Edgar Wallace KÉK KÖNYVEK

Edgar Wallace A megriadt hölgy esete

KÉK KÖNYVEK

Sorozatszerkesztő Zánkai Géza Szerkesztette Véber Károly A mű eredeti címe The frightened lady

Fordította dr. Endre Dénes

ETO 820-312.4 E. Wallace=945.11 ISBN 963 234 0868 ISSN 0238-9665

Felelős kiadó Zánkai Géza Sylvester János Nyomda, Szombathely 89/5049 Felelős vezető Hanuszek Béla igazgató Felelős szerkesztő dr. Pesthy Gábor A fedéltervet Magyar Mihály illusztrációjának felhasználásával Lengyel János készítette Megjelent 9 (A/5) ív terjedelemben Készült az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabvány szerint

I. FEJEZET Amerikai ember nemigen való komornyiknak... Ezt bizony maga Brooks is kénytelen volt elismerni, amikor Kelver, a főkomornyik legutóbb alaposan megszégyenítette. Brooks erős, magas férfi volt, kifogástalan formaruha feszült rajta, és szemüveget viselt. Ritkás haja már őszült s a hangja recsegett. Rágógumicsomag tarka címkéje kandikált ki piros csíkos ujjas mellénye zsebéből. Amikor ébren volt, egy percig sem tudott meglenni anélkül, hogy az állkapcsa ne dolgozott volna. Gilder, a másik amerikai komornyik pontosan kiszámolta, hogy átlag minden percben ötvenhatszor szorítja egymásra a fogait. Kelver véleménye szerint tehát sem Mr. Brooks, sem pedig Mr. Gilder nem illettek a Marks Priory-kastély előkelő háztartásába. Különösen nehézfejű embereknek látszottak, akiken nem fogott a tanítás és nem okultak a tapasztalatokon. Pedig máskülönben egészen rendes embereknek lehetett volna mondani őket. Soha nem vitatkoztak vagy civakodtak senkivel, sőt a személyzet többi tagjával szemben olyan előzékenyen és udvariasan viselkedtek, ami egyenesen ritkaságszámba ment. Így aztán, ha nem is rajongtak éppen értük, de nem is volt ellenük komolyabb kifogása senkinek. Gilder honfitársánál jóval kisebb, fekete hajú, kopaszodó ember volt, akkora izomerővel, amit nem is képzelt volna róla az ember. John Tilling, az uradalom erdésze egy ízben fölöttébb kellemetlen bizonyságot szerzett erről. Az erdész maga hatalmas termetű, vörös hajú és vörös arcú férfi volt, s erősen gyanakodó természetű. Felesége ugyanis a környék legcsinosabb asszonyai közé számított, s ellenőrizhetetlen hírek keringtek róla, hogy szívesen udvaroltat magának, és udvarlóit meglehetősen gyakran váltogatja. Ezek a pletykák azonban természetesen soha sem jutottak el a kastély úrnőjének, Lady Lebanonnak a füléig, aki nem habozott volna tüstént kitenni őket, ha ilyesmit hall róluk. Mr. Tilling egyik délután megállította a réten áthaladó Gildert. – Bocsánat, kérem, csak egy szóra! – mondta vészjósló udvariassággal. Úgy tudom, hogy maga legutóbb kétszer is ott járt nálam az erdészlakban, amíg én Horshamban voltam. Az erdész hangja olyan szigorúan csengett, mint a vizsgálóbíróé. – Csakugyan – felelte az amerikai sajátságosán vontatott hanglejtéssel. – Lady Lebanon őméltósága küldött az új tojástartókért. Maga azonban nem volt otthon, Mr. Tilling, így aztán másnap is elmentem. – S én megint nem voltam odahaza! – sziszegte gúnyosan Tilling, és arca hirtelen még vörösebbre változott. Gilder kedélyesen nézett rá. Ő semmit sem tudott a szerencsétlen erdész lelki kínjairól, a falubeli apró-cseprő pletykák sohasem érdekelték. – Úgy van, Mr. Tilling. Maga akkor is kint járt valahol az erdőben. – Igen, de a feleségem otthon volt, s maga együtt teázott a feleségemmel! Gilder hirtelen megsértődött. Ajkáról eltűnt a könnyed mosoly, és szürke szemei összehúzódtak. – Nem tudom, mire céloz ezzel – jegyezte meg komoran. Az erdész hirtelen megragadta Gilder karját. – Arra, hogy ha még egyszer megpróbálja – rivallt a komornyikra dühösen, hát én... Gilder izmos marka az erdész csuklója köré kapcsolódott, s olyan erővel csavart egyet rajta, hogy Tilling kénytelen volt elereszteni Gilder karját. – Nézze barátom... – intette le bosszúsan az erdészt –, nincs miért okoskodnia! Igen, ott voltam a maguk házában, és kaptam is egy csésze teát a feleségétől. Lehet, hogy ő igen csinos és kívánatos asszony magának, de nekem semmi egyéb, mint az uradalom erdésznéje. Érti, kérem? Az erdész fölemelt ököllel lépett feléje, de a komornyik úgy mellbe taszította, hogy tántorogva

hátrált, és kis híja, hogy hanyatt nem esett. Mr. Tilling nehézfejű, lassú észjárású ember létére képtelen volt egyszerre kétféle lelki izgalmat is magába fogadni. Egyelőre sokkal inkább el volt ámulva a nála jóval alacsonyabb, sovány kis férfi erején, semhogy másra is tudott volna gondolni. – Maga bizonyára jobban ismeri a feleségét, mint én – fordult hátra távozóban a komornyik. – Lehet, hogy igaza van, ha gyanakszik rá, de mindenesetre téved, ha engem kapcsol össze vele! Visszatérőben a faluból – ahol a patikában járt – Tillinget még mindig ott találta azon a helyen, ahol az előbb dulakodtak. Ekkorra azonban már nyoma sem volt rajta előbbi vadságának. Szinte bocsánatkérően pillantott rá. – Nézze, Mr. Gilder... – kezdte zavartan –, én... én szeretném, ha elfelejtené az imént történteket... Anna meg én sajnos olykor összezördülünk, s ilyenkor valósággal megvadulok... Tulajdonképpen eszem ágában sincs, hogy magát meggyanúsítsam... Gilder később elbeszélte a dolgot a komornyiktársának, Brooksnak. A nagy darab ember megértően, szótlanul hallgatta végig, mialatt állkapcsa fáradhatatlanul dolgozott a rágógumival. Csak a történet végén jegyezte meg. – Hát igen... ilyenformán lehetett a dolog Messalinával is! Hallott már valaha Messalináról? Valami könnyelmű életű itáliai asszonyság volt. Július Caesarnak vagy valamelyik másik szerencsétlen római császárnak volt a felesége. Gilder bólintott. Hogyne, hallott róla ő is. A hasonlat csakugyan találó lehet... Könnyen érthető, hogy az ilyen magas műveltséget eláruló társalgás méltán szemet szúrt Mr. Kelvernek, aki hosszú életen át szerzett tapasztalatai és ügyessége révén a főkomornyikok gyöngyévé válhatott ugyan, de Messalináról és egyéb római asszonyságokról nemigen tudott, s nem is tartotta szükségesnek, hogy tudjon. Az ilyen Gilder és Brooks-féle túl modern inasok tehát szerinte sehogy sem illettek a Marks Priory-kastély ősi falai közé, amelynek mostani, nyugati szárnya már akkor megvolt, amikor Vörös Vilmos vadászott a szomszédos erdőben. S ha Tudor Henrik korában romba dőlt is az épület, de a király leghűbb lovagja, John, Lebanon bárója újra fölépíttette. Akkor már megvolt mai várszerű alakja, s hősiesen állta Warwick vad harcosainak ostromát. Igen... a kastély látta már a Plantageneteket és a Tudorokat is. Átvészelte a Victoria-renaissance korát is, amelyben tömérdek különös díszítmény ragadt külsejére, s igen sok titkos folyosó és helyiség készült a belsejében... Lady Lebanon fiát, az ifjú Willie Lebanont azonban mindez nemigen érdekelte. Ő is meg dr. Amersham is csak kriptaszagú börtönt láttak benne, és örültek volna, ha soha nem látják. Ám a fiatal Lord Lebanon nem szabadulhatott, Amersham doktor pedig – nem akart szabadulni ebből a börtönből...

II. FEJEZET Lady Lebanon a rendesnél valamivel alacsonyabb termetű nő volt ugyan, de olyan önérzetesen és büszkén tartotta magát, hogy sohasem látszott kicsinek. Megjelenése és fellépése, valamint határozott modora tiszteletet parancsolt mindenkinek. Sima, fekete haját középen elválasztva viselte, a vonásai szabályosak, sőt szépek lettek volna, ha valami különös szigorúság nem ömlött volna el rajtuk. Csillogó, sötét szemében a fanatizmus lángja égett: soha, egy pillanatra sem feledkezett meg arról az önérzetről és méltóságról, amivel főúri társadalmi rangjának tartozott. Az új, modern világnak semmi különösebb hatása nem volt rá, beszéde higgadt és megfontolt volt, mondataiból az ember pontosan kiérzett minden vesszőt és egyéb írásjelet. Mindenben utálta a pongyolaságot, így beszédben is, és elítélte a sportokat túlzásba vivő, cigarettázó nőket. Csaknem kilencszáz éves nemességét állandóan szeme előtt tartotta, s valami érthetetlen, különös

rajongás fűzte nagy múltú családjához. Épp ezért nem is idegenhez, hanem egyik unokafivéréhez ment feleségül. A családi vér tisztaságát mindennél többre becsülte. A fia, Willie Lebanon azonban semmiképpen sem volt megelégedve azzal az életmóddal, amit az ősi kastély nyújtott neki. Ő is alacsony termetű volt. Jeles eredménnyel végezte el a sandhursti katonai iskolát. Két évet szolgált a harmincas huszároknál, s amikor – Lady Lebanon állítása szerint – állandó láza miatt kénytelen volt hazatérni Indiából, némi elkeseredéssel törődött bele a tétlen otthoni életbe. Az egyik reggel meglehetősen rossz hangulatban igyekezett le szobájából a kastély ősrégi csigalépcsőjén. Az az eltökélt szándék vezette, hogy végre dűlőre viszi a dolgot az anyjával, és kereken kijelenti neki, hogy nem hajlandó továbbra is ezt az életet élni. Anyját íróasztala mellett találta, amint reggel érkezett leveleit olvasgatta. Lady Lebanon föltekintett, amint fia belépett hozzá, s azzal a hidegen fürkésző szemmel nézett rá, ami a fiút mindig zavarba hozta. – Jó reggelt, Willie! Lady Lebanon hangja lágy és barátságos volt, de a fiatalember mégis mindig valami furcsa fagyosságot érzett ki belőle. Mintha csak valamelyik feljebbvalója szólt volna hozzá szolgálati ügyben... – Kérem, anyám... szeretném, ha néhány percet szentelne nekem. Komoly dologról volna szó... Willie Lebanon a torkát köszörülte, s igyekezett önérzetes, férfias arcot vágni. Utóvégre ő volt a ház feje, Marks Priory meg Temple Abbey lordja és... ura! – Úgy? – kérdezte az idős hölgy némi meglepetéssel. Letette tollat, és székében hátradőlve összekulcsolta két finom, fehér kezét. – Az előbb fölmondtam Gildernek – folytatta a fiatalember panaszos hangon. – Nem való komornyiknak az ilyen makacs és tökfejű ember... Aztán meg szemtelenkedett is velem. Nem is értem, miért nem tette már ki a szűrét, anyám? Hiszen százával találnánk nála sokkal megfelelőbb embert... Különben Brooksszal sem vagyok megelégedve... Lord Lebanon újból a torkát reszelte, s várta édesanyja szavait. Ő azonban egy szót sem szólt, csak nyugodtan és hidegen nézte... A fiatalember egy pillanatra zavarba jött, de aztán megemberelte magát. Utóvégre is jogosan beszélt. Ő a ház feje, s lehetetlen állapotnak tartotta, hogy még csak egy szolgát se bocsáthasson el, ha neki úgy tetszett. Nem is olyan régen még egész huszárszázadot vezényelt... igaz, hogy csak olyankor, amikor a két idősebb tiszt nem volt jelen... – Beláthatja, anyám – folytatta aztán –, hogy mindenképpen nevetséges helyzetben vagyok. Az emberek mosolyogva beszélnek rólam a faluban. Még a sörházba járó tacskók is rajtam nevetnek a Fehér Szarvasban. Nekem megmondták, mit beszélnek rólam az emberek... – Ki mondta meg? Willie megborzadt édesanyja hideg hangjától. – Hát... többektől hallottam, hogy én még most is az édesanyám kötényébe kapaszkodó kölyök vagyok, akiben nincs annyi önállóság, mint a mákszem... – Ki mondta ezt neked? – tudakolta újra Lady Lebanon. – Talán Studd? A fiatalember elpirult. Csodálkozott rajta, hogy anyja tüstént eltalálta az igazat, de ragaszkodott a sofőrjéhez, s így inkább letagadta a dolgot. – Studd?... Ó, dehogy! Ilyesmiről igazán nem tárgyalnék a személyzettel... Kerülő úton jutott hozzám a hír. Egyébként az egészben csak az a fontos, hogy elküldtem Gildert. Fölmondtam neki! – Azt hiszem, fiam, hogy ehhez a fölmondáshoz nem járulhatok hozzá. Nekem szükségem van Gilderre. Különben nagy meggondolatlanságnak tartom, hogy el akarsz bocsátani valakit, mielőtt szólnál nekem a dologról. – De hiszen azért jöttem, hogy megbeszéljem! Széket tolt édesanyja íróasztala mellé és leült. Mindenképpen igyekezett a lady szemébe nézni, de végül is megelégedett azzal, hogy az anyja háta mögött, a kandallón álló ezüst gyertyatartóra meredt.

– Különben is mindenki tudja már, milyen szemtelen és dologtalan fickó mind a kettő – zúgolódott a fiatalember. – Arról nem is szólok, hogy jó, ha havonként egyszer megadják a címemet, mikor hozzám szólnak... Sokkal demokratikusabb gondolkozású ember vagyok, semhogy megkövetelném a “mylord”-ozást. Ha nem mondják, hát nem mondják. Nem sokat törődöm vele. De fölháborít, hogy mind a ketten csak a napot lopják itt évek óta! Erről édesanyámnak is elég alkalma volt meggyőződni. Lady Lebanon a fia felé hajolt az íróasztalon át. – Sajnálom, fiam – mondta határozottan –, annak a két embernek itt kell maradnia. Érthetetlen, hogy lehetsz olyan elfogult irántuk azért, mert amerikaiak... – De kérem, anyám... – Ne szakíts félbe, kedves Willie, ha beszélek! Ajánlom, ne hallgass Studd ostoba pletykáira. Studd egyébként igen derék sofőr lehet, de félek, hogy nem az a fajta ember, amilyenre Marks Prioryban szükség van... – Csak nem őt akarja elbocsátani, anyám? – tiltakozott Lord Lebanon meghökkenve. – El kell keserednem, ha arra gondolok, hogy három jó sofőröm volt eddig, s maga mégis elküldte őket, pedig igazán semmi panaszom nem volt ellenük... – És hirtelen, elszántan folytatta: – Azt hiszem, Amersham nem volt velük megelégedve. Ez lesz az igazság! Lady Lebanon arcára azonnal fagyos kifejezés ült ki. – Tudod jól, hogy Amersham doktor véleményét nem szoktam figyelembe venni. Soha tanácsot nem kértem tőle, s nem is tűrném, hogy bármilyen tekintetben befolyásoljon! – jelentette ki szigorúan. A fiatal lord némi küzdelem árán egyenesen az anyja szemébe tekintett. – Akkor hát mit akar ez az ember itt? – kérdezte megbotránkozva. – Mert hiszen valósággal itt lakik nálunk! Soha utálatosabb fickót nem láttam! Ha elmondanám, hogy mit beszélnek róla az emberek. Hirtelen elhallgatott. Anyja arcán két kis piros folt jelent meg, aminek jelentőségét a fiatalember jól ismerte már. Ekkor Lord Lebanon nagy megkönnyebbülésére Isla Crane lépett a hallba, néhány levéllel. Amint a leány megpillantotta őket, habozva állt meg, mintha vissza akart volna vonulni, de Lady Lebanon odaintette magához. Isla Crane huszonnégy esztendős, barna hajú és barna szemű, kedves arcú lány volt. Nem afféle szépség, akin már az első pillanatban megragad a szem, inkább az a – sokszor értékesebb – fajta, amely csak a második vagy harmadik találkozásra tűnik szembe, de aztán felejthetetlen marad. Willie Lebanon mosolyogva üdvözölte. Tetszett neki Isla, s ezt volt bátorsága anyjának is megmondani, aki – legnagyobb bámulatára semmi kifogásolnivalót nem talált ezen. A lány második vagy harmadik unokatestvére volt, s Lady Lebanon magántitkáraként szerepelt. Willie egyébként nemigen vette észre mindeddig Isla szépségét. Annál inkább észrevette Amersham doktor, erről azonban Lady Lebanon mit sem tudott. A lány letette a leveleket az asztalra, s amikor látta, hogy nagynénje nem tartja vissza, megkönnyebbülten ment ki. – Hát nem gyönyörű ez a lány? – kérdezte Lady Lebanon a fiától. A fiatalember meglehetősen különösnek találta anyja kérdését. Lady Lebanon nemigen szokott dicsérni senkit. Arra gondolt, hogy talán anyja beszédtémát akar változtatni, aminek különben most már csak örülni tudott. – Igen... nagyon kedves! – bólintott minden különösebb lelkesedés nélkül, s várta a továbbiakat. – Látod, fiam, szeretném, ha elvennéd feleségül – jelentette ki Lady Lebanon nyugodtan. A fiatalember nagy szemeket meresztett. – Hogy... hogy én elvegyem Islát? – kérdezte meghökkenve. – Teremtőm! De hát miért vegyem el? – Isla a család vére. Az ő nagyapja öccse volt a te nagyapádnak, a tizenhetedik viscountnak.

– De én egyáltalán nem akarok megházasodni, anyám. – Ej, ej Willie... Miért akarsz mindenáron ellenkezni? Előbb vagy utóbb úgyis meg kell házasodnod, s Isla mindenképpen alkalmas feleség lenne. Igaz, hogy nincs pénze szegénynek, de nálad ez aligha játszik szerepet. Az a fontos, hogy a Lebanonok vére folyik ereiben. A fiatal lord még mindig megdöbbenve meredt az anyjára. – Hogy én megházasodjam?... Teremtőm, erre igazán nem számítottam. Borsózik a hátam, ha csak rá gondolok is. Isla mindenesetre csinos és kedves lány, de... – Ne is beszélj, Willie! Azt akarom, hogy legyen végre neked is saját otthonod! A fiatalember már kinyitotta a száját, hogy visszavágjon: neki máris megvolna az otthona, ha érvényesíthetné az akaratát, de aztán mégis jobbnak látta, ha hallgat. – Örömmel kellene megragadnod az alkalmat arra, hogy önállósítsd magad – folytatta Lady Lebanon –, különösen ha, ahogy mondod: az emberek arról beszélnek, hogy még mindig a kötényembe kapaszkodsz. Mert nekem igazán nincs nagy kedvem itt üldögélni Marks Prioryban, hogy egész hátralevő életemet neked áldozzam! Hát ez már némiképp kecsegtetőbb kilátások felé irányította Lord Lebanon gondolatait. Mélyet lélegzett. – Csakugyan, anyám, igaza van, jobb lenne, ha megházasodnék – szólt tűnődve. – De hát ez nagyon is meggondolandó lépés. S aztán nehezen is fog menni... Habozott néhány pillanatig. – Mert meg kell vallanom – folytatta bátortalanul –, én már megpróbáltam közeledni hozzá..., hogy egészen őszinte legyek, meg is akartam csókolni egy hónappal ezelőtt, de ő... hogy is mondjam... ridegen elutasított. Lady Lebanon különös pillantást vetett a fiára. – De Willie! Hiszen az csak természetes, hogy nem fog tüstént a nyakadba borulni! Hogyan is viselkedhettél vele ilyen helytelenül? A hall ajtajában Gilder jelent meg, s így a fiatal lord megmenekült a kellemetlen magyarázkodásoktól. Gilder formaruhája ugyan London egyik kiváló szabóműhelyében készült, de valahogy mégis úgy állt rajta, mintha vasvillával hányták volna rá. Csakugyan, vannak olyan lehetetlen tartású férfiak, akiknél a szabóművészet minden erőlködése reménytelen. Gilder eleven példája volt ennek. Lord Lebanon várta, hogy anyja legalább szemrehányást tesz majd a komornyiknak, aki ellen épp most emelt panaszt, de csalódott. – Parancsol valamit, mylady? – hangzott a komornyik szokott kérdése. Lady Lebanon a fejét rázta, mire Gilder lassan kiment. – Szerettem volna, anyám – panaszolta a fiatalember –, ha megkérdezte volna tőle... Lady Lebanon a fia szavába vágott. – Eh, most Isláról beszélünk, Willie! Amint mondtam, végtelen kedves és bájos teremtés, s ami fő: a családhoz tartozik. Mindenesetre vele is megbeszélem a dolgot. Studdot pedig... – Csak nem akarja elbocsátani, anyám? – riadt meg a fiatal lord. – Hiszen olyan derék, ügyes fickó, s igazán, nem ő mondta el azt a pletykát. Studdot később a garázsban találta. A motorszelepek körül babrált valamit. – Attól félek, Studd – szólította meg lehangoltan a sofőrt –, magát alighanem komoly bajba kevertem... akaratom ellenére, persze. Studd föltekintett, kiegyenesítette a hátát és elmosolyodott. Harmincöt év körüli, jóképű fiatalember volt, katonai szolgálatát Indiában töltötte. – Sose aggódjék miattam, mylord! – mondotta egykedvűen. – Nem szívesen hagynám itt a munkámat, igaz, de rég tisztában vagyok vele, hogy mégis el kell mennem. Lady Lebanon ellen ugyan nincs semmi kifogásom, nekem soha nem szólt még egyetlen rossz szót sem; bár, őszintén szólva, igen különösnek találom, hogy önt, a ház urát, olyan fölényesen kezeli. De hát ez nem az én

dolgom. Azt az urat azonban nem bírom elviselni. Lord Lebanon fölsóhajtott. Studdnak nem kellett bővebben megmagyaráznia, hogy ki az “az úr”. – Ha Lady Lebanon olyan jól ismerné, mint ahogyan én ismerem – jelentette ki a sofőr nyomatékosan –, bizonyára nem tűrné meg egy percig sem ebben a házban! – Mit tud róla? – kérdezte a fiatal lord kíváncsian. Lord Lebanon már nem első ízben tette föl a kérdést sofőrjének, de ezúttal sem kapott tőle kielégítő felvilágosítást. – Ó, majd annak idején lesz róla néhány szavam – dohogta Studd. – Azt tudja, mylord, hogy még Indiából ismerem “azt az urat”? – Igen, tudom. Néhány évig az angol hadsereg orvosa volt, de hazajött. Aztán édesanyám megint kiküldte értem, hogy hazahozzon. Mondja, mit csinált ez az ember Indiában? – Annak idején mindent el fogok mondani – felelte sötéten Studd. – Nem feledkezem meg semmiről! Aztán a garázs túlsó végében álló vadonatúj, hatalmas kocsi felé mutatott. – Ez az övé! Csak tudnám, honnan veszi rá a pénzt? Ez a kocsi úgy belekerült kétezer fontba, mint egy pennyibe! Pedig abban az időben, amikor én ismertem, sohasem volt egy pennyje sem. Honnan a pokolból szerzi a pénzt? Willie Lebanon hallgatott. Ezt már ő is kérdezte néhányszor az anyjától, de sohasem kapott kielégítő választ. Egyébként szívből utálta Amersham doktort, úgy, ahogy mindenki más is utálta, a két amerikai komornyik meg Lady Lebanon kivételével. Agyonöltözött és agyonszagosított piperkőc, aki ellenállhatatlannak képzelte magát. Hogy, hogy nem, hirtelen nagy vagyonhoz jutott. Feltűnően elegáns, tágas lakása volt a Devonshire Streeten, két vagy három versenylovat tartott, s azok, akik aszerint értékelik az ember egyéniségét, hogy mennyit potyázhatnak az illető révén, pompás fickónak híresztelték. Willie-t egyáltalán nem lepte meg, amikor megtudta, hogy a doktor megint idekint van Marks Prioryban. Ott volt ő sülve-főve, mindig. Hol reggel jókor érkezett, hol késő este, s néhány órát ott töltött, mielőtt elindult kocsijával London felé. S amíg ott volt, úgy látszott, mintha ő lett volna Marks Priory korlátlan ura és parancsolója. Ezen a reggelen is, szobájából jövet, hallgatózott egy-két percig Lady Lebanon ajtaja előtt, majd amikor hallotta, hogy a fiatal lord távozni készül anyjától, hirtelen félrevonult, úgyhogy Willie nem is vette észre. Aztán nyugodtan benyitott a szobába, könnyedén üdvözölte a ház asszonyát, s leült arra a karosszékre, ahonnan csak az imént kelt föl a fiatalember. Elővette arany cigarettatárcáját, érdemesnek se tartotta, hogy csak egy szóval is engedelmet kérjen, és rágyújtott, két vagy három hatalmas füstkarikát fújva a levegőbe. – Hallom, hogy újabb tervei vannak – jegyezte meg aztán. – Csakugyan az a szándéka, hogy Islát férjhez adja Willie-hez? – Maga hallgatózott az ajtóm előtt, Amersham doktor? – Persze hogy hallgatóztam. Elég furcsa, hogy ilyen úton kell megtudnom, mi újság a házban! – Hagyjuk ezt, kérem – legyintett Lady Lebanon türelmetlenül. – Szóval magának nem tetszik ez a házassági terv? A férfi szeme fáradt volt és vörös. Alatta sötét karika mutatta, hogy az előző éjszaka a londoni lakásán rendezett kedélyes összejövetel meglehetősen későn ért véget. Az ujjai is reszkettek, amint szájához emelte a cigarettát. – Szóval ez volt az a sürgős ügy, amiért korán reggel ki kellett jönnöm ide? – dörmögte Amersham kelletlenül. Pedig igazán kevésen múlt, hogy teljesíthettem a kérését. Egész éjjelemet egyik súlyos betegem ágyánál töltöttem. – Eh, nincsenek magának betegei, Amersham! – jegyezte meg az asszony szárazon. Alig hiszem, hogy akadna olyan szerencsétlen, aki a maga orvosi tudományához óhajtana folyamodni!

A férfi egyáltalán nem sértődött meg. Inkább nyájasan mosolygott. – Nem elég, ha a kastély háziorvosa vagyok?... Minek törném magam kiterjedtebb orvosi gyakorlatért, amikor ez is elég jövedelmet nyújt? Lady Lebanon komoly és hideg arca egyáltalán nem mutatta, mintha Amersham gúnyos tréfálkozásának valami hatása volna rá. – Ki kell jelentenem – folytatta a férfi kis szünet után –, hogy Studd, a maguk sofőrje határtalanul szemtelen alak. Valami csekély dolgot bíztam rá, mire minden tartózkodás nélkül azt vágta a szemembe, hogy elhozhattam volna a magam sofőrjét. Különben is, amint észrevettem, kezd túlságosan bizalmas lenni Willie-vel. – Ki mondta ezt magának? – Hallottam. Van itt a környéken elég olyan ember, aki mindenről idejében értesít – felelte Amersham doktor, elégedetten mosolyogva, s titokban a szép kis erdésznére, Mrs. Tillingre gondolt. Majd hirtelen így folytatta. – S Isla mit szól ehhez a házassághoz? – Még nem említettem neki – mondta Lady Lebanon elgondolkozva. A férfi hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a cigarettáját s nagy érdeklődéssel vizsgálgatta – Igen... a terv nem rossz – tűnődött félhangosan –, sőt egészen kiváló gondolat. Érdekes, hogy ez nekem sohasem jutott volna eszembe! Lady Lebanont meglepte Amersham doktor helyeslése, bár egyetlen arcvonása sem árulta el gondolatait. – Persze Isla is Lebanon-vér... – dörmögte Amersham. – Ha jól tudom, nem ez lenne a családban az első eset, hogy unokatestvérek házasodnak össze... Hiszen Willie apja is unokatestvére volt magának, nem? Lady Lebanon nem válaszolt. Tekintete a falon függő néhány régi családi arcképen merengett. A férfi unottan ásított, majd az óráját nézte. – Sajnos vissza kell mennem a városba – mondta. – Szükségem van magára, doktor, kérem maradjon! – jelentette ki az asszony határozottan. – Délután fontos találkozóm van. – Itt kell maradnia, doktor – ismételte Lady Lebanon. – Studdot természetesen meneszteni fogom. Ő tudatta Willie-vel a falubeli pletykákat. Amersham fölütötte a fejét. Csak nem Mrs. Tilling révén tudott meg valamit Studd? – Pletykákat? Rólam? – Ugyan! Mit tudnak az emberek magáról? A férfi kissé zavartan nevetett. Lady Lebanon óhaját mindenképpen teljesítenie kellett. Tapasztalatból tudta, hogy nem menne sokra kifogásaival. – Igaz! – jegyezte meg Lady Lebanon. – Nem találkozott maga Studdal Indiában? Ő is Poonában szolgált. Amersham doktor elsápadt. – Poonában?... Mikor? Az asszony a fejét rázta. – Azt nem tudom, de hallottam, hogy mindenkinek azt beszéli, hogy jól ismerte ott magát. Azt hiszem, már csak azért sem maradhat itt Marks Prioryban. A férfi sötéten nézett maga elé. – Nem... semmi esetre sem! – mondta.

III. FEJEZET Mr. Kelver, a főkomornyik, esténként szeretett kiállni a kis hall ajtajába, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a sussexi síkságra. Ilyenkor rendszerint azon törte a fejét, vajon megalázónak és sértőnek

találja-e azt a különös házirendet, amely őt kilenc órakor minden este kiközösíti az uraságok lakosztályából?... Lady Lebanon ugyanis ebben az órában saját kezűleg fordította rá a kulcsot az erős tölgyfa ajtóra, amely Marks Priory északkeleti szárnyát elválasztotta az épület többi részétől. A személyzetnek egyébként korántsem volt rossz dolga a kastélyban. Mr. Kelver engedélyével szabadon jártak-keltek mindenfelé, s ha kedvük volt, az egész éjszakát is házon kívül tölthettek. Annál inkább bántotta Mr. Kelvert, hogy a személyzetnek ez az esti elkülönítése rá, a személyzet felügyelőjére is kiterjedt. Erre vonatkozó nézeteit félig-meddig Studdal is közölte, bár soha nem ajándékozta meg tökéletes bizalmával a sofőrt. Mert Mr. Kelver már idősebb férfi volt, abból a korból, amikor a sofőröket még hírből sem ismerték, s mindig komoly zavarban volt, ha arra gondolt, hogy milyen rangot foglalnak el ezek a különös emberek a személyzet ranglétráján. Mr. Kelver pontosan tisztában volt azzal a rangkülönbséggel, ami a főkomornyik és a komorna között van, csalhatatlan biztonsággal határozta meg a szakács és a tálalóinas helyét a ranglistán: a sofőr helye azonban mindvégig bizonytalan volt előtte. Amikor Studd a kastély szolgálatába lépett, egyszerre Mr. Studd lett, akinek sokszor nyakig olajos és piszkos ruhájával, meg kissé durva kezével éles ellentétben volt kifogástalan modora és könnyed mozgása. S amint most Mr. Kelver, a hallajtóban állva, éppen Studdra gondolt, a sofőr, a parkból jövet egyenesen feléje tartott. Mr. Kelver barátságosan intett neki, mire a sofőr odalépett hozzá. Arca kissé kipirultnak és fölindultnak látszott, és Kelver, aki a személyzet tagjairól mindjárt a legrosszabbat tételezte föl, azt hitte, hogy Studd ivott. – Épp most mondtam meg egy kissé véleményemet Amershamnek – mondta Studd, a hüvelykujjával a válla mögé bökött. – Ez is úriembernek mondja magát? Doktor úr!... Pedig ha Lady Lebanon tudná róla, amit én: öt percig sem tűrné meg a házban! Ismerem néhány dolgát még abból az időből, amikor az indiai hadseregben szolgált. – Igazán? – kérdezte a főkomornyik udvariasan. Mr. Kelver – meg kell hagyni – sohasem biztatott senkit a pletykázásra, bár általában mindig szívesen meghallgatta. – Különben nemcsak én tudok ezekről a dolgokról – folytatta Studd. – Tegnap a faluban a Fehér Szarvas-ban megismerkedtem valakivel, aki szintén Indiában szolgált... ő is tisztában van Amersham múltjával. Én nem is beszéltem semmit, csak hallgattam azt az embert. Kelver fölemelte ezüstös hajú, vékony, előkelő fejét, s úgy nézett le az előtte álló kis sofőrre. – És... hogy is mondjam... Amersham doktor goromba volt? – kérdezte. Studd mérgesen köszörülte a torkát. – Az új taligájával történt valami baj. Odaszól hozzám, hogy gyorsan csináljam meg. Gyorsan... ezt a legalább kétnapos munkát! Hát nem úgy viselkedik itt ez az alak, mintha ő volna az úr a kastélyban? Kelver titokzatosan mosolygott és szokott diplomatikus módján válaszolt: – Bizony, sok mindenféle ember szaladgál ezen a világon, Mr. Studd! Studd a fejét csóválta. – Mert nézze csak, Mr. Kelver – szólt eltűnődve. – Kié ez a kastély? Lord Lebanoné, ugye?... Szétterjesztette bal kezének ujjait, s a jobb mutatóujjával számolni kezdett. – Én pedig úgy látom, hogy az első számú uraság itt dr. Amersham, ő a fő-főellenőr. A második Lady Lebanon. A harmadik meg talán Miss Crane... ugyan ellene egy szót sem szólhatok, igen kedves, finom úrilány, s csak legvégül lehetne szó Lord Lebanonról. Hát nem különös? – Ó... Lord Lebanon még egészen fiatal ember – jegyezte meg Mr. Kelver óvatosan. Mr. Kelver tudta, hogy a sofőrnek igaza van, de nem óhajtott mélyebben belemerülni gazdái magánviszonyainak firtatásába. Ő – aki valamikor a Meckelsteini és Zweibergi herceg, majd Colbrook herceg első komornyikja volt, s akinek már ősei is csupa előkelő főnemeseket szolgáltak –

nem bocsátkozhatott bele gazdái viselkedésének bírálatába. A parkba vezető út kavicsán sietős léptek hallatszottak, s a fordulónál Amersham doktor tűnt föl. – Nos, Studd, befejezte már a kocsimon azt a munkát? Hangja kellemetlenül, élesen recsegett. – Nem, nem fejeztem be a kocsiján azt a munkát! – felelte a sofőr kihívóan –, sőt nem is fogom ma befejezni. Ma este sajnos a faluba megyek szórakozni. Álarcosbál lesz! Az orvos dühtől sápadtan meredt rá. – Ki engedte meg magának, hogy elmenjen? – Az, akinek egyedül van joga ebben a házban parancsolni – felelte Studd keményen. – Lord Lebanon! Amersham doktor kis szakálla remegett a fölindulástól. – Úgy? Akkor máris el van bocsátva! Mehet keresni másik állást! – Rendben van, doktor, csak még azt mondja meg, milyen munkát keressek? Mert sokféle van ám... Más emberek aláírását hamisítsam talán váltókra? Utóvégre ez is munka! Az orvos arca hirtelen bíborvörösre borult, aztán lassan hamuszürkévé vált. – Lássa, én ilyen munkára nem vállalkoznék – folytatta a sofőr. – Mert én tisztességes ember vagyok, és soha nem lennék képes megrabolni a kollégáimat vagy bajtársaimat. Akármilyen munkát vállalnék is, bizonyára nem fognak majd perbe érte, nem ítélnek el, s nem rúgnak ki a hadseregből! Értette? Amersham levegőért kapkodott. A szeme szikrát szórt, kinyitotta a száját, hogy beszéljen, de csak néhány szót tudott hebegni. – Úgy látom, maga többet tud, mint ami hasznára válna az egészségének! – mondta, és sarkon fordulva elsietett. Mr. Kelver kissé értetlenül hallgatta a párbeszédet. Studd föllépése és szavai határozottan megdöbbentették. Egyszer vagy kétszer úgy érezte, hogy talán jó lenne, ha közbelépne, de aztán mégsem szólt egy szót sem. Csak legalább azt tudná pontosan, hogy a személyzeti ranglétra melyik fokára sorolja a sofőrt?... Egyébként úgy tetszett neki, mintha Amersham doktor őt nem is vette volna észre. – Most aztán megmondtam neki a magamét! – szólt Studd diadalmasan. – Látta, hány színt váltott az arca, amíg elmondtam a mondókámat? Most aztán kirúghat, ha akar! – De talán mégsem kellett volna ilyen durva hangon beszélnie vele, Studd! – vélte Mr. Kelver szemrehányó tekintettel. – Ohó! Legközelebb még sokkal különb dolgokat is hallhat tőlem! – pattogott a sofőr. – Csak még egyszer szóljon rám valamiért! Aznap este a falu fogadójának nagytermében csakugyan álarcosbál készült a Kugli-társaság rendezésében. Amint egészen besötétedett, a kastélyból egy Pierrot meg Pierrette, aztán egy cigánylány meg egy hindu harcos indult útnak a könnyű homokfutón a falu felé. Mr. Kelver egyáltalán nem nézte jó szemmel, ha a személyzet tagjai ilyen maskaruhákba öltözve mennek ki a házból. Mégis elengedte őket, de erősen a lelkűkre kötötte, hogy idejében hazajöjjenek. A másik három már fenn ült a kocsin, amikor a büszke hindu harcost kissé félrevonta. – Nézze, Mr. Studd – mondta atyai jóakarattal –, azt hiszem, jól tenné, ha reggel megkövetné Amersham doktort. Mert ha magának van igaza, könnyen megteheti, nem veszt vele semmit, ha meg tévedett, akkor pláne kötelessége bocsánatot kérni! A kitűnő Mr. Kelver talán nem is sejtette, hogy ezzel a mondásával micsoda gyönyörű filozófiai magasságba emelkedett. Amikor a homokfutó kigördült a kastély udvarából, Kelver még egyszer benézett a nagy hallba, helyére tett egy földre esett kerevetpárnát, magához vette azt az üres poharat, amit még Amersham hagyott Lady Lebanon íróasztalán, és visszavonult a személyzeti épületszárnyba. Később megint látta az orvost, aki a főfolyosó egyik ablakfülkéjében a két amerikai komornyikkal,

Brooksszal és Gilderrel tárgyalt. Egészen összedugták a fejüket, s úgy beszélgettek. De látta őket Lord Lebanon is a szobája ajtajából, és mosolyogva figyelte a tanácskozást. Kelver jó éjt kívánt neki, amint elhaladt előtte, mire a fiatal lord odaintette magához. – Mondja, nem a doktor beszélget ott? – kérdezte. Lord Lebanon kicsit rövidlátó volt. – De igen, mylord, ő áll ott Gilderrel és Brooksszal. – Mi az ördögöt tárgyalhatnak ezek olyan buzgón? Szavamra, nagyon különös ház ez a mienk. Nem gondolja, Kelver? Kelver sokkal öregebb és képzettebb főkomornyik volt, semhogy nyíltan igazat adott volna a gazdájának. Igen, határozottan az volt az ő véleménye is, hogy a két amerikai komornyik igen furcsa szerepet tölt be a háznál, de hát ez a két férfi nem tartozott alá. Lady Lebanon ezt még aznap tudatta vele, amikor Gilder és Brooks a kastélyba jött. Aztán meg ennek a két komornyiknak este kilenc óra után is szabad bejárása volt az uraságoktól lakott épületrészbe. – Igen, mylord – jegyezte meg megértő hangon. – Sokféle ember szaladgál ezen a világon! Willie Lebanon elmosolyodott. – Ej, ej, Kelver barátom – mondta vidáman –, mintha ezt már hallottam volna néhányszor magától! S kedélyesen vállára veregetett az öreg komornyiknak.

