Edgar Wallace BOSAMBO. Dél-afrikai történet

Edgar Wallace

BOSAMBO

Dél-afrikai történet

K.u.K. Kiadó

Az angol könyv eredeti címe Bosambo of the rivep

Hungarian translation © Dr. Arányi Erzsébet jogutódja

Fedélterv: © Ács Eleonóra

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, részletek közlésének jogát is az írott és elektronikus sajtóban.

ISBN 978-963-9887-07-7

A kiadásért felel: a K.U.K. Kiadó ügyvezetője Felelős szerkesztő: Ács Eleonóra K.U.K Kiadó, 1138 Budapest, Népfürdő utca 15/E Telefon/fax: 359-1634 www.kukkanto.hu E-mail: [email protected]

Nyomdai előkészítés: Tordas és Társa Kft. Nyomta és kötötte: Kinizsi Nyomda, Debrecen Felelős vezető: Bördős János igazgató

1. Arachi, a kölcsönző Sok évvel ezelőtt a monroviai törvényszék életfogytig tartó kényszermunkára ítélte Bosambót. A nevezetes férfiú a Kroo partjáról származott és ennélfogva, mint a bennszülöttek általában, hivatásos tolvaj volt. Az ítélet után kezébe nyomtak egy fejszét, meg egy fűrészt, kiutaltak számára egy darab őserdőt és megbízták, hogy záros határidőn belül döntsön ki bizonyos számú mahagónifát, néhány hasonló sorsú, szerencsétlen elítélt társaságában. A libériai kormányzat azonban óvatos volt s azért, hogy Bosambo engedelmessége felől megbizonyosodjék egész sereg honfitársát bízta meg azzal, hogy Bosambo felett őrködjék. Az őröket megfelelő fegyverekkel látták el. Az értékes fegyverek fontos hivatást töltöttek be annakidején Gettysburgnál. Történelmi nevezetességüket emelte, hogy a remek puskákat Grant elnök ajándékozta egykor Libéria elnökének. Azonban a festői fegyverek célzó képessége nem volt éppen kifogástalan − különösen a gyakorlatlan zsoldosok kezében sültek el kissé nehezen. Bosambo tehát, mitsem tartva e híres fegyverektől, fejszéjét bűnös célra használta fel, amennyiben leütötte vele Cole „kapitányt”, aztán pedig szenvedélyes sietséggel igyekezett elhagyni a fogolytelepet. Bár a kapitány olyan fekete volt, amilyen csak az igazi néger lehet, a libériai almanach tanúsága szerint mégis nemesi családból származott. Legénysége nagy buzgalommal igyekezett megbosszulni feljebbvalója halálát; azonban, mire annak zsebéből előkeresték a muníciós kamra kulcsát, hogy puskáikba töltést szerezhessenek, Bosambo már ungon-berken túl volt. A gettysburgi puskákkal aztán pompás céllövészeti gyakorlatokat folytattak Bosambo után − még kétszáz yardnyi távolságra is

ellőttek! −, de a gyorslábú férfiú akkorra már egy mérföldnél is távolabbra jutott. A hatóság − mit tehetett egyebet − kitűzött 250 dollár jutalmat annak, aki Bosambót élve vagy halva előkeríti. Ámbár ezt az összeget a hadügyminiszter féltestvére magának követelte, és fel is vette az ügyben végzett eredményes szolgálataiért, a valóság mégis az, hogy Bosambót nem sikerült kézre keríteni. Bosambo a kedvező alkalmat arra használta fel, hogy tapasztalatainak bővítésére gyönyörű utazást tett egy távoli országba. Itt megbecsülték az erényeit, úgyhogy az ochori törzs csakhamar főnökévé választotta. Bosambo azonban, mint vérbeli sportférfiú, ezután sem hagyta békén üldözőit. Alig fér kétség ahhoz, hogy a Kroo parti felkelés − amelynek elnyomása a libériai kormányzatnak 821 font sterlingjébe és tizenhat shillingjébe került − Bosambo izgatásának és szervezésének volt az eredménye. A második forradalom még veszedelmesebb és költségesebb volt, úgy hogy a libériai kormányzóság panaszt emelt Nagy-Britanniánál a zavargások miatt. Sanders kerületi kormányzót bízták meg a részre nem hajló vizsgálat vezetésével. Ez alapos kutatás után kijelentette, hogy Bosambo sem egyenesen, sem közvetve nem vádolható a forradalom szervezésével vagy szításával. Hogy ezzel a megállapítással mennyire volt egy véleményen a libériai hatóság, annak fényes jele, hogy most már kétezer dollár jutalmat tűzött ki Bosambo fejére. A hirdetés megjegyezte, a gyöngébbek kedvéért, hogy pótlások nem fogadtatnak el, hanem mint meg nem felelőit visszautasíttatnak. Ez a hír igen távoli vidékekre is eljutott; annál különösebb, hogy az Isisiben tartózkodó Arachi nem mindjárt akkor, hanem csak évekkel később szerzett tudomást az esetről. Arachi az isisi törzsből származott és a legtehetségesebb „kölcsönzők” egyike volt. Különös legendák kerengtek felőle a folyó felső és alsó folyása táján egyaránt. S ha megesett, hogy

Yokának a felesége fazekat kért kölcsön Otaki hitvesétől, akkor ez odaadta ugyan neki az edényt, de odaillő tréfával kiáltotta utána: „Ó te szemtelen Arachi!” És a falusiakat majd szétvetette a nevetés, ha meghallották ezt a tréfás felkiáltást. Arachi főnök fia volt, de olyan törzsből származott, ahol ez a tisztség nem öröklődött a családban, sőt meglehetősen sok, hozzá hasonló főnökivadék szaladgált a környéken, úgy hogy a származása nem biztosított különösebb előnyt Arachinak. Semmi esetre sem hozott neki annyit a konyhára, mint amennyire ő értékelte az előkelőségét. Arachi szikár, magas termetű férfiú volt, de a térdkalácsa olyan bütykös, hogy szinte nevetségessé tette. Fejét fontoskodón egy oldalra billentette és szívében mélységes megvetéssel nézte le minden embertársát. Egyszer csak beállított Sandershez, a kerületi kormányzóhoz. − Lord − kezdte beszédét −, én főnök fia vagyok, és amint már bizonyára értesülni méltóztattál, leírhatatlanul okos. Ha az emberek megpillantanak az utcán, tisztelettel suttogják: „Ebben az előkelő ifjú emberben titokzatos erők lakoznak…” ez tudniillik már messziről meglátszik rajtam. E kitűnő tulajdonságaim mellett bátorkodom lordságod tudomására hozni még azt is, hogy mesés szónoki képességem messze földön ismertté tette a nevemet. − Sok fecsegő akad ezen a vidéken Arachi, de szerencsére nem veszi mindegyik a fáradságot, hogy két napig hajókázzék lefelé a folyón, csupán csak azért, hogy ezt nekem tudomásomra adja, − válaszolta Sanders kelletlenül. − Uram − felelte Arachi rábeszélő hangon −, azért jöttem hozzád, mert szeretnék származásomnak megfelelő hivatalhoz jutni. Tapasztaltam ugyanis, hogy apró főnökeid között többen nem állanak hivatásuk magaslatán és nem elég bölcsek annak méltó betöltésére. Nos, hogy rövid legyek, én főnöknek vagyok a fia, és szeretnék az atyám örökébe lépni. Kegyeskedjél azt is

megfontolni, méltóságos uram, hogy hosszú ideig éltem idegen népek között, és beszélem az angola törzsek nyelvét. Sanders unottan sóhajtott: − Hétszer zaklattál már kéréseddel, Arachi, és én hétszer állapítottam meg, hogy nem vagy alkalmas főnöknek. Most utoljára ünnepélyesen kijelentem, hogy ha még egyszer alkalmatlankodni mernél ebben az ügyben, akkor kidobatlak a majmok közé. Ami pedig angolanyelv-tudásodat illeti, hát majd akkor leszel főnök, ha az angola törzs itten letelepszik, amitől isten óvjon! Arachi csüggedés nélkül tért vissza falujába. Szíve mélyén meg volt győződve, hogy Sanders irigyli titkos hatalmát, és ezért üldözi. Elhatározta, hogy remek kunyhót épít a falu végén, barátainak segítségével. Mindenekelőtt, hogy megszilárdítsa a hitelét, nagymennyiségű gabonát és sót halmozott fel. Célszerű visszafizetési ígéretekkel, latba vetve egész ékesszólási tehetségét, mindent a szomszéd falvakból szerzett be. A kunyhó felépült, mert Arachi kölcsönzött kincseinek láttára valamennyi földije hitelbe dolgozott neki. A tágas kunyhó már messziről olyan pompásnak látszott, akárcsak a királyi palota. Gyönyörű állatbőrök ékesítették a falakat és tették puhává a gazda ágyát. − Ko! − kiáltottak a bennszülöttek a sok remek, holmitól elragadtatva. És szentül hitték, hogy Arachi ezt a sok kincset atyjának rejtett, földalatti kincses-kamrájából szerezte, amelynek kulcsát bizonyára mostanában találta meg. A néphit szerint ugyanis minden főnöknek megvan a maga rejtett kincseskamrája. Különösen azok hirdették ezt, akik munkájukkal, vagy kölcsöneikkel hozzájárultak ahhoz a pompához, ami Arachit most körülvette. − Én két zsák sót kölcsönöztem Arachinak − mondotta Pidini, Kolombo halászfalucska főnöke. − Bár Arachi

megesküdött tulajdon életére, hogy az esős időszak kezdete után három nappal visszafizeti, magamban kissé mégis kételkedtem a megbízhatóságában, de most már látom, hogy valóban olyan gazdag, amilyennek állítja magát. Egyébként, ha vissza nem fizeti, lefoglaltatom remek ágyát. Egy másik faluba, az Ombili-folyó mentén, az isisi törzs főnöke viszont így érvelt a feleségének: − Nos, asszony, láttad Arachi pompás kunyhóját? Remélem, most már elismered, hogy milyen igazságtalanul zsémbeltél és tiltakoztál, hogy odakölcsönözzem az ágyamat Arachinak? − Uram, belátom, hogy tévedtem − mondta alázatosan az asszony. − De, látod, attól féltem, hogy nem fizeti vissza a sót, ahogyan megígérte. Most már beismerem, hogy ez oktalan aggodalom volt, mert rengeteg sót láttam felraktározva a kunyhójában. Arachi hitele ezek után megingathatatlannak látszott a folyónak mind felső, mind alsó folyásánál, úgyhogy mikor a szélhámos megkérte Korari kezét, kevés vita után meg is kapta, pedig Korari a gazdag Putaninak, a halászok főnökének volt a leánya és még nagyon is fiatal volt. A karcsú, bájos leányka igazán megérte azt az ezer rézrudat és húsz zsák sót, amit az atyja kialkudott érte. Arachi a saját életére, azonkívül valamennyi ördögre és bizonyos számú különböző istenségre szentül megesküdött, hogy a kialkudott árat megfizeti Korari atyjának azon a napon, amikor a hold bizonyos helyen áll a folyó fölött. Ezután Arachi naponként mindig ugyanabban az órában végigsétált a falun, remek majomfarkból készült ruhájában, amelyet az isisi törzs királyának öccsétől kölcsönzött. Egyébként nem dolgozott semmit, nem halászott többé, nem vadászott, és a szántóföldön sem végzett semmi munkát. Feleségének nagy ékesszólással fejtegette a különösnek látszó körülmény okát. Napnyugtától kezdve hajnalhasadásig

szünet nélkül beszélt Arachi, a javíthatatlan fecsegő. Különösen, ha legkedvesebb témájához érkezett el s önmagáról kezdett beszélni, akkor semmi áron sem lehetett elhallgattatni. Addig szónokolt, amíg a szegény gyermek fejét egyik oldalról a másikra, elülről hátra és hátulról előre billentette a leküzdhetetlen álmosság. Végnélküli szónoklataiban arról biztosította a szegény kicsikét, hogy rendkívüli tehetségéért bizalmas embere Sandinak is, aki értéke szerint méltányolja szenzációs terveit. Lángeszű tervei biztosítják neki azt a kiváltságot, hogy nem kell dolgoznia, mint más közönséges halandónak. Ráadásul pedig Sanders becsületszóval kötelezte magát, hogy főnökké teszi, ha eljön az ideje és Korarinak akkor olyan jó dolga lesz, mint akármelyik királynénak. Szegény fiatal asszonyka odaadta volna az egész jövendő dicsőséget azért, ha most nyugodtan pihenhetett volna az ágyában és nem kellett volna hallgatnia Arachi nagyratörő ábrándozásait. Arachi nem volt ugyan keresztény, de azért mégis hitt a csodákban. Hitét abba a legnagyobb csodába vetette, amely szerint jól lehet élni ezen a földön anélkül, hogy az ember dolgoznék. Már-már közel volt ahhoz, hogy teljesülni lássa ezt a csodát. Mindenesetre csoda segítette keresztül azon az irtózatos viharon, amely hitelezői között kitört, amikor a kölcsönök különböző határideje lejárt, és Arachi senkinek sem tudott fizetni. Minden félórában más hitelező állított be Arachi kunyhójába, majd seregestül is jöttek, és mindegyik haragosan követelődzött. Végül egy viharos délután mind egyszerre jelentek meg, és igazságuk érzetében, az egész falu szemeláttára elvittek minden elmozdíthatót a kunyhóból. Korari kétségbeesetten zokogott a szégyentől. Arachi annyira különbnek tartotta magát hitelezőinél, hogy hite szerint az ilyen alacsony állású emberek durvasága nem is érhet fel hozzá; ezért meglehetősen egykedvűen viselte el az egész esetet, pedig

a hitelezők ugyancsak kevés kímélettel bántak el vele. − Te semmirekellő tolvaj! − ordított rá az egyik, egy pompás karosszék tulajdonosa. − Nem elég, hogy nem fizetsz semmit a bútorunk használatáért, hanem úgy látszik, hogy már tüzet sem tudsz rakni mással, mint a remek karosszékemnek az aljával?! Arachi a filozófus nyugalmával felelte, hogy elvihetik tőle mindezeket a nagyszerű dolgokat − ezt meg is tették −, becsmérelhetik is, ahogyan csak akarják − ezt is megcselekedték −, de nem vehetik el a kunyhót, amit az ő munkájukkal és segítségükkel épített fel, mert az ellenkeznék a törzs szokásaival és törvényeivel. S nem vehetik el az önmagába vetett bizalmát, mert ez ellenkeznék a természet törvényeivel − tudniillik az Arachi természetének törvényeivel. − Asszony − vigasztalta zokogó ifjú feleségét − az ilyen dolgok megesnek az életben. Úgy érzem, hogy a sors áldozata vagyok. Ezért meg fogom cserélni isteneimet, mert akikben eddig hittem, azok nem segítettek eléggé; pedig emlékezhetsz rá, hogy órákat töltöttem az őserdőben imádságban, hogy megnyerjem hajlandóságukat. Arachinak sok minden megfordult az elméjében. Többek között az is, hogy Sanderst előbb-utóbb mégis csak sikerül meglágyítania, és akkor majd hatalmas főnökké teszi. Vagy, ha ezt nem is érheti el, talán kiáshatna valami nagy kincset a folyó medréből, mint egykor Ufabi, a n'gombi ember. Ez az utóbbi eszme különösen megtetszett Arachinak. Másnap tehát napkelte előtt kisétált a folyó partjára és elkezdett ásni. Már két ásó-nyomnyi földet vetett ki, amikor mérhetetlen fáradtság vett rajta erőt, úgy hogy kénytelen volt abbahagyni a kincskeresést. De filozófiája ismét megvigasztalta, mert így okoskodott: − ”Vagy van a folyam medrében kincs, vagy nincs; ha van, akkor ki biztosít arról, hogy éppen azon a helyen nyugszik, ahol én ások? Ha pedig nincs, akkor meg úgyis hiába kutatok.” − Visszatért tehát csupasz és füstös kunyhójába és

buzgón magyarázgatta feleségének, hogy ezek az emberek gyűlölik őt és féltékenyek rá titkos hatalma miatt: − azért rabolták ki! De majd elkövetkezik a leszámolás napja, amikor Arachi hatalmas főnök lesz és kölcsön fog kérni barátjától, a rettenthetetlen N'gombitól egy sereg katonát, akik az ő parancsára majd fölgyújtják ellenségeinek kunyhóit. Annyira megszokta, hogy kölcsönökben gondolkozzék, hogy már a hadsereg kölcsönzését is egészen természetesnek tartotta. Az árverést követő napon megérkezett Arachi apósa is, hogy mentse, ami még menthető Korari hozományából, de már későn érkezett. − Gyalázatos fickó! − fakadt ki keserűn − hát így fizetsz az én megfizethetetlen lányomért? Valóban nyomorult, hitvány gazember vagy! − Sose aggódjál, halász − vigasztalta Arachi leereszkedően az apósát −, én Sandi barátja vagyok, tudom, hogy ő minden áldozatra képes érettem és rövid időn belül meglátod, hogy a többi ember fölé fog emelni. Ma este hosszabb megbeszélésem lesz vele és ha visszatérek, majd meglátod, halász, hogy milyen fényes eredményt értem el. Arachinak, mint vérbeli szélhámosnak, megvolt az a különös jó tulajdonsága, hogy meg tudta győzni az embereket. Így sikerült meggyőznie az apósát is, pedig tudvalevő, hogy a rokonságnak éppen ezt a fajtáját a legnehezebb meggyőzni pénzügyi dolgokban. Arachi tehát elbúcsúzott fiatal hitvesétől, aki boldog volt, hogy néhány órára megszabadult fecsegő férjétől, és rögtön lefeküdt, hogy kipihenje az álmatlan éjszakák fáradalmait. Arachi kétségkívül alkalmas pillanatban érkezett Sanders főhadiszállására, melyet a kerületi kormányzó az Isisi− és Ikeli-folyók összefolyásánál jól megerősített táborban ütött fel. Sanders éppen javában osztogatta parancsait, amikor az ordonánc váratlan vendéget jelentett be neki.

− Miféle ember? − kérdezte Sanders fáradtan. − Uram, ehhez hasonlót még nem láttam errefelé. − válaszolta a tisztiszolga. Sanders kiment és tetőtől-talpig szemügyre vette látogatóját. Az idegen felállt és mindkét kezét magasba emelve üdvözölte a kerületi kormányzót. Sanders fürkészve vizsgálta. Nem az ismert törzsek közül származott. Arca nem volt oldalt bevagdalva, mint a bomongoké, de a homloka sem volt tetovált, mint a Kis-folyó menti népeké. − Honnan jössz? − kérdezte tőle szuahéli nyelven, mert ez az ottani diplomácia nyelve, akárcsak nálunk a francia; de az ember a fejét rázta. Sanders még egyszer megpróbálkozott a bomongok nyelvén, azt gondolván, hogy az idegen talán a bokeri törzsből származik; de a néger Sanders előtt ismeretlen nyelven felelt. − Quel nom avez-vous? − faggatta tovább Sanders franciául; majd portugál nyelven is megismételte a kérdést. Erre végre megoldódott az idegen nyelve és Sanders hamarosan megtudta, hogy látogatója egy kis angolai törzsnek főnöke a Kongó mellől és azért hagyta el országát, mert nem akar rabszolgaságban élni. − Vidd a táborba a legénységhez, adj enni a gyámoltalannak − parancsolta Sanders a szolgájának és nem is gondolt vele többé. Nem sok ideje maradt ugyanis arra, hogy foglalkozzék a táborába tévedő idegen bennszülöttekkel. Mostanában minden percét arra kellett szentelnie, hogy kézrekerítsen bizonyos Abdul Hazám nevű arab gentlemant, aki a bennszülötteknek törvény ellenére puskaport és fegyvereket adott el. − Ha sikerül elfogni, ugyancsak megkeserüli merészségét a kópé − jelentette ki Sanders a hausza-kapitánynak. Abdul Hazim osztotta Sanders véleményét, és azért következetesen kitért az útjából, mégpedig olyan ügyesen, hogy Sanders egyheti hiábavaló kutatás után, eredmény nélkül

tért vissza főhadiszállására. A kerületi kormányzó tehát igen ingerlékeny hangulatban volt. Betegnek érezte magát, a mocsárláz utóhatása jelentkezett nála, a kudarca pedig felbosszantotta. Semmi sem ment simán, a maga útján. Levél is érkezett a gyarmatügyi minisztériumtól, amely éppen Abdul Hazim ügyének elintézését sürgette. Most igazán a legkevesebb szüksége sem lett volna Sandersnek arra, hogy hosszadalmas tárgyalásokba kezdjen a hauszákkal, de az egyik harcias zsoldos katona éppen most keveredett bele valami verekedésbe, és mindezt a kellemetlenséget megkoronázta, hogy a fekete hausza tiszt két órával későbben, 38 és fél fokos lázzal ágynak esett. − Hozd ide a disznókat − parancsolta Sanders dühösen, mikor a hausza őrmester a verekedésről jelentést tett. A parancsra az idegent és egy harcias katonát, Kanót, kísérték Sanders elé. − Lord − jelentette ki a hausza ünnepélyesen − Istenemre mondom, aki hatalmasabb minden más istennél, én nem vagyok hibás. Ez a kaffir kutya nem akart felelni, amikor szóltam hozzá, aztán meg az én húsporciómra is rátette a kezét. Ekkor nem türtőztethettem magamat tovább és elvertem. − Ez az egész? − kérdezte Sanders. − Ez, uram. − Más semmi egyebet nem tett az idegen, mint hogy megfogta a húsporciódat és nem felelt, amikor megszólítottad? − Semmi egyebet, uram. Sanders hátravetette magát bírói székén, és szigorú tekintettel méregette a hauszát; aztán nyugodtan így szólt: − Ha kellőképpen mérlegelem az esetet, akkor mindenekelőtt azt kell megállapítanom, hogy ha valaki a hausza törzsből származik, az már származásánál fogva előkelő ember-lord, király! De most én azért ülök a bírói székben, hogy igazságot szolgáltassak, és nem szabad különbséget tennem a király között, mint amilyen te vagy, és a rabszolga között, mint

amilyen ez a hallgatag idegen. Így van? − Így van, uram. − Már most én úgy tudom, hogy a törvény tiltja azt, hogy bárki személyesen vegyen elégtételt, ha még oly nagy is a sértés. Az egyetlen helyes eljárás az lett volna ebben az esetben, ha a szolgálati szabályzat értelmében, feljebbvalóidnak jelented az esetet. Így van? − Így, uram. − Ennélfogva te megszegted a törvényt. Ugye, ez az igazság? − Ez az igazság, uram. − Most térj vissza a csapatodhoz, mondd el ezt az igazságot társaidnak és hagyj békét a kaffimak… Aki pedig a legközelebb megkísérli a törvény áthágását, az majd a maga bőrén fogja megérezni, hogy mi a törvénytisztelet. Indulj! A hausza távozott. − Azt hiszem, nem mindennapi önfegyelmet mutattam, amikor nem rúgtam ki egyszerűen ezt a két verekedő kutyát − mondta másnap reggel Sanders a lábadozó hausza kapitánynak. − Ön rendkívüli ember − válaszolta a tiszt meggyőződéssel. − A napokban bizonyára megkapja a gyarmati nemességet, hacsak nem tesz jóelőre kellő óvintézkedéseket. Sanders nem vette tudomásul a kapitány gúnyos célzását a Szent Mihály és a Szent György lovagrendekre vonatkozólag. Jól tudta, hogy nemigen számíthat rendjelre mindaddig, amíg Abdul Hazim szabadon szaladgál. Nem volt tehát rózsás hangulatban, amikor Arachi megérkezett kölcsön-csónakján. Kenuját négy ember evezőcsapásai hajtották. Az embereket egy Isisi-menti faluban fogadta és olyan fizetési ígéretekkel kábította el őket, amelyeknek sohasem akart eleget tenni. − Uram − kezdte Arachi ünnepélyesen −, most egyenesen azért csónakáztam két napig a folyón lefelé, hogy felajánljam szolgálataimat lordságodnak; mert ha nem is vagyok főnök,

azért mégis túlontúl jelentős ember vagyok a falumban, aztán meg az eszem se lustább és rosszabb, mint akármelyik főnöké. − A házad sem, ha ugyan minden igaz, amit felőle hallottam − felelte Sanders szárazon. Arachi összerezzent. − Uram − mondta alázatosan − te mindent tudsz, a te szemed mindenhova ellát és mindenfelé fordul, mint a kaméleon szeme. Sanders nem akart időzni a kellemetlen képnél, amelyet Arachi elébe varázsolt a hasonlatával, hanem szóba állt a szélhámossal. − Arachi − kezdte − ez egyszer olyan időben jöttél, hogy hasznomra lehetsz. Itt van a táboromban egy messze országból érkezett, idegen ember, aki nem ismeri ezt a vidéket és mégis szeretne rajta átutazni. Mivel te beszéled az angola nyelvet, kísérd el kenudban a francia határig, és ott bocsásd útjára. E célból megfizetem a négy evezősödet, terólad pedig meg fogok emlékezni, ha valaha szükséged lesz rá. Arachi nem éppen erre az eredményre vágyott, de ez is jobb volt a semminél. Másnap tehát útra kelt az idegennel. Mielőtt elindultak, Sanders jó tanácsokkal látta el. − A Kis-Kusu-folyón menjetek, Arachi − hagyta meg neki. − Lord − válaszolta Arachi − a Csendes-vizeken rövidebb az út. Ez is a francia partokra visz és elég mély a hajózásra. − Az egyik rövidebb, a másik hosszabb − vetette oda Sanders bosszúsan. − A Csendes-folyó mentén tanyázik Abdul Hazim, a rabszolgakereskedő, aki nagyon szívesen vásárolja az angola törzsbelieket, mert kitűnő kertészek. Ügyelj hát magadra és menj békével! Arachi ment. Igen kellemetlen véletlen volt, hogy két főhitelezőjével akadt össze az útján. Ezeknek meglehetősen nagy követeléseik voltak az Arachinak kölcsönzött élelmiszerekért, és most igen erélyesen léptek fel vele

szemben. Arachi csak ékes rábeszélő tehetségének köszönhette, hogy megmenekült a karmaik közül, és még egyszer, utoljára, megkegyelmeztek neki. − Nyilvánvaló − mondta az egyik − hogy most Sandi kegyeibe férkőztél, te cégéres gazember. Ezt ugyan neked magadnak nem hinném el, hiába mondanád, de mivel a csónakosok is beszélik, hát az ő szavuknak hitelt adok. − Állításomat ez a néma is megerősíti − mondta Arachi, az utasára mutatva. − S mert csupán én értek a nyelvén, Sanders igen fontos megbízatásokkal látott el bizonyos királyokhoz. Ezek a fejedelmek értékes ajándékokkal fognak megtisztelni és én, visszatérésem után mindent megfizetek nektek, amivel csak tartozom, sőt még valamivel többet is, hálám jeléül. Ígéreteitől némileg megnyugodva, futni engedték a hitelezői. Meg kell említenünk, hogy Arachi, aki sohasem hitt senkinek és soha sem adott kölcsön senkinek, egy szót sem tartott igaznak abból, amit Sanderstől hallott. Sehogy sem tudta elképzelni, hogy ki lehet a szótalan angola, mi lehet a megbízatása, és hogy miért éppen őt választotta ki Sanders az angola őrzésére, könnyen megérthetett volna mindent, ha elhitte volna, amit Sanders mondott neki, de Arachi nem tudta elképzelni, hogy az emberek igazat is beszélhessenek. Egyik éjszaka, mikor a kenu kikötött egy kis szigeten, és az evezősök azon buzgólkodtak, hogy estebédet készítsenek a nemes Arachinak, a szélhámos így szólította meg az idegent: − Tulajdonképpen nem értem, idegen, hogy Sandi szomszédom és jóbarátom miért kért meg éppen engem arra a szívességre, hogy a francia határra kísérjelek téged? − Jótevőm − válaszolta az angola − én idegen vagyok és nem szeretnék rabszolgakereskedők kezébe kerülni, ezért nem mertem egyedül nekivágni az útnak, hanem Sanders segítségét kértem. A francia határhoz közel lakik az angóla-balulu törzs,

ezek rokonaim, egy hiten vannak velem. − Miben hisztek? − Én hiszek az ördögben és a Ju-Juban − felelte az angola egyszerűen. − Különösen pedig a tízszemű Billimiben hiszek, aki a kígyókat felnyársalja. Vallásomhoz tartozik az is, hogy gyűlöljem az arabokat. Arachi elgondolkozott a hallottakon, és azon kezdett csodálkozni, hogy lám − Sanders mégis az igazat mondta neki! − S mi igaz Abdul Arabival? − faggatta tovább az angolát. − Azt hiszem, hogy Sandi nem mondott igazat, amikor azt állította, hogy ez rabszolgákkal kereskedik. Mert, ha ez igaz lenne, akkor már régen megtámadta volna az isisi törzset is. Az angola a fejét rázta. − Ezek a dolgok meghaladják az értelmemet − mondta −, de annyit biztosan tudok, hogy az arab azért rabolja és vásárolja az angolákat, mert azok jó kertészek és értenek a gyümölcsfák ojtásához. Mindez újabb elmélyedésre ösztönözte Arachit. Így gondolkozott: − Ha Abdul a legképzettebb kertészeket akarja megkeríteni, akkor le kell jönnie a Felső-folyóhoz, mert ezek ott tanyáznak Kis-Aka-savában. Az isisieket bizonyára azért nem bántja, mert ezek közismert munkakerülők és idegen éghajlat alatt rövidesen elpusztulnak. Arachi e megfontolással gazdagabban folytatta útját egészen addig, amíg elérkezett arra a pontra, ahol irányt kellett volna változtatnia, ha a legrövidebb úton akarta elérni a francia határt. Itt elhagyta evezőseit, meg a rábízott idegent és egyedül ment tovább a Csendes-vizeken fölfelé. Félnapi evezés után Abdul táborába ért. A rabszolgakereskedő titkos kémei lépést tartottak vele a parton, úgyhogy amikor kikötött, egyszerre, mintha a földből nőttek volna ki, emberek vették körül. − Vezessetek uratokhoz, egyszerű emberek − mondta

Arachi −, mert én az isisi törzs főnöke vagyok, fontos ügyben jövök és titkos magánkihallgatáson óhajtok beszélni uratokkal. − Ha csakugyan isisi vagy − és hogy az vagy, azt aszott termeted és dicsekvő beszéded eléggé bizonyítja akkor az én uram nagyon rövidesen fog elbánni veled − felelte egyik letartóztatója. Abdul Hazim zömök termetű, vastag nyakú, kényelemszerető ember volt. Ezért állandó készültségben tartotta csapatát, hogy az első fehér sisak, vagy hausza fezének láttára hirtelen odább állhasson. Jól tudta, mekkora veszedelmet jelentene számára, ha Sanders körmei közé jutna. Ebben a pillanatban halvány árnyalatú bársony szőnyegen ült, kicsiny sátrának ajtaja előtt. Gyanakodva fürkészte az előtte álló Arachi vonásait és szótlanul hallgatta szóáradatát. − Hitetlen kutya! − förmedt rá végül − honnan tudhatom, hogy nem hazudsz-e és nem vagy-e Sanders kéme? Azt hiszem, leghelyesebb lesz, ha minél előbb elvágatom a nyakadat. Arachi bőségesen kifejtette, hogy miért ne vágassa el Abdul az ő nyakát. Érvelésére az arab nyugodtan válaszolt: − Kutyahitű, ha igaz, hogy az angola itt tartózkodik a közelben, akkor mi szükségem van a te közbenjárásodra, és miért fizessek érte neked, holott ingyen is megszerezhetem? − Azért − magyarázta Arachi meggyőző hangon − mert először is ez az idegen nem az egyetlen angola ebben az országban, másodszor, mert az én befolyásom igen nagy Sandersra, és harmadszor, mert az emberek, akiket ismerek, feltétlenül bíznak bennem, és így nemcsak erről az egy üzletről lehet köztünk szó, hanem még nagyon sok megfelelő embert szállíthatok lordságodnak. Abdul átgondolta a dolgot. Azután Arachi ismét visszament arra a helyre, ahol az angolát és az evezősöket hagyta. Kis kenu úszott a csónakja után, amivel a rabszolgakereskedő látta el. Amint megérkezett, haladék nélkül

felkeltette mély álmából az angolát és így szólt hozzá: − Testvérem, itt van ez a kenu, megfelelő élelemmel. Evezz fölfelé a Csendes-vízen egy napi járóföldre, aztán várj ott rám, mert gonosz emberek keringenek a vidéken, és én aggódom az épségedért. Az egyszerű gondolkozású angola nem sejtett semmi cselt és elindult. Alig haladt azonban félnapi járásnyira a folyón fölfelé, amikor a sűrűségből kibukkantak Abdul emberei. Arachi még ugyanezen az éjszakán visszatért falujába. Kenuja tömve volt sóval, rézrudakkal és más egyéb mindenféle holmival, ami az emberi szíveket megörvendezteti. És egy esztendő alatt gazdag ember lett Arachiból, mert számos ágaboga van egy rabszolgakereskedő üzleteinek, és Abdul pontosan fizetett. Arachi többnyire egyedül dolgozott, csak néha fogadott evezősöket a kerület legeldugottabb falvaiból. Sok vásárképes árut szállított Abdulnak, leginkább fiatal n'gombi asszonykákat, akiket könnyű megfélemlíteni, mert nagyon ijedősek. De Sanders, aki az egész partvidéket felkutatta a kövér arab után, sehogy sem tudott ráakadni. − Lord Abdul − mondta Arachi egy napon, midőn az Ikusi-folyó partján titkos megbeszélés céljából találkozott Abdullal, − Sandi és zsoldosai valami gyilkossági ügy miatt Akasavába érkeztek. Azt hiszem, most itt az ideje, hogy úgy cselekedjünk, amint te óhajtod. A két jómadár minden részletében megvitatta a kaland lehetőségét, amelynél veszedelmesebb kalandra még sohasem vállalkozott Abdul. − Arachi − szólt végül Abdul − én gazdag emberré tettelek tégedet, de mondom neked, hogy minden főnöknél gazdagabbá teszlek ebben az országban, ha sikerül, amit most tervezünk. − Nagyon szívesen hallom az ilyen kijelentéseket −

felelte Arachi. − Ámbár most is elég gazdag vagyok, mert nagyon sok holmit vettem kölcsön. De, úgy látszik, olyan különös a természetem, hogy mennél többem van, annál többet kölcsönzök másoktól. És csak akkor érzem jól magamat, ha minél több embernek tartozom. − Erről a jeles tulajdonságodról már hallottam − válaszolt az arab. − Azt mondják, hogy ha tied volna az egész föld, akkor még hozzá kölcsönöznéd a holdat. − Épp ebben rejlik az én egyéniségemnek minden értéke − felelte Arachi szerénykedve. − Éppen ezért vagyok oly rendkívül figyelemre méltó férfiú. E kijelentés után kényelmesen leült és nyugodtan végighallgatta Abdul Hazim hatalmas tervét. Igen nagyszabású terv volt ez, amelynek hátterében 2000 libériai dollár kecsegtetett. Arachi részére pedig nagymennyiségű áru. Mialatt ez a fontos megbeszélés folyt, azalatt nem kevésbé jelentős tárgyalást bonyolított le Sanders is Ochoriban. Magához hívatta Bosambót, a törzsfőnököt és így szólt hozzá: − A te gondjaidra bíztam a folyó felső vidékét, és ez a Hazim mégis megtorlás nélkül nyugtalanítja kóborlásával az egész környéket. Azt vélem, hogy ez a körülmény méltán válik szégyenedre neked is, de nekem is. − Kétségtelenül szégyen ez, uram − felelte Bosambo. − De errefelé annyi a folyó, aztán meg Abdul roppant ravasz ember, és nagyon sok kémet is tart. Embereim rettegnek tőle, mert attól tartanak, hogy „felfalja” őket, ha felbőszítik, vagy eladja őket, mint rabszolgákat, az ország belsejében. Sanders intett és felállt, mert a „Zaire” fedélzetére kellett sietnie. Búcsúzásul azonban még odavetette ezt a pár szót: − Gondolom, tudod, Bosambo, hogy ez a kormányzat magas díjat tűzött ki Abdul fejére, de én ismerek egy másik kormányzatot, amely viszont a te fejedre tűzött ki díjat. − Mennyi az a vérdíj? − kérdezte Bosambo növekvő

érdeklődéssel. − Száz font sterling ezüstben − felelte Sanders. − Szép pénz − állapította meg Bosambo, a nyelvével csettintve. Két nappal később, midőn Arachi meglátogatta Bosambót, a félelmes főnök családi körben szórakozott, kis fiát dajkálta éppen. − Üdvözöllek benneteket, Bosambo! − kezdte Arachi. − Téged és apjához méltó pompás fiadat, akinek már most is nemes a megjelenése és előkelő a magatartása. − Béke veled, Arachi − bólintott Bosambo nincs semmim, amit hajlandó volnék odakölcsönözni neked. − Lord − felelte Arachi méltóságteljesen − és most gazdag ember vagyok, gazdagabb, mint számos főnök, és nem azért jöttem, hogy kölcsönözzek. − Ko-ko? − csóválta a fejét Bosambo, udvarias kételkedéssel. − Bosambo − kezdte ismét Arachi − én azért jöttem hozzád, mert szeretlek és mert nem vagy fecsegő, sőt inkább bölcs és hallgatag férfiú. − Mindezt tudom − szakította félbe Bosambo óvatosan. − De ismételten kijelentem, hogy nem vagyok hajlandó bármit is kölcsönözni neked. Arachi sértődve emelte ég felé a szemeit. − Bosambo lord − szólt neheztelő hangon − én azért jöttem, hogy értesítselek nagyszerű felfedezésemről és megkérjem lordságodat, hogy légy segítségemre annak megőrzésében. Nem messze innen ugyanis roppant gazdag elefántcsont-telepre akadtam. Azoknak a titkos raktáraknak egyikére, ahova a régi királyok szükség esetén elrejtették elefántagyar-készletüket. − Arachi − vágott a szavába Bosambo hirtelen − te azt mondod, hogy gazdag vagy, pedig nincs is rangod, én ellenben főnök vagyok, és mégsem állíthatom, hogy gazdag ember

lennék. − Sok a barátom − felelte Arachi, a hencegés gőgjétől remegve − és ezek ellátnak sóval és rézrudakkal. − Ez semmi − fitymálta Bosambo. − Én, aki hosszú ideig éltem fehérek között, tudom, hogy a fehérek kutyába sem veszik a sót meg a rézrudakat. − Lord Bosambo − felelte Arachi mohón − én a fehérek felfogása szerint is gazdag ember vagyok. Tekints ide! Szavai közben nagy csomó ezüstpénzt kotort elő a mellényzsebéből, és mind a két markával odatartotta a törzsfőnök orra alá, hogy jól megnézhesse. Bosambo áhítattal vizsgálgatta a pénzt, minden egyes darabot gondosan megforgatott az ujjai között. − Ez már igazi gazdagság − jelentette ki és kissé sebesebben lélegzett, mint rendesen. − Új és fényes pénz! Az ördög jelzései, amiket te nem értesz, azok is olyanok rajta, mint amilyennek lenniök kell. Arachi megelégedetten tette zsebre a pénzét. Bosambo gondolatokba merült, de az arckifejezése nem árult el semmit. − Azt mondod, Arachi, hogy elvezetsz arra a helyre, ahol a kincset találtad? − kérdezte Bosambo habozva. − Ko! Te nagylelkű ember vagy és én nem értlek. Nem értem, miért akarod megosztani velem a kincset, holott magad is elvihetnéd; én pedig valamikor alaposan elpáholtalak téged? Bosambo szelíden földre tette öléből a fiát. A királyi kincsekről szóló hagyomány ott él minden bennszülött lelkének rejtekén. Sokan valóban találtak is ilyent és minden afrikai szerecsen fantáziájában az a boldogság teteje, hogy királyi kincsre bukkanjon. Bosambót mégsem győzték meg Arachi szavai, mert már természeténél fogva gyanakvó és kételkedő volt. így folytatta hát: − Azt hiszem, Arachi, hogy hazudsz. De mégis látni akarom a kincset. Ha nincs messze, saját szememmel akarok meggyőződni, hogy mi igaz ebben a dologban.

Arachi állítása szerint egynapi járásnyira volt a kincs. − Jelöld meg közelebbről a helyet − unszolta őt Bosambo. Arachi habozott. − Honnan tudjam, uram, hogy nem mégy-e oda egyedül és nem hordod-e el az én kincsemet? − kérdezte tétován. Bosambo komolyan nézett rá. − Hát nem tartasz becsületes embernek? − felelte sértődve. − Vagy a föld egyik végétől a másikig nem Bosambo nevére esküsznek az emberek? − Bizony nem − rázta a fejét Arachi őszintén. Végül azonban mégis elárulta a helyet. Az Árnyakfolyója mellett hevert a kincs, közel a krokodilus-mocsárhoz, ahol a vadvizek elárasztották a földet. Bosambo betért kunyhójába, hogy előkészületeket tegyen az utazásra. Háza mögött roppant kalitkában sok kis galamb tanyázott. Rossz angolsággal, de még nagyobb fáradsággal lakonikus rövidségű levelet írt Sandersnek, amelyben közölte vele a tényállást. A híradást egy kis galamb nyakára kötötte. Hogy váratlan meglepetés ne érje − mivel Bosambo nem hagyott semmit számításon kívül − még az éjjel titkon elindította fegyveresekkel jól megrakott nagy kenuját bizonyos megjelölt helyre. − Jelentsd Sandinak ezt: − utasította a hűséges szolgáját Bosambo − „Arachinak nagy-mennyiségű ezüstpénze van. A pénzen a zan-zibári ördögök jelzése látható, ahonnan, mint azt lordságod is tudja, valamennyi rabszolgakereskedő származik.” A következő napon aztán Bosambo elutazott a vezetőjével. Naphosszat eveztek és estefelé befordultak egy keskenyebb folyóba. Éjszakára Balulu mezején ütöttek tanyát, amelyet „megváltozott földnek” neveznek. Hajnalhasadáskor Bosambo folytatni akarta az útját, de szándéka meghiúsult, mert az éj sötét leple alatt Abdul bekerítette kis tanyáját. És mihelyt kidörzsölte szeméből az

álmot, nyomban körülvették Abdul Hazim őrei is, rászögezett puskacsövekkel biztatva, uruk elé vezették. Abdul, körülbelül tízpercnyire onnan, sátra előtt, selyem szőnyegen ülve fogadta Bosambót. Ochori táj szólással szólította meg foglyát, de az arabul felelt. − Hé, Bosambo − kérdezte − találkoztál-e már velem? − Sejk, inkább szeretnék találkozni veled a pokolban, mint itt, a nyílt mezőn, mert te vagy az a férfiú, akinek fejére az én uram pályázik. − Bosambo, a te fejed értékesebb, mint az enyém − adta vissza a bókot Abdul. − Legalább is úgy beszélik, hogy a Libériaiak póznára tűzve, diadalmenetben akarják körülhordozni és bizonyára jól megfizetnek majd, ha a kezükbe adlak. Bosambo halkan nevetett. − A kihallgatásnak vége, mehetünk − szólt nyugodtan. Őrei ismét a folyóhoz kísérték, egész hosszában deszkára kötözték és a kenu fenekére dobták. Arachi ügyelt rá. Bosambo is észrevette a szélhámost, aki a csónak peremén ülve vigyázott rá. − Arachi, ha feloldod a kötelékeimet, szelíden bánok majd veled − ígérte Bosambo. − Ha feloldom a kötelékeidet, akkor sült bolond vagyok − felelte Arachi −, mert ez annyi, mintha magam mondanám ki fejemre a halálos ítéletet. Ez pedig igazán nem kívánatos. − Minden ember életében elérkezik az alkalom, hogy könnyen segíthet magán. Ha ezt kihasználatlanul hagyja, a kedvező pillanat soha többé vissza nem tér − válaszolta Bosambo egykedvűen. Négy erős kenu volt a vízikaraván. Abdul a legtágasabban ült és vezette a csapatot. Gyorsan siklottak alá a keskeny folyócskán, amely mindinkább szélesedett, amint a folyamhoz közeledett. Egyszerre csak Abdul kormányosának elakadt a lélegzete.

− Nézd − suttogta lihegve és hátrafelé mutatott. A rabszolgakereskedő is hátratekintett és összerántotta a bozontos szemöldökeit. Mögöttük négy kanoé siklott csendesen a vízen, megrakva állig fegyveres emberekkel. − Gyorsabban! − sürgette Abdul az evezősöket, akik erre őrült iramba kezdtek. De egyszerre csak hirtelen megálltak… Szembe jött velük a Zaire-gőzös fehér, karcsú alakja, tele fegyveres hauszákkal. − Allah akarta így − mondta Abdul nyugodtan. − Az ilyen dolgok előre meg vannak határozva. Nem szólt semmi egyebet mindaddig, amíg Sanders előtt állott és a kerületi kormányzó is néma volt. − Mit csinálsz velem? − kérdezte végül Abdul, amikor sorsának bizonytalansága mégis aggasztani kezdte. − Erről majd akkor nyilatkozom, ha megtekintettem készleteidet − válaszolta Sanders. − Ha netán olyan fegyvereket találnék nálad, amilyeneket ezek a bolondos lobolo-népek használnak, akkor a törvény értelmében felköttetlek. Az arab a remegő Arachira tekintett. A szélhámos lábai valósággal táncot jártak a félelemtől. − Kezdem érteni − mondta Abdul elgondolkozva hogy ez az ember, akit én gazdaggá tettem, elárult engem. Ha Abdul izgatottságot mutatott volna, vagy gyors mozdulataival elárulta volna szándékát, Sanders megakadályozta volna annak végrehajtásában. De az arab nyugodtan keresgélt humuszának ráncai között, mintha cigarettát akarna elővenni. Aztán váratlanul kirántotta kezét burnuszából − kés villogott benne. A következő pillanatban Arachi véresen terült el a „Zaire” fedélzetén. Rögtön hat hausza fogta körül az arabot, aki, míg ráverték a bilincset, zavartalanul szólt oda a halállal vívódó Arachinak: − Azt hiszem, szélhámos, hogy most végre olyasmit kölcsönöztél, amit vissza is tudsz adni, mert a Djin megírta a

Korán Suráiba, hogy: „Aki másnak az életére tör, az halállal lakoljon, hogy a kölcsön teljesen kiegyenlíttessék.” II. Az adóprés Sanders semmire sem számított biztosan, ha bennszülött törzsekről volt szó. Az uralma alatt élő törzseknek megvolt az a különös sajátságuk, hogy mindig úgy cselekedtek, ahogyan az ember legkevésbé várta tőlük s éppen ebben rejlett Sanders megbízatásának a veszedelme, de a varázsa is. Sanders tehát nem esett kétségbe a négerek hibáin, de nem bizakodott el az erényeik miatt sem. Mégis már-már kezdte hinni, hogy a kiko törzs mintaképe a gazdasági jólétnek és értelmességnek. Mintha maguk az isteneik különös jó természettel áldották volna meg ezt a törzset. Kiko-kerület az Alsó-Isisi partján fekszik. Az itt lakó népet minden más törzstől elválasztja az egyik oldalon a Kikofolyócska, a másikon az Isisi, a harmadikon a messze terjedő őserdő rengetege. Maga a kikói kerület szabálytalan háromszög formájában ékelődik a Kiko− és az Isisi-folyók torkolata közé. Keletre, a Kiko-folyó túlsó partján lakik a féktelen n'gombitörzs, Nyugatra, terjedelmesebb földsávon, melyet a Nagyfolyó övez, tanyáznak az akasavok. A kiko törzs tehát teljes biztonságban van minden váratlan támadással szemben, egyrészt kedvező földrajzi helyzeténél fogva, másrészt Sanders kerületi kormányzó éber őrködése következtében. Egyszer megesett, hogy a n'gombi törzs királya fontos megbeszélésre hívta össze országának népeit. − Úgy tetszik nekem, mintha gyermekek lennénk − kezdte előterjesztését. − Aratásunk rosszul ütött ki, mert az árvíz elpusztította gyönyörű vetéseinket, továbbá az ochorik saját erdeikbe terelik a mi vadjainkat. Ellenben a folyón túl háborítatlanul lakozik a kiko törzs és éppen most készült el a zab aratásával. Aztán meg vadat is nagy tömegben találhatunk

náluk. Itt üljünk-e hát helyben és haljunk éhen, holott szomszédaink szinte saját zsírjukba fulladnak? A kérdés egészen jogos volt, bár az előadottak nem födték egészen a való tényállást, mert az igazság az volt, hogy a n'gombiak lusták voltak és elkéstek a vetéssel. Vad is akadt elegendő az erdeikben, csak épp hogy fel kellett hajszolni, de a közmondás azt tartja, hogy a n'gombiak azt várják, hogy a sült galamb a szájukba röpüljön. Egyik éjszaka tehát titkon átlopóztak a n'gombiak a folyón és meglepték a kikókat. Hosszadalmas gyűlés következett, melyen a kiko törzs főnöke és kapitánya is részt vett. − Ezentúl ti valahogy a mi népünk rabszolgái lesztek − jelentette ki a n'gombik királya, akit Tigilininek hívtak. − Ha szorgalmasan művelitek majd a földet, és szófogadók lesztek, akkor kegyesen átengedjük nektek a termés felét. Ezt az engedményt is csak azért teszem, mert méltányos és igazságos férfiú vagyok. De ha nem engedelmeskednétek vagy lázadoznátok, akkor majd megérzitek haragom súlyát! Hogy szavának mennél nagyobb tekintélyt szerezzen, letartóztatta az első elégedetlenkedőt − az egyik kis határszéli falunak a főnökét − és végre is hajtotta rajta szigorú ítéletét. Ez az ember megtagadta az adót. Megkötözött kézzel vezették a király elé, aki valamennyi főnököt meghívta az ítélkezésre. A lázadónak hátrakötötték a kezét és megparancsolták, hogy térdeljen le. Lehajtottak egy fiatal fát és a megfelelő kötélnek egyik végét a fa koronájára kötötték, másik végét pedig a szerencsétlen halálraítélt nyaka köré hurkolták. Aztán lassan visszaengedték a fa koronáját, amíg a lázadó feje egészen mereven állt a hurokban. − Most! − adta meg a király a jelt, mire a hóhér nyomban lecsapta az áldozat fejét. A fa magasra szökött és vagy ötven yardnyira elhajtotta a levágott fejet. A fej éppen Sanders kerületi kormányzó lábánál esett le, amikor huszonöt

hauszának és egy gépfegyvernek a kíséretében a „Zaire” fedélzetéről a szárazföldre lépett. Sanders bosszankodott. Három nap és négy éjszaka volt úton, keveset aludt és ráadásul még a maláriaroham is gyengítette az idegzetét, és ingerlékennyé tette. Bevonult a faluba és megzavarta a n'gombi főnök ékesen szóló előadását, amelyben azt fejtegette, hogy az alattvalók milyen kötelességekkel tartoznak feljebbvalóiknak. A főnök elharapta a szót és elhallgatott, amint észrevette, hogy a körülötte álló tömeg szétnyílik, hogy utat engedjen Sandersnek. − Lord − szólt rögtön Tigilini, ravaszul feltalálva magát − éppen jókor méltóztattál jönni, mert ez a népség ismét föllázadt lordságod ellen, de én levertem a lázadást. Azért azzal a kéréssel fordulok hozzád, hogy tüntess ki engem is, mint ahogy az ochori törzsbeli Bosambót kitüntetted hasonló szolgálataiért. Sanders nem válaszolt, ellenben rövid parancsot adott és a hauszák körülvették a király sátorát. Tigilini némi aggodalommal szemlélte ezeket az előkészületeket. − Ha valami olyat cselekedtem, amit lordságod véleménye szerint helyesebb lett volna nem cselekednem − jegyezte meg alázatosan − avagy, ha elvettem valamit, amit nem kellett volna elvennem, kész vagyok meg nem történtté tenni a megtörténteket, amit pedig elvettem, hajlandó vagyok visszaszolgáltatni. Sanders csípőre tett kézzel indulat nélkül méregette Tigilinit. − Itt fekszik ez az emberi törzs − mutatott a földön heverő poros és véres valamire − és amott az ösvényen nyugszik a fej. Tedd, hogy a kettő ismét egy legyen és add vissza neki az életet. − Ezt nem tehetem meg, mert nem vagyok ju-ju − vetette ellen idegesen a király. Sanders két arab szót morgott fogai között és a katonák megkötözték Tigilinit.

A királyt elvezették és senki sem látta többé viszont. Az a legenda járt róla szájról-szájra, hogy örökre odaláncolták M'shimba M'sham-bához, az akasavai zöld ördögnek hátsó lábához. A valóságban Tigilini nem jutott tovább, mint a Sierra Leoneban lévő állami fegyház. De a mendemondának elegendő ereje volt, hogy ezzel az elrettentő példával visszatartsa minden kilengéstől a hatalmaskodó főnököket. Sanders személyesen ellenőrizte a n'gom-bik kitakarodását. Megvárta, míg a megszeppent törzs visszatér saját otthonába és ott haladék nélkül új királyt iktatott be, minden nagyobb ceremónia nélkül. A kiko nép egyszerű élete pedig éppen úgy folyt tovább, mint azelőtt, derűsen és veszedelem nélkül. Művelték a földet, legeltették kecskéiket és halásztak. Az erdőben gumit és gyantát gyűjtöttek, kenujukon elszállították a folyam torkolatához és ott eladták. így csakhamar meggazdagodtak, úgy hogy még a köznép közül valók is három feleséget tarthattak. Sanders nagyon hamar otthonos lett annak megítélésében, hogy a bennszülöttek gazdasági viszonyai szabják meg az egyes törzsek viselkedését és megbízhatóságát politikai szempontokból. Tapasztalatból tudta, hogy azok a törzsek, amelyek nagy kukorica-tartalékokat gyűjtenek, rendszerint veszedelmesek, mert a tele gyomor, a minden nap terített asztal nem alkalmas csillapítószer az ilyen harcias nép számára. Viszont arról is meggyőződött, hogy a szövetekben, kecskékben, rézrudakban és földben való gazdagság mind hatalmas tényezői a békének, mert az olyan birtokoknak, amelyek el nem fogyaszthatok, megvan az a tulajdonságuk hogy azok megszilárdítják az állami életet. Sanders bölcs ember volt. Előre megfontolt elvek szerint gyorsan és határozottan szokott cselekedni. Nem járt el ugyan mindig a törvény betűje szerint, de mindig bátran vállalta tetteinek felelősségét. A kormányzat Sanders belátására bízta, hogy az egyes

törzsekre mennyi adót vessen ki. Sanders viszont a kormányának érdekeit tartotta szem előtt, mikor a kiko törzstől, jólétének megfelelően, meglehetősen magas adót követelt. Három esztendővel a n'gombi betörés után, félévenként tartott ellenőrző útján, a kikók földjére érkezett Sanders. A telep községházában, szokása szerint, meghallgatta a panaszokat. Esti szürkülettől hajnali derengésig ott ült és a tizedik panasz meghallgatása után odafordult a kikók főnökéhez, aki a balján ült. − Főnök − kezdte ártatlan arccal és olyan szelíd hangon, amely megremegtette és elhatározásukban ingadozóvá tette azokat az embereket, akik ismerték − ezek az emberek, akik elém járulnak panaszaikkal, mind azt állítják, hogy rettentően szegények, pedig ez nem igaz. − Uram − felelte diplomatikusan a főnök − a hatalmadban vagyok és embereim meg fogják fizetni azt az adót, amit rájuk szabtál, ha aztán éhen halnak is. Sanders új megvilágításban látta az egész dolgot. − Úgy látszik − fordult a körülötte kuporgó tömeghez −, hogy nektek korog a gyomrotok, ha az adót emlegetik előttetek. Nos, hajlandó vagyok tárgyalást kezdeni veletek ebben az ügyben. A kerületi kormányzó e szavai után ismét leült, mire egy ősz hajú, közismert agg kötekedő és távbeszélő állott fel a gyülekezetben. − Uram − kiáltotta színészkedő, tragikus hangon − igazságot! − Kwai! − kiáltotta utána karban a nép. A keblük mélyéből előtörő egyhangú dörmögés úgy hangzott, mint a tompa dob pergése. − Igazságot − ismételte a törzsfőnök −, mert te Sandi, nagyon is kegyetlen és kíméletlen vagy. Te mindig csak követelsz és elveszel tőlünk, de nem adsz érte semmit és a nép hiába nyög a súlyos terhek alatt.

