Fordította: dr. Murvai Laszló
A szerző: Petre Petcuţ
A ROMÁK TÖRTÉNETE*
A ROMÁK EREDETE A legrégibb időktől úgy hitték, hogy a romák Egyiptomból vagy esetleg máshonnan érkeztek ide, éppen ezért az európai népek cigánynak nevezték őket, a Balkánon, Havasalföldön és Moldovában, egyiptomiaknak, a faraó ivadékainak mondták Erdélyben, Magyarországon, travellers- volt a nevük Angliában, gitanos pedig Spanyolországban. Ahhoz,
hogy
megtudhassuk,
kik
is
a
cigányok
ősei,
és
megismerhessük nyelvüket és eredetüket, évszázadoknak kellett eltelniök, míg végre a magyar származású Wáli István rájött arra, hogy a roma nyelv indiai eredetű. Wáli István teológus hallgató volt Hollandiában, amikor felfigyelt rá, hogy indiai ( Gh. Sarău úgy véli, hogy nem indiai, inkább malabriai1) kollegáinak beszéde és a magyarországi romák nyelve között nyilvánvalóan sok az egyezés. De addig, amíg valóban megtudhattuk, kik a romák és honnan származnak, még hosszú időnek kellett eltelnie. Több eredetlegenda is ismert, amelyekben egy cigány őshazáról van szó. ---------------*A bibliográfiai utalásokat lásd a román nyelvű szövegben.
1
Egy bulgáriai kosárfonó roma, Ali Ceauşev így mondja el a legendát: „ A romáknak volt egy hatalmas császáruk, egy Roma. Ő volt a mi hercegünk. Ő volt a padisah. A romák akkor mind együtt laktak, egy országban, egy kitűnő kormányzóságban. A kormányzóság neve Sindh volt… szép ország volt. Csupa öröm és boldogság volt köröskörül. Mindenki jól élt. A császárunkat Maramengro Dev –nek hívták. Még volt két fivére, Romano és Singan. Minden jó és szép volt, amíg el nem következett egy nagy háború. A muzulmánok háborúztak. A katonaság tönkretette a romák országát. Felégettek mindent. Minden roma elmenekült otthonról… A három fivér messze földre vezette az emebereit. Egyesek Arábiába mentek, mások Örményországba, és voltak, akik Bizáncba.”2 Több hasonló legenda él, minegyik fantasztikus , és mindegyik több sokkoló elemet tartalmaz a romákról, de ezeket nem tekinthetjük hiteles forrásnak. A legendák és mesék világából annyi az igaz, hogy a romák Indiából származnak, a roma nyelv pedig újindiai eredetű. A romák ősei – egyes kutatók szerint – valamikor a III. és XI. század között keltek útra. Donald Kenrick angol szakértő úgy véli, hogy a romák kirajzása a Krisztus utáni III. században következhetett be, amikor Ardashir sah (224-241) meghódítja Észak-Indiát és perzsa (ma Irán) tartománnyá teszi. Ilyenformán a romák átköltözése fokozatosan és békésen ment végbe, hiszen a Pezsa Birodalom gazdagsága sokféle embert odavonzott. A jövevények között sok volt a zenész, akiket becsültek a tehetségükért. Ez a tény három verzióban is fennmaradt, és minegyikben arról van szó, hogy a perzsa zenészek alkalmatlannak bizonyultak, ezért kellett Indiából behívni muzsikusokat.
2
Az első verzió szerint a perzsa sah, Bahram Gur szeretett volna több pihenő-és ünnepnapot, italt és szórakozást nyújtani alattvalóinak, de nem volt elég zenésze, ezért írt India királyának, Shankalat-nak, aki több ezer Zott zenészt adott
Perzsiának, akiket a sah, Bahran Gur szétköldött a
birodalom kölönböző városaiba. A második verziót egy perzsa legenda őrzi. Ugyanaz a Bahram Gur sah „ egy este vadászatról hazatérőben elhaladt egy csoport ember mellett. akik a fűben heverésztek és iddogáltak, miközben csodálták a naplementét. Megkérdezte, miért nem zenélnek, hiszen a zene gyönyörködteti a lelket. Ők pedig úgy válaszoltak: „ ó, királyunk, 1oo drahmát is adtunk volna egy zenésznek, de sehol sem találtunk. Akkor Bahram azt mondt: „találni fogunk!” Nyomban megparancsolta az írnokának, hogy küldjön levelet az indiai Shankalat -nak, és kérjen tőle négyezer kiváló zenészt és énekest a saját udvartartása számára. Shankalat teljesítette a kérést, Bahram pedig szétküldte a zenészeket szerte a birodalmában, megparancsolván az embereknek, hogy fogadják meg őket a szórakozásaikhoz, hallgassák a muzsikusokat és fizessék meg őket, ahogy illik. Ezek leszármazottai a sötétbörű Lurik, akik a fuvola és a lant művészei.” Az indiai muzsikusok eredetéről szóló harmadik verzió szerzője egy perzsa írástudó, Firdusi, aki 1011-ben a következőket jegyezte le: „ A helytartók jelentették a sahnak, a szegények panaszkodnak, hogy a gazdagok,
amikor bort isznak,
zenét is hallgathatnak, és lenézik a
szegényeket, akik zeneszó nélkül kénytelenek inni. A sah levelet küldött Shengil-nek, amelyben elrendelte : „ válassz ki tízezer Lurit, férfiakat és nőket, akik szépen játszanak a lanton és küldd ide őket.” Amikor a Luri zenészek megérkeztek, a sah fogadta őket, mindegyiknek adott egy ökröt és egy szamarat, mert rá akarta bírni őket, hogy földet műveljenek. Ezer mérő 3
kukoricát is adott nekik, hogy legyen vetőmagjuk és gazdag termést takaríthassanak be, és ha ők maguk jó módban élnek, ingyen zenéljenek a szegényeknek. A Lurik elmentek, azonban megették az ökröt és felélték a kukoricát. Az év végén azonban visszaszégyenkeztek a sah elé sovány ábrázattal. A sah azt mondta: „nem kellett volna a vetőmagot felélnetek. Most már csak a szamaraitok maradtak meg. Rakjátok fel a holmitokat a hátukra, készítsétek elő a szeneszerszámokat és tegyetek rájuk selyemből való húrt. Ezek a Lurik járják ma is a világot széltében és hosszában, kinlódva keresik a pénzt, kutyák és farkasok között alszanak, mindig úton vannak, éjjel- nappal lopnak. „3 Marcel Courthiade nevű francia professzor egy XI. századi arab krónikára hívja fel a figyelmet. Az arab krónika szerzője, Al Utbi azt írja, hogy a romák Nyugat felé, azaz Európa felé való vándorlásuk kezdete a Krisztus utáni XI. századra tehető, egészen pontos dátumot is közöl, 1018. december 21-ét jelöli meg.4 Ali Utbi arab krónikája, a Yaminok Könyve korábbi idők ködébe vesző eseményekről beszél, amelyek színhelye India , Kanpurtól 82 km-re észak-nyugat irányban fekvő Kannauzs környéke. Kannauzs Észak India legnépesebb és leggazdagabb városa, amelynek lakossága 53.ooo körül volt. Ám történt, hogy egy afgán harcos, Mahmoud Ghazni elfoglalta a várost, rabszíjra fűzte az egész lakosságot, férfiakat, nőket, gyerekeket egyaránt, akiket aztán eladott rabszolgának a Perzsa Birodalomban, mint királyi zenészeket és mint egyéb mesterségek művelőit. Ez a romák első lépése, amelyet a Nyugat fele vezető hosszú útjukon megtettek.
4
Milyen tanulsággal szolgálnak ezek a legendák és mesék? Mindenek előtt azzal, hogy szoros kapcsolatot állapítanak meg az indiai kultúra és a mai romák között. Nem érthetjük meg, mi a különbség a roma és a nemroma (azaz román, magyar vagy más etnikumhoz tartozó) között, ha nem ismerjük a romák valódi történetét. Romák a közelkeleten Északafrikában és a Bizánci Birodalomban Mi történt azután, hogy a romák ősei elhagyták India területét? Nem tudjuk pontosan. Minden bizonnyal voltak rokonokból álló csoportok és azonos mesterséget űzők csoportosulásai. Mivel nagyon sokan voltak, a Perzsia felé vezető vándorlás sem egyidőben történt, hanem lassú ütemben, néhány száz éven át folytatódott, hiszen
szerény készletekkel rendelkeztek,
és a
vándorlást az is befolyásolta, hogy találtak-e az állataiknak élelmet és el tudták-e adni a kézműves termékeiket.
