EDIT 1996. június Bp. V. József nádor tér 10. – női átmeneti szállás Az interjút készítette: Bognár Erzsi
- Hát szóval szerintem eleve úgy is kezdõdött sok embernél, hogy az anyai ágán vagy a szülei ágán bekerült intézetbe, mivel hogy otthagyták. Az én életem is olyan, hogy intézetben nevelkedtem. - Mikor kerültél be? - Én mióta megszülettem. Szóval van olyan helyzet, amiben nem tehet a gyerek, ártatlan. És ennek az életét nagyon meghatározza, amikor nagykorú lesz, hogy eleve nem tud hova menni, csak szállókra. Nagykorú lesz az ember, szállókra megy, dolgozni, már eleve Pestet találja csak. Hát én is vidéken voltam intézetben. Mindenképpen Pest mindenkinek a vágya, ott nagyobb minden, Pesten jobban talál az ember bármit... - Ismerted a szüleid? - Ó, láttam már õket. Vagyis én akartam õket megkeresni, mert bennem volt olyan, hogy szeretném tudni azért mégiscsak, hogy kik a szüleim. Hát nagy csalódás volt. inkább úgy voltam vele, hogy sokkal jobb volt, hogy intézetben voltam. Nagyon örültem annak a tudtanak, hogy nem velük éltem. - Milyennek láttad õket? - Nem olyannak képzeltem. Szóval mindegyik gyereknek van egy ábránd, már nekünk intézetieknek. Elképzelünk egy anyát meg egy apát, de sajnos, ha meglátja az ember a valóságot, akkor inkább azt mondja, hogy jobb lett volna, ha nem is érdeklõdik irántuk. Nem olyanok. - És milyen volt a valóság? - Hát az, hogy undorítóak. Szóval elég rendezetlen körülmények között élnek. - Hogyan? - Hát szóval ott is megy az ital meg minden. Undorító. Meg a nagy szegénység... Láttam a többi testvéremet is, hogy elég nyomorult helyzetben voltak, szóval ott is van hátránya, mert kinézték õket az iskolából. Általában a cigányokat mindíg kinézik az iskolából, hogy szegények. - Hány testvéred van? - Hát úgy hogy anyai ágrúl, úgy több, de apai ágrúl... Szóval édestestvérem csak egy. Ikerszülés volt. De az már meghalhatott, beteg volt. - Hány testvéred volt állami gondozásban? - Egydül én, de nagy öröm is ez, mármint nekem jobb volt az intézet. Soha nem tudnám azt mondani, hogy rossz. Mindíg védettséget adott. Megvolt tisztaságtúl kezdve minden, sokkal
2
jobb körülményeket tudott adni az intézet, mint a szülõk. - Hány éves korodban találkoztál a szüleiddel? - Hát 12 éves lehettem. - És hányszor? - Hát vittek ki szünidõkben akkor, de utána már nem is akartam, nem vágyakoztam hozzájuk, mert sajnos akkor döbbentem rá, hogy milyen nagy szegénység van. Vártam, hogy vigyenek már vissza az intézetbe. - Mivel foglalkoztak a szüleid? - Hát... Az apám az ismeretlen volt, az anyám az meg koldulásból. - Hol élnek anyádék? - Egertõl nem messze, egy faluban, Szûcsiben. - És hogy érted azt, hogy koldulásból élt? - Hát az anyám? Az már akkor is nem dolgozott. Hallottam vagy láttam is, hogy agyilag zokni. Mármint úgy értem, hogy értelmileg valami baja volt. Úgyhogy nem is tudott volna dolgozni. Magában beszélt, ilyen õrült volt. De mindenki sajnálta. Úgy is becézték a cigányok, hogy Kunyi. Szóval neki mindenki adott mindent, abbúl élt. - Cigány közösségben éltek anyádék? - Anyámnál nem voltam, hanem a nõvéremnél voltam. Mármint egy anyárúl van a nõvérem. Anyámékhoz oda nem is engedett volna ki az intézet sem. - De ugyanabban a faluban élt az édesanyád is? - Nem, Apcon, de engem elég idõsen szült az anyám, mert a nõvérem majdnem lehetne az anyám, olyan idõs. 45 vagy mennyi. Édesanyáméknál nem voltam úgy, csak látogatni mentem, de úgy is voltam, hogy inkább nem. Szóval nem tudtam volna azt mondani, hogy anya. Meg mit beszélgessünk, hát nem lehetett vele, meg amúgy sem lehetett beszélgetni már. Nem mondhatnam neki, hogy miért adtál be, inkább örültem mikor megláttam, hogy jaj de jó az intézetben. - A nõvéred féltestvéred? - Hát egy anyátúl. Ök vittek ki a szünidõre az intézetbõl is. Anyámnak minden gyereke más férfitõl van. - A nõvérednél milyen volt a helyzet? Oda szívesen mentél? - Nem. Mondom, amikor kivittek szünidõben, láttam, hogy ott is... Szóval nem éreztem azt, hogy közéjük tartozom. Én jobban éreztem magam az intézeti társaim között, ott jobban éreztem a testvéri szeretetet. - Mi volt az, ami miatt nem találtad a helyed a nõvéredéknél? -Tán az, hogy idegenek voltak. - Amúgy jól bántak veled? - Hát lényegében ki is vettek volna, de én nem. Én valahogy éreztem azt, hogy soha nem érzem azt a testvéri szeretet, amit kéne, irántuk. Idegenebbek voltak, mint bárki az intézetben. - Hányban született a nõvéred? - Hát mondom, az lehet negyvenvalahány, a legidõsebb gyereke idõsebb mint én. Több gyereke van annak is. Csak szülésekbõl él, az sem dolgozik, állandóan szül. Hát ez megy a cigányoknál. Szerintem a legtöbbjüknél. - Neki férje van? - Van. Õk együtt élnek, õk szeretik egymást, õk megszokták. Hát õk szeretik mittudomén...a szegénységet. Meg lehet szeretni, mert mindent meg lehet szokni, de szerintem akkor úgy is kell ahhoz élni. Szóval a szeretet kell. Biztos, ha én is ott nevelkedem a nõvéremnél, én is megszokom. De mivelhogy idegen volt, mert úgy vittek, megszoktam egy jobb körülményt, az
3
intézetet. Az jobb volt. - Milyen ember a nõvéred férje? - Hát azok zenészek, zenész férfi volt. Hát lényegében nem bántott úgy meg, csak valahogy van bennük olyan rafináltság. Szóval én többször megkerestem azóta a nõvéremet, még én segítettem nekik pénzzel, de volt úgy hogy megloptak. - Miért, te oda pénzzel érkeztél? - Hát amikor elhelyeztek dolgozni az intézetben, akkor volt úgy, hogy lementem meglátogatni õket, meg elvittem egy barátnõmet, hogy csak egy napig leszünk lent. De megloptak. És érzi az ember, hogy mintha nem is tudták volna, hogy mit csinálnak, meg észreveszi az ember, hogy a táskájába belenyúlnak meg minden. De az, hogy a pénz hiányzott, kellemetlen volt, mert nem bírtunk visszautazni. Stoppal kellett. Azóta nem is igen voltam. Olyan hat éve voltam segítségért, hogy én adok pénzt nekik. De õk nem adtak volna. Nem, õk nem olyanok. - Férje zenél? - Az zenél. De az is le van már százalékolva, nem dolgozik az sem. Na, ennyit a cigányokról, mármint a családias körülményekrõl. Nem szerettem. - Mégis õket tartod a családnak? - Nem, én soha nem tartottam, én soha nem is éreztem családban magam. Talán...volt egy brigád, aki patronált, na azoknál jól éreztem magam. - Hol volt ez a brigád? - Hát õk a Gagarin Hõerõmûben dolgoztak és patronáltak engem. Vittek szünidõben ki, azoknál jól éreztem magam. De mikor örökbe akart volna az egyik család, akkor mégsem vállaltam, akármennyire jól éreztem magam. - Miért? - Azért nem, mert éreztem, hogy nekik meg kéne felelni, mármint úgy, hogy tanulásban. Szóval lehet, hogy nekem nincs olyan agyam, éselvárnák majd, hogy ötösöket hozzak meg minden. Szóval kényszer hatása alatt voltam. És szerintem úgy lehettem volna ott. - Hány éves voltál ekkor? - Hát gyerkkoromtól patronáltak, 7 éves koromtól egész12 éves koromig. - Ez milyen gyakori látogatás volt? - Õk jöttek szünidõben, náluk voltam, a brigádnál. Úgy jó volt ez a kapcsolat, de hogy végleg... Valahogy éreztem már akkor is gyerekfejjel, hogy nem tudok megfelelni annak a családnak, akik örökbe akartak fogadni. Hát nekik is gyerekeik voltak, akik tényleg kitûnõ tanulók voltak. Szóval lelki elnyomás lett volna ebbõl. Hát szerintem, ha valakinek nem megy a tudás, nem adatott meg, az ne erõltesse. Így legalább nem kellett megfelelni senkinek. - Ennél a családnál voltál kint többször? - Voltam, voltam. - És milyen kép alakult ki benned róluk? - Hát úgy, hogy tanítottak volna. Már hétévesen zöldséget pucolni meg ilyesmi...Csodálkoztak, hogy ezekre nem tanítanak meg. Csak azért ügyetlen az ember, ha meg pucolt, hát ebbõl is volt így baj. - Mekkora? - Hát mondtam, hogy nálunk ezt az intézetben nem tanítják, ilyen a kézügyességem. Hát ezért majd õk megtanítanak mindenre. Hát jó is lett volna, mert megcsinálta volna az ember, tanult volna, csak nem olyan hozzáállással, ahogy azt õk gondolták. - Hogy akarták õk ezt? - Hát mondtam, hogy én szívesen segítek, nem errõl van szó, hát mosogatni sem mosogattam hét évesen. Minálunk a konyhán megcsinálták, és nem tetszett a brigádvezetõnek, hogy
4
ennyire nem tanítanak minket az intézetben. Hát ebben igaza van például, de hogyha ügyetlen voltam, úgy éreztem, hogy én iszom meg mindennek a levét. Szóval mindíg volt kellemetlen szituáció ilyenekbõl. - Szidtak? - Hát nem szidtak, csak éppen valahogy úgy jött ki, hogy nem tetszett nekik. Volt úgy, hogy akkor mondtam, hogy minek kérnek meg egyáltalán. - És mit válaszoltak erre? - Hát hogy majd megtanítanak. Hát jó, de én nem olyan vagyok, mint a lánya. Mert a lánya majdnem annyi idõs volt, mint én, de az tényleg tudott mindent. - Mivel foglalkoztak õk? - ...Gyerek voltam, nem annyira kérdeztem, csoportvezetõ volt. - És a felesége is ott dolgozott a brigádban? - A felesége az valami irodán dolgozott. A brigád az állt vagy 30 tagból. De én ezeknél voltam a legtöbbet, akik örökbe akartak fogadni. - Örökbe akartak fogadni vagy nevelõszülõk lettek volna? - Örökbe, de valahogy nem tudtam volna. Éreztem, hogy a Bandi bácsinak nagyon meg kellett volna felelni. Szóval, nem. - Hova kerültél állami gondozásba? - Én Egerben voltam. - Oda adtak a szüleid? - Hát nem a szülõk, hanem oda utal a csecsemõotthon. Hát úgy megy ez, hogy megszülettem valahol Heves megyében és ott Egerben van intézet. - Meddig voltál ott? - 18 éves koromig. - Folyamatosan egy helyen? - Ó nem. Volt úgy, hogy egy hónapra, mert volt, hogy az intézet is szabadulni akar és áthelyezi. - És milyen indokkal? - Hát hogy majd munkahelyet szereznek. Mert helyeztek többször dolgozni el minket, csak nem volt nekünk választási lehetõségünk. Megmondták, hogy hova, hogy például a szövõgyárba. - És hogy volt az, amikor Egerbe kerültél? Hány éves voltál? - Hát akkor én már a csecsemõotthon után, az ovódába már Egerben voltam. Gyermekváros. - Mire emlékszel? - Hát mindenre. Nem tudom a gyerkkoromat elfelejteni. Úgy lényegében rossz volt, már úgy értve, hogy gyereknek rossz volt. Mindenkivel így volt intézetben, hogy a kicsik mindíg elnyomottak voltak. Magyarán mondva kiszolgáltatottak voltunk. De ez mindíg így van, nekem is volt, úgy, akkor én is megcsináltam azt, amit velem csináltak kiskoromban. - Mit jelent ez? Mit csinálnak ott? - Hát például azt, hogy kellemetlen volt, hogy az ember nem mer úgy panaszkodni. Mikor ki kell szolgálni, vagy nem eheti meg az ember, mert elveszi egy nagyobb, vagy ki kell mosni a zokniját, megágyazni, tehát szabályszerûen szolga másoknak, és ha nem teszi meg, akkor vagy verés vagy akármi. Szóval teljesen elnyomás alatt van. - És mi a legdurvább eset, amit még meg kell csinálni egy kicsinek? - Hát mindenfélét, attól függ, hogy mit akarnak tõle. - És mi mindent akarhat? - Hát én nem tudom, de volt, hogy perverz vágyakat vagy ilyesmiket is. Hát igen, nagyon