A főnök szünetet tartott, de Sanders intett neki: − Folytasd! − parancsolta. − Mi adjuk neked a halat, a gumit, a gyantát és ha kérdezzük, hogy mire fordítod a pénzt, te csak rámutatsz erre a „puk-a-puk”-odra meg a katonaságodra és ezek miatt zaklatsz minket. Pedig a te puk-a-puk-od csak arra való, hogy az adó behajtására idehozzon téged, a katonák meg, hogy fölegyék, amiért mi véres verítékkel megdolgoztunk. A főnök szavait általános helyeslő zúgás követte. − Ennélfogva mi nagygyűlést tartottunk − szónokolt tovább a főnök − és azon elhatároztuk, hogy Sanders engedje el a mi adónk felét. Ezért pedig nem is kell idejönnie, hanem mi személyesen elszállítjuk az Erős-víz menti faluhoz, mivel mi becsületes emberek vagyunk. De Sandi azért csak tartsa a zsoldosait meg a puk-a-pukját az isisiek, akasavák meg a n'gom-bik részére, mert azok izgága, verekedő népek. − Kwai!... Az előadás kétségkívül népszerűséget aratott és Sanders csendesen mosolygott befelé. − Szóval azt akartam mondani − folytatta a szónok nekibuzdulva −, hogy mi békés nemzetség vagyunk és egyetértésben élünk minden szomszéd törzzsel. De hogyha mégis megesnék, hogy valamelyik adót követelne tőlünk, inkább fizetjük meg azt barátságos tárgyalás után, mint ezt az állandó sanyargató adót. Sanders szó nélkül hallgatta végig az egész beszédáradatot s midőn a szónok befejezte mondókáját, odafordult a törzsfőnökhöz. − Úgy legyen, amint óhajtjátok − mondta − az adó felét elengedem. A gyűlést ezennel feloszlatom. Még azon éjjel visszatért a „Zaire” fedélzetére és ébren heverészve ágyában, hallgatta, amint a táncoló nők összeverdesték réztányéraikat. A kikók diplomáciájuk sikerét ünnepelték.

Sanders másnap az isisiekhez utazott, pillanatig sem kételkedve azon, hogy engedékenységének híre már mérföldekkel megelőzte jövetelét. Így is történt és alig foglalt helyet Lukalili falu községházában, amikor a törzsfőnök a következő szavakkal nyitotta meg a gyűlést: − Lord Sandi, mi szegény emberek vagyunk és népünk hangosan nyög a súlyos adóteher alatt, melyet a vállára raktál. Mi most széltében-hosszában megtárgyaltuk a dolgot és arra a megállapításra jutottunk, hogy… nagyon boldogok lennénk, ha lordságod elengedné az adónk felét, mert a puk-a-puk… Sanders leintette a szónokot: − Főnök és nép − kezdte −, én türelmes vagyok, mert szeretlek benneteket. De ha még egyetlen szó esik az adóról, vagy a puk-a-puk-ról, akkor kijelentem, hogy találok majd más főnököt magam helyett, aki alatt, tudom, azt fogjátok kívánni, hogy bár ne születtetek volna. Több szó aztán nem is esett az adómérséklésről. Sanders most az ochorikhoz vette útját. Bosambót egészen elmerülve találta újszülött gyermekének dajkálásában, de azért, mint főnök, készen volt minden tettre. − Bosambo − szólt hozzá a kerületi főnök, miután óvatosan karjára vette a csecsemőt és az atyának átnyújtotta a születési ajándékot − egy kis történetem van számodra. Sanders elbeszélte a történteket, amit Bosambo nagyon mulatságosnak talált. Öt nappal később, mikor Sanders már hazatérőben volt, Bosambo tíz, állig felfegyverzett evezősének kíséretében kikötött a kikók földjén. A legnagyobb alázatossággal fogadták, nagy ünnepséget rendeztek tiszteletére és tisztára söpörték számára a főnök legszebb kunyhóját. − Lord Bosambo − mondta a törzsfőnök a lakoma végeztével − szívem tele lesz szomorúsággal, ha ma éjszaka már ismét elválsz tőlünk és útra kelsz. − Én jószívű ember vagyok − felelte Bosambo rögtön −

és nem is indulok el még ma éjjel, mert nem tudnám lehunyni szememet azzal a gondolattal, hogy te, nemes főnök, bánkódol utánam. − Uram − sietett a főnök a tiltakozással − mit se törődj, kérlek, az én szívem bánatával, ez nem gátol engem egy csöppet sem abban, hogy kitűnően aludjam. Aztán meg valósággal szégyenletes dolognak tartanám, hogy elodázzam azt az örömöt, hogy minél előbb viszontlássad népedet, amely úgy eped utánad, mint a kiszáradt föld az eső után. − Ez mind igaz − bólogatott Bosambo −, de azért mégis itt akarok időzni nálatok még egy éjszakán, mivel a szívem tele van irántatok barátsággal. − Abban az esetben, ha még ma éjjel távozol, két kecskét ajánlok fel ajándékul − dadogta némi zavarral a törzsfőnök. − Kecskét nem eszem, bizonyos vallásos előítéletből − utasította vissza az ajánlatot Bosambo kelletlenül. − Sót is adok, ha akarod. − Az éjjel még itt maradok − jelentette ki Bosambo ellenkezést nem tűrő hangon. − Holnap majd meggondolom a dolgot. Másnap reggel Bosambo lement a folyóhoz, hogy megfürödjék. Midőn visszatért, a kiko főnök már ott gunnyasztott a kunyhója előtt és sötéten nézett maga elé. − Hé, Cetonati − lelkendezett Bosambo − jó hírt hozok neked, amitől tudom, hogy felvidul a lelked. A főnök szemében reménysugár villant fel. − Testvérem ily hamar készül távozni? − kérdezte nyomatékosan. − Főnök − felelte Bosambo kesernyésen −, ha ez jó hírt jelentene számodra, akkor igazán elmegyek. De jaj neked és népednek, mert én büszke ember vagyok és a népem is az. Emellett tudott dolog, hogy mennyire bosszúálló. A kikók főnöke izgatottan ugrott fel. − Szavaim értelmetlenek voltak, ó lord, hiszen az

éjszakát is álmatlanul töltöttem, azon való bánatomban, hogy lordságod olyan gyorsan óhajt távozni körünkből. S most közöld velem jó híreidet, testvérem, hogy én is együtt örvendhessek veled. Bosambo azonban rettenetesen haragudott és jó időbe telt, amíg annyira megengesztelődött, hogy ismét szóba állt a törzsfőnökkel. − Újságom a következő − törte meg hosszú hallgatás után, méltóságteljes hanglejtéssel a csöndet. − Mialatt fürödtem, ochori csónakokat pillantottam meg a távolban. Ha nem csalódtam, úgy tanácsosaim érkeznek meg nemsokára. Örülj hát velem, ó testvérem, mert ebben az esetben nem egyhamar szökünk meg vendégszerető portádról. A kikók főnöke felnyögött. De még nagyobbat nyögött, mikor a kenuk megérkeztek, mert tíz markos fegyveres legény szállott a partra, egyik szálasabb, ölesebb termetű, mint a másik. Végül már abba sem hagyta a nyögdécselést, midőn másnap hajnalban ismét tíz katona szállt partra, este pedig húsz. A folyó mentén szállóigék keringenek, amelyek gyalázatos színben mutatják az ochori törzs étvágyát. − Ilyenek: − Más ember azért eszik, hogy éljen, az ochorik pedig azért élnek, hogy egyenek. − Vagy: − Egy darab szántóföldből megél egy falu egy esztendeig, tíz kecskéből egy hónapig, egyetlen ochorinak mindez csak egy napra elegendő. Bosambo emberei vitán felül kitűnő evők voltak. Ettek − és − ettek − és − ettek. Napkeltétől napnyugtáig az ételek készítésével és fölhabzsolásával töltötték az idejüket. Az egyszerű kikók pedig ott álltak körülöttük és ámulva csodálták, hogyan tűnik el a sok szorgalommal és józan takarékossággal felhalmozott rengeteg eleségük az ochorik feneketlen gyomrában. A főnök kétségbeesetten tördelte a kezét. − Meglátjátok, hogy éhen halunk, ha ránk jön az esős

évszak! − sóhajtotta. Gyors kenut küldött Sandersért, aki azonban csöppet sem érdeklődött az ügy iránt. − Menj vissza uradhoz − parancsolta a követnek − és mondd meg neki, hogy gyűlésen intézze el a dolgot, − mert ez rá tartozik és nem énrám. És, ha nem szívesen látja országában az ochorikat, hát dobja ki őket. Azért főnök! Ez az üzenet nem nagyon tetszett a derék Cetomatinak, mert az ochorik ott tanyáztak a kikók legjobb kunyhóiban, megették minden tartalék-eleségüket és a táncnál mindig a legkényelmesebb helyeket foglalták el a tűz körül. A kiko főnök tehát titkos tanácskozásra hívta össze főembereit. − Ezek a nyomorult ochorik tönkrezabálnak bennünket − állapította meg Cetomati mindjárt bevezetésül. − Hát emberek vagyunk-e, vagy kutyák?… Ezért most ünnepélyesen kijelentem nektek, tanácsosaim és népem, hogy holnap hazaküldöm Bosambót, még ha az életembe kerülne is! − Kwai! − zúgta rá a gyűlés egyhangúan. − Uram − emelkedett szólásra az egyik tanácsos − valamikor, a cala-cala idején, nagyon vérszomjas és merész volt a kikók népe. Hátha ékesszólásunkkal sikerülne ismét felráznunk egykedvűségéből, hogy megint vérszomjas és merész legyen? A főnök kétkedőn tekintett a szónokra. − Nem gondolnám − rázta a fejét −, hogy a kiko nép még egyszer olyan bátor és erős lehetne, mint a régi időkben volt, mert azóta számos bő esztendőt éltünk át. Ellenben jól tudom, hogy az ochorik igen vad népek és hogy Bosambo már számos emberünket megölte. Ezzel feloszlatta a gyűlést és egész éjszaka tüzelte tulajdon bátorságát, amelyet aztán reggel két kézre fogott, mikor Bosambo elé állt. Bosambo, ahogy vérbeli uralkodóhoz illik, éppen

vadászatra készült. Kísérete már gyülekezett is a falu főutcáján, mikor a törzsfőnök odaérkezett a maga embereivel. − Lord − kezdte Cetomati a legszelídebb hangon − közölnöm kell veled valamit. − Csak rajta! − biztatta Bosambo kegyesen. − Uram, tudod, hogy mennyire szeretlek − sóhajtotta Cetomati. − Képzelheted hát, mily kimondhatatlan fájdalmat okoz nekem, hogy arra kell kémem tégedet, hagyd el az országunkat, dús ajándékok ellenében, − Engem bizonyára még fájdalmasabban érint a részedről tapasztalt udvariatlanság! − válaszolta Bosambo vésztjósló hangon. − És mégis meg kell ezt tennem − folytatta Cetomati alázatosan −, mert népem átkoz engem, hogy oly sokáig megtűrlek határaink között. Továbbá, mostanában járvány uralkodik ezen a vidéken, és őszintén rettegek attól, hogy neked és pompás kíséretednek valami bajotok eshetnék az én országomban, és akkor méltán tehetnék szemrehányást magamnak, hogy nem figyelmeztettelek idejében. Bosambo elképedt a főnök merészségén, és jól megnyomva a szavait, lassan, vontatottan felelt: − Csak egy ember volt a világon, aki hasonlóan megalázott engem, mint most te, Cetomati, de hol van már az az ember, ó főnök? A kiko főnök nem válaszolt, mert nem tudta, hogy mit mondjon. De sejthette, hogy mi történt a vakmerővel -ó, méltán sejthette − és Bosambo következő szavai meg is erősítették a sejtésében. − Meghalt − jelentette ki Bosambo ünnepélyesen. − Nem beszélem el neked, hogy milyen kínok között végezte az életét, hogy azt ne hidd, hogy dicsekvő vagyok. Azt sem akarom tudtodra adni, hogy ki ütötte agyon, sem a halál módját nem óhajtom közölni veled, mert tudom, hogy mindez aggodalomba ejtene téged.

− Bosambo! − kiáltott föl a kikók főnöke − rettenetes szavak, borzasztó szavak ezek! − Én nem szoktam borzasztó szavakat mondani − tiltakozott Bosambo méltósággal −, mert én Sandinak a komája vagyok és ezzel nagy szomorúságot szereznék neki. És egyáltalában játszani sem szoktam a szavakkal, te, te aprócseprő, kiskirály! Leereszkedő kézmozdulattal bocsátotta el a kiko főnököt és összegyűjtve katonáit, a folyó felé indult. Nem ért semmit, hogy a törzsfőnök színültig megrakott élelmiszerekkel minden egyes kenut, és még az evezősök között is zsákszámra osztotta ki a sót. Igaz ugyan, hogy Bosambo nem rakatta ki a csónakokból, amit a kikók belehordtak, de nyilvánvalóan megvetette az ajándékokat. A kiko főnök egyik lábáról a másikra állt zavarában és mindenképpen azon igyekezett, hogy vidám és szívélyes hangulatot adjon a búcsúzás fanyar jelenetének. De Bosambo megközelíthetetlen volt, állig begombolkozott és mindvégig némán, sötéten nézett maga elé. − Lord − fordult hozzá Cetomati édeskés mosollyal − szívem mikor örvendhet ismét szépséges arcod látásának? − Ki tudja − válaszolta Bosambo, sokatmondó, titokzatos sejtéssel. − Ki mondhatná meg előre, hogy mikor látogatok ide én vagy a barátaim? Mert sok nép szeret engemet, az isisik, a n'gombik, az akasavok, a gonbondik és a busmanok is. E beszéd közben vigyázatosan szállott be kenujába, és miután a csónakban elhelyezkedett, mutatóujjával ünnepélyesen megfenyegetve a főnököt, így szólt: − Bármi történjék veled, tudd meg, hogy nem az én rendelkezésemre történik. Akárki támad is lopva rátok az éjszaka leple alatt, tudd meg, hogy az nem Bosambo. Minden jelenlevőt tanúnak hívok, hogy ez így lesz! Ezzel útnak indíttatta csónakját. Ezen az éjszakán fontos gyűlésre jöttek össze a kikók, mindenki egyszerre beszélt, a törzsfőnök pedig a körmét rágta

kínjában. Bizonyosra várták a támadást. − Ne engedjünk! Mutassunk kemény ellenállást − indítványozta az egyik, aki már a minap is hasonló módon tüzelt. Mert a cala-cala idejében a kiko nép bátor és vérengző volt. Bármilyen hős volt is azonban hajdan a kikók népe, most már nagyon csekély volt közöttük a harci kedv, úgyhogy az indítványozót lehurrogták, hogy sült bolond, sőt még sértőbb neveket is vagdostak a fejéhez. Egyelőre az éj folyamán mégis fegyvert fogott az egész nép. A legkisebb zajra is megremegtek és fegyverükhöz nyúltak. De mikor egy papagáj rikácsolását az ellenség hangjának vélték, mindnyájan eszeveszett ijedtséggel rohantak kunyhóikba. Majd egyik hivalkodó járőr-csapatukat űzte szét egy eltévedt bivaly. Éjjelről-éjjelre őrt álltak a megrettent kikók és napközben próbálták kipihenni a virrasztás fáradalmait, már ahogy tudták. Az ellenség azonban nem mutatkozott, pedig a várakozás feszültsége rosszabb volt, és sokkal jobban megviselte őket, mintha egész fegyveres csapattal kellett volna megverekedniük. Követet menesztettek tehát Sandershez, megjelentvén neki a kikók aggasztó helyzetét, de a kerületi kormányzó rendíthetetlen maradt. − Ha valóban megtámadna benneteket valaki − adta válaszul −, akkor hirtelen ott termek zsoldosaimmal és minden elesett kiko helyett ugyanannyi ellenséget fogok leölni. − Lord − könyörgött szerényen a követ, a törzsfőnök fia − bár nagyon jelentéktelen emberek vagyunk, mégis, ha egyszer meghaltunk, mindegy nekünk, hogy ki marad életben, ki hal meg az ellenség soraiból. Ezért arra kérlek, uram, küldd el katonáidat velem, hogy megvédelmezzék a kikókat, mert az én népem fáradt, félénk és nem ért a harchoz. − Elégedjetek meg azzal, hogy elengedtem az adótok felét − válaszolta Sanders. − A kihallgatásnak vége.

A követ szomorúan tért vissza lesújtott népéhez. Sanders abban az időben mindössze csak egynapi járásra volt a kikóktól, de nem segített rajtuk, és a félelmében kétségbeesett nép remegve várta halálos aggodalmainak valóra válását. Elvárhattak volna akár ítéletnapig is, mert Bosambo már régen visszatért falujába, ahol nagy szakértelemmel dajkálta szépen fejlődő újszülöttjét és csaknem meg is feledkezett a kiírókról. Az isisiek és az akasavok pedig, akiket Sanders különös kegyeltjeinek tartottak, éppen úgy nem gondoltak a kikók megrohanására, mint akár magának Sanders-nek a megtámadására. A n'gombik meg nemrég kapták meg leckéjüket. Ez volt a helyzet, mikor a lulungók népe, amely háromnapi járásra lakik az akasavok mögött, lefelé jött a folyón, hogy harc és zsákmány után nézzen. A lulungók nem volt szeretetre méltó faj. Sanders egyszer rossz kedvében „nyers, vadállati népnek” nevezte őket. Már két esztendeje nyugalomban éltek, de most, mint az éhes kutyák, rohantak lefelé a folyón, hat iszaptól és sástól mocskos kenujukon. A folyómenti halászfalvakban elég jó szállásra találtak, mert az odavaló békés lakosság, jöttüknek már puszta hírére is hanyatt-homlok elmenekült. Tovább hajóztak tehát az ochorik földje mellett, de itt szorosan a folyó közepén haladtak. Volt idő, mikor az ochorik minden szükségessel ellátták őket, de Bosambo őrei most éberen védték a határokat és keményen visszautasítottak minden illetéktelen követelést. − Mégis kössön ki két csónakunk az ochorik partján − parancsolta Gomora, a lulungók főnökének helyettese. − Ha látják az ochorik, hogy milyen erősek vagyunk, nem fognak ellenállni. A hosszú csónakok kiváltak a sorból és a part felé eveztek. Nyílzápor fogadta őket, amire visszahúzódtak. Békén hagyták az isisieket is, az akasavok útjából is kitértek, mert a lulungók népe inkább kegyetlen, mintsem

bátor, szívesebben gyilkol orozva, mint harcol nyílt csatában és hajlandóbb a veszélytelen öldöklésre, mint a kockázatos küzdelemre. Így úsztattak lefelé a folyó mentén és ösz-szeszedtek minden zsákmányt, amihez csak hozzájutottak a környező falvakban. Szóval nem sokat érő kirándulásnak látszott az egész vállalkozás. − Most azonban megnézzük a kikókat − jelentette ki Gomora − mert ez gazdag nép, és amellett gyáva is. De ne öljük le őket, mert akkor magunkra zúdítjuk Sandi bosszúját, aki úgyis gyűlöl minket, és megtorolja rajtunk az öldöklést, mint atyáink idejében történt. Megvárták, míg az éj leszállóit és a sötétség leple alatt megrohanták a kikók telepét. − Megijesztjük őket − eszelte ki a haditervet Gomora ravaszul − akkor mindent készségesen ideadnak. Aztán megesketjük őket Iwa istenre, hogy nem árulják el Sandinak a dolgot. Nagyon egyszerű lesz az egész. A lulungók nagyon is jól ismerték a kikókat. Kikötöttek tehát az arra alkalmas helyen és megindultak az erdőn keresztül, mégpedig csak úgy sétálva, a szokásos óvintézkedések nélkül, amiket harciasabb néppel szemben semmi szín alatt sem mulasztottak volna el. Midőn Sandi gyors iramban lefelé sietett a folyón, harcra kész hauszákkal megrakott gőzösén, két kenuval találkozott, amelyek kétségkívül lulungókkal voltak tele. Sanders körülvette és foglyul ejtette őket. Közöttük volt Gomora is, kissé elgyöngülten az elszenvedett vérveszteségtől, de még inkább attól a hatalmas ütéstől, amely a koponyáját érte. − Uram − panaszolta keserűen − amióta te ideérkeztél, egészen megfordult a világ sorja. Egykor az ochorikat kész falatnak tekinthettük, olyan gyávák voltak. Aztán, valami csoda által, bátor harcosok lettek. S most a kikók népe, amelyet az

egész folyó mentén úgy ismerek, mint a leggyávább törzset, valami varázslat következtében harcias ördögfajzattá változott. Sanders nem szólt közbe és a főnök folytatta. − A múlt éjszaka a kikók földjén kötöttünk ki, hogy ott töltsük az éjszakát. Egyszerre vad ordítozással ránk törtek a csillagtalan sötétségben, és íme: nézd, uram, tíz megtelt csónakomból mindössze ennyi maradt, mert a kikók meglesték jövetelünket és orozva rajtunk ütöttek. Gomora elhallgatott és komolyan tekintett Sandersra, várva a feleletet. − Áruld el nekem a titkot, uram − szólalt meg újra, mikor Sanders nem válaszolt −, milyen varázslatot használnak a fehérek, hogy férfiakat tudnak teremteni a gyáva nyulakból? − Ez nem tartozik rád − válaszolta Sanders diplomatikusan. − De két új közmondást csinálhatsz néped számára. Először is: „Minden patkány harcol a maga vackáért” és másodszor: „Az emberek inkább harcolnak félelemből, mint gyűlöletből!” Sanders egyenesen a kikók földjére ment. Éppen jókor érkezett, hogy megakadályozza tervezett hadjáratukat. A kikók ugyanis elbizakodva a lulungókon nyert fényes győzelemtől, éppen gyülekeztek, hogy megbosszulják elszenvedett sérelmeiket az ochorikon. − Gyakran mondtam neked, uram − kérkedett a törzsfőnök Sandersnak −, hogy a kikók bátor és vérszomjas nép. Íme, győződj meg most róla saját szemeiddel. Ma éjjel legyőztük támadóinkat, mert atyáink bátor lelke fölébredt bennünk és ellenségeink nem tudtak nekünk ellenállni. − Kitűnő − felelte Sanders a kikók nyelvén. − Most már igazán belátom, hogy vége az adóról való vitatkozásainknak, mert nincs szükségtek többé az én zsoldosaimra, se a puk-a-pukomra. Mégis, arra az esetre, ha netán a lulungók visszatérnének, mert azok többen vannak, mint a fövény a folyó partján, a napokban ötven embert küldök

védelmetekre, nehogy valami bajotok essék. − Lordságod olyan jó hozzánk, mint az atya vagy anya gyermekeihez − felelte a főnök meghatva. − Bosambót jelölöm ki védelmetekre − folytatta Sanders −, mert tudom, hogy az ő szíve együtt érez veletek. Már néhány nap múlva itt is lesz ötven emberével, és egy ideig itt lakik majd nálatok, hogy ellenségeiteknek elmenjen a kedve minden támadástól. A főnök arca görcsösen megvonaglott, mintha keserű orvosságot nyelt volna éppen abban a percben. Nagy lelki küzdelem után szólalt meg végre: − Lord, noha mi nagyon szegény nép vagyunk, mégis inkább megfizetjük az egész adót, mintsem, hogy Bosambo és ördögei még egyszer a nyakunkra jöjjenek Mert ez utóbb még többe kerülne, mint az elengedett fél adó. − Én is úgy vélem − válaszolta Sanders mosolyogva. III. A király emelkedése Tobolakát, az isisiek királyát, minthogy keresztény volt, a szépművészetek doktorává avatták. Egy ideig e kitüntetés után is bölcsen kormányozta népét, de buknia kellett aztán, mert fölötte nagy becsvágy szállta meg. Tobolakát még gyermekkorában magával vitte egy túlbuzgó misszionárius Amerikába. Itt előkelő intézetekben taníttatta a jó eszű fiút, úgyhogy mire iskoláit befejezte, még nyilvános felolvasásokra is meghívták, mind amerikai, mind pedig angol tudományos egyesületek. Azt beszélték róla, hogy tűrhető latin verseket is írt, és hogy kiváló szakszerűséggel tudta fejtegetni Mr. Bryans pénzügyi politikáját. Mind e kitűnő tulajdonságainak tetejébe selyem-fűzős lakkcipőben járt. Nem csoda, ha ennyi előny mellett figyelmes lett rá Londonban az egyik újdonsült helyettes államtitkár, aki

unokaöccse volt a miniszterelnöknek, sógora a hadügyminiszternek és veje a kancellárnak, tehát olyan összeköttetései voltak, aminőkkel más helyettes államtitkárok nem igen dicsekedhettek. − Mik a tervei, Mr. Tobolaka? − kérdezte egyik találkozásuk alkalmával a helyettes államtitkár. Mr. Tobolaka kissé tartózkodó maradt. − Úgy érzem, Mr. Cardow, hogy igazi hivatásomat csak hazámban tudnám teljesíteni… Ó nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy misszionárius óhajtok lenni. Nem, inkább a kormányzási teendőkre érzek hivatást. Amint ön bizonyára tudja, én isisi vagyok, tehát a tiszta bantu törzsből származom, ha ugyan még a nyomdák is megerősíthetik a tudományos kutatások eredményeit. Már gyakran gondoltam arra, hogy mivel az isisiek uralkodó népfaj, itt óriási lehetőségek nyílnának azonos érdekek egyesítésére: azaz, ha jobban megvizsgáljuk a dolgot… − Pompás eszme, kitűnő idea! − kiáltott elragadtatással az államtitkár-helyettes. Mr. Cardow már évek óta törte a fejét valami olyan eszmén, amivel biztosíthatná az előrehaladását. Valami olyan ideán, ami az újságcikkek tömegét zúdítaná személyére, amelynek nyomán a sajtó égig magasztalná, vagy a sárba rántaná − már tudniillik − az egyes újságok pártállása szerint. A nagyratörő Mr. Cardow most elérkezettnek látta az időt álmainak megvalósítására. Bezárkózott tehát Whitehall Courtban lévő szobájába és nagyszabású tervezetet dolgozott ki, amelyet csakhamar hivatalfőnöke elé terjesztett. Ez a nagy szellemű férfiú megígérte, hogy egy bizonyos napon elolvassa az értékes tanulmányt. Kötelezettsége éppen akkor jutott eszébe, amikor már a 10 óra 35 perckor induló vonatra sietett, hogy el ne késsék a Cotswold-mezei golfmérkőzésekról. Mikor a gépírással sűrűn teleírt negyven ívet megpillantotta, percnyi habozás nélkül aktatáskájába gyömöszölte az egészet, azzal a

jó szándékkal, hogy majd útközben elolvassa. A pályaudvaron azonban ismerőseivel, lelkes sportférfiakkal találkozott és úgy elfeledkezett az értékes kéziratról, mintha soha sem látta volna. Visszatértekor kellemetlen meglepetéssel jött rá, hogy valahol elhagyta a kéziratot. A miniszter azonban nem hiába volt politikus, már másnap írt alárendeltjének, amelyben a következőkről értesítette: Kedves Cardow! Nem közönséges érdeklődéssel olvastam végig értékes tanulmányát. Azt hiszem, kitűnő az eszme (emlékezett rá, hogy Cardow valami eszmét emlegetett, mikor a kéziratot átadta), de számos nehézséget látok az ügy érdemére nézve. Ennélfogva kérem becses kéziratának egy másodpéldányát, hogy átadhassam egyik barátomnak, aki feltétlen szaktekintély ebben a tekintetben. A miniszter levele kétségkívül igen ravasz volt, de nem volt elég elővigyázatos. Cardow e levél alapján megnyerte az ügynek a miniszter barátját. − Íme, itt él közöttünk egy bennszülött, mégpedig igen művelt bennszülött, aki hazaszerető, értelmes, tele van új eszmékkel − mondta lelkesen a helyettes államtitkár. − Ritka alkalom… kitűnő alkalom a bennszülöttek megnyerésére, ha visszaküldjük hazájába és ott lehetőséget adunk neki tehetségeinek kifejezésére. E lelkes előadás a miniszterelnök szobájában történt. Az angol koronának három minisztere volt jelen, és Cardowon kívül még egy belügyi helyettes államtitkár. Ez az utóbbi szemmel láthatólag unatkozott, mert, mint minden államtitkárnak, neki is megvolt a maga érdekköre és szívesebben vitatkozott volna a kézművesek közt szükséges

földosztásról, amelynek tervezetét ő készítette, mint az isisi törzsek belügyeiről. Meglehetős epésen vetette hát közbe: − Ha jól tudom, azon a vidéken már működik egy Sanders nevű kerületi főnök. S azt vélem, az apróbb főnökök között könnyen vezethetne torzsalkodásra és féltékenykedésre, ha egy ilyen „központi császárt” küldünk a nyakukra. − Nem hiszem, hogy ez a körülmény valami jelentősebb akadály lehetne − vetette ellen Cardow idegesen. − Sandersre vonatkozólag pedig éppen arra számítok, hogy a bennszülött király az ő munkásságát fogja előmozdítani. Ha az Isisi mentén olyan dinasztia uralkodik, amely feltétlen híve az angol kormánynak, akkor örökre véget vethetünk azoknak a felkeléseknek, amelyek az utóbbi időben annyira bizonytalanná tették az afrikai helyzetet. − Esetleg egyéb dolgoknak is véget vethet azonban − ellenkezett a türelmetlen államtitkár. − Hanem, hogy a kézművesek földosztási ügyére térjek, azt vélem, hogy jó lenne, ha elfogadnék Cronknak a módozatát. Néhány héttel későbben Mr. Tobolakát meghívták a Whitehall Courtba. − Azt hiszem, Mr. Tobolaka, − kezdte Cardow előzékenyen, − hogy a dolog megérett annyira, hogy a cselekvés terére léphetünk. A kormányzat kemény csatát vívott ez ügyben az „illetékes” tényezőkkel, de végül is mi győztünk. S most önt kinevezzük az isisiek királyává és az isisieknek, ochoriknak, n'gombiknak és akasavoknak legfőbb uralkodójává. Ön méltóságának megfelelő évi civillistát kap, továbbá palotát fognak építeni az ön számára az isisiek fővárosában. Úgy vélem, hogy is mondjam… hm… Mr. Sanderst kissé nehézkesnek fogja találni törekvéseivel szemben, de némi türelemmel könnyen elháríthatja a nehézségeket. − Uram − felelte Tobolaka mély meghatottsággal −

örökre lekötelezettje maradok. Ön igazán, önzetlenül jó irányomban és remélem, hogy mindent a magas kormány megelégedésére fogok intézni. Mialatt Tobolaka útrakelt birodalma felé, Sanders elrendelte, hogy valamennyi főnök gyülekezzék az isisiek fővárosába. A meghívottak megjelentek a gyűlésen és Sanders így kezdte a beszédjét: − Főnökök és kapitányok, bizonyára emlékeztek még mindannyian, hogy sok hónappal ezelőtt az isisi-beliek egy szerencsétlen napon föllázadtak és szentségtörést követtek el a törvények ellen. Ekkor én közbeléptem, a királyukat letartóztattam és a Bilincsek városába vitettem, ahol még most is fogva tartják. De, mivel az isisiek megbízhatatlan népség, kormányom most új királyt iktat be náluk. Az új király Tobolaka, Yoka fia, aki meg Ichulomo fia, ez viszont Tibilino fia. − Lord − hápogott egyik isisi kapitány − jól emlékszem erre a Tobolakára. A hittérítők még gyermekkorában elvitték a maguk országába, hogy ott fehérnek neveljék. − Mégis elárulom nektek, hogy fekete maradt, sőt köztetek majd még feketébb lesz − felelte Sanders szárazon. − Vegyék hát tudomásul az ochorik, a n'gombik, az akasavok főnökei, hogy ez az új király rajtuk is uralkodik, mivelhogy az egész vidék központi királyaként iktatják be. Ezért kötelesek vagytok őt ajándékokkal megtisztelni és neki adót fizetni, ahogy az már szokás. Sanders szavait a vihart megelőző, halálos csend követte. A hallgatást O'kara, az aksavok főnöke törte meg. Az öreg hetykén beszélt. − Lord − kezdte − én igen sokféle dolgot tanultam hosszú életem folyamán, többek között titokzatos mesterségeket és ördögi bűvészetet is, de azt még sohasem hallottam, hogy az akasavok adót fizessenek az isisieknek. Mert az az igazság, hogy a nagy árvíz évében az akasavok harcot kezdtek az

isisiekkel, akiket megvertek és megszalasztottak. Abban az időben pedig, amikor nagyon elszaporodtak az elefántok, mi szárazon és vízen egyaránt legyőztük az isisieket, sőt ma már ott tanyáznánk az ő városaikban, ha lordságod meg nem akadályoz ebben és vissza nem kerget bennünket. A jelenlevő akasav főemberek helyeslő morgással kísérték szónokuk beszédét. − Mi n'gombik is derék harcosok vagyunk − jelentette ki ennek a törzsnek egyik főnöke − és mi is már számtalanszor megkergettük az isisieket, akik remegve futottak meg harci kiáltásaink elől, valahányszor csatára került a dolog. Én a magam részéről szégyellném magamat, ha ezek után népem adót fizetne az isisieknek. Mindenki azt várta, hogy most az ochorik főembere, Bosambo is tiltakozik, de Bosambo hallgatott, mert még nem látta tisztán, hogy mit is akar tulajdonképpen a kerületi főnök. Más főnökök terjengős beszédekben fejtegették álláspontjukat, csak az ochorik hallgattak állhatatosan. − Már hogyan beszélhetnék − védekezett Bosambo a gyűlés, vagy ahogyan ott nevezik „palaver” után, mikor Sanders szemrehányást tett neki −, hiszen nem tudhattam, hogy lordságod mit akar. − Hát nincs füled? − kérdezte Sanders kissé nyersen. − Az bizonyos, hogy van, még pedig elég hosszú − bólintott Bosambo −, elég hosszú arra, hogy meghallja lordságod édes csengésű hangját, de arra már nem, hogy eltaláljam méltóságodnak rejtett gondolatait is. Sanders gondolatai egyáltalában nem voltak kellemesek és napról-napra csökkent jóindulata Tobolaka iránt, aszerint, amint a hajója közeledett. És amikor az új király megérkezett, Sanders nem ment le fogadására a kikötőhöz. Házának verandáján várta meg, míg Tobolaka felkeresi. S ahogy belépett − tetőtől-talpig hófehér ruhában, fején olyan sisakkal, amilyent az európaiak szoktak viselni a trópusok alatt Sanders

alig türtőztette magát, hogy hangosan ne szidalmazzon minden kísérletező és hozzá nem értő kormányt. − Ah, Mr. Sanders, engedje meg, hogy bemutatkozzam − kezdte Tobolaka barátságosan és kezét nyújtotta Sanders felé. − Főnök − válaszolta Sanders isisi nyelven − jól tudod, hogy az én nevem Sandi, azért ne beszélj úgy, mint a majom, hanem szólj néped nyelvén. Akkor én is jobban megértlek téged, és talán te is engemet. Pedig Tobolaka csinos angol szónoklatot eszelt ki, amelyben elragadtatását óhajtotta kifejezni azon az eredményen, amelyet Sanders az ő jövetele előtt elért. Biztosítani akarta a kerületi kormányzót jóindulatú együttműködéséről és a tökéletes szerkezetű beszédet azzal a jókívánsággal és reménnyel óhajtotta befejezni, hogy saját személye és az állam között sikerül majd biztosítania a legtökéletesebb harmóniát. Tobolaka e szónoklat felépítésében körülbelül Péter szerb király trónbeszédének gondolatmenetét követte, amellyel nevezett uralkodó trónjának elfoglalásakor igen nagy hatást ért el. Ezt az ékes beszédet azonban Tobolaka, szerencsétlenségére, angolul fogalmazta meg, isisi nyelven pedig csak olyan különös kifejezést használhatott volna az üdvözlésre, hogy azt semmiképpen sem mondhatta el a jelen esetben, mert ez a frázis így hangzott: „Felséges úr, tekints barátságosan a kutyádnál nem különb rabszolgádra, aki lábaidnál hever.” Tobolaka tehát lemondott arról, hogy anyanyelvén szavalja el az üdvözlő beszédét, és e helyett nagy hévvel kezdte fejtegetni azokat az elveket, amelyeknek alapján minisztériuma tagjait kiválogatni készül. Erre Sanders mégis angolra fordította a beszédet. − Úgy vélem − magyarázta Tobolaka −, hogy, amint a gyarmatügyi miniszter Londonban tanácsolta, kerületi tanácsosokat fogok kinevezni. Talán meg lehet értetni a

bennszülöttekkel a felelősség fogalmát. Ahogy Cicero mondja… − Sohse törődj azzal, hogy mit mondott Cicero, inkább arra ügyelj, hogy mit fog szólni mindehhez Bosambo − előzte meg Sanders a király idézetét. − Az Isisi-folyam mentén olyan bölcsészek élnek, akik mögött azok a régiek méltán elbújhatnak. Az isisi nép szépen feldíszített kenut küldött uralkodójáért, ezen utazott el Tobolaka a kerületi főnök hadiszállásáról. Hiába célzott arra, hogy helyén való lenne, ha ő, mint az államhatalom legmagasabb képviselője, hivatalosan a „Zaire” fedélzetén vonulna be országába, Sanders nem volt hajlandó elérteni a célzásait. − Még mi nem kéne az istenadtának! − dörmögött Sandi isisi nyelven − talán tíz üdvlövés mindennek a tetejébe?… Mondom neked, főnök, hogy addig pusztulj innen a hazádba, amíg jó kedvemben látsz, mert jaj neked, ha elvesztem a türelmemet! Tobolaka elég hosszú ideig tartózkodott a főhadiszálláson arra, hogy megírhatott egy hosszú levelet a csodálatos Mr. Cardownak. Ebben elpanaszolta, hogy a kerületi kormányzó igen csekély előzékenységgel fogadta, sőt határozottan kimutatta az ellenszenvét. A levelet Mr. Cardow kedves egészségét illető jókívánságokkal fejezte be. Ezután azonban még egy titokzatos utóirat következett, amelynek körülbelül az volt az értelme, hogy a levél írója reméli, hogy azt a jó viszonyt, amely az angol birodalom és az Egyesült Államok között fennáll, bizonyos eszközök által, amelyeket közelebbről nem nevezett meg, sikerül majd inkább szorosabbra fűzni, semmint megbolygatni. Ez az utóbbi rejtélyes célzás kétségkívül súlyos probléma elé állította Mr. Cardowot, aki azonban, bokros teendői mellett, sehogyan sem tudott időt szakítani arra, hogy Tobolakának válaszoljon.

Tobolaka tehát megérkezett székhelyére és népe kitörő, viharos lelkesedéssel fogadta, ami egyébként nem jelentett sokat ennél a népnél, amely éjjel-nappal kész a lelkesedésre, bármiért, amivel kapcsolatban táncról és mulatságról van szó. Tobolaka megérkezése után nyomban a tanácsházba sietett, ahol gőgösen leült hófehér ruhájában, fehér trópusi sisakjában. Két térde között lovagi kardot szorongatott − ezt Sanders nem látta −, fehér kesztyűs kezét a kard markolatán nyugtatta. Az összegyűlt néphez magasan szárnyaló beszédet mondott, előbb isisi nyelven, amit mindnyájan megértettek, aztán angolul. Ebből egy kukkot sem értett senki, de talán éppen azért mindenki roppant különösnek és érdekesnek találta. Az Iliászból idézett, már amennyire a költemény még eszébe jutott. Aztán diadalmenetben, de kissé rekedten kísérte ujjongó népe a tágas királyi lakig, ahol fiatal lánykák táncot lejtettek Tobolaka előtt, királyuk mulattatására. Sanders minderről értesült, sőt, még egyébről is. Megtudta azt is, hogy az isisieket Tobolaka európai módon óhajtja kormányozni. A Toroli faluból való Cala − ez a körmönfont vén tolvaj − annyira befonta mézes beszédével a királyt, hogy az őt nyomban igazságügy miniszternek nevezte ki. Mijilini, az egyik halászfalu főnöke lett a hadügyminiszter. Ezenkívül még a belügyminiszteri és földművelésügyi tárcát töltötte be Tobolaka, és külön „halászati bizottságot” szervezett. Amint Sanders a folyón fölfelé hajózott, az akasav Limibolo kenujával akadt össze. A kenut nyilak és dárdák ékesítették, mintha csak esküvőre készülne a bennülő. Sanders kérdésére Limibolo ünnepélyesen válaszolta: − Lord, én most a falumba utazom, hogy ott palavert tartsak, mert uram és királyom különös címmel tüntetett ki. Jóllehet nem értem, hogy mit jelent ez a cím, csak azt tudom, hogy a tolvajok és gonosztevők felakasztása és másféle megbüntetése lesz a dolgom. A falumban két ellenségem van,

akik sóval tartoznak nekem és nem akarják megfizetni, de Iwára esküszöm, hogy még ma felköttetem őket, ha nem adják vissza a kölcsönt. − De akkor én is felköttetlek téged, afelől nyugodt lehetsz − felelte Sanders bosszúsan. Kezdte sejteni, hogy Tobolaka sheriffnek nevezte ki a vidám Limibolot. Tobolaka éppen azon fáradozott, hogy tekintélyének emelésére hadsereget szervezzen, amikor Sanders váratlanul megjelent. Minthogy nem jelezte előre az érkezését, Tobolaka nem is fogadhatta azzal a fénnyel, amellyel felfogása szerint mind a maga királyi méltóságának, mind az angol kormány megbízottjának tartozott. Arra azonban bőségesen maradt volna ideje, hogy lemenjen a folyó partjára és személyesen fogadja ott Sanderst, ahogy az a környéken szokás volt. Ehelyett azonban a sátora előtt ülve várta meg Sanders érkezését és maga helyett Calát, a közismert tolvajt küldte a partra a kerületi kormányzó fogadására. − Milyen tisztet töltesz be te, Ó Cala, ebben az országban? − kérdezte tőle Sanders, amint a „Zaire” fedélzetéről a keskeny hajóhídon át a partra lépett. − Lord − felelte önérzetesen Cala − én vagyok a tolvajok legfőbb elfogója. Továbbá minden gonosztevő retteg tőlem. − O ko! − kiáltott föl Sanders sértően − akkor először is magadat fogd el, mert te vagy a legnagyobb tolvaj. Hogy aztán ne én legyek kénytelen elfogni téged. Sanders végigment az isisi város főutcáján és megállapította, hogy a király sokat végzett már a rövid idő alatt is. Minden utcasarkon gyalulatlan fatáblák voltak a legkülönfélébb utca-elnevezésekkel. Akadt köztük Downing Street, Fifth Avenue, Sacramento Street, Picadilly, Broadway. − Ezeket az ördögi jeleket az én uram és királyom függesztette ide − magyarázta Cala − és egészen bizonyos, hogy nagy a varázserejük. A minap is, amikor szörnyű

hascsikarás kínozta a fiamat és a fiú elment ez előtt a tábla előtt − a Broadwayre mutatott −, hát egyszeribe megszűnt a csikarása. − Ez igazán érdekes − dörmögte Sanders. Amikor belépett a palotába, Tobolaka fölállt a trónjáról és elébe nyújtotta a kezét. − Sajnálom, Mr. Sanders − kezdte, hogy nem jelezte és be se jelentette előre a jövetelét és így nem gondoskodhattam kellő fogadtatásáról. Sanders szúrós tekintetet vetett a királyra szürke, jeges szemével. − Ha legközelebb idejövök, a parton várj reám, Tobolaka, ahogy az szokás − mondta parancsolóan. − Szokás, de nem törvény − mosolygott Tobolaka. − Az én szokásom törvényszámba megy errefelé − válaszolta Sanders fojtott hangon, majdnem suttogva. Majd emeltebb hangon folytatta: − Tobolaka, én felköttetem a te apádat, sőt, ha nem tévedek, ennek az apját is. Most figyelj rám! Énfelőlem játszhatod ezt a királyosdit, amíg a népednek kedve telik benne, csak azt az egyet kötöm ki, hogy katonák nélkül játsszad. Mert, ha eszedbe jutna, hogy bármilyen okból katonaságot toborozzál, akkor tudd meg, hogy eljövök ide igazi katonákkal, fölperzselem a városodat, és tégedet is elküldelek azon az úton, amelyen az apád, meg a nagyapád elment. Jegyezd meg jól, hogy ebben az országban csak egyetlen egy király van, és annak a helyettese én vagyok. Tobolaka lesütötte a szemét és az arca idegesen rángatózott. − Uram − mondta isisi nyelven, hosszan elnyújtva az Iwa szót − nem céloztam ezzel semmi rosszat, csak a feleségemet óhajtottam megtisztelni vele. − Akkor tiszteled meg őt is a legjobban, ha engem tisztelsz − adta vissza Sanders a szót. − Cicero úgymond… − idézte Tobolaka, angolul. − Az ördögbe azzal a Ciceróddal − szakította félbe

Sanders. A kerületi kormányzó aztán ott maradt egész napon át és Tobolakának alkalma nyílt jóvá tenni az udvariatlanságát. Este felé Sanders maga elé idézte a királyt, aki előadta panaszait. − Uram − kezdte Tobolaka − valamennyi főnököt palaverra hívtam, mert szándékom volt meghonosítani a megye-rendszert. Elküldtem az akasavokhoz, a n'gombikhoz, az ochorik-hoz, és képzeld csak, uram! − mondotta sértődötten Tobolaka, ismét visszazökkenve az angol nyelvbe − egyetlen egy sem jelent meg ezek közül az udvariatlan fickók közül! − Folytasd csak az anyanyelveden, Tobolaka − vetette közbe Sanders unottan. − Uram, egy ember sem jelent meg! − ismételte Tobolaka felháborodva. − Az adót sem küldték el, pedig én szívesen látnám őket az esküvőmön, már csak azért is, hogy a feleségem kedvezően ítélhesse meg az itteni népeket. Minthogy pedig keresztény szertartás szerint fogok megesküdni, azt hiszem, nagyon üdvös lenne, ha ezek az apró főnökök egyszer saját szemükkel látnák az Isten emberének ténykedését. − Mégsem kényszeríthetem a főnököket a palaveredre, Tobolaka − válaszolta Sanders enyhébben. − Az egyik főnök mohamedánus − folytatta Tobolaka a panaszt, nekibátorodva − s mikor ennek megüzentem, hogy a hódolatát várom, olyan csúf szóval felelt, hogy nem is merem ismételni, uram. − Úgy látszik, a te főnökeid tréfás emberek − vigasztalta Sanders. És másnap sem nyújtott hathatósabb vigasztalást a lesújtott uralkodónak, mikor elbúcsúzott. Sőt aziránt is elfelejtett érdeklődni, hogy mikor lesz a nevezetes esküvő. − Minél több házasodik, annál jobb − jegyezte meg Sanders a hauszák kapitányának. − Semmi sem megy annyira az idegeimre, mint a bennszülöttbe oltott európai-amerikai. Éppen olyan visszataszító, mint az elnégeresedett fehér ember.

− Azt hiszem, mindennek az asszony az oka, mert jövendő felesége előtt akarja fitogtatni a hatalmát − felelte a hausza. − Nem csodálkoznám, ha az esküvő után magát a jó öreg Cicerót is elfelejtené. Egyébként melyik főnök leányát tisztelte meg Tobolaka a kezével? Sanders a fejét rázta: − Nem tudom − mondta −, de nem is érdekel bővebben az eset. Lehet, hogy egészen derék főnök lesz még belőle idővel és megengedem, hogy előítélettel vagyok iránta. Egyébként az is lehet, hogy egy éven belül odavágja a királyságot, ha ugyan kedves rokonai fel nem falják addig, mert nagyon megbízhatatlan ördögök ám ezek az akasavok. Különben az is lehet, hogy a civilizáció annyira oldalba rúgta ezt a fekete királyt, hogy sokáig nem is tartja ki itt. Állandóan kap leveleket Angliából és Amerikából. A hausza-kapitány leharapta szivarjának végét és jelentős hangsúllyal felelt: − Remélem, nem akar Bosambóval is Ciceróval értekezni?… Másnap nagy eseményt hozott a posta. Sanders többnyire a parton szokta várni a postahajót, hogy személyesen vegye át az érkezett híreket, de most az egyszer feltartóztatta két hírnök, akik fontos újságot jelentettek neki. Ugyanez volt az oka annak is, hogy mindaddig nem látta meg azt az útiruhába öltözött hölgyet sem, akit a „Castle Queen” a partra tett, amíg csak az ott nem állt palotájának nyitott kapujában. Csak akkor rezzent fel, amikor észrevette, hogy árnyék vetődik a küszöbre. Kézmozdulattal elbocsátotta egyelőre a két embert, aztán lassan fölkelt és a leány felé tartott. A leány csinosnak látszott, sőt bizonyos fokig szép is volt. Arca kipirult a sietéstől, ez élénkké és beszédessé tette a vonásait. Egyébként az arca szabályos, a szája kicsiny, az álla gödrös, a haja szőke − állapította meg Sanders magában. Aztán, hogy megtörje a csendet, hangosan megkérdezte:

− Hogy van? A kerületi főnök hangja kissé bizonytalanul csengett a szokatlan jelenség láttára. De megemberelte magát és széket tolt a fiatal hölgy elé, aki kimerültén, de kedves mosollyal fogadta ezt az udvariasságot. De aztán összeharapta az ajkát és komoly kifejezést erőltetett arcára, mintha ezzel akarná bizonyítani, hogy szilárd marad és semmiféle udvariasság el nem téríti föltett szándékától. Minthogy a hölgy még mindig nem szólt, Sanders egyenesen a tárgyra tért: − Ha szabad kérdeznem, mi hozza ide, erre a nem éppen csalogató vidékre? − kérdezte. − Én Ludmilla Tavish vagyok − mutatkozott be most a fiatal hölgy. − Fölteszem, hogy már hallott felőlem? Különös hangsúllyal beszélt. − A neve után skótba oltott amerikai − gondolta Sanders. − Ön téved − mondta hangosan − mindeddig semmit sem hallottam önről, de fölteszem, hogy dél felé törekszik valamelyik misszióba. Bármennyire sajnálom, mégis meg kell mondanom, hogy nem szeretem a női misszionáriusokat a vidéken. A leány éles, de dallamos nevetéssel kacagott fel. − Ön is téved, uram, mert nem missziósnő vagyok, hanem ennek az országnak a királynéja. Sanders aggodalmasan tekintett rá. Jól megokolt ellenszenvvel nézte és gyanakvással fogadta a kerületében megforduló fehér nőket. − Igen, én vagyok a királyné − ismételte a hölgy és szemlátomást hízelgett neki az a meglepetés, amit ezzel a kijelentésével keltett. − Igazán sohasem képzeltem − vallotta be őszintén −, hogy valaha királyné leszek. A nagyapám tudniillik Viktória királyné kertésze volt, mielőtt New Yorkba költözött. − De… de − dadogott a kerületi kormányzó, mintha fejbe

kólintották volna. − A dolog úgy kezdődött − magyarázta tovább a virágok őrének bájos utóda hogy házvezetőnő voltam Philadelphiában, Miss van Houten panziójában. Ott lakott nálunk Tóbiáska, mikor az egyetemen teológiát tanult. Toby elhalmozott figyelmességével. Azt hittem, hogy tréfál, mikor azt állította, hogy haza készül királynak, de aztán megbizonyosodtam róla, hogy igazat mondott. Ettől fogva minden héten írtam neki, míg végre ő elküldte az útiköltséget, hogy idejöhessek, és most itt vagyok. − Toby… Tóbiáska, ki az a Tóbiáska? − tűnődött Sanders. − Mr. Tobolaka, Tobolaka, a király − világosította fel a hölgy büszkén. A kerületi kormányzó arcára kiült a megdöbbenés, amit nem is próbált eltitkolni. − Ön tehát azért jött ide, hogy feleségül menjen Tobolakához, egy fekete emberhez? − hápogta, levegő után kapkodva. A fiatal leány mélyen elpirult, de azért határozottan felelt: − Ez az én magánügyem és nem azért jöttem önhöz, hogy a véleményét kérjem. Egyébként már hallottam magáról és tudom, hogy a maga neve ennek a partvidéknek a szégyenfoltja, de én nem félek magától. Nekem hivatalos engedélyem van arra, hogy Isisibe menjek és oda is fogok menni. Ludmilla felállt, két kezét a csípőjére támasztotta, a szeme dühtől szikrázott. Női ösztönével megérezte, hogy titkos ellenséggel áll szemben. − Lehet, hogy az én nevem a vidék szégyenfoltja − szólalt meg most Sanders nyugodtan −, de hogy az emberek mit beszélnek rólam, az egy cseppet sem szokta megzavarni az álmomat. De, ha megengedném, hogy maga az ország

belsejébe menjen és felesége legyen egy fekete embernek, akkor igazán elrontaná az álmomat, amit azután beszélnének rólam. Miss Tavish, a postahajó egy óra múlva indul Sierra Leone felé. Ott átszáll egy másik gőzösre, amely Angliába fogja szállítani. Majd gondoskodom akadálytalan utazásáról és arról is, hogy Southamptonban várják és továbbvigyék New Yorkba. − De én nem megyek − jelentette ki Ludmilla határozottan. − Ezzel a blöffel nem megy velem semmire. Én szabad amerikai polgár vagyok és holmi felfuvalkodott angol hivatalnok nem parancsolgat nekem. Jegyezze meg ezt, kérem! Megértette? Sanders mosolygott. Olyan kedvében volt, hogy fütyült a törvényekre meg a nemzetközi szerződésekre, de el volt rá szánva, hogy semmi szín alatt nem enged meg olyasmit, ami, szerinte, szégyen. Ludmilla felváltva könyörgött és fenyegetőzött, aztán könnyekre fakadt. Mindhiába. Sanders haja égnek állt az idegességtől, de nem engedett. Hogy a dolog még nehezebb legyen, szinte végszóra érkezett a fényűzően felékesített isisi kenu húsz evezőssel, hogy a menyasszonyt a fővárosba szállítsa. Az evezősök vezére átnyújtotta jövendő királynéjának a vőlegény ékes angol nyelven megszerkesztett levelét, melyben az uralkodó országa határán üdvözli jövendő hitvesét. Sanders nem akadályozta meg, hogy a követ átnyújtsa ezt a levelet a szépséges menyasszonynak. Közben azonban pár odavetett sorban gyorsan utasította a „Castle Queen” parancsnokát, aztán maga kísérte Ludmilla Tavish-t a partra. A hölgy Sanders fejéhez vagdosta mindazt a gorombaságot és átkozódást, ami csak a szótárában volt. Elragadó pártatlansággal vetette szemére Sandersnak a banockbumi és a bunkershilli vereségeket, amelyekért a kerületi kormányzó ostoba, korlátolt koponyáját okolta. Sőt

még Washingtonnak és William Wallace-nek az árnyait is felidézte sírjukból. − Még hallani fog erről az esetről! − kiáltotta magánkívül, miközben a hajóhoz vivő kis csónakba mászott. − Minden újságba kiíratom ezt a dolgot. − Köszönöm − válaszolta Sanders búcsúra lengetve trópusi fehér sisakját − nem is érdemlem másképpen. Megvárta, míg a csónak lassan odaérkezett a gőzöshöz, aztán megkönnyebbült szívvel tért vissza bungalójába. IV. A király bukása − Igazán sajnálom önt − mondta a hauszák kapitánya és őszinte részvéttel tekintett Sandersre, aki a hosszú nyugvószéken nyújtóztatta fáradt tagjait. − Bizonyos, hogy a harcias menyecske elutazott? − kérdezte aztán érdeklődve. − Bizonyos − válaszolta Sanders. A hausza tapsolt − nem azért, hogy a tetszését nyilvánítsa, hanem, hogy parancsot adjon tisztiszolgájának. − Ahmet − szólt méltóságosan arabul −, keverd össze egy citrom levét a többi szükséges fűszerrel, és készíts üdítőitalt Sandi lordnak, hiszen te ehhez nagyon jól értesz. Olyan hűs legyen az ital, mint Azrael keze, olyan édes, mint a Nir vize és olyan üdítő, mint a paradicsomi hurik csókja. Menj Isten hírével. − Jobb szeretném, ha nem csinálna ostobaságokat − mondta Sanders idegesen. − Ön válságos perceket él most, és szüksége van frissítőre − magyarázta a kapitány. − Ha velem történik ez az eset, én most, magas lázzal kínlódnám, ágynak dőlve… Nagyon dühös volt az a leány? − érdeklődött aztán kíváncsian. Sanders a fejével intett.

