Pavláth Attila: Dihidrogén-monoxid – barát vagy ellenség? Tudjuk-e, hogyan befolyásolja a vízgőz a Földön lakók életét? A víznek a légköri hőmérsékletre gyakorolt hatását már a XIX. században is felvetették. Egy angol fizikus, John Tyndall 1857-ben azt írta, hogy a „vízgőz az elsődleges gáz, amely a légkört felmelegíti”. A szén-dioxidot azonban nem említette. Svante Arrhenius, a jól ismert fizikokémikus részletesen kifejtette, hogy a növekvő szén-dioxid-szint jelentősen nem melegíti fel a légkört. Manapság a víz hatása számos vita tárgya, és a különböző számítógépes modellek eltérő eredményeket adnak: ● Elpárolgása közben a víz a Föld felületének közelében lévő meleget képes abszorbeálni. Amint a felsőbb régiókba emelkedik, a víz kondenzálódik, a kibocsátott energia a világűrbe sugárzik, ami lehűlést okoz. Más számítások szerint a látens hő transzportja jobbára ugyanúgy a légkört fűti, mint a felszíni infravörös kisugárzás. ● Ha a felsőbb régiókban a vízgőz felhőkké alakul, a napsugárzást visszaveri, ami lehűlést eredményez. Az alacsonyabb régiókban a felhők elnyelik az infravöröst sugárzást, és ez hőmérséklet-emelkedéshez vezet. Mivel a légkör igen bonyolult, a számítógépes modellek sajnos képtelenek a végeredményt teljes mértékben meghatározni. Amint korábban említettem, ezek a modellek gyakran változó feltevéseken és nem mindig valóságos tényeken alapulnak, vagy legalábbis elhanyagolnak egyes tényezőket. Hogyan kerül a víz a levegőbe? Mi szabályozza a víz mennyiségét? Ha a hidrogéncellákat leszámítjuk, a világban lévő víz mennyisége változatlan. Levegőbeli mennyisége a hőmérséklettől függ. A vízgőz maximális parciális nyomása 10–20°C között 9,2–17,5 Hgmm (1227–2333 Pa). A levegőben lévő tényleges mennyiség függ a relatív páratartalomtól, amit viszont különböző környezeti tényezők határoznak meg, például az időjárás vagy a felszín topológiája. Jelentheti ez azt, hogy mesterséges tényezők nem befolyásolják a víz jelenlétét? Nem! Kvalitatíve: növekvő szén-dioxid-mennyiség indirekt hatást fejt ki a víz koncentrációjára a légkörben. Az emberi tevékenység mindenképpen hozzájárul a szén-dioxid mennyiségének növekvéséhez és ezáltal a növekvő üvegházhatáshoz, ami a felszín hőmérsékletét emeli. Ez azt jelenti, hogy a vízgőz maximális mennyisége növekedni fog. A víz parciális nyomása 10–20°C között átlagosan 5,7–6,5%-kal emelkedik fokonként, ami tovább növeli az üvegházhatást. Mit jelent ez kvantitative? Ez az a pont, ahol a vélemények a hipotéziseken és számítógépes modelleken alapulnak. Kinek van igaza és milyen jövőnek néz elébe a Föld lakossága? [7] Ezt a kérdést különböző tudományos csoportok állandóan vitatják, de a legfontosabb tényezőt, a Föld lakosságának egyre nagyobb mértékű növekedését figyelmen kívül hagyják. Számítógépes modellek nélkül is tudjuk, hogy 20–30 év múlva hány ember lakik a Földön, hacsak valami háború, járvány vagy természeti katasztrófa nem jön közbe. A fogamzásgátló szereket túlkompenzálja az orvostudomány nagymértékű fejlődése, amely csökkenti a gyermekhalandóságot és a várható élettartamot megnöveli. Az emberiség létszámának emelkedése és természetesen a jobb életre való törekvése olyan környezetvédelmi problémákat okoz, amelyek mellett az üvegházhatású gázoké eltörpül. IRODALOM [1] Robinson, A. B., Robinson, N. E., Soon, W. (2007) J. Am. Phys. Surgeons 12 79–90. [2] Keigwin, L. D. (1996) Science 274, 1504–1508. [3] Oerlemanns, J. (2005) Science 308, 675–677. [4] Oerlemanns, J., Björnsson, H., Kuhn, M., Obleitner, F., Palsson, F., Smeets, C. J. P. P., Vugts, H. F., De Wolde, J. (1999) Boundary-Layer Meteorology 92, 3–26. [5] Greuell, W., Smeets, P. (2001) J. Geophysical Res. 106, 31717–31727. [6] Marland, G., Boden, T. A., Andres, R. J. (2007) Global, Regional, and National CO2 Emissions. In Trends: A Compendium of Data on Global Change. Carbon Dioxide Information Analysis Center, Oak Ridge National Laboratory, U.S. Department of Energy, Oak Ridge, TN, USA, http://cdiac.ornl.gov/trends/emis/ tre_glob.htm [7] S. Fred Singer, ed. Nature, not Human Activity, Rules the Climate. Summary for Policymakers of the Nongovernmental International Panel on Climate Change, Chicago, IL The Heartland Institute, 2008.
