Németh László
Egy hipertónia-eset története
A múlt nyáron egy egyetemi tanár ismerősöm keresett fel Balaton melletti tanyámon. A kis házban, ahol dolgozni szoktam, a vérnyomásmérő mellett ott látott egy füzetet is, amelynek a címe – „Vérnyomás-napló” – szöget ütött a fejébe. Amikor megértette, mire szolgál e füzet, s a benn levő grafikonok mit ábrázolnak, biztatott, hogy adjam ki egy orvosi folyóiratban. Nem valószínű, hogy ilyen füzet, bármennyit foglalkoznak vérnyomással, hipertóniával, készült volna valahol. Én a hipertóniáról betegségemnek szinte az első hetei óta készítettem feljegyzéseket. Ezzel azonban csak régi szokásomhoz alkalmazkodtam, hogy azt, ami teher, kellemetlenség, megfigyeléssel kísérletté alkalmassá kell tenni. Így vált „gályapadból laboratóriummá” kenyérkeresetként űzött iskolaorvosi pályám, gyerekeim korrepetálása, vidéki óraadósságom – s minek már e betegségben is volt része: műfordítói robotom. Hét évvel ezelőtt, amikor a betegség sorsom megpecsételte, ez volt menekvésem: a halálnak is az analízis nyugalmával és bátorságával nézni szembe. A hipertóniára vonatkozó írásaim azóta egy kis kötetnyire nőttek, mely A kísérletező ember című könyvben fog hamarosan megjelenni. A Levelek a hipertóniáról, mint az egész kötet, a laikushoz szólnak. A betegségről szóló írások nem is csak a hipertóniás beteghez, hanem a beteghez általában: hogy néz szembe a betegséggel is a kísérletező ember, s hogy nyeri meg, mellékterményként, az életét is, elég reménytelen esetekben. Arra, hogy erről a kalandomról orvosoknak is kellene írni, gondoltam persze addig is – de ez a biztatás volt az első jel, hogy tán nem fognak érte szakemberi fölénnyel megmosolyogni. Írásomnak, azon kívül, hogy az asztalomon látott füzetet, amelyet nem elméleti szükség, hanem élet-halálra menő gyakorlat alakított ki jól bevált eszközül, más orvos-kollégáknak is bemutatja, s a makacs és reménytelen betegség kezelésében, mely a szellemi alkotás java korában tör le kitűnő elméket, ötletet vagy új hitet adhat – tán még más elméleti haszna is lehet. Általános orvosi nézet, hogy a beteget a betegség megismerésébe, kezelésébe nem szabad társul bevonni. A hipertóniánál pedig igen súlyos hibának tartják, ha vérnyomásmérőt adnak a zaklatható beteg kezébe. Amit itt elmondok, az ellenkezőjét bizonyítja: az én esetemben az mentett meg, amitől mint beteget eltiltottak. Másik általános nézet, hogy egy betegségről csak esetek ezreinek a megfigyelése, összehasonlítása után, a gépi apparátus
igénybevételével lehet valami érdemlegeset megtudni. Ez a beszámoló arra figyelmeztethet, hogy egyetlen eset igen tüzetes, szinte mikroszkopikus megfigyelése is szolgáltathat tanulságokat. * 1954. március 26-án tudtam meg, hogy a hypertonia essentialis, melynek mint új, akkor leírt kórformának a nevét harminc éve, Korányi Sándor előadásában hallottam először, mint egyre többünknek azóta, nekem is sorsom lett. A betegség keletkezésére mindkét elmélet alkalmazható – az is, amely a hipertónia okát szellemi túlerőltetésben keresi: a megelőző öt évben legalább tízezer oldalt fordítottam, munkaidőátlagom, a vasárnapokat is beleértve, aligha volt alatta a napi tizennégy-tizenöt órának. Maga a munka elég nehéz körülmények közt folyt, egy-egy szövegrészen általában nyolcszor kellett átmenni; javításaim