5
kellemetlen, de ezt mindenki átjárja, és ugyanezt fogják csinálni azok is, akik nõnek. Ez így van, ez öröklödik, ez a szokás minden intézetben. - Hogy viselted ezt? - Hát nagyon rosszul viseltem. Mindíg féltem. De aztán kitõr az emberbõl, hogy nem akarja ezt vagy azt, akármilyen elnyomás... Hát akkor volt úgy, emlékszem, hogy többen megvertek, de nem érdekelt. Mondtam, hogy nem csinálom, de nagyon féltem. De volt olyan is, hogy nekimentem, tudtam, hogy alul maradok, de nem bírtam már elviselni. Így nem szerettem gyerek lenni. De a nevelõk ezt nem tudhatták. - Nem is tudták? - Hát nem. Jobban félnek a gyerekek egymástól, mint bármilyen nevelõtõl. Hát igen, elnyomás az volt. - És aztán hány évesen szabadul ez alól az ember? Egyszercsak kinõvi? - Mármint a cselédséget? - Hogy hívjátok ti ezt? Cselédség? - Mármint nem cselédség, hanem úgy mondják, hogy csicska, "na, csicska!" Hát hogy nõ az ember, érzi, hogy jönnek kisebbek a csoportba, megcsinálja majd õ is ezt. - Hány éves voltál, amikor már te is használtad a kisebbeket? - Hát lényegében én nem kényszerítettem, õ ajánlotta. Megérezte a kicsi. Megérezte, mint általában ez szokott lenni. A félelem. A félelem mindenre képes. Megérzi, hogy Úristen, én most olyanokkal vagyok egy szobában, akik nem egykorúak, mert akkor nem lett volna semmi, ha egykorúakkal vagyunk. De amikor megérzi egy ember, hogy fél, akkor inkább már kedveskedni akar. Fél és megcsinálja. És így kezdõdik el valahogy, hogy a félelem ráviszi az embert. Még nem is kényszer hatására, ez a félelem hatása. Megcsinálja, hogy jó legyen annak a szemében, hogy ne bántsa majd, elõre lebiztosítja magát. - És teneked meddig kellett ezt a csicskázást csinálni? - Hát olyan 10 éves korig. Például én vagyok elsõs, és vagyok ötödikesekkel együtt. És utána az ötödikesek fölkerülnek másikba, és mihozzánk a csoportba jönnek a kisebbek. Utána már mi voltunk a nagyobbak. Például volt 8 csoport, én vagyok ötödikes és akkor mihozzánk jönnek megint az elsõsök. És ez mindíg így van négy évenként. Hát ez rossz volt, de szerintem mindenkinek rossz. Szerintem az, aki a legjobban bûnhõdött, az visszafizeti másikon. És van úgy, hogy lelkiismerete sincs sokszor. Elnyomás volt és félelem, és nem lehetett kiabálni. Kinek? Kinek lehetett volna szólni? Össze lettünk volna verve. - Barátoknak? - Nincs. Intézetben nincs barát. - Miért nincs? - Mert ott mindíg az erõs gyõz, mindíg azok, akinél nagyobb az erõ. Nem lehetett senkinek szólni. - Teljesen egydül voltál? Semmilyen baráti, haveri kapcsolat? - Nem, hát az osztálytársaim is kisebbek voltak, azokkal is tudtam, hogy ez van. Tudtuk mi egymásról, de hát nem mertünk, senki nem mert panaszkodni. - És összefogni? - Nem, nem lehetett összefogni. Hol fogunk mi össze, kisebbek. Széllel szemben nem is lehet... Talán csak azt vártuk, hogy jaj, csak legyünk kicsit nagyobbak, hogy ne nyomjanak, és akkor majd ezt az elnyomást másokon leverjük. Szóval ilyen rossz szokásokat vettünk fel. - Mi volt az a legdurvább eset, ami veled megtörtént és nagyon fájt? - Hát ezt elmondani pár szóval... Hát volt egy lány, aki azt mondta - nem is tudom, mi végett hogy beszéljünk. Állandóan éjszaka rájött az, hogy beszélgetni akar. Nem lehetett aludni sem,
6
mert ha valaki beszélgetni akar, teljesen ott kellett lenni, hogy a lábát csikizzem egész éjjel, amig el nem alszik, és minden hülyeséget meg kellett csinálni. Hogy találjak ki meséket. Szóval ezt nem is lehet így összefoglalni... Rossz volt, teljes terror. Meg ha nem csikiztem, vagy elaludtam, akkor térdepeljek le, úgy leszek egész éjjel, amíg õ nem szól. Õ meg elaludt... Hát szóval voltak elég kellemetlen helyzetek. Ott gyereknek sem szeretett lenni az ember. Ezért volt jó, hogy volt ez a brigád. Már amíg kicsi voltam. - És ötödikes korodig csak egy embernek kellett csicskázni? - Nem, hát mindenkinek. Volt úgy, hogy vagy odaadták hatan vagy nyolcan a zoknijukat, vagy nyolcnak ágyazzak meg, szóval bármi. - Mondtad, hogy voltak ilyen perverz kíánságok is. Veled ilyen nem történt? - De. Volt egy lány, hogy csók... - Õ hány éves volt? - Hát õ sem volt idõsebb, körül-belül olyan 3 vagy 4 évvel, de õ is gyerek volt még. -Több alkalommal is voltak ilyen esetek, amikor fajtalankodni kellett? - Hát nekem nem kellett fajtalankodni, de tudok róla, hogy csináltak. Nekem volt egy adott képességem, hogy megérzem a bajt. Ez most is megvan. A félelem... Sokszor a félelem kelt föl. Van úgy, hogy állandóan megéreztem, hogy valami történik. Olyan szorongást éreztem. És fölkeltett. Tudtam, hogy valaki van a szobában vagy valami. Ez most is van, ez a félelem. Fölkölt valami. Éreztem nagyon rosszat álmodtam. Álmodtam, hogy valaki simogat, majd fölhúzta a izét és mondta, ne ijedj meg, ha fölébredsz. Fölébredtem, és ott volt valaki az ágyamban, egy intézeti gyerek. Egy nagyfiú. Én voltam hét vagy nyolcéves, õ meg nyolcadikos. Az nagyon sokszor volt, hogy az álmom figyelmeztetett, és ezért nem ijedtem meg, nem kaptam infarktust, amikor fölébredtem. Hát volt olyan is, hogy nagyon féltem, rosszat álmodtam és éreztem, hogy valaki jön a szobába. Nem intézeti, beszökött valaki. Nem hitték el többen és mondtam, hogy legyetek fönt és utána már elhitték. Megéreztem és mindíg fölkeltem, éreztem, hogy annyira félek, annyira... - Bejött egy felnõtt? - Beszökött az intézetbe. - Férfi? - Férfi. - És bement a hálóba hozzátok? - Bement minden szobába. Érdekes, a többiek nem ébredtek fel. Én sem keltem volna fel, ha nem féltem volna. - És õ mit akart? - Hát gondolom, hogy valami lányt keresett. Jött a szobába, és én nem bírtam ki, mert pislákoltam. Hát nem lehet azt letagadni, hogy fönt vagyok, mert nem bírom, ha néznek. És akkor szóltam neki, hogy kit keresel? Mondta is, hogy kit. - Valakit konkrétan keresett? - Igen. Egy lányt. De mondom sokszor volt így... Általában rosszat álmodok, fölkelt a félelem, szorongat. És akkor valaki vagy ott van, vagy valami nem tudom mi történik. Mintha lenne valami jó angyalom, aki figyelmeztet elõre, hogy ne ilyedjek meg. - Hogyan lehet ezt a szorongást évekig kibírni? - Hát úgy, hogy én kibírtam és már csak annak örülök, hogy mióta megkeresztelkedtem, megtértem, hogy tényleg van csoda, van Isten. Ezt is elhittem és el tudom képzelni, hogy mennyi gonosz démon ûzött, már aki uralt engem. Mert nem hittem én sem, soha sem, de kábé hat éve lehetett, mentem gyülekezetbe és láttam a sok embert. Mondom Úristen, mi lehet ez? A szent szellem ereje. Hát azt hittem hülyék ezek az emberek, de, mondom, ennyi hülye ember
7
nem lehet egy rakáson. És vártam, hogy megkapjam a szent szellemet, betöltekezzem. De elsõnek tudtam azt, hogy meg kell keresztelkednem, de még nem keresztelkedtem meg. És ebben is mindíg a félelem volt, a legelsõ gyülekezetbe a félelem vezetett. Halálfélelem. Ha van Isten, akkor imádkozom, hogy mentsen meg engem ebbõl a félelembõl. - Milyen gyülekezet volt ez? - Én járok még most is oda. Hit Gyülekezet, Folyondár utcában, Vasas csarnok. - Milyen vallás ez? - Ez keresztyén, ez nem vallás, nem szeretik a vallást. Karizmatikus, és tudom, hogy van, én is betöltekeztem a szent szellemmel. Már az Úrral. Azért mondom, sokan nem hiszik el, hogy így van, azt hiszik, hogy hülye. Én is azt hittem emberekrõl, de mióta megtapasztaltam Istennek a jelenlétét, azóta minden más. Tudom, hogy nagyon sok démon mûködött bennem. - Hány éves vagy most? - Most 30 leszek. - Térjünk visza egy kicsit az állami gondozásra. Ha úgy tízéves korodig ennyi szorongáss és félelem volt az életeben, akkor miben volt örömöd? - Nekem az örömöm az volt, ha aludtam. És ez a mai napig is sokszor úgy van.. Amikor alszom, amikor fekszem, amikor mindent elfelejtek. Egy jó álom, hát nekem már csak ez volt gyerekkoromban. Mindíg az, hogy jaj, végre eltelik egy nap és alszok. Szerintem az örömöm csak az volt, hogy odamenekültem, egy álomvilágba. - Használtatok valamilyen szert abban az idõben? - Nem. Hát milyen szert? Intézetben nem lehetett. - Hogy ment az iskola, az alsó tagozat? - Hát eleinte úgy éreztem, hogy akarok valamit, tanulok, utána már nem érdekelt semmi. Valahogy jobban érdekelt az élet. Hogy mi lesz velem vagy mi. Elkalandoztam, testben ott voltam, de valahol másképp. - És mikre gondoltál az órákon? - Hát ábrándozik az ember egy jobb körülményről, egy jobb helyzetről. - Mit álmodtál magadnak? - Nem az, hogy álmodtam, hanem nem magam voltam, hanem mindig más voltam, másnak képzeltem magamat, pont olyannak, aki nem vagyok. Azt álmodtam, hogy olyan okos vagyok, mint az a másk lány, vagy olyan szép vagyok... Ilyeneket. Az a tulajdonság, ami nincs bennem, azokról álmodozok. - Volt kapcsolatod külsőkkel, akik nem intézetiek voltak? - 8.-ban már volt. - Hogyan? - Akkor kitettek egy diákotthonba, ahol a 8 osztályt fejeztük be. Akkor más, nem intézetiekkel voltunk. - Csak az iskolában találkoztatok velük? - Csak az iskolába. Mert nekik voltak szüleik. Hát akkor már voltam 14-5 éves. Az intézet kihelyezett egy évre Pétervásárhelyre, diákotthonba és mondták, hogy fejezzük be a 8 osztályt. Egy osztályt kellett már ott elvégezni. Az intézetünkből 50 személyt vittek ki. Kicsiktől kezdve, hogy legyen ne csak 8, hanem minden osztályból. Elsősök, másodikasok, minden. Nyolcadikból 3-an mentünk. - Az intézetben nem lehetett volna elvégezni a nyolcadikat? - Hát el lehetett volna, de nem tudom miért volt ez a lehetőség... Ja, meg voltak ott olyanok is a diákotthonban, akik nem voltak intézetiek, hazamentek a szüleikhez a hét végén. - Ez a diákotthon azt jelentette, hogy ott tanultok és ott is laktok?
