Egy kollégista lány gondolata „bíztatni a gyengét s még bátrabb tettre bírni az erıset, de nem mások ellen, bajszítóként, hanem mindig testvérként, másokért.” Kiss József: Kós Károlyhoz A vidéki általános iskola befejezése után nagy gondot jelentett nekem és az egész családomnak az, hogy milyen iskolát is keressünk ahhoz, hogy a sportolást, az sport iránti elkötelezettségem, a már elért sporteredményeim tovább tudjam fejleszteni. Mivel egyértelmően a sportban való további fejlıdésemrıl volt szó, szüleim segítségével és támogatásával egy olyan iskolát kerestünk, amelynek a profilja a sport. Ezt az iskolát Budapesten, a IX. kerületben, Ferencvárosban találtuk meg. Az iskolaválasztás után kollégiumot is keresnünk kellett. A kollégium kiválasztásában a következı szempontok domináltak: - legyen közel az iskolához - legyen múltja a kollégiumnak - ne legyen nagy létszámú. A keresgélésben az iskolám is segített. İk a Szent István Közgazdasági Szakközépiskola és Kollégium kollégiumát javasolták, mivel nagyon jó partneri kapcsolatot ápolnak ezzel a kollégiummal, az ott dolgozó tanárokkal. Szüleim érdeklıdését is felkeltette az ajánlatuk. Így az ajánlott intézmény honlapját meglátogatva eldöntöttük, hogy ezt a kollégiumot választom magamnak a középiskolai éveim életteréül. Mivel én is a sportolási lehetıségek bı skálája miatt jöttem fel vidékrıl Budapestre, így nagyon is motivált az a tény, hogy ezek között a falak között sok eredményes sportoló nevelkedett, olyanok, mint Sebık Vilmos, Lisztes Krisztián, Hrutka János, Vincze Ottó focisták, Füzes Gyula válogatott kézilabdázó, Tátos Nándor Európa- bajnok, úszó, Vereckei Ákos olimpiai bajnok kajak-kenuzó. Minden szülı gondolkodik azon, hogy vajon mi lehet jó a gyermekének. Talán az erıs apai szigor, a szülıi ház melege vagy pedig egy olyan nevelési stílus, ami megfelel a század kritériumainak? Véleményem szerint, bárki bárhogyan is neveli gyermeké, a legfontosabb dolog a szeretet és az egészséges életmód követése. Sok fiatal lány, köztük én is a sport miatt hagytam ott a szülıi házat és léptem egy teljesen új világba. Már negyedik éve ad nekem otthont a budapesti Szent István Közgazdasági SZKI és kollégium kollégiuma. Ebbe a meghitt környezetbe magammal hoztam az otthon melegét, a már kialakult szokásaimat, és próbáltam ezeket beleilleszteni a mindennapi életembe. A kollégiumban megismerkedtem nagyon sok új diákkal, ami nem volt egy nehéz feladat, mivel a kollégiumban élı sportolók családtagként veszik karjaikba az újonnan jött tehetségeket és az elszánt, erıs akaratú fiatalokat. Ez velem is így történt. Egyszerre lettem családtag, kollégista és fıvárosi lány. Mindenkinek mást jelent a fıváros, de nekem egy olyan biztos, sportolási lehetıségeimet tovább fejlesztı közeget ad, amihez hasonlót vidéken nem találhattam volna. Én úgy érzem, hogy a fıváros adta lehetıségeket kiaknázva el tudom érni a sportban kitőzött céljaim megvalósulását. A vidéki élet után Budapestre érkezve, belecsöppentem hát abba a bizonyos nagyvárosi életbe. Persze, semmi sem megy segítség, kitartás és akarat nélkül. Édesanyám távollétében talán egy kicsit felnıttem és megélhettem, azt, ha távol is vagyok a családomtól, milyen biztos támogatást is adhat nekem egy kollégium. Azt, hogy milyen érzés egy kollégiumban élni, csak az tudja megérteni, aki szintén kollégiumban éli hétköznapjait. Az én második otthonomról, a kollégiumról, az itt folyó életrıl szeretnék most írni, hogy mindenki megtudja milyen öröm egy kollégiumi közösségben felnıni és mindezek mellett milyen fájdalmas leküzdeni a szülıi ház hiányát.