Való igaz, hogy Havasalföldön a
legügyesebb mesterek a romák közül kerültek ki. Nehezen hihető, hogy a vas
megmunkálásában
és
egyéb
középkori
mesterségekben
való
jártasságukat még a Perzsa Birodalomból vagy Bizáncból hozták légyen magukkal.
Kis távolságokat haladtak előre, megközelíthető
helységek
közti útszakaszt tettek meg egyszerre. Lényeg tehát, hogy nem egyidőben indultak útnak. Egyik évben felkerekedett a testvérekből, gyerekekből, közeli rokonokból álló csoport, néhány év múlva ezt követte a második, a harmadik stb. A romák ősei kis csoportokban és folyamatosan érkeztek a célországokba, hiszen ha egyszerre nagy tömeg érkezett volna akárhova, azt az arab vagy a bizánci krónikák jelezték volna.
5
Az Európába vezető út A romák három irányból érkeztek Európába –állítja Gheorghe Sarau5 és Marcel Courthiade. Az útjuk még a Keletrómai Birodalom örökébe lépő Bizánci Birodalom keleti részén elválhatott. Az első ág az ún. „lom” vagy északi ág, a második a „dom” vagy dél-nyugati – és a harmadik a
roma,
vagyis a nyugati ág. Azok a roma ősök, akiknek a leszármozottai a mai „lom” vagyis északi ág tagjai, a Kaukázuson át jöhettek észak nyugat irányában, így juthattak a Fekete Tenger észak-nyugati részére, a Balkán Félszigetre és innen Európa belsejébe. A „dom” vagyis a dél-nyugati ág Szíria, Palesztina, Egyiptom és más észak afrikai ország fele indult, ahonnan – valószínűleg kis csoportokban – átkelve a Földközi Tengeren Spanyolországba jutottak. A legnépesebb a „roma” vagyis a nyugati ág, amely több évszázadon keresztül a Bizánci Birodalom területén vándorolva lassan haladt nyugat felé, azaz Közép – és Nyugat Európa felé. A romáknak a Bizánci Birodalom fele való vándorlása minden bizonnyal összefügg a szelcsuk törökök Örményország felé nyomulásával. A Bizánci Birodalomba fokozatosan hatoltak csak be, sok–sok évtized leforgása alatt. Itt a romák megkülönböztető neve az Athinganoi lett, amely eredetileg egy eretnek szekta neve volt. Ez a vallási szekta a XI. században volt jelen Bizáncban, jelentése „érinthetetlen” azaz tilos a velük való érintkezés. Valószínű, hogy a romák a maguk sajátos életmódjukkal, azzal, hogy nem keveredtek más közösségekkel maguk érdemelték ki azt, hogy a bizánciak rájuk süssék az „értinthetetlen” bélyeget, mint a fent említett vallásos szekta tagjaira.
6
Bizáncban írásos dokumentumok is őrzik a romák jelenlétét. II. Gregorios Kyprios (1283-1289)6 Konstantinápoly pátriárchája egyik levelében megemlíti azt, hogy az úgynevezett egyiptomiaktól és a cigányoktól illetéket kell beszedni. Kisázsián át, a mai Törökországon át körülbelül 7oo évvel ezelőtt a romák behatoltak a Balkán Félszigetre. A balkáni történetírók több helyen említik a romákat. Ime néhány példa:7 1348 – Stefan Dusan, Szerbia cárja törvényesíti a patkó-adót, amelyet a patkolókovácsoknak és a nyeregkészítőknek kell fizetniök. 1368 – Zágráb város dokumentumai említik a cigányok jelenlétét 1378 – a cigányság atesztálásának éve a mai Bulgária területén ( a Vidini cárság utolsó vezére, Ivan Sisman a Rila kolostornak adott oklevelében megemlíti az „egyiptomiak viskóit” is, ezen, minden bizonnyal , a cigányok viskóit érti. A ROMÁK LETELEPEDÉSE ROMÁN FÖLDÖN A romák jelenlétét a mai Románia területén egy 1385-ös dokumentum jelzi először. I. Dan, Havasalföld uralkodója Tismana kolostornak ajándékozza a Turnu Severin mellett lévő Vodiţa kolostor
birtokait, ingó- és ingatlan
javait, melyek között 4o „acigány”8 szálláshelye is szerepel.
A Vodiţa
kolostort egyébként a havaselvei fejedelem nagybátyja, I. Ulászló alapította 137o-l371-ben. Tismana kolostor
rabságban élő cigányait minden
birtokmegerősítő okirat számbaveszi, így szerepelnek az 1387-es, 1391-92es, az 1439-es birtoklevelekben, sőt évszázadokkal később, 1646-ban Matei Basarab vajda is beírja őket a saját adománylevelébe. 1388-ban9 Mircea cel Bătrân alapítólevelében a Cozia kolostornak „3oo cigány szálláshelyét”
7
is biztosítja. A XV. századaban általában minden nagyúrnak volt cigány rabja, a vajdának, a bojárnak de még a nagyobb kolostoroknak is. Egy másik dokumentum Moldovából való. Ebben az áll, hogy 1414 augusztus 2-án Alexandru cel Bun Toader Pitic lengyel pánnak adományoz hűsége jutalmául három falut: „Az egyik falu Cobâla , ahol az ő háza áll, ahol Veriş Stanislav is volt, a másik falu ott van, ahol a Jeravăţ a Bârlad folyóba ömlik,
éspedig az, ahol Lie és Tiganesti voltak a kenézek, a
harmadik falu pedig a Bârlad mentén található, ahol a lengyel pánnak egy másik háza áll, és ahol Tamás és Iván
10
volt a kenéz. A középkorban a
román fejedelemségekben, Moldovában éppúgy mint Havasalföldön a cigányok fölé rendelt kenézek maguk is cigány származásúak voltak, és tulajdonképpen ők közvetítettek az ország előljárói és a cigány közösség között.
Hadd jegyezzük meg, hogy az 1414-ben datált dokumentum
múltbeli állapotra vonatkozik („ahol Lie és a Tiganesti voltak a kenézek”), tehát az idézett helyzet is korábbi időpontot implikál. Erdélyben
egy Fogarasból származó dokumentum 139o és 14o6
között megemlít 17 sátoros romát, akik Mircea cel Bătrân egyik bojárjának, Costea-nak a birtokán éltek11. A cigányok rabsága A cigányság történetének sarkalatos kérdése az, hogy hogyan jutottak rabságba. Tudjuk, hogy a kora középkorban Európában is és Ázsiában is voltak rabok, de ezek háborúban ejtett rabok voltak, akik nem tudtak váltságdíjat fizetni. A román fejedelemségekben más a helyzet. A cigány automatikusan „rab” volt. Szabad cigány nem létezett, ezért a „rab” egyúttal
8
„cigány”-t is jelentett. A dokumentumokban pedig nem az szerepel, hogy „cigány rab”, csak egyszerűen az áll, hogy „cigány”. Van olyan történész, akinek az a véleménye, hogy a románok a rabság intézményét és a cigányok rabként tartását a keleti szomszédaiktól, a tatároktól12 vették át.