8
- Hát ott tanórázunk, de az iskola közös volt a falusiakkal. - Jobban érezted magad ott? - Nem, vágytam vissza Egerbe. Nem éreztem jól magam. - Miért? - Mert valahogy vissza is akartam jönni mindig. Írtam is az igazgatónak, hogy ej, nem bírok, nem érdekel. Valahogy olyan idegen volt. Másabb volt ott a tanítás is. - Miben volt más? - Hát itt ilyen idegen iskolában nekem, szóval ott szülők jártak. Mármint volt, akinek a tanár volt az apja, anyja, és olyan gyerekekkel jártam... Szóval ismerték hogy... Nem hiszem, hogy a tudást nézték ott sem. Mondom valakinek a valakije, vagy azoknak volt... Én meg azoknak úgysem bizonyítok semmit, hát mit bizonyítsak. Nem tanultam, nem érdekelt. Sokszor volt, hogy kihívtak falun, hogy megszégyenítsenek, mert ott ez ment a szokásban, hogy elmarasztalásban részesít. - Kihívtak a táblához? - Nem, az egész iskola előtt. Mintha valaha is érdekelt volna... Mondták, hogy nem akarok semmilyen közösségi munkában résztvenni, már amit az iskola szervez. Nem érdekelt. Én az őrsi gyűlést is hülyeségnek tartottam, mert miért nem lehetünk szabadon. Örülünk, ha mi kapunk egy kis kimenőt, mondom, miért kellene azt az őrsi gyűlésre elpocsékolnunk. - Mégis volt olyan tanár, olyan ember, akire felnéztél valami miatt? - Hát nem. Nem tudtam felnézni senkire. Én mindig érzelmileg nézek fel valakire, hogy ki milyen, hogy bánik mással. Én csak így tudok valakire nézni, nem tudásban. - És olyan ember volt, akire az érzéseid miatt néztél fel? - Igen, olyan volt. - Ki volt? - Engem mindig az hatott meg, ha valakiben jót látok, ha valaki nyugodt, nem tudja semmi kihozni a sodrából. Az olyanra tudok felnézni. - És ki volt az az ember, aki ilyen volt? - Hát több ilyen ember volt. Volt az intézetünkben is egy nevelőnő, hát azt ki is tették. Egy írónak, a Varga Domonkosnak a lánya volt. Azzal el lehetett beszélgetni. Vagyis jó volt, megértő volt, neki el mertem mondani a szemébe minden bánatom, meg lehetett négyszemközt tegezni is. Hát szóval olyan barát volt. Csak éppen rájönnek arra, hogy ragaszkodik valaki valakihez, mert többen ragaszkodtak, és ilyen nevelő nem kellett az intézetbe. - A kollégáinak nem tetszett? - Nem tetszett. Az igazgatónak persze, hogy nem tetszett, hogy a gyerekek jobban szerették, ragaszkodtak hozzá. Az intézetben úgy volt, hogy az érzelmet kitörőlni. - Más valaki is volt, aki az érzelmei miatt szimpatikus volt? - Igen, hát volt egy tanár. Hát nem azt néztem benne, hogy tanár, hanem hogy másképp beszél. Hogy ő, ha valakit leszid, együtt is érez. Míg volt, hogy leszidták, de még meg is verte a tanár. Volt olyan, hogy verekedtek ám. Szóval lehetett tudni, hogy az a nevelő együtt érez velem, de nem tehet ő sem mást. Szóval volt egy kötöttség ott a nevelők között is, hogy nem lehet. De például éreztem, hogy az a nevelő együtt érez. Nem tudott mit lépni, inkább elment. Volt sok olyan nevelő, nem bírta elviselni , ami ott folyik az intézetben. Hát nekem is volt egy nevelő, aki úgy szétvert, hogy nem emberi. Gyerek voltam. A fejemen itt van még a hely, örökké kopasz lesz. És hazudnom kellett nekem a kórházban is, hogy beütöttem a radiátorba. Örök életben itt van. Pedig olyan hülyeség végett, hogy a söprűvel játszottam. Hát mondták, hogy játszunk, akkor is ilyen nagyok mondták, akkor még kicsi voltam, hogy így a söprűvel menjek az ablakhoz, és kiesett a söprű. És rögtön szóltak, hogy kiesett, na és a nevelő meg söprűvel
9
szétütötte a fejemet. Na, szóval azt mondom, hogy a nevelőkből azért sok lehetett volna, akikre fölnézett az ember meg minden, de ott sajnos olyan nevelők kellettek, akik nem. És az ember ezért maradt ilyen zárkózott sokszor. Hogy nem mer kimondani semmit. Nagyon nehéz volt akkor, de mikor már éreztük, hogy valaki jó, annak már elmondta volna az ember. - Pétervásáron, a diákotthonban egy évet voltál? - Egy évet. Jaj de rossz volt, nagyon rossz volt. Nem is az, hogy idegenekkel, mert úgyis kikerülünk az életbe, senki nem fogja tudni, hogy van szülőnk vagy nincs. Eleve az, hogy nem az intézetiekkel jártam, tudtam azt, hogy vannnak szüleik. - Miben különbözik számodra az a gyerek, akinek van szüleje attól, akinek nincs? - Miben? Hát például abból, hogy ettek az iskolában, meg tudtak venni maguknak ezt azt. Meg a ruhájukról, mert nekünk, intézetieknek, majdnem egyforma cucc volt. Lehetett látni nagyon is a különbséget. - Hogyan érintett ez téged? - Hát engem úgy, hogy... szóval nem is az, hogy írígykedés, hanem inkább már útálat. Hogy miért nem olyan emberekkel vagyok, mint én? Mert soha nem szerettem, ha valaki fölvágott, hogy neki ez vagy az. Szóval nekem undor. Én nem is tudtam velük barátkozni. Valahogy úgy voltam, hogy nem tudnék velük miről beszélni. Nem. Miről beszéljek velük? - Ők kezdeményeztek valamilyen barátságot? - Hát akarták, hogy ilyen őrsi gyűlés, de mondtam, hogy én nem. Nem érdekel ilyesmi, hogy nótafa. Inkább kimegyek, eltűnök, hazudok az intézetben. - Hova tűntél el ilyenkor? - Hát volt, hogy szabadban voltunk, levegőn voltunk, én meg mondtam, hogy őrsi gyűlésen voltunk. - És mit csináltatok ilyenkor? - Hát mit csinálnak az intézetisek? Attól függ. Ha van ilyen gyümölcsös, akkor megy az ember, hogy egyen gyümölcsöt, vagy ami volt. Na ha zsebpénzt kaptunk, akkor inkább eszünk egy kis édességet és kész. -Te a nyolc általánost simán elvégezted? - Igen. - Nem buktál? - Nem. - És Pétervásár után mi történt? - Visszamentem Egerbe, Eger meg helyezett tovább. Továbbtanulási lehetőség, de ők mondták, hogy mi lehet. Úgy is tudtam, hogy én nem akarok, úgy sem fogok tanulni, nem szerettem. - Mit mondtak, hogy mit kell tovább tanulnod? - Dohányfeldolgozónak. - Abszolút nem választhattál semmit? - Hát mitől válasszak? Köszörűs meg ilyesmiket mondtak, eleve tudtam, már akkor éreztem, hogy kézügyességem nincs, mondom gépelni nem tudok. oltunk így látogatni gyárakba, szabályosan féltem. De ott is hagytam a dohányfeldolgozót. - A dohányfeldolgozó iskola szakmunkásképző volt? - Mezőgazdasági szakmunkásképző. - Hány éves? - Az 3 éves lett volna, de ott is hagytam. - Mikor? - Hát nem sokáig jártam, 2 és fél hónapot. Mondtam, hogy vissza szeretnék, hát vissza is
10
jutottam, de ha valaki iskolát otthagy, akkor már dolgozni viszik. Na, így kerültem föl Pestre, hogy kihelyeztek. - És hova tett az intézet? - Szövőgyárba. Csak szövőgyárba teszik. - És mit csináltál a szövőgyárban? - Hát a szövőgyárban a gép mellett kellett segíteni. Mármint nem mi voltunk a gépen, hanem amit kellett... Már nem tudom, hogy mi voltam. Anyaglerakó vagy felkészítő. Felkészítem a gépeseknek az anyagot vagy bármit. - Mennyire volt ez fárasztó munka? - Hát ez jó volt, mert ez olyan, hogy nem kellett hozzá tudás. Ez tényleg olyan, hogy meg tudom csinálni. - Hány műszakos munka volt ez? - Hát mi csak akkor két műszakban voltunk, hát még akkor fiatalkorú voltam, három műszakban nem lehetett. Hát jó volt úgy, hogy nem volt nehéz munka és még pénzt is kapott az ember, csak éppen az, hogy ott beosztották a pénzünket. - Ki osztotta be? - Hát ott a szállón. Az intézettel meg volt beszélve ott nem adták ki nekünk. Úgy naponta kaptunk pénzt. - Amúgy az egész fizetésedet megkaptad, csak részletekben? - Kéthetenként volt fizetés, azt fölvette valaki. Nekünk beosztották, hogy egy napra 30 forint. Hétvégén meg százast. Meg ebédet befizettek a konyhára. A többi, ami megmaradt, azt a végén odaadják, hogy elkölthetem. - És alakult ki baráti kapcsolat a munkatársaiddal? - Hát majdnem mind intézeti volt, a szállón is intézetiek voltak. Csak más intézetekből. Hát ugyanaz volt, hogy bekerültem megint egy közösségbe, ahol intézetiek voltak. - És milyen közösség volt ott? - Mint az intézetben. - Mennyire volt összetartó ez a közösség? - Már a munkásszállón? Ott soha nincs közösség. Van pár ember, akikkel, mint az intézetben, megszokják azt, hogy összetart, hogy na most te ehetsz a kajámból, de másnak már azt mondaná, hogy nem. Szóval ez ugyanúgy, mint kint is. - Azon kívül, hogy ehet a kajádból még mi tarthat össze? - Az, hogy együtt mennek szórakozni, vagy cigiznek együtt. Hát úgy, mintha testvére lenne, na. - Ezt így mondják is? - Hát nem, csak úgy érzi. Azt nem mondja az ember, hogy na, olyan, de úgy érzi, hogy ez a testvérem, inkább vele leszek, vele megyek szórakozni meg bármi. Mert nagyon sok barátság volt ilyen ott az intézetben. Nekem is volt ilyen barátnőm, hogy csak vele tudtam volna elmenni szórakozni. - Munkásszállón? - Ő is, persze. Egy intézetben is voltunk. - Mióta tartott ez a baráti kapcsolatotok? - Hát ő fiatalabb volt egy évvel, de ő 16 évesen került intézetbe, aztán megismertem. Együtt helyeztek föl minket dolgozni, mondjuk meg is beszéltük, hát úgy szokás: na, Ági, együtt, nem hagyjuk el egymást... Egy műszakban is dolgoztunk. Csak utána volt, hogy hát az ember nem sajátíthat ki senkit... Barát, ilyesmi...hülyeség, nincs. Mármint akkor azt hittük, hogy van. Mert például ha ő mással ment moziba, volt úgy, hogy nagyon megcsaptam meg minden. Mert