− Ugyanazzal a lélegzetvétellel nevezett engem brit rablónak és gaz zsidónak. Arcomba vágta valamennyi szegény brit arisztokrata nevét, aki valaha gazdag amerikai leányt vett feleségül. Öt percig szünet nélkül olyan hévvel szónokolt erről, mint egy írországi lapnak New York-i tudósítója. Rám zúdította az egész amerikai diplomáciai kart, és megfenyegetett a skót közvélemény szigorú megvetésével. Ha el tudta volna határozni magát arra, hogy akár mint philadelphiai polgárnő, akár mint skót amazon vegye fel velem a küzdelmet, akkor szembe szálltam volna vele, de, mivel hol az egyiknek, hol a másiknak nevében handa-bandázott, megnémultam. Amikor pedig az amerikai háztartások konyhanyelvén kezdte rikoltozni az amerikai szabad polgár jogait… nos, akkor végleg megsemmisülten álltam előtte. A hausza fel-alá járkált a hosszú bungalóban. − Lehetetlen lett volna tovább ereszteni… valóban lehetetlen − ismételgette. − Sierra Leonéban bizonyára Tullertonhoz, az Egyesült Államok konzuljához fordul majd oltalomért. Azt hiszem meg fog lepődni, ha meghallja Tullerton véleményét az esetről. Sanders a reggelijéhez ült. A beszélgetés, csekély megszakításokkal, Ludmilla Tavish körül forgott az egész reggeli alatt. − Ha nem adtam volna utasítást Yokának arra, hogy szedje szét és javítsa ki a „Zaire” gépezetét, akkor most egyenesen Isisibe mennék és felelősségre vonnám Tobolakát − mondta Sanders elgondolkozva. − De azóta Yoka már valószínűleg minden kéményt leszerelt. − Hirtelen a homlokára ütött. − Eszembe jutott valami − szólt és halkan tapsolt. A tisztiszolga belépett. − Menj, Ahmet és mondd meg Abiboo káplárnak, hogy adasson enni azoknak az isisieknek akik ma reggel érkeztek. Aztán mondja meg nekik, hogy várjanak egy kicsit, mert „könyvet” akarok írni a királyuknak − parancsolta Sanders.

− Életem, halálom a kezedbe ajánlom − felelte a szokás szerint Ahmet és kiment. − Meg fogom írni neki a mondanivalómat − magyarázta Sanders a hausza-kapitánynak. − S minthogy a királynak igen gyors a kenuja, az én rosszallásom sokkal előbb eljut hozzá, mint más úton annak a híre, amit elkövettem. Öt perc múlva visszatért Ahmet és vele együtt Abiboo. − Uram − kezdte az utóbbi a futástól lihegve − nem teljesítettem parancsodat, mert az isisiek már eltávoztak. − E…el? − El uram, mert amint a hölgy a gőzöstől visszajött, egyenesen a kenuhoz ment és… Sanders sápadtan ugrott fel. − Mikor a hölgy a gőzöstől visszajött?… − ismételte halkan. − Hát vissza mert jönni? − Egy órával ezelőtt, uram. Én nem láttam őt, mert a rövidebb úton ment a kikötőhöz, de sokan mások látták. Sanders intett. − Menj Yokához és mondd, hogy adjon a hajónak teljes gőzt, mire odajövök. A káplár értelmetlenül nézett Sandersre. − Lord, Yoka nagyon sok mindent széjjelszedett, többek közt levette a csövet a gépről… Sanders nyögött. − Mégis elmegyek hozzá és beszélek vele, ha lordságod parancsolja − ajánlkozott Ahmet. − Ha a kéményt levette, akkor több óráig eltart, míg ismét összeállítja, és nekem nincs kenum, hogy Isisibe menjek − mondta Sanders kétségbeesetten. Egy hausza lépett az ajtóhoz. − Sürgöny az ön részére − szólt a hausza kapitány, átvéve a lapot a katonától. Sanders feltörte a sürgönyt, amely Londonból érkezett.

− Washington sürgönyöz: Értesültünk, amerikai leány Nyugat-Afrikába indult, állítólag isisi király felesége. Stop. Kormány kéri hatóságokat mindenáron akadályozza házasságot. Stop. Felelősséget vállaljuk, sérelmeket kárpótolunk. Elintézést kerületi főnök belátására bízzuk. Stop. Valamennyi hatóságot utasítottuk. Stop. Leány neve: Tavish. Stop. − Gyarmatügyi Minisztérium. Mire Sanders végigolvasta a levelet, visszatért Ahmet és jelentette: − Yoka üzeni, hogy holnap, napfelkelte előtt két órával indulhat a gőzös. − Az már nem segít − dünnyögte Sanders − akkor más módot keresünk. Sanders hadiszállásától Isisi gyors kenuval háromnapi út, Isisitől Ochoriig egy nap. Tobolakának elég ideje maradt, hogy elvégezze lakodalmas előkészületein az utolsó simításokat. Elhivatta első tanácsosát Calát és megbízást adott neki, hogy keresse fel Bosambót, az ochorik főnökét, vigyen neki válogatott ajándékokat és hízelgő szavakkal hívja meg őt a király esküvőjére. − Ha Bosambo vonakodnék elfogadni a meghívást, add tudtára, hogy én olyan ember vagyok, aki nem felejti el a sértéseket. És, ha ő most nem jön énhozzám, lesz egy nap, amikor majd én megyek őhozzá, de az már a csata napja lesz. − Lord, király, te hasonló vagy az elefánthoz és a világ lábaidnál hever − felelte az öreg Cala. − Úgy van − válaszolta méltóságteljesen a király − tudd meg tehát, hogy az új nő fehér és a maga országában igen előkelő családból származik. − Ne aggódjál, uram, hazudok én Bosambónak annyit, amennyi elég lesz! − Ha egyetlen hazugságot mersz mondani, te vén majom,

tüstént meghalsz! − rivallt rá Tobolaka dühösen. − Amit neked mondtam, az szó szerint igaz. Az öreg ember elképedt. − Fehér asszonyt veszel feleségül, uram? − dadogta. − Ez óriási szégyen! Tobolaka levegő után kapkodott. A ravasz Calát annyira meglepte a hír, hogy ellenkezésre ragadtatta magát az ura véleményével szemben. − Uram − hebegte, megfeledkezve minden diplomatikus ravaszságról −, Sandi ezt épp oly kevéssé engedheti meg, mint a nép. Mert ha te fekete vagy, a feleséged meg fehér, akkor milyen színűek lesznek lordságod gyermekei, ha szabad legalázatosabban megkérdeznem? Hiszen azok nem lehetnek sem fehérek, sem feketék, hanem új népet fognak alkotni! Cala szavaira Tobolakát elhagyta filozófusi nyugalma. Alig tudott szóhoz jutni éktelen dühétől. Hogy az ő cselekedeteit bírálgatni merészeli ez a mezítelenül szaladgáló barbár, aki még az ördögöt imádja!… Ez meri gáncsolni az ő tetteit, aki a szabad művészetek doktora, miniszterek kegyeltje, kitűnően beszél latinul, és úgy öltözködik, mint a fehérek?!… Parancsára megragadták és megostorozták Calát. Nyersbőrből hasított szíjakkal verték, és minthogy Cala már öreg ember volt, meghalt az ostorcsapások alatt. Tobolaka még sohasem látott meghalni valakit erőszakos halállal, a látvány tehát valósággal megrészegítette. Lelkét sohasem érzett ujjongás fogta el. A tudata alatt szunnyadó minden gonosz indulat egy szempillantás alatt fölszabadult benne. Szűknek érezte a gallérját és feltépte, mikor a cölöphöz kötött és előtte vonagló hústömeg szívszaggatóan nyögött és jajveszékelt. Egy ideig mosolyogva nézte a látványt, aztán, mintha belső kényszernek engedne, hirtelen letépte testéről a kabátját, majd a selyem mellényét is. Darabokra szaggatta mind a kettőt és a rongyokat odadobta a kunyhó sarkába. így állt ott, födetlen fővel, derékig meztelenül.

Vénei ijedt szemmel bámultak reá. Tobolaka érezte, hogy örömtől ujjongó szíve hangosabban ver újonnan felfedezett hatalma láttára. Sohasem néztek rá eddig így. Magához intette az egyik embert és hangosan parancsolta neki: − Menj az ochorik fejedelméhez, Bosambóhoz és mondd meg neki, hogy ha kedves az élete, itt legyen az esküvőmön! Vigy magaddal ajándékokat Bosambónak, de ne feledkezzél meg a személyünket megillető méltóság fenntartásáról. − Kutyád vagyok, uram − válaszolta az ember és Tobolaka lábaihoz borult. A király odébb rúgta és bement asszonyainak kunyhójába, hogy megostorozza azt a fiatal akasava leányt, aki reggel egy pillanatra megfeledkezett magáról és kicsúfolta Tobolakát európaias viselkedése miatt. Bosambo éppen törvényt ült, amikor az isisi király követét jelentették neki. − Lord, nagy kenu közeledik, megrakodva szemtelen isisiekkel − így szólt a híradás. − Hozzátok elém a vezetőt! − parancsolta Bosambo. A vezető Bosambo elé lépett. Öltözékének pompáján rögtön meglátszott, hogy fontos küldetésben jár, hajából négy remek vörös toll állt szét a világ négy tája felé. A követ megszólalt: − Én Tobolakától jövök, mint az ország királyától, aki a folyók vizét olthatatlan szomjúsággal issza, aki minden rosszat és rútat szétrombol… − Ember, fárasztod a füleimet − szakította félbe Bosambo a dagályos bevezetést. − Uram pedig a következőket üzeni neked: − folytatta a követ rendületlenül − Bosambo pedig ott legyen holnap naplementekor a palotám előtt, hogy bemutassa hódolatát nekem és annak az asszonynak, akit hitvesemnek választottam, mert nem vagyok hajlandó eltűrni sem gúnyt, sem ellenállást.

Akik pedig kicsúfolnak engem, vagy ellene mernek szegülni a hatalmamnak, azokat tűzzel-vassal pusztítom el. Bosambót szemlátomást jókedvre hangolta a híradás. − Nézz körül, Kilimini − felelte −, tekints végig harcosaim sorain és Ochori városán. Nézd odaát, az alacsony dombok mellett, a jól termő földeket, különösen arra a keskeny földdarabra fordítsd szemedet, amely a domb tetején fekszik. − Uram, látom − felelte a követ fogvacogva. − Nos, ha láttad ezeket a földeket, akkor térj vissza Tobolakához és mondd meg neki, hogy láttad a világ legtermékenyebb földjét, amely „bizonyos oknál fogva” termékeny. Bosambo mosolygott, mikor észrevette, hogy kihozta sodrából a nagyhangú követet. − Az a „bizonyos ok” Kilimini − folytatta Bosambo − az, hogy sok száz isisi katona nyugszik amott a dombtetőn. Sok száz harcos, akik ostobaságukban meg merték támadni az ochorik városát és mind egy szálig fűbe haraptak. Ez pedig az elefántok évében történt. Add tehát tudtára királyodnak, hogy örömmel trágyáztatnám meg hasonló módon többi földemet és szívesen veszem, ha idehozza nekem a trágyát… A palavernek vége. Mialatt Bosambo beszélt, fönt a magasban kék-fehér tollú madár keringett a levegőben és egyre lejjebb ereszkedett. A főnök föltekintett és észrevette, hogy a madár mind fáradtabban röpdös, míg végre a galambdúc szélére száll megpiheni a ház mögött. − Adjatok enni ennek az embernek − parancsolta és ő maga a ház mögé ment, hogy megvizsgálja a madarat. A galamb mohón ivott a kis cseréptálkából. Bosambo csak annyi ideig zavarta a szomjas madarat, míg piros lábacskájáról levette a rákötözött cédulát, amely vékony volt, mint a cigaretta-papíros és alig kétszerte nagyobb. Bosambo nem volt az olvasás nagymestere, de Sanders

olyan tökéletes betűket rajzolt, hogy azokat ő is egész folyékonyan tudta olvasni. A levél így hangzott: Üdv Bosambónak, az Úr szolgájának! Béke legyen veled és a te házad népével. Ülj kenuba és evezz a folyón lefelé. Rá fogsz akadni Tobolaka kenujára, amelyben egy fehér nő utazik. A fehér asszonyt vidd magaddal, akár szép szerével, akár erőszakkal, de senki se bántsa a nőt, fejeddel felelsz érte. Sanders a folyó mellől írja ezt neked. Engedelmeskedjél, Isten nevében! Bosambo visszatért Tobolaka követéhez. − Mondd csak, Kilimini − kérdezte a követet −, miféle nagyszerű palaverre készül a te királyod? − Lord, az én uram és királyom házassági palaverre készül, neked pedig ajándékokat küld. − Ezt el is fogadom, de most mondd meg, hogy kit vesz feleségül az urad? A követ habozott, végre önmagával küszködve szólalt meg: − Azt beszélik, hogy az én uram és parancsolom fehér nőt vesz feleségül; akkor ismerkedett meg vele, amikor messze innen a fehérek szokásait tanulta. − Hogy a pokolban sülne az ilyen ember! − kiáltott fel Bosambo, majdnem káromkodva felháborodásában. − Ugyan miféle kutya a te urad, hogy ilyen szégyenletes dolgokat művel? Mert éj és napvilág között van a szürkület, de a szürkület a gonosz ideje, mert egyikhez sem tartozik. És éppen így van a dolog az embereknél is. A fekete, az fekete, a fehér, az fehér, de minden, ami a kettő között van, az romlott és rothadt. Ha a nap párosodni akarna a holddal, akkor nem volna sem nappalunk, sem éjjelünk, hanem olyan napunk lenne, amely a munkára túlságosan sötét, és olyan éjszakánk, amely az alvásra túlságosan világos.

Ez olyan beszéd volt, ami lelke mélyéig megrázta a monroviait, úgy hogy alig tudott magán uralkodni. − Én mondom ezt neked Kilimini − folytatta Bosambo −, pedig én ismerem a fehér népeket'. Egyszer hajóval az ó világuk széléig jutottam. Láttam olyan népeket is, amelyek a fekete és fehér keverékéből származtak. Ezekben a népekben nincs semmi büszkeség, mert ami büszkeség lenne bennük, azt elnyeli természetüknek az a fele, amely alacsony és közönséges gondolkozású. Nem marad meg bennük más, mint a fehér ember ruhája és a feketének az észjárása. − Lord − válaszolta Kilimini félénken − egyet tudok, bár remegek beszélni róla. Az uralkodónk rettenetes az utóbbi időben. Mi, isisiek, roppant félünk, hogy királyunk megháborodott az utolsó napokban. Bosambo gyorsan elfordult. − Menj most, Kilimini − parancsolta −, később még látlak téged. Intett, hogy a király követe távozhatik. Maga pedig belépett kunyhójának legbelsejébe. Felesége a szőnyegen ült, Bosambo háremjének ajtajában és csecsemőjét az ölében tartotta. − Aranyos szívem, nekem Sandi parancsából háborús palaverre kell mennem − szólt hozzá Bosambo. − Minden Isten legyen veled és az én remek fiammal. − És veled is, Bosambo, férjem és uram − felelte az asszony szelíden. − Menj, mert, ha a palavert Sandi rendelte, akkor az csak jó lehet. Miután Basambo elbúcsúzott a feleségétől, elküldött alvezéréért, a félszemű Tembidiniért, akiben föltétlenül megbízott. − Egy csata-kenuval lefelé megyek a folyón − mondta Bosambo. − Gondoskodjál róla, hogy 55 ember kövessen. Te személyesen hadirendbe állítod a népet és odajössz a sereggel, ahol az Isisi-folyó kétszer kanyarodik, mint a haldokló kígyó.

− Uram, ez háborút jelent − mondta az alvezér. − Azt majd meglátjuk − válaszolta Bosambo −, még semmi se bizonyos. − Lord, az isisiek ellen megyünk? − Csak a királyuk ellen − rázta a fejét Bosambo. − Hogy a nép ellen is hadakozzunk-e, az majd elválik. Miss Milly Tavish kényelmesen nyújtózott puha párnáin a szalmatető alatt. Királyságról álmodozott és udvarias négerről, aki leemeli előtte a kalapját. Megfigyelte az evezősöket, akik ütemre lapátolták a vizet, miközben halk dalocskát énekeltek. Máris élvezte az uralkodás örömeit. Csak nagyon halvány fogalma volt arról, hogy milyen lesz a helyzete, mint királynénak. Ha valaki azt mondta volna neki, hogy férjét még egy tucat asszonnyal kell megosztania, mégpedig olyanokkal, akiket időnként kicserélnek, nagyon elszörnyedt volna. Sanders nem festette le neki jövőjének ezt a képét, részben azért, mert gyöngéd lelkű férfiú volt, részben pedig azért, mert azt hitte, hogy anélkül is el tudja intézni az ügyet. Milly arcán mindannyiszor megelégedett mosoly futott végig, valahányszor arra gondolt, hogyan szedte rá Sanderst. Könnyebben ment, mintsem hitte. Csak addig várt, amíg a kerületi főnök alakja eltűnt a távolban. Akkor megparancsolta a csónakosnak, hogy vigye vissza a partra és a néger, minthogy ennek közelebbi utasítása nem volt, azonnal engedelmeskedett. A parton még mindig ott állt Tobolaka bizalmi embere, eddigi sorsának néma tanúja. Szerencsére a király megírt a levelében néhány isisi szót és azoknak megfelelő angol fordítását. Ludmilla így egész könnyen megértethette szándékát az evezősökkel, akik a dolgot természetesnek találták és megindultak vele. Most, a csónakban elnyújtózva, sok minden eszébe jutott Millynek. A nyüzsgő nagyváros sürgése-forgása, a szomorú

penzió, rokonai, akik lebeszélték kalandos útjáról, az a kis örökség, amelyet éppen elutazása előtt kapott kézhez és ami lehetővé tette volna, hogy most már otthon is kellemesen élje le az életét. Pillanatra meg is ingatta szándékában a nem remélt örökség, de aztán a reá váró afrikai trón fényére gondolt. Az igaz, hogy ez a trón csak a legsötétebb Afrikának egyik trónja, de ő mégis csak királyné lesz… ő, Miss Tavish − Milly Tavish −, az egykori házvezetőnő, aki eddig csak bérért szolgált… És most itt van végre a valóság!… Itt hajókázik a széles folyón, magas fák szegélyezik a partot, a tollas levelű pálmák − álmainak netovábbja − ott hajladoznak a szeme láttára! A királyi evezősök pedig egyhangú zsongító dallal kísérik fárasztó munkájukat… A csónak nagyot zökkent és Milly fölébredt álmodozásából. Az evezősök megálltak, nem egyszerre, mintha parancsot kaptak volna a megállásra, hanem egyik a másik után, ahogy az akadály a szemükbe ötlött. Két kenu libegett előttük a vízen, s a királyi csónak felé fordított pajzsok élénk-vörös n'gola-színre voltak festve, a vörös n'gola-szín pedig háborút jelent. A királyi csónak vezetője csak félbátorsággal nyúlt a lándzsája után. A leány szíve hangosan dobogott. − Ho, Soka!… Bosambo kiáltott fölállva csónakjának orrában: − Nehogy valamelyőtök fegyverhez merészeljen nyúlni, mert az könyörtelenül a halál fia! − Lord, ez a királyi kenu − bökte ki Soka, letörülvén képéről a verítéket −, te pedig szégyenletes dolgot cselekszel, hogy kikötsz velünk, mivel béke van az országban. − Legalább is azt mondják − bólogatott Bosambo és odakormányozta kenuját a királyi csónak oldalához. − Lady − szólalt meg Bosambo, a lehető legtökéletesebb parti angolsággal, amint közelebb jutott Millyhez −, te szívesen velem jönni kicsit hamar. Én jó fickó lenni, és hatalmas ember

lenni. Nem csinálni neked fájt, nem harcolni… A leány majd elájult az ijedtségtói. Csak annyit látott, hogy borzalmas, mesebeli szörnyeteg közeledik feléje és meg akarja fogni. Visszahökkent és rémületében hangosan sikoltozott. − Nem bántani téged − bátorította Bosambo −, átkozott derék legény vagyom, keresztény vagyom, Márkuska, Lukácska, Jancsika, csak ismered ezeket a fickókat? Én olyan lenni, mint azok. Milly mit sem hallott az ékes szónoklatból, alaktalan tömegként, ájultan hevert a kanoé fenekén. Bosambo pillanatig sem habozott. Egyik karjával átnyalábolta a leány derekát és nyomban átemelte a saját csónakjába, mintha csak kisgyermek lett volna. Ugyanakkor egy harmadik kenu bontakozott ki a nádasból és gyorsan odaevezett Bosambo csónakjához. A kenuban, mint a főnök csodálatos finom tapintatának bizonysága, két ochori-asszony ült. Milly arra tért magához, hogy az egyik ochori-asszony a folyó vizével nedvesíti homlokát, Bosambo pedig a másik csónakból figyelte a dolgot. − Menj − parancsolta most a női csónak evezősének − és vidd ezt a nőt Sandihoz, de úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére. Ha valaki hozzá merne nyúlni, akkor téged, a feleségedet és gyermekeidet elevenen elégetlek. Jegyezd meg ezt, most pedig szedd az evezőket! A kenu elég gyorsan haladt, mert a folyó állása magas volt, az apály pedig éppen akkor kezdődött a torkolatánál. − Te pedig − fordult Bosambo a király evezőseinek vezéréhez − vidd meg uradnak a hírt, hogy így cselekedtem, mert így tetszett nekem. − Lord − válaszolta a csónakos −, át fogjuk adni üzeneted, de remegünk az életünkért. Mégis elmegyünk urunkhoz és teljesítjük parancsodat. De, ha ő rosszul bánna velünk, akkor visszatérünk hozzád.

Bosambo beleegyezett ebbe a kikötésbe, mire a királyi csónak tovább ment. Tobolaka király olyan előkészületeket tett menyasszonya fogadására, ami elegendő lett volna az Egyesült Államok függetlenségi ünnepének megülésére is. Népének amúgy is hiányos ruhatárát megdézsmálva, fellobogóztatta a várost. Csíkokra szaggatott ruhák lógtak mindenfelé az utcákon. A nép sötét arccal állt a zászlók alatt s a férfiak és nők, kezüket a szájuk elé tartva, olyan dolgokat suttogtak, amiket Tobolakának nem volt szabad meghallania. A király ugyanis, minden tiltakozás ellenére, a nép legszentebb hagyományát szentségtelenítette meg. Mert a széltől szabadon lengetett elszakított ruha a halál, a sírok és szomorúság jelvénye. Amerre a bennszülöttek temetői feküsznek, mindenfelé láthatók ezek a szegényes rongydarabok − a múlandóság jelei −, amint a beléjük kapaszkodó szél cibálja őket. Tobolaka vagy nem ismerte ezt a hagyományt, vagy ha ismerte, nem törődött vele. Már sok hasonló alkalommal kijelentette tanácsosainak, hogy mitsem törődik a „bennszülöttek babonáival.” Kijelentését Ciceróból vett bölcs idézettel támogatta, aminek körülbelül az volt az értelme, hogy a régiektől ránk maradt szokások és hagyomány csak arra jó, hogy legyen mit félredobni. Most ott állt a reggeli ragyogó napsütésben, teljes királyi díszében, mert már hírül hozták neki az éjszaka, hogy menyasszonyának csónakja közeledik. Igaz ugyan, hogy a várakozás örömébe egy csepp üröm is vegyült. A misszionáriusokhoz intézett ékes angol nyelvű meghívását visszautasították. Sem a baptisták, sem az anglikán egyház, sem a jezsuiták nem akartak részesei lenni olyan szertartásnak, amely, mindannyiuk véleménye szerint, igazi szentségtörés.

Ez a körülmény azonban nem sújtotta le túlságosan Tobolakát. Vakító fehér ruhájában szemkápráztatóan elegáns volt. A gomblyukában valamilyen rendjelnek széles világoskék szalagját viselte, bár a legcsekélyebb joga sem volt rá, de ezzel is emelte megjelenésének méltóságát. Különböző kedvező helyeken őrszemeket állított ki, hogy jelentsék a kenu közeledését és ő maga növekvő izgalommal leste a megfigyelő helyekről érkező híreket. Izgalmában felugrott trónjáról, amint meglátta, hogy az egyik őrszem futva siet az utcán a királyi palota felé. − Lord − jelentette a hírnök, levegő után kapkodva −, két harci kenu érkezett. − Hülye! − ordított rá a király. − Mi közöm nekem a harci kenukhoz? − De, uram, ezek ochori kenuk és az egyikben maga Bosambo ül − erősködött az ember. − És ez a harci kenu igazán szörnyű… az ochorik mind vörösre festették a pajzsaikat. − Honnan jönnek? − kérdezte Tobolaka, szinte öntudatlanul megrezzenve. − Lord, alulról jönnek és felfelé eveznek a folyón. − És hol az én kenum? − Azt nem láttuk eddig − adta vissza az ember a szót. − Akkor menj és ügyelj tovább! − parancsolta a király. Tobolaka nem ijedt meg annyira, mint az őrszem, mert még sohasem látott pirosra festett harci pajzsokat és nem ismerte ennek a jelentőségét sem. Várt még vagy félórát és ekkor érkezett a hír, hogy a királyi kenu befordult a kikötőbe, de asszony nincs rajta! Aggodalomtól és dühtől félig őrülten ütötte le Tobolaka a hírhozót. Aztán a partra rohant. Ott találta az egészen kétségbeesett kenuevezőst és csendben hallgatta végig a jelentését. − Fogjátok ezt az embert és mindazokat, akik vele voltak

és kötözzétek meg! − parancsolta aztán, magánkívül a dühtől. − Halálra velük, ünnepet akarok és táncot és vért, sok, sok vért! Ezen az éjszakán nem szűnt meg a dobszó az isisi falvakban és fegyveresekkel megrakott kenuk siettek minden patak mellől az ochorik fővárosa felé. Tobolaka pedig, pőrére vetkőzve, eszeveszetten táncolta a haláltáncot. A királyi kenu embereit szeme láttára végeztette ki, minden egyest más− és másféle, válogatott kínzással. Aztán, a napfelkeltét megelőző éjjeli sötétség leple alatt fegyveres isisiek indultak az ochorik ellen. A nap első sugarainak világánál 12 000 jól fegyverzett isisi kötött ki az ochori parton. Bosambo azonban megerősített, biztos állásban fogadta az ellenséget, sőt a védőkből támadók lettek és az isisiek jobb szárnyát mihamar felgöngyölítették. Aztán Bosambo hatalmas kanyarulattal bekerítette az isisiek egész seregét. Merész haditett volt, de sikerült. Tobolaka dühében és elkeseredésében úgy harcolt, mint az eleven ördög, de hiába akarta maga köré gyűjteni testőrségét. Az isisisek nem lelkesedtek sem a csatáért, sem a királyért, hanem hátat fordítottak neki és utat törtek a folyó felé. Tobolaka tehát hosszúnyelű fokost forgatva jobbjában (valamikor híres verekedő volt, mikor még a philadelphiai főiskola sportklubjának volt a tagja) egymaga rontott halálmegvető bátorsággal az ellenség sorai közé. − Hé, Bosambo, merre vagy? − kiáltotta a haragtól szinte fuldokló hangon. − Elraboltad a menyasszonyomat, de most meglakolsz érte, mert először a te fejedet verem be, aztán a gazdádét, Sandiét, azét a gaz kutyáét!… Bosambo válasza rövid és tárgyilagos volt, így hangzott angolul: − Átkozott néger! Még csak ez hiányzott Tobolakának. Farkasordítással rohant Bosambóra, a fokosát forgatva. De Bosambo olyan ügyesen siklott félre a csapás elől, ahogy ez csak egy Kroo-

menti bennszülöttől telhetett ki. Aztán hirtelen felszökkent fekete teste a levegőbe, s mint a párduc, ércmarokkal szorította át Tobolaka torkát s egyúttal akkorát rúgott a gyomrába, hogy a király eszméletét vesztve zuhant a földre. A „Zaire” prüszkölve úszott az ár ellen, fedélzete feketéllett a sok hauszától, ágyúinak csövei harcrakészen kifelé voltak fordítva. Sanders meginterjúvolta a történtek felől Tobolakát, a királyt, e néven az elsőt és utolsót. Ez szívesen intézte volna el az esetet egy lekicsinylő kézmozdulattal. − A hadiszerencse forgandó, mister Sanders − dörmögte az orra alatt. − Attól tartok, hogy ön mérgesítette el az ügyet, felelőtlen és kihívó magaviseletével. Amint Cicero mondja valahol… − Kuss! − vágott közbe Sanders − én most letartóztatlak, először is azért, mert halálra korbácsoltattad Calát. Gyalázatosan viselkedtél, annyit mondhatok. − Én király vagyok s ennélfogva nem felelek a tetteimért senkinek! − jegyezte meg Tobolaka filozófiai nyugalommal. − Nem is én ítélkezem fölötted − felelte Sanders, éppoly nyugalommal hanem elküldelek a parti hatóságokhoz, hogy ők ítéljenek fölötted. Ha aztán kitöltötted a büntetésedet, valószínűleg elutazhatsz Amerikába, ahova Miss Tavish már visszament. Olandi meggyilkolása Sanders legfőbb bizalmi embere Kambara volt, a n'gombi főnök. Kambara maga volt a becsületesség, határozott és bátor, ura szolgálatában buzgó, aki nem ismer akadályt. A n'gombi erdővidék legmélyén lakott, valami eldugott falucskában, amely kis domb tetején feküdt és a nagy folyóból kiágazó keskeny patak kígyózott körülötte.

Népe bölcs és hallgatag fejedelemnek ismerte, aki mindig igazságos volt ítéleteiben. A főnök láncot viselt a nyakán, ezen függött a hatalmát jelképező érem. (Ez csodatevő érem volt: szakállas férfiarcot véstek belőle és látszottak rajta a megfelelő ördögi jelek is.) Kambara néha hosszú napok után észrevétlenül tért is vissza. Éjszakánként ott ült a tűz mellett, gondolataiba mélyedve, némán, reggelre pedig észrevétlenül eltűnt. Sokan azt beszélték, hogy Kambara csodadoktor, és hogy az őserdők magányában űzi varázslatait, időnként átváltozik leopárddá és ilyenkor megkergeti az embereket. Ez az utóbbi állítás, képletesen szólva, igaz is volt, mert Kambara fáradhatatlan felkutatója és üldözője volt a gonosztevőknek. Nem akadt olyan ravasz gazember, aki el tudta volna kerülni a hurkot, ha egyszer Kambara megindította ellen szívós hajszáját. Midőn Bolobo, az egyik főnök, felkelést szított, Sanders, a kerületi főnök, Kambara szavára zúdította nyakába a maga katonáit, Bolobo mondhatatlan meglepetésére, aki azt hitte, hogy rajta és két fivérén kívül senki sem tud a dologról. Kambara okozta a nagy királynak, Sesimkinek a bukását is, de ugyancsak ő volt az is, aki rendületlen kitartással védelmezte N'gombi-országnak meglehetősen bizonytalan határait a zsákmányra éhes félvad arab törzsek és az embertelen rabszolgakereskedők ellen, mégpedig hathatósabban, mint akár egész zászlóalj gyalogság. Sanders rábízta terveinek végrehajtását Kambarára és bőségesen megjutalmazta szolgálataiért, cserébe viszont igen fontos híreket kapott tőle. Kambarának az volt a híre, hogy nagyon okos ember, azért, mikor Olandi, az előkelő akasav férfiú a n'gombi erdőkbe érkezett, Kambara királyi ellátásban részesítette, bár Olandi törvényellenesen cselekedett, mikor a határt átlépte. De, mivel Olandi egyébként hatalmas ember volt és rendszerint

tiszteletben szokta tartani a törvényeket is, Kambara szemet hunyt mostani törvénysértő cselekedete fölött. Két napig látta vendégül Olandit és nem is sejtette, hogy valahol messze a Kispatak mentén, Olandi tanyáján, sírva tördeli kezét egy elrabolt asszony és kétségbeesetten óhajtja a halált. A kis falu vidám ünnepélyt rendezett Olandi tiszteletére, Kambara hitvese maga táncolta el a két bivaly táncát. Olyan produkció volt ez, amiért a rendőrség bizonyára egyszer s mindenkorra bezáratta volna akármelyik londoni orfeum kapuit, a tulajdonosát pedig szemérem elleni kihágás miatt kényszermunkára ítélte volna. Ugyanabban az időben, amikor Olandi elbúcsúzott szíves házigazdájától, Kambara is eltűnt, mert híre járt, hogy a határhoz közel rablóbandák tanyáznak, és Kambara, a kormányzat érdekében, közelebbit óhajtott megtudni a szándékukról. Három héttel később titokzatos férfi érkezett az akasavok határára, akinek az arcát nem látta senki. Rejtett utakon gyorsan haladt az ország belseje felé. Vele voltak a rokonai is, akik elég súlyosnak érezték azt a sérelmet, amit az ismeretlen férfi Olanditól szenvedett, hogy szövetkezzenek vele a bosszúállásra. A sérelem az volt, hogy Olandi, az akasava főnök, elrabolta az ismeretlen férfi legkedvesebb asszonyát, ha nem is egészen annak akarata ellenére. Olandi ritka szép férfipéldány volt. Széles válla, bivalyerős izmai még legbátrabb ellenfeleit is megrémítették. Modora kihívó és kegyetlen volt. A bennszülöttek „leopárd” néven tisztelték, mert ennek a nemes állatnak a bőrét viselte és a pompás ruhát olyan ügyesen varrták, hogy a főnöknek mindkét vállát egy-egy fogait vicsorító, rettenetes leopárd-fej díszítette. Olandi vérbeli vadász és harcos volt. Pajzsát nagy művészettel fonta hajlékony vesszőkből, csinos mintával

ékesítette és zománcfestékkel kente be. Dárdáját a legügyesebb n'gombi kovács készítette és addig-addig csiszolta, amíg úgy csillogott, mint az ezüst, feje körül valódi ezüst-abroncsot viselt. Szóval minden tekintetben előkelő külseje volt. Azt beszélték róla, hogy az akasavok királyságára vágyik és Tombili halálát méltán írták az ő rovására, bár helytálló bizonyítékok nem támogatták ezt a vádat, mert Tombilit már holtan találták meg az erdő sűrűjében. Az emberek elviselték Olandi zsarnokságát, alávetették magukat szigorú ítéleteinek, még azt is eltűrték, hogy kivégeztette őket, − de egy férfi sem lehet olyan gyáva, hogy szó nélkül tűrje legkedvesebb asszonyának elvesztését és ne próbálja meg visszaverekedni az asszonyát. Ez volt az ok, amiért az ismeretlen emberek lázas sietséggel eveztek Olandi székhelye felé éjnek idején. A szabályosan ismétlődő evezőcsapásokon, meg a vízből kiemelt evezők halk csobbanásán kívül egyetlen hang sem hallatszott a sötét éjszakában, és a titokzatos társaság éppen akkor érkezett Olandi falujához, mikor a hold a N'gombi-erdő tollszerű koronája fölé emelkedett. hallgatásba merülve, fehéren terült el Bondondo, a fénylő holdvilágban élesen rajzolódott ki a sárga szalmával fedett két sor házacska közepén a főnök terjedelmes palotája, előreugró verandájával, melyre összefonódó fák vetettek mély árnyékot. A titokzatos idegen és rokonai fához kötötték csónakjukat a parton és halkan kiszálltak. Nesztelenül suhantak a csendes utcákon keresztül, mint a kísértetek. A főnök kunyhója előtt hamvadó tűz zsarátnoka parázslott. Az ajtó előtt habozni kezdett az ismeretlen. A főnök lakása hármas kunyhó volt, háromszögben egymáshoz építve, úgy hogy csak jobbról és balról volt bejárat, melyet állatbőrök zártak el. Mivel valószínű volt, hogy Olandi a középső kunyhóban aludt, amelybe csupán az oldalkunyhókon át lehetett bejutni, az ismeretlen pillanatig gondolkozott, aztán

határozott mozdulattal tolta félre a jobboldali bejáratot takaró állatbőrt és belépett. Édestestvérei meg a nagybátyja és két unokatestvére követték. Álmos hang kérdezte: − Ki az? − Azért jöttem, hogy Olandi lorddal beszéljek − válaszolta a betolakodó. A kunyhó legtávolabbi sarkából recsegés hallatszott, a kifeszített állatbőr-ágynak a ropogása. − Mit akarsz? − kérdezte egy férfihang, amelyből kicsengett, hogy parancsokat szokott osztogatni. − Te vagy az, uram? − válaszolt kérdéssel a látogató. Kezében széles pengéjű kést szorongatott, amilyent az elefántvadászok használnak. A pengéjét olyan élesre fente, hogy keze fejéről le tudta volna borotválni a szőrt, és meg se karcolta volna a bőrét. − Én vagyok Olandi − felelte a főnök és előrelépett a sötétben. Halálos csönd volt. Azok, akik a szobában várakoztak, hallották a szomszéd szobában alvók egyenletes lélegzését. Aztán halk „sss” sivított bele a levegőbe, csak annyi zajt csapott, mint amennyit a kalaptű okoz, amikor a szalmakalapot átszúrják vele. Ismét feszült csend következett. − Úgy történt, ahogyan kellett − jelentette ki nyugodtan a gyilkos és halkan szólította az asszonyát. Valaki előbotorkált a szobából, nyögve, fuldokló zokogással. − Jöjj − mondta neki a férfi. − Itt van az idegen asszony is? Neki is velünk kell jönnie. Az asszony halkan beszólt abba a szobába, ahonnan kijött és a hívott nő megjelent. Olandi ízlése nem volt válogatós a nőkben, és mindenfelől összerabolta őket. Az első asszony összerezzent, amikor urának keze a karját érintette.

− Hol van az én uram? − nyöszörögte. − Én vagyok az urad − válaszolta szárazon a titokzatos idegen. − Annak a másiknak odabent nincs már szüksége asszonyra, hacsak a pokolban is nincsenek asszonyok, ami nagyon könnyen lehetséges. Senki sem kísérelte meg, hogy feltartóztassa a betolakodókat, amikor a falu utcáján át visszasiettek kenujukhoz, bár Olandi kunyhójából zokogás és sóhajok hallatszottak és falu-szerte nagy nyugtalanság támadt. Mégis, mikor a falu vége felé közeledtek, már rájuk szóltak az egyes kunyhókból: „Oilo?” − ami annyit jelent: „Ki az?…” − De a sietők nem válaszoltak. Amikor már csónakba szálltak és biztonságban hitték magukat, egyszerre csak előttük termett a falu baktere és rákiáltott a társaságra. Meghallotta ugyanis Olandi halk kiáltását, mire a gyilkosok után sietett, és hogy nagyobb nyomatékot adjon szavának, már messziről fenyegetőleg rázta feléjük a dárdáját. Az idegenek vezetője a bakter felé sújtott csatabárdjával, de az ügyesen kikerülte a csapást és szuronyos lándzsájával oldalról támadta meg ellenfelét. Kiütötte kezéből a bárdját, mire az önkéntelen mozdulattal fegyvertelen kezét emelte védelmül a homloka elé, hogy felfogja vele a szuronyos támadást. Kétszer hasította át a szurony hegye az idegen tenyerét, mert a hold bizonytalan fényénél irányt tévesztett a bakter. Amikor azonban éppen döntő csapásra emelte a dárdáját, az ismeretlen egyik rokona hátulról a nyakszirtjébe szúrta kését, úgy hogy az őr halálosan megsebesülve összeesett. Az idegen csak addig állt meg, amíg bekötözték tenyerén a sebet. Aztán kézen fogta a feleségét és maga után húzta a kenuba, ahová a másik asszony is követte őket. A kora hajnali órákban, még mielőtt a sötétség eloszlott, négy gyorsevezős értesítette Sanderst az esetről. A kerületi

kormányzó az aka-savok fővárosának közelében horgonyzó „Zaire” fedélzetén aludt és keskeny tábori ágyának szélén ülve, pizsamába bújtatott lábait egykedvűen himbálva hallgatta a jelentést. A hallottak mérlegelésénél figyelemmel volt az elbeszélő izgalmára, rokon− vagy ellenszenvére, kétségbeesésére vagy lemondó beleegyezésére. Mind a négy egyszerre akart beszélni és egyik a másik szavába vágott, hogy amit az kihagyott, a maga tudásával kiegészítse. Mikor végre mind elhallgattak, Sanders nyugodt hangon szólalt meg: − Azt értem a beszédetekből, hogy Olandit meggyilkolta valaki, akinek a feleségét ő elrabolta. Hallom, hogy a baktert is megölték, de azon túl nem sebesült meg senki sem. − Senki uram − felelte az egyik ember −, mert szörnyen féltünk a gyilkos testvéreitől és nem mertük megtámadni őket. De, ha megtámadtuk volna, akkor egészen bizonyos, hogy még nagyon sokan estek volna áldozatul a gyilkosoknak. − Ha a nap a patakban nyugodna le, akkor a patak megfőzné a benne lévő lubickoló halakat − válaszolta Sanders. − Ki fogom kutatni, hogy ki a gyilkos és felelősségre vonom tettéért. Ezzel haladéktalanul a gyilkosság színhelyére sietett és tüzetes vizsgálatot tartott a helyszínen. Senki sem látta a titokzatos emberek arcát a bakteren kívül, az pedig halott volt. Mikor pedig szó esett a két asszonyról, a falubeliek reménytelenül vonogatták a vállukat. − Ki tudta volna megmondani, hogy Olandi milyen törzsekből, miféle népek közül rabolta az asszonyait? Olandi kunyhójának életben maradt lakói azt vallották, hogy az egyik asszony kétségkívül az ochorik törzséből való volt. A másikról senki sem tudott semmi közelebbit, mert sohasem beszélt senkivel, nem panaszkodott senkinek. Ez ugyanis igazán szerette a megholtat és szívesen volt a foglya. Olandi messze földről gyűjtötte össze az asszonyait, nagy

nőcsábító és még nagyobb nőszelídítő volt. Hogy mennyire el tudta bűvölni a nőket, arról nemsokára Sanders is közelebbi meggyőződést szerezhetett. Az isisiek között az a közmondás járta: „az a férfi, aki túl tudja beszélni az asszony nyelvét, rá tudja venni a kígyót is, hogy kukoricát őröljön neki…” Civilizált államban kétségkívül áruló nyomokra akadt volna Sanders a fejedelem kunyhójában, de a barbárok sohasem hagynak hátra semmiféle jelet a nyomozó detektív számára. Ha ez sikert akar elérni, akkor a bennszülöttek ravaszságát a művelt ember értelmével, következtetési képességével és ösztönével kell párosítania. A part gondos átvizsgálása sem vezetett semmiféle nyomra. A patak elmosta a kenu kikötésének helyét. Sanders alaposan megvizsgálta a két hullát, de ez sem eredményezett semmi bizonyítékot. Már éppen arra készült, hogy faképnél hagyja az áldatlan emlékű helyet, amikor Abiboo káplár különös felfedezésre jutott. A part közelében különös fa állott, amelyről köztudomású volt, hogy a bennszülöttek gyógyító erőt tulajdonítanak neki. Nem messze ettől esett össze a bakter. A fal legalsó ágai alatt Abiboo egész csomó frissen tépett levélre akadt, amelyek közül néhányon vérnyom látszott. Az egyiken pedig egészen határozottan meg lehetett ismerni egy tenyér lenyomatát. Sanders alaposan tanulmányozta az új felfedezést. A tenyér vonalai egész határozottan lerajzolódtak a fényes levél felületére. A lenyomat közepén pedig szabálytalan bevágódás látszott, olyanféle, mint a durván odarajzolt Szent Andráskereszt. A kerületi főnök gondosan elrejtette a levelet titkos fiókjába és tüzetesen folytatta tovább a vizsgálatot. Minden bűntett között legnehezebb a vérbosszú felderítése, különösen, ha annak hátterében asszony-ügy húzódik. Egyéb bűntényekről egész nyíltan beszélnek a

bennszülöttek. Elmondanak mindent, amit róla tudnak. Még arra is hajlandók, hogy elárulják egykori bajtársukat, sőt gyilkosság esetén még a hóhérnak is kiszolgáltatják, feltéve, hogy az eset az ő véleményük szerint is gyilkosságszámba megy. De, ha a gyilkosság szerintük csak az igazságszolgáltatásnak egyik módja volt, akkor harapófogóval sem lehet kivenni belőlük semmit, mert hiszen a feljelentő rövid időn belül nagyon is hasonló helyzetbe kerülhet, amikor ugyancsak szüksége lehet barátainak hallgatására, hogy megmenthesse az életét. Sanders szorgalmasan nyomozott a gyilkosok után, de hiába − senki sem látta őket. Senki sem tudta, hogy milyen irányban menekültek. Valójában pedig úgy állt a dolog, hogy amint nyilvánosságra jutott a gyilkosság oka, senki sem akart többé tudni a dologról. Igaz ugyan, hogy Sanders Kambarára gondolt és el is küldött érte, de Kambarát nem nélkülözhették a határon, ahol igen fontos ügyben dolgozott a kormányzat érdekében. Sanders tehát az ochorik vidékére indult. − Az asszonyok egyike a te néped közül való volt − mondta Bosambónak a kerületi főnök. − Felszólítlak tehát, hogy kutasd ki, kicsoda az asszony ura? Bosambo zavartan váltogatta a lábait. − Lord, az én népemből nem cselekedte ezt senki sem. Az asszonyról pedig mit mondjak neked? Sok asszonyt rabolnak nálunk messze falukból, amiről én nem tudok semmit. Ezekben az asszony-palaverekben olyan néma az én népem, mint a hal. Bosambónak a felesége teljesen hatalmában tartotta a főnököt. Alighogy Sanders elment, a rettegett ochori főnök máris keservesen vergődött felesége nyelvének éles fullánkjai alatt. − Lord és főnök − faggatta az asszony −, miért szóltál hamisan Sandinak, mikor tudod, hogy az elrabolt asszony

igenis az ochorik törzséből való, Michiminek hívják és a folyómenti Tasaliban lakik? Hiszen te magad is kerested, amikor Olandi megöletésének híre hozzánk megérkezett?! − Ez az ügy nem asszonyoknak való, ennélfogva beszéljünk inkább másról, ó életem öröme, − köntörfalazott Bosambo. − Ó, gyermekem atyja − makacskodott az asszony − hát nem volt Michiminek szeretője, vagy férje, aki végrehajthatta ezt a gyilkosságot? Nem lenne jó, ha magad elé idéznéd a folyómenti Tasali főnökét és kihallgatnád őt? Az asszony határtalanul érdeklődött az ügy iránt, és mindenesetre nagyobb hajlandóságot mutatott a gyilkosság kinyomozására, mint Bosambo. − Isten mindent lát és irgalmas a bűnösök iránt − mondta Bosambo kenetteljesen. − Azért csak bízd rám a dolgot, mert nekem szent gondolataim és biztos varázsigéim vannak a gyilkos kipuhatolására, bár nem kívánok neki semmi rosszat! Sandersnek megvolt az a tulajdonsága, hogy a leglármásabb rémhíreket jelentő bennszülött államférfiakat is olyan hidegvérrel fogadta, hogy a lelkendezőt teljesen kihozta sodrából. Azok, akik mindenáron izgalomba akarták hozni a kerületi főnököt, csakhamar belátták, hogy a fáradságuk kárba veszett. Sanders különösen udvarias hangon ejtett „o ko”-ja egészen megzavarta az izgalomtól lihegő jelentéstevőt. így járt a nagyratörő Komo is, aki mindenképpen be akarta bizonyítani, hogy ő nem közönséges főnök, hanem lelkes, hasznavehető, éber uralkodó, és most is azért jött le lélekszakadva a folyón, hogy túlzott buzgalommal személyesen adja elő azokat az eseményeket, amelyek országának határában vele történtek. Sanders haladéktalanul kihallgatta az embert, bár sötét éjszaka érkezett. A jelenet igen festői lehetett. Sanders pizsamában ült az ágya szélén, két esőtől ázott hausza állott a fekvőhelye mellett, mert künn roppant vihar dühöngött. Az

egyik katona fáklyát tartott, amelynek fénye ráesett és teljesen megvilágította az izzadságtól láthatóan párolgó, záportól fényesre mosott Komot. A derék főnök lekuporodott a földre és úgy adta elő riasztó, hátborzongató híreit: − Amint az már szokásom − kezdte Komo −, megfigyelem az embereket és a dolgokat a te tiszteleted és kényelmed kedvéért, azzal a hő óhajtással, hogy neked szolgálatodra legyek. Ilyen módon jutott tudomásomra, hogy az ochoriknál napról-napra táncolnak és gonosz varázslásokat űznek. − Az ochoriknál? − Sanders elképedt. − Az ochoriknál, akiknek bizalmamat ajándékoztam? − szólt kétkedve. − Talán meghalt Bosambo, hogy ilyen dolgok történhetnek? − kérdezte aztán szárazon. − Vagy talán ő is együtt mulat a táncolókkal? − Lord − felelte Komo nyomatékosan − Bosambo is együtt táncol népével. Mivelhogy ő a főnök, ő az első, aki lábával a földre dobbant és nagyot rikkant: „Ho!” és így megadja a jelt a tánc kezdésére. Az áldozatoknál is jelen van é…és… már csak kimondom nyíltan, úgy látszik, hogy a leggaládabb árulásra készül. − Csakugyan! − kérdezte Sanders megkönnyebbülve. − Tudod mit, Komo, elmesélek neked valamit. Élt egykor egy hatalmas uralkodó, aki nem bízott senkiben sem. Sem a testőreinek, sem az asszonyainak nem sikerült megnyerniük a fejedelem bizalmát. Mindig háttal járt a napnak, hogy az árnyékát maga előtt lássa, mert a saját árnyékában sem bízott. Egyik napon aztán roppantul megáradt folyóhoz érkezett… Nos, figyelj csak! Az árnyéka előtte volt, de, mert félt hátat fordítani saját árnyékának, háttal belezuhant a vízbe és megfulladt. − Lord, én is ismerem ezt a történetet − felelte Komo. − Király volt, mégpedig a hatalmasak közül való. Sanders bólintott: − Ennélfogva jegyezd meg, Komo, a következőket: Én

minden emberben bízom egy keveset. Bosambóban erősen bízom, mert jó időben, rossz időben egyaránt tapasztaltam a hűségét. − Aztán a hangtalanul ott álló hauszákhoz fordult a kormányzó: − Gondoskodjatok, hogy Komo rangjához méltó szállást kapjon, és adjatok neki szép kelmét ajándékul. A palavernek vége. Ezzel Sanders falnak fordult, fülére húzta a takarót, mert az éjszaka kezdett hűvösödni és elaludt, még mielőtt a főnök és kísérete az előcsarnokot elhagyta. − Fontoskodó, fecsegő − vélte Komóról. De mégis, mivelhogy nem zörög a haraszt, ha szél nem fújja, elhatározta, hogy személyes meggyőződést szerez a dolog mibenlétéről. Két nappal később, hogy Komo hazafelé indult, a folyó közepén utolérte csónakját a „Zaire”. A gőzös ugyanazon az úton ment, mint Komo és a főnöknek hatalmas elégtétel volt, amikor megpillantotta a hajó fehér törzsét és füstölgő kéményeit. − Az én lordom hát mégis megfogadta szavaimat − fordult a vezéréhez − mert a városában azt beszélték, hogy a puk-a-puk nem indul útnak újhold előtt. És, íme, most itt a gőzös, pedig a fogyó hold még ugyancsak nyújtogatja szarvait. − Főnök − válaszolt a vezér −, te bölcs vagy a tanácsban és még Sandi is engedelmeskedik neked. Te bölcsebb vagy, mint a bagoly, gyors és rettenetes, mint a sólyom, a hangod pedig olyan, mint a tomboló viharé. − Igazat beszélsz − állapította meg Komo, akiben nem igen tengett túl a szerénység. − De, hogy mennyire furfangos is vagyok, azt még csak ezután fogod meglátni. Sanders valóban Ochoriba készült. Nyugtalan volt, nem Komo fecsegései miatt, hanem mert a saját kémei nem jelentkeztek. Ha az ochorik valóban táncoltak, akkor ezt jelenteniük kellett volna Sandersnek, akármennyire ártatlanok lehettek is különben ezek a mulatságok.

Galambokat küldött, hogy jelezzék a jövetelét. Első ügynökével az Ikeli− és Isisi-folyók egyesülésénél találkozott. − Uram, igaz, hogy az ochorik táncolnak, de, mert tudom, hogy te mennyire bízol Bosambóban, nem is jelentettem neked a dolgot − mentegetőzött az ügynök. − Akkor helytelenül cselekedtél − feddte őt Sanders. − Mert ha egy sólyom széttép egy papagájt, vagy egy krokodilus új fészket keres a költésre, még azt is tudni akarom, mert tudnom kell. Minél messzebbre jutott Sanders Ochori-ország belsejében, annál több hírt hallott azokról a titokzatos dolgokról, amiket Bosambo az őserdő mélyén művel. − Mester − jelentette az egyik n'gombi falunak a főnöke − sok nép tódul az ochorik táncára, mert Bosambo nagyszerű varázslatot űz. − Miféle varázslatot? − Fehér, hófehér varázslatot, ó lord − és büszkén mutatta a kezét. Vöröses barna tenyerén szabálytalan fehér vonal húzódott. − Ezt Bosambo lord csinálta és amíg ez a varázslat tart, addig szerencsés leszek minden dolgomban − magyarázta a n'gombi főnök. Sanders nagy felindulással vizsgálta a varázsjelet. Néhány hónappal ezelőtt nagymennyiségű olajfestéket küldött az ochorik főnökének azzal az utasítással, hogy embereivel mázoltassa át a határt jelző cövekeket, különösen azokat, amelyek idegen területtől választják el az országát. − Sok nép járul Bosambo elé az isisiek, a n'gombik és az akasavok közül − folytatta beszédét a n'gombi főnök −, mert Bosambo varázslatának az a különös ereje, hogy eltöröl minden szennyet. Ha pedig valaki el is követett valami gonoszságot, ez a varázslat felmenti a büntetéstől. Például, én is megöltem már igen régen feleségemnek az apját, Calacalát.

