Egy Kiskirály Kívánságai Már egy ideje gondolkodom azon, hogy papírra vetem életem, esetleg naplóírásra szánom magam. Máig, 2006. április 9-ig egy nyamvadt betűt sem voltam hajlandó megosztani ezzel a szakadt spirálfüzettel, de most változtatok! Ma van tizenkilenc esztendeje annak, hogy egy budapesti kórház napfényes szobájában, anyukámból kibújva megpillantottam azt az angyalarcú fehér ruhás nővérkét – tökéletesen ideális nap arra, hogy gyerekes betűimmel leírjam eddig leélt életemet… Boldog születésnapot! Már most meguntam az egészet, így inkább maradjunk a tavalyi tanévkezdés és a mai nap időtere között… Az is épp elég lesz, mivel ez az ars poetica csak időpocsékolás és még több fakivágás eredménye. Tegyünk együtt a jövőnkért! – hangoztatom folyton, de senki sem figyel rám. Micsoda emberek vannak… Így jártam. Tavaly augusztusban jöttünk vissza Angliából szüleimmel. Apum vállalkozó, rengeteg pénze van és két évet külföldön töltöttünk, azon a jogcímen, hogy legalább tanulom a nyelvet – hogyne! Do you speak English? Anyum leginkább azzal tölti napjait, hogy hozzá hasonló jómódú, az ízléstelenségig kikent nőkkel bájcseveg arról, hogy milyen szenvtelen manapság a személyzet. Ugyanis még takarítónőnk is van, sőt még egy kedves konyhatündérünk is (Zsuzsanna), aki nyolc általánosnál többet biztos nem végzett… De főzni azt tud! Tényleg tud. Jelenleg egy fővárostól nem messze eső faluban lakunk, egy hatalmas házban. Még tavunk is van! Kacsák is vannak benne. Pontosabban voltak, amíg Taipa nevű drága kutyánk szét nem marcangolta mindet… Így jártunk. De a kacsáknak rosszabb lehetett. Bár az a hang… Na mindegy. A Budapesti Kommunikációs Főiskolán tanulok, reklámszervezést. Nem tudom mit jelent. Azt sem tudom mi leszek. De jól hangzik… Ez az első évem. Nagyon izgalmas. A csoporttársaim szerint nem nézek ki, csak tizenhat évesnek. Lehet benne valami. Hatalmas kék szemeim vannak, szeplős arcom és hosszú szőke hajam. Még azt is szokták néha mondani, hogy olyan vagyok, mint egy kis herceg. De ha ez így van, akkor miért nincs barátnőm? Mármint ha herceg vagyok és nem tizenhat éves, mert kiskorúval nem kezdek ki semmi pénzért.
Apropó, a pénzről jut eszembe… Apum egy smucig disznó, soha semmire nem ad, anyum meg aztán főleg, így felvettem a diákhitelt, amit majd nagyon remélem, hogy ők fizetnek vissza, mert hogy én dolgozni nem fogok, az biztos! Még mit nem. Azért mindennek van határa. Jaj, de elkalandoztam. Szeptemberben elkezdődött a suli. Volt egy nyelvi szintfelmérőnk, amin annyi idiótaságot összehordtam, hogy tizennégy másik örök tanulásra ítélttel bekerültem a leghülyébbek részére létrehozott csoportba. De szerintem még a tanárnál is jobban – ahogy azt a diákok mondják - vágom az angolt. Lehet. Nem érdekel különösebben. Így legalább nem kell tanulnom. Hehe. Hú, muszáj leírnom, mert elfelejtem. Majd’ meghaltam a röhögéstől… Szóval, tegnap jöttem haza, de mostanában mindig olyan érzésem van, mintha minden napomat átéltem volna már – lehet, hogy ez a folytonos monotonitás… Mindegy. A lényeg, hogy bementem enni a konyhába, Zsuzsa épp főzött. Leültem és megkérdeztem tőle, hogy „Zsuzsa, nincs önnek déja vu-je?”, mire összeráncolta a homlokát és zavartan, elvörösödve azt felelte: „Nem tudom, fiatalember, mindjárt megnézem a raktárban…”. Kész röhej. Tulajdonképpen ezt csak úgy leírtam emlékeztetőül… Van a suliknak egy olyan félresikerült előírása, hogy a szerencsétlen diákoknak hétköznaponként látogatni kell őket. Fogalmam sincs, hogy ki találta ki ezt, de minden bizonnyal egy hasonlíthatatlanul harmadosztályú kis ocsmányság volt… Így jártunk. Ebben az évben még gyakorlatom is lesz. Ha jól gondolom, gyakorolhatom a reklámok szervezését. Szerintem ez már beteges… Joggal kérdezheti tőlem bárki, hogy miért kezdtem el ezt a szakot, ha ennyire ellene vagyok. Csak. Inkább üljek itthon és bámuljam a négy falat és hallgassam elkényeztetett anyucim szövegelését arról, hogy micsoda link gyerek vagyok? Köszönöm, nem. Belőle már az is sok, ha megkérdezi, hogy vagyok. Komolyan mondom, néha el sem hiszem, hogy tényleg a szüleim gyereke vagyok. Egyébként tényleg élvezem, ha másért nem is, a mindennapi röhögés adagomért. Néhány csoporttársammal annyi badarságot összehozunk, hogy az hihetetlen. Minden órát végigbeszélünk, nevetünk, míg ki nem zavarnak minket az előadóból.