11
nem akartam, hogy mással... Szóval úgy akartuk, hogy te csak nekem vagy, velem jössz szórakozni. De amikor elment mással, az engem keményen érintett. Inkább, mondtam, ne legyen senki, minthogy ragaszkodjam. Valahogy úgy volt... Nem jó ragaszkodni. - Meddig tartott ez a barátság? - Hát mondom, hogy nem sokáig. Minden ember azért úgy akarja, hogy ne legyen lekötött. Szóval én megéreztem aztat... Meg volt olyan gyerekkoromban is, hogy volt egy barátnőm. Mármint szerették volna a nagyok, hogy én azzal jó barátságban leszek. Hát az a lány, az szabályosan meg akart venni. Mármint úgy, hogy ideadta a gyümölcsét, mindenét. Tudta, hogy én mindig ilyen szabad vagyok. Én játszani nem tudok úgy, hogy csak vele játszok. Hát szóval volt ilyen is. De hát nekem az volt jó, hogy mikor meg is szakadt a barátság, nem is az fájt, hanem az, hogy nem kapok több almát meg ilyenek. De a lánynak biztos fájhatott. Mindig mondta, hogy odaadom a csokit meg bármit, csak játszak már vele, csak vele. - A nagyoknak mi érdeke volt abban, hogy ti összejöjjetek? - Hát szerintem az, hogy barátság... Nem tudom, de ebből mindig veszekedés lesz előbbutóbb. Hogy valakihez kötődjön a másik, hogy ne legyen az, hogy egyedül van. Hogy legyen valaki legjobb barátnője. - Benned nem volt ilyen igény? - De volt. Mondom, hogy volt bennem is igény, csak mindig baj volt belőle. Mert rájön az ember, hogy hülyeség. Szóval nem lehet valakit terrorizálni, hogy te most azt csináld, amit én. Veszekedés van rögtön, utána meg verekedés lesz. Szóval nem szabad úgy, hogy valakit egyszemélyben... Vagy ne legyen senkije az embernek, vagy mindenkihez ragaszkodjon, úgy, ahogy a másikhoz. Soha nem szabad, mert akkor érzelmileg nagyon megviseli a másikat. Hát ez ugyanolyan, aki férjhez megy, vagy leköti magát és tudja aztat, hogy mindenben meg akar felelni a férjének, mindent megtesz, de elvárja, hogy a férje is. És ha a férje késik, vagy bármi, akkor már rögtön jön az izé. Mert annyira szeretné, hogyha irányítaná az akaratát vagy a gondolatát is. - Mennyi ideig voltál a szövőgyárban? - Csak hat hónapig. Utána megint vissza az intézetbe. - Miért csak hat hónapig? - Mert otthagytam. Nem tetszett a szálló, már nagyon nagy terror volt, de akkor még nem tudtam, hogy szállókon ez van. Kiborul az ember idegileg. Lopások, meg amik mentek, meg verekedés, zűrök. Nem bírtam elviselni. Vágytam vissza megint, hogy majd az intézet kihelyez egy jobb munkahelyre. Vagy más közösségbe, hogy más embereket lássak, mert azokat már untam, akik ott voltak. Már mindet úgy ismertem, már rosszul voltam, már mindenkiről tudtam, hogy ki milyen. Az ember menekülni akar és érzi, hogy nagyon rossz helyre jött. - Akkor mennyi ideig voltál az intézetben? - Megint olyan két vagy három hónapig. Utána megint kihelyeztek szövőgyárba, de máshová, másik szállóra. Utána meg ott nem tetszett a vezetőnek. - Mi? - Nem tetszett biztos a viselkedésem, vagy valami, mert annak is beolvastam. Egy rafinált, kétszínű nő volt a szállóvezető. Uszította az embereket. - Hogyan? - Hát például az egyiknek elmondta, hogy mit mondott a másik. Én meg beolvastam, hogy kétszínű meg minden. Alig várta szerintem, hogy megszabaduljon tőlem. És visszakergetett az intézetbe. - Mennyi ideig voltál a második szövőgyárban? - Az is Pest, de nem Újpest, hanem Kőbánya. Ott is kábé ugyanannyi ideig voltam, de ott
12
lehettem volna tovább, ha az a vezetőnő nem küld vissza. - Mi tetszett ott? - Hát lényegében ott jobb volt. Szabadabbnak éreztem magam. - Mitől érezted magad szabadabbnak? - Attól, hogy akkor már majdnem 18 éves lettem volna, és akkor már eleve jobb, már az a tudat, hogy nemsokára nagykorú leszek. Már nem fognak úgy bánni velem, mint egy intézetivel, hogy elveszik a pénzt, Hogy beosszák. Szóval ez, hogy 18 éves leszek. Csak sajnos rosszul sikerült, mert az intézetben lettem nagykorú. Mert akkor az utcára kerül az ember, mert nekem akkor nem adtak munkát már többet. - A kőbányai szövőgyár után visszakerültél még Egerbe? - Igen és akkor ott kellett lennem nagykorúságomig. És hát az volt a rossz. Akkor már kivoltam, tudtam, hogy Úristen, már csak pár nap van. És akkor majd ideadják a papírt és akkor mehetek a francba. Saját magamnak kell munkát meg mindent szereznem. Az már nagyon rossz; az a legrosszabb, mikor az ember tudja azt, hogy nem tud hova menni. Se szülei, se semmi. - Mitől féltél leginkább? - Hát mitől? Tudtam azt, hogy az utca embere vagyok, hát azt éreztem. Mondom, engem most jól kitettek. Két dolog lehet: vagy betörni, de azt soha nem tudnék, akkor pedig biztos, hogy egy férfival kell, hogy izé. Amit nem akar az ember, de a kényszer odaviszi, mert hova mennék aludni? - Tehet valamit az ember annak érdekében, hogy ne tegyék ki? - Az intézetből? Azt hiszem, hogy... Szóval én soha nem éreztettem úgy, hogy én nem tudok hova menni. Valahogy nem tudtam elmondani, hogy mi fáj, azt, hogy velem mi van. Ez nagyon sokszor úgy van, hogy az emberek nem tudják, hogy min mentem át vagy mi van. Ezt soha nem akarom éreztetni, hogy lássa, hogy milyen rossz. Hogy például engem az utcára dobtak ki. A nevelőm sem gondolta volna. - Miért nem mondtad el azt, ami fáj? - Hát nem mondtam el senkinek. Azért ez egy katasztrófa, ez a tudat, hogy nem segíthetnek. Az is katasztrófa, ami itt van, hogy az embernek nincs egy állandó hely. Ebbe bele lehet őrülni. Nem is tudom, meddig megy az őrület, de már elfogadtam, már nem félek. Mármint már nem tud érdekelni, hogy utcára vagy... Volt úgy, hogy aludtam is utcán, mert rákényszerültem. Nem úgy, hogy aludtam, mert járkáltam, mert tudtam, ha lehúnyom a szemem, annyi. Tudom, hogy milyen veszély van. Csak mondom épp az a rossz, hogy én soha nem tudtam, hogy mi az, hogy állandó hely. Hogyha lenne egy állandó hely, ahol tudnám, hogy bármi történik, rossz dolog vagy jó, de én oda mindig jöhetek. Mert a szállók megszűnnek, az ember nem tudja hova megy... Én mindig visszaeső vagyok. Ami elől éppen menekülök, már meggyógyulok lelkileg, hogy na végre van egy jó helyem, akkor bejön, hogy mégis menni kell. Engem nagyon megviselt például az utolsó munkahelyemen, ahol dolgoztam... azóta nem is dolgozok. Még mindig annak a levét iszom, mert szerettem ott lenni, és nem találom. Én nagyon nehezen illeszkedek be. Megszoktam. Ott el tudtam végezni a munkám, jó volt a szálló. Korvin Ottó kórházban voltam konyhán. És akkor közölte velem a főnővér, hogy nézzek másik munkahely iránt. Na, az úgy esett nekem... Azóta lelkileg nem vagyok rendben. - Ott a konyhán mit csináltál? - Kézilány voltam, mosogattam, nagyon jó volt. El tudtam végezni a munkám, nem volt megerőltető, nem éreztem, hogy ügyetlen vagyok. A másik meg, hogy a szállója jó volt. Garzon lakás volt. - Hányan laktatok benne?
