EDGAR WALLACE: A VÖRÖS KÖR

1

EDGAR WALLACE: A VÖRÖS KÖR

A mő eredeti címe: The crimson Circle © Fordította: Németh Zoltán és Varga István ISBN 963 695 054 70 ISBN 963 695 012 1 Kiadja a Hunga-Print Nyomda és Kiadó Felelıs kiadó: Baráz Miklós ügyvezetı igazgató Fıszerkesztı: Szujó Béla Felelıs szerkesztı: Gimes Katalin Mőszaki szerkesztı: Bán Ferenc Mővészeti tanácsadó: Baráz Klára Borítót készítette: Baráz Klára és Baráz Tamás Készült a Hunga-Print Nyomdában Felelıs vezetı: Tóth József

2

ELİSZÓ * A SZÖG

Elöljáróban meg kell állapítanunk, hogy a Vörös kör esete meg sem történt volna, ha Monsieur Victor Pallion nem éppen szeptember 20-án ünnepelte volna a születésnapját. Ha nem így lett volna, akkor egy tucatnyi ember bizonyára még ma is élne, és Thalia Drummondot sem gyanúsította volna meg egy befolyásos rendırfelügyelı azzal, hogy „tolvaj és tolvajok bőntársa". Ám a szóban forgó Mr. Pallion vendégül látta három társát Toulouse városának Coq d'Or nevezető rendkívül kellemes és barátságos vendéglıjében. A hangulat egyre magasabbra hágott. Hajnali három óra tájban aztán Mr. Paliionnak felrémlett, hogy a toulouse-i látogatásuk célja voltaképpen nem más, mint egy Lightman nevő angol bőnözı kivégzése. — Gyermekeim — szólalt meg nagy komolyan, de enyhén szólva nehezen forgó nyelvvel. — Már három óra van, és a „vörös hölgyemény" még koránt sincs készen. Így aztán kiballagtak a börtön elıtti térre, ahol már éjfél óta várakozott rájuk a guillotine legfontosabb alkatrészeit szállító kocsi. Nagy rutinnal állították fel a borzalmas szerkezetet, és a kést hamarosan a vezetısínbe illesztették. A szakértelem azonban nem gyızhette le a nehéz dél-francia bor hatását, így történhetett meg, hogy amikor a szerkezet kipróbálására került sor, a penge nem mőködött tökéletesen. — Ez majd segít a bajon — jelentette ki Mr. Pallion, azzal belevert egy szöget a keretbe, méghozzá éppen oda, ahová nem lett volna szabad. Hirtelen támadt izgalmának az volt az oka, hogy a katonaság körbe vette a teret… Négy órával késıbb (amikor már elég világos volt ahhoz, hogy egy rámenıs fotós lekapja a megjelenı elítéltet) nekik kellett a vesztıhelyre kísérni a foglyot… — Bátorság! — mormogta Mr. Pallion. — Eredj a pokolba! — förmedt rá az elítélt, aki ekkor már a deszkalapra szíjazva feküdt. Mr. Pallion meghúzott egy kart, mire a súlyos penge alázuhant. . . de csak addig, amíg a szög engedte.

3

Összesen háromszor próbálkozott. A harmadik sikertelen kísérletet követıen a felbıszült tömeg áttörte a katonai kordont, mire az elítéltet gyorsan visszavitték a börtönbe. Ez a bizonyos szög tizenegy esztendıvel késıbb jó néhány ember életébe került...

4

I. FEJEZET * A BEAVATÁS

Késıre járt az idı, ilyenkor a tiszteletreméltó polgárok többsége már nyugovóra tér. A teret övezı házak felsı ablakaiból kiszőrıdı fénysugár elıtt kopasz fák körvonalai rajzolódtak ki. Az ágak hintáztak, hajladoztak az erıs széllökésektıl. Metszıen hideg orkán süvített át a folyó felett, jeges ujjaival behatolt a legrejtettebb, legvédettebb zugokba is. A férfi, aki lassan ballagott. A magas vaskerítés mellett, megborzongott a hidegtıl. Bár az ismeretlen melegen volt öltözve, úgy tőnt, balszerencséjére olyan helyet választott találkozója színhelyéül, amit semmi sem oltalmazott a vihar teljes dühétıl. A lehullott ıszi levelek fantasztikus körökben táncoltak lába körül. Ágak és levelek hullottak alá a fákról, melyek felé nyújtogatták hosszú, vézna karjaikat. A férfi irigykedve bámult a ház ablakaiból sugárzó, hívogató fény felé. Pedig csak kopogtatnia kellene, hogy szívesen látott vendégként fogadják. A közeli toronyóra tizenegyet kongatott, és az utolsó kondulás visszhangja még el sem halt, amikor gyors iramban egy autó érkezett a térre, és zajtalanul lefékezett elıtte. A kocsi lámpái tompítottan világítottak, belül azonban teljes volt a sötétség. A várakozó férfi pillanatnyi tétovázás után az autóhoz lépett, kinyitotta az ajtaját, és beszállt. Csupán a körvonalait lehetett látni a sofırnek. A férfi szíve hevesebben kezdett dobogni, amikor rádöbbent, hogy milyen rettenetesen fontos döntésre határozta el magát. A kocsi továbbra is mozdulatlanul állt, és a volánnál ülı férfi sem moccant. A két emberre halálos csend nehezedett, melyet végül a didergı férfi tört meg. — Nos? — kérdezte ideges ingerültséggel. — Tehát eldöntötte végre? — kérdezett vissza a gépkocsivezetı. — Gondolja, hogy különben itt lennék? — méltatlankodott az utas. — Azt hiszi, puszta kíváncsiságból jöttem el? Mi a követelése? Mondja meg, s azután én is elmondom, hogy mi az én elvárásom. — Ami engem illet, tudom, hogy mit kíván tılem —jelentette ki a gépkocsivezetı. Olyan tompa, halk volt a hangja, mintha fátyolon át beszélne. Amikor a jövevény szeme valamelyest hozzászokott a félhomályhoz, felfedezte, hogy a sofır fejét fekete selyemcsuklya borítja. — Maga a csıd szélén áll — folytatta a vezetı. — És miután sikkasztott, már-már az öngyilkosság gondolata is fölmerült önben. E végzetes elhatározásának azonban mégsem az anyagi összeomlás az okozója. Van egy ellensége, aki megtudott magáról valamit, amivel könnyedén a rendırség kezére juttathatná. Maga három nappal ezelıtt egy vegyszergyártó cég 5

vezetıjétıl — aki mellesleg jó barátja — olyan erıs mérget szerzett, ami nem kapható a kereskedelemben. Egy hete a mérgek hatásáról olvasgat, mert elhatározta, hogy szombaton vagy vasárnap véget vet az életének, hacsak nem bukkan fel addig valaki, aki megmentené a csıdtıl. Véleményem szerint vasárnap jut a végzetes elhatározásra. Hallotta, amint a mögötte ülı férfi meglepetésében levegı után kapkod, mire halkan felkacagott. — Most pedig, uram — folytatta az autó vezetıje —, eljutottunk beszélgetésünk döntı pontjához. Tehát hajlandó lenne nekem dolgozni? — Mit kíván tılem? Mit kellene tennem? — tudakolta reszketve a mögötte ülı férfi. — Csupán annyit, hogy maradéktalanul végrehajtja az utasításaimat. Gondoskodom róla, hogy kockázatmentesen mőködhessen, és jól megfizetem. Máris jelentıs pénzösszeghez juthat, ami lehetıvé teszi, hogy eleget tegyen sürgetı kötelezettségeinek. Viszonzásul csupán annyit kell tennie, hogy forgalomba hozza azt a pénzt, amit elküldök magának, beváltja a bankjegyeket, és eltünteti a nyomukat. Olyan pénzrıl van szó, melynek a rendırség ismeri a sorszámát. Ezenkívül értékpapírokat kell eladnia, amit magam nem tudok megtenni. Lényegében úgy fog eljárni, mintha az ügynököm lenne. — Szünetet tartott, majd jelentıségteljesen hozzátette. — Ebbıl kell kifizetéseket eszközölnie, amikor erre utasítást kap tılem. A mögötte ülı férfi hosszasan hallgatott, végül riadt hangon megkérdezte: — Mi az a Vörös kör? — Maga — hangzott a meghökkentı válasz. — Én?! — kapkodott levegı után a férfi. — Igen, maga a Vörös kör — mondta a másik, gondosan megválogatva a szavait. — Maga és további száz társa, akik közül egyetlen egyet sem fog megismerni soha. Mint ahogy magát sem fogja megismerni egyikük sem. —És ön? — Én mindegyiküket ismerem — válaszolta a csuklyás. — Tehát vállalja? A másik kisvártatva beadta a derekát. — Igen. A sofır hátrafordult az ülésen, és feléje nyújtotta a kezét. — Tessék, fogja ezt. Az „ez" egy vastag, nagymérető boríték volt. amit a Vörös kör újonnan toborzott tagja halk nyögéssel csúsztatott a zsebébe. — Most pedig kiszállhat — szólt oda neki a sofır kurtán, mire a férfi szó nélkül engedelmeskedett. Becsapta maga mögött az ajtót, és elıresétált a kocsi mellett. Kíváncsi lett volna a sofır személyére, hiszen az érdeke azt kívánta, hogy megismerje a titokzatos ismeretlent. — Nehogy megpróbáljon szivarra gyújtani — förmedt rá az autóban ülı férfi —, mert a végén még azt találom hinni, hogy a dohányzás csupán ürügy 6

