KOVÁCS IMRE ATTILA
a költő karácsonya (részlet)
csöndeskén, meg-meglóduló örvendezéssel lantját bágyatag pecegtetve, s mégis friss szívvel merítkezik babértalan homlokáig a költő a szamártej illatú felismerés feredővizébe miszerint őt nem a józsef-szakállú hatalom nemzé szeplőtelen mária-korok kisded hírmondója ő érkezik hamarosan a szerkesztő, a kiadó, a vidéki matinék műsorszervezője, vagyis a három király istállóját tömjénbe, aranyba vonni, bár hasztalan ordít és les ki sorsa durván ácsolt jászlából hogy kik ezek a barmok, akik füvet böfögve ráncokkal hímzett arcába bőgnek hiába… (…) kapkodva teleír száz tarisznyabélést marhák tetoválatlan fülét, istálló ajtót, ennyi a mű megalázó világrajövetelek vezeklő sora millió betlehemi csillag, örökbe fogadott szép ígéretek lampionjai, a világ vén fájának derekára kirajzszögezett csillag-ígéretek hogy a fénytől felrobbanó szöszmötölések visszahavazzanak ránk, s lesz irodalom, időhúzás eszelős, kopár tánc a parúziáig talán…
KÁLIZ SAJTOS JÓZSEF
Lámpásként világolj!
A két hetes korához közeledő Sobor Antalnak
Mikor botorkálunk kint a vak világban, csak azt kérjük Tőled, biztass és világolj. Hisz’ szavad is fölvidít, s meghátrál a bánat; ezért is jöttünk be e házba utánad. Nem fogunk itt ülni, szomorkodni – báván, ha köréd gyűlhetünk, Sobor Tóni bátyám! Én is ide jöttem ’ünnep-kocsit tolni’ – talán elnézed ezt nekem, kedves Tóni... Advent van, mutassunk fityiszt a zord télnek. Ha volna lovas szánom most azon vinnélek Téged és a Párod s mind az unokákat... Együtt örülnénk a lovak röptének – még el is felednéd a hetven és hét évet.
Lovam nincs, csak hó van, és jégcsap-csipkés eresz. De pár hónap, s itt lesz megint a kikelet. Addig tán kibírjuk változékony telünk, csak jó borocska kell, meg hogy itt légy velünk... És amit az előbb a mottóban szóltam Rólad: a világítóról, azt komolyan mondottam; Legyél még sokáig lámpásunk, követhessünk Téged, és így lássunk: ilyen derűsnek, bölcsnek... Lássuk, ahogy a tavaszi szél vagy az ihlet árja Téged a múzsád karjaiba sodor – lanttal s ecsettel kezedben... Éltessen az Isten drága Sobor Antal! Ezt kívánom Néked igaz szeretettel.
*** Kerecsenyen töltöttem a karácsonyom: az ünnep itt oly meghitt! Áldott csend volt, összeért a föld s az égbolt... Hó pillézett, röpültünk a szánon... Örökre szép a kerecsenyi karácsony. (Az Indulj el minden útra c. kötetből)
Advent, 2005
Valahol a szívek mélyén mégiscsak létezhet a szeretet... S talán nem azon mesterkedik mindenki: embertársát hogy’ ejti át. S az Úr hátha elküldi hozzánk az ő Szent fiát. (A Versenyt az idővel c. kötetből)
SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY
Felhők
apám botja szarvasagancsos markolatára támaszkodva a suhanó felhőket nézi fiam te melyik hátára ülnél fel arra a hal formájúra és te ott a kereszt alakúra de már nincs elég hitem hozzá
Zeredeti vett a túrkálóban egy pár vastag zoknit azt adta karácsonyra tavaly de jó anyagból olyan bakancsba valót meg hát ahogy adta annak örültem én a legjobban kicsit szabadkozón talán szégyellősen hogy csak így sikerült most de különben a bótba az ilyen zokni marha drága ám fiacskám és ez olyan jó mint a zeredeti fogd csak meg húzta maga felé a kezemet anyám egészen a nyaka melegébe
Napfogyatkozás ma délután ötkor megigazítottam az íróasztalommal szemben régóta ferdén lógó téli tájképet most őrjítően szabályos az egész minden megváltozott nem látom a havas fákat a széllel szemben küszködő öregasszonyt csak a szabályos függőleges vízszintes vonalakat valami takarja fényes tenyered Mégis kell Megváltó