13
- Hát végül egyedül voltam. És az nagyon jó volt, hogy tényleg magam lehettem. - Mekkora volt az a lakás? - Nagy szoba volt az is, meg bent volt a fürdőszoba, konyha. De jó volt az, hogy nyugodt voltam. A munkahelyen is van, hogy idegeskedik az ember, de tudtam, hogyha kilépek, akkor a szállón már nyugodtság lesz. Mármint egyedül vagyok. Senki nem terhel idegileg, nem hallgatok panaszt, hanem saját magam. Az ember magával megbékél, nem veszekszik magával. De sajnos ilyen helyet nem találok, és ez sajnos nagyon megviselt... Nem akartam én meghalni, csak olyan nagy volt már bennem a lelki gyötrelem, hogy mondom, Istenem, megölöm magam. Mondom, nem bírom elviselni, meg éreztem azt, hogy az utcára kerülök. Nem elég, hogy az intézetben éreztem, rá öt évre megint érzem. Akkor fölizéltem, de akkor utána még hülyének is nézik az embert, mert nem értik meg, a kórházban sem. Dehát a kórházban sem mondtam el őszintén. Senki nem meri őszintén elmondani. Most azért mondom, mert az ember mindig kapaszkodott valamibe, és már nincs reményem sem. Tudom, hogy hiába tervezek, nincs egy biztos hely, ahol én megmaradhatok. - Miért kellett eljönnöd a kórházi konyháról? - Hát a főnöknőmnek nem tetszettem. Például a munkám az tetszett, mert még jutalmat is kaptam. A magánéletembe akart beleavatkozni. Italoztam, sokat ittam akkor, de akkor is bementem dolgozni, munkahelyen nem ittam meg minden. És akkor nem tetszett neki az, hogy ittam. - Mit mondott, mi nem tetszett? - Azt, hogy nekem olyan könnyen megadnak mindent. Vagyis segítettek, hogy bejuttassanak, mert akkor még belügyi kórház volt. Hogy nem ő vett fel, hanem intézkedtek mások, hogy vegyenek föl, az nem tetszett neki. - És a magánéletedbe hogy akart beleszólni? - Hát abba, hogy mire kellett nekem a pénz. Vagy amikor kértem ilyen vállalati kölcsönt, mert neki is alá kellett írnia. Mondom neki: Nézze főnöknő, ha én pénzt kérek, én a barátaimra, intézeti társaimra költöm el, nekünk is valamiből élni kell. De ő mindig azzal jött, hogy neki is három gyereke van, hogy a három gyerekesek kérjenek. Mondom: Nézze, ezt éntőlem levonják, maga ne sajnálja ezt. Tehát nem a maga pénzét adja. Csak őneki nem tetszett, ha ezt így valaki megmagyarázta neki. - És mire kérted ezt a pénzt? - Hát például kértem úgy, hogy vegyek magnót, hogy legyen magnóm, mert kevés volt a fizetésem. Vagy hogy legyen nekem is egy arany fülbevalóm vagy bármi. - Mondtad, hogy az intézeti társaiddal is tartottad a kapcsolatot. - Persze, sok intézetivel tartottam, de azok férjhez mentek, vidékre mentek. Úgy elmentem hozzájuk, de üres kézzel nem. Meghívtak vagy szórakozni, vagy menjünk mindenhová. - Azokkal tartottad a kapcsolatot, akikkel még Egerben voltál? - Hát persze. Ök is Pesten laknak sokan. Hát a mi generációnk majdnem mind Pesten van, csak nem tudom, hogy ki hol lakik, mert megszakadt nagyon sokkal a kapcsolat. - És miről szóltak ezek az együttlétek? - Hát miről? Az intézetről, a múlt. Mindig arról beszélgettünk. Örülve meséltük egymásnak az élményeket, a nevelőket meg...jól ment. - Említetted, hogy akkoriban ittál. Mennyit? - Hát akkor ittam, de az mondom, hogy a félelem miatt volt, állandó félelem alakult ki bennem, szorongás. Meg éjszaka sokszor volt, hogy nem bírtam aludni. Kialvatlanul mentem dolgozni és mondtam, hogyha én nem iszom, akkor nem tudok aludni. - Mit ittál?
14
- Hát csak sört szoktam. És akkor nagyon sokat ittam, mert úgy éreztem, hogy az nem megy, hogy nem vagyok boldog. Mondom: van most mindenem, lakás meg jó hely, de egyszerűen a félelem bejött az életembe. Ez elől meg nem tudok... hiába dolgoztam le a napomat, éjszaka jön, egyedül voltam a szobában. Állandóan nagyon nagy félelmem volt akkor, halálfélelmem volt, nagyon rossz volt. - Volt a halálfélelemnek alapja? - Volt... Volt. Rengeteg halottat, már a kórházban, rengeteg halottat láttam. Mármint olyankor, amikor szállítás volt. Láttam, hogy mivé lesz egy ember és teljesen azokról álmodtam. Meg a rengeteg horror film. Nem tudom, hogy miért ez érdekelt... Szabályosan halálfélelem uralkodott el bennem. Féltem. - Amikor 18 évesen kikerültél az intézetből, akkor hova mentél végül is? - Mondom, hogy akkor összeálltam egy férfival. Hát mondtam, hogy az lesz az izé. Hát sírtam, hát már éjszaka lett, már a barátnőmék szállón voltak. Akkor én még annyit tudtam, hogy a legrondább férfit kell, mert egy szép férfi biztos, hogy le se áll velem. Na és leszólítottam egy férfit, és mondom: Bácsi! Még ilyen gyerekes izé volt. Mondom: nem tudja, hogy hol a Keleti? Tudtam én mindent, hogy mi hol van, csak hátha rákérdez, hogy miért kérdezem. Rá is kérdezett. Mondom, hogy mert nem tudok hol aludni. És akkor már kijött belőlem, és elmondtam, hogy nem tudok hol lenni meg minden. És fölajánlotta, hogy két-három napig tud segíteni. - Egerből rögtön feljöttél Pestre? - Persze. - És aztán hogy tudott segíteni ez a férfi? - Hát mondom úgy, hogy lakás meg izé. Hát mondom itt az éjszaka, az ember hova menjen, nem tudtam sehova sem menni. - És hova mentetek? - Hát őneki volt lakása a Füredi lakótelepen. - Egyedül élt? - A gyerekét egyedül nevelte, csak akkor nem volt ott a gyereke. Mondta, két napig, de utána végül majdnem másfél évig együtt laktunk. Mármint úgy nem szerettem, csak nem vettek föl munkahelyekre. Nem volt állandó lakcímem, eleve nem volt ruhám, csak ami rajtam, nem is vettek föl. - Hogyan próbáltál munkahelyet keresni? - Hát úgy volt, hogy vasárnapig lehetek nála. Hétfőn már elmentem, szerzek magamnak munkahelyet. Föl is vettek volna, mondták, hogy hozzam a ruháimat, csakhogy az a tudat visszaizélt, hogy nincs egy ruhám sem. Mondom, hát akkor nem tudok elmenni. Nem lehetek a szállón egy cuccban. Hát hogy fogok így dolgozni? - Hogy engedtek ki téged az intézetből 18 évesen? - Hát úgy, hogy adtak egy ingyenjegyet Pestig. - Más valamit? - Hát ami rajtam volt ruha, csak azt. Ja, nem. Amikor kihelyeztek dolgozni, akkor adtak ilyen kiruházást. Csakhogy meglopják az embert, a szállókon ez van. És ellopták a ruháim, és nekem az intézet már nem adott utána ruhát, hiába csináltak jegyzőkönyvet, hogy fölfeszítették a szekrényemet és megloptak. - Hány éves volt ez a férfi? - Hát végü lis apám lehetett volna lényegében. Én voltam 18 éves, ő lehetett olyan 38. Szóval minket nem a szerelem tartott össze, mert én nem voltam soha szerelmes. Ez a lelki izé, kényszer... Eleinte ment az, hogy két napig még segített volna, de utána... Mondta, hogy ő
15
ellát meg minden, de neki kell ahhoz, hogy nőnek vegyen, hogy érezze azt, hogy kap is valamit. Hát másfél évig volt így. Közben már lettek ruháim. Na, akkor beálltam dolgozni, de nem tudtam volna otthagyni. Bár szex nem, de nem tudtam elfelejteni, hogy segített. Rég elmehettem volna, mert a másik hely ahova mentem, ott IBUSZ lakás volt meg minden, de bennem maradt az, hogy azért csak segített rajtam. - Mit éreztél ez iránt a férfi iránt? - Hát nem éreztem szerelmet, azt sohasem. Mondtam is neki, hogy miért nem lehet úgy, hogy csak barátok lenni? Miért kell azt éreztetni, hogy nő vagyok? Ez olyan undorító. A legnagyobb barátságot is megszomorítja. Mondom, ha te így, előbb-utóbb elmegyek. Én nem bírom. Én nem tudok többet adni, mint a barátság. Mert a testemet már nem. Elálltam dolgozni, megszűnt minden kényszerhatás. Mint barátok, úgy lakjunk. - És belement ebbe? - Nem. Neki nő kell. - És mennyi ideig tudtál még mellette maradni így barátként? - Hát úgy hogy barátként, hogy segítek, úgy nem sokáig. De amikor elmentem szállóra, már IBUSZ lakásba, úgy jött, na még elmentünk együtt szórakozni, de az már csak mint barátság. Mondtam, hogy én veled mindig is csak barát akartam lenni és semmi más. Mondom, nagyon elcseszitek ti, férfiak, hogy azt hiszitek, hogy valaki az izé. Hát nem mindenki az, mondom, ti kényszerítitek, mert tudjátok, hogy hátrányos helyzetben van. Mert az ember mindent megtesz azért, hogy legyen hol aludni, és ezt nagyon jól tudják a férfiak. - Miért nem tudtad szeretni ezt a férfit? - Hát például azért, mert nem az én izlésem volt, szóval kimondott csúnya típus, másik az, hogy... Szóval nem olyan volt, akit én elképzeltem. De kedvességben olyan, hogy barátnak nagyon jó lett volna, ha mi együtt lakunk és nem lett volna szex. - A gyerekével milyen kapcsolatod volt? - Hát a gyereke olyan tízéves lehetett, hát úgy lényegében elvoltunk. Nem volt vele semmi izé. -Ti együtt éltetek végül is hárman. - Hárman. - Mekkora lakása volt a férfinek? - Másfél szobás. - És szépen be volt rendezve? - Hát megfelelt. Volt fűtés, hát a füredi lakótelepen volt. Nekem mindig az kell, hogy ne fázzak. Jó meleg, ahol fürdeni tudok, legyen olyan lehetőség is. - Mennyire éltetetek jól anyagilag? - Hát lényegében ő dolgozott, eleinte ő látott el. - Mit dolgozott? - Hát ő ilyen szakcsoportban volt ilyen gmk-ban. Asztalos, az volt a szakmája. Hát lényegében volt pénz, nem volt az, hogy ne lett volna meg a cigim, meg az étel meg ez az. - Mire kellett még költeni? - Mire? Hát étteremre, mert hát én főzni nem tudtam, ő főzött. Hát hol tanultam volna? Hát akkor kerültem ki. De ő tanítgatott meg minden. - Mi tetszett benned őneki? - Hát nem tudom, szerintem egy embernek soha nem a tulajdonsága tetszik, hanem az, hogy kielégüljön. Szerintem így van ez. Az tetszett neki, hogy nő van mellette, mármint szexuálisan. Hogy kap valakit. - Felesége volt ennek a férfinek? - Volt, de elvált volt. Lényegében azért mondom, hogy nagyon hülyeség, hogy nem értik meg