A Természet Világa 2011/II. különszáma
JÁNOSI IMRE
Egy korty tenger
A
z igen tisztelt idősebb olvasóknak minden bizonnyal ismerősen hangzik a fenti cím, amit a Fekete Gyula író (1922–2010) által 1966-ban indított, több évtizeden át tartó rádiós esszésorozatától kölcsönöztem. Egyébként nem fogok elkalandozni az irodalom általam amúgy is hiányosan ismert útvesztőiben, de az valószínűleg nem állhat távol a valóságtól, hogy a „tenger” minden nyelven az egyik leggyakoribb allegóriája a nagy méreteknek, legyőzhetetlen erőknek, kiszámíthatatlan jövőnek vagy végtelen gazdagságnak. Ehhez még csak különösebb költői véna sem szükséges, elég csak egyszer megpillantani a végtelen távolinak tűnő óceáni horizont alá bukó Napot, hogy a képzettársítás magától megszülessen.
Sós víz – édesvíz A Föld felszínének 70%-át víz borítja, ahogy ezt szépen megtanultuk az alsó tagozatos környezetismeret órán. Az átlagosan 3,7 kilométer vastagságú folyadékréteg óriási víztömeget reprezentál, bár ahány forrás, annyi számadat, bőven lehet keresgélni a világhálón. A továbbiak szempontjából sokkal beszédesebb, ha szemügyre vesszük a víz eloszlását: kb. 97% óceáni és tengeri sós víz; 2,4% jég (főleg a Déli-sarkon); 0,5% édesvíz természetes föld alatti tározókban; 0,02% édesvíz a tavakban és a folyókban; a légkör teljes páratartalma a kondenzált felhőkkel együtt is mindössze 0,001%. (A fanatikus utánaszámoló rajongóknak felhívnám a figyelmét, hogy a végösszeg elmarad a 100,0%-tól, de a felszín közeli talajvizet még nem említettük, nem is beszélve a becslések pontatlanságáról!) A lényeg ebben a felsorolásban az, hogy a sós vizet nemigen kedvelő szárazföldi életformák túlnyomó többségének, köztük az egész emberiségnek a Földet borító irdatlan vízmennyiség elenyésző hányadából kell megoldani az összes szükséglet kielégítését. Elég egyszerű megérteni, hogy a kontinenseket elborító élőlények miért „álltak át” az édesvíz-fogyasztásra: a globális vízkörzés kezdő lépése az óceáni párolgás, melynek során csak a tiszta H2O-komponens kerül a légkörbe, és később a földfelszíni vizekbe. Kémiai összetétel szempontjából nincsen nagy változatosság, 1 kg tengervíz átlagosan 34,5 g oldott sótartalommal rendelkezik (anomális esetektől eltekintve, mint például a Holt-tenger a maga 276 g/kg-os, telítéshez közeli értékével). A legfontosabb összetevők a Cl –-, Na+-, SO 2 –-, Mg 2 +-, Ca2 +-, K+-, Br –- stb. ionok, ezek biológiai szempontból nagyon fontosak, hasonlóan az oldott oxigénhez és nitrogénhez. Az Egyenlítőt övező meleg és csapadékhiányos területeken az intenzív párolgás miatt a sótartalom kismértékben besűrűsödik, a sarkok környezetében viszont a csapadék és az olvadékvíz felszíni hígulást okoz. A sós vízről történő „leszokás” biokémiai változásokkal járt együtt. Jellemző mérőszám lehet, ha a tengervíz említett 1,0345 g/cm3 sűrűségét összehasonlítjuk az