IV. FEJEZET A Marks Thornton-i Fehér Szarvas fogadónak már egy hete szállóvendége volt egy Briggs nevű idegen, akiről persze nem tudták, hogy többszörösen büntetett ember, s jelenleg a Zibriski-banda nemzetközi pénzhamisítóinak ügynöke. Mr. Briggs ide, Marks Thorntonba várta a nagystílű pénzhamisító látogatását, s itt akarta átvenni tőle a hannoveri műhely legújabb szállítmányát – egész kézitáskára való, pompásan sikerült ötfontos bankjegyet –, szétosztás és értékesítés céljából. De ha a fogadós és a helyi lakosok nem is sejtették a Fehér Szarvas-béli idegen kilétét s az ott készülő nagyobb arányú pénzügyi “tranzakciót”, a londoni rendőrség alighanem mégis megszimatolta, mert Mr. Briggs érkezése napján két fölöttébb ártatlan és jámbor külsejű gentleman szállt meg a szomszéd falu fogadójában. – Egészen Marks Thorntonig követtem – jelentette Totty detektívőrmester. – Azt hiszem azonban, hogy aligha lesz rá alkalmunk... Tanner főfelügyelő, a bűnügyi nyomozóosztály helyettes főnöke türelmetlenül szakította félbe: – A maga véleménye, Totty, annyira lényegtelen, hogy még meghallgatásra sem méltatom. S különben is, én már jóval előbb megállapítottam, amit maga mondani akar! – Lehet – felelte lemondóan Totty. – Csak azt nem tudom, miért ne csíphetnénk meg most legalább ezt a Briggset? Totty alacsony termetű emberke volt, de már sokszor tanújelét adta hidegvérű bátorságának. Tanner hat láb magasból tekintett le rá. – Úgy? – felelte mélyen fölsóhajtva. S mivel akarná vádolni? S különben sem Briggsre van szükségem, hanem Zibriskire, erre a nagylábon élő gézengúzra! Mindig elszorul a szívem, ha egyik-másik képeslapban meglátom a fényképét, amint az előkelő társaságokban pöffeszkedik. Nincs Európában rendőrség, ahol ne lennének tisztában azzal, hogy Zibriski a világ legnagyobb szélhámosa, s mégsem tudták rátenni mindeddig a kezüket. Mondhatom, Totty, hallatlan szerencsénk lenne, ha az éjjel eredményesen dolgoznánk! – Marks Thornton egész helyes kis fészek – jegyezte meg a detektívőrmester. – Már majdnem én is a Fehér Szarvas-ban vettem ki szobát. Ott sokkal kényelmesebben megfigyelhettem volna az emberünket, mint innen, hat mérföld távolból. Van ott egy érdekes, ősrégi kastély is... Tanner bólintott. – Igen, tudom. Marks Priory, a Lebanon grófok ősi fészke. Alkonyattájban átkocsiztak a faluba,

elhaladtak a Fehér Szarvas előtt, s a kastély felé vezető domboldalon folytatták tovább útjukat. A domb tetejéről pompás kilátásuk nyílt a négytornyú, várszerű, komor épületre, amelynek külső védőfalait még a Tudorok idejében lebontották. Tanner megállította a kocsit, és érdeklődve nézte a kastélyt. – Olyan, mint valami fegyház – jegyezte meg Totty. Mr. Tanner méltóságán alulinak tartotta válaszolni, s újra elindította a kocsit. Még két vagy három közeli faluba látogattak el, de sehol sem akadtak Zibriski nyomára. Tizenegy óra felé aztán minden eredmény nélkül tértek haza fogadóbeli szállásukra. Éppígy hiába kutattak utána másnap és harmadnap is. A hét végén aztán Tanner visszatért Londonba. Sikertelensége egyáltalán nem búsította, sőt valami elégtételfélét érzett arra a gondolatra, hogy Zibriski bizonyára megsejthette az ő jelenlétét, s azért nem jelentkezett az előre megbeszélt találkán Briggsnél. Mr. Tanner azonban tévedett. Zibriski még az álarcosbál éjjelén Marks Thorntonban járt, meg is látogatta ügynökét fogadóbeli lakásán, 's átadta neki a hamisbankjegy-csomagokat. Briggs gondosan elhelyezte a pénzt táskájában, aztán elment kissé sétálni a langyos nyári éjszakában. A szabadba lépve kis ideig hallgatta a bálteremből kihallatszó jazzband rikoltozását, majd megindult a domboldalon fölfelé, ahonnan némi friss szellő fújdogált. S amíg sétált, boldogan számítgatta magában azt a tekintélyes nyereséget, ami a hamis bankjegyek forgalomba hozatalával jut neki. Útjában kőpadot talált, és letelepedve elővette pipáját. Ekkor különös alakot vett észre az éjszaka homályában. Az úton jött fölfelé, hosszú kaftánt és turbánt viselt. Briggs kíváncsian figyelte. Hogy az ördögbe kerül ide lándzsás hindu harcos, ráadásul éjnek idején? De aztán eszébe jutott a falubeli jelmezbál. A hindu kedélyesen jó éjszakát kívánt neki, amikor elhaladt mellette. Briggs úgy vette észre, mintha az idegen kissé felöntött volna a garatra, mert nem egészen szilárd léptekkel folytatta útját. Utánanézett, amíg eltűnt a sötétben, s pipáját megtömve rágyújtott. Ekkor hirtelen vérfagyasztó halálordítás verte föl háta mögött az éjszaka csöndjét. Briggs úgy érezte, hogy minden haja szála égnek mered. Megfordult, s kutatva fúrta tekintetét a sötétségbe, de semmit sem látott. Elővette zsebkendőjét, s végigtörölte vele gyöngyöző homlokát. Csakhamar futó lépések dobogására lett figyelmes, s egy férfi alakja bontakozott ki a sötétségből. – Kicsoda maga? – csapott le rá egy élesen recsegő hang. A volt fegyenc a felhők mögül éppen előbukkanó hold fényénél rövid szakállas, keskeny arcot látott. – Inkább talán maga mondaná meg előbb, hogy kicsoda! – mordult rá bosszúsan. – Eh, én Amersham doktor vagyok! – csattant föl a szakállas türelmetlenül. – Ki ordított az előbb olyan rémesen? – kérdezte Briggs. – Nem hallotta? – Nem... Talán valami halálmadár visítása lehetett – felelte Amersham, s máris megfordult és újra eltűnt a sötétben. Briggs jó ideig mozdulatlanul ült a helyén. Kissé meg volt ijedve, de azután győzött a kíváncsisága, s megindult abba az irányba, ahonnan az előbb a halálordítást hallotta. Elővette zseblámpáját, s a lámpa előrevetett sugarával kutatta az utat maga előtt. Már éppen vissza akart fordulni, amikor mozdulatlan tömeget pillantott meg az út szélén. Közelebb ment hozzá, s a szíve hirtelen vadul kalapálni kezdett. Emberi alak feküdt a földön... az az ember, aki néhány perccel azelőtt hindu jelmezben ment el mellette. Az ember mozdulatlanul, sápadtan hevert ott. Piros sál szorult össze a nyaka körül. Nyilván nem élt már... megfojtották. Közelebb hajolt hozzá, s akkor fölismerte az eltorzult arcot. A kastélybeli sofőr volt, Studd, akivel előtte való napon ismerkedett meg a kocsmában. Briggs megtapogatta a halott ütőerét, s a mellére hajolt. Csakugyan elszállt belőle minden élet. A volt fegyenc fölegyenesedett, s gyors léptekkel indult meg az ösvényen, vissza a falu felé. Az ördögbe is, ez igazán nem az ő dolga. A rendőrség majd megtalálja. Semmi értelme sem volna, hogy

ő is beleártsa magát ebbe a bűnügybe, különösen most, amikor az elhelyezésre váró kötegek itt vannak fogadóbeli szobájában. Másnap korán reggel elutazott a faluból... egy órával korábban, mint Studd kihűlt tetemét az arra haladó tejeskocsi megtalálta.

V. FEJEZET Mr. Arty Briggs megérkezett a pénzestáskával Londonba, a Victoria Street-i pályaudvarra. Nem voltak ugyan különösebb aggodalmai, de mégis szeretett volna mielőbb elvegyülni a biztonságot nyújtó emberforgatagban. Sajnos azonban, a kijárat végén, az utolsó pillanatban mégis négy rendőr fogta körül és vette pártfogásába. A rendőrök a Bow Streetre szállították s átkutatták a táskáját. Persze nem is hederítettek rá, amikor váltig erősítgette, hogy a táska tulajdonképpen nem is az övé, s hogy egy Smith nevű ember, akit csak az állomáson ismert meg, adta át neki azzal, vigye el ebbe és ebbe a szállodába. – Ilyen kellemetlenségbe sodródik az ember, ha ismeretlennek akar szívességet tenni! – panaszkodott a volt fegyenc, s az isteni igazságszolgáltatás sújtó haragját kívánta a maga fejére, ha nem a színtiszta igazságot vallja. Később odavezették Tanner főfelügyelő színe elé. – Nézze csak, Briggs... – kezdte Mr. Tanner. – Az, hogy csomó hamis bankót találtunk magánál, egészen jelentéktelen ügy a mellett, amiért most felelnie kell. Maga az éjjel Marks Thorntonban járt, ott pedig gyilkosság történt. Mit tud maga erről a gyilkosságról? Mr. Briggs nem tudott semmit. Megdöbbentőnek találta, hogy olyan gyönyörű vidéken is megölhetnek valakit. Hivatkozott arra, hogy egész kicsiny tollkésén kívül semmiféle ölő szerszámot nem viselt soha életében. A részletes és alapos bűnvizsgálat úgyis okvetlenül tisztázni fogja az ártatlanságát. – Azt az embert nem fegyverrel ölték meg, Briggs, hanem megfojtották! – jegyezte meg a főfelügyelő komoran. Mr. Tanner különben egy pillanatra sem gyanúsította komolyan Briggset. Tudta, hogy nem az az ember, aki tudna gyilkolni is. Sokkal régibb ismerőse volt már Briggs a rendőrségnek, semhogy tisztában ne lettek volna a múltjával és vérmérsékletével. Tanner, természetesen, nem sejthette, hogy Briggs az éjjel látta a halott sofőrt, s így nem is igen erőltették ellene a vádat. Briggs azonban annyira meg volt rémülve, hogy egy óra múlva újabb kihallgatásra jelentkezett, s önként elmondott mindent őszintén, mind a hamis bankókról, mind az éjszakai sétájáról. Ilyenformán a rendőrség csak neki köszönhette, hogy Mr. Zibriskit még aznap elfogták egy Le Havre felé tartó hajón. Tanner a Scotland Yardon beszámolt főnökének az eseményekről. Amikor az iránt érdeklődött, vajon a Marks Thornton-i rendőrség kérte-e már a Yard segítségét a gyilkosság ügyében, a főnök a fejét rázta. – Nem, Tanner, s valószínűleg nem is fognak jelentkezni mindaddig, amíg végleg el nem rontják az ügyet. Régi tapasztalataim alapján beszélek. Egyszerű, sima esetnek tartják az egészet. Utóvégre az is lehet, hogy igazuk van. A főnök fél órával azelőtt beszélt telefonon a horshami rendőrséggel. Innen merítette értesüléseit. Bill Tanner a délután folyamán még néhány kísérletet tett, jórészt telefonon, részben egyéb úton, hogy értesüléseket szerezzen. Nem sok eredményt ért el. Csak annyit tudott meg, hogy Studdnak heves vitája volt az erdésszel, aki a feleségét féltette tőle. Amersham doktor nevét senki sem említette. A Scotland Yardra beérkezett jelentésekben sem fordult elő egyszer sem a neve, s Tanner csak egy héttel később hallott róla először, amikor a Marks Thornton-iak végül mégis csak a Yardhoz fordultak segítségért, mire Tanner, állandó kísérőjével, Totty őrmesterrel együtt a helyszínre utazott.

Rövid látogatást tett Marks Prioryban, ahol azonban hűvösen fogadták. Tanner beszéd közben előhozta a doktor nevét. – Igen... gyakran meglátogat bennünket – mondta Lady Lebanon hidegen. – Akkor éjjel azonban, amikor az a... szerencsétlenség történt, nem volt a kastélyban. Ha jól emlékszem, tíz óra tájban ment vissza Londonba. Tanner nemigen tudott a kastély életébe bepillantani ez alatt a rövid látogatása alatt. Annyit látott, hogy nagyúri otthon, és Mr. Kelver előzékenyen kalauzolta végig a kastélyban. Tannernek, természetesen föltűnt a rengeteg ősi arckép, címer, genealógiai táblázat meg egyéb családfa, amely a falakat díszítette. – Lady Lebanon szaktekintély a heraldikában – jegyezte meg a főkomornyik. Ő éppúgy el tudja olvasni a címert, mint más a könyvet. Különben is, amint ön is hallotta már róla, sir, a Lebanonok Anglia egyik legősibb családja. Az első Lebanont még I. Richárd ütötte lovaggá. – Érdekes... – felelte a főfelügyelő szórakozottan. Egyáltalán semmit sem értett a címerekhez meg leszármazásokhoz. Majd váratlanul megkérdezte: – Hát Studdról tudna-e valamit beszélni, Mr. Kelver? A főkomornyik megindultan bólogatott. – Akkor éjszaka, amikor a szerencsétlenség történt, egy percre sem hunytam le a szememet. Studd igen jó modorú, kedves ember volt, és soha nem veszekedett senkivel. Aztán elmondta, hogy nem látott és nem is hallott semmit. A sofőr halálát először a tejeskocsis újságolta neki, majd később a rendőr, aki nála érdeklődött. Az elhunytról egyébként csak jót mondhat, nem is hiszi, hogy haragudhatott volna rá valaki... Totty őrmester majdnem ugyanezeket az értesüléseket szerezte a személyzet többi tagjától is. Az eset hat nappal ezelőtt történt. Majdnem lehetetlennek látszott új és használható nyomra bukkanni. Kiderült, hogy a falubeli fogadóban épp akkor egy idegen volt megszállva – Tanner nagyon is jól tudta már, hogy ki. Egyesek kóborló cigányokra gyanakodtak. Vadorzók nem kerülhettek szóba, hiszen hónapok óta nem mutatta magát egy sem. Tanner megnézte a halott sofőr fényképét, aztán elkérte és megvizsgálta azt a piros indiai sálat is, amellyel a sofőrt megfojtották. A sál végére kis négyszögletes bádogcímke volt rávarrva, amelybe néhány hindu betűs szó volt benyomva, nyilván az ottani gyáros vagy kereskedő neve. Fölkereste Lord Lebanon is. A fiatalember azonban semmi újat nem tudott neki mondani. Szerette Studdot, mert mindig pontosan végezte a dolgát – ezt különben már a főkomornyiktól is hallotta Tanner – s a szerencsétlenség híre mélyen lesújtotta. A ház harmadik számottevő személyiségével a falu felé vivő úton találkozott. Isla Crane hazafelé tartott, s miután a lány nem ismerte, el is ment volna mellette, de Tanner megszólította: – Bocsánat... nem Miss Crane-hez van szerencsém? Én Tanner detektív-főfelügyelő vagyok a Scotland Yardról. Csodálkozott, amikor látta, hogy nevének hallatára a lány elsápad. Szinte riadt szemekkel bámult rá. Tanner jól ismerte már ezt a tekintetet. Azok szoktak így ránézni, akiknek még nemigen volt dolguk hivatalos emberekkel... bár különösnek találta, hogy művelt és előkelő lány ennyire fölinduljon. Mintha egész testén remegés futott volna végig. – Ah... detektív? – dadogta a lány. – Igen... igen! Valaki már említette, hogy a szegény Studd szerencsétlensége ügyében jöttek nyomozni. – Persze ön, Miss Crane, aligha adhat valami felvilágosítást az ügyben? – kérdezte a detektív. Még be sem fejezte egészen a mondatot, a lány máris élénken tiltakozott. – Ó... nem! Dehogy tudok! Honnan tudnék? S fejével biccentve gyorsan továbbsietett a kastély felé. Tanner utánanézett, s úgy vette észre, mintha a lány futva menekülne tőle. Amint az út kanyarulatánál eltűnt, Totty őrmester a felettese felé fordult. – Különös! – mondta a fejét csóválva.

– Egyáltalán nem találok benne semmi különöset – felelte Bill Tanner hidegen. – Sokan vannak, akik egyszerre megrémülnek a rendőrségtől. Akik a rendőrben és detektívben csak a mumust látják. Szavai meggyőzően hangzottak, mégis mélyen elgondolkozva ment tovább. Isla eközben megérkezett a kastélyba, és belépett a kis hall ajtaján. Gilder, az egyik amerikai komornyik karosszékben ült, és újságot olvasott. Amint a lányt megpillantotta, fölállt és megszólította: – Találkozott azzal a fickóval, Miss Crane? A lány megállt. – A detektívet gondolja? – Igen. Nem kérdezősködött? Isla egy pillanatig értelmetlenül nézett a komornyikra. – De igen... – felelte aztán legyintve. – Én persze nem mondhattam neki semmit! Ezzel megfordult, s eltűnt a lépcsőház ajtaja mögött. Lady Lebanon a nagy hallban ült íróasztala mellett. Ébrenlétének tizenhat órájából tizenkettőt itt töltött el. Képes volt napokon át nagyítóüveggel vizsgálni egy-egy címert vagy régi feliratot, olykor pedig ősrégi, pergamenre írott könyvekbe temetkezett. A latin nyelvben éppolyan otthonos volt, akár az óangolban. Most is óangol ősnyomtatvány volt előtte, amelyet tanulmányozva jegyzeteket készített. Amikor Isla belépett, becsukta a könyvet, s jegyzeteivel együtt bezárta a fiókjába. – Mi újság, kedvesem? – kérdezte nyájasan. A lány minden tagjában remegett, s néhány pillanatig szólni sem bírt. – Mr. Tanner... a detektív... – dadogta végül sápadtan – engem is vállalóra fogott. – Tanner? Ugyan mit kérdezhetett tőled? – tűnődött a kastély úrnője, majd hirtelen hozzátette: – Amersham felől nem érdeklődött? A lány a fejét rázta. – Nem. Teremtőm, mi lesz itt? Lady Lebanon hátradőlt karosszékében, és összefonta karjait. – Különös – mondta némi keserűséggel hangjában –, hogy olykor teljességgel érthetetlen vagy, Isla! Ugyan mi történhetnék? – Istenem, hátha rájönnek? A karosszékben ülő nő a lányra emelte sötét szemét. – Igazán nem tudom, mit beszélsz összevissza, Isla. Hogy rájönnek? Újból komolyan figyelmeztetlek, gyermekem, ne ártsd magad olyan dologba, ami egyáltalán nem tartozik rád! Isla Crane aznap este korán visszavonult a szobájába. Abban a szobában aludt, amelyik valaha az öreg Lord Lebanoné volt. Óriási, négyoszlopos, mennyezetes ágy volt benne, néhány feketére öregedett családi arcképpel, amelyekről, Lady Lebanont kivéve, talán már senki sem tudta, hogy kit ábrázolnak. – Miért ment Isla ma olyan korán lefeküdni? – kérdezte édesanyjától a fiatal lord. – Ugyan miért ne mehetett volna? – felelte Lady Lebanon. – Kinek a kedvéért üldögéljen itt éjfélig? Rápillantott gyémántokkal kirakott karórájára. – Különben is itt az ideje, hogy te is aludni menj, fiacskám!... Nem tesz jót az idegeidnek a virrasztás. Beszéltél Islával? A fiatalember a fejét rázta. – Nem. Még nem találtam rá alkalmat azóta, hogy ez a borzalmas dolog történt... – hirtelen fölemelte a fejét és hallgatózott. – Autó! Talán Amersham érkezik? – Igen, az éjszakát itt tölti a kastélyban. – Itt volt a gyilkosság éjszakáján is, ugye anyám? Lady Lebanon hirtelen föltekintett. – Nem. Úgy tudom, még tíz órakor visszautazott Londonba. A fiatal lord elmosolyodott.

– Drága anyám!... Én láttam, hogy csak reggel hét órakor pöfögött ki a kocsija az udvarról. Éppen kinéztem az ablakomon... Föltekintett a boltozatos mennyezetre, s nagyot sóhajtott. – Torkig vagyok már ezzel a sötét kastéllyal – szólt elkeseredetten és fölállt. – Borzadok tőle! Amershamet pedig nem akarom látni! Megyek a szobámba, anyám. Jó éjszakát! Az ajtó kinyílt, de nem Amersham doktor lépett be. Gilder volt, whiskyt és szódat hozott tálcán, és elkészítette a fiatal lord szokott esti italát. Lord Lebanon a komornyik minden mozdulatát mogorván figyelte. Aztán elvette a feléje nyújtott poharat, s megízlelte az italt. Csak akkor vette észre, hogy valami keserű utóíz marad a szájában, amikor már az egészet lenyelte. – Furcsa ízű ez a whisky! – jegyezte meg kedvetlenül. Ez volt az utolsó szava, amire még vissza tudott emlékezni. Négy órával később arra ébredt, hogy erősen fáj a feje, s amint a villanyt fölcsavarta, látta, hogy ott van saját szobájában. Pizsamában feküdt az ágyán. Nyögve és sóhajtozva ült föl, a feje majd széthasadt. Mr. Gilder – úgy látszik – kissé tévedett az “orvosság” adagolásában...

VI. FEJEZET Lebanon lord fölkelt, s az ajtóhoz támolygott. Azt azonban zárva találta, a kulcs nem volt a zárban. Még mindig képtelen volt rendesen gondolkozni, annyira szédült és fájt a feje. Kis ideig zavartan és tanácstalanul állt a helyén, majd odalépett a fali csengőgombhoz és megnyomta. Sokáig várt, de senki sem jelentkezett hívására, s már éppen másodszor is csöngetni akart, amikor megcsikordult a kulcs a zárban. Gilder lépett be, de meglehetősen különös állapotban. A ruhája gyűrött és szakadt volt, összegyűrt keménygallérján a nyakkendő félrecsúszva, s piros csíkos komornyikmellényéről két gomb hiányzott. Kis ideig élesen és komoran tekintett a fiatalemberre. – Parancsol valamit, mylord? – kérdezte aztán, s Lebanon érezte, hogy megerőltetésébe kerül ez az udvarias megszólítás. – Ki zárta be az ajtómat? – Én – felelte a másik hidegen. – Az este itt járt valaki, s nagy ramazurit csinált a házban. Nem akartam, hogy ön is belekeveredjék a dologba, mylord. A fiatalember a komornyikra meredt. – Teremtőm! Hát ki randalírozhatott itt nálunk? – Én nem tudom, mylord – felelte a komornyik kényszeredetten. – De parancsol valamit? – Igen. Hozz nekem valami italt, de hideg legyen! Az a tegnap esti whisky nagyon rossz volt, Gilder! A komornyiknak a szeme se rebbent. – Igen... ezt mondta az a másik gentleman is. Azt hiszem, itt a vidéken nem is lehet tisztességes whiskyt kapni. Meg is fogom kérni Lady Lebanont, hogy legközelebb inkább a fővárosból hozasson. – Anyám hol van? – kérdezte a fiatal lord hirtelen. – Ő is látta, amikor... Gilder a fejét rázta. – Nem sir, ő már a szobájában volt. – De hát mi történt tulajdonképpen? – kérdezte a fiatalember a fejét vakarva. A komornyik sötét mosollyal nézett urára. – Megnézheti, mylord... ha éppen kíváncsi! – ' mondta, mire a lord papucsba bújt, s a folyosón át követte Gildert le a hallba. Brooksot ingujjban és nagy munkában találták. Takarította a romokat. A hall úgy festett, mint egy japán falu a tornádó után. Egyik asztal törött lábbal, felfordulva hevert, a kerevet huzata

összehasogatva. A nagy értékű, régi porcelánóra ezer darabban hevert szerteszét a szőnyegen, éppúgy két óriási majolikaváza is. A nagy tükör összezúzva s két szék lábak nélkül. Lebanon lord megdöbbenve tekintett körül. – Teremtőm! Ki csinálta ezt a szörnyű rombolást? – Amersham doktor egyik barátja! – felelte Gilder kissé gúnyos hangon, amit azonban Lebanon nem vett észre. A padló meg a szőnyeg tele volt üvegcserepekkel. Nyilván a whiskyskészlet is a vázák meg a tükör sorsára jutott. Az egyik ablaktábla szintén betörve. – Úgy látszik, mintha tébolydából kiszabadult dühöngő őrült dolgozott volna itt! – jegyezte meg a fiatal lord. Gilder arcáról eltűnt a mosoly. – Csakugyan... Amersham doktor barátja úgy viselkedett, mintha dühöngő őrült lett volna. Az épen maradt nagy állóóra fél hármat mutatott. A keleti égbolt már világosodni kezdett, amikor Willie Lebanon kiállt a hall ajtajába, s tele tüdővel szívta magába a friss hajnali levegőt. A parkot és az egész környéket mélységes, szinte nyomasztó csönd ülte meg. A réten és a dombokon túl világosságot látott, s eszébe jutott, hogy ott, az erdő szélén az erdész lakik. Tilling, az a kellemetlen fickó! Persze még éjszakai körútját végzi, hogy elijessze a vadorzókat. Willie Lebanon belemosolygott a sötét éjszakába. Szerinte a vadorzás éppen nem volt bűn. Ha rábíznák a dolgot, menten eltörölné ezt az ostoba törvényt. Hátrafordult, mert Gilder lomha, súlyos lépteit hallotta a háta mögött. A komornyik szájában szivar parázslott, s eszébe sem jutott, hogy kivegye fogai közül, amint ura mellé lépett. – Úgy látszik, Tilling ma későn fekszik! – jegyezte meg a fiatal lord. Gilder nem válaszolt azonnal. Merőn nézte az erdőszéli világosságot, és tovább pöfékelt. – Tilling az este Londonba ment! – dörmögte aztán félhangon. Még beszélt, amim a világosság hirtelen kialudt s a komornyik mogorván jegyezte meg: – Az a fickó mindenképpen bajt akar csinálni. – Kicsoda? Tilling? Gilder nem válaszolt. – Azt hiszem, jobb lenne, ha visszamenne a szobájába mylord – mondta kis idő múlva. – Az éjszaka elég hűvös, és mylord csak könnyű pizsamában van. A komornyik tiszteletteljes hangja meglepte a fiatal lordot. Olykor-olykor egészen rokonszenvesnek találta ezt a sovány kis amerikait. Voltak pillanatok, amikor még szemtelennek látszó bizalmaskodásain is csak mulatni tudott, így például most sem találta bosszantónak Gilder szivarozását. – Mulatságos fickó vagy te, Gilder! – mondta mosolyogva, s visszahúzódott az ajtóból, hogy a komornyik újra bezárhassa. – Hm... én éppen nem találom olyan mulatságosnak, mylord – dörmögte Gilder. – Különösen ez után a felfordulás után! – De hát ki dühöngött és rombolt itt? – Amersham doktor egyik barátja – hangzott újból a válasz. – Bár szerintem talán nem is olyan jó barátja... A fiatal lord hallotta, amint a komornyik hangja hirtelen megváltozik. – Mit csinál ön itt lenn, miss? Willie a lépcső felé tekintett. Isla állt ott világos gyapjúpongyolában. – Semmit – felelte a lány zavartan. – Nincs semmi baj, Gilder? – Semmi, Miss Crane. Az a gentleman, aki az este itt rendetlenkedett, elment haza. A komornyik különös hangsúllyal beszélt, s erősen a lány szemébe nézett. Willie úgy vette észre, mintha a történteknek olyan magyarázatát akarta volna adni, ami nemcsak hogy nem igaz, de a lány is tudta, hogy valótlan.

Isla bólintott. – Csakhogy elment... örülök neki. Kérem, szóljon Amersham doktornak, Lady Lebanon beszélni szeretne vele, mielőtt lefekszik. A komornyik az állat simogatta. – Igen. Csakhogy... ha jól sejteni... Amersham doktor nincs a szobájában. Fél órával ezelőtt kiment, hogy sétáljon egyet. Furcsa gusztus, hajnali három óra felé sétálni. De, mihelyt hazajön, azonnal fölküldöm. A lány fölment a lépcsőn, mire Lord Lebanon zavart mosollyal fordult a komornyikhoz: – Mondd csak... Miss Crane is látta azt a dühöngő fickót? Gilder bólintott. – Azt hiszem, igen – felelte röviden –, de most már kérem, mylord, csakugyan menjen a szobájába. Késő van. Lebanon nem ellenkezett. Különben is hirtelen olyan fáradt és kimerült lett, hogy maga sem kívánt egyebet, mint újra az ágyába bújni. Nem volt kétsége afelől, hogy az este valami altatóport kevertek az italába, de nem törődött vele. A feje még mindig zúgott, s nem is akart gondolkozni olyan dolgokon, amikre úgysem tudott volna magyarázatot találni.

VII. FEJEZET Tanner főfelügyelő szerette a hivatását, és szeretett gondolkozni az ügyekről, amelyeket rábíztak. Órák hosszat képes volt hangtalanul, mozdulatlanul összehúzódni a karosszék ölében, s ilyenkor minden energiáját agysejtjeinek működtetésére fordította. Gondolatai azonban sohasem csaptak át az ábrándozás csalóka mezejére, s pillanatra sem tévesztette szem elől a való életet és az ehhez szükséges gyakorlati érzéket. Ez a kiváló tulajdonsága avatta olyan pompás detektívvé, aki mindeddig nemigen hagyott még megoldatlanul egyetlen rábízott problémát sem. A Marks Prioryban történt különös gyilkosság azonban mintha rá akart volna cáfolni eddigi sikereire. Minden részletre kiterjedő, hosszas és alapos nyomozása eredménytelennek látszott. Vagy legalábbis úgy tetszett, mintha sötétben botorkálna. Amint reggel belépett hivatalos helyiségébe, Tottyt az íróasztala előtt találta. – Tudja maga, kicsoda Amersham? – kérdezte az őrmestert, amint botját és kalapját a fogasra akasztotta. – Amersham? – felelte Totty szórakozottan. – Egy város valahol Kentben... – Nem, Totty – szakította félbe Tanner felügyelő nyugodtan –, Amersham városa Buckinghamshire-ben van. Földrajzi tudományát, fiam, eddig sem igen becsültem sokra, de ezután még annyira sem. Egyébként én Amersham doktorról beszélek. Totty csak most fordult fölöttese felé. – Úgy? Az egészen más! – mondta. Hát... úgy tudom, orvos. Tanner elővette a noteszát s lapozni kezdte. – Nos hát, Amersham doktornak a Devonshire Streeten a Ferrington-udvarban van lakása. – Igen, tudom. A Park Lane sarkán. – Mindenesetre költséges életmód egy alig ismert orvosnak. – Ó, én már azelőtt is hallottam róla... Vagy legalábbis a versenylovairól. A múlt héten sajnos vesztettem is öt shillinget az egyik lován. – Magának úgy látszik sok a pénze, fiam – jegyezte meg Mr. Tanner szárazon. – Különben, ha ennyire jártas a turfon, bizonyára azt is tudja, hogy két évvel ezelőtt Amersham doktornak még pincsikutyája sem volt, nemhogy versenylova. Szeretném ismerni ennek az embernek a múltját!... Mert azt tudom, hogy éveket töltött Indiában mint katonaorvos. Azután hirtelen otthagyta az állását és

hazajött. Azóta sülve-főve ott van Marks Prioryban. Vajon miféle összeköttetése lehet a családdal. Totty hirtelen fölugrott a helyéről. – Nem gondolja, hogy ő lehet az a gyilkos, akit keresünk? – kérdezte fölcsillanó szemmel. Tanner legyintett. – Ilyen alapon gyanúba vehetné akár mindazokat, akik a telefonnévsorban szerepelnek. Totty lehorgasztotta a fejét, s úgy látszott, mintha erősen gondolkodnék. Majd néhány másodperc múlva odaállt főnöke elé. – Nos hát, akkor mondok valami mást – kezdte olyan komolyan, hogy Tanner figyelni kezdett. – Amikor legutóbb lenn voltam Marks Thortonban, a következőket hallottam. Lebanonéknak van valami Tilling nevű erdészük. Kiállhatatlan, ellenszenves alak. Láttam a kocsmában, amint a két kezét az asztalra tette. Hát én még olyan kezeket nem láttam életemben. Akkora tenyere van, mint egy levesestál. Nem is álltam meg szó nélkül, s megemlítettem a kocsmárosnak. Ő nevetett s elmondta, hogy Tilling egyszer a puszta kezével ölt meg egy hatalmas farkaskutyát. Megfojtotta... – Megfojtotta? – szakította félbe Tanner élénken. – Ez érdekes. Miért nem mondta ezt nekem már előbb? – Az igazat megvallva... megfeledkeztem róla – vakarta a fejét Totty. – De tudok még mást is! Tillingnek veszedelmesen csinos felesége van. – Csinos is meg veszedelmes is? – Az. Szereti, ha udvarolnak neki. Úgy hallottam, már jó néhány udvarlója volt. És Studd is a széptevők közé tartozott. – Az a Studd, akit meggyilkoltak? – Az. Csoda, hogy erre mindeddig nem gondoltam... Hiába, az én fejemben meg kell érnie a dolgoknak, mielőtt komolyan veszem. – És akadna még más komolyan venni való is a koponyájában, Totty? A detektívőrmester a mennyezet felé fordította szemét. Megint erősen gondolkodott. – Várjon csak... – dörmögte félhangosan, majd hirtelen fennszóval folytatta: – Tudom azt is, hogy Tilling a gyilkosság éjszakáján itt volt Londonban. A fogadós fiával töltötte az estéjét. Persze, persze... ezért nem nyomoztam tovább ebben az irányban. – Szóval Tilling itt volt Londonban – jegyezte meg a főfelügyelő. – Ezt mindenesetre számon tartjuk. Én most hamarosan kimegyek Marks Prioryba, hogy beszéljek egy kicsit azzal a “veszedelmesen szép” asszonysággal, s addig, ha lehet, szeretnék találkozni Amersham doktorral. Elővette az óráját. Fél négy volt. – Elkísérjem én is? – kérdezte Totty. – Fölösleges. Maga csak maradjon itt Londonban, s törje a fejét, mi mindent felejtett még el közölni velem. Igaz, tudja, hol szállt meg Tilling meg a fogadós fia, amikor itt voltak a fővárosban? Totty végigsimította a homlokát. – Hogyne tudnám – felelte mosolyogva –, itt van a fejemben. Hát a fogadós fivéréhez mentek, akinek a New Cutban van kiskocsmája. Születésnapra vagy valami más családi ünnepre jöttek, s együtt voltak egész idő alatt. – Jó! Ezt is jegyezze föl pontosan! – hagyta meg Tanner. Fél óra múlva már ott volt a Ferrington-udvar monumentális háztömbje előtt. Belépett a márványlapokkal borított oszlopos előcsarnokba, és a fölvonó aranyrácsos ajtaján megnyomta a hívógombot. – Amersham doktorhoz tetszik? Igen, idehaza van – mondta a portás. – Talán várja uraságodat? – Nem hinném! – mosolygott Bill Tanner. Már benn volt a fölvonó fülkéjében, amikor másik férfi jelent meg az előcsarnokban, aki szintén a fölvonó felé sietett. Sápadt, sovány lelkész volt, és barátságosan rámosolygott a portásra is, Billre is. Mind a ketten a harmadik emeletre vitették magukat. Odafönn a lelkész lépett ki elsőnek, s Bill követte. Látta, hogy az is a tizenhatos számú ajtó előtt áll meg, ahová ő igyekezett.

Libériás fiatal komornyik nyitott nekik ajtót. Nyilván ismerte már a lelkészt, s ilyenformán Tannert valahogyan az egyházi férfiú kísérőjének gondolta. – Azonnal jelentem a doktor úrnak, Hastings tisztelendő úr! – előzékenykedett az inas, és magukra hagyta őket. – Az én dolgom egyáltalán nem sürgős! – fordult a lelkész mosolyogva Tanner felé. – Tessék csak bátran előremenni. Egyébként John Hastings vagyok, a petersfieldi vikárius. Bill Tanner egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy Amersham doktornak pap vendége van. Utóvégre nem tartotta kizártnak, hogy vallásosan érző ember. Esetleg régi iskolatársak. Fél perc múlva kinyílt az ajtó, és Amersham doktor lépettbe hozzájuk. Mosolyogva üdvözölte a lelkészt, de hirtelen elkomorodott, amint Billt meglátta. – Jó estét, Mr..., Tanner, ha jól emlékszem? – Igen, ez a nevem! – felelte Bill. – Jó emlékezőtehetsége van, doktor! – Bámulatos emlékezőtehetsége! – szólt közbe Hastings élénken. – Ezt már akkor meg kellett állapítanom, amikor egyszer valami életbevágóan fontos, hivatalos ügyben járt lenn nálam Petersfieldben... – Kérem, Mr. Tanner... Csak néhány percem van. Fáradjon át talán velem ide az ebédlőbe. Amersham közbevágása kissé hirtelennek, sőt némileg nyersnek tűnt. – Megbocsát, kedves vikárius úr. Ő maga sietett át előre a nyitott ajtón, s amikor Bill is belépett, behúzta az ajtót. – Nos, Mr. Tanner, nyomra jutottunk-e már abban a sajnálatos gyilkossági ügyben? – Sajnos még mindig csak tapogatózunk. Épp ezért szeretném, ha öntől is hallhatnék valamit az ügyre vonatkozólag, Amersham doktor! Az orvos elgondolkozva nézett a detektívre, majd elbiggyesztette a száját. – Alig hiszem, hogy sokat tudnék mondani – felelte révetegen. – Annyi bizonyos, hogy nagyon fölizgatott a dolog engem is, Lady Lebanont is. Ez a Studd egyébként nem volt túl rokonszenves fickó; sőt, hogy őszinte legyek, több ízben kénytelen voltam szigorúan megfedni. Olykor igen szemtelen modorban beszélt velem... s a mesterségét sem értette valami kiválóan. Ez természetesen nem volt igaz, mert Studd kitűnő sofőr volt, de Amersham doktor nem bírt tárgyilagosan beszélni róla. – Studd nagy szoknyavadász volt, ugye? – kérdezte Tanner. Az orvos meglepetve bámult Mr. Tannerre. – Szoknyavadász? Erről nem hallottam. Különben egyáltalán nem ismerem az ő magándolgait. Miért? Talán valami nő is bele van keverve az ügybe? Bill Tanner mosolyogva rázta a fejét. – Óh, ezt igazán nem állíthatom. Bizonyos azonban, hogy az ottani erdésznek, Mr. Tillingnek a feleségét hozta hírbe vele a pletyka. Az orvos megütközve nézett vendégére. A föltevés határozottan sértette az önérzetét és hiúságát. – Ez képtelen állítás! – jelentette ki hidegen. – Mrs. Tilling sokkal rendesebb asszony! Még hogy Studd?... Nem, egyenesen nevetséges! – Azt mondják, hogy az erdészné igen csinos és vonzó teremtés. – Igen... én is úgy vettem észre – felelte az orvos könnyedén. – De hogy udvarlót tartott volna, nem tudom elhinni. Mrs. Tilling nem olyan asszony, aki... Bill Tanner mosolygott, de nem válaszolt. – Ugyan kitől hallotta ezt a badarságot? – kérdezte az orvos hirtelen. A főfelügyelő vállat vont és kitérőén felelt: – Hát... ez bizony csak olyan kósza hír, amit bizonyára senki sem tudna bizonyítani, ha arra kerülne a sor! – jegyezte meg mosolyogva. – Azt azonban sokkal határozottabb formában hallottam, hogy az ura szörnyen féltékeny rá. – Az ura közönséges bolond! – pattant föl az orvos bosszúsan. – Semmirekellő, ostoba fráter!

Tudom, milyen gorombán bánik a feleségével! Közben észrevette, hogy Tanner érdeklődve figyeli, mire sietve tette hozzá: – Különben én nem nagyon ismerem őket, és magam is csak azt mondom, amit itt is, ott is hallottam, Mr. Tanner! A detektív-főfelügyelő úgy találta, hogy fölöttébb érdekes körülményről van szó, s ennélfogva azon volt, hogy még többet megtudhasson. – Azt hittem, hogy ön jobban ismeri Mrs. Tillinget – jegyezte meg ártatlanul. – Különben nem is említettem volna. – Honnan ismerném őt jobban? – méltatlankodott az orvos. – Mrs. Tilling nekem sem több, sem kevesebb, mint Lebanonék akármelyik alkalmazottjának a felesége. Igen, ismerem valamennyire, de csak mint az uradalom orvosa. – Természetesen – bólintott Bill Tanner. – Ön tehát úgy véli, hogy mindaz a mendemonda, ami a Studd és Mrs. Tilling... hogy is mondjam csak... barátságára vonatkozik, légből kapott koholmány? – Úgy van! – felelte a másik mohón. – Az olyan kis faluban, mint Marks Thornton, egyéb szórakozásuk és gyönyörűségük sincs az embereknek, mint egymást kipletykálni. Mosolyt erőltetett az arcára. – Azt hittem, hogy sokkal előbbre vannak már a nyomozásban, Mr. Tanner! De úgy látom, hogy a kitűnő Scotland Yard sem cáfol rá arra a kis mesére az igazság és hamisság versenyfutásáról! Tanner felügyelő megint fölvonta széles vállát. – Úgy van, doktor. Ami késik, nem múlik. Mindenesetre elnézését kérem, hogy háborgattam. Nem szeretném továbbra is visszatartani önt a vendégétől. S a szomszéd szoba ajtaja felé mutatott. – Ó, Mr. Hastingsra gondol? Ismerik egymást? Amersham doktor könnyed hangon tette föl a kérdést, de a detektív úgy érezte, mintha némi aggodalom csendült volna ki ebből a könnyed hangból. Az orvos kérdésére csak a fejét rázta. – Igazán kedves falusi lelkész – magyarázta a doktor. – Néhányszor őszinte szívvel igyekeztem már hasznára is lenni, amiért végtelen hálás. Ejnye, majd elfelejtettem... Mondja csak, Mr. Tanner, igaz, hogy a gyilkosság éjszakáján egy notórius gazember időzött Marks Thorntonban? A napokban hallottam a dologról, és kíváncsi voltam, hogy kiterjesztették-e a nyomozást ebben az irányban is? Bill Tanner nagyon jól tudta, kiről van szó. – Hát notórius gazembernek éppen nem nevezném. Bár jó néhány esztendőt ült már börtönben, de ehhez a gyilkossághoz igazán nincs semmi köze. Hamisító az ipse, azazhogy inkább csak az ügynöke egy ismert pénzhamisító bandának, de sokkal, gyávább, semhogy gyilkolni merne. Lehet, hogy ön is ismeri Amersham doktor, mert sokáig Indiában dolgozott. Briggsnek hívják. Amersham doktor tudott ugyan uralkodni az arcvonásain, de a színén nem. Egészséges piros arca hirtelen elsárgult, majd sötét bíborba borult. Tanner főfelügyelő nem akart hinni a szemének. Amersham elsápadt a jelentéktelen kis szélhámos nevének hallatára! Hihetetlen... és mégis igaz! – Nem ismerem – válaszolta zavartan. – Sohasem hallottam róla! Pedig öt vagy hat esztendőt töltöttem Indiában. A brit hadsereg orvosa voltam. Keserves állás volt, mondhatom... ott is hagytam... tudja a rúpia értékcsökkenése... meg az egészségtelen éghajlat. Nem valami összefüggően beszélt, de hamarosan összeszedte magát, s megint mosolyogni kezdett. – Nos, ha valamiben szolgálatára lehetek, Mr. Tanner, bármikor szívesen rendelkezésére állok. Rendszerint idehaza vagyok, bár minden héten két vagy három napot Marks Prioryban kell töltenem. Lady Lebanon meg én nagyobb szabású heraldikai munkán dolgozunk, persze ez maradjon köztünk, mert a nyilvánosság számára még titok. Bill gondolatokba merülve távozott Amersham doktortól. A portás rámosolygott, amint elment a fülke előtt, de a detektív rá sem nézett, annyira magába mélyedt. Főleg két dolog motoszkált a fejében. – Vajon micsoda fontos és életbevágó “hivatalos dolga”

lehetett Amersham doktornak egy kis falusi parókián? Hamarosan rájött, hogy ezt korántsem lesz nehéz kinyomoznia, ha egyszer komolyan szüksége lesz arra, hogy Amersham múltját is megismerje, így aztán a másik meglepő mozzanatra terelte egész figyelmét. – Miért sápadt és pirult el egyszerre Amersham, amikor Briggs nevét meghallotta? Mi köthette össze ezt a kis csalót, aki élete harmadát hamisításokért a börtönben töltötte, a brit hadsereg volt orvosával? És miért kelt Amersham olyan hevesen védelmére a Marks Thornton-i kis szirénnek, Mrs. Tillingnek? Erre a legutóbbi kérdésre különben igen egyszerű magyarázat kínálkozott. Az, hogy az emberek az igazat mondták, amikor Amersham nevét is hírbe hozták a szép erdésznével. A dolog nem tűnt éppen valószínűtlennek. Mrs. Tilling, amint Amersham is erősítette, csakugyan szép és vonzó asszonyka lehetett, aki könnyen magába szédíthette a londoni orvost is. Amint kilépett az utcára és taxiért nézett körül, észrevette, hogy az épülettel szemben, az utca túlsó felén valaki erősen figyeli a házat. Amikor azonban őt megpillantotta, hirtelen megfordult, s buzgón tanulmányozni kezdte egy orvosiműszerész-üzlet kirakatát. Mégsem tudott azonban olyan sebesen megfordulni, hogy Tanner meg ne ismerje. Tilling volt, az erdész, aki Amersham doktor lakását igyekezett szemmel tartani.