1
Én azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, hogy megismerhettem és megélhettem ezeket az érzéseket. Szerencsésnek érzem magam, mivel olyan kollégista lányok mellett nıhettem fel, akik ugyanúgy, mint én hoznak valami igazi otthoni szokásrendet a közösségbe, átadják tudásukat társaiknak, ezáltal gazdagítva egymás értékeit. Nevelıtanárainknak köszönhetıen itt megtanulhattuk a közösségi életet. Nem tartom magam egy áldott jó gyereknek, de ezt itt tudják jól, ismerik a jellememet, ismerik a bánatomat, talán ismernek már teljesen. És ık azok, akik segítenek nekem jobb és érdekesebb emberré válni. Nem telik el úgy egy hónap sem, hogy ne lenne valami érdekes feladatunk, vagy egy közösséget formáló, összetartó játék, vagy egy érdekes elıadás. Így, végzısként már megértettem, hogy melyik kollégiumi program miért is van úgy, ahogy van. Kezdeném az év elsı programjával, az elsısök bemutatkozásával. Minden évben a leérettségizett diákok helyére új kollégisták jönnek különbözı kultúrával az ország különbözı helyeirıl. Elhozzák a kollégiumba a helyi szokásaikat. Sokat segít nekik ez a bemutatkozó délután a kollégiumi életbe való beilleszkedésükbe. Az ismerkedési estet a kollégiumi diákönkormányzat szervezi. Az új kollégistáknak erre az alkalomra a diákönkormányzat izgalmas feladatokat készít, amelyek segítségül szolgálnak az összekovácsolódásukhoz. Minden új lánynak kell egy ilyen alkalom, ahol elıbújhat a zárkózottságából, kinyílhat kollégista társai felé, és nem utolsó sorban, maga mögött tudhat egy végtelenül boldog délutánt. A mi kollégiumunk így segíti elsı lépésben beilleszkedni a még félénknek, elesettnek tőnı „kicsiket”. Én, mint a sportoló kollégista lányok egyike, elmondhatom, hogy a megterhelı edzéseink közt nagyon jól esnek a kikapcsolódó délutánok, a megemlékezések, a színházlátogatások, vagy akár az egyszerő, de hangulatos filmvetítések a filmklub programjából. A kollégiumban minden hónapban nagyon hasznos elıadások vannak. Az ısz beköszöntével meghallgathatjuk az egyik kedvelt nevelıtanárunk érdekes elıadását az ıszi-téli hagyományos ünnepekrıl, népszokásokról. Az elıadásokból sokat meríthetünk, tanulhatunk, elgondolkodhatunk az élet dolgairól, de talán ami a legjobb egy ilyen elıadásban az az, hogy megtapasztalhatjuk az együttlét örömét. Együtt hallgatjuk végig az elıadásokat és az elıadások után tanáraink is érdeklıdve várják a mi különféle kérdéseinket. Szerintem, jól esik nekik az, ami nekünk is, hogy ott vagyunk, együtt vagyunk, nevetünk, vagy néha szomorkodunk. Ezek a programok olyanok, amelyekkel próbálnak minket kicsit kizökkenteni a mindennapi életünkbıl, elvarázsolnak, és egy olyan képzeletbeli világba visznek minket elıadásaik során, ahol átérezhetjük a gyakran hiányzó otthonunk hangulatát. Én legalábbis így látom ezt, és így látom értelmét megtartani egy közösséget. Ha már közösségrıl van szó, akkor megemlíteném a végzıs évfolyamot. Van olyan lány, aki kilencediktıl a kollégiumban lakik, de van olyan lány is, aki közben kapcsolódott be a mi közös életünkbe. Minden lány mást és mást kedvel, más az érdeklıdése, tehát különbözıek vagyunk. A kollégiumi év második programja az