a gyufa gyújtásra. Soha ne tévessze szem elıl, barátocskám, hogy aki engem felismer, az magával viszi a titkomat a pokolba. Mire a másik válaszolhatott volna, a motor felzúgott, s a kocsi tovaszáguldott. A férfi pedig ott állt, kezében a borítékkal, és a vörös hátsó lámpákra meredt, míg a kocsi el nem tőnt a szeme elıl. Egész testében reszketve rágyújtott a vacogó fogai közt hintázó szivarjára. Gyufájának lángja pislákolva lobogott. — Nem volt más választásom — suttogta rekedten, azzal elindult az úton, hogy bekanyarodjon egy mellékutcába. Alig tőnt el a sarkon, amikor egy sötét alak lopakodott ki az egyik kapualjból, és a nyomába eredt. Az illetı magas, erıs testalkatú férfi volt. Szuszogva, mackós mozgással haladt elıre. Vagy száz lépést tett meg az elıtte haladó férfi nyomában, amikor észrevette, hogy még mindig a kezében szorongatja az erıs távcsövet, amivel eddig az eseményeket figyelte. Mire kiért a fıútra, az általa követett férfi már eltőnt. A testes embert nem zavarta a dolog, sıt számított rá. Tudta, hol találhatja meg a kliensét. De vajon ki lehetett az autóban? A rendszámot elırelátóan feljegyezte, így reggel megtudhatja, hogy ki a kocsi tulajdonosa. Mr. Felix Marl elvigyorodott. Pedig ha csak sejtette volna, hogy ki volt a meglesett tárgyalás fıszereplıje, lefagyott volna arcáról a mosoly. Nála vakmerıbb embereknek is megdermedt már az ereiben a vér a Vörös kör fenyegetésétıl.

7

II. FEJEZET * AKIT NEM LEHET MEGZSAROLNI

Philip Bassard fizetett, és ennek köszönhetıen életben maradt, mivel a Vörös kör pontosan betartotta ígéretét. Jacques Rizzi, a bankár is fizetett, noha félelmében tette. Egy hónappal késıbb természetes halállal hunyt, el, szívelgyengülés végzett vele. Bensın vasúti jogász viszont fittyet hányt a fenyegetésre, mire hamarosan holtan találtak rá a vasúti szalonkocsijának közelében. A zseniális adottságokkal rendelkezı Mr. Derrick Yale-nek sikerült lefülelnie azt a színes bırő fickót, aki elrejtızött Bensın magánvagonjában, és miután végzett áldozatával, kihajította a hullát az ablakon. A színes bırő gyilkost elítélték és felkötötték anélkül, hogy ki tudták volna szedni belıle a megbízója kilétét. A rendırök nemigen tehettek egyebet Yale pszichometriai tehetsége hallatán, mint hogy a fejüket csóválták — és ıszintén szólva ezt is tették. Tagadhatatlan tény viszont, hogy Yale, negyvennyolc órával a büntettet követıen, elkalauzolta a rendırséget a tettes yareside-i otthonához. így az értetlenül bámuló gyilkos már nem tehetett egyebet,, mint hogy vallomást tett. A fenti esetet követıen sokan bizonyára inkább engedtek a zsarolásnak, és fizettek —anélkül, hogy a rendırség tudomására hozták volna a dolgot, s ezzel kitették volna magukat egy esetleges újabb tragédiának. Így aztán hosszabb ideig nem jelent meg újabb tudósítás a sajtó hasábjain a Vörös körrıl. Mígnem egy reggelen James Beardmore egy négyszögletes, borítékot talált a reggelizı asztalkáján, benne egy papírlappal, melyre egy vörös kör volt rányomtatva. — Jack, te úgyis annyira érdeklıdsz az élet. melodramatikus eseményei iránt, olvasd fel, kérlek! Azzal James Stamford Beardmore odapottyantotta az asztal felett a levelet a fia ölébe, és nekilátott, hogy felbontsa a következıt a tányérja mellett heverı levélhalomból. Jack felemelte a földre csusszant levelet, és alaposabban szemügyre vette. A borítékot nem címezték meg, és csupán egy szokványos levélkártyát tartalmazott. A kártya sarkain jókora Vörös körök virítottak. A festék egyenlıtlen eloszlása arról tanúskodott, hogy alighanem' gumibélyegzıvel nyomtathatták. A kártyán nyomtatott betőkkel írva, a következı üzenet állt: Százezer font aligha rendíti meg alapjaiban a vagyoni helyzetét. Ennyit kell fizetnie a küldöncömnek, aki huszonnégy órán belül jelentkezni fog, mihelyt a Tribüné apróhirdetései 8

között közli az Önnek megfelelı helyet és idıpontot. Vegye ezt utolsó figyelmeztetésnek. Az üzenetrıl hiányzott az aláírás. Nos? Az öreg Jim Beardmore szemüvege felett a fiára pillantott, tekintetében vidámság bujkált. — A Vörös kör! — kapkodott levegı után a fiatalember. Jim Beardmore hangosan felkacagott fia aggodalmát látva. — Igen, a Vörös kör, négyen máris horogra akadtak a. bandájából. A fiatalember az apjára meredt. — Négyen? — ismételte csodálkozva. — A mindenségit! Szóval ezért idızik nálunk ez a Yale? Jim Beardmore sejtelmesen mosolygott. — Persze hogy ezért — válaszolta. — Sejtettem, hogy detektív, de álmomban sem hittem volna . . . — Felesleges nyugtalankodnod emiatt az átkozott kör miatt — szakította félbe kissé ingerülten az apja. — Ami engem illet, nem félek tılük. Froyant bezzeg retteg az életéért, no meg azért, hogy öt is kipécézik. Egyébként nem csodálkozom rajta, hiszen a mi idınkben jó néhány ellenséget szereztünk magunknak. James Beardmore-t kemény, barázdált ábrázatával és tüskés, szürke szakállával inkább a vele szemközt ülı jóképő fiatalember nagyapjának hihette volna az ember. Beardmore kitartó munkával jutott a vagyonához. Egy elırelátó élet álmait váltotta valóra, leküzdve az egyedüllét és a kalandok ezer veszedelmét és gyötrelmét. Ez az ember, aki magányosan, illetve csupán a halál társaságában vánszorgott át a Kalahári sivatag száraz homoktengerén,, képzeletbeli gyémántok után kutatott a Vale folyó iszapjában, és végül Klondikéban sikerült kiásnia a jussát, túl sok veszedelemmel nézett szembe hányatott élete során ahhoz,, hogy különösebben felzaklassa a kedélyét a Vörös kör fenyegetızése. Pillanatnyilag jobban, aggódott a fia sorsa miatt, mint a sajátjáért. — Nézd fiam — kezdte —, tudod, hogy sosem kételkedtem a jó ízlésedben. Ezért ne sértıdj meg amiatt, amit most mondok. Ezután sem kívánok beleavatkozni abba, hogy kivel,, mivel töltöd az idıdet, és nem akarom megkérdıjelezni az ítélıképességedet. De nem gondolod, hogy egy kissé könnyelmően viselkedsz az utóbbi idıben? Jack nyomban rájött, hogy az apja mire gondol. — Miss Drummonddal kapcsolatban, apa? Az idısebb férfi komolyan bólintott. — Ö Froyant titkárnıje . . . — kezdte volna a fiatalember, de az apja leintette.

9

— Tisztában vagyok vele, hogy Froyant titkárnıje, és eddig nincs is semmi probléma. A lényeg azonban az, Jack, hogy mit tudsz: még róla ezenkívül. A fiatalember zavartan győrögette a szalvétáját. Az arca elvörösödött, s az apja titkon jót mulatott rajta, amint összeszorította az állkapcsát. — Szeretem azt a lányt. Ezenkívül jó barátok vagyunk. Ha arra gondolsz, apa, a szerelmünk sosem haladta meg az illendıség határait. Úgy vélem, a kapcsolatunk végét jelentette volna, ha túl messzire mentem volna vele szemben. Jim bólintott. Pontosan erre volt kíváncsi. Felemelt egy vastagabb borítékot, és érdeklıdve vizsgálgatta. Jack látta, hogy a küldeményt francia bélyeggel bérmentesítették, és eltöprengett rajta, vajon ki lehet a feladója. Az idısebb férfi felvágta a borítékot, és kihúzott belıle egy levelet, valamint egy kisebb mérető, lepecsételt borítékot. Homlokát sőrő ráncok barázdálták, miközben a levelet olvasta. — Hm! — mondta gondterhelten, és felbontatlanul letette a második borítékot. Éppen, csak egy pillantást vetett a hátra maradt levelekre, aztán a fiára emelte a tekintetét. — Sose bízz se nıben, se férfiban addig, amíg nem ismered meg a rossz tulajdonságait — oktatta a fiát. — Ma egy olyan ember látogat el hozzám, aki társadalmunk egyik legtiszteletreméltóbb tagjának számít. Ez az érem egyik oldala. A másik: olyan fekete a priusza, akár a kalapom. Ennek ellenére leülök vele tárgyalni — mivel nincs sötét titka elıttem. Jack felnevetett. A beszélgetésüket azonban félbeszakította az említett vendég érkezése. — Jó reggelt, Yale, hogy aludt? — érdeklıdött az idıs férfi. — Jack, hozass kérlek még egy kávét! Jack Beardmore látható lelkesedéssel fogadta Derrick Yale látogatását. Abban a korban volt, amikor az ember lelkesedik a romantikáért, és még egy közönséges detektív társasága is örömmel képes eltölteni. Yale-t viszont valami egészen furcsa, természetfeletti, már-már mágikus légkör övezte. Különös, szokatlan tulajdonságai egyedülálló személyiséggé tették. Törékeny aszkéta arca, a tekintetébıl áradó mély titokzatosság, hosszú, érzékeny kezének minden mozdulata szerves részét képezte ennek az egyedülálló egyéniségnek. — Én úgyszólván sohasem alszom — jelentette ki derősen, miközben a szalvétáját bontogatta. Maga James Beardmore is érdeklıdve figyelte, amint két ujja között tartotta az ezüst szalvétagyőrőt. Ami pedig Jacket illeti, ı odaadó csodálattal leste minden mozdulatát. — Nos? — szólalt meg végül az idısebb férfi. — Aki ezt a terítéket készítette, igen rossz híreket kapott a közelmúltban. Valami közeli rokona súlyos betegségben szenved. Beardmore bólintott. 10