Sokszor búsultam ezen azóta, mert a feleségem is gyakran a szememre vetette bűnömet. Most azonban, tudd meg, lord Sanders, hogy tiszta ember vagyok… olyan tökéletesen tiszta, hogy amikor ma reggel a feleségem megint elkezdte a szememre vetni ezt a régi dolgot, dárdám nyelével jól elvertem az asszonyt. Mert teljesen ártatlannak és megtisztultnak érzem magamat, amióta Bosambo gyakorolta rajtam a varázslatát − fejezte be beszédét a főnök büszkén. Sanders meglepő gyorsasággal vont következtetéseket a főnök jelentéséből. − S mit adtok a varázslatért Bosambónak? − kérdezte. − Semmit sem, uram. − Semmit? − ismételte Sanders hitetlenül. − Lord, Bosambo mindenkinek ingyen adja a varázslatot. Azt mondja, hogy idegen isteneknek tett fogadalmat, hogy így fog cselekedni. Minthogy pedig ingyen van, számos ember keresi fel ezeket a tisztulási táncokat. Maga a hallgatag Kambara lord is megérkezett ma hajnalhasadáskor. Sanders befelé mosolygott. Persze, Kambarának érdeke, hogy megtudjon régi és új idegen bűnöket… Igen ez az ok! Villámgyorsan cikázott át elméjén Bosambo eljárásának magyarázata. A tenyér megfestése, csalétekül a megtisztulás hirdetése… Bosambo arra az emberre vár, akinek a tenyerén meg fogja találni a kereszt alakú forradást… Sanders folytatta az útját. Öt mérfölddel Ochori fővárosa előtt megállt és gyalog indult az erdőnek, hogy a tánchelyet felkeresse. Besötétedett, még mielőtt az út felét megtette, de azért nem volt szüksége iránytűre, hogy eligazodjék. Sötétvörös fénysáv világított már feléje messziről. Ott égett Bosambo tüze. Hatalmas négyszögalakú térnek a négy sarkán lobogott a tűz. A közepén kövekből kirakott kör állott. A kör közepén

három vörös-nyelű lándzsát fektettek keresztbe egymással. Bosambo bizonyára szemtanúja volt régebben, valamelyik monroviai tikos társaság avató ünnepségének, és most ezt mintázta. Most a kör közepén állt s a körön kívül néhány zarándok ácsorgott, akik részesülni óhajtottak az ochori főnök jótékony varázslatában. Bosambo egyik kezében festékes tégelyt tartott, amelyen az állam színei ragyogtak. A másikban fogta az „állami” ecsetet. Sanders elmosolyodott titkos megfigyelő helyén és helyeslőleg bólintott. Egymásután járultak Bosambo színe elé a várakozók, és a főnök méltóságteljes mozdulattal húzott egy-egy vonást a tenyerükbe a vastag olajfestékbe mártott ecsettel és közben komoly képpel varázsigéket dörmögött. Az első sorban Sanders megpillantotta Kambarát és kissé megdöbbent, mert látta, hogy az egészen komolyan veszi a varázslatot. Ha talán azért jött is, hogy kinevesse a dolgot, most mindenesetre hívővé változott a hitetlenből, mert kövér verítékcsöppek gyöngyöztek a homlokán és kitárt karjai remegtek. Bosambo most Kambarához közeledett, felemelte az ecsetjét, egy pillantást vetett annak tenyerére, aztán hirtelen mozdulattal magához vonta a n'gombi főnököt és illedelmesen a fülébe súgta: − Testvérem, szükségem van rád! A következő pillanatban már össze is kapaszkodtak… Sanders megértette, hogy mi történt és a recsegő gallyakon át Bosambo mellé ugrott. Az ordítozó tömeg, amely a birkózó pár köré sereglett, helyet engedett neki. − Lord, itt van az a férfiú, akit keresel! − kiáltotta Bosambo, amint észrevette a kerületi kormányzót és erőszakkal feléje fordította Kambara tenyerét. Sanders a „Zaire” fedélzetére vitte foglyát. Magának a bűnnek bevallása most már nem okozott nagyobb nehézséget,

mert Kambara egész szívesen vallott. − Lord − mondta −, egyedül engem terhel a felelősség az esetért, mert igaz ugyan, hogy a rokonaim elkísértek, de egyedül én magam öltem meg Olandit. Most tégy velem, amit akarsz, mert a feleségem gyűlöl, az álom pedig elkerül engem azóta. − Ez csúnya palaver − mondta Sanders neheztelően −, mert tebenned bíztam. − Lord, ha asszony van a játékban, nem bízhatsz senkiben sem. Csak örülök, ha meghalhatok, mert én olyan hű voltam az asszonyhoz, mint a kutya. Akkor jött Olandi és egy éjszaka ott maradt a mi falunkban és attól kezdve sem én, sem az ajándék, amit neki adtam, nem értünk már az asszonynak semmit. Most pedig naphosszat Olandit siratja, az ochori asszonnyal együtt, akit magammal hoztam Olandi sátrából. Ha pedig egyszer az asszony a holtakat kezdi el szeretni… ó, uram, add, hogy vége legyen, mert beteg vagyok úgyis, az asszonyok megvetése miatt. Sanders lehajtotta a fejét, a kezét hátrakulcsolta, a szemével kabinjának padlóját vizsgálta, majd fütyörészni kezdett. Ezzel szokott segíteni magán, amikor valami nehéz kérdésben nem tudott eligazodni. − Menj vissza a faludba − szólalt meg végre − és fizess Olandi családjának harminc kecskét meg tíz zsák sót, engesztelésül a meggyilkolt főnökért. − Lord − jelentette ki Bosambo −, igazi öröm tölti el szívemet, hogy nem akasztottad fel ezt a férfiút, mert nekem legalább, úgy látszik, hogy Olandi egy perccel sem halt meg túl korán. Mert, hogy igaz legyek: a miatt az ochori leány miatt én öltem volna meg Olandit, és Kambara csak megelőzött. Ezt titokban súgom meg neked, uram, mert a leány az enyém volt. Sanders kutatón nézett Bosambo szemébe. − Azt mondták nekem, hogy neked csak egy feleséged van Bosambo − jegyezte meg élesen.

− Csak egy − válaszolta Bosambo kitérőleg −, de hát az én életmódom mellett sok kísértésnek vagyok kitéve, amikről azonban a feleségem mit sem tud, mert meg vagyon írva a dzsinek könyvében, hogy: „Az a férfi a legboldogabb, aki a legtöbbet tud, de az asszony boldogsága meg abban van, hogy nem tud semmit sem.” VI. A lépésmérő Ha Bosambót, az ochori főnököt megszállta néha a nagyravágyás démona, olyankor különböző címekkel tisztelte meg önmagát, nevezetesen: „az ochorik királya, az Elebi-folyó partjának főlordja, legmagasabb pásztora a megfékezhetetlen bivalyoknak és valamennyi kecskének.” Talán még egyéb címeket is adományozott magának, amelyek ebben a pillanatban nem jutnak eszembe. Csak azért említem ezt a kedvtelését, hogy a kecskékre vonatkozó címet kellőleg méltányolhassuk, mert ez nem volt csupán üres beszéd. Ikilari, az akasavok bölcs, agg főnöke, vadászat közben idegen területre tévedt. Ez abban az évben történt, amikor minden vad nyugat felé húzódott. Sokan azt mondták, hogy ezt M'shimba M'shamba varázslata okozta, de Sanders tudta, hogy az áradások miatt történt. Hikilari három napig evezett vadászaival a folyón, áthaladtak egy mocsáron is és csak akkor akadtak végre elefántokra. Aztán már pompásan sikerült a vadászat. A vadvivők ujjongva érkeztek vissza Akasava fővárosába, súlyos elefántagyarakat cipeltek magukkal, amelyek közül egyikmásik kétszáz kilót is nyomott. Nagy dicsőség volt ez, de Hikilarinak keserűen kellett lakolnia érte. Miután visszatért fővárosába, valami rettenetes álomkór fogta el és éles fájdalmakat érzett a fejében. Erre a

bennszülöttek kedvelt orvosságához folyamodott, azaz dróttal szorosan körülkötözte a homlokát. Állapota azonban mégsem javult és így történt, hogy Hikilari, a bölcs, éjnek idején felkelt nyughelyéről és kiment a falu főutcájára, ahol bolondosán táncolt, énekelt és pattingatott az ujjaival. A fiai, unokaöccsei és testvérei palavert tartottak. Legidősebb fia, a gonosz indulatú M'Kovo a következő szónoklatot vágta ki: − Úgy látszik, hogy atyámat a „mongo”-betegség szállta meg, mert bolondosán viselkedik és bizonyára nemsokára meg is fog halni. Mégis azt kívánnám, hogy ebből egy szó se jusson Sandihoz. Vigyük atyámat biztos helyre és mondjuk azt, hogy távoli útra kelt. Míg ő távol van, sok mindent véghezvihetünk, bosszút állhatunk számos ellenségünkön. Ha pedig Sandi a végén megérkezik és megkérdezi: „Miért cselekedtétek mindezt?”, mi azt fogjuk válaszolni: „Lord, ki a mi főnökünk? Egy őrült. Úgy cselekedtünk, ahogyan ő parancsolta, a felelősség nem minket terhel.” A beteg fejedelem öccse leghelyesebbnek vélte volna, ha megölik a főnököt, de a király fia ellene szegült ennek a tervnek. − Amíg él, addig mégis csak ő a főnök, ha pedig meghal, egészen bizonyos, hogy Sanders keresni fog valami bűnbakot és az bizonyára én leszek − jelentette ki meggyőződéssel. Ezután három napig kunyhójában tartották a főnököt, és a csodadoktorok végigkenték a testét vörös agyaggal és n'golafestékkel, szemére pedig nedves agyagot tettek. A negyedik éjszakán aztán titkon elszállították az öreget az őserdőbe, ahol hirtelenében összetákolt kunyhóban, M'Kovo bizalmi emberének a gondjaira hagyták. Sanders sok olyan dolgot tudott, amiről azt hitték, hogy sejtelme sincs, de erről az esetről valóban nem tudott semmit. Csupán azt tudta, hogy Hikilari bölcs ember és hosszú útra kelt. Ezért nem látott semmi akadályt abban, hogy ellenőrző körútját

Akasaván át folytassa. Éppen azon fáradozott, hogy behajtsa az adót az egyik n'gombi faluban lakozó jámbor pásztornéptől, amikor híre érkezett, hogy az akasavok egy csapata átlépte az ochori határt, kifosztott egy falut, legyilkolt számos férfit, az asszonyokat és kecskéket pedig sebtiben magával hurcolta. Sanders éppen végeláthatatlan palaverbe bonyolódott a n'gombi néppel, amikor a jelentést hírül hozták neki. A n'gombik ott kuporogtak lábainál és bizalommal tekintettek fel reá. A bizalmat épp az egyik kis királyocska tolmácsolta: − Lord, ez rossz hír − mondta fajának barátságos, szelíd modorában −, ezért nem is akarjuk tovább lopni lordságodnak drága idejét apró bajainkkal, csak arra kérünk, méltóztassál tekintetbe venni, hogy milyen rossz volt utoljára a termésünk és kegyeskedjél elengedni kivetett adónk felét. Akkor mi békés szívvel távoznánk falvainkba és sok szépet beszélnénk a te igazságosságod felől. − Meg fogjátok fizetni az egész adót, − válaszolta Sanders ellenkezést nem tűrő hangon. − Csak az idő múlik, ha tovább tárgyalok veletek. − Engedd el a felét − suttogta az elszontyolodott főnök. − Szegény emberek vagyunk és a folyóban alig akad hal… Sanders unottan emelkedett fel helyéről. − Újholdkor visszajövök, és ha addig meg nem fizetitek az egész adót, bizony sok embernek szomorodik el majd a szíve és sebesedik ki a háta ebben a faluban… annyit mondhatok. A palavernek vége! A gyűlés befejezése után Sanders követet küldött az akasavok főnökéhez, maga pedig az erdőn keresztül, rövid úton az ochorikhoz sietett Kénytelen volt gyalog nekiindulni a fáradságos útnak, minthogy a „Zaire”-nek egyik kazánja éppen e történeti nevezetességű pillanatban robbant fel. Ochori-országot az Elebi-folyó mentén, Tunberin keresztül érte el. A vidék a váratlan és időelőtti esőzéstől egészen mocsaras volt. Három napig gázolt Sanders hol térdig,

hol csípőig süllyedve a nedves, puha ingoványban, a karja eszeveszetten fájt, mert puskáját és tölténytáskáját állandóan a feje fölött kellett tartania, hogy át ne nedvesedjenek. Minduntalan vízilovakkal és óriáskígyókkal találkozott. Az előtte haladó „boy” egyszer csak éleset sikol-tott és eltűnt. Sanderst magát is majdnem feldöntötte a krokodilus, amint zsákmányával a közeli folyó felé sietett. A harmadik napon magasabban fekvő vidékre érkezett, ahol már nem kellett a fák között aludnia. Megfürödhetett forrásvízben, elővehette az inget a fején vitt csomagból, és megszámolhatta az embereit. Csak egynapi járásra volt még Ochori-országtól, de sokkal közelebb az ochori hadsereghez. Két órával később, hogy ismét megkezdte útjának folytatását, ráakadt Bosambóra és ezer dárdására. Bosambo egészen meztelen volt, csak majomfarkakból készült kis kötény övezte a csípőjét. Markában, fonott pajzsán kívül, öt dárdát szorongatott. Amint megpillantotta Sanderst, azonnal megállította seregét és a kerületi kormányzó elé lépett. − Bosambo − kezdte Sanders méltóságteljesen −, tisztelj meg azzal, hogy sereged legjavát kíséretül rendeled számomra. − Lord − válaszolta Bosambo némi merészséggel −, most nem részesíthetlek ebben a megtiszteltetésben, mert nekem magamnak is van némi számadásom az akasavokkal. Sanders előtte állt, féloldalra hajtva fejét, mint a beteg madár. Ruganyos sétapálcáját szórakozottan hajlítgatta a térdén. Aztán megszólalt: − Nézd, Bosambo, tudod jól, hogy az én dolgom, hogy elintézem a torzsalkodásokat király és király, férfi és férfi között. Ezért azt mondom neked, térj vissza városodba és ülj veszteg, amíg én elintézem ezt az ügyet, mert az én királyom ezért küldött engemet erre a helyre. Bosambo habozott. Megbocsátható, ha elégedetlennek érezte magát. − Térj vissza városodba − parancsolta Sanders szelíden.

A főnök vállat vont. − Alattvalód vagyok, uram − mondta és egyetlen további szó nélkül sarkon fordult. Alig tett azonban féltucat lépést, Sanders megállította: − Hagyj itt mindössze húsz válogatott embert és két kenut − mondta neki. − Többi embereidet pedig tartsd féken, míg én eljárok a királyom ügyében. Egy órával későbben Sanders gyorsan siklott csónakjával a folyón lefelé, amilyen gyorsan csak az öt tengeri mérföld sebességgel rohanó folyó és buzgó evezősei szállíthatták. Másnap dél felé érkezett meg az akasavok városába és ott elég békés állapotokat talált., M'Kovo, a főnök fia, elébe jött a partra. − Ah, lord Sandi − kiáltott föl őszinte csodálkozással −, úgy látom, hogy a nyár kétszer köszönt be az idén hozzánk; mert te… Sanders nem volt olyan hangulatban, hogy szívesen hallgatta volna a bókokat. − Hol van az öreg főnök, az atyád? − kérdezte szigorúan. − Mester, nem akarlak megcsalni. Atyám magával vitte harcosait az erdőbe és attól félek, hogy ott valami gonoszat cselekszik − válaszolta M'Kovo komolyan. Ezután hosszú és körülményes történet elbeszélésébe fogott, amely az öregember ellenségeskedő, bosszúálló természetéről szólt. Sanders türelmesen hallgatta. Soha nem csaló ösztöne, amit a tapasztalás olyan fokra fejlesztett, hogy szinte már az eszét is túlhaladta, azt súgta neki, hogy ez az ember hazudik. Meggyőződése akkor sem változott meg, amikor M'Kovo, atyja hirtelen elvetemültségének igazolására, tanukul hívta népének véneit és rokonait. Szóval Sanderst nem lehetett olyan könnyen rászedni, ismerte az embereit. M'Kovo vállára tette kezét. − M'Kovo − mondta szelíden azt hiszem, az atyád nem ér már semmit, mint főnök. Ezért te foglald el a főnöki kunyhót.

Előbb azonban hozd elém Hikilari főnököt, de sebesülés nélkül és meglegyenek a szemei is. Sürgősen hozd elémbe, M'Kovo! − Lord − válaszolta M'Kovo kelletlenül nem akar jönni, és hogyan kényszeríthetném, mikor sok a harcos körülötte? Sanders elgondolkozott. − Menj csak − biztatta kis idő múlva beszélj vele és mondd meg neki, hogy várok reá. − Ezt megteszem, uram, de nem előbb, mint ma éjszaka − felelte M'Kovo. − Attól tartok ugyanis, hogy az embereid követni találnak és, ha atyám megpillantja őket, akkor bizonyosan megölet engemet. Sanders bólintott, hogy jól van. Ezen az éjszakán M'Kovo útrakészen jelentkezett Sandersnél, aki most kerek kis ezüstdobozt vett elő a zsebéből. − Ezt akaszd a nyakadba − mondta −, hogy atyád már messziről lássa, hogy tőlem jössz. M'Kovo egy darab zsinegen nyakába akasztotta a dobozt és gyorsan az erdő felé indult. Két mérföldnyire az erdő belsejében rátalált unokatestvéreinek és öccseinek szorongó gyülekezetére. − Már a gyomrom is fáj a félelemtől − jelentette ki Tangiri, a legidősebb unokabátyja −, mert ennek a Sandersnek olyan szeme van, hogy a fákon is átlát. − Te bolond − mordult rá M'Kovo −, Sandi vak denevér és nem lát semmit. Egyébként mi van az atyámmal, Hikilarival? Legifjabb öccse elébe tartotta dárdájának a hegyét és M'Kovo látta, hogy alvadt vér barnállik rajta. − Így a legjobb − fejezte ki megelégedését. − Most térjünk mindnyájan nyugalomra. Holnap reggel pedig valami szép mesével fogom mulattatni Sandít. Másnap reggel M'Kovo testét össze-vissza karcolták tövisekkel a rokonai. A ruháját beszórták porral és egy órával későbben M'Kovo művészien utánozva a kimerültséget,

sántikálva botorkált a kunyhó elé, ahol Sanders a főhadiszállását fölütötte és most éppen reggelizett. Sanders élesen végigmustrálta az „úttól” kimerült alakot. − Barátom − kezdte szelíden −, nagy út van mögötted. − Lord − lihegte M'Kovo gyönge hangon −, amióta elhagytalak, egy pillanatig sem pihentem, hanem felkerestem atyámat, de az becsmérlő szavakkal szidott téged, engem pedig visszakergetett hozzád. És M'Kovo szemmel látható élvezettel, kimerítően ismételte ezeket a becsmérlő szavakat. Sanders szó nélkül odahajolt hozzá és levette M'Kovo nehezen pihegő melléről a kerek ezüst dobozt… − S ezt megmutattad az atyádnak? − kérdezte szigorúan. − Megmutattam − válaszolta M'Kovo határozottan. − És sok mérföldet gyalogoltál az éjszaka? − Amint mondtam, gyalogoltam. Sanders megnyomott egy rugót, mire a doboz teteje felpattant. Egy óra számlapja tűnt elő, amelyen több apró mutató látszott. M'Kovo kíváncsian nézegette, hogyan vizsgálja Sanders a szerkezetét. − Nézz ide, M'Kovo − szólt Sanders szárazon −, ebben a dobozban egy kis ördög lakik, amelyik megmondja az igazat. És nekem most azt mondja, hogy te nem jártál messzebb, mint amennyi utat a telihold megtesz, hogy egy fának a koronáját elérje… A „Zaire” aznap éjjel érkezett meg és egy csapat hausza parancsra készen várt a fedélzeten. Sanders zsebébe csúsztatta a lépésmérőt, a fejét jellegzetes módon hátravetette, mire Abiboo káplár nyomban letartóztatta a foglyot. − Verd vasra − parancsolta Sanders arabul. − Hat emberrel törj be az őserdőbe és ejts foglyul mindenkit, akit ott találsz. Abiboo egy órán belül négy fogollyal tért vissza. Ezek igen beszédesek voltak, túlontúl is beszédesek,

minek folytán M'Kovonak és öccsének szabadsága komoly veszedelemben forgott. Az éj folyamán aztán Sanders felfedezte az őserdőben azt a sírt is, amelyben a bölcs főnök nyugodott. Terebélyes fa alatt állott a hant, amelynek még igen nagy szerep jut ennek a tragédiának a befejezésében. Bosambo nem követte el mindazokat a bűnöket, amikkel vádolták. Az akasavokra pedig nem ok nélkül neheztelt. M'Kovo halála nem hűtötte le a bosszúszomját. Az akasavok vért ontottak és ennek tudata nem hagyta nyugodni Bosambót sok hónapon keresztül. A nemes főnök tolvaj volt, mielőtt főnöki méltóságát elnyerte. Egész bizonyosan tolvaj volt, aminthogy nem is lehetett más: hiszen a libériai kroo népből sarjadt. Ezért látta jónak Sanders, hogy amint az ellentétek látszólag elsimultak az ochorik és az akasavok között, sürgősen meglátogatta Bosambót, − csakhogy a vízállás igen alacsony volt. Nem akadt olyan térkép, amely szárazság idején csak két centet is ért volna. Mert ilyenkor váratlan zátonyok bukkantak fel és a folyam kilométerszámra olyan sekély volt, hogy a hajó alig haladhatott előre. Gyakran megesett az is, hogy a hajó orrán ülő legény szokásos orrhangján elkiáltotta: „Két öl víz”, holott csak egy következett. A figyelő legény a kano nemzetségből származott és bizonyos fokig vallásos hajlandóságú volt, már amennyiben állandóan arról ábrándozott, hogy Mekkába zarándokol és zöld szalagot fog viselni a turbánja körül. − Én hirdetem nektek az Isten dicsőségét és egy öl vizet egy ki… i… csi öl vi...iz… bumm! − Gyere el onnan te fecsegő gazember! − kiáltott rá Sanders, aki mind bosszúsabb lett, mivelhogy ez volt a tizenegyedik homokzátony, amire a hajó ráfutott, amióta elhagyta hadiszállását. így az egész legénység a vízbe ugrott és

csípőig a folyóban gázolva fáradozott, hogy kiszabadítsa kínos helyzetéből a hajót, közben ütemesen zümmögve valami kis dalfélét. A „Zaire”-t épp a harminckilencedik zátonyról tolták le, amikor Sanders az ochorik partjához érkezett. A kerületi kormányzó a legjobb hangulatban szállott partra. − Bosambo − szólította meg az ochori főnököt −, két reád vonatkozó tervem van; az egyik az, hogy felakasszalak számos gaztetteidért, a másik, hogy megvesszőztesselek. − Mester − felelte Bosambo alázatos jámborsággal minden úgy történik, ahogyan rendeltetett. − Ne félj, az egyik egészen bizonyosan elrendeltetett − pattogott Sanders. − Nem vagyok kutya, hogy a tartomány egyik végéből a másikba rohanjak, mert egy tolvaj fekete a fejébe vette, hogy mindenáron tiltott területeken rabol! − Uram, én nem vagyok néger, születésemnél és előbbi házasságomnál fogva több királyi családdal tartok rokonságot, ennélfogva… − Hazudsz! − kiáltott rá Sanders, dühtől tajtékozó hangon −, az apád, őseid és minden rokonod is született hazudozók. Én pedig nem azért jöttem most ide, hogy kétes eredetű családodról értekezzem veled, hanem azért, hogy bizonyos éjszakai rablóhadjárataidért felelősségre vonjalak. Bosambo lelkiismerete elég terhelt volt ahhoz, hogy ne csodálkozzék a kerületi kormányzó váratlan látogatásán, mégis látszólag nyugalommal és önérzetesen felelt: − Azokról az éjszakai rablóhadjáratokról mitsem tudok − jelentette ki Bosambo nyíltan. − Tanácsosaimmal együtt meglátogattam az akasavokat, mert kíváncsi voltam új fejedelmükre, meg üdvözölni is óhajtottam őt. Továbbá − tette hozzá, kenetes jámborságtól csöpögő hangon − bizonyos keresztény imákat akartam elmondani ellenségem sírján, mert, amint tudod, lordom, ezt vallásunk szertartásai megkívánják tőlünk.

− Éjszaka jártál az akasavoknál − szakította félbe Sanders, nem is méltatva feleletre a „mi vallásunkról” tett kijelentést. − Pedig az akasavokat könnyen elérhetted volna fényes napvilágnál is. Amikor pedig az akasavok megrohantak benneteket, már számos kecskét tartottatok megkötözve kenutok fenekén. − Ezek a saját kecskéim voltak − tiltakozott Bosambo méltóságteljesen. − És ajándéknak vittem a főnök számára. Sanders hosszan és körülményesen káromkodott dühében. − Vér fizet vérért! − kiáltotta haragosan. − Nem akarom, hogy több összetűzés legyen köztetek. Azt kívánom tehát tőled, hogy ne hagyd el ezt a várost addig, amíg én ismét meg nem engedem. − Lord Sandi, hallom és engedelmeskedem − válaszolta Bosambo alázatosan. A kerületi kormányzó szemében különös öröm fénye villant meg egy pillanatra, de csak egy szempillantásra. Aztán ismét áthatolhatatlan, kifürkészhetetlen nyugalom ömlött el a vonásain. − Tudod, Bosambo, hogy milyen bizalommal vagyok hozzád − szólalt meg aztán, az előbbiekhez képest szelíd hangon −, ezért roppant hatalmas fétist akarok rád bízni, amely távollétemben helyettesítsen engem… Egy kis ezüst-szelencét vett elő egyenruhájának zsebéből. Igen csinos jószágnak látszott és némileg hasonlított a laposra nyomott tojáshoz. Lépésmérő volt és Sanders éppen aznap reggel igazította be. − Vedd ezt és viseld az én emlékemre − mondta, mikor átnyújtotta Bosambónak a műszert. Bosambo zsinórt húzott át a lépésmérő karikáján és a nyakába akasztotta. − Lord − szólt hálás hangon −, bizonyára azért adtad nekem ezt a kitüntetést, hogy népem saját szemével lássa,

mennyire becsülsz engem. Sanders másnap reggel elhagyta az ochorik városát. − Emlékezzél arra, hogy nem szabad túlmenned a város határán − figyelmeztette még egyszer Bosambót a búcsúzáskor. − Uram, én böjtölni fogok és csendben ülök mindaddig, amíg visszatérsz. A gőzös elindult. A Bosambo mindaddig nézett utána, amíg nem látszott belőle több, mint a csendes víz tükrén mozgó fehér pont, aztán visszatért kunyhójába. Óvatosan levette nyakáról az ezüstszelencét és a tenyerébe fektette. − Na, te kis ördög, aki az emberek jövését megfigyeled, most ugyan kitanulmányozlak, te M'Kovo hóhérja, te… E szónoklat után Bosambo megnyomta a szelence rugóját. Bosambónak valamikor volt órája és így értett hozzá valamelyest. A szelence fedele felpattant és előtűnt az apró számlap. A főnök hevesen megrázta a szelencét, mire a halk ketyegés hallatszott. Megfigyelte, hogy a nagymutató végighalad az egész körön. Ekkor, a lépésmérőt kezében tartva, végigsétált a falu főutcáján. Az eszköz minden lépésnél ketyegett, a mutatója pedig egyet ugrott. Ha Bosambo megállt, a szerkezet is megszűnt járni. − Dicsőség legyen valamennyi istennek − szólt Bosambo −, ismerlek téged egészen, te árulkodó. De most már tudom, hogyan mozgatod rágalmazó nyelvedet és értem a beszédedet, ezért nem is fogsz ki rajtam, te cudar! Lassan, elgondolkozva tért vissza kunyhójához. Az ajtó előtt legifjabb gyermeke, a törzsfőnök szemefénye ült egy kopott állatbőrön és minduntalan belekapaszkodott egy agg kecskének a szőrébe, amely csendesen tűrte a barna legényke cibálásait, és nyugodtan megfelelt mindazoknak a várakozásoknak, amiket az apró emberke hozzá fűzött. Bosambo megállt, hogy megsimogassa a

gyermek kerek fejecskéjét és a kecskének sima nyakát. Aztán óvatosan a kunyhóba lépett, ismét levette nyakáról az árulkodó gépezetet és elrejtette egyéb házi kincsei közé, ágya alatt a lyukban. Naplementekor a „lokali”, a hirdető dob összehívta a falu harcosait. − Egy óra múlva indulunk az akasavok ellen − adta ki Bosambo a parancsot −, mert tudok egy falut, ahol a magtárak csak úgy duzzadnak a kukoricától, az istállók pedig a tőlünk rabolt kecskéktől. Legyilkolt testvéreink vére is bosszúért kiált, ha nem is olyan hangosan, mint a kecskék − tette hozzá buzdításul. A csapat elindult. Bosambo három napig volt távol és három emberrel kevesebb tért vissza vele, mint amennyi elindult, mert az akasavok erősen ellentálltak. De az ochorik azért mégis tekintélyes zsákmányt ejtettek. A folyam mentén gyorsan terjed az újság, főként, ha rossz. Sanders éppen azzal foglalatoskodott Isisi mellett, hogy behajtsa a házadót, amikor Bosambo legújabb kiruccanását hírül hozták neki. Maga az akasavok királya is követet küldött, hogy megerősítse a hírt. Sanders tehát teljes gőzzel indult útnak a „Zaire”-n, Ochori városa felé. Bosambo jókor értesült a kerületi kormányzó jöveteléről. − Hozd csak ide, életem büszkesége, azt a kis ezüst dobozt, ami ott van az ágyam alatt a lyukban, körülbelül akkora, mint a tojás és az alakja is olyan − szólt Bosambo kedvesen a feleségéhez. − Lord, igen jól ismerem a kis szelencét − felelte az asszony, mikor előhozta. Bosambo nyakába akasztotta a lépésmérőt és hidegvérrel várta Sanders érkezését, aki valóban ingerültnek látszott − annyira ingerültnek, hogy szinte udvariaskodott vétkes főnökével. − Lordom, amióta elmentél, nem hagytam el a várost sem

éjjel, sem nappal − védekezett Bosambo. − Úgy találsz engem, mint ahogyan elmentél. Azóta ülök egy helyben a kunyhóm előtt böjtölve és közben lordságodra és más szent dolgokra gondolva − hazudta arcátlanul, mikor a kérdéses ügyben nyilatkozatra szólították − Add ide a szelencét − parancsolta Sanders. Bosambo nyugodtan nyújtotta át a kis ezüst szerszámot, amelynek födelét Sanders felpattantotta. Hosszú ideig nézegette a számlapot, majd Bosambót méregette végig. Ez zavar nélkül állta a kerületi kormányzó tekintetét. − Bosambo − szólalt meg végre Sanders hosszú hallgatás után −, az én kis ördögöm azt súgja nekem, hogy te sok kilométert tettél meg az én távollétemben. − Ha ezt súgja, akkor hazudik − válaszolta némi habozással a törzsfőnök. − Én hiszek neki − vágott vissza Sanders keményen −, márpedig a kis ördög határozottan állítja, hogy te nagyon is messze mentél. Ezért a következő büntetést szabom rád: te és a néped ötven kecskét fizettek. Ráadásul fölemelem az adótokat is és megvonom tőletek azt a kedvezményt, hogy az Isisi erdeiben szabadon vadászhattok. Végül tartoztok naponta ötven munkást közmunkákra kiállítani, akik ingyen dolgoznak a kormány szolgálatában. − O ko − nyögött Bosambo és kínjában egyik lábáról a másikra állt. − A büntetésed igazságos, de nagyon kemény, lord Sandi, mert most már bevallom, hogy megtámadtam az akasavokat, de hogy ezt honnan tudhatja a szelencébe zárt kis ördög, azt igazán nem tudóm elképzelni, mert én gondosan becsomagoltam rongyok közé és elrejtettem az ágyam alá, úgy hogy nem láthatott semmit. − Hát nem hordtad magadnál? − kérdezte Sanders hitetlenül. − Lord, esküszöm, hogy igazat beszélek, és állításomat a feleségem is meg fogja erősíteni.

Bosambo bekiáltott a kunyhóba feleségéért, mire a bájos kano menyecske, aki egészen hatalmában tartotta az urát, a kunyhó ajtajába libbent. − Lord, az én uram igazat beszél − jelentette ki a menyecske −, nemcsak én, hanem az egész község is látta Bosambo távollétében ezt a kis skatulyát. − E szavak után lehajolt és magához emelte a porból jól táplált gyermekét. − Ez is látta − folytatta büszkeségtől ragyogó szemmel −, mert én, hogy örömet szerezzek a legifjabb Bosambo lovagnak, Nétának, a kecskének nyakába akasztottam a kis dobozt. Talán helytelenül cselekedtem? − Szemem fénye, te nem is cselekedhetsz helytelenül − válaszolta Bosambo −, csak azt az egyet mondd meg, drága csillagom, hogy messzire bolyongott-e Néta a várostól? Az asszony bólintott: − Csak egyszer. Egy egész éjszakán és egy napig kóborolt, már féltettem is a szelencét, mert ebben az idődben nagyon nyugtalanok a kecskék. Bosambo az elöljárója felé fordult. − Te hallottad ezt, ó Sandi − mondotta megadással. − Vétkeztem és a bírságot meg kell fizetnem. − Fizesd is meg, mert a másik kecskét, amelyik után a tiéd szaladt, nem állíthatod oda bűnbaknak − szólt a kerületi kormányzó, kedélyesen elmosolyodva. VII. Bosambo öccse Bosambo monroviai volt és így származásánál fogva tolvaj. Mert, ahogyan joggal mondható, hogy a legtöbb svéd szőke és kék szemű, a spanyolok arcbőre pedig sötét, éppúgy megállapítható hogy a monroviaiak, mint született tolvajok jönnek a világra. Egyébként azonban Bosambo, akár keresztény, akár pogány mértékkel mérjék, azért mégis derék

főnök volt. Törzsét bölcsen kormányozta és egy év alatt több adót szedett be a lusta ochoriktól, mint elődei tíz esztendő alatt. Alkalomadtán, persze, a maga érdekeiről sem feledkezett meg, mert, ha a kormány részére egyszeresen szedte be a kirótt adót, egészen bizonyos, hogy ugyanakkor az összeg kétszeresét követelte magának. Ha jól emlékszem, említettem már egyszer, hogy Bosambo hajdan nem a legkisebb gondot okozta Libéria elnökének. Sőt az egyik törvényszéki ülésen jogerősen el is ítélték bizonyos bója eltulajdonítása miatt, amit azért helyeztek a folyóba, hogy figyelmeztesse a hajósokat egy veszedelmes zátonyra. Bosambo saját felelősségére kiemelte a bóját és a maga céljaira használta fel. Ekkor nyakon is csípték, ő azonban megszökött a fogságból és akkor érkezett, hosszú vándorlás után, az ochorikhoz. Sanders úgy találta, hogy kormányzásra igen alkalmas férfiú, és több megbízást adott neki. Akadtak azonban olyanok is, akik egyáltalában nem voltak hajlandók megtisztelni Bosambót a bizalmukkal, így az isisiek, az akasavok és a n'gombik főnökei. Ezek felvették a harcot az ochorik főnökével − az „idegennel”, ahogy mondták −, de kudarcot vallottak. Bizonyos bátor cselekedeteiért és országának merész védelme következtében csakhamar elterjedt a hír a tartomány egyik végétől a másikig, hogy Bosambo lett „Sanders kedvence”. Sőt, az utóbbira nézve kevésbé hízelgő pletyka még azt is beszélte, hogy Bosambo rokona a kerületi kormányzónak. Hogy ez a mendemonda hogyan keletkezett, arról talán Bosambo tudott volna leginkább felvilágosítást adni. Annyi bizonyos, hogy − mint minden pletyka − terjedése közben ez is megnövekedett, mind mennyiségében, mind szavahihetőségében. Így történt, hogy Bosambónak, a monroviai fegyház egykori rabjának, mostani hírneve Libériába is eljutott, sőt olyan állást tulajdonítottak neki, amire

még maga Bosambo sem pályázott soha. Valamelyik, feketéktől szerkesztett újság annyira elfelejtette Bosambónak libériai szereplését, hogy riportjában így beszélt róla: „tiszteletreméltó polgártársunk, Mr. Bosambo, az Ochoriországok legfőbb főnöke.” A nagyon színes riport mint hatalmas fejedelemről, mint királyról emlékezett meg róla, akinek jelentősége túlszárnyalja még a kerületi kormányzónak, Sandersnek a fontosságát is. Sőt azt is rebesgették, hogy még az angol gyarmatügyi hatóságokra is hatalmas befolyása van, ami példátlan dolog az afrikai partok történetében. Bosambónak rokonai a partvidéken éltek és figyelmüket nem kerülte el Bosambo hírének növekedése. Különösen szeget ütött ez öccsének, Siskolónak a fejébe. Ez a Siskolo magastermetű, csontos ember volt, akinek a maga városában szintén nagy volt a tekintélye. Siskolo azzal kezdte pályáját, hogy kroói születése ellenére, beállt őfelsége egyik hajójára matróznak. Itt elsajátította az angol nyelv felületes, sekélyes ismeretét. Az alatt az idő alatt, amíg a fehéreket szolgálta, elegendőt lopkodott össze arra, hogy Libériában letelepedjék és bennszülött létére kis vegyeskereskedést nyisson. Ettől fogva Mr. Siskolónak szólították és legfőbb törekvése az volt, hogy a következő képviselőválasztásnál beválasszák a libériai törvényhozó testületbe. Az igazság kedvéért meg kell állapítanunk, hogy Siskolo nem nagyon büszkélkedett Bosambo rokonságával mindaddig, amíg annak nevét gyalázat mocskolta be. Sőt annak idején megtagadott vele minden rokonsági kapcsolatot, és hogy minden gyanút elhárítson magától, „komisz négernek” szokta titulálni a bátyját, ha szó esett róla. Midőn pedig a libériai köztársaság díjat tűzött ki Bosambo fejére, Siskolo a legnyilvánosabb módon, sajtó útján tette közzé, hogy a maga részéről külön jutalomban részesíti azt, aki Bosambót a rendőrség kezére juttatja.

Midőn azonban Libéria közvéleménye Bosambót illetőleg megváltozott, Siskolo is módosította bátyjáról vallott felfogását. Ekkor elkövetkezett az az idő, amikor honfitársai büszkén vallották maguk közül valónak Bosambót, sőt, ahogy már említettem, a sajtó is rátért bokros érdemeinek magasztalására. Ekkor aztán Siskolo elméjében is hatalmas tervek fogamzottak meg, híres bátyjára vonatkozólag. Mindenekelőtt családi tanácsot tartott, amelyre egyenlőképpen hivatalosak voltak a ruha nélkül sétáló nagyapa és frakkos veje, akinek híres cipőgyára volt Libériában. − Barátaim és társaim − kezdte rejtelmes szónoklatát Siskolo −, bizonyára nem ismeretlen előttetek az a körülmény, hogy az én drága Bosambo bátyám hatalmas országnak az ura, és nagyobb tiszteletnek örvend, mint bármely más színes férfiú a part mentén. Nektek megvallhatom, hogy mindig nagyon szerettem Bosambót, és számos éjt töltöttem forró imádságban virrasztva, szeretett bátyám boldogulásáért. Ha alkalmam volt fehér emberekkel beszélni felőle, mindig csak jót mondtam róla. Továbbá tetemes összegeket is küldöttem neki számos alkalommal, az ország belsejébe utazó követek útján. Ha netán mégse jutottak volna kezeihez ezek az összegek, akkor bizonyára vagy a követek sikkasztották el a pénzt, vagy maguk a követek estek áldozatul rablótámadásnak − folytatta Siskolo merészen. De minden alkalmazottam tanúsíthatja és ismerőseim is, akik szeretnek, hogy én ezeket az összegeket, bátyám érdemeit magasztaló és nagy gazdagságot kívánó levelek kíséretében, valóban elküldtem neki. Itt némi szünetet tartott Mr. Siskolo, jobbját a nadrágja zsebébe süllyesztette − ezt a legújabb divatú ruhadarabot a francia konzul szakácsától kapta ajándékba − és valóban méltósággal teljes volt ebben a szónoki pózban. Némi gondolkozás után halkabban folytatta a beszédét: − Azért hívtalak tehát össze titeket barátaim és rokonaim, mert közölni óhajtom veletek szándékomat, hogy az ország

belsejébe utazom és meglátogatom szeretett bátyámat, hogy szemtől-szembe láthassam és örülhessek neki. Hallottam, hogy Bosambónak tömérdek kincse van, és nem jó, hogy ő olyan gazdag legyen, mi pedig, akik szintén az ő véréből származunk, akik szerettük őt, és annyi éven keresztül buzgón imádkoztunk érette, szegénységben éljünk. A teremben kuporgó vagy üldögélő rokonok közül senki sem tiltakozott e kijelentés ellen. Sőt a tetszésnek határozott moraja suhant végig a hallgatóságon. Itt-ott azonban felcsendültek a gyanú hangjai is, különösen a Lakiro nevű sógor, akinek jogi tudása közismert volt, adott határozott hangot véleményének. − Ez mind igen finom dolog, amit itt előadtál, Siskolo − mondta −, de bennünket elsősorban az érdekel, hogy a mi drága Bosambo bátyánk milyen arányban óhajtja szétosztani kincseit közöttünk, akik őt olyan nagyon szeretjük? Ez alkalommal osztatlan volt a tetszésnyilvánítás. Mr. Siskolo gőgösen válaszolt: − Ha majd megkaptam bátyámtól a kincseket… értsétek meg jól: az én valóságos testvérbátyámtól, aki vér szerinti rokonom, nem pedig csak unokatestvérem vagy sógorom, miként nektek… mondom tehát: ha majd megkaptam a kincset az én édes testvérbátyámtól, akit olyan sokáig és olyan forrón szerettem, akkor a kincs felét magamnak szándékozom megtartani, mivel én állok hozzá legközelebb. A másik felét pedig egyenlően fogom elosztani köztetek. Lakiro e szavakra legfontoskodóbb ábrázatát öltötte föl. − Én úgy látom a dolgot − kezdte −, hogy mi valamennyien vérrokonai vagyunk Bosambónak, és mindannyian hozzájárultunk az utazásodhoz szükséges összeghez. Amennyire az előkészületekről tudok: te magad, Siskolo, még egyetlen egy dollárt sem adtál a saját útiköltségedhez. Azért úgy vélem, hogy a mi drága barátunk és rokonunk szívesebben látná, ha kincseit, amit majd nekünk

ajándékozni fog, igazságosabb szempontok szerint osztanánk szét magunk között. Lakiro e szavai közben a belső vidékekről érkezett rokonaira szegezte szemeit, akik a részben monroviai, részben angol nyelven folytatott vitából nem sokat értettek és értelmetlenül bámultak a szónokokra. − Úgy vélem − folytatta aztán hogy azoknak, akiknek nincs szükségük a pénzre, azoknak kevesebbet adjunk. Nekünk pedig, akik magasabb műveltségünknél fogva megszoktuk a finomabb életmódot, és az igényeink is fokozottak: például, szívesen iszunk pezsgőt, bort és pálinkát, nekünk, mondom, több jusson nemes rokonunk, Bosambo fejedelem kincseiből. Két álló napon át és két éjszaka nagyobb részén tárgyaltak arról, hogy milyen arányban osszák szét majd azt a kincset, amit Bosambótól kapni fognak. Két héttel később aztán Siskolo valóban útra kelt a parti gőzössel, és idő múltán meg is érkezett Sanders főhadiszállására. Sanders „a civilizált” bennszülötteket szívelte legkevésbé Afrika minden népei közül, akik európai frakkban és cilinderben jelentkeztek nála. Hasonlóképpen megvetette azokat a bennszülötteket is, akik angolul szóltak hozzá, noha nem is tudták a nyelvet. Az egyetlen kivétel ezek közül Bosambo volt, akinek angol szókincse ötven szóban kimerült. Siskolót mégis türelmesen végighallgatta Sanders, amikor jövetelének célját előadta, sőt a lelkében bizonyos káröröm támadt. Kegyesen mosolygott a fekete bőrű emberre és nyájasan biztatta: − Menj csak, Siskolo, majd küldök neked kenut, hogy elszállítson a bátyádhoz. Az igaz, amint te is mondod, hogy Bosambo valóban hatalmas főnök, de gazdagságának a nagyságát még nem volt módomban megállapítani. Azt hiszem, nincs olyan éles szemem az ilyenekben, mint neked. Siskolo nem vette tudomásul a szavakban rejlő sértést. − Lord Sandi − felelte most az anyanyelvén, mert kissé

elvesztette a bátorságát ahhoz, hogy angolul folytassa a társalgást −, nem is mondhatom, mennyire szívből örülök, hogy viszontláthatom bátyámat, és oly sok év után ismét kezet szoríthatok vele. Arról, hogy vannak-e kincsei, csak annyit mondok, hogy hitem szerint több van neki, mint az emberek legtöbbjének, mert Bosambo igen hozzáértő férfiú, már amennyire én ismerem. Egyébként én is értékes ajándékokat hozok neki, többek közt olyan órát a saját üzletemből, amely gépszerkezetre jár és három dolláron alul nem kapható egyetlen egy partmenti kikötőben sem. Továbbá igen tekintélyes hosszúságú szöveteket is viszek neki. Másnap, ragyogó júliusi reggelen, Mr. Siskolo már hajnalban ébredt. A frakkját nem vette fel, hanem gondosan összehajtogatva a kenu fedett, szűk helyiségébe rejtette. A nadrágját is jobbnak látta doboz mélyére süllyesztve megvédelmezni az elemek esetleges rombolása elől. Így csupán cilinderrel a fején lépett a kenuba, hogy megtegye a fáradságos utat, amely még szeretett bátyjától elválasztotta. Olyan vidéken, ahol az időnek nincs értéke és ahol a képzelet játékának csak igen szűk tér jut, igen kellemes, de kissé hosszadalmas dolog az utazás. Egy hónap és három nap telt el, amíg Siskolo elérkezett Bosambo országának határára. Két mérfölddel Ochori városa előtt felöltötte a frakkját, felhúzta a nadrágját, fejére tette a cilinderét, hogy a hatalmas fejedelem rokonához méltóan, mint a civilizáció vívmányainak nyilvánvaló birtokosa, vonuljon be a bátyja székvárosába. Bosambo némi kényelmetlen érzéssel fogadta öccse érkezésének hírét. − Ha ez az ember valóban az öcsém − jelentette ki később, kissé megnyugodva −, akkor én igazán szerencsés vagyok, mert ez az ember négy dollárommal tartozik, ezt „calacala” kölcsönözte és mindeddig nem fizette vissza. Bosambo mindamellett izgatott volt bizonyos fokig,

amint a viszontlátás órája közeledett. Rokonoknak megvan az a kellemes tehetségük, hogy nagy felfordulást tudnak csinálni a szíves vendéglátó házban. Ez nem korlátozódik bizonyos fajra, sőt a szín sem tesz különbséget, így érthető, ha Bosambo vegyes érzelmekkel vette föl ünnepi ruháját, hogy ünnepélyes díszmenettel induljon az öccse fogadására. Siskolo viszont buzgalmában kiszállt a kenuból, mielőtt az kikötött és így jó darabot gázolt a vízben, hogy a bátyja üdvözlésére siessen. − Valóban te vagy a bátyám, az én egyetlen bátyám − szólt meghatva Siskolo, mikor megölelte Bosambót. − Ez igazán dicső nap az életemben! − Nekem is − viszonozta Bosambo az öccse kedveskedését. − A nap fényesebben süt ma és a madarak hangosabban énekelnek. Én pedig olyan vidám vagyok, hogy legszívesebben táncra perdülnék. De most valld be Siskolo − folytatta Bosambo, kissé józanabb hangnemben −, miért szántad rá magadat erre a hosszú útra, ide hozzám? Mert én igazán szegény ember vagyok és nincs semmim, amivel megajándékozhatnálak. − Bosambo − válaszolta Siskolo némi nehezteléssel − én nagy értékű ajándékokat hozok neked, és egyetlen egy dollárt sem kívánok értük. Egyetlen kívánságom, hogy gyönyörködhessem szépséges arcodban és hallhassam bölcs szavaidat, amiket birodalmad egyik végétől a másikig visszhangoznak az emberek. E bensőséges kijelentés után ismét szeretettel szorította meg Bosambo kezét. Majd megálltak, hogy Siskolo levehesse nedves nadrágját, amely, mint megjegyezte, három dollárjába került. Aztán kart karba öltve ismét megindultak, egészen a fehérek szokása szerint mentek végig Ochori városának utcáin. A nép pedig szinte megbabonázva bámulta a látványt, amint a magas, karcsú idegen frakkban (amely alól kissé kilógott fehér

ingének csücske), cilinderrel a fején és nadrágját a karján cipelve, belső bizalmassággal lépked fejedelmük oldalán. Bosambo legelőkelőbb kunyhóját bocsátotta öccsének rendelkezésére. Szórakoztatására hat különböző törzsből származó leányt rendelt ki, hogy táncot lejtsenek előtte, amint azt az etiópiai felekezet szertartásai megkívánták. Amit ingyen megkaphatott népétől, semmit sem sajnált Bosambo, hogy kellemessé és felejthetetlenné tegye Siskolónak otttartózkodását. Siskolo mégsem érezte magát boldognak. Minden szórakozás ellenére, amelyekben része volt ezekben a boldog napokban − s amelyekkel Bosambo bebizonyította, hogy mekkora a hatalma és milyen közszeretetben áll − egy mégis elmaradt. Siskolo nem látta kézzelfogható bizonyságát bátyja nagyhírű gazdagságának. Ezt a körülményt meg is említette az egyik éjszakai ünnepélyen, amelyet Bosambo az ő tiszteletére rendeztetett. A lakoma költségeit egyébként a jelenlevők fedezték, akik nem kevésbé nehezteltek javaik ilyeténképpen való pocsékolása miatt, aminek kifejezést is adtak a duzzogásukkál. − Bosambo, drága bátyám, − kezdte Siskolo − bár szeretlek téged, de azért mégis irigyellek. Te gazdag ember vagy, én pedig nagyon szegény, mert bizonyosan tudom, hogy sok szép kincset rejtettél el titkos helyeken. − Ne irigyelj engem, Siskolo − adta vissza a szót szomorúan Bosambo −, mert noha főnök vagyok és Sandi kedvence, mégsincsenek kincseim. Neked ellenben, aki testvérem és barátom vagy, több a dollárod, mint a parti homokszemek. Nagyon jól tudod, hogy szeretlek téged − folytatta Bosambo lélegzetvétel nélkül, mert a másik már éppen szólásra nyitotta az ajkát −, de én ezt igazán a viszonzás reménye nélkül teszem. És nagyon fájna a szívem, ha azt kellene hinnem, hogy te aprópénzzel akarnál engem kifizetni ezért az önzetlen szeretetért és vendéglátásért. Mégis, ha te úgy

akarod: ám legyen! Hiszen tudod, mennyire megalázkodom színed előtt. Elfogadom hát, amivel engem kínálsz, nem azért, mintha pénzsóvár volnék, hanem azért, mert szegény ember vagyok. Siskolo orra megnyúlt. − Bosambo − felelte és hangjából kevés vidámság csendült ki −, én is szegény ember vagyok, nagy a családom, sok a rokonom, akik a te rokonaid is. Azért helyénvalónak vélném, ha néhány értékes kinccsel megajándékoznál engem, amit magammal vihetnék, ha visszatérek a partvidékre és eldicsekedhetnék minden embernek: „Bizony, ezeket a nagyszerű ajándékokat Bosambótől kaptam, a bátyámtól, aki hatalmas főnök és roppant gazdag.” Bosambo arcán nem igen mutatkozott valami nagy elragadtatás öccsének a beszédére. − Ez igaz − suttogta halkan. − Igen szép dolog lenne, ha meg lehetne tenni. És igazán fáj a szívem, hogy nem tehetem meg, mivelhogy nagyon is szegény vagyok. Ilyen módon beszélgetett a két testvér mindannyiszor, ahányszor szóba került közöttük az ajándékozás kérdése. Tíz nap múlva aztán Bosambo belefáradt a vendégszeretetbe, és olyan világos célzásokat tett Siskolo hazautazására, amelyeket mindenki más megértett volna − csak Bosambo öccse maradt rá süket. Például ilyeneket mondott: − Öcsém, ma éjjel rettenetes álmot láttam: a családod borzalmas betegségbe esett, az üzleted elpusztult. Azt hiszem, itt volna az ideje, hogy sürgősen hazatérj. Vagy: − Öcsém, őszintén aggódom miattad, mert mindjárt nyakunkon lesz az az évad, amikor minden vidékünkön tartózkodó idegen daganatokat szokott kapni. Siskolo azonban semmibe sem vette ezeket a célzásokat, nemhiába volt a Bosambo öccse.