október 23-ai megemlékezés. Minden évben más helyszínen teszünk kegyeleti látogatást az 56-os hısök tiszteletére. Ahogy most, immár felnıtt fejjel végig gondolom a programokat, látom, hogy azok egy nagyon is tudatosan tervezett nevelı munkát takarnak. Mindegyik évfolyam a kollégiumban töltött négy év alatt az 56-os forradalom minden jelentısebb helyszínén fejet hajt az értünk, jövınkért, szabad országunkért elesett hısök emléke elıtt… Az elsı évfolyamosok minden évben a Rákoskeresztúri Újköztemetıbe látogatnak el, helyezik el a hála, a tisztelet virágait az elhunyt hısök sírjain. Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna, pedig immár négy év telt el azóta, hogy a 301-es parcellából a hosszú visszaúton végig Petıfi Sándor ismert sorai csengtek a fülemben: „ Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket.”
2
Talán érezte a nagy, magyar költıóriás, hogy mindig is lesznek, olyanok, akik hálával, kegyelettel emlékeznek eleikre, a harcokban elesett bátor hısökre? Boldog vagyok, hogy hozzám is szólnak ezek a sorok! Ez után a kegyeleti látogatás után, meghatottan, elgondolkodva, csendesen tértünk vissza a kollégiumba. Még sokáig beszélgettünk errıl a megemlékezésrıl. Kezdtünk mindent más színben látni, az addig érthetetlen dolgok megteltek értelemmel. Második évfolyamos kollégistaként a Kossuth-térre látogattunk. A felkészítı csoportfoglalkozáson megismerkedtünk 1956. október 23-a Kossuth-téri eseményeivel, a véres csütörtök borzalmaival. Harmadikos kollégistaként a Széna-téri eseményekkel ismerkedtünk meg. Az idén a Corvin-közben róttuk le kegyeletünket, a forradalom és szabadságharcban elesett fiatalok emléke elıtt. Egy ilyen látogatás után mindenkiben megmozdul az a bizonyos hazaszeretet és magyarság érzése. Mindenki próbálja magában átélni azoknak az embereknek a hısiességét és kitartását, amelyért valahányunk irigykedve sóvárog. A kegyeleti látogatást a „Szabadság, szerelem” címő Andy Wajna film megtekintésével zártuk. A film nagy hatással volt a csoport valamennyi tagjára, hisz szinte velünk egykorú, fiatal forradalmárokról szól, hozzánk, jelenleg élı fiatalokhoz. Még mindig a fülemben cseng a Rádió ostrománál agyonlıtt fiatal srác utolsó mondata, mely így szólt: „Igazán csak most kezdıdik az élet”… Úgy érzem, ha a történelem érettségin az 1956-os forradalom és szabadságharcról kell majd beszélnem, kellı felkészültségemrıl teszek majd tanú bizonyosságot. Ez talán számunkra, sportolók számára a legértékesebb program, mert milyen is lehet egy tökéletes sportoló, ha nem olyan, mint egy egészséges magyarságtudattal bíró, szabadságáért küzdı forradalmár. Mi próbálunk mindent a sport köré építeni, ebbıl tanulni, vagy ezek által változni pozitív irányba. Egy sportoló számára a legnagyobb vetélytárs az idıeredmény, de a legfontosabb, a hazaszeretet érzése. Ha mindenki egy olyan kollégiumban nevelkedne, mint én, olyan emberek között, mint én, akkor mindenki tudná, hogy mi is az a hazaszeretet. Amikor az ember nap, mint nap küzd azért, hogy legyen belıle valaki, mindent felad álmai megvalósításának céljából, és még azt is bevállalja, hogy akár hosszabb ideig nem látja szeretteit, az az ember