— Jane Higgins terítette meg az asztalt — válaszolta. — Épp ma reggel kapott egy levelet, melyben értesítették, hogy haldoklik az. édesanyja. Jack szemei elkerekedtek az ámulattól. — És mindezt a szalvétagyőrőbıl érezte meg? — kérdezte csodálkozva. — Hogyan jutott erre a bámulatraméltó következtetésre, Mr. Yale? Derrick Yale megrázta a fejét. — Hiába is próbálnám megmagyarázni — felelte csendesen. — Elég az hozzá, hogy amikor az imént felemeltem a szalvétát, hirtelen mélységes, átható szomorúságot éreztem. Ugye, milyen különös? — De honnan tudott az édesanyja betegségérıl? — Valahogyan rájöttem — csattant fel a. másik csaknem durván. — Csupán következtetés az egész. Egyébként van valami fejlemény, Mr. Beardmore? Jack válaszul odanyújtotta neki a reggel érkezett levelet. Yale gondosan elolvasta, aztán úgy tett, mintha a súlyát mérlegelné puha, fehér tenyerén. — Egy matróz kézbesítette — szólalt meg kisvártatva. — Mégpedig olyan fickó, aki megjárta már a börtönt, és nemrégiben jelentıs összeget veszített. Jim Beardmore kuncogott. — Amit én nem fogok neki pótolni — mondta felállva az asztaltól. —• Maga komolynak tartja ezt a figyelmeztetést? — Nagyon is komolynak tőnik — válaszolt Derrick a maga csöndes módján. — Olyan halálosan komolynak, hogy azt tanácsolom, ne hagyja el egyedül a házat. Ha mégis el akar menni valahová, csakis az én társaságomban tegye. A Vörös kör . . . — folytatta, miközben határozott mozdulattal leintette Beardmore méltatlankodó tiltakozását — … készséggel elismerem, hogy kíméletlen módszerekkel mőködik, és nem hinném, hogy a rokonsága gyászát a legcsekélyebb mértékben enyhítené, ha megtudnák, hogy látványos körülmények között veszítette életét. Miközben Jim Beardmore a választ mérlegelte, a fia tekintete izgatottan cikázott egyik férfirıl a másikra. — Miért nem utazol el valahová külföldre, apa? — kérdezte végül, de az idıs férfi valósággal ráförmedt. — Átkozott legyek, ha külföldre szököm! — üvöltötte. — Ez egyenlı lenne a megfutamodással egy ilyen ócska „Fekete Kéz" banda elıl! Azt szeretném én látni, hogy . . . Elharapta a mondatot, de a másik két ember úgyis tudta, hogy mit akart mondani.

11

III. FEJEZET * EGY LÁNY, AKI NEM VISZONOZZA AZ ÉRDEKLİDÉST

Aznap reggel súlyos gondok gyötörték Jaek Beardmore-t, miközben átsétált a villájukhoz közel esı kis ligeten. Lábai ösztönösen egy kisebb völgyhajlat felé vitték, mely egy mérföldnyire húzódott a birtokuktól. Pontosan a völgy közepén futott végig a Beardmore és Froyant birtokot elválasztó kerítés. Csodálatosa napra virradtak. Nyoma sem volt már annak az esınek és szélviharnak, amely elızı éjjeli söpört végig a tájon. Úgy tőnt, hogy aranyló napsütésben fürdik az egész világ. A messzi távolban, a Penton dombot koronázó olajzöld bokrok mögött megpillantotta Harvey Froyant. hatalmas fehér villáját. Eltöprengett, vajon a lány kimerészkedik-e a nedves talajra és az esı áztatta főre. Megállt egy terebélyes szilfa mellett a völgy torkolatában, és izgatottan meredt a gondozatlan sövényre. Tekintete megpihent a parányi nyári lakon, melyet még a Tower Ház korábbi tulajdonosa építtetett. Elszorult szívvel állapította meg, hogy egy árva lélek sincs a környéken. Tízperces sétával elért a sövény végére, és belépett a kis nyári lakba. A szobácskában ülı lány nyilván hallotta a lépteit, mert megkönnyebbülten sóhajtott fel. Körülpillantott, aztán elbizonytalanodva felegyenesedett. Igazán megkapó látványt nyújtott csinos frizurájával és hibátlan bırével. A tekintete azonban közömbös maradt, amint lassan elindult a fiatalember felé. — Jó reggelt — köszönt a lány hővösen. — Jó reggelt, Thalia — viszonozta a fiatalember, összeszedve bátorsága morzsáit. A lány komolyan mérte végig. — Jobb szeretném, ha békén hagyna — jelentette ki, és Jack tudta, hogy így is gondolja. Zavarba ejtette és nyugtalanította Thalia viselkedése, mivel tudta róla, hogy egyébként valósággal árad belıle a vidámság és az életerı. Egyszer meglepte, amint a lány egy nyuszit kergetett, és elbővölve figyelte, amint kacagó Diana módjára, szinte repült apró lábacskáin a megriadt állatkával kergetızve. Énekelni is hallotta. már a lányt, amikor hangjából jókedv és derő sugárzott. De látta olyan szomorúnak és elkeseredettnek is, hogy már-már attól tartott, hogy valami betegség gyötri. — Miért olyan kimért és merev velem szemben? — dünnyögte. A lány ajkán egy pillanatra árnyalatnyi mosolyféle suhant át. — Mert olyasmit olvastam néhány könyvben, hogy rossz véget érnek azok a szegény titkárnık, akik nem viselkednek kimért merevséggel a milliomos csemetékkel szemben — válaszolta közönyösen. 12

Kétségkívül volt valami zavarba ejtı ennek. a nınek a nyíltságában. — Egyébiránt — folytatta — nincs különösebb okom a kimértségre. Ez csupán a szokványos viselkedés, melyet a nık alkalmaznak a férfiakkal szemben, hacsak nem kedvelik ıket jobban az átlagosnál. Ami pedig engem illet, nem vagyok túlzottan oda magáért. Thalia higgadt megfontoltsággal beszélt, amitıl a fiatalember arcába szaladt a vér. Úgy érezte, hogy a bolondját járatják vele, mégis, önmagát átkozta, mert kiprovokálta ezt a kíméletlenséget. — Mondanék még valamit magának, Mr.. Beardmore — folytatta nyugodt hangsúllyal a; lány. — Olyasmit, amire talán még nem jött. Rá magától. Ha egy fiút és egy lányt a sors kivet egy lakatlan szigetre, természetes dolog,, hogy a fiú azt hiszi, hogy a lány az egyedüli' nı a világon. Mivel minden gondolata erre az egyetlen nıre összpontosul, a napok múlásával mind szebbé és csodálatosabbá válik a szemében. Számos ilyen „lakatlan sziget" történetért átrágtam már magam, sıt egész sereg festményt is láttam, ami ezt a megkapó témát ábrázolta. Nos, amennyire én a dolgokat látom, maga itt egy lakatlan szigeten tengıdik, és túl sok idıt fecsérel arra, hogy a birtokán nyulakkal, madarakkal meg Thalia Drummonddal randevúzgat. Ehelyett inkább be kellene mennie a városba, hogy a saját társadalmi körének megfelelı emberek társaságát keresse. Egy kurta fejbiccentés kíséretében elfordult a fiatalembertıl, mert észrevette a feléjük közeledı munkaadóját. Szeme sarkából látta, hogy a jövevény, megáll, és alaposan szemügyre veszi ıket. Megkísérelte felmérni a férfi ingerültségét. — Azt hittem, hogy a házi elszámoláson dolgozik, Miss Drummond — szólalt meg durván a birtok tulajdonosa. Ötvenes évei elején járó, cingár férfi volt. Amolyan csontos, begyepesedett, korán kopaszodó fajta. Továbbá megvolt az a kellemetlen szokása, hogy kérdezısködés közben ki-kivillantotta hosszú, sárga fogait, és olyan grimaszokat vágott, ami híven szemléltette azt a meggyızıdését, hogy kibúvó választ fog kapni a kérdéseire. — Üdv, Beardmore — intett kelletlenül, és máris újra a titkárnıjéhez fordult. — Rossz nézni, amint elfecséreli az idejét, Miss Drummond — jelentette ki szemrehányóan. — Nem fecsérelem sem az ön idejét, sem a sajátomat, Mr. Froyant — válaszolta higgadtan a lány. — Már végeztem az elszámolással. Itt van … — Azzal megütögette a hóna alatt szorongatott kopott bır irattartót. — A könyvtárszobában is megcsinálhatta volna ezt a munkát — folytatta a zsörtölıdést Froyant —, semmi szükség arra, hogy a vadonba vonuljon dolgozni. Megtorpant, és hosszú orrán végigsimítva, a lányról a hallgatagon álldogáló fiatalemberre emelte a tekintetét. 13