Ezeknél valóban az volt a szokás, hogy a
hadifolglyokat rabságba taszították. Amikor a romák bejöttek a román fejedelemségek területére, még szabadok voltak, hiszen ha rabok lettek volna már Bulgária területén, akkor gazdáik nem engedték volna meg, hogy tömegesen elvándoroljanak, vagy bárhonnan visszahozatták volna őket. Ha pedig helytáll az a hipotézis, hogy a moldovai romák a Dunától délre eső vidékekről – Görögországból, Bulgáriából -húzódtak fel Moldovába, át kellett haladniok Havasalföldön is. Ez pedig azt igazolja, hogy kezdetben a romák Havasalföldön sem lehettek rabok, mert akkor helyhezkötöttek lettek volna, és nem vándorolhattak volna tovább. Erdélyben és szerte Európában a romák szabad emberek voltak, ez pedig arra enged következtetni, hogy amikor a cigányság elhagyta Bulgária területét és átkerült a Duna északi partjára, szabadon vándorolhatott szálláshelyet keresve, és ott telepedett le, ahol akart. Kezdetben így lehetett ez Havasalföldön és Moldovában is, csak később taszították őket rabságba. Az eddig elmondottakat kiegészíthetjük még azzal, hogy a romák nem hadsereggé szerveződve jöttek erre a vidékre, hanem békések voltak. A románság véleménye pedig az volt a cigányokról, hogy inkább az állatokhoz állnak közelebb, mint az emberekhez. A Középkor elején minden cigány, aki román földre tette a lábát automatikusan az uralkodó rabja lett. Akkor, amikor a fejedelemség még nem volt elég szilárd, a XIV. század második felében és a XV. század elején a bojárok maguk is szerezhettek rabokat az ő
9
földjeiken tartózkodó nomád romák közül. A kezdeti szabad állapotot, mint feltevést hivatott alátámasztani az a tény is, hogy léteztek roma csoportok, amelyek évi adót fizettek az uraságnak, ennek fejében szabadon közlekedhettek az országban, és a közösség megtarthatta a belső bíráskodás jogát is. Az uraság cigányai a falvak szélén húzódtak meg, vagy cigány falvakat alapítottak. Számuk aszerint növekedett, hogy az uraság hány cigányt vásárolt vagy örökölt más családoktól. A cigányság, mint populáció különféle hierarchikus fokon állott, annak megfelelően, hogy kinek a tulajdonát képezték. A legfelső szinten az uralkodó cigányai álltak, akik az uralkodót és annak feleségét szolgálták. Minden roma, aki más országból érkezett román földre, automatikusan az uralkodó rabságába jutott, az uralkodó cigánya lett. A hierarchia második fokozatát az egyház birtokában levő cigányság
képezte, akik kolostorok, templomok, remetekolostorok
körül, általában
egyházi birtokokon élt. A harmadik fokozatot a bojári
udvarok cigánysága alkotta. A „cigányság” mint gyűjtőfogalom ma is él, így nevezzük azokat a falu-vagy városrészeket, ahol a romák nagyobb lélekszámban élnek. A romák megjelenése az európai államokban A
különböző
európai
országokban
a
romák
megjelenését
dokumentumok igazolják. Gh. Sarău13 kutatásai alapján az alábbi körképet kapjuk: 1387 – Szlovénia 1399 - Csehország 14o7- Németorszá 1414 – Svájc 1418 – Franciaország 1419 – Belgium 142o – Hollandia 1422 - Olaszország 1423 - Szlovákia 1425 - Spanyolország
10
1433 - Dánia 1443 - Bosznia15o1 Lengyelország 15o1 – Oroszország 15o5 - Skócia 1512 – Svédország 1513 - Anglia 1522 – Albánia 1526 – Portugália154o – Norvégia 1559 – Finnország A roma közösségek társadalmi- gazdasági és politikai helyzete Havasalföldről a romák a középkor végéig folyamatosan húzódnak északra, Moldovába. A román-német Krónika arról beszél, hogy Stefan cel Mare, amikor 1417-ben hadat visz Havasalföldre, 17.ooo cigány rabbal tért volna meg Moldovába. A szám nyílván túlzás14. Tény, hogy a középkorban mind Havasalföldön, mind Moldovában sok volt még a nomád cigány, különösen az uralkodónak alárendelt cigányság körében. Az egyházi és bojári birtokok cigánysága helyhezkötött volt. Egy részüket a ház körüli belső munkára rendelték, a többség azonban földet művelt. I. Az uralkodónak alárendelt cigányság sajátos foglalkozást űzött, így a megnevezésük is a foglalkozásukat tükrözi. Az aranyosok
azok, akik a hegyi folyók és patakok vizének homokját
átszitálva aranyport gyűjtöttek15. Aranyban fizették az adót a fejedelemnek is. Havasalföldön16 legelőször 162o-ban említik az aranyos cigányokat. Az erdélyi aranymosók abban különböztek tőlük, hogy ők a hegyek között talált kövekből mosták ki az aranyat speciális eljárással. Miután az aranymosás már nem volt kifizetődő, a cigányságnak ez a csoportja rátért a fa megmunkálására: kanalat, teknőt faedényeket készítettek, belőlük lettek a kanalasok
mindenféle
(„kalánosok” ahogy
Erdélyben mondják).Általában erdők közelébe húzódtak, ahol jó fát találtak megmunkálásra.
11
A XIX. században az uralkodó cigányai közül sokan rátértek a téglavetésre , ők lettek a téglavetők , a téglaégetők. A kóbor cigányok,
elszigetelt csoportot alkottak a cigányság körében is,
tolvajlásból éltek. Kerülték a népesebb településeket, lehet, hogy azért maradtak nomádok, mert féltek a rabságtól. A sátorosok egy másik csoportja kovácsmesterséget űzött és jól értette a mesterséget. A dokumentumokból tudjuk, hogy maga az uralkodó, de a bojárság is gyakrah hívta őket különféle fémtárgyak megmunkálására, ők voltak a fegyverkovácsok is. A rézkovácsok különféle konyhai rézedényt, vödröt pálinkafőző üstöt készítettek. A fésűsök állati csontokból faragták a fésüket. Az aranyműves cigányok arany és ezüst ékszereket készítettek. A medvetáncoltatók a Duna déli partjairól jöttek északra. A falvakban, vásárokon, külvárosok utcáin táncoltatták az általuk szelidített medvéket. Ők is sátorosok voltak, nomád életmódot folytattak. Öszvéreket tenyésztettek, szitakötéssel foglalkoztak, apró fémtárgyakat készítettek. A foltozó cigányok a fémedények javítgatásával házalva járták az országot. A lócsiszárok lovakat adtak-vettek, nem ritkán éppen loptak. A harangöntők országosan jó mesterek voltak, ők öntötték a templomok harangjait, gyakran ők voltak a harangozók is. A virágárus asszonyok és a cipőpucolók már napjainkban jelentek meg, ezek nem ősi foglalkozások. (A fenti osztályozásról lásd C.J.Popp Burtea.)
12
Şerboianu,17 Gh. Sarău,18 Vasile
II. Az egyházi birtokokon élő cigányság a kolostotok körüli külső és belső teendőket végezte, földműveléssel is foglalkozott. Az egyháznak volt a legtöbb cigány rabja. Rendszerint az alapítótól kapták, mások végrendelet révén kerültek az egyházhoz, de adományozták , adták-vették és cserélték is őket. Nehéz életkörülmények között éltek, gyakran megszöktek az egyházi birtokokról. III. A bojárok tulajdonát képező cigány rabokat is külső és belső munkára kényszerítették. Külső munka képpen művelték a bojár földjeit, a belső munkát végzők takarítóasszonyok, szakácsnők, varrónők, kenyérsütők, kocsisok, csizmadiák, zenészek stb. voltak. Külön kategóriát alkottak az állatttenyésztésben
dolgozók,
ők
tehenészek,
disznópásztotok,
bivalypásztorok, ménesek őrzői, tyúkászok stb. voltak. A bojár udvarához tartozó cigány rabok egy cigány előljárónak tartoztak engedelmességgel, aki felelt értük az uraság előtt. Bár a rabok értéket képviseltek a bojár számára, nem volt könnyű az életük. Ha megszöktek, visszahozatták őket. Gyakran Magyarországra, még gyakrabban a török birodalom fele menekültek, az is előfordult, hogy ott áttértek a muzulmán vallásra. A ránkmaradt dokumentumokból pontosan láthatjuk, milyen jogai voltak a bojárnak a rabjai felett. Egy 1644.19 november 14-én keltezett okiratból megtudjuk, hogy Matei Basarab húsz év multán kéri a a cigány rabok visszatérését eredeti gazdájukhoz, Luca kancellárhoz. Ha vitás ügyek adódtak, egy-egy köztiszteletben álló bojárt kértek fel bíráskodásra, aki tanúvallomások alapján döntött. Természetesen a törvénykönyveket is alkalmazták. A romákra vonatkozó törvények
13
A cigány raboknak nem volt jogi státusa, sem olyan kódexe, amelyik utasítást tartalmazott volna a konfliktusok megoldására.
