csatornákon is osztrák jogi megoldások kerültek a magyar joggyakorlatba. Az egyetemi képzés terén a 18. század első harmadában erősen érvényesült Magyarországon az osztrák, bécsi egyetemi szervezet és a német tudomány eredményeit közvetítő osztrák jogtudomány hatása. Ezen túlmenően voltak sikerrel nem járó erőfeszítések a birodalomban egységes jogászképzés megteremtésére is. A viszonosság 172 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása jellemezte viszont azt a jogi felsőoktatással összefüggő elképzelést, hogy Bécsben magyar jogot, Pesten osztrák jogot is oktatva, egyenértékűvé tehetők a kiadott diplomák Magyarországon és az örökös tartományokban. Ez az elképzelés azonban csak terv maradt a 19. század első felében. A pezsgő közéletet eredményező és kiváló elmék sokaságát felszínre hozó magyar reformkorszak nézeteinek szerves része volt a jogrendszer modernizációja, a jognak a kor követelményeihez való igazítása. Ennek során az országgyűléseken szigorú mércével mérve is európai színvonalú törvénytervezetek születtek. Ilyenek voltak az 1839/40. évi XVI-XXI. törvénycikkek, melyek kidolgozásában Wildner Ignác bécsi ügyvéd, egyetemi tanár is részt vett. A liberális projektumok egész gazdagsága az 1843-44-es országgyűlésen tárult fel igazán. Csúcsteljesítményként értékelhetjük az 1808-as porosz mintákat is értékesítő városi törvényjavaslatot. Emellett európai szintű büntetőjogi javaslatok születtek. Német fordításuk alapján Mittermaier úgy vélekedett, hogy „egyetlen kódex sem bír annyi eredetiséggel, mint a magyar javaslat; a törekvés a kor haladásának, az igazság követelményeinek s a legújabb büntetőjogi nézeteknek megfelelő törvénykönyvet alkotni, e törekvés bélyegét egyetlenegy törvényhozási munka sem viseli magán oly nagymértékben, mint a magyar javaslat.” A kor magyar törvényhozója előtt ebben az időben angol, francia, német és amerikai jogi, államszervezeti megoldások álltak példaként, ezért az osztrák minta érthető módon háttérbe szorult. Sajátosan megfordult ez a jogpolitikai helyzet 1848 tavaszán. A modernizációs törekvések konzervatív gátjait az európai forradalom hullámai viharos erővel törték szét. Az utolsó rendi országgyűlés lázas sietséggel látott neki Magyarország modern társadalmi-politikai, állami-jogi átalakulása alapjainak lerakásához. Az aggasztóan kevés idő nem tette azonban lehetővé, hogy a jogi megoldások azon gazdagságát, amelyet a reformkor kitermelt, átemeljék és felhasználják. Így ígéret maradt az 1848. évi XV. törvénycikkben jelzett polgári törvénykönyv, de az 1843-ban kiemelkedő minőségben elkészített, azonban törvényerőre nem emelkedett büntetőjavaslatokat sem sikerült a szükséges módosítások után életbe léptetni. A magyar jogrendszernek a korszerű követelményekhez nemzeti úton történő adaptációjának, az oly ígéretes modernizációnak 1849 augusztusában tragikusan véget vetett a szabadságharc vérbefojtása. Keserves és végső soron megalázó módon, idegen segítséggel elért katonai győzelmük után az osztrák uralkodó körök megkísérelhették a feszesen szervezett, korszerűsített „Gesamtmonarchie” ábrándjának megvalósítását. Ennek során Magyarországot, amely szerintük eljátszotta jogait, államiságától megfosztották, területét szétszabdalták. A centralizáló abszolutizmus hazánk jogi identitását is fel akarta számolni. Ez a törekvés már az 1849. március 4-i dátumot viselő olmützi alkotmányban is megfigyelhető. A magyar alkotmány csak annyiban maradt meg, amennyiben összhangban állt a birodalmi alkotmánnyal (71. §). A 68. § meghagyta ugyan a magyar korona országaiban a jogalkotási hatáskört a polgári jog, a büntetőjog és a bírósági jog területén a tartománygyűlések kezében, de sajátos módon egyfajta önfelszámolást várt el tőlük, hiszen feladatukká tette a jellegzetes nemzeti joganyag revízióját, hogy minél előbb megteremtsék a birodalmi jog összhangját. 1851 végén ezen túlment a Szilveszter-pátens rideg, retrográd centralizmusa, amikor egységes organikus elveket írt elő a birodalom egésze számára, és elrendelte több kódex (az OPTK, az egységes büntető törvénykönyv és az osztrák büntető perrendtartás) általános bevezetését. A Magyarországon és Erdélyben alkalmazott új joganyagnak a többszakaszos jogexport következtében két alapvető rétege alakult ki: a kifejezetten a magyar koronatartomány számára kiadott osztrák jogszabályok száma a kezdeti időszakban különösen nagy volt. Ebben a szakaszban ugyanis az örökös tartományok joganyagát a kormány a fejletlenebb magyar viszonyokra nem tudta vagy liberális jellegük alapján nem is akarta bevezetni. A mindenáron egységességre való törekvés előrehaladásával a birodalom egészére kibocsátott, igen tarka megnevezésű jogszabályok mind nagyobb súlya kezdett érvényesülni. Az egyre jobban felgyorsuló erőszakos jogexport során számos jogpolitikai, jogtechnikai és az irodalomban fellelhető jellegzetesség mutatható ki. A jogi szakemberek körében eleinte az új jog modernizációs jellegével kapcsolatban bizonyos illúzió élhetett. Császár Ferenc az 1849. december 28-ra dátumozott ideiglenes igazságügyi rendelethez írt kommentárjában 1850 nyarán még úgy gondolta, hogy az új büntetőjogi szabályozás végleges kialakítása során az 1803-as osztrák büntető törvénykönyv mellett az 1843-as magyar büntetőjogi javaslatra is tekintettel kell lenni. Noha a politikához szorosan kötődő büntetőjog esetében az illúzió hamar szertefoszlott, a neoabszolutizmus joganyaga egyes kérdésekben (mint például az úrbériség és az ősiség felszámolása) sajátos módon valóban 1848 végrehajtójának bizonyult. Másrészt számtalan jel mutat arra, hogy az új rendszer magyar káderei az osztrák jog modern elemeit nem mindig értették igazán meg, nem tudták azonnal működtetni a szervezeti formákat. A cs. kir. államügyészség gépezete (Baranya-Tolna példáját hozva) 1850/51-ben igen csikorogva indult be. Az eljárási szabálytalanságok, hatásköri ütközések mellett az elvi kérdésekben is bizonytalan volt a gyakorlat. Bizonytalanság volt az örökös tartományokban hatályos és a magyar térségben kiadott jogszabályok tekintetében is. A soproni főügyésznek 1850 őszén még közelinek tűnt az időszak, amikor az ügyészségre kibocsátott, az örökös tartományokban hatályos provizórikus törvényt (1850. július 10.) Magyarországra is kiterjesztik, ez azonban elmaradt, ami beosztottai körében további bizonytalanságokat eredményezett. A siklósi államügyész-helyettes 1851 augusztusában a hézagos, Magyarországra kiadott jogszabályok helyett alkalmazni kívánta a nálunk hatályba nem lépett 1850. január 17-i 173 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása keletű osztrák, modernnek tekinthető büntető perrendtartást. A főügyész annak ellenére, hogy igen kívánatosnak és hasznosnak nevezte az osztrák jogszabály tanulmányozását, kénytelen volt a magyar koronatartományban még nem hatályos rendelkezés alkalmazását leállítani. A véglegesnek tűnő berendezkedéssel főként 1853-54-től kezdve a nagyszámú osztrák jogszabály hatálybalépésével elengedhetetlenné vált az örökös tartományokból „jogi tanácsadók”, idegen hivatalnokok bevonása a magyar államgépezet működtetéséhez. Ezek a hivatalnokok gyakran kevés megértéssel viseltettek a hazai viszonyok iránt, türelmetlenek, túlbuzgók voltak, bár időnként jóhiszeműen kísérelték meg az idegen jog meghonosítását. Működésüket nemcsak a lakosság nehezen titkolt ellenszenve, a „jogi kultúra” ritkás szövete nehezítette, de felmerültek olyan technikai problémák is, mint az új jogszabályokról kiadott brosúrák, kézikönyvek alacsony minősége, a bennük található hibák – vagyis az adaptációs technikák fogyatékossága. Ismételten ki kell emelnünk, hogy az osztrák jogpolitikában 1851 decemberében meredek (részben visszafordulást hozó) fordulatot hirdetett meg a Szilveszter-pátens. Így nem az 1848-49 közvetlen örökségét jelentő osztrák jogszabályokat vezették be hazánkban, hanem 1852 után az azokat felváltó, módosító, számos kevésbé progresszív jogi normát. Erre az 1850-es és 1853-as büntető perrendtartás lehet a legjobb példa. Az ötvenes évek magyarországi hatályú osztrák jogalkotása beilleszkedett az egész osztrák jogalkotási folyamat történetébe. Az 1803-as büntető törvénykönyvet éppen az 1852-es magyarországi kiterjesztésre is tekintettel vették revízió alá, az 1853-as büntető perrendtartás alapjául szolgáló munkálatot eredetileg a magyarországi koronatartományokra nézve dolgozták ki (illetve oda, ahol az 1850-es szabályozást nem léptették életbe). Magyarországra ugyan 1852-ben nem az örökös tartományokban hatályos 1781-es Allgemeine Gerichtsordnungot vezették be, de az Erdélyre és Magyarországra hatályos különszabályozás (két polgári perrendtartás) lényegében ugyanazokon az elveken nyugodott, mint az 1845-ös osztrák sommás eljárás. A két polgári rendtartást viszont 1858-ban alapul vették egy általános reformhoz, bár ez a tervezet nem került realizálásra. A nagy kódexek bevezetése igen megerősítette a magyarországi jogéletben az írott jog szerepét, a gyakorló jogászok ezrei mellett a szakirodalom művelőinek tevékenysége is hozzájárult a modern jogi kultúra elmélyítéséhez hazánkban. Ez is hozzátartozik az osztrák jog magyarországi szerepének megítéléséhez. Része azonban az is, hogy a neoabszolutizmus jogi túlszabályozást jelentett, rendeletáradatának mennyiségi mutatóit később a dualista kori magyar jogalkotás csak évtizedek múlva érte el. A fenti megfontolások ellenére azonban egyértelmű, hogy a bevezetett osztrák jogrendszer a neoabszolutista állam hadseregének erején, külpolitikai stabilitásán nyugodott. Az 1859-es katonai vereséggel a rendszer támasztópillérei inogtak meg. Az erőszakos, szinte irracionálisan felpörgetett tempójú, osztrák jogexportot is magában foglaló beolvasztó kísérletet fel kellett adni. A politikai feltételek kedvezőkké váltak a magyar jog visszarendeződése számára. Az 1860. október 20-án kiadott diploma részben felélesztette a magyar államiságot. Az uralkodó azonban úgy képzelte el a magyar jogrendszer restaurálását, hogy az osztrák jogszabályok ideiglenesen a magyar országgyűlés döntéséig hatályban maradnak. Az átmenetnek ezzel a módjával sok befolyásos magyar jogász, köztük Deák Ferenc is egyetértett. A belpolitikai viszonyok azonban igen hamar túlléptek ezen a megoldáson. A megyék egy része rögtön megkezdte igazságszolgáltatási hatáskörét gyakorolni a kitűzött határidő előtt a császári-királyi bíróságokkal párhuzamosan, a magyar jog szerint. Erre a címzettek azonnal és igen hevesen reagáltak. A vármegyék válaszirataikban a retorika egész fegyvertárát forgatták, plasztikusan kitűnt a magyar jogrendszer identitásával kapcsolatos, valamint az osztrák jogszabályokra vonatkozó véleményük. Az ennek során keletkezett iratokban a magyar törvény erős sziklavár, olyan, mint egy mennyei szó, és az erőszak elleni egyedüli éles fegyver a magyarság kezében. A vármegyék szerint a hazai törvényeket őseinktől szent hagyományként örököltük, következésképpen továbbadnunk olyan szűzen kell azokat, ahogy kaptuk. A magyar törvény ösvényéről letérni öngyilkosság, az ilyen magatartás a kiskorúság vádját alapozza meg. A Bach-korszak ebben a felfogásban gyászidő, törvényen kívülre taszíttatás, a lealázó szolgaság sötét éje. A hivatalnokok túlbuzgóak, elbizakodottak, a nép pedig martaléka lett a zsákmányra gyülekezett idegen bürokráciának, a külföldi hivatalnokok a legszentebb emlékeket tiporták, a csendőrség és a pénzügyőrség a polgárok békéjének legnagyobb botránykövei voltak. Az osztrák büntető törvénykönyvről kijelentették, hogy az idegen törvény fenyegető Damoklész-kardként függ a fejük felett, és az osztrák törvények általában ellenkeznek a magyar jogfogalmakkal. Különösen sötét színekkel festi Esztergom megye az osztrák igazságszolgáltatás képét: „(...) mint kelle megvásárolni a drágaság végett számtalanszor igénybe sem vett igazságot, melynek el nem nyerhetésére sok esetben elég volt magyarnak lenni”. Majd Jókai Garamvölgyi Ádámját idéző módon folytatta: „(...) a nép, az összes közönség, oly ellenszenvvel viseltetik az eddig fennállott költséges bíróságok, a hivatalok iránt, hogy inkább nem keres igazságot, mintsem náluk keresse”. Mindezek természetesen kihatottak a készülő jogi kiegyezés műhelyére, az Országbírói Értekezlet tevékenységére is. Az Országbírói Értekezlet 1861. január 23. és március 4. között 18 ülésen fejtette ki tevékenységét. A nézetek helyenként hevesen ütköztek. Egyesek kiálltak a magyar jogrendszer teljes helyreállítása, restitúciója mellett. A másik szélső nézetet, mely szerint az országgyűlés döntéséig az osztrák jogszabályok maradjanak hatályban, a megyei mozgalmakra tekintve igazán komolyan nem kívánta senki. Deák szerint ugyanis a közhangulat „semmit 174 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása sem akar, mi osztrák, semmi változást, semmit, mi octroyozás”. A haza bölcse meglehetősen rezignáltan arra is felhívta a figyelmet, hogy az osztrák törvények elleni gyűlölet kilenctized részben közjogi szempontokból táplálkozik, „mert gyűlölt hatalom gyűlölt időszakban hozta be azon törvényeket”. Ha a magyar országgyűlés előtt hozták volna javaslatba azokat, ha nem is minden részletében fogadja el az országgyűlés, „de bizonyosan nem mondotta volna gyűlöletesnek, gyalázatosnak, rossznak, gonosznak”, és megfontolás után egyes tételeket, „a mennyire helyesek és célszerűek, helyben hagyott volna”. A többség azonban úgy látta, hogy a teljes restitúcióra egyrészt amiatt nem kerülhet sor, mert a régi magyar jog alapintézményeit az 1848-as törvényhozás hatályon kívül helyezte, maga azonban nem szabályozott. Másrészt a modernizációt is hozó osztrák jogszabályok egy évtized alatt jogviszonyok százezreit alakították ki. Összegezve: a közhitel és jogbiztonság szempontjai elsőbbséget élveznek, és a magánjog szempontjai megelőzik a közjogot. Ezeknek a nézeteknek megfogalmazója Horváth Boldizsár, a későbbi igazságügyminiszter volt, aki szerint „óvakodnunk kell a ius publicumot a helyett, hogy az a ius privatumnak védbástyája legyen, a magán-jogviszonyok megrendítésére felhasználni; óvakodnunk kell ettől annál inkább, mert a ius privatum milliók egyéni és mindennapi érdekeire vonatkozván, ezek felzavarása oly általános ingerültséget idézhetne elő, mely elvégre magát a ius publicumot, a politikai szabadságot is veszélybe dönthetné”. A magyar jog részleges helyreállítása a következőképp történt. Ahol a fenti érdek erősebb volt az in integrum restitutiónál, ott sokszor módosításokkal megmaradt az osztrák jog, így a telekkönyvi jog és az osztrák polgári törvénykönyv ingatlanjoga, az ősiség, az úrbéri pátens és a bányapátens. Némi korszerűsítéssel visszakerült a régi büntetőjog, bírósági szervezet és eljárásjog. Ezek közjogi kötődése nyilvánvaló volt: az osztrák büntető törvénykönyvről jellemző módon jelentették ki a szónokok, hogy azzal alkotmányos ember egy percig sem szívhat egy levegőt. Deák hatásosan emlékeztetett arra, hogy az osztrák büntető törvénykönyv alapján az Országbírói Értekezleten felszólaló résztvevők ellen is államügyészi vádat lehet emelni. Ezen a ponton azonban Deákot kudarc is érte, hiszen a többség nem járult hozzá ahhoz, hogy az 1843-as büntetőjavaslatot módosításokkal életbe léptessék. Nem talált megértésre az értekezlet előtt megjelent kereskedők kérése, akik a nemzetközi kapcsolatokra hivatkozva hatályban szerették volna tartani az osztrák váltótörvényt. Az értekezlet egyik résztvevője kijelentette, „követelem is a kereskedőtől, hogy mindenekelőtt magyar legyen”. Így a többség az enyhébb 1840-es magyar kereskedelmi és váltóügyi törvényeket hozta vissza. Annál élesebben léptek fel a jogászok az osztrák polgári törvénykönyvnek az ősiséget felváltó, a magyartól igencsak eltérő öröklési rendje ellen. A paterna paternis – materna maternis magyar öröklési szabállyal ellentétes szabályok az osztrák polgári törvénykönyv leggyűlöletesebb részei voltak. A szónokok megható példákat hoztak, hogyan került Magyarországon ősi családok századokon át bírt vagyona végképp idegen kézre. Mások szerint a magyar örökösödési törvények „azok, melyek mint a nemzet nemtője őrködtek nemzetünk felett – melyek megtartották a históriai neveket a nemzet számára – tartották meg tehát és fűzték odább a históriát, melyre pedig hivatkoznunk oly igen jól esik, s mely eszközlője lett mostan is, hogy nemzetünk poraiból phoenixként ismét felemelkedik”. Báró Barkóczi János szerint pedig az „ausztriai örökösödési rendszer fajunk s nemzetiségünk fenntartására nézve káros hatással volt; éreztük annak beolvasztó hatását, mit a birtok eldarabolása elébb-utóbb okvetlen eszközölni fogott volna”. A nemesi politikai körök alapvető érdekei a recepció ellen hatva az örökösödési szabályok között megkonstruálták az ági öröklést. Az osztrák polgári törvénykönyv elleni viszolygás tehát meggátolta annak életben tartását. Az Országbírói Értekezlet által megalkotott Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat a képviselőház és a főrendiház elfogadta, az uralkodó jóváhagyta, majd a Kúria kijelentette, hogy a törvényhozás további rendelkezéséig állandó zsinórmértékül fogja követni azokat. Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok egyes rendelkezései hosszú provizóriumnak bizonyultak, pedig az osztrák minisztertanácson 1861-62-ben erős támadások érték. Részben azzal vádolták az Országbírói Értekezletet, hogy hatáskörét túllépte, másrészt, utalva provizórikus jellegére, módosítani akarták az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat, hogy ezzel elérjék az osztrák jog magyarországi érvényesülésének ismételt kiterjesztését. Ilyen jellegű kísérletek voltak a Kereskedelmi Törvény magyarországi bevezetésére irányuló törekvések, de 1865 nyarán az a próbálkozás is, amely az 1861-ben újra bevezetett hadbíráskodás megszüntetését attól tette függővé, hogy a politikai bűncselekmények szabályozása az 1852-es osztrák büntető törvénykönyv mintájára történik. Az általános politikai erővonalak azonban a kiegyezéses megoldás irányába mutattak és az ilyen megoldásoknak nem kedveztek. 1867-ben a magyar állami szervek viszonylagos függetlenségéért cserébe a magyar jogrendszerben osztrák eredetű jogforrások is helyet kaptak; legnagyobb részük éppen az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok közvetítésével maradt alkalmazásban. Az Országbírói Értekezlettel és különösen a kiegyezéssel a magyar jogrendszer identitásának helyreállítása elől látszólag minden akadály elhárult. A helyzet azonban 1867 után sem volt ilyen egyszerű, és a monarchia magyar felében a továbbiakban is hatottak az osztrák szabályok. Az Országbírói Értekezlet átvételén túl is sor került az osztrák joganyag recepciójára. A magyar államgépezet megbénulását eredményezhette volna, ha azonnal erőltetik a nemzeti adóügyi szabályok és pénzügyi szervezet 175 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása kiépítését. Ezt az ellenzék is belátta, ami Tisza Kálmán 1868. június 17-i beszédéből is kitűnt. Így került sor az osztrák pénzügyi anyagi, eljárási és szervezeti szabályok recepciójára. Ezeket a rendelkezéseket csak az 1870-es évektől váltották fel a formailag magyar jogszabályok. A magyar pénzügyi szervezet és joganyag mindent összevetve a 20. század közepéig megőrizte osztrák eredetére utaló jellegzetes vonásait. Hasonlóképpen épültek be osztrák eredetű elemek a közigazgatási jogba. Fésüs György 1880-ban tucatnyi szakigazgatási ágnál idézett ilyeneket. Említette az állami szolgálat viszonyait és a nyugdíjügyet, ahol nagyszámú, nem alkotmányos úton létrejött osztrák jogszabályt is alkalmaztak. Úgy gondoljuk azonban, hogy a magyar közigazgatás további fejlődése szempontjából jelentős az a körülmény is, ahogy a közigazgatási jogász fogalmazott: „mi a hivatalnoki rendszer korcs osztrák alakját vettük át, amely könyvelt és ellenkönyvelt, revideált és kezelt, rengeteg időt és erőt igénybe vett, az aktát el is intézte, de az ügyet meg nem oldotta ( ...)”. Az osztrák jog továbbélése érintette az integritását visszanyerő Magyarország jogegységét. Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 1861-ben nagyon sok területre nem terjedhetett ki, így Erdélyre, Fiuméra, a határőrvidékre sem. Ezeken a területeken az osztrák jog uralma tovább fennmaradt. Erdélyben az 1868. évi XII. tc. rendelkezése ezek egész sorát „honosította” – addig az időig, amíg a nemzeti jogalkotás újabb jogszabályokkal fel nem váltja őket. Ez sokszor hosszú ideig tartott, és az osztrák polgári törvénykönyvet nem követte magyar magánjogi kódex. 1868 novemberében ugyan több képviselő javaslatot terjesztett be az osztrák törvényeknek Erdélyben való megszüntetéséről, a képviselők többsége azonban nem csatlakozott ehhez a javaslathoz. Ezzel Erdély sajátos helyzete az osztrák recepciót tekintve fennmaradt. Hasonló módon éltek tovább osztrák jogszabályok a határőrvidéken, Fiumében, az autonóm jogalkotással rendelkező HorvátSzlavóniában pedig még nagyobb mértékű volt az osztrák jog recepciója. Az osztrák és a magyar jog együttélése a mikroviszonyokban is megnyilvánult. Az osztrák-magyar határon hosszú idő óta létezett egy jogi „kishatárforgalom”. Például a Lajta magyar oldalán lévő Magyar-Bruck településről 1872-ben, a községi törvény végrehajtásakor derült ki, hogy közigazgatási ügyeit már régóta az osztrák Bruck an der Leitha elöljáróságával intéztette. Az osztrák elöljáróságot a magyar rész elöljáróságának funkciójában Moson megye megerősítette, működését úgy jellemezte, hogy a magyar hatóság rendeleteinek akadály és tartózkodás nélkül, mindig a legpontosabban eleget tett. A községi törvény végrehajtása természetesen megszüntette ezt a gyakorlatot. Általában azonban a magyar és az osztrák jogalkotás a maga külön útját járta, és ez a kodifikációs törekvések ütemében és eredményében is meglátszott, elegendő arra utalni, hogy hazánk az 1878-as korszerű büntető törvénykönyv megalkotásával megelőzte az 1803/1852-es büntető törvénykönyvet toldozgató osztrák jogalkotást, viszont a magyar eljárási kódexek az osztrákokhoz képest késésben voltak, és a magyar polgári törvénykönyv ebben a korszakban nem került tető alá. A magyar jogászság európai látószöge tágult, hiszen Bécs mellett egyre több külföldi, elsősorban német egyetemre is eljutottak a magyar ifjak. A törvényhozásban imponálóan jelentkezett az egész európai jogfejlődés alapos ismerete, különösen ha a törvények miniszteri indoklását nézzük. Ebben a képben, már nem domináns hatást kifejtve, szerepet kapott az osztrák jogélet ismerete is. Elmondhatjuk, hogy az 1870-es évek kereskedelmi jellegű törvényeinek megalkotása és a magyar polgári törvénykönyv előmunkálatai során a századfordulón az osztrákkal szemben egyre erősebbé vált a német hatás, ami a kor tudományos érdeklődésének irányulásán is egyértelműen meglátszott. Összességében megállapíthatjuk, hogy az osztrák jog erőszakos exportja a több ízben jelentkező birodalmi integrációs törekvések részeként, illetve eszközeként jelentkezett, és szembekerült a magyar függetlenségi és jogi identitás megőrzésére irányuló törekvésekkel. Ennek következtében általában szervetlen recepciónak bizonyult. Az oktrojált jogrendet mint egészet elsősorban közjogi szempontok alapján utasította vissza a magyar politikai vezető réteg és a társadalom. Az osztrák jog egyes részeit azonban, ha nem szólt ellenük alapvető közjogi érdek, a bírói gyakorlat közvetítésével a magyar jogrendszer átvette, ezek az elemek sokszor tartós részei lettek. Modern osztrák jogszabályok recepciójára is sor került ilyenkor. A közép-európai térség hasonló hatalmi és államszerkezete lehetővé tette az osztrák pénzügyi jog jelentős részeinek recepcióját, és egyes közigazgatási szabályok hatályban tartását. Mindez nem mindig hatott pozitívan a kérdéses területek hosszú távú fejlődésére. A dualizmus idején az osztrák jog eddigi kiemelt befolyását az európai jogi modellek szélesebb látókörű felhasználása váltotta fel. Az osztrák jog magyarországi hatását más recepciós jelenségekkel összevetve egyértelmű, hogy az a francia jog történelmi mértékű kisugárzásának nagyságát nem érte el. Eltérés mutatkozik abban is, hogy a francia uralom megszűnte után sok német térségben éppen azért ragaszkodtak a francia kódexekhez, mert azok a polgárt emancipálták, erősítették a polgári szabadság és függetlenség érzetét, és az 1815 után bekövetkező korlátok közé szorított német létben alkotmánypótlékként is szerepeltek. Az osztrák jog magyarországi uralomra jutása a jog modernizációjának nemzeti folyamatát szakította meg, az idegen jogrendszer bukását ismét a polgári államés jogrendszer magyar tényezők által történő továbbépítése követte. Ezért nem jelenthetett alkotmánypótlékot a recipiált, átvett osztrák jog. Részleges recepcióra ott került sor, ahol az uralma alatt kiteljesedett polgári jellegű társadalmi viszonyok megkövetelték. Részleges honosodását politikai szempontok is szűkítették. Ez utóbbi 176 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása jelenség a magyar magánjog fejlődése számára bizonyára kedvezőbb variánst hiúsított meg, az osztrák polgári törvénykönyv teljesebb átvételét. Az osztrák jogrendszer egészével kiélezett, mondhatni drámai helyzetekben kerültünk kapcsolatba, amikor nem lehetett mérlegelni, hogy a modernizálás európai modellje közül vajon ez-e az optimális. A magyar jogrendszer kiépítésének békésebb szakaszaiban a jogászok szakmai horizontja természetesen kiterjedhetett Európa más térségeire is, de ennek részeként az osztrák jogot továbbra is figyelemmel kísérték és jól ismerték.

11. 22. A skandináv–balti térség állam- és jogtörténetének alapvonalai A skandináv térség első európai kihatású eseménye az északi germán népek, a vikingek kirajzása volt. A rabló expedíciókat kiválthatta, hogy résztvevői nehezen fértek meg a megerősödő királyi hatalommal, és a kis népességmegtartó képességű területek is szűknek bizonyulhattak a számukra. Volt, akit véres tettei miatt otthon üldöztek, és akadtak olyanok is, akiket a zsákmány reménye vonzott a messzi távolba. A vikingek nyugaton az Atlanti-óceánon keresztül Grönlandig, illetve az amerikai kontinens pereméig jutottak. Hadjáratokat vezettek Anglia ellen, feleveztek a nyugat-európai folyókon, eljutottak a Földközi-tengerre is. A svéd varégek bejutottak Oroszország folyamain keresztül az ország belsejébe is. Pusztító hadjárataik során kiváló hajósoknak bizonyultak, ugyanakkor nehezen fékezhető harcosok voltak. Maguk között is sokat viszálykodtak ugyan, de ha elkapta őket a „viking düh”, ellenállhatatlannak bizonyultak. Hódításaik megtermékenyítették ezeknek a térségeknek az államfejlődését. A feudális fejlődés ezen az északi periférián viszonylag későn és részlegesen valósult csak meg. A kereszténység felvétele általában az uralkodók nevéhez fűződött, mint a norvégeknél Szent Olaf vagy a svédeknél Szent Erik. A következő évszázadokban a skandináv királyságok hatalmi törekvései kiterjedtek egyebek között a balti térségre, a finn területekre is. A dán, a norvég és a svéd államokat nagyon sokszor többékevésbé szoros kapcsolat fűzte össze perszonálunióban, közös uralkodó alatt. Legnevezetesebb volt az 1397-es úgynevezett kalmári unió, melynek összekovácsolásában nagy szerepe volt a norvég Margit királynőnek. Ennek eredményeképpen Dánia Svédországgal 1523-ig, Norvégiával 1814-ig volt perszonálunióban. Bár az uralkodó közös volt, az egyes birodalomrészek megtartották jogrendszerüket, és a legmagasabb szintű kormányzati szervek is önállóak voltak. A 16. század elején Svédország függetlenítette magát, amit 1520-ban az ún. stockholmi vérfürdő előzött meg. Ekkor a dán uralkodó 82 vele szembehelyezkedő svéd főpapot, főurat, illetve városi polgárt végeztetett ki. Az engedetlenség fokozódásával Wasa Gusztáv került a függetlenné vált svéd trónra 1523-ban. 1527-től fokozatosan bevezették a lutheri reformációt. Ennek eredményeként az egyházi javak szekularizációja mintegy ötszörösére emelte a királyi birtokok mennyiségét – a központi hatalom erőforrásait növelve. Megjelent a svéd bibliafordítás és az új egyházi szervezet jogi szabályozására is sor került. A svéd vallásváltás több katolikus püspök fejébe került. A Wasa-dinasztia abszolút monarchiájában modernizálták a közigazgatást, amelynek alapvető elemei a birodalmi tanács, a kancellária, a haditanács és a kamara voltak. A helyi igazgatást kivonták a nemesség ellenőrzése alól és a központi szerveknek rendelték alá. A király állandó hadsereggel és hadiflottával rendelkezett. A kora modern svéd állam a földrajzi adottságokból fakadóan erőteljes gazdaságélénkítő politikát folytatott. A svéd nagyhatalom kiterjesztette uralmát a Baltikum menti területekre, háttérbe szorítva az oroszokat és a lengyeleket, valamint a dánokat. II. Gusztáv Adolf (1594-1632) bekapcsolódott a harmincéves háborúba. A 17. század végén a svédek elérték hatalmuk csúcsát, az északi háborúban azonban XII. Károly (1682-1718) katonai tehetsége ellenére a nagyhatalmi állást elvesztették. 1719-1720-ban Svédországban rövid időre restaurálták a rendi parlamentarizmust. A birodalmi gyűlés törvényalkotási és adómegszavazási joggal rendelkezett, háromévente összeült és ellenőrizte a kormányzó birodalmi tanácsot. A politikai csoportosulások orosz orientációt illetve francia irányultságot követtek. Mintegy ötven évvel később, 1772-ben azonban III. Gusztáv (1746-1792) államcsínyt hajtott végre. Jelentősen megerősítette a király pozícióit és ezzel felszámolta a „szabadság időszakának” nevezett újjáélesztett rendiséget. A korszak politikai életének összetettségét jelzi, hogy a királyt 1792-ben, miközben Franciaországban a forradalom radikalizálódott, az Operában egy jelmezbálon meggyilkolták. A 16. században Dániában is megerősödött az abszolutizmus. Bár a dán királyság a 17. század konfliktusaiban uralmi területeinek jelentős részét elveszítette, belül erős maradt: 1661-ben az abszolutista kormányzatot a dán királyra sajátos, az örökös és egyedüli uralmat biztosító oklevél ruházta át. A tipikus abszolutista modernizáció keretében ezek után a központi szervezet korszerűsödött úgy, hogy hat szakosodott kollégiumra oszlott. Az állami pénzügyeket rendbe hozták, a gazdaságot támogatták, és a polgárok bejuthattak valamennyi hivatalnoki


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása helyre. 1665-ben jelent meg a Lex Regia, amely sajátos módon alaptörvénye kívánt lenni az abszolutista dán államnak. Ez Európában egyedülálló jogforrástípust jelentett, és 1849-ig volt hatályban. Az abszolutizmus korszakának terméke volt a dán jog összefoglalását tartalmazó Danske Lov című szokásjoggyűjtemény is, amelyet uralkodói parancsra állítottak össze, illetve léptettek életbe 1683-ban. A 18. századvég konfliktusaiban a skandináv országok törekedtek a „fegyveres semlegességre”, ennek ellenére azonban nem tudtak kimaradni azokból. Az angol flotta 1801-ben és 1807-ben erőszakkal nyitott utat magának a dán szorosokon. Az utóbbi alkalommal Koppenhága városát is bombázták, melynek során a polgári lakosság is jelentős veszteségeket szenvedett. 1814-ben Norvégia elszakadt Dániától, a következő évben Svédországgal került perszonálunióba. A polgári államépítés a skandináv államokban a 19. század közepén gyorsult fel. Svédországban, amely 1815 óta szerencsésen távol tudta magát tartani a fegyveres konfliktusoktól, 1848-ban liberális reformokat vezettek be, ezzel párhuzamosan felgyorsult az iparosítás. 1864-ben megvalósult az iparszabadság és szabad kereskedelm érvényesült. A modern parlamenti rendszert (kétkamarás változatban) 1865-66-ban valósították meg. Az általános választójogot 1909-ben iktatták törvénybe. A liberalizmuson túlmutató szociális irányzat eredménye volt 1913-ban az öregségi biztosítás rendszerének bevezetése. 1905-ben Norvégia felbontotta az uniót és önállóvá vált Svédországtól. Ezt követően az angol hajózási törvény feloldásának hatásaként a norvég kereskedelmi flotta egyre nagyobb jelentőségre tett szert a világ hajózásában. Dániában 1849-ben liberális alkotmányt vezettek be, amelyet 1855-ben és 1862-ben újabb alaptörvény követett. Schleswig és Holstein elvesztése után 1866-ban újabb alkotmányreform alakította át a törvényhozás szervezetét, a népképviselet azonban csak 1915 óta alapul általános választójogon. Az államhoz kapcsolódó Izland 1903-ban autonómiát szerzett, majd 1918-ban önálló államként perszonálunióban állt Dániával, mígnem 1944-ben a sziget önálló köztársaság lett. Grönland is fokozatosan érvényesíteni tudta önállóságát. A semlegességi törekvések jegyében Skandinávia államai az első világháborútól távol tudtak maradni, a második világháborúban azonban a németek Dániát és Norvégiát megszállták. A különösen aktív norvég ellenállás mellett Quisling vezetésével egy kollaboráns, németbarát kormány alakult, és ezzel a politikus neve a kollaboráció szinonimájává vált. A skandináv térség országai a második világháború után az euroatlanti katonai integrációval és az Európai Gazdasági Közösségekkel kerültek kapcsolatba, melynek során gyakoriak voltak a népszavazások. A térségben a svéd állam különleges helyet foglal el gazdasági fejlődésével és szociális teljesítményével. Közjogi fejlődése során alkotmánymódosításokra is sor került: 1968-ban a választási eljárást és a törvényhozás szerkezetét változtatták meg, 1975-ben pedig az uralkodó hatáskörét korlátozta az új alkotmány. A nyolcvanas évek végén a szociális jóléti állammal kapcsolatban kérdőjelek is felmerültek, a svéd politikai közvéleményt pedig 1986-ban a pacifista Olof Palme meggyilkolása rázta meg. A térségben a természeti erőforrásokra való tekintettel az országok nemzetközi jogi elhatárolásának kérdése különösen Norvégia esetében merült fel. A skandináv jogrendszer speciális fejlődése összefügg azzal, hogy egyrészt a Német-római Birodalom keretein kívül fejlődott, másrészről pedig formálisan nem került sor a római jog recepciójára. A skandináv jog középkori forrásai között a szokásjogot, népjogokat összefoglaló jogkönyveket találjuk. A legrégebbi dán jogkönyv a 13. század elején keletkezett, míg a svédek esetében ez később, a 13. század végén és a 14. század elején jött létre. Ehhez kapcsolódtak a törvénykönyvek, amelyeket az uralkodók adtak ki. Ezek közül a Norvégiában a 13. század derekán kiadott jogforrás egészen a 17. századig hatott. A korábbi jogállapotokra sok adalékkal szolgálnak a sagák, az Izland szigetéről, majd később Norvégiából származó történelmi tárgyú prózai elbeszélések. Ugyancsak jellegzetes műfaj volt a királytükör, amelyben politikai, jogi és erkölcsi tartalmú párbeszéd formájában adott felvilágosítást a 13. század közepi régi norvég közállapotokról. A modern skandináv jogfejlődés visszanyúlik az abszolutizmus jogegységesítő törekvéseire. A 17. században a régi jogok kompilációjával különböző tág értelemben vett jogösszefoglalásokra került sor a dán és a norvég jog esetében is. 1734-ben Svédországra és Finnországra nézve keletkezett egy közös törvénykönyv, amely a jogviszonyokat átfogó igénnyel szabályozta. Bár a 15. század végén felállított egyetemeken (Uppsala 1477, Koppenhága 1478) tanították a római és a kánonjogot, a római jog befolyása ebben a térségben csekély volt. A 19-20. században a térség valamennyi államában vagy azok egy részében érvényesülő közös skandináv törvények megalkotására találunk példákat. Ugyanekkor a skandináv jogok kitűntek a szociális kérdések és a jogpolitikai problémák iránti nyitottságukkal. Ennek kiemelkedő produktumai a családjogban, a fiatalokkal kapcsolatos jogban, a büntetőjogban, illetve a büntetés-végrehajtási jogban figyelhetők meg. A skandináv régiót határoló Baltikumban az első világháború következményeként új államok keletkeztek. 1917ben a függetlenné vált Finnország véres polgárháború és Szovjet-Oroszországgal kötött békeszerződés után polgári demokráciát épített ki, melynek során földreformot is végrehajtott. Az államiság megteremtésében 178 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása különösen nagy szerep jutott a válságos időben fontos katonai és állami tisztségeket betöltő Karl Gustav Emil von Mannerheimnek (1867-1951). 1939 végén az ún. téli háborúban Finnországnak szovjet agresszióval kellett szembenéznie, és bár a finnek hősiessége megakadályozta az annexiót, 1940-ben jelentős területvesztések árán kötöttek csak békét. Ekkor a karéliai lakosság tömegei települtek át belső finn területre. 1941 nyarán a háború folytatódott, és csak 1947-ben zárta le békeszerződés. Ettől kezdve a finnek nagy szomszédjukra figyelemmel folytatták külpolitikájukat, ugyanakkor számos európai biztonsági kezdeményezésben vettek részt. A Balti államok (Észtország, Lettország, Litvánia) történelmük során felváltva tartoztak a lovagrendek, Lengyelország, Svédország és a cári Oroszország uralma alá. Az első világháborút követően kivívták függetlenségüket, de 1940-ben a Szovjetunió tagköztársaságként bekebelezte őket. Önállóságukat a Szovjetunió széthullása után, a kilencvenes évek elején nyerték vissza. Új államiságukon belül a korábbi gazdasági kapcsolatok és a vegyes lakosság kérdése okoz jelentős problémát.

12. 23. A cseh és a lengyel térség állam- és jogtörténetének alapvonalai A kelet-közép-európai államok fejlődését alapvetően az határozta meg, hogy milyen kapcsolatba kerültek az Imperium Romanummal, azaz a romanizált provinciákkal, valamint később a frankok birodalmával és azt követően a Sacrum Romanum Imperium territóriumaival. A régió fejlődésében fontos, hogy az adott térség mikor feudalizálódott, mikor kapcsolódott a keresztény valláshoz, és társadalma, hatalmi berendezkedése mikor alakult ki. Mindezeken túl az is elkülönítő tényező, hogy ekkor jelentkezett-e ennek megfelelő államiság az egyes tartományokban és királyságokban. A német-osztrák térség állam- és jogtörténetét a korábbiakban már részletesen kifejtettük. Így itt csak a cseh és a lengyel állam fejlődésének alapvető összefüggéseire szeretnénk utalni, hiszen a magyar állam- és jogtörténet bemutatása külön tantárgy feladata. A lengyel államiság a 15. században több háborúval, elsősorban az 1410-es grünwaldi csatával sikeresen hárította el a németek kelet felé irányuló törekvéseit, a „Drang nach Osten” politikát. A virágzó lengyel monarchia Európa leghatalmasabb országaihoz tartozott, de területileg megosztott volt: Kis-Lengyelországot (Krakkó) és Nagy-Lengyelországot (Varsó), valamint a Litván Nagyfejedelemséget és kiterjedt, nem lengyel területeket ölelt fel. A lengyel rendiség fejlődése azonban ebben a térségben végzetesen legyöngítette a központi uralmat, bénította a polgári fejlődést, ugyanis az ún. nemesi köztársasággá változtatta át a rendi államot. Az ide vezető évszázados jogfejlődés során a köznemesség (szlachta) a főrendűek (panok) jogállását igyekezett megközelíteni, amit a királyi hatalom korlátozása mellett jobbágyai terhére és a gyenge lengyelországi, jelentős részben német eredetű városi polgárság sérelmére tehetett meg. Nagy Lajos király a Kassai Privilégiumban (1374) lényegében adómentessé tette a nemesek birtokait, a helyi tartományi tisztségeket belőlük kellett betölteni, ugyanakkor a külföldön történő hadakozás és a várak fenntartásának költségei az uralkodót terhelték. A 15. század elején a privilégiumok tovább bővültek. A kiváltságos rend tagjainak birtokait csak bírói úton lehetett elkobozni, és néhány nagyobb bűntettet kivéve letartóztatásukra is csak bírói úton kerülhetett sor. A Nieszawai Statutum 1454-ben kimondta, hogy a király a köznemesség jogállását érintő új törvényeket nem fog hozni és a nemesség hadba hívását csak az illető tartomány gyűléseinek hozzájárulásától tette függővé. Egyúttal a tartományi gyűlésekben korlátozta a főurak szerepét a köznemesség javára és az államügyekben növelte a gyűlések hozzájárulásának súlyát. A Pjotrkówi Statutum 1496-ban nehezen kiheverhető csapást mért a lengyel polgárságra, ugyanis kereskedelmi, vám és egyéb illetékmentességeket, valamint szeszfőzési monopóliumot biztosított a nemesség számára. 1505-ben a Radomi Szejm általános megfogalmazást rögzített, amikor kimondta, hogy az uralkodó a szenátus és az országgyűlés nélkül új törvényeket nem alkothat, vagyis elvi erejű lett az ún. Nihil novi tétele. Ennek a sajátos fejlődésnek az összefoglalása volt a Valois Henrik választásával kapcsolatos feltételek sora, az 1573-as, úgynevezett Articuli Henriciani, amely a nemesi demokrácia alaptörvényének minősült. Ez a politikai szisztéma lényegében állandósított anarchia volt, különböző dinasztiákból választott, választási kapitulációk segítségével hatalmától tulajdonképpen megfosztott uralkodóval, szélsőségesen végigvitt nemesi privilégiumokkal és szinte állandósult belháborúkkal. Olyan alkotmányos-politikai berendezkedés jött létre, amelyet a liberum veto intézménye jellemzett a legjobban. Eszerint a rendi gyűlésen, a szejmben akár egyetlenegy, esetenként renitens vagy akadékoskodó, különböző klikkeket képviselő nemesi követ szavazata is meghiúsíthatta a döntést, akármennyire is szükséges lett volna a határozat meghozatala. Az állam teljes akcióképtelenségét megakadályozandó természetesen lehetséges volt az, hogy a nemesi politika szereplőinek nagyobb csoportja szövetkezett, konföderációt hozott létre, ahol már többségi határozatokkal is lehetett cselekedni. Ez azonban a lengyel nemesi elit politikai megosztottsága miatt, természetesen különböző külső nagyhatalmak érdekeit is szolgálva, nem egyszer negatív történelmi kihatással is járt.