A törzsfőnököt rossz sejtelmek kezdték gyötörni. Hét, hét után múlt és Siskolo még mindig semmi készületet nem tett az elutazásra. Bosambo végre is elővette leggyorsabb csónakját, és tíz evezőssel egyenesen Sandershez eveztetett, aki éppen akkor I'kanban foglalatoskodott az adó beszedésével. − Mester − kezdte Bosambo, amint a fáradt kerületi főnök előtt lekuporodott a fedélzeten −, szeretnék elmesélni neked valamit. − Nem bánom − válaszolta Sanders −, de a mese ne legyen hosszabb, mint amennyi idő eltelik, a moszkitó leszállása és csípése között. − Lord, ez igen rövid történet, de annál szomorúbb, legalább is rám nézve… − És Bosambo kétségbeesetten mesélte el a hívatlan öccsről szóló szomorú történetet. − Hidd meg, ó lord, hogy én igazán mindent elkövettem, amit egyik ember megtehet, hogy a másiktól szabaduljon − kesergett Bosambo. − Olyan ételeket tálaltam neki, amik már annyira megromlottak, hogy alig voltak élvezhetők. Az egyik éjszaka pedig a fiatalság, hozzám való szeretetből, olyan színdarabot adott elő, amelyben úgy játszottak, mintha Isisimenti vad emberek lennének, pedig, ahogy lordságod is jól tudja, egyáltalában nem vadak, hanem… − Tovább, tovább! − horkant rá Sanders, mert a nap forró volt és az adóbehajtás elárasztotta. − Most pedig eljöttem hozzád, mesterem és lordom − könyörgött Bosambo −, mert tudom, hogy mérhetetlenül bölcs vagy és akkora a hatalmad, mint az isteneké. Küldd el az öcsémet tőlem, mert… mert annyira szeretem azt a betyárt, hogy félek, hogy meg találom fojtani csupa szeretetből, ha még sokáig a birodalmamban tartózkodik! Sanders olyan ember volt, aki semmi dolgot sem tartott méltatlannak a megfigyelésre, az asszonyok perpatvarán kívül. Mert ő már tanúja volt olyan vitáknak, amelyeknek elején a vélemények eltérése nem volt nagyobb egy gombostűfejnél, és

végül mégis az történt, hogy 8000 főnyi expedíció masírozott be az őserdőbe, hogy eligazítsa azt a palavert, amely kezdetben csak valami fazék körül forgott. Kissé elgondolkozott, aztán megszólalt. − Két hónappal ezelőtt jött hozzám egy akasav vadász és azt beszélte, hogy az Ochori-erdőben, éppen az issisi határ mentén, van egy hely, ahol öt hatalmas fa félhold formájában nő egymás mellett… − Dicsőség Istennek és az ő prófétájának Mohamednek − szakította félbe jámborul Bosambo és, elég következetlenül, keresztet vetett. − Mondom: öt fa, egymás mellett félhold formájában − folytatta Sanders. − A középső fa tövénél − legalább így mondta az akasav ifjúi − szörnyű nagy kincs van elásva: régi elefánt-csont, igen nagy mennyiségben. Sanders elhallgatott és Bosambo várakozásteljesen tekintett rá, de, hogy Sanders egyre csak hallgatott, Bosambo sóhajtva jegyezte meg: − Gyakran mesélnek ilyen történeteket. − Akkor add te is tovább! − tanácsolta neki Sanders jelentőségteljesen. Bosambo szemében a megértés sugara villant föl. Két nappal később ismét otthon volt, és titkos éjszakai palaverre hívta az öccsét. − Öcsém − kezdte − számos napon és éjszakán tűnődtem azon, hogyan szolgálhatnék neked legjobban; de, ahogy te is tudod, én szegény ember vagyok. − A király szegény, a koldus még szegényebb − idézte Siskolo, kétkedő hitetlenkedéssel. Bosambo mély lélegzetet vett. − Most azonban valami fontosat akarok veled közölni − suttogta halk hangon. − Öreg napjaimra és arra az esetre, ha hűtlen népem elűzne engem, nagymennyiségű elefántcsontot halmoztam fel egy titkos helyen. Ezt a kincset erőszakkal

vettem el népemtől. Véres csatákon nyertem. Számos elefántot terítettem le magam is… Siskolo, drága öcsém − folytatta izgatottan most mindezt neked adom, mert szeretlek téged és drága rokonaimat. Menj tehát békével, de hozzám ne térj vissza többé, mert ha népem megtudja, hogy a nemzeti kincset keresed, ezt sohasem bocsátaná meg neked, és bár a főnökük vagyok, nem tudnám megoltalmazni drága életedet. Egész éjjel együtt ült a két testvér. Bosambo szomorúan magyarázott, Siskolo kételkedve, de izgatottan figyelt. Hajnalban aztán elindult Siskolo, hogy vízen tegye meg az utat az isisi határra, ahol félhold alakjában áll öt fa egymás mellett. − Lord − kezdte Bosambo elkeseredetten és sértődötten, amint belépett Sanders főhadiszállására. − Valamikor keresztény voltam, aztán az ördögöket imádtam, később a fétiseket, és most az igaz vallás híve vagyok, de megvan rá minden okom, hogy kételkedjem a hitemben. Úgy látom, hogy engem egyik istenség sem kedvel − tette hozzá tragikus hangon. Sanders ránézett az elkeseredett Bosambóra, és az ingerkedés ördöge villogott szemében, amint mosolyogva felelt: − Ez a te palavered eredménye. De gondold meg, hogy az öcséd most jobban szeret téged, mint valaha. − Hát tudhattam én − kiáltott föl Bosambo kétségbeesésében széttárva karjait −, hogy az öt közül a középső fa alatt igazán tíz hatalmas elefántagyar van elásva?! Hát őrült vagyok én, uram, hogy ekkora kincset adjak annak a kutyának? Én azt hittem, hogy… − Én is azt hittem, hogy csak öreg emberek mesebeszéde az egész − vágott közbe Sanders nyájasan. − Uram, utána nézhetek? Sanders bólintott, mire Bosambo a veranda szélére ment és kitekintett a folyóra. A szemhatáron füstfelhő volt, amellyel

Siskolo már Monrovia felé tartott értékes kincsével. Bosambo ünnepélyesen fölemelte az öklét és megátkozta a távozó hajót. − Ó öcsém, ó gazember, ördögi gazember! Kígyó!… néger, né-ge-e-er, á-át-ko-zott né-é-é-ge-e-er! − kiáltozott utána, és zokogva indult hazafelé. VIII. A n'gombik trónja A g’gombik népe bizonyos karosszéket minden kincsnél többre becsült. A híres szék elefántcsontból készült és a bennszülöttek ezüstjéből, amelynek feldolgozásában a n’gombik nagyon ügyesek. Ezen a karosszéken már ültek a királyok, hatalmas hadvezérek, törzsfőnökök, szóval az ország legkiválóbbjai. Egy szép napon aztán a n’gombik királya barátságos eszmecserére hívta meg Bosambót, az ochorik fejedelmét. Bosambo helyet foglalt a nevezetes széken és megcsodálta azt Azután való éjjel, hogy Bosambo eltávozott, négy ember jelent meg a n'gombik falujában és elszállították a széket. A n'gombik királya és tanácsosai hiába kutatták át az országot egyik végétől a másikig, a széket nem találták sehol. Talán sohasem is került volna elő, ha nem érkezik a partvidékre Mr. Wooling, a tehetséges kalmár. Mindenfelé úgy ismerték, mint olyan embert, aki csodaszép dolgokkal kereskedik, és ezen az úton már tetemes vagyont is gyűjtött. Wooling egy szép napon arra az elhatározásra jutott, hogy ismeretlen területek meghódítására indul. Így jutott el Sanders kerületébe is, hivatásába vetett teljes meggyőződéssel, hihetetlen kíváncsisággal és a legkülönfélébb árukkal megrakodva. Kereskedelmi tevékenységét mindezideig csak az ország legcivilizáltabb vidékein folytatta, olyan helyeken, ahol

a felvilágosodott bennszülöttek már a tőzsdei árfolyamokat tanulmányozták és a gabonát még lábon adták el. Wooling már régóta vágyakozott olyan országba, ahol még a pogányság uralkodik, ahol még úgy tekintik a fehér embereket, mint ismeretlen isteneket, − szóval, ahol a csalásnak tág tere nyílik. A „derék” kereskedőt mindjárt kezdetben sok csalódás érte, ezek között nem a legkisebb volt az a felfedezés, hogy Sanders nem tartotta kereskedésre alkalmas cikknek a pálinkát. Pedig csak német ginről volt szó, csinos üvegekben, pompás címkével, amit Wooling szalmahüvelybe csomagolva, igazán étvágygerjesztően akart kínálgatni a bennszülötteknek. − Egyébként kereskedhetik bármivel, amivel akar − jelentette ki Sanders, miközben hanyagul forgatta légycsapóját. − De ha alkoholt vagy tűzifegyvert akarna becsempészni, akkor könyörtelenül lezárom a sorompókat. Mert mindkettő halálos lehetne ennek a tudatlan népnek a kezében, amely szívesen kísérletezne velük. − De Mr. Sanders − ellenkezett a házaló bizalmaskodó, könnyed mosollyal, mint olyan ember, aki bizonyos a maga 75 percentje felől −, én nem vagyok újdonsült kezdő ezen a téren. Én ismerem ezt a népet, vigye el az ördög, minden táj szólásukat beszélem a parti angoltól kezdve a szuahéli nyelvig. − Beszélhet hozzájuk akármilyen nyelven, csak az alkohol nyelvén nem − felelte Sanders ridegen. − Magam részéről a palavert befejeztem. Mr. Woolingnak minden rábeszélő ékesszólása hajótörést szenvedett a kerületi kormányzó jellemén, amely olyan kemény volt, akár a gyémánt, úgyhogy a kereskedő végül az időre tett udvarias célzással távozott. Egyéb véleményét nem nyilvánította hangosan. Csak magában dörmögött átkot holmi túlbuzgó brit hivatalnokokra, akiket disznókhoz és más egyéb értékes állatokhoz hasonlított. Sanders bizonyosan sokért nem adta volna, ha hallhatja ezt a különös dicséretet.

Wooling tehát nekivágott az ország belsejének, de nem vitte magával a leghatásosabb csalétket, amivel mindig a legnagyobb sikereket szokta aratni rablóhadjáratain. Ha meg akarjuk vallani az igazat − és egyelőre nincs okunk, hogy miért ne tegyük − Wooling mindaddig igen jó üzleteket kötött, amíg el nem jutott az ochorik városába, ahol rossz sorsa, természetesen, összehozta a törzsfőnökkel, akinek Bosambo volt a neve. Wooling délben érkezett meg és egy órán belül kirakta gyönyörű boltját a parton. Volt abban manchesteri gyapotszövet Belgiumból, valódi indiai sózott hús Birminghamből, só, amely fele részben jóféle partihomok volt és hasonló csábító árucikkek. Ez után következett a nagyjelentőségű látogatás a főnöknél. Bosambo pompás leopárd-öltözékében ült kunyhója előtt. − Hatalmas főnök − kezdte Wooling virágos nyelven sok napon át nagy fáradsággal jöttem az őserdőn keresztül, a rohanó folyónak árja ellenében, hogy személyesen is megismerjem valamennyi királyt a maga fenségében. Számodra értékes ajándékot hoztam az angol királytól, aki személyes barátom és távoli rokonom. Ezzel szertartásos méltósággal halászta ki nadrágja zsebéből Szent Sebestyénnek kicsiny, sárga szobrocskáját. A szent testét bíborvörös nyilak lyuggatták keresztül-kasul. Hasonló vacakot akármelyik parti kereskedőnél könnyen meg lehetett szerezni, darabját három centért. − Lord − felelte Bosambo méltóságteljes komolysággal −, ezt is hozzáteszem azokhoz az ajándékokhoz, amelyekkel az angol király már eddig megtisztelt. Ezek között igen nagy értékű ajándékok is vannak. Többek közt egy ágy színaranyból, egy óra színezüstből és egy korona, annyi gyémánttal kirakva, hogy eddig még senkinek sem sikerült mindet megszámolnia. Mindezt igen nyugodtan adta elő Bosambo, Mr. Woolingnak azonban elakadt a lélegzete.

− Már most, hogy erről a szép kis ajándékról is beszéljek − folytatta Bosambo, hanyagul forgatva kezében a kis szobrocskát, mintha már megbánta volna előbbi szándékát, hogy a kincstárába fogja tenni: − hogy lássad, mennyire szeretlek téged, mivelhogy én minden fehér embert szeretek, ezennel visszaajándékozom neked ezt a szobrot. De, mert azt mondják, hogy rossz palaver az, ha valaki az ajándékot visszaadja, ezért fizess nekem az adományért tíz ezüst dollárt. Ha így cselekszünk, mindketten megszabadulunk a fenyegető szerencsétlenségtől. − Főnök − válaszolt Mr. Wooling, összeszedve minden akaraterejét, hogy önuralmát el ne veszítse −, ez igen gyönyörű ajándék és a király bizonyára megneheztelne, ha meghallaná, hogy visszautasítottad az ő ajándékát, mert azt mondják: „Ne adj vissza semmit, amit mástól kaptál.” Ez a szobor pedig nagyon is híres, szent férfiút ábrázol. Bosambo a szoborra tekintett: − Valóban igen szent férfiút ábrázol − bólintott −, mert látom, hogy Szent Júdásnak a képe. Épp ezért esküszöm a fejemre és saját lelkemre, hogy a tied lesz. Végül is Mr. Wooling kiegyezett Bosambóval öt dollárban, úgy hogy a szobrocskát, mint értékes kegytárgyat még ráadásul adta. Ezek után pedig Bosambo tíz dollár értékű árut vásárolt, közte egy vég sifont is, és mindezért készpénzzel fizetett. Mr. Wooling tehát megelégedetten távozott. Sok nappal később, midőn készpénzkészletét átszámolta, tíz darab kétségtelenül hamis dollárt fedezett fel közte. Abból a fajtából valók voltak, amelyekből lelkiismeretlen pénzváltók egész tucatot adnak egy valódi dollárért azoknak a házalóknak, akik a mit sem sejtő bennszülöttekkel kereskedést folytatnak. Wooling tehát olyan eredménnyel tért vissza a partvidékre, amelyet önámítás lett volna a „nyereség” rovatba könyvelni, ha nem számíthatta volna hozzá a szerzett tapasztalatokat. De Wooling nem az az ember volt, aki

egykönnyen elkedvetlenedik. Hat hónappal később már újabb expedícióra indult az ország belsejébe. Most különös fajtájú gramofonokat vitt magával. Ezek leginkább azért voltak nevezetesek, mert az a példány, amelyet Wooling bemutatott, használható állapotban volt, míg az, amelyet a vevő kézhez kapott, a legszebb biztatásra sem szólalt meg. Ekként felszerelve érkezett meg Ochoriba. Terjedelmes árusító kenujában egyetlen egy jó gramofonja volt és huszonnégy olyan holmi, ami külsőleg hasonlított a gramofonhoz, mert valóban gramofon is volt valamennyi, és mindössze csak abban különböztek a megszokott hangszertől, hogy hiányzott a belső szerkezetük. Márpedig belső szerkezet nélkül a gramofon nem nagyon kelendő áru, még az afrikai partokon sem. Mindenekelőtt Bosambót kereste fel a házaló és nevetségesen olcsó áron kínálta gramofonjait, úgyhogy a törzsfőnök rászánta magát a vételre. Aztán neheztelő és szemrehányó arckifejezéssel szemlélte azokat a kísérleteket, amelyeket Mr. Wooling véghez vitt a tőle kapott pénzzel. − Lord − szólalt meg szemrehányó hangon − ez jó pénz, mert Sandi küldte, az én féltestvérem. − Sózd be a féltestvéredet − kívánta Wooling angolul erélyesen, de legnagyobb csodálkozására, a törzsfőnök is angolul válaszolt. − Te esküdözni, átkozódó szavakat mondani, téged nem vinni angolok égbe! Wooling igazán nem emlegette az angyalokat, amikor a következő városba érkezett, amely már a n'gombi birodalomhoz tartozott és rémülten vette észre, hogy akarata ellenére valami módon a minta-gramofont adta el Bosambónak, és most nem tudta, hogy új klienseit hogyan vegye rá a vételre. Hanyatt-homlok visszacsónakázott hát Ochoriba, és úgy találta Bosambót, hogy nagy hallgatóság előtt a „Szent város” című

darabot játszatta a rikácsoló gramofonnal. Amint a dühöngő kereskedő a falu hosszú utcáján előre törtetett, már messziről feléje hozta az alkonyi szellő a távoli tenor hangjait: „Je-ru-zsálem, Je-ru-zsálem! lengedezz, az éj már eltűnt!” − Főnök − robbant bele a hangzavarba Wooling izgatottan −, ez rossz palaver, mert te a legjobb varázsládikámat vetted el, amit nem is volt szándékomban eladni neked. „Az éjszaka mélyen aludtam És oly gyönyörűt álmodtam!” dalolta lelkesen a gramofon. − Lord − felelte Bosambo én ezt a varázsládikát tíz dollár készpénzért vásároltam tőled, és te minden egyesbe beleharaptál, hogy meggyőződjél róla, nem hamisak-e. − Gaz tolvaj! − átkozódott Wooling és másik ládikát rántott elő a hóna alól − ezt adtam el neked. − Lord − felelte Bosambo elég alázatosan −, őszintén sajnálom. Lezárta a gramofont és kivette belőle a hatalmas bádogtölcsért, kétségkívül némi habozással. Aztán felséges kezeivel személyesen csomagolta be a gramofont honi fagyapotba és átadta a házalónak. Az nem volt elkészülve erre a nagylelkűségre, sőt ellenkezőleg, heves vitát várt; örömében tehát egy egész dollárt nyújtott át Bosambónak. − Így jutalmazom meg azokat, akik becsületesek − mondta nagylelkűen. − Mester − felelte Bosambo −, hogy mindig szívesen emlékezzünk egymásra, íme tartsd meg a dollár egyik felét, én

meg megtartom a másikat. Ezzel minden nagyobb fáradság nélkül ketté törte a dollárt, amely nem ezüstből készült, hanem hamis volt és Bosambo rögtön észrevette ezt. De Wooling nem az az ember volt, aki egykönnyen zavarba jött, bár a dolog vége azért mégis csak az lett, hogy igazi dollárral cserélte ki izgalmában a hamisat. Ezt a dollárt már szívesen elfogadta Bosambo, és nem is törte ketté. Wooling ellenben csak akkor jött rá tévedésére, mikor már az út felét megtette Akasava felé. De csak csendesen mosolygott maga elé, hiszen minden pénzt megért, hogy a szólásra képes, igazi gramofont visszakapta. Beérkezve az akasavok városába még az éjjel maga köré gyűjtötte az egész lakosságot, hogy bemutassa nekik a „Szent város” című dalt. Kinyitotta és fölhúzta a gondosan becsomagolt hangszert, amelynek óraszerkezete azonban berregve futott le, amiből elkeseredve győződött meg, hogy Bosambo rossz fonográfot adott vissza neki, és ráadásul még egy igazi dollárt is kicsikart tőle. Ugyanezen az éjszakán viszont vidáman csendült fel Ochoriban a „Je-ru-zsálem” recsegő hangja, az ochorik pedig csodálkozással és tisztelettel teltek el kiváló főnökük iránt. − Részben az ön hibája − vonogatta Sanders a vállait, amikor a házaló panaszt tett nála. − Bosambo civilizált emberek közt nőtt el, és ott olyan kézügyességre tett szert, amit kevésbé tehetséges embereknek még nem sikerült elsajátítaniuk. − Mr. Sanders − felelte a szélhámos komolyan −, mondom, hogy tizenhat éve járom már a partvidéket, és nem akadt − és nem is fog akadni − egyetlen átkozott bennszülött néger sem, aki túljárhatna Wooling tekervényes eszén. Mindezt érthető izgalommal adta elő, miközben különböző sötét hasonlatokat használt, amelyeket nem szükséges itt megismételnünk.

− Nem nagyon kedvelem az ön szójárását, de az elszántságát határozottan csodálom − jelentette ki Sanders. Ez az elszántság valóban akkora volt, hogy egy hónap múlva Mr. Wooling harmadik szállítmányával vonult be Sanders kerületének legbelsőbb részeibe. Ez alkalommal különösen értékes csalétket hozott magával. Meglepően súlyos „aranyláncokat”, amelyeket hellyel-közzel ritka és igen „drága”, színes üveggyöngy tarkított. − De most az egyszer alaposan megjárja Bosambo − kötötte karóhoz az ebet a kerületi kormányzó előtt, aki, nem lévén jobb dolga, lement a partra, hogy végignézze a kalmár továbbindulását. − De most aztán igazán torkára forrasztom a szót Bosambónak! − ismételte Wooling bizakodva. − Tartózkodjék a n'gombiaktól! − kiáltott utána Sanders. − Nyugtalan nép, az a terület tilos az ön számára! Mr. Wooling kelletlenül dörmögött, mert útirányát éppen a n'gombik földjén át akarta venni, minthogy az a vidék igen gazdag gumiban és gyantában. Az utazás kellemesen telt az ország belseje felé, mert Mr. Woolingnak helyén volt a nyelve és mindig készen állt valami megfelelő magyarázattal azok számára, akik keservesen panaszkodtak előbbi vásárlásaik hibái miatt. Most egyenesen az ochori kerületnek tartott. Úgy érezte, hogy ott van csak igazi tere ravaszságának és különleges hajlamainak. Még az állásának tartozó köteles méltóságról is megfeledkezett és nyíltan tört célja felé. − Bosambo − szólította meg a törzsfőnököt −, csodálatos, ritka dolgokat hoztam számodra. Esküszöm neked mindenre, ami szent − itt egy sereg különféle istenségnek és szentnek a felsorolása következett −, hogy ez a lánc kedvesebb nekem saját életemnél. Mégis odaadom neked egy elefántagyarért. − Lord − kérdezte Bosambo, miközben tiszteletteljesen tapogatta a láncot − miféle varázserő lakozik ebben a kincsben?

− Hatalmas bosszúállód lesz az ellenségeiddel szemben − felelte Wooling átszellemülten. − Megóv a veszedelemtől és bátorságot önt abba, aki hordozza. Kijelentem becsületszavamra, hogy többet ér két elefántagyarnál is, de mert szeretlek téged és mert Sandi is szeret, legyen a tied egyért. Bosambo eltűnődött. − Elefántagyaram nincs, de adhatok érte egy elefántcsontból készült széket, aminek igen nagy az értéke − mondta végül. Ezzel előhozta a csodaszép széket, kunyhójának valamelyik rejtett zugából. Valóban igen csinos dolog volt és megért sok „aranyláncot”. − Ezt eladhatnád a n'gombiknak, akik nagyon kedvelik az ilyen művészi dolgokat és jól megfizetnek érte − tanácsolta Bosambo szerfölött kedvesen. Wooling azzal az előérzettel érkezett a n'gombik országába, hogy pompás üzletet fog kötni velük. Legalább is ötven font nyereségre számított, négy pennys kockázat ellenében. Sanders figyelmeztetését nem tekintette egyébnek, mint hivatalos nagyképűségnek. A n'gombik valóban jóakarattal és előzékenységgel fogadták, ahogy azt Wooling el is várta. Közadakozásból megvásárolták egyik pompás nyakláncát, hogy fejedelmük nyakát ékesítsék vele. Valósággal ünnepelték Mr. Woolingot, táncosnőket hozattak a közel fekvő falvakból, hogy tiszteletük legmagasabb fokát nyilvánítsák iránta. Kifejezésre juttatták Sandi iránti szeretetüket és csodálatukat is mindaddig, amíg fel nem fedezték, hogy hallgatójuk nem osztja lelkesedésüket; akkor aztán előmerészkedtek szívük rejtekén táplált véleményükkel és kijelentették, hogy Sandi kegyelten zsarnok. Erre aztán Mr. Wooling átkozódni kezdett, halevőknek és ebek barátjainak nevezte a n'gombikat, mert a partvidék szigorúan megtartott hitvallása ellen lett volna, ha megengedi, hogy akármilyen néger is tiszteletlenül beszéljen bármely fehér

emberről, ha az mindjárt a kerületi kormányzó is. − De most nézzetek ide! − kiáltott Mr. Wooling, miután megfelelően kikáromkodta magát. − Mert ilyet még nem láttatok. Gyönyörű és értékes valamit kínálok most nektek… A fák koronája fölött sűrű, sárga felhő terjengett és darabokra szakadva gomolygott tova. Sanders a „Zaire” orrára ment, hogy megvizsgálja az acélhorgonyt. Könnyelmű legénységének ugyanis az volt a szokása, hogy kikötött az első korhadt, elszáradt fatörzsön, ami a kezeügyébe akadt. Ez egyszer azonban szilárdan kötöttek ki. A kötelet erős, fiatal fenyőfa köré csavarták, amely ott nőtt a part közelében. A horgony felülvizsgálása is épp ilyen kielégítő eredménnyel végződött. − Most már dühönghetnek az elemek − állapította meg Sanders megelégedetten, és a felszólított elemek nyomban válaszoltak is, mintha csak erre vártak volna. Cikázó fényes villám tört elő a sárga felhőből, amit fülsiketítő dörgés követett, majd hirtelen hatalmas orkán hajtotta földig a fákat és elemi erővel támadta meg a kis gőzöst védett helyén. Sanders még szerencsésen elérte kabinját, melynek ajtaját rögtön bezárta maga mögött. Kabinjának nyugalmas csendjéből figyelte a vihar tombolását. A kabin a fedélzetre volt építve és olyan messzire kiláthatott az ablakán, amennyire a kis öbölből csak lehetséges volt. Látta, hogy a folyónak máskor csendes vizét hatalmas hullámokba korbácsolta föl a szél, látta, hogy hogyan inognak meg és törnek ketté derékban a hatalmas fák, mintha M'shimba, a pokol fejedelme tombolt volna keresztülkasul végig az őserdőn. Hallotta a vihar átható sivítását, melyet olykor-olykor a mennydörgés fülhasogató robaja harsogott túl. És a filiszterek szokása szerint örült, hogy nincs kinn a veszélyben, mint mások annyian. Az éj ijesztő gyorsasággal szállott alá. Fél órával ezelőtt,

a ciklon kitörésekor, Sanders az első alkalmas helyen köttetett ki. Most a vérvörös naplemente utolsó sugarainál a kikötőbe kormányoztatta a hajót. Alig értek biztos helyre, szuroksötétség borult rájuk. Sanders fölcsavarta a villanylámpa gombját és nyomban szelíd fény árasztotta el a kabint. Megnyomta a házitelefon gombját és az elősiető Abiboo káplárnak kiadta a parancsot: − Ügyeljetek a horgonyra! Mély torokhangon válaszolt a káplár: − All right, sir! A „Zaire” a Tesai felső folyásánál, ismeretlen vidéken kötött ki. És bár a bennszülött törzsek ellenséges indulattal viseltettek iránta, Sanders mégse hitte, hogy ilyen éjszakán támadásra merészkednének. Kinn a villámok egyre cikáztak és szüntelenül mennydörgött az ég. Sanders szivarra gyújtott. A kabin nyomban megtelt kékesen gomolygó füsttel, mert a ventillátort természetesen el kellett zárnia. Enni lehetetlen volt a szörnyű zivatarban. A konyhában kialudt a tűz, mert az eső, amely most a kabin ablakait verdeste, úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Sanders az ablakhoz lépett és kikémlelt a sötétbe. A villanyt lecsavarta, hogy tisztában láthassa, mi történik odakinn. A vihar még mindig üvöltött, a villámok megmegvilágították a fák hajladozó koronáit. A szél zúgását és a hullámok csapkodását olykor-olykor túlharsogta a mennydörgés tompa moraja. De a sűrű felhő már szétszakadt, a sápadt hold elő-előtört és megvilágította a táncoló hullámokat. Sanders hirtelen az ajtóhoz lépett és fölrántotta… Kiugrott a fedélzetre. Az orkán hanyatló ereje még elég volt arra, hogy a kabin falához szorítsa, de Sanders megkapaszkodott a korlátban és előrekúszott a hajó oldalán. − Jól látott mégis az imént: a folyó közepén kenut pillantott meg és látta, hogy halálsápadt ember

ül benne! − Noka, Abiboo! − ordította Sanders. De a szél elkapta a hangját. Kirántotta hát a revolverét és elsütötte. Az éles dörrenésre az emberek mind a fedélzetre rohantak, kezükkel tapogatózva a korlát felé. Sanders szótlanul a csónakra mutatott. A katonák kötelet vetettek a kenu felé és kimentették a gyorsan rohanó árból, ami még épségben maradt Mr. Woolingból. Annyi ereje volt már csupán, hogy egyetlen szót tudott suttogni − csak egyetlen egy szót, amely azonban nyomban életet teremtett a „Zaire” fedélzetén. Sanders gőzt parancsolt, nem engedte, hogy kialudjon a tűz a kazánban ezen az éjszakán, amikor a horgony elszakadhatott és hajója óvatosság híján, az elemek martalékává lehetett volna. − …utánam rohantak, üldöztek a folyón lefelé… rájuk sütöttem a puskámat… de hiába, közelebb jöttek… aztán utolért a vihar… nincsenek messze. Vastag felhőkabátba burkolva ült Sanders közelében Mr. Wooling, midőn a kerületi kormányzó kiadta a parancsot, hogy induljanak el és vágjanak neki a fülledt, koromsötét éjszakának. − De hát mi történt tulajdonképpen? − kérdezte Sanders a nagy forróságban is reszkető embertől. A vihar elvitte a szót, de a mellette kuporgó ember mégis meghallotta és felelni akart. Valamit hápogott, de Sanders nem értette. − De hát mi történt? − kérdezte Sanders, ismét feléje hajolva. Wooling újból felordított. Sanders a fejét rázta, nem értette. Csak két szó ütötte meg a fülét Wooling egész dadogásából: „szék” és „Bosambo” Ebben a pillanatban azonban ez a két szó semmit se magyarázott meg Sandersnek. Csak később értette meg az összefüggést. Amikor megtudta, hogy Wooling azt a széket akarta eladni a n'gombiknak,

amelyet Bosambo tőlük lopott el. IX. A kichu Sakolának, az őserdők törpe népének követe felállt. Alig négy láb magas, tömzsi, rút kis fickó volt, egészen meztelenül járt, csak a csípője körül hordott fűből készült kis köténykét. Sanders gondolkodva nézett rá, mert a kerületi kormányzó ismerte a busman népet. − Mondd meg az uradnak, hogy én, aki ezt az országot az én királyom részére kormányzom, jóindulatom jeléül küldöm neki ezt a rizst, sót és szövetet. De figyelmeztetem egyszersmind, hogy az életére fogadta nekem, hogy békét fog tartani az őserdőben. Több ajándékot már nem vagyok hajlandó adni neki… − Lord − szakította félbe méltatlankodva Sanderst az apró emberke −, az én királyom még csak egy darab szövetet kér lordságodtól, amiből különösen finom ruhát csinálhasson magának, továbbá 10 000 gyöngyszemet az asszonyai részére. Akkor aztán mindörökre a te embered lesz. Sanders úgy mosolygott, hogy a fogai látszottak, de ebben a mosolyban nem sok jókedv nyilatkozott. − Az én emberem lesz anélkül is − mondta jelentőségteljesen. A kis busman a földet túrta otromba lábával. − Lord, az halálos lesz, ha a te büszke üzenetedet megviszem a mi városunkba, mert mi magunk is nagyon büszke népek vagyunk, Sakola pedig gőgösebb mindenkinél. − A palavernek vége − jelentette ki Sanders. Az apró emberke letipegett a falépcsőn, amely a homokos kerti útra vezetett. Mikor leért, megfordult, és a busmanok szokása szerint tenyerével beárnyékozta szemét,

mert az őserdők komor félhomályához szokott tekintetét bántotta a nap izzó tüze. − Lord − szólalt meg ismét aggodalmasan −, Sakola rettenetes ember és félek, hogy gyilkolásra fogja használni a dárdáját. Sanders unottan sóhajtott és mindkét kezét fehér kabátjának mélységes zsebébe süllyesztette. − Hát akkor majd én is ölésre fogom használni a dárdámat − válaszolta nyugodtan. − O ko! Talán csak nem vagyok én is ochori, hogy megijedjek egy busman fenyegetésétől? Az emberke még mindig habozott. Ott állt és a tenyerén egyensúlyozta csupasz dárdáját, mintha csak gondolataiba mélyedve játszanék azzal, ami véletlenül a kezeügyébe került. Eleinte csak lassan forgatta a dárdát, de aztán mind sebesebb forgatásba kezdett. − Én pedig Sakola szolgája vagyok − mondta egyszerűen. Mint a felszökkenő fénysugár csapott fel izmos barna karja a levegőbe s egy pillanatig mereven tartotta a dárdát… Sanders háromszor tüzelt reá gyorsan a revolverével, és Sakolának, a büszke főnöknek apró követe féloldalt tántorodott, mint a részeg ember. Abiboo káplár revolverrel kezében ugrott ki a bungaló ablakán. Ura éppen azzal foglalatoskodott, hogy kibújjon fehér egyenruhájának kabátjából. Az ember elvégre mégsem lőhet büntetlenül keresztül a saját zsebén?… Aztán, összeráncolt homlokkal, figyelmesen nézte az elesett busmant. − Vigyétek a kórházba, azt hiszem, még nem halt meg. Felvette a dárdát és megvizsgálta a hegyét. Elégedetten bólintott… A legcsekélyebb sebesülés is nyakszirtmerevedést okozott volna, mert a busmanok nagyon gyakorlottak a tetanuszméreg készítésében. A tábort összehívták. A hauszák kaszárnyájából előjöttek a katonák. Durván összeróttak valami hordágyat, hogy

kórházba szállítsák, ami még megmaradt a busmanból. Mivel Sanders így a maga dolgával volt elfoglalva, nem ügyelhetett a postagőzös érkezésére és nem tudott Mr. Hold megérkezéséről sem. A kövér amerikai teljesen lefoglalta a kis átkelőcsónak egyetlen kényelmes ülését és keservesen fohászkodva hívta segítségül valamennyi családi szentjét, hogy oltalmazzák meg veszedelmes helyzetében. Fehér ruháját szabálytalanul elhelyezett sárfoltok éktelenítették el, mert a kroo-emberek, akik az evezőt kezelték, nem az oxfordi regatta-versenyeken tanultak evezni, és bizony úgy paskolták a vizet, hogy összefröccskölték vele az utast. Az amerikai az evezősökkel ellentétben, magas és kövér volt. Az arcát simára borotválta, és szivarját majdnem vízszintesen tartotta szájában. Az arcvonásaiból ítélve, szeretetreméltó embernek kellett lennie. Amint a sárga parthoz közeledett, ahol erősebb volt a hullámverés, már nem is fohászkodott azért, hogy bár otthon lenne! − hanem beérte azzal, hogy időnként egy-egy aggodalmas „huh” kiáltással könnyített szívének túláradó aggodalmain. − Huh! − kiáltotta, amikor a csónakot az egyik hullám, mint valami pelyhet a magasba kapta. − Huh! − kiáltotta, amikor a kilenc emeletnyi hatalmas hullám hirtelen földszintmagasságra omlott össze. − Huuh… óó! − kiáltott föl rémülten, amikor csak annyi történt, hogy a parton álló bennszülöttek belegázoltak a vízbe, megragadták a csónakot és kivontatták a partra. A kövér Ben Hold kigurult a partra és boldogan érezte lábai alatt a szilárd talajt. Szemrehányóan nézett vissza a két tengeri mérföldre, amely a hajójától elválasztotta. − Miért nem építenek dokkot? − dörmögte a fogai között. Gyanakodó szemmel kísérte ládáinak a kirakását, minden egyes csomag burkolatát megjelölte zöld krétával, amit

mellényzsebének mélyéről kotort elő. Végül is észrevette, hogy egyik csomagja hiányzik − épp a legfontosabb! − Ez az? − Nem. − Talán ez? − Ez sem. − Hát ez? − Igen, igen az volt!… Rajta ült. − Suh − kérdezte egyik udvarias kroo − a kormányzóhoz akarsz? − Hm? − A Sandi ott… − Mondd mégegyszer, nem értettelek jól. A kormányzóhoz akarok menni, az angol úrhoz… érted? Az útbaigazítás után keresztülment a tágas, hűvös bungaló tiszta, rendes udvarán. Sanders már messziről figyelte árnyas verandájáról a jövevényt és nem volt tőle nagyon elragadtatva. Önkéntelenül is ellenszenvet érzett minden idegen fehér ember iránt, mert mindig valami felfordulást okoztak. Kivihetetlen eszméikkel csak megbosszantották. Egész zászlóaljakat kívántak volna kíséretül olyan területekre, ahol a háború utáni vágy természetes ösztönből keletkezett, és a bennszülöttek szinte természetellenes irtózattal gondoltak az angol kormányzat minden beavatkozására. − Örvendek, hogy láthatom önt − üdvözölte mégis udvariasan. − Boy, told azt a széket amoda… Nem óhajt leülni, kérem? Mr Hold óvatosan ült le. − Ha az ember kétszázharmincnyolc fontot nyom, akkor igen körültekintő a leülésnél, ahogy ezt egy hollandus barátom igen bölcsen megállapította − dörmögte a kövér Benjamin. Hosszan, megkönnyebbülten sóhajtott, mikor kényelmesen elhelyezkedett a széken és az meg se reccsent. Sanders derült mosollyal várta, hogy az amerikai előadja jövetelének célját. − Nem parancsol valami italt? − kérdezte nyájasan. Mr. Hold ünnepélyes tiltakozással emelte fel a kezét. − Ne vigyen a kísértésbe! Csak nem látszom olyan

gyomor-embernek, akinek minden gondja az étel és az ital? Szuszogva kezdett kutatni kabátja belső zsebében. Sanders leküzdhetetlen vágyat érzett arra, hogy segítsen neki. Mert úgy látszott, hogy a szabó pokoli gyönyörűséget találhatott abban, hogy a zsebet sokkal távolabbra varrta, mint hogy Mr. Hold rövid karjával könnyen elérhette volna. − Itt van, megvan! A kövér Benjamin kikotorta a levelet és átadta a kormányzónak. Sanders kinyitotta az írást, figyelmesen elolvasta és ajkára szokatlan mosoly lopózott − pedig Sanders nem könnyen mosolygott. − Ön azt reméli, hogy itt rá fog akadni a kichura? Mr. Hold bólintott. − Én még sohasem láttam − csóválta a fejét Sanders. − Hallottam felőle. Olvastam is róla. Beszéltem emberekkel, akik a kerületemen utaztak keresztül és azt állították, hogy látták. A kövér Benjamin előre hajolt és komolyan tette át roppant kezét a másik térdére. − Mondom, Mr. Sanders, talán már hallott felőlem, én vagyok a kövér Ben Hold, mindenki ismer engem a Csendesóceántól, az Atlanti-tengerig. Enyém volt a világ leggazdagabb cirkusza, nekem volt a legtöbb és legegzotikusabb vadállatom. Mr. Sanders én már sok pénzt szereztem a vállalkozásommal. Megelőztem egymillió évvel, és siettettem a modem cirkusz fejlődését, de magam is szeretném látni a kichu majmot… − Csakhogy… − De most vigyázzon, hogy le ne essék a székről, Mr. Sanders − vágott közbe a kövér Ben és erősen megfogta a kormányzó kezét. − Mr. Sanders, én pénzzé tettem a kichut. Barnum idomított fókákkal szerezte a pénzét, az én specialitásom a farknélküli kichu volt. A kichu, az emberformájú majom, amely úgy hasonlít az emberhez, hogy egyetlen egy magasrangú tisztviselő sem merészkedik a közelébe, hogy azt ne higgyék az emberek, hogy valamelyik

kichu szökött ki a ketrecéből. Én beutaztam a kichuval az egész művelt világot, Seattletől Portlandig, Buffalótól Arizonáig. Egész csapat katonaságra volt szükségem, hogy rendet tartson azok között az emberek között, akik a kichut akarták látni. Egy szakasz rendőrt kellett igénybe vennem, hogy védelmemre keljen a nép dühe ellen, mert a kichu nem egészen olyannak sikerült, mint amilyennek várták. Volt a birtokomban már minden rendű és rangú kichu. Vannak nyugalmazott kichuim, akik most tekintélyes családapák, és mint tőkepénzesek békésen élnek a művelt nyugaton. Vannak olyan kichuk is, akik jelenleg Európa keleti részén jól jövedelmező kocsmák és bárok tulajdonosai, sőt a fiaik valóságos gavallérok… − Yes, yes − mosolygott Sanders ismét. − De hát miért? − Engedje megmagyaráznom, uram − és a kövér Ben magasra tartotta gyűrűs kezét. − Már nem folytatom az üzletet. Jó, eddig rendben volna. − Hatalmas kezét a szívére tette és meghalkította a hangját. − Az utóbbi időben azonban elkezdett bántani a lelkiismeret, az egykori kichuk miatt. Bostonban pompás villát építettem, minden képzelhető fényűzéssel, de valami halk benső hang áttör remek hálószobám vastag falain, behatol török fürdőm áhítatos csendjébe és szüntelenül azt susogja: „Kövér Benjamin Hold, kichuk nincsenek, te közönséges szélhámos vagy, és olyan jólétben dőzsölsz, amit csalással szereztél…” Mr. Sanders, én látni akarom a kichut, értse meg: nekem látnom kell, hogy elcsendesedjék a lelkiismeretem és nyugodt álmaim visszatérjenek. Én eleven kichut akarok minden áron, ha mindjárt egész vagyonom rámegy is… − A hangja ismét csöndesebb lett, amint folytatta: − Igen, még ha az életem rámenne is erre a vállalkozásra! Komoly elhatározással tekintett Sandersre, aki elgondolkodva nézte a kövér embert. Majd Mr. Holdról önkéntelenül is a kert kavicsos ösvénye felé nézett. A kövér amerikai is követte Sanders tekintetét és sötét foltot pillantott meg a földön.

− Valaki talán festéket öntött ki? − kérdezte kíváncsian. − Én magam − felelte Sanders a fejét rázva − de ez nem festék, hanem… vér − tette hozzá egyszerűen. Mr. Hold összerezzent. − Éppen lelőttem egy bennszülöttet − magyarázta Sanders tovább, szokott társalgási hangján. − Ugyanis túlságos nagy kedve kerekedett arra, hogy dárdáját megforgassa az én szívemben. Nekem meg egy csepp kedvem sem volt arra, hogy ezt megengedjem. Hát inkább lelőttem. − Meghalt? − Nem egészen, de azt hiszem, hogy nagyon közel jár a végéhez. Most egy Európában tanult ázsiai orvos kezeli. Mindjárt utána is nézek, és ha érdekli önt, majd értesítem, hogy él-e még. A cirkusztulajdonos mély lélegzetet vett. − Roppant bájos kis ország ez itt! − vélte. Sanders bólintott. Beszólította az inasát és meghagyta, hogy kényelmesen szállásolja el a vendéget. Egy héttel későbben Mr. Hold hajóra − azaz kenura − szállt, hogy a folyó felső folyása felé induljon. Beszállása közben élénk kifejezést adott nemtetszésének, mert a kenu, amelyet Sanders rendelkezésére bocsátott, sehogy se állott egyenes arányban az ő testének terjedelmével. Ebben az időben történt, hogy az ochorik kegyvesztésben voltak a szomszédos törzsek előtt. Valami forradalmi járvány ütött ki a Sanders kormánya alá rendelt népek között, ami a kerületi kormányzónak minden figyelmét és gondját lefoglalta. Először a n'gombiak verekedtek össze az ochorikkal, aztán az isisiek vonultak az akasavok ellen, valami asszony-ügyből kifolyólag. Majd ismét az ochorik keveredtek viszályba az isisiekkel. Eközben pedig az apró busmanok mindenkivel háborúskodtak, mert abban bíztak, hogy ők az őserdőben laknak és mérgezett nyilakat használnak. A busmanok emberkerülő, merész nép volt. Nyilaik

hegyét tetanuszméreggel kenték be, úgyhogy akit megsebeztek vele, sok kínos óra után merevgörcsben halt meg. Éppen azon fáradoztak, hogy megijesszék az ochorikat, amikor Sanders komisszárius, nem éppen nagyon nyugtalankodva, ötven hauszával és egy gépfegyverrel közéjük érkezett. S bár a törpe nép katonasága igen gyors volt, mégsem tudott oly sebesen szaladni, mint a gépfegyver golyózápora, amely nagy pusztítást vitt véghez köztük. Ugyancsak ekkor történt, hogy a kisebb isisiek kicsi főnöke így szólt összegyűjtött népéhez. − Győzzük le az ochorikat, mert hetyke és gőgös népség, a főnökük pedig idegen. A törzs harcosai erre felemelték kezeiket és egy szívvellélekkel kiáltották: − Wa! Timbani tehát ezer lándzsást vezetett Ochori-ország ellen, de nemsokára őszintén kívánta, hogy bár inkább más szórakozást választott volna arra, hogy elűzze a fülledt nyári reggel unalmát. Mert, miközben Kisi-falvát felégette, Sanders igazán bosszantó gyorsasággal tört rá az erdőből. Két szakasz hausza egész pontosan lövöldözött kétszáz yard távolságról, oly nyugodtan és biztosan, mintha csak céllövő gyakorlatokat végezne. Amikor aztán a dadák már halomba rakva hevertek egymáson, és a foglyok sorsukban megnyugodva, kíváncsian kuporogtak a fegyveres őrzőik között, akkor Timbani megállapította, hogy ez fekete nap népe történetében. − Éh csak azt az egyet látom, uram − mentegetőzött Sanders előtt −, hogy mindennek Bosambo az oka, ő tett szomorú emberré engem, mert ha nem lett volna olyan jómódú, sohasem vezettem volna ellene az embereimet. És akkor nem ülnék most itt lordságod előtt és nem gondolkoznám azon, hogy asszonyaim közül melyik fog legjobban gyászolni engem? − Hát erre bizony én se tudok neked határozott választ

adni − felelte Sanders vállat vonva. − De később majd, ha a láncok városában fogsz dolgozni, és valamelyik földid meglátogat, az talán majd megmondja neked. Timbani nagyot lélegzett. − Hát lordságod nem akasztat fel engem? − kérdezte. − Nem akasztatlak fel, mert bolond vagy. Gonosz embereket felakasztatok, de bolondot nem — nyugtatta meg Sanders. − Csak kényszermunkára küldelek. A főnök elgondolkozva mérlegelte a helyzetet. − Lord Sandi − mondta aztán −, én jobb szeretném, ha valami gaztettért felkötnének, mintsem, hogy mint bolond éljek tovább. − Kössétek fel − parancsolta hát Sanders, aki nem volt épp a legjobb kedvében. Midőn azonban a kötelet már rádobták az egyik fa ágára, Timbani megváltoztatta előbbi felfogását, és inkább választotta a gyalázatos életet, mint a biztos elmúlást. És ebben a tekintetben nagyon okosan cselekedett, mert ahol élet van, ott szabadság is van, ha ugyan szabad megváltoztatni ez egyszer a közmondás értelmét. Timbani, a kisebb isisiek címzetes főnöke, tehát a láncok városába került, ahol igen kellemes társaságra bukkant. Többek között néhány hivatali elődjét is ott találta. Tudott dolog ugyanis, hogy az isisiek nem nagyon elővigyázatosak főnökeik megválasztásában. Ezek, már tudniillik a levitézlett törzsfőnökök és feleségeik, külön kis „köztársaságba” tömörültek a kényszermunkások között. Esténként ott lehetett látni őket a gumifából rakott tűzrakások körül, vörös takaróval a vállaikon, amint hajdani nagyságukról meséltek. Ha egyik-másik megmozdult, dallamosan csendült meg a lábain lazán lógó bilincs. Egyik éjszaka a hausza-őrség, amely a fogolytábor fölött emelt állványokon fel és alá sétált, hogy könnyebben

ellenőrizhesse az egész telepet, a szokottnál hanyagabb módon végezte a dolgát. Timbani felhasználta ezt az alkalmat, és amennyire csak tőle telt, árkon-bokron iparkodott az őserdő felé. Az utazás két hónapig tartott, de a bennszülöttek szívós és türelmes munkások így történt, hogy valamelyik szép tavaszi napon Timbani soványan, de izmosan ott állt Sakola, a busman király előtt. − Lord − szólította meg a törpe királyt, bár valamennyi busmant megvetette −, sok napon és sok éjen keresztül utaztam, hogy téged megismerjelek, mert te vagy a legdicsőbb minden királyok között. Sakola durván faragott széken ült, melynek díszítményei kígyókat akartak ábrázolni. A főnök nem volt egészen négy láb magas, és a természet, még a busmanok felfogása szerint is − pedig ezek nagyon elnézőek − nem kedvezett a külsejének. Roppant feje, apró szemei, szürkés szakállcsomója az álla alatt, kiálló pofacsontjai, mind hozzájárultak ahhoz, hogy a rútság eszményképévé formálják Sakolát. Kellemetlenül kövér is volt a kis ember, és megvolt az a szokása, hogy beszéd közben a lábát vakarta. Rápislogott a tolakodóra, mert hát „tolakodó” volt, amint azt a mellette álló két őr ékesszólóan tanúsította. − Miért jöttél ide? − károgta Sakola. Illetőleg mindössze ezzel a két rövid szóval támadt rá: − Miért… itt? − Ó, őserdő ura − válaszolta Timbani készségesen azért jöttem, mert a javadat óhajtom. Az ochorik igen gazdagok, mert Sandi kedveli őket. Ha te megtámadod őket, ezzel megszomorítod Sandit. A busman nagyot horkant. − Én voltam náluk − morogta −, és ők szomorítottak meg engem. − Nekem van ju-jum, biztos varázsszerem − válaszolta Timbani buzgón, mert megijedt, hogy a főnök nem nagyon lelkesedik az ochorik ellen tervezett kalandért. − Ez majd

segíteni fog benneteket és jelt ad nektek, amiben győzhettek. Sakola rideg, számító tekintettel mérte végig Timbanit. Az őserdő csendjében egymást vizsgálta a két ember, az elszabadult fogoly keblében gyűlölet égett fehér parancsolója ellen, a törpe busmant pedig a kapzsiság fűtötte. Végül a törzsfőnök szólalt meg: − Én hiszek az ördögökben és ki akarom próbálni a te jujudat. Ezért egy kicsit megvagdoslak téged, aztán felkötlek az áldozati fámra. Ha aztán életben maradsz addig, amíg a nap leáldozik, akkor azt jó jelnek veszem, és még egyszer elindulok az ochorik ellen. Ha azonban alkonyatig meghalsz, az rossz jel lesz, és akkor én nem akarok harcolni. Amikor a nap sugarai az aranyosra festett fák koronája mögött leáldoztak, a busmanok ostoba tömege ott állt az egyik fa alatt, és a nyakát nyújtogatva, kíváncsian nézte, hogy a felakasztott embernek még lihegő roncsa hogyan himbálózik ide-oda. − Ez jó jel! − mondta Sakola, és követeket küldött az erdőn keresztül, hogy gyűjtsék össze a harcosait. Kétszer vetették vissza az ochorik főnökei a betolakodókat, sokat agyonvertek közülük, másokat foglyul ejtettek. Ezekre a foglyokra nézve Sanders, aki ismerte az ochorik szelídségét, határozott utasításokat küldött Bosambónak. Ennek megfelelően, mikor a harmadik támadásnak a híre megérkezett, Bosambo különös utasításokat adott ki. − Útnak indultok öt napi eleséggel − parancsolta hadvezéreinek. − Ha foglyokat ejtetek, azokat is ebből kell táplálnotok. Két marék lisztet adjatok minden egyes fogolynak és egyet számítsatok önmagatoknak. − Lord − ellenkezett a hadvezér −, ez őrültség! Hiszen, ha sok foglyot ejtünk, magunk halunk éhen. Bosambo intett neki, hogy hallgasson. − M'bilini − mondta méltósággal −, én egykor keresztény

voltam, éppen úgy, mint az én testvérem, Sandi is. Mi keresztények pedig kegyesek vagyunk a foglyainkhoz. − De Bosambo lord − ellenkezett a másik −, ha megöljük a foglyainkat és nem hozzuk őket vissza, mégis csak jobb lesz nekünk?! − Ezek a dolgok az istenektől függnek − fohászkodott ájtatosan a jámbor Bosambo. Így indult M'bilini a busmanok ellen és leverte őket. Aztán visszatért, jól táplált sereggel, de − foglyok nélkül. Ez volt a helyzet azon a vidéken, amikor a kövér Ben Hold kedélyesen fölfelé ment a folyón. Kenuja a part mentén haladt, mert ott gyöngébb az ár sodra. Hosszadalmas utazás volt ez, és a kövér ember nagyon megkönnyebbült, mikor piszkos, fehér ruhájában végre kiszállhatott az ochorik földjén és kinyújtóztathatta a tagjait. Nem kellett kérdeznie, hogy a feléje közelgők közül melyik Bosambo, mert a főnök teljes díszben jelent meg: piros plüssruhában, a fején fényes köcsögkalap, karjait üveggyöngyökből készült karperecek ékesítették, de felöltötte ezenkívül méltóságának minden egyéb jelvényét is. A kövér Ben minden humorát megőrizte a hosszú út folyamán és megszokta már a társalgást is az apró főnökökkel. Tolmácsa terjedelmes szónoklatba fogott, de Bosambo rövidesen a szavába vágott: − Néger − kezdte angolul −, sose fecsegj itten, ily körülményesen, mert én egész finom angolul beszélni. Én jól ismerni Lukit, Markit, Jancsit, Judáskát és a többi derék fickót. Te, sah − szólította meg a meglepett Mr. Holdot − értem ide jönni. Négy dollár, six-pence, jó éjszakát, én téged szeretni mister. Lélegzetvétel nélkül adta ki egész angol tudományát. − Remek! − válaszolta Mr. Hold elámulva és mély tisztelettel. Valósággal otthon érezte magát abban az ünnepélyes

körmenetben, amely Bosambo házához kísérte, élén a díszbe öltözött főnökkel. A menet hajszálra hasonlított akármelyik kitűnően megrendezett cirkuszparádéhoz. Az ünnepi lakoma alatt, az egyik hal-fogásnál, Mr. Hold körülbelül vázolta jövetelének célját és kutatásainak irányát. Fáradságos munkájába került, amíg a beijedt tolmács segítségével eljutott a „kichu” szóig. Bosambo arca felragyogott erre. − Sah − vágott közbe lelkesen −, mi ismerni ezt a beszéd. Régen sok jó időt együtt lenni angolokkal. − Remek! − felelte Mr. Hold hálásan − most megszerzem, ha törik, ha szakad. − Te kichut keresni, nem találni − gesztikulált Bosambo élénken. − Én fogni. Én jó ember lenni, keresztény, ismerni Jánoskát, a keresztelőt. Péter csapta le a fejét, átkozott gazember. Én ismerni a pokolt és minden fickókat benne. − Mondd meg neki… − fordult Mr. Hold a tolmácshoz. Bosambo nem engedte, hogy befejezze a mondatát. − Úgy beszélni én angolul, mint fehér emberek − szakította félbe Mr. Holdot méltatlankodva. − Te nem tudni fecsegtetni fickót úgy, mint én fecsegni angolul. Én tudni, mi a kichu. A kövér Benjamin lemondón sóhajtott. Végig a part mentén mindenütt ismerték a kichu legendáját. Mindenki tudott róla valami mást. A legtöbben ismertek olyanokat, akik látták a kichut. Mr. Hold nem volt éppen elragadtatva attól, hogy Bosambo is a hívők közé tartozott. A nyugalmazott cirkusztulajdonos már-már elaltatta lelkiismeretét utazása közben. Már megelégedett volna azzal is, ha meggyőződést szerezhet arról, hogy a kichu valóságos, élő állat. Mégis nagyon hőn óhajtotta, hogy ezeknek a mesebeli lényeknek az egyikét magával vihesse Amerikába. Képzeletében maga előtt látta már a megszelídített kichut, amint cölöphöz láncolja bostoni villája kertjében. Álmodott

erről a kichuról, amely aranyozott ketrecben ékessége lenne az ő magán-állatseregle-tének. − Felteszem, hogy saját szemeddel még nem láttál kichut? − fordult Bosambóhoz. − Tudod, a magad szemével. Bosambo már-már azon a ponton volt, hogy bebizonyítja, hogy a kichu a vidék háziállatai közé tartozik, és egészen mindennapi dolog, amikor kitűnő ötlete támadt. − Hát ha én kichut megtalálni, mit adni te nekem? Soksok dollárt? − Ha megtalálod a kichut − felelte Mr. Hold lassan és ünnepélyesen, mérhetetlen komolysággal − akkor 1000 dollárt fizetek neked. Bosambo felállt, látható izgalomban volt. − 1000 dollárt? − ismételte. − Egyezer dollárt − jelentette ki nyomatékosan a kövér Benjamin, olyan kedélyes arckifejezéssel, mint akinél ezer dollár ide vagy oda, nem játszik nagy szerepet. Bosambo kitárta karját és nádból font házának falához támaszkodott. − Te tízszer adni száz dollárt? Akarsz könyvbe csinálni? − kérdezte izgalommal. − Én csinálok könyvet − felelte Mr. Hold, határozottan és mintegy isteni sugallattól vezéreltetve, kirántotta zsebéből a jegyzőkönyvét és gondosan leírta ajánlatát, a lapot pedig kitépte a könyvből és nyomban átadta Bosambónak. A főnök értelmetlenül bámult rá. − És − folytatta a kövér Ben bizalmat gerjesztő hangon, miközben közelebb húzódott Bosambóhoz, hogy sétapálcájának aranygombjával megkopogtassa a főnök térdét − ha te… Bosambo esküre emelte a kezét és kövér arca ünnepélyes színt öltött. − Mester − kezdte, izgalmában anyanyelvére fordítván a szót −, ha ez a kichu az ördögök falvában lakik is, és ha

szellemek sétálnak is a kunyhója előtt, akkor is elhozom neked! A következő nap hajnalán Bosambo útnak indult, három ügyes vadászt vitt magával. Ha valakivel találkozott és azt kérdezte tőle: „Hé Bosambo, hová?” − nem válaszolt egy szót sem, de aki látta arcának elszántságát, az megijedt tőle, mert Bosambo valaha keresztény volt és ismerte a pénznek az értékét. Nyolc napig volt távol. Ez alatt a kövér Ben Hold elég kellemesen töltötte napjait, mert mindazokban a kedvezményekben részesült, amelyek a hatalmas főnököket megilletik. Bosambo a nyolcadik nap estéjén érkezett vissza és… a kichut valóban magával hozta. A kövér Benjamin szíve hevesebben dobogott, amint megpillantotta ezt a csodát. − Istenem! − kiáltotta és igazán megbocsátható volt, hogy Isten nevét hiába vette az ajkára, mert a kichu felülmúlta legvadabb álmát is. Hasonlított az emberhez, de mégsem volt ember. A feje majdnem kopasz volt, a fogai között zöldre festett kis fadarabot tartott, ami még fokozta az állat rettenetes, vad rútságát. Hosszú karjai majdnem a térdéig értek és bizonyos fokig hasonlatosak voltak az emberi végtagokhoz, de otromba, görbe lábai, amelyek soha meg nem szűnő tatootáncot jártak, oly rútak voltak, mint akármelyik négylábú állaté. − Lord − jelentette Bosambo büszkén −, elhoztam a kichut! A főnök arca kemény harcok nyomát mutatta, össze volt karmolva és ütések kék foltjai éktelenítették el. Karjain is több, sebtiben odavetett kötés látszott. − Három vadászt vittem magammal és csak egyet hoztam vissza − beszélte el Bosambo. − Mert úgy fogtam el a kichut, hogy magas fán ült és nagyon vad volt. − Istenem! − kiáltotta Ben Hold ismételten és mély lélegeztet vett.