A ránkmaradt
dokumentumokból úgy látjuk, hogy a régebbi időkben többnyire szokásjog szerint ítélkeztek, és ez lesz az alapja a XVII. –XIX. században megalkotott törvényeknek is. A Moldovában alkalmazott intézkedések kiegészítették a havasalföldieket, hiszen a cigány rabok státusa azonos volt a két fejedelemségben. A cigány raboknak nem volt semmiféle jogi státusuk, amely minimális jogokat biztosított volna a számukra, ha törvény elé idézték őket. „A rab nem jogokkal rendelkező alany” - hanem a földesúr tulajdona (lásd erről Al Georgescu és Ovid Sechelarie20). Ha egy rab konfliktusba került egy szabad emberrel, olyannal, aki nem volt tagja a földesúr családjának, a konfliktus a szabad ember és a földesúr közötti konfliktussá változott át, hiszen a cigány rab nem felelős a tetteiért, helyette a földesura felelt. Ám ha a földesúr lemondott a rabról, és nem fizetett kártérítést, akár át is adhatta a törvényhozó hatóságoknak, hogy viselje tette következményeit, akár a fővesztés terhét is. Egy 1652 május 17-én keltezett okiratban az áll, hogy Radu nevű kereskedő nagyobb pénzösszeggel megvált egy cigányfiút a halálbüntetéstől21. Moldova első törvénygyűjteménye, a Carte românească de învăţătură 1646-ban néhány utalást tartalmaz a cigányok jogait
és kötelességeit
illetően. A megvásárolt rab köteles volt urát szolgálni,22 ha pedig vétett ura ellen, viselnie kellett a büntetést, a bottal vagy a korbáccsal történő megveretést. A rab csak akkor védekezhetett, ha a földesura az életére tört.
14
Ilyen esetben akár meg is gyilkolhatta urát a rab, és nem kellett lakolnia érette..23 A földesúr végső soron teljen mértékben biroktárgynak tekinthette a rabot, bármit elkövethetett vele, de meg nem ölhette. A törvény kimondta, hogyha egy cigányt megöltek, meg kellett fizetniök az árát,24 sőt a cigány rab gyilkosa is büntetendő, akár halállal is. Tudjuk például, hogy 1634 május 23-án egy bojár feleségét, Marica-t Radu Vajda maga elé hívatta és kis híján az életével fizetett azért, mert saját kezűleg megfojtott két cigány gyereket. Ha egy rabnőt ellopott valaki, olyan vétség volt, mintha szüzet lopott volna el, esetleg férjes asszonyt vagy özvegyet.25 Ha valaki ok nélkül sértegette a cigányt, az automatikusán a földesurát sértegette, és a büntetést is e szerint szabták ki, de a bűnös rab sértegetése már nem terhelte a földesurát.26 Házasság Két rab akkor házasodhatott össze, ha a földesúr beleegyezését adta hozzá, ha pedig két gazdához tartoztak, mindkettő jóváhagyására szükségük volt. Rendszerint egyezséget közöttek: az egyik rendszerint megvásárolta azt, aki a házasságkötés után a földesúr birtokára költözött, vagy kicserélte egy másik rabbal, aki ugyanolyan értéket képviselt. Erre az esetre a XVII. századi dokumentumok előírása az, hogy „cigányt cigányért”. Egy 1634 június 29-én kelt okirat arról számol be, hogy Radu Guze nevű cigány,27 aki a besztercei kolostor tulajdona feleségül vette Răzvan kapitány rabnőjét. Földesuraik nem választották el őket, de Radu Guze külön adózik saját urainak. Gyakori volt az is, hogy a rabok házasságot kötöttek uraik beleegyezése nélkül is. Például 1777 július 18-án egy bojári tulajdonban
15
levő moldovai cigány elszökik urától, Havasalföldre megy és feleségül vesz egy szintén bojári tulajdonban lévő rabnőt.29
A moldovai bojárnak
kárpótlást fizet a havaselvi úr, aki megtartja magának a szökött cigányt és annak gyermekeit. Szabad ember és cigány rab házasságát a XVII. század első felében az ország törvényei szabályozták. Ha a cigányok nem kérték uraik engedélyét a házasságra, a házasság nem volt törvényes, az asszony és a gyermekei a földesúr tulajdonában maradtak.30 A cigányok bíráinak volt a feladata, hogy vigyázzanak, ilyen házasságok ne kötettessenek, ellenkező esetben büntetést kellett elviselniök nekik is, a házasulandóknak is. Legtöbbször az történt, hogy az asszony szökött az ura után, és mire kiderült, már gyerekeik is voltak. Volt rá példa, hogy az ilyen házasságokat szétszakították, a belőle származó gyerekeket pedig szétosztották egymás közt a földesurak. A rabság alól felszabadított romáknak nem volt megengedve, hogy szabad emberrel kössenek házasságot, majd csak ezek gyerekei rendelkeztek a szabad emberek jogaival. Van rá adatunk, hogy Munténiában 1714-ben, egy szabad ember feleségül véve egy cigány rabnőt, maga is rabságba sülyedt, és a mitropolita megtiltotta, hogy ilyen házasságokra az egyház áldását adja. Ez a helyzet még sokáig fennáll, csak nagyon lassú változások észlelhetők. Moldova fejedelme, Constantin Mavrocordat 1743 márciusában megtiltotta31 , hogy az urak szétválasszák a cigány házasokat, mégha másmás tulajdonában voltak is. A házasságból származó gyerekeket azonban továbbra is szétoszthatták egymás között, vagy megvásárolhatták az egész
16
családot. Ilyen esetekkel Havasalföldön is találkoztunk. Az asszony ára 5o lej volt, a férfié 7o. Ha a cigánynak valamilyen mestersége volt, többe került, mert a mesterségért is fizetni kellett. A 16 évet betöltött fiatalért annyit kellett fizetni, amennyit egy felnőtt emberért, a 16 évnél fiatalabbakért pedig félárat kértek.32 Tény azonban, hogy a XVIII. századig ha egy szabad
ember házasságra lépett egy cigány rabbal, ő maga is
rabságba süllyedt, és a gyerekeik is raboknak születtek. Constantin Mavrocordat által közzétett Megegyezés kimondja, hogy az a szabad ember, aki cigány rabbal köt házasságot,
nem taszítható
rabságba. A házasságból származó a gyerekeik pedig szabadnak születnek. Ezek az intézkedések arra engednek következtetni, hogy a vegyes házasságok gyakoriak lehettek. A bojár jól járt vele, mert nőtt a rabjainak száma, az országnak azonban veszteség volt, mert a rabságba taszított paraszt nem fizetett adót és közterhet sem viselt. Ezért valószínűnek tűnik, hogy a törvény feloldásában a gazdasági szempontok is közre játszotttak. (lásd V. Achim
33
véleményét is). Havasalföldön betartották az új
rendelkezést. Moldovában azonban a nagybirtokos bojárok csak szűk körben alkalmazták, és végül törvényen kívül helyezték. 1766-ban tö rvényt hoztak, amely megtiltotta a vegyes házasságot, és a papoknak is tilos volt egyházi áldást adni ezekre.34 Ha mégis megtörtént a házasság, a házasfeleket szétválasztották, de a gyerekek szabadok lehettek.35 A Sobomicescul Adománylevél véglegesen megtiltja a „moldovaiak” és a „cigányok” vegyesházasságát, és érvénytelennek nyilvánítja ezeket. Sőt, az így született gyerekeket is cigánynak kell tekinteni, tehát rabok lesznek. Visszatértek
17
tehát az ősi szokásjoghoz, és eltörölték a reformot. Moldovában nagyon sokáig tanúi lehetünk még a házasság miatt bekövetkezett rabságba süllyedésnek. 36 Havasalföldön az 178o-ból datált Törvénytár kitér arra, hogy ha egy rab feleségül vesz egy szabad asszonyt, azonnal elválasztassanak, de a házasságból származó gyerekek szabadok lesznek. A házasság miatt vállalt rabság esetén a szabad emberek írást adtak arról, hogy a önként vállalják a helyzetüket, úgy fognak dolgozni, mint a többi rab, és soha nem fognak törvényes úton az után járni, hogy visszanyerjék a szabadságukat. Tulajdonformák A szabad romák saját tulajdonban lévő ingatlannal rendelkezhettek. Ezt eladhatták, elcserélhették, ajándékozhatták, akár végrendeletileg örökölhették. Például 1760 június 1-én Chiriac nevű cigány és Ioana nevű felesége Bârladban
37
25 lejért adtak el egy telket. Havasalföldi okiratból
ismerjük azt az esetet, amikor Antonie vajda megerősíti Radu Ţigănescu pékmestert egy telek feletti tulajdonban, amelyről elűzheti az oda telepedett románokat és cigányokat, házaikat lebontathatja, és bérleti díjat szedhet az ott lakóktól.38 A rabok adás-vételi ügyleteit a szokásjog szerint intézték. A földesúr családja elsőbbséget élvezett, aztán sorban annak gyermekei, testvérei következtek, majd a másodfokú rokonok, távolabbi hozzátartozók, a szomszédság, és ha a fentiek közül senkinek nem kellett a cigány rab tulajdona, jöhettek az idegenek.
