ÉG A FÖLD 1980
ÉG A FÖLD
ÉG A FÖLD. Tükörben vak. Nem görcs. Nem ernyedés. Lövés. Illat. A szikla él. Íz a tenger. (Lesben állva – Tetten érve) Egyetlen csepp csöndben a TITOK.
A VAKOK TEKINTETE FÖLÉ
A VAKOK TEKINTETE FÖLÉ
Leülni egy padra, dombra, hegyre. Nézni egy virágot, völgyet, világot. Beleképzelni csöppnyi madarat, gyereket. Csipogó kacsát, hintakacsát lengésében. Fölemelkedni Baudelaire és mások vakjainak tekintetébe. És ott elterülni, megpihenni, elmerengni: mert szabad. Mert a vakok tekintete fölött úr a Tökély és bátorságot öltenek a gondolatok, erényt a szavak. Bemászni száján a Tökélynek.
Legurulni torkán, végigkúszni belein, úszni vérében, megrágni idegdúcait, turkálni agyában. Kihámozni engem, téged, őt, minket, titeket, ha valakit ott találni. Megfürödni vizében, megszáradni vásznában. Elrejtőzni némaságában. És semmitől nem félni. Remegni. Aztán fát vágni, tüzet rakni, vesszőt faragni, törni és akkor megmelegedni. Hajóra szállni, elrepülni, madárfészkekbe kukkantani, nagyokat kurjongatni, nevetni vagy üvölteni. Szemébe ülni a Tökélynek. Pupilláját feszegetni. Ujjába harapni, hogy beleremegjen. Akkor testére inget szabni, arcát fényesre kenni, haját elsimítani. A vakok tekintete fölött egy padra ültetni, dombra, hegyre; virágot nézni, völgyet, világot; beleképzelni csöppnyi madarat, gyereket; csipogó kacsát, hintakacsát lengésében.
MEGÉRKEZNI
Írjunk tele egy fehér lapot piciny betűkkel. Írjunk le mindent: süt a nap Kutassunk: merre a vonatok, tavak, merre a madarak. S miért. Mert nem elindulni, mert nem elmenni, tudjuk, megérkezni a lényeg. Valahová, ami az, s nem más. Faragjunk szavakat. Lopjuk elő a nélkülözhetetlen betűket. Mindent. Hogy ne legyen parancs a parancs, s kényszer a kényszer. Álljunk sorba és szembe: én én te te ő ő mi mi ti ti ők ők Ismerkedjünk. Ismerjük meg ismét: a földet, vizet, levelet. Mindennap. Újra és újra. Hogy egyszer megérkezzünk.
MÍG HAZAFELÉ SIETEK
Hazafele jövet egy öregasszonyt láttam. Arra gondoltam: mi lehet nehezebb neki az évek-e, vagy az üveg tej. Szemébe néztem. S rámkukucskált a halál. Anyja-e, lánya a halálnak? Én láttam. Ő érezte talán. Megrezzent valami a fűben, ahogy néném tipegett görnyedezve, apróka gyík futott versenyt nehéz cipőivel. Mielőtt a kapun befordult volna, ott a kis gyík tétován megállt. Nem láttam néném aztán tovább. Az égben. Mindjárt a nap alatt Az anyóka haladt. Hóna alól a tej Fehéren permetezett. Sartre-ra gondoltam. Én féltem. Nem ő.
NÉZEM CSAK A MADARAKAT
Nézem csak a madarakat. Feketét, aprót, nagyot, sárgát egyaránt. Kiválasztok közülük egyet magamnak. S megfigyelem jól. Csőrét, szemét, tollát. Ismerkedem. És madaram egyre száll. Társai még belecsipognak a Csöndbe, de enyém csak hallgat körözve. Buzdítanám, szólalna meg már. Torka rándulna görcsbe –. Bár egyre lenéz, s kérdőn mered rám, nem értett meg, vagy én őt –, nem mozdítja nyakát, hasít a légbe tovább. Lessük egymást. Lesem. S ő les engem. Tudja, figyelem. Oly szépen ível. Reszketek. Istenem, egyetlen hang mily boldogító lehet – olykor –, ha eltitkolják talán.
HA EGYSZER FEHÉR HAJÓ RÖPPEN
Nézzél egy virágot órákon át. Nézd hetekig. Figyelj! Látod a virágot zöld bimbójában, de hunyd le szemed egyetlen pillanatra is: ott áll már előtted színesen kinyílva, és te nem láttad hogyan bomolt széjjel, pedig éberen figyelted. Akkor aztán, ha egyszer fehér hajó röppen, te mondhatod már: ő, igen, és mi is, ahogyan a virág is nyílik.