VIII. FEJEZET Bill Tanner megindult, hogy átmenjen az utca túlsó felére, de az erdész, aki fél szemmel bizonyára figyelte, sietve odébbállt. Tanner kis ideig követte, de Tilling befordult az első mellékutcába, s mire üldözője a sarokra ért, nyomtalanul eltűnt. Tanner az utca végén sebesen robogó taxit pillantott meg, és sejtette, hogy abban az erdész menekül előle. A Scotland Yardra visszatérve, szobájába sietett. Alig ült le az asztalához, amikor Totty kopogtatott be hozzá. – Úgy van, ahogy mondtam – szólt a detektívőrmester lelkendezve. – Tilling csakugyan ott aludt a New Cut-i kocsmában. – Ej, hiszen ennyi idő alatt maga nem járhatta meg az utat odáig! – dörmögte Tanner kedvetlenül. – Nem. De mire való a telefon? – Nem arra, hogy a detektívek nyomozásra használják föl, fiam – felelte Tanner mogorván. – Jó, de én nagyon jól ismerem a kocsmárost – folytatta Totty. – Sőt igen jó barátom. Ő aztán elmondta, hogy Tilling egész éjjel ott volt nála a Marks Thornton-i fogadós fiával együtt, ott is aludtak, s reggel együtt utaztak haza. – Mondja csak, Totty... ha már alvásról beszélünk, kialudta magát az éjjel? A detektívőrmester gyanakodva pillantott főnöke arcába. – Ó, hogyne! Nagyon jól aludtam. Miért? Akinek a lelkiismerete... – Jó, jó, tudom már! Azt akarja mondani, hogy nyugodt a lelkiismerete. Ebben csakugyan igaza lehet. De nem azért kérdeztem. Valami kedvére való munkát szeretnék magára bízni, Totty! Menjen el abba a Ferrington-udvarba, és tartsa szemmel Amersham doktort. Meg mindazokat, akik megfordulnak nála. Beszéljen a komornyikjával... egészen fiatal fickó, s talán a portástól vagy a házmestertől is kaphatna némi hasznos fölvilágosítást. Totty sóhajtott. – Ez ugyan nem őrmesternek való munka, Tanner... – Kérem, ne röstellje hozzátenni, hogy Mr. Tanner. Én magának Tanner úr vagyok – szakította félbe a detektív-főfelügyelő, minden különösebb bosszúság nélkül. – Különben igaza van, ez a munka inkább való egy felügyelőnek; de fölöttébb megtisztelő és hízelgő önre, hogy nagyon bizalmas dologról lévén szó, mégis magára akarom bízni. Nagyon gyanúsnak találom ezt a Marks Priory-i esetet, és szeretném, ha maga találná meg az első komoly nyomot ahhoz, hogy megoldjuk a kérdést. De ha nem akarja vállalni, csak szóljon, majd elküldöm Ferrabyt. Róla csakugyan nem fogja gondolni

senki, hogy detektív. – Úgy, ahogyan rólam sem fogják gondolni – vágott közbe féltékenyen Totty. – Nem szándékom akár Ferrabyt, akár a többi fiatal detektívet kicsinyíteni, de ha már rám esett a választása, Mr. Tanner, küldjön csak engem! Ferraby őrmester egyike volt azoknak a fiatal detektíveknek, akik magasabb képzettségükkel sem restelltek a rendőrség szolgálatába állni, s ugyanazon fokon kezdték, ahol az egészen alacsonyrendűek. Kedves, jó modorú fiatalember volt, és szolgálatát oly kiváló érzékkel és ügyességgel végezte, hogy soron kívül őrmesterré léptették elő. Totty egyébként titkon nagy tisztelője volt, s igyekezett tőle telhetőleg mindenben utánozni. S mivel meg volt győződve róla, hogy Ferraby készséggel vállalta volna a megbízást, ő is habozás nélkül igent mondott, bár jól ismerte már az ilyen feladatokkal járó kellemetlenségeket és fáradságot. Amikor belépett a Ferrington-udvar díszes márvány előcsarnokába, még halvány sejtelme sem volt róla, hogy milyen úton-módon közelíthetné meg azokat a személyeket, akik segítségére tudnának lenni. A szerencse azonban ezúttal sem hagyta cserben. A portás fülkéje elé érve, meglepetten állt meg. A díszes egyenruhába bújtatott kapusban volt rendőr kollégáját ismerte föl, aki csak egy évvel azelőtt hagyta el az állami szolgálatot a sokkal nyugodtabb és jövedelmezőbb portási állásért. A volt rendőr örömmel üdvözölte a rég látott detektívet. – Délután itt volt Tanner is – mosolygott Bould, a portás –, de észre sem vett. Mi járatban vannak, őrmester? Amersham doktorral van valami baj? – Honnan gondolja, hogy épp őróla lenne szó? – kérdezte Totty nevetve. – Szavamra, ez aztán meglepetés! Hogy került maga ide? Úgy csillog-villog a ruhája, mint valami mozikikiáltóé! A volt rendőr sötéten pillantott végig egyenruháján. – Igazán nem tudom, mi szüksége van tisztességes portásnak ilyen papagájmaskarára – dörmögte kedvetlenül –, de köteles vagyok viselni. Nos hát, igen... Tanner itt volt, s fönt járt Amersham doktor lakásán. Úgy sejtem, arról a múlt heti különös gyilkosságról beszélgettek. Hiszen Amersham is oda jár ki majd minden másnap. – Mondja, milyen ember ez az Amersham? Mr. Bould a fejét csóválta. – Hát... a személyzettel úgy bánik, mintha nem is emberek lennének. Mint a legtöbb uborkafára fölkapaszkodott senki! S az ilyen embert úrnak hívják! Hej, tudnék magának egy-két dolgot mesélni erről az “úrról”! – jelentette ki komoran. S betessékelte Tottyt a portásfülkébe. – Üljön csak le oda, abba a sarokba, ott nem látja meg senki. Igen, Amersham mindenképpen ellenszenves fickó, nemcsak nekem, de a ház többi lakójának is. A múlt hetekben olyan orgiát csapott itt a lakásában, hogy a lakók kénytelenek voltak panaszt tenni ellene. Nők, pezsgő, jazz... és a többi. – Ne mondja! – érdeklődött Totty részvevő hangon. Sajnos Mr. Bould az orgia részleteiről nem tudott több felvilágosítást adni. Ő is csak Joe-tól, a komornyiktól hallotta az egészet. – Itthon van most? – tudakolta a detektív. Bould a fejét rázta. – Nincs. Fél órája, hogy elment hazulról, de nemsokára vissza kell jönnie, mert vendéget vár. Fiatal hölgy! Meghagyta, hogy ültessem le a szalonban, ha ő még nem lenne itthon. Gyönyörű szalonja van... látta már? – Nem, de nem is vagyok rá kíváncsi! – legyintett Totty. – De miért bízza magára ezt a hölgyet s nem a komornyikjára? Mr. Bould jelentőségteljesen hunyorította a szemével. – Joe nincs a lakásban. Ma délután korán elküldte. Megint kacsintott, s Totty ebből megértette, hogy a komornyik elküldése meg a fiatal hölgy

látogatása között alighanem szoros összefüggés lehet. – Mondja, Mr. Totty – folytatta Bould. – Miért kereste föl tulajdonképpen Tanner ezt a doktort? Nem lepne meg, ha valami bűnügybe keveredett volna ez az “úr”! Semmit sem dolgozik, s mégis annyi a pénze, mint a pelyva. Azt mondják, valahonnan vidékről hozza. Itt, Londonban aztán eldáridózza. Gyors léptek hallatszottak az előcsarnokból, mire Bould lecsavarta a villanyt a fülkében, és vendégét a sötétben hagyva, kilépett az érkező elé. Egy másodperccel később Totty a doktort látta elsietni az ajtó előtt, majd a fölvonó rácsajtaja csattant. Talán még föl sem érhetett a harmadik emeletre, amikor Totty ismét lépésekre lett figyelmes. Óvatosan kikandikált a függöny mögül, s a következő pillanatban tátva maradt a szája a csodálkozástól. Az a lány igyekezett a fölvonó felé, akit Marks Prioryban látott... Isla Crane! Hosszú nyári köpeny és kis fekete kalap volt rajta. Sápadtnak és idegesnek látszott. Zavartan tekintett körül, s már a portásfülke előtt állt, amikor végre szerencsére leérkezett a fölvonó s Bould kinyitotta az ajtaját. – Erre tessék, miss! Amersham doktorhoz? – Igen, oda – felelte a lány halkan. Totty várt, amíg Bould újra lejött. – Ez volt az! – mosolygott a portás. – Látta, milyen csinos? Amersham doktorhoz csak csinos nők járnak! Totty nem válaszolt. Azóta jól átgondolta a dolgot, s a lány látogatásában semmi különöset nem talált. Miss Crane Lady Lebanon titkárnője volt, s bizonyára üzenetet hozott az orvosnak Marks Prioryból. Csak azt találta föltűnőnek, hogy annyira idegesnek és sápadtnak látszott. – Mondja, Bould – kérdezte hirtelen. – Nem tudna rá valami módot, hogy én kihallgassam, miről beszélgetnek? Mr. Bould arca elkomolyodott. A lelke mélyén még mindig szívesen rendőrnek érezte magát, s így szerette volna kulcscsomóját azonnal a detektív markába nyomni. Ezt annál is inkább megtehette volna, mert a doktor lakása mellett éppen üresen állt egy lakás, amelynek közös erkélye volt a doktoréval. Csak alacsony vasrács választotta el az erkélyen a két lakrészt egymástól. Igen ám, csakhogy ő nem rendőr többé, hanem a ház lakói biztonságának és nyugalmának az őrzője, ezért kapja a fizetését, amit holmi könnyelmű titokszegéssel erősen kockára tenne. – Hát... én nem is tudom, mit tehetnék őrmester! – jelentette ki aggódva s az állat vakargatva. – Mert ha valami életbevágóan fontos esetről volna szó, vagy ha le akarna tartóztatni valakit, nem mondom, egy percig sem haboznék... Totty néhány percnyi meggyőző érvelés után mégis elérte, amit akart. Beszálltak a fölvonóba, és együtt mentek föl a harmadik emeletre. Isla Crane alig tette az ujját a csengő gombjára, az ajtó kitárult előtte. – Isten hozta, kedvesem! Amersham doktor mosolyogva, az atyai barát hangján üdvözölte látogatóját. – Kedves, hogy mégis megtartotta az ígéretét és eljött. Engedje meg, hogy lesegítsem a kabátját. De Isla zavartan szabadkozott. – Köszönöm, nem vetem le. Csak néhány percig maradhatok. Honnan tudta, hogy a fővárosban vagyok? Az orvos mosolyogva tessékelte át a lányt a szalonba. – Lady Lebanontól hallottam, akivel délben beszéltem telefonon. Persze örül, hogy kiszabadult egy napra abból a komor kastélyból? Nem is értem, hogy bírja ki... – A kora reggeli vonattal Stevenage-ba utazom, hogy meglátogassam az anyámat – mondta a lány az ablak felé tekintve. A férfi kényelmes karosszéket tolta lány mögé, de az nem ült le. – Ugyancsak Lady Lebanon mondta meg a címét is, Miss Isla. Örülök, hogy üzenetem otthon

találta. – Kérem, mit óhajt tőlem? – kérdezte a lány hirtelen, olyan fagyos hangon, ami mindenkinek föltűnt volna. – Én ugyanis korántsem akartam látogatóba jönni ide. De maga azt üzente, hogy Lady Lebanonról szeretne valami fontosat mondani. – Ej, ej, kis Isla! Ne legyen olyan mogorva hozzám! Vessük le a kabátját! A lány azonban hátralépett, amikor az orvos feléje nyúlt. – Kérem, azt mondja meg, mit akart velem közölni! A férfi nehezen találta föl magát az érdektelen barát szerepében. – Nos, Isla, tudja-e, hogy férjhez akarják adni? Mit szólna hozzá, ha Lebanon grófnévá tennék? Magáé lenne a gyönyörű családi uradalom. De, hogy el ne felejtsem, kérem, ne szóljon Lady Lebanonnak, hogy idekérettem a lakásomra. A lány gyors pillantást vetett a férfira. – Miért ne, ha róla van szó? – Sokkal inkább magáról és rólam... meg a tervezett házasságról van szó. Mert én őszinte lélekkel tanácsolom magának, fogadja el ezt a házassági ajánlatot, Isla. Willie... azaz, hogy inkább az anyja nagyon előnyös házassági szerződést fog megállapítani a maga javára. De... úgy látom, nincs nagyon elragadtatva ettől a jó hírtől! Isla Crane megnedvesítette a nyelve hegyével száraz ajkát. – Lady Lebanon már beszélt velem erről a dologról – mondta komolyan –, de nekem nem áll szándékomban férjhez menni. Ezt meg is mondtam Lady Lebanonnak. A férfi nevetett. – Én úgy sejtem, hogy Lady Lebanon nem is igen volt kíváncsi arra, hogy mi a maga véleménye a házasságról, Isla. Mert ő fölöttébb különös asszony. Nem is képzeli, hogy másnak is lehet önálló véleménye az övé mellett. Ha Amersham doktor azt várta, hogy a lány válaszolni fog, hát csalódott. Kis idő múlva szinte ingerülten szólt rá: – De mi az ördögért nem veti már le a kabátját, Isla? Nem érzi, hogy a maga érdekében beszélek? Láthatja, hogy mind a ketten csak elnyomott szolgái vagyunk ennek a hatalmaskodó nőnek, aki csak azért fizet bennünket, hogy elnyomjuk valódi érzéseinket. – Kérem, akar még valami mást is mondani? – kérdezte a lány hidegen. – Mert ha nem, úgy mennem kell. S amint félig elfordult az orvostól, a következő pillanatban riadtan eszmélt rá, hogy az átölelte a derekát, s nagy erővel magához rántja. A férfi rövid, tüskés szakálla bökte az állat, s égő szeméből különös, vad tűz áradt feléje. – Isla! Hallgasson meg! Nekem nincs a világon más nő, csak maga! – lihegte Amersham. – Én jó barátja akarok lenni magának, és szeretném átsegíteni azokon a rettenetes napokon, amik most rövidesen magára virradnak. – Kérem, csak egy pillanatra eresszen el! – suttogta elfulladva. A férfi elengedte, s a lány egyetlen ugrással ott termett a fal mellett, s ujját a tűzjelző ezüstgombjára tette. Ha megnyomja a gombot, pár perc múlva hemzsegni fognak a tűzoltók a lakásban. – Most pedig azonnal nyissa ki az ajtókat, s menjen át a másik szobába! – kiáltotta a lány pírban égő arccal. Amersham lihegett a fölindulástól. Szó nélkül kinyitotta az előszobaajtót, aztán a lépcsőházit is. – Elmehet bátran, Isla! – mondta keserűen. – Sült bolond voltam, amikor segíteni akartam magán. A lány a szomszéd szoba ajtajára mutatott. – Ugyan, Isla... ne legyen olyan ostoba! Mondtam, hogy elmehet! Semmi veszedelem nem érheti. – Tudom, hogy mindaddig nem érhet baj, amíg kezemet a tűzjelző gombján tartom – felelte a lány nyugodtan –, mert semmi esetre sem akarná magát nevetségessé tenni!

Az erkélyről bekandikáló Totty mosolygott magában. – Nagyon helyes! Ügyes lány! Aztán látta, hogy az előszoba ajtaja becsukódik Isla mögött, s Amersham doktor zsebre dugott kézzel, lehajtott fővel sétál néhányszor végig a szobán. Ezután megszólalt a telefon. Az orvos összehúzott szemöldökkel lépett a készülékhez, füléhez tartotta a hallgatót, majd dörmögve tette le újra. Kis idő múlva eloltotta a villanyt, s átment hálószobájába. Totty odébb húzódott az erkélyen. A hálószoba redőnyei le voltak ugyan eresztve, de mégis talált keskeny rést, amelyen át bekandikálhatott. Látta, hogy Amersham az éjjeliszekrénye fiókjából kivesz valamit, s a hátsó zsebébe süllyeszti. Nem látta ugyan, hogy mit, de sejtette, hogy revolver lehet. Ekkor megint csöngött a telefon, a kis házitelefon csengője. Az orvos egy vagy két percig beszélt, s aztán letette a hallgatót. Majd kinyitotta szekrényét, és sötét nyári felöltőt vett elő, hosszú fehér selyemsálat csavart a nyakára, s a villanyt eloltva, kiment a szobából. A detektív villámgyorsan visszahúzódott, s az üres lakáson át, nyugodtan a folyosóra lépett. Amersham ekkor még nem jött ki lakásából. – Elutazik! – jelentette neki Bould az előcsarnokban. – Most telefonált a kocsijáért. Már itt is áll a kapu előtt. Totty bevonult a sötét portásfülkébe, Bould pedig kiment a kapu elé, hogy a sofőrrel váltson néhány szót. – A sofőr azt mondja, hogy Marks Prioryba mennek – súgta a portás, amikor visszajött. – Látja, őrmester, ezzel a sofőrrel kellene szót értenie! Tyűh, mi mindent beszél ez Amershamről! Pedig még alig egy hónapja van nála! A fölvonó hívócsengője félbeszakította. Kisietett, s fél perc múlva Amersham haladt el a fülke előtt. Amikor a motorbúgás jelezte, hogy elment, Totty őrmester kilépett a fülkéből. – Különös úriember! – jegyezte meg a fejét csóválva. – Látott valamit? – tudakolta Mr. Bould kíváncsian. – Ó... sok mindent láttam! – Nem sokáig volt nála a lány... – Hát... semmi esetre sem maradt nála addig, ameddig Amersham szerette volna! – mondta kissé gúnyosan Totty. A legközelebbi utcai telefonfülkénél megállt, és telefonált a Yardra. Mr. Tanner már nem volt a hivatalában. Erre a lakásán hívta föl, és most szerencsésebb volt. – Nem értem, mit akar az az ember ilyen késő este Marks Prioryban? – tűnődött Tanner. – Mert korábban nyilván nem állt szándékában odamenni! Hol szállt meg a lány? Totty belesóhajtott a telefonkagylóba. – Legyen szíve, Mr. Tanner! Mindent csak nem tudhatok! – Szép, hogy legalább ezt elismeri – dörmögte a főfelügyelő, és letette a hallgatót. A telefonfülke alig volt százlépésnyire a Ferrington-udvartól. Amint Totty kilépett belőle, észrevette, hogy valaki erősen figyeli. Először azt hitte, hogy valamelyik kerületi detektív, mert éppen a napokban egész sereg utcai telefont loptak el. De aztán hirtelen fölismerte: Tilling volt, az erdész, aki egyenesen feléje tartott. – Ugye maga Tilling, az erdész? – kérdezte tőle nyugodtan. – Igen, az vagyok – felelte a másik, mély, recsegő hangon, amelynek mindig olyan színezete volt, mintha rettentően haragudna valamiért. – Ugye a Ferrington-udvarból jött most? Amersham doktornál volt talán? Totty meglepetve nézett végig rajta. – Hm, maga ismer engem, úgy látszik, tudja, hogy detektív vagyok. Hogy jut eszébe mégis faggatni engem? Az erdész felelet helyett újabb kérdést tett föl: – Mondja, ki volt az a nő, aki nála járt? Látta egyáltalán?

Totty elmosolyodott. – Láttam hát. – Mondja, ismeri? Látta őt Marks Prioryban? Nem együtt jöttek el, ugye? Én nem láttam eljönni, pedig erősen figyeltem. Totty a diplomatikus eszét vette elő. – Nos, mit gondol, barátom, ki lehetett az a nő? – Én csak egy pillanatra láttam hátulról, amint bement – dörmögte az erdész –, de akire én gondolok, még sincs olyan magas, és nincs is olyan ruhája meg kalapja. Ki volt az a nő? – Ha olyan kíváncsi, megnyugtathatom, nem az volt, akire maga gyanakszik, Tilling. Nem a maga felesége volt. Az erdész megrökönyödött. – Ki mondta magának, hogy a feleségemre gondolok? Miért gondolnék rá? Az én feleségem otthon ül Marks Thorntonban. Hova ment most Amersham doktor? – Amersham? Úgy hallottam, Marks Thorntonba. Most pedig mondja meg őszintén, Tilling, mi baja van magának Amersham doktorral? Mit leselkedik utána? Az erdész mérgesen nézte végig. – Tudja mit, Mr. Totty? – sziszegte elpirulva. – Törődjék inkább a maga dolgaival! Elfordult, de Totty hirtelen karon ragadta s maga elé pöndörítette. – Hallja-e? Nem tud tisztességesebb hangon beszélni? Tillinget nyilván meglepte a nála egy fejjel alacsonyabb detektív ereje, mert kissé szelídebb hangon kezdett mentegetőzni: – Ne haragudjék, őrmester, de szörnyen föl vagyok indulva... tudja, ez az örökös házi perpatvar. Totty ott állt a helyén, amíg az erdész végleg eltűnt előle, aztán visszament Bouldhoz, a portásfülkébe. – Nem tudja véletlenül, hová ment innen az a fiatal hölgy? – Dehogynem! – felelte a volt rendőr. – A Treen Szállóba, a Tavistock Square-en. Legalábbis ezt a címet mondta a sofőrnek, mielőtt a kocsiba szállt. A kocsit velem rendeltette ide. Tottynak először ugyan nem állt szándékában, hogy meglátogassa a lányt, de aztán mégiscsak rászánta magát. Gyalog indult útnak, amíg autóbuszt talált, amely Tavistock Square-re vitte. A Treen Szálló két egymás mellett álló magánházban volt. Tisztességes, olcsó fogadó volt, ahol a vidéki úri családok is szívesen szálltak meg. Isla Crane még fenn volt, és Totty a hall elkerített részében talált rá, ahol éppen levelet írt. Amikor Totty belépett hozzá, a lány nem ismert rá mindjárt. – Bocsásson meg. Miss Crane, ha zavarom. De talán emlékszik még rám? Totty vagyok, a Marks Prioryban történtek ügyében nyomozok. A lány kissé megdöbbenve nézett rá. – Ó, igen... most már emlékszem! – szólt kissé zavarodottan. – Valami kérdeznivalója van talán, Mr. Totty? A detektív arcán halvány mosoly játszadozott. Leült a székre, az íróasztal mellett. – Véletlenül láttam, amint kiszállt a taxiból, és ide igyekezett. Ej, ej, gondoltam magamban, ez alighanem Miss Crane, Marks Thorntonból, így aztán bejöttem, hogy megkérdezzem, mi újság odalenn, Marks Prioryban? A lány hátradőlt székében, s ölébe ejtette összekulcsolt kezeit. – Minden úgy van még mindig, ahogyan akkor volt. – Mit csinál Amersham doktor? – bökte ki hirtelen Totty. A lány mélyen fölsóhajtott. – Amersham doktort már rég nem láttam – mondta halkan. Totty ajkán jóakaratú mosoly játszadozott. – Érdekes! Pedig megesküdtem volna rá, hogy az este magát láttam kijönni a Ferrington-udvarból,

Miss Crane. A lány megrezzent. – Vagy úgy? Az este csakugyan ott voltam nála, de ez aligha tartozik magára, Mr. Totty. Talán kémkedett utánam? A detektív bólintott. – Igen, láttam magát bemenni is, kijönni is, Miss Crane. S annak oka, hogy miért leselkedtem én maga után, egyszerűen az volt, mert nem tartottam rendes dolognak azt, hogy egy nőtlen férfi vacsora utánra hívjon magához hölgyvendéget, s ebből az alkalomból még a cselédséget is elküldje hazulról. A lány először ijedten hallgatta, de végül elmosolyodott. – Akkor hát meg kell ezt köszönnöm magának, Totty őrmester! Szóval maga volt az őrangyalom. Totty boldogan vigyorgott. – Ó, nálam ez gyakori eset! – jelentette ki önérzetesen, majd a várható drámai hatás kedvéért sietett hozzátenni: – Igen, Miss Crane, és akkor is kéznél lettem volna, ha véletlenül nem fedezi föl a tűzjelző gombját. A lány a homlokát ráncolta, de leplezetlen csodálkozással tekintett a detektívre. – Igen, ott voltam kinn az erkélyen – folytatta Totty. – De mondja csak, Miss Crane, nem tud valamit erről az emberről? Isla habozott, aztán a fejét rázta. – Nemigen. Csak azt tudom, hogy nagyon jó barátja Lady Lebanonnak. – Könnyed életű férfi, nem? A lány megint elmosolyodott. – Nem tudom bizonyosan, mit ért azon, hogy könnyed életű. Ha arra gondol, hogy... – Igen, igen, pontosan arra gondoltam! – nevetett Totty. – Már ott lenn Marks Thorntonban is hallottam róla egyet-mást. Beszélték, hogy ő meg Mrs.... hogy is hívják, a szép erdészné... Totty erősen figyelte a lányt. Ez a pletyka nyilván nem jutott el még Miss Crane füléhez, mert arcáról őszinte csodálkozás tükröződött. – Hogy a doktor meg... Mrs. Tilling? Lehetetlen! De magában mégis visszagondolt, hogy többször újságolták már neki is Mrs. Tilling kalandjait. A cselédek boldogan terjesztik az ilyen híreket. Eszébe jutott, hogy egyszer még a mindig meggondolt és higgadt Kelver is véleményt nyilvánított az olyan erdésznékről, akik udvarlókat tartanak. Totty tehát sok mindent tud már. – Vajon hallotta-e ma este, amikor Amersham az ő férjhez adásáról beszélt? Ha hallotta is, mindeddig nem említette. – Amersham doktor különben az este kikocsikázott Marks Prioryba! – jegyezte meg a detektív, s fölállt, hogy elbúcsúzzék. A lányt meglepte a hír, s Totty észrevette, hogy pillantása hirtelen az előtte fekvő, félig már megírt levélre esett. – Bizonyosan tudja? – kérdezte a lány. Totty őrmester önérzetesen erősítgette, hogy sohasem szokott tévedni. És, noha már menni készült, még csaknem negyed órán át beszélt mindenféléről. A lány jól mulatott rajta, s olyan jókedvűen tért a szobájába lefeküdni, amit az este történtek után aligha remélt. Totty a Treen Szállóból egyenesen a Scotland Yardra sietett, hogy megírja jelentését. Nagyon meg volt lepve, amikor hallotta, hogy Tanner a szobájában van, s már kereste is őt. – Maga sohasem alszik, Tanner? – kérdezte kedélyesen, amint főnökének szobájába lépett. – Nos, mi újság, Totty? – tudakolta a detektív-főfelügyelő. – Üljön csak le szépen... vegye le a kalapját... ez már így szokás, ha az ember a fölöttese szobájába bemegy... vegye ki a kezét a cigarettásdobozomból, és beszéljen el mindent minden lódítás nélkül, ha nem kerül nagy fáradságába! Totty őrmester szót fogadott, s elmesélte az este történteket. – Szerencse, hogy belebotlott ebbe a Bouldba! – jegyezte meg Tanner. – Azt hiszem, most már én is emlékszem rá. Ennek jó hasznát fogjuk venni a jövőben. Szóval Tillinggel is beszélt? Délután én is

láttam, de megugrott előlem a szamár. Nem tudom, miért fél tőlem? – Hű, rettentő féltékeny ember az! – Hát erre meg is van minden alapja – bólintott Tanner. – Azt hiszem, legújabban Amershamre gyanakszik. Tartsa fenn a kapcsolatot Boulddal, s kérje meg, hogy azonnal tudósítson bennünket, ha Amersham megjön. Szeretnék vele megint beszélni. Mégiscsak illendő tudatnunk vele, hogy olyan úriember féltékenykedik rá, aki egyszer puszta kézzel fojtott meg egy farkaskutyát. – S aki Studdot is megfojtotta – tette hozzá Totty. Bill Tanner a fejét csóválta. – Ezt nemigen hiszem. Azt az embert valódi indiai sállal fojtották meg. Ha Tilling lenne a gyilkos, ő azzal a hatalmas markával intézte volna el a dolgot. Nem, nem, Totty... a mi nyomozásunknak egészen más irányban kell haladnia, s ez az irány alighanem Amersham felé vezet. Ő sokáig élt Indiában. Kinyújtotta kezét, s megnyomta az íróasztali csengő gombját. – Akar valamit, Mr. Tanner? Majd én... – Nem, Ferrabyre van szükségem. Az előbb hallottam, hogy itt van még valahol az épületben. – Mit akar tőle? – tudakolta Totty gyanakodva és féltékenyen. – Meg akarom bízni, hogy figyelje Miss Crane-t. Különben, ha tetszik, maga is vállalhatja... Meg kell figyelnünk a lány minden lépését, s egyben Mr. és Mrs. Tillinget is szemmel kell tartanunk. Ferraby csakhamar előkerült, s amikor meghallotta, miről van szó, fölcsillant a szeme. – Miss Crane! Ejha, ez éppen nekem való munka! – Ismeri? – kérdezte Tanner meglepve. – Akkor láttam csak, amikor Prioryban voltunk – felelte a fiatalember elpirulva. – Nagyon csinos, kedves teremtés. Totty rosszallóan csóválta a fejét. Sehogy sem értette meg, hogy a detektívek is lehetnek érző lelkű, meleg szívű emberek, akik éppúgy nem mentesek a “világot mozgató” érzéstől, mint Isten többi teremtménye.

IX. FEJEZET Ferraby munkáját jócskán megnehezítette, hogy Isla Crane már ismerte, sőt beszélt is vele. Ez azonban korántsem vette el a törekvő fiatalember kedvét, sőt ellenkezőleg: csak nagyobb buzgalomra és elővigyázatra serkentette. Marks Thornton kis vasútállomására érkezve, megvárta, amíg az érkezők elszéledtek, s csak azután hajtatott a Fehér Szarvas fogadóhoz, hogy szállásról gondoskodjék. A söntésben fiatalember foglalatoskodott, akiről mindjárt sejtette, hogy az a bizonyos Tom lehet, akiről Totty igencsak vázlatos jelentésében már beszámolt. Ferraby letette kézitáskáját a kicsiny, de barátságos vendégszobában, s azonnal lement az ivóba. Korán reggel volt még, s így ő volt az egyedüli vendég. Tom, a fogadós fia, mindjárt azzal a kérdéssel lepte meg: – Nem a Scotland Yard embere maga? Mintha Mr. Tannerrel láttam volna már itt a múlt héten. Mondja, mi újság a Studd-ügyben? – Semmi különös – felelte kedvetlenül Ferraby. Bosszantotta, hogy már az első percben fölismerték. Tom gépiesen dörzsölte a söntésasztal bádogtetejét a törlőruhával. – Tudja, én akkor éjjel nem voltam itthon, a városban jártam a nagybátyám születésnapját köszönteni, s éjszakára is ott ragadtam. – Tillinggel együtt, ugye? A törlőruhás fiatalember elvigyorodott. – Oh, hát ezt is tudja? Igen, együtt mentünk a városba, de Tilling még akkor este hazajött.

– Tilling nem maradt ott éjszakára a nagybátyjánál? Tom a fejét rázta. – Nem. Nem volt már helyük elszállásolni, s őszintén szólva, még akkor sem igen marasztaltam volna, ha szobát tudtak volna neki adni. Tudja, ez a Tilling igen kellemetlen, civakodó természetű ember, s ha két pohár bort fölhajt, nem lehet bírni vele. Igen, hazajött még akkor este az utolsó vonattal. Mostanában mindig olyan harapós kedvű, hogy jobb nem szólni hozzá. Tegnap este is benézett ide hozzánk, de egy árva szót sem szólt, csak morgott, meg a szemét forgatta. Találtak már valami újabb nyomot, Mr. Ferraby? A fiatal detektív mosolygott. – Föl kell világosítanom, Tom, hogy ezúttal nem hivatalos minőségemben vagyok itt. Kis szabadságot kaptam, s miután a múltkor láttam, milyen szép a vidék errefelé, hát idejöttem pihenni! Tom gyanakodva nézett rá. – Akkor talán abban a másik ügyben akar nyomozni, annak a hamis bankos fickónak, Briggsnek az ügyében? Ez az ember épp abban az időben járt itt a faluban, amikor Studdot megölték. Apámmal tegnap beszélgettünk róla, vajon nem ő gyilkolta-e meg azt a szerencsétlen sofőrt. Nem látszott ugyan valami veszedelmes fickónak, de hát az ember sohasem tudhatja. Ferraby vigyorgott. – Kár, hogy nem csap föl detektívnek, Tom – mondta jókedvűen. – Magának pompás szimatja van! Ezek után tapintatosan kezdett érdeklődni Tilling boldogtalan családi élete felől, mire a fogadós fia meglehetősen kíméletlenül tárta föl előtte a helyzetet. – Az az asszony, Mr. Ferraby, képes lenne megőrjíteni a legjózanabb embert is – jelentette ki Tom komoran. – Én igazán nem csodálkozom szegény Tillingen... pokol lehet az élete! Mrs. Tilling csakugyan olyan szép nő, mint az írott kép, valami grófnénak volt a komornája, mielőtt Tilling elvette. Azt mondják, már akkoriban sokan szaladgáltak utána. Legújabban pedig a doktor... Hirtelen elhallgatott. – Amersham doktor? – kérdezte Ferraby ártatlanul. Tom elfintorította az arcát, s újból buzgón törülgetni kezdte a söntésasztalt. – Jobb lenne, ha neveket nem említenék – dörmögte félhangosan –, hiszen csak pletykáról van szó. Éppúgy lehet igaz is, mint ahogy nem. A Marks Thornton-i nép képes lenne megrágalmazni a szenteket is! Ferraby ezen az estén részletes telefonjelentést adott le Tannernek, s másnap reggel elsétált az erdészlak felé. A háztól alig száz lépésre leült a kilométerkőre, és pipára gyújtott. Fél óra telhetett el, amikor látta, hogy a házból fiatalasszony lép ki a kertbe, majd a kerten át az útra. Kis kosár volt a karján, nyilván a faluba indult bevásárolni. Amint Ferraby mellett elment, egy pillanatra ráemelte mélytüzű, sötét szemét, s mintha kissé, alig észrevehetően elmosolyodott volna. Csakugyan szép nő volt, s ízlésesen öltözött. Ferraby azt is megállapította, hogy divatos, helyes kis cipői voltak meg finom selyemharisnyája. Bal csuklóját briliánsokkal kirakott kicsiny karóra díszítette. Már elhaladt mellette, amikor a fiatalember hirtelen utána szólt. – Kérem, bocsásson meg... Ez itt Marks Priory? A fiatalasszony olyan hirtelen fordult vissza, hogy Ferrabynek az az érzése támadt, hogy várta a megszólítást. – Igen, Marks Priory! – felelte a nő mosolyogva. Ha a hangja nem is, de a szeme, szája és arcbőre finom és üde volt. Piros ajka kissé ki volt festve. – De nem ez az út vezet a kastélyhoz – folytatta. – A főbejárathoz a faluból kell elindulnia. Ha akarja, megmutatom az utat. Mrs. Tilling tekintete nyájas, de szemérmesen tartózkodó volt. – Nagyon lekötelez vele.

A szép erdészné bólintott, és megindult az úton. Ferraby a bal oldalán, de egy lépéssel hátrább követte. Feltűnt neki, hogy az asszony időnként kutatva tekint hátra. A fiatalember nem is állta meg szó nélkül. – Talán vár valakit? – Ó, dehogy! – felelte Mrs. Tilling, s rántott egyet formás vállán. – Csak azt néztem, nem jön-e utánam az uram. Ismer valakit a kastélyban? – Igen, többeket is. – Lady Lebanont is? – Igen, már találkoztam vele. – Lord Lebanont is ismeri? – Igen... Őt különben ma reggel is láttam a kastélyba vezető úton. Mrs. Tilling furcsán nézett a fiatalemberre. – Úgy? Hiszen akkor maga tudja, melyik út visz a kastélyba. Miért kért akkor rá, hogy mutassam meg? Ferraby mosolygott. – Először is én nem kértem magát arra, hogy mutassa meg az utat, másodsorban pedig nem csodálkozhat rajta, ha az a férfi, aki meg akar ismerkedni magával, ürügyet keres arra, hogy megszólítsa. Mrs. Tilling, úgy látszik, kielégítőnek tartotta a magyarázatot, mert némi habozás után elnevette magát. – Kíváncsi vagyok, csakugyan ezért szólított-e meg? Mert ha így együtt látnak bennünket, bizonyára ki fognak beszélni. Bár őszintén szólva, nem sokat törődöm vele. Rajtam már eleget koptatták a nyelvüket az emberek, megszoktam. Ismeri Amersham doktort? – kérdezte olyan erőltetett könnyedséggel, ami nem kerülhette el Ferraby figyelmét. – Úgy emlékszem, vele is találkoztam már – felelte tétován. – Nagyon kedves ember s borzasztóan okos! Nagyon szeretem az okos embereket... hiszen olyan kevés szaladgál ezen a világon – jegyezte meg a fiatalasszony sóhajtva, majd így folytatta: – Nekem csak az okos emberek imponálnak. Hogy mi mindent nem tud ez az Amersham doktor? Szédül tőle az ember feje. Pedig ez tulajdonképpen nem is csoda, hiszen az orvosok mindig többet tudnak más embereknél. Azt hiszem, magának is ez a véleménye, Mr....? – Ferraby a nevem. S mondja, Mrs. Tilling, a maga ura nem okos ember? – Az uram? – szólt a fiatalasszony és megvetően biggyesztette el az ajkát. – Hát igen, jó ember, de kicsit nehézfejű. Az erdészné minden tartózkodás nélkül, őszintén beszélt, nem szabódott kimondani azt, ami a szívén feküdt. A detektív kezdte megérteni, miért beszéltek róla annyit az emberek. Elérkeztek a falu szélén az uradalom külső kerítéséhez, ahol Mrs. Tilling megállt. – Ezen az úton kell mennie, ha a kastélyhoz igyekszik – s kezével a dombon fölfelé vezető fasorra mutatott. – De hiszen ezt úgyis tudja. Mennyi ideig marad a faluban? Ferraby magas, derék, jóvágású fiatalember volt, éppen olyan, amilyen a leginkább megfelelt Mrs. Tilling ízlésének. – Két-három napig mindenesetre itt maradok – kezdte a fiatalember, de hirtelen elakadt a szava s mélyen elpirult. A kastély felől Isla Crane jött lefelé az úton, s kissé csodálkozó tekintetet vetett rá, amint elment mellettük. A lány tekintete két dolgot árult el neki: először azt, hogy megismerte, aztán meg rendkívüli meglepetést azon, hogy az erdésznével látta. Ferraby hirtelen szeretett volna utánaszaladni, hogy kimagyarázza magát, de aztán tüstént belátta, hogy ezzel csak megbocsáthatatlan ostobaságot követne el. Mrs. Tilling nem vette észre a fiatalember zavarát. – Ez Miss Crane volt – mondta halkan –, Lady Lebanon titkárnője. Csupa nagyúri előkelőség

minden mozdulata, de közben... ahogy mondják, egy penny hozománya sincs. Legföljebb az, amit majd Lady Lebanon juttat neki. Bizony, manapság némely nő úgy tud viselkedni, hogy azt hinné az ember, királyné volt az anyja, s ő is annak készül! Még ha valami szépség lenne! S nem is olyan fiatal már. Jó termete van, nem mondom, de attól messze jár, hogy szépnek mondhassák. Búcsúzóra nyújtotta kesztyűs kis kezét, s Ferraby bosszankodva állapította meg, hogy a szép erdészné még kezet sem tud fogni rendesen. Amersham doktor megtaníthatta volna rá... Az volt az érzése, hogy a Fehér Szarvas ablakfüggönye mögül lesi valaki. Igaza volt: Tom csakugyan végignézte a búcsúzásukat, és széles mosollyal üdvözölte, amint a kocsmába lépett. – Szóval most már magára is kivetette hálóját a kis szirén, Mr. Ferraby? Így van ő minden jóképű fiatalemberrel. Én persze nem állok vele szóba... már csak azért sem, mert vőlegény vagyok, s a menyasszonyom féltékeny természetű. A söntésasztal mögé perdült. – Korán volna fölhajtani egy pohár sört, Mr. Ferraby? – kérdezte előzékenyen. – A jó sört minden időben szívesen megiszom! – hazudta a fiatalember. Hirtelen döngő léptek hallatszottak a háta mögött, s hatalmas, súlyos tenyér nehezedett a vállára. – Honnan ismeri maga az én feleségemet? Ferraby kényelmesen megfordult, s az erdész vad, sötét arcába nézett. Csúf, ellenszenves fickó volt, és dühösen villogott a szeme. A detektív egyik könyökét a söntésasztalra támasztva, féloldalt fordított fejjel mérte végig és csöndesen mondta: – Ha megint kedve támadna a vállamra tenni a mancsát, úgy állon vágom, hogy tüstént elalszik! Nos hát, én nem ismerem a maga feleségét! Az előbb találkoztam csak vele, ha ugyan magát Tillingnek hívják. Vele jöttem a kastélyba vezető útig. Ha pedig volna még egyéb kérdeznivalója is tőlem, ki vele szaporán, amíg ki nem rúgom ebből a kocsmából! Az erdész hatalmas termetű, de lassú eszű ember volt, ennélfogva meglehetősen gyáva is. – Úgy? Talán csak jogom van kérdezni valamit? Hangja máris megenyhült, és korántsem volt annyira ellenséges. – Magának joga van udvariasan beszélni, barátom! – vágott vissza Ferraby élesen. – De én néni tűröm, hogy a feleségem idegenekkel szóba álljon! – Csakhogy én nem vagyok idegen, Mr. Tilling! – szólt Ferraby kedélyesen, s igazolványát az erdész orra alá tolta. – A Scotland Yard titkos rendőre vagyok, ennélfogva jóakarója és barátja az egész világnak! Tilling rettentően megzavarodva pislogott a detektívre, majd amint összeszedte magát – rekedten mondta: – A Scotland Yard embere? No, ezt nem tudtam! – És hirtelen így folytatta: – Mit kérdezett a feleségemtől?

X. FEJEZET Ferraby válaszolni akart, de az erdész hirtelen sarkon fordult és kirohant az ivóból. – Kedves úriember, ugye? – kuncogott Tom, de mindjárt komolyra vált arccal tette hozzá: – A felesége az oka! Nos, mi a véleménye a szép asszonyról, Mr. Ferraby? – Igen – bólintott a detektív –, csakugyan csinos teremtés! Tom dühöngött. – Annyi bizonyos, hogy előbb-utóbb vesztére lesz ennek a szerencsétlen fickónak. Mert ez máris félbolond, és hamarosan valami egész bolondot fog cselekedni. Én komolyan félnék tőle, ha az asszony helyében volnék. Márpedig az nem fél. Azt mondják, úgy tud vele bánni, mint az állatszelídítő az oroszlánjával. Hej, ha ez az asszony az én feleségem volna... És baljóslatúan csóválta a fejét.