majd elmondhatja magáról, hogy mindent megtett azért, hogy tehetségét kiaknázva a társadalom hasznos tagjává legyen. Igen, én is így vagyok ezzel. A honvágy, a hazavágyódás és az otthon hiánya okozza nekem a legnagyobb traumát. Feláldozok mindent azért, hogy jobb, képzettebb emberré váljak, még ha ennek az is ára, hogy a hétvégi edzések és mérkızések miatt heteken át nem mehetek haza, nem láthatom szüleimet, testvéreimet, nagyszüleimet… Próbálom az iskolában a tanulásban is a maximumot nyújtani, ami a napi edzések mellett nem kis feladat. Az én kollégiumi életem megegyezik a velem egy hálóban lakó hét társaméval. Szeretetben, barátságban élünk mi, nyolcan egy szobában, immár negyedik éve. Ismerjük egymás bajait, ismerjük egymás lelkét, és ami a legfontosabb, megtanultunk egymás mellett élni, szeretni, tisztelni, elfogadni egymást. Nincs annál megnyugtatóbb, biztonságosabb érzés, akkor, mikor a honvágy gyötör, mint az, hogy ott vannak melletted azok, akik bármikor bárhová elkísérnek, segítenek, mindenben melletted állnak. Talán egy életre szóló barátság, vagy a bennünk, lányokban mélyen szunnyadó „anyai ösztön” sugallja azt, hogy mindig segítenünk kell az éppen csüggedı társunkon? Erre a kérdésre csak a jövı adja meg a választ. Annyi azonban biztos, hogy a kollégiumi közösség, tanáraink személyes példamutató életvitele, gondoskodása (amit néha ugyan el is utasítunk), meghatározó lesz késıbbi életünkben. Azt már most felelısségteljesen ki merem jelenteni, hogy a kollégiumi élet négy éve alatt olyan közösségi emberekké formálódtunk, amelyet semmilyen erı sohasem tud szétszedni! Mindezeket köszönhetjük tanárainknak és a kollégium nyújtotta lehetıségeknek, az itt szervezett programoknak.
3
A havi érdekes programokon kívül én nagyon szeretem a reformhét projektet. Lányok vagyunk, mindenki szeret fızni és mivel sportolunk, szeretünk sokat és jókat enni. A reformhét egy olyan teljes hetet foglal magában, amikor az egészséges életmódról tudhatunk meg többet. Az elsı napon meghallgatunk egy elıadást, majd megkapjuk évfolyamonként feladatainkat. Totókat kell kitöltenünk, játszanunk kell, és ami a legjobb, az elméletben elsajátítottakat a gyakorlatban is meg kell valósítanunk: fıznünk is kell. Ilyenkor egy teljes menü elkészítésére kerül sor. A kilencedik évfolyam mindig elıételt készít, a tízedikesek évfolyama fıételt készít, a tizenegyedikes kollégisták salátákat, és végül a végzısök készítik a desszertet. A tízedik évfolyamé talán a legnehezebb feladat, - a fıétel elkészítése. Ám mindenki sikeresen veszi az akadályokat. Ebben a tanévben mi készítjük majd el a desszertet. Már elterveztük, hogy milyen desszerttel is fogjuk meghódítani társainkat! Emlékszem, tavaly sikerült egy olyan tészta salátát csinálnunk, ami kifogástalan volt, és nagyon finomra sikeredett. Reméljük, az idén is tudunk valami maradandót alkotni. Utána minden csoport egy vendégtálat készít a többi csoport számára a „komatál” ismérvei szerint. Ezzel megkínáljuk egymást. Így mindenki megkóstolhat mindent. Tehát az egész tevékenység egy meghitt lakomává és idıtöltéssé alakul. Az öt napig tartó program vége az eredményhirdetés, amit mindenki