— Errıl ennyit, ehhez tartsa magát — mondta. — Most pedig Beardmore, ellátogatok az édesapjához. Nem bánnám, ha elkísérne. Thalia már elindult a Tower Ház felé, amikor Jack még mindig nem talált kifogást a szomszéd visszautasítására. — Nagyon kérem, Beardmore, ne kösse le a titkárnım idejét — folytatta a rendreutasítást Froyant. — Fogalma sincs róla, mennyi tennivalója van ennek a lánynak . . . Különben is, biztosra veszem, hogy az édesapja sem lenne tıle elragadtatva. Jack. már-már azon volt, hogy alaposan megmondja a magáét az öregnek, de sikerült uralkodnia magán. Különben sem kedvelte Harvey Froyantot, de ebben a pillanatban még inkább megvetette a lány iránt tanúsított lekezelı modora miatt. — Igazán tudhatná, hogy az efféle lányok — folytatta a duzzogást Mr. Froyant, miközben sarkon fordulva elindult a völgy végében lévı kerítéskapu felé —, . . . az ilyen hölgyikék … — dermedten megtorpant, és maga elé meredt. — Ki az ördög merészelte átszakítani az sövényt? — fakadt ki felháborodva, és botjával egy bizonyos pontra bökött. —Én voltam — vágta rá Jack hevesen. — Elvégre a mi sövényünkrıl van szó. Így legalább _ megtakarítunk egy fél mérföldes kutyagolást. Jöjjön hát, Mr. Froyant. Harvey Froyant mély hallgatásba burkolózva óvatosan átbújt a sövény nyílásán. Lassan baktattak a dombról lefelé, elhaladva a nagy szilfa mellett, ahol Jack idefelé jövet megállt, hogy szemügyre vegye a völgyet. Mr. Harvey Froyant összeszorított fogakkal továbbra is makacs hallgatásba mélyedt. Megrögzötten maradi gondolkodású ember volt, fıként ha úgy érezte, hogy még hasznot is húzhat a hagyományok megırzésébıl. Alig egy-két lépésnyire voltak a szilfától, amikor Jack Beardmore hirtelen megragadta az idısebb férfi karját. Froyant látta, hogy a fiatalember szinte megbabonázva mered a fa tövére. Követte tekintetének irányát, majd hátrált egy lépést, és amúgy is egészségtelen arcszíne halálsápadt lett. A fatörzsön egy szabálytalanul odapingált vörös kör díszelgett. Még a festék sem száradt meg rajta.

14

IV. FEJEZET * MR. FELIX MARL

Jack Beardmore körülnézett, és megpillantott egy embert, aki lassú léptekkel távolodott tılük. Kezében egy táskát szorongatott. Jack utána kiáltott, mire a férfi visszafordult. — Kicsoda maga? — kérdezte Jack. — És mit keres itt? Az idegen erıs, megtermett fickó volt, de a táska cipelése láthatóan kifullasztotta egy kissé. Így beletelt némi idıbe, mire válaszolni tudott. A nevem Marl — mondta —, Felix Marl. Talán hallott már rólam. Úgy vélem, hogy ön az ifjabb Beardmore, nemde? — Igen, valóban az vagyok — válaszolta Jack. — De mit csinál itt? — ismételte meg korábbi kérdését. — Úgy tájékoztattak, hogyha erre jövök, lerövidíthetem az utat a vasútállomástól. De bizton állíthatom, korántsem lett olyan rövid, mint állították — jelentette ki Mr. Marl, miközben szinte hörögve szedte a levegıt. —Egyébiránt azért jöttem, mivel az édesapjával szeretnék találkozni. Járt ott annál a fánál? — kérdezte Jack a szilfára mutatva. — Ugyan minek mentem volna oda bármelyik fához? — csattant fel a jövevény. — Hiszen épp az imént magyaráztam el magának, hogy egyenesen átvágtam a mezın. Harvey Froyant csak most ért oda hozzájuk, és láthatóan felismerte az újonnan érkezettet. —Mr. Marl — mondta. — Ismerem ıt. Marl, látott valakit annak a fának a közelében? ; A férfi értetlenül rázta a fejét. Nyilvánvalóan rejtélyes volt számára, hogy mi lehet olyan érdekes egy egyszerő szilfán. — Hogy ıszinte legyek, fel sem tőnt nekem eddig az a fa — válaszolta. — Mi az ördög történt tulajdonképpen? — Semmi különös — vágta rá élesen Harvey Froyant. Hamarosan megközelítették a Beardmore kúriát. Jack átvette a jövevénytıl a táskáját. A nagydarab férfi nem tett rá különösebb hatást. Különösen durvának érezte a hanghordozását, a modora pedig valahonnan ismerısnek tőnt. Jack eltöprengett azon, vajon mi dolga lehet ennek a faragatlan fickónak az apjával? Már csak pár lépésnyire voltak a háztól, amikor az erıtıl duzzadó Marl, minden látható ok nélkül hirtelen vadul felüvöltött, és hátra tántorodott. Kétség sem férhetett hozzá, hogy páni "félelem uralkodott el a jövevényen. A rettegés rá volt írva elfehéredett ábrázatára és remegı ajkára. Egész testében reszketett, mint a nyárfalevél. 15

Jack meglepetten bámult rá, még Harvey Froyant korábbi közönye is átalakult kíváncsisággá. — Mi az ördög történt magával, Marl? — csattant fel élesen. Mivel amúgy is pattanásig feszültek mindenkinek az idegei, a termetes férfi nyilvánvaló rémülete, már-már elviselhetetlenné fokozta a feszültségét. — Semmi, semmi — motyogta rekedten Marl. — Én csak . . . — Már megint a pohár fenekére nézett — förmedt rá Froyant — gondolhattam volna. Miután Jack bekísérte a házba a látogatót, Derrick Yale keresésére indult. A bokrok sőrőjében akadt rá a detektívre, amint egy öblös nádszékben üldögélt, jellegzetes testtartásában: állát a mellére hajtva, karjait összefonva. A közeledı fiatalember lépteit hallva Yale felpillantott, — Elárulhatom magának — szólalt meg, még mielıtt Jack megfogalmazhatta volna a kérdését. Aztán látva a fiatalember arcára kiült megdöbbenést, felkacagott. — Ugye, azt akarta megkérdezni tılem, hogy mitıl rémült halálra Marl? — Csakugyan ez volt a szándékom — ismerte el Jack nevetve. — Micsoda rendkívüli tehetséggel megáldott ember maga, Mr. Yale! Látta azt a páni félelmet? Derrick Yale bólintott. — Innen éppen jól rá lehet látni az ösvényre, így tisztán megfigyelhettem a rémületét — válaszolta, aztán hirtelen elkomolyodva folytatt a : — Ismerıs valahonnan ez az alak — mondta vontatottan. — De ha megölnének sem tudnám megmondani, kire emlékeztet. Gyakori vendég maguknál? Az édesapja említette az érkezését, így nem ért váratlanul a megjelenése. Jack a fejét csóválta. — Ami engem illet, most látom elıször — mondta. — Azaz most jut eszembe, apámnak és Froyantnak volt korábban valami üzleti ügye egy Marl nevő emberrel . . . az öregem, említette a nevét valamikor. Úgy rémlik, hogy talán ingatlan spekuláns lehet a fickó. Apám jelenleg is érdeklıdést mutat a földügyletek iránt. Egyébként idejövet láttuk a "Vörös kört — tette hozzá, és elújságolta, hogyan akadtak rá a fatörzsön a frissen, festett „0"-ra. Yale érdeklıdése rögtön elterelıdött Mr. Marlról. — Meg mernék rá esküdni, hogy amikor lementem a völgybe, még nem volt ott — állította Jack. — Nyilván akkor festhették rá a fára, amikor … amikor megálltam beszélgetni egy' barátommal. A sövénykerítés eltakarja á fatörzset, így bárki könnyedén ráfesthette a jelet, anélkül, hogy észrevettük volna. Miféle következtetést von le mindebbıl, Mr. Yale. — Baljóslatút — válaszolta tömören Yale, Hirtelen felállt, és fel-alá kezdett sétálni a kitaposott ösvényen. Jack várt még egy keveset, aztán magára hagyta a töprengésében. Eközben Mr. Felix Marl meglehetısen, hasznavehetetlen társnak bizonyult azon. A tárgyaláson, melyet három férfi folytatott, bizonyos földterületek adásvétele ügyében. Jack jól emlékezett, Marl valóban telekügyletekkel foglalkozott, és ezen a reggelen egy sokat ígérı ajánlattal a 16