Ferraby nemigen szeretett inni, különösen így reggel, de vállalta az áldozatot, mert az ivó kitűnő megfigyelőpont volt. Poharával kezében nekitámaszkodott a magas söntésasztalnak, s az utat figyelte abban a reményben, hogy Isla Crane a Fehér Szarvas előtt megy el visszatérőben. Nagyon szeretett volna találkozni vele, hogy megmagyarázza neki új keletű ismeretségét Mrs. Tillinggel, bár mindenképpen érezte, hogy könnyen nevetségessé teheti magát. Lehet, hogy Isla Crane nem is ismerte az erdésznét, vagy legalábbis nem tud viselt dolgairól. Számításában nem csalatkozott, mert néhány perc múlva csakugyan észrevette a lányt, s poharát letéve, kisietett elébe. Látta, hogy a lány is észreveszi, mire megemelte a kalapját. – Bizonyára nem emlékszik már rám, Miss Crane? A lány elmosolyodott. – Ó, dehogynem! Maga Mr. Ferraby. Nem magát láttam az előbb sétálni... Mrs. Tillinggel? Ugye, igen? Nos, megint nyomozni jött? Persze, mi más dolga lehetne ebben a kis faluban. – Igen, nyomozni jöttem – felelte a detektív, majd szemrebbenés nélkül folytatta: – Néhány adatot szeretnék ellenőrizni, amit egy szélhámosról kaptunk, aki a múlt héten járt itt, és Londonban sikerült letartóztatnunk. – Úgy? – rebegte a lány láthatóan megkönnyebbülve. Ferraby csak később jött rá, hogy a lány éppen úgy kívánta a találkozást vele, mint ő a lánnyal. Egy darabig beszélgetve mentek együtt, de mikor már az uradalom kerítéséhez közeledtek, Isla megállt. – Azt hiszem, jobb lesz, ha nem jön velem tovább, Mr. Ferraby! Még azt találnák hinni az emberek, hogy nem a pénzhamisító után nyomoz, hanem a Marks Priory-i gyilkosság ügyében. Ez pedig csak fölösleges izgalmakat okozna Lady Lebanonnak. Hirtelen föltekintett az út felé. Nyilván élesebb volt a hallása, mint a detektívé, és léptek csikorgását hallotta az út kavicsán. A következő pillanatban fiatalember jelent meg a kanyarulatban, nyitott elejű flanelingben, hajadonfőtt, krikettütővel a kezében, amellyel úgy tisztelgett a lánynak, mint a kivont karddal szokták. – Nem ismeri Lord Lebanont? – kérdezte a lány halkan. – Már találkoztunk – felelte Ferraby –, de alig hiszem, hogy emlékezne rám. – Jó reggelt, Isla! – a fiatal lord kissé gúnyos pillantást vetett a lány kísérőjére. – Ohó, barátom, én magát ismerem! Várjon csak! – A szemét behunyta, és erősen gondolkodott. – Megvan! Maga Mr. Tannerrel volt itt a múlt héten. Ferret... azaz hogy Ferrabynak hívják. Igaz? – My lordnak csodálatos emlékezőtehetsége van! – mosolygott a detektív. – Ez az egyedüli csodálatos rajtam! – nevetett a fiatal lord. – S az a legérdekesebb, hogy ezért haragszanak rám legjobban a kastélyban. De mit csinál itt megint? Szegény kis Islát gyötri keresztkérdésekkel? Ej, ej, nem szégyelli magát? Látja, engem egyikük sem fogott még vállalóra; sem Tanner, sem az a másik barátja... hogy is hívják csak... Totty őrmester, ugye? Csak nem azért mellőznek ilyen sértő módon, mert nem látszom elég intelligensnek? Találkozott Amershammel? Az utolsó kérdés már a lánynak szólt. – Nem is tudtam, hogy itt van. – Ó, nagyon is jól érzi magát itt nálunk! Arra gondoltam, hogy árbocot fogunk szerelni a kastély egyik tornyára, s ha Amersham jön, fölvonjuk a lobogót, hogy az egész világ lássa. A lobogóra természetesen Amersham címerét, fekete koponyát és keresztbe tett két lábszárcsontot festünk zöld mezőben. – De Willie! – szólt rá a lány szemrehányóan, mire a fiatal lord megint elnevette magát. – Maga talán nem is ismeri még házunk hű barátját, Amersham doktort! – fordult Ferrabyhez. – Csak futólag. – Vigasztalódjék, ha évek óta napról napra látták volna egymást, akkor sem igen tudna róla többet, mint így – fecsegte Willie Lebanon. – Nem mondom, a rendőrséghez tartozó uraknak igen tanulságos lenne kinyomozni a múltját, de bennünk, egyszerű polgárokban csak undort keltene.

Elgondolkozva nézett a detektívre. – Mondja, csakugyan miért jött? A gyilkosság ügyében nyomoz? – Mr. Ferraby azt mondja, nem. Valami csaló vagy pénzhamisító járt itt a napokban – vágott közbe Miss Isla. – Igen, emlékszem. Hol szállt meg, Mr. Ferraby? A Fehér Szarvasban? Inkább ide jött volna a kastélyba. Meg vagyok győződve, hogy Lady Lebanonnak sem lett volna semmi kifogása ellene, én magam pedig... Tekintete találkozott a lányéval, mire hirtelen elhallgatott. – Képzelem, milyen kényelmetlen szállása lehet abban a kis kocsmában. Akár a disznóólban... – Ó, a Fehér Szarvas nagyon barátságos, tiszta kis hely! – erősítette a lány. – S méghozzá a legszebb szobát kaptam – mosolygott Ferraby. – Az éjjel pompásan aludtam. A fiatal lord arca vigyorra húzódott. – Mondja, maga is szokott álmában sétálgatni? – kérdezte nevetve, majd hirtelen bűnbánó arccal fordult a lány felé. – Ó, bocsásson meg, kedves Isla! Ferraby nagyon meg volt lepve, amikor látta, hogy a lány előbb elpirul, aztán elsápad. – Hová igyekszik most, Mr. Ferraby? – tudakolta a lord. – Föl a kastélyba, vagy vissza a faluba? – Mr. Ferraby csak elkísért idáig. Visszamegy a faluba! – jelentette ki a lány, s minden búcsúszó nélkül megindult az úton fölfelé. Lord Lebanon utána kiáltott. – Isla! Szóljon majd Gildernek, aki itt leselkedik utánam a bokrok között: tudom, hogy ott van. Jöhet utánam bátran az úton is, sokkal kényelmesebb lesz neki, mint a harmattól nedves fűben. Nos, Mr. Ferraby, most meg én fogom magát visszakísérni. Ferraby néhány másodperc múlva meglepve látta, hogy a lány csakugyan megáll egy sűrű bokor előtt, s valami láthatatlan emberrel beszél. – Ugye mondtam, hogy ott van! – kuncogott a fiatalember. Majd kedélyesen belekarolt a detektívbe, s megindultak a falu felé. Lebanon lord alacsony termetű volt, alig ért Ferraby válláig. – Képzelem, hogy magának sokszor volt már alkalma követni, meglesni valakit, Mr. Ferraby. Mit gondol, hogyan erezné magát, ha a változatosság kedvéért magát kezdenék “figyelni”? Azt hiszem, ez a hivatalos kifejezés. Nos, mondhatom magáriak, hogy kétségbeejtő érzés! – Mylordot “figyelték” már valaha? – kérdezte Ferraby csodálkozva. Lebanon olyan hevesen bólintott, hogy szarukeretes szemüvege az orra hegyére csúszott. Hirtelen a helyére tolta. – Látja, most is leselkedik valaki utánam, pedig Isla már átadta neki az üzenetemet... hallotta! – felelte a fiatal lord nyugodtan. Ferraby hátranézett, s látta, hogy egy férfi követi őket némi távolságban az úton, s hamarosan azt is megállapította, hogy az “ember” a kastély egyik komornyikja. – Ugye különös? – folytatta a lord komolyan. Bár maguk, detektívek megszokták már az ilyesmit – hirtelen elengedte a detektív karját, s egyenesen fölnézett a szeme közé. – Most pedig elárulom, miért kísértem én magát vissza. Tisztán csak azért, hogy fölbosszantsam egy kicsit ezt az utánam leselkedő urat. Vagy még pontosabban: azért, hogy megijesszem. Nem hiszem, hogy ne ismerte volna meg magát, s így tudnia kell, hogy én most a Scotland Yard egyik detektívjével beszélek. Nem is képzeli, mennyire rettegnek a kastélyban a rendőrségtől meg a detektívektől. Fogalmam sincs róla, hogy miért, de így van. Mondja, hol is van az a Scotland Yard? Ferraby elmagyarázta neki. – Azt hiszem, ismerem azt a környéket. Az a szándékom ugyanis, hogy a napokban föllátogatok oda magukhoz, s hosszasabban elbeszélgetek majd magával is, meg azzal a gentlemannal is, aki ezt a gyilkossági nyomozást vezeti. Hogy is hívják csak? Aha, Tanner! Néhány igen mulatságos dolgot fogok majd elbeszélni. Hamarosan odaértek a Fehér Szarvas elé.

– Most elbúcsúzhatunk, Mr. Ferraby. Szerencsésen megtehettem azt, amitől “azok ott” a legjobban félnek. – Mi az, amitől azok a legjobban félnek? – tudakolta a detektív csodálkozva. – Az, hogy rendőrtiszttel vagy detektívvel álljak össze barátságos eszmecserére! – nevetett Lord Lebanon. – Úgy hiszem, hogy ennek a kitűnő Gilder komornyiknak az a legfőbb teendője, hogy ezt megakadályozza, s ha én most megzavarhatom a ma éjszakai álmát, nagyon boldog leszek! Ferraby kissé zavartan nézett utána a kocsmaajtóból. Látta, hogy Gilder tiszteletteljes távolból visszafelé is követi a fiatal lordot. Tom a fogadós fia, ott állt a detektív háta mögött. – Nem is tudtam, hogy ilyen jó barátságban van őlordságával, Mr. Ferraby – szólt. – Kedves fiatalember, az bizonyos. De ha arról lenne szó, nem cserélnék vele még egy millióért sem. – Miért? – kérdezte Ferraby. – Hát... legfőképpen azért, mert nem a maga ura. Nincs annak semmi szava a kastélyban. Marks Prioryban Lady Lebanon az úr, ha ugyan nem Amersham doktor! Lord Lebanont senki sem veszi komolyan. S könnyen meglehet, hogy legközelebb majd.... Hirtelen abbahagyta a megkezdett mondatot s komoran csóválta a fejét. – Mire gondol, mi történik majd legközelebb? – kérdezte a detektív hosszabb szünet után. – Ki tudná előre megmondani? Studdot már eltették láb alól. Studd túl sokat tudott egy-két emberről, s félek tőle, legközelebb a fiatal lordra kerül a sor. Abból a kevésből, ami a személyzet révén kiszivárog, tudom, hogy nemcsak erősen hadilábon áll Amersham doktorral, hanem egy éjszaka komolyan össze is verekedtek. Hej, ha én akkor ott lehettem volna! Bár alig hiszem, hogy ezzel könnyíthettem volna őlordsága szomorú sorsán! Tom nem volt hajlandó bővebb magyarázatokra. Estére Ferraby, természetesen, pontosan megtelefonálta a nap történetét főnökének, aki azonban legnagyobb meglepetésére csöppet sem volt elragadtatva a hallottaktól, s csupán ezt válaszolta: – Eh, falusi pletyka az egész! Tényeket jelentsen, fiam, tényeket, ne pletykákat! Ferraby kedvetlenül tette vissza helyére a telefonkagylót, és vállat vonva dörmögte magában: – Pletyka... pletyka! Hát lehet, hogy pletyka: de nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja!

XI. FEJEZET Az este meglehetősen unalmasán telt Marks Prioryban. Amersham visszautazott Londonba, s így Willie Lebanonnak még csak az a szórakozása sem maradt meg, hogy – szokása szerint – vitatkozzék és veszekedjen az orvossal. Isla is korán aludni tért, és Lady Lebanon kereken kijelentette, hogy: nem hajlandó Fekete Pétert játszani a fiával, pedig ez volt Willie kedvenc kártyajátéka. A fiatal lord tehát nagyon kedvetlenül, mogorván ült az asztalnál. – Mondd csak, Willie – kérdezte egyszerre az anyja: – Ki volt az az ember, akivel ma délelőtt beszéltél? Willie Lebanon megrezzent. – Ó, már el is felejtettem a nevét. A falu szélén találkoztam vele. – Valami rendőrtiszt volt, nem? – Lehetséges! – felelte a fiatalember színlelt közönnyel, s az előtte fekvő újságért nyúlt. – Mit beszéltél vele? – Semmit. Csak elcsevegtünk vagy fél óráig. A Fehér Szarvas-ban lakik. Nagyon helyes fiatalember. Valami szélhámos vagy pénzhamisító után nyomoz. Lady Lebanon az ajkába harapott, és égő, sötét szeme nyugtalanul kutatta fia arcát. – Az az ember a gyilkosság ügyében jött! – jelentette ki némi szünet után. – Csakugyan? Szegény Studd! Kíváncsi vagyok, megtalálják-e a gyilkost?

– Már Mrs. Tillinggel is beszélt, és nagyon faggatta. Remélem, tartózkodó voltál vele szemben. A fiatalember fölfortyant. – Tartózkodó? Ugyan miért lettem volna tartózkodó. Hát tudom én, hogy ki ölte meg szegény Studdot? Legföljebb gyanítom, de nem tudom bizonyosan. Annyit mondhatok azonban, hogy ha meggyőződhetnék róla, hogy alapos a gyanúm, hát lelőném, mint a kutyát... Lady Lebanon aggodalmasan csóválta a fejét. – Nagyon könnyedén beszélsz te erről a dologról, Willie fiam! – jegyezte meg komolyan. – Nem gondolsz arra, hogy micsoda rettentő bajba keverhetsz valakit a gyanúddal? Könnyen megeshet, hogy ártatlan embert juttatsz börtönbe! – Azt a rendőrség úgyis kideríti – legyintett a fiatalember. – Anyám, miért aggodalmaskodsz ennyire? Még azt hihetné valaki, hogy egyáltalán nem kívánod, hogy szegény Studd gyilkosa a törvény kezére kerüljön! Lady Lebanon alig észrevehetően fölsóhajtott. – Mit mondtál annak a rendőrtisztnek? – Semmit. A fiatal lord az asztalra dobta az újságot, és ásítva állt föl. – Itt az ideje, hogy lefeküdjem, anyám. Álmos vagyok. A lépcső előtt azonban Gilder, a komornyik elébe lépett és megállította: – Kérem, egy pillanatra, mylord! – mondta szigorú arccal. – Én is szeretném tudni, mit beszélt mylord azzal a fickóval. – Gilder! – csattant föl ebben a pillanatban Lady Lebanon hangja. – Hagyja békén őlordságát! Willie Lebanon dühösen lökte félre a komornyikot, és fölsietett a lépcsőn. – Maga sokszor túlzásba viszi a dolgot, Gilder! – jegyezte meg a ház úrnője szemrehányóan. – Már bocsásson meg, mylady – felelte a komornyik kissé ingerülten. – Kár, hogy ilyen könnyen veszi a dolgot. Az a fickó Tanner embere! Lady Lebanon bólintott. – Tudom, de mégis igaza lehet abban, hogy a pénzhamisító miatt jött, nem Studd ügyében. Gilder kétkedve csóválta a fejét. – Hát nem mondom, hogy nem így van. Studd ügyében bizonyára magasabb rangú és tapasztaltabb embert küldtek volna. De hát az ember sosem tudhatja. Lady Lebanon zavartan mosolygott. – Igaz, nagy kő esne le a szívemről, ha az az ember hamarosan itthagyná a környéket! Bezárta íróasztala fiókjait, és ő is a szobájába vonult. Bizonyára nyugodtabban hajtotta volna le a fejét, ha tudja, hogy Ferraby már megtette az előkészületeit a másnap reggeli hazautazásra. Ferraby detektívőrmester ezen az estén lefekvés előtt még kisétált a csillagfényes nyári éjszakába, s amikor az erdészlak mellett elment, látta, hogy Mrs. Tilling a kertajtónak támaszkodva mereng. Sötét vállkendő volt rajta és cigarettázott.,. – Jó estét, Mrs. Tilling! – köszöntötte a detektív. A fiatalasszony rámosolygott. – Maga az, Mr. Ferraby. Persze sétálgat, hogy agyon ne unja magát. Ferraby nevetett. – Eszem ágában sincs, hogy unatkozzam. Különben délelőtt találkoztam az urával, és veszekedtünk egy kicsit. Az asszony vállat vont. – Nem mondott nagy újságot. Az én uram mindig veszekszik valakivel. Most azonban az erdőt járja. Úgy látszik, a vadorzók megint dolgozni akarnak. Éjfél előtt semmi esetre sem jön haza. Én is szívesen sétálnék egyet, de félek egyedül. Nem volna kedve fölcsapni lovagomnak, Mr. Ferraby? A fiatalember mentegetőzött. – Sajnos reggel korán kelek, s így máris vissza kell mennem a fogadóba, hogy lefeküdjem.

Mrs. Tilling gúnyosan kacagott. – Ó, Johnnytól nem kell félnie – mondta kacéran. – Sem tőlem! A férjem most legalább két mérföldre van tőlünk! Ferraby nem válaszolt. Kis ideig mind a ketten hallgattak. – Mondja, ki ölte meg Studdot? – kérdezte egyszerre a fiatalasszony megváltozott hangon. – Én tudom, hogy maga ezért van itt, Mr. Ferraby, s azt is tudom, hogy még mindig nem akadtak nyomra. Látja, én most őszinte leszek magához, és elárulom, hogy én is kutatom a gyilkost. S én hamarább meg fogom találni, mint maguk! A fiatalasszony hangja elfulladt az izgalomtól, amikor az utolsó szavakat kiejtette. – Maga a barátja volt, Mrs. Tilling? – kérdezte Ferraby óvatosan. – Igen. Szerettem azt az embert, Mr. Ferraby, nagyon szerettem. Ő volt az egyedüli férfi ezen a világon, aki... Nos, úgy volt, hogy elválok az uramtól, úgysem bírom sokáig a durvaságait. Megint elcsuklott a hangja, de hirtelen összeszedte magát. – Én már reggel el akartam mondani ezt magának, de valahogyan mindig torkomon akadt a szó. S ezért hívtam most sétálni is magát. Már másfél órája itt álltam, és lestem, hogy erre jön-e. Maga persze arra gondolt, hogy flörtölni akartam magával, ugye? Nos hát tévedett. Azt akartam kivenni magából, hogy mennyire jutott a nyomozásban, mit tud már a dologról? Azt hittem, hogy nem lesz nagyon nehéz kivallatnom. Most már persze látom, hogy maga még akkor sem mondana nekem semmit, ha biztos nyomra jutott volna. Ferraby élénken figyelt, de nem válaszolt. Hagyta beszélni az asszonyt. – Igen – folytatta a nő –, Studd éppen hozzám igyekezett azon az éjszakán, amikor megölték. A tánchelyiségből jött, ahol nekem is ott kellett volna lennem. Megígértem neki, hogy elmegyek, de aztán mégis itthon maradtam. Johnny akkor éjszaka Londonban volt, és nem akartam, hogy megszóljanak a faluban. – De hiszen az ura még azon az estén visszajött az utolsó vonattal! – szakította félbe Ferraby. – Maga nem tud erről, Mrs. Tilling? A fiatalasszony meglepetve tekintett föl. – Kicsoda? Johnny... az uram? Téved, Mr. Ferraby! Az uram csak másnap reggel jött haza. Maga nem jól tudja. – Mr. Tilling akkor este az utolsó vonattal jött haza Londonból! – erősítette a fiatalember. – Istenein! Csakugyan így volna? – dadogta Mrs. Tilling sápadtan. – Én eddig erről nem tudtam semmit. Megdöbbenve meredt a detektívre a félhomályban. – Hát jól van – mondta végül halkan, tétován. – Ezzel is többet tudok. Jó éjszakát, Mr. Ferraby. S hirtelen befutott a kertbe, mielőtt Ferraby szóhoz jutott volna. A detektív homályosan látta még, hogy bemegy a házba, aztán ő maga is útnak indult a fogadó felé. Ferraby szobája a Fehér Szarvas-bán csakugyan helyes kis szállás volt. A rikító tapéta nagyon elütött ugyan az ódivatú, nehéz bútoroktól, de az ágy nagy és kényelmes volt. Lefekvés után vagy fél órát még olvasott az ágyban, aztán leeresztette az ablak alsó szárnyát, s eltakarta a könnyű csipkefüggönnyel. Ferraby még abban a korban volt, amikor hamar és mélyen elalszik az ember. Ezen az estén azonban mégis sokáig forgolódott az ágyban, amíg álom ereszkedett a szemére. Még hallotta, amint a falu templomának órája éjfélt kongatott. Ezután álmodni kezdett, hátborzongató, csúnya álmot. A kastélyba vezető úton járt, s Isla Crane-nel beszélgetett, amikor valaki hátulról hirtelen a nyakába dobott valamit és szorosan összehúzta. – Ugyan, micsoda ostoba tréfa ez? – méltatlankodott álmában, s mindkét kezével igyekezett letépni nyakáról azt a valamit. Ez azonban pillanatról pillanatra jobban szorította. Már levegőért kapkodott s úgy érezte, mintha a feje hirtelen óriásira dagadna. Kétségbeesetten küzdött a megfulladás ellen, s... egyszerre csak hirtelen fölébredt. Irtózva vette észre, hogy csakugyan szoros gúzs fonja körül a nyakát. Két ujja ott

volt a gúzs meg a nyaka között, s érezte, hogy néhány másodpercnél tovább nem bírja már levegő nélkül. Minden erejét összeszedve kiugrott az ágyból, és a szék felé támolygott, ahova az este a ruháját terítette. Mellénye zsebéből előkotorászta a zsebkését s már félig öntudatlanul a nyaka és a hurok közé illesztve, hirtelen átvágta vele a halálos gúzst. A következő pillanatban tátott szájjal, lihegve kapkodta elkínzott tüdejébe a levegőt. A folyosóról sietős léptek hallatszottak, az ajtó fölpattant s a küszöbön hálóruhás férfi jelent meg gyertyával a kezében. – Valami baj van? Tom volt, a fogadós fia. Meghökkenve meredt a padlón vonagló alakra, s a gyertyát az asztalra téve, némi erőlködéssel fölültette. – Mi történt magával, Mr. Ferraby? Ekkorra már maga az öreg kocsmáros is ott volt a szobában. – Gyújtsd meg a gázt, Tom! Ferraby lassanként egészen magához tért, és leült a nyitott ablak mellé húzott székre. – Kérem, adják csak ide azt a rongyot! – szólt Tómhoz és a padlón heverő, átvágott sálra mutatott. Borzadva állapította meg, hogy teljesen ugyanolyan sál volt, mint amilyennel Studdot megfojtották. Még a hindu betűs bádogcímke is olyan volt rajta! Negyed óra múlva annyira kiheverte a támadást, hogy részletes és pontos nyomozáshoz foghatott. Ennek során hamarosan megállapította, hogy a nyitott ablakon keresztül lopózott be hozzá valaki. A délutáni esőtől még kissé nedves földön nem volt nehéz megtalálnia a lábnyomokat, meg annak a létrának a nyomait, amelyen éjjeli látogatója az ablakig fölmászott. Napfölkelte után Ferraby még egyszer gondosan átvizsgálta a szobáját, de sem ujjlenyomatot, sem más egyéb nyomot nem talált. Délelőtt telefonált Tannernek s részletesen előadta a történteket. – Gondolhatja, milyen kellemetlenül érzem magam – panaszolta Ferraby. – Idejövök nyomozni az indiai sálas gyilkos után, s kis híja, hogy engem is meg nem fojtanak ugyanolyan módon, ahogy elbántak első áldozatukkal. – Úgy látszik, az illető gentleman eredményesebben dolgozik, mint maga! – jelentette ki Tanner szárazon. – Azt éppen nem mondhatnám! – feleselt a fiatal detektív nevetve. – Akkor most nem lehetnék olyan szerencsés, hogy önnel beszélgethessek, Mr. Tanner! A főfelügyelő erre az után érdeklődött, nem találkozott-e Amersham doktorral. – Nem, Mr. Tanner. Innen még az este hazament Londonba. – Én pedig megállapítottam, hogy nem jött vissza a városba – állította Tanner. – Azt hiszem, ha utánanéz, kinyomozhatja, hogy ott töltötte az éjszakát valahol Thornton környékén. Ha végzett, azonnal jöjjön vissza, s hozza magával azt a sálat is. – Igen, de az itteni rendőrség már elvette tőlem. – Menjen és kérje vissza tőlük. Egyébként, ha bármiben akadályokat támasztanának, hívja föl az ottani vezetőt. Az majd intézkedik. Gondja legyen rá, hogy az eset ne kerüljön nyilvánosságra. Utóvégre ez nemcsak a nyomozás érdeke, hanem a magáé is! Ferraby csakugyan megígértette a fogadósékkal, hogy senkinek nem szólnak az esetről, a helybeli rendőrséget pedig a vezető rendőrfőnökkel utasíttatta megfelelő magatartásra. Amikor estefelé visszaérkezett Londonba, Tannert már nem találta a hivatalában. Érdeklődésére azt a választ kapta, hogy kiutazott valahová a vidékre. Ferraby természetesen azt hitte, hogy elkerülték egymást az úton, s csak jóval később tudta rrteg, hogy főnöke egészen más irányban nyomozott.

XII. FEJEZET

Ezen a napon Tanner főfelügyelő lent járt Berkshire egyik kedves kis falucskájában, ahol többek között látogatást tett John Hastings főtisztelendő úrnál is, akivel a napokban ismerkedett össze Amersham előszobájában. Amikor végre este hazakerült Londonba, hallotta, hogy Ferraby is megérkezett Marks Thorntonból és már kereste őt. De ha a fiatal detektívet már nem is találta a hivatalában, hevenyészett írásbeli jelentése ott feküdt az asztalán a kettévágott indiai sállal együtt. Tanner érdeklődve vizsgálta végig a sálat, amely tökéletesen olyan volt, mint amivel Studdot megfojtották. A jelentésben nemigen talált semmi újat, s csak az utóirat ragadta meg a figyelmét. Ferraby ezt írta: Azt hiszem, igaza van, amikor Amershamre gyanakszik, Mr. Tanner. Utasítása szerint megállapítottam, hogy az éjszakát csakugyan ott töltötte Cranleigbben, alig öt mérföldnyire Marks Thorntontól. A fogadóban szállt meg, s az éjszaka első felét házon kívül töltötte. Hogy hol és merre járt, nem sikerült megállapítanom. Tanner kétszer vagy háromszor is elolvasta a jelentésnek ezt a részét, aztán bezárta az íróasztala fiókjába. A Marks Priory-ügy tehát minden valószínűség szerint újra előtérbe fog kerülni... A detektív-főfelügyelő a gyors tettek és intézkedések embere volt. Másnap reggelre már vagy tíz fiatal detektív szorgoskodott az ügyben, akiknek úgyszólván óránként jelentést kellett hozzá küldeniük, így tudta meg, hogy Amersham doktor este hétkor elindult autójával Marks Thorntonba. Egyedül hajtott, a sofőrjét otthon hagyta. Tíz perccel Amersham elindulása után Mr. Tanner már az útba eső valamennyi község rendőrségével telefonérintkezésben volt, és nyolc órakor, amikor már a harmadik község jelentette a kocsi áthaladását, taxiba ült s a Ferrington-udvarba vitette magát. Ezúttal szabályszerűen kiállított házkutatási engedélyt is vitt magával, s azt Bouldnak, a ház portásának azonnal fölmutatta. – Rendben van, sir – mondta a volt rendőr, és sapkájához emelte a kezét –, de ezt holnap reggel, ha hazajön, jelentenem kell Amersham doktornak. – Megteheti, Bould – felelte a detektív-főfelügyelő vállat vonva –, bár a magam részéről hálás lennék, ha valahogyan megfeledkezne róla. Nyugodt lehet, nem fogunk széthányni semmit. Totty szintén ott volt vele, s mihelyt Bould kinyitotta nekik a lakást, azonnal hozzáláttak a rendszeres és alapos kutatáshoz. Szobáról szobára haladtak a fényűzőén berendezett lakásban, s egyetlen fiókot vagy zugot sem hagytak átvizsgálatlanul. Totty álkulcscsomója híres volt arról, hogy nem akadt zár vagy lakat, amihez nem találta volna meg pillanatok alatt a megfelelő kulcsot. Természetesen az íróasztalt vizsgálták át legalaposabban. Megtalálták az orvos egészen friss keletű bankszámláját is, amely szerint csaknem nyolcezer fontra rúgó betéttel rendelkezett. A hátsó szobájában találtak néhány tokban orvosi műszereket is. Ezek azonban vastagon be voltak zsírozva a rozsda ellen, ami arra mutatott, hogy nem túl gyakran használja. A legjelentősebb dologra mégis az íróasztalban bukkantak. Amint ugyanis a fiókokat kihúzgálták, Tanner az egyiket túlságosan rövidnek találta. Egészen kivette hát a helyéről s a kezével benyúlva, tapogatózni kezdett. Itt aztán hamarosan második, titkos fiókra bukkant, ahonnan rövidesen valami puha, selyemtapintású kendőféle került elő. Piros indiai sál volt, tökéletes mása annak, amivel a szerencsétlen Studdot megölték!... és annak is, amivel Ferrabyt akarták megfojtani. Azonnal beszólította Tottyt, s néhány percig mind a ketten megdöbbenve, szótlanul meredtek a bizonyítékra. Ennek a sálnak is hasonló kis bádogcímke volt a végén, mint a másik kettőnek. Végül is Bill Tanner törte meg a csöndet. – Holnap egy kis beszédem lesz Amersham doktor úrral – jelentette ki komoran. – Szeretném tőle megkérdezni, mire használja az indiai sáljait? * Marks Priory lakói között volt két személyiség, akik, bár hallgatagon, de kölcsönösen és mélységesen megvetették egymást. Mr. Kelver különben sokkal inkább gentleman volt, semhogy

nyíltan hangoztatta volna ellenszenvét Lady Lebanon komornája, Jackson iránt. Sokkal kevesebb érzéke volt azonban az úri tempóhoz Jacksonnak, aki olykor leplezetten véleményt is nyilvánított az “őskori csodalény”-ről, amelyen természetesen a konzervatív gondolkozású Mr. Kelvert értette. A kölcsönös ellenszenv még abból az időből eredt, amikor a komorna egyszer valami kellemetlen történetet pletykázott úrnőjéről. Mr. Kelver minden szó vagy megjegyzés nélkül hallgatta végig, de aztán hidegen jegyezte meg: – Kérem, Miss Jackson, engem nem érdekelnek az ilyen beszédek. Egyáltalán nem vagyok kíváncsi a gazdáim magánéletére, amihez különben semmi közöm. Egyébként is tudhatná, hogy a főúri társadalom tagjai sok olyan kiváltságot élveznek, amelyek az alacsonyabb néposztályok szemében... mondjuk: talán furcsának tűnnek föl! A lány elpirult mérgében. – Ha talán engem “alacsonyabb néposztálynak” gondol, Mr. Kelver – kezdte dühtől remegve, de nem bírta befejezni, mert Kelver sokat jelentő kézmozdulattal elhallgattatta. Ezt a kézmozdulatot soha nem tudta Jackson megbocsátani. Mr. Kelver természetesen egyáltalán nem vette szívére a dolgot, hiszen egész élete abban telt el, hogy a személyzetet korholja. Miss Jackson szintén a személyzetnek ama kiváltságos tagjai közé tartozott, akiknek este kilenc óra után is szabad bejárásuk volt az urasági lakosztályokba – de csak tizenegyig. Mert ebben az időpontban neki is távoznia kellett, és Lady Lebanon személyesen zárta le utána a folyosó ajtaját. Ez a kétórai kiváltság is elég volt azonban arra, hogy a személyzet többi tagja bizonyos tisztelettel tekintsen rá, kivéve természetesen Mr. Kelvert. Az ő szemében Jackson sem azelőtt, sem most nem volt más, mint az egyik bizonytalan életkorú női alkalmazott, aki csak azon igyekezett, hogy aláássa az ő főkomornyiki tekintélyét. Aznap este, amikor Tanner házkutatást végzett Amersham doktor lakásán, Mr. Kelver a szobájában üldögélt és Walter Scott valamelyik regényét olvasta. Ekkor lépett be hozzá az egyik női alkalmazott, akiben nagy meglepetésére Miss Jacksont ismerte föl. Már az első pillanatban látta, hogy a lány nagymértékben megváltozva, szinte alázatosan tekint reá. – Kérem, Mr. Kelver, bocsásson meg, ha zavarom – kezdte halkan. – Szeretném, ha elfeledné, ami köztünk történt, mert soha életemben nem volt szükségem annyira valakire, mint éppen most. Én tudom, hogy maga úriember, s mindig hajlandó pártfogásába venni egy szerencsétlen fiatal lányt. Mr. Kelver szeretett volna óvást emelni a “fiatal lány” kifejezés ellen, de gentlemanhez illőn inkább hallgatott. Miss Jackson erre bőséges szóáradattal igyekezett tudtára adni a vele történteket, s bár fiatal lány voltát több ízben hangsúlyozta, Kelver mégis növekvő rokonszenvvel hallgatta végig. Igen... Lady Lebanon az este nagyon rossz kedvében volt... föl is mondott neki, sőt... rettenetes... még arcul is ütötte! Mr. Kelver, bár maga is sokszor szíves-örömest végrehajtotta volna ezt a műveletet a kitűnő komornán, ezúttal mégis a homlokát ráncolta. – Őméltósága egész nap rettentő hangulatban volt – panaszolta a komorna. – Semmi sem tetszett neki. S ha ő meg nem előz, én mondtam volna föl. Éppen elegem van ebből az elátkozott házból. – De kérem, Miss Jackson! – tiltakozott Mr. Kelver megbotránkozva. – Hogy mondhat ilyet? – Igen, igen! Úgy van, ahogy mondom – heveskedett a lány. – Átok van ezen a házon! Tudja, Mr. Kelver, én kilenctől tizenegyig, amikor magának már nem volt szabad a felső épületszárnyba lépni, éppen elég olyan dolgot láttam, amit maga el sem hinne. De ha kilépek a szolgálatból, nyugodt lehet, hogy ki fogom nyitni a számat. – Nézze, kedves Miss Jackson – jegyezte meg atyai jóindulattal –, én őszintén tanácsolom, tartsa magát ahhoz a régi jó közmondáshoz: ne szólj szám, nem fáj fejem! Sokféle ember szaladgál ezen a világon, s ez így van jól, mert ha minden ember egyforma lenne s egyformán viselkedne, elpusztulnának az unalomtól. Én magam is észrevettem, hogy őméltósága ma egész nap fölöttébb ingerült és

ideges volt. Bizonyosan megvolt rá az oka. Nekünk elnézőknek kell lennünk főúri gazdáink szeszélyeivel szemben. Fiatal komornyik koromban, amikor őfelsége, a herceg udvarában szolgáltam, kétszer vagy háromszor is megtörtént velem, hogy őfensége rám emelte a kezét. – Azt szeretném én látni, hogy engem még egyszer megüssön valaki! – méltatlankodott a lány. Mr. Kelver elgondolkozva pillantott a kandallón ketyegő órájára: még tízet sem mutatott. – Nagyon korán elküldték magát ma! – jegyezte meg komolyan. – Még vissza kell mennem. De most Amersham van nála. Ügy vettem észre, hogy nagy vita folyik közöttük. Őméltósága azt mondta, majd csönget, ha szüksége lesz rám. Mr. Kelver hirtelen körültekintett. – Megkínálhatom egy csésze teával, Miss Jackson? – kérdezte tökéletes udvariassággal. – Azt hiszem, csillapítaná az idegességét. – Köszönöm... Inkább egy pohár whiskyt innék szódával – rebegte a lány. Mr. Kelver kissé zavarba jött. Szerette tolna letagadni, hogy az ő szobájában ilyesmi is akad, de aztán mégis elővette a teli palackot szekrényéből. Miss Jacksonnak igaza volt. Akkor este csakugyan volt egy kis kavarodás Marks Prioryban. Amersham doktor kilenckor érkezett, s meglehetősen ingerült hangulatban kopogtatott be Lady Lebanonhoz. – Kérem, kedves Lady Lebanon, máskor szeretném, ha korábban értesítene, ha szüksége van rám. Ma este igen fontos dolgom lett volna a városban. – Ennél fontosabb dolga nem lehetett, doktor! – jegyezte meg az idős hölgy szigorú arccal. – Vagy legalábbis nem tudom elképzelni. A férfi bosszúsan pillantott rá, de uralkodott magán. – Gondolom, arról a szerencsétlen detektívről akar beszélni. Ha valaki annyira ügyetlen, hogy félig megfojtatja magát... – Ki mondta ezt magának? – kérdezte Lady Lebanon hirtelen. – Hallottam. – De kitől? – Gildertől. Délután telefonon beszéltem vele. A ház úrnője kis ideig szótlanul nézett rá. – Nem a detektív miatt hívattam, doktor. Egészen másról lesz szó. Ma délután itt járt nálam valaki, egy lány, aki a falu kávémérésében pincérnő. Amersham arca elborult. – Nos? – kérdezte aggódva. – Igaz, hogy maga érdeklődést tanúsított ez iránt a lány iránt? – Ugyan kérem! – fortyant föl egyszerre az orvos. – Ha maga hitelt ad az efféle népség fecsegésének. – Azt mondja meg, igaz-e, amit ez a lány beszél? – kérdezte az asszony újból. – Volt-e maguk között... hogy is mondjam... szorosabb barátság? – Méltóságomon alulinak tartom válaszolni a kérdésre, Lady Lebanon! – fakadt ki az orvos ingerülten. – Aztán arról is hallottam, hogy maga Tilling feleségének is udvarol. A férfi elnevette magát, de a nevetése hamisan csengett. – Ugyan, kedves Lady Lebanon, az erdészné apró kalandjairól akár három napon át is mesélhetnének!... Remélem, nem azért hivatott ide Londonból olyan sürgősen, hogy ilyesmiket vessen a szememre? Vagy kis kölyöknek gondol, akit megfeddnek azért, mert tortát lopott? Lady Lebanon kis ideig mereven figyelte az orvos arcát, aztán lesütötte a szemét. – Azt hiszem, igazat mondtak – mondta halkan, és idegesen legyintett. – Elképzelhetetlenül közönséges viselkedés! Remélem, belátja, hogy ez nem mehet így tovább. A férfi hátratolta a székét, szivart vett elő, rágyújtott, és kettőt vagy hármat szippantott belőle.

– Igaza van, ez csakugyan nem mehet így tovább – szólt hidegen. – Épp ezért el is határoztam, hogy itthagyom Angliát, s elköltözöm Olaszországba. Éppen elég ideje segédkezem már az ön piszkos munkájában. Lady Lebanon megbotránkozva mérte végig a férfit. – Azt hiszem, elég gavallérosan megfizettem ezért az úgynevezett piszkos munkáért! – szólt élesen. Az orvos nevetett. – Hm... ahogy vesszük! De nem erről van szó. Úgy tervezem, hogy az év végéig maradok, aztán valahol Firenze közelében villát veszek, ahol a magam kénye-kedve szerint élhetek, és azt is elfelejtem, hogy van a világon egy Marks Priory nevű kastély. – Szóval azt is elfelejti, hogy. –, bankszámlám terhére legyen? Nos, ez határozottan kedvező megoldás, doktor! A férfi mosolygott. – Én nem az ön, hanem Willie bankszámláját terhelem, kedves Lady Lebanon! Ő pedig sohasem fogja megtagadni tőlem, hogy amikor szükséges: csekket írjon alá nekem! Nem, nem! A csekkekről semmi esetre sem feledkezem meg. Sőt erre alapítom a gondtalan jövőt! A hangulat egyre feszültebb, egyre veszedelmesebb kezdett lenni. Lady Lebanon célszerűnek gondolta, ha végét szakítja a meddő vitának. Megnyomta az asztali csengő gombját. – Majd holnap megbeszéljük a továbbiakat, doktor! – szólt hűvösen. – Úgy látom, egyelőre egyikünk sincs megfelelő hangulatban. Egy azonban bizonyos. Magának abba kell hagynia ezt a donjuanoskodást, Amersham! Nem óhajtom, hogy még engem is hírbe hozzanak. Mindenki tudja, hogy mily gyakran időzik a kastélyban. S maga már különben is túl van azon a koron... A férfi elpirult. Lady Lebanon szavai a hiúságát bántották. – Az én korom igazán mellékes – jegyezte meg sértődötten. – S különben is esténként majdnem mindig újra visszautazom a városba. – Sajnos ma éjjel pedig itt kell maradnia, doktor – figyelmeztette Lady Lebanon hidegen. – Különben holnapra nem lesz csekk! Majd csaknem undorodva tette hozzá: – Szinte hihetetlen, hogy milyen közönséges tud maga lenni némelykor! – Lehet! – vágta vissza dacosan a férfi. – Ám azért mégis azt ajánlanám, hogy kissé enyhébb hangnemben beszéljen velem, Lady Lebanon! Azt hiszem, tisztában van azzal, hogy ha a rendőrség véletlenül itt a kastélyban is házkutatást tartana, komoly bajok keletkeznének ebből! S így azt is tudnia kell, hogy én magát a kezemben tartom. Most pedig megyek. De még bejelentem ezt – és jól aláhúzta szavait: – könnyen meglehet, hogy holnap egy kis beszédem lesz Mr. Tannerrel. Lady Lebanon csak a fejét csóválta. – Ne ijesztegessen, doktor! Én tudom, hogy egyetlen szavát sem hinnék el, ha árulkodni akarna. De maga úgysem meri ezt megtenni. Ne felejtse, hogy maga éppúgy benne van mindenben, mint én. Különben is könnyen bebizonyítanám, hogy magának az egész idő alatt csak az volt a célja, hogy Willie vagyona fölött rendelkezhessék, s rám csak azért haragszik, mert azt mindenáron meg akarom hiúsítani. A férfi dühtől remegve állt a helyén, a szeme olyan vészes lángokat lövellt, mintha az asszonyra akart volna rohanni. De fékezte magát. – Hát jól van! – jelentette ki komoran. – Majd meglátjuk! Én többé ide be nem teszem a lábamat! Ezzel megfordult és elrohant. A hall ajtaja becsapódott mögötte, s két perc múlva motorbúgás jelezte, hogy eltávozott a kastélyból. – Parancsol valamit, mylady? Lady Lebanon föltekintett. Jackson, a komorna állt a lépcső alsó fokán. Csak most jutott eszébe, hogy csöngetett érte. – Vajon mióta állhat ott? Hallotta-e az utolsó szóváltásukat? A lány pedig – mintha megsejtette volna úrnője aggodalmait – így folytatta: – Itt vártam fönn a lépcsőnél, amíg meghallottam, hogy az ajtó becsapódott.

– Jól van – felelte Lady Lebanon. – Igen, lefekszem, Jackson. Ebben a pillanatban rohanó léptek hallatszottak felülről, és Isla sietett hozzájuk. – Mi az, Isla? Mi történt? – kérdezte Lady Lebanon idegesen. – Semmi. Isla Crane azonban nem mondott igazat. Arcáról mondhatatlan ijedtség és félelem tükröződött. Mintha nagyon megrémült volna valamitől. Lady Lebanon egyetlen intéssel eltávolította a komornál. – Mi az, gyermekem? – kérdezte újból, szinte nyersen. – Én... nem... tudom! – dadogta a lány. – Hol van Gilder? – Azt hiszem, ilyenkor már lenn van a szobájában. – Kiment! Megint kiment! – sikoltotta a lány rémülten. – Láttam az ablakból! Oh, Istenem, csak ne történjék megint valami rettentő dolog! A következő pillanatban megtántorodott, térdei összecsuklottak, és ájultan rogyott össze. Lady Lebanon rá sem nézett. A hall ajtajához sietett, kinyitotta, s kinézett a csillagfényes éjszakába. Mélységes, ijesztő csönd ülte meg a tájat. Még csak távoli autóbúgás vagy vonatpöfögés sem hallatszott sehonnan. De egyszerre – egyszerre valami irtózatos, hajmeresztő halálordítás hasított bele az éjszakába. Alig tartott egy szempillantásig, aztán újra mélységes csönd lett. Lady Lebanon mozdulatlanul, mereven bámult a homályban úszó fasor felé, ahonnan a rémséges hang hallatszott, és irtózatos balsejtelem jeges szorítása fojtogatta a szívét. Újabb veszedelmek – még az eddiginél is rémesebb bonyodalom előrevetett árnyékát vélte látni, és megborzadva, tántorgó léptekkel ment az ájult Isla segítségére.

XIII. FEJEZET Tanner főfelügyelő másnap reggel Tottyt is, Ferrabyt is a szobájában találta. Már várták a börtönből elővezetett Brigsszel együtt. A volt fegyenc nemigen tudott mondani semmi újabbat, s a rosszmájú Totty szerint tisztán csak azért a három cigarettáért jelentkezett vallomástételre, amit kihallgatása alatt elszívhatott, így aztán hamarosan lerázták a nyakukról, és Ferraby átadta a folyosón várakozó börtönőröknek. Tanner az aznapi teendők beosztását mérlegelte, amikor Ferraby valósággal berontott hozzá. A főfelügyelő bosszúsan tekintett föl. – Mi az? – Lebanon lord van itt. Magával szeretne beszélni, Mr. Tanner! A főfelügyelő álla leesett. – Lebanon? No ez különös! Jó, vezesse csak be! – majd, amint Ferraby kiment, csodálkozva fordult Totty felé: – Hát ez mit akarhat itt? – Én azt tanácsolnám, Mr. Tanner – szólt Totty –, bízza rám a lordot! Nekem sokszor volt már dolgom arisztokratákkal... tudom, hogy kell velük bánni! Bill Tanner egyetlen tekintetével elhallgattatta. Lebanon belépett, kíváncsian nézett körül a szobában, kesztyűjét, kalapját és botját az egyik üres székre tette, s kissé zavartan nézett Tannerről Tottyra. – Kérem, azt hiszem önök vannak ezzel az üggyel megbízva. Izé... tetszik tudni: a sofőröm... Totty már kinyitotta a száját, hogy feleljen, de Tanner megelőzte, s néhány szóval tisztázta a helyzetet. – Igen, jól emlékszem önre, Mr. Tanner – mondta a fiatal lord –, s látásból ismerem az embereit is. Hirtelen elhallgatott, s nyugtalanul tekintgetett az ajtó felé. – Izé... mondják, kérem, nem hallgatózhat itt valaki a kulcslyuknál? Bill Tanner meglepve pillantott a fiatalemberre. Hosszú szolgálata alatt ezernyi gyanúsítottat vagy tanút hallgatott már ki, de még soha senki nem aggódott azért, hogy van-e valaki az ajtaja mögött.