16
ezt férfiak. Mert hiába mondtam bárkinek, hogy csak barátságot, nem tudják elhinni. Hogy például nekem nem esik jól, hogy többre becsüllek, mint barátot. A barát az mindig megmarad, de ha már valakivel kapcsolatba kerülsz, undor lesz belőle. Megutálja az ember egymást, kisajátítja. Ha valakihez tartozik az ember már szexuálisan is, akkor ezt akarják a férfiak, hogy megváltoztassanak, hogy na én majd hozzá fogok alkalmazkodni. - Miben akarta, hogy alkalmazkodj hozzá? - Hát hogy én majd nem mehetek barátnőkhöz, másabb életet élek majd. Szóval ez az, hogy leköt, én pedig mindíg szabadon szeretek. - Hova mentél dolgozni? - A szövőbe mentem akkor is. Visszamentem oda, ahonnan kitettek. Mármint a szállóról. Már akkor a szálló nem kellett, mert IBUSZ lakást kaptam. És akkor utána nem tudom miért...ja igen, otthagytam azt is, azt meg egy kellemetlen szituáció végett. Mert tényleg kellemetlen a szegénység. Pont akkor jött meg a menstruációm, nem volt vattám. Mondták, hogy menjek be délután. Most mit teszek, hogy fogok cserélni? Kimentem, hogy szerzek vattát egy ismerősömékhez, de mondták, hogy majd négy vagy öt órakkor lesz pénz. De kettőkor kellett volna bemennem a gyárba, addig rongyot meg olyan izékat tettem. Négy-ötkor...na, mondom, akkor betelefonálok, hogy nem megyek be. Rögtön szólt a művezető, azonnal be. Hát férfi volt. Hát, mondom, nem tudok bemenni, majd csak később. De előbb kell, mert nem volt akkor kihordóasszony, senki nem volt és leállt akkor már a gép. Hát, mondom, én akkor sem tudok bemenni. Semmiképp. Azt mondja, akkor holnap menjek a munkakönyvemért. Ott másfél évig voltam akkor már. De azért, ha nő lett volna, akkor el tudtam volna magyarázni, hogy miért nem, nincsen vattára, várom a négy vagy őt órát, hogy valaki adjon, de így nem tudok, hogy izé, hogy állandóan.. .De férfi volt, fiatal művezető volt. Nem mondtam neki, hogy izé... - Az IBUSZ lakásban hányan laktatok? - Ott jó volt. Az is olyan volt, mint egy garzon lakás, másfél szoba lakás. Ott csak lányok voltunk, az jó volt nagyon.Négyen voltunk. De én egydül voltam fönt, mert galériás volt. Az jó volt. Mindig arra vágytam, hogy egyedül legyek. Én már annyi közösségben voltam végig. Ott van az intézetek, szálló, mindig az a tömeg. Nem bírok nyugodtan aludni, nem bírom magamat ellazítani. Meg állandóan hallgatni... Na szóval, úgy van az ember, ha így élt gyerekkorától egész végig, megcsömörlik a közösségtől. És nekem meg mindig az tett megnyugvást, ha egyedül voltam. - Az IBUSZ lakásban a többi lány is intézetis volt? - Nem, vidékről jöttek föl, hogy ne a szüleiknek, maguknak éljenek. - És menyire voltatok jóban? - Hát jóban voltunk, lényegében egy gyárban dolgoztunk és különböző részen. Például én éjszakás voltam, az délelőttös. Megvoltunk, úgy mint ez a szálló, ugyanolyan volt. Hogy alig van intézeti, szóval nem olyanok mégis, mint amilyen én. Valahogy az intézetiekben jobban érzem a kitartást egymás iránt. Jobban segítőkészségesebbek. Akik nem családban nőttek föl, nem úgy vannak, hogy a pénzt kapargassák. Azok jobb szívűek. - Azt mondod, hogy akik családban nőnek fel, azok a pénzt jobban "kaparják"? - Hát persze, azok olyanok, hogy nem adnak, mert azok megszokták, hogy család...azok nem segítenek, ezt észre lehet venni. Mi például az intézeti társaimékkal jobban tudtuk, hogyha valaki bajban volt, mert már ismertük a dörgést, átérezzük, tudjuk, hogy nincs. De akinek van családja, az valahogy inkább úgy van vele, hogy ő... szóval, nem. Én például, ha nekem valaki segít, ad vajas kenyeret vagy bármit, azért pénzt honorálok neki. Nem várom, hogy ingyen. De például mások már itten ingyen várják. Ha én adok, én nem várok tőle pénzt. Szóval én
17
megfizetem itt, amit kapok mástól. Ha nem is sokat, de az a tudat legyen bennem, hogy nem ingyen adott. De amikor éntőlem kértek, én nem mondom egynek sem azt, mivel nem szokásom, hogy figyelj, ezért majd pénzt fogok fölszámítolni. - Hogy érezted magad ezalatt a másfél év alatt a szövődében? - Hát ha jó a munka, meg jó a társaság, akkor nagyon jól elvan az ember. Egy jó társaság szerintem nagyon sokat tesz, akármilyen nehéz a munka, ha olyanokkal dolgozok, akikkel tudok beszélni, találtam egy hangot. De van olyan munkahely, ahol elmentem dolgozni, nem is bírtam sokáig, egy napig, hogy nem tudtam mit beszélni. Szóval megártott, lelkileg lehangolt, hogy nincs olyan banda. Szóval szerintem nagyon megviselő. Mert tudom azt, hogy munkahelyemen ramatyul érzem magamat, de még itt is? Akkor minek? Minek élek? Mert valami boldogság kéne, valami öröm, legalább hogy beszélhessek valakivel. A Korvin Otto Kórházban, ott szerettem dolgozni, oda örömmel mentem. Már előbb bent voltam a munkahelyemen, meg örültem, mert tudtam, hogy el tudok beszélgetni emberekkel. Vártam, hogy na, jönnek ők is... Így más, mint például úgy bemenni, hogy..hogy megint az az idegen érzés, hogy ezekkel nem is lehet, ezek más emberek. Teljesen mások, állandóan az izé... - Állandóan a micsoda? - Hát például hogy jaj, mit csináljanak otthon, állandóan olyan témárúl van szó, ami nincs az embernek. Szóval olyanról beszélnek, hogy mit építenek, mit csinálnak otthon, mit fognak nézni, szóval ezek a kényelmes, luxus dolgok. Ezekről beszélnek és zavar. Mert én ilyenbe nem tudok bekapcsolódni, beszélni, miről beszéljek? Mit építek én vagy mit? Mondom, magamat is örülök, ha fölépítem. - Hova mentél, amikor megszünt a szövőgyári állás? Akkor az IBUSZ lakásból is el kellett jönni? - Na akkor megint jött egy utca. Akkor megint az volt, hogy sehová. Akkor segített a Bognár Szabolcs az FSZKI-ban. Akkor jöttek a Szabolcs meg a Solt Ottília1, a SZETA2 akkor volt, és azok segítettek. Küldtek, feküdjek be kórházba, hogy legyen helyem valahol ilyen ideiglenesen, ilyen idegszanatórium, és majd intézkednek. És akkor elintézték a Korvin Ottó kórházat. Valahogy én nagyon bátortalan vagyok, mindig kéne valaki, aki irányítson. Nem bírok elindulni. Most is úgy vagyok, mert mindig is hiányzott, hogy valaki elindítson, hogy hova. Annak is örültem, hogy az intézet elhelyezett szövőgyárba meg ilyen helyre dolgozni, de én magamtól nem tudok. Annyi kudarcot kaptam már, amikor mentem dolgozni. "Köszönöm, nem kérjük a felvételt." Szóval ez nagyon nehéz. - Elmondanád részletesebben, hogy volt az, amikor az utcára kerültél? Hogy léptél tovább utána? - Hát akkor úgy volt, hogy egy intézeti barátom mondta, hogy van annak egy ismerőse, Tibidzsó. Úgy hívják. Azt mondja, őhozzá mehetnék lakni. Hát mondom, hogy menjek? Azt mondja, ó segít mindenkin, nagyon sokan alusznak ott nála. Körül-belül olyan másfél hónapig voltam ottan, úgyhogy éjszaka. Reggel, ahogy fölkeltem mentem is. De tényleg rendes hapsi volt az, tényleg rengeteg embernek segített. Hát volt úgy, hogy tízen voltunk abban az egy szobában, akik nem tudtak hol aludni. - Ez a Tibidzsó milyen fajta ember volt? - Űgy sánta volt. Nem, paralízises vagy mi... Hát ivott, rengeteget ivott. Neki csak piát hozzon az ember vagy valami izé, honorárium. De lényegében nagyon jó lelkű volt. De akkor még utána megint nem tudtam hova menni. Volt egy olyan, aki mondta, ha pénz kell, akkor hívd fel a Solt Ottíliát, mert nála van hely. A szövőben megismertem egy nőt, a Szikszainét, akit szerettem, mintha anyám lett volna. Elláttam mindig, de tudtam, hogy pénz kéne, ha ott alszom, mert én nem szeretek úgy. És ő mondta, hogy hívjam fel az Ottíliát. És fölhívtam a
18