tarsolyában érkezett. A félelem azonban oly bénítóan hatott rá, hogy képtelen volt az ajánlatát kifejteni. — Elnézésüket kérem, uraim, igazán nem tehetek róla — mentegetızött, immár negyedszer emelve kiszáradt ajkához reszketı ujjait: — Az a helyzet, hogy súlyos megrázkódtatás ért ma reggel. — Éspedig? Marl azonban láthatóan még a magyarázatra is képtelen volt. Csak a fejét csóválta tehetetlenül. — Sajnos pillanatnyilag képtelen vagyok higgadtan tárgyalni — dünnyögte elkeseredetten. — El kell halasztanunk az ügyet holnapra. — Téved, ha azt hiszi, hogy korán reggel azért fáradtam át ide, hogy ilyen sületlenségeket hallgassak! — fortyant fel Mr. Froyant. — Amondó vagyok, hogy még ma nyélbe kell ütnünk ezt az ügyet. Gondolom maga is hasonló véleményen van, Beardmore, nemde? Jim Beardmore, akit hidegen hagyott, hogy most azonnal, vagy egy héttel késıbb kötik meg a végsı megállapodást, elmosolyodott. — Nem hinném, hogy ilyen sürgetı lenne a dolog — válaszolta. — Miért zaklatnánk Mr. Marlt ilyen feszült idegállapotban? Esetleg itt is éjszakázhatna nálam. Mit szól hozzá, Mr. Marl? — Nem, nem, nem!!! — a férfi csaknem üvöltött. — Szó sem lehet róla, hogy itt maradjak! Ezért, ha nem haragszik . . . inkább távoznék. — Ahogy jónak látja — mondta Jim Beardmore közönyösen, és hozzálátott, hogy összehajtsa az aláírásra elıkészített okmányokat. Együtt léptek ki a hallba, ahol Jack várakozott rájuk. Beardmore visszavitette autóján a látogatót az állomásra, és ettıl kezdve Mr. Marl viselkedése különös fordulatot vett. Elıbb feladta a poggyászát, ı maga azonban leszállt a következı állomáson. Mostanáig úgy tőnt, hogy nem rajong a gyaloglásért, és természetébıl fakadóan tartózkodik a fizikai erıfeszítéstıl. Ezúttal azonban valósággal hısies elszántságról tett tanúbizonyságot, mert gondolkodás nélkül nekivágott a Beardmore birtoktól ıt elválasztó kilenc mérföldnek — sıt ezúttal nem is kísérletezett azzal, hogy a hosszú utat lerövidítse. Csaknem teljesen besötétedett már, mire Mr. Marl megközelítette gyanús útjának végcélját, a Beardmore birtok határán húzódó dús ültetvényt. Itt fáradtan, porosan letelepedett egy jókora kıre, hogy bevárja, míg teljesen leszáll az éj. Miközben várakozott, gondos alapossággal vizsgálgatta azt a súlyos automatapisztolyt, melyet még a vonaton szedett elı a táskájából.

17

V. FEJEZET * A LÁNY, AKI FUTVA MENEKÜLT

—Érthetetlen számomra, hogy miért nem jött vissza az a fickó ma reggel — gondolkodott hangosan Jim Beardmore. — Kire gondolsz? — érdeklıdött Jack félszegen. — Arra a Marl nevő alakra — válaszolta az apja — Ugye, ı volt az a nagydarab fickó, aki itt járt tegnap? — kérdezte Derrick Yale. A ház teraszán álltak, ahonnan az egész környéket jól láthatták. A reggeli vonat már megérkezett, sıt tova is robogott. Fehér füstfelhı kígyózott a nyomában, amint eltőnt a kilenc mérföldnyire húzódó hegyvonulat lábánál. —Úgy tőnik hiába várom. Az lesz a legjobb, ha áttelefonálok Froyantnak, hogy ne fáradjon ide hiába. — Jim Beardmore gondterhelten simogatta borostás állát. — Nem értem ezt a Marlt — folytatta. — Tudom róla, hogy briliáns elme, sıt az sem titok elıttem, hogy egy jó útra tért tolvaj... azaz remélem, hogy megjavult. De vajon mi döbbenthette meg annyira tegnap? Neked mi a véleményed Jack? Valósággal halálra volt rémülve, amikor bejött a könyvtárba. — Halvány sejtelmem sincs róla — válaszolta Jack. — Csak arra tudok gondolni, hogy talán szívgyengeségben szenved, vagy valami más szervi baja lehet. Azt állította, hogy idınként ilyen furcsa görcsök gyötrik. Beardmore halk nevetést hallatott, majd belépett a házba, hogy egy sétabottal térjen vissza. — Járok egyet, Jack. Nem szükséges elkísérned. Van néhány dolog, amit át kell gondolnom. Megígérem Yale, hogy nem kószálok messzire, bár véleményem szerint, eltúlozza a fenyegetés jelentıségét. Yale megrázta a fejét. — Elfeledkezik a fán talált jelrıl? Jim Beardmore lenézı horkantást hallatott. — Sokkal több szükségeltetik ahhoz, hogy belılem csak úgy kivasaljanak százezret — jelentette ki. Búcsúzóul a két férfi felé intett, aztán lesétált a széles kılépcsın, ık pedig figyelték, amint lassan átvág a parkon. — Komolyan azt hiszi, hogy az apámat veszély fenyegeti? — tette fel a kérdést Jack. Yale, aki szintén Jim után nézett, meglepetten fordult a fiatalember felé. — Még hogy veszély? — ismételte, majd pillanatnyi habozás után hozzátette: — Igen, meggyızıdésem, hogy igen komoly veszedelem leselkedik rá az elkövetkezendı néhány nap során. Jack aggódó tekintettel meredt a távozó alak után. — İszintén remélem, hogy téved — mondta. — Úgy tőnik ugyanis, hogy apám korántsem veszi olyan komolyan a dolgot, mint maga. 18

— Csupán azért, mivel az édesapjának nincsenek ilyen jellegő tapasztalatai — válaszolta a detektív. — Bár tudomásom szerint felkereste Parr felügyelıt, és ı is hajlott arra a véleményre, hogy meglehetısen komoly veszéllyel kell számolnia. Jack aggodalma ellenére elnevette magát. — Hogyan társulhatna az oroszlán a báránnyal? — kérdezte talányosan. —Kétlem, hogy a rendırfınökség túl sok hasznot húzna a magához hasonló privát szimatokból, Mr. Yale. — Ami engem illet, csodálom Parrt — válaszolta Derrick csendesen. — Egy kissé lassú ugyan, de annál alaposabb. Azt tartják róla, hogy egyike a parancsnokság leglelkiismeretesebb rendıreinek. Bár a fınökei bizonyára elmarasztalták a Vörös kör legutóbbi sikerei miatt. Fél füllel hallottam, hogy komoly válaszút elé állították: ha nem képes rövid idın belül megfelelı irányítás alá helyezni a szervezetet, nyugállományba kell vonulnia. Miközben a két férfi beszélgetett, Mr. Beardmore alakja eltőnt a birtok peremén húzódó kis erdı félhomályában. — Volt már alkalmam együttmőködni vele, mégpedig éppen a kör által legutóbb elkövetett gyilkossági ügyben — folytatta Derrick Yale. — Igazán lenyőgözött... Hirtelen elharapta a mondatot, és a két ember egymásra meredt. Ezt a hangot nem lehetett eltéveszteni. Egy lövés csattanása hallatszott. A dörrenés a közeli érdı irányából jött. Jack habozás nélkül átvetette magát a kıbıl készült mellvéd felett, és már száguldott is a gyepen; De Derrick Yale sem maradt le mögötte. Vagy húsz lépésnyire az erdei ösvénytıl bukkantak rá Jim Beardmore-ra. Az öreg arcra borulva feküdt, és már halott volt. Miközben Jack elszörnyedve bámult le az apja holttestére, egy lány bukkant elı távolabb a fák között. Egy pillanatra megtorpant, hogy egy maréknyi fővel letörölgessen a kezérıl valami vöröset. Aztán már rohant is tovább a Froyant birtokot határoló sövény oltalmában. Thalia Drummond hátra sem pillantott, míg el nem érte a kis nyári lakot. Sápadt arcára kiült a leplezetlen feszültség, amikor lélekszakadva megtorpant a házikó ajtajában, hogy visszanézzen az erdıre. Csak egyetlen riadt pillantást kockáztatott meg, aztán máris bent termett a házikóban, ahol letérdelt, és reszketı kezekkel motoszkált a deszkapadlón. Hamarosan egy sötét üreg tárult fel elıtte. Egy pillanatnyi tétovázás után beleejtette a kezében szorongatott revolvert az üregbe, és helyére illesztette a padlódeszkát.

19

VI. FEJEZET * THALIA DRUMMOND, A BŐNÖZİ

A rendırkapitány lebámult az elıtte heverı újságkivágásra, és elmélyülten húzogatta fakó bajuszát. Parr felügyelı, aki jól ismerte felettese szokásait, látható egykedvőséggel figyelte. Alacsony, tömzsi emberke volt, olyannyira, hogy a magassága alatta maradt a szabályzatban elıírtnak. Érdekes, hogy egyáltalán megfelelt a rendırhatóság szigorú követelményeinek. Ami a korát illeti, valamivel ötven év alatt járt, de nagy pirospozsgás arcán nyoma sem mutatkozott ráncoknak vagy barázdáknak. Olyan arc volt ez, amirıl az intelligencia és mőveltség minden jele hiányzott. Kerek, kifejezéstelen szeme egy szarvasmarháéhoz hasonlított, nagy húsos orra, kerek képe, tokája, már-már kopasz feje, mind, mind a közönségességét hangsúlyozta. A parancsnok felemelte az újságkivágást. — Hallgassa csak végig! — reccsentette kurtán, és olvasni kezdte a Morning Monitorból származó, határozottan támadó hangvételő cikket. Országunkat az elmúlt esztendı során két ízben is megdöbbentette és felháborította kiváló polgárainak kíméletlen meggyilkolása. Úgy véljük, szükségtelen a Vörös kör bőntényeinek részletes taglalásába belemerülnünk, hiszen ezt más lapok már több alkalommal is megtették. Ennél jóval fontosabb, hogy hangot adjunk aggodalmunknak, mellyel a rendırparancsnokság nyilvánvaló tehetetlenségét figyeljük, az említett bünözıbandával szemben. Parr felügyelı, aki már tavaly rászánta magát a gyilkos zsarolók felkutatására, csupán a leleplezés ködös ígérgetéseivel áltatott bennünket. Ezekbıl az ígéretekbıl azonban semmi sem valósult meg. Immáron egyértelmővé vált, hogy rendırparancsnokságaink jelentıs tisztújításra szorulnak. Vérfrissítésre van szükség! Bízunk benne, hogy az országunk irányításáért felelıs vezetı személyiségek nem gördítenek akadályt az elkerülhetetlen, drasztikus változtatások végrehajtása elé. — Nos — dünnyögte Morton ezredes — errıl mi a véleménye, Parr? Mr. Parr gondterhelten dörzsölgette széles állkapcsát, és hallgatásba burkolódzott. — Tagadhatatlan, miszerint James Beardmore-t a rendırség elızetes tájékoztatását követıen gyilkolták meg — jelentette ki az ezredes megfontoltan. — Ráadásul az otthona közelében végeztek vele. A gyilkosa 20