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása A 18. században a lengyel politikai élet számos kiváló képviselője az ország sorsa iránt aggódva tett kísérletet a szétzilált közállapotok rendezésére és Lengyelország modernizálására. Ennek legfontosabb dokumentuma lett az 1791. május 3-i alkotmány, amely francia mintákat követve parlamenti monarchiává kívánta alakítani az országot. Ezek a törekvések azonban – történelemi értelemben – túlságosan későn érkeztek. A 18. század végével kezdődő viharos évtizedekben a három környező nagyhatalom, az oroszok, a poroszok és az osztrákok, vagyis a három fekete sas felosztotta maga között a fehér sasos címerű lengyel királyságot. A lengyel államiság a felkelések (1830-31, 1863), emigráns szervezkedések sora ellenére csak 1918-ban állt helyre. Eddig az időpontig a lengyelek ezrei véreztek idegen hatalmak hadseregeiben, hogy érdemeket szerezzenek szegény hazájukért. A közép-európai térség állandó figurája lett a lengyel politikai menekült. Az újjászületett lengyel államiság központi figurája Josef Pilsudszky (1867-1935) marsall volt, akit honfitársai nemzeti hősként tartanak számon. A marsall ifjúságában összeesküvés vádjával évekig szibériai száműzetésben élt, majd részt vett a munkásmozgalom szervezésében. Az első világháborúban lengyel csapatokat szervezett az osztrák hadseregben, majd 1918 végén az első lengyel köztársasági kormány vezetője lett. Főparancsnokként vezette a lengyel hadsereget a varsói csatában, és csapatai sikeresen verték vissza a szovjet-orosz előrenyomulást. 1926-ban katonai puccsal került hatalomra, majd a következő években autokráciává alakította a köztársaságot. A 20. század közepén, a II. világháború idején azonban újra mélypontra jutott a lengyel nemzet története, miután 1939 augusztusi paktumával Hitler és Sztálin szétszabdalta a lengyel államot. A lengyel nép iszonyú veszteségeket szenvedett a megszállás és a partizánháború évei során, a varsói felkelés napjaiban, a katyni erdőben és a megsemmisítő táborokban. A világégés során a csatatereken a lengyel katonák legendás hősiességgel küzdöttek. A lengyel menekülteknek Magyarország – a hagyományosan kialakult magyar-lengyel jó viszony keretében – jelentős segítséget adott. A lengyel állam Németország veresége után hamarosan a szocialista táborba került, és válságok sorozatán keresztül jutott el napjainkig. Lengyelország a Szovjetunió szétesése után az EU-hoz csatlakozott. A cseh állam- és jogfejlődés a régió többi államához képest szorosabban függött a német-római térség államiságától, hiszen a cseh király egyben az egyik világi választófejedelem is volt. Meg kell említeni azt is, hogy jelentős német etnikum lakott a cseh korona tartományaiban, elsősorban a városok falai között. Prága a történelem során ismételten a Német-római Birodalom központjaként szerepelt, így a 14. század közepén a Luxemburgok, a 16-17. század fordulóján a titkos tudományok iránt oly nagy vonzalmat érző Habsburg uralkodó, II. Rudolf idején. Ennek a centrális szerepnek a kultúrtörténeti megfelelőjeként nyerte el a város az „Arany Prága” nevet. Ez a térség ismételten komoly problémákat is okozott a birodalmi politikának, mint például a 15. században a huszitizmussal. A csehek forradalmi mozgalmát Jan Hus prágai egyetemi tanár (kb. 1370-1415) konstanci elítélése és máglyahalála indította el. Hus nézetei egy évszázaddal megelőzték a reformáció gondolatait, mégis mély belső összefüggés fedezhető fel a huszita és a protestáns tanok között. A Hus ellen folytatott eljárást a Zsigmond császártól kapott menlevél ellenére indították meg. A nyílt felkelés 1419. július 30-án robbant ki, amikor jellegzetesen cseh módon a városházára betóduló városi plebejusok defenesztrációt hajtottak végre, azaz a politikai ellenfeleik körébe tartozó városi tanácsnokokat kihajigálták az ablakon. (Ezt a hagyományt a harminc éves háború nyitányaként azután 1618 májusában a császári tanácsnokokkal szemben folytatták a fellázadt főurak.) Az elkövetkező évtizedekben a kiváló hadvezérek, különösen a rettegett Jan Ziska által vezetett huszita hadseregek sikeresen verték vissza a birodalmi hadak rohamait, hamarosan azonban maguk is betörtek a környező tartományokba, így a magyar Felvidékre is, és vállalkozásaik nem nélkülözték a rabló hadjáratok jellegét sem. A mozgalom később megoszlott a mérsékelt kelyhesekre és a radikális táboritákra, és ez a megosztottság a birodalmi erőkkel szembeni vereséghez vezetett. A cseh térség Európai szintű politikai jelentőségre tett szert a 17. század elején azzal, hogy egy itteni valláspolitikai konfliktus következményeképpen robbant ki a harmincéves háború, amelynek a cseh államiságra nézve pusztító hatása volt. A Habsburgok a mohácsi csata után kerültek a cseh trónra. Fokozatosan megszilárdították uralkodói pozíciójukat, és az 1620. november 8-i fehérhegyi csatát követően a cseh királyság egyes alkotó elemeit több száz évre örökös tartományként illesztették be birodalmukba. Ennek a hatalompolitikai folyamatnak az egyes állomásai jól megfigyelhetők az 1500-as Ulászló-féle országrend megújításaiban 1549-ben, majd 1627-ben. A cseh, morva és sziléziai városokból és falvakból az osztrák hadsereg gyalog- és lovasezredeibe számos derék katona, tiszt és tábornok került ki. A precíz, megbízható és lojális cseh hivatalnokok időről időre igen nagy befolyásra tettek szert a bécsi kormányhivatalokban, a csehországi, nagyrészt német eredetű arisztokrácia pedig alapvetően tudta befolyásolni a dinasztia politikáját. A 19. század közepétől azonban a cseh politikusok nem tudtak trialisztikus megoldást kiharcolni maguknak, így álom maradt az az elképzelés, hogy az 1867 után létrejött osztrák-magyar monarchia hatalmi tényezői, Bécs és Budapest mellé Prága is felzárkózzon. Ezzel a cseh nemzet szembekerült a dualisztikus államberendezkedéssel. Amikor az első világháború végén a monarchia szétesett, 1918-ban a Csehszlovák Köztársasággal feléledt az önállóság, amelynek polgári demokratikus alkotmánya számos korábbi progresszív csehországi politikai 180 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása hagyomány kiterjesztésével e térségben a viszonylag legteljesebb demokratikus rendszert valósította meg. E folyamatban jelentős szerepe volt T. Masaryknak és E. Benesnek. A szlovák szeparatizmussal, a német és a magyar történelmi kisebbségek politikai törekvéseivel szembesülő csehszlovák államnak a sorsa azonban a 20. század végéig igen változatosan alakult. Az 1938-as müncheni egyezményben a nyugati nagyhatalmak cserbenhagyták cseh szövetségesüket, a cseh államiság megszűnt, és elkövetkezett az 1938/39-1945-ös német megszállás. A II. világháború után a baloldali erők, az 1946-os parlamenti választásokon már kormányra jutva, 1948-ban szovjet típusú, szocialista irányba fordították az állam és a társadalom fejlődését. Ennek a csehszlovák pártállamnak az első meghatározó személyisége Klement Gottwald volt. A politikai viszonyok megreformálására 1968-ban a prágai tavasznak nevezett mozgalom tett kísérletet. A Varsói Szerződés azonban az ún. Brezsnyev-doktrína elveinek megfelelően katonailag beavatkozott, leverte a cseh és szlovák nemzeti törekvéseket, és ismét ortodox, keményvonalas vezető kommunistákat segített hatalomra. A bársonyos forradalom (1989) után az ezredfordulóra a csehszlovák szövetségi állam egy cseh és egy szlovák részre vált szét, amely a piacgazdaság és a jogállamiság útjára lépett, és csatlakozott az európai integrációkhoz. Ennek során különösen az utóbbinak vannak beilleszkedési problémái, például a magyar kisebbség jogainak biztosítása során. A magyar kisebbség kitelepítésének háttere a Benes-dekrétum volt, amelyhez a két állam következetesen ragaszkodik.

13. 24. Az orosz állam- és jogtörténet alapvonalai Az orosz államiság hatalmas térségei a birodalom fénykorában egyaránt kiterjedtek Európára és Ázsiára, amely kettősség az államfejlődésben is sajátosságokat okozott. A kisebb, európai rész jóval fejlettebb volt. Itt találkoztak az orosz hadak a csatatereken az európai államok hadseregeivel, innen érték gazdaságát, állam- és jogéletét ismételten modernizációs kihívások. Ezek hatására az orosz államiság szervezetébe európai eredetű intézményeket és kategóriákat is beépíthetett. A végtelen kiterjedésű ázsiai térségek viszont csak despotikus kormányzási módszerekkel voltak együtttarthatók. A keletről jövő, a mongoloktól és tatároktól eredő birodalomszervezési tapasztalatok ugyancsak a korlátlan egyeduralom irányába lökték az orosz fejlődést. Ez a kettősség hullámmozgásszerűen hatott az orosz hatalompolitika alakulására. Az orosz államot fejlődése során több irányból érték hatások. A nyugati hatás eredménye az európai kihívásoknak megfelelő helytállást lehetővé tevő, eszközjellegű modernizáció volt, ami azonban veszélyeztette az önkényuralmat, hisz az alattvalóknak adott jogok után azok többet követeltek, és magát az autokráciát mint feltétlenül szükséges intézményt kérdőjelezték meg. A visszahatás során a szervezeti-jogi reformok lefékezése, illetve visszafordítása viszont az államgépezetet merevítette meg, és a birodalom katonai kudarcokkal fizetett bezárkózásáért, társadalmi visszamaradásáért és a stagnálásért. A térséget általában ért hatások között másodikként szólni kell a skandináv (varég) hatásról is, amely a novgorodi és a kijevi államiság kovászának bizonyult. A vezető elit az első ezredfordulón szintén ebből az etnikumból került ki. A hatalmi struktúrában a fejedelem mellett jelentős szerepe volt a szűkebb és a tágabb értelemben vett druzsinának (kíséretnek) és helyenként a népgyűlésnek. Egy-egy Európával, elsősorban a Hanzával élénk kereskedelmi kapcsolatokat ápoló városban a bojárok arisztokratikus köztársaságban megtestesülő uralma is kialakulhatott. Ez történt például Novgorodban és Pszkovban. Jelentős volt ezen kívül a bizánci birodalom államépítési, jogi és politikaikulturális hatása is. Az orosz térség azonban nemcsak a pravoszláv vallást vette át, hanem a bizantinizmust is mint politikai filozófiát, hatalmi szimbolikát és politikai erkölcsöt. Ennek az orosz államiság fejlődési pályáján messze ható következményei lettek, melyek mindmáig éreztetik hatásukat. Ugyancsak súlyos következményei voltak a mongol uralomnak, hiszen az orosz térség évszázadokig ki volt téve a pusztai nomád hódítók, különösen az Aranyhorda rettenetes csapásainak. Ez a hatás a feltétlen autokrácia ridegségét növelte, egyben saját alattvalók elleni, brutalitásba hajló állami erőszakot eredményezett, végezetül létrehozott egy sajátos, megint csak nomád eredetű, rétegzett hatalomgyakorlási szervezetet. Mielőtt az orosz térséget ért mongol-tatár hatást bemutatnánk, szólnunk kell röviden a sztyeppei birodalmakról is. Ázsia térségeiben a történelem folyamán ismételten kialakultak nomád nagybirodalmak, amelyek gyakran indítottak pusztító hadjáratokat a környező magasabb kultúrájú földművelő államok ellen. Ezek közül a szkíták, a kusánok, az alánok mellett a hunok birodalmát emelhetjük ki. Ez utóbbinak a római birodalom megrendítésében jelentős szerepe volt, azonban Attila halála után, az 5. század közepén széthullott. A nomád birodalmak egyébként is hirtelen keletkeztek, robbanásszerűen terjeszkedtek, és néhány évtizedes virágzás után felbomlottak. Ilyen volt többek között a türkök, az ugorok, a kirgizek és a karakitájok állama. Ez utóbbi népelem sikeresen harcolt az ottani iszlám államok ellen. Jellegét tekintve a buddhista valláshoz és államhoz állt közel. Szerepe volt a „János pap” keresztény birodalmáról szóló nyugati legendában: csapatai megjelenhettek volna a keresztes hadjáratok során a mohamedánok hátában, és győzelemre segíthették volna a keresztények ügyét. 181 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása Ennek a legendának egyik változata az etióp uralkodóra alkalmazta ezt a szerepet. A sztyeppei népek államaiban az államszervezet központi magja a nagyhatalmú kán (kagán) és kísérete volt. A nomád hadseregek lovas íjász harcmodora, a reflexíj, valamint a gyorsan mozgó fegyelmezett és igénytelen csapattestek hosszú évszázadokon keresztül fölényben voltak a letelepült népek fegyveres erejével szemben. A belharcokban is meggyengült nomádok birodalmainak többnyire a könnyűlovasságot ütőerőben felülmúló állandó hadseregek és a tűzfegyverek alkalmazása véget tudott vetni. Az ázsiai térségre legnagyobb történelmi hatása a mongolok birodalmi szerveződésének volt, amelynek intézményei – mint említettük – ezen kívül jelentős hatást gyakoroltak a határos európai régiókra, így az orosz fejlődésre is. A birodalom szervezésének központi alakja Dzsingisz kán, eredeti nevén Temüdzsin volt, aki egy nem túlságosan jelentős mongol herceg családjából származott. Születésére nézve az adatok a homályba vesznek, valamikor 1155 és 1167 között jött a világra. Életének első évtizedei viszontagságosak voltak. A későbbi uralkodó megízlelhette a vereség ízét is, majd bonyodalmas szövetségek és sok küzdelem után, 1206ban a kurultáj, a törzsek gyűlése a mongolok legfőbb urává kiáltotta ki. Ekkor vette fel a Dzsingisz kán címet. Jól szervezett, fegyelmezett hadserege a következő évtizedekben elárasztotta Észak-Kínát, majd megsemmisítette a khorezmi sah birodalmát is. Előőrsei elérték az orosz térséget, de élete végén a tangutok államát is leigázta. Sok nép önként vetette magát alá a félelmetes hódítóknak. 1227-es halála után a mongol seregek Ogotáj kagán idején Oroszország nagy részét maguk alá gyűrték, míg Kubiláj Kínába helyezte át a birodalom súlypontját. Nem sokkal később a mongol birodalom különböző részekre hullott szét, melyek közül a Volga folyó mentén az Aranyhordának volt lehetősége befolyásolni a kelet-európai államfejlődést. Az utódok közül különösen kitűnt Timur Lenk (1336-1405) uralma. A hadvezért a kortársak pusztító hadjáratai miatt a Háború Istenének is nevezték. Valóban, uralma hatalmas térségek romba döntését, egy-egy várostrom után tízezrek lemészárlását jelentette a szomszéd népek számára. A legyilkoltak koponyáiból hátborzongató győzelmi jelvényként gúlákat emeltek egy-egy győztes csata után, ahogy ezt Verescsagin, az orosz festőművész megörökítette. Timur Lenk székvárosát, Szamarkandot az elhurcolt kézművesekkel és művészekkel pompás épületekkel díszíttette, és az iszlám szellemi kultúra központjává tette. A néphiedelem szerint a rettegett Timurt még sírjában sem szabad háborgatni, mert ha koporsóját a mauzóleumban megbolygatják, visszatér, és harmadnapra hozza magával a háborút. A mongol nagybirodalomban számos olyan igazgatási és jogi megoldást alkalmaztak, amely hatást gyakorolt a velük kapcsolatba került népekre, így bizonyos fokig az orosz térség államfejlődésére is. Különösen ilyen volt a már említett rétegzett hatalomgyakorlás. Dzsingisz kán uralma idején a meghódított törzsek élére mongol vezéreket állítottak, sokszor a kán családjának tagjait. Melléjük elit egységeket rendeltek. A tarka etnikai összetételű birodalom saját hatalmi szervezetére, azaz az egyes behódolt törzsek saját arisztokráciájára ez a szervezet rárétegződött, azonban az uralkodó még őbennük sem bízott meg. Ellenőrzésük szervezete volt a testőrség, a nukerek, akik között megint voltak a kán teljes bizalmát élvező belső emberek, ún. éjszakai testőrök. A kagán vagy a kán parancsával érkező egyszerű testőrnek az uralkodó nagykán különleges parancsa és egyben kitüntető bizalma alapján hatalma volt a rendes hatalmi szervezet egyes magas méltóságai és főtisztviselői felett. A heterogén uralmi terület tehát többszörös, egymás fölé helyezett, alattvalókat ellenőrző, de egyben felügyelet alatt is álló kormányzati szerveket, egymást felügyelő uralkodó csoportokat eredményezett, így biztosítva a kagán akaratának feltétlen érvényesülését. A tízezer főre felduzzasztott testőrség állandó szolgálatot teljesített, mint elit nemcsak az uralkodó személyes védelmét látta el, hanem hatalmi eszközként bármely időben, akármilyen feladatra bevethető volt. Az autokrata jellegű, későbbi uralkodók hasonló megoldásokat építettek ki. A nomád birodalom szervezetét a laza törzsi kereteken túlmutató tized, század és ezred beosztás tette feszessé. Ez párosult azzal, hogy voltak örökletes méltóságok, és az uralkodóház hercegei külön uralmi területeket kaptak, a kagán ellenőrzése azonban éber figyelemmel kísérte azokat. Az állam fegyveres erejének alapját a mongolok hadkötelezettsége jelentette, akik az ellenkezést tízezrek lemészárlásával torolták meg. A háború fő céljának a legyőzöttek kifosztását tekintették. A birodalom azonban nagymértékben igénybe vette a pénzügyi igazgatásban és az adóbehajtásban a helyi tisztviselők közreműködését, nemkülönben a muzulmán pénzügyi szakemberek szolgálatait. Átvették a kínai haditechnikát, a központi igazgatásban a kancellária fejlett írásbeliséget valósított meg. Az adózó leigázott népek belső életét változatlanul hagyták, a birodalom kiterjedése ugyanakkor fejlett futárszolgálatot igényelt. Ezek a szervezési rendszabályok lehetővé tették, hogy a primitív gazdaságú nomádok több mint másfél évszázadon keresztül uralmat gyakoroljanak olyan népek fölött, amelyek számban messze-messze felülmúlták őket és Ázsia legrégebbi kultúrájához számítottak. Dzsingisz kán mint törvényalkotó is jeleskedett. Törvénygyűjteménye az úgynevezett Yassa volt, amely az ősi mongol szokásjogot nem érintette, hanem a birodalomszervezés újítársait foglalta normákba. A tekercsekből összeállított gyűjteményt az uralkodóház szűk köre ismerhette csak. Általában a birodalomban kettősség érvényesült, a mongolok joganyaga nem terjedt ki a meghódítottak érintetlenül hagyott belső szabályaira. A Yassa nem maradt fenn, a történetírók azonban gyakran hivatkoztak szigorú rendelkezéseire, melyek jól utalnak 182 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása a birodalom feszes rendjére. A következő uralkodóknak feltétlenül alkalmazniuk kellett a kagán törvényeit, azokat meg kellett tartani és nem volt szabad megváltoztatni. Ezek a szabályok különösen szigorú fegyelmet tartottak a hadseregben, halállal büntették az önkényesen visszavonulókat, sőt még azt is, ha valaki egységének megsemmisülésekor életben maradt. A fegyelem rangra és beosztásra nem volt tekintettel. A vezérek engedelmessége és alárendeltsége olyan nagy volt, hogy ha százezer ember parancsnoka követett el hibát, bármilyen messze volt is a kántól, az ráküldhette testőrét, és a hibát elkövető többnyire fejével fizetett. A szabályok tiltották a rablást és a fosztogatást; az ilyen bűncselekmények elkövetőinek családja kollektív felelősséggel tartozott. A házasságtörés is szigorú büntetés alá esett, azonban ez a szabály csak a törzsön belüli asszonyokkal fenntartott viszonyokra vonatkozott, mivel az idegen népek nőtagjai szabad prédának számítottak. Aki szándékosan hazudott, azt a törvénykönyv szerint kivégezték. A mongoloknak a rendelkezések szerint a saját háztartásukban is rendet kellett tartaniuk, hisz ez tette őket képessé a kiterjedt állam kormányzatában való erélyes részvételre. Dzsingisz az iszákosság megtiltásánál – a fennmaradt források szerint – elég reálisan ismerte alattvalóit. Úgy rendelkezett, hogy ha már nem lehet elfojtani a részegeskedést, az csak havonta háromszor engedélyezett. Ennek áthágása viszont büntetendő volt. Ha csak kétszer ittasodott le valaki egy hónap alatt, az jobb volt ennél, ha csak egyszer, az még dicséretre méltóbb volt. Ha azonban egyáltalán nem ivott valaki, a legjobb megoldást választotta és az minden megbecsülést megérdemelt. Az orosz fejlődés bizonyos elemeiben átvette a mongol-tatár államszervezési modellt, illetve abból elsősorban a rétegzett hatalomgyakorlást és a despotizmusba hajló uralkodást, ami így visszatérően megjelent az orosz államtörténetben. Ennek első példája IV. Rettenetes Iván cár (1533-1584), aki uralkodása egy szakaszában úgy gyakorolt hatalmat saját állama felett, hogy 1565 és 1572 között különleges seregeinek, az opricsnyina embereinek kivételes hatalmat adott. Azok valóságos rémuralmat gyakoroltak. A cár parancsára egész városok ellen indítottak büntetőexpedíciókat, iszonyú kínok között, lassú halállal sújtották áldozataikat. A cár őrült módon mindenütt ellenséget gyanított. Az állig felfegyverzett, fekete bőrruhás opricsnyikok nyerge mellett levágott kutyafej és vesszőseprő díszelgett, így fokozandó a terrorlegények megjelenése okozta dermesztő hatást. A terror azonban egy idő után önmagát emésztette fel, mert az opricsnyina ismételten soron következő gárdája csak az előző garnitúra, a most már kegyvesztettek lemészárlásával kerülhetett a kiválasztott csapatba. Amikor a cár azután felszámolta a kiválasztott testőrséget, megint keleti stílus szerint, az opricsnyinának még a nevét sem lehetett a továbbiakban kiejteni. IV. Iván birodalmában érvényesült a kollektív felelősség, és régen megtörtént cselekmények miatt sújtottak büntetéssel kegyvesztetteket, akiknek a védelemhez való jogot sem biztosították. Gyakoriak voltak a kincstárnak hasznos vagyonelkobzások, de a cár kiválasztott testőrei nem egyszer a maguk számlájára is fosztogattak. A hivatalos évkönyveket, krónikákat ebben az időszakban felsőbb utasításra utólag átírták. IV. Iván rettenetes cselekedeteit 1581-ben azzal tetézte, hogy hirtelen támadt dühében saját kezével megölte a trónörököst. Ez a megfelelő képességű személlyel történő utódlás megakadályozásával végzetes következményekkel járt. A rettegett cár eszelős vagdalkozása végső soron szétzilálta az orosz államot. Komor és könyörtelen alakja mint az állam nevében lesújtó vaskezű politikus példája, még a 20. században is kísértett azzal, hogy egy más rendszer diktátorának, J. V. Sztálinnak cselekedeteihez modellt és önigazolási lehetőséget jelentett. A rétegzett hatalomgyakorlás I. Nagy Péter (1696-1725) uralkodási módszerei között is megjelent. A cár vasakarata által keresztülvitt reformok idején a testőrezredek tisztjei és altisztjei ellenőrizték külön paranccsal és felhatalmazással a sokszor nem igazán tehetséges és ügybuzgó, de majdnem mindig korrupt orosz hivatalokat. Emellett a revizori és ügyészi szervezet is őrködött az államérdek és az uralkodó jogai felett, vagyis a hatalmi szervezet az általános központi és helyi kormányzati szervek fölé rétegződött. A mongol hatás ezek után I. Miklós (1825-1855) uralkodása idején tűnt ismét fel. A cárt sokkolta az 1825-ös dekabrista felkelés, melynek során számos kipróbált és tehetséges tiszt, valamint megbízható hivatalnok, tanult nemes ember lépett fel ellene. Az uralkodó a hivatalos államszervezet, a főhatóságok, a bíróságok és a kormányzóságok fölé állította szuper ellenőrző szervként a cár személye körüli kancelláriát, amely a belbiztonság megteremtésére és fenntartására a csendőri szervezet mellett a titkosrendőri eszköztárat is alkalmazta. Végezetül a rétegzett hatalomgyakorlás feltűnt 1917 után a szovjet-orosz korszakban is. Az új pártállam totális jellege mellett és a vörös diktátorok veszélyeztetettségérzésén túl a szovjet korszak a tradicionális orosz történelmi gyökerekhez is sok esetben visszanyúlt. Megemlíthető az államapparátus és a társadalom mindent átfogó, hatékony pártirányítása, a belbiztonsági erők (Cseka, NKVD) brutális, mindenütt jelenlevő terrorizáló szerepe, a belső büntetőtáborok, a gulágok rendszere. Mindezek a körülmények a szovjet birodalom befolyási övezetében, csatlós országaiban is súlyos kihatással jártak. Említettük, hogy a tanulékony cári adminisztráció a 18. századtól kezdve átvette a nyugati államok, így a franciák, a poroszok, a hollandok és a svédek államszervezeti megoldásait és jogintézményeit. Ez az eszközjellegű modernizáció azonban a cári autokrácia rendszerének fenntartását szolgálta. Hasonló típusú reformot jelentett az is, hogy a 19-20. században az államépítés szociáldemokrata mázzal leöntött kliséi beépültek a cárizmus elleni fellépésbe, majd a szovjet-orosz (bolsevik) államhatalmi gépezetébe. Természetesen 183 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása ezek rendszerében más, gyakran igen régi eredetű hatalomgyakorlási tényezők, bevált módszerekkel kapcsolatos beidegződések is továbbéltek. Az orosz modernizálás korai példáját I. Péter valósította meg reformjaival. A 17. század végén Oroszországot kívülről fenyegették a környező hatalmak és belső állapotai a széthullás jegyeit mutatták. Ekkor egy fokozott ütemű, igen erőszakos, de hatékony, eredményekkel járó modernizációra került sor. Ennek keretében a hadsereget és a flottát orosz szolgálatba fogadott idegen tisztek és szakemberek segítségével modernizálták és ütőképes európai színvonalra emelték, amit azután az orosz haderő győztes csaták és hódító hadjáratok sorával igazolt. A cári hadseregben és flottában a katonai szakkifejezések jellegzetesen utaltak az egyes európai térségek hadi terminológiájára, a francia, angol, német és olasz forrásokra, melyekhez természetesen orosz katonai kifejezések is járultak. A központi szervezetben a Szenátus kapott meghatározó koordináló szerepet. A korábbi kusza központi állami szerveket, a prikázokat a racionálisan szervezett, képzett apparátussal működő, fontosabb állami tevékenységi csoportok szerint felállított kollégiumok váltották fel. A fejlődési sor a következőképp nézett ki: prikázok – kollégiumok – 1802-től minisztériumok – 1905-től kormány. Az utóbbi a monarchia bukásáig csak a cárnak volt felelős, a képviseleti szervnek, a dumának nem. A területi beosztás alapvetően a kormányzóságokra épült. Jelentős ellenőrző funkciója volt az ügyészségnek és a revizori hálózatnak. A bírósági szervezetet is modernizálták. Az uralkodó új székhelyet választott, az „Európára nyíló ablakot”, a gazdag pompával felépített északi metropoliszt, Szentpétervárt. A cár biztosította uralmát az egyház felett is, a moszkvai patriárka pozícióját nem töltötték be, és helyette az egyházi ügyeket a Kormányzó Szent Szinódus látta el. Nagy jelentősége volt az államszervezet személyi állománya tekintetében az 1722-ben bevezetett rangtáblázatnak. A korábbi nemesi beosztás, az ún. mesztnyicsesztvo csak a nemesi származás, a „pedigré” alapján rangsorolt. Az első kategóriába a rurikida fejedelmi leszármazottak kerültek, más fejedelmi sarjak folytatták a sort, melynek végén az egyszerű bojárok, illetve tatár előkelők álltak. Az új rendszer ezzel szemben csak a hosszú ideig tartó, hűséges cári szolgálatban szerzett érdemekre volt tekintettel. Tizennégy fokozatot ismert, az első a civil vonalon a kancellári tisztség és a hadseregnél a tábornagyi rendfokozat volt, a rendfokozat alapján pedig az igazgatás mindenesei, az írnokok és a titkárok serénykedtek, illetve a legelső rendfokozatot elért tisztek vitézkedtek. Ebben a rendszerben a birtok nélküli nemesség szolgálni volt kénytelen, hiszen a puszta származás nem biztosított fontos állásokat. Ez utóbbi jelenség volt a „nemesség bürokratizálódása”. Ugyanakkor sor került a bürokrácia nemesítésére is, mert a – bár egyszerű származású – csinovnyikok (hivatalnokok) és katonák, ha szolgálatuk során elérték a nyolcadik fokozatot, személyes nemességet szereztek, az V. rangosztály pedig örökletes nemességet biztosított a hűséges és szorgalmas csinovnyik számára, valamint jobbágyok tartására is lehetőséget adott neki. Az így kiépített rendszer normális körülmények között bejáratott felemelkedési pályákat kínált a cári szolgálatba lépőknek, mégis a cárizmus végső krízisekor, a 20. század elejére már igen kiélezett politikai konfliktushelyzetben elégtelennek bizonyult. Nagy Péter mondhatni „vasvesszővel terelte be” birodalmát Európába. Egyes vélemények szerint az orosz társadalmon belül voltak olyan gyenge kezdeményei, csírái a modernizációnak, amelyet ez a voluntarista, a hadsereg és általában az állam, de legfőképpen a cár mindenhatóságát feltétlenül érvényesítő átalakítás összeroppantott, majd a maga akarata szerint olvasztókemencébe lökve kiformálta az orosz cár abszolutista, autokratikus birodalmát. Érthető, hogy a tradicionális életmódjukban és erkölcsükben veszélyeztetett orosz tömegek és az elit Antikrisztust vélt felfedezni a vasakaratú uralkodóban, akit a hiedelem szerint a bölcsőben elcseréltek. A 18. század elejétől kezdve a modernizált cári birodalom egyre dinamikusabban tudott fellépni a nemzetközi diplomáciai és katonai színtéren, és nem egyszer ázsiai brutalitással viselt pusztító hadjáratok sorával fokról fokra gyarapította uralmi területét. A Nagy Péter reformjait követő mozgalmas belpolitikai évtizedek után Nagy Katalin (1762-1796) stabilizálta reformjaival az orosz államot. A birodalom határait a török háborúkkal és Lengyelország felosztásaival jelentősen kiterjesztette. A cárnő, bár német hercegnőnek született, az orosz kultúrélet fejlesztéséért is nagyon sokat tett. A hódoló költő szerint az orosz birodalom a lelkét, szívét tőle kapta. A felvilágosodás és az autokrácia kettősségét az 1765-66-ban kidolgozott Nagy Utasítás tükrözi. Ebben sok gondolat Montesquieu-től, illetve Beccaria-tól származott, alapját mégis annak hangsúlyozása adta, hogy Oroszország európai nagyhatalom, de a kormányzati rendszere autokratikus. Az autokrácia megerősítésével kísérletezett I. Pál (1796-1801) is, aki a poroszos drill kedvelője volt és egész ezredeket irányított fegyelemsértés miatt Szibériába. Zsarnoki szeszélyével terrorizálta saját közvetlen környezetét, hogy az ő sérelmeik végül is az autokrata uralkodó elleni sikeres merényletbe torkolljanak. A 19. század elején I. Sándor (1801-1825) reformjai ismét változást hoztak. Ezek az intézkedések sokszor francia mintára mentek vissza, motorjuk pedig M. M. Szperanszkij (1772-1839) volt. A kollégiumi rendszer megszüntetésével 1802-ben megteremtették a modern minisztériumokat (eredetileg 8, majd 11 főhatósággal). 184 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása Ugyanebben az esztendőben a Szenátust is újjászervezték, majd 1811-ben Államtanácsot teremtettek. Jelentős reformgondolatokat tartalmazott az 1803-as „Memorandum”, az 1809-es „Az állam általános átalakításának terve”, a csinovnyikok szakmai színvonalának emelésére szolgált az 1809-es, a hivatalokban nagy ellenérzést kiváltó, polgári rangfokozatokról szóló rendelet. Az 1812-es francia támadás hatására azonban a birodalmi politika ismét megmerevedett. Szperanszkijt az általa létrehozott rendőrminisztérium tartóztatta le és indította útra szibériai száműzetésbe. Sajátos módon onnét visszatérve I. Miklós uralmának kiszolgálója lett. Puskin szavaival élve „a szentpétervári utcakövek a legkiválóbb versenyparipát is lesántítják”. A hivatalos politika ezután az orosz értékek felé fordult, a cár csak az európai nagypolitikának szentelte magát, az újítások végérvényesen lekerültek a napirendről, hiszen a birodalom vezetése felismerte annak kockázatát. Az A. A. Arekcsájev gróf (1769-1834) nevével fémjelzett rideg, mondhatni brutális uralmi stílusban kormányzó korszakban („arkcsájevcsina”) az orosz nemesség színe-java a dekabrista mozgalom keretében eljutott a polgári átalakulás igenléséig, akár a cár uralma nélkül is. A dekabristák mozgalmát azonban, amely az európai jogi és politikai gondolkodás progresszív elemeit átvéve az alkotmányos monarchia kerete mellett akár már republikánus szervezetben is el tudta képzelni a modernizációt, 1825-ben vérbe fojtották. A megtorlásokat követően I. Miklós, a „vascár” az egyeduralom feltétlen megvalósulásának híve volt. Rendszerében a besúgórendszer, a zsandárság uralma, a hivatalnoki kisstílűség és egy ostoba cenzúra nyilvánult meg. Az orosz cári birodalom pedig külpolitikailag Európa csendőrévé vált, így 1849-ben a magyar szabadságharcot is cári csapatok segítségével verték le az osztrákok. A rendszer megmerevedett és korhadt, majd mindennek következtében a krími háborúban (1853-1856) Szevasztopol L. Tolsztoj által megénekelt heroizmusa ellenére katasztrofális veszteséggel bizonyította tehetetlenségét. Ismét égetővé vált a modernizáció kérdése. A II. Sándor cár (1855-1881) nevéhez kapcsolódó, felülről lefelé végrehajtott, irányított pályákon mozgó polgári reformok Oroszországban az 1860-1870-es években valóban jelentősek voltak, azonban a régi alapok megtartása miatt igazi, átütő modernizációt mégsem eredményeztek. 1861-ben, február 19-én megkezdték a jobbágyfelszabadítást. Megőrizték a nagybirtokot, és ha létre is hozták a falusi önkormányzatokat, a faluközösség az igazi agrárátalakulást egészen a 20. század elejéig akadályozni tudta. Az 1861. február 19-i manifesztummal beindult agrárreform jellegzetesen porosz típusú volt. Ennek megfelelően menetét a központi állami vezetés szorosan kézben tartotta. Végrehajtása során a nagybirtok fennmaradt, a jobbágyi telkek földállománya pedig csorbult. Ugyanakkor a parasztságnak a megváltási összegeket közel fél évszázadon keresztül kellett törlesztenie. A részletek biztosabb behajtása céljából fenntartották a faluközösségeket, melyek keretében egyetemlegesen felelőssé tették a parasztokat a falu tartozásaiért. 1864-ben felállították kormányzósági és járási szinten az önkormányzati szerveket, a zemsztvókat. A helyi érdekű ügyek intézése tehát a társadalom autonóm szervezetei kezébe került, amelyeknek azonban be kellett illeszkedniük a feszesen szervezett orosz államgépezetbe. Hasonló mondható el az 1870-es városi reformról is, amely porosz modelleket követett. Nagy teljesítménynek számított az 1864-es bírósági reformtörvény, amely megteremtette a bírósági fórumrendszer racionális hálózatát az esküdtszékekkel és az Államtanács keretében működő semmítőszékkel. Az iskolatörvény és az egyetemi szabályzat is hosszú időre biztosította az államgépezet működőképességét. A pénzügyi reformok az államháztartást konszolidálták, az 1874-ben bevezetett katonai reform pedig az állam fegyveres erejét tette ütőképessé. A reformok hatására megélénkült politikai mozgalmak azonban hamarosan ráébredtek arra, hogy a „modernizált” cárizmus korántsem modern polgári állam, és hogy a szabadságjogok és az igazi politikai beleszólás továbbra sem biztosítottak az autokráciával szemben. A felerősödő politikai erőszak jegyében a hatvanas évektől kezdve merényletek sorozatát követték el cári főtisztviselők és tábornokok ellen. Ismételt kísérletezgetés után 1881-ben magát az imperátort, II. Sándort is meggyilkolták. Utódja, III. Sándor (18811894) ismét feszesebbre fogta a gyeplőt, kivégzések sora következett és ezreket küldtek Szibériába. Fokozatosan leépítették a reformokat (ezek voltak az ún. ellenreformok), amelyeket azonban már nem lehetett teljesen visszafordítani. A 19-20. század fordulójára a befolyásolható és gyengekezű II. Miklós uralkodása idején (1894-1917) a cárizmus mély válságba került, amelyből a Távol-Keleten elért katonai sikerrel igyekezett kimászni. Az 19041905. évi orosz-japán háborúban azonban, a cári hadsereg kitartása és vitézsége ellenére, Port-Arthur elvesztésével, a mukdeni vereséggel és a csuzimai katasztrófával fény derült a cárizmus alapvető strukturális korhadtságára és haderejének gyengeségére. A háborút a csuzimai szorosban 1905. május 27-28-án elszenvedett megsemmisítő vereség pecsételte meg. A Balti-tengerről több ezer mérföldön keresztül felvonuló, Rozsdesztvenszkij admirális vezetése alatt haladó orosz balti hajóraj útja egyrészt egyedülálló teljesítményt hozott a széntüzelésű gőzhajózás történetében, hiszen támaszpontjai ennek során nem voltak. Másrészt azonban Angliával is nemzetközi konfliktus veszélye fenyegetett, mert a cári hadihajók útjuk legelején, minden bizonnyal az idegi megterhelés hatására, angol halászhajókat lőttek japánnak nézve a hulli incidens során, és 185 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása csak kártérítéssel tudták az esetet elsimítani. Az ütközetben az orosz hajóraj a hosszú úttól és a közben kitört oroszországi forradalom hírétől demoralizálva egy döntő fölényben lévő ellenféllel került szembe. Togo admirális hajói gyorsabbak, korszerűbbek voltak, páncélzatuk erősebb védelmet biztosított, a csatahajók tüzérsége pontosabban lőtt, a tűzgyorsaság nagyobb volt, a gránátok romboló hatása pusztítóbb volt és a japán hajóosztályok összehangolva léptek fel. Az összecsapásban az orosz hajóraj néhány óra alatt gyakorlatilag megsemmisült. A felkelő nap országának flottája a tengeri hadviselés történetének egyik legteljesebb győzelmét aratta. A japán nagyhatalom felemelkedéséhez ez a tengeri győzelem óriási mértékben hozzájárult, ennek egyik jeleként Togo tengernagy zászlóshajóját, a „Mikását”, máig is nemzetközi ereklyeként konzerválva őrzik egy kikötőben. Ugyanakkor az orosz nagyhatalom szempontjából az értékelés már többértelmű. Egyrészt bizonyította, hogy az autokrácia gyengesége miatt egyik igazolója, az orosz katonai erő, a rendszer belső rothadtsága miatt nem működik megfelelően a birodalmi expanzió szolgálatában. Ez a felismerés az ugyancsak szégyenteljes szárazföldi vereségekkel kiegészülve a forradalmi mozgalmakat táplálta. Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy a tengeri ütközet során az orosz hadihajók a megsemmisítő japán gránátesőben iszonyú veszteségeik ellenére ismételten felvették a Vlagyivosztokba vezető parancsba adott irányt. Mindez a katonai kötelességteljesítés példájaként, utal a térség katonaanyagának harci karakterére is. Az ezt követő forradalmi években (a szovjetek megjelenése, a politikai sztrájk bénító hatása, utcai harcok, katonai felkelések, parasztfelkelések) a cárizmusnak nem utolsósorban francia pénzügyi segítséggel sikerült az összeomlást elkerülni. Az 1905 októberi látszatalkotmánnyal, P. A. Sztolipin (1862-1911) első és második agrártörvényével (amelyek végleg szétzúzták a faluközösségeket) a kormányzat ismételten megpróbálkozott részleges modernizációval és engedményekkel. 1914 augusztusában szövetségesi elkötelezettségeinek eleget téve a cári Oroszország belesodródott az I. világháborúba, amelynek iszonyatos megpróbáltatásai és vérözöne annyira felélték belső erejét és szétzilálták államgépezetét, hogy 1917 februárjában a forradalmi események megdöntötték az évszázados monarchiát. 1917 februárjában lehullott a kétfejű cári sas, az önkényuralom összeomlott. A következő hónapokban a polgári rendszer sem tudott stabilizálódni, tehetetlenül állt szemben a bolsevikok által vezetett társadalmi földindulással. Az uralkodó dinasztia és a társadalom hagyományos elitje megsemmisült a forradalmi kataklizmában vagy idegen országokba kényszerült. A következő évtizedekben az egész világon jellegzetes figura lett a fehérorosz emigráns. Az új hatalom 1917. november 7-ét jelölte meg születésének napjaként, és a hivatalos történetírás nagy októberi szocialista forradalomról beszélt, pedig az események egy jól szervezett kommunista államcsíny keretei között mozogtak. A mérföldkőként megjelölt új korszak nyitányát, mintegy új, bolsevik mitológiát bevezetve, az Aurora ágyúlövése jelentette. Meg kell azonban jegyezni, hogy az azóta örökös horgonyzó helyre állított cirkáló lövegei nagy valószínűséggel már rég nem azonosak azokkal az ágyúkkal, amelyekkel a szovjet szimbolikában oly sokszor felhasznált lövéseket leadták, és így tulajdonképpen nem is tekinthetők valódi relikviáknak. Ezzel szimbolikailag más ideológiákkal és vallásokkal is rokoníthatók manipuláltnak, hamisnak bizonyult „szent ereklyéik”. A Vlagyimir Iljics Lenin (1870-1924) nevéhez fűződő mozgalom szétzúzta a korábbi társadalmi-tulajdoni kereteket. A vörösterrorral, a hadikommunizmussal és a totális mozgósítással úrrá tudott lenni az ellenforradalmárok és az intervenciósok támadásain. Uralmi területének foglalata lett az 1922 decemberében létrehozott Szovjetunió. Halála után a bolsevikok nagy vezérének testét bebalzsamozták; a mauzóleumhoz zarándoklók tömege egyfajta orientális jelleget adott a politikailag teljes mértékben kiértékelt vörös halottkultusznak. A mauzóleum körül kialakult kultusz ismét egy jelzés volt a radikális marxista mozgalom valláspótló szerepére. Lenin halála után Joszif Visszarionovics Sztálin (1879-1953) fokozatosan kiépítette személyes uralmát, amelyet az erőltetett iparosítás, a mindig megemelt ötéves tervet az irracionális munkaversenyek, továbbá a milliókat áldozatul követelő kollektivizálás fémjelzett, amely a térség agrárkultúrájának szintjét is lesüllyesztette. A pártbeli vetélytársakkal, így a korábban nagy politikai és ideológiai befolyással rendelkező Zinovjevvel, Kamenyevvel, Buharinnal, a régi bolsevik elittel, a vélt kémekkel, a kártevőkkel és összeesküvőkkel leszámoló koncepciós perek, valamint a hadsereg tisztikarának lefejezése milliókat sújtott és juttatott a Gulágra, a büntetőtáborokba vagy a kivégzőosztagok elé. A szovjet rendszer a kiváló, fegyelmezett katonaanyag és a legkorszerűbb stratégiai elméletek, valamint a modern haditechnika ötvözésével, sokszor nyugati hadseregek szakembereinek bevonásával félelmetes katonai gépezetet épített ki. Kiállta a II. világháborúban a nagy honvédő háborúnak elkeresztelt fegyveres összecsapás során a német haderő, a Wehrmacht rettenetes csapásait. Ennek során a szovjet nép iszonyú veszteségeket szenvedett. Katonai erőfeszítését fokozta az, hogy hazája és otthona védelmének érezte ezt a harcot. A szovjet propaganda sikerrel épített a patriotizmusra és a régi orosz katonai hagyományokra, így újból bevezették a rendfokozatokat, a váll-lapokat, létrehozták a gárdát, és nagy cári tábornokokról és tengernagyokról elnevezett kitüntetéseket adományoztak. Ugyanakkor a szovjet hadseregben záróosztagok, büntetőegységek, a hadbíróság működésén kívül más eszközök is rendelkezésre állottak. A Vörös Hadseregben a harci feladatok, parancsok 186 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása maradéktalan teljesítéséről, a könyörtelen fegyelem fenntartásáról, más hadseregekhez képest lényegesen több tiszt gondoskodott. A Szovjetunió áldozatai eredményeképpen szövetségeseivel együtt megnyerte a II. világháborút, és világhatalomként győztesen került ki 1945-ben a világégésből, messze nyugatra tolva befolyási övezetét és határait. A társadalmi-állami-jogi berendezkedést ismételten emelkedett hangvételű alkotmányok alapozták meg (1918, 1924, 1936, 1977), amelyek azonban jelentős részükben csak deklaratív jellegűek, tehát fiktívek voltak. A hivatalos államapparátus mellett párhuzamosan kiépült a szovjet kommunista párt apparátusa és ez volt az igazi vezető erő. A pártot még az 1977-es alkotmány is „a nép előőrsének, élcsapatának” nevezte. Politikáját, bár az az időről időre tartott pártkongresszusok határozataiban is megjelent sajátos szocialista retorikával, a szűkebb testületek, elsősorban a Politikai Bizottság ülésein alakították ki, ahol a párt első számú vezetője, a főtitkár meghatározó szerepet játszott. A pártfőtitkárok voltak azok, akiknek neve egész korszakokat fémjelzett. Így beszélhetünk Sztálin generalisszimusz halála után a Hruscsov-korszakról (1953-1964). Ebben a korszakban meghirdették a sztálini személyi kultusz felszámolását és a rehabilitációkat, valamint nemzetközi és belpolitikai olvadás következett be. Ugyanakkor 1956-ban a szovjet hadsereg leverte a magyar forradalmat és szabadságharcot. A hatvanas évek elején nem kis szerepe volt az offenzív szovjet diplomáciának és globális katonapolitikának a kubai rakétaválság kirobbantásában, amely kis híján újabb világháborút robbantott ki. A párt vezetése szinte puccs-szerűen szabadult meg a politikustól. A pangás és az állami, társadalmi szervezet szétrohadásának időszaka volt a L. I. Brezsnyev-korszak (19641983). Az első titkár szinte gyermeki módon kedvelte a hatalom és a dicsőség személyes tárgyait, így egyre több magas kitüntetést adatott magának. Az időszak külpolitikailag a részleges megegyezések és a fegyverkezés kettősségét hozta. 1968-ban a prágai tavaszt a Varsói Szerződés csapatai az ún. Brezsnyev-doktrína jegyében nyomták el. A hírhedett elmélet szerint a szocialista tábor érdekeinek biztosítása feltétlenül megelőzi az egyes szocialista országok szuverenitásának érvényesülését. 1979 decemberében került sor a szovjet birodalom számára végzetes afganisztáni bevonulásra. Ez olyan esemény volt, mely átlépte a szovjet birodalom nemzetközi téren kialakított geopolitikai határait. A megszálló erők hátában azonban félelmetes iszlám gerillaháború bontakozott ki. A szovjet tengeri fegyverkezés az óceánokon pedig (szinte analóg módon a 20. század eleji német-angol flottaversengéssel) a nyugati szövetségesek elementáris atlanti érdekeit sértette. A fegyverkezési verseny az egyre nehézkesebben működő tervgazdaságot fokozódó mértékben terhelte, és a lakosság életszínvonala fokozatosan csökkent. Andropov (1983-1984) és Csernyenko (1984-1985) ernyedtséget és fokozódó gerontokrácia jegyeit viselő korszaka után Gorbacsov (1985-1991) nyíltabb politikával és a rendszer átépítésével kísérletezett. A hivatalos szovjet államszervezet élén a nagy létszámú Legfelső Szovjet állt, amely egy szövetségi tanácsból és egy nemzetiségi tanácsból tevődött össze. Élén a Legfelsőbb Szovjet Elnöksége volt. A kormányzati feladatokat a Minisztertanács látta el, amelynek élén az elnökség állt, míg az államfői szerepet a Legfelsőbb Szovjet Elnökségének elnöke töltötte be. Különösen nagy hatalomkoncentrációt jelenthetett, ha ez utóbbit a főtitkári poszttal egyesítették. A szovjet államjog, meghaladva a forradalmi jogtudat viharos évtizedeit, a konszolidáció során a demokratikus centralizmus és a szocialista törvényesség elveivel operált. Később felfedezte a társadalmasítás jelszavát, azonban mindig állampolgári fegyelmet és feltétlen jogkövetést követelt meg az új, szocialista embertípustól. Ezek az elvek gyakran halványan voltak csak körvonalazva. Alapvető funkciójuk az volt, hogy a pártállam politikai érdekeit, azaz az SZK(b)P vezető szerepét juttassák érvényre. A Szovjetunió világpolitikai szerepet gyakorolva azonban képtelen volt belső gazdasági-társadalmi struktúráját modernizálni. A 20. század utolsó évtizedében a szovjet birodalom meggyengült, majd felbomlott. Ebből az átfogó válságból a mai Oroszországnak csak fokozott erőfeszítésekkel sikerülhet kikerülnie. A 21. század második évtizedére „erős embere”, Putyin tevékenysége következtében gazdasági és katonai tekintetben újra erőre kapott. A hatalmi szimbólumok, így az egyenruhák, a címerek és a zászlók jelentős mértékben a cári időkre emlékeztetnek ma is. Az orosz térség alkotmányfejlődésének állomásait áttekintve lássuk most az orosz jogforrásokat! A legrégebbi emlék a középkori jogról szóló fejezetben már említett, többféle változatban, számos példányban fellelhető szokásjoggyűjtemény, a Ruszkaja Pravda, de sajátosak a nyírfakéregre írt oklevelek is. A bizánci jog inspiráló szerepét mutatják az oroszra fordított ún. Útmutató könyvek, a Kormcsája Knyiga különböző változatai. Számos jogi vonatkozást lelhet az értő történész a régi krónikákban, az ún. Évkönyvekben is. A cári hatalom megerősödése a cári jogalkotás fokozatos előtérbe kerülését hozta a szokásjogi alapok mellett III. Iván 1497-ben kiadott törvénykönyvében, az I. Szugyebnyikben, majd az 1550-ben IV. Iván alatt összefoglalt II. Szugyebnyikben. Nagyhatású jogforrás volt a rendi jogalkotás termékének tartott 1649-es Szobornoje Ulozsényije. Az abszolutizmusban modernebb köntöst öltő cári autokrácia I. Péter ukázaiban jelent meg. A 18. 187 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása század végén a felvilágosult uralkodónő, II. Katalin rendeletei közül példaként az 1775. évi kormányzósági szabályzatot, vagy az 1785-ös városi rendtartást lehet említeni, illetve a nemesség kiváltságlevelét ugyancsak 1785-ből. A 19. század folyamán hatalmas jogi dokumentációt jelenített meg az „Orosz Birodalom Törvényeinek Teljes Gyűjteménye”, ami végeredményben nem tudta teljesen átfogni az igen terjengős és sokszor kusza orosz jogalkotást, de impozáns munka lett. Első sorozata 1649 és 1826 között 45 vaskos kötetben, mintegy 30.600 jogszabályt tartalmazott. Az 1826-1881 közötti időszakkal foglalkozó második sorozata 55 volumenre sikeredett, és közel 62 ezer jogszabályt ölelt fel, míg a harmadik sorozat az 1881-1913 közötti időszakban 33 kötetben közel 41 ezerre rúgó jogszabályt közölt. A jogszabályok tartalmát az autokráciamodernizáció, a középkori maradványok és a polgárosodás kettőssége határozta meg, így európai veretű jogintézmények mellett retrográd vonások is megtalálhatók voltak rendelkezéseinek sorában. Az 1917. évi kommunista hatalomátvétel után a jogrendben radikális változás állt be. Az egyes jogágak területén tagköztársasági és szövetségi szintű kódexek születtek az európai jogalkotási kultúra formális elemeinek felhasználásával. Tartalmilag a büntetőjogban különösen kiemelt volt a szocialista államrend és a szocialista tulajdon védelme. A közigazgatási szervezet bonyolult volt és bürokratikus, az apparátus működése nem volt mentes a gazdasági visszaélésektől és a korrupciótól. Az agrárjog a kollektív keretek közé kényszerített parasztság egyéni kezdeményezéseinek ritkán adott helyt, ami különösen a háztáji földek engedélyezésében, illetve ennek visszaszorításában figyelhető meg.