Hatalmas, erős szálfákból építettek ketrecet a kichunak, és a bennszülöttek kíváncsi tekintete elől szövettel függönyözték el a vackát. Mert a kichu cseppet sem viselkedett barátságosan a kénytelen fogságban. Ordított és szűkölt, odaverdeste magát a ketrec gerendáihoz. Bosambo bizonyos részvéttel kísérte dühkitöréseit. − Lord − mondta a kövér Benjaminnak −, csak arra az egyre kérlek, hogy minél előbb szállíttasd el innen ezt a kichut, mert nem nézhetem a szenvedéseit. Aztán még arra is kérlek, hogy ne mutasd meg Sandinak, mert bizonyára haragudnék, hogy ilyen ritka állatot akarunk elszállítani ebből az országból. − De − fordult Mr. Hold a tolmácshoz − magyarázd még neki, hogy éppen Sandi akarja, hogy megkapjam a kichut. − Hé, Bosambo, Sandi látni akarja a kichut − magyarázta aztán maga is Bosambónak. Ott ültek a főnök kunyhója előtt, az amerikai megérkezésének kilencedik napján. Az este csöndje ráborult a kis városra és a megkínzott fogoly ordításán kívül mi sem zavarta a táj békés nyugalmát. Bosambo boldog megelégedettséggel ült az amerikai mellett. Nyakában madzagon fityegett az ezer dollárt tartalmazó zacskó. Kedélyét a jól végzett és jól jutalmazott munka édes békéjének érzése töltötte el. Éppen kinyitotta száját, hogy a kerületi kormányzó sajátságos természetét jellemezze, amikor… − Wiffff… sznikk… zúgott el valami szorosan a kövér Benjamin orra előtt, és lágy zizegéssel fúródott a kunyhó előtti puha fűbe. Mr. Hold látta a remegő nyílvesszőt, hallotta a harsány vezényszót, és a bőrrel bevont dob tompa dübörgését. Aztán acélos kezek ragadták meg, és egész hosszában és egész súlyával behajították a főnök kunyhójába, mert Sakola hadvezére saját személyében érkezett meg, hogy bizonyos sérelmekért elégtételt vegyen az ochorikon, akiknek városát 20

000 busman vette körül ebben a pillanatban. Az éj leszállóit és a helyzet kétségbeejtő volt. Bosambo tisztában volt ezzel. Harcosai elfogtak egy sebesült busmant; rút kicsi emberke volt, aki bömbölt, köpködött és harapott, mint a megvadult párduckölyök. − Égessétek, amíg beszélni kezd − parancsolta Bosambo, és a kis törpe azonnal beszélni kezdett, mihelyt a tüzet megpillantotta. Elárult mindent, és Bosambo tudta, hogy az igazat mondja. A „lokali”, a város magas tornyának tetején hasztalan verte a dobot, segélyt kérő taktusokat küldözve a messzeségbe, a környékbeli falvak közül csak néhány adott feleletet. Bosambo a torony alján állt, a létra alsó fokán és a távolba hallgatózott. Keletről, délről és észak felől hallatszott a felelet, nyugat felől azonban semmi. A busmanok ugyanis nyugatról özönlöttek a városba és a lokalik elhallgattak arrafelé, amerre a betörők keresztülhaladtak. Ott már nem volt élet… A kövér Benjamin revolverrel vett részt a város védelmében. Támadás támadást követett egész éjjel, de minden roham megtört a védők ellenállásán. Ha pillanatnyi szünet következett, a védők egyetlen tűzifegyvere − a Benjamin Hold revolvere − ijesztően ropogott a sötétben. A hajnali szürkülettel lóhalálban érkezett meg a „Zaire” fedélzetén a borotválatlan Sanders. A folyó kanyarulatának mentén haladt, miközben két Hotchkiss-ágyúja szüntelenül ontotta magából a tisztító tüzet. A busmanok háborúja úgy ért véget, hogy az ochorik, észrevéve a segítséget, hátba támadták és az ágyúk tüze felé terelték a busmanokat. A döntő pillanatban Bosambo tűzvonalba vetette katonáinak minden tartalékát. Sanders pedig partraszállította valamennyi hauszáját, hogy a győzelmet teljessé tegye. Aztán egyenesen a városba tartott és megkönnyebbülve lélegzett fel, mikor a kövér Benjamint Hold elevenen látta viszont, mert hát

a kövér Ben fehér ember volt, és ráadásul egy idegen állam − a hatalmas Amerika − polgára. A kövér ember szélesen tárta elébe üdvözlésre hatalmas tenyereit. − Örvendek, hogy önt láthatom − mondta. Sanders mosolygott. − Megtalálta a kichut? − kérdezte gúnyos hangon és hitetlenkedve tekintett a másikra, amikor az bólintott. − Íme, itt van! − szólt diadalmasan Mr. Hold és félrevonta a ketrec függönyét. A ketrec azonban… üres volt! − Ördög és pokol! − kiáltotta a kövér Ben Hold, és dühösen földhöz vágta harci sisakját. Majd hirtelen fölordított: − Ott… ott fut! − és a szabad mező felé mutatott, amely a várost az erdőtől elválasztotta. Apró, törpe alak rohant lélekszakadva az erdő irányába. Mikor meghallotta az amerikai ordítását, hirtelen megállt, felemelt valamit a földről és megfordult. Amint kezét a levegőbe emelte, Abiboo, hausza káplár ráfogta a puskáját és tüzelt. A törpe alak összeesett. − Az én kichum! Megölték a kichumat! − jajveszékelt a levitézlett cirkusztulajdonos. Sanders nem szólt semmit. Csak jól szemügyre vette az elesett Sakolát, akit Bosambo oly gyalázatos módon rabolt el népének kellős közepéből, aztán Bosambót kereste, de a főnök nem volt a láthatáron. Ebben a pillanatban éppen azzal foglalatoskodott, hogy lázas sietséggel ásott lyukat kunyhójának a földjébe, hogy a kichu vérdíjának fejében kapott ezer dollárt elrejthesse. X. Az „áldozat gyermeke” A pusztaságból hosszú, panaszos, végtelenül fáradt, siránkozó hang tört elő. Olyan volt, mint a kisgyermek fájdalmas jajkiáltása.

A kormányzói hajó éppen pihent. Gépezete nem működött, mert a gépész egy tutaj javításán dolgozott, amely úszó fatörzsbe ütközött és szétesett. A kerületi kormányzóság fogalmazója, az akkor még ifjú Sanders, figyelve nyújtotta előre a fejét. A hang ismétlődött, de a siránkozás ezúttal sóhajjal végződött. A hang a partról érkezett, arról a helyről, ahol magas, durva elefántfű nőtt. Sanders a tisztiszolgájához fordult: − Végy egy kenut, ó ember − szólt hozzá arabul − vedd magadhoz a puskádat, és ha megsebesült majmot látnál amott − a hang irányába mutatott −, akkor lődd agyon, hogy ne szenvedjen tovább, mert meg vagyon írva: „Áldott legyen az, aki álmot nyújt, fájdalom helyett.” Abiboo, ura parancsának engedelmeskedve, nyomban a kis kenuba ugrott, mely a „Zaire” mellett ringott a vízen és odaevezett a fűhöz. A szolga eltűnt és csakhamar hallani lehetett a túlpartról a magas fű zizegését, de lövés nem dördült el. Egy ideig vártak, azután a fű ismét erősebben kezdett zizegni, és nemsokára megjelent Abiboo is, a karján könnyben úszó, elkényszeredett, meztelen csecsemő-fiúcskával. A gyermek elsőszülött volt, és szülei kitették a homokos földnyelvre, hogy a krokodilus felfalja és teljessé tegye az áldozatot. Ez majdnem húsz évvel ezelőtt történt és már az emléke is elenyészett annak a kemény büntetésnek, melyet a gyermek atyjára szabtak. − Nevezzük a fiút N'mikának, az áldozat gyermekének, − indítványozta akkor Sanders. És rábízta a megmentett N'mikát egy jó ember gondjaira, aki becsülettel fel is nevelte. Amikor a majmok váratlanul megváltoztatták lakóhelyüket, s az Isisi-parti Bonganga kis erdejéből az akasavok mögötti őserdőbe költöztek, a bölcs emberek mind azt jósolták, hogy nagy szerencsétlenség következik az

isisiekre. N'mika csak nevetett ezen a babonán, mert ő Sanders szolgálatában állt és tudott mindenről, ami a kerületben történt. Gyermekkorától kezdve hűségesen szolgált a kormányzóságnak. Hűség volt a legfőbb fétise, és Sanders tudta ezt róla. A kerületi kormányzó hatalmas főnökké tehette volna ezt az embert. S ha N'mika csak a legkisebb jelét adta volna is eme kívánságának, Sanders kétségtelenül valamennyi nép fölé helyezte volna. De ő tudta, hogy hol szolgálhat a kormányzónak leginkább, és már mint tizenkilenc esztendős ifjú, három háborút harcolt végig Sanders oldalán. Kétszer mentette meg gazdája életét, és három merénylő főnököt juttatott akasztófára. Aztán elfogta N'mikát a szerelem. A kis-isisiek törzséből való leányt szeretett, csinos, egyenesen nőtt fiatal leányt, aki bizonyos szempontokból gyönyörű is volt. N'mika feleségül vette, elvezette kunyhójába, első asszonyává tette és beiktatta őt ennek a méltóságnak minden előnyébe. Kira, így hívták a leányt, sok tekintetben igazán kívánatos menyecske lett. N'mika pedig úgy szerette őt, ahogyan csak értelmes ember szerethet. Elhalmozta olyan üveggyöngyből készült ékszerekkel, amilyeneknél különb egy asszonynak sem volt a faluban. Az asszonyokkal való bánásmód az egész világon csak igen kis mértékben mutat eltéréseket, akár fekete vagy fehér, kannibál vagy vegetáriánus nőről van szó, akár szegényről vagy gazdagról. N'mika túlságosan is jól bánt a feleségével. „Kívánságainak erdejében kutatott”, ahogyan a közmondás tartja. Olyan buzgó volt ez a derék férj felesége szolgálatában, hogy az asszonykának olykor nehezére is esett új meg új kívánságokat kitalálni minduntalan. − Ragyogó sarki csillag − szólt hozzá egyik reggelen az ura −, mit kívánsz ma magadnak? Mondd meg nekem, hogy

elmenjek és rögtön meghozzam neked. A menyecske mosolygott: − Lord, én a fehér antilop farkára vágyom. − Meg fogom találni ezt a farkat − felelte bizakodón N'mika és vadászatra készült. Csak az a tudat nyugtalanította némileg, hogy a fehér antilopot csak egyszer láthatja az ember évente, és akkor is különös szerencséjének kell lennie, hogy összetalálkozzék vele. Bár előbbi kérői hideg nőnek tartották Kirát − és erről a férje is meggyőződhetett −, mégis volt neki szeretője a saját törzséből. Miután tehát férje a fehér antilop keresésére indult, Kira elküldött a fiatalemberért. Ezen az estén Sanders a falutól öt kilométerre horgonyzott. Éppen a naplementét figyelte, amint vérvörösen belemerült a kikötőtől délnyugatra fekvő mocsárba, amikor N'mika lefelé jött kenujával a folyón. Egészen elmerült gondolataiba, de annyira mégsem feledkezett meg a világról, hogy el tudott volna menni ura hajója mellett, a megszokott üdvözlés nélkül. − Hé, N'mika! − kiáltott Sanders, áthajolva a fedélzet korlátján és barátságosan mosolyogva a kenuban ülő komoly emberre, − a folyó felső és alsó folyása mentén egyformán, úgy emlegetnek téged, mint a legszerelmesebb férjet. − Ez nem is csodálni való, uram, mert bár kétezer rézrudat fizettem ezért az asszonyért, azt hiszem, hogy többet ér, mint amennyi rézrúd a világon van − felelte N'mika meggyőződéssel. Sanders elgondolkodva bólintott, mert szentül hitte, hogy mihelyt asszony kezd szerepet játszani a férfi életében, mindig várható valami váratlan esemény, mivelhogy minden szerelmes férfi bolond. − Most azért megyek, uram, hogy szolgáljak az asszonyomnak − folytatta N'mika némi elfogódással és zavartan babrált az evezőjével −, mert a feleségem megkívánta

a fehér antilop farkát. És antilopot ma már nem lehet közelebb találni, mint a n'gombik földjén. Fehér antilop pedig csak nagyon ritkán kerül az ember szeme elé. Sanders fölhúzta a szemöldökét. − Lehet, hogy sok hónapig kell ez után a szép fehér holmi után járnom − folytatta N'mika −, de ezzel nem törődöm. Sőt, boldog vagyok, hogy ilyen nehéz dolgot kell véghezvinnem, ha ezzel a feleségem kedvét kereshetem. Sanders intett a legénynek, hogy jöjjön föl, mire N'mika a fedélzetre mászott. − Neked igazán csodálatos ju-jud van − mondta Sanders, amikor N'mika előtte állt. − Látod, én megkíméllek minden fáradságtól és nélkülözéstől. Három nappal ezelőtt lőttem fehér antilopot a Gyász-tó partján. Ha akarod, neked adom a farkát. És odanyomta a boldog N'mika kezébe az értékes vadászzsákmányt. − Lord − hálálkodott a néger egyszerűen −, te olyan jó vagy hozzám, mint az Isten és mindig is ilyen voltál. Te találtál meg engem, megmentetted az életemet, és elneveztél az „áldozat gyermeké”-nek. Ezért remélem, uram, hogy életemet még a te szolgálatodban fogom feláldozhatni. És ez szép halál lesz nékem. − Ez nem nagy dolog, N'mika, amit most tettem − szólt Sanders kedvesen −, de most értékesebb valamivel akarlak megajándékozni. Azzal a bölcs tanáccsal, hogy ne add oda egész szívedet az asszonynak, mert az addig játszik vele, amíg bele nem halsz a játékba. − Ez is szép halál lenne. − sóhajtott N'mika és az útjára ment. Szomorú út volt ez, mert a való felfedezésére vezetett. Sanders ezalatt fölfelé hajózott a folyón. Két nappal előbb gyors kenut küldött előre, hogy kerülete minden főnökét palaverre hívja a Kígyó-térre, közel az elefánt-telephez, ahol három kis folyó találkozik. Nagyon pontosan körül kellett írni a

tartandó gyűlés helyét ezen a vidéken, ahol számtalan apró folyó keresztezi egymást és az elefántok találkozó helye épp oly gyakori és változó, mint a kígyók gyűlésezése. A hatalmas és az apró főnökök tarka összevisszaságban, de kivétel nélkül megjelentek a palaverre kitűzött helyen és időben. Némelyek díszes kenukban a lokalik dobolása mellett érkeztek meg, és a hangosan pergő dobok már messziről harsogták a jövevény méltóságát és hatalmát. Mások foltozott kenukban jöttek, amelyek minduntalan megteltek vízzel. Voltak, akik hosszú utat tettek meg az őserdőn keresztül, így az isisiek, az ochorik, az akasavok, a kisebb n'gombik és a nagyobb isisiek. Még az emberkerülő kis busmanok is lesiklottak a folyón. Széles ívben kerülték meg a többi törzseket, apró kezeikben mérgezett dárdákat és nyilakat szorongattak, az óvatosság kedvéért. A megjelent előkelőségek közül kiváltak néhányan; például Egili, az akasavok főnöke, Tombolo, a nagy isisieké, N'rambara, a n'gombiaké és végül utoljára a legnagyszerűbb: Bosambo, az ochori nép főnöke. Zöld bársonyruhája már messziről virított, ezt a partvidékről szerezte be. Nyakán párizsi gyémántutánzattal kirakott láncon, roppant aranyozott óra fityegett, zománcozott kék óramutatóval. Bosambo időről-időre tettetett egykedvűséggel kért tanácsot tőle. A főnökök faragott széken ültek Sanders körül, aki sok olyant mondott nekik, amit már úgyis tudtak, de sok olyant is, amiről remélték, hogy Sanders még nem tud róla. − Most pedig kijelentem nektek − mondta végül Sanders −, hogy azért hívtalak egybe benneteket, mert az országban béke uralkodik, és egy ember sem emeli fel kezét a felebarátja ellen. Ez most már tizenkét hónapja tart így, és nézzétek a következményeit. Mindnyájan gazdagok és kövérek lettetek. − Kwai, − morogták helyeslőleg a főnökök. − Ezért szóltam érdeketekben a kormányzóságnál is, és a kormányzóság igen örvendett ezen. Ezért az én királyom, aki a

ti királyotok is, megelégedésének látható jelét küldte nektek. Titokzatos és nagyon bölcs módon elkészítette a saját képmását, hogy mindig veletek lehessen és ti is lássátok, hogy hogyan vigyáz rátok és ellenőriz titeket. Sanders a kormányzóságról az angol királynak vagy félszáz olajnyomatú arcképét hozta magával, és most ünnepélyesen szétosztotta a főnökök között. A kép éppen abban a pillanatban ábrázolta őfelségét, amint cigarettára gyújt és az egyik angol képes újság karácsonyi számának ingyenes melléklete volt. − Most aztán minden nép tapasztalhatja, hogy milyen szép dolog a béke. Ott heverhet az ember kényelmesen a saját kunyhójában, és nem kell félnie, hogy valami bántódás éri. Vagy elmegy vadászni, és nem kell aggódnia, hogy nem tér többé vissza. Az asszonyok már a kész étellel várják a hazatérőt. − Lord − emelkedett szólásra most az egyik kis n'gombi főnök −, ezt még én szegény tudatlan, vak ember is belátom. S most életemre esküszöm, hogy királyom békéjét mindkét kezemmel fenntartom. Senkit sem fogok megsérteni, mert bár kicsi az én falum, mégis nagy a befolyásom, amit a feleségem édes bátyjának köszönhetek, mert az ő testvére Felső-N'gom-bi partjának a leghatalmasabb főnöke. − Lord Sandi − kezdte Bosambo és minden szem a bátor és pompás öltözetű főnök felé fordult, aki − ahogy a híre járta −, olyan közeli rokonságban is volt Sandersszel, hogy ez már aligha lehetett kellemes neki. − Lord Sandi − szólt tehát Bosambo −, minden ember tudja, hogy milyen hűséges rabszolgád vagyok. Sokan azonban rosszat beszéltek felőlem, és nézd, uram, hol vannak ezek? A pokolban vannak, amint ezt lordságod is tudja, mert hiszen mi mind a ketten keresztények voltunk, mielőtt az igaz vallás ösvényére léptem és megismertem az egy igaz Istent és Mohamedet, az ő prófétáját. De abban az egyben a muzulmánok és a keresztények teljesen

egyformák, lord, hogy mind a kettőnek van borzasztó pokla, ahova az ellenségeit küldi… − Bosambo − szakította félbe Sanders a szóáradatot −, a te hangod kellemes és olyan, mint az üdítő eső hosszas szárazság után; de nekem nagyon sok a dolgom és még többen is óhajtanak beszélni. Bosambo komolyan hajtotta meg a fejét. A gyülekezet megrettenve tekintett reá, mert hiszen intést kapott Sanderstől és mégis élt, sőt úgy látszott, hogy a méltóságát is megőrizte. − Lord − válaszolt Bosambo −, most nem is szólok többet; mert, ahogy te magad is bizonyára tudod, mi a fontos ügyeinket négyszemközt, bizalmas magánkihallgatáson szoktuk elintézni. Ezért valóban fölösleges, hogy most méltóságod és a többi szónok közé álljak. Bosambo leült, Sanders pedig szelíden mondta: − Igazat beszéltél Bosambo. Mert valóban gyakran beszélgetünk titkon, te meg én. Ha ugyanis feddő szavaim vannak az én főnökeimhez, úgy ez kunyhóik rejtekében történik, hogy meg ne tépázzam méltóságukat a népük szemében. − O ko − dörmögte fogai közt a megalázott Bosambo, amikor látta, hogy bennfentességet sejtető ravaszkodásáról ilyen hamar és kíméletlenül lerántották a leplet. Miután a gyűlés szétoszlott, Sanders fáradtan vonult vissza a „Zaire” fedélzetére. Megfürdött, ez kissé felüdítette, aztán beült moszkítóhálóval körülvett szellős sátorába a felső fedélzeten és jó étvággyal ebédhez látott. Közben elgondolkozott. Kilenc hónapig tartott egy nagy csapat ochorit az isisi határon, hogy minden háborús eshetőségnek elejét vegye. Most ezt a csapatot visszavonta, de az a kényelmetlen érzése támadt, hogy nem cselekedett helyesen. Három hétig tartana, ha ismét meg akarná szállni a határt. Még jóval ebéd után is ott ült az asztal mellett és

mérlegelte a helyzetet, amikor ismerős hangot hallott, amely felriasztotta merengéséből. Odafordult a hausza ordonánchoz, aki mozdulatlanul kuporgott a moszkítóhálón kívül: − Ha ez Bosambo törzsfőnök hangja, úgy jöjjön föl! Egy perccel későbben Bosambo megjelent a moszkítóháló küszöbén. − Lépj be, Bosambo − intett neki Sanders, s amikor a főnök már a háló kerületén belül volt, így szólt hozzá: − Bosambo, te okos ember vagy, csak egy kicsit hencegő. Mégis bízom egészséges ítéletedben. Nos tehát, te is hallottad valamennyi nép főnökének beszédét énelőttem, és azt is tudod, hogy az országban béke uralkodik. Mondd meg nekem tehát igaz hitedre, hogy mi lehet az, ami megbontja a békét a férfi és férfi között? − Lord − válaszolta Bosambo, hosszabb beszédre készülvén. − Két dologról tudom, hogy bizonyosan háborúra vezet. Az egyik a földéhség meg a kapzsiság, a másik az asszony. És uram, amíg asszonyok élnek és minden órában újak jönnek a világra − még pedig, nekem legalább, úgy látszik, hogy gyorsabban, mint ahogyan meghalnak − addig mindig lesz hang, amely kardért kiált a férfi kunyhójában. Sanders bólintott. − És most − kérdezte lassan: − Hogy állunk most? Bosambo gyors tekintetet vetett a kerületi kormányzóra. − Lord — szólt aztán szelíden −, minden nép békében él egymással, ahogy ezt lordságod is kijelentette a napokban, és nagyon is szeretjük egymást ahhoz, hogy megszegjük a király békéjét. Persze, egy csapat ochori ott állt eddig az akasavok határán, hogy fenntartsa a békét… − És most? − kérdezte Sanders még halkabban. Bosambo kényelmetlenül izgett-mozgott. − Én a te embered vagyok, uram − mondta − én a te sódat ettem és borzalmas harcok közepette számos vitézi tettel kimutattam, hogy mennyire szeretlek téged, lord Sandi.

− Csodálatos, hogy a kis-isisiek főnökét mégsem láttam a palaveren − mondta Sanders, inkább a napellenzőről lefüggő imbolygó villanykörtéhez szólva, mint az előtte álló Bosambóhoz. Bosambo pár pillanatig hallgatott, aztán egy nagyot lélegzett. − Lord − szólalt meg aztán habozó csodálattal −, neked az egész testeden mindenütt van szemed. Te látod a szavakat, mielőtt még kimondja az ember, és villámgyorsan olvasol az emberek gondolatai között. Neked mindenütt van szemed − Bosambo lázba jött −, szemed van a fejeden, a füled mögött, szemed van… − Elég, Bosambo, elég − szakította félbe Sanders nyugodtan. Hosszú szünet következett, amit Bosambo tört meg. − És én mondom neked, mivelhogy nincs titok köztünk, hogy a kis főnököt én beszéltem rá, uram, hogy ne jöjjön el a palaverre − vallotta be töredelmesen Bosambo. − Tudom, − hagyta helyben Sanders. − De ezt csak azért tettem − mentegetőzött Bosambo −, mert azt akartam, hogy ez a nap egészen derült legyen néked. És, hogy lordságod békével eltelt szívvel, víg dalokat zengve búcsúzzon el tőlünk. Amint lordságod bizonyára már értesült, az ochori őrség is elhagyta az akasavok határát. Sanders kézmozdulatát nem lehetett félreérteni. − Miért változtatta volna meg Bimebibi megjelenése az én hangulatomat? − kérdezte Sanders, mellőzve Bosambo utóbbi kijelentését. − Lord − felelte Bosambo büszkén én − amint te is tudod − igazhívő vagyok és nem hiszek sem ördögökben, sem varázslatokban, kivéve azokban, amiket a szent próféta előír. De tudott dolog, hogy Bimebibi a szellemekkel cimborái, hogy szemmel tud verni, és tekintetétől elemésztődik és elpusztul az, akire ráveti. Ezért Bimebibi gonosztevő, és ennek az országnak

minden törzsfőnöke megegyezik abban, hogy minél előbb el kell tenni láb alól. Csak a kis-isisiek kivételek, mert nagyon szeretik. Sanders ismét csak bólintott. A kis-isisiek a harcos isisiek voltak. Az ochorik és az akasavok közt fekvő területet lakták. Egyszer nagyon is izgágák voltak, máskor meg békések. Sanders furcsának találta, hogy nem kapott hírt N'mikától arról, hogy mi történt azon a vidéken. Ez a körülmény gondolkodóba ejtette. Majd tíz percig tépelődött azon, hogy mi lehet ennek az oka. Aztán fölállt. − A háború nagyon borzalmas dolog − mondta −, mert ha minden bolondra ötven okos esik is, a háború hírére ezek is megbolondulnak. Azért ígérem neked, Bosambo, hogy ha segítségemre leszel nekem ebben az ügyben, olyan jutalmat adok neked, hogy nem is álmodod! − Hogyan lehetnék ebben a segítségedre? − kérdezte a törzsfőnök mohón. − Akadályozd meg a háborút − jelentette ki Anders határozottan. − Ezt megtenném, de nincs rá módom, uram − szólt Bosambo komolyan, széttárva a karjait − mert Bimebibi abban a pillanatban megtámadja az akasavokat, mihelyt megtudja, hogy az ochorik már nem őrzik a határt. − Nem szabad megtudnia addig, amíg én oda nem érkezem a katonáimmal − rendelkezett Sanders. − Senki sem mondhatja meg nekik. − Sanders nyugodtan nézett Bosambóra, és a főnök tekintetét kereste. − Senki sem mondhatja meg nekik − ismételte kihívóan. Bosambo a fejét rázta. − N'mika otthon van a falujában, és N'mika nagyon szereti a feleségét, ahogy azt mindenfelé mesélik − mondta csöndesen. Sanders elmosolyodott. − Ha N'mika megcsalna engem, akkor nincs többé ember

a világon, akiben bízni tudnék − jelentette ki meggyőződéssel. N'mika ott ült, szemben a feleségével. Sem harag, sem vidámság nem látszott a férj arcán, de az asszony képén halálfélelem tükröződött. A kunyhó közepén alacsony széken feküdt a fehér antilop farka, de az asszony ügyet sem vetett rá. Elméje rettegve csapongott a bosszúállás félelmes víziói körül. Csöndben ültek. A tűz sistergett, sziporkázott a kunyhó közepén, és kísérteties árnyékot vetett a fonott falakra. Amikor N'mika végre megszólalt, a hangja kimért és halk volt. − Nira, hitvesem − mondta −, kitépted szívemet a testemből, és követ hagytál ott helyette, mivelhogy nem szeretsz engem. Az asszony megnyalta láztól cserepes ajkát, és hallgatott. − Megvolna rá a jogom, hogy megöljelek − folytatta N'mika −, mert szégyent és szomorúságot halmoztál a fejemre, és magányba taszítottál engem. Kira kinyitotta a száját, hogy szóljon, kétszer is belekezdett, de nyelve felmondta a szolgálatot. Végre fuldokolva nyögte: − Ölj meg! − és ijedt tekintetével rámeredt férjére. N'mika, a csodálatos szerető, a fejét rázta. − Te asszony vagy, és nincs annyi erőd, mint nekem. − Félig önmagához intézte ezeket a szavakat. − És fiatal vagy… és én hittem neked… és csalódtam − folytatta szomorúan. Az asszony hallgatott. Arra gondolt, hogyha az a férfi, a szeretője megtette volna, amit abban a rettenetes pillanatban tanácsolt neki, amikor az urának hazajöttét hírül hozták neki, akkor most nem forogna veszélyben az élete… sőt talán… N'mika mintha, legalább részben, eltalálta volna a felesége gondolatait, lassan ingatta a fejét. − Ne érjen téged semmi bántalom az én részemről − mondta −, mert én, egészen érthetetlenül, mindennél jobban szeretlek. S ha jóságomért a sír szélére kerülnék, téged még

akkor sem foglak bántani. Az asszony felugrott. Szeméből eltűnt az ijedtség. Mérhetetlen gyűlölet villogott benne. N'mika látta ezt a gyűlölködő tekintetet, és ez a tekintet lelke mélyéig égette… aztán felfigyelt. A királyi testőrség evezőcsapásai voltak ezek, és N'mika visszafordult, hogy üdvözölje Bimebibit, a törzsfőnököt. A felesége ki akart rohanni a testőrökhöz, de N'mika elállta az útját. − Fogják meg, fogják meg! − kiáltotta az asszony rekedten. − Meg akar ölni engem, aztán meg összeesküdött a királyunk ellen, mert Sandinak az embere. Chekolana, a király főembere kíváncsian figyelt a sikoltozásra, és kérdően nézett N'mi-kára, akinek az arcán még most se volt semmi nyoma a szenvedélynek. − Kira − szólalt meg N'mika −, ha gyűlölsz is engem, én szeretlek téged. És akkor is szeretlek, ha a király kezétől kell meghalnom ezért. Az asszony élesen, bántón kacagott. Most már biztonságban érezte magát, és N'mika került veszedelembe. Kinyújtott ujja majdnem érintette férjének az arcát. − Magának a királynak mondom meg ezt − rikácsolta magánkívül −, N'mika Sandi kémje és tudja minden titkát… Chekolana kapitány egy lépést tett előre, és N'mika arcába tekintett. − Ha ez igaz, mondj el Bimebibi királynak mindent, amit tudni akar. Mondd meg, N'mika, mennyi ochori tartózkodik a határon? N'mika nevetett, mint aki nem veszi komolyan a dolgot. − Kérdezd meg Sandít − felelte gúnyosan. − Lord, lord, én megmondom neked, ha leszúrod az uramat − lelkendezett villogó szemekkel az asszony. − A határon áll… Hirtelen levegő után kapkodott, egyet hördült, aztán

leroskadt a kunyhó földjére holtan. N'mika gyorsan ölt, vadászkése nagyon is éles volt. − Vigyetek a királyhoz − mondta és a lábainál heverő holttestre tekintett. − Jelentsétek neki, hogy N'mika megölte azt az asszonyt, akit szeretett. N'mika a csodálatos szerető. N'mika, az áldozati gyermek, N'mika, aki szerette a feleségét, de a kötelességét még jobban szerette. Többet nem szólt egy szót sem. Keresztre feszítették a főnök kunyhója előtt, így talált rá Sanders harmadnapon. Bimebibi aztán megmagyarázta a körülményeket: − Lord, ez az ember megölt egy asszonyt, és azért én megöltem őt. XI. Wu Az akartiak országában számos szellemet tiszteltek, de nem féltek tőlük, csupán egy istenségtől rettegtek. Wu-nak nevezték, ami a mi nyelvünkön azt jelenti, hogy „ők”. − Emlékezzék erre − mondta Sanders a folyó partján, miközben megszorította asszisztensének, az ifjú Smith Graysonnak a kezét. − Nem fogom elfelejteni − válaszolta a vidám fiatalember. − De abban az esetben, ha valami baj történnék velem, talán meg tudná állapítani, hogy mi hogyan történt és értesítené néhány sorral az enyémeket. Persze, a legborzalmasabb részleteket legyen kegyes mellőzni. Sanders bólintott. − Egész csinos kis történetet fogok faragni belőle, és bármint is essék meg az ön halála, olyan gyors és fájdalommentes lesz, ahogyan csak a töltőtollam vázolni képes. − Ön egészen kedves ember − jelentette ki Smith megelégedetten, és kenuja vezetőjéhez fordulva szuahéli nyelven, ékes káromkodásba kezdett, mert bár Smith Grayson

még csak fiatal ember volt, azért már nagyon járatos volt az idegen nyelvekben. Sanders utánanézett a nagy kenunak, amint kiúszott a Fasai sárga, nyílt vizére. S mindaddig követte szemével, amíg a nagy homokzátony mögött el nem tűnt. Aztán gőzösét a folyó folyásának irányába fordította és hazafelé indult. Hogy az akartiak függetlenségét, és minden támadással szemben sértetlenségét kellően értékelni tudjuk, meg kell említenünk, hogy területük „az őserdőtől a vizekig” és „az őserdőtől a hegyekig” terjedt. Széles darab, legelésre alkalmas mezőség volt ez, amelyet természetes sáncok védtek. Az őserdő és a mocsarak tartóztatták fel a „nagy király” rabló népét, a hegyek és az őserdő fogták fel az ochorik, akasavok, isisiek támadását. Még a legvakmerőbb n'gombik sem merészkedtek túl a hegyek fűrészalakú csúcsain, bár asszonyok és zsákmány csalogatta őket. Az akartiak királya föltétlen ura volt az egész területnek, tíz harcos csapata volt. Mindegyik légió ezer embert számlált, amelyhez hozzájárult még az asszonyokból toborzott hadtest, amelyet a király „a haragos szüzeknek” nevezett; ezek erős italokat ittak, és úgy verekedtek, mint a férfiak. Minthogy N'raki az akartiak királya, az őserdőtől a hegyekig, és az őserdőtől a vizekig uralkodott, az a híre volt, hogy hatalmas és könyörtelen király, úgyhogy senki sem merészelt nemet mondani, ha ő igent mondott, mert N'raki vad és fékezhetetlen fejedelem volt, ha valaki megharagította. Culuka egykor Wetországból ezer dárdással érkezett N'raki országába. Wetország sok mérföldre van az akartiak fővárosától, és az a hadjárat, amelyet Culuka tervezett, nem okozott nagy kárt, mert a megtámadott terület köves és szegény volt. De N'raki, az öldöklő, gyors volt a bosszúállásban, és a maga ezer emberét keresztülvezette a mocsarakon egészen Culuka városáig, leverte őt, és mindenestül felégette a várost.

A férfiakat és gyermekeket ott helyben agyonütötte. Culukát égő kunyhója előtt keresztre feszítette, és azontúl az öldöklő N'raki birodalma mentes volt minden támadástól. Ez különösen erős példának látszott, és ezért a francia kormányzóság − mert Culuka francia területen lakott, vagy legalább is így jelezte a térkép − követséget küldött N'rakihoz, hogy a tényállást tisztázza. N'raki levágta a követség vezetőjének fejét, és olyan üzenet kíséretében küldte vissza, amely nem alkalmas arra, hogy nyomdafesték alá kerüljön, de azért Francia-Nyugat-Afrika, sőt talán a Quai d'Orsay is tudomásul vette. Ettől fogva N'raki háborítatlanul élt, mert ez az eset a határmegállapítás idején történt, mikor a bizottság két esztendeig ülésezett, hogy rendezze a határvonal bizonyos kérdéseit. A bizottság megállapítása alapján Akarti-országból most angol birtok lett, N'raki pedig az angol király hűbérese, bár neki magának halvány sejtelme sem volt erről a megtiszteltetésről. N'raki független fejedelem volt, jól gyakorolt roppant seregével teljesen biztosította önálló uralmát. Katonái ragyogó testükkel és tollal díszített fejükkel, mind fiatalok és szépek voltak, de a király mégis „első” hadosztályára volt legbüszkébb. Ebben voltak a legnagyobb, legerősebb, leggyorsabb és legvadabb harcosok. A király megtiltotta nekik, hogy házasodjanak, mert minden ember tudja, hogy az asszonyok rossz hatással vannak a harcosokra. És a házas férfi nem is bátor, hacsak nem a gyermekeit kell védelmeznie; de, amíg idáig eljut, addig alaposan meg is hízik. Ekként ez a hadosztály nem ismerte sem a szerelem sóvárgását, sem a kielégített szerelem mámorát, de a harcosok büszkék voltak arra, hogy az ő uruk, a király, így kitüntette, és minden más csapattól megkülönböztette őket. A versenyeknél ki is váltak mindig, mert erősebbek és

gyorsabbak voltak mindenkinél, minthogy asszonyi befolyást nem ismertek. Az agg király látta kiválóságukat és így kiáltott fel elragadtatásában: Wu! Ebben az előkelő csapattestben szolgált Taga'ka, a 20 esztendős derék legény. De élt a király városában egy nagyon csinos 15 esztendős leány is, Lapai. Lapai sudár termetű volt, és az volt a híre, hogy ő a legjobb táncosnő. Nagyon gőgös teremtés volt, mert nagybátyja a király legfőbb csodadoktorának tisztét töltötte be. Hatalma annyira terjedt, hogy már két férjét eltette láb alól. Egy szép napon Lapai megpillantotta Taga'kát a kútnál, és nyomban megszerette. Aztán, mikor legközelebb az erdőn találkozott vele, leborult előtte és átkarolta a térdét. − Taga'ka lord − mondta −, te vagy az egyetlen férfi a világon, akit megkívántam. − Én minden kívánságon felül állok − válaszolta Taga'ka öntelt büszkeséggel mert én a király első hadosztályában szolgálok, és az asszonyokat csak annyira becsülöm, mint a füvet a lábaim alatt. Lapai legvonzóbb csábításai sem tudták rávenni Taga'kát, hogy a nőnek akár csak az arcát is megsimogassa. Az asszony majd elepedt a vágytól. A király nemsokára súlyos betegségbe esett. Az állapota napról-napra rosszabbodott. A csodadoktorok hét áldozatot mutattak be, és rettenetes jelekből, amelyeket nem szükséges egyenként ismertetnünk, azt következtették, hogy a királynak hosszú utazást kell tennie az országa határáig. Itt egy félszemű emberre fog akadni, aki a király kunyhójának árnyékában fog ülni, és ha erre ráakad, akkor bizonyosan meg fog gyógyulni. A király engedelmeskedett, három hónapig utazott, amíg elérkezett a megjelölt helyre, és valóban ott találta azt az embert, akit a csodadoktorok előtte leírtak… Az ember ott ült a királyi kunyhó árnyékában. Megállapított tény, amit senki sem fog tagadni, hogy a

király csodadoktorának unokahúga tervezte ki a királynak ilyetén módon való kezelését. Lapai nagy ügyességgel eszelte ki ezt a tervet, és ő gondoskodott arról is, hogy a nyomorék ember kellő időben ott üljön a király kunyhójának árnyékában, mert szerette Taga'kát, szívének minden szenvedélyével. Hosszú hónapok teltek el, és a király nem tért vissza. Lapai pedig addig sugdosta szenvedélyes vallomásait a fiatalember fülébe, mígnem Taga'ka asszonyává tette, bár erre a cselekedetre halálbüntetés volt szabva. Midőn ezt a királyi testőrség legénysége látta, minthogy eddig is minden komoly ügyben mintaképüknek tekintették Taga'kát, így szóltak: − Lássátok, Taga'ka, a király kedvence asszonyt vett magának. Ha mi most mind hasonlóan cselekszünk, jobb lesz nekünk és jobb lesz Taga'kának is. A király, mivel már öreg ember, meg fog neki bocsátani és minket sem büntet majd meg. Valószínű, hogy N'raki király azon a helyen fejezte volna be életét, ahova csodadoktora küldte, de akkor feltűnt azon a vidéken egy mindenkinél hatalmasabb varázsló. Az idegen varázsló Wetországból érkezett, és akkora volt varázslóereje, hogy a király lábának fájdalmait csupán kézrátétellel gyógyította. Mire a király legfőbb csodadoktorává nevezte ki, ami Lapai nagybátyjának a bukását jelentette. Mert ha már két király sem uralkodhatik egy és ugyanazon országban, annál kevésbé működhetik egymás mellett két csodadoktor. Így Lapai kegyvesztett nagybátyját megölték és vérét varázslat céljaira használták fel. Egyik reggelen a csodadoktor N'raki király elé állt. − Lord, király − kezdte − az éjjel álmot láttam, amely tudomásomra adta, hogy lordságodnak vissza kell térnie a fővárosba. De titkon kell utaznod, hogy kezet ne vethessenek rád a gonosz szellemek, akik az út mentén reád ólálkodnak. N'raki király tehát kíséret nélkül, váratlanul érkezett vissza országának fővárosába, csupán a testőrsége volt

mellette. Bejelentés nélkül lepte meg első hadosztályát, és nagy pusztítást vitt véghez köztük. Miután mindarról értesült, amiről értesülni akart, gyorsan ítélkezett. A tilalmas asszonyokat egy magas hegy tetejére vitette − összesen hatszázat − és megparancsolta, hogy lökjék le valamennyit a hegy csúcsáról. Mai napig is a „Szomorú asszonyok hegyének” nevezik azt a hegyet. Egyedül Lapait kímélte meg. Megkímélte azért, hogy a nép előtt hajtsa végre rajta ítéletét. − Nézzétek ezt az asszonyt, akartiak! − mondta az összegyülekezett népnek. − Ez az, aki szomorúságot és halált hozott az én első hadosztályomra. A mai napon lássa, hogy miként ég el elevenen a férje, Taga'ka. Ó maga azonban maradjon életben és emlékeztessen benneteket arra, hogy én nagyon féltékeny király vagyok, és rettenetes, ha megharagszom. Ennek a tömegmészárlásnak a híre lassanként átszivárgott a különböző országokon. Elérkezett az angol kormányzósághoz is, de az angol kormányzóság igen óvatos hivatal olyankor, ha primitív népekről van szó. Sanders − aki sokkal távolabbi és magányosabb helyen székelt, mint a Downing Street és a Kerületi Kormányzóság hivatalnokai − belátta, hogy teljesen céltalan lenne, ha megtorló hadjáratot indítana. Két külön követséget szervezett tehát, az egyiket egy Farquharson vagy Fagazoni nevű fiatalemberhez küldötte, aki abban az időben szalonkára vadászott az Ambalina-hegytől délre eső, terjedelmes mocsarak mentén. Ez a fiatalember úgy káromkodott, mint a legdurvább skót paraszt, mikor a nemes sport űzését félbe kellett szakítania, de azért felövezte kötényét és a király afrikai vadászcsapatának felével csakhamar a főváros felé tartott. Az odavezető úton azonban N'raki király kelepcéjébe

jutott, ekkor még jobban átkozódott, mert belátta, hogy meg kell halnia, mielőtt még kiélvezte volna a neki járó vakációt. Megszólította hát az ordonáncát: − Hafiz − mondta neki arabul ha meg találnál menekülni, menj az ochorik földjére, a széles folyó partjára. Ott megtalálod Sandit. Add át neki legszívélyesebb üdvözletemet és mondd meg neki, hogy Fagazoni kellemes hírt küld neki. A hadsereg gyilkosa most saját népét öldökli. Egy órával később Farquharson, vagy Fagazoni, ahogyan a bennszülöttek nevezték, ott hevert N'aki király lábainál. Megtört szemei a kegyetlen, kék égre bámultak, nyitott ajka körül mosoly játszadozott. − Ez rossz palaver − jelentette ki a király, amint az előtte fekvő hullára esett a tekintete. − Most majd eljönnek és nem tudom, hogy akkor mi fog történni. Izgalmában elfelejtette számításba venni azt a körülményt, hogy székvárosában ezer katonája állomásozik, akiknek szíve elhalt asszonyukért gyászol. N'raki király nem volt gyáva ember. Emellett kitűnő szimatja volt a gyanús emberek kipécézésében. Ez alól tanácsosait sem vette ki, különösen amióta az új csodadoktor ott volt udvarában, mindenki gyanús lett neki, aki körülötte élt, mert a doktor mindenkiben fedezett fel valamit, amit felségsértésnek lehetett minősíteni. A király a szüzek hadseregével teljes rendet tartott fővárosában, és csírájában elfojtott minden titkos összeesküvést. Csakhogy környezetében is akadtak minduntalan olyanok, akikre a gyanú ráirányult, és csakhamar nem volt a királynak olyan embere, akiben megbízhatott volna. Ilyen körülmények között érkezett a fővárosba az a hír, hogy az arab karaván átlépte a határt és cserekereskedésbe kezdett a király népével. A hír hízelgően kiemelte a karaván vezetőjének okosságát és intelligenciáját.

N'raki király tehát követeket és ajándékokat küldött a jövevénynek, és egy szép napon előre vezették az arab karaván délceg és karcsú vezetőjét, Jusszufot. − Ó Jusszuf, hallottam már felőled és a te bölcsességedről − köszöntötte a király. − Gyakran utaztál keresztül országomon, és senki sem bántott. − Lordom, királyom, ez igaz − felelte az arab. A király elgondolkodva tekintett rá. N'raki abban az időben érte el bölcsességének tetőpontját. Bölcs és ravasz ember volt, és nem voltak illúziói. − Arab − szólt ismét −, az én tervem az, hogy te maradj itt velem, és élj az én kunyhómnak árnyékában. Légy az én főemberem, mert te nagyon bölcsnek látszol, és ismered az idegen népek szokásait. Olyan kincseket adok neked, amelyek legmerészebb álmaidat is felülmúlják, mert országom gazdag az olyan elefántcsontban, amit népem ősei ástak el. − Lordom, királyom, ez roppant nagy megtiszteltetés, de én nagyon is egyszerű és jelentéktelen ember vagyok arra, hogy neked szolgáljak. Bár az igaz, hogy ismerem az idegen népek szokásait és tapasztalt vagyok a kormányzás teendőiben − felelte Jusszuf. − Ezért megmondom neked − folytatta halk hangon a király −, hogy én nem félek a szellemektől, csupán egytől: Wutól, mert ennek rettenetes a kegyetlensége. Nos tehát, ha segítségemre leszel abban, hogy a haragját távol tartsam magamtól, akkor itt letelepedhetsz és élhetsz békében és boldogságban. Így lett az arab Jusszuf N'raki király első minisztere. Két nappal később a király gyors elhatározással megfosztotta tisztségétől az új csodadoktort és elbocsátotta, mint olyant, akire nincs többé szüksége. Ezután Sandershez csak annyi hír érkezett erről az országról, hogy azt bizonyos bölcsességgel kormányozzák. A Wu-tól való félelem állandóan megmaradt. Hosszú estéken ott

ült a király arab tanácsosával, és a Wu-ról, arról a titokzatos hatalomról elmélkedett, amely a fűrészalakú hegyek csúcsain túl lakozik. − Mondom neked, Jusszuf, hogy a szívem vízzé válik, ha a Wu-ra gondolok. Mert ez borzalmas szellem, és én minden újholdkor áldozatot mutatok be neki, hogy megengeszteljem. − Lordom, királyom, én ismerem Wu-nak a szokásait − felelte az arab − és mondhatom neked, hogy nem kedveli az áldozatokat. A király idegesen izgett-mozgott székén. − Ez furcsa! − mondta aztán ingerülten −, mert az istenek megparancsolták nekem, álmomban, hogy áldozzam fel neki Lapait. Szavai közben gyors oldalpillantást vetett Jusszufra, mert az arab volt az egyetlen az egész városban, aki nem bánt megvetően ezzel a szegény, kiátkozott teremtéssel, akinek minden napja valóságos pokol volt. A király parancsa az volt, hogy mindennap kétszer, napfelkelte után és naplemente előtt, menjen végig a városon. S a királynak kedve telt abban, hogy elrendelje, hogy bárki találkozzék vele, köteles átkot szórni az asszonyra. S bár a bennszülöttek emlékezőtehetsége rövid, és a tragédia emléke már-már feledésbe ment, az emberek túlontúl féltek a királytól, hogy az átkozódást el merték volna hagyni. Csupán Jusszuf sétált vele, és az emberek értelmetlenül bámultak rá, amikor az asszony oldalán megpillantották. − Megtarthatod az asszonyt és elviheted a házadba − mondta hirtelen a király. Az arab a király fürkésző arcára emelte nyugodt tekintetét. − Lord − felelte −, ő nem az én hitemen való, hanem hitetlen, eretnek, és így az én isteneim parancsa szerint méltatlan hozzám. Jusszuf tudatában volt a veszedelemnek, amit vigyázatlan

barátságával magára zúdított. Azt is tudta, hogy az első miniszter uralmának ideje mindig meglehetősen rövid. Kevésbé is volt nélkülözhetetlen, mint uralmának elején, mert a király valamit visszanyert elveszett bizalmából, és már nem látott ellenséget minden alattvalójában. Aztán meg Jusszuf felkeltette az akartiak gyanúját is, és ennek már súlyos következményei lehettek. A király elbocsátotta őt és Jusszuf visszatért kunyhójába, ahol kísérete, hat arab legény, már várakozott rá. − Ahmet − mondta az egyiknek −, meg van írva a szent könyvekben, hogy az embernek az élete igen rövid. És nekem legőszintébb, személyes kívánságom, hogy az enyém ne legyen rövidebb, mint amilyen hosszúra a jó Isten szánta. Ezért légy készen arra, hogy holnap hajnalban elhagyjuk a várost, mert úgy érzem, hogy hatalmam a végéhez közeledik. Másnap Jusszuf jókor kelt és elindult a palaverre, amely napkeltekor szokott kezdődni. Nem nyugtalanította egy cseppet sem, hogy helyét, amely eddig a király jobbján volt, most valami jelentéktelen kis főnök foglalta el. Számára négy hellyel lejjebb, baloldalon jelöltek széket. − Beszéltem bölcs tanácsosaimmal és csodadoktoraimmal − kezdte a király − és ezek a bölcs emberek azt állítják, hogy rossz a termés, és hogy nincs áldás országunkon. Ezért nagy áldozatot akarunk bemutatni. Jusszuf lehajtotta a fejét és hallgatott. − Azt vélem tehát, mivelhogy szeretem a népemet, hogy ne válasszunk ki akármilyen ártatlan leányt a leölésre és a máglyára, mint az máshol szokás, hanem mindnyájunkra nézve jobb lenne, ha a Lapai nevű nőt szemelnők ki erre. Minden szem Jusszufra szegeződött. Ennek az arca nyugodt és mozdulatlan maradt. − Szörnyű dolgokat hallottam, amelyek szomorúsággal töltik el gyomromat − folytatta a király. − Lord − szólalt meg Jusszuf −, én is sok dolgot

hallottam, de nem vagyok miattuk sem szomorú, sem vidám, mert az ilyen mendemondák az asszonyokhoz illenek, csupán a fazekak mellé, vagy az olyan férfiakhoz, akik betegek, és így nem egészen beszámíthatók. N'raki ingerült arcot vágott. − Akár bolondok, akár asszonyok, de azt beszélik, hogy te ennek a gonosz nőnek a varázslata alatt állasz. Azt is mondják, hogy gonosz szándékaid vannak, és hogy titkos üzeneteket küldtél legutóbb is a hegyeken túlra Wu-hoz. És hogy hatalmas seregeket akarsz hozni az én harcosaim ellen, hogy egyék meg az én országomat, mint ahogyan Sandi megette az akasavok földjét és a nagy király területét. Jusszuf nem válaszolt, több okból nem akarta tagadni a vádat. − Mire a hold főlkél − fordult a király az egész gyülekezethez −, kössétek Lapait egy karóhoz az én királyi palotám előtt, és minden fiatal leány táncoljon és énekeljen körülötte, hogy a jó szerencse visszatérjen hozzánk, mint ahogy atyáink idején sem hagyott el bennünket, ha kivégeztek egyegy gonosz nőt. Jusszuf e napon nem tartotta titokban cselekedeteit. Először is kunyhójába tért vissza a falu végére, és megbeszélést folytatott a hat arabbal, akik vele együtt léptek ennek az országnak a területére. A kapitányhoz így szólt: − Ahmed, most olyan időket élünk, hogy mindnyájunkhoz nagyon közel áll a halál. Légy készen arra, hogy hajnal hasadtával meghalunk, ha szükséges. De mivel mindegyikünknek igen becses a saját élete, azért légy ma este naplementekor a város végén húzódó keskeny ültetvénynél, mihelyt besötétedik, és a nép az áldozatra kezd vonulni. Jusszuf ezután otthagyta az arabokat, és a városnak pálmáktól árnyas utcáján haladt végig, amíg a kitaszított asszonynak szegényes kunyhójához ért. Olyan kunyhó volt ez,

amilyent az akartiak annak a valakinek készítenek, aki már közel van a halálhoz, nehogy a rothadás bűze megfertőzze a levegőt. A sápadt, karcsú asszony éppen napi bűnbánó útjára készülődött. Amint Jusszufot megpillantotta, figyelmesen várta királya miniszterének közeledését, és arcának kifejezése nem árulta el, hogy milyen kínok dúlnak bensejében. − Lapai − szólt hozzá Jusszuf −, a király ezen az éjszakán nagy áldozatra készülődik. Jusszuf nem adott bővebb felvilágosítást, és az asszony nem kérdezett semmit. − Ha ezt az áldozatot előbb hozta volna meg, akkor kegyesnek mondtam volna − válaszolta nyugodtan −, mert én nagyon szomorú asszony vagyok. − Ezt tudom − felelte az arab kedvesen. − Ezt te nem tudhatod − kiáltott fel hevesen Lapai. − Én azért vagyok szomorú, mert szerettem egy férfit és tönkretettem őt, aztán azért vagyok szomorú, mert szeretem a népemet és az gyűlöl engemet. És végül halálosan szomorú vagyok, Jusszuf, mert emésztő szerelemmel szeretlek téged, úgy ahogyan még soha senkit sem szerettem. Az arab az asszonyra tekintett, szemében különös részvét csillogott, és keskeny barna kezével megérintette az asszony vállát. − Minden dolog Istentől jön − mondta. Látod, én nem szerethetlek téged, Lapai, mert nem vagy az én fajtámból való, és még egyéb okokból. De azért őszinte részvéttel vagyok hozzád. És, mert asszony vagy, és mert engem úgy tanítottak, hogy a gyengét védeni kell, azért ki akarlak szabadítani ebből a városból, és ha kell, meg is halok érted. Jusszuf utánanézett, amint a nő megindult abban az irányban, ahol az akartik népe beteges kíváncsisággal várta jövetelét, mert hát a király rendelkezése nem maradt titok. Aztán tehetetlenül vállat vont.