orvosi gyakorlatban használatos normál (más néven fiziológiás) sóoldat sűrűségével, amely kb. 9 g NaCl 1 liter desztillált vízben oldva: az eredmény 1,0046 g/cm3. Lényegében ez az adatpár elég ahhoz, hogy megértsük, miért nem létezhetünk tartósan közvetlenül tengervíz-ivással. Ehhez érdemes felfrissíteni az ozmózis fogalmát. Az oldatokban a kémiai összetevők a teljes folyadéktérfogatot igyekszenek egyenletesen kitölteni, mint ahogy a gázok is kitöltik a rendelke-
9
GONDOK, GONDOLATOK zésre álló tér egészét. Ha az oldott részecskék mozgása nem akadálytalan, például féligáteresztő fal vagy hártya választja ketté a térfogatot, akkor csak a kisebb méretű részecskék – általában az oldószer-molekulák – képesek a féligáteresztő rétegen átjutni. Emiatt a töményebb oldat térfogata növekedni kezd, egészen addig, amíg a két oldat koncentrációja ki nem egyenlítődik. Ehhez persze az kell, hogy a féligáteresztő hártya szabadon mozoghasson, ami például a sejtfalak esetén korlátozott. A legtöbb tengeri élőlény egyébként alkalmazkodott a külső koncentrációkhoz, bár az egyes ionok külső-belső aránya nagyon eltérő is lehet. Ezután nem nehéz kitalálni, mi történik, ha egy növényi vagy állati sejtet a belső sókoncentrációtól eltérő közegbe helyezünk. Ha a környezet hígabb, a sejt elkezd vizet felvenni, megduzzad, akár el is repedhet (lásd: gyümölcsök esős időben). Ellenkező esetben a sejt vizet veszt és zsugorodik, végső soron „kiszárad”. Ezért halt szomjan oly sok hajótörött régebben, hiába ringott egy egész óceán a mentőladikjuk alatt. (Kora gyerekkori emlékem, hogy sehogy sem akartam elhinni ezt a hajótörött „mesét”, míg egyszer tréfás kedvű nagyapám azt javasolta, tegyek próbát magam. Szerinte egy bögre langyos vízben feloldott két púpos evőkanál só a tengerhez hasonló ízű, viszont mindenképpen menjünk ki a baromfiudvarba, mielőtt lehajtom. Ha valakinek nem világos a csattanó, lapozzon fel egy népi gyógyászattal foglalkozó könyvet a „Hatásos, egyszerű hánytatószerek” fejezetnél…)
A vízfogyasztás „száraz” adatai Kissé komolyabb témákra visszatérve, nézzünk néhány adatot a viszonylag könnyen hozzáférhető édesvízkészletek felhasználásáról. Az 1. ábra a háztartási vízfogyasztást mutatja be néhány európai országban. Ez egy adott helyen a teljes fogyasztás nagyon eltérő szeletét jelentheti, például Németországban mindössze 6,5%, míg az Egyesült Királyságban több mint 50%. Az 1. ábra grafikonjának szélső értékei között több mint háromszoros szorzófaktor látható, amit nem egyszerű magyarázni. Ennek egyik oka, hogy a különböző felmérések szerint egy-egy háztartás fogyasztási mintája minden országban igen hasonló: a víz kb. harmada a vécélefolyókon távozik, másik harmada zuhanyozás-für1. ábra. Egy főre jutó napi háztartási vízfogyasztás (liter egységekben) Európa különböző országaiban, 2003. évi adatok (European Water Association, http://www.ewaonline.de)