Solt Ottíliát és ő mondta - elsőre azt hittem, hogy hülye ez a nő, az Ottília - rögtön mondta, hogy menjek ki oda, ahol lakik, Komjádi uszodához. És ideadta az 5OO Ft-ot és azt mondja, azt hiszi, hogy nekem komolyabb segítségre van szükségem. Mondjam el neki... Elmondtam, hogy nincs állandóm, nem tudok hova menni dolgozni, mondom semmi. És akkor azt mondja, várjak egy kicsit. Fölhívta a Szabolcsot telefonon. Már nem is ismert a Szabolcs, de rögtön mondta, hogy vigyem bejelentőlapot, és bejelent, hogy legyen állandóm.3 - Hova jelent be? - Hát ő sokat bejelentett a Szabolcs, a lakásába, XII. kerületbe. Ő sok embernek segített így, mert akkor kellett állandó bejelentő, mert kitiltást kaptunk volna Pestről, meg nem vettek volna föl munkahelyre. Szabolcsnak mondtam, hogy nem bírok Szikszainénak fizetni, és ő mondta, hogy neki van egy orvos ismerőse, feküdjek be kórházba, mert az idegem is megviselt, minden, ott majd lesz étel, bármi, míg nem oldódik meg az a munkahelyi probléma. Na, és jártam úgy hozzájuk, segítettek és egyszercsak bejött az, hogy valaki, aki a Szabolccsal együtt dolgozott, és meghallotta, hogy mi a történetem, mondta, hogy nem akarok konyhán dolgozni? Hát, mondom, még nem dolgoztam, de szeretnék. Akkor mondta, hogy lesz szálló és így fölvettek. Nem volt se munkakönyvem, semmi... Már nem bírtam volna. - Mennyi ideig feküdtél kórházban? - Hát pár napig lehettem, mert utána mondtam, hogy azért gyógyszert nem kellett volna, rosszul lettem a gyógyszerektől, aztán úgy eljöttem a kórházból, mondtam, nem megyek vissza soha. - Hova mentél a kórházból? - Visszamentem a Szikszainéhoz. - Szikszainé milyen asszony volt? - Hát milyen? Hát ő is IBUSZ lakásban lakott, de ő a férjével. Ők is a szövőben dolgoztak, onnét ismertem. Lényegében rendes volt, mert segített, de azért valahol várta ő is azt, hogy... Meg is értem, de szerintem az igazi segítség mindíg abban van, ha akkor adnak, amikor a másiknak tényleg kell. Az ember úgyis meghálálja, ha lesz neki miből. De azért ez nagy kényszer, az ember sok mindent tényleg csak azért csinál, hogy legyen pénze már. Ocsmány dolgok. Azóval bele kell azért menni pár dologba, hogy le tudja fizetni, hogy legyen hol aludni vagy kaja vagy bármi... Különben tényleg az utca. De úgy voltam vele, hogy a gyógyszerektől rosszul lettem és eleve nem bírtam azt, hogy kórházban vagyok. - Milyen ocsmány dolgokba kellett belemenned pénzért? - Hát nem úgy, nem úgy , mert nem azt mondom, hogy strcheltem vagy izé, de volt úgy, hogy - mert én magamtól le nem szólítottam férfit, de amikor felajánlotta valaki, elmentem csak azért, hogy meglegyen a pénz a Szikszainénak. De volt úgy, hogy tudjak hol aludni. Ilyen kényszerhelyzetek is vannak. - Volt komoly kapcsolatod azután a férfi után, akinél másfél évig laktál? - Volt, de az sem olyan szerelem... Nem, szerelem nem volt soha, de összeálltam megint egy férfival. Akkor is szállóra kerültem, csak nem tudtam elviselni a szállót. - Mikor volt ez? - Ez több mint két éve. Az is egy hajléktalanszálló volt. Nem bírtam a közösséget, kijött, hogy szeretnék már végre egyedül. Meg egy emberrel. Na és így megismerkedtem megint egy férfival. - Melyik szállóra helyeztek? - Akkor a Kerekesre, XIII. kerület. Hát akkor nagyon sokat ittam. Rengeteget. Mondom, mindenképp szerzek valami. Iszok, mert nem érzem jól magam a szállón se, rossz lelkileg, mondom. Megviselt az a munkahely is, és az ital hatására jött az a mámor, hogy az ember azt
19
hitte, hogy szerették, hogy valakinek kell. Mittudom én, ilyen érzéseket hoz az ital, hogy valakihez tartozni. Na, és így összeálltam egy férfival, de nem ment. Ez aztán egy kemény volt. Ha nem úgy főztem, akkor jajaj, kis verés. Teljesen kényszer alatt voltam. Hát szóval, azért meg kellett tenni mindent, hogy lakás legyen. - Hány éves volt ő? - Hát ő most 38. - Hogy ismerkedtetek meg? - Hát presszoban. Akkor volt szállóm, meg minden, csak akkor meg annyira elnyomott voltam, hogy valaki kellett. Mármint nem férfi, csak mondta, hogy van lakás. Mondom, jaj lakás, mondom, jaj itten el tudnék lakni. A lakás volt az, ami inkább vonzott. - Hol volt ez a lakás? - Ez is a XIII. kerületben. Mondom: jó a lakás, el bírnám magam viselni, de ahhoz el kell viselni a hapit is. Mert úgy volt, hogy többször aludtam utcán, mert részegen jött haza, meg megvert, meg elzavart. Na, akkor mondtam, hogy elég volt. Szóltam megint Bognár Szabolcsnak, hogy segítsen már bejutni a hajléktalan otthonba. - Mennyi ideig tartott ez a kapcsolat? - Vele? Vele is olyan másfél évig. - És miből voltak itt konfliktusok? - Hát lényegében abból, hogy... hát szóval a szegénység. A szegénység. Az, hogy ő maszeknál dolgozott, és volt úgy, hogy télen nem tudott dolgozni. Hát én meg télen is kaptam a munkanélkülit. Sokszor megkaptam én a pénzt, ő megfogta, azt elitta a felit a barátokkal. És azért úgy voltam vele, hogy az enyim... Már nem bírtam elviseli, már mindíg többet ittam én is, ő is így volt vele. Mert neki meg nem bizonyítottam, nem olyan nő voltam, akiről ő álmodott. Hiába megvolt mindene, ki kellett nekem szolgálni. Félelem. Azóta mondtam, nekem férfi... nem fogok összeállni. Mert tudtam milyen az. Kedve szerint... Nem. Nem ér annyit a lakás. - Milyen lakása volt neki? - Hát nem is az a szép, hanem hogy kényelmes volt, úgyhogy jól éreztem magam, ahogy beléptem. Szóval már eleve az, hogy jól éreztem magam. - Mitől érezted jól magad? - Hát nem tudom, valahogy olyan volt, hogy csendes volt, egy udvar. Talán inkább a csend. - Lakótelepi lakás volt? - Nem, hát bérház vagy ilyen emeletes, de szóval nem olyan, hogy lift. Ezek a régi bérházak. - Mekkora volt? - Hát nagy szobája volt. Szoba volt, wc és konyha. - Szépen be volt rendezve? - Nem is az, hogy szépen, Tisztaság volt, az inkább, meg az, hogy jól éreztem magam, mert nem mindig jól érzi magát az ember ott, ahol szép dolgok vannak. Inkább kényelmes legyen. - Ő előtte is együtt élt valakivel? - Hát neki mindig nők kellettek. - De másfél évig csak ketten éltetek? - Igen... De úgy volt, hogy akkor még én nem tudtam, hogy van hajléktalanotthon. Mondom a Kerekesbe már nem megyek vissza, mert onnét eljöttem, mert mondom valahogy olyan rossz volt ott a hely. Utána mégiscsak az volt, hogy vissza, de megszűnt akkor a Kerekes. Én a Dózsára akartam volna mindig menni, mert ott egyedül lehet lenni szobákban. Csak amikor jöttem volna, hogy megszabadulok az élettársamtól, teltház volt. Na, akkor mondtam, hogy a Szabolcshoz megyek. Segítsen, nem megy már úgy. - Mikor volt ez?
20
- Mondom, ez kábé több mint két éve. De volt úgy, hogy vagy visszamentem, mert kényszerből vissza kellett menni. Tudta ő, hogy visszamegyek hozzá. Intézeti társamnál csak pár napig ellehettem, akkor telve voltak mind a szállók, meg ez-az. Akkor vissza kellett mennem az élettársamhoz, és jött a jó nagy verés, amivel járt, hogy visszamegy az ember. Na, mondom, ebbe is beleőrültem, állandóan ide, oda, vissza, mondom. végleg meg kell szabadulni, legyen egy hely, mondom. Na azt akkor a Szabolcs tudott segíteni. - Miben tudott segíteni a Szabolcs? - Hát ebben a helyben. - Mióta vagy itt? - Már több, mint 2 éve... - És hogy érzed magad itt? - Hát hogy mondjam? Jó az a tudat, hogy van egy ágyam, mert annak örülök, meg fürdeni lehet. Máskülönben nem. Hát lelkileg nem. Én már nem tudom jól érezni közösségben magam. Már elegem volt a közösségből. Úgy vagyok vele, túl sokat éltem közösségben. Nem, nem tudom. Mert még ha szeretet lenne itt, de állandó panaszt hall az ember. Egyszerűen az ember undorodik. Mind idegbetegek. Ha fölmegyek mást sem hallok, hogy jaj, nincs pénz, nincs ez, nincs az. - A kórház után elmentél még dolgozni valahova? - Kórház után? Hát úgy, hogy hívtak úgy helyettesíteni, de végleg nem. Van itt egy konyha, egy ilyen maszek konyha, hogy menjek oda, de végleg. Hát napi pénz, amit kifizet, de mit ér a pénz, ha idegbetegen jöttem ki onnan. Hát állandó stressz. Nagyon rossz a maszek, kemény, hát azt senki sem bírja sokáig. - Hol van ez a konyha? - Itt van az öt kerületben. - Amióta itt laksz, azóta jártál oda? - Hát jártam oda pár nap. Hát úgy, hogy mikor hívtak, de már a legutolsónál mondtam, hogy nem, nem megyek, nem érdekel semmi, nem lehet bírni. Eleve az, hogy tényleg megerőltető. Idegbetegséget lehet kapni, mert azt hiszik, hogy száz keze van az embernek. - Honnan jött ez a munkalehetőség? - Hát úgy hogy sokan nem mennek be, aki ott dolgozott - Az ittlakók közül? - Igen. És van úgy, hogy akik odamennek így újsághirdetésből, azok másnap már nem mennek. Akkor a legközelebb a szálló, idetelefonálnak. - Honnan ismerik a szállót? - Hát mert valaki dolgozott ott. Idetelefonálnak, hogy nem-e tudnak valakit. Csakhát senki, mert innét is mentek már annyian, de nem bírták ők sem. - Mennyi pénzt fizetnek? - Hát 100 Ft-os órabér fizetnek. Csak épp mondom idegbajt lehet kapni. - Miből élsz most? - Most kapom még a jövedelempótlót. 7.8OO. - Melyik munkahelyed után? - Hát ez a kórházból, mert én nem kértem a jövedelempótlót, mert az élettársam ellátott, amikor lejárt a munkanélkülim. Én nem kértem semmi pénzt utána. - Hogyhogy ellátott? - Hát mert neki beindult, aztán dolgozott. Nem kellett neki, hogy elmenjek dolgozni, hanem azt mondta, hogy ő ellát engem szívesen. - Minek cserébe?