izgatottan vár évrıl évre. A reformhéten mindenki fontos dolgot tanul, és ezeket az élményeket soha sem fogjuk elfelejteni. Izgatottan várjuk az idei feladatainkat tanárainktól. Minden közösségi program után újra kezdetét veszi a szilencium, az erıs edzések a reggeli fárasztó felkelések és az érettségire való hajnali tanulás. Már benne vagyunk ebben, megszoktuk, az életünk részévé vált a folyamat. A reggeli fél hetes ébresztés, reggeli az ebédlıben, az iskolai tanulmányi munka, a délutáni edzések, a kis szieszta utáni vacsora, ami után jöhet ismét a tanulás, ami bizony néha hajnalokba torkollik. A napi rendszeres tanulás és edzések szigorú rendje ellenére, én szeretek itt élni. Szinte mindent megtanultam itt, ebben a mini közösségben, ami a „nagybetős” életben szükséges ahhoz, hogy szilárdan megálljam a helyem az élet minden területén. Megtanultam a szabályok betartásának szükségességét, a rendszeres munkavégzést, a kötelességeim teljesítésének fontosságát, melyek után érvényesíthetem a jogaimat is. No, és a közösség szeretetteljes gondoskodását is magaménak érezhetem. Állítom, hogy életem legboldogabb éveit élem itt, most társaimmal a kollégium falai között. Úgy érzem, hogy ezekre a kollégiumi évekre mindig kellemesen fogok visszatekinteni majd az évek során. Az én álmom az, hogy eredményes sportoló legyek. Ha egyszer sikerül megvalósítanom álmom, nem csak szüleimnek, de nevelıtanáraimnak és társaimnak is köszönetet fogok mondani a több éves biztatásukért, irántam tanúsított türelmükért, az utamon való terelgetésükért. De amíg itt vagyok és itt élek közöttük, arra is gondolok, hogy milyen jó lenne, ha már most büszkék lennének rám, ha már most öregbíthetném valamivel a kollégium hírnevét. Térjünk vissza a jelenbe. Sok jobbnál jobb kollégiumi program volt már ebben a kollégiumi évben is, és vár még ránk az év folyamán. Már hiányozna, ha nem lenne a kollégiumi Mikulásozás és karácsonyozás. A Mikulásozás alatt legtöbbször évfolyamonként szoktuk megajándékozni egymást, mégpedig úgy, hogy neveket húzunk ki, és mindenki annak vesz ajándékot, akit kihúzott. Ez egy nagyon érdekes folyamat, mert végig izguljuk Mikulás napjáig az ajándékozást. Nincs annál jobb érzés, mint egy olyan ajándékot kapni és adni, ami szívbıl jön. Karácsonyra mindig egy pásztorjátékot vagy egy misztériumjátékot adunk elı. Már az ıszi szünet elıtt megkapjuk a szerepeket. A szünet után elkezdıdnek a próbák. Eddig minden évben nagyon szép, meghitt volt a karácsonyi mősorunk. A mősor után az ebédlıben ünnepi terítési verseny kerül megrendezésre, hogy megtanuljuk, hogyan is illik az otthoni ünnepi asztalt megterítenünk. Aztán egy meghitt, közös vacsora
4
elköltésére kerül sor, amikor tanárainkkal együtt fogyasztjuk el az ünnepi fogásokat. Ilyenkor az asztalokra kerülnek az otthon elkészített finom karácsonyi sütemények, édességek is. Ezt mondhatom egy kicsit otthoni szokásnak is, mivel karácsony napja nálunk is így néz ki. Saját magunk díszítjük fel otthon is az asztalt, tálaljuk az ünnepi étkeket. Jó ilyenkor együtt vacsorázni a többiekkel, és szerintem nekik is jó érzés, hogy karácsony elıtt hozunk valami kis ünnepi hangulatot a hétköznapokba. Épp