személye ennek ellenére még mindig ismeretlen. Ez már a második kínos eset, Parr. İszintén meg kell mondanom magának, hogy erısen hajlok arra, hogy megfogadjam a sajtó tanácsát. — Jelentıségteljesen az újságkivágásra koppintott. — Legutóbb átengedte a gyilkos elfogásának dicsıségét ennek a Mr. Yale-nek. Feltételezem ezúttal is kikérte Mr. Yale véleményét? A detektív bólintott. — És mi volt az? Mr. Parr kényelmetlenül feszengett. — Számos lehetıséget említett, fıként egy fájós fogú, rovott múltú fickóval kapcsolatosan. — Honnan az ördögbıl szedte mindezt? — kérdezte ingerülten az ezredes. — Egy földön talált töltényhüvelybıl — válaszolta a detektív. — Egyébként, ami engem illet, nem dılök be ennek a pszichometrikus maszlagnak. Az ezredes mély sóhaj kíséretében dılt hátra a székén. —Úgy tőnik, Parr, hogy elég könnyelmően kezeli a hasznos információkat. Ne féltékenykedjék erre a Yale-re. Ugyan miért ne lehetnének valakinek furcsa, sıt egyedülálló adottságai? Azért mert maga képtelen ıket megérteni, az még mit sem von le az értékükbıl. — De uram — tiltakozott Parr —, ön komolyan hisz abban, hogy létezhet olyan ember, aki egyszerően kézbe vesz egy töltényhüvelyt, és pusztán ebbıl meg tudja mondani, hogy milyen külsejő fickó használta, sıt még azt is, hogy mi járt az illetı kobakjában? Mert szerintem ez fizikai lehetetlenség! — Semmi sem lehetetlen — válaszolta csendesen az ezredes. — A pszichometria tudományát már régóta alkalmazzák. Igenis léteznek olyan emberek, akik rendkívüli érzékenységgel viseltetnek a külsı benyomások iránt, és ezekbıl figyelemreméltó információkhoz jutnak. Yale is ezekhez tartozik. — A helyszínen tartózkodott a gyilkosság elkövetésének pillanatában — vágott vissza Parr. — Éppen Mr. Beardmore fiával társalgott alig százméternyire, mégsem fogta el a gyilkost. Az ezredes bólintott. — Mint ahogyan maga sem — vágta rá. — Már egy éve hiteget a Vörös kör csapdába ejtésének tervével, én pedig szabad kezet adtam hozzá. Úgy tőnik, mindketten túlértékeltük a tervét. Ideje lenne felmutatnia valamiféle eredményt. Nem szívesen sürgetem, de ez van. . Parr hallgatott egy ideig, aztán a rendırkapitány legnagyobb megrökönyödésére odahúzott egy széket az íróasztalához, és kényelmesen elhelyezkedett rajta. — Ezredes úr, hadd áruljak el magának valamit — olyan lelkesen magyarázott, hogy teljességgel elütött megszokott önmagától. A parancsnok csodálkozva figyelte. — A Vörös kör bandáját könnyedén elcsíphetjük. Felderítem a kilétüket, és el is kapom ıket, ha elegendı idı áll a 21

rendelkezésemre. Én azonban elsıdlegesen a banda fejét szeretném megkaparintani. Ha ez sikerül, a többi már gyerekjáték lesz. Ehhez viszont azt kérem, hogy valamivel nagyobb hatáskörrel ruházzon fel, mint a jelenlegi. — A mostaninál is nagyobb hatáskör? — dadogta döbbenten az ezredes. — Mi az ördögöt akar még tulajdonképpen? — Megmagyarázom — folytatta az álmatag képő Mr. Parr, és hosszas magyarázatba kezdett, melynek eredményeként a rendırkapitány elcsendesedett, és mély töprengésbe merült. A parancsnokságról távozva, Mr. Parr elsı dolga volt, hogy felkereste a városközpont egyik irodáját. Itt, a harmadik emelet egy parányi helyiségében, melynek ajtajára csak a bérlı nevét írták ki, Mr. Derrick Yale várta a detektívet. Nagyobb különbséget el sem lehetne képzelni két ember között. A túlfeszített idegzető, izgága, érzékeny, álmodozó Yale-nek, a nyugodt, kényelmes, lassú Parr szöges ellentéte volt. — Nos, Parr, hogy alakult a beszámoló? — Nem valami fényesen — ismerte el Parr sajnálkozva. — Nagyon úgy tőnik, hogy a rendırkapitány neheztel rám. Sikerült már valamit megtudnia? — Persze, megtaláltam a fogfájós emberét — hangzott a meglepı válasz. — A fickót Siblynek hívják, a foglalkozására nézve tengerész. A gyilkosságot követı napon látták a ház körül kószálni. Tegnap pedig — itt felemelt egy táviratot — letartóztatták ittas közbotrányokozásért. Találtak nála egy automata pisztolyt, melyrıl feltételezhetı, hogy azzal követték el a bőntényt. Ugye, emlékszik rá hogy a szegény Beardmore-ból kiszedett golyót egy automatából lıtték ki? Parr alig jutott szóhoz az ámulattól. — Ezt meg hogy sikerült kitalálnia? Derrick Yale szokásos halk nevetéseinek egyikét hallatta. — Látom, továbbra sem bízik túlzottan a következtetéseimben — mondta vidáman csillogó szemekkel. — De amikor megérintettem azt a töltényhüvelyt, olyan biztos voltam benne, hogy rábukkanok az emberemre, mint ahogy most magát látom. így aztán odaküldtem az egyik megbízottamat érdeklıdni, és meg is lett az eredménye — fejezte be meglobogtatva a táviratot. Mr. Parr a cseppet sem vonzó külsejével mit sem törıdve, elgondolkodva álldogált. — Tehát elfogták a fickót — dünnyögte halkan. — Igazán érdekelne, hogy ez vajon az ı írása-e? — kérdezte, azzal elıhúzta a jegyzetfüzetét, és Derrick Yale látta, amint a notesz lapjai közülkivesz egy megperzselıdött, megfeketedett szélő papírdarabkát. Yale átvette tıle a papírszeletet. — Hol találta ezt? — tudakolta. — Beardmore-éknál szedtem ki tegnap a hamutartóból — hangzott a válasz. Az írást láthatóan sietısen, kacskaringós betőkkel vetették papírra:

22

Egyedül gyere én is egyedül B blokk Graft — Egyedül jöjjön ... én is egyedül — olvasta fennhangon Yale. — B tömb… Graft? — megrázta a fejét. — Egy szót sem értek belıle. — A tenyerén tartva vizsgálgatta az üzenetet, és újra megrázta a fejét. — Ez nekem magas — mondta. — Úgy látszik, hogy a tőz megsemmisíti az aurámat. Parr gondosan visszacsúsztatta tárcájába a papírszeletet, és zsebre vágta. — Volna még valami, amirıl szeretnék magával elbeszélgetni. Valaki várakozott a fák között. Az illetı hegyes orrú cipıt viselt, és szivarozott. Ugyanis szivarhamura bukkantam az egyik kis mélyedésben. A lábnyomokat pedig a virágágyásban találtam. — A ház közelében? A zömök detektív bólintott — Elképzelésem szerint — folytatta —, az az illetı, aki ezt az üzenetet írta, figyelmeztetni akarta Beardmore-t. Sötétedés után becsempészte a levélkét a házba. Az öregúr nyilván meg is kapta, hiszen elégette. A papírfoszlányt a hamu között találtam, ott, ahová a személyzet önti a salakot. Az ajtó felıl halk kopogtatás hallatszott. — Ez Jack Beardmore lesz — suttogta Yale. A fiatalember láthatóan igyekezett fegyelmezni magát a szomorú események után, melyeken az utóbbi órákban keresztülment. Kurtán biccentett Parr felé, majd Yale-hez lépett, kezet nyújtva neki. — Gondolom, nincs különösebb fejlemény az ügyben — mondta, majd a másik férfi felé fordulva megkérdezte: — Talált valamit, amikor nálunk járt tegnap, Mr. Parr? — Semmi érdemlegeset — válaszolta a detektív. — Éppen Mr. Froyantet látogattam meg, aki itt tartózkodik a városban — mondta Jack. — Nem mondhatnám valami túl sikeres látogatásnak, mivel szörnyő idegállapotban van. Azt persze elhallgatta, hogy leginkább az bántotta, hogy megpillantania sem sikerült Thalia Drummond-ot, nemhogy szót váltani vele. Kiábrándultságának valódi okát csupán az egyik férfi sejtette. Derrick Yale beszámolt Jacknek a letartóztatásról. — De nem szeretném, ha túlzott reményt főzne ehhez a sikerhez — tette hozzá. — Még abban az esetben is, ha valóban az az alak lıtte le az édesapját, nyilván csak mások eszközeként mőködött. Valószínőleg ismét csak a szokványos történetet fogjuk hallani, mint már annyiszor: valami módon csávába került a gazfickó, a Vörös kör bandafınöke pedig zsarolással rávette a gyilkosság elkövetésére. Ez pedig azt jelentené, hogy fikarcnyival sem jutunk közelebb a végsı megoldáshoz. Együtt hagyták el a kis irodát, és léptek ki az ıszi verıfénybe. 23