DIENES OTTÓ
Aprócska karácsonyi gondolatforgácsok
Valami csodálatos hangú oboából kellene kicsalni a valaha is megszólat legszebb és legmagasztosabb hangot, hogy érzékelni legyünk képesek a KARÁCSONYT körüllebegő, megszentelt hangulatot, lelkiállapotot. A fenségesség és a magasztosság ikerérzülete kellene hogy átjárja egész EMBERI VALÓNKAT. Igen, le kellene borulnunk töredelmes, de mégis ujjongó szívvel és lélekkel a KISDED előtt, aki kicsorduló örömünkre évről-évre megszületik NEKÜNK, újra és újra elhozva számunkra a REMÉNYSÉGET és a HITET abban, hogy minden látszat ellenére JÓ AZ EMBER, s megérdemli az önmagát ÉRTÜNK FELÁLDOZÓ MEGVÁLTÓT…
* Arany János fiatalabb korában vetette papírra a Karácsony éjszakán című rövidke versét, amelyben a képzelet és a valóság közötti hídon akar átkelni: „Lelkem pusztaságos éjjelén keresztül / Egy sugárka ha rezdül, // Csillag-é vajon, / mely mint vezérszövétnek, // Üdvözítőt hirdet az emberiségnek?” Majd felsejlik az ifjú költőben a kétely: „Vagy csak földi hitvány pára, / Mely fellángol // S égi táncaikhoz rémeknek világol?” Bármi is légyen ez a fény, a költő megbűvölten megy utána, mivel a hite oly erős a betlehemi csillagban. A legvégén ifjú költőnk verse megzökken: megy a csillag után, még ha az csak egy „jó helyre”, a „temetőbe viszen” csupán.
* Petőfiben nosztalgikus érzeményeket ébreszt a karácsony. Karácsonykor című versében a költő döbbenten fedezi fel, hogy sajgó magányosság-érzület veszi körül: „Énhozzám is benézett a karácson, / Tán csak azért, / Hogy bús orcát is lásson / És rajta egy pár reszkető könnyűt.” A nekiszomorodott fiatal költő fájó szívvel réved vissza a gyermekkori boldog karácsonyokra, amikor a népes család átélte az együttlét meleg csodavilágát. De „Vész jött e fára, / Mely azt szétszaggatta; / Egy ág keletre, a másik nyugatra / S éjszakra a törzs, az öreg szülők.” Karácsony szent és magasztos ünnepén – a család szent ünnepén – nyilall belé a nem éppenséggel vigasztaló gondolat: „Magányos pályán búsan bújdosom.”
*
Juhász Gyula a Forradalmi naptárban egy-egy szonettet szentel az 1789-es francia forradalom tizenkét, akkor újonnan elnevezett hónapjának. A negyedik hónapban (Nivose) jelenik meg a karácsony: „Karácsony, a szent Gyermek születése, / Ki e világnak megváltást hozott, / A jakobinus is úgy érzi: béke, / Pihenjen a bakó, az átkozott.” Karácsonykor még a vad, gyilkos farkasok is szelíd bárányokká vedlenek?! A hóhér pedig szopogatja a megérdemelt fröccsét a gazdagon díszített karácsonyfa mellett, meleg családi atmoszférában?!
* A napsugár-lelkű, a szép emberi élet után sóvárgó, búskomor Tóth Árpád 1912-ben írja meg a Karácsonyi emlék című költeményét. A költő – ő is – hajlamos a paradoxiára, s ezt kifinomult humorérzéke csak még jobban aláhúzza. Szép emlék a karácsonyi evés-ivás, de az is, hogy a karácsony húsz koronát adott aranyban kölcsön az osztrák-magyar banknak; hozott új választó-listát „Tisza Pista” megválasztására, s hogy még jobban fokozódjék az abszurd mellékzönge: „A Béke is, e bús egyénke / Jött volna vele, de egy hídon / A strázsa belelőtt szegénybe.” Karácsonyi ajándék a „fűtőanyag-inség” megszűnése is. S imígyen még a sajtótermékek is átlényegülnek a szent ünnepen: Ez üdvöt zengem el ma számmal: / Egész télen fűthetünk majd / Egy-egy dús – karácsonyi számmal!”