az áradattá vált gépelőpapírok ezreire átvezetni, megoldásaim a nem mindig jóindulatú lektorokkal szemben megvédeni, a határidőket bűntudatként hordani az emlékezetemben. De alkalmazható a drámaibb is: a betegségemet megelőző félévben egyik drámám bemutatója olyan helyzetbe hozott, amely kevéssel volt kedvezőbb, mint a pör, amely hősömet a tudományos világnak is hősévé tette. Ő, legalábbis tudtommal, nem kapott hipertóniát belé. A betegség hirtelen fejlődött ki. Van ugyan húsz-harminc évvel ezelőttről is olyan emlékem, hogy az orvos, aki idegfeszült állapotban mérte a vérnyomásom, azt kérdezte, ideges ember vagyok-e, s nem vette figyelembe a mérési adatokat, de általában nemigen mértek 130-nál többet. A betegségem kitörését megelőző télen, épp izgalmam levezetésére, a szokásos fordítói munka mellett két drámát írtam – ezek mellől néha úgy keltem fel, hogy fejemben a későbbi feszültséget éreztem, s tarkómon vizesruhával aludtam el. Az a pillanat, amelytől betegségem számítom, egy éjszaka, az ágyban következett be. Délután egy író-barátomnál voltam, aki a kínzásnak nem kis mestere volt, különben maga is beteg, s aki egy kérésének a megtagadása miatt még bosszús is volt, úgyhogy három-négy órán át zongorázott az idegeimen, rejtett gyanúsítgatásokkal, amelyekre helyzetem miatt különben is érzékeny voltam. Éjjel egy-két óra alvás után felébredtem, s ezen kezdtem gondolkodni. Egyszerre csak a szoba félfordulatot tett körülöttem; rémülten ugrottam ki az ágyból, s feleségemet hívtam segítségül. Másnap megmérettem a vérnyomásom: még csak 165 volt. Épp akkoriban valahogy kirángattam magam nehéz helyzetemből, s elutaztam a szigligeti íróüdülőbe. Itt nagy, de igen hideg szobát kaptam, s néhány éjjel azóta halott barátom is fennmaradt velem, olyan rosszul voltam. Itthon 185-öt mértek, de az orvos, aki délután álmomban jött ki hozzám a vérnyomásomat lemérni, 130-at észlelt, s egészségesnek nyilvánított. A következő héten
azonban egyre rosszabbul lettem, a fejemen mintha nehéz sapka lett volna (később a hipertónia alig okozott szubjektív tünetet), s ültőhelyemben elaludtam. Ezután került sor az említett kórházi vizsgálatra: a szemész ekkor már az ampispasmust és a keresztezési tünetet is megtalálta. Ettől fogva egy fél éven át orvosi utasítások szerint éltem. Barátom, a legkiválóbb belgyógyászok egyike azt ajánlotta, hogy kapcsolódjak ki a pesti életből, szedjek Redergámot, s ne dolgozzam napi öt-hat óránál többet. Ezt én meg is tettem: feleségem kíséretében egy Buda környéki telepre költöztem, körülbelül szeptemberig állandóan szedtem a Redergámot (amelyhez akkor elég nehéz volt hozzájutni), s a munkakorlátozást is betartottam, szó szerint, mert valóban nem írtam öt-hat óránál többet, azt azonban a belgyógyász, úgy látszik, nem tudta, hogy egy író hat óra alatt is kizsarolhatja magát úgy, mint más tizenkettő alatt. Én ezt tettem. A hipertónia-irodalom – főleg Lang szovjet tudós könyve – áttanulmányozása, főleg a 135-ös diasztólés vérnyomás azt a meggyőződést érlelte meg bennem, hogy súlyos, gyors lefolyású hipertóniát szereztem, amelyben írói képességem is csökkenni fog. Egyszerre tartottam be hát az utasítást, s végeztem a szellemi tartalékaimból végkiárusítást. A betegségem első hónapjaiban írtam meg II. József drámám, a következő