www.ewaonline.de
E N NL F CH L A H DK D PL SLO B EST LT 0
50
100
150
200
Ivóvízfogyasztás (l/nap/fő)
10
250
300
D DK FIN S E GB SK F I RO CZ IRL H SLO BG
(1999) (1997) (1999) (2000) (1999) (2000) (1999) (1997) (2001) (1999) (2000) (2000) (1995) (1999) (1996) 0
5
10
15 20 25 30 35 40 Szállítási veszteség (%)
45
50
55
2. ábra. Vezetékes szállítási ivóvízveszteség a betáplálás százalékában az EU különböző országaiban. Az adatok évszáma zárójelben (http://www.grid.unep.ch)
désre, 15–20%-a mosásra, míg főzésre-ivásra mindössze 3%-a fordítódik (a maradék meg a virágöntözés, kocsimosás stb.). Spanyolország vezető helye talán a forró éghajlata miatt még érthető, de hogy a hasonló klímájú (bronzérmes) Hollandia és az utolsó „helyezett” Litvánia között miért van háromszoros különbség, ez már nem világos. Mindenesetre a „középmezőny” 120–160 liter/nap/fő fogyasztását tekinthetjük jellemzőnek. Az 1. ábra jelentős szórásának egyik összetevője, hogy az országos fogyasztási statisztikák gyakran a vízművek betáplálási oldalon mért adatain alapulnak. Márpedig a vízvezeték-hálózat sehol sem tökéletes, szivárgás itt, csöpögés ott, néha komolyabb csőtörés, azaz a lakások vízórái nyilván kisebb mennyiséget rögzítenek. Ennek tudatában is meglepő lehet a 2. ábra grafikonja, ami a vezetékes szállítási veszteséget mutatja be a betáplált mennyiség százalékában. (A pontosság kedvéért érdemes megjegyezni, hogy az ábrázolt adatoknál frissebbeket nem találtam, úgyhogy valamelyes javulás időközben bekövetkezhetett. Mindemellett a Fővárosi Vízművek 2009. évi jelentése még mindig körülbelül 17% „nem számlázott” vízről ad közlést, csak Budapestre [1].) A vízhasznosítás egyik legfontosabb területe az élelmiszerek előállítása, a mezőgazdaság gyakran egy ország teljes éves fogyasztásának 70–80%-át igényli, az európai átlag kb. 55%. (Itt jegyezném meg, hogy az évek alatt egyre csak erősödő benyomásom szerint a víz az egyetlen olyan tényező, ami a mezőgazdaságban soha nem optimális mennyiségben áll rendelkezésére, magam csak panaszkodásra emlékszem, ha a kérdés előkerült.) A nagybani felhasználásról is készülnek mindenféle statisztikák, különösen azért, hogy időben lehessen gondoskodni a jövőbeli szükségletek kielégítéséről. Az olvasóknak ajánlom a http://www. waterfootprint.org oldal felkeresését, ahol sok érdekes adat található. Ki gondolná például, hogy 1 kg marhahús előállításához 16 000 liter víz szükséges? Még ennél is „szomjasabb” termék a csokoládé, 1 kg-ja mintegy 24 000 liter vizet „tartalmaz”. Ehhez képest szánalmasan kullog a sor végén a cukor (1500 l/kg), az alma (700 l/kg) vagy a burgonya (250 l/kg). A hasonló aprólékos könyvelgetés persze nem teljesen öncélú, jöjjön tehát a nagy kérdés: az ismert felszíni vízkészletek és a felhasználás összevetése alapján mekkora emberiséget tart el a globális vízkörzés?
