Egy végvári közösség értékei Amerikában Ostya, kenyér és bor együtt az Úr asztalán
Miami város magyar református lelkésze, Lukácsi László úgy véli, hogy nem csak Amerikában, de az egész világon is ő az egyetlen, aki keresztet vet az istentisztelet végén. A szokatlan gesztusra a lelkész azért vállalkozik minden hétvégén, mert a gyülekezetet fele-fele arányban reformátusok és római katolikusok alkotják, s így László minden felekezet számára otthonossá teszi a református istentiszteletet. 1994-től szolgál Floridában, ahol – szintén lelkész feleségével, Évával – egy széttagolt, pereskedő magyar közösséget talált, de eltökélt hittel, önfeláldozó munkával, viszonylag rövid idő alatt sikerült kibékíteni a honfitársainkat, akik – mint említi – azóta is békében és szeretetben élnek. Minden évben sok ezer dollár adományt tesz ki a Kárpát-medencei magyar missziójuk.
Floridai látogatásunk során természetesen felkerestük Miamiban a magyar lelkészpárt, akik vallottak életükről, pályájukról és küldetésükről. Lukácsi László 1938-ban született a Tolna megyei Decsen, a Sárköz fővárosában. – A származásomról annyit mondhatok, hogy egy 1948 után teljesen tönkretett kulákcsalád első gyermeke vagyok, ennek ellenére a két öcsémmel együtt mind a hárman egyetemet végeztünk. A debreceni református gimnáziumban tanultam tovább, mert a jeles bizonyítványom ellenére az ország egyetlen állami középiskolájába sem vettek fel. Az érettségi mellé kántori végzettséget is kaptam. A teológia elvégzése után előbb segédlelkész voltam Kunmadarason és Törökszentmiklóson, majd lelkipásztorkodtam Tiszacsécsén (Móricz Zsigmond szülőfalujában), utána pedig Gyügyén, Nyírbátorban és Dévaványán. Első házasságából három gyermeke, László, Ágnes és Erzsébet született. 1988-ban került ki Amerikába, ahová a Princetoni Teológián tanuló lelkésznőt, Kádár Évát – második feleségét – követte. Éva Hódmezővásárhelyen született 1955-ben, és büszke arra, hogy a családban mind az öt testvér követte az apai példát: lelkipásztorok lettek. – Édesapám „huszonnégy órás” keresztyén ember volt, aki a szerint élt, amit a szószéken hirdetett – említi. – Édesanyánkat sajnos hamar elveszítettük – én nyolc-, a legkisebb öcsém féléves volt. Kaptunk egy új anyukát, akit édesanyánk jelölt ki a halálos ágyán. Neki
jó barátnője volt, és nekünk is jó anyukánk lett, s miután mi, testvérek, mind az öten lelkészek lettünk, ő is elvégezte levelezőn a kántorképzőt, majd a teológiát. Éva az irodalom szeretetét is apjától örökölte, akinek a vásárhelyi gimnáziumban Németh László volt a tanára. Nem csoda, hogy a gyerekek is a nagy író regényein, drámáin nőttek fel, és kitüntetésnek vették, amikor találkoztak Németh Lászlóval, aki a paraszti származású gyerekeket felkarolva hozta létre az első népi kollégiumot. Éva Debrecenben végezte el a teológiát, de nem szívesen emlékszik a „protestáns Rómában” eltöltött évekre. – A debreceni öt évemet babiloni fogságként éltem meg – említi –, mert az ottaninál szabadabb szellemben képzeltem el a kereszténységet és az életet. Nemcsak a nagytemplomban, hanem a kisebb testvéri közösségekben is, gitáros fiatalok között kaptam indíttatást, akikre először kritikusan néztem, mert másféle „kegyességet” képviseltek. Azonban a biblia mérlegén megmérve: tisztának ismertem meg azt a tanítást és az életformát, amely karizmatikus mozgalom néven került be az egyháztörténetbe. Éva Berettyóújfaluban, majd Körösladányban szolgált tíz évig, mint felszentelt lelkipásztor. A nyitott lelki beállítottságú lelkésznőt – tízévi hiábavaló kísérlet után – végül 1988-ban, egy évre küldték ki a Princetoni Teológiára, ahol mesteri fokozatú diplomát szerzett. – Amikor ellátogattam Nagytiszteletű Rőczei Barna New Brunswick-i templomába, s énekelni kezdték a régi zsoltárokat, elsírtam magam, mert rájöttem, hogy nem tudok élni a gyökereim nélkül. Az év letelte után, a jó héber- és az ószövetségi tudásomra való tekintettel, a professzorom felajánlotta, hogy maradjak Princetonban doktorálni, de a zsinat elnöke a kérelmemre azt felelte, hogy mindenki egy évre kap ösztöndíjat, velem sem tehetnek kivételt. A lelkésznő azonban nem tért haza Amerikából. Lukácsi Lászlóval összeházasodtak, és úgy gondolták, hogy új életük