* A rendkívül sokoldalú, sokszínű költő, dráma- és regényíró, illetve műfordítói tehetséggel megáldott Heltai Jenő – a könnyűműfaj és szellemesség zseniális képviselője – három verset szánt karácsony szent ünnepének. A Karácsony című nála is a valóság és a látszat szembeállítása. Az első három versszakban csak úgy ömlik a jóság és a szeretet, a megértés, a kunyhó és a palota karácsonyi szimbiózisából fakadó ellágyulás. A záró – hosszabb – strófa viszont egy negatív szökőárt is indukál: „A szeretet nagy ünnepén… Tovább miért is fűzzem én? Mikor az angyal szárnya lebben, Sok-sok minden van a szivekben, Irigység, méreg, epe mennyi! Csak szeretet nincs egy szemernyi. De mindegy! Minden csupa pompa, Csillog, ragyog a karácsonyfa, Telizsúfolva minden ág, Lóg rajta sok-sok cifraság, Hány ember sóhajt most nagyot: »Bár X. Y. lógna ott A karácsonyi dísz helyén…« A szeretet nagy ünnepén.”
A Karácsony a redakcióban címűben néhány adys „mogorva, bús legény” üldögél az irodában, s „olyan magasztos, mély a csend… / Mi körülálljuk a kemencét / S fázunk, didergünk idebent.” Fájdalomteljes a sóhajtozásuk is: „Te szent, te szép fehér karácsony. / Fényed minékünk nem ragyog.” Az igencsak sivár csoportkép után felsír a költő lírai énje: „Én kitekintek a sötétbe / A jégvirágos ablakon / S e végtelen, sötét magányban / Az ifjuságom siratom. // Az ifjuság… égből keringő / Liliom-fehér, szűztiszta hó, / Oly csillogó, oly rövid éltű, Oly csodagyorsan olvadó! // És vele olvad minden álom, / Amit az ember vágya szőtt, / És ritkán látszik meg a sárrul, / Hogy hópehely volt azelőtt.” A Villon modorában készült Karácsonyi ballada a régi szép időkről szintén valóságos remeklés, amely hidegvizes zuhanyként zúdul a karácsonyi mámorban mindenáron lubickolni óhajtozó lelkünkre és szívünkre: „Karácsony este. Fekete karácsony. / Foltos a lelkünk, ráült a penész…” A magasztos és fenséges karácsonyi hangulatba minduntalan a társadalmi gond és baj furakodik be: „Ma nincs se fa, se vacsora, se angyal, / Csak gyűlölet van, átok, babonák…”; aztán így szól a költő: „Olcsó ajándék, drága örömök, / Ma úr a széthúzás, / Király az éhség, / Az utcasarkon koldus könyörög. / A neve: Jókedv. Hajléktalan árva…” Zárszóként a vershez csatolt ajánlást mindenképpen idéznem szükségeltetik: „Ti híresek, ti nagyjai a földnek, Bölcsek, vezérek és diktátorok, Kiszáradt szemek meddig nézitek még, Hogy áll a föld, csak a nyomor forog? Siket fülekkel meddig hallgatóztok? Még nem elég a könny, a jaj, a vád? Adjátok vissza a szegény világnak A régi idők karácsonyát!”
* Hogy nehogy tévedés áldozatai legyünk, szerencsére az utóbbi vers alatt a megírás dátuma: 1936.
* Valami csodálatos hangú oboából kellene kicsalni a valaha is megszólat legszebb és legmagasztosabb hangot, hogy érzékelni legyünk képesek a KARÁCSONYT körüllebegő, megszentelt hangulatot, lelkiállapotot. A fenségesség és a magasztosság ikerérzülete kellene hogy átjárja egész EMBERI VALÓNKAT. Igen, le kellene borulnunk töredelmes, de mégis ujjongó szívvel és lélekkel a KISDED előtt, aki kicsorduló örömünkre évről-évre megszületik NEKÜNK, újra és újra elhozva számunkra a REMÉNYSÉGET és a HITET abban, hogy minden látszat ellenére JÓ AZ EMBER, s megérdemli az önmagát ÉRTÜNK FELÁLDOZÓ MEGVÁLTÓT… 2009 decemberében