VÍZBEN, BORBAN KÉMIA
Jánosi Imre: Egy korty tenger A vízkészletek korlátai Értelmetlennek tűnhet a fenti kérdés, mikor annyit hallani afrikai vagy ázsiai országokról, ahol tömegek nem jutnak biztonságos ivóvízhez. Az UNICEF-statisztikák szerint [2] azonban a látszat ellenére ezen a területen is látványos haladást sikerült elérni az utóbbi évtizedek alatt. Jelenleg a Föld népességének 87%-a jut elegendő tiszta ivóvízhez, ez kb. 5,7 milliárd főt jelent, szemben az 1990-ben becsült 4,1 milliárddal. Persze itt ne gondoljunk „európai” szintű infrastruktúrára, a lakásban vagy annak közelében vezetékes vízzel ellátottak száma csak mintegy 3,6 milliárd (alig több, mint a globális populáció fele). Nem is beszélve arról a 884 millió szegény emberről, akiknek még a napi ivóvízmennyiség előteremtése sem magától értetődő! Az említett látványos javulást technikai fejlesztések tették lehetővé, amelyek fontos elemei a nehezebben hozzáférhető források kiaknázása (mélyfúrású kutak), nagy szállító távolságú vezetékrendszerek kiépítése, illetve olcsó víztisztítási módszerek kifejlesztése. Mindemellett az édesvíz nyilvánvalóan korlátos mennyiségben áll rendelkezésre, tehát mégis érdemes foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy mekkora populáció látható el a jelenlegi szinten, feltéve azt is, hogy nincs technikai akadálya az óriási regionális különbségek kiegyenlítésének. Bemutatunk egy becslést Zehnder nyomán [3]. Először is érdemes rögzíteni, hogy a vízfogyasztás növekedése nagyjából arányos a népesség gyarapodásával, azaz egy főre számolva az éves fogyasztás majdnem állandó (3. ábra). Ez érdekes adat, ugyanis tudjuk, hogy például az energiával nem ez a helyzet, a jólét növekedése még stagnáló népesség esetén is növekvő energiaigényeket vált ki. Ez nagyban leegyszerűsíti a számolgatást, melynek részleteitől itt megkíméljük a tisztelt olvasót. A végeredmény a következő: a jelenlegi élelmiszer-fogyasztási színvonal mellett (relatíve sok hús) a rendelkezésre álló megújuló (!!) édesvízforrások gond nélkül eltartanak egy 7–11 milliárdos emberiséget. Ijesztő adat, a világ becsült népessége 2011 januárjában 6,89 milliárd! [5] Ha esetleg tömegesen csökken a hús iránti igény, a Föld eltartóképessége azonnal megduplázódik, azaz „gond nélkül” élhetne a bolygón 15–22 milliárd (vegetáriánus) lakos is (lásd az 1 kg krumpli, illetve marhahús vízigényét). Személy szerint nem látom valószínűnek, hogy a vegetarianizmus gyorsan teret hódítana (kivéve persze a hindu civilizációt), logikusan merül fel tehát a kérdés: nem lehetne inkább az édesvíz mennyiségét növelni, például a feneketlen tengervíz-készletek felhasználásával?
Tengervíz-sótalanítás
már egy ószövetségi passzusban is fellelhető, bár mint általában a bibliai szövegeknél, az értelmezés nem teljesen egyértelmű. Bizonyított (ám sikertelen) kísérleteket folytatott Sir Francis Bacon 1627-ben, sajnos az általa alkalmazott többfokozatú homokszűrő szinte mindent kitisztított a tengervízből, a sót kivéve. A XVIII. század legvégén elindult (tengeri) gőzhajózás nem működhetett volna megbízható sótalanító eljárás nélkül, különben édesvízen kívül alig maradt volna hely egyéb rakománynak (a szenet is éppen elég volt beraktározni). A II. világháború idején a tengerjárók és tengeralattjárók fedélzetén már a szabványos berendezések közé tartozott a lepárlóberendezés. A szárazföldi alkalmazások az előző század második felében kezdtek elterjedni annak következtében, hogy a népesség gyarapodása miatt sok helyen ivóvízhiány lépett fel. Ami a lehetséges módszereket illeti, csoportosításuk igen egyszerű: vagy a sót, vagy a vizet távolítjuk el a tengeri alapanyagból. Tekintve az említett 3,5% körüli sókoncentrációt, az utóbbi eljárás nem tűnik logikusnak, mégis, a technológiai kényszerek miatt mind a mai napig a világon előállított sótalanított víz kb. 80%-a a klasszikus párologtatásos technika ilyen-olyan változatával készül. Na persze ne gondoljuk, hogy a konyhában használt, kuktából kialakított lepárlóhoz hasonló eszközök felnagyított változata ipari létesítmények alapjául szolgálhatna, ezek (energia-) hatás3