Az adás-vételi szerződéseket több tanú jelenlétében
kötötték, majd a földesúr szavatolta
az okmányt, hogy senki ne vonhassa
kétségbe annak hitelességét. Létezett olyan eset is, hogy a cigány rab a feleségét
18
vagy a gyermekét adta el egy másik cigánynak, gyakran így törlesztve az adósságát. Az árakat aszerint állapították meg, hogy a rab milyen munkaerőnek számított.. A legdrágábbak azok a férfiak voltak, akik erősek voltak és mesterséggel is rendelkeztek. A gyerekek ára volt a legalacsonyabb, hiszen a legkisebb munkaerőt jelentették, és a reszkírt is vállalni kellett, hogy egészségben felnő-e az illető gyermek. Minél zsengébb korú volt a kisgyerek, annál olcsóbb volt. A cigány rabok ára a XVII. században állandóan módosult, hatvan év alatt csaknem négyszeresére emelkedett.39 Előfordult, hogy az ún. szabad cigány, aki az uralkodónak alárendelt kategóriába számított, olyannyira eladósodott, hogy az adósság fejében önmagát adta el. Gyakran az éhség késztette arra a szülőket, hogy eladják gyermekeiket.40 Ime néhány példa: 1627 július 29-én egy Băjan nevű szabad cigány eladja magát 17 tallérért és 1ooo aszperért (- kis ezüstpénz) Iane pópának, aki elkötelezi magát, hogy nem adja tovább őt, hanem a család birtokában marad. A cigány rabok sorsa mind Havasalföldön, mind Moldovában a földesúr anyagi helyzetétől függött. Eladásukkal adósságot törlesztettek, vagy válságdíjat fizettek töröknek, tatárnak. De bármiféle értékre beválthatók voltak: eladták őket pénzért, lehettek esküvői ajándék, hozomány, kolostornak adott pomána, hogy
imádkozzanak a
földesúrért, de állatra is lehetett őket cserélni, vehettek értük posztónadrágot, „fejet
fejért”
alapon
megválthatták
a
jobbágyot.
Ha
pedig
nem
engedelmeskedtek, makacskodtak, verést kaptak.41 A romák társadalmi szervezettsége a középkorban A letelepedett életmódot folytató romák csoportokba tömörülve éltek. A legkisebb csoport a család volt. Havasalföldön és Moldovában cigány
19
szálláshelyekről beszélnek, Erdélyben sátorosoknak nevezik őket. A család úgy épül fel, mint bármilyen román család: férfi, nő és gyerekek, néha a házas gyerek együtt lakik a szülőkkel. A nomád életmódú romák esetében a szálláshely több rokon családot egyesített, akik azonos mesterséget folytattak. Cigányhadnak is nevezték őket. Erdélyben „kompániának” hívták (l. V. Achim). Általában a cigányhad kevés családot egyesített, a XVIII. században és a XIX. század első felében kb. 3o-4o családot.42 A cigányhad43 azonos mesterséget folytatott: aranymosók, kalánosok, medvetáncoltatók stb. voltak, saját főnökük volt, akiket Havasalföldön és Moldovában bírónak neveztek, Erdélyben pedig vajdának.
A közösségek
maguk választották a vezetőiket rituális szertartás szerint. Azokat választották, akit a legerősebbnek, legbölcsebbnek ismertek el. A funkciót egy életre kapták, de nem volt örökölhető. A vezetők a romák arisztokratái lettek. Bizonyos számú bíró fölött ott állt a bulibasa, aki
beszedte az adót és ítélkezett , ha a
cigányhadban, vagy akár a családban vitás kérdések merültek fel. Ítélkezett a házasságtörők felett, elbírálta a csalásokat, igazságot tett a verekedők között, és joga volt büntetést is kiszabni. Erdélyben a romák sohasem éltek rabságban, hanem saját törvényeik szerint vajdaságba tömörültek, amelyet a vajda vezetett. Széleskörű jogi autonómiájuk volt: ítélkezhetettek önmaguk felett. A magyar királyok és az erdélyi fejedelmek XV. – és XVI. századi dokumentumai sok adatot tartalmaznak a cigányságra vonatkozóan. Zsigmond király például 1422-ben megerősíti
44
László vajdának azt a jogát, hogy ítélkezhet roma alattvalói
felett.
20
Mátyás király 1476-ban megtiltja Erdély fejedelmének, hogy bíráskodjon a Szeben környéki cigányság ügyeiben, a bíráskodás jogát Szeben városra ruházza.45 Az erdélyi cigányok általában annak a városnak a bírósága alá tartoztak, amelyek körül éltek, és amelyeknek különféle munkákat végeztek: javították a városfalat, futárok voltak stb.
Az erdélyi Diéta 1588-ban
feloszlatja a „cigányok első vajdaságát”, amelynek 16o7-ben46 valóban eleget is tesznek. Ennek a következménye az lett, hogy a cigányok nem fizettek többet adót saját vajdájuknak. Brassó városának történelmi forrásaiból tudjuk, hogy 1685-1686-ban megvonja a cigányok mesterségeinek szabad gyakorlási jogát. Nem tarthatnak készíthetnek
juhokat, és
egyedül kisebb
csak
lovakkal
javításokra
kereskedtehnek,
(valószínűleg
szeget
cipőjavításra)
vállalkozhatnak. (lásd erről A. Gebora).47 Valahányszor a roma a cigányhadon kívüli személlyel pereskedett, a bíráskodás az állam hatáskörébe tartozott. Ez a tény a vándorcigányok szabadságjogait volt hivatva fenntartani mind Erdély, mind pedig Magyarország területén. Havasalföldön és Moldovában is ez volt a helyzet. A roma vezető feladata volt a bíráskodáson túl az adó begyűjtése is, amellyel a közösség együttesen vagy külön-külön tartozott az államnak, a helyi előljáróságnak, vagy annak a hűbérúrnak, akinek a birtokán élt. Ő maga, a cigányok vezetője – a bíró vagy a vajda48 - nem fizetett adót, és nem volt semmiféle kötelezettsége. Végülis közvetítő szerepet vállalt a cigány közösség és a hatóságok között.