14. 25. A Balkán állam- és jogtörténetének alapvonalai A Balkánon a középkor évszázadaiban kialakuló államok alkotmány- és jogfejlődésében a bizánci politikai, jogi, kulturális és nem utolsósorban az egyházi élet területén megnyilvánuló befolyás volt meghatározó. Mindezek következményeit a bizantinizmus jogtörténeti, politikai és kultúrtörténeti jelenségének értékelése során egy korábbi fejezetben már érintettük. A 14. század végétől kezdve azután egyre nyomasztóbb mértékben érvényesült az oszmán-török hatalom jól szervezett, félelmetes katonai ereje. A balkáni territóriumok hamarosan függőségbe kerültek a szultántól, vagy a hódító hadjáratok során teljesen bekebelezte őket a birodalom. Ismételt törekvéseik ellenére ezek a tartományok csak a 19. század folyamán szerezték meg állami függetlenségüket. A társadalom, az államberendezkedés és a jogélet balkáni modernizációja azután következhetett csak be, hogy a török iga alóli felszabadult térség államai újjászülettek. Először Görögország nyilatkoztatta ki függetlenségét 1822-ben, ezt azonban csak véres szabadságharccal és nem utolsósorban nemzetközi támogatással sikerült megszilárdítania. Ezt kövően, több lépcsőn keresztül Szerbia is függetlenedett, majd 1882-ben királyság lett. A román térségben a havasalföldi és a moldvai fejedelemség 1859-ben Alexandru Cuza alatt egysült. Az ország 1861-ben vette fel a Románia nevet, de stabil kormányformát csak akkor nyert, amikor 1881-ben királyság lett. Bulgária a török uralom alól 1878-ban függetlenedett, de az állam területe csak fokozatosan alakult ki (KeletRumélia, 1885), majd végül a Balkánon utolsóként, 1912-ben Albánia is elnyerte függetlenségét. Mindezekben a változásokban meghatározóvá vált a különböző nagyhatalmak sokszor egymással versengő befolyása, így az orosz, illetve az osztrák hatalmi törekvések megjelenése. Emellett a balkáni államok jogi és államszervezeti megoldásai gyakran külföldi forrásból származtak. Ez az jogátvétel azonban sokszor meglehetősen tarka, eklektikus módon történt úgy, hogy különböző jogi és politikai kultúrákat megtestesítő nagy polgári és büntető törvénykönyvekből, kereskedelmi és eljárásjogi kódexekből fogadtak be intézményeket és elveket. Mindenek előtt francia, német, osztrák és orosz forrásokat használtak, de arra is volt példa, hogy magyar mintát követtek: az 1878. évi Csemegi-kódex hatása világosan kimutatható a bolgár büntetőjogban. A térségre jellemző volt az instabilitás. Ennek megjelenését láthatjuk a románoknál, Szerbia, Görögország, Bulgária és Albánia esetében is. A középkor évszázadaiban a két román fejedelmeségben a történészek a 19. század közepén bekövetkezett egyesülés előtt összesen mintegy kétszázötven fejedelmet tartanak számon. Sötét és okkult európai hírnévre jutott közülük véres tetteivel az I. Mátyás korában élő IV. Vlad, akit már kortársai is a Tepes (nyársba húzó) melléknévvel illettek. Alakja az egyik anyagát szolgáltatta a Drakuláról szóló romantikus rémmesének. A román térség instabilitása az ún. fanarióta uralomban is megjelent a 18. század elejétől mintegy száz éven át, az 1820-as évekig. Rendszerint olyan isztambuli, görög származású, gazdag kereskedő vásárolta meg komoly summáért ennek a két térségnek a fejedelmi trónját, aki a szultánnak vagy a korrupt főhivatalnokoknak a legtöbbet ígérte. Az új fejedelem azután a végletekig kiszipolyozta az elnyert tartomány szerencsétlen lakosságát, gyűlölt uralma azonban csak addig tartott, ameddig egy élelmesebb dúsgazdag görög kalmár ráígéréssel nem szerezte meg a fejedelmi méltóságot, és az előbbi meg nem kapta a selyemzsinórt.


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása Az instabilitás a már független szerb királyságban is megjelent. A két vetélkedő dinasztia, az Obrenovicsok és a Karagyorgyevicsok véres vetélkedése királygyilkosságokkal, leköszönésekkel és régensséggel járt együtt. A nagypolitika szereplőinek karrierje és a vetélkedő csoportok közötti véres leszámolások jellegzetes vonásokkal gazdagították a térség arculatát. Így az egyik dinasztia megalapítója, Kara Gyorgye (1762-1817) paraszt szülők gyermeke volt, és aktívan részt vett a török hódítók elleni felszabadító mozgalomban. Egyik menekülése alkalmával még saját idős édesapját is habozás nélkül agyonlőtte, mikor az vonakodott őt követni, mivel nem engedhette meg, hogy a törökök kezére kerüljön. Többször volt száműzetésben, volt erdőőr és marhakereskedő is. Hol osztrák, hol orosz segítséggel jelentős katonai sikereket ért el, többek között Belgrádot is visszafoglalta. Noha az oroszok elismerték Szerbia legfelső hadvezérének és némi autonómiát is biztosítottak a tartomány számára, a nagyhatalmak végül cserbenhagyták. 1817-ben visszatért Szerbiába, halálos ellensége, Obrenovics Milos felbérelt emberei azonban orvul meggyilkolták. A véres trónviszályok drámai jelenete volt, amikor 1903 júniusában Obrenovics Sándor szerb királlyal (1889-1903), feleségével és annak a gyermektelen király által örökösként megnevezett öccsével, valamint más rokonaival és híveivel brutálisan végzett a forrongó katonatisztek csoportja, akiknek gyilkos dühe a királyi pár megölése után a királyi lakosztály berendezését sem kímélte. Az instabilitásra a görög államforma-változások is példát szolgáltatnak. A törököktől az állami függetlenség kiívása után, a 19. század derekától a Wittelsbach-ház adott az országnak uralkodót. I. Ottó abszolutisztikus törekvéseire katonai zendülés lett a választ. A következő dán eredetű dinasztia hatalmát 1924-1935-ig köztársaság váltotta fel. Az ország területén mindkét világháborúban idegen hadak állomásoztak. A II. világháborúban a német megszállásra a görög nép partizánháborúval válaszolt, amelyet a kormányerők és a kommunista csapatok véres polgárháborúja követett. 1973-ban ismét kikiáltották a köztársaságot. Az ezredesek diktatúrája után napjainkra demokratizálódás következett be, de az ország külpolitikáját még mindig beárnyékolja a Ciprus miatt állandóvá vált török-görög viszály. Bolgár területen az I. Nagy Bolgár birodalom fénykora után a 11. századtól Bizánc uralma következett. A 12. század végétől a 14. század első harmadáig a II. Nagy Bolgár birodalom ismét független államalakulat volt, a 14. század végétől azonban megintcsak idegen uralom, több mint négyszáznyolcvan éves török megszállás valósult meg. Bulgária államterülete az 1878-as függetlenedés után fokozatosan alakult (1885, Kelet-Rumélia). Alkotmányfejlődésében pozitív helyet foglalt el az 1879. évi tirnovói alkotmány, amely a klasszikus liberális alkotmányokat, elsősorban az 1831-es belga alkotmányt vette alapul. Az instabilitást a bolgár térségben elsősorban a nagyhatalmak egymást keresztező befolyása, az idegen uralkodó dinasztiák és a szomszédokkal vívott váltakozó sikerű háborúk jelenítették meg. Albánia mindig elszigetelt sarka volt Európának. Archaikus viszonyaira a törzsi-vallási megosztottság mellett jellemző, hogy a vérbosszú intézménye napjainkig fennmaradhatott. Az ország a 15. században került török uralom alá, Skander bég (1405-1468) hősies küzdelmei ellenére. Kasztriota György fejedelmi házból született. Túszként a szultán udvarába került, majd iszlám hitre térve Iszkander bég néven jelentős katonai tisztségeket töltött be. 1443-ban több száz albánnal hazaszökött, csellel megszerezte Krója várát, és a keresztény hitre visszatérve szabadságharcot folytatott a törökök ellen. A túlerővel szemben sorozatos győzelmeket aratott. Többek között a magyar királysággal szövetségben, időlegesen meg tudta tartani fejedelemsége függetlenségét. A török uralma alatt az albánok egy része mohamedán vallásra tért. A népesség a török haderő félelmetes könnyűlovas csapatait töltötte fel. A félhold gyengülésével 1912-ben lett független fejedelemség, de ezután az instabilitás kézzelfogható jeleként gyakori államforma- és rendszerváltások következtek. Albánia 1925-ben köztársaság, 1928-ban Ahmed Zogu uralma alatt királyság lett, majd 1939-ben az olaszok megszállták és bekebelezték az ország területét. A II. világháború alatti felszabadító háború után, az 1946-ban megteremtett népköztársaságban a kommunisták kerületek hatalomra, akik a kereszténység és az iszlám helyett az ateizmust emelték hivatalos „vallás” rangjára. A Kína-barát orientáció hatására az ország a kommunista táboron belül is elszigetelődött. Az 1990-es években a kommunista rezsim megbukott, ami belső zűrzavarokhoz, bandaharcokhoz vezetett, míg a polgári lakosság nagy csoportokban idegen országokba menekült. A koszovói kérdés ismételten robbanásveszéllyel fenyegeti az ezredfordulóra felbolydult Balkánnak ezt a körzetét. A Balkán államainak általános jellemzője volt, hogy a kommunista korszakban az állami és pártvezetőinek személyét különleges tisztelet és megszervezett személyi kultusz kísérte. Haláluk után testüket mauzóleumba helyezték el, mint ahogy ez a bolgár Georgi Dimitrov (1882-1949) esetében is történt. A pártállamok első vezetőinek hatalmi stílusa ugyanakkor a családi uralomra való törekvés jegyeit is mutatta. Stílusában a keleti kényúr és a felkapaszkodott, mértékét vesztett kisember zavaros vegyülékét adta, mint ahogy azt Albánia esetében Enver Hoxha (1908-1985), Románia esetében Nicolae Ceausescu (1908-1989) példája bizonyítja. Enver Hoxha pártvezér uralma idején a vezetés permanensen készült egy háborús konfliktusra, melynek keretében családi betonbunkerek építésére is sor került. Ceausescu intézkedései sorába az értelmetlen, nagy beruházások, a táj- és falurombolás, a szabadságjogok titkosrendőrséggel történő letiprása egyaránt szerepelt a 189 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása nemzeti kisebbségek féken tartásának és erőszakos beolvasztásának intézkedéseivel együtt. Utalhatunk továbbá az erdélyi szászok megvásárolt kivándorlására, de arra is, hogy a székely autonómia kérdése máig megoldatlan. 1989 karácsonyán véres uralmát felkelés söpörte el, melynek során vele és feleségével is leszámoltak. Románia modernizációja ennek az akadálynak az elhárítása után indulhatott csak meg az ezredfordulón. Életében hangsúlyozott tisztelet vette körül Jugoszlávia erőskezű vezetőjét, Josip Broz Titót (1892-1980) is, aki személyi kultuszát azzal alapozta meg, hogy jelentős szerepe volt a németek elleni felszabadító háború megnyerésében, majd a kommunista táboron belül szembeszegült a sztálini birodalmi törekvésekkel, és önálló külpolitikát folytatott a nyugati hatalmakkal szemben. A Balkán a 20. században ismételten puskaporos hordóvá vált, ahol különböző etnikumok és államok véres összetűzései világméretű konfliktusokat is kirobbantottak. A konfliktusok időleges győztesei megvalósíthatták területi inspirációikat, ezek a „nagy” jelzővel illetett államalakulatok azonban csak ideiglenes integrációban tudták vasabronccsal összetartani a különböző történelmi múltú, kultúrájú és nem utolsósorban vallású, kifelé törekvő nemzeteket és nemzetiségeket. A dél-szláv integráció megvalósításának kiemelkedő alakja az említett Tito volt, aki államának stabilitását sajátos eszközökkel biztosította, és így időlegesen féken tudták tartani a szeparatizmust. Halála után egy évtizeddel azonban Jugoszlávia széthullott. A 20. század utolsó évtizede háborús bűncselekmények sorát és népirtást hozott, melyeket nemzetközi törvényszék ítélt el. A Balkán szilárdnak látszó államai gyakorta felkelésekbe, utcai harcokba, továbbá véres polgárháborúba hanyatlottak, nem kevés fejtörést okozva a nemzetközi közösségnek és a nagyhatalmaknak, mint ahogy ezt a 20. század végén ismételten tapasztaltuk. A felsorolt vonások, elsősorban a külföldi modellekre alapított modernizáció, az instabilitás, a személyi kultusz és az ideiglenes integrációk léte a politikai kultúra fogalomtárába bevezették a „Balkán”, „balkáni”, „balkanizálódás” kifejezéseket.

15. 26. Az iszlám államok és az iszlám jogi kultúra A monoteista vallások körében az ószövetségi zsidó vallás és a kereszténység után időben jóval később, a 7. században jelent meg az iszlám az Arab-félsziget népei körében, a beduin animista törzsi vallás, a judaizmus és a kereszténység elemeinek felhasználásával. Az iszlám vallás a mózesi törvénykönyvet, a Tórát „Allah által leküldött” könyvnek tekinteti, de még sajátosabb a kereszténységhez való viszonyulása, mivel elismeri, hogy a názáreti Jézus próféta, tagadja azonban, hogy Isten egyszülött fia. Ezt az ellentmondást azzal magyarázza, hogy önmagát a judaizmus és a kereszténység utódjaként, azonban a legújabb és egyben legutolsó kinyilatkoztatás birtokosaként határozza meg. A zsidókat és a keresztényeket mindenkor a „könyv népének” tartották a muszlimok, akik ezért elvileg a muszlim közösség védelmét élvezték. Az iszlám jelentősége az európai népek történetében elsősorban nem vallási vonatkozású, hanem abban keresendő, hogy Európa a 8. századtól napjainkig több hullámban volt kitéve a muszlim népek erőszakos terjeszkedésének, ami csak pár példát említve az Ibériai-félsziget esetében csökkenő mértékben ugyan, de majd’ nyolc évszázadnyi, a Balkánon ötszáz, míg Magyarországon százötven évnyi megszállásban realizálódott. Mindennek a leigázott népek állam- és jogfejlődésében súlyos következménye volt. A vallás és a hódítások azonban mégis összekapcsolódtak, hiszen a Kurajs törzs Hásim nemzetségéből származó vallásalapító, Muhammad ibn Abdalláh ibn Abd al-Muttalib, közismert nevén Mohamed egyszerre volt vallási és politikai vezető is. Utódai, a kalifák illetve minden muszlim uralkodó fő feladata a „szent törvény” megőrzése volt. Az iszlám felfogás szerint minden muszlimnak kötelessége volt azon munkálkodni, hogy az iszlámhívők közössége, az umma az egész világra kiterjedjen. A szent háború (dzsihád) kifejezés ennek megfelelően két értelemmel bírt. Egyrész az iszlámhitű személy vallási természetű belső harcát jelentette, másrészt az igazhitűek szent háborúra való felszólítását takarta a hitetlenek ellen. Ez a felszólítás az iszlám államok terjeszkedése során különböző magyarázattal fordult elő a keresztényekkel, illetve a más muszlim népekkel szemben. Az első esetben a dzsihád a „próféta szent zászlaját” kibontva a keresztények leigázására és így az umma kiterjesztésére irányult. Erre a vallási kötelezettségre rendszerint a zsákmány és az előrelépés ígérete mellett hivatkoztak. Ha azonban a terjeszkedés egy adott területen megakadt, annak folyatásához már elsőszámú jogalapul szolgált a dzsihád. A második esetben, azaz ha a terjeszkedés más muszlimok kárára történt, a dzsihád az adott dinasztia hatalmi igényének az alátámasztója volt. Az elméleti indoklás ekkor már rendszerint az iszlám irányzatokra hivatkozva született meg, mivel a siíták és a szunniták egymást kölcsönösen eretneknek tartották. Az oszmán korszakban jellemző volt, hogy mielőtt a szunnita szultánok seregüket siíta vallású népek ellen küldték, a vallási vezetők véleményét kérték. Ez az ún. fetva arról szólt, hogy az adott állam vezetői elárulták az iszlám szent ügyét, a hitetleneket támogatták, ezért az ilyen árulók megbüntetése minden bizonnyal Allahnak tetsző dolog. Ha azonban az ellenség maga is szunnita volt, a háború törvényesítése a fetvával komolyabb vallásjogi okfejtést igényelt. Mindezeken túl meg kell jegyezni azt is, hogy az iszlám terjeszkedéshez a bizánciaktól kölcsönzött 190 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása univerzalizmus eszméje is alapul szolgált. A Bizánci Császárságtól elhódított anatóliai területeken 1077-ben megalapított szeldzsuk birodalom magát fennállásának mintegy 230 éve alatt Rúm Szultanátusnak, azaz római szultánságnak nevezte. Az iszlám terjeszkedés hullámai évszámokban röviden a következőként foglalhatók össze. Mohamed halála után attól tartva, hogy a már kialakított szövetségi rendszer széthullik, a szahábák, azaz a próféta kortársai Abu Bakrt (632-634), majd Omart (634-644) választották kalifává, azaz az „Allah küldöttjének helyettese” (halífat raszúl Alláh) pozícióra, valamint leverték a lázadó beduin törzseket. A terjeszkedés első hulláma az iszlámmal elsőként kapcsolatba kerülő arab néphez köthető. Ez a folyamat azzal kezdődött el, hogy az így egységesített arab seregek Bizánci Császárság és a Szászánida (újperzsa) Birodalom ellen indultak. A despotikus szászánida állam, amely nem sokkal korábban még Bizáncot támadta, pár évtized alatt összeomlott az arab hódítás következtében (651), de Bizánc is meggyengült az ismételt támadások hatására. 635 és 641 között arab uralom alá került Szíria, Palesztina és azzal együtt a zsidók és a keresztények Szent Városa, Jeruzsálem, amelyet az iszlám harmadik szent helyének tart, majd Mezopotámia térsége is. 642-re meghódították Egyiptomot, és a 7. század végére az Indus völgyéig jutottak az arab seregek. Közép-Ázsiában Szamarkand, a Selyemút menti gazdag kereskedőváros hódolt be az araboknak – és az iszlámnak. Nyugaton Tarikben Szaid 711-ben átkelt a később róla Tarik sziklájának (Dzsebel-el-Tarik) nevezett Gibraltári-szoroson, elfogta Roderiket, az utolsó nyugati gót királyt és egészen Poitiers-ig jutott, ahol a frank Martell Károly hadai állták útját. A Pireneusoktól délre eső ibér terület azonban tartósan arab kézen maradt. (A rekonkviszta, azaz az Ibériai-félsziget visszahódítása a kereszténység számára, csak a 15. század végére fejeződött be, mint arról a 18. fejezetben szóltunk.) Nem sokkal a poitiers-i ütközet után, 740-ben Kis-Ázsiában is leállt az arabokhoz köthető iszlám terjeszkedés, itt a bizánci seregeknek köszönhetően. Ez azonban messze nem jelentette az ellenségeskedések beszüntetését. A Mohamed politikai örököseinek tekintett kalifák első dinasztiái, az Omajjád- (661-750), majd az Abbászida-ház (750-945) tagjai mindig is törekedtek a Bizánci Birodalom meghódítására, de legalábbis rendszeres támadásokat intéztek ellene. Az Abbászida-dinasztiából származó Hárun ar-Rasíd (786-809) képes volt a Bizánci Császárságot adófizetésre is kényszeríteni, majd Bizánc tündöklését IV. Rómanosz Diogenész császár seregének manzikerti veresége (1071) akasztotta meg Kis-Ázsiában. Hárun ar-Rasíd uralkodása idején az Abbászida kalifátus a kor leggazdagabb és legnagyobb kiterjedésű állama volt. Fővárosában, Bagdadban ezer okleveles orvos tevékenykedett, ingyenes kórháza volt, víz- és szennyvízvezetékkel rendelkezett, valamint papírgyárat működtetett. A 11. századra azonban a bagdadi szunnita kalifák elveszítették tényleges hatalmukat, és az „igazhitűek fejedelme” háremébe visszavonulva többnyire csak a költészettel és a zenével foglalkozott. Ugyanakkor Hárun ar-Rasíd halála után Kairó központtal is kiépült egy kalifátus, amely megalapítója, Abdullah al-Mahdi BillaMohamed lányától, Fátimától, illetve férjétől, az első síita imámtól származott. A síita Fátimida kalifák, akik magukat mahdínak, megváltónak is nevezték, 910 és 1171 között kiterjedt hatalommal rendelkeztek Észak-Afrikában és a Földközitenger térségében, és az iszlám világban minden síita az ő felsőségüket fogadta el, míg a szunniták a bagdadi kalifának hódoltak. A feldarabolódott arab fennhatóságú területeken – a két kalifátus ellenére – számos kisebb szultanátus jött létre. Az Abbászida kalifák politikai erejének hiányában a vallás szerepe erősödött fel. Az iszlám a 9-10. században egy új kulturális és tudományos légkört teremtett, melyben az arab nyelv közös használata és az ún. medreszrendszer, a vallási iskolák kiterjedt hálózata erőteljesen asszimilálta a muszlim népeket. A nemzet szó használata éppen ezért a 20. századig értelmezhetetlen volt az iszlám világban: az umma nem a származáson, illetve nemzeti hovatartozáson alapult, hanem a valláson. Ebben a korszakban váltak a törökök az arabok és a perzsák mellett az iszlám harmadik vezető népévé. Az iszlám terjeszkedés második hulláma tehát a KözépÁzsiából érkező törökökhöz köthető. A hosszú, copfba font hajú nomád szeldzsuk ún. Nagyszeldzsuk Birodalma, amely 1037 és 1194 között váltakozó határokkal állt fenn, legnagyobb kiterjedése idején Anatóliától Kínáig húzódott, magába foglalva az afgán, a perzsa, a kelet-anatóliai, az iraki és a szír területeket, valamint az Arab-félszigetet is. 1055 után a bagdadi kalifa engedelmes báb volt a szeldzsuk uralkodók kezében. Mint említettük, a bizánciaktól elhódított Anatóliában 1077-től 1307-ig állt fenn az ugyancsak szeldzsuk Rúm Szultanátus. Központja először Nikai volt, majd miután 1097 nyarán a bizánciakkal szövetkezett páncélos keresztes lovagok bevették a fővárost, a Kilidzs Arszlán szultán Konyába tette át a székhelyét. A szeldzsukat Kelet katonai urává sajátos harcmodoruk tette: az íjjal mesteri módon bánó könnyűlovasok megközelítették az ellenséget, nyílzáport zúdítottak rájuk, majd tovább száguldottak, helyet adva az újabb íjászok hullámának. Pár ilyen roham után a megbénult ellenséggel közelharcban végeztek. Ez a taktika a vastag páncélzattal rendelkező keresztesek érkezéséig sikeresnek bizonyult. A szeldzsuk-korszak kapcsán említést kell tenni két sajátos hatalomgyakorlási formáról, az atabégekről és a mamelukokról. A dinasztia állandósult belső testvérháborúja miatt gyakran előfordult, hogy a szultáni trón kiskorú örökösre maradt. Ilyenkor az örökös gyámság alá került, és gyámja, az atabég (herceg atyja) feleségül vette annak anyját. A szeldzsuk gyakorlat szerint a hatalom valódi birtokosává ezzel maga az atabég vált. A birodalom történtében jellemző volt az is, hogy magas pozíciókra, így 191 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása kormányzóságokra, más főhivatalokra vagy a trón várományosává megbízható és tehetséges rabszolgákat, ún. mamelukokat emeltek. Ezeknek viszont közjogi tisztségük miatt nem volt szükségük arra, hogy felszabadítsák őket, így a Szeldzsuk Szultanátusban általánossá vált a „mamelukok uralma”. Az iszlám terjeszkedés kapcsán külön ki kell emelni a kurd származású, szunnita Szaladin, teljes nevén Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúb (1137-1193) szerepét, aki kellő katonai erővel és tehetséggel rendelkezett ahhoz, hogy sikeresen vegye fel a harcot a keresztesekkel. A Szentföld felszabadítására és a szerzetesek Jeruzsálembe vezető útjának biztosítása céljából indított első keresztes hadjárat (1095-1099) eredménye az lett, hogy Jeruzsálem elfoglalása (1099) után I. Balduin uralma alatt létrejött a szentföldi Latin Királyság (1100). Nem hagyható említés nélkül, hogy a keresztesek Jeruzsálem zsidó és muszlim lakosságát brutálisan lemészárolták, míg a várost az előző év óta uralma alatt tartó Fátimida előkelőket szabadon engedték. A keresztes háborúk sikere többek között azzal magyarázható, hogy az iszlám világ politikailag erősen megosztott volt és folyamatos belső testvérháborúk terhelték. Amikor az első keresztesek Bizáncon keresztül a Szentföldre érkeztek, a kairói kalifa kifejezetten előnyösnek találta azt, hogy bagdadi riválisával helyette más számol le. Miután azonban 1160-as évekre a kairói síita kalifátus meggyengült, ez a helyzet megváltozott. Szaladin a szeldzsuk Núr ad-Dín hadveréreként 1171-ben megdöntötte a Fátimidák uralmát és elfoglalta Egyiptomot. 1183-ban már egész Szíria is az ő hatalmában volt. Ezt követően a bagdadi kalifa engedélyével Egyiptom és Szíria szultánjának nevezte magát. Ő volt az, aki 1187. október 2-án megdöntötte a jeruzsálemi Latin Királyságot, miután Hattin mellett legyőzte Lusignan Guido királyt, és aki holtpontra juttatta a Jeruzsálem elvesztése miatt indított újabb, harmadik keresztes hadjáratot (1189-1192). Uralkodása alatt nagy hangsúlyt helyezett a szunnita iszlám erősítésére és terjesztésére, melynek részeként más vallási kérdések mellett a dzsihád tanának kidolgozására adott megbízást vallási jogtudósainak. Szaladin dinasztiája, az Ajjúbida-ház a 13. századig őrizte meg hatalmát Egyiptomban, ahol az ún. Mameluk Szultanátus követte. A 10-16. században az iszlám Ázsiában is előtérbe került. Ez a keleti terjeszkedés elsősorban az arab kereskedőknek volt köszönhető, mint ahogy Afrika belső, fekete bőrű népek által lakott területeire is ők juttatták el az új vallást. Az afgán gazvanidák a 10. században az indiai szubkontinens északi részén hoztak létre iszlám államot, és ugyanitt jött létre a 13. század elején a Delhi Szultanátus. Az ugyancsak iszlám vallást követő Mogul Birodalom ezzel szemben a 16. században már a félsziget tetemes részét ellenőrzése alá vonta, vallási szempontból véglegesen megosztva Indiát. A 16. századra az iszlám a maláj és az indonéz térség meghatározó vallásává vált. A mongolok a 13. században az iszlám követőivé lettek, azonban hódításaik során ők vetettek véget 1119 és 1122 között a 712. évi arab invázió óta iszlám kultúrával rendelkező közép-ázsiai Khorezmi Birodalomnak, amely az arab kalifátus széthullása után a khorezmsah uralma alatt a térség legkiterjedtebb integrációja lett, mint ahogy minden olyan államnak is, amely Dzsingisz meg nem valósult álma, a nyugati tengerig kiterjedő mongol uralom útjában állt. Az orosz pusztákon a 13. században létrejött mongol Arany Horda és utódállamai területén az iszlám vallás jelentős szerepet nem töltött be, hiszen a korábbi animistasámánista mongol kultúra számos eleme továbbélt. A mongolok által meghódított területeken elsősorban az iszlám jellegzetes igazgatási intézményeit vették át és alkalmazták. Az iszlám terjeszkedés Európát érintő negyedik hulláma a nomád oszmán törökökhöz köthető, akik a 14. század második felétől Bizánc hatalmát fenyegették. Miután a szeldzsukok birodalma a 13. század végén már a bomlás jeleit mutatta, a kis hatalmi centrumokra szétesett Anatóliában a nagy katonai tapasztalattal és tehetséggel rendelkező Oszmán saját sereget toborzott. Területi uralmát az utolsó szeldzsuk szultán azzal legalizálta, hogy bég (úr) címet adományozott neki. Ez a cím eredetileg a törzsek urait illette, de ezek után ezt viselte az első három oszmán uralkodó (maga Oszmán, fia, Orhán, majd unokája, I. Murád) 1383-ig. Orhán a kisebb törzsek leverése után zsoldos csapatai segítségével Nyugat-Anatólia ura lett, és a frakcióharcokban meggyengült Bizáncot támadta. A Bizánci Császárság 1360-ban elveszítette Trákiát, és Drinápoly I. Murád fővárosa lett. Az oszmán hadak 1389-ben a rigómezei csatát követően leigázták a szerbeket és a bolgárokat. II. Murád szultán 1422-ben megsarcolta az összezsugorodott Bizánci Császárságot, majd fia, II. Mohamed 1453-ban bevette a fővárost. Ezzel a birodalom megsemmisült, a társadalom pedig – európai szemmel nézve – egy jóval fejlettlenebb szintre esett vissza. Az Oszmán Szultanátus, melynek uralkodója 1517-től, az egyiptomi Mameluk Szultanátus megdöntésétől a kalifai címet is birtokolta, a leghosszabb életű és legnagyobb kiterjedést elérő szunnita muszlim államalakulat lett, amely évszázadokon keresztül megkerülhetetlen tényezővé vált az európai hatalmi politikában. A félelmetes oszmán hadsereg ütőerejét a fegyelmezett janicsárok és a szpáhi lovasság alkotta, ami korszerű tüzérséggel és nagyszámú segédcsapatokkal egészült ki. A török flotta a Földközi-tenger nagy részén halálos veszedelmet jelentett a keresztény hajózásra. Fénykorában a szultán hatalma három kontinens térségeire terjedt ki, míg tengeri expanziójának az 1571. október eleji lepantói tengeri csata vetett véget. A tengeri hadtörténelem egyik legvéresebb ütközetében, amelyet evezős gályák vívtak, az európai koalíció hajóhada állt szemben Don Juan d’Austria főparancsnoksága alatt a török flottával. Az európai koalíció győzelme a hősiesség mellett a 192 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása tüzérségi és fegyverzeti fölénynek volt köszönhető, de az ütközetben kiemelkedő szerepet játszottak a máltai lovagrend nehézgályái is. A 17. század végén a „Fényes Porta” uralmi területei jelentősen visszaszorultak, majd ez a területvesztés a 18. században az orosz hadakkal vívott csatákkal, a 20. század elején pedig a balkáni háborúkkal folytatódott. A török állam a maga korában egyedülálló államszervezettel rendelkezett, de jellegzetes közigazgatási rendszerén túl az iszlám jogi kultúrával is erőteljes hatást gyakorolt az elfoglalt népek állam- és jogfejlődésére. Mielőtt azonban ezt a kérdést közelebbről megvilágíthatnánk, szükséges szólnunk magáról az iszlám vallásjogról. Saria jogrendszerek alatt tág értelemben azokat a jogrendszereket értik, amelyek szándékuk szerint az iszlám vallásnak megfelelő normákra törekednek, míg szűk értelemben a klasszikus iszlám jogtudományi által kialakított hagyományos jogrendszerek nevezik így. Ez utóbbit a 8-9. században túlnyomórészt perzsa jogtudósok formálták meg. Maga a Saria kifejezés („tiszta vízhez vezető út”) egy olyan komplex rendszert jelöl, amely a vallásra, az erkölcsre, a társadalmi életre és a magánéletre, az ún. iszlám életmódra is kiterjed, illetve teológiai értelemben összefoglalja mindazokat a természeti és egyéb törvényeket, amelyek a teremtett világ harmonikus működését szabályozzák. Legitim voltát annak köszönheti, hogy a muzulmánok kinyilatkoztatott jognak tekintik. A Saria két elsődleges és két másodlagos jogforrásra támaszkodik. Elsődleges jogforrás a Korán és a Szunna, míg másodlagos az Idzsma és a Kíjasz. A 114 szúrából, azaz fejezetből álló Korán az iszlám szent könyve, amely a 7-8. században keletkezett, amikor a vallásalapító Mohamed (kb. 570-632) halála után tanítványai és az új hitben járatos személyek egybeszerkesztették a Mohamedtől származó,természetfeletti eredetűnek tekintett vallási szövegeket, amelyeket az iszlámhívők kötelesek megtartani. A Szunna a „próféták pecsétjének” tartott Mohamed életére vonatkozó hagyományokra, az ún. hadíszokra épül, amelyek útmutatást adnak az iszlám vallást követőknek. A Szunnát a Koránban lévő joghézagok kitöltésére alkalmazzák. Az Idzsma a konszenzust, az iszlám jogtudósok által helyeselt normák összességét takarja, amely a Saria legváltozékonyabb részét képezi azzal, hogy alkalmazkodik a mindennapi élet igényeihez. Végezetül a Kijász, amely nemcsak másodlagos jogforrás, hanem az Idzsmával szemben is alsóbbrendű, az analogikus következtetést jelenti. Egy olyan bírói ítéleteken alapuló precedensjogoról van szó, amelyet jogforrásként akkor használnak, ha az elsődleges jogforrások alapján az adott eset nem oldható meg. A klasszikus vallásjog a Kijásztól elkülöníti az intellektuson alapuló véleményt (ray). A Sariát az iszlám jogi iskolák (madzhab) több tekintetben különbözőképp értelmezik. Az iszlám vallás nem egységes, hanem irányzatokra, alapvetően a síita és a szunnita iszlámra tagolódik, melyeknek más véleménye van a kalifa cím utódlásáról, az imámok csalhatatlanságáról, a muszlimok egymás elleni fegyveres konfliktusairól és az uralkodók legitimitásáról. Ezen kívül különbség van köztük a fent felsorolt jogforrások értelmezésében is, elsősorban az említett hadíszok hitelességének kérdésében. A síiták és a szunniták kölcsönösen elutasítják a másik által hitelesnek tartott hadíszok többségét, de számos olyan hadísz létezik, amelyeket mindkét irányzat elfogad, és csak az azt hitelesítő tekintélyek különböznek. Ezen túl különbség van abban is, hogy a másodlagos jogforrásoknak milyen értelmet tulajdonítanak. A hatodik síita imámról elnevezett dzsfarita (Dzafar asz-Szádik, meghalt 765-ben) síita jogi iskola a Kijászt nem fogadja el jogforrásként, míg a következtetést és az ésszerűséget (aql) annak tartja, míg az alapító perzsa jogtudósokról elnevezett szunnita jogi iskolák elsősorban a másodlagos jogforrásokhoz való hozzáállás alapján különíthetők el egymástól. A hanafiták (Abu Hanífa, 699-767) szerint az Idzsmához, azaz a konszenzushoz elégséges a vallástudósok nyilvános megállapodása egy adott kérdésben, míg a shafiták (Muhammad ibn Idrísz as-Sáfii, 767-820) úgy vélik, hogy a teljes közösség egyetértése szükséges. A malikiták (Málik ibn Anasz, 715-795) a medinaiak, a hanbaliták (Ahmad ibn Hanbal, 780-855) pedig a szahabák közötti konszenzust fogadják el jogforrásként. Az iszlám jog az európai időszámítás szerinti 10. században változtathatatlan formában rögzült. Ennek következtében az iszlám államokban a világi hatalomgyakorlók jogalkotása korlátozott volt. A muszlim uralkodók a vallásfilozófia szerint nem rendelkeztek abszolút hatalommal, mivel a Sariának ők is ugyanúgy alá voltak rendelve, mint bármely alattvalójuk. Mivel törvényt csak Allah alkothat – folytatódott az elmélet – az uralkodó által alkotott jog a Saria keretei között mozoghat. Ha mégis megváltoztatta volna azt, az ilyen normákat a klasszikus iszlám jogtudósok szerint nem lett volna szabad követni. A hatalom jellege az iszlám államokban ennek ellenére abszolút, sőt despotikus volt, mivel a Korán maga nem korlátozta azt, a jogtudósok állásfoglalásai között pedig nem volt olyan, amely leírta volna, mit kell tenni, ha az uralkodó a Sariát megszegi. Az európaihoz hasonló ius resistendit az iszlám világban hiába keresünk. A muszlim uralkodóktól azonban a Korán, illetve a Szunna alapján elvárták az igazságosságot. A kérdés ezek után csak az, hogy mit értettek igazságosság alatt. A klasszikus iszlám jogtudósok szerint az igazságosság abban áll, hogy az uralkodó fenntartja a kinyilatkoztatott jogot és ezáltal magát a társadalmi egyensúlyt. Ez alapján tehát az iszlám államokban hatalmi ellensúlyok nem léteztek, csupán az a társadalmi elvárás élt, hogy az uralkodó a Sariát mint komplex vallásjogi rendszert változatlan formában őrizze meg.