kezdete lesz az amerikai magyar szolgálat. Az indulásra László így emlékszik: – New Jerseyben találkoztunk Harsányi András püspök úrral, aki elmondta, nagy szükségük volna két olyan aktív, mozgékony lelkészre, akik járják az amerikai magyar gyülekezeteket, s ha kell, New Brunswickban szolgálnak, de ha arra van szükség, elmennek Ohióba vagy éppen a connecticuti Bridgeportra. Hallgattunk a püspök úrra, és Amerikában maradtunk… A Lukácsi házaspár a Connecticut állambeli Bridgeporton kezdte amerikai szolgálatát, ahol fél évet töltöttek. Ezután Clevelandba mentek, ahol fél évig a nyugati oldali református gyülekezetben, majd négy esztendeig egy kis evangélikus közösségben szolgáltak. – Nagyon keserves volt az első öt év lelkészi szolgálat – említi Éva –, hiszen mindenhol egyesülni akartak az amerikai egyházzal, azt az előnyt hirdetve, hogy ahol többen vannak, ott a pénz is több, jobban telik mindenre. Megdöbbentett az a folyamat, ahogyan a magyarok között (is) teret hódított az angol nyelv, és perifériára szorult a magyar öröm és a magyar bánat. A többség mindig azzal hozakodott elő, hogy mit akarunk már itt magyarkodni, és a különböző időszakokban érkezettek között folytonos volt a háborúság. Egészen más volt a ‘45 után kivándoroltak és az ‘56-osok lelkisége, öröme, bánata, nosztalgiája, nem beszélve a később érkezőkről. Ha egy-egy mai művész vagy politikus látogatott a városba, és pártfogolni próbáltuk, könnyen ránk fogták, hogy kommunisták
vagyunk. Sajnos a magyarjaink túl sokfelé húztak, és a megbékélés szikrája sem látszott rajtuk.
László viszont azt emeli ki, hogy nagyon megszerette a kis evangélikus gyülekezetet, és fájt a szíve értük, amikor 1994-ben elmentek Miamiba. Ott sem fogadták paradicsomi állapotok a Lukácsi házaspárt, akik éppen perben-haragban találták az ottani magyarokat.
– Először én jöttem ide három hétre – említi Éva –, felmérni a körülményeket, s megbékéltető szolgálatot kezdtem a hívek között. A közösség történelmileg és földrajzilag is nagyon heterogén, a délvidékiek nem értették az anyaországiakat, a felvidékiek az erdélyieket – és így tovább –, s nem volt közös nevező, amely legyőzze ezt a sokféleséget. Az első perctől a megbékélésre törekedtünk, s a férjem erős kézzel, karizmatikus vezetőként, én pedig, mint a gyülekezet „anyja”, lelki szolgálattal voltam jelen. Még volt egy középkorú, agilis társaság, akikkel együtt vittük a zászlót. Sajnálatos, hogy 10 év alatt 45 embert eltemettünk, és 70-en elköltöztek. A lelkek kibékítése mellett Lukácsiék az elemekkel is hadakoztak. Mint László említi, az Andrew-hurrikán után szorult a templom és a Kossuth Ház javításra, de akkor még a biztosító kártérítést fizetett. Erre nem volt lehetőség tavaly, amikor bekövetkezett az újabb csapás. Talán sorsszerű, hogy a Budapesttől távoli Miamiban is október 23-án este kezdődött a vihar. De ez nem a Rákosi-rendszert sodorta el, hanem - kis híján - a magyar kolónia épületeit rombolta le. A Vilma-hurrikán 40-50 ezer dollárnyi kárt okozott a magyar közösségnek, akik érdekes összetételű gyülekezetet alkotnak Miamiban. – A lelki életükről annyit, hogy a gyülekezetünk fele-fele arányban protestáns és római katolikus – említi László. – Ez a békés együttélés tizenegy év óta szakadatlanul magas hőfokon van; szeretjük egymást. A szertartások alatt néhány elemet átplántáltam a római katolikus istentiszteletből, ami egyik fél számára sem bántó. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen olyan református lelkész, talán a világon is, aki keresztet vet az istentisztelet végén. Miamiban is probléma, hogy a tagság öregszik. Lukácsiék érkezésekor 55-60 év között volt az átlagéletkor, amely ma már 70 év körüli. A lelkipásztor mégis derűlátó. Úgy véli, a következő időszakban gyarapodás várható, hiszen a 8-10 éve kiérkezett magyarok most jutottak el oda, hogy az éjjel-nappali gürcölés után rendezettebb körülmények között éljenek, s a lelki életükre is több gondot fordítsanak. A miami magyar egyház – a tulajdonában lévő, hárommillió dollár értékű apartmentek révén – szilárd anyagi háttérrel rendelkezik. Ennek ellenére nem mondanak le az adományokról sem, hiszen a befolyó összegből a rászorulókat – így legutóbb az ázsiai szökőár túlélőit, az