4
1 2 5 6
4. ábra. Fent: a fordított ozmózisos eljárás alapelve: (1) tengervízbevezetés, (2) a sós víz tartálya, (3) külső nyomás hatására a tiszta víz átpréselődik a (4) féligáteresztő membránon, és összegyűlik az (5) ivóvíztartályban. A folyamat végén a besűrűsödött oldat a (6) kifolyón távozik (http://news.bbc.co.uk/) Lent: Fordított ozmózissal működő vízkezelő üzem a floridai Cape Coralban (http://www.waterencyclopedia.com/Da-En/Desalinization. html)
Mint sok hasonló ötlet, ez is szinte egyidős az emberiséggel. Az első beszámoló a „keserű víz” ihatóvá tételéről egyesek szerint 3. ábra. A Föld népessége és a globális vízfogyasztás alakulása az előző évszázadban [4] 8000 7000 6000
Világnépesség (millió fő) Összes vízfogyasztás (km3/év) Egy főre jutó fogyasztás (m3/év)
5000
Source:UNESCO/Gleck
4000 3000 2000 1000 0 1900
1920
1940
1960
A Természet Világa 2011/II. különszáma
1980
2000
11
GONDOK, GONDOLATOK
5. ábra. A kurnelli sótalanító Sydney (Ausztrália) közelében (http:// www.expensivepoint.com/technology/list-of-worlds-most-expensivesingle-projects/)
foka nagyon rossz. Mérnökök generációi fejlesztettek ki számos trükkös eljárást (több fokozat, csökkentett nyomás, ravasz elrendezések stb.), amivel a hatásfok tűrhető szintre emelkedett. Technikai részletekért tudom ajánlani például a [6] kézikönyvet (elég valószínűtlen, hogy a témában valaha is átfogó magyar nyelvű kézikönyv megjelenne, ennek oka könnyen kitalálható). A másik nagy eljáráscsoport a só eltávolítását célozza, a legelterjedtebb módszer a fordított ozmózis elvén alapul (4. ábra). Ennek lényege az, hogy a sós vizet egy nagynyomású tartályba töltik, melynek falai féligáteresztő tulajdonságúak. A nyomás hatására a kis molekulájú oldószer, a tiszta víz átszivárog a membránokon, miközben a maradékban jócskán feldúsul a sótartalom. Itt az igazi technikai kihívást a nyomástűrő, nagy áteresztőképességű, jó szűrő hatásfokú, viszont elfogadható árú membránok gyártása jelenti. Számos nagy teljesítményű ipari létesítmény üzemel a világ több országában. A déli féltekén Ausztrália csúcstartója egyelőre a kurnelli sótalanító (5. ábra), a világé pedig az izraeli Haderánál működő üzem (6. ábra). Ennek a kapacitása 456 000 m3 ivóvíz naponta (2010 júliusa, egy jelentős kapacitásbővítés óta), 6. ábra. A világ legnagyobb tengervíz-sótalanító üzeme Hadera partjainál (Izrael). A létesítmény két egységből áll, amelyek egymástól függetlenül is működhetnek (http://www.water-technology.net/projects/ hadera-desalination/)
ami Izrael szükségletének közel egyötöde. Összehasonlításképpen, Budapest napi ivóvízfogyasztása ennél alig nagyobb, mintegy 487 000 m3 [1]. Bármelyik technológiai eljárást vegyük is alapul, nyilvánvalóan felmerül a gazdaságosság kérdése. A sótalanítás ugyanis meglehetősen energiaigényes folyamat, ezért nem mindegy sem a hatásfok, sem a felhasznált energiaforrás költsége. Persze ahol alig van más választás, mint például Izraelben, akár a magasabb árat is el kell fogadni, már amennyiben telik rá. Az összes szóba jöhető energiaforrással kísérletek folynak, kezdve a nukleáris erőművek hulladékhőjének hasznosításától az alternatív technológiákig (szél, nap, hullám). Kijelenthetjük-e, hogy akkor a víz-téma lezárva, megfelelő számú sótalanító létesítménnyel tetszőleges számú lakosnak jut elegendő ivóvíz (és marhacomb)? Sajnos ez egyenlőre nemigen lehetséges. Észre kell vennünk ugyanis, hogy a tengervíz sótalanítása lényegében pusztán egy konverziós folyamat, melynek során egy erősen korlátos forrásból (energia) egy másik erősen korlátos forrást (ivóvíz) állítunk elő. Persze ha a küszöbön álló energiaproblémákra sikerül megnyugtató megoldást találni, a kérdés leegyszerűsödik, mert tengervízből aztán van bőven tartalék. Addig is érdemes begyakorolni néhány ízletesebb brokkoliétel elkészítését.