V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása Mivel az oszmánok felemelkedésének idejére a Saria már megmerevedett, a szultánok rákényszerültek arra, hogy új világbirodalmuk mindennapi problémáira világi jogalkotás útján keressenek választ. A kánunok olyan szultáni törvények voltak, melyeket II. Mohamedtől a 16. század végéig egy-egy szultánról elnevezett törvénykönyvben gyűjtöttek össze és adtak ki. Tartalmukat tekintve az államszervezet rendjére, a közigazgatásra, a gazdasági életre, valamint a magánjogi és büntetőjogi viszonyokra vonatkozhatta. A vallásjogot, a vallást, az igazságszolgáltatást és az oktatást tisztviselőként az ulemák tartották ellenőrzésük alatt. Ez a rangos pozíció, valamint az ezzel járó vagyon átörökíthető volt, és számos kiváltságot, elsősorban az adófizetés alóli mentességet magába foglalt. Az ulemák testülete a müderriszekből, a jogászokból és a templomi tisztviselőkből állt. A müderiszek a templomok mellett működő iskolák (medreszek) tanárai voltak. A jogászok vagyoni szempontból erősen tagolt rangsorában a kádik és a muftik a jog magyarázói voltak, míg a templomi tisztviselők közül a fővárosi szultáni dzsámikban prédikáló sejkek, a péntek délutáni szertartáson az uralkodó nevét imába foglaló hatibok, a helyi tisztviselőként eljáró imámok és a hívőket imára szólító müezzinek sorolhatók fel. Végezetül az ulemák közé tartoztak a dervisek is, akik több szerzetesrendbe tömörültek. A szultán birodalmát saját gazdaságaként kezelte és minden alattvalóját saját szolgájának (kul) tekintette. A szultanátus kormányzata alapvetően két részre tagolódott. Az uralkodói intézmények a birodalom katonai és büroktratikus apparátusát jelentették, míg a muszlim intézmények az állam vallásjogi szervezetrendszerét takarták. E két intézményrendszerben hivatalt betöltő személyek a társadalom ún. aszkeri (katonai) rendjét alkották, melyen belül voltak rabszolga-testületek és született iszlám katonai rétegek, akiket a vallásjog mentesített a rabszolgaság alól. A rabszolgaságot azonban nem lealacsonyító tartalommal és a szabadság ellentéteként alkalmazták a török népek. A rabszolga egyrészt a szultán eszköze volt, az ő kizárólagos tulajdonába tartozott, másrészt azonban pozíciójától függően részesült a szultán hatalmából, ahogy erről már a szeldzsuk törökök kapcsán is szóltunk. Az aszkerik előjogaikkal elkülönültek a többi, termelést folytató alattvalótól, a rájáktól. A birodalom központi igazgatásának fő szerve a díván volt, amely az iszlám világban az uralkodó köré szerveződött tanácsadó és döntéshozó testületként írható le. A 16. század elejére a világbirodalommá tágult Oszmán Szultanátusban a díván a legfőbb törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltató szervvé vált. Minden héten négy délelőtt ülésezett, melyek során először a külföldi vonatkozású ügyeket, másodikként a belügyeket, ezt követően a személyi kérdéseket tárgyalták, majd végezetül a panasztevőket hallgatták meg és bíráskodtak ügyeikben. Mivel az uralkodó fő feladata az igazságosság biztosítása volt, a díván bármikor, bármely ügyet magához vonhatta, de a panaszosoknak is joguk volt közvetlenül a dívánhoz fordulni, ami rendkívüli ügyforgalomhoz vezetett. A döntéseket írásba foglalták, ezeket másolatban megőrizték, illetve nyilvántartották. A hatalmas birodalom területi igazgatása a helyi viszonyokhoz történő szükséges igazodás miatt három modell szerint alakult. A közel-keleti és észak-afrikai modellben a helyi mameluk elit és a központi tisztviselők között egyensúly volt. Az előbbiek feladata a termelés és az adóztatás irányítása volt, míg az utóbbiak a tartományi kulcspozíciókat tartották kezükben. A leigázott népek integrálása itt messze nem jelentett olyan bonyolult feladatot, mint más birodalmaknál vagy a szultanátus más területein, hiszen mindannyian az iszlám közösség, az umma tagjai voltak. A vazallus államokban (Erdély, Havaslaföld, Moldva és a krími tatár kánság) kialakított modell azt jelentette, hogy belügyekben önállóság illette őket, bár az ország vezetőjének megválasztását a Fényes Porta hagyta jóvá, míg külügyekben mindenkor szultáni engedélyhez voltak kötve. A vazallus államok hűségét biztosította a fővárosban létesített oszmán helyőrség és a déli védelmi vonalakon az állandó katonai jelenlét. Végezetül a törzsterületnek számító balkáni és a túlnyomórészt muszlim kis-ázsiai térségben az alkalmazott modell a vilájet-szandzsák-náhije területi közigazgatási beosztásban állt. A balkáni, nem muszlim népek integrálást többek között közvetlen katonai megszállással, muszlim betelepítéssel és a helyi lakosság katonaanyagként való felhasználásával oldották meg, valamint azzal, hogy igyekeztek bekapcsolni őket a birodalom gazdasági életébe. Összességében megállapítható, hogy a tudatos, sőt kényszerű integrálás mindhárom modellhez tartozó területen azzal az eredménnyel járt, hogy ez a tradicionális birodalmi stuktúra a Szultanátus végnapjaiig fennmaradt, és európai típusú modernizációra csak annak bukása után lehetett számítani, de csakis ott, ahol arra nyitott politikai vezető réteg jutott hatalomhoz az iszlám nacionalizmus jegyében életre hívott nemzetállamokban. Az iszlám modernizáció prototípusa a Musztafa Kemal nevéhez köthető török modernizáció volt. A mélyen vallásos, szláv anyától és szabadgondolkodó, török apától származó Musztafa (1881-1938) a szaloniki katonai iskolában matematikatanárától kapta a Kemal (tökéletes) nevet. Később a hadi akadémia növendékeként nyíltan kritizálta a szultáni politikát és tiltott, francia irodalmat olvasott. Miután 1899-ben néhány hónapot letartóztatásban töltött, Damaszkuszba küldték katonai megbízatással. Részt vett az „ifjú törökök” radikális mozgalmában, majd az I. világháborúban a Dardanellákat védő 19. hadosztályt vezette. Az Oszmán Szultanátus története az I. világháború után a szultáni rezsim által aláírt sèvres-i békével (1920) ért véget, mindeközben azonban Musztafa Kemal Ankarában saját kormányt hozott létre. A köztársaság kikiáltása (1923) után annak 194 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. Az egyes térségek állam- és jogfejlődésének összehasonlítása első miniszterelnöke, illetve köztársasági elnöke lett. Intézkedései röviden a következőképp sorolhatók fel. 1924 tavaszán eltöröltette a kalifátust, majd betiltotta a dervisrendeket, megszüntette az oktatást felügyelő vallási szervezetet és világi Oktatásügyi Minisztériumot állított fel. 1925-ben megtiltotta a Szultanátust jelképező fez viselését és szorgalmazta az európai öltözetet, bár a nők hagyományos fejkendőjével szemben hivatalosan nem lépett fel. Bevezette a Gergely-naptárt és hivatalos pihenőnappá nyilváníttatta a vasárnapot. Szekularizált büntető törvénykönyvet léptetett hatályba, és svájci mintára polgári törvénykönyvet fogadtak el. A nőket és a férfiakat egyenjogúnak nyilvánították, és megtiltották a többnejűséget. A nők jogot kaptak a házasság felbontására irányuló keresethez és megnyitották előttük a felsőoktatási intézményeket. Polgári házasságkötést vezettek be. 1928-ban a török nyelvi fonetikának jobban megfelelő latin abc-t vezettek be. 1934-ben eltörölték az addigi címeket és rangokat, és az ún. családnévtörvény értelmében minden török állampolgár köteles volt vezetéknevet választani. Musztafa Kemal ekkor kapta a török parlamenttől az Atatürk (minden törökök atyja) vezetéknevet. Végezetül 1937-ben a kemalizmus alappilléreit képező radikális elveket (republikanizmus, popularizmus, etatizmus, reformizmus, nacionalizmus és szekularizmus) alkotmányba foglalták. A török állam külpolitikai sikerei közé tartozott, hogy Izraellel és – a világháborút követő görög intervenciót feledve – Görögországgal is jó kapcsolatot épített ki. Atatürk rendszerének árnyoldalát elsősorban a Köztársasági Néppárt egyeduralma jelentette, melynek elnöke ugyancsak Atatürk volt. Statáriummal lépett fel a saria helyreállítását követelő dervismozgalommal szemben. A radikális reformok ellen tiltakozó ellenzéket felszámolta, mint ahogy az általa mesterségesen kreált ellenzéket, a Szabad Köztársasági pártot is feloszlatta, amikor túl nagy támogatottságra tett szert. Mindezek ellenére személyét napjainkig valóságos kultusz övezi. Nem véletlen, hogy az iszlám modernizáció következő színhelye az Atatürk-rajongó iráni sah, Reza Pahlavi állama volt. A síita perzsa sahok uralma a 16. századtól kezdve váltakozó dinasztiák mellett bontakozott ki. Az ősi perzsa és a későbbi iszlám tradíciókhoz egyaránt ragaszkodó és e tekintetben megosztott Iránt a 19-20. században az orosz és az angol nagyhatalom is igyekezett befolyása alá vonni. Atatürk hatásán túl az iráni modernizációs kísérletet az is motiválta, hogy a sah a birodalmában kitermelt olaj értékesítése miatt szoros kapcsolatot ápolt több nyugati állammal és az elit tagadhatatlanul nyitott volt a nyugati életmód felé. Reza sah (1925-1941) ezt a modernizációt azonban felvilágosult despotaként képzelte el és kezdte meg. Atatürkhöz hasonlóan brutálisan elnyomott minden ellenzéki törekvést. Erős hadsereget hozott létre az általános hadkötelezettségre és egy privilégiumokkal ellátott tisztikarra támaszkodva. Átalakította az agrárszektort, infrastruktúrát épített ki és működőképes közigazgatást teremtett. A jogrendszert megkísérelte az európai intézményekre tekintettel megreformálni. A nők tradicionális helyzetén is változtatott és nyugati ruházatot írt elő a férfiaknak. Hangsúlyozta a régi iszlám előtti múltat, ezért államát Iránnak nevezte, amely az ősi perzsa nyelvben az indoeurópai eredetű „árják országát” jelentette. Németbarát politikája miatt azonban 1941-ben angol és szovjet csapatok vonultak be Iránba, és Reza sahot arra kényszerítették, hogy fia, Mohamed Reza javára lemondjon trónjáról. Mohamed Reza uralma alatt (1941-1979) az ország látszólag lendületes modernizációt valósított meg, nem utolsósorban a kolosszális olajbevételekre alapítva. Ezt a reformprogramot „fehér forradalomnak” nevezték. Korlátlannak hitt lehetőségeire építve a sah nagyhatalmi politikát folytatott, és hegemón szerepre törekedett az Iránt körülvevő térségben. Az ellenkezőket a hírhedett „Szavak”, a titkosszolgálat terrorja némította el, míg a sah hatalmát a katonaság és a nagyméretű fegyverkezés biztosította. A modernizációba befektetett összegek azonban nem eredményeztek szerves átalakulást. A lakosság nyomorúságos életkörülményei változatlanok maradtak, és így a síita értékeket hangsúlyozó vallási erők társadalmi támogatottsága jelentősen megnőtt. A Khomeini ajatollah vezette síita tömegek 1979 elejére nagy erejű felkeléssel űzték el a sahot, és az irániak népszavazással a polgári demokrácia helyett a fundamentalista iszlám köztársaság mellett döntöttek: a világi rendet tradicionális vallási előírásokból vezették le, és ennek megfelelő politikát folytattak a következő évtizedekben nemzetközi téren is, ami regionális háborúkban és terrorcselekményekben is megnyilvánult. Míg tehát az atatürki török köztársaság, bár változások e téren történtek, napjainkig megőrizte szekuláris jellegét, Iránban a felülről vezérelt és a vallásos rétegekkel kellően nem számoló reform hosszú távú eredményt nem ért el, sőt a visszájára fordult. A nagyra törő, eklektikus amerikai-európai eszköztárral dolgozó, voluntarista módon végrehajtott és szervetlennek bizonyult reform teljes kudarca tanulságaiban túlmutat a térségen. Az iszlám fundamentalizmus a mindennapi életet átalakító, az államrendszert és a jogéletet a vallási tradíciókhoz visszavezető és nem utolsó sorban a nemzetközi politikát befolyásoló feléledése és megerősödése már napjainkig is jelentős hatással járt, és a jövőben is ez várható.


6. fejezet - VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok 1. 27. A modernizáció és modelljei A modernizációt korszerűségnek, javításnak, megújításnak szokás nevezni, de jelölhetjük a korszellem, a haladás kifejezéssel is. Jogtörténeti jelenségével kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy Európa adott térségében egy történelmileg kialakult regionális alrendszerben, egy adott államban vált szükségessé. A következőkben Európában az újkortól kezdve kialakuló polgári államot és jogot vizsgáljuk, azonban az is figyelmet érdemel, hogy más kontinenseken a tradíciók gyökerei mélyebbek. A modernizáció jelensége alapvetően két típus szerint valósult meg. Először és legtöbbször a periférián lévő állam katonai veresége, gazdasági nehézségei, társadalmi feszültségei, a jogrendszer elavultsága váltotta ki a rendszer centruma (Anglia, Franciaország, Németalföld) intézményeinek átvételét, esetleg másolását. A másik változatban a centrumnak tekinthető állam maga vajúdta ki a saját maga modernizációját. Anglia a modernizációja során tradicionális értékeket is megőrzött, míg Franciaországban a folyamat radikális és forradalmi volt, valamint centralizációval járt. A modernizáció jelenségét vizsgálva figyelemre méltó, hogy Németország a német egység megvalósulása után, a 19. század közepétől transzfert fogadó országból mintaadó térséggé vált Közép- és Kelet-Európa számára, például a kereskedelmi jogalkotás, a BGB, a közigazgatási jog, a munkajog és társadalombiztosítás terrénuma, a hadügyi igazgatás, a kiképzés területén. Ellenpélda Spanyolország és Itália perifériára kerülése fénykoruk után az újkorban. A modernizáció modelljei sokféle módon jelentek meg a polgári korszak állam- és jogtörténetében. Az angol modell a 12. századra visszamenő hagyományokat őrzött. A francia hatás befogadásával egykor maga is periférián helyezkedett el, csak a földrajzi felfedezések után vált fokozatosan centrummá és a modernizáció szerves és igen sikeres változatává. Az ancien regime által is kiváltott francia változat radikális volt. Itt a forradalmi folyamatok mellett ki kell emelni Napóleon hatékony és „egy tömbből öntött”, rövid időközzel egymás utánra következő, nem elhúzódó és mondhatni nem „csepegtetett modernizációt” jelentő intézkedéseinek hatását. Értjük ezalatt a kodifikációt és a közigazgatás kiépítését. A modernizáció porosz modellje stratégiai jellegű volt, hiszen a franciáktól 1806-ban, illetve 1807-ben elszenvedett katasztrofális vereség után a talpra állás érdekében gyors ütemben került rá sor. A Balkán országainak modernizációs modellválasztása sokszínűen alakult és általánosan eklektikusnak mondható. A cárok birodalmában a modernizáció eszközjellegű volt, mintegy „infúzió az autokráciának”, azaz annak további fennmaradásához biztosította az eszközöket. Magyarországon a reformkorszak gazdag volt jogi projektekben, melyek azonban nem hoztak általánosan realizált modernizációt, csak részleges eredményeket. 1848-ban az áprilisi törvények forradalmi áttörést jelentettek, a részletek kidolgozására nem jutott idő. Az osztrák centralizáló abszolutizmus ráerőszakolt modernizációja után a kiegyezés nemzeti modernizációja következett, ennek nemzetközi minősége Európához való felgyorsult felzárkózást valósított meg. Több esetben azonban a korszerűségre, a modernre való hivatkozás nem volt más, mint pusztán politikai retorikai fordulat. Hogy ez így volt-e a dualizmus idején, a magyar országgyűlésen, amikor a részben kormányprogramot is nyújtó megnyitó trónbeszédekben az uralkodó a korszerű haladást, a kor szellemét, a kívánatos gyors haladást, az új viszonyok szükségeit említette, csak esetenként dönthető el. Adott modernizáció jogtörténeti hajszálgyökerei, előzményei időben messze nyúlnak vissza. Az újkori államszervezet sokat kölcsönzött a középkorral kialakult városi autonómiák rendészeti, pénzügyi, kereskedelmi megoldásaiból. A természetjog és a felvilágosodás is sokat adott a modernizáció eszköztárába, és beépült szervezetébe. A modernizáció időbelisége természetesen igen különböző lehet. A modern angol polgári állam stabilizálódása az 1642-ben kezdődő polgárháború és rendszerváltások után az 1688-as dicsőséges forradalommal és az 1701-es trónöröklési törvény szabályozásával következett be. A francia modernizáció rendszerváltások sorozatát produkálva az 1789-es kezdet után majdnem egy évszázaddal stabilizálódott a III. köztársaság idején. A francia példán kívül Ausztriánál és Oroszországnál is megfigyelhető a reformok és a stagnálás hullámmozgás jellegű változása. A stagnálás korszakainak uralkodói után reformokkal emelkedik ki Nagy Péter, Nagy Katalin, majd I. Sándor (utóbbi uralkodásának csak első szakasza). I. Miklós „megfagyott rendszere” után II. Sándor alatt kiterjedt modernizációs teljesítmény mutatható ki, de az autokrácia fennmaradt, és egyre inkább veszélybe került a modernizáció által is kiváltott terrorcselekmények következtében Az uralkodóval végző merénylet után, III. Sándor idején reakcióként ellenreformok következtek. A 20. század elején a cári orosz államban nem lehetett létrehozni újabb átfogó modernizációt, bár erre olyan politikusok tettek erőfeszítéseket, mint például a két agrárreformot bevezetett Sztolipin miniszterelnök. Hiába lett volna szükség 196 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok legalább huszonöt nyugodt évre az állam és jog kibontakozásra, az orosz monarchia 1917 elején megsemmisült. Ausztria esetében a 16. század elején következett be burgundi mintára az első modernizációs periódus. A 17. század végén a török kiűzése jelentett modernizációs kihívást. A 18. században Mária Terézia és II. József törekedett jelentős reformokra, melyeket pátensek sorával rendeltek el. Mária Terézia „Isten kegyelméből” hajtotta végre reformjait, fia, József az állam első hivatalnokaként modernizált. Így az ő intézkedéseit lehetett bírálni, sőt halottas ágyán a „nevezetes tollvonással” vissza is vonta reformintézkedéseit. 1792-től kezdve I. Ferenc, majd V. Ferdinánd uralkodása idején a kezelhető alattvaló volt az ideál. Az államéletre, amelyet a titkosrendőrség ellenőrzött, stagnálás volt jellemző. 1815-1848-ig a korszak a metternichi stabilizációs éra, illetve a Vormärz megjelölést kapta. Az 1848-as időszaktól kezdve egy felgyorsult tevékenységű neoabszolutista államrendszert találunk, amelyet centralizáló illetve sajátos jelzővel élve liberális abszolutizmusnak is neveznek. A forradalmárokat vasra verték, de eközben vasutak épültek. 1867-től kezdve lett polgári az osztrák állam, és épült fel az Osztrák-Magyar Monarchia. Nagyon jellegzetes, hogy milyen erők, államférfiak álltak az adott állam modernizációja élén. A vezető elit lehetett a felvilágosult uralkodó és hivatalnokai, egy új Caesar (Napóleon) és apparátusa. Lehetett a cári autokrácia, az uralkodó és csinovnyikjai, de Angliában a polgárosult nemesség és a polgárság volt a modernizáció motorja, a francia forradalmi periódusokban pedig a forradalmi erők. Jelentős teljesítményt nyújtott reformtörekvéseivel a porosz junker elit a kormányzat, a hadügyek területén, az agrárpolitikában és a kultúrpolitikában. A kormányzattörténeti arcképcsarnok jeles személyiségei szerepelnek a modernizáció megvalósításánál. Angliában példaként Disraeli és Gladston, a franciáknál Portalis és Cambaceres, valamint Carnot, a poroszoknál Stein báró, Hardenberg herceg, Gneisenau és Scharnhorst a hadügyben, K. W. Humboldt az egyetemi reformmal kapcsolatosan, az osztrákoknál Horten, v. Martini, Sonnenfels és Zeiller az osztrák polgári törvénykönyv megalkotóiként, valamint a neoabszolutizmus ellentmondásos alakjaként Stadion,Alexander v. Bach és Schmerling miniszterek. Az USA-ban a New Deal koordinátora F. D. Roosevelt elnök volt, míg megvalósulását az ún. „agytröszt” szolgálta, így a modernizáció segítségével, a demokratikus politikai rendszer megőrzésével lettek úrrá a világgazdasági válságon. A török modernizáció motorja és vezetője Kemal Atatürk volt. Hazánkban feltétlenül említendő DeákFerenc, Szemere Bertalan, Eötvös József a reformkorszakban, Horváth Boldizsár, Apáthy István a dualizmus idején. A századforduló kodifikátora Plósz Sándor, a két világháború között Magyary Zoltán tett javaslatokat a közigazgatás tudományos igényű modernizálására. Az oroszoknál említhető Szperanszkij, Sz. J. Vitte és végül Sztolipin ellentmondásos alakja. A modernizáció sok esetben áldozatokat is követelt. A felgyorsított átalakítás gyakran kivívta a lakosság ellenérzését. Ennek példája lehet a Bach-huszárok elleni gyűlölet. Szentpétervár felépítése során tízezrek pusztultak el a kirendelt jobbágymunkások közül. Általános vélemény volt a reformer I. Péter cár halálakor a bojárok között, hogy süllyedjen el a város, ők meg visszatérnek Moszkvába. A köznép szerint Pétert kicserélték csecsemő korában, míg radikálisabb nézet volt, hogy Péter maga az Antikrisztus, akit Ördögként ábrázolt egy dél-ukrajnai templom festménye is. Ennek analógiájára egy Sopron melletti karmelita templomban a Generalisszimuszt a Sátán képében jelenítette meg a művész egy olyan festményen, amely – nem kis bátorsággal – még Sztálin életében készült. Ennek kapcsán jegyezzük meg, hogy a fasiszta ideológia művészi elítélését láthatjuk Grazban a Murán túl egy katolikus templom üvegképén, ahol Hitlert és Mussolinit a pokolba helyezték a művészek. A modernizáció eszköztára a recepció, a jogátvétel, a jogimport és a transzfer sokrétű alkalmazása volt. A modernizációt tartalmilag a polgári alkotmányosság és a jogági alapelvek megléte és realizálása alapján lehet értékelni. Az államépítési alapelvek a szuverenitás, a népszuverenitás, az államhatalmi ágak megosztása, a kabinetrendszer, a szabadságjogok, az önkormányzatiság, a végrehajtó hatalom felelőssége, a közigazgatás és a bíráskodás elválasztása, a törvények uralma, az állam és az egyházak szekularizálása. Garanciális jellegű jogelvek a polgári jogban a formális jogegyenlőség, a tulajdon szentsége, a szerződés és végrendelet szabadsága, a forgalom biztonsága és általában a polgári házasság. Büntetőjogi alapelv a formális jogegyenlőség, a nullum crimen sine lege, a nulla poena sine lege, a humanizmus és az analógia tilalma. Garanciális jellegű jogelvek a büntetőeljárásnál a nyilvánosság, a közvetlenség, a szóbeliség, a bírói függetlenség, a bizonyítékok szabad mérlegelése, a védelem szabadsága, a vádlottat illető büntető perjogi kedvezmények, az in dubio pro reo, az in dubio mitius, a ne bis in idem, az utolsó szó joga és a kényszerintézkedések törvényessége. A modernizáció megvalósulása ellen az adott régi politikai-hatalmi rendszer egyfajta „államtörténeti reteszt” alkalmazhatott. 1788-ban a francia felvilágosult politikusok íróasztalfiókjában már számos, a modernizációt tartalmazó tervezet lapult, a panaszfüzetekben pedig korszerűsítő javaslatok sokasága található. Ezek csak akkor kerülhettek megvalósításra, amikor 1789 forró nyarán az ancien regime megbukott és a modernizáció ellen használt „reteszt” eltávolította a forradalom. A magyar rendiség utolsó időszakában számtalan, európai mércével is modern projektumot találunk, melyeknek az 1848-as tavasz forradalmi mozgalmai, az Áprilisi Törvények biztosítottak szabad utat.


VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok A modernizáció kiterjedése változó lehetett. Vonatkozhatott az egész államszervezetre vagy annak egy részére, az állam jogrendszerére, de korlátozódhat egy jogágra (ld. az öt nagy francia kódexet) és egy jogintézményre (pl. az esküdtszék, az önkormányzatok autonómiája, közigazgatási eljárás) is. Maradhatott eszközjellegű is: Oroszországban Nagy Péter reformjai elsősorban a fegyveres erőt és az államgépezetet érintették. A birodalom veszélyeztetett helyzete azonnali modernizációt kívánt a flottában és a szárazföldi haderőnél, a kormányzati szerveknél, a kormányzóságokban és a hivatalnoki szervezetben, a társadalmi viszonyokon azonban alig változtattak. A külföldi tisztek alkalmazásával a katonai szakkifejezések is több országból származhattak, így francia, holland, német vagy angol térségből, ugyanakkor a hagyományos orosz terminológia is fennmaradt. A társadalom spontán modernizáció felé mutató kezdeményeit drasztikusan figyelmen kívül hagyták. Péter mondhatni vaskézzel összegyűrte az orosz társadalom éppen csak kialakult modernizációs ólomdarabjait és úgy helyezte a modernizáció olvasztótégelyébe. Adott politikai helyzetben tehát a modernizáció meglévő lokális és még zsenge hajtásai sérültek, és felhasználásukra Péter cárnak sem hajlandósága, sem ideje nem volt. A jogtörténetben láncszerű hatásokkal is találkozunk egyes jogintézményeknél, illetve jogforrásoknál. A francia tengeri jog ilyen módon modernizálta Adria hajózását: az 1681. évi Ordonnance de la Marine a mediterrán jogfejlődés számos elemét magába szívta és nagymértékben hatott az 1807. évi Code de Commerce-re, különösen annak második könyvére, mely a tengeri kereskedelmet szabályozta. A francia hódítások során az osztrák tengerparton tartósan alkalmazták, majd a Mária Terézia által kiadott 1774-es Editto politico di navigatione mercantile-lel párhuzamosan hatott az adriai tengerjogi gyakorlatra. A két forrás a magyar és osztrák tengermelléken kiegészült a dualista rendszer tengerjogával és 1945-ig – egy tengerésztiszt, Juba Ferenc véleménye szerint tovább is – szokásjogként érvényesült. Előfordul azonban olyan ellentétes eset is, hogy hatalompolitikai megfontolások alapján a viszonylagos modernizáció egy pont után nem folytatódott, nem teljesedett ki, azaz megakadt. A cári birodalomban a központi kormányzat szervei a Péter előtti időben a prikázok (központi kormányszékek) voltak. Ezek hatásos koordináció nélkül, ad hoc a rájuk irányadó egyes ukázok, cári parancsok alapján létesültek, bírói hatáskörrel, területi egységekkel is rendelkeztek. Péter kollégiumokkal váltotta őket fel. Ezek a szervek állandó székhellyel rendelkeztek és a jogi rendjüket ukázok szabályozták. A maguk idején korszerűnek minősültek, de 1802-ben I. Sándor bizalmas reformere, Szperanszkij minisztériumokká szervezéssel korszerűsítette őket. A minisztériumok csak 1905-ben tömörültek kormánnyá, de továbbra is csak a cárnak mint autokratának voltak felelősek. II. Miklós még 1917 elején is mereven elzárkózott az elől, hogy minisztertanácsa a képviseleti szervnek, a dumának is felelős legyen. A modernizáció sikerét követően a megerősödő ország hadereje agresszíven lépett fel a szomszéd térségekben, melyre a napóleoni birodalom kiváló példa. Ezt követően a sasokat követték a kódexek, azaz jogexportra is sor került. A fogadtatás néhol kifejezetten ellenséges volt, azonban a Rajna menti területeken a német jogélet befogadta a modern francia jogot, ami 1900-ig, a BGB hatálybalépéséig érvényesült, mint alkotmánypótlék. A német polgárok jogi helyzetét a francia öt kódex kedvezően rendezte ezekben a térségekben, annak ellenére, hogy a német tartományokban a helyi alkotmányos dokumentumok kiadása késett. A tradicionális és a modern – sajátos nézőpontok. A modernizáció még a kora újkorban is javításnak, reformálásnak nevezte magát, ahogy ez például az újkori városi jogfejlődés esetében kitűnik. A modernizáció alapul vehette a tradíció formakincsét, megoldásait. Németalföldön a modernizációhoz tradicionálisan meglévő, kiépült rendi kereteket használtak fel (Generalstaaten). Itt a hatékony tartalom modern, a forma azonban tradicionális volt, és a „sikeres modernizáció” számos földrajzi térségben idővel a „megszentelt” közjogi tradíció részévé válhatott. Utalhatunk a jogtörténetben olyan esetekre is, amikor a tradicionális joganyag tartósan hatályban maradt a modernnel szemben. 1656-ban jelent meg Alsó-Ausztriában a Ferdinandea elnevezésű büntetőnorma, amelyet a 17. század végén a magyar jogba Praxis Criminalis néven „csempésztek be”. 1880-ig teoretikusan hatályban maradt – II. József büntetőpátenseit, sőt az 1861-es Országbírói Értekezlet után a neoabszolutizmus idején bevezetett 1803-52-es osztrák büntető törvénykönyvet is kiszorítva. A 19. század magyar politikusainak a modernizációval kapcsolatos nézetei közül figyelmet érdemel a báró Wessellényi Miklós „Balítéletekről” című munkájában megjelenő értékelés a régi és az új viszonyáról: „A régi szeretete, a megszokotthoz ott, hol javítani, előre haladni, azaz mozogni kellene, kemény akadály minden hasznos munkásságnak. Ellenben felbont, szétrontva semmisít az újítás vágya, ha azon tárgyakon uralkodik, mellyek fennmaradása hasznos, szükséges”. A reformországgyűléseken elhangzottakat idézve megismerhető a liberális nemesség véleménye a modernizációról. Az országgyűlés alsótábláján Klauzál Gábor 1844. március 4én kijelentette, hogy „(…) Európa népei közt alig van fogékonyabb a magyarnál arra, hogy a haladás kívánatait felfogja, s a felfogott eszmének életet és sikert szerezzen.” Széchenyi István jóval óvatosabb volt Klauzálnál: „Ha máról holnapra így régi institutiok között experimentumokat és egészen új építményeket akarnánk felállítani, mintha alkotmányunk valami tabula rasa volna: ez nem megy. Itt más körülmények között vagyunk – 198 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok 800 éves épületnek falai állnak előttünk, melyeket egyszerre eldönteni nem lehet, ezt lépcsőnként kell tenni.” A haladáseszme merev ellenzése így található meg Liptay Antal káptalani követ beszédében: a világ „(…) az eszmeforrongás korszakát éli; a forrongás korszakában pedig minden újítás haladásnak, minden felforgatás javításnak, előmenetelnek szereti magát nevezni. A borsodi jelen indítvány a javításnak, haladásnak címét viselni – véleményem szerint – nincs feljogosítva, mert nem újon felfedezett igazságban, hanem a múlt századnak mindeneket feldúló és leromboló forradalmi műhelyben létre jött tévtanokban gyökerezik.” Az 184344-es országgyűlés a magyar modernizációt egész Európa fejlődésére tekintettel értékelte, és hatásaira nézve komplex módon vizsgálta. Az utolsó rendi gyűlés 1848 tavaszán a törvényes forradalommal áttörést hajtott végre, és megteremtette a modern magyar államot. Az európai modernizációk összehasonlító vizsgálata után szót érdemel az is, hogy más kontinenseken milyen törvényszerűségei voltak a korszerűsítésnek, és az európai alkotmányos gondolat és jogrend milyen hatást gyakorolt. A modernizáció jelensége tanulságokat hordozó módon jelent meg az ázsiai és az afrikai kontinensen, valamint Latin-Amerikában is. A modernizáció folyamata a tradíció és a korszerűnek minősíthető jelenségek sajátos összefüggéseit hordozta a kiválasztott kínai és japán térségben, valamint a latin-amerikai államokban. Megértésükhöz az adott térségek történeti koordinátáinak megadása is szükséges. Kína földrajzi adottságai alapján különböző tartományokat foglalt magába, mégis az egész térség bizonyos fajta zártsággal rendelkezett. A birodalomba szervezett egység és a széttagoltság a történelem folyamán sokszorosan ismétlődött. A birodalmi központosítás időszakaiban találunk olyan teljesítményeket, mint a birodalom területi beosztásának létrehozása, a jogszabályok, súlyok, mértékek egységesítése, az infrastruktúra fejlesztése és a monumentális Nagy Fal felépítésére. A központi hatalom fejlett bürokráciát is kialakított (mandarinrendszer), amely tagjainak vizsgákat kellett tennie, és legfontosabb kormányzati szervként kancellária működött. A birodalmi széttagolódás ideje a területek önállósulásával járt, polgárháborúk lobbanhattak fel. Sajátos kínai jelenség a politikai és jogi kultúrában a filozófia befolyása, amelynek során az uralkodóknak társadalmi, gazdasági és politikai modelleket kínálnak fel. Különösen kiemelhető volt Confucius eszmerendszere, illetve a taoizmus. A 20. századi polgári modernizációig ezek a jellemzők elevenen éltek, sőt a Nyugathoz való felzárkózás igénye mögött is megtalálhatók voltak hagyományos eszmék. A kínai birodalom történetében ismételten sor került idegen inváziókra. Ilyen volt amongolok 13. századi hódítása, amelynek uralkodói Yüan-dinasztia néven 1368-ig ültek a császári trónon. A felszabadulást az utolsó nemzeti dinasztia, a Ming hozta (1368-1644). A mandzsuk 17. századi betörése nyomán az általuk alapított Csing-dinasztia (1644-1911) lett a császárság utolsó uralkodóháza. A birodalom hamarosan szembekerült az európai behatolás problémájával is. 1840-1842 között az ópiumháborúban a kínaiak érzékeny vereséget szenvedtek, és a belső viszonyokat a taiping felkelés szintén megrázkódtatta. Sikertelen modernizációs kísérletek után a birodalom ernyedten állt a nagyhatalmak törekvéseivel szemben. Ezt jelezte az 1894-95-ös kínai-japán háború és a boxerlázadás kimenetele. Kína modernizációja a 20. századra maradt. 1911-ben megdöntötték a császárságot és Szun Jat-szen elnökletével köztársaságot alakítottak, ahol az alkotmányozási folyamatban amerikai és francia modellt követtek. A polgári erők az 1912-ben megalakult Kuomingtang köré csoportosultak, 1921-ben megalakult a Kínai Kommunista Párt. Az országban évtizedekig kaotikus állapotok uralkodtak, polgárháború pusztított a különböző ideológiai csoportok és az önállósult hadurak részvételével. Emellett Kínát idegen agresszió is érte a harmincas évektől kezdve a japán támadás előrehaladásával. 1949-re a polgári erők, Csang Kai-sek (1887-1975) vezetésével vereséget szenvedtek, Tajvanra szorultak vissza. A kínai birodalom ura a Kommunista Párt lett, melyben egyre inkább Mao Ce-tung (1893-1976) vezető szerepe érvényesült. A népi Kínában a pártállam demokratikus népi diktatúra formájában nyilvánult meg, az Európában megszokott marxista-szocialista frazeológia szerint a munkásosztály vezetésével, munkás-paraszt szövetséggel, „abból a célból, hogy összegyűjtse az ország összes demokratikus elemét és a különböző nemzetiségeket”. Ez az 1954-es alkotmányban is megfigyelhető, amely számos jogot biztosít a polgárok számára, ezek nagy része azonban hamarosan fikciónak bizonyult. A gazdaságot szocialista irányba fejlesztették államosításokkal, a mezőgazdaság kollektivizálásával és tervgazdasággal. A következő években azonban a kínai állam politikája egyre fokozott mértékben eltért a megszokott európai kategóriáktól. A Szovjetunióval szembefordulva önálló világpolitikára törekedett, a szocializmus építése során pedig megjelent a nagy ugrás gondolata, a népi kommunák intézménye és a megszakítás nélküli, folyamatos forradalom eszméje. Mindez hamarosan a maoizmus gondolatkörévé sűrűsödött. A „nagy kormányos” uralmi pozíciójának megszilárdítására, a bürokrácia és az értelmiség szétverésére 1966-tól kezdve kiválóan fel tudta használni a „nagy proletár kultúrforradalom” féktelen erőit, a vörösgárdisták tömegakcióit, az átnevelő táborokat és az apparátusok tömegméretű megtisztítását. A kínai kultúra értékei is célpontjai lettek ennek a mozgalomnak. A kultúrforradalom szétverte a társadalmi kötelékeket, szétzilálta az államot és jogot. 1969-ben a párt vezetése befejezettnek minősítette. Az 1970-es években az ENSZ-be felvett Kína a három világ elmélettel egységfrontot kívánt teremteni a két szuperhatalom ellen és 199 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok gazdasági nyitást valósított meg a világpiac fejlett államai felé. 1975-ben a népköztársaság új alkotmányt kapott, és 1976-ban, Mao Ce-tung halálával végleg lezárult egy korszak. A modernizációs törekvések előrehaladása ellenére a kommunista párt vezető szerepe osztatlanul érvényesül, amit az 1989-es események is mutattak, amikor a Mennyei Béke terén a hadsereg verte szét brutálisan a tömegdemonstrációkat, sok volt az áldozat, a tiltakozás vezetőit kivégezték. Japánnak, a felkelő nap országának története a kezdetekben a mondabeli Yamato Birodalomhoz kapcsolódott, amelynek alapítási dátumát több száz évvel később a mitologikus ábrázolás az i. e. 660-as esztendőben jelölt meg. A Yamato-klán nemzetségfői ügyes hódítói és szövetségi politikában hegemóniára tettek szert, kiterjesztették uralmukat és Amaterasu istennő, a legmagasabb rangú sinto istenség állítólagos leszármazóiként a császári méltóságot igényelték. A centralizáció eredményei az 5. századtól kezdve kínai hatásokat is felszívtak. Terjedt a buddhizmus és kínai mintára a hivatalnokrendszer. A Tenno címet felvevő uralkodók rangok szerint tagolták a hivatalnokokat, császári háztól függő udvari nemességet teremtettek, és bár az ellenállás nem volt lényegtelen, igyekeztek megtörni a nemzetségi rendszert. A 7. század közepén az úgynevezett Taika reform a modernizáció továbbvitele volt, megteremtette a császári földtulajdont és „hűbérrel” javadalmazta a hivatalnokokat az addigi örökletes rendszer helyett, az adóztatást pedig rendszeres népszámlálás biztosította. 701-ben jelent meg Japán első törvénykönyve, amely büntetőjogi és közigazgatási normákat tartalmazott. Ezt követően az úgynevezett Nara-korszakban, a 8. században a japán anyagi és szellemi kultúra virágzásnak indult. A 8. század végétől kezdődően a 12. század végéig az arisztokratikus kultúra fejlődött ki. A változatos időszak nem volt mentes a hatalmi összecsapásoktól, az egyes tartományok, az udvari, illetve hivatali nemesség és a tartományok katonáskodó nemesei közötti konfliktusoktól. A korszakban a Fujiwara-családhoz különleges, európai számára nehezen érthető, jellegzetes hatalomgyakorlási képletek kapcsolódnak. Az említett családnak joga volt, hogy nemzetsége adja a császári ház tagjainak feleségeit, és a nemzetség legidősebb tagja viselje a régensi tisztséget. A 11. század elejére ez a rendszer ahhoz vezetett, hogy az egyik Fujiwara harminc éves politikai tevékenysége során vejei között négy császárt tudhatott, és unokái között hárman viselték a legmagasabb uralkodói méltóságot. Az uralkodóház viszont úgy kívánt ebből a függésből kikerülni, hogy a császár formailag leköszönt és azután kísérelt meg új hatalmi bázist kialakítani, mert amikor már nem volt császár, mozgástere lényegesen tágabbnak bizonyult. A Kamakura-korszakban (1185-1338) jelent meg a japán alkotmánytörténetben a sogun méltósága, akinek széles jogkörei a korona fő hadvezéri tisztjéhez csoportosultak. A 12. század végén ugyanis Yoritomo Minamoto vezetésével a polgárháború során a katonai nemesség átvette az udvari nemességtől a hatalmat. Ennek territoriális megjelenése volt a fővároson kívül megépített táborvároskormányzási hely (bakufu). 1192-ben Yoritomo megkapta a családjában örökletes sogun címet. A sajátos japán politikai aritmetika szerint a 13. század elején a következő hármas közvetett hatalom alakult ki: a császár helyettese egy olyan sogun volt, akinek árnyékhatalmát egy régensnek kellett helyettesíteni. A császár maga mint az istenség leszármazottja nem vett részt a hatalomgyakorlásban, nem avatkozott az államügyekbe, de óriási tekintélynek örvendett. Ebben az évszázadban megfogalmazták a szamurájok jogát tartalmazó kódexet is. A japán fegyveres erők sikerrel verték vissza a mongol-kínai hajóhadak inváziós kísérletét, és 1281-ben a második támadást a szélviharok (az istenek szele, kamikaze) győzték le. Ez az esemény a japán hatalmi szimbolikában, a II. világháború utolsó szakaszában az önfeláldozó pilóták megnevezéseként újból felbukkant. A következő évszázadok során a hatalmi viszonyokban gyakorta került sor polgárháborúkra, ahol 1560-ban már tűzfegyvereket is bevetettek. A szigetországba érkező európaiak a kereskedelmi kapcsolatok mellett a kereszténységet is elhozták. A polgárháborúnak véget vető Tokugawák 1603-tól 1867-ig az örökletes sogunátus rendszerével egy, a külföldiek elől elszigetelt, merev, abszolutista és feudális vonásokat egyaránt mutató sajátos rendszert építettek ki. Az 1850-es évektől kezdve fokozatosan érkeztek az európai haditengerészeti egységek és erőszakkal megnyitották az elzárkózott Japán szigetországot. A Meiji-korszak (1868-1912) felülről lefelé végrehajtott modernizációs folyamatot jelentett. A mintaként választott szervezeti formák és jogrendszerek a francia-német térségből származtak, míg az angol befolyás különösen a haditengerészet körében érvényesült. Az ország oktatási rendszere és infrastruktúrája is megújult. 1885-ben kezdett el működni az első modern értelemben vett kabinet, 1889-ben birodalmi alkotmány lépett életbe, amely Japán államformáját örökletes monarchiaként határozta meg. A császár szent és sérthetetlen államfő volt, a hadsereg és a flotta főparancsnoka a birodalmi gyűlés hozzájárulásával gyakorolta törvényhozói és miniszterei hozzájárulásával végrehajtó hatalmát. Az urak házából és a választott alsóházból álló parlament nem volt hatékony ellenőre a kormánynak, hiszen a miniszterek csak a császárnak feleltek. Az első parlamenti választásokra 1890-ben került sor. A következő évtizedekben a japán terjeszkedés háborús konfliktusokon keresztül jutott előre, különösen jelentős az 1894-95-ös háború Kínával és az 1904-5-ös fegyveres konfliktus a cári Oroszországgal, melynek során a japánok óriási emberáldozatok árán bevették Port Arthurt és döntő győzelmet arattak a mukdeni csatában, Csuzimánál pedig megsemmisítették az orosz hajórajt. Az első világháborút követően Japán csillapíthatatlan étvágya Kína felé fordult, majd 1941 decemberében kirobbantotta a csendes-óceáni háborút. 1945 augusztusára a szövetségesek túlerejétől totális vereséget szenvedett. Két atomtámadás is érte városait, szeptember 2-án alá 200 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok kellett írnia a kapitulációt, majd megszállás alá került. 1946-ban parlamenti monarchiát állapított meg az alkotmány angolszász mintára, és emberi és állampolgári jogokat deklaráltak. Ettől kezdve a császár nem isteni leszármazott, nem lehet kormányzási hatásköre, de az állam és a nemzet egységének szimbóluma. Az alkotmány az állam katonai tevékenységét is korlátozta, és Japán lemondott a háborúról. A következő évtizedekben a japán gazdaság hihetetlen teljesítményeket hozott és termékei berobbantak a világpiacra. A japán értékek ennek a prosperitásnak a szolgálatába kerültek, ugyanakkor fokozatosan idomultak a mintául választott nyugati civilizációkhoz. Az ország beilleszkedett az Amerika vezette szövetségek rendszerébe is, bár a gazdaság terén nem kevés érdekellentét is tapasztalható. A japán politikai rendszert igen gyakran rázzák meg korrupciós botrányok és kerülnek napvilágra a nagy cégek és a kormányzó elit összefonódásának jelei. Afrika modern kori gyarmatosításakor a hagyományos gyarmatosítók, így a portugálok mellé új nagyhatalmak csatlakoztak. A felosztott kontinenst nyersanyagbázisnak, piacnak és munkaerőforrásnak tekintették, partjain pedig stratégiai jelentőségű flottaállomásokat létesítettek. Az európai hatalmak terjeszkedése nemegyszer keresztezte egymást: a holland eredetű két búr köztársaságot az angolok a 20. század elején maguk alá gyűrték. Etiópia képes volt megőrizni a függetlenségét az olasz kolonizációs törekvésekkel szemben. Sajátos képlet volt az amerikai segédlettel létrehozott, látszatra független Libéria. A gyarmatokon természetesen az anyaországnak alárendelt módon modernizációt hajtottak végre, amit a gyarmati közigazgatás és igazságszolgáltatás közvetített, de egyes esetekben a gyarmatosítók jelentős szerepet szántak a bennszülöttek saját tradicionális-törzsi szervezetének is. A II. világháború után a hagyományos gyarmatbirodalmak bomlásnak indultak. A függetlenedés folyamata az 1960-as évekre gyorsult fel. Ugyanakkor az új országok sokszor monokultúrás, asszimetrikusan kiépített gazdasága továbbra is sok szállal kötődött a volt anyaországhoz a gazdasági mellett kulturális értelemben is. Ezenkívül a helyi elit gondolkodásmódját a volt anyaországbeli iskoláztatás is befolyásolta. A függés a multinacionális cégekkel kapcsolatban is fennmaradt. Az új országok etnikai összetétele sokszínű volt. Ez a sajátosság, valamint a mesterséges határok – melyeket sokszor vonalzóval húztak meg – törzsi háborúk sokaságát eredményezték, melyek során nemegyszer genocídiumra is sor került. A szomszédos államok között éppen a manipulált határmegvonás miatt törtek ki háborúk. Az új államok alkotmányai nagy mértékben felhasználták a polgári államok, különösen az anyaország közjogi stílusát, és látszólag átvették intézményeit. A nemes veretű törvényszövegek azonban többnyire nem valósultak meg. A polgári kormányzat helyett egyre többször jutott szerep a katonáknak. A forradalmak, polgárháborúk, törzsi háborúk és puccsok során véres leszámolások ritkították az afrikai országok amúgy is kisszámú értelmiségét. A konfliktusok mögött gyakran a monopóliumok leplezetlen érdekei és a stratégiai megfontolások alapján korszerű fegyvereket szállító nagyhatalmak húzódtak meg. Afrika nemcsak kiváló piac volt a modern fegyverek számára, hanem a földrész konfliktusaiban a külföldi zsoldosok is megtalálták számításukat. A kialakuló új államszervezetek létszáma ugyan felduzzadt, hatékonysága azonban mégis minimális volt, és a hivatalnokokra jellemző volt a korrupció. A latin-amerikai térségben a napóleoni háborúk után a spanyol gyarmatok felkelései a 19. század második és harmadik évtizedében sikerre vezettek. Ebben a mozgalomban játszott komoly szerepet Simon Bolivár (17831830), akinek nagyobb integrációt melengető tervei nem valósultak meg, és a függetlenedő térség több államra szakadt szét. A monarchikus államforma időleges érvényesülése után (Mexikó, Haiti, Brazília) köztársaságok alakultak ki, melyeknek alkotmányai európai terminológiával a polgári demokrácia intézményeit tartalmazták. Ennek ellenére ez a térség meglehetősen instabilnak bizonyult. Közöttük nemegyszer háborús konfliktusokra került sor. Olyan eszeveszett zsarnok torzult elnöki hatalma érvényesült, mint Francisco Solano Lopez (18641870), aki Paraguayt a szomszédos államok nyomasztó túlerejével szemben keverte véres háborúba. Ebben a reménytelen küzdelemben az ország harcba vetett férfilakosságának döntő többsége elpusztult. A csatatéren női osztagok is megjelentek, és az ország megszégyenítő veresége évtizedes demográfiai katasztrófát eredményezett. Fegyverkezés tekintetében hosszú múltra tekint vissza Argentína, Chile és Brazília rivalizálása a regionális vezető pozícióért. A latin-amerikai országok élén gyakorta állnak diktátorok, sokszor tábornokok, de előfordul, hogy egy hatalmi csoportosulás juntaként tartotta erős kezében az országot. Ugyanakkor a szabadságjogok érvényesülése is sokszor kétséges volt. Az egyes kormányokat a térségben hagyományosan gyakran döntötték meg katonai puccsok az egyes fegyvernemek, tartományi helyőrségek, katonaiskolák vagy ambiciózus tábornokok lázadásai, amelyeket általában katonai diktatúra követett. A fegyveres erők politikai szereplése a szembenálló táborral való véres leszámolásokat is magában foglalta, melynek drámai példája volt 1973-ban a chilei hatalomátvétel. A térség militarista jellege sajátosan kapcsolódik ahhoz a katonai kultúrához, ahol a vezérkarokat kiképezték, vagy ahonnan azok a katonai tanácsadók jöttek, akik a haderőépítést irányították. A térségben igen erős volt a nemzetközi monopóliumok közvetett és közvetlen befolyása. Ennek a politológiában a „banánköztársaság” nevet adták. A Monroe-elv értelmében az Egyesült Államok ezzel a térséggel szemben agresszív külpolitikát gyakorolt, amelyet a haditengerészet és a tengerészgyalogság akciói testesítettek meg. Különösen nyilvánvalóvá vált ez akkor, amikor a tengeri közlekedés és a haditengerészeti stratégiai tervezés szempontjából óriási 201 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok jelentőségű Panama-csatornát közvetlen igazgatás alá vették, és a diplomáciai boszorkánykonyha átalakította az azt körülvevő politikai geográfiát. A hatalmi eliteket és az államgépezetet általában jellemezte a magánvagyonuk mohó gyarapítása és a korrupció. A térség nagy olvasztótégelye lett a különböző rasszoknak és a bevándorló etnikumoknak. Az ezek közötti, viszonylag szabályozott kapcsolatoktól eltérően az indián őslakosságot a nagy építkezések során, a nyersolaj-lelőhelyek megtisztítása érdekében gyakorta érték véres atrocitások, amelyek már egy-egy törzs esetében genocídiumot valósítottak meg, továbbá az őserdők kiirtásával ökológiai katasztrófajelenségeket is előidéztek. A térség politikai palettáján igen eredeti színek találhatók a fent említett jelenségeken túlmenően is, melyek modernizációs jelleget is ölthettek. Argentínában ilyen volt a peronizmus, amely Juan Domingo Peron (18941974) mellett összefüggött a karizmatikus vonásokkal felruházott és a modern zeneirodalmat is inspiráló Eva Duartéval. A peronizmus az erős államhatalmat párosította a szervezett munkássággal való összekapcsolódással, a hangsúlyozott harmadikutas politikával, latin-amerikai integrációra való törekvéssel, gazdasági tömörülésekkel az Egyesült Államok túlsúlya ellen. A peronizmus gazdasági oldalát az államosítások, a tervgazdaság, a külkereskedelmi aktivitás jelentette. Mindehhez az érzelmi sikerpropagandát a legalsó tömegek felé forduló feleség, Evita valósította meg. A peronizmus 1955 után a tábornok első távozásával fokozatosan veszített erejéből, de távoli hullámai igen sokáig nem ültek el. A teljességhez hozzátartozik az is, hogy a térség a második világháború után a német háborús bűnösöknek menedékül szolgált. A kontinens marxista jellegű forradalmasítása többnyire Kubából indult ki, mely jelképes alakját „Che” Guevará-ban lelte fel. A kubai szocialista állam Fidel Castro nevéhez fűződik, akinek hatalma elsősorban szovjet gazdasági és katonai segítséggel épült ki az 1959-es hatalomátvétel után. Kuba a szocialista modell sajátos változataként a szovjet világbirodalom összeomlása után egyre inkább elszigetelődik, a diktatúrában azonban bizonyos fokú oldódás is megfigyelhető. Mindezeket összefoglalva nyilvánvaló, hogy a modernizáció nemcsak Európát, hanem az azon kívüli kontinenseket is érintette, és ebben az európai modernizáció törvényszerűségei mellett a helyi adottságok és tradíciók is tükröződtek. A szultánok Török Birodalmában a 19. században és a 20. század elején a reformtörekvések elvetéltek, az első világháborúban a birodalom összeomlott. A kivezető utat a dinamikus kemalista reformok jelentették. Ezek összetevői, bár eklektikusak voltak, figyelemre méltóak a modernizáció értékelésénél. Dinamikus elv volt a nacionalizmus, a szekularizáció, a laicizálás és (jellegzetes módon) egy átfogó modernizmus. Szervezési elvei között szerepelt a republikanizmus, a populizmus és az etatizmus. Irán esetében a sah által követett modernizáció csak felületi, így sikertelen volt, míg az egyes afrikai országokban sokszor csak kirakat jellegűnek tekinthető a modernizáció, de jogpolitikai valóságnak nem. Japán az európai hajórajok kikényszerítette megnyitása után lépett a modernizáció útjára, megtartotta azonban tradicionális önazonosságát. A Meiji-korszakban az átvétel eklektikus volt, így a hadiflotta angol, a hadsereg német, a jogszolgáltatás francia mintákat követett. A folyamatosságot a volt tartományurak és a szamurájok, a klánok uralma biztosította. Közülük kerültek ki a prefektusok, miniszterek, a tengeri és szárazföldi haderő tábornokai és tisztjei is. A 20. században az 1946-os alkotmány angolszász mintákat valósított meg, és a japán elit a gazdasági tevékenység felé mozdult. Kérdéses, hogy a 21. század Japánjában a modernizáció vagy a nemzeti tradíció bizonyul majd meghatározónak. A modernizáció témakörének fenti tételszerű összefoglalásán túl a hallgatóktól megkívánjuk „A 19. századi modern magyar állam- és jogrendszer alapjai. Európa – haladás – Magyarország” című monográfia (2003) téziseinek ismeretét is.