erdélyi, a székelyföldi és a louisianai árvizek károsultjait, valamint az erdélyi árvaházakat alapító Böjte Csaba atyát - segítik. Amióta Miamiba költöztek, a nagy távolság miatt megritkultak a találkozásaik a lelkésztársakkal, de a szeptemberi közgyűlések mindig megerősítik, hogy a baráti kapcsolatok töretlenek. Külön említik az idősebb és ifjabb Bertalan Imre nevét, s a püspökök mellett a nemrég hazatért Szűcs Zoltánt, a connecticuti Poznan Bélát, a frissen New Jerseybe érkezett Kocsis Attilát, a kaliforniai Nagy Bálintot, s Tóth Pétert, Lorain új lelkészét. – Magyarországon a családommal tartom a kapcsolatot – említi László. – A három gyermekem nyolc unokával örvendeztetett meg. Minden nyáron hazalátogatunk, de hosszabb-rövidebb időre ők is voltak Amerikában, sőt az unokák közül is akadtak, akik itt tanultak. A lelkészi teendők mellett Éva fontos küldetésének tekinti a Wass Albert-kultusz szolgálatát. Wass Albert nevével még Clevelandban találkoztak, ahova régebben az író minden évben ellátogatott, később üzenetet küldött a magyar emigráció
csúcstalálkozójára, az Árpád Akadémia összejöveteleire. – Életünkben először 1992-ben jutottunk el egy kis nyaralásra Floridába – említi Éva. – Tanakodtunk, milyen könyveket vigyünk az útra, és az általunk akkor még kevésbé ismert Wass Albert-műveket pakoltuk be. Aztán egymás kezéből kapkodtuk ki a könyveket; Az ember az országúton, A tizenhárom almafa és A funtineli boszorkány – igazi remekművek! Hát hogyhogy nem ismertük ezeket? – kérdezgettük egymástól, hiszen Wass Albert művei az emberi lélek rejtelmeit tárják elénk, s romantikusan beleszerettünk az általa ábrázolt székelyvilágba. Hazatérve minden fellelhető Wass Albert-könyvet beszereztünk, és elolvastunk. Így kezdődött a rajongás, amely mind a mai napig töretlen. – A millecentenárium alkalmából 1996-ban szerettük volna Wass Albertet meghívni Miamiba – említi Éva –, de csak egy levelet kaptunk, amelyben közölte, a súlyos balesete óta nincs olyan állapotban, hogy előadásokat tartson, és minden jót kívánt. Ezt a levelet ma is őrzöm. Később a barátai révén követtük a sorsát. Halála megdöbbentett. Szép temetése volt, sokan lerótták a kegyeletüket, mégis fájt, hogy amerikai pap búcsúztatta, bár nyugdíjas magyar református püspök, barátai és fiai magyarul is búcsúztak tőle. A szertartás végén elénekeltük a székely és a magyar Himnuszt. Lukácsi Éva manapság a Wass-fiúk bizalmasaként intézi az írói életművel kapcsolatos ügyeket. – A Kaliforniában élő költő, Szász Lóránt üzleti partnere, a Kráter Műhely adta ki az író műveinek nagy részét Magyarországon – említi Éva –, de sajnos jogilag szembekerültek a jogtulajdonos Czegei Wass Alapítványt alkotó Wass családdal. A Kráter újabban arra hivatkozva perel, hogy az író aláírása hamis azon a szerződésen, melyen életműve szerzői jogát a fiaira ruházta 1997 augusztusában. Nemcsak monopolizálni szeretnék Wass Albert műveinek a kiadását, de kiadói vetélytársukat, az erdélyi Mentort (a Czegei Wass Alapítvány kiadóját) is lehetetlenné akarják tenni. Az író fiai – Czegei Wass Vid, Huba, Miklós, Géza és Endre – viszont a szerződés aláírásakor jelen lévő hivatalos személyek tanúvallomásával igazolják, hogy nem hamisítvány az okirat, amelyet Wass Albert a kézjegyével ellátott. Mint Éva elmondta, a Wass-fiúk azt is nehezményezték, hogy a Kráter különböző forrásokból összegyűjtötte és kiadta Wass Albert idős korban, depressziós állapotában írt bizalmas magánleveleit, amelyekben úgy tünteti fel a fiúkat, mint akik nem beszélnek magyarul és nem törődnek az apjukkal. Wass Huba tábornok nyilatkozata szerint azonban apja harmadik felesége taszította el az írótól fiait és barátait. Azt pedig Éva tanúsítja, hogy a fiúk, ha nem is irodalmi szinten, de beszélik a nyelvünket, és változatlan szeretettel, mind nagyobb lelkesedéssel intézik a Wass-életművel kapcsolatos ügyeket. A Wass Albert-kultusz eddigi legnagyobb szabású eseménye történt 2004. február 19-én, amikor hét országban, tizenkilenc Kárpát-medencei és észak-amerikai helyszínen tartottak 24 órás felolvasást az író műveiből. A floridai Sarasotában tartott felolvasás megszervezéséből – ifj. Szalay Róberttel karöltve – Lukácsi Éva is tevékeny részt vállalt.
B. R.