2
Van egy olyan óránk, hogy vállalkozástan. Szerintem ennél rémesebb, visszataszítóbb és gusztustalanabb, de leginkább tanulhatatlan és irtózatosan nehéz óra nincs még egy a világon. Ha mégis van, akkor őszinte részvétem azoknak, akik tanulnak valami még flancosabb nevűt. Na, a lényeg, hogy mint minden tantárgyból, ebből is van vizsga. Volt is. Egyik lány csoporttársammal a vizsga előtt megbeszéltük, hogy ha nem tudunk semmit, felállunk és kijövünk – minek menjen a drága időnk? Természetesen az első sorba kerültünk, mert a sok önző krumpli csíra, tanulatlan barbár elfoglalta a legjobb helyeket. Kiosztották a lapokat. Három kérdés. Barátnőmmel összenéztünk és elkezdtünk mosolyogni. Egyikünk sem tudott semmit. A mosolygás átcsapott kuncogásba, aztán már nevettünk és végül olyan iszonyatos röhögés jött ránk, hogy kétrét görnyedve jöttünk ki a teremből. Azóta sem kerültem a tanár szeme elé. Szerencsére a pótvizsga egy helyettessel volt. Ezután már csak három alkalommal ültem vizsgán a lány mellé: először, utoljára és soha többet. Hisz nem lehet minden pótvizsga helyettes tanárral. Szép is lenne az élet. Volt olyan vizsgám is, ahol tökéletes helyet foglaltam magamnak, és szépen kiraktam a füzetemet nyitva a lábamra, jó kisfiúhoz méltóan kimásoltam belőle mindent és ötöst kaptam. Naná! De olyan is volt, ahol egy barátomról másoltam mindent, de nekem egy jeggyel jobb lett. És még mondják, hogy a tanárok nem véletlenszerűen osztályoznak. Persze, hogy nem. Csak szépen összefogják a dolgozatokat, egy szép és kecses mozdulattal felhajítják őket a levegőbe, aztán amelyik az asztalra esik, az átment, ami a földre, az megbukott. Konkrétan. Végül is így igazságos. Legközelebb rárakok valami nehezéket a papíromra, hogy függőleges esésben az asztalon kössön ki. Én mindig mondom, hogy ez a világ egy másik világ pokla. A múltkor is, amikor be kellett fizetni a bankban átutalással a beiratkozási díjat (miket ki nem találnak…), a röhögős barátnőmmel elmentünk, hogy jó diákhoz méltóan, ahogy azt kell, befizessük. Leültünk, mert várni kellett. Megcsörrent a mobiltelefonja, és fel is vette. Erre odajött a biztonsági őr, hogy kizavarja, mert nem lehet bent telefonálni, holott három, öltönyös kirittyentett verébfing már vagy húsz perce csevegett… 3
Bezzeg csak minket zavarnak ki, mert mi taknyos kölykök vagyunk. A legmegalázóbb, ami velem valaha történhetett, hogy körülbelül két hete mentem a metróhoz, és megállított két rendőr. Elkérték a személyimet, én oda is adtam. Az egyik a mobiltelefonhoz hasonló gépével pötyögött az adataimról, a másik meg félrehívott. Nevetve megkérdezte, hogy van-e valami szúrófegyver vagy tiltott szer nálam. Én meg gondoltam viccelődik, mert úgy mosolygott, mint aki valami jópofa történetnek a birtokosa. Mosolyogtam én is és mondtam, hogy nincs, miért lenne. Erre meg azt mondta, hogy ürítsem ki a zsebeimet. Tök üresek voltak, hiába mondtam neki, mert fogta és belenyúlt az összesbe. Szerintem volt egy kis ferde hajlama is, olyan élvezettel csinálta… De ez magánügy. Mindenesetre azt hittem, hogy képen törlöm. Mikor végzett, elkérte a hátizsákomat (mindig táskával járok). Szó szerint kiborította a földre. Mindent átnézett. A diák naptáramat, a mappáimat, a zsebkendőket kiszórta. Úgy éreztem magam, mint egy bűnöző, annyian bámultak, mint a legjobb tévé csatornát fő műsoridőben. Mikor végzett, megköszönte. Hogy mit, azt nem tudom. Biztos