2. 28. A nemzetközi együttélés fejlődésének alapvonalai Az egyetemes történelemben, a hatalmi és jogi kultúrtörténetben mindig jelentős szerepet játszott a hadviselés joga és a békekötések sorozata. A fegyveres erő szervezetének sajátosságai, amelyeknek alakulása nem egy esetben alkotmányjogi hatásokat is eredményezett, az antikvitás mellett a feudalizmus idején is megfigyelhetőek voltak, és a modern korban is hatnak. A görög és római hadügyben az éppen fegyveres szolgálatuk miatt politikai jogokat élvező felnőtt férfiak hadba szólításán kívül fokozatosan terjedt el a zsoldos csapatok intézménye. Az Imperium Romanumban a légiók, különösen a pretoriánus testőrség politikai tényezővé vált, a két triumvirátus pedig sajátos juntának is tekinthető. A feudalizmus idején a vazallitás jegyében a haderő központi alakja a páncélos lovag volt, akit fegyveres apródok és szolgák hada kísért az ütközetbe. A hűbérbirtok, a katonai szolgálat és a hadba vonulás össze volt kapcsolva, de a hadseregek létszáma meglehetősen alacsony maradt. Az újkorban, a modern állam


VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok kialakulásának kezdetén azonban fokozottan megjelentek a zsoldos csapatok is. A 14-15. századtól kezdve a condottierik (zsoldosvezérek) Itáliában a legtöbbet ígérőnek a zsoldjába szegődtek. Különleges hírnévre emelkedett Colleoni és Sforza, akik a dicsőség mellett még adott államban uralmat is szerezhettek. A 15. század végén jelentek meg Németországban a Landsknechtek. Ezek egységein belül sajátos önkormányzat érvényesült, és egy-egy zászlóalj bajtársi közössége még saját bíráskodási jogot is kapott. Ez volt az ún. hosszú lándzsák joga. Ha nem látták el őket megfelelően pénzzel, könnyen garázdálkodni kezdtek, mint ahogy az 1527 május eleji Sacco di Roma, vagyis Róma városának elfoglalása és kirablása is mutatja. A másik katonáskodó nép fiai, a svájciak is gyakorta álltak idegen udvarok szolgálatába, drága pénzen fizettetve meg az egyébként igen harcképes egységeik szolgáltatásait. Róluk terjedt el a mondás, amely szerint „ha nincsen pénz, nincsenek svájciak”! Az abszolutizmus idején megjelentek az állandó hadseregek, amelyeknek már egyenruhába öltöztetett alakulatai egységes fegyverzetben, vasfegyelemmel kiképezve harcoltak, a hadművészet pedig kifinomult, bonyolult tudománnyá vált. A legmagasabb fokra a porosz ármádia emelkedett ebben a korszakban, ennek történelmi megítélését már korábban megadtuk. A nagy francia forradalom következtében felduzzadt a hadseregek létszáma. A hadviselés igen dinamikus, de egyben a korábbi évszázad korlátozott jellegű hadviseléséhez képest pusztító hatású is lett. Különösen megfigyelhető ez a napóleoni háborúk idején, nem utolsósorban azért, mert az általános hadkötelezettség tömeghadserege új taktikával és stratégiával párosult, és tömegével jelentek meg ragyogó képességű fiatal tábornokok és tisztek. Napóleon szerint a háborúnak el kellett tartania önmagát, a császárnak azonban nem kevés gondot jelentett a hátában kibontakozó gerillaháborúk sorozata. A modern tömeghadseregek hadi, illetve közigazgatási biztosítása a hadügyminisztériumok dolga volt, a katonai tervezés, a stratégiai előkészítés csúcsán, a hadsereg tényleges bevetésének agyközpontjaként pedig a vezérkarok tevékenykedtek. A porosz nagyvezérkar előzménye 1655-re, a főszállásmester törzsére vezethető vissza. A korszerű porosz vezérkart Scharnhorst tábornok teremtette meg, és tagjai mindig elitnek számítottak a porosz tisztikaron belül. Az első világháború előestéjén közel ezer tiszt és hivatalnok teljesített benne szolgálatot. A második világháborúban a hadviselő feleknél már roppant bonyolult szervezetként épült fel. A 20. században ez az organizációs forma a polgári államépítésben is megjelent, mint „a közigazgatási vezérkar” kategóriája (Magyary Zoltán munkásságában). A hadseregek emberanyagát a 21. század utolsó harmadától az egyes országokban a véderőről szóló törvények biztosították. Megkülönböztették a tényleges állományt, a tartalékos állományt, ezekhez járult a honvédség és a népfelkelés. Amikor rögzítették az egységes, tényleges szolgálati időszakot, a technikai fegyvernemeknél hosszabb szolgálati időt követeltek meg. A szervezett tömeghadseregek egységeit egyre korszerűbb haditechnikával szerelték fel: az ismétlőfegyverek, a gépfegyverek és nehézágyúk mellett a 20. század első éveiben megjelent a repülőgép, a flottáknál a turbina meghajtású csatahajó és a tengeralattjáró. A különböző katonai szövetségek (az antant és a központi hatalmak) az első világháború kitörésekor rövid háborúra számítottak. Sajátos módon ennek során a vezérkarok mindkét oldalon a napóleoni háborúk stratégiáját és taktikáját vették alapul. A németek átkaroló hadműveletekre, modern Cannaera (a sokat meghivatkozott eredeti ütközetre, ahol a punok bekerítették és megsemmisítették a fölényben lévő római hadakat, i. e. 216 augusztusában került sor) készültek. Ugyanakkor 1914-ben a tényleges hadiesemények során a csatatér kiterjedése több százszorosa volt Hannibál modellként alapul vett híres csatájának, és a marnei csatában részt vevő emberanyag több mint harmincszor felülmúlta az ókori ütközetben szereplő egységeket. A hadigépezetek nehezen vezethetővé váltak, amivel az ún. Schliffen-terv nem számolt. A modern fegyveres konfliktusok körülményei között megjelentek a technikát és embert egyaránt felőrlő anyagcsaták, a felduzzadt, feszes szervezetet igénylő, a mindennapok szükségleteit figyelembe alig vevő hadigazdaság problematikája és a jegyrendszer nehézségei. Felmerült az idegen megszállás alá került területeken a polgári lakosság és hadsereg viszonyának, valamint a háborús bűnök és a semlegesség kérdése. Ezzel a hadviselés joga egyre részletesebb szabályozást nyert. Az egyes birodalmak fegyveres erőinek tevékenysége során sajátos hatalmi szimbolika, tárgyi kultúra és sajátos katonai stílus alakult ki. Ennek egyik kiváló példája a katonai eskü fejlődése, amelynek szakrális gyökerei is vannak és tradicionális fordulatokat görget magával, melyek svájci, burgundi mintákra és a Landsknechtekre vezethetők vissza. Az elmúlt évszázadok rendszerváltozásai jól figyelemmel kísérhetők a magyar hadtörténetben az 1875 és 1993 közötti esküszövegeken keresztül.

Megjegyzés „Mi ünnepélyesen esküszünk a Mindenható Istenre, hogy Ő Felsége, Legfelsőbb fejedelmünk és urunk, Első Ferenc József, Isten kegyelméből Ausztria császárja, Csehország királya, stb. és Magyarország apostoli királya, és hazánk szentesített törvényei iránt, hűséggel és hódolattal viseltetünk.


VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok Esküszünk, hogy Ő Felségének, Ő Felsége tábornokainak és minden egyéb elöljáróinknak és följebbvalóinknak is engedelmeskedünk, azokat tiszteletben tartjuk és védelmezzük, rendeleteiket és parancsaikat minden szolgálatban teljesítjük, minden ellenség ellen, bárki legyen is az, vízen és szárazon, éjjel és nappal, csatákban, rohamokban, ütközetekben és mindennemű vállalatokban, szóval mindenütt, mindenkor és minden alkalommal vitézül és férfiasan harcolunk; az ellenséggel soha a legkisebb egyetértésbe nem bocsátkozunk; magunkat mindig a hadi törvények szerint és derék honvédekhez és harczosokhoz illő módon viseljük, és így becsülettel élünk és halunk! Isten minket úgy segéljen! Ámen!” „Ünnepélyesen esküszünk a Mindenható Istenre, hogy Hadurunk főméltóságú vitéz Nagybányai Horthy Miklós, Magyarország törvényesen megválasztott kormányzója iránt, hűséggel és engedelmességgel viseltetünk, Magyarországhoz és alkotmányához hűek leszünk, az ország törvényeinek engedelmeskedünk. Esküszünk, hogy a honvédség tábornokainak és minden egyéb elöljárónknak és följebbvalónknak engedelmeskedünk, őket tiszteletben tartjuk és védelmezzük, rendeleteiket és parancsaikat minden szolgálatban híven teljesítjük; alárendeltjeinkről mindig legjobb tudásunk szerint gondoskodunk, példaadásunkkal és minden erőnkkel rajta leszünk, hogy kötelességünket minden körülmények között becsületesen teljesítsük. Esküszünk, hogy szent hazánkért minden belső és külső ellenség ellen, bárki legyen is az, mindenkor, mindenütt és minden alkalommal, ha kell, életünk és vérünk feláldozásával is vitézül és férfiasan harcolunk. Csapatainkat, zászlóinkat, lövegeinket és egyéb harci eszközeinket el nem hagyjuk és az ellenséggel soha a legkisebb egyetértésbe sem bocsátkozunk; haza- és nemzetellenes, vagy olyan irányzat szolgálatába, mely a honvédség vagy az ország más fegyveres testületének figyelmét aláásni igyekszik, nem lépünk; semmiféle titkos társulatnak tagjai nem vagyunk és nem leszünk; minden szolgálati titkot híven megőrzünk. A hadicikkeket szem előtt tartva, mindig a haditörvények szerint, derék honvédekhez és jó hazafiakhoz illő módon viselkedünk és így becsülettel élünk és halunk. Isten minket úgy segéljen! Ámen!” A Népköztársaság Néphadseregének katonai esküje egészen a rendszerváltozásig némileg módosulva megmaradt, sajátosan ötvözte az eddigi katonai hagyományt az új ideológia szóvirágaival, és manipulatív módon 1848-49 örökségével. Az 1949-es – szovjet hatást mutató – eredeti változat ezt kiválóan tükrözi:

Megjegyzés „Én (...) a dolgozó magyar nép fia, esküszöm, hogy a Magyar Népköztársaságnak, néphadseregünknek hűséges katonája leszek. A népköztársaság alkotmányához, törvényeihez és törvényes rendeleteihez híven, becsülettel teljesítem kötelességemet. Elöljáróim és feljebbvalóim parancsainak engedelmeskedem. Esküszöm, hogy hazámat, a Magyar Népköztársaságot minden külső és belső ellenség ellen, életem feláldozásával is megvédem. Az ellenséggel soha legkisebb egyetértésbe nem bocsátkozom, ellene mindenkor, mindenütt bátran és férfiasan harcolok. Zászlóinkat szabadságharcos elődeink példáin lelkesülve, győzelemre viszem. Parancsainkat, zászlóinkat, bajtársaimat megvédem, csapatainkat, fegyvereinket és egyéb harci eszközeinket el nem hagyom. A katonai ismereteket elsajátítom. Példaadóan viselkedem és a fegyelmet minden törvényes eszközzel fenntartom. Alárendeltjeimről a legjobb tudomásom szerint gondoskodom, őket öntudatos hazafiakká és a nép szabadságának harcosává nevelem. A fegyveres erők vagyonát és más népi vagyont megőrzöm és megőriztetem. A szolgálati és államtitkot híven megtartom. Békében és háborúban egyaránt népünk igaz fiához méltó módon viselkedem, becsülettel élek és halok. Ha pedig eskümet megszegem, sújtson a népköztársaság törvénye és dolgozó népünk megvetése.” Az 1993. évi CX. törvény a honvédelemről több olyan esküszöveget is hoz, amely annyi történelmi vihar után megfáradva szinte puritánnak tűnik. A fegyveres erők hivatásos, továbbszolgáló (szerződéses) állományú tagjai például a következő esküt teszik:

Megjegyzés „Esküszöm, hogy a Magyar Köztársaság fegyveres erejének hűséges tisztje (zászlósa, tiszthelyettese) leszek. A Magyar Köztársaság függetlenségét, az állampolgárok jogait bátran, a törvények betartásával és betarttatásával, a rám bízott katonák és fegyverek erejével, életem árán is megvédem. A katonai 204 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok ismereteket elsajátítom, alárendeltjeimet a honvédelem feladatainak ellátására felkészítem. Elöljáróim parancsainak engedelmeskedem, alárendeltjeimet jogaik tiszteletben tartásával vezetem, róluk emberséggel és felelősséggel gondoskodom.” A nemzetközi hadijog (a genfi és a hágai jog) igyekezett lépést tartani a technika fejlődésével. A genfi jog szabályai a hadifoglyokkal és a háborús bonyodalmaknak kitett polgári lakossággal foglalkoztak, míg az úgynevezett hágai jog a hadviselés nemzetközi normáit rögzítette. A két hágai békeértekezleten (1899-ben, illetve 1907-ben) számos egyezményt fogadtak el, amelyek a modern hadviselést igyekeztek jogi keretek közé szorítani. Felsorolásuk érzékelteti, milyen összetett a modern háború jogi rendje. A magyar törvényhozás az 1913. évi XLIII. törvénycikkel az 1907-es békeértekezleten elfogadott cikkelyek közül a következőket iktatta be a honi törvénytárba. Első egyezmény a nemzetközi viszályok békés elintézéséről. Második egyezmény a szerződéses követelések behajtása végett igénybe vett fegyveres erő alkalmazásának korlátozásáról. Harmadik egyezmény az ellenségeskedések megkezdéséről. Negyedik egyezmény a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól, a hozzámellékelt szabályzattal, de az utóbbiban foglalt 44. cikk nélkül. Ötödik egyezmény a semleges hatalmak és személyek jogairól és kötelességeiről szárazföldi háborúban. Hatodik egyezmény az ellenséges kereskedelmi hajókra vonatkozó elbánásról az ellenségeskedések kitörésekor. Hetedik egyezmény a kereskedelmi hajók átalakításáról hadihajókká. Nyolcadik egyezmény a tenger alatti önműködő aknák elhelyezéséről. Kilencedik egyezmény a bombázásról tengeri haderővel háború idején. Tizedik egyezmény a Genfi Egyezmény elveinek alkalmazásáról a tengeri háborúra. Tizenegyedik egyezmény a tengeri háborúban gyakorolt lefoglalási jog egyes korlátozásairól. Tizenkettedik egyezmény a semleges hatalmak jogairól és kötelességeiről tengeri háborúban. Ezek a szabályok ugyan megengedték a hadicselt, de tiltották bizonyos eszközök és hadviselési módok használatát. Ilyen volt többek között annak kijelentése, hogy az ellenség számára nincs helye kegyelemnek, vagy az ellenség egyenruhájával, zászlajával és hadijelvényeivel történő visszaélés. Nem engedélyezték az ellenfél állampolgárainak arra való kényszerítését, hogy saját hazájuk ellen irányuló hadműveletekben részt vegyenek. Mégis ki kell jelentenünk, hogy a 20. század fegyveres konfliktusaiban ezeket a szabályokat a hadviselő felek nagyon sokszor nem tartották be. A hadijog alakulása az évszázadok során függött a haditechnika fejlődésétől és a szárazföldi vagy a tengeri háborúkban részt vevő hadviselő felek stratégiai, taktikai elképzeléseitől is. Egy-egy probléma megoldására a szemben álló felek politikusai és nemzetközi jogászai más-más érveket hoztak fel és eltérő eredményre is jutottak. Ez jól nyomon kísérhető a tengeralattjáró-háborúval kapcsolatos vitatott esetek eltérő jogi minősítésénél. Az első világháborúban nagy jogi vitát váltott ki a Lusitania elsüllyesztése, Fryatt kapitány ügye, illetve a Baralong-eset. A Lusitania esete komoly nemzetközi bonyodalmakra adott alkalmat, mivel az 1915 májusában elsüllyesztett óriás utasszállító hajó áldozatai között amerikai utasok is voltak. A német hadvezetés ugyan joggal hivatkozhatott arra, hogy a hajó rejtetten az Egyesült Államokból jelentős mennyiségű hadianyagot szállított, de a nemzetközi közvéleményt jobban befolyásolta, hogy az elsüllyesztésre figyelmeztetés nélkül, a zsákmányolási szabályok figyelmen kívül hagyásával került sor, és sokat nyomott a latba az életüket veszített ártatlan civilek, köztük a nők és gyermekek nagy száma. A Lusitania megtorpedózása igen elmérgesítette a német-amerikai viszonyt, és jól beilleszkedett az 1917-es USA-hadüzenet érvrendszerébe. Fryatt kapitány kereskedelmi hajójával a felmerülve közeledő U 23-at megpróbálta legázolni. Az angol admiralitás erre a szerinte önvédelmi manőverre kifejezetten utasította a kapitányokat. Fryatt később német fogságba került, 1916 végén hadbíróság elé állították és mivel nem fogadták el hadviselői státusát, a német flotta elleni polgári személyként elkövetett cselekménye miatt elítélték és kivégezték. Angolszász jogfelfogás és a propaganda szerint ez durva és szükségtelen juszticmord volt. A Baralong-eset tényállása röviden a következő volt. A német tengeralattjárók sikeres tevékenysége ellen a brit admiralitás ártatlan kereskedelmi gőzösnek álcázott csapdahajókat vetett be a tengeri útvonalakon. Ezek megtévesztő külseje vonzotta volna a német U hajókat, különösen, mert süllyedést is színlelhettek. Kellő távolságból azután működésbe léptek az álcázott fegyverek és lesújtottak a mit sem sejtő német naszádra. Így végzett 1915. augusztus 19-én az amerikai kereskedelmi lobogóval álcázott Baralong az U 27-tel, majd gőzös kapitánya parancsára a kimentett tengeralattjárósokat a legénység lelőtte. Az angol haditengerészet az első világháború során továbbra is alkalmazott csapdahajókat, ha az előbbi atrocitásokra nem is került sor. A hagyományos brit haditengerészeti etika természetesen élesen tiltakozott a tengeri hadviselés ilyen eldurvulása ellen, és maga a trónra lépése előtt szép haditengerészeti karriert befutott angol uralkodó is határozottan kijelentette, hogy nem szeretné, ha a Baralong parancsnoka azt a tiszti uniformist viselné, mint ő. A győztes hatalmak a világháború után kísérletet tettek az egész víz alatti fegyvernem betiltására. Ha erre saját védelmi érdekeik miatt nem is kerítettek sort, a tengeralattjáró-hadviselést szabályozó 1936. november 6-i londoni jegyzőkönyv, amelyet 48 ország, köztük Németország is aláírt, a felszíni zsákmányolási rend jogi kereteinek béklyójába szorította a tengeralattjárókat. Pedig ezeknek a hadihajóknak a meglepetés és a rejtettség 205 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok volt az egyik legfontosabb erénye. Az alakilag ma is hatályban lévő protokollum fő szabályai az alábbiakban foglalhatók össze. A tengeralattjárók az ellenséges és a semleges hajókkal szemben ugyanúgy kell, hogy tevékenykedjenek, mint a felszíni hajók. Az azokra irányadó szabályok szerint megállásra szólíthatnak fel kereskedelmi hajókat, átvizsgálhatják azokat, zsákmányként ejthetik vagy el is süllyeszthetik. Azonnal sor kerülhet az elsüllyesztésre, ha a kereskedelmi hajó nem áll meg felszólításra vagy ellenáll az átvizsgálásnak. Az elsüllyesztett hajó legénységének biztonságáról megfelelően gondoskodni kell. Fenti szabályok nem vonatkoznak a felfegyverzett kereskedelmi hajókra és a konvojban (hadihajók kísérte, közös irányítás alatt haladó, rendezett hajókaravánban) hajózó kereskedelmi egységekre, mely esetben a tengeralattjáróknak joga van a harci cselekmények vitelére. Németország 1940. február 18-án kijelentette, hogy nem tartja magát a következőkben a vállalt előírásokhoz és korlátlan tengeralattjáró-háborúra tért át. A második világháború tengeri hadijogilag jellegzetes esetei voltak az Athenia elsüllyesztése, a Peleusz gőzös tengerészeinek legyilkolása és a Laconia-ügy. Az Athenia utasszállító elsüllyesztésére 1939. szeptember 3-án alig néhány órával az angol hadüzenet nyilvánosságra kerülése után került sor, és az áldozatok között amerikai állampolgárok is voltak. A tengeralattjáró-parancsnok azzal védekezett, hogy a lesötétítve haladó hajót joggal fegyveres segédcirkálónak vélte, de a biztonság kedvéért a hajónaplóból a megfelelő oldalakat kitépték. A goebbelsi propaganda tudatos angol provokációról harsogott. A Peleusz görög teherhajó elsüllyesztése után az Eck kapitányhadnagy parancsnoksága alatt álló U 852 legénységének egy része 1944. március 13-14-én éjszaka a vízben úszó hajótörötteket hidegvérrel lemészárolta, hogy a tengeralattjáró működésének ne legyen nyoma, mégis akadtak túlélők. Vallomásuk nyomán az angol megszálló hatalom a kezébe került tengeralattjárósokat 1945 végén katonai bíróság elé állította, és a hadijog durva megsértése, azaz gyilkosság miatt több halálos ítéletet is kiszabott. A Laconia-ügy tényállása a következő volt. 1942 szeptemberében a dél-atlanti vizeken az U 156 megtorpedózott egy olasz hadifoglyokat szállító angol csapatszállítót. A német tengerésztiszt felismerve a helyzetet, az akkor még szövetséges olasz hajótöröttek nagy számát, nyílt rádióüzenetben segítséget kért a mentéshez, amelyet az odaérkező német tengeralattjárók vöröskeresztes jelzésre meg is kezdtek. Az operáció során egy odaérkező amerikai repülőgép támadást hajtott végre a német naszádok ellen, arra hivatkozva, hogy a közelben haladó szövetséges hajókat a tengeralattjárók veszélyeztetik. A mentés félbeszakadt, Dönitz tengernagy viszont feldühödve olyan parancsot adott ki, hogy a német tengeralattjárók a jövőben nem menthetik a hajótörötteket. A nürnbergi törvényszék vádpontjai közé ez a hírhedett parancs ugyan felkerült, de a tengernagyot ebben nem marasztalták el, hiszen a tengeri háborúban mindkét fél korlátlan tengeralattjáró-háborút viselt, a túlélők mentésére ritkán került sor. A japán tengeralattjárók egy esetben szamurájkarddal (a Bushidó-kódexre legalább tekintettel) és egy súlyos franciakulccsal öldösék le a kihalászott hajótörötteket, az amerikai tengeralattjáró flottájának „ásza” egy konvojból kilőtt szállítóhajó legénységével végzett, a szovjet tengeralattjárók pedig visszatérően sértették meg a nemzetközi hadijogot, amikor svéd felségvizeken folytattak hadműveleteket. Közel négy évtizeddel később (1982) a Falkland (Malvin)-szigeteki háborúban viszont az argentin Belgrano cirkáló elsüllyesztése a kapott parancsnak megfelelően történt, mégis a brit közvéleményben hatalmas felháborodást váltott ki. A tengeri felségterületek meghatározásánál szerepet játszott, hogy a partvédő ütegek milyen hatótávolsággal rendelkeztek, és adott esetben tüzükkel milyen messze tudták érvényesíteni államuk szuverenitását. Ez a távolság kezdetben három tengeri mérföld volt, később ez tizenkettőre növekedett, és ennek a jogi megkülönböztetésnek az alapja a légierő és a rakéták korszakában tulajdonképpen meg is szűnt. Különösen a második világháború jelentett jogi problémákat, és a háborús bűncselekmények kiegészültek a béke és az emberiség elleni bűncselekmények kategóriáival. Konkrét felelősségre vonásra azután elsősorban az ún. nürnbergi és tokiói perekben került sor. Az előző politikai és nemzetközi jogi kérdéseket, melyek egyben etikai problémák is, azonban a második évezred végén sem tekinthetjük lezártnak és megoldottaknak. Az antikvitásban az államok közötti kapcsolatok sorában (mint ahogy azt már korábban érintettük) jelentős szerepet játszott a diplomáciai tárgyalások és a követségek joga. A középkori Itáliában a városállamok diplomatái mellett különösen a pápai legátusok tevékenysége fejlesztette ezt a joganyagot. A diplomatáknak tárgyalókészségük mellett ismerniük kellett az állami tevékenységet, a jogosultságokat rögzítő okleveleket, és járatosnak kellett lenniük a kancelláriai oklevélkészítésben (diplomatikában) is. A 15. században megjelentek az állandó követségek. A diplomaták tevékenységét mindig szertartások és szokások vették körül, közöttük a diplomáciai személyzet tagjaira nézve szigorú rangsor érvényesült, amelyet máig a „civilizált” nemzetek között az 1815-ös bécsi Reglement után az 1818-as aacheni jegyzőkönyv rögzített négy osztályban. Ezt legutóbb 1961ben változtatták meg, részletesen szabályozva a protokollt és a diplomáciai mentességek bonyolult rendszerét. A követek megsértése az egész egyetemes jogtörténet során szinte mindig súlyos jogsértésnek minősült, a 206 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok diplomaták elleni atrocitásokra való hivatkozást nemegyszer a háborús okok, vagy ürügyek között is megtaláljuk. A béketárgyalások szertartásaira és a megegyezés létrejöttének technikáira nagy hatással volt az 1648-as vesztfáliai békekötés. Ettől az időtől kezdve a diplomáciai nyelvben a latint kiszorította a francia. (Napjainkra azonban az angol nyelv vált a nemzetközi érintkezés alapvető kommunikációs eszközévé.) A 17-18. században az engedmények, kompenzációk rendszere arra irányult a békekötés művészetének keretében, hogy a háborúkat lezáró szerződések ne rekesszék ki a vesztes félt sem az európai államok közösségéből, és kompenzációkkal egyengessék a normális állapotok helyreállását. Sajnálatos módon a 20. század békediktátumaiban ez a módszer alig található meg. A jogtudomány a 15. században kezdett el foglalkozni a nemzetközi jog kérdéseivel, különösen az igazságos háború problematikájával. A modern nemzetközi jog atyjának Hugo Grotiust tekinthetjük (1583-1645), aki egyetemet végzett, jogi praxist is folytatott és sokszor alkalmazták diplomáciai szolgálatban is. 1609-ben jelent meg a tengerek szabadságáról szóló munkája (Mare liberum). Később politikai bonyodalomba keveredett, fogságot szenvedett, melyből bátor felesége segítségével tudott csak szabadulni. Száműzetésben írta az 1625ben megjelent főművét a háború és béke jogáról (De iure belli ac pacis libri tres). Grotius munkássága az egész jogrendszert átfogta. Szerepe volt a modern természetjog megalapításában, és munkássága a nemzetközi jogi mellett az európai magánjogra, valamint az állam- és az egyházjogra is hatást gyakorolt. A 20. század végére speciális, regionális és az egész emberi közösséget átfogó nemzetközi szervezetek sora teljesítette ki azt a jogterületet, amelynek kezdeteit az antikvitásban nyomon követhettük. A jogi stúdium során a nemzetközi jog és az Európa-jog tantárgy fejti ki részletesen ezeket. Utalnunk kell arra, hogy ennek egyik jellegzetes, 19. századi példája volt az 1864-es genfi egyezménnyel létrehozott Vöröskereszt. A 20. század első felének nagy összefogási kísérlete volt a Népszövetség, amelynek működése azonban végső soron kudarcot vallott. Alapszabályát 1919. áprilisában fogadta el a párizsi békekonferencia, az később valamennyi békeszerződés része lett. Kiépült a szervezete, a Közgyűlésen valamennyi tagállam részt vehetett. Centrális szerepet játszott benne a Népszövetségi Tanács, amelynek állandó tagjai mellett határozott időre választott tagjai is voltak. Az organizmus a titkársággal, állandó és eseti bizottságokkal és a Hágai Nemzetközi Bírósággal egészült ki. A Népszövetség székhelye Genf volt, saját kutatóintézetekkel is rendelkezett, mint például Rómában a magánjog egységesítésének elősegítésére létrehozott intézet. A második világháborút követően felállított Egyesült Nemzetek Szervezete 1945 októberében kezdte meg működését. Szervezetének élén a Közgyűlés áll. A nemzetközi viták és konfliktusok elhárításában kulcsszerep jut a Biztonsági Tanácsnak, amelynek öt, vétójoggal rendelkező állandó tagja van, akiket időről időre kiegészítenek a választás útján helyet foglaló, nem állandó tagok diplomatái. Az ENSZ szervezete szerteágazó, személyzete nagy és igen költséges. A főbizottságok és bizottságok mellett szerepel a Nemzetközi Bíróság, a különböző különleges szervezetek (FAO, UNESCO, WHO, stb.) és a regionális gazdasági bizottságok. A nemzetközi jogi stúdium a jogászképzés során részletesen megismerteti majd a joghallgatót a részletes összefüggésekkel. A nemzetközi politikai enyhüléshez számos szerződés hozzájárult, különösen az 1972-es Salt-1 és az európai biztonság és együttműködés tekintetében az 1975. augusztus 1-jei Helsinki Záróakta. A rendszerváltozás után a magyar külpolitika a szovjet befolyási övezet felbomlása után (amelynek keretében zajlott az 1949-es alapítású KGST és az 1955-ben létrejött Varsói Szerződés megszűnése) bekapcsolódott az euroatlanti gazdasági és katonai integrációs törekvésekbe. Ennek szervezeti kerete az 1949. április 4-én megalapított NATO és az 1957es Római Szerződéssel létrehozott és az óta lényegesen kibővült és továbbfejlődött EK (EU). A NATO szervezetének csúcsszerve a Tanács, vezető tisztviselője a főtitkár. Katonai és polgári szakosodású szervei működnek. Az előbbiek között földrajzilag meghatározott övezetek parancsnokságai és tervezőcsoportok vannak. Különösen kiemelkedő a nukleáris tervezőcsoport, de figyelemre méltó a bizottságok és munkacsoportok rugalmas működése is. A polgári szervezet bürokratikusan erősen tagolt. A szervezet az eredeti atlanti térségből egyre újabb régiókra kiterjedve kívánja az érdekeinek megfelelő nemzetközi stabilitását fenntartani katonai eszközök felhasználásával is. A NATO-hoz hazánk is csatlakozott. Az EK szervezete sokrétű és bonyolult rendszerként állt fel. Az Európai Parlament mellett központi szerepet foglal el a Bizottság, illetve a Miniszterek Tanácsa. A politikák összehangolása során különböző alapok és bizottságok tevékenykednek. A közösségi tisztviselők között megjelent az úgynevezett eurokrata, a szuperképzett, magasan javadalmazott, kifejlett korporációs és szupercentralizált jellegű, külön érdekekkel is rendelkező hivatalnok típusa. Az EKszervek határozatai a tagállamokra kötelező joganyagot, ún. Európa-jogot is teremtettek az ajánlások mellett. Ez hatalmas, szerteágazó anyagot jelent, így a közösségek (Unió) működésével kapcsolatban szükségképpen európai bíróság is létesült. A folyamatos bővülés és az integráció eredményeként (így Maastricht, Amsterdam, Nizza) formálódott ki az Európai Unió, melynek megalkották alkotmányát is. A nemzetközi életben az eseti választott bíróságok mellett állandó nemzetközi bíróságok jelentek meg. Hágában működik a Nemzetközi Bíróság (amelynek jogelődje a Népszövetség idejében az Állandó Nemzetközi Bíróság), Strasbourgban székel az Emberi Jogok Európai Bírósága. Az Európai Unió is rendelkezik saját bírósággal. A 207 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok nemzetközi bíróságok részletes tárgyalása a nemzetközi jog tantárgy stúdiumába tartozik, meg kell azonban jegyeznünk, hogy az ilyen fórumok száma fokozatosan növekszik, gondoljunk csak a Nemzetközi Tengerjogi Törvényszékre, mely 1996 óta Hamburgban tevékenykedik.