NEMRÉG ALIG TUDTAM MÉG
Reggelenként az üveget figyelem. Gondosan lemosott ablaküvegem nézném csupán, ám látom: ember, táj, madár. Kinn motyog a szél; már-már esni kezd, szobámban álmos a meleg. Hallgat az üveg. Toll száll. Egy egész madárszárny talán. Felém igyekszik. Ablakomnál megáll; mint nagy üvegfalakon olykor a Halál, bekukucskál; intenék, de repül is tovább. Az úton szekér halad. Műhelyéből kilép a borbély, valamit kiált. Hallom: ajtó csukódik, jó reggelt kíván anyám. Közben felszorul az égre a nap, s a csillanó üvegen felismerem magam. Ekkor elfedem ablaküvegem (már ébren a gyerek, kapumban kattan a zár), óvnám, hisz: oly könnyen megtörik s ejt sebet, és én nemrég alig tudtam még:
a vers, olyan mint az üveg.
KÜLÖNÖS SÉTA
Bolyongunk. E szelíd őserdőben, nincs ki tudhatná utunk; és mi, ó bátrak, újból csak elindulunk. Tisztára törölték az ékeket, kik ezzel vannak megbízva itt, seprejük nyomától homlokunk ráncosodik. (Arrébb apró égbeliek háborúznak, amott valamit a nagy Haragvó motyog.) S mert este van, kiül mellénk a Hold, tán a mi Istenünk is itt kóborol valahol. És jó, hogy fenn már az éj, ki-kinek jut egy-egy fény, mert összekapnánk – olykor bár –, mivel napunk csak egy van még. Így nagy utunk. S mi, komoly emberek, tétován, játék késsel, villával csendesen vacsorázgatunk.
LEHETSÉGES SÉTA Ha őszintén mint a vízen a halász. Oly rend van itt, csak sétálni lehetne szótlan, megsemmisülni, minden lépés után, újra és újra. A levél, szár csendben hívja a napot, tudja dolgát a folyó s a lepkék ismerik játékukat. Nem durva a szél sem, erre pihenteti szárnyait, büszke még a harmat, amott csiga ágaskodik s messzire indul a bogár. És itt, mellettem, oly fehér egy virág, nyugtalanná lesz a papír, írni nem merek tovább.
A NAGY TÉREN EGYSZER MEGPIHENNI
Az Idegenben sétáltam éppen. Nyitott orrlyukakkal, két füllel, két szemmel. És kimérten. Megpihenni jöttem. Többen voltak, kiket felismertem. A nagy Téren leültem. Nem szólt senki. Én sem. Ültek. Ültem. Akkor megrezzentem: egy parázs tekintetű apróka virág állt előttem. Szirmai nevette. Eltűnődtem. Te virág súgtam, s észrevétlen hazasiettem. Gondosan megkapált virágoskertemben, kezemben néhány szél-letépte, élőszomorú virágszirmot emeltem. Tulipán, mondtam. Tulipán. És másnap, másnap újból sétálni mentem.
IDŐGYŰRTE KÉPEK Légy-, pók-, időpiszok. Nevető nő. Mellette mosolyt rejtő bajusz. Fehéren. Fehérben. Bal kézben nagyobbacska szemeteskanna. Egyenruhában. Riadt szemű legények kopaszon, futballcipőben. Ólomoszlopok a háttérben. Fiákerokat elfeledett, imakönyvet sejtő, kócos arcok. Bátor szemek. A kútágas alatt összebújva. Dideregve. Az erdőben billenő szék. Szétpukkanó bölcső. Kétévesen a fal mellett. Összekulcsolt kezek. Térdzokni. Szárlovacskák. Talpig kipirosítva. Kereszttel. Vendégségben. Csapott vállakkal. Virággal tűzdelt szőnyegen, libbenő fátylak. Matrózruhában, fényekopott-zászlós hajóval. Ki erre, ki arra. Mosoly. Törpén. Fehér cipőkben, lehunyt szemekkel. Egyformán. Sakkbaba. Olajszínű franciasapkás indián. Sokan a padon. A padban. Pöttyös lányok. Hóember kalapban.
Fehér kötényben. Vadászpuskával. Tulipán. Éj királynője. Megszégyenülten. A ház. A kutya. A harmonika. A virág. Egyedül. A bőrkabát.