– Dehogy hallgatózhat, mylord – felelte mosolyogva. – A Scotland Yardon nem történhet meg ilyesmi. Tannert rendkívül meglepte Lebanon lord látogatása, bár egyszer vagy kétszer maga is gondolt már rá, hogy kihallgatásra kéri. Ferraby pontosan beszámolt arról a beszélgetésről, amit Marks Priory ifjú tulajdonosával folytatott, s a detektív-főfelügyelő máris tisztában volt azzal a különös helyzettel, amelybe az anyai zsarnokság szorította a szerencsétlen fiatalembert a kastélyban. Gondolt rá, hogy előbb vagy utóbb kenyértörésre kerülhet a dolog, és akkor vagy az egyik, vagy a másik fél talán a rendőrség segítségét is kérni fogja. – Őszintén megvallva, nemigen tudok sokat a Scotland Yardról – ismerte el Lord Lebanon. – Ez valami börtönféle, ugye? Totty elnézően mosolygott. – De azért mégis csak el kellett jönnöm ide már egyszer. Ezt említettem is Mr. Ferrabynek. Tannernek hirtelen eszébe jutott valami. – Érdekes. Lord Lebanon, ön talán megszokta, hogy hallgatózzanak az ajtaja mögött? Vagy van valami különösebb oka arra, hogy itt is gyanakodjék? A fiatalember habozott. A kérdés komolyan megzavarta. – Hát... igen! Már sokszor megtörtént velem, hogy hallgatóztak az ajtómnál, s arra gondoltam, hogy esetleg itt is előfordulhat ilyesmi. De mondja csak, kérem: ez a Mr. Ferraby detektív? Tanner bólintott. – Úgy? Azt hittem, úriember – jegyezte meg őlordsága ártatlanul. Mr. Totty megint kinyitotta a száját, hogy jóakaratú felvilágosításokkal szolgáljon a Scotland Yard embereinek társadalmi helyzetéről, de Tanner szigorú pillantása újból elhallgattatta. – Őszintén szólva, Lord Lebanon – mondta a főfelügyelő nyugodtan –, nem vártam a látogatását, bár Ferraby beszélt róla. De ha már itt van, engedje meg, hogy továbbra is őszinte legyek, szeretném, ha néhány felvilágosítást kaphatnék öntől ebben a titokzatosnak látszó ügyben. Hangsúlyozom, hogy nincs jogom kérdéseket intézni önhöz, de ha már szíves volt elfáradni hozzánk, remélem, nem tagadja meg tőlünk a segítségét. Mert hiszen a kastély lakói közül többen a gyanúsítottak közé tartoznak, így például... Hirtelen félbeszakította a szavait, mintha habozna. – Az anyám talán? – kérdezte a fiatalember nyugodtan. Ez jó kezdetnek ígérkezett. Tanner bólintott. – Már tudniillik abban az értelemben – kezdte magyarázni –, hogy bizonyára sokkal többet tud a dologról, mint amennyit jónak látott közölni velünk. Főleg azonban a kastély egyik gyakori vendégét, Amersham doktort vettük gyanúba. Lord Lebanon komoran mosolygott. – Igen, ez az ember kínos rejtély nekem magamnak is – jelentette ki a lord –, s azt hiszem, annak kell lennie önök előtt is, Mr. Tanner! Hogyha pedig az anyám felől is érdeklődnek – kis ideig habozott –, akkor talán legjobb lesz, ha elejétől végig mindent elmondok, amit Amershamről tudok, szigorúan elválasztva a tényeket az én saját különvéleményemtől és föltevéseimtől. Leült és lassan, kissé elfogódottan beszélni kezdett. – Úgy gondolom, legjobb, ha egészen elölről kezdem. Abba az időbe megyek vissza, amikor még iskolába jártam. Meglehetősen gyönge, beteges fiú voltam, s két évet töltöttem Etonban. Atyám, ahogy ezt bizonyosan tudják, testileg-lelkileg korán megrokkant, és... hogy is mondjam?... állandóan ápolói felügyelet alatt volt. Egész szomorú életét ott töltötte Marks Prioryban, de én még akkor sem igen találkoztam vele, ha az iskolai szünetek alatt hazavittek. Egyáltalán nem volt meg közöttünk az a barátság és szeretet, ami az apát és fiút össze szokta kötni. – Marks Priory nekem mindig rettentő komor hely volt, valóságos börtön, s ma talán még jobban irtózom tőle, mint gyermekkoromban. Bennem sohasem volt meg az a családi önérzet és büszkeség, ami atyámban és anyámban lángolt. Nekik szent volt az ősi kastély minden egyes köve, s a családi

tradíciókat többre becsülték talán még a szentírásnál is! – Amikor iskoláimat befejeztem, gyámommal és nevelőmmel többnyire Svájcban, Dél-Franciaországban meg Németországban utazgattunk, s csak nyaranta jöttünk haza Angliába néhány heti tengeri fürdőzésre. Apám valamikor katonatiszt volt, s így, az ősrégi családi hagyományoknak megfelelően, engem is elküldték Sandhurstbe, ahol ha nem is éppen kitüntetéssel, de elég jó eredménnyel elvégeztem a tiszti iskolát is. – Amersham doktort mindaddig alig láttam tízszer vagy tizenkétszer. Pedig akkoriban már rendszeresen járt a házhoz mint a család és a személyzet háziorvosa. Tudtam, hogy évekig volt Indiában, de nem is sejtettem, hogy botrányos módon kellett onnan távoznia. – Megvallom, soha nem szerettem. Korán kiismertem csúf, alattomos természetét. Később aztán lassanként valami különös változás ment végbe rajta. Az alattomos hízelkedőből erőszakos és hatalmaskodó zsarnok lett. Kezdett beleavatkozni minden családi dolgunkba, ami igazán nem tartozott volna rá, és akaratát gyakran érvényesítette anyáméval szemben is, aki pedig hallatlanul makacs és erőszakos. – Ezredemet hamarosan áthelyezték Indiába, aminek én csak örülni tudtam. Atyám testileg-lelkileg gyógyíthatatlan beteg volt, s tulajdonképpen alig ismertem. Amikor odakint, Indiában értesültem, hogy meghalt, alig éreztem mélységesebb felindulást vagy bánatot. Mindezt csak azért említem, mert egészen őszinte szeretnék lenni, s nem akarom, hogy jobbnak tartson vagy többre becsüljön, Mr. Tanner, mint megérdemlem. – Indiában kellemesen teltek a napjaim, s ha a társasági élet maga untatott is kissé, a vadászat és egyéb szórakozások nagyon is kedvessé és változatossá tették az életemet. Egyszer akadt csak kissé komolyabb kellemetlenségem: amikor vadászaton az egyik hajtómat véletlenül agyonlőttem... Különben annyira meg voltam elégedve sorsommal azon a távoli egzotikus vidéken, hogy soha nem szándékoztam többé hazajönni. Anyám okos és önálló asszony, könnyen elvezette az uradalom ügyeit nélkülem is, a fontosabb aláírnivalókat pedig mindig kiküldte hozzám. – Szerencsétlenségemre – folytatta a lord – közvetlen azután, hogy a hajtóval az a... baleset történt, súlyosan megbetegedtem. Állandóan erős lázam volt, s amikor kissé jobban lettem, anyám azzal küldte ki hozzám Amersham doktort, hogy hozzon haza. Tulajdonképpen ekkor és ott kezdtem rá komolyan gyanakodni, amikor láttam, milyen különösen viselkedik. Az egész idő alatt nem látogatott meg senkit, bár bizonyára sok ismerőse lehetett; hiszen valamikor ő is Indiában szolgált! De úgyszólván ki sem mozdult a bungalójából. Az is meglepett, hogy odautazása alatt megnövesztette a szakállát. Az volt az érzésem, hogy Amersham mindenképpen kerüli a találkozást azokkal az emberekkel, akiket ismert s akik őt ismerték. Alkonyat előtt soha nem ment ki az utcára, s még Bombayba is azért utazott a végtelen lassú személyvonattal, mert az este indult a pályaudvarról. – Amikor hazajöttem Angliába, olyan állapotokat találtam, amiken meg kellett döbbennem. Amersham a szó teljes értelmében korlátlan hatalommal uralkodott Marks Prioryban, ahová két amerikai komornyikot szerződtettek. S az a legfurcsább, hogy én ezt a két embert már azelőtt is ismertem és emlékeztem rájuk. Vagy Amersham, vagy az anyám szolgálatában állottak akkoriban, amikor a sandhursti tiszti iskolában voltam. Akkoriban azonban még korántsem voltak olyan tolakodók és szemtelenek velem szemben, mint most, hogy visszajöttem. – Anyám nemigen változott, de találtam egy újonnan jött személyt a házban: Isla Crane-t. Az a fiatal lány, akit már maga is ismer, Mr. Tanner. Anyám nővérének a lánya, igen kedves, okos teremtés. Úgy szerepel, mint anyám titkárnője, de a valóságban több ennél. Anyám nagyon szereti s legújabban... hogy is mondjam? Az a helyzet, hogy nőül fogom venni. Nem mintha szükségét erezném, hogy megházasodjam, hanem inkább az anyám kedvéért teszem, bár nem szívesen. A családi tradíció követeli, mondja anyám. – Hazatérésem után tehát tüstént megállapítottam, hogy valami nincs egészen rendjén a kastélyban, s nagyon is titkolóznak előttem, de mindaddig nem is gondoltam arra, hogy én zavartam meg őket, amíg észre nem vettem, hogy minden lépésemet megfigyelik, mintha... mintha ellenségük

volnék, akitől félni kell, s akit ártalmatlanná kell tenni, amíg... amíg lehet. – Úgy látszott, hogy a betegségem s ennek következtében váratlan hazatérésem minden tervüket fölborította. Hogy mik voltak ezek; halvány sejtelmem sincs róla! Mintha állandóan attól rettegtek volna, hogy nyomára jutok annak a titoknak, amit rejtegetni akarnak előlem. Eleinte nagyon kellemetlennek találtam a helyzetemet, de később lassanként beleszoktam. – Csak mostanában történt – folytatta a lord egyre komolyabban –, hogy az egyik amerikai komornyiknak, Gildernek fölmondtam valamiért, s megdöbbenéssel láttam, hogy továbbra is a háznál maradt. Természetesen fölöttébb bosszantott a dolog, elmondtam anyámnak is, és követeltem, hogy azonnal küldje el azt az embert a kastélyból. – Amershamről nem tud egyebet, mylord? – kérdezte végül. A fiatalember végigsimította a homlokát. – Hacsak annak a félvér nőnek az esete nem érdekli – mondta bizonytalanul –, aki Amersham indiai barátnője volt, s akivel akkor is találkozott még néhányszor, amikor értem kijött. Ezt a nőt, röviddel elutazásunk előtt megfojtották. Tanner izgatottan ugrott talpra. – Micsoda? – kiáltott föl hitetlenül. Megdöbbenten meredt a fiatal lordra. Ha ez csakugyan igaz, akkor a Marks Priory-i eset nem rejtély többé. – Csakugyan megfojtották? – kérdezte komolyan. Lebanon bólintott. Ajkai körül diadalmas mosoly bujkált. – Meg. Pedig nagyon kedves lány volt, nem az előkelő társaságból, igaz, de igen gazdag és ismert család tagja. Ugyanolyan selyemsállal fojtották meg, mint Studdot. A vizsgálat nem akadt ugyan a gyilkos nyomára, de elfogadta azt a föltevést, hogy a lánynak valamelyik titkos imádója lehetett, akit a féltékenység elvakított. – Erről én mit sem tudtam! – jegyezte meg Tanner, amint kissé magához tért első meglepetéséből. – S van erről tudomása Lady Lebanonnak? A fiatalember habozott. – Erre nem tudok határozott választ adni. Tetszik tudni: az anyám sohasem volt közlékeny asszony. Remélhetőleg nem is tud róla. Most pedig, Mr. Tanner, azt szeretném tudni, mit tanácsol nekem? Mit csináljak? Persze maga elsősorban azt mondaná, tiltsam ki a házból Amersham doktort. Igaz, hogy ehhez csakugyan meg is volna a törvényadta jogom. És látja, mégsem élhetek vele. Anyámmal nem tudok, de nem is akarok szembeszállni. Nem volna kedve a legközelebbi víkendre lerándulni hozzánk? Tanner mosolygott. – Mit szólna ehhez Lady Lebanon? – Hát azt nem tudom! – felelte a fiatalember a fejét vakarva. – Ha szabad beleavatkoznom a dologba, én azt ajánlanám – tanácsolta a detektív-főfelügyelő –, hogy utazzék el Angliából egy-két évre, my lord! Ebben nem akadályozhatja meg senki. Most a fiatal lord kezdett mosolyogni. – Ez mindenesetre megoldásnak látszik. De megfeledkezik az anyámról és Amersham doktorról, Mr. Tanner! Amersham véleménye nekem semmi, de annál inkább számít édesanyámnak, aki ellen, ahogy már mondtam, semmi esetre sem akarok cselekedni. Hiszen egy ízben már annyira el voltam keseredve, hogy azt mondtam nekik, átvitorlázom Kanadába, farmot vásárlók, s azt is elfelejtem, hogy jártam valaha Marks Prioryban. Anyám erre kijelentette, hogy nekem itt a helyem, s én kénytelen voltam engedelmeskedni. Fölkelt székéről, s néhányszor végigsétált a szobában. Aztán odaállt Tanner íróasztala elé. A mosolynak már nyoma sem volt az arcán. Ehelyett valami olyan siralmas kétségbeesés tükröződött rajta, hogy még a detektív is megsajnálta. – Mr. Tanner, én... én erőtlen, gyönge lélek vagyok... olyan, mint az emberek nagy többsége

általában. Azt hiszem, hogy bátor, erős jellemű férfiakat nem is találni másutt, csak itt, a Scotland Yardon! Ezekre a szavakra megint elmosolyodott, de aztán komolyan folytatta tovább: – Tehetetlen vagyok anyám akaratával szemben. Egészen ő tart a kezében, s hogy őszinte legyek, nincs erőm a küzdelemre és az ellenállásra! – Valaki hallgatózik az ajtónál – mondta halkan. – Kedves Lord Lebanon – felelte Tanner mosolyogva. – Biztosíthatom... – Megnézhetem? – Menjen, Totty, s nyissa ki az ajtót! Totty macskaléptekkel az ajtóhoz somfordált s kinyitotta. Hirtelen visszahőkölt. Valaki előrenyújtott nyakkal állt a küszöbön. Gilder volt – a komornyik! – Bocsássanak meg, uraim! – szólt, és nyugodtan belépett a szobába. – Őlordsága otthon felejtette a cigarettatárcáját, azt hoztam el neki. – Hogy mer maga itt hallgatózni? – förmedt rá a főfelügyelő. – Én? Dehogy is hallgatóztam, Mr. Tanner! – tiltakozott a komornyik. – Csak nem tudtam bizonyosan, melyik szobába kopogtassak be, s így figyeltem, honnan hallatszik ki őlordsága hangja. – S ki küldte magát ide, az én szobámba? – Az a rendőr, aki a kapunál áll – felelte Gilder nyugodtan, és egyetlen pillanatra sem jött zavarba. Címeres, arany cigarettatárcát vett ki a zsebéből s átnyújtotta az ifjú lordnak. Aztán nyájasan főbólintással, lassan kiment. A főfelügyelő intett Tottynak. – Menjen utána, és figyelje, hová megy. Tannert komolyan meglepte a komornyik vakmerő szemtelensége. – Vajon mióta állhatott az ajtónál, s mi mindent hallott? Ilyen arcátlan kémkedés talán még sohasem fordult elő a Scotland Yard szentelt falai közt! – Szóval nem alaptalanul gyanakodtam – jegyezte meg Lord Lebanon elégedetten. – Azt hittem, senki sem vette észre, hogy eljöttem a kastélyból, de Gildert sajnos nemigen tudom kijátszani. – S mióta folyik ez a furcsa kémkedés? – Amióta hazajöttem Indiából. Ámbár az is lehet, hogy már elutazásom előtt is leskelődtek utánam, de ezt nem vettem észre. – Édesanyja tud róla, mylord? Lord Lebanon vállat vont. – Valószínű. De Amersham egész bizonyosan tudja. – Hol tartózkodik most Amersham? – Tegnap este odakinn volt Marks Prioryban, de még jókor visszament a városba. Anyám csak ma reggel említette, máskülönben nem is tudtam volna, hogy kinn volt. Tanner az íróasztalához lépett, s néhány szót vetett írótömbjének második lapjára. – Meg tudná mondani, mikor halt meg az a lány Indiában, my lord? – Jöjjön ki hozzám Marks Prioryba, Tanner. Ott minden adattal szolgálhatok. Megmutathatom a naplómat is. Lord Lebanon fölvette a botját és a kalapját, s elbúcsúzott a detektívtől: – Amershamnek elmondhatja mindazt, amit most beszéltem – mondta –, bár jobban tenné, ha nem szólna neki, csinál az úgyis elég kellemetlenséget a kastélyban. Mindenesetre jöjjön csak le hozzánk, s talán még az eddigieknél is érdekesebb mondanivalóim lesznek. Volt már valaha Peterfieldben? Igen helyes kis fészek lenn Berkshire-ben. Tanner összehúzott szemmel tekintett a fiatalemberre. Erre a kérdésre igazán nem számított. Eszerint tehát Lebanon lord is tudja az anyja titkát, s talán még sok más egyebet is, ami őelőtte még mindig rejtély... Látogatóját lekísérte az épület főkapujáig. Alig váltak el egymástól, Totty lépett oda hozzá. – Otthagytam a fickót az Angol Bank előtt – mondta Totty. – Utóvégre úgysem járhattunk volna el

ellene a be nem ismert kémkedésért. – Gildert gondolja? Nem, nem – rázta a fejét Tanner. – Egyébként nemigen keresztezheti az utunkat, hacsak... Kíváncsi vagyok, vajon mindent hallott-e? – Persze, az a félvér lánnyal való história! – bólintott Totty. – Ez súlyos eset. Azt hiszem, most már éppen elég adatunk van hozzá, hogy nyakon csípjük Amersham doktor urat! – Totty fiam – szólt Tanner atyai jóindulattal –, ha majd valamikor tisztában lesz mindazzal, amit a detektívtisztnek tudnia kell, ami körülbelül 1976 táján fog bekövetkezni: arra a meglepő fölfedezésre fog jutni, hogy mindig elég adat van a kezünkben, ha éppen nyakon akarunk valakit csípni. Csak lehet, hogy nem fogják elítélni! Akkor pedig baj van! Amint újra fönn voltak Tanner hivatalos szobájában, a detektív-főfelügyelő Tottyhoz fordult: – Menjen el még délelőtt Amersham lakására, s mondja meg neki, hogy beszélni szeretnék vele, és kérem, fáradjon föl ide hozzám még a mai nap folyamán. Mondja meg neki azt is, hogy csak akkor jöjjön, ha kedve van, de mindenesetre egyszerűbbé tenné a dolgot, ha most személyesen meglátogatna. – És ha nem akarna jönni, behozzam? – kérdezte Totty reménykedve. Tanner a fejét rázta. – Semmi esetre sem. Ott még nem tartunk. Ebben a pillanatban táviratkihordó lépett a szobába, és sürgönyt adott át a detektív-főfelügyelőnek. Tanner fölbontotta, s növekvő izgalommal olvasta végig. – Mi az? – kérdezte Totty megdöbbent arccal. Ritkán látta még főnökét ennyire fölindulva. Tanner szó nélkül átnyújtotta neki a sürgönyt. A detektív sápadtan olvasta a következő sorokat: Igen sürgős! – Megtalálták Amersham doktor holttestét ma délelőtt 11 óra 7 perckor a kastély rétjén, az épület nyugati szárnyától ötven lépésnyire. A rendőrorvosi vizsgálat szerint megfojtották, de sálat vagy kötelet nem találtok a hulla mellett. Jöjjön azonnal. A rendőrség vezetője.

XIV. FEJEZET Amersham doktor holttestét az egyik kertész találta meg. A faluból jövet a réten keresztül igyekezett a melegházak felé, amikor valami gyanúsat pillantott meg a rododendronbokrok között. Először azt hitte, valami használt ruhadarab, s csak akkor jött rá a borzalmas valóságra, amikor közelebb ment hozzá. Természetesen azonnal értesítették a helybeli rendőrséget, s a kiküldött orvos megállapította, hogy Amersham már több órája halott. Lady Lebanon még a szobájában volt, amikor megvitték neki a gyilkosság hírét, ami – csodálatosképpen – alig hozta izgalomba. – Azonnal küldjenek sürgönyt annak a Scotland Yard-i embernek, aki a napokban itt járt! – rendelkezett. – Hogy is hívják? Igen, Tanner. A falubeli rendőrség távirata azonban jóval előbb ott volt a detektív-főfelügyelő kezében, mint Lady Lebanoné, amely csak délután érkezett meg. Amikor Tanner négy detektívjével megjött Marks Prioryba, a helybeli rendőrség kiküldöttei meg az orvos ott várták a helyszínen. Tanner mindenekelőtt átvizsgálta a halott zsebeit, de semmi olyant nem talált, ami a rendőrség szempontjából fontos lett volna. Tárcájából három százfontos bankjegyet, útlevelet meg némi aprópénzt vett át letétbe. A fényképfölvételeket még a Yard embereinek érkezése előtt megcsinálták, és Tanner így hamarosan kiadta az engedélyt a hulla elszállítására, aztán pedig, embereivel együtt, hozzáfogott a terepszemléhez. Ennek során megállapították, hogy Amersham kocsija a kavicsos úton indult el a kastélyból, s valaki ugyanakkor hátulról fölkapaszkodott rá. Alig haladt azonban a kocsi ötven vagy

hatvan métert, a gyilkos hátulról valami sálat vagy egyéb hasonló szövetdarabot hurkolt a mit sem sejtő orvos nyakába, és azt gyorsan meghúzta. Amersham kétségbeesetten kapálózhatott, rugdalózhatott, amiről az összetört sebességmérő és óra, meg a szélvédő sáros üveglapjai tanúskodtak. Tanner csak egyet nem értett: azt, hogy miért hagyta a gyilkos a holttestet a parkban, amikor ő maga még jó mérföldnyit ment a kocsival a londoni országúton, s az autót az út szélén hagyta. – Mondják meg az egész személyzetnek, hogy valamennyiüket ki fogom hallgatni – adta ki a rendeletet a főfelügyelő. Jelentsék Lady Lebanonnak is, hogy beszélnem kell vele. Lord Lebanon itthon van már? – Előttünk negyed órával érkezett meg – válaszolta Ferraby. – Azt hiszem, éppen itt jön! – Akkor csak tartsa szóval, Ferraby. Most nincs időm vele beszélgetni, majd később! Megfordult s a kastélyba sietett. Lady Lebanon még mindig a szobájában volt, s Mr. Kelver útján némi türelmet kért a detektív-főfelügyelőtől. Ekkor Miss Jackson lépett hozzá, s Tanner már első szavait olyan érdekesnek találta, hogy vele együtt bevonult a lány szobájába, s csaknem fél órán át jegyezgette vallomását. – Látta már őméltóságát ma reggel? – kérdezte legelőször is a lányt. – Nem, sir – felelte a lány. – Bekopogtattam ugyan hozzá, de nem nyitotta ki az ajtót. Mr. Kelverrel üzente néhány perc múlva, hogy azonnal takarodjam ki a kastélyból. S csakugyan nemsokára kocsira rakatta a holmimat, s egy hónapi béremet kifizetve, kiküldött az állomásra. – Hány órakor volt ez? – Kilenc órakor. Annyira siettették az elutazásomat, hogy föltettem magamban: csak azért is itt maradok! Diadalmasan mosolygott. – Ismerem én már jól, hogy miért és mikor akarják félreállítani az embert az útból! – A holttestet ekkor még nem találták meg? – Nem, sir... Mondom, annyira fontosnak látszott, hogy elküldjenek a tízórai vonattal, hogy én viszont jónak láttam lekésni. – Szóval maga nem volt még ma odabent Lady Lebanon szobájában? – Nem, de mégis tudom, hogy a lady egész éjjel fenn volt. Le sem feküdt az ágyába. Az a selyemcipő, ami az este a lábán volt, csupa víz meg sár, aztán sáros estélyi ruhájának az alja is. Ezt a holmit magam láttam ma reggel az öltözőszobában. A reggelijét Mr. Kelver vitte be, s őtőle hallottam, hogy az ágya úgy van, ahogyan este megvetettem. Kérdezze csak meg Mr. Kelvert, sir! – Legyen nyugodt, meg fogom kérdezni... – szólt Tanner komoran. – A gyilkosságról persze nem hallott addig, amíg a holttestet meg nem találták? – Nem. Ezután Tottyt kerítette elő a főfelügyelő. A következő parancsot adta neki: – Menjen vissza a bokrokhoz, ahol a hullát megtalálták, és nézzen jól körül, nem lát-e valahol női cipősaroknyomot. Vizsgálja meg jól azt a helyet is, ahol a kocsi letért az útról és azt is, ahol megtalálták az autót! Ezután Kelver kihallgatásához fogott, aki a nagy hallban várt rá. Ő azonban alig tudott valamit mondani, s látszott rajta, mennyire megalázónak tartja, hogy neki is szerepelnie kell egy ilyen közönséges bűnügyben. Tanner hamarosan végzett is vele, s a két amerikai komornyik felé fordult, akik az egyik sarokban állva figyelték minden szavát és mozdulatát. A főfelügyelő meg volt győződve, hogy ezek ketten minden mondanivalójukat előre alaposan átgondolták, megvitatták és pontosan összeegyeztették. Odaintette magához az egyiket. – Maga Gilder? – Igen, sir – Mr. Gilder tökéletesen higgadt és nyugodt volt. – Azt hiszem, ma reggel volt már szerencsém, benn a városban. Én is csak nemrég érkeztem haza.

– Mióta van ön itt a kastélyban? – Nyolc esztendeje. Tanner bólintott. – Szóval maga itt volt már az elhunyt Lord Lebanon idejében is? – Igen, sir. Gilder nyugodtan, mosolyogva válaszolt. Az ember azt hihette volna, hogy beszélgetésüknek kétségkívül mulatságos befejezésére gondol. – Komornyik? – Az, sir. – A Scotland Yardon egy kis előzetes tájékozást szereztek maga felől, Mr. Gilder. Megállapították, hogy folyószámlája van a Főváros-környéki Bankban. Gilder szélesen mosolygott. – Nagyszerű dolog, hogy ilyen gyorsan ki tudták nyomozni! Mindig nagyra becsültem a Scotland Yard nyomozóit, s íme, méltán! Igen, csakugyan van folyószámlám. – Nem gondolja meglepőnek, hogy egy komornyik folyószámlát nyittat magának? Gilder önérzetes arcot vágott. – Akadnak köztünk vagyonos emberek is. – Tehát jelentős összegről van szó? – Ó, három- vagy négyezer font az egész – legyintett közönyösen a másik. – Néhány szerencsés tőzsdei manőver eredménye. Tanner azt hitte, hogy leleplezésével némileg zavarba hozza Gildert, de ez egészen közönyösen, sőt hidegen viselkedett. – Veszedelmes ember – gondolta magában Tanner. – Kár, hogy a Scotland Yardon már régen megszüntették a szigorúbb vállalási eljárásokat! Aztán a másik komornyikot szólította. Brooks zsebre tett kezekkel lépett elébe. – Maga is amerikai állampolgár? – Hogyne! – felelte az sajátságos, vontatott hangon. – Csakhogy nekem nincs folyószámlám. – Régen itt van már? – Hat éve. – Szintén komornyik? Brooks bólintott. Talán még nyugodtabb volt, mint a társa. A homlokán régi sebforradás látszott. Tanner nem mulasztotta el szóvá tenni. – Ó, az már öreg emlék, sir. Egy helyen hozzám vágták a szeneskupát. – Persze ott is komornyik volt? – tudakolta Tanner gúnyosan. – Úgy emlékszem, igen. A detektív-főfelügyelő újra Gilderhez fordult: – Ismeri maga jól ezt a kastélyt? Lady Lebanon azt üzente az előbb, hogy végigvizsgálhatom. Hajlandó mindent megmutogatni? – Hogyne! – Felelte Gilder. Tanner elbocsátotta őket, s az ablak mellett várakozó főkomornyikhoz fordult: – Mi a dolguk ezeknek az embereknek? – Lady Lebanon és Lord Lebanon őkegyelmességeik, továbbá, Miss Crane személyes szolgálatát végzik – felelte Kelver. – Hol találhatom meg most Miss Crane-t? – Kinn van a kertben, sir. Ez a sajnálatos eset nagyon megviselte az idegeit. Ekkor Ferraby jelent meg a hallban, s Tanner félrevonta. – Menjen, keresse meg Miss Crane-t a kertben. Beszéljen vele, hátha ki tudna venni belőle valamit. Én azt hiszem, sokkal többet tud, mint amennyit hajlandó velünk közölni. A fiatal detektív azonnal kiment. – Maga nem hallott semmi különöset az éjszaka? – faggatta Mr. Kelvert a főfelügyelő.

Kelver a fejét rázta. – Segélykiáltást vagy halálordítást? – Nem, sir. – Furcsa! Akkor sem hallott semmit, amikor Studdot, a sofőrt megölték? – Nem, sir – Kelver hirtelen a lépcső felé fordult s föltekintett az emeletre. – Lady Lebanon őméltósága jön. A ház úrnője nyugodt lépésekkel jött lefelé a lépcsőn, s leérkezve a hallba, lornyonját a szeméhez emelte. A sötét karikák a szeme alatt csakugyan arról tanúskodtak, hogy álmatlanul tölthette az éjszakát. A hangja mindamellett tisztán csengett, amikor a detektív-főfelügyelőt megszólította: – Remélem, mindent a rendelkezésére bocsátanak, amire szüksége van, Mr. Tanner. Kelvernek utasítást adtam, hogy legyen segítségére mindenben. Befejezik ma estig a nyomozást? Ezt az utolsó kérdést már az íróasztalon heverő leveleinek tanulmányozása közben tette föl. – Nem hiszem, hogy a mai nap folyamán elkészülhetnénk – felelte Tanner. Élesen figyelte az idős főúri asszonyt. Új volt neki ez a típus. Előkelő, szigorú és hozzáférhetetlen, akire sem a fenyegetések, sem a hízelgés nem hatnának. – Rendeltem önöknek szobákat a Fehér Szarvas-bán – folytatta Lady Lebanon, mialatt papírvágó késével a leveleit bontogatta. – Tiszta és kényelmes fogadó, bár hallottam, hogy egyik emberüknek a napokban igen kellemetlen kalandja akadt ott. Tanner bólintott. Lady Lebanon elgondolkozva nézett kis ideig maga elé. – Azt az embert, úgy látszik, itt ölték meg a parkban – mondta aztán csöndesen. Tanner elámult. – Azt az embert? – No igen, Amersham doktort! – szólt kissé ingerülten az asszony. Hát ez csakugyan „új típus” volt, akivel szemben különleges módszerekre lesz szüksége. Amersham doktor neki csak „az az ember volt”, akinek a halála talán érdekelhette a rendőrséget meg a nagyközönséget, de neki személy szerint egyáltalán nem jelentett sokat. – Igen, a parkban ölték meg – ismételte Tanner, amint szóhoz jutott. – S ez a kastély a park közepén épült. Igen valószínű tehát, hogy valakinek hallania kellett az áldozat kiabálását, ha ugyan volt ideje kiabálni! Lady Lebanon szórakozottan bólintott. – Meglehet – dörmögte félhangosan, majd a csöngetésére belépő Brooks felé fordult. – Kérem, vezesse körül Mr. Tannert a kastélyban. Aztán, mintha egyáltalán nem érdekelné sem a gyilkosság, sem a felügyelő – sőt semmi, ami körülötte történik –, legnagyobb lelki nyugalommal folytatta a levelei fölbontását a papírvágóval. Kötélből vannak az idegei – állapította meg magában Tanner, a fejét csóválva.

XV. FEJEZET Lady Lebanon rövid eszmecserét folytatott egy londoni rajzolóval, aki bizonyos megrendelt címereket rajzolt neki, majd újra a szobájába akart vonulni, amikor Kelver belépett a hallba. – Nem tudja, meddig szándékoznak itt maradni a detektívek? – kérdezte tőle a lady. –Úgy veszem észre, mylady, hogy nagy munkában vannak s aligha mennek el hamarosan! – felelte Kelver; majd, látva, hogy úrnője föláll az asztaltól, így folytatta: – Bocsásson meg, mylady, szeretnék valami fontosat mondani, már tudniillik csak nekem fontos... Holnap éppen elseje van, és szeretném, ha kegyeskednék elfogadni a fölmondásomat... Lady Lebanon a homlokát ráncolta, hirtelen megváltozott arckifejezéséről ítélve, az utóbbi napok minden gyászos eseménye között ezt tartotta a legkellemetlenebbnek.

– Mylady bizonyára tisztában van azzal – folytatta a főkomornyik kissé idegesen –, hogy azok a sajnálatos események, amelyek legutóbb előfordultak, meglehetősen ránk irányították a nagy nyilvánosság figyelmét. Mr. Kelver bizonyos pillanatokban hihetetlenül ünnepélyes és előkelő tudott lenni. Lady Lebanon azonban különösképpen tökéletesen méltányolni tudta a főkomornyik izgalmát. Mintha csak egyik arisztokrata beszélt volna a másikkal. – De hiszen, úgy gondolom, mindez nem érinti a maga személyét, Mr. Kelver! – jegyezte meg őszinte csodálkozással. – Bocsásson meg, mylady! – Mr. Kelver hangja nyugodt volt és szilárdan, határozottan csengett: – Én is tudom, hogy az események elsősorban myladyt és őlordságát érinti fölöttébb kellemetlenül, de éppoly kínos hatásuk van rám is. Több évtizedes szolgálatom alatt még sohasem fordult elő, hogy ilyen kínos üggyel kapcsolatban szerepeljen a nevem a nagy nyilvánosság előtt. Megdönthetetlen okfejtés! Mind a ketten ugyanazon a területen mozognak. Kelver, a személyzet arisztokratája és ő, Lady Lebanon, a kastély ura és parancsolója. Tökéletesen megértette és méltányolta a főkomornyik érvelését. Épp ezért minden meggyőződés nélkül, erőtlenül hangzott a kérdése: – S mennyiben érinti ez magát, Kelver? A főkomornyik összekulcsolta gondosan ápolt kezeit. – Mylady, bizonyára megérti, hagy az a férfi, aki több éven át a meckensteini és zieburgi herceg őkegyelmessége szolgálatában állt, s aki éveken keresztül főkomornyikja a colnbrooki herceg őfenségének, szeretne mindenképpen méltó maradni fényes múltjához... S ezért rendkívül kínosnak találja, hogy az ő nevét is emlegessék abban az ügyben, ami sajnos a rendőrség beavatkozását kényszerítette ki. Itt aztán nem volt többé helye semmiféle vitának. Lady Lebanon szinte mentegetőző hangon felelte: – Rendben van, Kelver. Igazán sajnálom. Nem is tudom, hogyan fogom pótolni, ha elmegy a háztól. A főkomornyik meghajtotta magát. A maga részéről eddig sem kételkedett személyének fontosságában, de mégis hálás volt a nyilvános elismerésért. – Merre van őlordsága? – kérdezte Lady Lebanon. – A szobájában, mylady. Épp most ment föl. – Kérem, küldje be hozzám. Beszélni szeretnék vele. Willie Lebanon kissé bárgyú, félénk tekintettel lépett a hallba édesanyja színe elé. De az utolsó pillanatban mégis igyekezett összeszedni magát. – Borzasztó ez már megint – kezdte a fejét csóválva, de anyja hirtelen félbeszakította: – Hová mentél ma délelőtt, Willie, az autóddal? A fiatalember megnedvesítette nyelvével a szája szélét. – A városban voltam, anyám. – Hová mentél? – ismételte az anyja. Willie mosolyogni próbált, de nem nagyon sikerült neki. – A Scotland Yardra – felelte aztán kissé mogorván. – Miért voltál te a Scotland Yardon? A fiatalember hirtelen lesütötte a szemét. – Hát... az utóbbi időben annyi különös dolog történt ebben a házban, amit sehogy sem lehet megérteni, s féltem... meg... aztán az az érzésem volt, hogy oda kell mennem, és... és elmentem! – Willie! – kiáltott rá az anyja. A fiatal lord megrezzent. – Én nem értem, anyám, miért bánik úgy velem, mintha gyerek lennék? – Semmi szükség sem volt arra, hogy odamászkálj! Nagyon helytelen és csúnya dolog volt! Ha a

rendőrség meg akar valamit tudni, bizonyos lehetsz, hogy rá fog jönni nélküled is. Beszéltél nekik Amershamről? Lady Lebanon tulajdonképpen erre volt kíváncsi. Tudta, hogy a fia ott járt a Yardon – Gilder elmondta már neki. Arról azonban nem tudott semmi felvilágosítást adni, hogy Willie mit beszélt a detektíveknek. – Nem – válaszolta Willie Lebanon komoran –, csak annyit mondtam, hogy igen különös ember és rejtély előttem... aztán meg, hogy újabban annyi minden történik itt, amit sehogy sem tudok megérteni. Megemlítettem persze a két amerikai fickót is, akik csak a napot lopják, s mégsem lehet kitenni a szűrüket. Széttárt karokkal dőlt hátra a pamlagon. – Bár sose jöttem volna vissza Indiából! – sóhajtotta. Anyja fölkelt székéről és odalépett hozzá. – Megtiltom, hogy a jövőben engedélyem nélkül Londonba menj! S éppúgy megtiltom azt is, hogy bárkinek egy szót is szólj arról, ami ebben a házban történik! Megértetted? – Igen, anyám! – dörmögte a fiatalember. – Szeretném, ha valamivel több önérzet és büszkeség lenne benned, Willie! – folytatta Lady Lebanon. – Egy Lebanonnak nem szabad rendőrökkel meg más ilyenfajta népséggel összeállnia. – Pedig kár. Egészen rendes emberek! Igaz, tudja, anyám, hogy Gilder utánam lopózott a rendőrségre, s hazafelé jövet is folyton a nyomomban volt? Ő is autón jött. – Ő csak az én parancsomat teljesítette – jegyezte meg ingerülten az anyja. – Értetted? A fiatalember gyámoltalanul mosolygott. – Igen, anyám. Lord Lebanon fölállt, hogy eltűnjön, de az anyja visszatartotta. – Ne menj még! Néhány csekket kell aláírnod. Lady Lebanon lapos könyvecskét vett elő fiókjából és kinyitotta. A fiatalember kelletlenül ült le az asztalhoz és bemártotta a tollat. Persze kitöltetlen, „bianco”-csekkek, mint mindig. – Igazán különös, hogy anyám sohasem íratja be velem az összeget. Pedig hát utóvégre nekem is csak tudnom kellene... – Írj csak alá négy darabot – szólt Lady Lebanon nyugodtan. – Ez elég lesz. Vigyázz, el ne mázold! A fiatal lord legjobban szerette volna az egész tintatartót ráönteni a könyvecskére, vagy akár darabokra tépni, de anyja szigorú tekintetének hatása alatt csak engedelmeskedni bírt. Különben is azzal vigasztalta magát, hogy elég gazdag, édesanyja pedig gondos és takarékos háziasszony, aki semmi esetre sem fogja elpazarolni a kezéhez juttatott összegeket. Alig várta, hogy mehessen, és fölkeresse Tannert meg a társait. Lady Lebanon már a lépcsőn volt, amikor ijedten eszmélt rá, hogy valamit elfelejtett. Valami nagyon fontosat! Hogy is lehetett ennyire feledékeny! Visszasietett íróasztalához, s miután aggodalmasan körültekintett, kihúzta az egyik fiókot, és kis vörös selyemcsomót vett ki belőle. Majd a kályhához lépett s a selymet meggyújtva, bedobta a rácsra. Úristen! Micsoda veszedelem származhatott volna belőle, ha az íróasztalában felejti! Hirtelen olyan izgalom fogta el, hogy le kellett ülnie. Reszketett minden porcikája! Egy perc múlva újra fölkelt, s benézett a kályhába. Hála Istennek, teljesen elégett! Most aztán jöhet az egész társaság. Előre igyekezett kigondolni magában a legmegfelelőbb, tehát a rendőrségnek legkevésbé használható válaszokat. Ami utóvégre nem is látszott valami nehéz feladatnak. S elszorult a szíve arra a gondolatra, hogy egész eddigi élete abban telt el, hogy a titkait rejtegette. Néhány pillanatig csüggedten, mozdulatlanul állt, s úgy látszott, mintha megtörték volna a sorozatos izgalmak. De aztán fölszegte a fejét, s ahogy büszkén, elszántan kiegyenesedett, maga volt a megtestesült elszántság és erély. Nem, nem hagyja el magát! Amiért évek óta küzdött, hogy titok maradjon: nem fogja engedni,

hogy kiderüljön – akármi történjék is!