Jack, akinek az apja birtokát kezelı ügyvéddel volt találkozója, szintén csatlakozott a két detektívhez. Együtt szálltak fel a villamosra, hogy a városnak abba a részébe utazzanak, ahol a gyilkosság gyanúsítottját fogva tartották. Éppen egy forgalmas utcán haladtak át, amikor Jack csodálkozó felkiáltást hallatott. Az utca túloldalán, egy nagy zálogház oldalbejáratán — ott, ahol a rövid lejáratú kölcsönre szorulókat fogadták — egy fiatal lány lépett ki. — Ejha, micsoda mázlista vagyok! — szólalt meg Parr közömbösen. — Két éve nem láttam ezt a kisasszonyt. Jack elkerekedett szemmel fordult a detektív felé. — Két éve nem látta?! — kérdezte vontatottan. — Arra a lányra gondol, ott a járdán? Parr bólintott. — Arra bizony. Körmönfont bőnözı az a nı, ráadásul mások bőntársa. Mellesleg Thalia Drummondnak hívják.

24

VII. FEJEZET * AZ ELLOPOTT SZOBROCSKA

Jack teljesen megdöbbent a hallottaktól. Szinte sóbálvánnyá meredt a meglepetéstıl. Közben a lány, nem is sejtve, hogy figyelik, leintett egy taxit, és elrobogott az ellenkezı irányba. — Vajon mi az ördögöt kereshetett itt? — töprengett hangosan Parr. — Bőnözı és mások bőntársa — ismételgette Jack gépiesen. — Jóságos ég! Hová megy? — kérdezte, látva, hogy a felügyelı leszáll a villamosról. — Kíváncsi vagyok, mi dolga lehetett ebben a zálogházban — válaszolta Parr halálos nyugalommal. — Talán egyszerően csak pénzszőkében van, és azért jött ide. Az csak nem bőn, ha valaki anyagilag megszorul. Jack még be sem fejezte a mondatot, amikor ráérzett a magyarázat gyengeségére. Eszerint tehát Thalia Drummond tolvaj?! Lehetetlen és hihetetlen! Hitetlenkedése ellenére kitartóan követte a detektíveket az utca túloldalára. Lementek egy sötét folyosón, áthaladtak a zálogház pénztárán, és bekopogtattak az üzletvezetıi irodába. Egy alkalmazott hamarosan behozta a lánytól átvett tárgyat, amely nem volt más, mint egy kismérető arany Buddhaszobor. — Kissé furcsállottam is, hogy csak tíz fontot kért rá — magyarázkodott a becsüs, amikor Parr igazolta magát. — Pedig ez a szobrocska legalább százat ér. Az eddig szótlanul figyelı Derrick Yale megkérdezte: — Milyen mesével állított be a lány? — Azt állította, hogy meg van szorulva, és mivel az apjának van néhány ehhez hasonló különleges darabja, elkérte tıle az egyiket. De csak olyan összegő kölcsönt akart felvenni rá, amit könnyen ki is tud majd váltani. — Megadta a címét? Milyen nevet mondott? — Thalia Drummond a név, a cím pedig Park Gate 29. — válaszolta a becsüs. Derrick Yale meglepetten horkant fel. — Ez Froyant címe, ugye? Jack pontosan tudta, hogy a cím csakugyan a vén zsugori Harvey Froyanté, sıt azt is, hogy az öreg régi kedvtelése az efféle antik keleti tárgyak győjtése. A felügyelıi zsebre vágta a szobrocskát, és kiállított róla egy elismervényt. — Mindenekelıtt elmegyünk, és felkeressük Mr. Froyantet — jelentette ki, mire Jack elszántan közbevetette magát.

25

— Az ég szerelmére, ne keverjük bajba azt a lányt — könyörgött. — Elıfordulhat, hogy meggondolatlanul kísértésbe esett valami miatt. Amennyiben pénzzel el lehet intézni, szívesen vállalom, hogy rendbehozom a dolgot. Derrick Yale komor, de megértı pillantással mérte végig a fiatalembert, — Maga talán ismeri ezt a Miss Drummondot? Jack némán bólintott. Túlságosan nyomorultul érezte magát ahhoz, hogy megszólaljon, sıt ha tehette volna, legszívesebben elrohant volna, hogy elbujdosson valahová, a világ szeme elıl. — Ez sajnos nem megy — jelentette ki Parr felügyelı határozottan. Most egyszeriben hamisítatlan rendırtisztnek tőnt. — El kell mennem Froyanthez, hogy kiderítsem, vajon az ı beleegyezésével zálogosították-e el ezt a mőtárgyat. — Akkor csak menjen egyedül! — fakadt ki Jack dühösen. Egyszerően képtelen volt rászánni magát, hogy tanúja legyen a lány megaláztatásának. — Micsoda szörnyőség! Ez igazán kegyetlen dolog volt Parrtól — szólt oda Yale-nek, amikor kettesben maradtak. — Szerintem tévúton jár a bolond. Az a lány biztosan nem lopott. Bár csak ne hívtam volna fel rá a figyelmét! — Parr vette észre elsıként — dünnyögte Yale a fiatalember vállára téve a kezét. — Ugyan már, Jack, szedje össze magát. Miért törıdik ennyire ezzel a Miss Drummonddal? Hát persze — ütött a homlokára —, nyilván többször találkozott vele odahaza. Hiszen a Froyant birtok szomszédos a magukéval, ugye? Jack bólintott. — Ha Parr annyi figyelmet szentelne a Vörös kör kézrekerítésére, mint ennek a szegény lánynak az üldözésére, szegény apám még ma is élne — kesergett. Derrick Yale minden tıle telhetıt elkövetett, hogy megvigasztalja. Visszainvitálta az irodájába, és megkísérelte kedvezıbb irányba terelni a gondolatait. Vagy negyedórát tölthettek el így, amikor megszólalt a telefon. Parr volt a vonal másik végén. — Nos? — érdeklıdött Yale. — Letartóztattam Thalia Drummondot, és holnap reggel vádat emeltetek ellene. Yale lassan letette a kagylót, és a fiatalemberhez fordult. — Letartóztatták? — próbálta kitalálni Jack, mielıtt Yale szóra nyithatta volna a száját. Yale bólintott. Jack Beardmore arcából kifutott a vér. — Tudja, Jack — mondta gyengéden Yale —, magát legalább annyira becsapták, mint Froyantet. Mert az a lány egy megrögzött tolvaj. — Bánom is én, ha tolvaj! Ha gyilkos lenne, még akkor is szeretném! — fakadt ki Jack. 26

VIII. FEJEZET * A VÁD

Mr. Parr beszélgetése Harvey Froyanttel csak egészen rövid ideig tartott. A cingár férfi elsápadt, amikor megpillantotta a detektívet. Korábban is ismerte már látásból, és a Beardmore tragédiával kapcsolatosan váltottak is néhány szót. — Mi történt? — puhatolózott remegı hangon. — Valami baj van? Vagy máris újabb támadást indított az a pokoli banda? — Ennyire azért nem komoly az ügy, uram — nyugtatta Parr. — Mindössze néhány kérdés erejéig szeretném zavarni. Elıször is mióta van az ön alkalmazásában Thalia Drummond? — Alig három hónapja lett a titkárnım — válaszolta gyanakodva Froyant. — De miért? — Megtudhatnám, hogy mennyi a fizetése? — tudakolta Parr. Mr. Froyant egy nevetségesen alacsony összeget mondott, ráadásul méltatlankodni kezdett a lány felületes teljesítménye miatt. — Tudja, nálam étkezik, és az estéi rendszerint szabadok — tette hozzá, mivel érezte, hogy némi magyarázattal tartozik az éhbért illetıen. — Nem tudja, hogy volt-e pénzzavarban a lány az utóbbi idıben? — Nos. . . hát, igen. Tegnap meg is kérdezte tılem, hogy tudnék-e adni neki öt fontnyi elıleget. Azt mondta, adósságai vannak, és nincs elegendı pénze. Természetesen egy pennyt sem adtam neki. Nem szoktam elıre fizetni az el nem végzett munkáért — jelentette ki Froyant önérzetesen. — Ebbıl mindjárt az származna . . . — Tudomásom szerint, önnek meglehetısen komoly régiséggyőjteménye van, Mr. Froyant, melyben néhány igen értékes darab is található. Nem tőnt fel magának, hogy hiányzik valamelyik? Froyant talpra szökkent. Már a puszta gondolat, hogy kirabolhatták, elegendı volt ahhoz, hogy pánikba essen. Szó nélkül kiszáguldott a helyiségbıl. Vagy három percig lehetett távol, és amikor visszatért, félelmetesen kidülledtek a szemei. — A Buddhám! — tátogta. — Száz fontot is megér! Ma reggel még megvolt. — Küldjön Thalia Drummondért! — vetette oda kurtán a detektív. Thalia hamarosan belépett a szobába. Hővösen önérzetesnek mutatkozott. Megállt a munkaadója mellett, kezeit összekulcsolta a háta mögött, és szinte rá sem hederített a detektívre. A kihallgatás rövid idı alatt lezajlott, és Mr. Froyantet kínosan érintette. A lányra viszont érdekes módon nem volt különösebb hatással. Froyant 27