3. 29. A joghatékonyság történeti vizsgálata Az állam- és jogfejlődés évezredeit, a számtalan térséget, a konkrét hatalmi és jogi szervezeteket vizsgálva az elemzett szervezeti és jogi megoldások rögzítése természetesen csak akkor mutat túl az egyszerű leltározáson, regisztráláson, azaz egy szakmailag leszűkült „jogi értelemben vett régiségtanon” (archeológián), ha a felidézett múlt államszervezeti és joghistóriai újragondolása a hajdan működő rendszer rekonstruálása is egyben. Ennek során kiemelt vizsgálati módszer lehet a históriai ismeretanyag „tesztelése” egy további szempont alapján. Ez a jogszociológiával, jog- és államelmélettel, összehasonlító történeti szemléletű alkotmánytannal érintkezve komplex eredményeket hozhat. A szóban forgó módszer az állam- és jogtörténetnek a joghatékonyság mikro- és makro-törvényszerűségei alapján történő vizsgálata, amely ugyanakkor a modernizáció eredményességének fokmérője is. A jog és az államélet intézményeinek és szervezeti formáinak (és így az általa feldolgozott hatalmi struktúrák és intézmények jogi leképezéseinek, a tágan értelmezett közjognak) a hatékonyságáról több értelemben beszélhetünk. Kiindulhatunk a jogi szabályozás betű szerinti, illetve ezen túlmenően az érdemi, jogalkotói intenció szerinti érvényesülésből, eljutva egy olyan értelmezésig, amely az elvárt társadalom-jogpolitikai hatás kiváltását jelöli meg a jog hatékonyságának ismérveként. Különösen ezen a téren található meg a szándékozottnak, elvártnak nem megfelelően való működés, a diszfunkcionalitás jelensége, amire az állam- és jogtörténet jellegénél fogva különböző jelentőségű kérdésekben természetesen számtalan példával szolgálhat. Mindezek előzetes megállapítása után az alkotmány- és jogtörténet évezredeket felölelő, egész kontinensekre, ezen belül államok, hatalmi rendszerek sokaságára kiterjedő ismeretanyagában keressük a joghatékonyság makro- és mikroszkopikus összefüggéseit. Ez a fejezet tulajdonképpen az egész tananyag megismerése után a jogi stúdiumokat megkezdő hallgatóság részéről újból – a szerző reményei szerint megnőtt hatékonysággal – ismét átgondolható és át is gondolandó, ugyanakkor az érintkező jogágaknak értékes históriai példákat sorakoztat fel. A jog, az állam és a hatalom rendszerének és jelenségeinek, intézményeinek hatékonyságát, hatályosulását vizsgálva a jogtörténész szinte a bőség zavarával küzd, hiszen az évszázadokat, a földrajzi térségek sorát kutatva a jogi normák effektivitásának köréből számtalan esetet tár fel. Az anyaggyűjtés sokszor mégsem könnyű feladat, mert a történeti források igen gyakran elkallódtak, nem egy esetben megsemmisültek. A históriai tudományokkal foglalkozó kutatók számára mindennapi nehézség, hogy a szűkszavú, homályosan megfogalmazott oklevelekből, aktákból sem könnyű a jog tényleges hatékonyságát lemérni. Az is egyértelmű, hogy a politikai és a jogi gyakorlat kiterjedt ismerete nélkül a törvényszövegekből aligha állapítható meg a szabályok érvényesülése vagy az, hogy mekkora a norma érvényesítésére irányuló tényleges állami akarat. Nehéz a jog hatékonyságát felmérni azért is, mert a végrehajtó szervek a „kegyes felső rendelések” fogadtatásáról, végrehajtásának, hatályosulásának tapasztalatairól igen gyakran azt jelentették, amit „magas helyen” tőlük kimondva vagy kimondatlanul elvártak – vagyis kisebb-nagyobb mértékben „kozmetikáztak”. A jog és az állami mechanizmus egyes területén megtalálható szervezeti formák és intézmények hatékonyságát meghatározó tényezőket teoretikusan elsősorban a következő területeken vizsgálhatjuk: a jogalkotás, a jogalkalmazás, a jogismeret és a jogszabályok által befolyásolni kívánt társadalmi viszonyokat hordozó közösségekben, illetve az azokkal érintkező szervezeti megoldásokban, szerepfelfogásban, az ezekhez kapcsolódó nézetrendszerekben. A jogalkotás területén az egyes jogszabályok megfelelő előkészítése, szakmai kidolgozásának minősége igen fontos előfeltétele a normák hatékonyságának. A jogtörténetből ismertek az elmúlt két évszázad kodifikációinak gondos előmunkálatai, az addigi joganyag integrálására való magas fokú képességük, a nemzetközi tapasztalatok adaptációjára (átvételére) való hajlandóságuk. A társadalmi előkészítés nem volt ismeretlen sem a porosz Általános Törvénykönyv (Allgemeines Landrecht 1794), sem az Osztrák Polgári Törvénykönyv megalkotói számára. Az utóbbi kódex előmunkálatainak egyes részei még kísérleti bevezetésre is kerültek. Az egyes konkrét jogforrások esetében a megalkotás, a kidolgozások hatékonysága ismételten sajátos problémákat vetett fel. Például a rendi országgyűléseknél a több komponens (az uralkodó, a rendi struktúra elemei, így például az alsótábla és a felsőtábla vagy más szervezeti megoldások) felette lassú munkastílust, általában ennek során üzenetváltásokat eredményezett, az elaboratumokat (munkálatokat, jogszabálytervezeteket) sokszor hosszú évtizedeken keresztül nem sikerült tető alá hozni. Igaz viszont, hogy különösen a 19. században abban az esetben, ha a deputációs előmunkálatokhoz kiváló jogászokat sikerült megnyerni, igen magas minőségű javaslatok is kidolgozásra kerültek. A helyi jogalkotásnál (statutumok) azonban a konkrét esetek kazuisztikus 208 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok szabályozásával találkozunk. Ezeket a szabályokat gyakran meg kellett ismételni, ami megint csak hatályosulásuk ellen szólt. Az alábbiakban a jogforrási típusok közül a fejedelmi jogalkotást alapul véve, annak konkrét példái kapcsán kívánunk néhány mikroösszefüggést bemutatni, az ausztriai tartományi alkotmányfejlődés területéről kiválasztott konkrét jogforrások elemzését adva. Az évszázadok során kialakult, jelentős jogi minőséget megjelenítő magasabb szintű kodifikációs technikák felhasználták a 16-17. századi kompilációk eredményeit. Stájerországban például az 1574-es Landgerichtsordnung (büntető rendtartás) végleges kiadását számos tervezet előzte meg. A kiindulást a stájer büntetőjogi írott szabályok és a szokásjog összegyűjtése jelentette, ebbe később bedolgozták a szomszéd örökös tartományok büntető rendtartásait, végül a Constitutio Criminalis Carolina rendelkezéseit. A jogászi szaktudás és műgond már a tartományi jogösszefoglalásokban is kimutatható. Ez figyelhető meg például Alsó-Ausztria tartományban is, ahol az 1651-es és az 1668-as esztendők között jogtörténeti szempontból is jelentősnek mondható kompilációs tevékenység zajlott. Ennek során többek között a büntetőjogi rendelkezéseknél a következő eljárás alakult ki. Négy kompilátor (a tartományi kormányzat és a rendek tisztségviselői) készítette el az egyes artikulusokat, az általuk felvetett vitás kérdésekre két jogtudós adott szakvéleményt a szokásjogot tartalmazó bírósági, igazgatási akták, a szomszédos tartományok büntetőjoga és a szakirodalom alapján. A véglegesen lerögzített normaszöveget a gyakran egyetemen szerzett jogi végzettséggel rendelkező rendi és tartományúri megbízottakból álló kollégium fogadta el, majd az alsó-ausztriai kormányzat felülvizsgálta. Végül, sokszor hosszú esztendőkig tartó „jogalkotási procedúra” eredményes lezárásaként a tartományúr a saját rendelkezéseként kihirdette. Az újkori modern állam vajúdását hozó korszak eseményeit megelőzően, a virágzó középkorban az egyes európai térségek városai között széles körben elterjedt az a gyakorlat, hogy a territóriumok térszerkezetében felbukkanó új szereplők, a jogi értelemben vett új megalapítású városok átvették jelentősebb és nagyobb tekintéllyel rendelkező városok már bevált, régebbi jogát, és ennek a jogkölcsönzési folyamatnak, jogi normák exportálásának következtében úgynevezett városi jogcsaládok jöttek létre. Ennek eredményeként a kipróbált szabályok átvétele fokozta a joganyag felhasználhatóságát, sőt esetenként az adaptáció után most már önállóan továbbfejlődő joganyag hatékonysága, azaz az átvett jogi matéria alkalmazhatósága még növekedhetett is, mert az új városban nem kellett számolni az anyaváros történetileg kialakult kötöttségeivel. Ez a jogátvétel, recepció azonban különböző konkrét (hatalompolitikai, társadalmi, gazdasági, kulturális) körülmények hatására, amelyek általános érvényesülésén túl a középkorra oly jellemző partikularitás és egyediség is tarkán közrejátszott, nem mindig bizonyult sikeresnek az állam- és jogtörténet évszázadai során. Ilyenkor az átvett megoldások hatékonysága végül is alacsonynak bizonyult, ugyanis a mintaintézményekkel, szervezeti megoldásokkal kapcsolatos, néha szinte már messianisztikus várakozások nem mindig váltak be, hiszen az ilyen és hasonló intézmények lemásolása, kölcsönzése megszakította, felfejtette annak szervesen kialakult és organikusan is felfogható rendszerét. Az adatok nagy számával jól alátámaszthatóan, véleményünk szerint ezzel magyarázhatók elsősorban a többnyire bekövetkező kudarcok. A 19-20. században megjelentek a jogalkotás modern műhelyei, a minisztériumok – különösen az igazságügyi minisztérium és a belügy-minisztérium törvényelőkészítő osztályai. Ezekkel a kormányszintű szervekkel kapcsolatban többször merült fel olyan szervezeti elgondolás, hogy működésük hatékonyságának fokozására közvetlenül a kormány alá rendelve kellene felállítani őket. Az 1870-es években például rövid ideig létezett is ilyen megoldás, de ennek a magyar országgyűlés pénzügyi megfontolások alapján hamar véget vetett, ami a jogalkotás hatékonyságára nézve bizonyára nem gyakorolt kedvező hatást. A jog közzététele ugyancsak fontos előfeltétele a hatékonyságnak: a címzetteknek meg kell ismerni azokat a rendelkezéseket, amelyeket a jog hatályos forrásai tartalmaznak. A jogtörténész számára mindenképpen klasszikus esemény, amikor Athénben Drakón vagy Rómában a tizenkét táblás törvények szerzői írásban rögzítik a jogot. A kérdés megítélése mégsem egyértelmű, hiszen például az ókori Kínában a jog közzétételének ellenzői így érveltek: „Ha a nép pontosan ismeri jogait, rettegő tisztelettel nem áll többet elöljárói előtt. Pereskedő szellem lesz úrrá rajta (...). Nem lesz többé irányítható.” Másutt ezt olvashatjuk: „A nép majd tanulmányozni fogja a táblákat, és nem fordít többé gondot arra, hogy rangos embereit ismerje. És akkor az elöljáró milyen hivatást őrizhet meg?” A mongol világbirodalomban Dzsingisz kán törvénykönyvét, a Yassát titkos levéltárban őrizték, és csak az uralkodóház legidősebb tagjai ismerhették. Az újkori Japánban a Tokugawa-korszak jogalkotói, ha nem is „rejtették el” teljesen a köznép szemei elől a jogot, a szankciókat mégis eltitkolták, hogy a „nép kövesse a törvényt, de ne lássa!” Európában pedig a szász választófejedelemségben a 16. század végén a jogalkotó kifejezetten eltiltotta az enyhébb elbírálást hozó, újonnan kibocsátott büntetőszabályának közzétételét, és ugyanezt tette II. József 1781-ben a kegyelmezés szabályaira vonatkozó rendelkezésével.


VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok Az állam- és jogfejlődés évszázadai során a joganyag megismertetését mégis úgy tekintették, mint hatályosulásának egyik fontos előfeltételét. Ezen a téren azonban időnként újabb problémák merültek fel. A könyvnyomtatás megjelenése előtt a jogforrások igen kevés példányban készültek, nagyon gyakran elkallódtak, és ismételten a feledés homályába merültek, hibásan másolták le őket. A szorgos íródeákok munkája nyomán viszont például a Sváb-tükör és a Ruszkaja Pravda mintegy 400, illetve 106 különböző kéziratban maradt fenn. A kéziratokat kódexekbe egyesítették, egyik jogszabály a másikkal egybekötve terjedt, így távoli térségekbe is eljuthatott. Példa erre a langobard hűbérjog (Libri Feudorum) mellett az is, hogy a Szász- és Sváb-tükröt a városi jogkönyvekhez csatolták. Az osztrák jog magyarországi recepciója során a 17. század végén ilyen módon történt a Praxis Criminalis felvétele (azaz inkább becsempészése) a Corpus Iuris Hungaricibe is. A középkor karakterisztikus jogösszefoglaló termékei, a jogkönyvek megjelenhettek többek között akár versben, kérdésekre felszabdalva vagy jogi „képregényként”, gazdagon illusztrálva is (Bilderhandschrift). Ez egyúttal elemi szintű jogpropagandát is jelentett. A római jog németországi megismertetése során a 16. század elején pedig kitermelődött a nép nyelvére fordított, jól-rosszul kivonatolt, népszerűsítő ún. brosúra-irodalom is. Ezek közül talán legnevezetesebb a „Laienspiegel” és a „Klagenspiegel”, szabadon magyarítva a „laikus tükör” és a „keresetek tükre”. A jogszabályok megismertetését a történelem folyamán sokszor azzal igyekeztek biztosítani, hogy a kisebb közösségek előtt a rendelkezéseket rendszeresen felolvasták, így néhány Hanza-városban még a 18. században is, vagy – hazai példát véve – Kassán a 17. század folyamán. Ez a megoldás azonban az újkorban üres formasággá vált, és az egyre növekvő normaanyag esetében nem is bizonyulhatott járható útnak. A 15. századdal kezdődően a könyvnyomtatás feltalálása a jogszabályok publikálása terén is eddig ismeretlen távlatokat teremtett meg. Az első nyomtatott európai világi törvénykönyv az 1471-es megreformált római városi jog volt. Szükség esetén a jogszabály első kiadását több is követte, így I. Korvin Mátyás Decretum Maiusát 1488 után 1490-ben adták ki újra. Nürnberg város jogát pedig az 1479-et követő kilenc évtizedben hatszor jelentették meg. A törvénykönyvek, kommentárok és tankönyvek mellett továbbra is jelentek meg népszerűsítő munkák. Az Allgemeines Landrecht kiadása után K. G. Svarez bocsátotta közre „Népkódexnek”, „második törvénykönyvnek” nevezett művét, mivel úgy gondolta, hogy a törvénykönyveket meg kell duplázni: „egy a bírák és a jogtudók, egy pedig általában a nép számára” szükséges. Ha azonban ezeket a nagy számban kiadott jogi „brosúrákat” nem készítették kellő gonddal, azaz vulgárisan szólva rohammunkával összecsapták, az inkább rontott, mint javított a jog hatékonyságán. Erre utal például visszaemlékezéseiben a neoabszolutizmus alatt az örökös tartományokból hozzánk vezényelt hivatalnok, azaz a „Bach-huszár” is. Az itt töltött esztendők alapján a megszerzett keserű tapasztalatok alatt az a véleménye alakult ki, hogy az osztrák jog magyarországi bevezetéséhez nélkülözhetetlen kézikönyvek, formulagyűjtemények többségükben hibásak voltak. A jogi információs anyag bővülése jelentősen megnövelte (vagy megnövelhette) a jog hatékonyságát. Ennek jelentős tényezője volt a hivatalos közlönyök megjelenése. Magyarországon a lakosság a múlt század közepén drámai módon és a magyar nemzet számára igen fájdalmas történelmi időszakban találkozott a hivatalos lapok (Reichgesetzblatt és a Landesregierungsblatt) egyre nagyobb terjedelemben kiadott és a legalsó közigazgatási szint hatóságaihoz is eljuttatott számaival, a kiegyezés után pedig a Budapesti Közlöny tájékoztatta a jogszabályokról közel nyolcvan éven át a jogalkalmazókat és a jogkereső közönséget. Az államhatalom tehát mindent megtett hivatalos kiadványainak minél teljesebb „terítésére”, és ezen túlmenően makacs, néha már szinte komikus igyekezettel a jogszabályok népszerűsítésére. Erre például az 1850-es évek elején Baranyában a császári-királyi megyehatóság különös gondot fordított, többek között úgy, hogy az olmützi birodalmi alkotmány kiadásának évfordulóján ünnepi istentiszteletet rendelt el. A kibontakozó nemzeti mozgalmakra tekintettel mindenképpen pozitívan kell értékelnünk, hogy a jogi normák nemzeti nyelven való megjelenését már a felvilágosodás jogászai is igényelték. A fentiek során felvázolt események azután kihatottak a kisemberek jogismeretére, amelynek szintje – egyes a jelenségek természetének megfelelően csak makroszkopikus becslések szerint – néhány generációval ezelőtt a mainak a felét tehette ki. Ez a körülmény pedig különösen gyorsan változó időkben befolyásolta a jog hatékonyságát. Kisebb-nagyobb mértékben lecsökkenhet (szélső esetben akár drámaian alacsony szintre zuhanhat) a jogszabályok hatékonysága, ha címzettjei nehezen vagy egyáltalán nem értik, illetve egyenesen félreértik a normák előírásait, parancsait és tiltásait. A jogi szakmát művelők által használt, a jogi szövegekben fellelhető nyelvezetet, stílust már nemzedékek óta szakcikkek és még sokkal inkább publicisztikai írások egész sora bírálja, természetesen nemegyszer tiszteletre méltó nyelvvédelmi szándékoktól vezérelve. Párhuzamként utalni szeretnénk arra, hogy tulajdonképpen már a késő középkori jogi szövegeknél is voltak olyan filozofikus fordulatok, amelyeket csak a beavatottak értettek, és a jogkereső közönség számára nehezen voltak értelmezhetők. Első megközelítésben hatékonyabbnak tűnnek az egyre részletesebb, az élet új meg új területére kiterjedő, mind átfogóbb jogszabályok. Az összetett társadalmi viszonyok természetesen megkövetelik a sokoldalú (mintegy 210 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok offenzív és dinamikus) szabályozást. Ha azonban a jogszabályok nem elsődlegesen az életviszonyok harmonikus alakítását szolgálják, hanem ezen túlmennek, eljutnak a túlszabályozásig, a gyámkodásig – ez már a társadalom tűrőképességét teszi próbára, és egyben csökkenti a jog hatékonyságát. A jogszabályok és egyáltalán a jogi dokumentumok, jogi szövegek felfokozott számbeli növekedésére, mintegy túlburjánzására és az ezzel gyakorta összefüggő, ugyancsak negatív következményekkel járó inflálódására több jog- és alkotmánytörténeti példa is felhozható. Az osztrák neoabszolutizmus idején az 1850-es és az 1859-es esztendők között a magyar koronatartomány hivatalos lapja (az LGBL, illetve MOKL) mintegy 3065 jogszabályt tett közzé, vagy utalt arra a körülményre, hogy az a birodalmi szintű, központi hivatalos lapban (RGBL) került teljes terjedelemben megjelenésre. Újabb korszakból származó adat pedig az, hogy 1946-ban, a magyar jogalkotás mennyiségileg minden bizonnyal „legtermékenyebb” évében becslésünk szerint háromezerre tehető a kihirdetett, különböző szintű jogalkotók által publikált jogszabályok száma. Itt már a joganyag áttekinthetetlensége (és a pénzügyi inflációval karöltve járó rohamos leértékelődése) egyértelműen hatékonysága ellen dolgozott. A normák áthatolhatatlan őserdeje mindig veszélyeztette a jog hatékonyságát és nyomasztotta az alattvalókat. Az ancien regime Franciaországában a városok életét szabályozó normák a 18. század legvégére egyre áttekinthetetlenebbek lettek, részben terjengősségük miatt, részben azért, mert a kormány a szabályokat tartalmazó privilégiumokat és az abban még, bár sokszor csak nyomokban megjelenő relatív önigazgatást szinte permanenssé, szabályossá váló módon időről időre visszavonta, majd megfelelő pénzösszeg lefizetése ellenében újra és újra kegyesen visszaadta. Többek között ennek hatására erősödött meg a harmadik rend tagjaiban az a mélyen lehangoló érzés, hogy – Sieyes abbé megfogalmazásában – ők jelen időben tulajdonképpen valóban „Semmik”! Az egykor a rendteremtés igényével kiadott normák, túlburjánzásuk után, ennek a szabályozásnak a félretételére, sőt kritikus esetben egyenesen megsemmisítésére ösztönöztek. Gyakorta előfordult, hogy a jogalkotó fenségessége éppen a teljesen komolyan vett jogi norma kicsinyes aprólékossága és gyámkodása miatt vált nevetségessé. Salzburgban a 17. században előírták, hogy a szülők ne vegyék maguk mellé az ágyba egyévesnél kisebb gyermeküket, 1669-ben pedig elrendelték, hogy az éjjeliőrök „Dicsérjük az Urat”! kiáltással jelezzék az időt, majd 1671-ben az érseki kormányzat szükségét érezte, hogy ezt kiegészítse annak kötelezővé tételével, hogy a zárófordulat ezután az „és a Miasszonyunkat!” hozzátételével kiáltandó a város éjszakára kihalt utcáin. A jog hatékonysága kapcsán nem feledkezhetünk el a jogi szankció történeti értékeléséről sem. Az állam- és jogtörténet korszakaiban a jogalkotók és a jogalkalmazók (uralkodók és hivatalnokok) gyakorta éreznek csábítást, hogy a normák követését egyre szigorúbb, ridegebb, fokozódó kegyetlenséggel végrehajtott szankciókkal kényszerítsék ki. A jog hatályosulását hosszú ideig az embertelen kollektív felelősség általában nem sok kímélettel együtt járó érvényesítésével igyekeztek fokozni, ezt az eszközt felhasználták például a Mongol Birodalomban, az angol gyarmatosítók Indiában még a 20. század elején is, és tömegesen fordult elő a második világháború infernójában. A jogtörténeti összehasonlító vizsgálódás tényanyaga alapján azonban az a véleményünk fogalmazódik meg, hogy a szankció kegyetlenségénél is határértéket jelent a társadalom tűrőképessége, és egy pont után a jog hatékonysága nem fokozódik, hanem csökken. A náci III. Birodalom leghírhedtebb „jogi” terrorszervei: a különbíróságok, a Sondergerichtek és a rettegett néptörvényszék, a Volksgerichtshof sajátosan „túlpörgették” az ítélkezési gyakorlatot, azaz mind gyakrabban alkalmazták a brutális büntetéseket, elsősorban a halálbüntetést. A Sondergerichtek gyakorlatában általános elv volt, hogy a normál esetben szokásos szabadságvesztést ötven százalékkal megemelték. A Volksgerichtshof pedig 1944-ben a vádlottak mintegy 88 százalékát elítélte, és az ítéletekben a büntetés az esetek 56 százalékában halálra szólt. A Hitler-rezsim legvégén már több száz fajta cselekményt fenyegettek halálbüntetéssel. A bíróságok egyre inkább a megtorlás meztelen eszközeivé aljasodtak, amit kiválóan jellemzett Goebbels egyik, bírák előtt tett kijelentése: „Nem a törvényből kell kiindulni, hanem abból az elhatározásból, hogy ennek (vagy annak) az embernek el kell tűnnie!” Ez az állami terror a rendszer ellenségeinek fellépését végső soron mégsem akadályozhatta meg, a lakosság körében ugyanakkor egyfajta fásultságot eredményezett, amit az 1942-es esztendő végén keletkezett német vicc igen plasztikusan tükröz: „A totális hadviselés rendszabályainak keretében az igazságügyet is messzemenően egyszerűsítették. Ezt a következő három szabályban lehet összefoglalni. Először: Azt, aki bármit tesz, vagy elmulaszt, meg kell büntetni. Másodszor: A büntetés a népi érzülethez igazodik. Harmadszor: A népi érzület tartalmát mindig a helytartó (a Gauleiter) állapítja meg.” A történelem tanúsága szerint más politikai erők, hatalmi tényezők sem kerülhették el mindig a terrorba átlépő, egyre keményebbé váló szankcionálás csapdáját. A klasszikus francia példa is megerősíti azt a véleményünket, hogy a túlhajtott szankció hatékonysága nem az elvárt, sőt a megtorlás egyenesen az ellenkezőjébe csap át. 1794 nyarán, a „nagy terror” végső őrjöngése idején a guillotine a korábbihoz képest tízszeres mennyiségben szedte áldozatait – s ez is a jakobinusellenes csoportok akcióba lépését siettette. A jogalkotás hatékonyságának vizsgálata után számba kell venni a jogalkalmazás hatékonyságát befolyásoló tényezőket is. A jogi szabályozás és az állami intézkedések végrehajtásának hatékonyságát volt hivatott 211 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok biztosítani a jogalkalmazó és általában a végrehajtó szervek személyzete is. Megfelelő ismeretekkel kellett rendelkezniük mind az alkalmazandó jogról, mind a megvalósulás politikai, társadalmi közegéről. El kell fogadniuk, de legalább is ismerniük kell a jogalkotó, parancskiadó szervnek a normával, intézkedéssel elérni kívánt célkitűzéseit is. Ebben az összefüggésben, történelmi értelemben példamutató lehet, ahogy Franciaországban az ancien regime központi szerveiben az ügyintézőket kiválogatták. Itt ugyanis fontosnak tartották, hogy a „kérvények mesterei” lehetőleg az összes francia tartományból kerüljenek ki, és ne csak a különböző központi kormányzati szerveknél és felsőbíróságnál töltsenek el megfelelő időt, hanem vidéken is szerezzenek megfelelő jogalkalmazási jártasságot, végezzenek „terepgyakorlatot”. A 19-20. században a modernizálódó államélet felgyorsuló követelményei között tulajdonképpen hasonló organizációs-hivatali jellegű a helyi és a területi önkormányzatokból szakminisztériumi próbaszolgálatra való behívás intézménye. A történelmi tapasztalattal ellentétben a helyi viszonyok ismerete (a rendszer elnyomó, tabula rasát teremtő centralizáló körülményeire figyelemmel tulajdonképpen természetes módon) háttérbe szorult hazánkban a 19. század közepén, a Bach-korszak esztendőiben. Ekkor az idegen, osztrák jog adaptálását nagyszámú, az örökös tartományokból érkezett „jogi tanácsadó”, hivatalnok igyekezett előmozdítani, akik buzgón, gyakran személy szerint jó szándékúan, végül mégis eredménytelenül próbálták biztosítani az erőszakos jogexportot. Megfelelő történelmi tényezők sajátos összejátszásaként előfordulhatott olyan helyzet is, amelyben az uralkodói, illetve a központi akarat végrehajtása az államgépezet személyzetének speciális, külön érdekei mögött hátrébb sorolódott. Ilyenkor paradox módon a jogszabály érvényesülését éppen azok csorbították vagy akadályozták meg, akik annak végrehajtására lettek volna elsődlegesen hivatottak. Tömören kifejezve a dolgot: a bürokrácia szabotázsával állunk szemben! A büntetőjog területéről hozhatunk magyarországi példát II. József uralkodása végéről. Ekkor az uralkodó voluntarista intézkedéseit éppen magas rangú hívei lassították, érvényesülését elodázták, és uralkodójuk rendelkezéseinek lejáratására törekedtek. Hasonló történt a 18-19. század fordulóján Oroszországban I. Pál cár idején. A már-már pszichopatának minősíthető uralkodó intézkedéseivel és parancsaival közvetlen udvari környezete úgy szegült szembe, hogy vagy végrehajtását szabotálta, vagy ellenkezőleg, szándékosan túlbuzgó módon túlteljesítette azokat. Jogtörténetileg mindenképpen megalapozott az a vélemény, hogy az új jogszabályok hatékonyságát a jogalkotók tradicionális eszköztára mellett a végrehajtó szervezet korábbi beidegződései is csökkenthették különösen a felgyorsult, átmeneti időszakokban. Erre utal egy 1850-1851-es példa is. Hazánkban 1850 nyarán, az osztrák jog uralma alatt került sor a közigazgatás és az igazságszolgáltatás különválasztására és a büntetőeljárásban szereplő hatóságok feladatainak elkülönítésére. Ennek keretében az újonnan felállított államügyészségnek a bíróságtól függetlenül kellett tevékenykednie. 1851 májusában azonban a kerületi főügyész tudomására jutott, hogy a pécsi törvényszék mellett működő államügyész a bíróság előtt továbbra is referálta az ügyeket. Az ügyész azzal védekezett, hogy noha tudta, hogy ez a vádképviselettel összeegyeztethetetlen, ez a tevékenység sok idejét el is vitte, de a törvényszéki elnök kérését mégsem merte visszautasítani, mint ahogy azt jelentésében ki is fejtette „nehogy az legyen a látszat, hogy ki akarná magát húzni a munka alól, és a perek menetét (akarná) megakasztani”. Ez a korábbi, a késő rendi magyar büntetőgyakorlatra visszautaló, nem elhanyagolható eljárási szabálytalanság hosszú hónapokon keresztül kadályozta meg egy jelentős modern, polgári büntetőeljárási elv érvényesülését. A joghistóriai elemzés tárgyává tett konkrét jogintézmény, intézkedés vagy szervezeti megoldás hatékonyságát csorbíthatta, ha a jogalkalmazó, a végrehajtó az érdemi döntést magától elhárítani igyekezett. Ez figyelhető meg például az irodalom megállapítása szerint a Kúria választási bíráskodási gyakorlatában a dualizmus rendszerének utolsó éveiben. A jogintézmények, szervezeti megoldások, hatalmi törekvések realizálódásának hatékonysága nem értékelhető helyesen, ha kiragadva a hatalmi struktúra és az államgépezet egészéből, a konkrét jogági-jogrendszeri összefüggéseiből, mintegy elszigetelve szemléljük őket. Különösen az átmeneti történeti periódusokban figyelhető meg, hogy az önmagában véve korszerű jogi rendezés, szervezeti megoldás nem „futhatja ki magát”, mert a jogrendszer, az államszervezet kapcsolódó elemei még nem kerültek modernizálásra. Az 1840-ben felállított magyar váltóbíróságok működését például levéltári forrásaink alapján esetenként nem kis mértékben lassította, hogy a korszerű szakbíróságok megkereséseit a késő rendi korszakban az alsóbírósági szervezet hagyományos elemei nemegyszer igencsak nagy késéssel teljesítették, ha nem feledkeztek meg róla teljesen. Az 1878-as magyar büntető törvénykönyv, az ún. Csemegi-kódex jelentőségét, optimális kibontakozását pedig a 19. század végén egy ideig az korlátozta, hogy a büntetőeljárás-jog teljes modernizálására ebben az időben még nem került sor, az igazságszolgáltatás rendje szokásjogi jellegű és korszerűtlen volt. Az államszervezet alkotmányos felépítése, illetve a jogrendszer szoros kapcsolatban, bonyolult kölcsönhatásban van a politikával, a társadalmi erőkkel és a gazdasággal is. Ezért az államhatalmi intézkedések és a jogszabályok hatástalanságának okát sok esetben éppen ebben a jogon, alkotmányos mechanizmuson kívüli tágabb szférában kell keresni. Fokozottan igaz ez természetesen a kiélezett konfliktusok, a világháborúk és a gazdasági válságok 212 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok idején. Az ekkor kibocsátott jogszabályok, állami intézkedések nem elsősorban azért bizonyultak hatástalannak, mert sebtében készültek vagy hibás megoldásokat tartalmaztak, sokkal inkább azért, mert maga a jogi szabályozás, az állami szervezet által kiadott intézkedés mint olyan maradt alul a nagy dimenziójú, viharos lefolyású nagypolitikai – világgazdasági – tömegeket mozgató jelenségekkel szemben. Különösen így van ez világégés esetében. A társadalom építőkövei, a kisebb-nagyobb személyi kört felölelő korporációk, vagyis adott térségben a makroés mikroközösségek, többszörösen összefüggnek a jog, illetve az állam és a hatalom intézkedéseinek hatékonyságával, hiszen közvetítik tagjaik – az alattvalók, a köznép, később az állampolgárok – felé a jogszabályok előírásait, illetve a hatalmi döntéseket. Ha pedig a társadalom politikai vezető rétege nem veszi figyelembe az alul létező közösségeket, visszahatásként azok is elhatárolják magukat a felső jogszabályoktól és a hatalom szándékaitól, illetve a hivatalnokok intézkedéseitől. A történelem folyamán ez megnyilvánulhatott a jogsértőkkel való szolidaritásban, az üldözöttek elrejtésében, üldözésük megakadályozásában, hátráltatásában. Ebbe a jelenségkörbe tartozik az az eset, ha az újító rendelkezésekkel szemben (különösen, ha azok türelmetlenül, gyökeresen és körültekintés nélkül kívánnak érvényesülni) a különböző közösségi formációk a régi szabályok mellett konokul kitartanak. Ez utóbbira az utolsó évszázad magyar népi jogéletéből a házközösség intézményének szívóssága, a föld zálogba adásának hosszú fennmaradása lehetne konkrét példa vagy az osztrákok által oktrojált, mégis meghonosodott telekkönyv huzamos negligálásának jelensége. A források szerint volt eset, amikor a falusi közösség még a 19. század közepén is leszámolt azokkal a tagjaival, akik kiélezett helyzetben a felettes hatóságokhoz átpártoltak. Így két évvel a negyvennyolcas szabadságharc kitörése előtt egy székely határőrvidéki településen a községből származó, a kormánynak kémkedő, a lakosság terheit növelve, az összeírást Metternichhel fenyegetőzve, kegyetlen szigorral végrehajtó hivatalnokot az összeverődött tömeg a siklódi faluházán a falhoz szorítással nyomta agyon. A tettet egy nyolcvanesztendős aggastyán vállalta a vizsgálatot lefolytató hatóság előtt magára. Természetes, hogy az államhatalom végrehajtó apparátusa is igyekezett rendelkezéseinek érvényesítésénél felhasználni a nagy befolyással rendelkező helyi közösségeket. Ez a törekvés az ázsiai faluközösségekben már hosszú évezredekre tekint vissza, de megjelenése egészen a közelmúltig kimutatható. Japánban, az újkorban létezett a törvények fenntartására ügyelő, rendészeti feladatokban közreműködő és feljelentésre kötelezett „ötcsalád”-rendszer, amelynek gondolatát a második világháború idején újították fel. Ekkor az átlagosan tíztizenkettő családból álló „szomszédközösségek” felügyeltek a szomszédokra, kötelesek voltak rendszeresen hangulatjelentéseket készíteni, és közreműködtek a hadikölcsönjegyzésben és a fémgyűjtésben is. Földrajzilag lényegesen közelebbi az 1823-as székelyföldi példa, ahol felső rendelet értelmében: „Minden Gazdaembert mindkét részről levő szomszédjai szemügy alatt (tartsanak), mozdulatait obszerválják”, vagyis itt kollektívan megfigyelik egymást a köznép erre kötelezett tagjai. Az állami befolyásolás, a jogalkotás szándékaival ellentétben, a hivatalnokok törekvései ellenére és a bíróságok ítéleteivel szemben a helyi közösségek igyekeztek mindig megteremteni a maguk zárt, hatékony normarendszerét, ahogy a rendtartó székely faluról plasztikusan, példaértékűen elmondható: „Ahová pedig sem az állam, sem a szék törvénybe’ be nem hatolt, ottan azok teremtettek szabályokat, akiknek a munkája és mindennapos emberi kapcsolatrendszere sínylette meg a rendetlenséget. Valójában tehát a faluközösség tagjai (...) elsősorban ott, ahol a viszonylagos önrendelkezési jogot úgy-ahogy megőrizhették.” A sokszor bizony igen kemény kötöttségeket jelentő szokásokhoz való igazodás jó érzésével élő ember – mostohább történetitársadalmi feltételek közepette is – birtokában lehetett valami többletnek, ami az életét elviselhetőbbé tette. A különböző, többé-kevésbé autonóm közösségek és korporatív testületek által kiadott szabályozásnál, intézkedéseik végrehajtásánál is jelentkezett a hatékonyság kérdése, amikor meg akarták „rendszabályozni” szerteágazó érdekekkel és hajlandósággal rendelkező tagjaikat, lakóikat. Így magyar példaként Gyöngyös mezőváros fennmaradt jegyzőkönyveiben a 18-19. században, a késő rendi korszakban a protokollumok lapjain sorakoznak az olyan bejegyzések, melyek szerint a determináció – határozat – mindenképpen „megtartassék”, amit elrendeltek, az „renováltatik” és feltétlenül „effectumba vitessék”. Az utolsó másfél száz évben azonban, hosszabb-rövidebb szembenállás után nagyon sok tradicionális közösség, autonóm szervezet és korporáció hullott szét a történelem nagy eseményeinek hatására. Ilyenek voltak a gazdag múltra visszatekintő céhek. Működésük végén körülményes, megmerevedett szabályaik már a fejlődés gátjának bizonyultak. Amikor az ipar, a kereskedelem és a hitelviszonyok viharos fejlődése a múlt században szétzúzta a kézművesség középkori eredetű rendjét, ezzel párhuzamosan a céhszabályok hatékonysága is fokozatosan csökkent. Jogi kultúrtörténeti és általános szimbolikai megfigyelés az, hogy egyre inkább jól-rosszul betartott szabályok formális ereklyékké váltak, és legfeljebb tartalom nélküli külsőségekként élhettek tovább a céhek helyébe lépő ipartársulatoknál. Ugyanakkor – ez már a jogi etnográfia megfigyelése – a 20. század végén, a párturalmi rendszerek alkonya után, a szociális jogállam visszaállításának és teljes kiépítésének kísérlete során 213 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok ezek az autonóm szerveződések újjászületnek, és a korporatív alakzatok is igyekeznek a maguk autonóm normarendszerét és struktúráját újrateremteni az ezredforduló viszonyai között. Ebben az összefüggésben természetesen számos új szerveződés figyelhető meg, sok közösségi alakzat azonban keresi múltját, szeretné megismerni hagyományait, kultúráját, régi „kisvilágát”. A tradicionális agrártestületek közül elegendőnek tűnik a hegyközségek felélesztésére utalni hazánkban. A felújított szerveződések igénylik a tradíciók feltárását, és ennek a feladatnak az elvégzésére a néprajz és a kultúrtörténet mellett a joghistória, illetve a jogi néprajz is kiválóan alkalmas. Művelői – nemcsak hazánkban, hanem Európa más, tradícióit folyamatosan élő, szimbólumaihoz és szabályaihoz most visszataláló térségeiben – készen is állnak erre a munkára. Napjainkban a jogi néprajzkutatás Tárkány-Szücs Ernő alapozó monográfiáját felhasználva reneszánszát éli.