21
Havasalföldön és Moldovában az állam a szolgálatában álló tisztségviselők révén felügyelteti az „uralkodó cigányait” az ország egy részén, vagy egy család tagjait bárhol lakjanak is az országban. Havasalföldön első ízben egy 1458-as dokumentum említi
a
„cigány
kenéz” fogalmát. Később ezeket a tisztségviselőket „cigányispánnak”, „cigánybírónak” nevezik. Az uralkodó „minden cigányának” a felvigyázása főméltóság volt az országban. Havasalföldön ezt főporkolábnak nevezték, Moldovában pedig hatmannak, főkapitánynak. Egy bukovinai pap, Dimitrie Dan 1892-ben ilyen portét rajzol a cigányokról: „ A cigány ember középmagas , sovány testalkatú , sohasem kövér, feje arányos, arca széles és bronzszínű, az orra emeltebb, mint az európaiaké, a szája nagy, nyaka rövid és erős, karja rövid, haja göndör és hollófekete, szeme csillogó, rendszerint fekete, ritkán szürke vagy kék, fogsora hófehér és egészséges. A cigányasszonyok, különösképpen az öregek
kártyából,
babszemből,
tenyérből
jósolnak,
kuruzsolással
foglalkoznak stb. Mindez olyan tudomány, amelyet még Indiából hoztak magukkal. Ruházkodásukban általában követik annak az országnak a szokásait, ahol élnek, de mindig és mindenhol szivesen hordanak az ing fölött egy széles övet, amelyet arany
fehér fém gombokkal diszítenek,
szívesen hordanak bőr tarisznyát , ezt is csillogó gombokkal díszítik, láncokat, kereszteket akasztanak a nyakukba, általában tele aggatják magukat csillogó holmival, gyürüket, fülönfüggőket viselnek, hogy szerencsét hozzon a számukra és védje őket a szemmel veréstől. A fiatal asszonyok rendszerint rendkívül szépek, nagy gonddal öltözködnek, Bukovinában
nagy sárga vagy piros gyapjúkendőt kötnek a fejükre,
általában kedvelik az élénk színeket, gyapjúszoknyát hordanak amelyet 22
városon vásárolnak és báránybőr bundát. A lányok és az asszonyok régi arany és ezüst pénzekből összeállított értékes nyakláncot viselnek. A cigánygyerkeket nem öltöztetik fel, Ádám- kösztümben szaladgálnak.”49 A XVIII. században élt Fr. Griselini a Temesi bánság története című művében a következőképpen mutatja be a cigányokat: „Külsőre rendkívül hasonlítanak egymásra. Csillogó fekete szem, fekete hosszú, göndör haj, olajbogyó színű arc, piros ajak, hófehér fogsor, ovális kissé telt arc, hegyes áll és keskeny homlok, arányos termet.” 50 A történész Viorel Achim
a cigányok erdélyi helyzetével
foglalkozott. Tőle tudjuk, hogy a XVIII. századig az állam csak az adófizetőt látta a romákban, ezért pontos nyinvántartást vezettek arról, hogy hányan vannak és mennyi adót kötelesek fizetni. Mária Terézia (174o-178o) és II. József (178o-179o) uralkodása idején megpróbáltak alkalmazni egyféle helyhezkötöttségi politikát. Mária Terézia négy ilyen jellegű dekrétumot bocsátott ki. 1758-ban elrendelte, hogy a cigányoknak kötelező lakhellyel kell rendelkezniök, adót kellett fizetniök az államnak és a többféle kötelezettségük volt a földesúrral szemben is, akinek a birtokán megtelepedtek: nem tarthattak lovat és szekeret, és csak engedéllyel hagyhatták el a lakhelyüket.
1761-ben szintén dekrétum alapján „új
parasztoknak” vagy „új magyaroknak” keresztelik
el őket. A 16 éven
felülieket be lehetett sorozni katonának. Az 1767-ben kibocsátott dekrétum visszavonja
a cigányvajda ítélkező jogát, amelyet a cigányság felett
gyakorolt és az általános törvénykezés vonatkozik ettől fogva rájuk is. Tilos a roma nyelv használata, a népviselet és eltiltják őket a hagyományos foglalkozásoktól
is. A negyedik dekrétum 1773-ból való megtiltja a
23
romaházasságot, a romák és más etnikumok közti házasságot pedig szigorú szabályok közé szorítják. Az ötödik évét betöltött cigánygyereket elvitték a közösségből és nem cigány családokhoz adták ki őket. Ezek az intézkedések a magyar királyság területét érintették, és mert a mai Románia nyugati országrésze akkor a magyar királyság része volt,
ott is hasonló volt a
helyzet. Az erdélyi fejedelemség II. József uralkodása alatt veszi át a fent említett törvényeket, amelyeket Mária Terézia vezetett be a romákra vonatkozóan. Így az 1783 október 9-én keltezett dekrétum a következő szabályozó rendeleteket írta elő: - tilos a romáknak sátorban lakniok, a romák a falu bírójának vannak alárendelve, a négy év feletti roma gyerekeket két éves periódusokban szét kell osztani a szomszéd falvakba, a nomád életmód szigorúan tilos: a letelepült romák csak speciális engedéllyel mehetnek vásárba, vagy más településre, kötelező a többség nyelvének és öltözködési módjának az átvétele, a roma nyelv használatáért 24 botütés járt büntetésképpen, megtiltják a névcserét, a roma házaknak is házszámot kell adni, tilos a romák egymás közti házassága, a helyi előljáróság jogi képviselői havonta jelentést kötelesek felterjeszteni a hatáskörükbe tartozó romák életmódjáról, a roma zenészek számának csökkentése, tilos a kéregetés, a roma gyerekek is iskolakötelesek, ezért a pap vállalja a felelősséget, a romák letelepedését elősegítendő a hűbérúrnak kötelessége földet biztosítani a számukra, aki elhagyja a házát és a foglalkozását azt csavargónak tekintik és hazatelepítik.51
24
Igaz, hogy a fenti előírásokat nem mindenütt tartották be egyforma szigorral, az egyes tartományok között elég nagy eltéréseket lehetett tapasztalni. Viorel Achim tanulmányából azt is megtudjuk, hogy Erdélyben az adónyílvántartások három kategóriába sorolták be a cigányokat: 1) aranymosó adózó cigányok, akiknek speciális engedélyük volt a folyók homokjából aranyat mosni. Tevékenységüket a helyi hatóságok ellenőrizték, jogilag is alájuk tartoztak. Az aranymosás szezonmunka volt, az aranymosók tulajdonképen nomád cigányok voltak. 1781-ben 1291 ilyen családot tartottak nyílván. 2) az előre kiszabott díjat fizető cigányok csoportja évente bizonyos összeget fizetett a kincstárnak. Ezek is nomádok voltak, csapatokba verődve kóboroltak és vajda vezette őket. 1781-ben 1239 sátoralját számoltak össze akik felett 26 vajda ítélkezett. 3) A földesurak és a városok fennhatósága alá tartozó cigányság jobbágy vagy zsellérsorban élt, általában valamilyen mesterséget folytattak. 1781-ben 12686 családfőt tartottak nyílván.52 A rabság megszüntetése A
cigányság
lassan
áttért
a
letelepedett
életmódra.
Mihail
Kogălniceanu 1837-ben kiemelte, hogy a falvakban és városokban letelepedett romák állandó lakhellyel rendelkeznek, szinte elfelejtették már a cigány nyelvet, elhagyták nomád szokásaikat olyannyira, hogy szinte nem különböztek a román lakosságtól.53 A rabság megszüntetésének ideéig az állam nem foglalkozott a cigányok letelepedésének kérdésével, mindez a
25
maga természetes módján rendeződött. Az állam és a tulajdonosok kezdik bérbe adni a romákat, akiket mezőgazdasági munkára alkalmaznak. A fiatal földesurak európai utazásokat tesznek, Párizs, Bécs, Berlin egyetemein tanulnak, és hazatérve úgy érzik, a cigányság rabságban tartása szégyen az országra,54 szégyen a civilizált világ előtt és igyekeznek változtatni ezen a dolgon. Végül is a cigányok rabság alól való felszabadítása az első társadalmi reformnak minősül, amely kb. 2o év alatt zajlott le. 1839-ben visszavonják azt a törvényt, amely megtiltotta, hogy románok cigánnyal kössenek házasságot, 1844-ben pedig érvénytelenítik azt a tilalmat is, amely a rab és a szabad ember házasságának felbontására vonatkozott. Ilyen esetben a rab megválthatta önmagát, fizethetett a szabadságáért. Ha nem volt pénze, gyakran a templomoktól kölcsönzött. Ezután a rab és a szabad ember házasságából származott utódok szabadnak születtek. Havasalföldön 1843 március 22-én hozták az első törvényt, amely a romák egy csoportjának a szabadságát jelentette. Néhány évvel később, 1847 február 11-én Gheorghe Bibescu fejedelem javaslatára életbe lép az a törvény, amely a mitroplolia, a püspökségek , a kolostorok és kolostori házak, a templomok és községek rabságában élő romát szabadnak nyílvánít. A törvény nem beszél váltságdíjról. Azt az adót, amelyet az állam szedett volna be a felszabadított személyektől, váltságdíjként kellett kezelni, és a bojárnak kellett lefizetni a szabadság fejében. Moldovában Mihail Struza fejedelem előterjesztésére 1844 ianuár 31én elfogadták azt a tövényt, amely a templomok és kolostorok cigány rabjait felszabadította. Az általuk befizetett adó összegéből egy speciális alapot teremtettek, ebből fizették azoknak a váltságdíját, akiket a magánszemélyek
26
eladtak. 1844 február 14-én életbe lépett törvény értelmében az ország tulajdonában lévő roma rabokat –akár letelepett-, akár nomád életmódot folytattak- szabad embereknek nyilvánították, akik ugyanazokkal a jogokkal rendelkeztek, mint az ország bármely polgára. Barbu Stirbei (1849-1856)
Havasalföld új uralkodója az 1848-as
forradalom utáni időben érdeklődést mutat a roma kérdés iránt.