Záró megjegyzés: háborúk a vízért? A médiában gyakorta felbukkanó téma, néha hosszan taglalva, hogy az egészen közeli jövő egyik legfenyegetőbb háborús konfliktusforrása az ivóvíz. Ráadásul a valóban kaotikus, véres polgárháborúkba merült afrikai régiókról szóló elemzésekben is vezető motívum a vízért és legelőkért folytatott küzdelem. Ebből a szempontból nemrég igen figyelemreméltó tanulmányt közölt egy Wendy Barnaby nevű újságíró [7], aki látszólag először nézett utána alaposan a tényeknek, melyek jócskán ellentmondani látszanak az „elméleti” várakozásoknak. Először is lajstromba vette a világon mind a 263 belső vízi határt (folyók vagy tavak). 1948 és 1999 között 1831 esetet derített fel, amikor nemzetközi diskurzus tárgya volt a víz. Ezek közül 67%-ot talált együttműködőnek, 5%-ot semlegesnek, és csak 28%-ot konfliktusosnak, melyek közül egyik sem vezetett formális fegyveres összeütközéshez. Számos tévhit kering a közhiedelemben például a közel-keleti háborúkkal kapcsolatban. Izraelben az első komoly vízhiány 1950 körül jelentkezett, egy évtizeddel később Jordániában, míg Egyiptomban a hetvenes években vált fenyegetővé a helyzet. Ezek az országok számos egymást érintő fegyveres konfliktusban vettek részt, ám – alaposan szemügyre véve az okokat – egyetlen esetben sem szerepelt motívumként az ivóvíz. A szerző még azt is megvizsgálta, hogyan lehetséges ez. Végül arra a következtetésre jutott, bevezetve az igen szellemes „virtuális ivóvíz” fogalmát, hogy minden érintett országnak sikerült úgy átrendeznie belső gazdaságát és export-import szerkezetét, hogy például a hazai gabonatermeléshez szükséges vizet kiváltották a megfelelő mennyiségű importtal, elkerülve ezzel egy sokkal költségesebb fegyveres összetűzést. Arra azonban szintén figyelmeztet az írás, hogy az ivóvíz és az olaj nem ugyanaz a kategória… IRODALOM [1] http://vizmuvek.hu/pdf/eves_jelentes_2009.pdf [2] http://www.unicef.org/media/files/Joint_Monitoring_Report_-_17_July_2008.pdf [3] Zehnder, A.B.J. (2001) Wasserressourcen und Bevölkerungsentwicklung. Nova Acta Leopoldina NF, 85, 399–418. [4] Gleick, P. H. (1998) The World’s Water 1998–1999: The Biennial Report on Freshwater Resources. Island Press, Washington, DC. [5] http://www.census.gov/main/www/popclock.html [6] Cipollina, A.; Micale, G.; Rizzuti, L., Eds. (2009) Seawater Desalination (Springer, Berlin). [7] Barnaby, W. (2009) Do nations go to war over water? Nature, 458, 282–283.
12
VÍZBEN, BORBAN KÉMIA