VAGY KI VAGY
VAGY KIÁLTSAK MERT NEM VAGYOK MÁS 1. mert ablakom hideg mert asztalom hideg mert a szó is nagyon hideg mert emlékszel szólalt a pipacs hóvirág dagadt homlokoddal vérző szemeid kibuggyanó ajkad rojtjaival te soha nem féltél üzented s elhittem neked
de becsaptál mégis de becsaptál engem mert mikor kezemet vetted sebem ó rég hideg hiába léptem én nagyot eleget a durva hangokat nem tudta hangszerem s hiába volt a hó a csend gyilok az asztalon maradt mégis mert te ki túlélted e szenvedéseket nem titkolhattad gyönyöröd bennem kínjaimban 2. emlékszel akkor mondtam már nem vagyok más nem vagyok héj
girizd nem vagyok narancs nem bokor fa ág levél s erdő csepp sem vagyok víz tenger és kő üveg szilánk nem gömb lég föld nem szőnyegben virág nem pohárban szirom nem sün teknős bogár és nem szállok és hab papír por kés hajó facsaró illat liliom egyik sem vagyok 3. én nem hagytam senkit ott védtelen valaki asztalán hogy éles pengével faragják homlokát s fiókomba sem zártam a tavaszt és a napon
amikor kertemen át hozzám sietett a néma hangyasereg akkor szóltam már ez vagyok nem más 4. de most ne tovább készülj ez időt ne sajnáld mert le kellet már így ülnünk szem szemben s fegyver nélkül döntsünk végre együtt-e tovább vegyem hangszerem vagy kiáltsak URAM te hé költészet
VAGY KI VAGY Mit tenni hát? szólni-e, vagy leinteni az iront, ha valamit akarunk? Mondd! Vagy ki vagy. Húsodban mely mélységet vágja penge, hol súly, hol él, merre a sisak, s meddig kiált a hang? Mert hangunk mintha fogytán. Ködös papíron, bénán matatunk. Félünk is talán, de mint anyókák-apókák halálnak gondolatát, mi a rádöbbenés kínjait. Míg áldást osztani járnak, kik tehetik, bennünk a néma piheg, pihen a süket. Ó megtanultuk már, mi a tisztelet, amit kellett helyére raktuk rég, hisszük, mert kórusban is ha kell szavalni tudunk. S, hogy közben meghalt a gyermek, hajó, madár fölrepült… kezünkben fegyver didereg, vagy ki vagy védd magad!
MIÉRT HÁBORGATJÁTOK EGYENES HÁTAM Miért háborgatjátok egyenes hátam? A gyümölcskocsonya elmaradt üvegkockámból? Medvebunda mellől a szögfácán? Vigasz tömjénénél szájharmonikáznak. Az asztal majd szét esik, valaki annyira dobol. Távollét kényszerében A gondolatok. Miért háborgatjátok egyenes hátam? Én a tűzzel szemben ülök. S vagyok. Míg csak a láng.
(VERS) CSONK
Üveglap alatt a hangya. Megérinteném mutatóujjammal: hóhérává lennék. Félünk. Ettől. Attól. Vagy. Angyalkákra vadászni éjjelente. Lepufogtatni őket egy nagyobb méretű csúzlival. Reggelre angyaltetem-sereg az asztalon, angyaltetem-lé a szőnyeg bolyhaiban. Nem kedv, dac lenne a folytatás.
(VERS)HALÁL
leírtam én te ő nekünk nektek nekik leírtam mérgezett galamb leírtam szigony kés leírtam rom leírtam bot leírtam keményen ez leírtam lármásan leírtam csendesen ki ölte meg versem
MÁS HALÁLOK
ím gépem mellett a szipka mily csendben hever íz illat asztalom szekrényen az üveg polcon a kereszt s hang a hideg hang szépen mind kis halálok
ALBÉRLETBEN
Redőny rései közt: levél. Kedves… Gitta. Évek óta haragkék boríték. Fekete iron. Mintha itt is születtem volna. Albérletben. Pinceszobában. Egyedül. Munkásnadrágok. Vastag harisnyák. Egy tű-orrú-sarkú cipő. Haladnak. Kedves… Gitta. Milyen szép az idő. S alig jut el hozzám. Apám egykor ha meglátta a napot mindig nevetett. Nagyokat. Apám. És a bölcs Rio. Kettes sorokban. Térdzoknik. Tüm-tüm baba, törd be az orromat! Cipők… kerekek… cipők… kerekek… Hajóalj. Pingvintalpak. Valaki készülődik. Valami készülőben. Meztelen csiga. Tengeri kis – malac Túl az óperencián. Darumadár útrakél. Izmos. Formás láb. Nem lép. Nem tudni nő-e. Férfi.