1850
november 22-én uralkodói rendeletet ad ki, amelyben megtiltja a cigány családok szétszakítását a család valamelyik tagjának eladása vagy elajándékozása révén. Magánszemélyek nem tehetik meg többé, hogy egy-, két- vagy három cigány családot eladjanak
másik magánszemélynek: a
tulajdonos csak az állammal tárgyalhatott, aki megváltotta és szabadnak nyílvánította őket. A következő évben határozat születik arról, hogy az állam megvásárolja azokat a rabokat, akiket a gazdájuk bántalmaz. 1856 február 2o-ával teljesen felszámolják a cigányok rabságát, a rabtartó magánszemélyeket az állam 1o arannyal kárpótolja mindenik rabért. Moldovában Grigore Alexandru Ghica fejedelem kérésére Petre Mavrogheni és Mihail Kogalniceanu elkészítettek egy törvénytervezetet, amely a magánszemélyek tulajdonát képező cigányok rabságának megszüntetésére vonatkozott. A törvényt 1855 december 22-én szavazták meg. A tulajdonos 8 aranyat kapott a kalános és a letelepedett romáért, és 4 aranyat a sátoros cigányért. A cigányokat felszabadították tehát a rabság alól, de az állam nem biztosított földet a megélhetéshez, annak ellenére, hogy teljes jogú szabad emberek lettek a parasztsággal egy sorba kerülve, és adó- kötelesekké váltak. Jobb híján a romák továbbra is régi uraik számára dologtak, így
27
életük nem sokban változott. Csak Al. I. Cuza fejedelem földreformja (1864) ad földet a cigányoknak is, akik így kistermelővé váltak. Havasalföldön a Pénzügyminisztérium 1857-es statisztikája veszi számba a felszabadított romákat , akiket hovatartozás szerint csoportosított. Ennek megfelelően létezett 33 267 „emancipált” roma család, ami körülbelül 166 335 személyt jelentett. Az említett statisztikából az is kiderül, hogy országosan 466 152 családot –( 5-tel szorozva körülbelül
2 33o 76o
személyt) tartottak nyílván, azaz az „emancipált” romák az ország lakosságának 7,13%-át tették ki. Moldovában 1856-os évtől, azaz a magánkézen levő rabok felszabadítása utáni időtől a cigányokat nem tüntetik fel külön a statisztikák, mert románnak minősítik őket. Korabeli számítások szerint körülbelül 1oo.ooo-12o.ooo a számuk. Ha azt vesszük alapul, hogy Moldova lakossága az 1859-es népszámlálásnak megfelelően 1 463 927 lélek , a cigányság részaránya itt is 7% körül lehetett.56 Tehát Havasalföldön és Moldovában körülbelül 2oo ooo-25o ooo roma élt, ez a szám az Európában élő romák egyharmadát jelentette. A rabság megszüntetése után a XX. század elejéig terjedő időszakban a cigányság kisebb csoportjai útrakelnek Közép-és Nyugat Európa-, valamint Oroszország felé . De elérkeznek Amerikába, Ausztráliában és Dél Afrikába is. A két világháború közötti periódus A román állam létrejötte után a romák száma nagyot ugrott, hiszen most ide kerültek az erdélyi romák is, akik sohasem éltek rabságban és a baszarábiaiak is, mégis az 193o-as népszámláláskor mindössze 262 5o1
28
személy vallotta magát cigánynak, azaz az ország 1,5%-a.57 Ebből 221 726 ( 84,5%) falun élt, 4o 775 (15,5%) pedig városon. Ha visszaidézzük a fenti számokat, amelyek külön-külön Moldovára és Havasalföldre vonatkoztak, láthatjuk, hogy az 193o-as népszámlálás adatai nem relevánsak a roma lakosságra nézve. Ion Chelcea számításai szerint 1944-ben a romák lélekszáma 525.ooo körül mozgott.58 A cigányság kénytelen felhagyni hagyományos mesterségeivel, hiszen nagyon
nagy
a
konkurrencia,
más
megélhetés
után
néznek,
vándorkereskedők lesznek, elsősorban textillel kereskednek. A két világháború közötti időben először lehetünk tanúi roma mozgalmaknak, amelyeket egyenlő jogokért folytattak, hiszen megjelentek azok a tanult cigány vezetők is, akik szégyen nélkül vállalták roma származásukat. Létrehozták saját társadalmi-szakmai szervezeteiket, ezek közül a legtekintélyesebb a Calinic I. Popp-Şerboianu által alapított Romániai Cigányság Általános Egyesülete elnevezést viselte, és 1933 márciusában jött létre Bukarestben. Terveik között szerepelt a romák írniolvasni tanítása,
roma történelemkönyvek kiadása, roma szabadegyetem
létesítése, roma múzeum megszervezése, műhelyek beindítása roma mesterek számára, a nomád cigányság letelepítése, „megyei tanácsok” és az „öregek legfelső tanácsa” felállítása a romák között felmerült vitás kérdések kezelésére stb.59 G.A. Lăzărescu-Lăzurică roma író - újságíró és csoportja rövidesen kivált a Serboianu által alapított Egyesületből, és megalakították a Romániai Romák Általános Szövetségét. Ennek az első kongresszusa l933 október 8án
megválasztotta ügyvezető elnöknek Lăzurică-t, tiszteletbeli elnöknek
29
pedig Grigoraş Dinicu zenészt . A Szövetség következő elnöke Gheorghe Niculescu
60
lett, aki alatt a Szövetség jó kapcsolatokat tartott fenn a
hatóságokkal, és saját sajtóorgánummal rendelkezett. Két újságot jelentettek meg: az O róm Craiovan látott nyomdafestéket 1934 szeptember-október hónapban, a Romák hangja pedig 1934-1941 között Bukarestben. A „roma kérdés” Antonescu rendszere idején A „roma kérdés” egyfelől a román nacionalizmus erősödésének a következménye, másfelől viszont annak a politikai változásnak a fejleménye, amelyet Ion Antonescu tábornok kormányzása fémjelzett. A „romanizálás” politikai programja miatt került sor a romák deportálására l942 nyarán és őszén Transznisztriába. Később Ion Antonescu marsall az 1946-os per alkalmával bevallotta, hogy a deportálás saját döntése volt. A deprotálást az 1942 május 25-i népszámlálás előzte meg, amely a kitelepítésre szánt romákat két csoportba osztotta: 1) vándorcigányok és 2) letelepedett cigányok, akik nem rendelkeztek megélhetési lehetőséggel vagy akik börtönt viseltek. A „letelepedett” cigányok közül íly módon 4.496 férfit, 4.71o nőt és 10.011 gyermeket deportáltak, ezekhez 6o1 szállítóeszköz és 1151 állat tartozott.