XVI. FEJEZET Totty őrmester nem volt túl gyors észjárású férfi, szeretett lustálkodni, földrajzi tudása meglehetősen gyönge lábon állt, de mindenki elismerte róla, hogy nyomok és bűnjelek után kutatni kiválóan tudott, így aztán a kívánt női saroknyomot már az első negyedórában megtalálta a kavicsos út szélén, s rövidesen rábukkant a másodikra is a kocsi mellett. Talált továbbá egy kicsiny ezüst palackocskát is, amelyben valami erős illatú folyadék volt. Még javában kutatott, amikor észrevette, hogy az egyik amerikai komornyik nagy érdeklődéssel figyeli. – Aha, nyomokat keres, Mr. Totty? Az ott alighanem Lady Lebanon lába nyoma. Ma reggel ő is járt itt. – Lady Lebanon nem volt kinn ma a szobájából, gyermekem! – jegyezte meg Totty fölényesen. – Csakugyan? Meglehet, én nem láttam, és csak azt mondom, amit a többiektől hallottam. Totty a zsebeit kezdte kutatni. – Hm... úgy látszik, kifogyott. Nincs cigarettája, Gilder? A komornyik elővette ezüst cigarettatárcáját, kinyitotta és Totty elé tartotta: – Tessék! Chesterford cigaretta, az, amelynek egy csutkáját az előbb megtalálta a holttest közelében. Én dobtam el, amikor odamentem megnézni a halottat. Totty mérgesen pillantott rá, s tovább kutatott. Az út szélén a fű egy helyen erősen le volt taposva. Amint átvizsgálta, félig tömött pipát talált, meg egy csomó égett gyufaszálat. Valaki tehát ott ült az éjjel és pipázott. A fasor mögött, a különösen magas fűben kétcsövű puskára bukkant. Az sem heverhetett ott egy napnál régebben, mert rozsdának nyoma sem volt rajta. Meg volt töltve mind a két csöve, de a két puskacső tükörfényes volt: tehát nem lőttek a puskával. Totty jól átkutatta az egész terepet, és miután semmi egyebet nem talált, visszafordult a kastély felé. Gilder a nagy hall ajtajában várta. – Hát azt a puskát hol találta? – kérdezte csodálkozva. – Jegyezze meg, fiam – felelte a detektív fölényesen –, itt én kérdezek, maguk csak felelhetnek! A hallba érve, még egyszer gondosan megvizsgálta a fegyvert. – Ismeri ezt a puskát? – kérdezte aztán. – Olyanforma, mintha az erdészé lenne. – Persze ezt sem ismeri? – tudakolta tovább Totty, s elővette a pipát. – Nem, sir, csakugyan nem ismerem! – felelte a komornyik határozottan. – Én nem pipázom. De ha esetleg vegyelemeztetné a benne maradt bagót, talán újabb nyomra akadna. Valamikor, tudja, olvastam egy könyvben... – Merre van Tanner? – kérdezte Totty dühösen. Tanner az emeleten dolgozott, s kutatása nem volt éppen eredménytelen. Szobáról szobára haladt, s Brooks kalauzolta. Tannernek föltűnt, hogy Isla Crane szobája mennyire ósdi és barátságtalan. A bútorzat is lehetett már két-vagy háromszáz esztendős. – Ez az öreg lord szobája volt – magyarázta Brooks. – Még most is kísértetek járnak benne. Nem is értem, hogyan bírja ki benne szegény Miss Crane. Tanner végigtapogatta a falakat. Brooks kíváncsian figyelte. A detektív több helyen észrevette, hogy üresen kong a fal, amiből arra kellett következtetni, hogy titkos folyosó lehet mögötte. – Ez pedig az a szoba, ahol Amersham doktor szokott aludni, ha éjjelre is a kastélyban maradt – szólt a komornyik, a másik, jóval kisebb szoba ajtaja előtt. – És az? – kérdezte Tanner, s arra az ajtóra mutatott, amely előtt Brooks nem állt meg.

– Ó, az csak olyan lomkamraféle. – Ezt is szeretném megnézni! – jelentette ki Tanner. – Ugyan, Mr. Tanner – csóválta fejét a komornyik –, hiszen nincs benne semmi különös. – Meglehet. De látja, én mégis azt gyanítom, hogy olyasvalamit találok benne, amit mindenáron titkolni szeretnének előttem. Nyissa csak ki, fiam! A komornyik zsebre dugott kézzel állt előtte. – A szoba kulcsa nincs nálam. De ha itt volna, akkor sem lenne érdemes kinyitni. Mondom, tele van egész csomó ócska és használhatatlan holmival. – Menjen, kerítse elő a kulcsot! – Azt hiszem, ezt önnek kell majd elkérnie Lady Lebanontól – felelte Brooks bosszúsan. – Ki gondolt volna arra, hogy ön még a lomkamrára is kíváncsi, Mr. Tanner. – Rendben van, gyerünk tovább, de ide visszajövünk! Éppen Amersham szobájából jöttek ki, amikor Totty az emeletre ért. A puska ott volt a hóna alatt. – Szeretnék négyszemközt beszélni önnel, Mr. Tanner! A főfelügyelő bevezette Amersham szobájába, s becsukta az ajtót. – Ezeket találtam – jelentette Totty, s röviden beszámolt a munkájáról. – Ez itt az erdész puskája és pipája. Tanner megvizsgálta a töltényeket, s kis ideig elgondolkozva nézett maga elé. – Látni onnan az erdészlakot, ahol ez a holmi hevert? – kérdezte végül. – Igen. – Nos, akkor körülbelül tiszta kép áll előttünk. Tilling az éjjel a fűben ülve leste a házát, tudjuk, kit várt, s aztán hirtelen olyasvalami történt, amitől megrémülve, még a puskáját és pipáját is otthagyta és elrohant. Nos, mit szól hozzá? – Már elküldtem érte! – jegyezte meg Totty. – Nagyon helyes. Arra a cigarettára szintén van magyarázatom. Meg vagyok ugyanis győződve, hogy ez a Gilder pompásan tud rögtönözni. Acélidegzete van a fickónak. Nem elégszik meg azzal, hogy alibit szerez magának, hanem Lady Lebanonról is gondoskodik. Kíváncsi vagyok, mit szól a dolgokhoz Mr. Tilling. Totty elment további nyomokat keresni, a főfelügyelő pedig folytatta a kastély átkutatását. Negyedóra sem telt bele, és Totty újra visszajött. – Most jött meg az emberem, Tilling nincs Marks Thorntonban – jelentette az őrmester. – Kora hajnalban elutazott, de senki sem tudja, hová. Tanner füttyentett. – Itt a kastélyban sem tudják? – Nem. Beszéltem őlordságával, de semmit sem tud róla. Lady Lebanon sem. – Hát kitől hallották, hogy Tilling kora reggel elutazott? – A felesége mondta. Nagyon helyes, szép kis asszony. Totty megigazította a nyakkendőjét. – Csak igyekezzék nem sokat gyönyörködni benne! – szólt rá Tanner. – Most azonban mindenesetre beszélnünk kell a nővel! Hol van most? – Otthon, az erdészlakban. Kértem, hogy jöjjön föl a kastélyba, de nem akar kimozdulni. Tudja, Mr. Tanner, az a nő éppen úgy meg van ijedve s éppúgy retteg valamitől, mint ez a másik lány itt a kertben. – Miss Crane? – Igen. Ferraby már egy órája vigasztalja, de mindeddig nem sok eredménnyel. – Ez most nem fontos. Ellenben kísérjen el az erdészlakba, Totty. Előre! A réten vágtak keresztül, s néhány perc múlva már ott voltak a ház kis kertje előtt. Az ajtót nyitva találták. Tanner emlékezett az asszonyra, bár csak egyszer látta. Mrs. Tilling arca halvány volt és megviseltnek látszott. Nyilván ő sem aludt az éjjel. Riadtan nézett a főfelügyelőre, s csak némi habozás után tessékelte be őket a lakásba.

– Ugye Johnny miatt jöttek? – kérdezte zavartan. – Fogalmam sincs róla, hogy hol lehet. Még hajnalban elment hazulról. – Mit gondol, hová? Mrs. Tilling a fejét rázta. – Nem tudom. Sohasem mondja meg, hogy hová megy. – Az éjjel hány órakor jött haza? – Ó, már hajnal felé járt az idő. Hazajött és nemsokára el is ment. Ez az egész, amit tudok róla. Tanner jóindulatúan mosolygott. – Most pedig, Mrs. Tilling, szeretném, ha még néhány apróbb fölvilágosítást adna. Kérem, ne féljen semmitől! Ne takargasson senkit, mert ezzel csupán gyanúba keverné az illetőket, saját magának pedig csak ártana. Hány óra lehetett akkor, amikor az ura hazajött? Maga már ágyban volt? Mrs. Tilling bólintott. – Mégis, hány óra lehetett? – Talán egy óra, még egészen sötét volt. Hallottam, hogy a konyhában megeresztette a vizet. Hirtelen az asztalra borult, és hangosan zokogni kezdett. – Ó, Istenem, micsoda borzasztó eset! Tanner várt, amíg az asszony kissé lecsillapodott. – Mrs. Tilling! Végtelen nagy szívességet tenne nekünk, és talán saját magának is javára volna, ha mindent őszintén elmondana. Mi történt tegnap éjjel? Látom, hogy sok mindent tudna mondani nekünk. Mikorra várja haza az urát? – Tudom is én! – siránkozott az asszony. – Jobb lenne, ha haza sem jönne többé. – S nem mondta meg, hogy hová megy? – Nem. – Az előbb arról beszélt, hogy megeresztette a csapot a konyhájában. Mit csinált az ura a vízzel, mosakodott? – Ó, csak egy kis karcolás volt az egész – mondta zavartan. – Összekarcolták a tövisek. – Hol? A kezén? – Igen, de mondom, nem túlságosan. – Mind a két kezén? Mrs. Tilling hallgatott. – Adott-e neki valamit, hogy bekötözze a kezét? Ej, ej, Mrs. Tilling! Mi titkolnivalót talál azon, hogy segített bekötözni az ura kezét? – Ó, a zsebkendő is elég volt rá. – Talán verekedett valahol? Mrs. Tilling lesütötte a szemét. – Lehetséges – mondta habozva –, nagyon civakodó természetű ember. – Még egyet: átöltözött-e, mielőtt elment? Az asszony ijedten tekintett jobbra is, balra is, mint a csapdába került őz. – Igen, úgy tudom. – Hol van a levetett ruhája? Tanner főfelügyelő mestere volt a bűnvizsgálati nyomozásoknak. Lépésről lépésre haladt előre, s kérdései mindig az „áldozat” feleleteiből folytak. Ezért érte el sikereit, amelyek korán ismertté tették a nevét. Mrs. Tilling is hamarosan kénytelen volt megadni magát, s el is mondott mindent őszintén.

XVII. FEJEZET Ilyenformán Mr. Tanner néhány olyan jelentős adatot és fontos körülményt tudott meg, ami az

eddig egyre bonyolultabbnak látszó eset nyomozását mégiscsak jócskán előbbre vitte. Mrs. Tilling elmondta, hogy még le sem feküdt, amikor a férje megérkezett. Ruhája összevissza volt tépve, az arca feldúlt, és szeme ijesztően forgott. Mindkét keze véres volt, s ő segített neki megmosni és bekötözni. Tanner elégedetten jegyezte az adatokat, aztán megkérdezte: – Hagyott-e itthon pénzt Mr. Tilling? Az asszony némi habozás után négy vadonatúj ötfontos bankjegyet vett elő. Tanner tüstént látta, hogy a bankjegyek sorszáma folytatólagos. – Ha megengedi, följegyezném a számokat – mondta nyugodtan. – Volt nála még több is? – Hogyne. Csak úgy duzzadt a tárcája, amikor kivette belőle. Azt mondta, öt vagy hat hét eltelte előtt nemigen fog hazajönni... Ennél többet igazán nem tudok mondani, Mr. Tanner! De esküszöm magának, hogy nem ő ölte meg a doktort. Civakodó, rossz természetű ember az uram, de gyilkolni nem volna képes. Éppígy nem vádolhatja senki Studd haláláért sem. A napokban egyszer sokáig faggattam, s ő térden állva esküdött meg, hogy nem is látta Studdot azon az éjszakán, amikor megölték. – Mondja, Mrs. Tilling, hány pipája van az urának? A kérdés meglepte az asszonyt, de felelete mindenképpen kielégítő volt. – Tudtommal csak egy. Mindig addig szítta a pipáját, amíg teljesen kiégett, akkor aztán újat vett. Elmondta még, hogy Tilling igen kényes volt a pipáira, és csak márkás, drága pipát vásárolt. Alig búcsúztak el a szép erdésznétől, Tanner átadta a bankjegyek számait Tottynak. – Siessen a községi bankba, és állapítsa meg, hogy tőlük kerültek-e ki a bankjegyek? Ha igen, kinek fizették ki? Menjen a rendőrségi kocsival. Nagyon siessen, mert szükségem van magára. Igaz, ne felejtsen el telefonálni a Yardra, azonnal nyomozzák ki, vett-e valaki ma reggel Orsus pipát a trafikokban? – Tilling pipájára gondol? Tanner bólintott: – Az az ember, aki megszeretett valamilyen pipafajtát, mindig azt a fajtát vásárolja. A kastély kertjében Tanner találkozott Ferrabyvel és Islával. A lány sokkal nyugodtabbnak látszott. Akármit beszélt is neki a fiatal detektív, mindenesetre jó hatással volt rá. – Azt mondja, nem tud semmit, s én mégis meg vagyok győződve róla, hogy titkolózik! – jegyezte meg Ferraby, amint főnökéhez csatlakozott. A fiatal detektív némi zavarban volt. Úgy látszott, mintha Isla Crane ügye „nem hivatalosan” is érdekelné. A lány még a kertben sétált, amikor Lady Lebanon a hall ajtajából a nevét kiáltotta: – Isla! A lány felugrott. – Parancsol valamit, Lady Lebanon? Willie Lebanon ott állt az anyja háta mögött és elnevette magát. – Hát nem furcsa, hogy még mindig ilyen szertartásosan szólíttatja magát Islával, anyám? Utóvégre rövidesen... Lady Lebanon szigorú arccal fordult hátra. – Hol voltál megint, Willie? – Ó, csak éppen szerettem volna segíteni a nyomozásban ezeknek az uraknak – felelte a lord könnyedén –, de úgy látszik, nem sokat hederítenek rám. – Semmi szükség arra, hogy beavatkozzál a dolgukba! – jegyezte meg az anyja élesen. A fiatalember megvakarta a fejét. – Én csöppet sem sajnálom ezt az Amersham doktort – mondta kesernyésen. – Látja, anyám, őszinte vagyok, bár tudom, hogy nem veszi jó néven tőlem. Mindenesetre megdöbbentő az egész dolog, de végeredményben mégis az az érzésem, hogy Amershamet csak megérdemelt sorsa érte utol.

– Elmehetsz, Willie! – szólt hátra Lady Lebanon fagyosan. – Azt kérdezték tőlem, nem hallottam-e az éjszaka valamit, amire azt feleltem, hogy igen. Persze ez csak hazugság, de arra gondoltam, hogy ilyenformán majd felém fordul az érdeklődésük. Nem számítottam arra, hogy egy-két perc alatt tisztában lesznek vele, hogy csak félre akartam vezetni őket. – Elég, Willie! – szólt rá az anyja szigorúan. – Torkig vagyok az ostobaságaiddal! Hagyj magunkra, Islával szeretnék beszélni! A fiatal lord elégedetlenül odábbsomfordált, Lady Lebanon pedig odafordult Islához: – Mi bajod van neked, gyermekem? – kérdezte aggódva. – Mondd meg, mielőtt még idejön „ezek” közül valaki! Teremtőm, mi történhetett veled? Isla egymásba kulcsolta két kezét, és riadtan tekintett nagynénjére. – Semmi. Csak éppen... – Nos? – Ma reggel véletlenül kihúztam az ön íróasztalának fiókját, s egy vörös sálat láttam benne – lihegte a lány. – Miért tartja ott? Hiszen rettentő baj lehet belőle! Lady Lebanon arca megkeményedett. – Miért kutatsz te az én fiókjaimban? – kérdezte szigorúan. – A csekk-könyvre volt szükségem – felelte Isla türelmetlenül. – Miért tartja ott azt a sálat? Lady Lebanon hidegen nézett rá. – Kedves gyermekem, azt kell hinnem, hogy álmodtál! Melyik fiókban láttad? A lány megmutatta. Lady Lebanon elővette a kulcsát és kinyitotta, de néhány iratcsomón kívül nem volt benne egyéb. – Láthatod, hogy nincs benne semmiféle sál – mondta Lady Lebanon hidegen. – Azt hiszem, gyermekem, csakugyan nincsenek rendben az idegeid! A lány egy pillanatig szótlanul meredt a fiókra. – Pedig meg mernék rá esküdni, hogy itt láttam – kiáltott föl. – A kezemben volt – majd kétségbeesetten tette hozzá: – Nem értem, hogyan tud ilyen nyugodt lenni, Lady Lebanon? Amershamet megfojtották. Én gyűlöltem azt az embert, utálat fogott el, ha ránéztem. Hiszen olyan undorítóan viselkedett velem szemben. Lady Lebanon megdöbbent. – Undorítóan viselkedett?... – kérdezte őszintén csodálkozva. – A szerelmével üldözött talán, erre gondolsz? Amersham? A lány tanácstalanul, kétségbeesetten tekintett körül. – Én nem maradhatok itt ebben a házban tovább – mondta némi szünet után. – Nem bírok itt maradni. Lady Lebanon elmosolyodott, s az asztalán heverő levelek közül egyet a kezébe vett. – Az édesanyád levele, Isla. Ma kaptam. Kedves, meleg szavakkal köszöni meg a rendes, negyedévi csekket, amit tegnapelőtt küldtem el neki. Azt írja, végtelenül boldog, hogy annyi küzdelem után végre megszabadult az anyagi gondoktól, s ezt csak neked és nekem köszönheti. Legjobban örül azonban annak, hogy most már két kis húgodat is iskoláztathatja. Isla Crane megértette a célzást. – Ó... tudom! Már régen nem lennék itt, ha rájuk nem gondolnék – mondotta keserűen. – S arról is meg vagyok győződve, hogy sejtelmük sincs szegényeknek, mi folyik itt. Máskülönben inkább éhen halnának, mint hogy egy pennyt is elfogadnának tőlem. – Az Isten szerelmére, Isla, ne légy annyira együgyű! – vigasztalta a nagynénje. – Meg fogod látni, milyen más lesz az életed, ha egyszer te leszel ennek a kastélynak az úrnője, ha majd Lady Lebanon leszel! Igaz, az előbb sokáig beszélgettél odakinn valami detektívvel. Remélem nem voltál ennyire izgatott, amíg vele tárgyaltál? – Ó, igen kedves fiatalember – felelte a lány bágyadtan. – Csakugyan, én is mindjárt észrevettem rajta, hogy igen értelmes, jól nevelt fiú. Könnyen

meglehet, hogy jó családból való. Sajnos manapság már a jó családok gyermekei sem irtóznak attól, hogy a rendőrség szolgálatába lépjenek. Bizony, ezt mind a háború tette! Hogy hívják? – John Ferraby. Isla egyelőre semmi kedvet nem érzett ugyan a csevegésre, de a fiatal detektív személye máris olyan hatással volt rá, hogy szívesen foglalkozott vele. – Ferraby? – csodálkozott a nagynénje tágra nyílt szemekkel. – A sommerseti Ferrabyk családjából? De hiszen ezek Lord Lesserfieldék legközelebbi rokonai! – Azt hiszem, igen – felelte a lány –, mert említette, hogy Sommersetbe való. Lady Lebanon néhány másodpercig elgondolkozva nézett maga elé. – Hát hiszen rendben van, nem találok benne semmi különöset, ha szóba állsz vele, csak Amershamről ne beszélj semmit. Talán szerelmet is vallott már? Isla türelmetlen mozdulatot tett. – Ó, Lady Lebanon, hogy képzel ilyesmit? Neki most a gyilkosság ügyében kell nyomoznia! Egyébként korántsem igyekezett vallatni vagy faggatni. A kihallgatásokat Mr. Tanner végzi. Ebben a pillanatban Ferraby lépett a hallba. – Bocsánat, mylady, Mr. Tanner keresi önt. Szólok neki, hogy idejöjjön! – Maradjon csak, Mr. Ferraby! Majd inkább én megyek oda! Kényelmesen összenyalábolta a leveleit. – Unokahúgom épp most mondja, hogy maga rokonságban van a Lesserfield családdal. Ferraby kissé zavartan mosolygott. – Igen. Csakugyan távoli rokonaim. Én ugyan eddig nem sokat törődtem ezekkel a családi vonatkozásokkal. – Pedig törődnie kellene, fiatalember! – jegyezte meg Lady Lebanon s rosszallóan csóválta a fejét. – Nincs a világon szebb és dicsőbb dolog, mint ha valaki nagy múltú családból származik! S büszkén vallhatja azt, hogy ősei évszázadok óta neves emberek, s az utódai is azok lesznek! Hol találom meg Mr. Tannert? – A főkomornyik szobájában hagytam. Éppen a városba telefonált. Lady Lebanon furcsán mosolygott. – Ez jó alkalom lesz arra, hogy egyszer én is megnézzem a főkomornyik szobáját! Ferraby elképedve meredt utána. – Úristen! – álmélkodott félhangosan. – Olyan, mintha a középkor valamelyik nagyúri dámája elevenedett volna meg benne! – Oda is való csakugyan! – jegyezte meg a lány mélabúsan. – A középkorba! – Különös! – folytatta a fiatalember a fejet csóválva. – Milyen hatása volt rá egyszerre a Lesserfield névnek. Lesserfield rokonom ugyan, de én csöppet sem vagyok büszke erre a rokonságra! Nála nagyobb szamár alig szaladgál ebben az országban, s ráadásul még talán nálam is szegényebb. Rövid ideig szótlanul ültek egymás mellett. – Szeretnék valamit kérdezni magától, Miss Crane – szólalt meg végül a fiatalember. – Megengedi? A lány bólintott. – Miért olyan ideges? Bántja valami? Isla tiltakozni próbált. – Épp az előbb mondtam Lady Lebanonnak, hogy maga nem akar faggatni. – Szóval, hogy nem is törődöm vele, miért szomorkodik? Ej, ej, Miss Crane! Én őszinte lélekkel érdeklődöm, ugyan mi bánthatja? Isla csak némi habozás után felelt. – Az, ami az éjszaka történt. A férfi a fejét csóválta. – De hiszen már előbb is ideges volt?

– Ki mondta ezt magának? – kérdezte a lány, és gyanakodva pillantott a fiatalemberre, majd amikor az hallgatott, így folytatta: Tudja, hogy én nem olyannak képzelem az igazi detektívet, mint maga? – Most aztán töprenghetek, hogy sértés-e ez vagy bók – mondta a férfi nevetve. – Szeretném tudni, minek szánta. Isla Crane hirtelen elsápadt. – Ott fönn van valaki – suttogta riadtan. – Valaki hallgatózik! Ferraby a lépcsőhöz ugrott, s fölnézett, de nem látott senkit. Elgondolkozva ült vissza helyére, szemben a lánnyal. – Különös, hogy maguk mind kémektől félnek. Lord Lebanon is folyton ezért aggódott, amikor reggel meglátogatott bennünket a Yardon. Mi lehet itt ebben a kastélyban, ami annyira megrémítette valamennyiüket? Árulja el Marks Priory titkát! A lány mosolygott: – Marks Priory titka! Olyan, mint valami szenzációs detektívregény címe, amiben Mr. Tanner a főhős – majd hirtelen elkomolyodva kérdezte: – Okos ember ő? – Tanner? Talán a legokosabb az egész Scotland Yardon. Ösztönösen deríti ki mindig az igazságot. – És... kire gyanakszik? A detektív elnevette magát. – Természetesen mindenkire! Ferraby meglepődött, mikor a lány hirtelen fölkelt a helyéről s odaállt elébe. – Most én szeretnék valamit kérdezni – szólt remegő hangon. – Tegyük föl, hogy valaki tudja, ki követte el ezt a csúnya gyilkosságot, s nem árulja el a rendőrségnek, úgy értem, titokban tartja. Bűn ez? Megbüntethetik érte? A detektív bólintott. – Hogyne! Elítélik bűnpártolásért. A lány elsápadt, de tüstént összeszedte magát. – Ó, nehogy azt gondolja, hogy magamról van szó! – mentegetőzött mosolyogva. – Honnan tudnám én, ki a gyilkos? Amiért ilyen ideges vagyok talán? Magát persze nem izgatja az ilyesmi, hozzá van szokva! – Téved, Miss Crane – felelte a férfi nyugodtan –, ez az ügy engem is nagyon közelről érint. Isla Crane-nek már a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze: „miért”? de rögtön rájött, hogy kérdése igen ügyetlennek tűnhetetett volna föl. Ferraby hirtelen szimatolni kezdett, s jobbra-balra tekintgetett. – Mi az? – kérdezte a lány. – Érez valamit? A fiatalember fölállt. – Valami ég. Nem érzi? Talán valaki a szőnyegre ejtette a szivarját? – Nem hinném. Lady Lebanon észrevette volna. Ferraby ekkor a kályhához lépett s kinyitotta az ajtaját. Lady Lebanon nyilván nem égette el egészen a sálat úgy, ahogyan gondolta. A lángja ugyan elaludt, de a selyemszövet izzott és parázslóit. Ez terjesztette az égő szagot. – Valami szövetfélét égettek el – mondta Ferraby, s a piszkavassal megkotorta a hamut. – Érzi most már? Isla Crane ekkor már a lépcsőn állott. – Nem, semmit sem érzek! – jelentette ki bizonytalanul. Totty ebben a pillanatban lépett a hallba. Ő is tüstént szimatolni kezdett. – Jöjjön csak ide, nézze! – szólította Ferraby. Totty a kályhához lépett. – Valami vászon- vagy selyemdarab!

Ferraby megint meg akarta kotorni a piszkavassal, de Totty rákiáltott. – Hozzá ne nyúljon! Nem látja rajta azt a kis fémcímkét ott a sarokban? Hol van Tanner? Gyorsan rápillantott a lányra. Most már Isla Crane is tisztában volt vele, minek a szaga terjengett a szobában. Ma reggel látta az íróasztal fiókjában. Lady Lebanon csakugyan megfeledkezett róla, s csak az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy megsemmisítse a rettentő bűnjelet, csak akkor, amikor a detektívek már ott voltak a házban. – Mr. Tanner a főkomornyik szobájában van, úgy hallottam! – mondta ekkor Isla fátyolos hangon, s ijedten futott föl a lépcsőn.

XVIII. FEJEZET Tanner sietve érkezett, és megvizsgálta a sál hamuját meg néhány elszenesedett darabját, a kis bádogcímkével együtt. Semmi kétség: ugyanolyan sálról volt szó, mint amivel Studdot megölték, amilyennel Ferrabyt is át akarták segíteni a másvilágra, és ugyanilyen sálat találtak Amersham doktor íróasztalában is. Egy perc múlva már Lady Lebanon is utolérte Tannert, aki akkor már egyedül volt, mert Totty és Ferraby eltávozott. – A kályhában találtak valamit? – kérdezte könnyedén. – Bizonyosan az a selyemhulladék, amit az este dobtam bele. Babaruhákat csináltam a jótékonysági vásárra. – Ez nem hulladék – felelte Tanner nyugodtan. – Ez nagyobb darab selyem. Azt hiszem, hogy sálnak a maradványa... indiai sálnak... mégpedig vörösnek. A gyáros neve is rajta van a címkén. Lehet, hogy ön még nem látott ilyet, Lady Lebanon, de Amersham doktor igen! – Nem értem... Tegnap este házkutatást tartottam a doktor lakásán, s ugyanilyen sálat találtam az íróasztalában, ugyanilyen bádogcímke volt rajta. Az ajtóhoz lépett, s odaszólt a közelben beszélgető Tottynak és Ferrabynek. – Ügyeljenek, hogy senki be ne jöjjön, amíg itt beszélgetünk! – Ó, azt jelenti ez, hogy fogoly vagyok? – Ez azt jelenti, hogy nem akarom, hogy megzavarjanak bennünket. Lady Lebanon leült az íróasztala elé, és összekulcsolta a kezét. – Azt hiszem, nem sok mondanivalóm lesz, Mr. Tanner! – Engedje remélnem az ellenkezőjét, Lady Lebanon! – felelte a főfelügyelő udvariasan. – Mert én nemcsak kérdezni óhajtok, hanem közölni is szeretnék néhány olyan tényt, amiről ön azt hiszi, hogy sejtelmem sincs róla. Mindenekelőtt az egyik emeleti szobára szeretném fölhívni a figyelmét. A komornyik lomkamrának mondta, de nem tudta kinyitni. – Akkor az bizonyára csakugyan lomkamra – felelte a ház úrnője komolyan. Bill Tanner a fejét csóválta. – Ott az első emeleten?... A kastély egyik legjobb fekvésű szobája?... Különös ötlet lenne éppen azt választani ki lomkamrának! Lady Lebanon vállat vont. – Mi pedig mindenesetre annak hívjuk. Valójában azonban olyan raktárféle, ahol néhány értékesebb dolgomat őrzöm, – Megkaphatnám a kulcsát? – Nem. Azt a szobát nem nyitom ki. Lady Lebanon szilárd hangon, határozottan beszélt. Csönd lett – nyomott csönd. Az emeletre vezető lépcsőn Lord Lebanon éppen jött lefelé, és hallotta az utolsó szavakat. – Mr. Tanner, megmondom magának az igazat – szólalt meg újra Lady Lebanon. – Abban a szobában halt meg a férjem, s azóta egyszer sem nyitottam ki.

– Ugyan, anyám! Mr. Tanner azt a nehéz ajtós szobát gondolja? Én azt akárhányszor láttam már nyitva! Lady Lebanon szigorú tekintettel mérte végig a fiát. – Tévedsz, Willie. Azt a szobát még sohasem nyitottam ki, és te sem láthattad nyitva még soha! – Én azonban mindenesetre szeretném megnézni! – mondta Tanner határozottan. – Sajnálom, de nem mutathatom meg! – Sajnálom, de látnom kell azt a szobát! – Kérem, Mr. Tanner, ne makacskodjék! – kérlelte Lady Lebanon barátságosan, de minden izgalom nélkül. – Mondom, semmi sincs benne, ami önt érdekelhetné. S különben is, úgy képzeltem, hogy csak a házon kívül fog nyomozni. – Én ott nyomozok, Lady Lebanon, ahol célravezetőnek látom! – felelte Tanner határozottan. – Igazán, anyám... – Kérem, Lord Lebanon, hagyjon magunkra, amíg itt beszélgetünk – kérte a főfelügyelő. – Talán társalogjon addig a detektívjeimmel. Itt vannak a kertben. Megvárta, amíg a fiatalember eltűnt. – Azt hiszem, Lady Lebanon – kezdte ekkor –, tisztában van azzal, hogy házkutatási engedélyt is kérhetek fölöttes hatóságomtól. – Nem tudom, de sértve erezném magamat, ha megtenné – jegyezte meg Lady Lebanon gőgösen. – De ön kérdezni kívánt tőlem. Szeretném, ha végezhetnénk! Mr. Tanner egyelőre csakugyan kénytelen volt lemondani a bezárt szobáról. Telefonon megkérte ugyan már a házkutatási engedélyt, de az írott engedély még nem volt a kezében. – Bár különösnek tűnik, mégis Amersham doktor meggyilkolásáról szeretnék kérdezősködni – kezdte Tanner. – Úgy gondolom, említettem már magának... – Igen, ön kijelentette, hogy semmit sem tud a dologról, de nekem az az érzésem, hogy nem egészen így van. Lady Lebanon, mikor látta ön utoljára életben Amersham doktort? Az asszony mereven tekintett rá. – Ma reggel nem láttam. – Ezt gondolom – jegyezte meg Tanner mennyei türelemmel. – Ma reggel ő már nem élt. Az orvosi szakvélemény szerint még az este, tizenegy és tizenkettő között gyilkolták meg. Mikor látta őt utoljára? – Tegnap vagy tegnapelőtt reggel, nem emlékszem már bizonyosan. Alig mondta azonban ki, máris tisztában volt vele, hogy ostoba baklövést követett el. – Amersham doktor tegnap este tizenegy óra tájban, talán néhány perccel a halála előtt, még itt volt, ebben a szobában, s önnel beszélgetett – csapott le rá Tanner hirtelen. Lady Lebanon gőgösen szegte hátra a nyakát. – Úgy? Szóval maga a cselédséggel is tárgyal? – Persze hogy tárgyalok – felelte a férfi élesen. – Mi különöset talál ebben, mylady? – Szerintem sokkal illendőbb lett volna, ha előbb hozzám fordul! – méltatlankodott Lady Lebanon. – Nos hát, most itt vagyok! – Bill Tanner nyájasan, lekötelezőén mosolygott. – Szóval ön azt állítja, hogy tegnap vagy tegnapelőtt reggel látta utoljára. Ezzel szemben a tegnap este megölt ember, a ház barátja... – Amersham doktor egyáltalán nem volt a ház barátja – szakította félbe az asszony ingerülten. – Önző, uralkodni vágyó ember volt, aki csak a saját érdekeit nézte. Tanner bólintott. – Ilyenformán tehát egyáltalán nem fontos önnek az a tény, hogy ettől a szobától alig száz lépésre meggyilkolták? Lady Lebanon gőgös haragtól villámló szemekkel nézett kínzójára: – Hallja, Mr.... Tanner – csattant föl hevesen –, ez már majdnem szemtelenség.

– Meglehet – felelte Bill Tanner rendíthetetlen nyugalommal. – Önnek csakugyan éles ítélőképessége van, mylady, s így remélem, azt is belátja, hogy az ön viselkedése is különös. Nem mondom, hogy fennhéjázó! Én csak egyszerű detektív-főfelügyelő vagyok, s Amersham doktor halálának a körülményeit szeretném tisztázni. Ön tehát azt állítja, hogy nem emlékszik rá pontosan, mikor látta utoljára, bár halála előtt néhány perccel még beszélgetett vele. Éspedig azért nem emlékszik, mert nem a barátja volt, hanem csak uralkodni vágyó ember. Ez valahogy nem egészen logikus. Nem gondolja? S ha nem voltak baráti viszonyban, mit keresett itt este tizenegy órakor? – Csak meglátogatott. – Mint orvos? Lady Lebanon bólintott. – Hívatta? Az asszony kissé habozott. – Nem. Csak úgy véletlenül jött. – Este tizenegy órakor? – csodálkozott Tanner. – Erős fájdalmakat éreztem az egyik karomban. – De hiszen nem hívatta! Eszerint tehát ő csak megsejtette, hogy szükség van rá, s kocsijába ülve, lejött Londonból, hogy kezelésben részesítse. Receptet is írt? Lady Lebanon nem felelt. – Így aztán – folytatta Tanner – tizenkettő felé eltávozott, s a falu felé menet félúton valaki hátulról fölugrott a kocsijára és megfojtotta. – Minderről semmit sem tudok! – tiltakozott az asszony. – A gyilkos aztán kiemelte a holttestet a kocsiból, a bokrok alá rejtette, s a kocsival elhajtott a falu túlsó végére, a londoni útra. Lady Lebanon komolyan türelmetlenkedni kezdett. El nem tudta képzelni, miért kínozza a detektív ezekkel a részletekkel is. Bosszúsan fakadt ki: – Kérem, nekem mindehhez semmi közöm. Nem érdekel! Mr. Tanner meglepetve pillantott rá. – Lady Lebanon! Ön hosszú évek óta ismerte ezt a gentlemant. Évről évre állandóan a házhoz járt, ő volt a kastély háziorvosa, a családnak sok tekintetben bizalmasa, s önt nem érdekli, hogy meggyilkolták? Az asszony mélyen fölsóhajtott. – Ó, természetesen lesújtott a dolog. Hogyne... nagyon is lesújtott! Hosszabb idő telt el, amíg Tanner újra megszólalt. Lady Lebanon idegei közben pattanásig feszültek. – Mi az, amit Amersham doktor tudott? – kérdezte Tanner. Az asszony gyorsan, futólag ránézett a detektívre, s a fejét rázta. – Mit tudott Amersham? – ismételte Tanner. – Mert amikor elment, ön ezeket mondta neki... Elővette jegyzőkönyvét, s pár pillanatig gondosan tanulmányozta. Csak menjen és beszéljen, úgysem fogja senki sem elhinni! Nem meri ezt maga megtenni! Ne felejtse el, hogy maga is benne van a dologban! Maga mindig csak arra törekedett, hogy beülhessen Willie vagyonába! – Ezek talán nem ugyanazok a szavak, de ez volt az értelmük. Milyen dologban volt benne Amersham? Az asszony hallgatott. Egy pillanatig valósággal megszédült a detektív pontos értesülésének hallatára, de megint hihetetlenül gyorsan összeszedte magát, és sápadt arcát a harag pirossága öntötte el. – Ezt csak Jacksontól hallhatta, a komornámtól. Attól a megbízhatatlan, utálatos teremtéstől, akit

ma reggel dobtam ki. Persze, ha maga a kidobott cselédekre hallgat, Mr. Tanner. Tanner komoran csóválta a fejét. – Én mindenkit meg szoktam hallgatni, Lady Lebanon, ez a kötelességem! Mennyi ideig volt beteg az ön férje, az elhunyt Lord Lebanon, mielőtt meghalt? Az asszony nem volt elkészülve a beszédtárgynak ilyen meglepő és hirtelen megváltoztatására, s pár pillanatig gondolkodnia kellett. – Tizenöt évig. – Ki volt az orvosa? – Amersham doktor. – S férje betegsége alatt ön és Amersham doktor kezelték a vagyonát, nemde? Az asszony bólintott. – Igen. Férjem kedvelte a doktort, s ő csakugyan nagy segítségünkre volt az uradalom ügyeinek intézésében. Lady Lebanon föllélegzett. Az volt az érzése, hogy a kihallgatás legnehezebbjén túlestek. Most már nyugodtabban várt. Tanner ekkor egyenesen az asszony szemébe nézett, és nyugodtan kérdezte: – S miért ment másodszor is férjhez? Lady Lebanon először azt hitte, talán nem jól hallotta a kérdést. A másik pillanatban azonban szikrázó szemekkel ugrott föl a helyéről. – Ez nem igaz! – lihegte elpirulva. – Miért esküdött meg másodszor is a peterfieldi plébániatemplomban Leicester Charles Amersham doktorral? Az esketést, hajói emlékszem: John Hastings vikárius végezte. Lady Lebanon lassan, szótlanul ereszkedett vissza a helyére. Az asszony szédült. – Ki mondta ezt magának? Bill Tanner szeretetreméltóan mosolygott. – A peterfieldi házassági anyakönyv! Itt van a zsebemben az anyakönyvi kivonat is. Mindenesetre meglepő, hogy mylady már három hónappal első férjének halála után újból férjhez ment, s ezt a házasságát célszerűnek gondolta titokban tartani. Lady Lebanon vizet töltött magának az asztalán álló kis kristálykorsóból, és szürcsölt belőle néhány kortyot. Tanner kíváncsian várakozott. – Erre a házasságra úgy kényszerítettek rá – rebegte halkan. – Amersham doktor a világ leghitványabb kalandora volt. Az indiai hadseregből ezért dobták ki. Ő zsarolta ki tőlem ezt a házasságot! – De hát hogyan?... és miért? Lady Lebanon vállat vont. – Mivel tartotta önt a kezében, mylady? Tudja, hogy csak azt lehet megzsarolni, akiről valami csúnya vagy megbecstelenítő dolgot tudunk? Valami törvényellenes dolgot követett el ön, és erről tudott Amersham. – Erre a kérdésére nem felelek, Mr. Tanner! – mondta Lady Lebanon, és szorosan összezárta ajkait. – Nem akarok felelni. Elégedjék meg azzal, hogy tolvaj, szélhámos gazember volt, aki visszaélt a jóságommal! Tanner bólintott. – Hát ez mind igaz lehet, mylady, de ő mégiscsak itt volt tegnap este. Megfenyegette önt és elrohant. Néhány perc múlva pedig megölték, s önt mégsem érinti túlságosan az eset. – Miért érintene? – csattant föl Lady Lebanon pírba borult arccal. – Hiszen inkább örülök, hogy... Hirtelen elhallgatott. – Örül, hogy vége van. Ezt akarta mondani ugye, mylady? De aztán hirtelen eszébe jutott valami, és rájött, hogy mégsem lehet örülnie. Várt egy-két percig, s csak azután szólalt meg:

– Az ön első férje, Mrs. Amersham... Az asszony gőgösen kapta föl a fejét. – Igen lekötelezne, ha továbbra is Lady Lebanonnak szólítana! – majd hirtelen elmosolyodott, ami nem is látszott éppen erőltetettnek, s visszaült a helyére. – Persze csak azért mondta, hogy bosszantson. Kezdem érteni a maga vállalási módszereit, Mr. Tanner! – Ki látta az elhunyt Lord Lebanont, amikor meghalt? – folytatta Tanner könyörtelenül. – Amersham doktor. – Mylady látta? – Nem, csak Gilder és Brooks. Ők végeztek el mindent körülötte. – Úgy. S a halotti bizonyítványt Amersham doktor írta alá. A tényállás tehát az, hogy Lord Lebanon meghalt, de Amershamen, Gilderen és Brookson kívül senki sem látta. Nos, Amersham mindenesetre érdekelve volt Lord Lebanon halálában. Az asszony őszinte megdöbbenéssel meredt a detektívre. – Ne értsen félre, mylady – legyintett a detektív –, nem vádolok, csak a tényeket állapítom meg. A doktor zsarolta önt, mert tudott valamit. Mármost azt szeretném tudni, mikor kezdte el zsarolni önt? Férje halála előtt vagy csak azután? Ez mindenesetre érdekelne. – Ó, meg vagyok győződve, hogy sok dolog van még, ami magát érdekelné! – jegyezte meg az asszony a régi gőggel. Tanner bólintott. – Csakugyan. Ha megengedi, mindjárt mondok még egyet. Szeretném tudni, miért tartotta célszerűnek ma reggel sürgősen eltávolítani az erdészét? Miért adott neki nagyobb összeget abból a pénzből, amit csak két nappal ezelőtt utaltatott ki magának a Marks Thornton-i bankból? Az asszony nagy, sötét szeme egyetlen pillanatra sem mozdult el a férfi arcáról. – Most hallom először, hogy Tilling nincs idehaza – szólt nyugodtan. – Igen, pénzt csakugyan adtam neki, de csak előlegül a fizetésére. Egyebet nem tudok mondani. – Akkor talán még az éjjel további pontos értesülésekkel fogok szolgálni – jegyezte meg Tanner. Az órájára pillantott, s meglepetve látta, milyen régen ott van már a kastélyban. Már alkonyodott, pedig sok dolog várt még rá a faluban is. – Amikor délben idejöttem, csak Amersham doktor ügye foglalkoztatott – szólt mosolyogva. – Most már azonban az ön személye, mylady, talán még jobban érdekel, nem is szólva arról a titokzatos lomkamráról, amit semmiképpen sem akar megmutatni. Hiszen csakugyan meglehet, hogy fölöslegesen zavartam érte, de szeretek mindennek lelkiismeretesen a végére járni. S aztán az a rögeszmém támadt, hogy Amersham zsarolása valahogyan kapcsolatban van azzal a lomkamrával! – Téved! – felelte az asszony halkan s lesütötte a szemét. – Annak a szobának csak az én múltamhoz van köze. A férfi mosolyogva csóválta a fejét. – Elképzelem, milyen megerőltetésébe kerülhetett, hogy ezt kimondja, mylady! Pedig én tudom, hogy ez nem lehet igaz! Ön sokkal büszkébb a nevére, a családjára, a származására, semhogy olyasmit tett volna valaha is, ami „egy nő múltját” szokta jelenteni... – Majd homlokát ráncolva jegyezte meg: – Azt hiszem, mylady, maga is Lebanon. Tanner szavainak nem várt, csodás hatása lett. Az asszony arca egy pillanatra csaknem ragyogóvá szépült. – Bámulatos, hogy ezt megsejtette! – mondta lágyan. – Igen, én is Lebanon vagyok. Az unokafivéremhez mentem feleségül. Őseimet egyenes vonalban viszem vissza a negyedik báróig. A férfi a fejét csóválta. – Csodálatos! – A mi családunk több mint ezeréves, Mr. Tanner! A Lebanonoknak már történelmük volt akkor, amikor Anglia történelme el sem kezdődött! S a családnak folytatódnia kell. Nem szabad, hogy magva szakadjon! Az asszony egész lénye valami csodálatos, szinte földöntúli elragadtatásban úszott. Tanner

bámulva figyelte. – Csodálatos! – ismételte halkan, és mosolygott hozzá. Hirtelen fölkelt a helyéről, s a hall ajtajához lépett. A kertben már csak Totty sétált. Aztán visszament Lady Lebanonhoz, hogy elbúcsúzzék tőle. – Most mennem kell, mylady! Őszintén sajnálom, hogy zavarnom kellett, s valószínűleg még holnap is kellemetlenkednem kell. Búcsúzáskor ott állt a lépcső mellett, s amint véletlenül föltekintett, Isla Crane-t pillantotta meg az emeleti korlát mellett. A lány intett neki, de mutatóujját tüstént az ajkára tette. Tanner közönyösen föllépkedett, mintha csak fönn felejtett volna valamit. Amint az emeletre ért, a lány görcsösen a karjába kapaszkodott. – Csak nem akar elmenni, Mr. Tanner? – suttogta remegő hangon. – Az Isten szerelmére, maradjon itt éjszaka! Tanner habozás nélkül megváltoztatta szándékát. Újra lement a hallba. – Majd bevitetem a kocsimon a faluba, Mr. Tanner – kezdte Lady Lebanon. Bill Tanner rámosolygott. – Nem tudom, nem veszi-e tőlem rossz néven, mylady, hogy közben mást gondoltam. Az a szeszélyem támadt, hogy mégis itt töltöm az éjszakát a kastélyban. Tanner látta, hogy az asszony szeme haragosan villan meg, és kurtán biccentve, szótlanul megy el. Totty meglepetve hallotta, hogy főnöke, előbbi szándékától eltérően, éjszakára a kastélyban marad. – Mi az, Mr. Tanner, miről van szó? – kérdezte csodálkozva. – Kérdésére, Totty fiam, már most is meg tudnám ugyan adni a választ – felelte a főfelügyelő –, de mégis célszerűbbnek tartom holnap reggelre halasztani! Totty sóhajtott. – Hát, ha olyan nagy kedve van itt aludni ebben az elátkozott várkastélyban, csak tessék! Rendben van. Csak aztán meg ne bánja, Tanner! – Mister Tanner! – javította ki a főfelügyelő. – Higgye el, jobban hangzik így még ebben az elátkozott kastélyban is!