4. 30. A hatalom és a jog kultúrtörténete Az állam- és jogtörténet vizsgált évszázadai Európában termékenyítőleg hatottak az általános kultúrára, és az előbbivel kölcsönhatásba lépve megteremtették a maguk sajátos kulturális jelenségeit (tárgyait, szimbólumait, rítusait, stílusát, öltözékeit, épületeit) is. A hatalom komor és erőt sugárzó erődítményekben, várakban, csipkés tornyú városházákban és pompás fejedelmi rezidenciákban, később parlamenti épületekben jelent meg mint a jogi architektúra inspirálója és ugyanakkor mecénása is, ennek az épített világnak azután sajátos berendezési tárgyai voltak. A hatalom ünnepélyes szertartásai önálló viselkedéskultúrát alakítottak ki, míg az elismerést a rendjelek és a kitüntetések, többek között a Vaskereszt, a Mária Terézia Rend vagy a Ferenc József Rend fejezték ki. A jog és hatalom írásbeli emlékei is sajátos, mondhatni sui generis stíluselemeket tartalmaztak. Ezek közül máig is élnek a diplomáciai fordulatok, a törvények és a bírósági ítéletek preambulumai, ünnepélyes bevezetői, a hivatali eskük és egy olyan népi jogi íráskultúra, amely szerződésekben, végrendeletekben és különösen kérvényekben őrzött meg tradicionális, sokszor archaikus elemeket. Ezekkel a jelenségekkel részletesen foglalkoznak egy kialakuló új tudományág, a jogi kultúrtörténet területei. Az alábbiakban néhány kiragadott példa szerepel, míg részletesen a Bevezetés a jogi kultúrtörténetbe című monográfia (2004) igazítja el az olvasót. Már volt szó arról, hogy a középkori jogéletben az igazságosság szimbóluma az antikvitásból merített Iustitia és a bibliai Salamon volt. Az igazságosság beépült a sarkalatos keresztény erények sorába a béke, a könyörületesség és az igazság mellett, élesen szembeállítva az ugyancsak gyakorta megszemélyesített hét főbűnnel. A középkori illusztrációkon a bírák talárban jelennek meg prémes jogász föveggel, illetve parókával, és bírói emelvényen, trónuson szolgáltatnak igazságot. A bölcs Salamon király mintájára ítélkező hatalmukat és méltóságukat kivont kard vagy díszes, sokszor embermagasságú pálca jelezte, míg a szerencsétlen bűnösök felett a halálos ítélet kimondása után pálcát törtek. A delikvenseket, bűnös asszonyi és férfiszemélyeket azután a lesújtó igazságot jelképező hóhér teljes félelmetes kelléktárával, halálos mestersége minden fogását felhasználva végezte ki. A magánjog területén gesztusok és jelképes cselekmények színezték a középkori ember mindennapi életét, kontraktusait, üzleteit a piacon, pénz kölcsönvételét és egyáltalán a felek jogismeretét. Ezeket a kései századokra számos kódex hagyományozta. Megismerésüket a díszes kivitelű, gazdagon illusztrált fóliánsokba foglalt jogkönyvek segítették elő. A jogi kultúrtörténet tradicionális módszereit sajátosan összefoglalva érvényesíti a jogtörténeti emlékek vizuális megjelenését vizsgáló jogi képelemzés, az ikonográfia, amely a maga aprólékos és hosszú időt igénylő összehasonlító metodológiájával új következtetéseket kínál a jogtörténet klasszikus matériája számára. A történelem pusztító hatásai ellenére ezrével maradtak fenn a hatalom és a jog világát megjelenítő tárgyak és ábrázolások, jogi-hatalmi jelentést hordozó különféle alakokkal, tárgyakkal, színekkel, gesztusokkal, jelképekkel és kiegészítő feliratokkal. Az ikonográfiát jól ismerték a korábbi századok is, így kiváló tudósa volt a kora újkori Itáliában Cesare Ripa, aki elemzését „Iconológia” c. művében hagyta az utókorra. A multidiszciplináris, vagyis történeti, kultúrtörténeti és jogtörténeti szemléletmódot egyaránt követelő tudományág mai művelőinek kiemelkedő műhelye a grazi egyetem jogi karának osztrák jogtörténeti intézete, Gernot Kocher professzor vezetésével, aki a legmodernebb informatika eszközeivel több tízezer képet dolgozott fel és tett közkinccsé közép-európai jogtörténész szakmai körökben igen nagy figyelmet keltő munkáiban. Alapmunkája (Zeichen und Symbole des Rechts. Eine historische Ikonographie, 1992) magyarul a pécsi jogtörténeti tanszék kiadásában jelent meg (Szimbólumok és jelek a jogban. Történeti ikonográfia, 2008). A hatalom szimbólumai körében az állam- és jogtörténet évezredei során az uralkodók körül vizuálisan is megjelenő jelképek alakultak ki. Ennek a kultúrának az objektumain, azaz a méltóságot, kiválasztottságot és hatalmat szimbolizáló koronázási jelvények, a védelmi célokat szolgáló és a szuverenitást reprezentáló középületek, továbbá a lobogók és a címerek iparművészeti kialakítása során gyakorta tűnnek fel az erő és a kiválasztottak hatalmi pozíciójának szimbólumai, különböző valóságos vagy stilizált, sőt egyenesen mesebelimisztikus állatok, az oroszlánok, párducok, griffek és gyakorta a változatos formát öltő ragadozó madarak. A 214 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok művelt jogász számára nagy jelentőségű, ha bepillant ennek a világnak alapvető összefüggéseibe. Az alábbiakban egy kiragadott, reális – misztikus – szimbolikus madárral kívánjuk érzékeltetni a jogi kultúrtörténet, szorosabban véve a hatalom kultúrtörténeti vizsgálatának összefüggéseit. Ha a sas mint hatalmi jelkép, általános kultúrtörténeti vagy speciális jogi kultúrhistóriai vonatkozásait elemezzük, olyan összefüggéseket találunk, amelyek a keleti gyökerekre épülő európai államtörténetet ebből a szempontból sajátosan kísérik végig. A jogi és hatalmi jelenségekkel foglalkozó jogtudó értelmiség számára, hogyha az ezredvég szélesre táruló információs perspektívái mellett, nagyon üdvözölhető módon, nem kíván lemondani szakmájának alapvető problematikájával kapcsolatban a históriai és kultúrtörténeti ismeretekről, feltétlenül ajánlható az alábbiakban az ókori orientális birodalmaktól egészen napjainkig végigvitt képzeletbeli utazás. A sasok, ezek a viszonylag nagy testű, gyors röptű ragadozó madarak az ősi mítoszok homályából repülnek elénk, alakjuk gyakran stilizálva textileken, fán, fémen, kőbe vésve tűnik fel, egyben pedig olyan sajátos hatalmi törekvéseket, politikai eszméket is megjelenítenek, jelképeznek, amelyek birodalmanként és az egyes korszakonként eltérően, egyben a periódusra jellemzően alakulhatnak. Szívós jelképpel van tehát dolgunk, hiszen napjainkban ezek a büszke madarak igen sok ország felségjelein, lobogóján és címerében megtalálhatók, sőt a második ezredfordulón több országban megújított formában ismét helyet kaptak a rendszerváltozások címerein. A sasok ismertek az Óvilág kontinensei mellett az Újvilágban, Amerikában is. Szimbólumként, hatalmi jelvényként néha a szibériai népeknél és az észak-amerikai indiánoknál is találkozhatunk velük. Természetesen kultúrtörténetileg sokkal jelentősebb, hogy a sas mint motívum és hatalmi szimbólum Eurázsia ősi kultúráiban is kifejlődött. A sumér városállamok oroszlánfejű sasai mellett különös figyelmet érdemelnek az i. e. 18. századból a hettiták kétfejű sasai pecséteken és domborműveken. A sas kétfejű változata ismeretes India északi részén is, és különösen megragadó az a finom művű, aranylemez borítású díszbalta, amely az i. e. 19-18. századból került elő Észak-Afganisztánból, és rajta egy szárnyas emberalak egyetlen nyakából két sasfej nő ki. A régészek szerint a csodalény a halottak révésze. A kétfejű sas későbbi ábrázolásai valamilyen módon mindig a fent jelzett ázsiai térségre utalnak. A hatalmas birodalmat létrehozó perzsák viszont hadijelvényeiken aranyozott egyfejű sast helyeztek el, és ezt Nagy Sándor utódai is követték. A madarak királya, a sas mint szimbólum nemcsak a hatalom jelképe lehet a mitológia körében. Az elmúlt évszázadok vallási életében is folyamatosan jelen volt. Művészeti motívummá is alakulhatott, és a történelem viharai közepette az egyéni pszichológiai jelentés mellett tömeglélektani értelmet is kaphatott. Krúdy Gyula félig komoly, félig játékos álmoskönyvében a fehér sas örökséget jelent, a tüzet hordozó sas háborúra utal, lengyel sast látni a borkereskedőnek lopást jelez. Tömeglélektani hatást gyakorolt a tán ezreket érintő, felfokozott lelkiállapotból kiinduló látomás, amikor a 16. századi német belháborúk idején a seregek felett lebegő sast a győzelem előjeleként értelmezték. Az is hasonló magyarázatot kapott, hogy 1593. október 30-án Zittau felett egy óriási kétfejű sas mutatkozott, felé izzó nyilak röpültek, de nem tudták megsérteni. A sas mint sajátos hatalmi szimbólum következtetésünk szerint egyértelműen csak körültekintő vizsgálattal és egyben komplex megközelítéssel értelmezhető. A hellén világ lakói szerteágazó mitológiájuk révén nagyon plasztikussá tették a sas figuráját. A fenséges ragadozó madár az istenek atyjának, Zeusznak fegyverhordozója villámokkal a karmaiban. A fény, a termékenység, a szerencse forrása, a héroszoknak győzelmet és szerencsés hatalomra jutást ad hírül. A halhatatlan főisten olümposzi hatalmának jelképe hamarosan a földi hatalom jelképévé is vált. Zeusz szerelmi kalandjai során igen gyakran öltötte magára a sas alakját, de legendák szóltak a földi halandók sassá változásáról is. Ganimédeszt sasmadár ragadta a magasba, az istenek közé, a Prométheuszt marcangoló sas (keselyű) kegyetlen isteni ítéletet hajtott végre. A sasok különféle tárgyakon, így érméken és kerámiákon jelentek meg. A hellenisztikus korszakban igen gyakoriak voltak, Egyiptomban a Ptolemaioszok dinasztiájának jelképeivé váltak. A rómaiak történelmük során igen kiterjedten alkalmazták a sast mint hatalmi jelvényt. Már Romulus mondabeli hatalomra kerülése is jósjelet adó sasokhoz kapcsolódott. Róma városának elsődlegesen a nőstény farkas volt a szimbóluma, jelvénye, a sasok ezzel szemben egy átfogóbb hatalmi szerveződéshez, az Imperium Romanumhoz voltak köthetők. A mitológiai jelentésen túl hatalompolitikai szimbólumként a sasos hadijel, a sasos jogar és a római császárok apotheoszisza jelent meg. A sassal ellátott jogar feltehetően etruszk hatást tükröz, a meghalt császár égbe emelkedésének vizuális megjelenítése pedig többek között azért is figyelemre méltó, mert azon nem egy esetben két sas szerepelt. A római haderőben az egyes seregtesteknek, a légióknak eleinte többféle állat (farkas, vadkan, Minotaurusz, esetleg sas) is lehetett a hadijelvénye, a Marius-féle hadseregreformmal azonban (i. e. 104) a sas lett általános. Alakját úgy formálták meg, hogy szinte szárnyalt a vonuló vagy harcban álló légió előtt. A köztársaság korában az ezüst madár karmaiban aranyozott villámköteget hordott, a császárkorban a sas is arany bevonatot kapott. Minden légiónak egy sasa volt rendszeresítve, hordozójának élete árán is meg kellett azt védeni, ezek a nagy erejű, bátor signiferek (jelvényhordozók) bajtársaik bizalmából a légionáriusok 215 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok önsegélyező és temetkezési pénztárát is kezelték. A sasát dicstelenül és szerencsétlenül veszni hagyó légiót a sorszámozásból törölték, az egység becsületét veszítette. A dédelgetett sasos hadijel visszaszerzése viszont örömünnepnek számított az egész hadseregben. A szakrális tisztelettel övezett sas előtt szerződéseket kötöttek, „születésnapját” megünnepelték. A meglehetősen babonás rómaiak előtt rossz ómen volt, ha a sas rúdját induláskor nehezen lehetett a földből kihúzni. Ugyancsak a vereség előjelének tekintették Pompeius légionáriusai, amikor a polgárháború döntő ütközete előtti éjjelen a hadijelvényeket pókok fonták be. A római sas az idők folyamán sok térségben fellelhető volt és a későbbi hatalmi szimbólumok alapjául szolgált. A kereszténység kultúrtörténetében a sokrétűen alkalmazott sasjelkép eredete, értelmezésének és erejének forrása egyrészt az, hogy mint éles szemű, magasra repülő madár az ég küldötte, isteni és királyi szimbólum, a Nap megtestesítője. A mediterrán kultúrkör általános értelmezése mellett szerepel az ótestamentumi eredetű magyarázat, amelyben a sas egyrészt tisztátalan, húsevő madár, de egyben erős, gyors, rámenős is, és a hű gondoskodás jellemzi. A szentírási szövegek azután a szimbolikában is megjelentek: a Királyok II. könyve, 2:9. szerint, amikor Elizeus Illéstől az abban lakozó lélekből kétszeres részt kér, ez az ábrázolásban időnként kétfejű sas formájában tárgyiasult. A keresztény sasértelmezés Arisztotelész műveiből is merített. Szimbolikájában a sas összefüggött Krisztus mennybemenetelével, a bűn, a Sátán feletti győzelmével. János evangélista jelvénye, a sas számtalanszor megjelent a szószékeken, a misekönyvtartókon, az épületeken. A szentek életéről szóló történetekben a sas tiszteletre méltó keresztény mártírok testét védelmezi, azoknak utat mutat, sőt van olyan eset, hogy valamelyik szentet a napfénytől is óvja. Szent Ágoston alakjával sajátosan összekapcsolva a sasmadár egyben az igazságosság (Iustitia) jelképe is. Az Imperium Romanumot szétzúzó barbárok közül a germánok mitológiájában is ott szerepel a sas. Ebben az alakban menekül Odin, akinek házának ajtaja előtt, termében sas található, és a világfán szintén egy sas trónol. A sasmadár Odin isten viharmadara, a farkassal és a hollóval együtt a csatamezők tomboló forgatagának állata, aki az elesettek vérével, húsával táplálkozik. Megjelenése jeladásnak számított, nevét mint szerencsehozót a szülők, például Arnulf, Arnold alakban fiúgyermeknek adták. Ugyanakkor a germán sas korántsem volt olyan nagyhatású, mint a római. Fibulán kimunkált alakja sokféle kulturális hatást ötvöz (kelta, szkíta, római és távolabbról újperzsa, belső-ázsiai), de a Keleti, illetve Nyugati Gót Királyság intézményével közvetlenül nem hozható kapcsolatba. Hatalmi jelvénnyé válása felé mutat, hogy a források szerint a langobard hadijelvényén megjelent, illetve a pogány szászok hadijelvényén szereplő állatok egyike lett. Figyelemre méltó, hogy a germán szimbolika a 19-20. században átformálódva – és sokszor korántsem progresszív módon – a modernkor hatalmi szimbólumaira és jelvényeire is erős hatást gyakorolt. A Sacrum Romanum Imperiumban a sasjelkép felelevenítése a germán, a keresztény tradíció mellett elsősorban a római impérium hatalmi szimbolikájára nyúlik vissza. Közvetett bizonyítékok alapján valószínűsíthető, hogy már Nagy Károly is használt sasos jelvényt az aacheni pfalzépület ormán. A német-római korszakban III. Ottó érmén szerepelt sas, II. Konrád pecsétjére illesztette, a 11. században pedig a sasos jogar tűnt fel és a madár alakja a császári díszruhákra került. Ebben az időben az épületek oszlopfőin is megtalálható volt a sasos ornamentika, és a sas hadijelvényt is ékesített. A heraldikába a német sas Barbarossa Frigyes idején került be. A 12. század második felében a birodalmi fejedelmek sora illesztette pajzsára a királyi jelvényül szolgáló, eleinte arany, később fekete egyfejű sast. A Rőtszakállú uralkodása végén ez lett a birodalom jelvénye is, így a koronázási jelvényeken is elhelyezték. IV. Ottó Bouvines csatamezején egy kocsira helyezett árbocon sárkányalak fölé illesztett sast használt hadijelvényként. A 13. században a Stauf-sas épületeket díszített, öltözékeken jelent meg, 1254-ben pedig IV. Konrád az Abruzzókban a sasról nevezte el Aquila városát. A 14. század végétől azután új hatalmi szimbólum bukkant fel a német térségben: a kétfejű sas. Az ókori Kelet hatalmi jelkép- és motívumkincsében már megismert kétfejű sas – bár ez a kérdés koránt sincsen lezárva, és alapos, a művészettörténet eredményeit is segítségül hívó, hosszadalmas további kutatást igényel – valószínűleg szaracén közvetítéssel került Európába. Szinte egy időben tűnt fel például selyemanyagokon a Mediterránum különböző térségeiben: Szicíliában, az Ibériai-félszigeten és Bizáncban. A Nyugat a 11. század végére befogadta az új jelképet, amelyet hamarosan az építészet is felhasznált. A 12. század végén városok (legkorábban Cambrai), nemesi és uralkodó családok pecsétjein szerepelt és a pénzekre is rákerült. A 13-14. században az uralkodói pecséteken váltakozva bukkant fel az egy-, illetve a kétfejű sas. A 14. századra kialakult az a nézet, hogy az egyfejű sas a német királyt, a kétfejű a német-római császárt illeti meg. Az ingadozó gyakorlatnak azután Luxemburgi Zsigmond császár vetett véget, amikor 1433-ban a kétfejű sas mellett döntött. A kétfejű sas jelentését, szimbolikába hajló, sokszor már-már misztikus értelmét a különböző évszázadok tudósai igencsak eltérően értelmezték. Egyesek szerint a kétfejű madár megragadja az időt, Ianushoz hasonlóan jobbra és balra, múltba és jövőbe néz. Más értelmezés szerint ez a lény egyaránt felöleli a nappalt és éjszakát, a Napot és a Holdat. Racionális meggondolás szerint egyszerű szimmetriára való törekvés következménye, amely lehet a szövési technika eredménye, vagy az okozta, hogy két külön ábrázolt sas egyre közelebb került 216 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok egymáshoz, majd egybeolvadt. Van olyan vélekedés, hogy az ok egyszerűen az emberek fantáziálásra való hajlamosságában keresendő. Történelmi magyarázat szerint a Nyugat- és Keletrómai Birodalmat volt hivatott jelképezni, esetleg a két fővárost, Rómát és Bizáncot, és így magára Constantinusra vezethető vissza. Még messzebbre megy vissza időben az a magyarázat, amely szerint a németek a Varus elleni csatában zsákmányolt két légiós sast vették alapul a kétfejű sas megformálásánál. Szinte mitologikus jellegű az értelmezés, amely arra utal, hogy Nagy Sándor születésénél a két földrész felett kiépítendő uralom jeleként szülőháza felett két sas lebegett. A heraldikai magyarázatok szerint címeregyesítésről lehet szó vagy arról, hogy egy nemesi család két ága, apa és fiútestvérek különböztetik meg sasos címerüket úgy, hogy a kétfejű változatot is alkalmazzák. Városcímereknél egyesek szerint a kétfejű sas használata egyértelműen a császárra utalt, míg az egyfejű sas ezt nem kétségtelenül tudta kifejezni, és alapot adhatott tartományi igények érvényesítésére. Komplex államelméleti magyarázat végül 1350-52-ből Megenbergi Konrád teóriája, amely a két kard elméletét átvéve a kétfejű sas egyik fejét a klérussal, a másikat a világiak védelmével hozza kapcsolatba. A kétfejűség oka eszerint az, hogy a császárnak a jövőbe kell tekintenie, miközben a múlt történéseit is meg kell gondolnia. A magyarázatokat azonban – szerintünk – mindenképpen kiegészíti az a magávalragadóan vizuális élmény, amellyel a keresztesek az ellenük harcoló iszlám vallású fejedelmek kétfejű sasos felségjeleit ismerve Európába hazatértek. Az eddigiektől eltérően a háromfejű sasok inkább a jogtörténeti és egyúttal a kultúrtörténeti kuriózumok közé tartoznak. Conrad Grünenberg 1483-as híres címerkönyvében kétféle változatban is közölt arany alapon fekete, illetve ennek ellentettjeként fekete alapon arany háromfejű sast. Álmodozást sem egészen mellőző értelmezése szerint ilyen címer illetné meg azt a német-római császárt, aki visszanyeri a Szent Sírt és a Szentföldet, vagy ennek változataként egy vagy több országgal gyarapítja a birodalmat. A címerek természetesen fantáziaszülöttek, politikai realitásuk nincs. A háromfejű sas-motívum korábbi előfordulását is megemlíthetjük, a heidelbergi Manesse-Kódex (13-14. század fordulója) már feltüntetett egy vörös alapra helyezett fehér háromfejű sast mint Reinmar von Zwetter dalköltő címerét. A sasszimbólum a német területen a 19. században is megmaradt. A Német Nemzet Szent Római Birodalmának 1806-ban bekövetkező, nem túl dicsőségteljes feloszlatása után a német sas további sorsa az igazi állami összekovácsolásra törekvő politikai mozgalmakkal szorosan összefüggésben alakult. 1815 után a Német Szövetségnek hosszú ideig nem volt saját jelvénye és ezért az osztrák címert használták. Csak 1846-ban döntöttek úgy, hogy a Német Szövetség erődítményeinek ágyúin a német kétfejű sast helyezik el. Ezt a jelvényt az 1848-49-es német forradalom felségjelei közé sorolta. Valószínű ezért is került a forradalom bukása után a kétfejű madár meglehetősen rossz hírbe, és így 1871 elején a Német Birodalom címerállatának az egyfejű sast választották. A porosz sas egy pajzson volt elhelyezve, mintegy utalva az új állam tényleges erőviszonyaira. 1919-ben új, egyfejű, mondhatni „köztársasági” vonalvezetésű sas jelenik meg, amelyet a német néphumor hamarosan papagájfejűnek látott, nem túl nagy tisztelettel csődbejutott keselyűnek nevezett és egy megrémült tőzsdei alkuszhoz hasonlított – az utóbbiakra nyilvánvalóan a gazdasági világválság miatt asszociálva. A weimari sas, amelyet a mai német címer is adaptált, több grafikai változatban is elkészült. A porosz állam felségjelvényeinek története szintén igen fordulatos. A Hohenzollernek brandenburgi őrgrófsági törzsterületét a vörös sas jelképezte, míg a porosz térség fekete sasát eredetileg a Német Lovagrend kapta. A lengyel királytól való hűbéres függés idején ezen a címeren a hűbérességre utaló körülményt heraldikailag is jelölték. 1701-ben a Porosz Királyság megteremtésével új sasos állami címer készült. II. Nagy Frigyes a heraldikai sas mellett egy természetes alakban ábrázolt sasemblémát is használt. Ez ugyan hivatalos jelvénnyé nem vált, de a későbbi porosz militarista jelképeken sokszor előbukkant. 1921-ben a porosz sasról lekerültek a monarchikus kellékek és díszítések. A porosz sasmadarat azután a nemzetiszocialisták hatalomra jutásukkor azonnal horogkereszttel, fényes villámokkal és az „Isten velünk” felirattal dekorálták. A történelmi katasztrófa után, 1947-ben Poroszország feloszlatásával sasos címere is elenyészett. Az osztrák Habsburgok uralmi térségeit összefoglaló régióban a sas több tartomány és város címere volt. A dinasztia az egész állam megjelölésére a kétfejű sast használt. A német-római birodalmi sast az Osztrák Császárság kétfejű sasa váltotta fel. 1919-ben egyfejű köztársasági sas jelent meg falkoronával, sarlóval és kalapáccsal ékesítve, a polgárságot, a parasztságot, illetve a munkásságot jelképezve. 1934-ben a hivatásrenditekintélyuralmi állam kiépítése során visszatértek az arany dicsfénnyel övezett kétfejű sashoz. Ezzel a szimbólummal egyszerre kívántak fellépni a náci birodalmi eszme és a marxizmus ellen. 1945-ben a II. világháború után a megújuló köztársaság ismét az 1919-es kiadású egyfejű sashoz nyúlt vissza, propagandaértékű jelképként a visszanyert függetlenségre utalva széttört láncokkal egészítve ki azt. Történelmi útja során az osztrák sas, különösen annak a kétfejű változata, egyenruhákon, ezredzászlókon, rendjeleken és kitüntetéseken tűnt fel. A Habsburg-hatalommal szembehelyezkedő erők ezzel szemben sokszor izzó gyűlölettel tekintettek a fenséges madárra. 1847-ben Godoffredo Mameli vérpezsdítő indulót írt, és az itáliai csatatereken az olaszok mindenütt azt harsogták, hogy az osztrák sas tollai meg vannak tépve, vérszívó és szíve beteg. Švejk, a


VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok derék katona egyszerűen tyúknak nevezte a nemes címerállatot. 1918 őszén a Monarchia bukását a kortársak a kétfejű sas lehullásaként élték meg. A magyar alkotmány- és jogtörténetben, a hatalmi szimbolikában az ősi turul, vagyis egyes értelmezések szerint egy sólyomfajta mellett a sasok is jelen voltak. Erdély, Fiume címerében szerepeltek, sok nemesi család használt fekete, vörös vagy arany sasokat, és ezek díszítőelemként is alkalmazásra kerültek. A kétfejű sasokhoz viszont a magyarság meglehetősen ambivalensen viszonyult. A magyar heraldikában ez az alak már a Habsburgok berendezkedése előtt ismert volt, így például a Széchyek 1328-as pecsétjén. Bizonyos erdélyi motívumok is arra utalnak, hogy a kétfejű sas alakja nem kizárólag Nyugatról jött a Kárpát-medencébe, a magyar alkotmánytörténet alakulása miatt az osztrák szimbólum hatása mégis dominált: a Rákóczi-nótában „a sasnak körme között” fonnyadozik a magyar nép, 1848-49 karikatúráin a kétfejű sas vérszomjas fenevad. Az önkényuralom megingásával a kétfejű sasos felségjelvényeket sietve eltávolították a közterületekről a nemzeti érzelmű polgárok. A kérdés feltárását azonban tovább bonyolította, hogy a kétfejű sas a magyar népművészetben igen elterjedt motívummá vált, fokozódó mértékben stilizált formában kerámián, textilen, faragásokon jelent meg, politikai tartalma azonban sokszor úgy háttérbe szorult, hogy még 1867 után is egyszerű díszítőmotívumként szerepelt az ősi magyar nemzeti jelvényekkel összekapcsolva. Ez a két eltérő alkotmányjogi tartalmú jelkép szinte egymást „felülrétegezve” lelhető fel. Adott kontextusban ez a jelenség természetesen mégsem volt képes teljesen levetkőzni elsődleges politikai tartalmát. Erre utal az, hogy 1884-ben belügyminiszteri rendelet tiltotta meg a kétfejű sas magyar címerrel való kombinált használatát. A kétfejű sas mint hatalmi jelkép Bizáncban is felbukkant. A keleti birodalomfélben a hetedik század elejére tehető a római sas utolsó ábrázolása. A 10. század végén a szasszanida motívumkincset felhasználó textileken újra megjelent az egy- és kétfejű sas. A történészek a bizánci kétfejű sast többféleképpen értelmezik. Egyesek a Komnenosz-dinasztia címerének tekintik, mert a 12. évszázad elején ábrázolása II. Alexiosz császár sírján is fellelhető volt, a 13. évszázad elejéről pedig egy vörös alapon arany sast ábrázoló zászlóra utaltak. A legenda szerint Mistrában XI. Kónsztantinosz bizánci császár egy kétfejű sast ábrázoló domborművön állva tett esküt. A másik nézet szerint a kétfejű sas nem a császár, hanem a magas rangú bizánci méltóságok (despota, sebasztokratosz) jelvénye volt, akik érmeiken, pecsétgyűrűiken, zászlóikon is feltüntették azokat. Az utolsó dinasztia, a Palailogoszok címerének fő motívuma a kereszt volt. A kétfejű sas használatára is vannak példák, ez a hatalmi szimbólum azonban nem honosodott meg. Az államiság bukása után a kétfejű sas az ortodox görög egyház jele lesz, a patriarcha pecsétjén, lakóházakon, templomokon tűnik fel, és a jón-görög nemesek címerein találjuk. A 19. század felé közeledve azután görög nemzet „halhatatlanságának és remélt újjászületésének” jelképévé vált. A Bizánci Császárság keretében kialakult ortodox szimbolika a szláv államokra is hatott. Oroszországban utalások vannak arra, hogy a fejedelmek ruházatán már a 11. század közepén feltűntek a kétfejű sasok. A recepciónak döntő lökést azonban III. Ivánnak az utolsó bizánci császár unokahúgával kötött házassága adott. A jelkép átvétele igényt jelentett az egykori birodalomra, jogcímet az ortodox egyház feletti világi vezetésre, és mindezt a „harmadik Róma” elmélete foglalta össze. Vannak viszont egyes források, amelyek, némileg meglepő módon, az orosz kétfejű sast a Német-római Császárság hatalmi szimbólumára utalva, vagyis nyugati előképre vezetik vissza. A cári birodalmat mindvégig címerének kétfejű madara jelképezte. Egyenruhákon, fegyvernemi jelzésként, tengernagyi váll-lapokon egyaránt megtaláljuk. A lovas gárdisták sisakján plasztikusan jelent meg, de az Alexander Nyevszkij, a Szent András Rend, a Szent Sztaniszláv Rend jelvényein is szerepelt. A hadsereg mellett az állami tisztviselők egyenruháján is számtalan formában utalt a kétfejű sas arra, hogy Oroszországban feszes rend érvényesült. Nem csoda, hogy az önkényuralmat gyűlölő forradalmárok vadul támadták ezeket a jelvényeket, leverték őket a középületekről, a cégtáblákról, dekorációkról, hogy azután a Szovjetunió utáni Oroszországban újra felbukkanjanak. A Balkánon a szerb despoták a bizánci korszak végén rendszeresen felhasználták a kétfejű sasos motívumot. A török iga lerázása, az önálló államiság újrateremtése során a 19. században már Karagyorgye alkalmazta a kétfejű sast. A királyság jelvénye az ezüst kétfejű sas volt, amelyet a Tito-korszak csak időlegesen tudott eltüntetni, napjainkban azonban újjáéledt. Albánia fekete kétfejű sasa a nemzeti hős, Skander bég családi címere volt a 15. századból. 1912 óta a nemzeti jelkép számos rendszerváltozást túlélt. A 19. században a sas mint hatalmi szimbólum évezredes történetében az első és második Francia Császárság korszaka mozgalmas, önálló fejezetet képez. A nagy francia forradalom jelképrendszere a vesszőnyalábokkal, frígiai sapkákkal, nőalakokkal és fegyverekkel csak elvétve élt a sassal mint szimbólummal. A császárság megalapítása után államtanácsi viták nyomán olyan állatokkal szemben, mint a kakas és az oroszlán, végül is maga Napóleon döntött az erősen római formátumú egyfejű sas mellett. A koronázási szertartáson a dekorációban az olaj- és borostyánágak, pálmák, koronák, méhek tarka egyvelegében a sasok is ott díszelegtek. 1804. december elején a császár lelkesítő beszéd kíséretében kiosztotta a sasos jelvényeket és a sassal díszített ezredzászlókat. Ezt követően a császárságot elborították a sasok: egyenruhákon, kitüntetéseken, épületeken, a 218 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok „Sasfiók” bölcsőjén, bútorokon és Napóleon büszkeségének, a Code Civilnek borítóján is. A festészetben jellemző, hogy David a sasok kiosztásának pillanatát 6,1 méterszer 9,31 méteres vásznon örökítette meg. Persze a művészeti élet végül is felülről irányított ízlésdiktátum volt, amelynek a császárt kellett kiszolgálnia. A francia történelemben XIV. Lajos kora igencsak hasonló korízlést produkált, az akkori napszimbólumokat mindenesetre Bonaparte kultuszában többek között a császári sas helyettesítette. Ez a hatalmi szimbólum osztozott a birodalom tündöklésében és bukásában. Austerlitz és a győztes ütközetek sora dicsőséggel övezte a sasokat, az 1812-es katasztrófa után azonban számos aranyozott sasos hadijelvény lett orosz trófea. 1814-ben a császár lemondásakor gárdájától a sast megcsókolva vett érzelmes búcsút. A száz nap idején a vakmerő visszatérés napjainak patetikus hangvételű kiáltványában Napóleon császár újra a régi motívummal élt, amikor arról beszélt, hogy a sas a nemzeti zászlókkal toronyról toronyra fog repülni, míg eléri a Notre Dame oromzatát. A napóleoni sasok legendája a keserű végső vereséggel, Waterlooval sem ért véget. 1840-ben Lajos Fülöp hazahozatta I. Napóleon holttestét. A koporsót a Szajnán tucatnyi sassal, óriási sasos trikolórokkal díszített bárka szállította Párizsba. III. Napóleon természetesen újra bevezette nagy császári elődje szimbolikáját és stílusát. A francia seregek csapatzászlóin Szevasztopol megrohamozásánál, Magentánál ott díszelgett a sas. Az 1870-es katasztrófa után azonban a fenséges madarak dicstelen módon átkerültek a karikatúrák világába, amelyek lapjain a világtalanként ábrázolt, bukott francia császárt egy ugyancsak megtépett, hadirokkant, mankós sas vezette, csőrében koldustányért tartva. A 20. század fasiszta rendszerei széleskörűen felhasználták a sast mint hatalmi szimbólumot. Mussolini a római hagyományokhoz kapcsolódóan logikusan a sasszimbólumokat is felújította. A légiós sas jelvény így például egyetemi díszünnepélyeken is feltűnt a rektori díszemelvény sarkában. A hitleri náci Németország viszont, szakítva a tradicionális heraldikai sassal, egy természetes alakban ábrázolt, agresszív sast vett fel jelképei közé. A Harmadik Birodalom csatlósai között azután ennek követői is támadtak, így a kollaboráns mozgalmak mellett például a szlovák állam esetében is. A német sast a nemzetiszocialista korszakban az állami élet számos területén használták. Megjelent a katonai egyenruhákon, pártjelvényként, kitüntetéseken, jelvényeken. A légierő, a haditengerészet gondosan ügyelt arra, hogy önállóságát a szárazföldi erőkkel szemben eltérő alakú sasembléma jelenítse meg. A marsallbotok mellett az új Németország jelvényét gyakran a hadihajókon is elhelyezték. A madárszimbólumhoz legközelebb álló légierő, a Luftwaffe hivatalos lapját a sasról nevezték el, míg az Anglia ellen intézett, megsemmisítőnek szánt csapás a „Sas Napja” kódnevet viselte. A hivatalos jelvényhasználat mellett a német tengeralattjárósok egyéni kezdeményezéssel naszádjaik tornyára megkülönböztetésként sokszor festettek sasokat, például ha az a parancsnok szülővárosa, a védnökséget ellátó város címerében szerepelt. Ennek hátterében minden bizonnyal volt valami ősi emberi megfontolás is, az az irracionális várakozás, hogy a hajdani totemmadár harci sikereket hoz és megoltalmaz az ellenséges kísérőhajók támadásától, a vízibombáktól. Az 1933-1945 közötti korszakban a művészet, különösen az iparművészet szívesen használta a sasos motívumot, amely néha nem kimondottan jó ízléssel a legmagasabb birodalmi körök lakosztályainak bútorain, gyertyatartóin, üvegablakain is feltűnt. A német birodalom (a Reich) összeomlása után a náci jelvények között a birodalmi sast is süllyesztőbe juttatta a történelem. A földkerekség egyik legrégebbi demokratikus állama, az Egyesült Államok ugyancsak sast választott címerállatául. Az 1782-ben megformált címeren az ún. „amerikai sas” jelent meg, amely a mai napig egyik karmában olajágat, a másikban tizenhárom nyilat tart, csőrében „e pluribus unum” felirat. A sas egyes tagállamok, városok címerébe is belekerült, a hadsereg kiterjedten alkalmazza, a patrióták is gyakran vele jelzik érzelmeiket, elkötelezettségüket. Másik jogi kultúrtörténeti példánk a joghistóriai kérvénykultúra területe. Az évszázadok során az uralkodókhoz, a kormányszékekhez, különböző szintű bíróságokhoz, vármegyékhez és szabad királyi városokhoz, továbbá földesurakhoz intézett folyamodványok, instanciák, panaszok, kérelmek nagy tömege maradt fenn az archívumokban, tanúságot téve azokról a társadalmi és jogállapotokról, amelyek között a kérelmezők útjára indították ezeket az iratokat. A kérelmek sokrétűek, a kezesség mellett a szabadlábra helyezéstől kezdve a hivataloktól elszenvedett sérelmek felpanaszolásán át az állásfolyamodásokig, az adómérséklés kérelmezéséig terjednek, vagyis témájuk szinte kimeríthetetlen. Címzésük, stílusuk sokszor archaikus és körülményes, alázatot sugalló. A kérvénykultúra évszázadai számos joghistóriai következtetésre adnak alapot. A kérvény fogalma az elmúlt századokban meglehetősen jól körülhatárolható volt. Sonnenfels szerint az az írásmű, bármilyen alakban is jelenik meg, amelyben egy alacsonyabb osztályhoz tartozó egy felette állótól valamit kér, tulajdonképpen kérvény. Kassics Ignácnál a folyamodások, kérő, könyörgő, esendő levelek rokon értelmű szavak. Maga a „kérvény” kifejezés a nyelvújítás idején keletkezett, valószínűleg Kisfaludy Sándor alkotta meg. A kérvénykultúra gyökerei sokrétűen alakultak. A kérvény mint a felettes hatósághoz (személyhez) intézett irat, levél stilisztikai szabályokat követett. Alakította a társadalmi és állami hierarchia felépítése. A jogpolitika 219 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok (közigazgatási politika) is befolyásolni kívánta a kérvényezési gyakorlatot, a kérvényezési fegyelmet. Maguk a kérvényezők is érzékenyen reagáltak az aktuális politikai irányzatokra, érveket merítettek azokból kérelmük alátámasztására. A tradicionális, vallási érzület kihatott a kérvényezési kultúrára, amelynek pszichológiai összetevői is voltak, az általában vett társadalmi viszonyokról nem is beszélve. A kérvények magasabb fórumhoz intézett levélként stilisztikai gyökereket is mutatnak a különböző korszakokban. A legtávolabbi gyökerek a középkori levélírás ezer éves, antik retorikai hagyományra utaló művészetére, az Ars epistolandira nyúlnak vissza. Ennek az írásbeli tevékenységnek hamarosan kialakultak a kézikönyvei és gyűjteményei, melyek vagy konkrét levelek foglalatát jelentették, vagy általánosan felhasználható mintákat, formulákat adtak. A levélírás oktatását szolgálták a sajátos műfajt képviselő írásművek, az úgynevezett Ars dictandik. Ezek rögzítették a levél részeit, úgymint megszólítás, jóakarat megnyerése, előadás, kívánság vagy kérelem előadása, végül a befejezés. Emellett szigorúan megszabott formai szabályokra és a díszítésekre vonatkoztak. A kézikönyvek elterjedése idején egy gyors fogalmazásra alkalmas, konvencionális, Európa-szerte minden művelt ember által ismert, világos és korrekt stílus alakult ki. A kérvények címzettjei adott korban a társadalmi és államszervezeti hierarchiában különböző pozíciókat foglaltak el, az uralkodótól kezdve az alsóbb szintű hatóságokig. Ez a hierarchikus gyökér a kérvények címzésében, megszólításában, záró fordulataiban jelentős eltéréseket eredményezett. Az uralkodó esetében a következő fordulatokkal találkozunk. (1765) „Fölséges királyné asszonyunk! (…) hogy magunkat meghajtván nagy alázatossággal kezeit, lábait nagy csókolgatásunkkal kegyes szárnyai alatt levők, (…) folyamodunk Fölségedhez.” (1847) „Felséges császár és apostoli király, legkegyelmesebb uram! Könnyes szemekkel vagyok bátor (…) felséged legmagasabb zsámolya elébe legalázatosb kérelmemet terjeszteni. (…) Főhajtással (…) Felségednek legalázatosabb szolgája és örökös hűségű jobbágya.”A kormányzati szervek közül a kérelmek a Helytartó Tanács esetében archaikusak voltak, hiszen a kérelem eredményessége érdekében a kérelmező érzékeltette a nagy távolságot. (1800) „Felséges Magyar Helytartó Tanács, nékem kegyelmes uraim! Mélyen leborulva elkeseredett szívvel folyamodván (…) F. M. Ht. kegyelmes színe eleibe alázatosan jelentem (…). Mely irgalmas végzést alázatosan elvárván magamat kegyelmességébe ajánlván vagyok és maradok (…) kegyelmes uraimnak (…) legkisebb szegény szolgálója.” A magánjogi függés különösen a jobbágyvilágban termelt ki alázatos fordulatokat. (1802) „Méltóságos Consiliarius Úr! Nékünk Kegyelmes Patrónus Urunk! Szívünk keserves fájdalmával kelletik siralmas sorsunkat, állapotunkat (…). Kegyes Földes Urunknak eleibe terjeszteni alázatos instanciánk által (…).” A zárás: „(…) a Méltóságos Consiliarius Úrnak, mint kegyes földes urunknak alázatos szegény szolgái (…).” A kérvénykultúra változása során a folyamodványokat, azok alakját közjogi hatások is érték, a kormányzati szervek jogpolitikai elveket is érvényesíteni akartak a kérelmezők beadványaival kapcsolatosan. Ilyen jogpolitikai gyökérre, regulatív törekvésre kiváló példa a felvilágosult II. József 1782. január 2-i pátense. A bevezető rész egyértelművé tette: az uralkodó szándéka a gyors ügymenet volt, mégis fel kellett ismernie, hogy minden tekintetben közhasznú szándéka elé többek között a kérvények határtalan terjengőssége támaszt akadályt. Az akadály elhárítására „az ügyvédeket, ágenseket, közjegyzőket és egyáltalán mindenkit, akik a feleknek kérvények szerkesztésébe ártják magukat”, illő rendre utasította. Ezzel egyrészt nem vette el a kérelmező lehetőségét mindannak a felhozására, amely a kérelmet képes megalapozni, de elzárta a bővítések és ismétlések előtt az utat. Ezek „által az indokokhoz súlyra nézve semmi sem tétetik hozzá, mégis a fogalmazás egészen zavarossá és értelmetlenné válik (…)”. Az uralkodó a hozzá és bármely hatósághoz intézett kérvényeknél elengedte „az összes címzést, bevezető- és záróformulát, az összes ezidáig szokásos ún. kúriáliát”. Csak azokat hagyta meg, melyek az ügyvitelhez, a jegyzőkönyvezéshez és a regisztratúrához szükségesek voltak. A rendelet pontos alakszerűségeket határozott meg a kérvény külsejére és tartalmára nézve. A puritán, racionális uralkodó elrendelte, hogy a benyújtó neve mellől maradjon el az „alattvalói hódolattal” és „Felséged engedelmes” kitétel, de legyen ott a dátum és a benyújtás helye. A kérvénykultúra természetesen nem tudta magát függetleníteni a politikai környezettől, mivel a folyamodók „aktualizálták” érveiket. Ilyen politikai gyökér jelent meg 1765-ben egy somogyi jobbágykérvényében, amit Mária Teréziához intézett. „Íme, hogy már régen megnyomorodott hazánk szomorúságban vala, mivel az ő szívének semmi vigasztalást nem reménylette: de íme szegény országunk reménye a mostani időkben megjelent (…), hogy nyitva légyen az irgalmasság ajtója, hogy a szegény megnyomorodott jobbágy szolgáknak az irgalmasság kegyesen osztatik (…)” A 19. század közepének nagy nemzeti élménye volt 1848/1849. Ennek a kérvényekben való „felváltására” még sokáig sor került. 1867. április 5-én a pesti rendőrkapitányhoz kérelem a küszöbön álló koronázás alkalmával nézőtéri tribün felállítását kívánta engedélyeztetni. Az indoklás így szólt: „Mind az 1848-1849-ki magyar hadjáratot végiglen átszolgált honvédtisztségen, majd külföldre lett menekülésem, Amerikában tett tapasztalataim (…) stb. mind megannyi bizonyosságai politikailag zaklatott életemnek (…) minden esetre bátorságot és reményt nyújtanak arra, hogy az önfenntartásnak hazám földjén reám nézve eddig megnehezített lehető módjai most már nem záratnak el előlem.”


VI. Kiemelt összehasonlító jogtörténeti vizsgálatok A világi felséghez, és a felsőbbségekhez (hatóságokhoz) intézett kérelmeik mellett vagy sokszor azt megelőzően, a hívők, felekezetük megkövetelte rítus szerint számtalanszor könyörögtek a Mindenhatóhoz, és kérték a szentek közbenjárást. Az ilyen szakrális gyökerek jelentek meg példának okáért a Szent Ritához – mint a reménytelen kérések védőszentjéhez – intézett imákban, ami a kérelmezők egyik utolsó menedéke volt. A kérelmező évszázadok óta bizakodva fordul a hatósághoz. Hivatkozik siralmas helyzetére, igazát, ártatlanságát bizonygatja, vagy beismeri hibáját, és javulást, becsületes életmódot ígér. Ezzel párhuzamosan a megkeresett személy igazságérzetére, méltányosságára, jóságára apellál. Ezeknek a pszichológiai gyökereknek a megjelenésére hozzuk az alábbi példákat. (1846) „Midőn a feljebb tisztelt helyeken már több ízben folyamodásaink után sem nyerhettünk, s nem is remélhettünk vigasztaló, s megnyugtató kihallgatást (…) mélységes alázatossággal esedezünk szentelt felséged előtt.” A kegyelmi kérvényezőénél aligha létezik kétségbeesettebb helyzet, itt a már-már reménytelen érvelésnek része a jó útra térés ígérete. Az 1870-es évek kérvényeinek megszokott fordulatai utalnak arra a nagylelkű hazafias szellemre, mellyel például a címzett városi tanács felkarolja a közjót, vagy a szegények iránt táplált jóindulatáról ad tanúbizonyságot. A tradicionális kérvénykultúra vége a második világháború után érkezett el. A háború utolsó szakaszában Magyarországon az államkeretek széthullásával megsemmisült az a hivatali apparátus, amely a rendi eredetű címzéseket, barokk stíluselemeket hordozó kérvénykultúrát is éltette. A magyar politikai, társadalmi élet demokratizálódása így ennek a tradicionális kultúrának a végnapját hozta el. Ennek keretében közvetlen hatást gyakorolt az egyes címek és rangok megszüntetéséről szóló 1947. évi IV. tc. Annak ellenére, hogy a kérvényezési stílus az új, szocialista politikai kultúra részeként megújult, mégis sok tekintetben ismerős beidegződések, stíluselemek köszönnek vissza a beadványokban, ahogy erről a forrráskiadványok és a gyakorlat megismerése tanúskodik.