Kilenc óra körül megjelent az öreg király a hajadonok gárdájával, hogy Lapait az áldozatra vigye, de az eltűnt. Épp így Jusszuf és a hat arab is. A király lokalija őrjöngve bömbölt és tudtára adta minden vidék minden lakójának, hogy ezeket a férfiakat és ezt a nőt halálbüntetés terhe mellett kötelesek letartóztatni, és a királynak átszolgáltatni, ha területükön keresztül akarnának haladni. Sanders ebben az időben egy hosszú embert üldözött, akit O'Fasának neveztek. O'Fasa 12 hónapig szenvedett álomkórságban, és ezalatt az idő alatt a kedves férjből és szelíd atyából valóságos vérengző fenevaddá változott. Dárdával leszúrta a feleségét, keresztültört a hausza őrségen, amelyet Sanders a béke fenntartására a faluba rendelt s aztán az erdőbe menekült. Mivel őrült az olyan fejedelem, aki népét állandó rettegésben tartja, s mivel egy országban két királynak nincs helye, ezért Sanders sietve hajózott alá a folyón, és partra szállította fekete hadseregét, hogy kövesse az őrültnek pusztulást jelző nyomait. Nyolc nappal későbben ráakadt O'Fasára, a hosszú emberre. Nagy gumifának vetette neki a hátát. Jól csiszolt dárdáját a fához támasztotta, és az isisiek halotti énekét énekelte. Vontatott, szomorú dal volt ez, körülbelül így hangzott: Az élet az oly rövid, hogy alig látod itt, A halál oly bölcs, hogy mindenütt feltűnik. Halál az élet gyermeke, Kín és szomorúság kedvenc hitvese. Sanders önműködő pisztolyával a kezében, halkan vágott át a tisztáson. O'Fasa megpillantotta és nevetett. − O'Fasa − szólt hozzá Sanders kedvesen −, én azért

jöttem, hogy lássalak téged, mert az én királyom hallotta, hogy beteg vagy. − O ko − röhögött a másik − én nagy ember vagyok, ha királyok küldenek hozzám követséget. Sanders, folytonosan a dárdára szögezve szemét, óvatosan közeledett. − Gyere velem, O'Fasa − mondta szelíden. Az ember talpra ugrott. Nem tett kísérletet arra, hogy a dárdát megragadja. Hirtelen leguggolt, megfordult és elkezdett rohanni az erdő felé. Sanders felemelte a pisztolyát, de habozott… éppen csak egy pillanattal tovább, mint kellett volna. Nem tudta elszánni magát, hogy megölje ezt az embert, ámbár az embertársai életét veszélyeztette, sőt ki is oltotta. S a tartomány békéje sem lehetett tőle nyugton. A kerületi kormányzó meglehetősen kellemetlen helyzetbe került. Tíz mérföldnyire állt a N'raki birodalmába vezető keskeny szorostól, ha fegyveres csapatot vezet ezen keresztül, akkor ez olyan bonyodalmakra vezethet, amelyeket elkerülni feltett szándéka volt. Egyetlen reménye az volt, hogy O'Fasa visszafordul. De a néger, az üldözött vadnak nem tévedő ösztönével futott a szoros irányába. Sanders napnyugta felé érkezett katonáival a szorosnak pálmákkal szegélyezett torkolatához. A talaj nedves volt a keresztülcsörgedező pataktól. Tábort ütöttek. Megtalálták az üldözött ember nyomát, aztán elvesztették és ismét megtalálták. Napkeltekor Sanders két emberével átkelt a szoroson, és tilos területre jutott, de a szökevény nyomát nem lelte többé. Sanders lokalija négy sürgős üzenetet harsogott a levegőbe. Valamennyit bizonyos Smith Graysonhoz intézte, akiről feltette, hogy minden valószínűség szerint a közelben tartózkodik; de nem kapott feleletet. Bolondok és gyermekek ösztönszerűleg irtóznak az ismeretlen helyektől. Sanders erre a tapasztalatra épített, és a

szoros legszűkebb pontján állt lesbe. Tudta, hogy O'Fasa előbb vagy utóbb visszatér. Négy napot mindenesetre hajlandó volt az ügynek szentelni. Így álltak a körülmények, amikor Jusszuf, N'raki király hajdani minisztere, egy asszonynak és öt arabnak a kíséretében a szoros felé menekült. A király fáradhatatlan gyors gárdája azonban mindenütt a nyomában járt. Háromszor állt meg már a kis arab csapat, hogy visszaverje üldözőit. A három ütközetben csak egyetlen ember maradt halva a küzdőtéren. Már feltűnt a szoros, amikor észak felől váratlanul nagy csapat akarti lépett elő. A lokali hangja csalta ide őket, és most balról lezúdulva a hegyről eredményesen elvágták az arabok menekülésének lehetőségét. Jusszuf kis sziklás dombon foglalt állást. Jobb szárnyát a mocsaras vidék védelmezte, balról és hátulról azonban nem volt fedezete. − Lapai − szólt az asszonyhoz, amint áttekintette helyzetét −, azt hiszem, hogy a halál, amelyet annyiszor óhajtottál, most nagyon is közel van. Nagyon szomorú vagyok miattad, de Isten látja, hogy keveset tehetek megmentésedre. Az asszony szilárdan tekintett rá. − Lord − felelte ragyogó arccal −, én igazán boldog vagyok, ha te meg én egyszerre megyünk a másvilágra. Mert talán abban az új világban szeretni fogsz engemet, és én akkor nagyon meg lennék elégedve. Jusszuf nevetett, és nagy gyönyörűséggel mutatta ki két, egyenesen nőtt, fehér fogsorát. − Azt majd meglátjuk − felelte vidáman. A két fél majdnem egyszerre támadott. De a hat tűzfegyver visszaverte az akartiak első támadását. Két órai szakadatlan harc után a kis csapat sértetlen maradt. Következett a második attak. Az arab őrség egyik tagja elesett a torkába fúródott nyíltól, de Jusszuf tüzelése mégis használt, és másodszor is legyőzték az északi támadást.

A domb előtt, Akarti város irányában állott a király első hadosztálya és Jusszuf innen várta a döntő támadást. − Lapai − mondta, visszafordulva a leány felé − én… Az asszony eltűnt. A csata hevében Jusszuf észre sem vette, hogy elsiklott mellőle. Most hirtelen feltűnt a domb közepén, amint lefelé futott. Ott egyszer csak visszafordult. − Gyere vissza! − kiáltott utána Jusszuf. Az asszony két kezével tölcsért csinált a szája elé, hogy Jusszuf jobban hallja a szavát. A csendes esti levegőben tisztán kivehetett minden szót. − Lord! − kiáltotta az asszony − jobb, ha engem fognak el, mert akkor téged futni hagynak. És majd egyszer eljön a halál érted is, és én addig várni foglak. Ezzel ismét megfordult és gyorsan lefutott a dombon, oda, ahol a királyi csapatok sűrű sorai feketélltek. Ebben a pillanatban mintha a földből bújt volna elő, hirtelen egy sovány, hosszú alak jelent meg az út közepén. Lapai egy pillanatig habozott, az ember rávetette magát, és minden nagyobb nehézség nélkül ölébe kapta. Jusszuf felemelte a puskáját és célzott, de nem merte elsütni. A jelenetnek még egy másik érdeklődő szemlélője is akadt. N'raki, a bosszúálló király, aki kora ellenére igen gyors volt, és menetelésben felvette a versenyt akár legfürgébb legényével is. Most ott állott tanácsosai közepette és figyelte a dombon folyó jelenetet. − Miféle ember ez? − kérdezte −, mert látom, hogy nem a mi népünkből való. Mielőtt még utasítást adhatott volna a követeknek, akiket az idegen elébe akart küldeni, a sovány, hosszú néger már ott állt a király előtt, és egy halott nőt tett le a lábai elé. − Ember − szólt hetykén −, itt hozom ezt az asszonyt, akit megöltem, mert a rossz szellem így parancsolta nekem. − Ki vagy te? − kérdezte a király −, mert látom, hogy idegen vagy.

− Én király vagyok, hatalmasabb minden királynál, mert utánam jönnek a fehérek − felelte O'Fasa, a hosszú nyurga ember. Úgy látszik, hogy maga is megérezte a gúnyt, ami ebben a kijelentésében rejlett, mert hirtelen eszeveszett kacagásba kezdett. − A fehér emberek csapatai vannak mögötted? − ismételte N'raki csendesen, és idegesen tekintgetett jobbrabalra. − Tekints oda! − szólt O'Fasa, és kiterjesztett kezével a szoros irányába mutatott. A király szeme követte a jelzett irányt. Messze, a puszta síkságon túl, fekete pontokat látott, amint szabályos távolságokban előre vonultak. A lenyugvó nap sugaraiban megcsillantak Sanders kis csapatának szuronyai. A kerületi kormányzó hallotta a tüzelést, a többit kitalálta. − Ez Wu, − kiáltotta sápadtan N'raki és éktelen dühvel nézett a hosszú emberre. Aztán gyorsan testőrsége felé fordult. − Öljétek meg ezt az embert! − parancsolta. Sanders hausza csapatának felével fölfelé nyomult a dombon, de a félúton már elébe jött Jusszuf. − Hallottam a puskák ropogását, és így jöttem a hang után − magyarázta jelenlétét Sanders a csodálkozó arabnak. − Nem látott ön egy hosszú, nyurga embert errefelé futni? Sanders angolul beszélt, és Jusszuf is ezen a nyelven válaszolt. − Egy hosszú nyurgát? − kérdezte és Sanders csodálkozott, beszéd közben, hogy hogyan remeg Smith Grayson gyarmati tiszt, akit olyan nehezen lehetett kihozni a sodrából. − Azt hiszem, amott van − felelt az angol, arabra fordítva

beszédet, és lefelé mutatott a domb aljába. N'raki harci tábora sietve elvonult. A Wu-tól való félelem hatalmasabb volt, minden hadseregnél. Az angolok leszálltak a völgybe, ahol két ember aludta örök álmát. − Ki volt ez az asszony? − kérdezte Sanders. − Egy bennszülött nő, aki szeretett engem − felelte Smith Grayson egyszerűen, azzal lehajolt és lezárta a nőnek a szemét, aki oly nagyon szerette őt. XII. A követség Az akasavoknak van egy közmondásuk: „Az isisiek a szemükkel látnak, a n'gombik a fülükkel, de az ochorik nem látnak semmit, csak a saját testüket.” Ez a fordítás nem fedi talán egészen az eredetit, de az akasavok nyelvén nagyon találó kifejezés. Egykoron, amikor Bosambo még nem volt az ochorik fejedelme, királya és főnöke, már ahogyan legszívesebben nevezitek, ezek minden érzékenykedés nélkül tűrték azokat a gúnyos célzásokat, amelyeket szomszédaik az álmosságukra vonatkozólag tettek. De ez már régen volt, csupán „cala-cala” és most az ochorik már büszke nép lettek, úgyhogy nem tanácsos sértő megjegyzéseket gyártani róluk, mert könnyen megeshetik, hogy fegyverük vastagabb végével utasítják vissza a gúnyolódást. A bennszülöttek felfogása kissé nehézkes. Az ochoriknál történt változásokat az akasavok mindaddig nem vették tudomásul, amíg erről, köröskörül 300 angol mérföld távolságban, minden egyes néptörzs külön-külön tapasztalatot nem szerzett. Élt az isisieknél egy kis főnök − Emberi volt a neve −, aki nagy kerületet kormányzott, mert bár ez a szó, hogy „isisi”,

annyit jelent, mint csekély, azért ezt nem kell betűszerinti értelemben venni. Az említett kis főnök tehát megkapta királyától azt a hatalmat, hogy fontos nemzeti ügyekben palavert hívhasson össze. Ilyen ügyek: a rossz aratás, a halászati telepek áthelyezése, előkelő asszonyok hűtlensége és hasonlók. Egyik napon összehívta a népét, már tudniillik a tanácsosait, kapitányait és a főnökök fiait, s nagyon nevezetes ajánlatot terjesztett elébük. − Atyáink idejében − kezdte beszédét − az ochorik gyenge és gyáva nép voltak, most pedig erőre és hatalomra jutottak. Az utóbbi hetekben megtámadták az akasavokat, elrabolták a kecskéiket, és nagy megaláztatásokat hoztak rájuk. S íme lássátok, az akasavok, akik pedig derék harcosok, nem tettek egyebet, mint hogy Sandinak jelentették a szomorú esetet. Nos, én úgy látom, hogy mindennek az az oka, hogy az ő fejedelmüknek, Bosambónak, valami hatalmas ördöge van. Ezért én elküldtem az én királyomhoz, hogy megkérjem, járjon közbe Bosambo úrnál, hogy nyilatkoztassa ki nekünk titkos erejének okát és forrását. Az összegyülekezett tanácsosok bölcsen bólogattak. Senki sem kételkedett abban, hogy Bosambo összeköttetésben áll valamilyen szellemmel, és ennek köszönheti szokatlan hatalmát. Vagy a sors különös kegyelméből legalább is köszönő lábon állt egyik jótékony szellemmel, azok közül, akikben az Ochori-erdő olyan nagyon gazdag. − És az én fejedelmem − folytatta a kis főnök −, az akasavok királya, mindezeknek a területeknek, folyóknak és az őserdők ismeretlen vidékének ura, ezt üzente nekem tanácsosával: „Az bizonyos, hogy Bosambónak ördöge van, ezért el akarok küldeni hozzá népem érdekében, és meg akarom kérni, hogy terjessze ki a befolyását reánk is, hogy mi is okosak és bátrak legyünk.” Az isisieknek mind a hat törzsre megegyezett ebben a

határozatban. Tavasszal útnak is indították a követséget. Maguk a hírvivők 12 kenuban helyezkedtek el, kíséretükben velük eveztek a folyón fölfelé az öregek, a harcosok, a dobosok és a poggyászvivők. Bosambo azonban nem bízott az emberek jóindulatában, azért, amint a menet közeledéséről értesült, rögtön védelmi intézkedéseket foganatosított. Ő maga a város határában fogadta a deputációt, amelynek szónoka Emberi volt. − Lord Bosambo − kezdte a szónok −, mi békés szándékkal jövünk, és ennek az országnak minden népét, főnökét és királyát képviseljük. − Az lehet − mondta Bosambo engedékenyen − és az én szívem telve van örömmel, hogy láthatlak benneteket. De igen kérlek, hogy harcosaitokat, dárdásaitokat és dobosaitokat a folyó másik partjára telepítsétek, mert én aggodalmas ember vagyok, és nagyon félek attól, hogy ennek a városnak a falain belül nem fogadhatnálak olyan tisztelettel, mint amilyennel Sanders kötelességemmé tette, hogy még az egyszerű embereket is fogadjam. − De lordom − tiltakozott a főnök, akiről, hogy igazságosak legyünk, meg kell állapítanunk, hogy nem táplált semmi sértő vagy harcias szándékot vendéglátója ellen −, hiszen a folyó másik partján nincs semmi, csak kavics, homok, meg rossz szellemek. − Az lehet − felelte Bosambo −, de ezen a parton meg itt vagyok én és az én népem. Mi pedig még számos éven át boldogan szándékozunk élni. És megint csak azt mondom neked, hogy helyesebb, ha ti mind meghaltok a homok, kavics és a gonosz szellemek következtében, mint hogy engem üssenek agyon azok, akiket nem szeretek. − Az én uram, hatalmas király, és nagyon szeret téged − feleselt Emberi. − A te urad nagy tolvaj! − De ő szeret téged.

− Mit se változtat a dolgon − rázta a fejét Bosambo −, azért mégis nagy gazember. Mert, amikor utoljára találkoztam vele, nem csak azt mondta, hogy eljön hozzám a seregével/ és felfal népemmel együtt, hanem még csúfnevekkel is illetett. Azt mondta, hogy „halfaló”, „elbizakodott kakas” és „kövér kutya” vagyok. Bosambo minden félelem nélkül beszélt, mert száz válogatott lándzsása állott mögötte, továbbá a folyó meredek partja igazi védősánc volt. Haza is zavarta volna az egész delegációt, de Emberinek lelkes rábeszélése, és mindenekfölött az egyik kenuból kirakott gazdag ajándékok, kecskék, rizs és végül egy tükör, amelyről Emberi határozottan állította, hogy urának egész lelkét tükrözi vissza, megingatták elhatározásában. Végre is Bosambo száz emberét hátrahagyta a part mentének őrizetére. Emberi viszont rábeszélte habozó kíséretét, hogy üssön tábort a szemközti homokos, kavicsos, kietlen parton. Csak ekkor egyezett bele Bosambo a követség legfőbb tagjainak fogadásába, és csak ekkor rendelte el országos hírű ünnepélyei egyikének megrendezését, amelynek költségeihez minden főnök tehetsége szerint hozzájárult. Azaz mégse mindegyik, mert Bosambónak elvei közé tartozott, hogy ő maga semmilyen körülmények között nem ajándékoz senkinek semmit. A lakoma után következő palaver nagyon érdekes volt, már csak az ochorik főnökére nézve is. Reggel kilenc órától kezdve másnap reggel négyig beszéltek a követek, minden egyes felszólalt és előadta véleményét. E beszédek közül több Bosambo nagyszerű tulajdonságainak megvitatását választotta tárgyául. Szóltak rettenthetetlen bátorságáról, nemes bőkezűségéről. És példa gyanánt állították minden népek minden főnöke számára. Bosambo diadalmas tekintetet vetett főembereire, akik olyan

kelletlenül járultak hozzá ünnepélyének rendezéséhez. Végül felállott Emberi és így szólt. − Lord, én az igazat mondom, és ez a hit minden népnél el van terjedve a tengertől a fo-lyóig és a leopárd-barlangokig, ahonnan eredetét veszi, hogy á te hatalmadnak az a forrása, hogy jó barátságban állsz az ördögökkel. Ezek adják a bátorságodat, sőt varázshatalmat is kölcsönöznek neked, úgy, hogy még a patkányt is emberré tudod változtatni. Bosambo méltóságteljesen bólintott. − Mindez igaz − jelentette ki komolyan. -Nekem számos ördög áll szolgálatomra, ha nem is veszem igénybe valamennyit egyszerre. Mert, amint tudjátok, én különös vallás híve vagyok, és egész életemen át keresztény voltam. Ezért mindenféle szellemekben hiszek, akiket ti nem is ismertek, Marciban és Lukiban és a Keresztelő Jancsikában, de ezt nektek hiába magyarázom, mert ti úgy sem értitek. Körülnézett az ismeretlen nevektől megrémült embereken, és megcsóválta fejét. − Továbbá sejtelmetek sincs azokról a csodákról, amiket ezek véghezvittek, égési sebeket gyógyítottak, halottakat feltámasztottak, levágott füleket visszaragasztottak. Nos, én ismerem mindezeket − folytatta nyomatékosan −, és ezért szeret engemet Sandi, mert ő is Isten embere, és gyakran meglátogat, hogy ezekről a bölcs emberekről beszélgessen velem. − Lord, mondd meg, milyen ördögöd van? − kérdezte egyik türelmetlen követ. − Ó, ördögöm sok van − felelt Bosambo és behunyta fél szemét néhány percre, mintha készletét számolná. Legalább is ilyen benyomást tett szemlélőire, és Bosambo ezt is akarta. − O ko − szólalt meg most Emberi tompa hangon −, ha így áll a dolog, akkor a mi urunk arra kéret, hogy küldj neki egy vagy két ördögöt, hogy mi is részesülhessünk ezeknek a csodálatos szellemeknek jótéteményeiben. „

Bosambo köhögött, és a józanul maguk elé néző tanácsosainak arcára nézett. − Sok ördögöm áll szolgálatomra − kezdte magyarázni ismét. − Ezek között van egy egészen kicsi, akinek két orra van, egyik elől, másik hátul, úgy, hogy ha ellenség üldözi, már messziről megérzi a szagát. Aztán van egy olyan óriásom is, amelyiknek a legmagasabb fák is csak a talpáig érnek. A harmadik egészen zöld, és a feje tetején jár. Majd egy óra hosszat értekezett Bosambo a „démonologiáról, bár maga se valami sokat hallott felőle eddig. Képzelőtehetsége legtitkosabb rejtekeinek ködét szaggatta szét e célból. Minden apróságot emlékezetébe idézett, aminek csak köze volt ehhez a tudományhoz. Beszélt szellemekről, akik a legjobb barátai, és hívására körülbelül olyan készséggel jelennek meg, mint a jól nevelt kutya gazdájának a füttyére. A gyűlés tagjai páni félelemmel tértek kunyhóikban éjjeli nyugalomra, amikor Bosambo biztosította őket, hogy ördögeinek bizonyos fajtáját megbízta azzal, hogy őrködjenek testi és lelki épségük felett, és védjék meg őket attól a bűntől, ami testével együtt mindenkire átöröklődik. Annyi bizonyos, hogy az ochorik fővárosa, és az egész ochori törzs felébredt álomkórságából, Bosambo jótékony és erős uralma alatt. És az is bizonyos a népek történetéből, hogy akár ősnépek azok, akár a civilizáció legmagasabb fokán álljanak, mindig fog akadni egy olyan kis csoport, amely kárhoztatja a bevezetett újításokat, bármennyire célszerűek is azok. Ezek a jelen esetben az ochori nép végromlásának okát látták, azokban az intézkedésekben, amelyeket Bosambo meghonosított. Egyébként ez nemcsak az ochoriknál van így. Akadtak öreg és még öregebb főnökök, akik felidézték ama kövér napok emlékét, amelyek Bosambo uralmát megelőzték. Ezek emlékeztek arra, hogy milyen könnyű volt akkor a maguk számára biztosítani a rabszolgamunkát, és ha erre gondoltak, barátságtalanul beszéltek Bosambóról. A

törzsfőnök a legújabban felmerült szellemügyet is nyugodtan elintézhette volna a saját szakállára, és kielégíthette volna a várakozó követséget a Koránnak olyan idézeteivel, amelyeket azokból a hivatalos iratokból olvasott ki, amelyeket Sanders szokott hozzá küldeni; de Bosambónak nem volt szokása, hogy ennyire egyszerűen végezzen egy ilyen fontos palaverrel. Más alkalmakkor három nap és három éjjel szokott tartani az ilyen nevezetes gyűlés, de úgy látszott, hogy a jelen ügy elintézése még több napot fog igénybe venni, mert Bosambónak magának új gondjai akadtak. A követség megérkezését követő nap hajnalán ugyanis porlepte, anyaszült meztelen követ közeledett lihegve, rohamlépésben a Bush-úton, amely az eliviekhez vezetett, és minden nagyobb formaság nélkül, egyenesen a törzsfőnök kunyhójának küszöbén állapodott meg. − Lord Bosambo − jelentette a követ − Ikifari, az eliviek főnöke véneivel és körülbelül 1000 harcosával közeledik, hogy palavert tartson veled. − Milyen szándék lakozik a szívében? − kérdezte Bosambo. − Az a szándék, hogy ne vezessen út az ochorik országába, mert népe lázadozik a rája rótt teher ellen, és kényelmesen akar élni − felelte a követ. Bosambo, Sanders teljes beleegyezésével olyan törvényt alkotott, amely szerint minden egyes kerület köteles volt az őserdőn keresztül, egyik várostól a másikig használható, jó karban álló utat építeni, valamint egy szélesebb országutat is, amely egyik kerülettől a másikig vezessen. Sajnos, nem minden törzs fogadta olyan lelkesedéssel ezt az eszmét, mint amilyent az Bosambo lelkében kiváltott, sem pedig olyan örömmel, amilyent ez a kitűnő eszme a Királyi Kormányzóságnál okozott. Mert utat építeni nem éppen kellemes mesterség. Az ember már kora reggel kénytelen hozzáfogni, és a legforróbb

napon sem hagyhatja abba a munkát, mikor már a veríték végigfut mezítelen hátán. Aki pedig nem teljesíti a rá kiszabott munkát, annak büntetést kell fizetnie és Bosambónak pokoli gyönyörűsége telt abban, hogy mindenkit, aki parancsa ellen vétett, szigorúan megbüntessen. Valamennyi ellenkező törzs közül az eliviek titkolták legkevésbé idegenkedésüket az útépítéstől. Míg minden más kerületben elkészült már az úthálózat − rendetlen és göröngyös utak voltak ezek, de mégis utak −, addig Elivi-ország, 200 mérföldnyire a többiektől, érintetlen szűzföld maradt az előretörő civilizáció közepében. Bosambo könnyen elbánhatott volna durva eszközökkel, a kapui előtt álló ellenséggel. De nagyon meggondolandó ügy volt ez, mert olyan kerülettel állott szemben, amely passzív ellenállást tanúsított − szóval amerikázott − és már-már úgy látszott, hogy az útépítés forradalmi hangulatot idézett elő az elivieknél. Kémeket küldött tehát országukba, és az előbb érkezett ember volt az első, aki közülük visszatért. − Úgy látszik, hogy most az egyszer nekem magamnak lesz szükségem valamennyi ördögömre − dörmögött Bosambo, félig-meddig önmagához beszélve −, mert ez az Ikifari kemény legény és a tanácsosai, meg a fiai sem különbek. Bosambo tehát mindenekelőtt vendégeihez küldte kapitányát, azzal az üzenettel, hogy az egész napon önmaga akar a szellemekkel tanácskozni. S midőn estefelé az eliviek előőrsei feltünedeztek a várostól keletre, Bosambo pompás fejedelmi öltözékében a tanácsházba sietett. Annyi karácsonyfadísszel ékesítette fel magát, amennyi csak a kezeügyébe akadt, és így várta az eliviek érkezését. Limberi, Bosambo kapitánya indult a város elé, az elégedetlenek személyes fogadására. − Főnök − mondta neki − a mi lordunk kívánsága, hogy dárdáidat hagyd a városon kívül.

− Limberi − válaszolta Ikifari, az izmos, kemény, bátor harcos −, mi a ti fajtátokból való nép vagyunk és a ti testvéreitek. Miért hagynék tehát a városon kívül dárdáinkat, holott mi is ochorik, a ti testvéreitek vagyunk? − Másképpen nem jöhettek be a városba − jelentette ki Limberi határozottan. − Mert ott, a folyón túl, számos ellensége táborozik uramnak, és ő annyira szeret tégedet, hogy a te harcosaidat, mind a lándzsavetőket, mind a kardhordozókat, a városon kívül szeretné tudni a saját védelmére. Ebben az esetben meg lesz elégedve, és bizalommal lesz irántatok. Nem lehetett egyebet tenni − engedelmeskedni kellett. Ikifari és tanácsosai követték a palaverre az őket vezető kapitányt, és szemtelenségük nyilvánvaló volt. − Én minden elivi nevében szólok − kezdte nagy hangon Ikifari minden körülményesebb bevezetés nélkül. − Mi elnyomott nép vagyunk, lord Bosambo, és ifjúságunk hangosan kiált a te zsarnoki kegyetlenkedéseid ellen. − Kiabáljanak még hangosabban − felelte Bosambo, amire Ikifari, a főnök, összeráncolta homlokát. − Lord − csattant föl most Ikifari dacosan −, ha igaz, hogy Sandi szeret téged, akkor bennünket is bizonyára szeret. De egy ember sem lehet olyan hatalmas ebben az országban, hogy nyílt lázadásba kergessen egy egész népet. Bosambo tudta, hogy ez igaz, tudta Ikifari véneinek tetszésnyilvánító moraja nélkül is. Végigjártatta szemét a kis csoporton. Mind itt voltak az elégedetlenkedők. Tinif'si, a hatalmas főnök, M'kera és Calasari, a kisebb főnökök. Arcukon akkora ellenkezés jutott kifejezésre, hogy Bosambót részben elkeserítette. Egyiket vagy másikat megbüntethette volna, ha szembe helyezkedik az ő rendelkezéseivel, de itt jól szervezett, összetartó forradalmárokról volt szó. A büntetés egyértelmű lett volna most a harccal, és a harc gyengítette volna állását Sandersnél. Az időtől kellett tanácsot kérni, el kellett halasztani az

ügyet. Szerencsére a szellem-ügy küldöttsége nem volt jelen ennél a tanácskozásnál. Azt etikett elleni vétségnek tekintették, ha két rokon nemzet családi dolgairól tanácskozik, és egy harmadik idegen nép azon megjelennék. Ha jelen lettek volna, alighanem megdőlt volna Emberinek Bosambo ördögeibe vetett föltétlen hite. − És még azt akartam mondani neked, lord − vette fel ismét a szót Ikifari, és Bosambo tudta, hogy most következik a dolog vastagabb vége −, hogy mi eliviek a te kutyáid vagyunk. Te sem küldesz érettünk, hogy jelenjünk meg előkelő ünnepségeiden, és más módon sem tüntetsz ki bennünket. De mikor harcolni kell, akkor bezzeg hivatkozol a mi dárdáinkra és fiatal embereinkre, és a tűzvonalba küldesz minket, hogy gonosz ellenségeid elsőknek faljanak fel bennünket. Ha azonban kiválogatod a főnökeidet és tanácsosaidat, hogy kellemes utazásokra küldjed őket, ahol nagy megtiszteltetésben részesítik őket, akkor mindig csak az Ochori-városbeliek kerülnek sorra. Megjegyezzük, hogy akárhol tanulta is Bosambo, mindenesetre bizonyos királyi szokásokat vett fel, amelyek idegenek voltak egyszerű népétől. Így idegen városokban szertartásos pompával követségeket állított fel, amelyeknek tagjai kötelesek voltak értékes ajándékokat vinni a magukéból, és még értékesebb ajándékokkal tértek vissza, mint amilyeneket maga Bosambo tudott volna szerezni. Ez, hogy az igazat megvalljuk, a zsarolásnak új és kellemes módja volt. Kellemes, mert Bosambónak nem került sok fáradságába, mert a fontosnak látszó megbízatások csiklandozták a kisebb főnökök hiúságát. És senki másnak nem jutott eszébe tiltakozni, csak az akasavok, isisiek, n'gombik szerencsétlen városainak, tudniillik ezeknek kellett eltartaniuk a nevezett követségeket. − Igaz − válaszolta Bosambo −, nem küldtelek

követségbe soha benneteket és az én szívem igazán szomorú, ha azt hiszitek, hogy másért tettem, mint azért, hogy megkíméljelek titeket mindazoktól a kellemetlenségektől és zavaroktól, amelyek az ilyen követséggel járnak. Az én szívem úgy is olyan már, mint a víz, ha rágondolok, hogy már több mint egy hónapja, hogy Kilit, legkedvesebb kapitányomat elküldtem gazdag ajándékokkal a busmanok királyához, és ezek széttépték őt úgy, hogy meghalt, és most nekem másik követséget kell oda küldenem. Ikifari félre nem érthetően fintorította el az arcát. − Lord − szólt nyersen −, Kili bolond volt és te gyűlölted őt, mert mindenféle rosszat mondott felőled, ami a népet ellened lázította, és ezért küldted őt a busmanokhoz, ahol megölték őt, és nem tért vissza többé. − Aztán még jelentőségteljesen hozzátette: − És én kijelentem neked, hogy ha engemet küldenél a busmanokhoz, én nem mennék. Bosambo egy pillanatig gondolkozott. − Most már látom − mondta kedélyesen −, hogy én az én Ikifari rokonomat jobban szeretem, mint a saját öcsémet − ezzel legalább igazat mondott −, s most úgy látom, hogy neheztel rám, mert nem küldtem utazásokra. Nos, hogy megmutassam, hogy mennyire szeretlek benneteket, most mindegyiteket külön-külön, mint vendégeimet foglak követségbe küldeni. Vigyétek az én szavamat olyan hatalmas népekhez, mint amilyenek az isisiek, az akasavök és a n'gombik. És a folyó túlsó partján lakó népekhez is, amelyek hatalmasak és gazdag ajándékokat adnak. Bosambo látta, hogyan derülnek fel az arcok; felhasználta tehát a lélektanilag legalkalmasabb pillanatot és méltóságosan jelentette ki: − A palavernek vége. Elrendelte, hogy a városon kívül roppant ünnepséget rögtönözzenek az alkalmatlan vendégek tiszteletére, és magához hívatta az „ördög-követséget”.

− Barátaim − kezdte − sokat gondolkoztam, hogy miképpen szolgálhatnék nektek ebben az ördög-ügyben, mert igazán szívesen tenném azt. A mai éjszakát hat főördög társaságában töltöttem, akik legjobb barátaim, és minden ügyemben segítségemre sietnek. Most hát bejelentem nektek − de csak egymás közt maradjon, köztetek és köztem, aki bízom bennetek −, hogy a mai nap folyamán uraitokhoz hat hatalmas szellemet fogok küldeni, akik sugalmazásaikkal boldoggá fogják tenni ókét. Általános csend. A követség tagjait ideges felelősségérzet fogta el, amely akkor támad, amikor valamely veszedelmes bullának az átadását bízzák reá. − Lord − szólalt meg Emberi −, ez nagy megtiszteltetés, és a mi fejedelmeink értékesebb ajándékokat fognak ezért küldeni neked, mint amilyeneket lordságod valaha is látott. De hogyan vigyük magunkkal ezeket a szellemeket? Mert mi félünk és nem szoktuk meg a velük való bánásmódot. Bosambo kegyesen hajtotta meg a fejét. − Erre én is gondoltam − mondta − és eszerint is intézkedtem. Kiválasztok az én népemből hatot, hat tanácsosomat, vagy főnökömet, akik olyanok nekem, mint a nap a virágnak, és varázslat segítségével minden egyes főnöknek a szívébe egy-egy hatalmas ördögöt helyezek el. Ti ezeket az embereket magatokkal viszitek és hallgassatok mindenre, amit azok mondani fognak nektek, csak egyre ne… − Bosambo itt pillanatnyi szünetet tartott, aztán így folytatta: − Ezek az ördögök szeretnek engem, és azért erős vággyal fognak visszakívánkozni az én városomba és országomba, ahol már oly sokáig tartózkodtak. Én hát csak azt mondom nektek, hogy bánjatok velük jól, de vigyázzatok is rájuk. Haza ne engedjétek őket, rendeljetek testőrséget az őrizetükre, és tartsátok őket titkos helyen, hogy Sandi ne találja meg őket, vagy akár csak halljon is felőlük. És majd meglátjátok, hogy ezek szerencsét fognak hozni nektek és jólétet, és oroszlán-

bátorságot adnak mindnyájatoknak. Sanders épp a folyón lefelé úsztatott, hogy valami asszonyi palaverben igazságot tegyen, amikor hirtelen olyan jól felszerelt, harcias hajóraj tűnt a szemébe, hogy egy pillanatig sem habozott. Egyetlen parancsára lesiklottak a viaszkos vászonvédők a Hotchkiss-ágyúkról, és csövük kifelé fordult. De amint Emberi kenuja a hajó oldalához evezett, a kerületi kormányzó hamarosan belátta, hogy nem volt szükség az előkészületre. − Mondd meg nekem, Emberi − szólította meg Sanders a főnököt −, miféle csoda okozta, hogy a legjobb egyetértésben együtt látom az akasavokat, az isisieket, a n'gombikat és az erdő aljáról való népeket? − Lord − válaszolta Emberi büszkén −, ez a Bosambo műve. Sanders gyanút fogott. − Azt tudom, hogy Bosambo okos ember − mondotta −, de hogy akkora ereje legyen, hogy a különböző országok népeit egyesíteni bírja, azt mégsem sejtettem róla. − Ezt a szellemek segítségével érte el − felelte Emberi fontoskodón. − De hát vannak bizonyos dolgok, uram, amelyekről nem szabad szólanom előtted, és ez is azok közül való. Ezért ne kérdezz engem tovább, Sandi, mert én megesküdtem, hogy titokban tartom ezeket a dolgokat. Sanders félrenézett és áttekintette az egész hajórajt. Éles szeme rögtön felfedezte Ikifari különös csónakját. A benne ülő vörös kabátos Ikifari arcáról megelégedettség sugárzott Sanders felé. − Ó, Ikifari, mi lesz az én utaimból? − kérdezte tréfásan. A főnök feltekintett. − Lord, el fognak készülni − mondta a főnök −, még ha a fiatal embereim belehalnak is a munkába. Most éppen az a szándékom, hogy barátom és atyám, Bosambo érdekében

hatalmas palaveren vegyek részt, amelyen őt fogom képviselni, mert Bosambo jobban bízik bennem, mint bárkiben, és azért küldött követségbe az isisiekhez. Sanders kezdte érteni Bosambo fortélyait és bólintott. − Ha visszatérsz, szeretnék beszélni veled emiatt az útügy miatt. Mondd meg hát, barátom, menyi ideig szándékozol időzni az isiseknél. − Lord − felelte Ikifari −, azt hiszem, a fontos ügy elintézése legalábbis egy hónapig ott tartóztat. Aztán visszatérek az ochorikhoz gazdag ajándékokkal, amelyeket ez egyszer, amint Bosambo lord megígérte, saját magamnak tarthatok meg. − Szóval egy hónap múlva − ismételte Sanders. Aztán matrózaihoz fordult, hogy kiadja a parancsot a továbbhaladásra és nem vette észre, hogy Emberi a szája elé emelte a kezét, hogy észre ne vegyék, hogy az „egy hónap” szóra elnevette magát. XIII. Puskák az akasavoknál − Hála Istennek nincs seholsem háború − jelentette ki boldogan a hausza-kapitány. − Kopogtassa le gyorsan! − kiáltotta Sanders. A két férfi egyszerre nyújtotta ki kezét és fogta meg a kávéskanna fülét, mert más, fából való dolog nem volt a közelben, márpedig tudott dolog, hogy csak akkor nem „kiabálja el” szerencséjét az ember, ha fán kopogtatja le. Igaz, hogy a kávéskanna füle is csak kaucsukból készült. Ki tudja, mi történt volna Ofesivel, a Mc. Canti főnökével, ha a kávéskanna füle igazi fából lett volna és nem csupán kaucsukból?… Ki tudja, mi érte volna a két aranycsempészt, akik francia területről véletlenül éppen ebben a pillanatban lépték át Sanders kerületének határát?

Valószínű, hogy ebben az esetben Bikilininek a felesége minden nagyobb veszedelem nélkül szökött volna meg a barátjával, s az is lehetséges, hogy Bikilini türelmesen viselte volna el a becsületén ejtett sérelmet, elvett volna szépen egy másik asszonyt feleségül, és Ofesi hóhérai sem mentek volna ki halált hozó hivatásuk teljesítésére. Vagy, ha mégis elindultak volna, talán megfulladtak volna előbb, mielőtt tervüket végrehajtották, vagy elvesztették volna előbb a bátorságukat. Annyi bizonyos, hogy sem Sanders, sem Hamilton kapitány nem kopogták le jól a szerencséjüket. Ami pedig a Fish Banistert illeti?… Ennek a különös embernek nem volt meg az a ritka érzéke, ami a legtöbb fehér emberrel vele születik. Ez a Fish Banister ugyanis igen kétes árucikkekkel kereskedett. Némelyek azt állították, hogy Angolából rabszolgákat szállított olyan helyekre, ahol a fekete férfinek vagy fekete nőnek megvan a bizonyos értéke. Azt is rebesgették, hogy ezt a portugál kormány beleegyezésével cselekedte, és hogy ebből egész tekintélyes vagyont gyűjtött. Annyi bizonyos, hogy Fish egymaga több csempészett elefántcsontot vásárolt, mint bárki más Afrikában, de a legnagyobb gaztettel akkor koronázta meg addigi működését, amikor egy dél-szudáni máhdit látott el tűzifegyverrel, hogy ez a bandita lemészárolhassa saját rokontörzseit. Közép-Angliában vannak bizonyos kisebb fegyvergyárosok, akik minden megrendelésnek eleget tesznek. Készítenek régi és új modellű fegyvereket, amelyeknek minősége az áruk szerint változik. Ezeknek a gyárosoknak nincs lelkiismeretük, ellenben nehéz küzdelmet folytatnak azért, hogy minél magasabb osztalékot fizessenek, mert vannak belga cégek, amelyek ugyanebben a szakmában dolgoznak és tíz-tizenöt, sőt huszonöt százalékkal is olcsóbban állítják elő áruikat. Mr. Fish Banister harmincnégy esztendős, kiaszott,

nyurga férfi volt; a bőre olyan sárga, mint a sáfrány. A part mentén nem örvendett valami nagy népszerűségnek, főleg a hivatalnokoknál. Szerencsére Afrikának elég hosszú a partvonala s mivel Mr. Fish vadászterülete egész Afrikára kiterjedt, a parti emberek, már ahogyan mi értelmezzük a „part” szót, édeskeveset tudtak felőle. Mr. Fish azzal szokott hencegni, hogy nincs húsz mérföldnyi terület az afrikai parton, Dakkától Fokvárosig és Lourenzo Marquestól Szuézig, amely ne adózott volna valamivel Highgate Hill főúri pompájú uradalmának a berendezéséhez. Megfigyelhettük, hogy ebben a kijelentésében nem említi a partnak azt a részét, ahol a Fokgyarmat fekszik Ennek az az oka, hogy a Fokgyarmat már nagyon is civilizált terület. Vannak rendesen fizetett városi hivatalnokai, igen nagy kikötője, ahol sárga kabátos kényszermunkások vezekelnek bűneikért, − Mr. Fish-nek pedig számtalan bűne volt. Sandersnek a területét, például, olyan szellemmel kezelte, mint amilyennel a nemes paripa-idomító a pekingi pulikutyát szoktatná; nem a nyereség kedvéért működött itt, hanem mintegy kedvtelést szerző mellékfoglalkozásból. Különösen az akasavok határán fejtette ki romboló erejét, ahova a szomszédos idegen területről könnyen átmehetett. Valóságos ördögi gyönyörűséget szerzett neki, ha ingerelhette Sanderst, akivel egyszer találkozott. Egymás iránt táplált ellenszenvük a legutóbbi találkozásuk alkalmával még csak növekedett. Sanders ugyanis tisztító hadjáratot vezetett az akasavok földjére, és ez alkalommal Mr. Fish Banistert egész karavánjával együtt letartóztatta. Áruit a helyszínén elégette. A highgate hilli nábobot pedig annak a megaláztatásnak vetette alá, hogy megbilincselve kellett keresztülhaladnia a kormányzóságon. A kerületi törvényszék 500 font sterling fizetésére ítélte Mr. Fisht. Ha pedig fizetni nem tudna, vagy nem akarna, akkor 12

hónapi kényszermunkával súlyosbított fegyházat szabott ki rá működése jutalmául. Mr. Fish megfizette a büntetést és hazautazott. Otthon aztán olyan rettenetes rágalmakat szórt Sanders kerületi kormányzóra, hogy nem akarom azok ismétlésével beszennyezni e könyv lapjait. Highgate Hillnek igen prózai a környezete, az odavaló forgalmat józan autóbuszok bonyolítják le. S ez igazán nem az a hely, amiről azt képzelné az ember, hogy ott tömeggyilkosságok terveit koholják. S mégis highgate-i uradalmából adta ki Mr. Fish azokat a telefon- és kábel rendelkezéseit, amelyeknek folytán, titkon, ügynökök lopóztak Sanders területére, hogy alkalmas embert keressenek tervük végrehajtására. Így kerültek összeköttetésbe Ofesivel, aki megkapta Highgate-ből a szükséges útbaigazításokat. Februárban tehát Mr. Fish Highgate-ből Waterlooba utazott villamosautóján. Hét héttel későbben pedig megérkezett az akasavi határra. Szívében nem kevesebb gyűlölséget táplált Sanders iránt, mint egyébkor, de a legszebb reményekkel volt eltelve, mivelhogy milliomos létére a legvadabb szeszélyeit is kielégíthette. Ebben a pillanatban pedig nem volt hőbb vágya, mint az, hogy alaposan megbosszantsa a távol levő Sanderst, akinek pedig ebben a pillanatban nem volt egyéb gondja, mint az, hogy „lekopogtassa” országában-a békét. Ofesinek, Malaka és G'nami fiának, szerencsés életet jósoltak még gyermekkorában. Legalább is ezen a véleményen volt Komonobologo, az akasavok csodadoktora. Mert úgy történt, hogy, amikor Ofesi ordítva a világra jött, éppen akkor bizonyos csodálatos jelek tűntek fel az égen, többek között holdfogyatkozás és valóságos csillaghullás-eső volt, s mindezeket Komonobologo kedvező előjelnek magyarázta a nyöszörgő, csukló, sivító kis barna embercsoda számára. Így, szerinte, Ofesinek az lesz a hivatása, hogy

uralkodjék mindazokon a területeken, amerre a nap süt (a bennszülöttek szerint körülbelül 300 mérföldnyire minden irányban). Továbbá bizonyos, hogy nem halhat meg más keze által, csúfos halállal. „A szerencse fiának”, Ofesinek tehát, a jóslat szerint, hatalmasnak kell lennie, mind a tanácsban, mind a harcban; seregeitől remegni fog az egész világ. Minden vállalkozását siker fogja koronázni, akármibe kezd, sohasem fog veszíteni. Az istenek és szellemek kegyeltje lesz, és számos fia születik. Születésekor az üreges szemű jósasszony ott feküdt kinyújtózva a kunyhó padlóján, és gyönge hangon regélt az újszülött szerencséjéről. A csecsemő mohón táplálkozott és nem szólt semmit, mert nagyon is el volt foglalva természetes vágyainak ösztönszerű kielégítésével. Az ilyen jóslatok elég általánosak, de sok nem teljesedik belőlük. Soknak a teljesülése pedig éppen azon akad meg, akire vonatkozik. Sokról pedig éppen az feledkezik el, akire mondták. Ofesi azok közé tartozott, akiken fog az ilyen jóslat. Midőn Sanders elfoglalta tisztét a partvidéken, Ofesi hosszú, erős fickó volt, akivel a társai féltek összetűzni. Sanders nem félt senkitől sem. Nyugodtan hallgatta meg a szerencsétlen csodákról és előjelekről szóló meséket és hasonlókat. S ha az illető befejezte mondókáját, akkor rövid prédikációt tartott az emberi dolgok múlandóságáról s a magas halálozási arányszámról, amely a kerületen kívül élő helytelenül kormányzott nép körében pusztított. Ofesinek hatalmasabb szomszédai is voltak, mint Sanders, de ezeknél mind kiváltságos elbírálásnak örvendett, és úgy bántak vele, mint különleges természeti csodával. Ekként gyarapodott és virágzott háborítatlanul Ofesi hatalma, úgyhogy számos gaztettet követhetett el megtorlás nélkül. Ezek a gonosztettek egyáltalában nem voltak ártatlanok, és nem származtak fiatalos meggondolatlanságból,

de a büntető kéz, amely más ifjakra le szokott sújtani vétkeik miatt, sohasem zuhant erősen ofesi vállaira és zsírpárnákba jól beágyazott idegeire, mert Ofesi, mint a sors kiválasztottja, sérthetetlen volt. Idők folyamán az akasavok akkori királya őt tette meg a Mi-lanti főnökség fejévé. S Akasava városa boldogan lélegzett fel, amikor Ofesi kenuja a folyó kanyarulatánál eltűnt. Sandershez nem jutott el Ofesi kisebb kilengéseinek a híre, mert a sérthetetlenségéről szóló legenda, egyetlen egy néptörzs kivételével mindenütt el volt terjedve. Azt mondják, hogy Ofesi nagyobb tiszteletnek örvendett, és fényesebb udvart tartott, mint maga a király. A n'gombik, isisiek és a többi törzsek kétszer olyan értékes ajándékokat küldtek neki, mint amilyent tőle kaptak. Ugyancsak tisztelői ajándékozták neki azt a hatvan gyönyörű nőt, akik Ofesi háztartásának gondjait vele megosztották. A gonosz nyelvek azt is rebesgették, hogy Ofesi tette lehetővé, hogy Mr. Fish, Sanders tudtán kívül a kormányzó kerületébe csempéssze mámorító italait. Ofesi minden lelkifurdalás nélkül zsákmányolta ki barátait. A legkülönfélébb visszaéléseket követte el velük szemben és rettegésben tartotta az egész területet a kis-isisiek vidékétől, az ochorik országáig. Ha a parti halászok észrevették, hogy Ofesi kenuja siklik el kunyhójuk előtt az éj csendjében, visszahúzódtak odújuk belsejébe és suttogva mondták „Vigyázzatok, hogy Ofesi lord senkit meg ne lásson közülünk, hogy a következő napokban ránk emlékezve, vissza ne térjen, és meg ne vakítson bennünket!…” Lehet, hogy ravaszságból, lehet, hogy ama tudatalatti sejtése miatt − ami a lángésznek egyik jellemző vonása − Ofesi már java férfikorában járt és még egyetlen egyszer se lépte át az ochori határt. Míg végre egy szép napon… Április egyik ködös éjszakáján, amikor a ködfelhő olyan

alacsonyan lebegett a folyó felett, hogy akár horgászóvesszővel el lehetett volna érni, Sanders nagy sietve közeledett Ofesi birodalma felé. Olyan éjszaka volt ez, amikor a felhőszakadás özönét csak a sűrű dörgések és villámlások hasították keresztül. Sanders mégis teljes-gőzzel hajózott a megdagadt folyó árjának ellenében, bőrig ázva, arcát az eső csapkodásának kitéve, miközben fényszórója kémlelve világította át fehér golyójával a pokoli sötétséget. Viharos reggeli szürkületkor érte el Mi-lanti faluját. A kunyhók amelyeket az éjjeli vihar és áradás megkímélt, úgy állottak a parton szétszórva, mint egyes őrszemek a füstölgő romok között. Fáradtan és rendkívül felindulva szállt partra a kormányzó. Az út szélén sokan hevertek halva, és sokan olyanok, akik már holtaknak hitték magukat. Ezek a félholtak borzasztó történeteket beszéltek neki rablásról és gyilkosságokról, és egy ártatlan jámbor faluról, melyet az ochorik váratlanul megtámadtak, és védtelen lakosságát felkoncolták. − Ez hazugság − szakította félbe Sanders hirtelen az egyik fecsegőt −, mert a ti sáncaitok nyugat felé feküsznek a falutoktól, halottaitokon pedig nyilvánvalóan látszik a gondos festés, amivel azok festik be magukat, akik már régóta készülnek a háborúra. Az ochorik halottam azonban nyomát sem látom ennek a festésnek, ami azt bizonyítja, hogy azok nem készültek a háborúra, csak sietve keltek saját védelmükre a támadókkal szemben. A sebesült Sanders felé fordította arcát, és törzsének beszédmodora szerint szólt: − Tudom, hogy neked olyan szemed van uram, mint a kövér macskának. Sanders megvizsgálta a sebeit, és szánalom-raméltó társaival együtt, száraz kunyhóba vitette a sebesültet. Aztán Bosambo után nézett. Tíz mérfölddel följebb, nyugalmas

táborozás közben találta az ochori főnököt. Bosambo egy meredek, sziklás domb alján ült. A domb tetején Mi-lanti főnöke és azok a harcosai tartózkodtak, akik még nem költöztek át az örökkévalóságba. − Uram, az igazság a következő − szónokolt Bosambo nagy hangon. − Ez a kutya megtámadta az én falvaimat, megölte embereimet, az asszonyokat pedig rabszolgaságba hurcolta. Ezért jöttem én ide, mert meg van írva a djinnek szúrájában, hogy ne éljen senki, aki nevethet a felebarátján megtorlatlanul elkövetett sérelmen. − Majd mindjárt megtartjuk a palavert erről az esetről − válaszolta röviden Sanders, és felszólította a kétségbeesett Ofesit, hogy szálljon le a hegyről és rakja le dárdáit. Minthogy a bennszülötteknek nem természete, hogy az igazat vallják, ha a saját bőrükről van szó, mind a két fél irtózatosan hazudott. Sanders mindkét vallomást fontolóra vette és megállapította, hogy melyik fél hazudott kevesebbet. − Ofesi − fordult a törzsfőnökhöz a fáradságos kihallgatás végén −, mit tudsz felhozni védelmedre, hogy fel ne kösselek? Ofesi, aki zömök, alacsony emberke volt, serkedző szakállal, levegő után kapkodott, jobbra-balra tekintgetett, le és fel lóbálta a kezét, hogy valami mentő ötlete támadjon − de mindhiába. Végül is határozott hangon szólalt meg: − Lord, tudod, hogy egész életemen át becsületes ember voltam, és hogy a csillagokból megjósolták, hogy nagy méltóságra jutok és nem halhatok meg erőszak által. − Az ember örökkévaló, amíg meg nem hal − idézte Sanders a Koránt − és mégis minden ember előbb vagy utóbb meghal. Ofesi rábámult Bosambóra, és Bosambo ekkor könnyelműséget követett el − lehet, hogy életének legnagyobb könnyelműségét, meggondolatlanságát. De elragadta annak a tudata, hogy az igazság ez egyszer az ő részén van. Valóságos

ujjongás vett rajta erőt, arcát az öröm fénye derítette fel, és urának jelenlétében bosszútól lihegve és az igazságának tudatában, a fejét rosszallólag csóválva, angolul szólalt meg: − Ó, te átkozott, akasztófára való gonosz ördög! Sanders gondolatban már halálra ítélte Ofesit, gondolatban már a fát is kikereste, amelyre a fosztogató főnököt felkösse, amikor Bosambo megszólalt. De Sandersnek bizonyos tekintetben különös elvei voltak, például végtelenül szentnek értékelte az emberi életet. Igaz, hogy némelyeket szemrebbenés nélkül akasztott fel. S az is igaz, hogy egy-két ember életének és halálának a kérdése sohasem befolyásolta elhatározását, ha az bizonyos cél szolgálatában állott. Szemrebbenés nélkül tudta nézni, hogyan száll el a lélek az akasztott bűnös testéből, de bizonyos szertartásos komolyság, az emberi élet értékéhez illő méltóság megőrzése volt szükséges ahhoz, hogy érzékeny lelkiismeretét megnyugtassa. Bosambo kéretlenül kicsúszott groteszk, értelmetlen szavai megmentették Ofesi főnök életét. Egy pillanatra öntudatlanul vonaglottak meg Sanders ajkai, aztán arcát elfintorítva, a megrettent ochori főnök felé fordult. − Eredj vissza országodba, te majomkölyök − mordult rá. − Ez az ember nyilvánvalóan vétkezett az ország ellen; mégis maradjon életben, mert bolond, de ismerek nálánál nagyobb őrülteket is. Ezzel hazaküldte Ofesit a falujába, hogy építse fel újra, amit őrültségében lerombolt. − Ne felejtsd el Ofesi, hogy visszaadtam az életedet, bár megérdemelted a halált − figyelmeztette őt Sanders. − S ezt csupán azért tettem, mert rájöttem arra, hogy gyermekek vagytok te is, Bosambo is. Kora tavasszal visszatérek hozzád, és ha megérdemled, visszanyered a szabadságodat. De ha rosszul viselkedtél az én rendelkezéseimmel szemben, akkor a Láncok városába foglak küldeni, vagy még rosszabb helyre.