erős vágy volt benne, hogy valakinek tönkretegye az életérzését. Ennél már csak az volt jobb, amikor Lengyelországban voltunk kirándulni és bementünk egy elektronikai boltba. Vettem két CD-t és kifelé menet csipogni kezdett nálam az érzékelő. A mindenre vevő emberkék rögtön jöttek bámulni, a mindenkire lecsapó biztonsági őrök pedig rögtön karon ragadtak és bevittek egy kis szobába. Mondta a magáét lengyelül, én meg nyugodtan álltam és hallgattam azt az iszonyatos nyelvet… Mutogattam, hogy nincs nálam semmi, megmutattam a blokkot is, hogy még kifizetni is volt képem a CDket. Már nem tudtam hogy magyarázni, levettem a pólómat és a cipőmet is, de még ekkor is csipogott rajtam valami. Mint utóbb kiderült, a farmerom kis fém csatjai voltak. Így jártam. Mindenhol bűnözőnek néznek. Pedig becsületes állampolgár vagyok. De tényleg. Nem vagyok egy bulizós típus. Inkább ülök itthon és olvasok, vagy zenét hallgatok. A főiskolában az a jó, hogy nem kell folyton tanulni, csak a vizsgára – de én még arra sem szoktam. Volt egy olyan tantárgyunk az első félévben, hogy Szervezés, vezetés. A vizsgára tételeket adtak ki, amit egy kedves csoporttársunk kedvesen megcsinált és elküldött e-mail-ben. Ha összegezzük, körülbelül öt oldal volt az egész. De a lényeg: négyesével vizsgáztunk (mert különböző nevű csoportok voltak: ebből is látszik tanárunk kreativitása) és a feleletek végén megkérdezte az oktató, hogy hogyan készültünk fel. Barátom rögtön rávágta, hogy mindenki azt dolgozta ki, amit tudott. A röhögős barátnőm elvörösödve felelte, hogy mindenki csinált valamit megbeszélés alapján, az a lány, aki az egészet elkészítette, azt mondta, hogy szétosztottuk egymás között a témákat és így lett kidolgozva. Tőlem már meg 4
sem kérdezte, pedig kíváncsi lettem volna, hogy mit szól arra, hogy például elloptuk egy másik csoport vázlatait… Biztos hely a pótvizsgán! Hát igen. Elég sokan is vagyunk ezen a szakon: százötven tündéri, tanulni vágyó kisember. Az a legjobb, amikor az előadóban ebből az összlétszámból húszan ülünk – érdekfeszítő óra lehet, jól gondolják! Lassan befejezem, mert a kezem már beállt a sok írástól. Hát még médiaórán! Három oldal / öt perc. Tulajdonképpen még az a legszimpatikusabb óra számomra. Gondolom senkit sem érdekel. A fenébe. Most hívtak telefonon és mehetek be este dolgozni. Diákmunka. Muszáj csinálnom. Addig sem látom szüleimet. Holnap pedig még dolgozatot is írunk angolból. Majd úgy írom meg, hogy nehogy kettesnél jobb legyen. Tudják milyen nehéz a hülyét játszani? Néha olyan feltűnési viszketegségem van, hogy legszívesebben én állnék ki órát tartani. De semmi pénzért nem mennék át egy másik csoportba: az a sok szerencsétlen kezdő miket össze nem hoz együttesen… Jobb mint egy komédia! Ha elvégzem a sulit, valószínűleg apám nyomdokaiba lépek. Szimpatikus munka: dirigálni másoknak és megkapni a legtöbb pénzt! Izgalmas! De öt év múlva már külföldön szeretnék élni. Mondjuk Finnország, vagy Svédország. Imádom az északi országokat! Hoppá! Taipa most szaggatta szét az új kismacskánkat. Szegény, az a hang… Így jártunk. De a macska rosszabbul járt… Na most lépek enni, aztán megkérdezem Zsuzsától, hogy nincs-e déja vu-je! Lehet, hogy már el kéne neki magyarázni, mit jelent. Azt hiszi, valami különleges étel. Álomvilágban él. Jó neki. Aki nem álmodozik, az nem is él. Én szoktam álmodozni. Tényleg. De soha semmi nem jön össze… Így jártam.
5