XIX. FEJEZET Totty a személyzet ebédlőjében vacsorázott, ahol a rangját megillető tisztelettel vették körül valamennyien. Az asztalfőn Mr. Kelver ült, de a társalgást, természetesen, Totty irányította. Igen meglepte, hogy a személyzet közül milyen kevesen ismerték Amersham doktort. Mindnyájan hallottak ugyan róla – főként Studd elbeszélései nyomán –, de látni csak ritkábban látták. Lord Lebanont mindegyik szerette, de féltek az anyjától, és sajnálták Islát. Tea után Mr. Kelver behívta Tottyt a szobájába. – A maga helyében, Mr. Totty, nem tárgyalnék ezekről a dolgokról a személyzettel. Megbízhatatlan, ostoba népség ez, s kár volna fontosságot tulajdonítani a véleményüknek. Totty komoran bólintott, s mivel Mr. Kelver társaságában mindenki kénytelen volt finommá válni, ő is nagyúri előkelőséggel jegyezte meg: – Igen, igen... Azt hiszem, önnek van igaza, Mr. Kelver. Az előkelőségről azonban már a következő pillanatban megfeledkezett, mert szinte dühösen tette hozzá: – A fene látott ilyen különös házat, mint ez! Mr. Kelver kissé zavartan lépett az ajtóhoz. Kinyitotta és kitekintett a folyosóra. Aztán újra becsukta, és visszaült a helyére. – Igaza van, sir – szólt fojtott hangon. – Itt csakugyan olyan dolgok történnek, amelyekre nehéz

lenne magyarázatot találni. Őlordságával úgy bánnak, mint a gyermekkel, kívánságait egyáltalán nem veszik figyelembe, s talán még a rabnak is jobb dolga van börtönében, mint neki saját kastélyában. Állandóan leskelődnek utána, s minden lépését megfigyelik. Például én is utasítást kaptam, hogy hallgassam ki minden telefonbeszélgetését. Ha véletlenül akad valaki a személyzet között, akiben megbízik, azt azonnal eltüntetik a házból. Szegény Studdnak is mennie kellett volna, ha meg nem ölik. S bár mindig szigorúan tartózkodni szoktam a véleménnyilvánítástól, ezúttal ki kell jelentenem Totty felügyelő úrnak... nem is tudom, helyesen szólítom-e felügyelőnek. – Nagyon helyesen! – bólintott Totty. – Ki kell jelentenem, hogy ez nem mehet így tovább. Itt, ebben a házban valami titokzatos, rettentő hatalom garázdálkodik, ami már kezd az idegeimre menni. Szívesen lemondanék egy hónapi fizetésemről, ha még ma elmehetnék. Kopogtattak az ajtón. Tanner lépett be lepecsételt borítékkal a kezében. Intett Tottynak, s vele együtt visszament a szobájába. – Kerítse elő motoros küldöncüket, Totty – szólt. – Ezt a levelet sürgősen be kell vinnie a Yardra! Mi hír Mrs. Tillingről? Volt nála valaki? – Én magam voltam ott vacsora előtt – felelte Totty. – Szegény, nagyon meg van rémülve! S azt hiszem, meg is van rá az oka. Nem lehet kellemes arra gondolnia, hogy az ő ura a gyilkos! S hogy, a kiadott személyleírás alapján kétségkívül még az éjjel elfogják! A detektív-főfelügyelő a tejét csóválta. – Abban én sem kételkedem, hogy elfogják még az éjjel, de nem ő a gyilkos, Totty! A gyilkos itt van ebben a házban valahol! – jegyezte meg Tanner komolyan. – Itt ebben a levélben pontosan összegeztem az eddigi tényeket és megállapításokat, s egészen meglepő következtetéseket vontam le belőlük. S csak annyit mondhatok, hogy ennél érdekesebb esettel aligha foglalkoztam még életemben! Hirtelen az ajtó felé pillantott. Két lépéssel ott termett és kirántotta. Gilder ott állt a küszöbön, egyik kezében ezüst tálcával és csészével, a másikban gőzölgő kávéskannával. – A feketét hozom, sir! – szólt nyugodtan. – Mióta áll maga itt az ajtó előtt? – Ó, ebben a pillanatban jöttem, s azon törtem a fejemet, hogy a homlokommal kopogtassak-e, vagy a cipőm orrával! – felelte kedélyesen. Tanner az asztalra mutatott. – Tegye le oda! Becsukta az ajtót a komornyik után, s két másodperc múlva újra kinyitotta, hogy meggyőződjék róla, csakugyan eltávozott-e. Majd intett Tottynak, s együtt mentek a küldöncért, aki az egyik külső verandán várt. Gépe ott állt a veranda előtt. Amikor meglátta Tannert, hirtelen eldobta félig elszívott cigarettáját, fölugrott és szalutált. – Ezt a levelet adja át a nyomozóosztály főnökének. Tegye a táskájába, s nagyon ügyeljen rá, hogy el ne veszítse! Tizenegyig Londonba ér. A főnök ott fogja várni a hivatalban. A rendőrségi futár kitolta nehéz motorkerékpárját az útra, begyújtotta a gépet, s a nyeregbe ugorva, elpöfögött. Tanner és Totty a verandáról nézte a sebesen távolodó fénycsóvát, amikor hirtelen erős csattanást és zuhanást hallottak s a fénycsóva eltűnt. A következő pillanatban vad ordítás hangzott föl, mire mind a ketten lélekszakadva kezdtek rohanni az út felé. Mire odaértek, a küldöncöt a földön ülve találták, a kerékpár pedig felborulva hevert az út szélén. Totty zseblámpájával az emberre világított. A futár arca halálsápadt volt, sapkáját elvesztette s haja borzasan lógott a homlokába. Tanner gyorsan körültapogatta, szerencsére nem tört, se nem ficamodott ki egyetlen tagja sem. – Valami kötél vagy drót volt keresztbefeszítve az úton – dadogta az ember. – Amikor leestem, valaki rám ugrott, s a nyakam köré akart csavarni valamit. Totty körülvilágított a lámpával. A támadónak nem volt nyoma sehol.

– Miféle ember lehetett? – Én nem tudom. Nem láthattam, mert a motorlámpám egyszerre kialudt. De úgy vettem észre, hogy izmos ember. Belevágtam ugyan az öklömmel, de nem hiszem, hogy nagyobb kárt tettem volna benne. Aztán elszaladt. Totty tovább kutatott s megtalálta a kötelet. Két útszéli fához volt kötve, de a rohanó motor középen elszakította. – Nem látta, merre futott? – Nem, sir. Nemsokára kiderült, hogy a motornak sem történt semmi komolyabb baja. Csak a fényszórója tört el, de ezt is pótolták Totty tartalék zseblámpájával, amit a kormányra erősítettek. – Szóval, csakugyan nincs nagyobb baj? – kérdezte Tanner. – Nincs, sir, már folytatom is az utamat. Hej, ha az a fickó a kezembe kerülne! – Várjon csak! Azt mondta, hogy a támadó valamit a nyaka köré akart csavarni? Nem ejtette-e el véletlenül? Körülnéztek, de nem találtak semmit. – A levél megvan-e? A küldönc a táskájához kapott s megdöbbenve vette észre, hogy valami éles késsel fölhasították. A levél azonban mégis ott volt benne. – Szóval, ez kellett volna nekik? – dörmögte Tanner. – Ez aztán a „gyors munka”! Tegye csak fiam a zsebébe azt a levelet, a főnöknek pedig mondja el, hogy miért késett. Alig érkeztek vissza a kastély halljába, nemsokára Gilder is belépett. Zihált és lihegett, mintha erősen futott volna, s máskor mindig gondosan lefésült haja borzasán lógott a homlokába. – Ejha, Gilder, mi történt magával? – kérdezte Tanner. A komornyik zavartan pislogott. – Véletlenül elaludtam a szobámban, ami nemigen szokott megesni velem, és rosszat álmodtam! – felelte lihegve. Tanner lopva ránézett a komornyik cipőjére. Nedvesnek látszott s az egyiknek a sarkához néhány fűszál tapadt. – Mi az? Víz van a maga szobájában? Gilder lenézett a cipőjére, majd a detektívre mosolygott. – Az előbb künn sétáltam a kertben.. Már menni akart, amikor Tanner visszahívta. – Véletlenül nem valami motorkerékpár-balesetről álmodott, Gilder? A komornyik a fejét rázta. – Nem, sir, földrengést éreztem álmomban. – Bámulom ezt a fickót! – jegyezte meg Tanner, amint Gilder kiment. Elgondolkozva ült le Lady Lebanon íróasztalához, s az elefántcsont papírvágó késsel kezdett babrálni. – Azt hiszem – törte meg a csöndet kis idő múlva –, egyelőre Mrs. Tilling ügye a legsürgősebb. Égetően sürgős! Fölállt s nagy léptekkel járta végig néhányszor a szobát. – Totty – szólt hirtelen. – Üljön be a rendőrségi kocsiba, hajtasson az erdészlakhoz, s szállítsa el Mrs. Tillinget a Fehér Szarvas-ba. Két emberünk ott szállt meg, ugye? Mondja meg nekik, hogy ügyeljenek rá! – S ha nem akarna velem jönni? – Akkor csak vegye szép gyöngéden a karjaiba – válaszolta Tanner gúnyosan –, megengedheti neki, hogy ráhajtsa fejét a maga vállára, s így ültesse be a kocsiba. Természetesen az udvariasságnak és gyöngédségnek is vannak határai, Totty!... Ha kapálózna vagy sikoltozna, egy kicsit a fejére koppinthat, de mindenáron vigye el a Fehér Szarvas-ba!

Totty kiment a garázsba, fölrázta a bóbiskoló sofőrt, és megindult vele az erdészlak felé. Nagy meglepetésére nemcsak a kertrácsot, hanem a ház ajtaját is tárva-nyitva találta. – Nézze csak, őrmester – csodálkozott a sofőr –, ennek az ablaknak be van törve minden táblája! Totty elővette zseblámpáját, s dobogó szívvel, óvatosan lépett be a házba. A nappali szoba nyitott ajtaján át látta, hogy az asztal föl van fordítva, s a tükrök meg a képek összetörve. Az egyik törött lábú szék a kereveten hevert. A hálószobában sem látott senkit, de itt is lábbal fölfelé állt minden. Az ágynemű szertedobálva, s a szőnyeget a mosdótál meg a vizeskorsó cserepei borították. Rombolásnak csak ebben a két szobában találta nyomát, de amint továbbment, látta, hogy a hátsó ajtó is ki van tárva. Mrs. Tillingnek pedig nyoma sem volt. Totty futólag körüljártatta a lámpa fénysugarát a kert elején, s már visszafordult a házba, amikor a sofőr lelkendezve kiáltott föl: – Itt fekszik valaki a földön, itt az almafa alatt! Totty odasietett a lámpával, s látta, hogy a sofőrnek igaza volt. A fa alatt a gyér fűben női alak hevert mozdulatlanul. Mrs. Tilling! Az asszony magánál volt, de egy szót sem volt képes kiejteni. Szeméből halálos rémület tükröződött, s minden ellenállás nélkül engedte, hogy Totty a karjába vegye és beültesse a kerítés mellett álló kocsiba. Néhány perc múlva a fogadósné meg a szolgáló segítségével felvitték és lefektették a Fehér Szarvas egyik vendégszobájában. Dolga végeztével Totty lement a telefonhoz és felhívta Tannert. – Nem történt semmi baja? – Úgy láttam, hogy nem, bár még életemben nem láttam valakit ennyire rémültnek – felelte Totty. – Pedig igazán csak pár perccel azelőtt történhetett a dolog, hogy odaérkeztünk. A hálóban gyertyát találtam, még egészen puha és meleg volt a felső része, amely égett. Tanner olyan sokáig hallgatott, hogy Totty már azt hitte, nincs is a telefonnál. – Igen, igen, itt vagyok... csak éppen gondolkoztam egy kicsit. Ez megint az a bizonyos „gyors munka”, Totty. Hívasson orvost az asszonyhoz. – Már szóltam nekik. Csak nem gondolta, hogy megfeledkezem róla? Most visszamegyek az erdészlakba, és körülnézek, hogy mi akadna a szemembe. – Nem, nem szükséges! Jöjjön csak vissza a kastélyba! Mindjárt telefonálok a helybeli rendőrség vezetőjének, hogy küldjön oda valakit, és tartsa szemmel a házat. Totty már távozóban volt, amikor Ferrabyvel találkozott, aki szintén a kastélyba készült. A fiatal detektív füttyentett, amikor meghallotta a történteket. – Szegény asszony! Ügy látszik, ma éjjel sem fogunk unatkozni. Nézzen csak rám! Úgy festek, mint valami vadnyugati cowboy. Ferraby széttárta kabátjának két szárnyát. A derekán vastag szíj volt, amin két hatalmas automata pisztoly lógott. – Tanner utasítására! Ismeri már. Két pisztolyt is ad az ember kezébe, s egy óráig beszél arról, hogy elő ne vegyük! Totty arcán baljóslatú mosoly jelent meg. – Én azt hiszem, nagy szerencséje lesz, ha egyáltalán lövésre keríthet sort! Mintha csak a lecsapó villámra akarna visszaütni! – Hát, ezt a lecsapó villámot egyszer már megkóstoltam – dörmögte Ferraby mérgesen. – Nagyon is az eszemben van még az a vörös sál. – Majd sóhajtva tette hozzá: – Csak annak a szegény nőnek ne történjen valami baja! – Melyik nőnek? Mrs. Tillingnek? – Ej, dehogyis! Jól tudja, kire gondolok. Miss Crane-nek! Ő igazán nem való ebbe a rettentő környezetbe. Már mondtam is Mr. Tannernek, hogy jó lenne beküldeni kis időre a városba. – S mit mondott Mr. Tanner? – kérdezte Totty kíváncsian. – Azt, hogy akkor legalább ötvenszemélyes autóbuszról gondoskodjak, ha mindazokat be akarom

küldeni Londonba, akiknek az élete most itt veszélyben forog. Nem lehettek messzebb ötven lépésnél a kastély bejáratától, amikor Ferraby hirtelen megállította a kocsit. – Látja, én már pontosan megállapítottam azt is, hogy melyik az ablaka annak a titokzatos lomkamrának, amit Lady Lebanon semmi szín alatt nem akar kinyitni. Nézze csak a saroktól a negyedik ablakot... Teremtőm, mi ez? A mondott ablak hirtelen kivilágosodott. Mindketten kiugrottak a kocsiból, s odafutottak az ablak alá. Ez le volt ugyan függönyözve, de a függönyön át is látták, hogy odabenn valami árnyék mozog. Egy perc múlva a világosság kialudt. És a parkban, a kastélyban – körös-körül az egész környéken – oly csöndes volt minden, mint nyári éjszakán a temető.

XX. FEJEZET Totty és Ferraby egymásra bámultak a félhomályban. – Kedves kis hely, mondhatom! – jegyezte meg az első borzongva. – Adja csak ide azt a lámpát! Ferraby a falra világított vele. A titokzatos szoba alatt nem volt ablak, csak a szilárd vörös téglafal. Néhány másodpercig vizsgálódott, aztán hirtelen odaintette Tottyt. – Ide nézzen! Látja, ez itt nem tégla, hanem vas! Téglaszínűre festett vas. Gyerünk csak tovább! Még ez is vas... ez is. No, ez már igazi tégla! Lám, a kettő között alig észrevehető hasadék van. Ez bizony valami titkos vasajtó, amit azonban csak belülről lehet nyitni meg zárni. – Találtak valamit a falon, urak? – hangzott ebben a pillanatban a hátuk mögött. Gilder volt, aki észrevétlenül lopózott a hátuk mögé. Totty bosszankodva fordult hátra, de mégis célszerűbbnek tartotta a kedélyes választ. – Aki keres, az talál, Gilder, s mi fölfedeztünk egy titkos bejáratot! Mr. Gilder kíváncsian hajolt a falhoz, és meglepetve kiáltott tol: – Teremtőm! Erről mit sem tudtam! Lehetséges volna? Megdöbbent csodálkozása annyira őszintének látszott, hogy a két detektív egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy csakugyan most látja először. – Egy perccel előbb világosságot láttunk a lomkamra ablakában – szólt szigorúan Totty. – Mit gondol, ki járt odabent? Gilder minden habozás nélkül, készséggel válaszolt. – Azt hiszem, Brooks. Másnak nem szabad oda betennie a lábát. Bizonyára Lady Lebanon küldte be néhány levélcsomóért. Nem akarja, hogy a rendőrség kezébe kerüljenek. Úgy emlékszem, Brooks említette is nekem az este. De nem hallottak az urak semmi újságot a faluban? – Nem, semmit – felelte Totty ásítva. – Hacsak a holnap reggeli újságok nem hoznak valami szenzációt! Hol van Lady Lebanon, lefeküdt már? – Nem, sir. Nemrégiben még „Fekete Péter”-t játszott őlordságával a szalonban. Különben most ez a kastély legcsöndesebb szobája. Gilder bevezette őket, de a szalon már üres volt. Lebanonék nyilván nyugovóra tértek. Gilder whiskyt és szódat hozott a két detektívnek, és kissé begyújtott a kályhába, mert az éjszaka kezdett csípős hidegre válni. Tanner ezalatt telefonjelentését adta le a Yardnak, azután ő is bement két társához. Érdeklődve hallgatta a titkos ajtó fölfedezését, bár korántsem volt annyira meglepve, mint Tottyék számították. – Én már rég gyanítottam, hogy valahol van ilyen titkos kijárás, de nem tudtam ráakadni. Nos, a fölfedezésnek örülök, mert ez is igazolja föltevéseim helyességét. Totty, menjen és keresse meg Lord Lebanont, szeretnék egy kissé csevegni vele, ha ugyan nem álmos még.

A fiatalember egyedül pasziánszozott a szobájában. A meghívást látható örömmel fogadta. – Nagyszerű! Úgyis azon gondolkoztam, halálra unjam-e magam vagy ne? Anyám gőzerővel írja leveleit, s nem volt hajlandó fél óránál tovább játszani velem. Milyen jó, hogy legalább maguk itt vannak. Remélem, nem szöknek meg hamarosan? De ha igen, én is magukkal megyek a Scotland Yardra, és Mr. Tanner irodájában fogok aludni. Ott legalább tökéletes biztonságban leszek, és úgy alszom, mint a tej! – Mylord bárhol teljes biztonságban lesz – jegyezte meg Totty mosolyogva –, ha én is ott vagyok a közelében! – Hát... azt hiszem, inkább Mr. Tanner személyéhez ragaszkodnám – felelte őszintén a fiatalember. – Maga majdnem olyan kis ember, mint én Mr. Totty, s a kis embernek soha sincs elegendő tekintélye a másik kis ember előtt. Imádom a nagy, magas embereket. A fiatal lord barátságos fejbólintással üdvözölte Tannert a szalonban, s neki is elmondta, hogy a Yardon szándékozik megtelepedni. Bill Tanner jóízűen kacagott. – A Scotland Yard csakugyan pompás szállás lesz mylordnak, már csak azért is, mert nincs messze a Lordok Házától. Igaz, mit csinál Miss Crane? Lebanon elhúzta a száját. – Úgy gondolom, lefeküdt. Szegény lány, nemigen kedveli a társaságot. Olyan kedélytelen... Nem lesz túlságosan vidám életem, ha elveszem feleségül. Nagyon derék, jó lány, de egyetlenegy közös gondolatunk sincs! A hallgatóság egyik fiatal tagja ebben a tekintetben tökéletesen egyetértett vele. Lord Lebanon ravaszul mosolygott. – Tudják, kik azok, akik legkevésbé rajonganak azért, hogy a kastély vendégül látja magukat? Nos, megmondom: az a két amerikai fickó! Ebben a pillanatban Gilder lépett be, s a kályha felé tartott, hogy fölélessze a csak pár perccel azelőtt meggyújtott tüzet. Lord Lebanon ingerülten szólt rá. – Nincs szükségünk semmire, Gilder! – Csak éppen a tüzet jöttem megnézni, mylord. – Mikor fekszik le maga? – kérdezte Tanner. A komornyik nem válaszolt. – Nem hallja, Gilder? Mr. Tanner szólt magához! Gilder színlelt zavarral fordult hátra, – Bocsánat, Mr. Tanner. Azt hittem, őlordságához beszél. Én nem szoktam rendes időben feküdni, egyszer korábban, máskor később. – Itt szokott maga aludni az épületnek ebben a részében? Gilder mosolygott. – Ha alszom, akkor itt. Tanner összeráncolta szemöldökét, és szigorúan nézett a komornyikra. De még mielőtt szólhatott volna, váratlanul Brooks nagy, lomha alakja jelent meg az ajtóban. – Hát maga mit akar? – tudakolta Tanner. – Én csak Gildernek jöttem segíteni! – felelte Brooks vállat vonva. Tanner fölkelt karosszékéből, és odaállt a két komornyik elé. – Most csak azt szeretném tudni, azért szemtelenkednek-e velem, mert alkalmatlan vendég vagyok, vagy pedig ez a természetük? Nekem igazán van rá módom és hatalmam, hogy megszelídítsem mindkettőjüket! Mert ha esetleg bűnpártolásért mind az egyiket, mind a másikat őrizetbe veszem, valószínűleg nem fognak hamarosan ilyen jóízűen mosolyogni. A két amerikai arcáról azonnal eltűnt a mosoly és vidámság. – Igazán nem szeretnénk ilyesmivel fárasztani, sir – szólt Gilder kihívóan. – Ó, hiszen nem én fáradnék vele. Negyven kitűnően begyakorolt rendőröm sétál odalent a parkban. Öt perccel ezelőtt érkeztek négy rendőrségi kocsival. Utasításom szerint körülzárták az

egész kastélyt. Marks Prioryban nem lesz gyilkosság ma éjjel! Lassan, hangsúlyozva beszélt. Totty tátott szájjal meredt rá. – Ha pedig esetleg kételkednének a szavaimban... Leeresztette az ablak alsó szárnyát, sípot vett elő és a szájához emelte. Gilder rémülten ugrott hozzá. – Kérem, Mr. Tanner, semmi oka sincs, hogy ilyen szigorú eszközökhöz folyamodjék. Ha talán tiszteletlenül viselkedtünk, ünnepélyesen bocsánatot kérünk érte! Brooksszal együtt hajlongva akart visszavonulni, de a fiatal lord utánakiáltott. – Kérem, hozzon nekem is whiskyt szódával! – Ez aztán meglepetés! – csóválta a fejét Lebanon elégedetten. – Negyven ember! Micsoda nagyszerű szervezettség! – Hogy egészen pontos legyek, mylord, csak harminchat. Az előbb a sofőröket is beleszámítottam. Újra visszaült karosszékébe. – Ha jól értettem, Lord Lebanon, ön ma reggel arról panaszkodott a Scotland Yardon, hogy maga is veszedelemben forog. Fenyegette már valaki, vagy kísérletet tett arra, hogy bántalmazza? Lord Lebanon meglepetve pillantott föl. – Nem emlékszem, hogy ilyesmit mondtam volna – felelte habozva. – Én csak arról beszéltem, hogy egy idő óta különös dolgok fordulnak elő nálunk. Ez azonban csekélység, amiről talán beszélni sem érdemes. De azt nem vettem észre, hogy az életem is veszélyben forogna! Ha csakugyan az életemre törne valaki, már aligha élnék! – tette hozzá mosolyogva. – De ezek között a „különös dolgok” között bizonyára akadt olyan, ami az ön személyét érintette. Lord Lebanon letette a képes folyóiratot, amelyben lapozgatott. – Persze most olyan történetet szeretne hallani tőlem, ami beleillenek valami rémregénybe is? Hát igen: mondhatok ilyet is. Már kétszer megtörtént, hogy Gilder olyan whiskyt hozott nekem este, hogy csak éppen arra emlékszem, hogy megittam. Többre nem! Legutóbb éjjel a szobámban tértem magamhoz. Pizsamában feküdtem az ágyamban, és rettentően fájt a fejem. Csöngetésemre Gilder jött be hozzám, s azt magyarázta, hogy elájultam, ami egyenesen nevetséges... soha életemben nem ájultam még el! Másnap reggel pedig megdöbbenve láttam, hogy az egész nagy hall úgy festett, mintha megvadult bikát eresztettek volna benne szabadon. Minden össze volt törve, még a bútorok is. – Erről hallottam! – jegyezte meg Totty. Gilder tálcán hozta az italt, négy pohárkába kiöntve. Egyet odanyújtott a fiatal lordnak, hármat a vendégeknek. Aztán, a tálcát az asztalra téve, kiment. – Ez se tanulja meg soha a rendet! – dörmögte Lord Lebanon bosszúsan. – Hányszor mondtam már neki, hogy egész palackkal hozzon, ne pohárban! Az ajkához emelte a poharat, de tüstént elfintorította az arcát. – Kóstolja csak ezt, Tanner. Tanner elvette a poharat s szürcsölt belőle néhány csöppet. Kellemetlen, keserű ízt érzett. – Most próbáljon a magáéból. Tanner ezt rendes ízűnek találta. – Különös, hogy éppen akkor akarnak megint megmérgezni, amikor erről beszélek! – mondta a fiatal lord, keserűen mosolyogva. Körülnézett, hová tudná kiönteni a gyanús folyadékot. Keskeny vázán akadt meg a szeme, amelybe néhány szál rózsa volt tűzve. Ebbe a vázába csurgatta bele mind, ami a poharában volt. – Ugyanilyen ízű whiskyt hajtottam föl akkor is, amikor a hallt tönkretették – jegyezte meg fejcsóválva. Gilder természetesen ott hallgatózott az ajtóban. Fülét egészen odanyomta a kulcslyukra, hogy lehetőleg egyetlen szót se mulasszon el. Egyszerre könnyű lépteket hallott a háta mögött: Lady Lebanon volt. – Miről beszélnek? – kérdezte suttogva.

A komornyik kissé visszavonult az ajtótól. Félt, hogy recsegő, mély hangját odabenn is meghallhatják. – Nem bírom tisztán kivenni, mylady. – Vajon megszabadulunk-e hamarosan ezektől a kellemetlen emberektől? Gilder komoran rázta a fejét. – Nem hiszem, mylady. Épp most jött újabb negyven ember a Scotland Yardról négy autóval. Itt kószálnak a kertben. Az egész kastélyt körülvették. Brooks annyira meg van rémülve, hogy el akar menni! Lady Lebanon mosolygott. – Maga is fél ezektől a detektívektől? – Én nem, mylady! – Mondja meg Brooksnak – folytatta Lady Lebanon –, ezer fontot kap, ha baj nélkül megússzuk a dolgot! Gilder kétkedve csóválta a fejét. – Azt hiszi, mylady, hogy megússzuk? Nekem nem sok reményem van rá. Brooks meg annyira odavan, hogy legjobb lenne azonnal visszaküldeni Amerikába addig, amíg végleg el nem veszti a fejét, és el nem árul bennünket! Mert az ijedt ember mind ostoba! Lábujjhegyen visszalopózott az ajtóhoz, s megint hallgatózni kezdett. Odabenn mély csönd volt, egyetlen hang sem hallatszott többé. Hátranézett Lady Lebanon felé, de ekkorra már ő is elment. Megnyomta a kilincset és belépett. Amint sejtette, nem volt benn senki, a másik ajtón kimentek a hátsó folyosóra, ahol Lebanon lord élénken magyarázott nekik valamit. Gilder akkor a poharakra pillantott. Az egyik gyanúsan üres volt. Fölfordította és megnézte a talpát. A fiatal lord pohara volt, kicsiny kereszt volt rajzolva az aljára piros tintával. Körülnézett s megszagolta a rózsavázát. Whisky! Lord Lebanon tehát kijátszotta! Kiment a lépcsőházba, s halkan füttyentett Brooksnak, aki ott leskelődött. Gilder megmutatta neki a poharat. – Nem itta meg! – mondta fojtott hangon. Brooks komoran pillantott rá. – Persze hogy nem itta meg. Miért csinálta neki olyan erősre? Előre megmondtam. S most aztán Tanner is tudja a dolgot. Remélem, megérti, mit jelent ez? – Sejtem – felelte hidegen Gilder. – Én meg tudom! – fortyant föl a másik. – Legalább tíz esztendei fegyház! S ezt magának köszönhetem. Maga vitt bele ebbe a piszkos dologba. Gilder hirtelen elhallgattatta. – Csitt! Valaki jön! Totty jött lefelé a lépcsőn. Gúnyosan rájuk nevetett. – Aha! Castor és Pollux! Pick és Puck! – Parancsol valamit? – Nem én. Csak kérdezni szeretnék. Maguk egész éjjel fönt lesznek? Gilder előzékenyen mosolygott. – Ha önök fönnmaradnak, sir, mi sem fekhetünk le! – Kifogástalan, pompás felelet! – vélte Totty, és bosszankodva fordított nekik hátat.

XXI. FEJEZET Gilder magatartása hallatlanul bosszantotta Tottyt, de nyugodtsága és hidegvére, amit soha egy pillanatra sem vesztett el, most sem hagyta cserben. A komornyik hideg, nyugodt arcátlanságát azonban őszintén csodálta.

Elindult, hogy körülnézzen a hallban, és amint a kis szalon félig nyitott ajtaja előtt haladt el, valaki a nevén szólította. Lady Lebanon volt. – Jöjjön csak be egy kicsit, Mr. Totty! Mr. Tanner bizonyára lefeküdt már? – Még nem, mylady. Tottynak hízelgett a meghívás. Lady Lebanon utálta a szivarfüstöt, még Willie-nek sem engedte meg, hogy a szalonban dohányozzon. Most azonban ő maga keresett hamutartót a vendégének, s a legkényelmesebb karosszékkel kínálta meg. Lapos kis bársonydoboz volt a kezében. – A pénztáram – mosolygott az asszony. – Ezt minden este magammal viszem a hálószobámba. – Okosan teszi, mylady. így legalább nem kell félnie, hogy elcsórják, akarom mondani, hogy ellopja valaki! – Ugye, maga őrmesteri rangban van, Mr. Totty? – Ööö... egyelőre igen. – És Mr. Tanner? – Főfelügyelő. Tulajdonképpen nincs köztünk különbség, mylady, detektívek vagyunk mind a ketten, csak Tanner éppen régibb és nagyobb fizetésű... Lady Lebanon lesütötte a szemét. – Ne vegye rossz néven tőlem, ha az iránt érdeklődöm, hogy nagy fizetése van-e. Azt hiszem, sokat kell kapnia, mert rendkívül fontos munkát végez. Totty már éppen hozzá akart fogni, hogy részletesen kifejtse munkájának fontosságát, de Lady Lebanon megelőzte. – Nem is képzeli, mennyire szeretném tudni, hol tartanak már a nyomozásban. Azt hiszem, minden percben újabb meg újabb nyomokra vagy bűnjelekre bukkannak. – Természetesen... – S ha például maga fölfedez valamit, azonnal közli Mr. Tannerrel. S mit mond ő ilyenkor? Totty egy pillanatra kényelmetlenül érezte magát. Hirtelen eszébe jutott mindaz, amit Tanner tegnap mondott neki, amikor „újabb bizonyítékokat” tárt eléje. – Ó, Mr. Tanner olyankor rendszerint azt feleli, hogy ő már egy hete tisztában volt a dologgal. Hiába, a szolgálatban is lépten-nyomon irigységgel és féltékenységgel találkozik az ember! – tette hozzá keserűen. – Pedig úgy hallottam, hogy sokat ad a maga véleményére – erősítette Lady Lebanon. – Valaki azt mondta, hogy maga az ő jobb keze! – majd elgondolkozva tette hozzá: – Tudja, hogy csacsiság volt tőlem nem megmutatni azt a lomkamrát. Emlékszik rá? Totty emlékezett, s már majdnem kikottyantotta legújabb fölfedezésüket, a titkos ajtót, de nem volt rá alkalma, mert az asszony tovább beszélt: – Tegyük fel, ha maga most odamenne hozzá s azt mondaná: „Én láttam azt a szobát... nincs abban semmi, néhány régi családi képen kívül.” Totty őrmester hiúsága egy pillanat alatt tovaröppent. Most már újból a régi, becsületes, nem túl okos detektív lett belőle. – Ezzel ő nem elégednék meg, mylady! Legalábbis nemigen hiszem. Lady Lebanon kinyitotta a bársonytárcát, óvatosan kivett belőle négy bankjegyet. Totty látta, hogy vadonatúj ötvenfontosok. – Oly gyámoltalan vagyok, Mr. Totty – folytatta Lady Lebanon –, amikor a Scotland Yard eszes és ügyes embereivel kell szemben állnom, akik legártatlanabb cselekedeteimben és szavaimban is kételkednek. Végtelenül jólesnék tudnom, hogy legalább egy van köztük, aki barátságos érzéssel van hozzám. Becsukta az erszényét és fölállt. A négy bankjegy lecsúszott a székre. – Jó éjt. Totty őrmester!

– Jó éjszakát, mylady! Már az ajtónál volt, amikor Totty utánaszólt. – Bocsánat, mylady – s a bankjegyeket felé nyújtotta –, ezt a pénzt ittfelejtette! – Nem emlékszem, hogy ittfelejtettem volna valamit – felelte Lady Lebanon kissé zavartan, de rá se tekintett a feléje nyújtott pénzre. – Bocsánat, mylady, ezt csak ön ejthette el! Az asszony közönyösen vette át tőle a pénzt. – Azt hittem, talán nagyobb szüksége van rá, mint nekem – jegyezte meg hidegen. – Igazán sajnálom. Totty diadalmas mosollyal nézett utána, amíg el nem tűnt a folyosón, aztán lassan elindult ő is, hogy megkeresse Tannert, aki a nagy szalonban jegyzeteit rendezte. – Igazán sajnálom! – ismételte, amint belépett főnökéhez. A főfelügyelő fölpillantott. – Mit sajnál maga? – Azt, hogy nincs szükségem arra a kétszáz fontra, amit Lady Lebanon épp most ajánlott föl nekem. Bill Tanner a homlokát ráncolta. – Hogyhogy? – Úgy, hogy nem akarja megmutatni azt a szobát. – Ó, ezzel úgyis tisztában vagyok! Szóval, meg akarta vesztegetni? Kínálta magának a pénzt? – Otthagyta a széken, amikor kiment, de hát az egyre megy. – S maga mit mondott neki? Mr. Totty kidüllesztette a mellét. – Hogy mit mondtam? – felelte komoran. – Azt, hogy ezt nem lett volna szabad megtennie. Hogy én őrmester vagyok, s éppen előléptetésemet várom. Igaz, ugye csakugyan remélhetem végre... Mr. Tanner bosszúsan legyintett. – A tényekre vagyok kíváncsi. S mit felelt ő? – Mit felelhetett volna? Könnyek szöktek a szemébe, és zokogva ment ki a szobából! Tanner elgondolkozott. – Ez ugyan lódításnak hangzik, de talán mégis van benne valami igazság is – szólt némi szünet után. – Tehát nem akarja megmutatni a szobát? Nos, hát holnap mégiscsak kinyitjuk. – Ó, én előre megmondom, mit találunk benne! – legyintett Totty. – Egy sereg csempészett szeszfélét. Ezeknek az amerikai fickóknak csak a csempészett holmi ízlik! Tanner őszinte csodálkozással pillantott rá. – Totty, Totty! Én életemben nem láttam magánál rosszabb detektívet! Ha a nyomkeresésben nem volna némi ügyessége, inkább a levélhordópályát ajánlanám magának! – Pedig nekem az a gyanúm, hogy ez a kastély a főhadiszállása valami elvetemült csempészbandának. – Elég, Totty, elég! Mindig mondtam én, hogy ne járjon olyan sűrűn moziba! A legtöbb detektívfilm nem a való életet mutatja! Ugyan miért foglalkoznának ezek csempészettel, amikor az elhunyt Lebanon hagyatéka után több mint háromszázezer font illetéket fizettek?! Ebből gondolhatja, hogy a fiatal lord az ország egyik leggazdagabb embere! Totty köhögött. – Nem tudja, merre van Ferraby? – kérdezte hirtelen. – Nem. Bizonyára itt járkál lenn a kertben. – Igaz, mi van azzal a negyven emberrel, akik a kastélyt körülvették? – érdeklődött Totty. – Hoztak azok élelmet magukkal? Tanner főfelügyelő odahajolt Totty füléhez, s a hangját egészen lehalkítva felelte: – Nincs itt egy lélek sem. A negyven embert csak ijesztésül mondtam. De aztán el ne járjon az a

nagy szája! Totty őrmester olyanformán fordította oldalra a fejét, mint a gazdájára figyelő kutya. – Mire számít, Mr. Tanner? Bill Tanner most már inkább csak súgta: – Arra, hogy az éjszaka elkövetendő gyilkosságokat itt a házban kövessék el! A kis detektív megborzongott. – Attól fél, hogy több ember élete is veszélyben forog? – Attól. S elsősorban alighanem a magáé! – felelte Tanner, és gúnyosan mosolygott. * Isla Crane, mint az utóbbi napokon mindig, álmatlanul hánykolódott ágyában. Az elhunyt lord szobájának minden sarkából, a falakról, a mennyezetről, a bútorokból csak borzalom szállt feléje. Olykor meg-megreccsent a padló vagy a falak sötét fakárpitja, halk kaparászás hallatszott, és titokzatos léptek kísérteties nesze ütötte meg a fülét. Hiszen azelőtt is hallotta már ő ezeket a kísérteties hangokat eleget, de soha nem tették annyira idegessé, mint mostanában. – Mi lehet ennek az oka? Ó, bárcsak elvinné innen valaki, aki pótolni tudná mindazt, amit Lady Lebanon juttat neki! Akitől kapna annyit, hogy szegény özvegy anyját meg két kis húgát továbbra is segélyezhetné! John Ferraby! Képzeletében hirtelen föltűnt a fiatal detektív rokonszenves arca, daliás alakja. Detektív! Lady Lebanon ugyan mélységes undorral beszélt erről a foglalkozásról, de hiszen ő olyan furcsa, érthetetlenül gőgös teremtés! Ugyan mennyi lehet a fizetése az ilyen fiatal detektívnek? Különös, hogy minden csak a pénzen fordul meg! Pedig Ferraby az a férfi, akit igazán meg tudna szeretni! Kíváncsi volt, vajon milyen lehet az élete Londonban. Van-e valami vagyona vagy mellékjövedelme? Most még inkább idegenkedett a gondolattól, hogy Willie felesége legyen. Pedig őszinte rokoni érzés kötötte hozzá, s olykor végtelenül sajnálta is. Szerette volna, ha megházasodik, s édesanyja végre szabad kezet enged neki. De annyira már ismerte Lady Lebanont, hogy ezt sohasem fogja megtenni. Aztán valahogy mégis elálmosodott, és lehunyta a szemét. A ködös sötétség lassan álomképeknek adott helyet. Olyanoknak, aminőkről nappal, ébrenlétkor gondolni sem akart. – Micsoda hallatlan könnyelmű nő ez a Lady Lebanon! Otthagyja a sálat az íróasztalában, amikor detektívek kutatnak a házban! Úristen! Mi lenne, ha megtalálnák? Igen, álmodta tovább, azt a sálat el kell égetni! Sürgősen, míg rá nem bukkannak. Nem eszmélt rá, hogy már föl is kelt az ágyból. Azt sem érezte, amint a kulcsot elfordítja a zárban, hogy kimenjen. Öntudata csak az álmára vonatkozott, a való világot nem látta, nem hallotta. Bill Tanner meghallotta az ajtónyitást, amint a hallban utolsó utasításait adta meg Ferrabynek. A lépcsőhöz sietett, s amint föltekintett, intett az embereinek. – Legyenek csöndben! Isla nyitott szemmel jött lefelé. Két kezét előrenyújtotta, s elnézett az emberek feje fölött. Ajkai mozogtak. – Igen, el fogom égetni! – mondta halkan. Totty szólni akart valamit, de Bill Tanner csöndre intette. A lány lassan leért a hallba, és bizonytalan, ingadozó léptekkel indult az íróasztal felé. – El kell égetni – folytatta azon a különös, dünnyögő hangon, ahogy az alvajárók beszélnek. – Nem maradhat itt tovább egy percig sem. Keze a fiók körül babrált. Az be volt ugyan zárva, de Isla álmában úgy képzelte, mintha kinyitotta volna. – Istenem, ezzel a sállal fojtotta meg! Láttam a kezében, amikor visszajött a házba... igen, ezzel ölte meg a szerencsétlent! A lány megint a lépcső felé tartott. Ferraby egy lépést tett feléje, de Tanner még jókor visszarántotta. Aztán lassan, óvatosan a lány után indult. Látta, hogy Isla bemegy a szobájába, és

magára zárja az ajtót. – Ezzel ölte meg a szerencsétlent...? Ugyan kire gondolt álmában? Hogy kire? – azt egyelőre még csak Mr. Tanner sejtette.