Valaki folyton elárulja a titkokat. Lehet jobb így. Lehet jobb, hogy így történt. Szegfűt vizel a kutya. Kedves… Gitta. Az idő múlik csak. Pörköltcukor malac. Pörköltcukor malac füle. Hol lehet a lélek? Arccal zuhant a betonra. Torkában megalvadt a vér. Mindörökké. Virágok. Virágok. Szenteltvíz-permet Pattogó hangok. Pántját vesztett kerék. Egy ló felnyerít. Gyász. Emeljük fel lelkünket! Dübörög. Valahol. Duzzad a föld. Piros szegfűfejek. Fehér selyempapírban. Ott lehet a szár is. A virágnak van gyökere, szára, virága. A szárban vannak a szállítóedények. Ezek éltetik a virágot. Ha nem lenne gyökér, nem lenne szár… Virág sem lenne… Alkony és két kutya.
Mer esni már. Feltámadt a szél is. Mintha félne. Fúj. Fütyörész. Papírfoszlányok. Apró bogarak. Egy derékban szelt ember. Egy élet is elmúlhat itt észrevétlen. Kedves… Gitta. Itt tehet legelésznek. Dögvész járja errefelé. Megisszuk a pohár pezsgőt. Mint máskor a pohár tejet. Megtörik a fény. Kisgomb. Nagygomb. Színes. Fehér. Gomb. Sapka. Kölnivíz. Zászlók. Túloldalon csak sejlik a vár. Elfogyunk. Elfogyunk. Egyedül is. A világban. Feketén-fényes férfi cipők. Magassarok. Balról jobbra. Két gumikerék is. Ha megreped, össze is törik. Nincs benne csont, mi nagyságát megőrizné. Minden nap befejeződik az alkonnyal.
Kedves Gitta! Ma későn keltem, s korán lepihenek. Történik-e bármi is, nem tudom. Nem tudhatom. Mozdulatlanságomban fáradok el. Fulladok ki. Pihegek, mint kerítőhálóból menekülő, nehézjárású vad, melyre eltűntében is rádupláznak. Megülik testem a napok, mintha örök maradásra készülnének. Gyökeret vernek. Dolgozik az idő. Dolgozik. Kegyetlen.
ADD NEKEM PÁSZTOR ÉNEKED
FEDED BÁR ARCOD
Feded bár arcod, Felismerlek vidék. Melled mélye nem titok, Hasadban döbbenetek tornya. Tolókocsiban. És hazafelé. Tudom. Csont. S tél a csontban.
ELMENŐBEN
Csomagolok. Késem Nem tettem még el, Kesztyűm, főfedőm, Ingem négybehajtva, készen. Csomagolok. Földet. Folyót. Furulyát. Asszonyt. Gyereket. A nyelvvel van még csak baj. Sebes. Csomagolok. Ízét már sejtem, Értemnek.
VÁNDORÉNEK PÁSZTORFURULYÁRA
Megkívántalak folyóm. Arcod érintését. őszutóban Homlokod. Tudom. Hegy, fenyővidék, a tenger is Miénk. Bölcsőm mégis tebenned ring, Recseg. S fáradtak a hálók. Szöknek a halak. Mert magamban olykor, Titkon asztalom köré ülünk. Kés mered ránk a tálból. Kései vonatfüttyöt hallgatunk. Félénk gyíkjainkat nézzük, még be nem kopog a virradat.
PIHEN A FURULYA
Pihen a táj. Vastagbélben valahol, a bűzös hal. Pihennek a juhok is. Hogy nem félnek semmitől? Őszi meghittségében a nap, s robbantják a hegyet! Én. Furulya. Parázs a hóban. Megszólalni nem tudok.
PÁSZTOROK FURULYADALA MIKOR A NAP LEMENŐBEN
Hogyan juhaink is – egyre fogytán. Vén pásztorok – szótlan ballagunk. Otthonról-e? Hazafelé? Magunk sem tudjuk – talán.
OLY ÜNNEPNAPOKON Sziveri Jánosnak Hadd szóljon csak közbe korong, szél, nagydob, falut ébresztő zenekar, s székem, ha nyikorog, most s mindenkoron, mily részegek, ó mily buták is e sorokba verődő betűk, de így mulatok, ez az én jogom nézd, hogy tántorog a vers, hogy esik el, az orrát üti be, kicsorbul bordája, megbénulnak ujjai, vonít, ugat, üvölt, míg delel az ünnep, és én mulatok, mulatok. Barátom, neked lesz igazad mégis, de eltűnünk, mint Cigonya fürjei.