A nomád cigányok evakuálása a
Belügyminisztérium által 1942. május 24-én61 kiadott 1o51 számú rendelete alpján történt, amelyet megerősített a Minisztertanács Elnöki Hivatalának 7o/942-es rendelete. Ezek értelmében 1942 június 1. és július 18-a között Baszarábiába telepítettek át 81 sátoralja cigányt –5842 személyt – (ez az evakuálásra szántak 61%-a volt). Baszarábiából 54 sátoralja romát – 5o27 személyt – telepítettek át Transznisztriába (azaz a Transznisztriába szánt evakuálandók 53%-át). Körülbelül 4o.ooo romát evakuáltak, elsősorban a
30
vándorcigányokat, de a letelepedett életmódot folytatók közül is sokat. Még azokat a roma katonákat is kiválogatták, akik a civil életben nomád életmódot folytattak, és Transznisztriába küldték őket.
Itt a Bug folyó
partján levő falvakba telepítették le őket, Golta, Oceakov, Balta és Berezovka megyékben. Egyeseket földkunyhóba költöztettek, másokat kisebb házakba. Egy háromszobás házba 2o-25 embert zsúfoltak össze, ahol nem volt fűtési lehetőség télvíz idejére sem. Ezért lassan-lassan minden kerítést, fából készült háztetőt, általában mindent, amit meg lehetett gyújtani eltüzeltek, úgyhogy tavaszra a falvak felismerhetetlenségig más képet mutattak. Ragályos betegségek ütötték fel a fejüket, amelyek megtizedelték a romákat, de a rájuk vigyázó csendőröket sem kímélték. (Az adatokat az Aven Aventza archivumából vettük át). A deportálás a „problémás” egyénekre vonatkozott, akiken az akkori politikai nyelv „veszélyes” és „nem kívánatos” személyeket értett. Egy ilyen méretű lakosságcsere nem volt egyszerű, sok hibát követtek el a csendőrök is. Elvittek a letelepedett romák közül jó mesterembereket is, akiknek sohasem volt bajuk a rendőrséggel. Sok kérvény megmaradt, amelyben a faluközösség kérte ezek kiváltását, vagy hazahozatalát. A frontról hazatérő roma katonák is kérelmezték Transznisztriába deportált családjuk - szülők, feleség, gyerekek - hazahozatalát. A mostoha körülmények – hideg, éhinség, betegség –miatt a Transznisztriába deportált romáknak körülbelül a fele ott pusztult el. A kommunista rezsim A német és a román hadsereg visszavonulását követően a romák hazatérhettek Transznisztriából, a Romániai Romák Általános Szövetsége újból működni kezdett Gheorghe Niculescu vezetésével. Ám 1948-ban, a
31
történelmi pártokkal egyidőben a kommunista hatóságot a Szövetséget is megszüntetik, a romáknak mint figyelembe.
etnikumnak a
létezését nem is vették
A roma kérdés az 196o-as évek elején válik ismét akuttá,
amikor a Kommunista Párt a nemzeti egység megerősítését és a román társadalom homogenizálását tűzte ki célul. Emanuelle Pons
62
véleménye
szerint etnikailag homogén nemzet kialakítását készítették elő a romániai nemzeti kisebbségek asszimilálása révén.
Elméletileg a nacionalista
feszültségnek meg kellett volna szűnnie a szocializmusban, hiszen ez mindenfajta megkülönböztetést, így az etnikai megkülönböztetést is, felszámolta,63 de csak az történt, hogy előkészítette a nemzetiségek és a nemzet eltűnését. Ilyen szemlélet alapján a romák is halogén elemek voltak csupán, akiket románosítani kellett, hiszen a roma identitás egyet jelentett a szegénységgel és a szubkultúrával. A roma kérdés a társadalmi haladás részévé vált.
64
A román társadalmi változások, a városok modernizálást jelentő szisztematizálási tervek a romák életterét is módosították , megszüntek a hagyományos közösségek, a városszéli roma negyedeket felszámolták, helyükre tömbházakat építettek, ahol a családi és a rokoni kapcsolatok már nem működhettek annak rendje és módja szerint. Az apró dolgokkal való kereskedést tiltották, a hagyományos cigány mesterségeket felszámolták. Mindezek ellenére néhány sajátos foglalkozás, amelyet nehezebb volt ellenőrizni, tovább él. A hagyományos roma közösségek nem tudtak elég hamar alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, a többségi lakosság kirekesztette őket, de ők maguk is elszigetelődtek, nem is vettek tudomást a változásokról.
32
1966-tól kötelezően iskolába kellett járniok,65 így szinte minden roma elvégezte
legalább
az
összeegyeztethetetlen az
első
négy
osztályt,
de
a
szegénység
iskoláztatással, hiszen az iskolai felszerelésre
gyakran nem volt pénz. A tanítók között is akadt, aki
negatív
megkülönböztetésben részesítette a roma gyerekeket. Ceausescu születést pártoló törvényei, a gyereksegélynek nevezett társadalmi segély jól jött a roma családoknak, de a pénzügyi nehézségek és az erkölcsi hanyatlás oda vezetett, hogy a roma gyerekek állami gondozásba kerültek, mivel a szüleik lemondtak róluk. A társadalom szervezése a jelenben A roma családnak a jelenben szembe kell néznie azzal a kérdéssel, hogy az ősi hagyománytisztelet összeegyeztethetetlen a mai modern világ elemeivel. A társadalmi haladás nem jelentett egyet a múlttal való szakítással, a cigányság ellenállást tanúsít minden külső hatással szemben. A sokféle roma nemzetségnek sokféle sajátos szokása maradt fenn időtől és politikai rendszertől függetlenül, ezzel együtt megőrizték roma identitásukat is. Középkori hagyományokat átmentve ma is találkozunk olyan roma közösségekkel, amelyek a belső konfliktusaikat a roma divan elé viszik, ha pedig szükséges, összehívják a kris romani-t, a cigány ítélőszéket vagy cigány bíróságot. A kris szabályos törvényhozó testület, tagjai kizárólag férfiak. Felépítése szerint az öregek tanácsából és a bírákból (egy vagy több bíróból) áll. Bírókat bárhonnan hívhatnak, hiszen ezek mind tekintélyes emberek. A bíráskodás ideje alatt a bíróknak nem szabad a szembenálló
33
felekkel találkozniok, semmiféle kapcsolatot nem létesíthetnek velük, de az ítélethozatal után a pereskedők más bírákhoz is fordulhatnak. Az asszonyok ritkán kapanak szót a kris-ben, rendszerint csak akkor, ha közvetlenül érintettek a konfliktusban. Az eskűnek kizáró értéke van, ám ha valaki hamisan esküszik, a szégyent nehezen mossa le magáról, példásan megbüntetik, sőt, akár ki is zárhatják a közösségből. A kris módszerei nehézkesek és nem egyszer vitatottak is. A romák helyzete 1990 után 1990 után Romániában is sor került az intézmények demokratikus átalakulására. A roma kisebbség számára is lehetőség nyílt a kulturális, politikai, nevelési önmegvalósításra. A két világháború közötti periódust leszámítva a romáknak nem volt esélyük politikai és kulturális szerveződésre. A forradalom óta 12 év telt el, és ebben a periódusban többet írtak és tettek a roma etnikumért, mint a történelmi Romániában korábban bármikor. A legnagyobb előrelépés az oktatás terén mérhető . A Nevelési- és Kutatási Minisztérium Nemzetiségi Főosztálya több alfabetizáló kurzust tervezett, gondot fordít a romák iskoláztatására, bevezették a roma nyelv és a roma történelem tanulmányozását, és jó együttműködést alakított ki a romák civil szervezeteivel. A roma történelem kutatása még az elején tart csupán, sok a teendő annak érdekében, hogy a múltat megismerhessük. Különleges erőbedobást igényel a múlt iránti érdeklődés felkeltése , hiszen ennek az örökségnek a következményeit viseljük ma is. A jelent nem lehet megérteni és értékelni a múlt ismerete nélkül, különösen napjainkban nem, amikor fel kell mutatni értékeinket. Roma gyerekek és fiatalok, ebben a dologban nektek kell lépnetek. 34