XXII. FEJEZET Néhány másodperccel ezután újabb ajtónyitás hallatszott, s a küszöbön Lady Lebanon jelent meg. Még nem vetkőzött le. – Mi az? Isla járt künn? – kérdezte aggódva. Tanner bólintott. – Megint álmában sétált szegény? Ó, milyen kellemetlen! Merre ment? – Lenn járt a hallban – felelte Tanner. Lady Lebanon fölsóhajtott. – Istenem! Azt hiszem, hamarosan el fogom küldeni szegényt egyhónapi pihenőre valami fürdőhelyre. Talán jót fog tenni az idegeinek. – Mylady, látta már ebben az állapotban? – Láttam, kétszer is. S az a legborzasztóbb, hogy ilyenkor mindenféle ostobaságot beszél összevissza. Most is mondott valamit? – Nem hallottam – hazudta Bill Tanner szemrebbenés nélkül. – Nos, jó éjt, Mr. Tanner! – búcsúzott Lady Lebanon láthatóan megkönnyebbülve. – Később majd bemegyek Islához. Nem tanácsos hirtelen fölébreszteni, de mégis föl kell keltenem, hogy megint ki ne sétáljon. Bill Tanner elgondolkodva ment le a lépcsőn. Totty és Ferraby megilletődve, némán állt a helyén. – Maga, Totty – fordult meg Tanner –, menjen át a fogadóba, és nézze meg Mrs. Tillinget, megnyugodott-e már annyira, hogy kihallgassam! Amikor Totty szalutált és elment, Ferrabyhez fordult Tanner: – Mit szól mindehhez fiacskám? Miss Crane nyilván tudja, ki a gyilkos! A fiatal detektív sóhajtott. – Én is azt hiszem, bár csak álmában beszélt. De hát ezt nem lehet ellene fordítani. – Eszem ágában sincs semmit Miss Crane ellen fordítani – nyugtatta meg Tanner mosolyogva. Majd komolyan így folytatta: – Mondja, Ferraby, van magának pénze? Nem, nem azt gondolom, ami a zsebében van. Ügy értem, van magánvagyona? A fiatalember kissé elpirult. – Igen, évi háromszáz font járadék. Pompás! Látja, ez éppen háromszázzal több, mint amennyi nekem van. S magának alighanem tetszik ez a fiatal lány, nem? – Kicsoda? Miss Crane? Teremtőm, hogy jut ilyesmi az eszébe, Mr. Tanner? – Ó, sose szabódjék – biztatta Tanner kedélyesen. – Tudom jól, hogy valami ősi főúri család milliomos lányára sohasem gondolhatna. Az ilyesmi még a regényekben és színdarabokban is mindig valószínűtlen. De arról meg vagyok győződve, hogy Miss Crane mindenesetre boldogabb lenne egy kensingtoni kertes házacskában, mint ebben a szomorú kastélyban. S ha nem volna ellene kifogása, én örömest segítségére lennék. – Ugyan, Mr. Tanner, Miss Crane sohasem gondolna arra, hogy ilyen magamfajta kis detektív... – Látja, fiacskám – szakította félbe Tanner –, maga csak azért beszél így, mert még nagyon fiatal. Nagy tévedésben van, amikor a nőket társadalmi rétegek szerint osztályozza abban a hitben, hogy minden társadalmi rétegnek megvan a maga életszemlélete. Az asszony csak asszony, Ferraby, ezt soha ne feledje! Ha majd valamivel több tapasztalata lesz a nők körül, meglepetve fog rájönni, hogy a százezer fontos lány meg a gépírónő között csak az a különbség, hogy az előbbi drágább ruhákat

visel. Sőt, ha nem tartana érte ízléstelennek: azt is mondhatnám, hogy ha alsóruhákban látná őket, nem tudná megkülönböztetni egyiket a másiktól, mert mind a ketten egyformán finom és drága alsóholmit viselnek. Hogy ez miért van így, sejtelmem sincs, de így van! Ferraby kétkedően mosolygott. – Nem tudom elképzelni, hogy ön szaktekintély lenne ebben a kérdésben, Mr. Tanner. – Márpedig én igen sok egyéb kérdésben is az vagyok, fiacskám! – felelte Bill Tanner rejtélyesen mosolyogva. Szivart vett ki abból a dobozból, amit az előbb Gilder tett le az asztalra és megszagolta. – Ha nincs megmérgezve, egészen jónak ígérkezik! – Mi baj volt azzal a whiskyvel, amit Lebanon nem akart meginni? – Altató volt benne – felelte Tanner. – Gondolom, ismerem is, milyen fajta! – Miért akarták volna elaltatni? – Lebanon olyasmit dörmögött, hogy „alighanem megint terveznek valamit éjszakára”. Hogy kik, arról hallgatott. Nyilván akkor szokták elaltatni, ha nem akarják, hogy az útjukban legyen! Különben jobban szerettem volna, ha megissza! Ferraby tágra nyitotta a szemét. – Ugyan! Miért? – kérdezte, s kissé megbotránkozott, amikor látta, hogy Tanner elneveti magát. – Azért, mert ha csakugyan elteszik az útból éjszakára, ezzel egész csomó kellemetlenségtől kímélne meg bennünket. Erről különben reggel bővebben is beszélünk! Ekkor érkezett vissza hozzájuk Totty. Az erdészné már aludt. – Akkor nincs semmi baj! – szólt Tanner megnyugodva. – Egyéb újság nincs? – Dehogy nincs! Tillinget elcsípték Stirlingben. A vonatról szállt le, de a detektívek letartóztatták. – Ha az utasításaimhoz tartották magukat, úgy csak „feltartóztatásról” lehet beszélni – jegyezte meg Tanner bólogatva. – Tilling nem követett el olyan bűnt, ami a letartóztatását szükségessé tette volna. Hirtelen fölkapta a fejét. – Mit csinál az a két gazfickó? – A két amerikai? – felelte Totty. – Idejövet úgy hallottam, hogy a szobájukban beszélgetnek. – Szeretném kihallgatni, hogy miről – mosolygott Tanner. – Nem tudom, sejtik-e, hogy alighanem ez lesz az utolsó éjszakájuk Marks Prioryban! – Le akarja tartóztatni őket? – Még nem tudom. Ez a további fejleményektől függ – felelte a főfelügyelő, s nyugodtan pasziánszozni kezdett azzal a kártyával, amit csak az imént fedezett föl az egyik fiókban. * Lady Lebanon komolyan aggódott azért, hogy alvajáró unokahúga újból ki talál jönni szobájából, s ezért bekopogtatott hozzá. Jó időbe telt, amíg Isla fölébredt, s kinyitotta neki az ajtót. Lady Lebanon bement, s a kulcsot megint ráfordítva, leült az ágy melletti székre. A lány azonban – úgy látszik – még mindig nem ébredt föl egészen, mert a fejét a mellére hajtva, szótlanul ült az ágy szélén. Lady Lebanon gyöngéden megrázta a vállát. – Kérlek, Isla, ébredj föl! Tekintete az éjjeliszekrényen pislogó mécsesre esett. – Nem tanácsolom, hogy éjjelilámpát égess, Isla! Ez csak idegesebbé tesz! – Ó, csak néhány nap óta teszem. Nagyon félek! Borzadok ettől a szobától! – Erről sohasem szóltál azelőtt – feddte Lady Lebanon. – Egyik szoba éppen olyan, mint a másik, s ez különben egyike a legkényelmesebbeknek. S félned sincs mitől. Igaz, hogy volt itt két titkos ajtó is valamikor, de boldogult férjem befalaztatta. Az a Lebanon, aki ezt a szobát tervezte, több mint száz évvel ezelőtt élt. Elméje ösztönszerűen a családfa felé kalandozott. – Nagyon különös ember lehetett... legalábbis ez volt a híre. Évtizedeken át önkéntes fogságban élt

itt, mert senkit nem akart látni. Még az ebédjét is úgy adatta be magának dupla ajtós, kicsiny nyíláson keresztül. Csak néha, éjszaka hagyta el a szobát valami titkos folyosón, ami egyenesen a kertbe vezetett. Én azonban már nem is ismertem ezt a kijárást. Elhallgatott, majd csöndesen folytatta: – Courcy Lebanon... ez volt a neve. Hamshaws lányt vett el feleségül. Az anyja a Monmouthokkal volt rokonságban – sóhajtva tette hozzá –, de ez az ág kihalt. A lány feje újra lecsuklott. – Isla! Isla, kérlek! Sajnálom, de kis ideig ébren kell hogy tartsalak. – Ó, Lady Lebanon. Rettentően álmos vagyok! – Csakhogy az előbb megint kinn jártál álmodban – jegyezte meg nagynénje szemrehányó hangon. Isla hirtelen fölkapta a fejét. – Én? Igazán? Borzasztó! Ez csak azóta történik meg velem... Hirtelen abbahagyta. – Nos mióta? – Az óta a rettentő éjszaka óta! Amikor az a nagy rombolás volt a hallban, és Amersham doktor... Amersham doktor meghalt. – Ej, ha nem jöttél volna ki a szobádból, nem láttál volna semmit! – szólt az idősebb nő meglehetősen nyersen. Majd hirtelen egészen odahajolt a lányhoz, s olyan bensőséges, meleg hangon kezdett beszélni hozzá, mint még soha: – Isla! Én nem tudom, mi történhet legközelebb, talán még az éjjel. Engem... – nem fejezte be a megkezdett mondatot. – Még mindig bízom benne, hogy nem kerül rá a sor, de el kell készülnöm rá. Épp ezért még egyszer elmondom neked a kívánságomat. Azt akarom, hogy még holnap... azaz, hogy ma: megesküdjetek! Isla Crane megdöbbenve meredt a nagynénjére. – Még ma? De hiszen ez lehetetlen, Lady Lebanon! Ilyen hirtelen? Én... én megvallom, sohasem gondoltam erre komolyan. – Igenis. Megesküdhettek még ma! A fölmentést megszereztem, a szükséges iratok mind itt vannak nálam, az íróasztalomban. – Ó, Lady Lebanon! S Willie mit szól hozzá? – Az, hogy ő mit szól hozzá, egyáltalán nem fontos! – legyintett az asszony türelmetlenül. – Neki azt kell tennie, amit én mondok. Mert Willie az utolsó Lebanon! Érted? A lánc utolsó szeme. Neki minden áron fönn kell tartania a Lebanon nemzetséget. A ti gyermekeitekben tovább kell élnie a dicső Lebanon névnek! Reggel tízkor fogtok indulni az én kocsimon egy kedves kis falu plébániájára, a lelkész régi jó ismerősöm! Isla ijedten ugrott talpra és hevesen tiltakozott: – Én... én ezt nem tehetem meg, Lady Lebanon. Én nem szeretem Willie-t! Mást szeretek! Az asszony meglepetve pillantott rá. – Oh, azt a Ferraby fiút? Furcsa, hogy ez csak most jut az eszembe. De hát, Teremtőm, nem te leszel az első lány, aki szerelem nélkül megy férjhez. Neked meg kell hoznod ezt az áldozatot, Isla, hiszen benned is a Lebanonok ősi vére buzog, s a Lebanonok hőslelkű asszonyai mindig nagyobbak voltak a család férfi tagjainál. Az ajtó felől halk nesz hallatszott. Lady Lebanon kinézett s megint becsukta az ajtót. – Mi volt az? – kérdezte a lány remegve. – Csak Gilder. Látod, már csak azért is sürgősen meg kell házasodnotok, mert ezekkel az emberekkel rövidesen olyasvalami történhet, hogy ellenünk fordulnak. Különösen, ha nekem nem lenne többé alkalmam kézben tartani őket. Kopogtatás hallatszott. Lady Lebanon az ajtóhoz lépett, kinyitotta, s amikor Gilder kérdőn tekintett rá, ő bólintott. Isla már nem látta ezt. Fáradt szemhéja lezáródott s a lány újból mély álomba merült.

Lady Lebanon nesztelenül kisurrant az ajtón, és csöndesen becsukta. Néhány perc múlva Gilder kopogtatás nélkül, nyugodtan belépett. Az ijedtnek látszó Brooks követte. – Hol van Lady Lebanon? – suttogta Brooks. – Sose törődjék vele! Adja ide azt a takarót! Gilder lábujjhegyen az ágyhoz lépett, s óvatosan megérintette a lány vállát. – Kérem, miss, keljen föl, és sürgősen jöjjön velünk! A lány nem mozdult. Még a szempillája sem rebbent! – Nagyon mélyen alszik – szólt Gilder. – Menjen s ügyeljen kinn a folyosón, Brooks! – Hát csakugyan levigyük? Nem lesz baj belőle? – aggodalmaskodott Brooks. – Ej, nem akarom vállalni továbbra is a kockázatot! – mondta Gilder nyersen. – Az én szobámban biztos helyen lesz! Isla Crane ebben a pillanatban kinyitotta a szemét, s lassan felült az ágyban. Brooks rémülten hátrált, de Gilder megnyugtatóan intett. – Ne ijedjen meg! – súgta. – A szeme nyitva van ugyan, de nem lát! A lány elnézett fölöttük, és leszállva ágyáról megindult az ajtó felé. Gilder tudta, hogy elég, ha csak a vállát gyöngéden a kívánt irányba fordítja, egyedül is oda fog menni, ahová akarják. S csakugyan, a lépcsőn és a hátsó folyosón keresztül minden baj nélkül értek el Gilder szobájáig, s ott a megvetett ágyba fektették Islát. A lány sóhajtva kuporodott össze az ágyon, s Gilder óvatosan betakarta. – Azt hiszem, most már nyugodtan alszik reggelig. De az ajtót mindenesetre rázárom. Ejnye, na!... elfelejtettük lehozni a pongyoláját meg a papucsát! Szaladjon csak föl érte, Brooks! De siessen! Brooks megindult, de hirtelen visszatorpant. – Mi baj? – kérdezte Gilder. – Úgy látszik, elveszítettem! – s megtapogatta a hátsó zsebét. – Maga nem látta? – Mit? – Hát a revolveremet! Gilder mogorván pillantott rá. – A revolverét? Minek hord maga revolvert? Hol hagyta el? – Egy órával ezelőtt még a zsebemben volt. Gilder a homlokát ráncolta. – Furcsa! Mindenesetre őrültség volt revolverrel szaladgálnia. Menjen és nézze meg, hátha otthagyta a szobájában! De mi az ördögnek magának az a revolver? Annyira elvesztette volna a fejét? Brooks átszaladt a szobájába, de már néhány perc múlva azzal jött vissza, hogy nem találja a revolvert. – Eh, ne törődjék vele! – szólt a másik türelmetlenül. – Majd reggel előkerül. Menjen csak, és hozza le azt a pongyolát meg a papucsot! Az elhunyt öreg lord szobája nyitva volt, bár Brooks megesküdött volna rá, hogy becsukta az ajtót, amikor kijöttek. Arra is jól emlékezett, hogy a villanyt égve hagyta, most pedig sötét volt a szobában. Nyilván Lady Lebanon járt benn azóta, és ő hagyta nyitva az ajtót is. Tapogatva kezdte keresni a sötét falon a kapcsolót – amikor hirtelen valami sima és puha fonódott a nyaka köré. Mindkét kezét odakapta a selyemtapintású szövet meg a nyaka közé, s az ajtó felé ugrott. De a selyem kezdte veszedelmesen szorítani a torkát, mire kezét kirántva, megfordult, s a láthatatlan támadó felé kapott. Csak a levegőt markolta. Néhány másodpercig eltorzult arccal toporzékolt, aztán elsötétedett előtte a világ, és Brooks végigzuhant a küszöbön. A tompa zuhanás fölverte a kastély halotti csöndjét, de csak egy pillanatra, s mindjárt rá, mintha kísértet suhant volna végig a folyosón, futólépések halk csoszogása hallatszott a vaksötétben. És

aztán megint lélegzetfojtó, néma csönd...

XXIII. FEJEZET Mr. Tanner közben befejezte a saját pasziánszát, és érdeklődve nézte az asztal túlsó felén játszó Totty szemérmetlen erőlködését, amint a szerencséjét igyekezett „korrigálni”. Csak akkor emelt hangosan óvást, amikor látta, hogy Totty az egyik ászt feltűnés nélkül átteszi az óhajtott oszlopba. – Az az ember, aki önmagát is becsapja a pasziánsznál, a vonatrobbantáson kívül minden bűnre képes! – jegyezte meg Tanner szigorú hangon. – Bolond az az ember, aki nem igyekszik elősegíteni saját szerencséjét! – mentegetőzött Totty. Összesöpörte a kártyát, és hátradőlt a székén. – Igaz! – szólt ásítva. – Az egyik fickónál revolvert láttam. – Melyiknél? Brooksnál? – Igen. Amikor lehajolt, észrevettem a revolver körvonalait a hátsó zsebében. Hopp! Mi volt ez? Az emeletről erős zuhanás hallatszott. – Menjen csak föl, és nézze meg, mi az! – szólt Tanner. Totty kelletlenül állt föl. – Hogy én fölmenjek... oda? – Igen. Talán fél? – kérdezte Tanner gúnyosan. – Igaza van, félek! – jelentette ki a detektív kendőzetlenül. – Ugye, nem várta tőlem, hogy ilyen őszintén megmondjam? De, hogy szívességet tegyek... Fölszaladt a lépcsőn, s Tanner alulról leste. – Mr. Tanner! – hallotta néhány másodperc múlva Gilder hangját, – Mi az? – Jöjjön csak hamar! – hívta most már Totty is. – Gyorsan! Tanner repült fölfelé. Brooks teste hanyatt elterülve feküdt Isla szobájának küszöbén, és Totty lázasan igyekezett kibogozni a nyakára feszülő vörös sálat. A dolog egyáltalán nem ment könnyen: márpedig – természetesen – nagyon is sietnie kellett. – Azt hiszem, vége! – dörmögte Totty! – Engedje talán, hogy én segítsek rajta, sir! – kérte Gilder, és honfitársa mellé térdepelve, kigombolta Brooks gallérját, s erősen dörzsölni kezdte a nyakát. Gilder arcán mélységes aggodalom tükröződött, és hideg veríték gyöngyözött a homlokán. Ez volt az első eset, hogy komolyan kijött a sodrából. – Nem... nem halt meg! – szólt rövid idő múlva. – Kaphatnék egy kis brandyt? Totty leszaladt a hallba, s nagy palackkal tért vissza. Brooks a brandy hatására csakugyan megmozdult. Szempillái megreszkettek, és szétnyitotta ökölbe szorított kezét. – Azt hiszem, nem lesz semmi komolyabb baja – lihegte Gilder. – Kérem... sir, segítsenek bevinni a szobájába! Ezer szerencse, hogy ráakadtam. Bizony már legfőbb ideje volt! Szegény Brooks! Annyira rettegett, és éppen ő lett volna az áldozat. A félájult embert közös erővel a szobájába cipelték és lefektették. Tannernek csak most jutott eszébe, hogy Brooksot éppen Isla szobájának küszöbén találták meg, s a lány nem volt a szobában. – Hát a lány hová lett? – kérdezte gyorsan. Gilder fölpillantott, s aztán elfordította tekintetét. – Nem tudom – mondta tétován. – Itt kell lennie a házban valahol. Érezte, hogy a helyzet kezd tarthatatlan lenni, és rövidesen minden kiderül. – Totty! – rendelkezett Tanner. – Menjen és keresse meg Isla Crane-t, aztán... Hirtelen elakadt a szava, mert a villanyvilágítás kialudt. De nemcsak ott a szobában, hanem az

egész házban. – Valaki elfordította a főkapcsolót! – szólt. – Maga tudja, hol van, ugye, Totty? – Hogyne tudnám. Még délután megkerestem! – jelentette ki Totty büszkén. – Most mindjárt megnézem és rendbe hozom. Elővette a zseblámpáját és indulni készült. – Vegye kezébe a gumibotját is! – tanácsolta a főfelügyelő. – Könnyen szüksége lehet rá. Addig én óvatosan visszamegyek a hallba. Magára hagyták Brooksot, és Totty gumibotjával meg a lámpájával megindult a személyzeti épületszárny felé. A főkapcsoló a villanyórával és a biztosítékokkal együtt az alagsor egyik helyiségében, a szeneskamrában volt. Amint odaért, látta, hogy a kamra ajtaja tárva-nyitva áll. Óvatosan előrevilágított lámpájával, és erősen megmarkolta gumibotját. Kis ideig hallgatózott, aztán bekiáltott: – Jöjjön ki innen azonnal! Mivel nem kapott választ, belépett a sötét helyiségbe, hogy a kapcsoló után nézzen. Alig fordult azonban a fal felé, valami súlyos tárgy repült a tarkójának. Totty megtántorodott, elejtette a lámpáját, s hirtelen hátrafordult, hogy megmarkolja a támadóját. Ugyanebben a pillanatban megint feléje repült valami, de nem találta el, hanem a falnak csapódott és darabokra törve hullott a földre. Széndarab volt. Most két vagy három lépést előrement, de ugyanekkor hallotta, hogy valaki kiszalad a kamrából, becsapja az ajtót és ráfordítja a kulcsot. Totty minden izgalom nélkül vette tudomásul, hogy bezárták. Nyugodtan megkereste a főkapcsolót s elfordította. A kamra lámpája tüstént kigyulladt, mert nem volt lekattintva, amikor az áramot kikapcsolták. A helyiség belső felében csakugyan nagy rakás szén volt fölhalmozva, innen repült hozzá az a darab is, ami tarkón találta. Már éppen dörömbölni akart az ajtón, amikor meghallotta Ferraby hangját. A következő percben már föltárult a kamra ajtaja. Totty feje meg volt dagadva, de seb nem látszott rajta. – Adjon hálát az égnek, hogy csak fejbe ütötte – csóválta a fejét Ferraby –, s nem ajándékozta meg magát is selyemsállal! Totty megborzongott, de még kellemetlenebbül érezte magát egy perccel később a nagy hallban, amikor Tannernek is beszámolt kalandjáról. – Maga mégis csak szerencsés ember, Totty – jegyezte meg Tanner komolyan. – Támadója elfelejtette, hogy revolver is van nála. Nekem is csak akkor jutott eszembe, amikor maga már elment. Az igazat megvallva, nem hittem, hogy elevenen látom viszont! Totty nagyot nyelt. – Hálás köszönetem a részvevő szavakért! – dörmögte bosszúsan. – Szóval revolvere is van a fickónak? – Persze hogy van. Az este lopta el Brookstól. Brooks maga mondta el, amint magához tért, bár én már úgyis tudtam. – Tudja, hogy kicsoda az a fickó? Tanner komoran bólintott. – Tudom. Akkor jöttem rá, amikor Lord Lebanon a mérgezett whiskyről beszélt. Jobb kezét Totty vállára tette. – Azt mondom magának, Totty, hogy ha sikerül eredményesen dolgoznunk ma éjszaka, én holnap térden állva fogom kikönyörögni a maga előléptetését. Én szívesebben látom magát őrmesternek, mint felügyelőnek, de azt hiszem, a tartozásomat rovom le vele! Totty szerényen mosolygott. – Nem emlékszem, hogy olyan nagy szolgálatot tettem volna önnek, Mr. Tanner. – Igaza van, nem is tett – folytatta a szókimondó Tanner. – De ne felejtse, hogy manapság az a legbiztosabb útja az előrehaladásnak, ha az ember nem csinál semmit!

Nagy léptekkel kezdett járkálni a szoba egyik sarkától a másikig. Mr. Totty olyan szemekkel nézte, mint a halálra sebzett őz a vadászt. – Lady Lebanon benn ül a szobájában – dörmögte Tanner maga elé –, és sem ki nem jön, sem be nem ereszt senkit. Azt hiszem, nem bírja tovább idegekkel. Tudtam, hogy meg fog törni előbb vagy utóbb. Nos, mi az, Ferraby? A fiatal detektív aggódó arccal lépett a hallba. – Nem találom sehol, Mr. Tanner. – Miss Crane-t? Ne is keresse. Ott fekszik Gilder szobájában. Alszik. Az előbb néztem be hozzá. A szoba kulcsa itt van nálam. – Gilder szobájában? – álmélkodott Ferraby. – S a kulcs önnél van, sir? Tanner bólintott. – Nyugodt lehet, egyelőre nem fenyegeti semmiféle veszedelem. – Hála Istennek! – dadogta a fiatal detektív. – Soha életemben nem éltem még át borzalmasabb perceket. Lord Lebanon! Az előbb ott láttam az édesanyja ajtajánál. Beszélni szeretne vele, de Lady Lebanon nem engedi be. – Azt hiszem, megvan rá a jó oka, hogy még a fiának se nyisson ajtót! Még mindig ott áll Lord Lebanon a folyosón? El sem hangzottak még a szavai, amikor kuszált hajú, rendkívül izgatott fiatalember rohant le a lépcsőn. A fiatal lord volt. Úgy látszott, most ugrott ki az ágyából, még papucs sem volt a lábán. – Meg fog hűlni, mylord! – mosolygott Tanner. – Érthetetlen – dadogta a fiatalember –, hiába kopogtatok anyámnál, nem akar beengedni! – Úgy sejtem, hogy Lady Lebanon nem jól van – vigasztalta Tanner. – Totty, menjen föl, és kérje meg Lady Lebanont, jöjjön le egy kicsit. Mondja neki, hogy én kéretem. Maga pedig, Ferraby, nyugtassa meg a személyzetet, mondja, hogy nincs semmi baj, és feküdjenek le valamennyien! Bill Tanner egyedül maradt a fiatal lorddal. Kíváncsian várta, vajon csakugyan lejön-e hozzá a ház úrnője? Vagy inkább a szobájába rejtőzve várja be, amíg a Scotland Yard ellenszenves emberei végleg lerántják a fátyolt arról a tragikus titokról, aminek elleplezésére annyit áldozott?! Lebanon lord az anyja karosszékébe telepedett, és mélyen felsóhajtott. – Teremtőm! Micsoda rettenetes állapotok! Én úgysem bírom ezt már sokáig. Elhatároztam, hogy rövidesen itthagyom nemcsak ezt a kastélyt, hanem Angliát is! A család... a családfa... a leszármazás! Beteg vagyok, ha csak szóba hozzák is! Aztán ezek a rejtélyes gyilkosságok! Először Studd, aztán Amersham, most pedig Brooks! Bill Tanner a fejét rázta. – Téved, mylord! Brooks nem halt meg. – Nem? Akkor rosszul mondták. Igazán örülök! Hiszen nem rossz fickó! Nos, mit szól hozzá, Mr. Tanner. A dicső családfa utolsó hajtása könnyen elhervadhat. A szemében furcsa tűz villant föl, a szája megvonaglott. – Nem értem, mire gondol, mylord. A fiatalember türelmetlen mozdulatot tett. – Akkor hát kénytelen vagyok bővebben elmagyarázni mindent – mondta, és rekedten fulladt el a hangja. – Tudja, az én apám tizenöt esztendőn át élt abban a szobában. Sült bolond volt szegény, gyógyíthatatlan őrült! – tette hozzá halk kacagással. – Ez a két fickó ápolta! Tanner bólintott. Ezt már tudta. A fiatalember tenyerére támasztotta az állat s a levegőbe meredt. – De ő sohasem fojtott meg senkit – folytatta halkan, mintha csak magának beszélne. Majd szinte büszkén tette hozzá: – Ehhez én kellettem! Az ilyen szellemes, gyors munkát csak én bírtam rendesen elvégezni!... Az ilyesmihez nemcsak ügyesség, hanem nagy gyakorlat is szükséges! Meg ész, ravaszság, villámgyors cselekedet. Tanner főfelügyelő komolyan bólintott.

Lebanon lord kényelmesen az asztalra könyökölt, és úgy folytatta tovább. – Poonában láttam először, amint egy pöttömnyi fickó a nála másfél lábbal magasabb embernek a nyakába dobott valami sálfélét, összerántotta és... már vége is volt! Káprázatos valami! Bill Tanner hallgatott. – Én magam egy lányon próbáltam ki először a dolgot, egy hindu lányon. A dolog gyönyörűen ment. Igazán meglepő, hogy milyen gyorsan meg lehet ölni valakit! Lord Lebanon hosszú, vörös selyemsálat húzott ki pizsamája zsebéből. – Látja? Egész csomót hoztam magammal Indiából. Amersham ugyan elkobzott tőlem néhányat, de az igazi „raktáramat” nem sikerült fölfedeznie. Ön talán csodálkozik azon, hogy ilyen kis ember létemre elég izmos vagyok ahhoz, hogy a hurkot megfelelő erővel szorítsam össze? Tapintson csak ide! Behajtott jobb karját odatartotta Tanner elé, aki meglepetve állapította meg, hogy a fiatalember karja csakugyan szokatlanul izmos. – Látja? Pedig legtöbben azt mondanák: „Ugyan honnan venne ez a kis ember elég erőt az ilyesmihez?” Nem igaz? Majd elkomolyodva folytatta tovább: – Persze, a hindu lány miatt nagy hűhót csináltak, de én tisztáztam magam. – Mondja, mylord – szakította félbe Tanner –, ez volt az a hindu vagy félvér lány, akiről a Scotland Yardon is beszélt? Lebanon jóízűen nevetett. – Ez hát! Igen jól mulattam, hogy a gyanú sokáig Amersham feje fölött függött. Nem is bántam volna, ha elítélik, volt annak éppen elég egyéb bűne, de mindig sikerült megmentenie a bőrét. Aztán együtt jöttünk haza Angliába, s anyám megint a házhoz hozta ezt a két fickót, Gildert és Brooksot, akik annak idején az apámat ápolták. Azt hiszem, nem volt nehéz megállapítania, Mr. Tanner, hogy egyik sem igazi komornyik, ezek... hogy is mondjam... olyan „gyógykomornyikfélék”, ápolók az én személyes szolgálatomra. Tanner komolyan bólintott. Lord Lebanon hirtelen fölkacagott. – Tudja, mi van abban a szobában, amit anyám semmi szín alatt nem akar maguknak megmutatni? Meg fog lepődni! Az égvilágon semmi! Csak éppen a fala meg a padlója van jól kipárnázva. Ide szoktak bevezetni, ha... hogy is mondjam... túl izgatott vagyok... – Értem. Ez megnyugtatja az idegeket! – mosolygott Tanner. – Csakugyan. Sokszor igazán nagy szükségem van rá. Tanner, cigarettával a szájában, feléje hajolt az asztalon át, mire Lord Lebanon hirtelen visszahúzódott. – Kérem, ne nyúljon hozzám! – szólt ijedten. – Eszem ágában sincs, mylord – mosolygott a főfelügyelő. – Csak tüzet akartam kérni. Lebanon tüstént megnyugodott. – Óh, bocsásson meg, mostanában olyan ijedős lettem én is. Tessék! Gyufát gyújtott, s az ujjai egyáltalán nem remegtek, amíg a lángot Tanner szivarjához tartotta. Az elfújt gyufaszál parazsát gondosan eloltotta a hamutartóban. – Mondja, Tanner, barátom maga vagy ellenségem? – kérdezte hirtelen. – Micsoda kérdés! Persze hogy a barátja vagyok. Lebanon a fejét rázta. – Maga az este telefonált a Scotland Yardra három elmeorvosért, hogy megvizsgáljanak. Ne is tagadja, hallottam a telefonálást. Ott leselkedtem az ajtó mögött. – Ugyan, mylord, hová gondol? Azok az orvosok engem fognak meglátogatni! – tiltakozott a főfelügyelő. – Ez hazugság, Mr. Tanner! Én tudom, hogy engem akar megvizsgáltatni – csattant föl a

fiatalember kipirulva. – De nyugodt lehet, hogy én keresztülhúzom a számítását. Elég okos embert a falhoz állítottam én már életemben. Amershamet is, az anyámat is! Az anyámat különben a kezemben tartom. Azt is elárulom, hogy mivel. Ő maga kezelte az atyám vagyonát Amersham segítségével, pedig a törvény szerint gyámbizottságra kellett volna bíznia. De ő szégyellte, hogy az apám bolond! Éppen így gyámbizottságnak kellene kezelnie az én vagyonomat is, és gondolhatja, micsoda kellemetlenség zúdulna a nyakába, ha följelenteném. De hát az anyámról van szó, így szemet hunyok a dolog fölött! Amersham különben sokszor megfenyegette és rengeteg pénzt zsarolt ki tőle a hallgatásáért. Tanner most már csak egyet nem értett. – Miért volt, mylord, olyan „barátságtalan” Studdal szemben is? Úgy hallottam pedig, hogy szerette azt az embert? Lebanon arca elkomorodott. – Szegény jó Studd! Sajnálom is őt nagyon. Igen derék fickó volt. De én nagyon félek a hinduktól. Nem tudtam semmit róla, hogy a faluban álarcosbál van, s mikor a sötétben hindu maskarában elém toppant, annyira megrémültem tőle, hogy megöltem! A fiatalember bűnbánó arccal meredt maga elé. Szemében könnyek csillogtak. Igen, szerette Studdot, mindketten egyformán utálták Amersham doktort, és gyakran ki is játszották. – Egy hétig sirattam szegény fickót. Megkérdezheti az anyámat meg a cselédséget. Nagyon szép koszorút küldtem a temetésére, s a nővérének is adtam kétszáz fontot. Úgy loptam ki a pénzt anyám táskájából, de hát... utóvégre csak a magamét loptam... igaz, Mr. Tanner? Hirtelen körültekintett. – Mutassak magának valamit? – kérdezte olyanformán mosolyogva, mint a csínytevő gyermek. – Megmutatom, ha megesküszik, hogy senkinek nem mondja el! – Esküszöm! – jelentette ki Tanner habozás nélkül. Lebanon benyúlt a pizsamája másik zsebébe, s revolvert húzott elő. Bill Tanner erről is tudott. – Olyan régen vágytam már revolverre, de nem tudtam hozzájutni soha! – mondta. – Ezt úgy loptam ki Brooks zsebéből. S elégedetten mosolyogva simogatta végig. – Ki tudja, hátha szükségem lesz rá? Az ember nem fojthatja meg maga-magát. Ez jóval bonyolultabb művelet, s az akasztott ember szörnyen utálatos! Sokszor gondoltam már arra: mi lenne, ha a családfa utolsó hajtása egyszerre elhervadna és lehullana? Teremtőm, milyen nevetséges az egész! Tanner csak némi szünet után válaszolt. – Szegény fiú! – szólt lágyan, részvéttel. Lord Lebanon összehúzta a szemét. – Mire gondol? Miért mondja ezt nekem? – Ó, van egy öcsém, éppen olyan korú lehet mint ön, mylord! Lebanon gyanakvó tekintettel figyelte. – Maga mégsem szeret engem! – De igen, szeretem! Azt hiszem, mindig jó barátjának mutattam magam, s a Scotland Yardon is szívesen fogadtam. A fiatalember arca földerült. – Az igaz. Örülök, hogy ott voltam. Előtte való este fojtottam meg Amershamet, s másnap reggel már ott voltunk maguknál. Jó, mi? Már csak azért is örültem, mert alaposan rájuk ijesztettem! Anyám a saját kocsiján zavarta utánam Gildert! Hahaha! Tanner az asztal közepén álló hamutálcára verte le a cigarettája hamuját, mire a fiatalember megint riadtan húzódott hátra, s mindkét kezével igyekezett megóvni revolverét. Kis ideig szótlanul ültek egymással szemben. Valahol óra ketyegett a szobában.

– Érdekes! – szólalt meg újra a fiatalember. – Akkor este anyám meglátta nálam a sálat, amit titokban Amershamnek készítettem elő. Elvette tőlem, s azt hitte, hogy nyugodt lehet! Volt nekem még elég! Tudja, Amersham nagyon szemtelenül beszélt anyámmal. Örülök, hogy végezhettem vele! Nincs igazam? Bill Tanner szótlanul bólintott. Idegfeszültségét kezdte kellemetlennek találni. Egyetlen pillanatra sem vette le szemét a revolverről. Mindenesetre fontos volt, hogy Lord Lebanont megtartsa jelenlegi hangulatában, s a világért se ingerelje. Szükséges volt, hogy beteges izgalma mennél hamarább lecsillapodjék. Életében csak egyszer volt hasonló helyzetben Tanner, s akkor is csak hajszálon függött, hogy felül tudott kerekedni. Lord Lebanon időszakos elmezavarának válsága még korántsem érkezett el a kitörés tetőpontjára, s a töltött pisztoly ott volt a kezében. A tár nyílásaiból kikandikáltak a szürke golyófejek, s a cső veszedelmesen Tanner felé irányult. – Képzelem, mennyire bosszankodtak ma este, hogy nem ittam meg a kotyvalékukat! – nevetett a fiatal lord. – Tudja, mi volt benne? Tanner bólintott. – Káliumbromid – mondta csöndesen. – Látták, hogy mylord kissé izgatott, s le akarták csillapítani. Gondolom, nem először tették meg. – Ó, sokszor, de ma este mégis kijátszottam őket! Tanner töltött magának kevés whiskyt meg szódat; miután kiitta, fölállt a helyéről. – Nos, én lefekszem! Későre jár az idő! – mondta. Ásított és nyújtózkodott. S amint körültekintett, látta, hogy a fiatalember ott állt mellette. Szemében az a furcsa tűz lángolt, amit Tanner már azelőtt is megfigyelt. – Én azt mondom, maga nem álmos – lihegte a fiatalember –, hanem fél! Bill Tanner mosolygott és a fejét rázta. – De igen, fél – erősítette Lord Lebanon újra. – Én megrémítem az embereket. – Engem nem! – felelte Tanner kedélyesen. – Hanem mégis jó lenne, ha ideadná azt a revolvert. Mi szüksége van rá? – Ó, nagyon jó lesz ez sok mindenfélére! Tanner elfojtott sikoltást hallott a lépcső felől. Nem fordult hátra, mert sejtette, hogy Lady Lebanon igyekszik feléjük. – Például: egyszerre elhervaszthatom vele a családfa utolsó hajtását! – Willie! A fiatalembert mintha kicserélték volna. Riadtan kushadt össze, s hirtelen zsebébe dugta a pisztolyt. – Mit csinálsz itt, te rossz kölyök? Adod ide tüstént azt a revolvert? – Nem, nem adom! – siránkozott a fiatalember. – Mindig kértem, vegyenek egyet, mégsem teljesítették a kívánságomat! – Add ide azonnal! A lord félig hátat fordított Tannernek, aki most villámgyorsan ráugrott. Most látta csak, hogy a fiatal lord csakugyan milyen izmos. Totty repült feléjük, hogy segítsen főnökének, de Lord Lebanonnak mégis sikerült kirántania magát kezükből, s a lépcső felé futott. Itt azonban már Gilder állta útját. Lord Lebanon egy pillanatig habozott, s aztán fölemelte a pisztolyát. Fülsiketítő csattanás hallatszott. A pisztoly kihullott a kezéből, s ő maga lassan összerogyott. A következő pillanatban mind a hárman ott voltak mellette. Tannernek elég volt egy pillantás, hogy tisztában legyen azzal, amit meg akart tudni. Lady Lebanon mereven támaszkodott íróasztalához, és gőgösen nézte a jelenetet. – Nos? – kérdezte fanyarul. – Meghalt. Agyonlőtte magát – felelte Tanner rekedten. – Úristen! Micsoda tragédia!

Lady Lebanon nem felelt. Hófehér kezét tördelte csak. Aztán megindult lassan a lépcső felé. Elhaladt fia holtteste mellett, de még csak egy pillantásra sem érdemesítette. A lépcső első fokán megállt, s mindkét kezével a falnak támaszkodott. – A Lebanonok tíz évszázada után nincs többé friss hajtása a dicső fának! – rebegte panaszosán. A három férfi mélyen megilletődve hallgatta. – Az ezredéves dicső múlt után nincs többé jövő! Lady Lebanon elfordult, és lassan, végtelenül fáradtan megindult a lépcsőn fölfelé. Bill Tanner a lábai előtt heverő holttestre pillantott. – Az ezeréves dicső múlt dicstelen vége! – jegyezte meg komoran. A sötét falakról nagyúri gőggel tekintettek le az ősök. Mintha megvetéssel néztek volna le a földön heverő, elfajzott ivadékra –, az utolsó Lebanonra –, aki mögött, ha már befalazták, megfordítják az ezeréves címert a kripta vasrácsos kapuja fölött. BEFEJEZÉS – Megvallom – mondta Tanner főfelügyelő, amint főnökének előadta a történteket –, először csak közönséges bosszúnak gondoltam az esetet. Két vagy három gyanúsítottról lehetett szó. Közülük hamarosan Amershamre terelődött a figyelmem, s mindaddig csakugyan őt tartottam a gyilkosnak, amíg őt magát is meg nem ölték. Tulajdonképpen csak az ő halála után kaptam meg Indiából a táviratomra küldött választ, amelyben az ottani hatóságok közölték velem Lord Lebanon ottani szereplését s a hindu lány megfojtásának részleteit. A hatóságok csakugyan kiderítették, hogy ő a gyilkos, de Amersham doktornak, akit Lady Lebanon küldött ki fia megmentésére, sikerült kieszközölnie, hogy a fiatal tisztet őrültnek nyilvánítsák, ami egyébként tökéletesen helytálló megállapítás is volt. Amersham doktor ezért a szívességért csak azt a „csekélységet” kérte Lady Lebanontól, hogy legyen a felesége. A kétségbeesett anya meghozta fiáért ezt az áldozatot, de házaséletet tulajdonképpen egy percig sem folytattak. Lady Lebanon sokkal büszkébb, gőgösebb nő, semhogy képes lett volna házaséletet élni azzal az emberrel, akiről tudta, hogy lelkiismeretlen szélhámos és zsaroló. A házasélet helyett fejedelmi járadékot ajánlott föl neki, amit az orvos szívesen elfogadott, sőt azt is megígérte feleségének, hogy a házasságot titokban tartja. Willie hazatérése után Lady Lebanon újból szerződtette azt a két ápolót, Gildert és Brooksot, akik már elhunyt férjét is ápolták, s nem is történt semmi különösebb esemény egészen Studd haláláig, ami bizonyos szempontból véletlen szerencsétlenségnek is tekinthető. A fiatalember már régebben fölfedezte a titkos kijáratot, ami a párnázott szobából a szabadba vezet, s ezt céljai érdekében ki is használta. Hogy micsoda hihetetlenül eleven és gyors tudott lenni, legjobban megítélhető azokból az eseményekből, amik az utolsó délután történtek. Negyed órán belül merényletet követett el a rendőrségi futár ellen, szétrombolta Mrs. Tilling lakását, aztán visszajött a kastélyba, s átöltözött a vacsorához. Mindehhez tizenöt-tizenhat percre volt csupán szüksége. Tillingnek, az erdésznek csak annyi szerepe volt az egészben, hogy Amersham meggyilkolása után találkozott a még mindig dühöngő Lord Lebanonnal, aki az őrültségében őt is megrohanta. Tilling elég erős és edzett férfi volt ahhoz, hogy támadóját lefegyverezze, s tulajdonképpen csak akkor ismert benne a gazdájára. Nagyon megrémült s az ájult Lord Lebanont vállán vitte vissza a kastélyba. Lady Lebanon tudta, hogy a rendőrség már másnap reggel a helyszínen lesz, s hogy az erdész el ne árulhassa a történteket, sürgősen elküldte a család skóciai birtokára. Tilling a kapott utasításnak megfelelően – pénzzel bőven ellátva – kerékpáron ment át Horshamba, s ott vonatra ült. Csak az utolsó estén jöttem rá, hogy a fiatal lord tulajdonképpen gyűlölte Miss Crane-t – bár erről a lány mit sem tudott –, s már három ízben is az életére tört. Gilder, természetesen tájékozottabb volt nálam, s az utolsó éjjel éppen idejében rejtette el előle a lányt, így aztán Lord Lebanon, aki Isla Crane

életére törve surrant be a lány szobájába, Brooksot találta ott, aki a miss pongyolájáért és papucsáért ment vissza, és rohamában kis híján megfojtotta a szerencsétlen Brooksot. – Ez minden, amit az ügyről mondani kívántam, sir! – fejezte be jelentését Tanner főfelügyelő. Aztán eszébe jutott, hogy Totty mennyire szeretne felügyelő lenni. Meg is mondta ezt neki, sőt egyenesen kérte, hogy tegyen javaslatot a kinevezésére. Tanner tehát kihúzta a derekát, s így folytatta: – Még csak annyit szeretnék kérni, hogy Totty őrmestert felügyelővé léptessék elő. A rendőrfőnök nagy szemeket meresztett. – Totty őrmestert... felügyelővé? – kérdezte meghökkenve. Bill Tanner megvakarta a fejét. – Hát... én igazán nem tudnám bővebben indokolni a kérésemet, de Isten úgyse', megérdemli a fickó! És különben is megígértem neki – tette hozzá szemlesütve –, hogy ha szerencsésen megússzuk ezt az ügyet, akkor... – Nos, akkor? – sürgette a főnök. – Akkor... térden állva fogom kikönyörögni az előléptetését. Így lett Tottyból detektívfelügyelő. VÉGE