az ilyen programok teszik otthonosabbá kollégista életünket, és ez a hangulatos, melegséget, szeretetet sugárzó karácsonyi mősor, alkalomhoz illı ünnepi asztal, valamint a közös ünneplés készít fel bennünket az otthoni ünnepekre és a téli szünetre is. Igaz, egy kicsit nehéz visszarázódni a szünet után a hétköznapokba… Januárban is meghallgathatunk a téli szokásokról egy frappáns, rövid elıadást tanárainktól. Ezáltal néha-néha megéljük azokat a perceket, amikor otthon vagyunk a családunk körében, ami egy igen kellemes érzés akkor, ott a teremben az elıadás hallgatása közben. Mindennek van valami kellemes sugallata itt nálunk. Vegyük például a szakköröket. Különféle szakkörökön vehetünk részt attól függıen, hogy ki mit szeret vagy éppen ki miben tehetséges. Ilyenek például, a sportszakkör, kézmőves, honismereti –és népismereti szakkör, mozgókép és film, mindennapi tudományok szakkör, a környezetvédı szakkör, valamint a pályaorientációs szakkör. Érdekesnek mondhatóak ezek a szakkörök, mivel mindenki megtalálhatja a személyiségének, tehetségének megfelelı hasznos idıtöltést, és mindenki rájön arra, hogy ıt valójában mi is érdekli. Én sajnos az elızı években az edzések sokasága miatt csak egy szakkör munkájában tudtam részt venni, az is a sport volt. Az idén beiktattam a mozgókép-és film órákat is. Nem feledkezhetünk meg a hetente egyszeri csoportfoglalkozásról sem. Itt mindenki elmondhatja bizalmasan gondját, baját megbeszélhetjük a tennivalókat, mővelıdhetünk, hasznos tudással gyarapodhatunk. A gyorsan pörgı hetekkel lassan el is érkezünk a végzısök egyik záró jelenetéhez, a kollégiumi ballagáshoz, ami egy nagyon különleges, bensıséges, meghitt ünnep itt nálunk a kollégiumban. Mondhatni, nekünk ez lesz a kollégiumban az utolsó felvonásunk, fellépésünk. A tizenegyedik évfolyam áll elı egy olyan búcsúztató mősorral, majd számunkra, amire remélhetıleg rászolgáltunk és megérdemeltünk. Nem is tudom, hogy akkor majd pont ott melyik emlékképek lesznek azok, amelyek elıbukkannak az emlékezetemben. Lehetséges, hogy a hajnali edzésre járás? Vagy a színes programok? Színházlátogatások? Nem tudom, de ıszintén megvallva, valahogyan nem szeretnék még abban a helyzetben lenni, ami már sajnos, vészesen közeledik. Az érettségi, az izgalom, a felvételi… Befejezve a középiskolai éveinket, már nem lesznek mellettünk „súgókként”sem a szüleink, sem nevelıtanáraink, hogy fogják a kezünket és egy olyan utat mutassanak nekünk, amit már ık kitapostak. Ám útmutatásaikat használva, az új erdei ösvény kitapasztalása már a mi feladatunk lesz. Nekünk kell megélnünk a jövınket, ami tele lesz boldogsággal és szenvedéssel, örömmel és csalódással. Én ıszintén remélem, hogy jól megtanultuk itt a leckét, így céltudatosan járjuk majd utunkat. A már elért cél után egy újabb cél elérése következik, ami megadja az életünk dinamizmusát, az állandó pulzálást, ami oly széppé tesz mindent, újabb és újabb célokat keresve küzdünk majd felfelé. Ez a dolgozat legyen egy köszönet tanáraimnak és barátaimnak azért, hogy egyengették utamat, segítették, támogatták törekvéseimet egy biztos és egy jó élet eléréséhez vezetı úton. Paál Ágnes kollégista
5