hónapban pedig – négy különböző helyen – Megmentett gondolatok című kis tanulmánykötetem. (Barátomnak azt az utasítását ugyanis, hogy egy nyugodt otthont teremtsek magamnak, nem sikerült megvalósítanom.) Az állapotom ennek ellenére nem romlott, megmaradt azon a szinten, amelyen az első, Ady-ligeti kertben volt, amikor a vérnyomás-emelkedés miatti aluszékonyság-kábultság elmúlt. A Redergám a vérnyomást is visszanyomta, 160–190 közti értéket mértem. A szellemi munkát azonban abbahagytam: ahogy a betegséggel összeszoktam, elbágyadt a hozzá való hitem. Maguk az írások is egyre bágyadtabbak, fakóbbak lettek. Azt, hogy valóban hogy is vagyok a bajommal, akkor láttam meg, amikor a Redergám-szedést abbahagytam. Az őszt egy-alföldi városban töltöttem, abban a házban, amelyhez öt legjobb évemnek az emléke fűződik. A háziasszonyom kitűnően ellátott, a városban lévő barátaim szemmel tartottak, anélkül hogy tolakodtak volna. Hipertóniás beteg nem is élhet szerencsésebb körülmények között. Az első hónapok munkáját, a végkiárusítást is abbahagytam: amit írtam, egyre bágyadtabb s gyengébb, s gondolatvilágunkat különben sem lehet kihányatni. Shakespeare VII. Henrik-jéből fordítottam egy-két sort, s a készülő Apáczaidrámához olvasgattam. Épp csak a Redergám fogyott el, s a függöny ment fel vele állapotom fölül. Egy helybeli orvos ismerősöm azt ajánlotta, szedjek más szert. Én meghallgattam a tanácsot, amely megfelelt bizonyos teoretikus elképzeléseimnek. Nem tudom, mennyit rontott
ez állapotomon (voltaképp csak néhány napig szedtem), de az alatt a néhány nap alatt igen rossz állapotba jutottam. Aránylag kevés munka is elég volt, hogy a vérnyomásom 200 fölé menjen. Egy reggel, néhány gépelt oldal javítás után (ami nálam nem egészen affektusmentes munka) 230-at mértem: betegségem alatt a legnagyobb értéket. A megdöbbenést fokozta, hogy egy tanítványom is megmérte aznap a vérnyomásom – 40-nel kevesebbet mértem, mint néhány órával előbb a kórházban. Akkor még nem tudtam, hogy ez lehetséges, s azt hittem, a vérnyomásmérőm állították be kevesebbre a kölcsönadók. Az én vérnyomásomnak eszerint 300 körül kell járnia! Akkor már tudtam, hogy a járás leszorítja a vérnyomásom – az egész délutánt, az estét az utcákon töltöttem. Este rosszul lettem – olyasféle szédülés lepett meg, mint első ízben az ágyban. Bementem egy közeli SZTK-rendelőbe, ahol az egyik barátom volt a rendelő főorvosa. Azt hittem, vért vesz le, de igen okosan nem tette. Éjjel, a vérnyomásmérővel a karomon, sokáig nem mertem lefeküdni. Ekkor gondoltam át, mi is lehet a betegséggel, s ekkor határoztam el, hogy magam veszem át a kezelést. * Akkor már hónapok óta mértem különböző kölcsönmérőkkel a vérnyomásom; több idevágó könyvet, cikket elolvastam (köztük olyan kitűnőt, mint a Tardier testvéreknek a vegetatív idegrendszerről írt nagy munkája), s volt némi adatom s elképzelésem a bajról, amelyben szenvedtem. Szorultságomban most ezekből állítottam össze egy hipotézist, amelyről ma sem tudom, igaz-e vagy sem, de amelynek alapján öngyógyításomnak (miután égen-földön nem látszott segítség) a saját felelősségemre orvos és gyógyszer nélkül nekivágtam. A hipotézisem az volt, hogy a hipertónia, vagy legalább is az én hipertóniám, az agykéreg anyagcsere-betegsége – egyfajta corticosis tehát. Olyan