Válogatott irodalom Acht Jahre Amtsleben in Ungarn. Von einem k.k. Stuhlrichter in Disponibilität. Leipzig, 1861. ADRIÁNYI G.: Az egyháztörténet kézikönyve. Budapest, 2001. ALEXY, R.: Theorie der Grundrechte. Frankfurt/M. 1986. AMBURGER, E.: Geschichte der Behördenorganisation Russlands von Peter dem Grossen. Leiden,1966. AMIRA, K.V. : Rechtsarchäologie. Strassburg, 1913. ANDERSON, P.: Az abszolutista állam. Budapest, 1989. ANDOLD, M.: Bizánc. Híd az ókor és a középkor között. Budapest, 2002. APPIANOS: A római polgárháború. Budapest, 1967. ARISZTOLELÉSZ: Az athéni állam. Budapest, 1964. ARISZTOTELÉSZ: Politika. Budapest, 1962. BABJÁK I.: Barbárság vagy germánság? Árucsere Európa hajnalán. Budapest, 2011. BAKER, J. H.: An Introduction to English Legal History. London, 1990. BAKER, J. H. – MILSOM, S. F. C.: Sources of English legal history: Private law to 1750, London, 1986. BALÁZS E.: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Budapest, 1976. BALÁZS É.: Gazdaság és társadalom a régi Kínában, Budapest, 1976. BALOGH A.: Nemzet és történelem Indiában, Budapest, 1988. BALOGH A.: Társadalom és politika a gyarmati Indiában: 1905–1947, Budapest, 1979. BALOGH E.: Die Verdachtsstrafe als Erscheinungsform der Schuldvermutung. Acta Jur. et. Pol., Tom XLIV. Fasc. 2. Szeged, 1993. BALOGH E.: Középkori bajor egyházi bíráskodás. Budapest, 2000. BALTL, H. – KOCHER, G.: Österreichische Rechtsgeschichte. Graz, 1993. BÁNK J.: Kánoni jog. I-II. Budapest, 1960. 1963. BARG, M. A.: Cromwell és kora. Budapest, 1952. BARTSCH, R.: Das „gesunde Volksempfinden” im Strafrecht. Hamburg, 1940. BAUMGART, P.: Erscheinungsformen des preußischen Absolutismus: Verfassung und Verwaltung. Germering, 1966. BEALES, D.: Joseph II. 2. köt. Cambridge, 1987-88. BECCARIA, C.: Bűntett és büntetés. Budapest, 1967. BEIKE, M.: Kriegsflotten und Seekriege der Antike. Berlin, 1987. BÉKÉSI L.: Az orosz/szovjet katonai szimbólumok változásai. Jel-kép. 2002/4. sz. BELOW, G. V.: Der deutsche Staat des Mittelalters. Leipzig, 1925. BENEVOLO, L.: A város Európa történetében. Budapest, 1994. 222 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Válogatott irodalom

BENKE J.: Arab kalifák. Budapest, 1994. BENKE J.: Az arab országok története 1–2. Budapest, 1996. BERTÉNYI I. (szerk.): A történelem segédtudományai. Budapest, 2003. BIBÓ I.: Az államhatalmak elválasztása egykor és most. Válogatott tanulmányok II. Budapest, 1986. BIBORBANSZÜLETETT KONSTANTÍN: A birodalom kormányzása. (ford. Moravcsik Gy.). Budapest, 2003. BLEICKEN, J: Staat und Recht in der römischen Republik. Wiesbaden, 1976. BLICKLE, P.: Deutsche ländlichen Rechtsquellen: Probleme und Wege der Weistumforschung. Stuttgart, 1977. BLOCK, N.: Die Parteigerichtsbarkeit der NSDAP. Frankfurt/M. 2002. BLUMENWITZ, D.: Einführung in das anglo-amerikanische Recht: Rechtsquellenlehre, Methode der Rechtsfindung, Arbeiten mit praktischen Rechtsfällen. München, 1994. BOBERACH, H. (szerk.): Meldungen aus dem Reich. Die geheimen Lageberichte des Sicherheitsdienstes der SS 1938-1945. Band 1-17. Herrsching, 1984. BODIN, J.: Az államról. Válogatás. Budapest, 1987. BOEHLAU, H.: Die Blume von Magdeburg. Weimar, 1868. BÓNIS GY.: A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában. Budapest, 1972. BÓNIS GY. – SARLÓS M.: Egyetemes állam- és jogtörténet. Budapest, 1957. BORNHAK, C.: Geschichte des Preussischen Verwaltungsrecht. I-III. Berlin, 1885-1886. BORNHAK, C.: Preussische Staats- und Rechtsgeschichte. Berlin, 1903, reprint: 1979. BOSWORTH, A. B.: Nagy Sándor: A hódító és birodalma. Budapest, 2002. BOTH Ö. – CSIZMADIA A. – HAJDÚ L. – HORVÁTH P. – NAGY L-né: Egyetemes állam- és jogtörténet. Budapest, 1984. BOTH Ö.: Fejezetek a nyugat-európai állam- és jogtörténet köréből. Szeged, 1995. BRACHER, K. D.: Die Entstehung der Weimarer Verfassung. Hannover, 1963. BRAUNEDER, W. (szerk.): Juristen in Österreich 1200-1980. Wien, 1987. BRAUNEDER, W.: Közép-Európa újabb magánjogtörténete Ausztria példáján (1900-ig). Budapest, 1995. BRAUNEDER, W.: Osztrák alkotmánytörténet napjainkig. (Ford.: Kajtár István) Pécs, 1994. BRÉHIER, L.: Bizánc tündöklése és hanyatlása. Budapest, 1999. BRETT, M.: A mórok. Az iszlám Nyugaton. Budapest, 1985. BRIQUEL, D.: Róma és a római világ története. Budapest, 1999. BROSZAT, M. – FREI, N.: Das Dritte Reich im Überblick. Chronik, Ereignisse, Zusammenhänge. Zürick, 1996. BRUNCK, H.: Bismarck und das Preußische Staatsministerium 1862-1890. Berlin, 2004. BRUNN, G.: Europe and the French Imperium 1799-1815. New York, 1938. BUCHEIT, G.: Richter in roter Robe: Fiesler, Präsident des Volksgerichtshofes. München, 1968.



CAENEGEM, R. C. van: The birth of the English common law. Cambridge, 1989. CAMPANELLA, T.: A Napváros: vitás kérdések a legjobb köztársaságról. Budapest, 1996. CARLEN, L.: Rechtsgesichte der Schweiz. Bern 1968. CHADWICK, O.: A reformáció. Budapest, 2003. CHURCHILL, W. L. S. Sir: A második világháború. Budapest, 1995. CLAUDE, D.: Adel, Kirche und Königtum im Westgotenreich. Sigmaringen, 1971. COERNIG K.: Oesterech`s Neugestaltung 1848-1858. Stuttgart – Augsburg, 1858. COING, H.: Europaisches Privatrecht 1500 bis 1800 I–II. München, 1985–1989. COING, H.: Europäisches Privatrecht 1800-1914 I-II. München, 1985–1989. CONRAD, H.: Deutsche Rechtsgeschichte I-II. Karlsruhe, 1954, 1966. CONSTANT, B.: A régiek és a modernek szabadsága. Budapest, 1997. CUNNINGHAM, M.: Hit a bizánci világban. Budapest, 2003. CS. KISS L. (szerk.): Carl Schmitt jogtudománya: Tanulmányok Carl Schmittről. Budapest, 2004. CSIZMADIA A.: A pécsi egyetem a középkorban. Budapest, 1965. CSORBA L.: Garibaldi és kora. Budapest, 1988. DAL MASO, L. B.: Róma a császárok városa. Firenze, 1991. DANNENBER, H.: Liberalismus und Strafrecht im 19. Jahrhundert. Berlin-Leipzig, 1925. Das Reformministerium Stein. Berlin, 1966-68. DEMANDT, A. (szerk.): A történelem nagy perei. Budapest, 1993. DIESTELKAMP, B.: Das Reichskammergericht am Ende des Alten Reiches und sein Fortwirken im 19. Jahrhundert. Köln, 2002. DIESTELKAMP, B. – STOLLEIS, M. (szerk.): Justizalltag im Dritten Reich. Frankfurt am Main, 1988. DOLMÁNYOS I.: A Szovjetunió története. Budapest, 1971. DOMANICZKY I.: Állami szertartások. Budapest, 1880. DÖBLER, H.: Die Germanen. Berlin-München-Wien, 1975. DÖLGER, F.: Byzanz und die europäische Staatenwelt. Ettal, 1953. DUBY, G. – DUBY. A.: Jeanne d‘Arc perei. Budapest, 1989. DÜLMEN, R. V.: A rettenet színháza. Ítélkezési gyakorlat és büntetőrituálék a kora újkorban. Budapest, 1990. EBERT, K.: Rechtsvergleichung. Einführung in die Grundlagen. Bern, 1978. ECKART, K.: Deutshland auf dem Weg zur inneren Einheit. Berlin, 2002. ECKERT, J.: Der praktische Nutzen der Rechtsgeschichte. Heidelberg, 2003. ECSEDY I.: A kínai állam kezdetei. Budapest, 1987. ÉGETŐ M.: Szőlőhegyi szabályok és hegyközségi törvények a 17-19. századból. Budapest, 1985. 224 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Egyetemes történeti kronológia I-II. Budapest, 1984. Egyházi Törvénykönyv. A Codex Iuris Canonici hivatalos latin szövege magyar fordítással és magyarázattal (Szerkesztette, fordította és a magyarázatot írta ERDŐ P.). Budapest, 1985. EISENHARDT, U.: Deutsche Rechtsgeschichte. München, 1984. ELSNER, H.: A vikingek. Budapest, 1999. ELTON, G. R.: The Tudor constitution. Documents and commentary. Cambridge-New York, 1988. EMBREE, A. T.: Indien: Geschichte des Subkontinents von der Induskultur bis zum Beginn der englischen Herrschaft. Frankfurt am Main, 1992. ENGELI, CH. – HAUS, W.: Quellen zum modernen Gemeindeverfassungsrecht in Deutschland. Mainz, 1975. ENGELMANN, B.: Poroszország, a lehetőségek hazája. Budapest, 1986. ENGELMANN, W.: Die Wiedergeburt der Rechtskultur in Italien durch die wissenschaftliche Lehre. Leizig, 1938. EÖRY É.: A „fegyvertelen próféta”. Girolamo Savonarola. Világosság, 1967. 7-8. sz. EPPERLEIN, S.: Nagy Károly. Budapest, 1982. ERDŐ P.: Az egyházjog forrásai. Történeti bevezetés. Budapest, 1998. FAUPEL, R.: Gesetzliches Unrecht in der Zeit des Nationalsozialismus: vor 60 Jahren: Erlass der Nürnberger Gesetze. Baden-Baden, 1997. FEHR, H.: Das Recht im Bilde. Leipzig, 1923. FEHR, H.: Deutsche Rechtsgeschichte. Berlin, 1925. FEHRENBACH, E.: Traditionale Gesellschaft und revolutionäre Recht. Die Einführung des Code Napoléon in den Rheinbudstaaten. Göttingen, 1974. FEINE, W.N.: Geschichte des Kirchenrechts. Wien-München, 1960. FLAVIUS JOSEPHUS: A zsidó háború. Budapest, 1964. FLAVIUS JOSEPHUS: A zsidók története. Budapest, 1966. FONT M. – KRAUSZ T. – NIEDERHAUSER E. – SZVÁK Gy.: Oroszország története. Budapest, 1997. FORMAN, W,: Tschingis-chan und sein Reich. Praha, 1963. FORNARA, CH. W. – LOREN, J.: Athens from Cleisthenes to Pericles. Berkley, 1991. FRANCE, A.: Az istenek szomjaznak, Budapest, 1913. FRANKE, H.: Das Chinesische Kaiserreich. Frankfurt am Main, 1993. FRASS, O.: Quellenbuch zur österreichichen Geschichte. Wien, 1956-1967. FRIEDENTHAL, R.: Luther élete és kora. Budapest, 1973. FRIESE, V.: Das Strafrecht des Sachsenspiegels. Breslau, 1898. FÜRNROHR, W.: Der immerwährende Reichstag zu Regensburg: Das Parlament des alten Reiches: zu 300Jahrfeier seiner Eröffnung 1663. Regensburg, 1987. GENGLER, H. G. P.: Deutsche Stadtrechte des Mittelalters. Nürnberg, 1866.



GERGELY J.: A pápaság története. Budapest, 1982. GERŐ A.: Ferenc József, a magyarok királya. Budapest, 1988. GIERKE, O.: Das deutsche Genossenschaftsrecht. I-IV. Berlin, 1868-1913. GONDA I. – NIEDERHAUSER E.: A Habsburgok. Egy európai jelenség. Budapest, 1977. GÖNCZI K. – HORVÁTH P. – STIPTA I. – ZLINSZKY J.: Egyetemes jogtörténet. Budapest, 1997. GÖRLITZ, W.: Die Junker. Adel und Bauer im deutschen Osten: Geschichtliche Bilanz von 7 Jahrhunderten. Glücksburg-Ostsee, 1957. GRATZ G.: A dualizmus kora. I-II. Budapest, 1903. GRAVETT, C.: A középkori lovagok. Budapest, 1997. GRIMM, J.. Deutsche Rechtsaltertümer I-II. Berlin, 1956. GROEHLER, O,: Die Kriege Friedrichs II. Berlin, 1981. GROTIUS, H.: A háború és a béke jogáról. Budapest, 1960. GRÜLL T.: Az utolsó birodalom. Budapest, 2007. HAJDÚ L.: II. József igazgatási reformjai Magyarországon. Budapest, 1982. HAJNIK I.: Egyetemes európai jogtörténet: A középkor kezdetétől a francia forradalomig. Budapest, 1896. HALE, Sir M.: The history of the common law of England. London, 1971. HALL, J. A.: The law of naval warfare. London, 1921. HALLER, J.: Das Papsttum: Idee und Wirklichkeit in fünf Bänden. Hamburg, 1995. Hammurapi törvényei (Ford.: Kmoskó M.). Kolozsvár, 1911. HAMZA G.: Jogösszehasonlítás és az antik jogrendszerek. Budapest, 1998. HANHAM, H. J. (szerk.): The nineteenth-century constitution: 1815–1914: Documents and commentary. Cambridge, 1969. HANSEN, J.: Quellen und Untersuchungen zur Geschichte des Hexenwahns und der Hexenverfolgung im Mittelalter. Bonn, 190l. HANTSCH, H.: Die Geschichte Österreichs. I-II. Graz-Wien-Köln, 1959, 1962. HARING, J. B.: Grundzüge des katholischen Kirchenrechts. Graz, 1928. HASEBROEK, J.: Staat und Handel im alten Griechenland. Tübingen, 1928. HATTENHAUER, R.: Europäische Rechtsgeschichte. Heidelberg, 1992. HEGEL, G. W. F.: Über die Reichsverfassung. München, 2002. HELLER, M.: Az Orosz Birodalom története. Budapest, 1996. HELLER, M.- NYEKRICS, A.: A Szovjetunió története. Budapest, 1996. HELMERT, H. – USCZEK H.: Preussischdeutsche Kriege von 1864 bis 1871. Berlin, 1978. HERGER CS-né – KAJTÁR I. (szerk.): Jogtörténészportrék I. Werner Ogris. Budapest-Pécs, 2007.



HERGER CS-né: A nővételtől az állami anyakönyvvezetői. A magyar házassági köteléki jog és az európai modellek. Budapest-Pécs, 2006. HERGER CS-né: Polgári állam és egyházi autonómia. Budapest, 2010. HERMANN, K. F. – THALHEIMER, TH.: Griechische Rechtsaltertümer. Berlin, 1895. HERODOTOSZ: A görög-perzsa háború története. Budapest, 1967. HERTZ, E.: Voltaire und die französische Strafrechtspflege. Stuttgart, 1887. HERZOG, R.: Staaten der Frühzeit, Ursprünge und Herrschaftsformen. München, 1989. HILL, Ch.: Az angol forradalom évszázada 1603-1714. Budapest, 1972. HINRICHS, E.: Fürsten und Mächte: zum Problem des europäischen Absolutismus. Göttingen, 2000. HIS, R.: Das Strafrecht des deutschen Mittelalters. I-II. Leipzig, 1920. 1935. (Neudruck 1964.) HOBBES, TH.: Leviathán, vagy az állam anyaga, formája és hatalma. Budapest, 1970. HOCK, C. – BIDERMANN, H. I.: Der österreichische Staatsrat (1760-1848). Wien, 1879. HOLT, P. M. – LAMBTON, A. K. S.: The Cambridge history of Islam. London, 1979. HOLTAPPELS, P.: Die Entwicklungsgeschichte des Grundsatzes „in dubio pro reo”. Hamburg, 1965. HOLUB J.: Általános jogtörténelem. Pécs, 1950. HOMOKI-NAGY M.: Az Osztrák Polgári Törvénykönyv hatása a magyar magánjogra. In: Kormányzás és kodifikáció. Tanulmányok az Újkori Európa jogfejlődéséről (szerk. Rácz Lajos). Budapest, 2006. HOMOKI-NAGY M.: Das Schicksal der zivilrechtlichen Gesetzesentwürfe der Landtage während des Reformzeitalters. in: Von den Ständeversammlungen bis zu den modernen Parlamenten. (szerk.: Máthé Gábor, Mezey Barna) Barcelona-Budapest. 2003. HORVÁTH Gy.: A peronizmus. Szeged, 1996. HORVÁTH P. (szerk): Általános jogtörténet I. Budapest, 1995. HORVÁTH P. (szerk.): Bevezetés az egyetemes állam- és jogtörténet forrásaiba. Budapest, 1989. HORVÁTH P.: A középkori falusi földközösség jogtörténeti vonatkozásai. Budapest, 1960. HORVÁTH P.: A próféta „igazi” utódai. A síita iszlám történetéből. Budapest, 1979. HORVÁTH P.: Bevezetés az összehasonlító jogtörténet alapelemeibe. Budapest, 1979. HORVÁTH P.: Tudománytörténeti és módszertani kérdések a jogtörténet köréből. Budapest, 1963. HÖLBL, G.: A history of the Ptolemaic empire. London-New York, 2001. HROZNY, B.: Ancient history of Western Asia, India and Crete. Praga, 1953. HUBATSCH, W.: Das Zeitalter des Absolutismus. H. n., 1975. HUBER, A. – DOPSCH, A.: Österreichische Reichsgeschichte. Prag-Wien-Leipzig, 1901. HUBER, E. R.: Deutsche Verfassungsgeschichte seit 1789. Bd. I-IV. Berlin-Köln-Mainz, 1960-1978. HÜPPE, S.: A lengyel alkotmány története. Budapest, 1889. IBLHER V. – GREIFFEN, N.: Die Rezeption des lombardischen Lehensrechts und sein Einfluß auf das mittelalterliche Lehenswesen. Frankfurt/M. 1999. 227 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


ILLÉS J.: Bevezetés az európai jogtörténetbe. Budapest, 1933. IMMEL, J.: Hugo Preuß und die Weimarer Reichsverfassung. Berlin, 2002. Internationales Seerecht. Berlin 1972. IORDANES: Getica: A gótok eredete és tettei. Budapest, 2004. IRMSCHER, J.: Einführung in die Byzantinistik. Berlin, 1971. ISZAEV, I. A.: Isztorija goszudarsztva i prava Rosszii. Moszkva, 2002. JAHNS, S.: Das Reichskammergerich und seine Richter: Verfassung und Sozialstruktur eines höchsten Gerichts im Alten Reich. Köln, 2003. JAMADZSI MASZANORI: Japán: Történelem és hagyományok. Budapest, 1989. JASIENICA, P.: Elmélkedés a polgárháborúról. Budapest, 1989. JELAVICH, B.: A Balkán története. Budapest, 1996. JESERICH, K. G. A. – POHL, H. – UNRUH, V. G.: Deutsche Verwaltungsgeschichte. Bd. I-III. Stuttgart, 1983, 1984. KAISER, F. B.: Die russische Justizreform von 1864. Leiden, 1972. KAJTÁR I. – BÉLI G.: Österreichisches Strafrecht in Ungarn: Die „Praxis Criminalis” von 1687. Zeitschrift für Neuere Rechtsgeschichte. Manz-Wien, 1994. KAJTÁR I. – SZÉCSÉNYI L.: A kereskedelmi jog történelmének vázlata. Jogtudományi Közlöny 1996/10. sz. KAJTÁR I. – VISEGRÁDY A.: Jogtörténeti és jogelméleti adalékok a jog hatékonyságához. Jogtudományi Közlöny 1988/9. sz. KAJTÁR I.: „C.S.S. Alabama” (Adalék a tengeri háborúk jogtörténetéhez). Jura, 1997. 1. sz. KAJTÁR I.: A 19. századi modern magyar állam- és jogendszer alapjai. Európa – haladás – Magyarország. Budapest – Pécs, 2003. KAJTÁR I.: A burzsoá városi jog kialakulása Közép- és Kelet-Európában. Dolgozatok az állam- és jogtudományok köréből XVIII. Pécs, 1987. KAJTÁR I.: A büntető igazságszolgáltatás modernizációja a XIX. században. In: Tanulmányok Földvári József tiszteletére, Studia Iuridica. 124. Pécs, 1996. KAJTÁR I.: Az európai városjog fejlődése a feudalizmus idején és hatása a XIX. századi burzsoá városi jogra. Dolgozatok az állam- és jogtudományok köréből. XVII. Pécs, 1986. KAJTÁR I.: Az osztrák jog magyarországi recepciójának kérdéséhez (Jogexport-adaptáció-jogi identitás) In: Tanulmányok Szamel Lajos tiszteletére. Studia Iuridica, 118. Pécs, 1989. KAJTÁR I.: Bevezetés a jogi kultúrtörténetbe. Budapest-Pécs, 2004. KAN, A. Sz.: A skandináv országok története. Dánia, Norvégia, Svédország, Budapest, 1976. KAUL, F. K.: Geschichte des Reichsgerichts, Band IV. 1933-1945. Berlin, 1971. KEEN, B.: A history of Latin America. Boston, 1988. KEIR, D. L.: The constitutional history of modern Britain since 1485. London, 1961. KELLER, R. V.: Freiheitsgarantien von Person und Eigentum im Mittelalter. Heidelberg, 1933. KÉPES GY.: A tökéletesebb unió: az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya. Budapest, 2003. 228 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


KÉPES GY.: Dánia alkotmánytörténete a 13. század végétől napjainkig. Budapest, 2009. KERSHAW, I.: A Hitler-mítosz: Vezérkultusz és közvélemény. Budapest, 2003. KERTÉSZ I.: Hellénisztikus történelem. Budapest, 2000. KIRÁLY J.: Magyar alkotmány- és jogtörténet, különös tekintettel a nyugat-európai jogtörténetre. Budapest, 1908. KISSEL, O. R.: Die Justitia. Reflexionen über ein Symbol und seine Darstellungen in der bildenden Kunst. München, 1997. KISSINGER, H.: Diplomácia. Budapest, 1996. KISTELEKI K. – LŐVÉTEI I. – NAGYNÉ SZEGVÁRI K. – POMOGYI L. – RÁCZ L.: Egyetemes állam- és jogtörténet. Polgári kor. Budapest, 2002. KISTELEKI K. – LŐVÉTEI I. – NAGYNÉ SZEGVÁRI K. – RÁCZ L. – SCHWEITZER G. – TÓTH Á.: Egyetemes állam- és jogtörténet. Ókor-feudális kor. Budapest, 1998. KIYOSHI INOUE: Geschichte Japans. Frankfurt, 1993. KLABOUCH, J.: Die Gemeindeselbstverwaltung in Österreich 1848-1918. Wien, 1968. KLEINHEYER, G. – SCHRÖDER J. (szerk.): Deutsche und Europäische Juristen aus neun Jahrhunderten. Eine biographische Einführung in die Geschichte der Rechtswissenschaft. Heidelberg, 1996. KLÍMA, J.: Mezopotámia: Ősi civilizáció és kultúra a Tigris és az Eufratész mentén. Budapest, 1983. KNEMEYER, F. L.: Regierungs- und Verwaltungsreformen in Deutschland zu Beginn des 19. Jahrhunderts. Köln-Berlin, 1970. KOCHER, G.: Privatrechtsentwicklung und Rechtswissenschaft in Österreich. Wien-Köln, 1989. KOCHER, G.: Zeichen und Symbole des Rechts. Eine historische Ikonographie. München, 1992. KOHLER, J. – WENGER, L.: Allgemeine Rechtsgeschichte. Leipzig-Berlin, 1914. KONTLER L.: Az állam rejtelmei: Brit konzervativizmus és a politika kora. Budapest, 1997. KOSCHACKER, P.: Europa und das römische Recht. München-Berlin, 1953. KOSCHAKER, P.: Rechtsvergleichende Studien zur Gesetzgebung Hammurapis Königs von Babylon. Leipzig, 1917. KOTULLA, M.: Das konstitutionelle Verfassungswerk Preußens: (1848-1918), eine Quellensammlung mit historischen Einführung. Berlin, 2003. KÖBLER, G.: Bilder aus der deutschen Rechtsgeschichte von den Anfängen bis zur Gegenwart. München, 1988. KRAUSKE, O.: Die Entwicklung der ständigen Diplomatie vom 15. Jahrhundert bis zu den Beschlüssen von 1815 und 1818. Leipzig, 1885. KRIES, A.V.: Der Beweis im Strafprozes des Mittelalters. Weimar, 1878. KROESCHELL, K.: Deutsche Rechtsgeschichte. 1-3. Hamburg, 1989. KULCSÁR K.: A modernizáció és a jog. Budapest, 1989. KULCSÁR ZS.: Konstantin császár adománylevele. Világosság, 1961/9. sz. KUNISCH, J.: Friedrich der Grosse: der König und seine Zeit. München, 2004.



KÜHNE, J-D.: Die Reichsverfassung der Paulskirche. Frankfurt/M. 1985. LARDNER, D.: Az Észak-amerikai Egyesült Országok történetei. Buda, 1836. LAUFS, A.: Rechtsentwicklungen in Deutschland. Berlin-New York, 1991. LAWL, T. B.: Standard history of America. Boston, 1940. LEA, H. C.: Geschichte der Spanischen Inquisition I–III. Leipzig, 1912. LECHNER, K.: Die Babenberger. Markgrafen und Herzoge von Österreich 976-1246. Wien-Köln-Graz, 1985. LEGRAS – HERM, H.: Grundriss der schweizerischen Rechtsgeschichte. Zürich, 1935. LEWANDOWSKI, H.-H.: Die Todesstrafe in der Aufklärung. Bonn, 1960. LIGETI L.: A mongolok titkos története. Budapest, 1964. LILIE, R-J.: Byzanz: Kaiser und Reich. Weimar-Wien, 1994. LINGENTHAL, von Z.: Geschichte des griechisch-römischen Rechts. München, 1955. LIPSIUS, J. H.: Das attische Recht und Rechtsverfahren mit Benutzung des Attischen Prozesses. I-III. Leipzig, 1905-1915. LOBBAN, M.: The common law and English jurisprudence, 1760-1850. Oxford, 1991. LOCKE, J.: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról. Budapest, 1968. LŐRINCZ L.: Dzsingisz kán. Budapest, 1972. LUSCHIN V. EBENGREUTH, A.: Österreichische Reichgeschichte. Bamberg, 1896. MACHIAVELLI, N.: A fejedelem. Budapest, 1991. MACINTYRE, M.: The Shogun inheritance: Japan and the legacy of the samurai. London, 1981. MADARAS É. – PAPP I.: „Mítosz és valóság”: Tanulmányok a francia forradalomról. Debrecen, 1991. MAITLAND, F. W.: The Constitutional History of England. Cambridge, 1908. MALETTKE, K.: Ludwig XIV. von Frankreich: Leben, Politik und Leistung. Göttingen-Zürich, 1994. MANCHESTER, A. H.: A modern legal history of England and Wales 1750–1950. London, 1980. MANCHESTER, A. H.: Sources of English legal history: Law, history and society in England and Wales 17501950. London, 1984. MANFRED, A.: A nagy francia forradalom. Budapest, 1958. MANN, K. – ROBERTS, R.: Law in colonial Africa. London, 1991. MASPERO, G.: Az ókori Egyiptom története. Budapest, hasonmás kiadás é. n. Szerk: Marczali Henrik MASPERO, H.: Az ókori Kína. Budapest, hasonmás kiadás é. n. Szerk: Marczali Henrik MEYER, E.: Römischer Stadt- und Staatsgedanke. Zürich, 1948. MEZEY B. – SZENTE Z.: Európai alkotmány- és parlamentarizmus-történet. Budapest, 2003 MIKUSCH, D. v.: Kamál Atatürk. (Gasi Mustafa Kemal). Fél évszázad Törökország történelméből. Budapest, 1937. MILL, J. S. : On liberty. Indianapolis, 1978. 230 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


MILLER, J.: Seeds of liberty: 1688 and the shaping of modern Britain. London, 1988. MITTEIS, H. – LIEBERICH, H.: Deutsche Rechtsgeschichte. München-Berlin, 1966. MOLLAT DU JOURDIN, M.: Európa és a tenger. Budapest, 1993. MOMMSEN, TH.: A rómaiak története. 1-6. kötet. Budapest, 1874-1877. MOMMSEN, TH.: Römisches Staatsrecht. 1887-1963. MOMMSEN, TH.: Römisches Strafrecht. Leipzig, 1899 (1990). MONTESQUIEAU, CH. L.: A törvények szelleméről. 1-2. kötet. Budapest, 1962. MORDEK, H.: Studien zur fränkischen Herrschergesetgebung: Kapitulariensammlungen. Frankfur/M. 2000.

Aufsätze

über

Kapitularien

und

MORISON, S. E.: Sources and documents illustrating the American Revolution 1764-1788 and the formation of the Federal Constitution. London-Oxford-New York, 1974. NAGY J. T.: A jogi néphagyományok és néprajzkutatás eredményei, alternatívái, a jogi néprajz alapkérdései az ezredfordulón. In: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón. Szentendre, 2000. NAGY L-né – HORVÁTH P. (szerk.): Bevezetés az egyetemes állam- és jogtörténet forrásaiba. (Burzsoá források) I-II. füzet. Budapest, 1972-1973. NEUGEBAUER, W.: Geschichte Preußens. Darmstadt, 2004. NIEDERHAUSER E. – SZVÁK GY.: A Romanovok. Budapest, 2002. NIEDERHAUSER E.: A jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában. Budapest, 1962. NIEDERHAUSER E.: Forrongó félsziget. A Balkán a XIX–XX. században. Budapest, 1973. O’GORMANN, F.: British conservatism. Conservative thought from Burke to Thatcher. London-New York, 1986. OBELENSZKY D.: A Bizánci Nemzetközösség, Kelet-Európa 500-1453. Budapest, 2001. OESTEREICH, G.: Geschichte der Menschenrechte und Grundfreiheiten im Umriss. 1978. OGRIS W.: Vom Galgenberg zum Ringtheaterbrand. Auf den Spuren von Recht und Kriminalität in Wien. Wien-Köln-Weimar, 1997. OGRIS, W.: Elemente europäischer Rechtskultur. Wien-Köln-Weimar, 2003. OGRIS, W.: 175 Jahre ABGB. Wien, 1987. OGRIS, W.: Die ostarrîchi-Urkunde von 1. November 996. Wien, 1996. OGRIS, W.: Die Rechtsentwicklung in Österreich 1848-1918. Wien, 1975. OGRIS, W.: Recht und Macht bei Maria Theresia. Wien, 1980. OPPENHEIM, L. A.: Az ókori Mezopotámia. Budapest, 1982. ORMOS M.: Hitler élete és kora. Budapest, 2003. ORMOS M.: Mussolini: politikai életrajz. Budapest, 1987. ORMOS M.: Nácizmus-fasizmus. Budapest, 1987. OSTENDORT, H.: Dokumentation des NS-Strafrechts. Baden-Baden, 2000.



OSTROGORSKY, G.: A bizánci állam története. Budapest, 2003. PALACKY, F.: A huszitizmus története. Budapest, 1984. PAUL, G.: Die Gestapo: Mythos und Realität. Darmstadt, 2003. PERÉNYI J.: Lengyelország története. Budapest, 1962. PETER, H.: Actio und writ: Eine vergleichende Darstellung römischer und englischer Rechtsbehelfe. Tübingen, 1957. PETERKA, O.: Rechtsgeschichte der böhmischeher Länder I-II. Reichenberg, 1923–28. PLANITZ, H. – ECKHARD, K. A.: Deutsche Rechtsgeschichte. Graz-Köln, 1971. PLANITZ, H.: Die deutsche Stadt in Mittelalter. Graz-Köln, 1965. PLEISTER, W. – SCHILD, W. (szerk.): Recht und Gerechtigkeit im Spiegel der europäischen Kunst. Köln, 1988. PLÖCHL, W. N.: Geschichte des Kirchenrechts. Wien-München, 1960. PLUTARKHOSZ: Párhuzamos életrajzok. Budapest, 1894-1900. POLÁNYI K.: Kereskedelem, piacok és pénz az ókori Görögországban. Budapest, 1984. POLONYI P.: Kína története. Budapest, 1994. PREUSS, H.: Studien zur Ideen- und Verfassungsgeschichte der Weimarer Republik. (1955). Berlin, 2000 PRICE, R.: Franciaország története. Budapest, 1994. RÁCZ L.: Uralkodói eskük. Magyar királyság és Erdélyi fejedelemség. Jogtörténeti szemle 1995/5. RADBRUCH, G. (szerk.): Die Peinliche Gerichtsordnung Kaiser Karls V. (Carolina). Stuttgart, 1978. RADBRUCH, G.: Gesetzliches Unrecht und übergesetzliches Recht. (1946). Baden-Baden, 2002 RATCHNEVSKY, P.: Cinggis-khan. Wiesbaden, 1983. RAUCHHAUPT, FR. W.: Geschichte der spanischen Gesetzesquellen. Heidelberg, 1923. RAUSCHER, W.: Hindenburg: Feldmarschall und Reichspräsident. Wien, 1997. REDEN-DOHNA, A.: Deutschland und Italien im Zeitalter Napoleons. Wiesbaden, 1979. REDLICH, J.: Das österreichische Staats- uns Reichsproblem. I-II. Leipzig, 1926. REGELE, O.: Der österreichische Hofkriegsrat 1556-1848. Wien, 1949. REGGE, J.: Kabinettsjustiz in Brandenburg-Preußen. Berlin, 1977. REHME, P.: Geschichte des Handelsrecht. In.: Ehrenbergs Handbuch des gesamten Handelsrecht. Bd. I. Leipzig, 1913. REINALTE, H.- KLUETING, H.: Der aufgeklärte Absolutismus im europäischen Vergleich. Wien, 2002. REINHARD, W.: Geschichte der Staatsgewalt. Eine vergleichende Verfassungsgeschichte Europas von den Anfängen bis zur Gegenwart. München, 2002. REISCHAUER, E. O.: Japan: Past and present. New York, 1965. REPGOW E. V.: Der Sachsenspiegel. Schott, C. (szerk.) Zürich, 1984.



RÉVÉSZ I.: A reformáció. Debrecen, 1990. RÉVÉSZ T. M. (szerk): A feudális jogtípus fejlődéstörténete (összehasonlító jogtörténete). Összehasonlító Jogtörténeti Tanulmányok. Budapest, 1976. RICHTER, I.: Hochverratsprozesse als Herrschaftspraxis im Nationalsozializmus. Münster, 2001. RIEDL, E.: Die Bilderhandschriften des Sachsenspiegels und das geltende deutsche Recht. Oldenburg, 1995. RIPA, C.: Iconologia. Budapest, 1997. RITOÓK – SARKADY – SZILÁGYI: A görög kultúra aranykora. Budapest, 1972. ROBERTSON, G.: Freedom, the individual and the law. Harmondsworth, 1993. ROUSSEAU, J. J.: Társadalmi szerződés. Budapest, 1947. RUSZOLY J.: Alkotmány, választójog és választási rendszer a Német Szövetség tagállamaiban 1815-1848. Miskolc, 1991. RUSZOLY J.: Európa alkotmánytörténete. Budapest, 2005. RUSZOLY J.: Európa jogtörténete. Az „újabb magánjogtörténet” Közép- és Nyugat-Európában. Budapest, 1996. RÜPING, H.: Grundriss der Strafrechtsgeschichte. München, 1981. RÜTHERS, B.: Entartetes Recht. Rechtslehrer und Kronjuristen im Dritten Reich. München, 1989. SALÁT G.: Az ókori kínai Qin állam büntetőjogának rendszere. Ms. Budapest, 2006. SASHEGYI O.: Az abszolutizmuskori levéltár. Budapest, 1965. SASHEGYI O.: Ungarn politische Verwaltung in der Ära Bach 1849-1860. Graz, 1979. SCHLOSSER, H.: Grundzüge der Neuren Privatrechtsgeschichte. Heidelberg, 1982. SCHLÜTER, H.: Die Urteilspraxis des nationalsozialistischen Volksgerichtshofs. Berlin, 1995 SCHMIDT, E.: Einführung in die Geschichte der deutschen Strafrechtspflege. Göttingen, 1951. SCHMIDT, J. : Die Rechte der Kurfürsten nach der goldenen Bulle Karls IV. von 1356. Erfurt, 1998. SCHMIDT, R.: Die Herkunft des Inquisitionsprozesses. Leipzig, 1912 SCHMIDT-WIEGAND, R.: Deutsche Rechtsregeln und Rechtstsprichwörter. München, 1996. SCHORN, H.: Die Gesetzgebung des Nationalsozialismus als Mittel der Machtpolitik. Frankfur/M. 1963. SCHÖKEL, H.: Ur, Assur und Babylon: Drei Jahrtausende im Zweistromland. Berlin, Darmstadt, Wien, 1965 SCHRAMM, P. E.: Herrschaftszeichen und Staatssymbolik I-III. Bd. Stuttgart, 1955-1956. SCHREIBER, H.-L.: Gesetz und Richter. Zur geschichtlichen Entwicklung des Satzes nullum crimen, nulla poena sine lege. Frankfurt/M. 1976. SCHUBERT, V.: Die deutsche Gerichtsverfassung (1869-1877) – Entstehung und Quellen. Frankfurt am Main, 1981. SCHULZE, H. K.: Grundstrukturen der Verfassung im Mittelalter. I-II. Stuttgar-Berlin-Köln, 1995. SCHULZE, H.: Preußisches Staatsrecht. Leipzig, 1888.



SCHULZE, R. (szerk.): Europäische Rechts- und Verfassungsgeschichte: Ergebnisse und Perspektiven der Forschung, Berlin, 1991. SCHULZE, R.: Europäische Rechts- und Verfassungsgeschichte. Berlin, 1991. SCHWANEBACH, P.: Die russische Städteordnung von XVI. Juni. St. Petesburg, 1870. SCHWORER, L. G. (szerk.): The Revolution of 1688–1689: changing perspectives. Cambridge, 1992. SELIGMANN, R.: Hitler: München, 2004. SEVILLAI IZIDOR: A gótok, vandálok és szvévek története. Szeged, 1998. SIMON R.: Az iszlám keletkezése. Budapest, 1967. SIMPSON, C.: A Lusitania elsüllyesztése. Budapest, 1979. SINOGOWITZ, B.V.: Studien zum Strafrecht der Ekloge. Athén, 1956. SIPOS I.: Katolikus egyházi jog. Pécs, 1943. SOBOUL, A.: A francia forradalom története (1789-1799). Budapest, 1963. SOBOUL, A.: XVI. Lajos pere. Budapest, 1970. SONNENFELS, J. V.: Grundsätze der Polizey. Ogris,W. (szerk.), München, 2003. SONNENFELS, J. V.: Ueber den Geschäftsstil. Wien, 1785. SOUTHERN, R. W.: A nyugati társadalom és az egyház a középkorban. Budapest, 1987. SPANGENBERG, H.: Vom Lehnstaat zum Ständestaat: ein Beitrag zur Entstehung der landständische Verfassung. München-Berlin, 1912. SRBIK H. V.: Mettenich. Der Staatsmann und der Mensch. 1-2. München, 1925, 3. München, 1954. STAUFFACHER, W.: Schweizerisches Zivilgesetzbuch und Obligationenrecht. Zürich, 1922. STEIN, A.: Advokaten und Prokuratoren am Reichskammergericht im Wetzlar (1693-1806) als Rechtslehrer und Schriftsteller. Berlin, 2002. STOBBE, J. E. O.: Geschichte der Deutschen Rechtsquellen. I-II. Leipzig, 1860, 1864.( Aalen, 1965) STOLLEIS, M.: Geschichte des öffentlichen Rechts in Deutschland. Bd. 1-3. München, 1988, 1992, 1999. STOLLEIS, M.: Juristen: ein biographisches Lexikon, von der Antike bis zum 20. Jahrhundert. München, 2001. STOLLEIS, M.: Staatsdenker in der frühen Neuzeit. München, 1995. STÖKL, G.: Der Russische Staat in Mitteltaler und früher Neuzeit. Wiesbaden, 1981. STROMEYER, G.: Frankreich im Übergang vom Ständestaat zum Absolutismus. Göttingen, 1941. SUETONIUS, G. T.: A caesarok élete. Budapest, 1975. SWIDERKOWNA, A.: A hellenizmus kultúrája. Budapest, 1981. SZABÓ Á.: Periklész kora. Budapest, 1977. SZABÓ I.: Az államfő jogállása a Weimari Köztársaságban. Budapest, 2000. SZABÓ I.: Német alkotmányfejlődés 1806-1945. Budapest, 2002. SZÁDECZKY-KARDOS S.: Az ókor története III. köt. Görög történelem. Budapest, 1982. 234 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


SZAMUELY T.: The Russian Tradition. London, 1979. SZÁNTÓ GY. T.: Anglia története. Budapest, 1992. SZÁNTÓ I. – VÁRI S.: Nemzetközi katonai almanach. Budapest, 1975. SZÁNTÓ K.: A katolikus egyház története. I-III. Budapest, 1983-1987. SZARKA L. (szerk.): Csehország a Habsburg Monarchiában 1618–1918. Esszék a cseh történelemről. Budapest, 1989. SZOKOLAY K.: Lengyelország története. Budapest, 1997. SZUHAY-HAVAS E.: Kék-szürke tragédia. Az amerikai polgárháború története. Budapest, 1966. SZVÁK Gy.: Furkósbottal Európába? Budapest, 1989. SZVÁK Gy.: Iván, a félelmetes. Budapest, 1988. TACITUS, P. C.: Összes művei. Budapest, 1970. TÁRKÁNY-SZŰCS E.: Magyar jogi népszokások. Budapest, 1981. TAUSEND, K.: Amphiktyonie und Symmachie: Formen zwischenstaatlicher Beziehungen im archaischen Griechenland. Stuttgart, 1992. THEEWEN, E. M.: Napoleons Anteil am Code civil. Berlin, 1991. THOMASIUS, C.: Über die Folter: Untersuchungen zur Geschichte der Folter. (szerk.: Liebewirth, R.). Weimar, 1960. TILL, R.: Geschichte der Wiener Stadtverwaltung in letzten zweihundert Jahren. Wien, 1957. TIMÁR L.: A rettegések évszázadai: Adalékok az inkvizició és a pogromok történetéhez. Budapest, 1992. TIMON Á.: Magyar alkotmány- és jogtörténet, különös tekintettel a nyugati államok jogfejlődésére. Budapest, 1910. TOCQUEVILLE, A.: A régi rend és a forradalom. Budapest, 1994. TOKODY GY. – NIEDERHAISER E.: Németország története. Budapest, 1972. TOLNAI GY.: Latin-Amerika története: 1810-1918. Budapest, 1988. TŐKEI F.: Az „ázsiai termelési mód” kérdéséhez. Budapest, 1965. TÖRÖK J.: Egyetemes egyháztörténelem. Budapest, 1999. TRAPP, E.: Die kriegsrechtliche Bedeutung der Nürnberger Urteile. Düsseldorf, 1957. TRENCSÉNYI-WALDAPFEL I.: Görög-római mythológia. Budapest, 1936. TURBA, G.: Die Pragmatische Sanktion. Authentische Texte samt Übersetzungen. Wien, 1913. VAJNA K.: Hazai régi büntetések. I-II. Budapest, 1907. WAHL, B.: Die Richterbriefe: ein Beitrag zur Geschichte der nazionalsozialistischen Justizpolitik. 1981. WALKER, R. – WARD, R.: English legal system. London–Dublin–Edinbourgh, 1994. WALTER, D.: Preußische Heeresreformen 1807-1870: militärische Innovation und der Mythos der „Roonschen Reform”. Paderborn, 2003. WANDRUSZKA, A.: Das Haus Habsburg. Wien, 1984. 235 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


WANDRUSZKA, A. – URBANITSCH, P. (szerk.): Die Habsburgermonachie 1848-1918. Bd. II. (Verwaltung und Rechtsleben.) Wien, 1975. Bd. V. (Bewaffnete Macht. ) Wien, 1987.). WARNKOENIG, L. A.: Französische Staats- und Rechtsgeschichte. I-III. Basel, 1875. WEGGEL, O.: Chinesische Rechtsgeschichte. Leiden-Köln, 1980. WENGER, J.: Allgemeine Rechtsgeschichte. Orientalisches Recht und Recht der Griechen und Römer. Leipzig, 1914. WENZEL G.: Egyetemes európai jogtörténet. Budapest, 1873. III. kiadás WERKMÜLLER, D.: Über Aufkommen und Verbreitung der Weistümer: nach der Sammlung von Jacob Grimm. Berlin, 1972. WERUNSKY, E.: Österreichische Reichs- und Rechtsgeschichte. Wien, 1894. WESEL, U.: Frühformen des Rechts in Vorstaatlichen Gesellschaften. Frankfurt, 1985. WHITNEY, J. (szerk.): Das Japanische Kaiserreich. Frankfurt am Main, 1994. WIEACKER, F.: Privatrechtsgeschichte der Neuzeit. Göttingen, 1967. WILDT, M.: Generation des Unbedingten: das Führungskorps des Reichssicherheitshauptamtes. Hamburg, 2002. WILLOWEIT, D.: Deutsche Verfassungsgeschichte. München, 1990. WITTMAN, T.: Latin-Amerika története. Budapest, 1971. WITTMAN, T.: Németalföld aranykora. Budapest, 1965. XENOPHÓN: A lakedaimóniak állama ZLINSZKY J.: Állam és jog az ősi Rómában. Budapest, 1996. ZLINSZKY J.: Ius publicum (Római közjog). Budapest, 1994. ZLINSZKY J.: Római büntetőjog. Budapest, 1991. ZÖLLNER, E.: Ausztria története. Budapest, 2000.


Egyetemes állam- és jogtörténet Kajtár István Herger Csabáné

Recommend Documents