Miután Sanders visszatért székhelyére, elbeszélte az egész esetet az egyik rokonszenves hausza-kapitánynak. − Természetesen belátom, hogy roppant gyöngeség volt részemről ez a felmentő ítélet − vallotta be a kerületi kormányzó de amikor az a szamár Bosambo megszólalt azon a pokoli angol nyelvén, nem tehettem másként. − Ide kellett volna hoznia legalábbis azt az Ofesit, ebbe a faluba, mert rendkívül rossz a híre − felelte elgondolkozva a houssza-kapitány. Sanders az asztal végén ült, mindkét kezét bőrnadrágjának a zsebeibe süllyesztette. − Erre is gondoltam − felelte − és ez is befolyásolta az ítéletemet. Lássa, az jutott eszembe, hogy talán azért ítélem olyan könnyen halálra azt a fickót, mert már annyi rosszat hallottam felőle, ami bosszúságot szerzett nekem. Nem akartam, hogy a fickó előítélet áldozata legyen. A hausza-kapitány becsapta cigarettatárcája tetejét és úgy látszott, hogy igen elmélyedt gondolataiba. − Még egy csapatot rendelek ide a főhadiszállásról − tervezte Sanders. − Akkor rendeljen mindjárt gépfegyver osztagot is, mert érzem a csontjaimban, hogy lesz valami zavar − szólalt meg a hausza-kapitány. Egy héttel későbben a folyó felső folyásának partja számos idegen arcot látott. Magányos halászok tünedeztek fel, akik idegen vizeken akarták űzni békés foglalkozásukat. Kunyhóikat elhagyatott helyeken, az erdő mélyén építették fel, úgy hogy az ember jó darabon haladhatott a part mentén, és nem vehette észre a sűrű bokrok mögött elrejtett szerény házikókat. Ezek a halászok többnyire éjszaka végezték munkájukat. Horogvesszőjükkel és halászdárdáikkal keresztül-kasul barangolták a folyót. A sziklatömbök árnyékában hangtalanul mozogtak s ha egy-egy faluhoz vagy városhoz közeledtek,

szemmel látható óvatossággal kémlelődtek maguk körül. Ezek az idegenek valóban különös halászok voltak, galambokkal halásztak. Minden kenuban ott szunnyadtak ezek az állatok nádból font kalitkáikban. Lábukon vörös szalag tekerőzött, amelyre még a leggyakorlatlanabb megbízott is könnyen rajzolhatott tintaceruzával durva, de annál fontosabb jelet. Sanders óvatos volt, és nem szerette a váratlan meglepetéseket. Magához hívatta Alit, titkos detektívjeinek főnökét. − Menj az akasavok földjére − mondta neki − ott fogod találni Mi-lanti faluban Ofesi törzsfőnököt. Figyeld meg, mert az igazán gonosz ember. Azon a napon, amikor megint feltámad ellenem és az én népem ellen, neked magadnak kell megítélned, hogy még jókor jövök-e a zsoldosaimmal. Ha van még idő, akkor küldj értem. De, ha Ofesi nagyon gyorsan haladna előre, akkor öld meg és ne érjen érte büntetés. Menj Isten nevében! − Mester − felelte Ahmed Ali −, Ofesi máris a pokolban van. Ha a beérkezett hírek nem csaltak, semmi kifogás nem merült fel Ofesi, a sorstól kegyelt főnök viselkedése ellen. A faluját ismét felépítette, de most magasabban választotta a telep helyét. Miután az építést befejezte, hosszú vadászkirándulásra indult. Eközben eljutott az akasavok országának határáig. Itt eszébe jutott, hogy barátságos szeretet-látogatást tehetne Bosambónál. Hogy minden gyanút eltereljen magáról, fürge futárokat küldött Sandershez, hogy a látogatásra engedélyt kérjen, bár ez teljesen fölösleges volt. Sanders megadta az engedélyt, de egyidejűleg saját követeit is elküldte Bosambóhoz. Ragyogó júniusi reggel volt, amikor végre fölkészült erre a látogatásra. Megindult huszonkét vörösre festett kenujával, még az evezőit is újra égette, és fantasztikus, csinos alakokkal

ékesítette. így érkezett az Ochori-birodalomba, ahol Bosambo igen szívélyes arckifejezéssel, de belülről fölötte aggályos lélekkel fogadta. − Látlak téged − kezdte Ofesi −, látlak téged, lord Bosambo, valamint bátor és pompás népedet is, de én most békés szándékkal közeledtem hozzád, és ezért sért engem, hogy ennyi dárdással sietsz fogadásomra. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a folyó partja csak úgy ragyogott az acélos fogadtatás fényétől. Zárt négyszögben sorakozott fel három ragyogóan felszerelt ochori regiment, a négyszög negyedik oldalát pedig a folyó zárta be. − Lord Ofesi − válaszolta kellemes hangon Bosambo a fehér emberek szokása, hogy ilyetén módon nyilvánítják tiszteletüket egymás iránt. Már pedig bizonyára értesültél róla, hogy nekem sok fehér vér kering az , ereimben, mivel hogy közeli rokonságban vagyok az angol miniszterelnökkel. Eközben Bosambo tekintete végigsiklott a huszonkét kenun és felfegyverzett evezősein, és észrevette, hogy minden evezős mellett ott nyújtózik a harci dárdája, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog, hogy harci fegyverekkel induljon „baráti látogatásra” az ember. Hogy Ofesinek ezekkel a fegyverekkel valami barátságtalan szándéka lett volna, azzal távolról sem gyanúsítható. Nem abból a fából faragták, hogy bármit is feleslegesen kockáztasson, mert úgy gondolkozott, hogy mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Ekként bízvást állíthatjuk, hogy dárdáit inkább hencegésből hozta magával, semmint rossz szándékból. Akarva nem akarva, mégis halomba kellett rakatnia a fegyvereket, ha a partról beljebb akart kerülni az ochorik városába. Ez a művelet igen kellemetlen emlékeket ébresztett benne egy másik fegyverletételre vonatkozólag, amely Sanders acélszürke szemének felügyelete mellett történt. Ezek után megállapítható, hogy a kölcsönös üdvözlések

az ochori és az akasav főnökök között, nem a legbiztatóbb kilátások között indultak meg. Miután a fegyvereket lerakták, Bosambo elkalauzolta szállásukhoz a vendégeket. A vendégeket befogadó kunyhókat a törzs szokása szerint födték náddal. Ofesi tiszteltére nagyszerű ünnepséget rendeztek, melynek fénypontja a fiatal lánykák tánca volt; minden falu a legkiválóbb táncosnőjét küldte el erre az alkalomra. A következő napon áldozat bemutatásával egybekötött palaverre jöttek össze. Tyúkot és más háziállatokat áldoztak, és rövidesen testvérekké fogadták egymást. Bosambo és Ofesi mindkét nép szeme láttára megölelték egymást, és ugyanabból a tálból ettek sót, ami a legnagyobb barátság jele. − Most minden ügyemmel megismertetlek testvérem − mondta Ofesi ünnepélyesen ezen az éjszakán. − Holnap pedig visszatérek népem körébe, és rólad fogok zengeni éjjel és nappal, mert neked nemes a szíved. − Nekem sem lesz nyugtom mindaddig, amíg keresztül nem vonulok országomon, és nem hirdetem mindenütt, hogy milyen csodálatos jó szíve van az én Ofesi bátyámnak. Ofesi egyetlen szóval elbocsátotta tanácsosait, és Bosambo, elfogadván a meghívást, szintén elküldte kapitányait. − Most beavatlak mindenbe − kezdte Ofesi, és erre olyan zuhataga következett az öndicséretnek, ígéreteknek és rejtett fenyegetéseknek, amelyek még későbben is számos alkalmat nyújtottak Bosambónak arra, hogy elgondolkozzék értelmükön. − Mégis − fejezte be Ofesi szavainak áradatát −, bár minden hozzájárult ahhoz, hogy azzá tegyen, ami vagyok: mégis sokat kell még tanulnom, és ugyan kitől tanulhatnék inkább, mint az én drága Bosambo öcsémtől? − Ez valóban igaz − hagyta helyben Bosambo, és maga is így gondolta. − Most − kezdte ismét a szónoklatát Ofesi − az akasavok

királya halálán van, és mindenki biztos afelől, hogy én leszek az utódja. Ezért szeretném elsajátítani tőled a királykodás minden csínját-bínját. Minthogy azonban én a magam személyében nem időzhetek itt huzamosabb ideig, ezért arra kérlek, hogy fogadd be az én főemberemet, Tolinobót. Járjon ő egy esztendeig a te bölcsességed árnyékában, és aztán beszélje el nekem azt a sok nagyszerű dolgot, amit udvarodban tapasztalt. Bosambo elgondolkozva szemlélte Tolinobót, az említett tisztségre kiszemelt főnököt. Ravasz halásznak látszott, és Bosambo ítélete szerint kissé meghibbant elméjű volt. − Itt maradhat nálam − jelentette ki végül Bosambo − és úgy tekintem, mint a saját fiamat. Egy kunyhóban aludjék az enyémekkel, és úgy akarok bánni vele, mintha a testvérem lenne. Ofesi szemében az elégedett öröm sugara villant fel ezekre a szavakra, felállt és megölelte kebelbarátját. Persze, akkor még nem tudta, hogy Bosambo hogyan szokott bánni a testvéreivel. Hajnalhasadtakor az akasava főnök és huszonkét kenuja elevezett az ochori partokról és Bosambo hosszan nézett utánuk. Mikor már túl voltak a látóhatáron, Bosambo a főnökéhez fordult. − Mondd meg, Solonkinini, mit cselekedjünk ezzel a Tolinobóval, aki itt maradt nálunk? − Lord − válaszolta a kapitány −, ma reggel új kunyhót építettünk számára lordságod árnyékában. Bosambo bólintott. − Most pedig − parancsolta − mindenekelőtt vigyétek a Krokodilus-tó mellé, a rejtekhelyre, és nyújtóztassátok ki. Nemsokára odajövök, és néhány kérdést intézek hozzá. − Lord, nem fog válaszolni, én magam már beszéltem vele − felelte a kapitány. − Nekem majd fog válaszolni − szólt Bosambo

jelentőségteljesen. − Csak rakj tüzet, mire odaérek, és tedd izzóvá a dárdákat, mert nekem az a véleményem, hogy ez a Tolinobo tud egyet-mást, és örülni fog, ha megnyilatkozhatik. A következmények igazolták Bosambo jóslatát. Ofesi még nem volt túl a hazavezető útnak felén s még mindig örült az elért eredménynek, mikor a jajgató Tolinobót már a földre szegezték, és a szerencsétlen szánalomraméltó nyíltsággal vallott az akasavok legtitkosabb terveiről. Erre az eljárásra az az izzóra tüzesített dárdahegy késztette, amellyel Bosambo sokkal közelebb hadonászott Tolinobó arcához, minthogy a fickó jól érezhesse magát. Ebben az időben történt, hogy Jim Greel, amerikai kalandor, és Francis E. Coulson „világpolgár” Sanders kerületébe érkezett. Nem egészen a maguk akarata vitte őket erre a területre, mert nekik az volt a szándékuk, hogy átkelnek a Francia-folyón, amely a n'gombik országát északról határolta, hogy így Német-Nyugat-Afrikába jussanak. Rendes körülmények között itt egy kis erecske folydogált, amely összekötötte a Francia-folyót, a Nagy-folyóval. Egy tréfás földmérő azt állította róla, hogy általában alkalmas léggömbök és papír-hajócskák úsztatására, csak minden tíz esztendőben egyszer dagad meg, amikor véletlenül az enyhe tavasz korai olvadást okoz az ezer mérföldnyi távolságra fekvő hegyekben, és véletlenül ugyanakkor következik be az Isisi vízválasztónak esőtől terhes évszaka is. Ilyen kivételes esetekben a pataknak egyébként sekély, és sástól elrejtett vize valóságos folyóvá dagad. Kellemetlen véletlen következtében Jim és Coulson épp egy ilyen rendkívüli időben érkezett a megáradt csermelyhez. A két kalandor egészen akaratán kívül követte a megdagadt ér folyását, amely a térképen nem volt jelezve. Mindvégig a bal parton hajóztak és csak éjszaka haladtak előre. A magas vízállásnak egyébként nagyon örvendtek. Már két hosszú éjszaka haladtak törékeny kis

gőzcsónakukon egészen ismeretlen vidéken előre, nem is sejtve, hogy még soha át nem kutatott területen járnak. Nem akarták magukra vonni a parti falvak figyelmét, ezért csak éjszaka haladtak előre. A magas vízállásnak egyébként nagyon örvendtek. Végre azonban olyan helyzetbe kerültek, hogy a további titkolózás személyes veszedelemmel járhatott volna. A két kalandor tehát segítség után nézett a koromsötét éjszakában. − Arrafelé mintha falu lenne − vélte Coulson, a kormányos bólintott. − Itt olyan mély a víz, hogy a hajó orrának felső része szinte egy vonalban van a víz szintjével. − Lék? − Még nem éppen; de úgy látszik, hogy ennek az első fülkének kiesett a feneke. Coulson csendesen szidta az afrikai éjszakát. Ez a fekete bársonyfátyol olyan hirtelen borult rájuk, hogy nem tudtak semmiképpen sem tájékozódni, pedig most arról volt szó, hogy menni vagy maradni? Jim elhatározta, hogy tovább mennek. A hajó vízalatti fatörzsre futott, és ez valóban beszakította az elülső fülke fenekét, amely nagyhangúan ezt a jelzést viselte: „1. számú helyiség.” Az első és második számú helyiséget vékony vasfal választotta el egymástól, s az első észrevehetőleg léket kapott. Coulson nem tudta ezt, de annál inkább tudta Jim. Nem volt mit tenni, Jim az ócska gőzcsónak orrát a sötét szárazföld felé irányította, és az elülső kerekek utolsó kétségbeesett kísérletet tettek arra, hogy forogjanak. Valahol a parton akasava nyelven szólította meg őket egy hang. Megpillantották távolról a falu tüzét, fekete árnyékok suhantak el mellettük, asszonyok kacagását hallották. Jim hátrafordult és parancsot adott az egyik mezítelen legénynek. Az ember átugrott a fedélzeten, kezében vékony kenderkötéllel. Aztán a kis jármű felszakított gerince ráfutott a

homokra, kikötöttek. Jim pipára gyújtott. Kezefejével letörölte homlokáról a verítéket, és akasava nyelven gyorsan beszédet intézett ahhoz a kis csoport emberhez, amely a parton köréjük gyülekezett. Egészen gépiesen beszélt, különösen halhatatlan lelkűk üdvösségére hivatkozva figyelmeztette őket, hogy valahogyan el ne vágják a horgonykötelet. Megfenyegette őket, hogy ha csak annyi fog is hiányozni a hajójáról, mint amennyi egy szál deszkának az értéke, akkor elevenen megnyúzatja a főnöküket. Beszédét hallgatóságának nagy tetszésnyilvánítása mellett M'simba M'shambára, a leghatalmasabb ördögre Bimbire, O'kilire és egyéb helyi bálványokra való hivatkozással fejezte be, amelyek éppen a nyelvére kerültek. − Csak még ez hiányzott − morogta a fogai között, aztán kilábalt a sekély vízen keresztül a partra, mint olyan valaki, akire a világ legnagyobb csapása szakadt rá, úgyhogy már nem is törődik olyan csekélységekkel, hogy nedves lesz-e a ruhája vagy sem? A part lejtőjén ment végig, és a bámészkodó falusiak a főnök kunyhójához kísérték. Itt végre tájékozódást szerzett, és kellemetlen hírekkel tért vissza a hajóhoz. Közben Coulson szárazra vontatta a hajóroncsot, és rőzséből tüzet gyújtatott mellette a falusiakkal. A lángnál tisztán látszott a kár, amely a hajót érte. A gyenge alkotmány úgy szétmállott, akárcsak a papír. A rombolás oka pedig, a hatalmas keményfa-ág, még mindig kiállt a támadt résen. − Sanders területére jutottunk, ha nincsen kifogásod ellene − jelentette Jim sötéten −, az átkozott francia határt messze elhagytuk, továbbá valami nyolcvan mérföldnyire eltértünk az egyenes úttól. Coulson a hajó oldalánál térdelt; rövid, feketére égett makrapipáját egyenletes fehér fogai között szorongatta, elfintorította az arcát.

− Sandi megfogni minket, pokolba küldeni − csúfolódott. − Emlékszel még a semmirekellőre, aki az öreg királytól az angolaasszonyokat vásárolta Fish Banister részére? Jim nem felelt. Nagy darab bagót vett ki a zsebéből, leharapott belőle megfelelő darabot és filozofikus nyugalommal rágni kezdte. − Ezen a postahajón nincs semmiféle rabszolgafogó felszerelés − jegyezte meg végül hosszú hallgatás után. − Azt hiszem, hogy ebben az átkozott országban még maga az öreg Fish sem kalandozna, bár ott csinálnának belőle lakomát az ördögök, ahol van. A rokonszenves kalandorok és a szeretetreméltó Fish Banister között ugyanis nem volt valami nagyon bensőséges baráti viszony. Pedig ez a gentleman éppen akkor kötött ki az akasavok fővárosában, és a jelen pillanatban alig ötven mérföldnyire a hajótörést szenvedett „Grasshoppertől”, titokban, fontos megbeszéléseket folytatott Ofesivel. S bizonyára szörnyen boldog lett volna, ha tudja, hogy két vetélytársa milyen bajba jutott. − Fish mindig távol tartja magát ettől a vidéktől − mondta Jim −, de ebből nincs semmi hasznunk, mivelhogy éppen nem vagyunk Mr. Fish bőrében. − Csak éppen arra gondoltam, hogy Sandi errefelé talál szimatolni, hogy a kereskedők engedélyeit ellenőrizze és semmi esetre sem szeretném, hogy valaki illetéktelenül átkutassa a rakományunkat. Coulson bólintott és odadobta a súlyos kalapácsot a megsérült fedélzetre. − Szerény véleményem az, hogy Sanders máris mindenről értesült − vette fel Jim ismét a beszéd fonalát. − Ezeknek az agg lokaliknak nem lehet befogni a száját. Figyeljen csak, hogy továbbítja ezt az örvendetes újságot, hogy úgy mondjam, az egész érdeklődő világ hallatára ez a szerszám.

Coulson abbahagyta munkáját. Hangosan és élesen hallatszott a lokali kereplése, illetékes helyre továbbítva a hírt: „Tóm-te, tom-te, tóm, tommiti, tommiti, tommiti tóm…” − ”Adatik tudtára mindenkinek − magyarázta a fecsegő Jim −, hogy két fehér ember érkezett gyanús körülmények között a városba. A hírlapok kéretnek a fontos újság sokszorosítására…” Coulson ismét elfintorította az orrát. Alaposan nekilátott a munkának, és már ki is húzta a lékből az útban álló ágat. − Fél mázsa cement holnap hajnalban, és királyi yacht ismét útra kész − jelentette ki nagy bizakodón. Jim felhorkant. − Még jó pár mázsa cementre lesz szükség, hogy csak félig-meddig is elég vastag csövet tudjunk készíteni − vetette ellen mogorván. Kezével megkapaszkodott a jármű szélében, és a fedélzetre vetette magát. A gépház mögött két apró kabin volt, mindössze egy ember hosszúságú és kettő szélességű. Ezek egyikében tűnt el Jim, és néhány perc múlva kicsiny, foltos és piszkos kézitáskával tűnt elő. A csomagot leadta a haj ócska gépészének, aztán partra ugrott. A táska olyan nehéz volt, hogy az ember majdnem elejtette. − Mit akarsz? − kérdezte Coulson, miközben zsebkendőjével letörölte homlokáról a verítéket, és bámulva tekintett társára. − A zsákmányt − jelentette ki Jim nyomatékosan − még ma éjjel el kell tüntetnünk, ha nem akarjuk, hogy illetéktelen kezekbe jusson. − Micsoda ember, micsoda ember! − nyögte Coulson és szemeit kétségbeesetten forgatta az ég felé. − Az egész barbár rablóbanda rámereszti a szemét, és ő isteni ártatlansággal sétál a vadonon keresztül, mikor a marka tele van arannyal! Jim kényelmesen vette elő roppant bőrzacskóját, és nyugodtan tömködte a pipáját, csak aztán felelt. − Coulson − szólt végre, miközben nagyokat pöfékelt a

pipából − lehet, hogy az agyvelőd még nem száradt ki a koponyádból, de a bátorságod, úgy látom, máris a lábadba költözött. Pedig aggodalomra semmi ok. Mi a tényállás? Csupán sejtjük, hogy honfitársaid egyike erre felé szimatol. Viszont még sok víz folyik le itt, amíg hajójának orra ezt a folyót hasíthatja. Mivel pedig az a gazember a világnak eme részén annyi, mint maga az Atyaúristen, és joga van még arra is, hogy kiforgathassa minden becsületes ember zsebeit, aki még csak tolvajt se kiabálhat, az volna a szerény véleményem, hogy helyes lenne, ha aranyásásunk eredményének legcsekélyebb nyomát is eltüntetnők. Coulson abbahagyta munkáját, és guggoló helyzetből figyelmesen szemlélte társát. Huszonhét esztendős jóvágású fiatalember volt, néhány évvel fiatalabb, mint ő. Naptól barnára cserzett bőre, hosszú, keskeny arca egy csöppet sem volt kellemetlen. − Nem tudom, mire lenne ez jó? − törte meg végül a csendet Coulson. − Elvégre mást nem kérdezhet, mint azt, hogy hol vettük az aranyport? S nekünk nem kötelességünk az, hogy megmondjuk. Mindenesetre marad annyink, hogy életünk fogytáig kényelmesen elélhessünk belőle. Jim mosolygott. − Feltéve, hogy egyelőre megtartja az aranyat, feltéve, hogy kiküldi kopóit annak kikémlelésére, hogy a folyóban merre fekszik az aranylelőhely. Feltéve, hogy rájönnek arra, hogy az arany francia területről származik, és megállapítják, hogy a francia törvények szerint kiviteli védővám terheli szállítmányunkat… Ó, itt ezer lehetőség kínálkozik és egyikre sem kellemes gondolni. Coulson mereven felemelkedett. − Próbáljuk meg a hajót kijavítani. Add ide a bőröndöt, Jim − mondta elgondolkozva. Jim habozott. Aztán hatalmas lendülettel a fedélzetre hajította a bőröndöt, és maga is követte. Néhány pillanat múlva

már az egyes számú helyiségben kétrét hajolva dolgozott, meregette a behatolt folyóvizet, miközben magas fekvésben énekelte a mesebeli beduin szerelmi dalát. Éjfél is elmúlt, mire a két jóbarát kimerülten, elfáradva, de mégis reményteljes nyugalomra tért. − Ha Sanders mégis felbukkanna, akkor hazudnod kell, Coulson! − kiáltotta Jim a vékony papírfalon keresztül, amely társától elválasztotta. Aztán lehúzta a moszkitóhálót. − Gyűlölöm a hazugságot − morgott Coulson −, de azt hiszem, alig akad más megoldás. − Fogadjunk − ásította a másik, és villámgyorsan végezte el esti imáját. A hajnal hasadása nagy csalódást okozott a két utazónak. A víz nemcsak a tegnap észlelt lyukon ömlött be az első számú helyiségbe, hanem a hajó gerincén is hatalmas repedés tátongott, az első fülke padlóját pedig valami ismeretlen, fogas akadály leszakította. Coulson Jimre tekintett, és ez viszonozta kétségbeesett pillantását. − Szerezünk valami kenut − szólt Jim kis idő múltán én a német vizekre szándékoztam és onnan haza, tehát arra fogok menni! Coulson a fejét rázta. − Megfutamodni? − kérdezte röviden. − A jelenlétünket megmagyarázhatod Sanders kerületében, de a menekülésünket soha. Ezen a reggelen mindkét férfi gőzerővel dolgozott a forró napon, a kár kijavításán. Szerencsére elegendő cementjük maradt arra, hogy betömjék a léket a hajó alján. A megmaradt cementet elkeverték a parti száraz homokkal és száraz ágakkal, hogy a másik rést is kijavítsák, de nem lehetett tagadni, hogy ez csak igen fogyatékos pótlás volt. Akármelyik homokzátonyból kiálló gally is elegendő lehetett arra, hogy átszúrja ezt a „fonadékot”, ha beleütköznek. Erre az eredményre jutott a két ember, mire a nap lenyugodott.

A német folyó 80 mérföldnyire folydogált. A megdagadt folyón ár ellenében óránként kilenc csomót megtenni − nem csekélység. De még ha kilenc csomó átlagos sebességet számítottak is a „Grashopper” számára, még így is legalább húsz órai útjuk volt még hátra. − A víz tele van úszó fadarabokkal − dühöngött Jim, miközben a fekete víz rohanó árját szemlélte. − Sohase volt jobb kilátásunk az elsüllyedésre, mint a jelen pillanatban, hacsak nem szerzünk valahol új vaslapot, amivel pótolhatnánk a beszakított hajófeneket. Így álltak az ügyek; az összezúzott „Grashopper” ott vesztegelt szárazon az akasav falu meredek partján, és a két rettenthetetlen, de szerencsétlen aranycsempész a menekülés lehetőségein töprengett, amikor olyan bonyodalmak támadtak, amelyek ugyancsak megnehezítették Sanders kerületi kormányzó úrnak az életét. Abban az akasav faluban, ahol hajótöröttjeink vesztegeltek, élt egy Ufambi nevű fiatal asszony. Ufambi akasav nyelven annyit jelent, hogy „gonosz asszony”. Volt egy szeretője − tulajdonképpen több is volt −, de hát a legfőbbet Loginak hívták, és ezt kitűnő vadásznak mondták. Magas, hallgatag ember volt, a fogai olyan élesek, mint a tőr. Haja a beleragadt agyagtól csimbókokban csapzott a homlokába, de azért majomfarkból készült köpenyt viselt. Ezért úgy hívták, hogy Logi N'kemi, ami annyit tesz, hogy „Logi, a majom”. Kunyhója messze benn állott az őserdő mélyén, legalább három napi útra a falutól. Ebben az erdőben sok gonosz szellem lakozott, ezért kevés látogatója akadt Loginak. Ufambi lángolón szerette ezt az embert, és lángolón gyűlölte a férjét, aki Ofesi embere volt. Emellett csöppet sem idegenkedett attól, hogy a botja erejét a felesége hátán próbálja ki. Egyik napon Ufambi felbosszantotta az urát, mire ez elverte. Erre az asszony, mint a vadmacska, ráugrott a férjére és

megharapta. A férfi lerázta magáról, és csak annál jobban ütötte-verte, ahol érte. Végül is az asszony kirohant a kunyhóból, és az erdő hűvös magányába menekült, mert hát ő nem félt a gonosz szellemektől. Itt akadt rá a kedvese, amint Ufambi formás karjával átölelve térdeit, állát a mellére hajtva, elmerült gondolataiba az őserdő szélén, és ébren szőtte a bosszúállás hálóját. A férfi leült melléje, és az asszony elbeszélte neki mindazt, amit tudnia kellett. Logi, a majom, figyelmesen hallgatta. − Aztán meg − folytatta az asszony − a kunyhója földjébe sok kincset ásott el, amit fehér emberektől kapott; ezt is megszerezheted magadnak. Mindezt elragadtatott, rábeszélő hangon adta elő az asszony, mert látta, hogy Loginak nincs kedve arra, hogy elfogadja és végrehajtsa az ő tervét. − De mégis hogyan ölhetném meg én az uradat? − tanakodott Logi óvatosan. − S ha meg is ölném és Sandi idejönne, ugyan mit tehetnék, hogy rettenetes bosszúját elkerüljem? Azt hiszem, helyesebb lenne, ha te kevernél mérget az ételébe és akkor legalább rólam nem gondolna rosszat senki. Az asszonyt ez a nyilvánvaló önzés nem bántotta. Érthető elvégre, ha a férfi aggódik a maga biztonságáért, de mégsem helyeselte a férfi tervét. Visszatért tehát férjéhez és oly szeretetre méltóan kedves volt hozzá, hogy az újabb fenyítést elkerülhette. Sőt mi több, közlékenynek is mutatkozott a férje. − Asszony − mondta − holnap bizonyos elintézendő ügyek miatt hosszú útra kelek, és te is velem jössz. Amint tudod, titkos helyen rejtettem el az új kenumat. Mihelyt besötétedik, magadhoz veszel annyi halat, amennyit csak tudsz, aztán két kiskutyámmal beülsz a csónakba, és ott vársz reám. − Megteszek mindent, lord, amit parancsolsz − válaszolta az asszony alázatosan.

Az ura hosszasan szemlélte, aztán ismét megszólalt. − Ne áruld el senkinek sem, hogy elutazom, mert nem akarom, hogy Sandi megtudja, ámbár, ha igaz mindaz, amit Ofesi regél, akkor bizonyos, hogy nem is fog megtudni róla semmit. − Mindent úgy akarok tenni, lordom, ahogyan parancsolod − válaszolta ismét az asszony. A férfi felkelt a kunyhó padlójáról, ahol mostanáig guggolt és kiment. − Jöjj − szólt hátra az asszonynak kegyesen. Ők is csatlakoztak a bennszülöttek csoportjához amely érdeklődve szemlélte, hogyan kínlódik a két fehér a megsérült hajó javításával. Aztán észrevette az asszony, hogy az ura kiválik a tömegből és óvatosan közelebb lopózik a fehérekhez. Ufambi tudta, hogy az ura n'gombi származású, márpedig a n'gombik csak kétféle foglalkozást ismernek, vagy vasmunkások, vagy tolvajok. Amint Jim megpillantotta az embert, az örömnek halvány sugara villant át az arcán, mert felismerte az ember törzsének fajtáját. − Hé, ki vagy te, hogy elveszed előlem a napvilágot? − szólt rá barátságosan. − Lord, én szegény ember vagyok, és minden fehérnek a rabszolgája. Emellett értek olyan dolgokhoz, amikhez műveletlen emberek nem értenek. Én értek a vasmunkához, a tűzben meg tudom hajlítani, de még tűz nélkül is meg tudom görbíteni a vasat, ahogyan az én törzsemben atyáim mindig tudták ezt a világ kezdete óta. Coulson élesen figyelte az embert, mert nem volt valami nagy kedvelője a n'gom-biknak. − Próbáld ki, Jim − szólt oda halkan társának. Kalapácsot és néhány acélhuzalt adtak hát Bikilarinak − így hívták a n' gombit − és a néger egész nap szorgalmasan dolgozott, hogy a megsebesült „Grashopper”-t meggyógyítsa.

Este fáradtan és éhesen tért vissza élelemért kunyhójába, de a felesége túlságosan is figyelte az urát egész nap, úgyhogy a levesesfazék üres és hideg volt. Bikilari botot ragadott, és irgalom nélkül úgy elverte az asszonyt, hogy az két óra hosszat hol zokogott, hol a tüzet élesztette. Ezalatt feje fölött rotyogott és bugyborékolt a halleves, mit a férjének főzött. Jim jó alvó volt, de nagyon ébren aludt. A veszélynek már az árnyékára is felriadt. Most pedig valami erősebb zörejt hallott, mintha kutya kaparászott volna az ajtaján. A hold halvány fényénél észrevette, amint egy árny fel és alá mozgott a keskeny folyosón. Bizonyos formákról felismerte, hogy asszony, és nem a legkedvezőbb következtetéseket vonta le megjelenéséről. De az nyilvánvalóan a titokzatos utat kereste, Jim nem volt hajlandó a kezére járni. Halkan visszatolta a moszkitóhálót, és bekapcsolta élesen világító villanyos zseblámpását − ezt az értékes kincset, amit csak a legnagyobb takarékossággal szokott használni. Az asszony megtántorodott a varázslat hatására, és bocsánatkérést hebegett. − Mit akarsz? − faggatta Jim halk hangon. − Lord − válaszolta az asszony fojtottan − ha szereted az életedet, ne maradj ezen a helyen. Jim közelebb lépett az asszonyhoz. − Mondd gyorsan, amit mondani akarsz − szólt rá nyersen. − Lord, az én uram Bikilari, aki ért a vasmunkához. Ő Ofesi embere, és ma éjjel Ofesi kiküldi embereit, hogy gyilkolják le az összes fehéreket és azokat a főnököket, akik nincsenek az ő pártján. Téged az én uram fog megölni, mert fehér ember vagy, és azonkívül értékes kincset rejtesz a hajódon. − Várj − mondta neki Jim és megfordult, hogy Coulson ajtaján kopogtasson. Nem volt rá szükség, mert Coulson már az első suttogó hangra megjelent s most ott állt az ajtó keretében;

a hold hideg fénye csendesen játszott revolverének előre szegzett csövén. − Lehet, hogy csapda, de nem szükséges, hogy éppen az legyen − jelentette ki nyugodtan. − Mindenesetre kísértsük meg a menekülést. Jim a hajó elejére rohant, fölkeltette a gépészt és nyomban visszatért, amint az égő fa ropogását hallotta a kazánból. Az asszony még mindig ott várakozott, ahol elhagyta. − Hogy hívnak? − kérdezte. Az asszony háttal állott a keskeny korlátnak, jó célpont volt hát annak a férfinak, aki messziről követte, és most a hajó árnyékában lassan közelebb csúszott hozzá. Már-már elérte és majdhogy megérinthette; ekkor hangtalanul kivonta hosszú, n'gombi vadászkését, nyugodtan megvizsgálta a hegyét, hogy elég éles-e? − Lord − válaszolt az asszony −, az én nevem… S hirtelen elterült a fedélzeten. Coulson kétszer lőtt rá a menekülő Bikilarira, de eltévesztette, Logi, az asszony szeretője, a sűrűségből kirohant és ráugrott a n'gombra, de az hirtelen késszúrással leterítette. Bikilari minden nehézség nélkül elérte ezután az őserdő szélét, ott egyenesen belerohant a sűrűségbe és … Ahmet Ali karjába. Ez a gyors és hallgatag ember egyik kezével kést szegzett Bikilari mellének, a másikkal megragadta és kitekerte a nyakát, mert Ahmet Ali remek birkózó volt a kenuk hazájában. A városka felriadt, mezítelen lábak dobogtak végig az utcákon. Jim és Coulson azonban előreszegzett fegyverrel feküdtek a fedélzeten, és távol tartották a kíváncsiakat. Két óra hosszat feküdtek ebben a helyzetben, amíg a hideg kazán átmelegedett. Végre a kerekek kétségbeesett erőlködéssel mozogni kezdtek, és a „Grashopper” nagy nehezen a mély víz felé vonszolódott.

A partról valaki szuahéli nyelven kiáltott a hajó felé: − Lord, menjetek délre − találkozzatok Sandival! Északra a halál leselkedik. Mert az isisiek fellázadtak, az akasavok kenukra szálltak, és minden fehér embert megöltek Sandi kivételével. − Ki vagy te? − bömbölte Jim a megafonon, de a felelet már csak gyöngén hallatszott, mert a hajót a folyó közepe felé sodorta az ár. − Én Ahmet Ali vagyok, Sanders szolgája, akit az Isten sokáig megtartson. − Gyere velünk! − ordította Jim. A fehér alak a parton szócsövet formált kezéből, és úgy kiáltotta vissza: − Előbb meg kell ölnöm Ofesit, ahogyan megparancsolták, mondd ezt meg Sandinak. Aztán már kikerült a hangtávolból a hajó, és nem hallották többé, amit Ahmet kiáltott. − Árral vagy ár ellen? − kérdezte Jim a kormány mellől. Dél felé Sandersszel ütközünk össze, északon a dühöngő pogányok kezébe jutunk. − Ár ellen − parancsolta Coulson röviden, és a hajó megindult északnak. Ezen az éjszakán meggyilkolták Hikit, az isisiek főnökét és fivérét I'minit, mikor éppen vacsoránál ültek, valamint Bosombót, a kis isisiek főnökét és B'ramot, a n'gombik fejedelmét, valamint B'ramo és Bosombo feleségeit és fiait. Áldozatul estek még az öldöklésnek O'Leary atya, a jezsuita misszió vezetője, Mosankuli, a laikus segéd, továbbá tisztelendő George Calley, a Bogoriban fekvő wesley-i misszió papja, Michiben pedig tisztelendő Septimus Keen és felesége, a baptista misszió tagjai. Bosambo nem halt meg, mert előre értesült mindenről, Ofesi is tudott előre mindent, de mégis meghalt. Ofesi körültekintően és ügyesen szőtte tervét. A

legborzalmasabb háború rontott az országra, de Bosambo nem habozott, bár tudatában volt annak, hogy Ofesi mennyire túlsúlyban van, embereit és fegyvereit illetőleg. Egy tucat postagalamb röpült a világ minden tája felé, hogy megvigyék Sandersnek a hírt, hogy valami rettenetes történt. Először fordult elő a történelem folyamán, hogy a fellázadt akasavok puskákkal harcoltak − puskákkal, amiket lelkiismeretlen emberek átcsempésztek a határon, és Ofesi harcosainak kezeibe juttattak. Az ochoriknál harsogott a harci trombita. Napkeltekor pedig negyven harci kenut vezényelt Bosambo a folyó lefelé. Elfoglalta az első ellentálló várost és felégette. Aztán Ofesi erősségei ellen indult, és már az út felét megtette, amikor az ár ellen úszó kecses „Grashopper”-rel találkozott. Első pillanatban tévesen a „Zaire”-nak nézte, és egyáltalában nem is gondolt arra, hogy a bennülőket meggyőzze negyven harci kenujának békés szándékairól, amígnem a füle mellett elsüvítő puskagolyó nem figyelmeztette arra, hogy nem jó a feltett dolgokat bizonyosak gyanánt kezelni. Nyilvánvalóan békés szándékkal maga kormányozta a csónakot, és Jim fogadta őt. − Puska? − kiáltotta Coulson hitetlenül − főnök, te megőrültél! − Lord − válaszolt Bosambo komolyan − kérdezd meg Sandít, hogy bolond vagyok-e, mert Sandi az én test… az én uram és barátom − javította ki Bosambo önmagát. Mikor megmondta a nevét, Jim fürkészve és habozva nézett rá. Hírből már ismerte Bosambót, s amikor most meghallotta tőle, hogy köröskörül forrong az egész vidék, a társához fordult. − Ha mind igaz, amit Bosambo mondott, akkor ez a békés ország valóságos pokollá változott! − jelentette ki nyugodtan. − Nem folytathatjuk az utunkat tovább harc nélkül.

Tudsz bánni a puskával? − fordult aztán Bosambóhoz. Bosambo állásba vágta magát: − Hogy tudok-e? Egyebet sem tettem Cape Coast Castleban, mint lőttem; röptében lelövöm a madarat. Coulson gondolkozott. − El kellene rejteni az aranyat, − mondta aztán, némi szünet után. − Lehetetlen lenne magunkkal vinnünk… Oh Bosambo, nagy kincs van velünk, és ezt itt akarnók hagyni a te városodban. − Lord − válaszolta Bosambo ünnepélyesen −, úgy legyen nálam, mintha a saját kincsem lenne. − Ezt éppen nem szeretném, ha szó szerint vennéd − felelte némi nyugtalansággal Coulson. A hajóhad a folyón várakozott, amíg Bosambo a két csempésszel visszatért Ochoriba. Ott a kincset elásták Bosambo kunyhójának rejtekhelyén, a padló alatt. Aztán a „Grashopper” irányt változtatott és lefelé haladt a folyón, ismeretlen kalandok felé. A hold smaragdzöld fénysávokat vetett a vízre, olyan zöldes fényt árasztva maga körül, amilyent csak a hold tud, amikor kora tavaszi éjszakán fénye áttöri a folyó fölött lebegő ritka ködöt. A holdfény zöldes csillámlásában egyetlen vörös fénypont lobbant fel, Sanders kerületi kormányzó cigarettájának a tüze. Ott ült a vitorlától vetett koromfekete árnyékában, a „Zaire” fedélzetén. Moszkitó-csizmába bújtatott lábát egészen a korlátig nyújtóztatta. Olyan nyugodtan pihent, mintha arra pályázott volna, hogy róla mintázzák a „Nyugalom” szimbolikus szobrát. De Sanders mégsem aludt, sőt nagyon is ébren volt. Figyelmesen vizsgálta végig a part minden egyes bokrát. Szentül hitte, hogy ezek közt a bokrok között ellenség rejtőzködik. De miért várnak még mindig? Miért nem támadták meg már előbb, ha egyszer ellenséges szándékkal vannak iránta

− töprengett magában. Megkapta ugyanis Bosambo üzenetét. Néhány galamb megérkezett, még mielőtt a főhadiszállását elhagyta. A durván rótt vörös cédulák nyomán felharsogtak a hausza-barakkok között a kürtök. De a legfontosabb híradás mégis elkerülte a kerületi kormányzót: Bosambo arabul írt segélykiáltásának postása egy bagoly karmai közé esett, és vele együtt minden híradás megsemmisült arról, hogy az akasavok puskák birtokába jutottak. Sanders hirtelen szó nélkül felkelt. Mögötte tárva állt kabinjának ajtaja. Belépett rajta, a sötétben a telefon felé tapogatódzott és megnyomta a gombot. Abiboo, aki fülén tartotta a kagylót, rögtön felelt. − Mindenki talpra! − parancsolta suttogva Sanders. − Hat puskát fedez a bokor, amott a két aszott fa között. − A kobakomra, igaz! − suttogta vissza Abiboo, és önkéntelen mozdulattal mélyebben nyomta fejébe a turbánt. Sanders kabinja ajtajában állott, Lee-Enflield-féle vadászpuskát tartott a kezében és várt. Ekkor, nagyon messziről, gyenge segélykiáltást vélt hallani, majd élesen hasította át a levegőt ez a szótag: „wuwúuuu…” Ettől a hangtól megremegtek a bennszülöttek, mert ezt a szellemek szokták használni. Csakhogy Sanders és a kormányzat titkos emberei is használták olykor ezt a jeladást, és Sanders most elégedetten bólintott. Itt ember rejtőzik, aki sürgős híreket hozott neki! Hosszú szünet, aztán megint csak a „wu-wúuuu” − hosszan, elnyújtva, panaszosan, de most már közelebbről hangzott a vészkiáltás. Az az ember, aki a hírt hozta, rohamlépésben közeledett, és azok ott a parton lestek rá. − Tüzelj! − kiáltotta Sanders harsányan. Hat puska csattant egyszerre, mint a mennykőcsapás. Aztán rövid villanás, a golyók besüvöltöttek a bokrok közé −

két jajkiáltás! Most sötét alak lépett elő a bokorból, meglepetten nézett körül, megpillantotta a „Zairét” és felemelte a kezét… „Bang…” Golyó süvített el Sanders füle mellett. − Puska! − rémült el Sanders és levegő után kapkodott; de míg az ember megint felhúzhatta ismétlőpuskájának ravaszát, Sanders már viszonozta a lövést. „Bang, bang” hallatszott ismét a bokorból, és a hauszák válaszoltak. Negyven ember, nem is várva vezényszót, egyszerre tüzelt arra a kis zöld területre, ahonnan a puskagolyó jött. Negyven ember. Sandersszel az élén, ugrott egyszerre a vízbe és gázolt a part felé. A csel tehát nem sikerült; Sanders három isisit talált holtan, és egyet könnyen megsebesülve. Ez kész volt a megadásra. − Mannlicher-puskák − dörmögte Sanders, miközben a fegyvereket vizsgálta és füttyentett − Lord − szólt a négy közül életben maradt isisi −, mi azt tettük, amit nekünk parancsoltak. Mert ki van adva a parancs, hogy egyetlen embernek sem szabad hozzád hírt juttatni. S az is parancs volt, hogy egy bizonyos éjszakán öljünk meg téged. − Kinek a parancsára? − kérdezte Sanders. − A mi lordunk, Ofesi parancsára − válaszolta készséggel a fogoly. − Továbbá bizonyos fehér ember parancsára is történik mindez, aki a határon lakik. Még vallott a fogoly, amikor, a „wúuu”-t kiáltozó követ megérkezett. Rohamlépésben közeledett, nagyon is ki volt merülve ahhoz, hogy a puskalövésekre ügyelt volna. Porosan, tántorogva, majdnem meztelenül ért Sanders elé, csak a lándzsája és egy hasadt bot volt nála. Sanders elolvasta a botba rejtett levelet. Ékes arab nyelven volt írva. Ahmet Ali keze-írása. Sanders figyelmesen nézte a sorokat, aztán a követhez fordult:

− Mit tudsz minderről? − Lord − válaszolta a kimerült ember, a csupasz földön elnyújtózkodva, és nehezen kapkodva a levegő után. − Háború van ebben az országban, olyan háború, amilyent még sohasem láttunk, mert Ofesinek puskái vannak, és valamennyi főnököt legyilkoltatta. Aztán meg az őserdőben lakozik egy fehér ember, akit Ofesi titokban meglátogat. Sanders lesújtva tért vissza a „Zaire”-hoz. Kormányzásának egész ideje alatt távol tudott tartani területétől minden büntető hadjáratot, s azt hitte, hogy lassanlassan közelebb hozta a lakosokat a civilizációhoz, ami minden kormányzónak eszményi végcélja. Ami azonban most történt, az megtorló hadjáratra kényszeríti, új kormányrendszer meghonosítását követeli, és fehér csapatokat kell segítségül hívnia a saját népe, a gyermekei ellen! − De ki adhatta nekik ezeket a fegyvereket? Sehogyse tudott rájönni. Sohasem álmodta, hogy ez megtörténhetnék, mert a népe túlságosan szegény volt arra, hogy meg tudta volna fizetni a puskák árát. − Lord − kiáltotta a magához térő követ., Sanders felé fordulva − két fehér ember vesztegel egy puk-a-puk-on az akasavok városánál. Sanders a fejét rázta. − Kik ezek az emberek? Ki tudja a nevüket? Talán aranycsempészek, akik a megáradt folyón véletlenül utat tévesztettek? (Látszik, hogy Sanders kémei alapos munkát végeztek.) De akárki tette is, a gaztettet kétségkívül elkövették. − Gőzt! − parancsolta röviden a várakozó Abiboo-nak. − S mi történjék ezzel az emberrel? − kérdezte a hausza, miközben rámutatott az életben maradt fogolyra. Sanders hozzálépett. − Mondd, hányan vártatok arra, hogy itt megöljetek engem?

− Öten, lord! − Öten? De én csak négyet találtam itt közüle… Ebben a pillanatban lövés dördült el a sűrűségből; az elillant ötödik sütötte el a puskáját. A „Grashopper”, amelyet Bosambo negyven harcos kenuja kísért, a nagy folyó egyik kanyarulatánál tőrbe esett. Az ochorik igen bátor nép, de nem volt hozzászokva a puskák ropogásához. Bár az akasavok rosszul lőttek, mégis nagyon megrémítették az ochorikat. Bosambo hiába kiáltozott parancsokat megriadt hajóhadának, a kis gőzös emelvényéről. Népe sarkon fordult és visszaevezett azon az úton, amelyen jött, hogy megmentse az életét. Jim a szó szoros értelmében fordulatot kísérelt meg, de egy vízalatti fatörzsbe ütközött. A megsebesült „Grashopper” lassan, de biztosan süllyedni kezdett. Az utolsó pillanatban, golyózápor közepette, kikötöttek. Négy ember nyomban partra ugrott, Bosambo kapitánya volt a negyedik, és fejvesztetten menekültek a közeli sűrűségbe. Csakhogy itt benn voltak az ellenséges ország szívében, lőtávolra az akasavok városától. Még mielőtt az erdőn áthatolhattak, a lokali megerősítést trombitált össze ellenük. Az ochorik vitézül védekeztek, amikor utolérték őket, de Iffsimori terén mégis kénytelenek voltak engedni a túlerőnek. Az akasavok foglyául estek, és még azon éjjel a sorstól kiválaszott nagy király, Ofesi elé kerültek. Agyongyötörve, megsebesülten, fűkötelékkel gúzsba kötve jutottak a nagy király elé. Az akasavok Ofesinek különös kedvtelésére tartották életben őket. − Ó, testvérem − köszöntötte Ofesi egész népe jelenlétében Bosambót. Tekints rám és mondd meg, hogy mi történt az én Tobolonómmal, az én drága kapitányommal! Bosambo arcát lefolyt, megalvadt vércsíkok tarkázták, de

azért szemtelenül Ofesi szemébe nézett, és így válaszolt: − A pokolban van, mert erre volt hivatása már kezdettől fogva. − Te is a pokolba fogsz jutni minél előbb, mert a népek azt beszélik, hogy Sandi testvére vagy. Bosambo egy pillanatra meghökkent. − Az igaz − mondta −, hogy én Sandi fivére vagyok, és nem látom alkalmasnak ezt a pillanatot arra, hogy megtagadjam olyan férfiú rokonságát, amilyen Sandi. De annyit mondhatok, hogy én csak azért vagyok Sandi testvére, mert minden ember testvére a másiknak, amint ezt én ifjú koromban, bizonyos varázslat értelmében tanultam a fehéreknél. Ofesi ott ült kunyhója ajtajában, s észre lehetett venni, hogy egy embere sem áll hozzá húsz lépésnél közelebb. Jim szemügyre vette a köröskörül lézengő népet, és megállapította, hogy minden második ember puskát tart a kezében, és vitorlavászonból készült lőportartó lóg le a válláról. Azt is észrevette, hogy a király minduntalan a kunyhó felé fordul és úgy látszott, hogy beszélt valakinek a kunyhó sötétjébe. Ofesi a fehér foglyokra szögezte tekintetét. − Fehér emberek − szólította meg őket − hatalmas lordot láthattok most bennem, hatalmasabbat, mint fehér ember valaha is volt, mert ennek az országnak minden apró főnöke a halál fia lett ma, és minden nép azt mondja: „Wah Ofesi király.” − Lehet − válaszolta Coulson röviden angolul. − Ma éjjel − folytatta a király − föláldozunk titeket, mert ti vagytok az utolsó fehér emberek ebben az országban, minthogy Sanders már meghalt. − Ofesi, te hazudsz! − kiáltotta vadul Bosambo, és arca eltorzult a dühtől, hangja bántón rikoltott. − Ember nem ölheti meg Sandit, mert valamennyi ember

közül egyedül Sandi áll a halál fölött is, és én tudom, hogy ő nemsokára itt lesz, és neked fogja elhozni a halál veszedelmét és még rosszabbat is, mint a halál. Ofesi csak megvető mozdulattal felelt. Kezével jobb irányba intett, mire a tömeg, mint adott jelre, visszahúzódott. Bosambo mereven állt, attól tartott, hogy mentem megpillantja urának kiterített hulláját, de amit látott kevésbé rendítette meg: egy csomó hat láb magas és nyolc láb széles józan faládát látott maga előtt. − Muníció − állapította meg Jim félhangosan. − A sátán meglehetős pótlásról gondoskodott. − Nézzetek ide! − kiáltott Ofesi. − Itt bent nyugszik Sanders halála, minden ember megláthatja. Aztán csöndet parancsolt magasra tartott kezével. Bosambo megértette a lokalik szavát, amelyek valami távoli helységből továbbították a szomorú hírt: „Sanders meghalt!” − dübörgött távolról − „messze, holdfény… puk-apuk… folyó közepe… ember a partról… csónak kikötött… Sandi halva esett a földre… sok seb…” Bosambo összeszedte a töredékeket. Sandit a partról lelőtték, holttestét a csónak partra szállította. Az ochori főnök keserű sírásra fakadt, a szomorú hír hallatára. − Na, most már magad is szagolhatod, hogy meghalt! − szólt hozzá Ofesi gúnyosan. Ezzel hirtelen a kunyhó felé fordult, és néhány gyors szót váltott a benn tartózkodó emberrel. Élesen, parancsoló hangon beszélt. − Eh, Mr. Fish Banister, te előkelő vendég, jegyezd meg ezt a különös alkalmat, most nem az alázatos, meghunyászkodó Ofesivel van dolgod, akivel egykor az őserdő mélyén alkudozásaidat folytattad. A tevés karavánok és a csónakok puskát és muníciót szállítottak darabról-darabra apránként, hogy elkészítsék ellenséged számára a halált. Ofesi elismeri, hogy neked köszönheti hatalmát, de aki zsarnokot segített az

uralomra, az végül maga is mindig rabul esett. Mr. Fish rögtön felismerte a fenyegető veszedelmet, kezét zsebében két hosszúcsövű automata pisztolyára tette, és elméjében azon tűnődött, hogy melyik úton meneküljön aztán a határ felé. Átkozta saját ostobaságát, hogy arab testőrségét nem tartotta maga mellett, útja utolsó állomásáig. − Ofesi, semmi gyilkolás, amíg én itt vagyok − mormogta halkan. − Fishi, te mindent meg fogsz látni, amiről azt akarom, hogy meglásd! − felelte hangosan Ofesi, és jelt adott. Harcosai megragadták a fehéreket, és anyaszült meztelenre vetkőztették, aztán a földhöz cövekelték őket, úgy ahogy a bennszülöttek a sast a földre szögezik. A fehér ember lábához fektették Bosambo fejét és melléje a kapitányát. Amikor mindennel elkészültek, Ofesi eléjük lépett és így szólt: − Mire a nap felkel, mindnyájan a halál fiai vagytok, de addig még rendelkezésünkre áll a fél éjszaka. − Néger, a te anyád öreg mosóné volt − vágta ki Bosambo végtelen megvetéssel angolul. Ez volt a legsúlyosabb sértés, amit angol szókincsében talált, és ezt a végére tartogatta. Sanders már messziről megpillantotta a király kunyhója előtt égő tüzet, még mielőtt a kunyhót elérte. Parancsára saját lokalija harsogta világgá idő előtti halálát. Az igaz, hogy arcát vörös seb csúfította el, de azért élt, bár egész éjszaka hirdették halálát a lokalik. A falusiak összerázkódtak és továbbadták a szomorú hírt. Egy félmeztelen ember pedig a bokrok közé húzódva zokogott az akasavok városának határában, mert Ahmet Ali magát tekintette Sanders halála okozójának. Ó, aki megfogadta a próféta szakállára, hogy véget vet Ofesi életének − túl sokáig habozott. Vad dühvel kúszott most közelebb a király kunyhójához, amelyet nagy néptömeg vett körül − nyakát nyújtogató, rosszindulatú csőcselék, férfiak, asszonyok, gyerekek

vegyesen. A kínzás pillanata közeledett. Ofesi lábaihoz csúszott két félkegyelmű akasav suhanc, akik egymásra röhögtek, és borotvaéles késüket a tenyerükön fenték. − Most figyeljetek! − szólalt meg Ofesi gőgösen. − Én vagyok a sors kegyeltje, a végzettől kiválasztott uralkodója minden embernek, a fekete vizektől a fehér hegyekig. Úgy láttok itt engem, mint népem egyedüli fejedelmét, és mint urát a fehéreknek. Ezeknek az embereknek a bőréből dobot készítünk, amely minden népet az akasavok szolgálatára hív majd fel. Kezdjetek hozzá Ginin és M'quasa! Az ifjak felemelkedtek és bírálgatva szemlélték a szótalan foglyokat. Mr. Fish kilépett a kunyhó belsejéből a tűz fényére; mindegyik kezében egy-egy pisztolyt tartott. − Főnök − mondta komoran −, legyen vége ezeknek a dolgoknak. Engedd szabadon ezeket az embereket, vagy magad is nagyon gyorsan meghalsz. Ofesi hangosan kacagott. − Elkéstél Fishi lord − felelte, és megrázta a fejét. A tömegből lövés dördült el, gyakorlott kezű ember várt a fegyvercsempész fellépésére. És highgate hilli Fish Banister holtan bukott előre. − Nos? − szólt Ofesi. Ahmet Ali mint forgószél tört keresztül a tömegen, de mégis gyorsabb volt az a kétfontos golyó, amit a Hotchkisságyúból lőttek ki. Amint Jim hanyatt fekve nézte a holdtól világított égboltozatot, látta, hogy valami egy pillanatig felvillan, aztán hallotta a lövés jellegzetes „bang” hangját, majd a lecsapó gránát süvöltését és a rettenetes robbanást… aztán pedig maga is ájultan maradt a földön, elterülve a felrobbanó puskaporos láda erős légnyomásától. − Ofesi − szólalt meg Sanders −, azt hiszem, hogy elkövetkezett számodra a vég. − Lord, én is azt hiszem.

Sanders két óra hosszat hagyta lógni az akasztófán, mielőtt levétette. − Mr. Sanders − kezdte Jim, a kerületi kormányzónak nem éppen rája szabott ruhájában Sanders elé lépve −, meg kellene önnek magyaráznunk néhány dolgot… − Tudom már − legyintett a kerületi kormányzó mosolyogva − aranycsempészés. Jim bólintott. − S hol van az aranyuk; a folyó mélyén? Az amerikai eredeti szándéka az volt, hogy hazudik, de most megrázta a fejét. − Bosambo főnök vette át részemre való megőrzés céljából − vallotta be őszintén. − Hm − vélte Sanders − és legalább pontosan tudja, hogy mennyi volt annak a kincsnek a súlya? Coulson a fejét rázta. − Hol van Bosambo? − kérdezte Sanders közelben álló tisztiszolgájától. − Lord, mihelyt fel tudott tápászkodni, rögtön hazaevezett húsz evezősével − felelte Abiboo. Sanders kissé különösen pillantott Jimre. − Ön is jól tenné, ha sürgősen Bosambo városába utazna − mondta szárazon. − Mert Bosambónak megvan az egyéni véleménye a magántulajdonról. − Mi már elsírattuk önt − mondta Jim búcsúzáskor, mert hajlott kissé az elérzékenyülésre. − Majd nemsokára a kincsét sirathatja, ha nem siet − intette az amerikait az emberismerő Sanders. (Vége)

Edgar Wallace Edgar Wallace angol író, drámaszerző, publicista, a krimi-irodalom egyik legjelentősebb képviselője, a modern thriller megteremtője volt. A „mesemondók mesterének” élete és karrierje maga is mese. A világhírű író, akinek könyvei százmilliós példányszámban forogtak közkézen mind az öt világrészben, örökbe fogadott lelenc volt, sohasem ismerte szüleit. Nevelőapja mellett hordárként dolgozott a Billingsgatehalpiacon, majd rikkancs lett, nyomdászinas, tejeslegény és művirágkereskedő. Végül katonának állt, így került DélAfrikába. A könnyű szolgálat mellett − a kórházi csapatokhoz osztották be − sok volt a szabadideje − ekkor kezdett irodalommal foglalkozni. Bök-versekkel kezdte, majd politikai tudósításokat küldött nagyobb londoni lapoknak. Az angol-búr háború alatt haditudósítóként szenzációs tudósításokat küldött Londonba. Az 1905-ös orosz-japán háború idején figyelme az orosz és a brit titkosszolgálatok felé irányult, később több kémregényt is írt élményeiből. Wallace nagyon értett a figyelem ébrentartásához, a borzalmak mesteri adagolásához és a fordulatos meseszövéshez. Magyar nyelven mintegy hetven kötete jelent meg, amelyek közül a legismertebbek: A zöld íjász, A halál angyala, A sárga kígyó, A hatalom könyve, Az erőszak ökle. Ezeken kívül számos forgatókönyvet is írt, amelyek közül a King Kong hozott számára világsikert, regényei pedig a 20-as évek Angliájában a Biblia után a legolvasottabb művek voltak. Wallace megszokta a kalandos életet, a folyton változó események állandó izgalmát, afrikai tapasztalatai izgatták fantáziáját, így születtek meg dél-afrikai zsánerképei, érdekes és színes elbeszélései a brit gyarmatok életéről: a Bosambohistóriák, a Sanders-történetek, melyekben a bennszülöttek jellemének bámulatosan éles rajza és a brit intelligenciának

fölényesen derült filozófiája, kedélyes humora nagyszerű harmóniában ölelkezik. Wallace páratlan éleslátással, csillogó humorral írja meg ennek a néger kalandornak viselt dolgait, amint bámulatos ügyességgel járja tojástáncát a tisztességnek és a ravasz önzésnek szűk határmezsgyéjén. Az angol író Afrika-regényei természetesen a korabeli, gyarmati szemléletmódot tükrözik; a bennszülötteket gyakorta a ma elfogadott normákat sértő módon ábrázolja. Ez azonban a mű értékét nem csorbítja; a legsötétebb Afrikának érdekes, egzotikus képét tárja elénk, olykor P. Howardra emlékeztető humorral.