anyagok, amelyek a túldolgozott agyból – félig fiziológiásan – válnak ki, s a vérnyomás fokozásával segítik az agy vérellátását, a beteg, rossz cortexből bővebben ömlenek a vérbe, s ez az oka, hogy a kisebb megterhelés is nagy tenziót hoz létre. A vérnyomás másodlagos tünet, s azt letörni: annyi, mintha tüdővészesnek a lázát nyomnánk le mindenáron, nem törődve a tüdejével. Mondom, nem tudom, van-e ebben a hipotézisben igazság, de énnekem kellett valamit csinálnom, s a terápia, ha téves elméletre épült is, jónak bizonyult. Gyógyszert nem szedtem többet. A vérnyomás csökkentésének meg lehet az értelme, ha a következményeket akarjuk elkerülni. Énelőlem azonban elfedte a kórfolyamatot, amelyet úgy reméltem, hogy más eljárásokkal tudok majd befolyásolni. Ha a hipertónia a sejtek anyagcsere-betegsége, akkor olyasformán kell kezelni, mint az Inzulin ismerete előtt a diabeteszt, diétával kerülve a megterhelő anyagokat – ez esetben az ingereket. Azt már
tudtam, hogy a vérnyomást mi viszi föl. Elsősorban a munka, másodsorban a beszélgetés, harmadsorban a másfajta szellemi működés. (Az izgalommal ekkoriban nem voltak tapasztalataim.) A munkánál szinte mérni tudtam a következményeket: ötven sor Shakespeare-fordítás nagyobb kiugrást okozott, mint harminc, s az emelkedés nem is lineáris volt, a megterheléssel exponenciálisan ment fölfelé. Az agydiétának tehát abból kellett állni, hogy olyan napi foglalkozást állítsak össze, hogy a vérnyomás szempontjából közömbös tevékenység túlsúlyban legyen az ártalmassal szemben. Ilyen diétát azonban nem volt könnyű összeállítani: az ember nem hagyhatja ki életéből az agyvelejét. S ami az ingerek elviselését illeti: én soha, sem azelőtt, sem azután nem voltam olyan rossz állapotban, mint ekkor. A moziból például haza kellett jönnöm, mert a filmkockák egybelátása is megterhelte az agyat. Kimutatható teher lett a rádióhallgatás is. A gondolkodás is csak bárgyú, diffúz alakjában volt közömbös. Úgy voltam, mint a cukorbeteg, akinek már nemcsak szénhidrátot, de zsírt, fehérjét sem szabad fogyasztani. Az egyetlen, amit büntetlen fogyaszthattam, a fizikai munka volt. A holmimat napjában többször is rendbe raktam, nagy gonddal öltöztem, mosdottam, kefélkedtem – öreg háziasszonyom nem győzött dicsérni: ilyen albérlője még nem volt, aki a szenet, vizet behozza, a faleveleket összesöpri, sőt a kiskert felásására is vállalkozik. Kétszer is végigsétáltam hajdani körutamat – novemberben egyetlen sétálója voltam a Népkertnek. Még a fizikai kimerülés sem ártott: volt háziasszonyomat elkísértem a temetőbe, s udvariasságból a koszorúját is vittem. A temető igen messze volt, a koszorú elég nehéz, halálos kimerülten értem haza, s aggódva vettem elő a vérnyomásmérőt: 155/95-öt mutatott. Még egy fogalmat átvettem: a toleranciát. Ebben az esetben ez azt jelentette, mennyire tűröm az ártalmas ingerületeket. A betegség sorsa attól függött, hogy diétám után mennyire sikerül megemelni a toleranciát. Szinte homeopata adagokban kezdtem adagolni magamnak a munkát. Az első írásmunka (a fordítást abbahagytam), amit végeztem: a betegségemről szóló feljegyzések voltak. Ma is megvan a füzet: szép, kalligrafikus betűkkel írtam, hogy az írás lassúsága fékezze az eszem…
(1961)
Forrás: Németh László összes műve. Bp., 2001. CD-ROM. Arcanum Adatbázis.