21
- Hát minek? Hogy én ott vagyok, hát hogy legyen neki minden, hogy ellátom. Mondtam neki, úgy sem tudnék olyan munkahelyet, mert hogyha összeversz, mondtam neki, hova megyek? Ilyenre is kell gondolni, mondom. Én elállok most egy helyre, nincs szállója, mondom, utána meg ott kell majd hagynom a munkahelyet, mert te összeversz, megint kizavarsz az éjszakába... - Ővele milyen kapcsolatod volt? - Mondom, hogy nem szerelem. Utána már gyűlelet lett, mármint énbennem. Úgy mint barát, úgy az is jó lett volna, de az is többet akart. Már mondtam neki, nem, nem, nem... Hogy valahogy miért nem érti meg egy férfi sem, hogy én mint barát úgy el tudnék lakni is. Mondtam, a szerelem meghal, nem lehet kényszeríteni. Ha valakit nem szeretek, érzem, hogy nem érhet hozzám, aztán ne erőltesse, mert abból csak rossz lesz. Dehát ő nem... - Ő mivel foglalkozott? - Ő ilyen kőműves mellett dolgozott, utána éjjeli őrnek ment, kutyás őr. ... - És a jövedelempótlót mikor intézték el, hogy még mindig kapod? - Még mindig, de most már mindjárt le is jár. - Mikortól kapod a jövedelempótlót? - Tavaly március 1. óta. - És előtte miből éltél? - Hát mondom, akkor megint visszamentem az élettársamhoz. - De a szállón már több, mint két éve laksz, és tavaly márciustól kapod a jövedelempótlódat. - Hát úgy, hogy emberekbűl éltem. Mármint úgy, hogy az intézeti társaim. Mindíg volt olyan, aki mondta, hogy na, jó egy zsíros kenyérre, vagy bármi. Pénzzel nem. Volt úgy, hogy nem volt négy hónapig. - És mi lesz, ha most a jövedelempótlónak vége lesz? - Hát ez az. Hát most a gyülekezetben valaki megpróbál nekem ott valami olyan munkahelyet, ahol tényleg olyanokkal vagyok...mármint lelkileg. Nekem sokat számít, hogyha beállok dolgozni, hogy érezzem magam valakinek. Szóval jó volna, ha nekem keresztényekkel lehetne dolgozni, olyanokkal, akikkel tudnék beszélni Jézusról. - Mióta jársz te rendszeresen a gyülekezetbe? - Hát már volt úgy, hogy öt éve voltam legelsőnek, és most, mióta a szent szellemmel betöltekeztem, hogy tényleg érzem, hogy jó valahol, mármint ebben a gyülekezetben. De akkor már nem én vagyok. Ahogy belépek, akkor megkérem azt, hogy Jézus megnyugasztaljon. És ez így van, akkor tényleg megnyugasztal. A szent szellem nagyon jó. Hát én elfelejtem a szomorúságot, minden bánatom, na azóta járok. A Bibliát olvasom, én abban csak magamra ismerek. Semmi jó nincs, hát mindnek ellene vétkeztem, de az Isten nagyon jó. Ő a bűnt nem szereti, de a bűnösöket igen. - Hogy kerültél kapcsolatba ezzel a gyülekezettel? - Ja, akkor nagyon kövér voltam, és mindig a félelem volt. És egy intézeti társam - az férjhöz ment, annak van egy családja is - ő mondta, hogy gyere el, Edit, segít az Isten, imádkozzál! Mondom, nem tudok én imádkozni, valahogy nem hittem. Mondom, mindig azt figyeltem, hogy bolondok. És akkor azért elmentem. Azt láttam, hogy mennyi bolond ember... De mivel megindított a gyülekezet, ez a szent szellem. A szent szellem munkálkodik emberekben. Annak van látszatja. Lehet, hogy hülyeségnek látszik, mert az Isten nagyon játékos kedvű. Az biztos, játszik. Szabályosan egyszerűen játszik. Hát énnekem is van olyan, hogy nyelveken való beszéd. Nem értem én, hogy mit mondok, valamit biztosan... És van úgy sokszor, mikor megy az a szám, folyik a szememből a könny. Most olyan könyveket is olvasok, meg vettem
22
is... Én nagyon szeretem az Istent és ezt be is bizonyította. A múltkor például szabadított. Pont arról volt szó a Bibliában, olvasta a lelki pásztor, hogy akik szent szellemben járnak... Szabályosan gyötrődtem, síró izét kaptam, meg minden. Hát mert én mennyiszer megsértem az Istent. Hát tudhatja az Úr is... Szeretnék olyan lenni, amilyennek az Úr akarja, de ezt a szent szellemet már így megkaptam, biztos. És ezért szeretnék egy olyan munkahelyet, ahol jól érzem magam. - Van erre lehetőség, hogy a Hit Gyülekezeten keresztül egy jó munkahelyet szerezz? - Van van, nagyon sok. Van a lelki szolgálat, tudnának szerezni. Csak még mindig úgy állok, hogy olyat keresek, akiben nincs gonoszság. Talán azért is jártam a gyülekezetbe. És sajnos nincs sok ott se. Hát erről beszélek. Nagyon sokat vagyok úgy, hogy töprengek. Az egész életemen. Talán ezért is mentem bele az interjúba. Ilyen őszinteség, mármint mármint hogy beszéljem ki valahogy, hogy kijöjjön belőlem, mertnagyon sok mindent érzem, hogy változtat a szent szellem. Az aljasságon. Én egy nagy aljas voltam. Hát az Isten mindig a legbűnösebb embert... Minél nagyobb a bűne valakinek, annál... szóval ő megtudja, de meg is dorgálja az embert, ezt biztos, érzem, meg le is sújtja. Nem hagyja, hogy elszabaduljon. - Említetted, hogy kiskorodban az intézetben álmodtál egy szülőt. Milyennek képzelted a szüleidet akkor? - Hogy milyennek? Hát például nem cigánynak. Mert én nem tudtam, hogy cigány vagyok. Valahogy nem hittem el. Mert akkor Mezei néven voltam, anyám nevén. Egyszer csak kitaláltak egy nevet. Lakatosra változott, de én Mezei Edit voltam, és szóval nem cigányos a név. Mert mondták is, hogy én nem is nézek ki úgy... Mikor azonosultam, mondom, a legelső döbbenet az, hogy mégse. Valahogy nem tudom, hogy miért nem akartam, hogy cigány legyek. Nem bírtam elviselni azt a tudatot. - És még milyennek képzelted a szüleidet? Magyarnak és még.... - Magyarnak és gazdagnak vagy valami ilyesmi. Jól szituált szülő volt. De én tudtam, hogy nincs ilyen anyukám meg apukám, ez csak álom. - Hogy kaptad a Lakatos nevet? - Hát nem tudom, egyszer csak megváltozott a nevem. Kiírták a táblára, hogy ezentúl új nevem lesz. Valaki magára vállalt, valami Lakatos Ferenc. Kérdeztem a testvéreméket, hogy ismerik-e? Nem ismernek ők senkit. Anyámmal nem lehetett beszélni, mert az teljesen izé... - Hány éves voltál ekkor? - Mikor megváltozott? Negyedikes lehettem. A testvéremék mindíg mondták, hogy ki az apám. Nem Lakatos Ferenc. Aztán tényleg láttam egy férfit, az lépett félre a feleségétűl. Tiszta olyan vagyok, mint az a férfi. - És ő cigány? - És ő cigány. És őneki van egy lánya, és a lányával mindig összetévesztettek. Szóval olyan, ezért mondom. - Hol láttad ezt a férfit? - Hát ott lakott abban a faluban, csak annak családja volt. Azok tényleg gazdagok voltak meg minden. Hát én tiszta apám vagyok, mármint az, akire mindenki mondta, hogy az apám. - De vele nem volt kapcsolatod? - Nem, de láttam, minden, köszönt, minden... Mindenki mondta, na ez az apád, félrelépett a feleségétől és az anyádhoz... Csakhogy izé, senki nem veszi magára. De a bizonyítékok beszéltek, mert bárki meglátta, szája olyan, az orra, meg mondom, a lánya, az is tiszta olyan. Mindenki azt hiszi. - Mi szerettél volna lenni gyerekkorodban? - Hát...vagy énekes leszek vagy színésznő. Színésznő vagyok, mert az életben játszok,
23
érdekes, nem? De énekelni azt szerettem, mert valahogy azt hittem, hogy könnyen megy. Nagyon lerombolták az álmomat, hogy hát ez nem volt ének. Azt hittem, hogy akinek jó hangja van, az majd mehet. Ki Mit Tudon meg minden, de ahhoz is be kell jutni... - Ki rombolta le az álmodat? - Hát például a brigádból a Bandi bácsi. Az rombolta le gyerekkoromban. Talán akkor nagyon meg is haragudtam, hogy elvesztettem azt az izét. Azt mondta, teneked ahhoz nagyon sokat kell tanulnod. Mondom, minek? Van hangom, minek? Azt nem kell tanítani. Azt mondja, de hidd el, mert oda kell. Na, azt akkor teljesen... - Mi a kedvenc éneked? - Hát nekem most már énekem nincs, csak az amit a gyülekezetben énekelnek. Az is ilyen elektromos zenére megy, slágerek dallam, az a kedvencem. Most már úgy vagyok, hogy megtaláltam azt a személyt, akinek énekelhetek. Mondtam is, na be fogok lépni a gyülekezet énekkarába. Sokszor mondom, Úram, add, hogy beállhassak. - És aztán nagyobb korodban 14 évesen mi akartál lenni? - Akkor már semmi. Mondtam, dolgozni fogok. - De miről álmodtál? Mit szeretnél csinálni. - Hát, nem tudom. Akkor másnak képzeltem magam mindig. Én magam soha nem álmodtam semmit, csak azt, hogy mi lehetne, ha én más személynek lennék. Például színésznek. - Mit szeretnél az életben elérni? - Mit? Hát az, hogy legyen értelme annak, amiért éltem. Hogy tudjam azt, hogy van miért, volt miért élni, vagy valakinek vagy valaminek cselekedjem ezt. Ez az életcélom most már. És ezért bízok most már csak az Istenben. Hogy változtasson meg, mert túl sok bennem az, ami rossz dolog volt. De ez köszönhető 50%-ban magamnak, mert magamat is hibáztatom, mert sok mindenben nem muszáj belemenni, senki nem kényszerít, de az a helyzet van, hogy nincs más sokszor. - Mi volt a legnagyobb hiba, amit te elkövettél, mit gondolsz? - A legnagyobb hiba? Hát szerintem az, hogy az ember nagyon sok mindenben... Hogy például automatikusan kialakul, hogy állandóan hazudni kell meg ilyen. Meg állandóan az, hogy saját magamra gondoltam, hogy bejuthassak aludni vagy bármi. Az ember képes minden mocskos dologra. Hogy legyen egy ágy, ahol lefeküdjön. Az, hogy képes eladni magát csak azért, hogy legyen neki jobb. Hát ez a legmocskosabb dolog, hogy az ember ilyenre is képes, hogy akkor nem néz senkit. Elfelejti, hogy hopp, ez is ember. Mert akkor úgy van vele, hogy a kényszer odaviszi és nem lát semmit. Akkor már csak magát látja, hogy neki legyen jobb, mert nagyon sok helyzetem ilyen volt. Hogy sajnos úgy voltam, hogy gátlástalanul átgázoltam másokon, csak azért, hogy nekem legyen az, hogy... Ők nem tudhatták azt, hogy milyen nekem az, hogy nem tudok hol aludni, és akkor nagyon kijött belőlem az a gátlástalanság. Mert ha megértették volna, akkor más lett volna, lett volna helyem. De ott volt a baj, hogy nem tudták felfogni, milyen az, ha valakinek nincs. És akkor gátlástalan voltam az ismerősökhöz, illetve azokhoz is. Pedig tudhattam volna, hogy ők sem tudnak nekem ágyat... De úgy éreztem, hogy hozzájuk mentem segítségért, ha van egy lakásuk, a kövön is elalszok, vagy bármi. De ha nem sikerült, akkor meg gátlástalan voltam, lehordtam, a legaljasabb dolgokat mondtam neki. Mert, mondom, eleve nem mondtam volna, ha lett volna hely. Nekem is. Szóval ezt bánom, hogy ilyen helyzetbe kerültem mindíg. Hogy nagyon sok embert így...most is tart a harag velük, mert nem értették meg ezt a helyzetet. És sajnos bármikor juthatok olyan helyzetbe, hogy segítséget úgy sem kaphatok tőlük, de inkább nem. Úgy vagyok már, hogy nem számítok már ilyen szívességekre... Félek önmagam lenni, mert tudom milyen vagyok, tudom, milyen aljas vagyok.
24
1
Solt Ottília.... SZETA... 3 Bognár Szabolcs...... 2