villámló tekintetébıl hamar rájött, hogy lopását felfedezték. A férfi csak nagy nehézségek árán tudta szavakba önteni a mondanivalóját. — Maga . . . maga meglopott engem! — dadogta szinte sipító, vékony hangon. Vádlóan felemelt ujja remegett a benne tomboló indulattól. — Maga . . . maga átkozott tolvaj! — Én megpróbáltam némi pénzt kölcsönkérni magától — mondta a lány hidegen. — Ha nem lenne olyan gonosz, zsugori vénség, nem tagadta volna meg tılem. — Maga . . . maga . . .! — fröcsögte Froyant elcsukló hangon. — Feljelentem ıt, felügyelı úr! Feljelentem lopásért! Ezért rács mögé kerül! Jól jegyezze meg a szavaimat ifjú hölgyem! No de várjunk csak . . . várjunk csak! — kiabálta felemelt kezekkel. — Elıbb megnézem, nem hiányzik-e más is! — Megtakaríthatom magának a fáradságot — legyintett a lány távozás közben. — Egyedül csak a Buddhát vittem el, mert olyan csúf kis bestiának találtam. — Azonnal adja át a kulcsait! — tombolt a dühöngı férfi. — Ha meggondolom, hogy erre a kleptomániásra bíztam az üzleti levelezésem felbontását. . .! — Éppen az imént nyitottam fel a legutóbbit, Mr. Froyant. Az az érzésem, hogy nem lesz elragadtatva a tartalmától — jegyezte meg a lány csendesen, és a férfi csak ekkor vette észre, hogy mit szorongat a kezében. A lány odanyújtotta neki a levelet, ı pedig kimeredt szemmel bámult a papíron rikító Vörös körre. A levél betői azonban már elhomályosodtak a szeme elıtt. A levél kihullott ujjai közül, és erejét veszítve egy székbe roskadt.

28

IX. FEJEZET * THALIA A BÍRÓSÁG ELİTT

A bíró, aki jólelkő férfiú volt, láthatóan kényelmetlenül érezte magát. A tanúk emelvényén álló érzéketlen Párról a lányra. emelte a tekintetét. A vádlott csaknem olyan higgadtan és fegyelmezetten viselkedett, akár a rendırség tanúja. Arca más körülmények között is felkeltette volna az érdeklıdést, de a törvényszék rideg környezete mintha még inkább kiemelte volna szépségét. A bíró az elıtte fekvı vádiratra pillantott. Az okmányból kiderült, hogy a lány huszonegy éves, foglalkozására nézve pedig titkárnı. A törvény embere, aki jó néhány nehéz ügyben bíráskodott már életében, és számos szokatlan perben ítélkezett bírói pályája során, csodálkozva csóválgatta a fejét. — Máskor is emeltek már vádat ez ellen a nı ellen? — kérdezte, miközben úgy érezte, hogy elég abszurd dolog „nınek" nevezni az elıtte álló karcsú, lányos alkatú vádlottat. — Egy ízben megfigyelés alatt tartottuk, bíró úr — hangzott a válasz, de mostanáig nem került rendırkézre. A bíró a lányra pillantott a szemüvege felett. — Érthetetlen számomra, hogyan süllyedhetett idáig — jegyezte meg. — Egy ilyen lányt, aki nyilvánvalóan kifogástalan neveltetésben részesült, néhány font eltulajdonításával kell vádolnunk. Bár bőntettének lényege abban nyilvánult meg, hogy egy nagy értékő tárgyat csent el a tulajdonosától. Szerintem az ellenállhatatlan kísértésnek tudható be a cselekedete. Feltételezem, hogy nélkülözhetetlen szüksége volt arra az összegre, ez azonban semmiképpen sem lehet mentség a tettére. Kötelezem rá, hogy értesítésünkre jelenjen meg az ítélethirdetésen, ahol figyelembe vesszük büntetlen elıéletét. Viszont a leghatározottabban felszólítom a becsületes életvitelre, s arra, hogy a jövıben tartózkodjék a hasonló kellemetlen incidensek megismétlıdésétıl. A lány lassan meghajolt, és ırzıjének kíséretében elindult a hivatali helyiség felé. Közben már szólították is a következı ügy szereplıit. Ugyanakkor Harvey Froyant is felpattant helyérıl, és kifelé igyekezett a tárgyalóterembıl. Gazdag ember volt, akinek valóságos életeleme a pénz. Az a fajta, aki esténként még a zsebében lévı aprót is átnyálazza, és hasonló körülmények között még a saját édesanyját is letartóztattatná. Még győlöletesebbé tette számára a lányt, hogy utolsó munkájaként éppen a Vörös kör figyelmeztetését adta át neki. Ez oly súlyos megrázkódtatást okozott Froyant-nek, hogy még azóta sem tért tıle magához a magas, vézna, hajlott 29

hátú ember. Különben is szüntelen gyanakvással — most pedig megmegújuló dühkitörésekkel — szemlélte a világot, mivel számára mindennél többet jelentett a magántulajdon szentsége. Egy pillanatig sem késlekedett közölni az elégedetlenségét a mellette haladó Parr-ral, amiatt, hogy a lányt nem zárták azonnal börtönbe. — Az ilyen perszónák jelentik a legnagyobb veszélyt a társadalomra — panaszolta vékony, nyekergı hangján. — Honnan tudhatnám, hogy nem áll-e kapcsolatban azokkal a gazemberekkel, akik életveszélyesen megfenyegettek? Negyvenezret követelnek tılem! Negyvenezret! — Valósággal vonyítva sipította az utolsó szavakat. — A maga kötelessége gondoskodni a biztonságomról. Megértette...?! A kötelessége! — Minden szavát figyelmesen hallgatom — válaszolta törıdötten Parr felügyelı. — Ami pedig ezt a lányt illeti, bajosan hiszem, hogy bármi köze lenne a Vörös körhöz. Ahhoz még túl fiatalka. — Méghogy fiatal?! — csattant fel a cingár férfi. — Szerintem éppen ilyen korban kell drákói szigort alkalmazni velük szemben. Már fiatalon rács mögé dugni ıket, hogy megtörjenek, akkor talán tisztességes polgár válhat belılük. — Talán igaza van — hagyta rá a testes Parr egy mély sóhaj kíséretében, majd hozzátette. — Tudja a gyereknevelés nagy felelısséggel jár. — Bár ez utóbbi mondatának aligha lehetett bármi köze a tárgyhoz. Froyant még motyogott valamit az orra alatt, aztán szó nélkül kisietett a törvényszék épületébıl, és beült a bejáratnál parkoló autójába, i A felügyelı halvány mosollyal figyelte a viharos távozást, majd amikor körülnézett, a tekintete egy fiatalemberével találkozott, aki ott várakozott a hivatali helyiség ajtajánál. — Jó reggelt, Mr. Beardmore — köszöntötte. — Az ifjú hölgyet várja, nemde? —Úgy van. Meddig akarják még itt tartani? — kérdezte Jack idegesen. Mr. Parr kifejezéstelen tekintettel mérte végig és halkan szipogott hozzá. — Ha nem haragszik meg a megjegyzésemért, Mr. Beardmore — szólalt meg csendesen —, az a véleményem, hogy a kelleténél nagyobb érdeklıdést tanúsít Miss Drummond irányában. — Hogy érti ezt? — kapta fel a fejét Jack. — Jól tudom, hogy ez az egész egy kitervelt rágalom volt, semmi egyéb. Ez a gazember Froyant... A felügyelı megcsóválta a fejét. — Miss Drummond beismerte a szobor eltulajdonításának tényét — mondta. — Különben is, éppen együtt láttuk, amint elhagyta a zálogházat, nem? Ehhez az ügyhöz kétség sem férhet. — Azt csak Thalia tudhatja, hogy miért vállalkozott erre az alantas szerepre — vágott vissza Jack hevesen. — El tudja képzelni, hogy egy ilyen lány csak úgy lopásra adja a fejét? Ugyan miért tenné? Hiszen én mindent megadnék neki, amit csak szeme-szája megkívánhat. — Gyorsan összeszedte 30

magát. — E mögött valami titok lappang. — Aztán valamivel higgadtabban hozzátette: — Legalábbis olyasmi, amit én képtelen vagyok felfogni. De szerintem maga sem érti, felügyelı úr. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és kilépett rajta a lány. Amint észrevette Jacket, sápadt arcát halvány pír borította el. — Ott volt a tárgyaláson? — kérdezte sietısen. Jack bólintott, mire a lány megrázta a fejét. — Nem lett volna szabad idejönnie — mondta hevesen. — Honnan értesült róla? Kitıl tudta meg? — Úgy tőnt, észre sem veszi a felügyelı jelenlétét. Mindenesetre a letartóztatása óta elıször adta tanújelét elfojtott érzéseinek. Hol elsápadt, hol kipirult, és egy kissé elcsukló hangon folytatta: — Igazán sajnálom, hogy a tudomására jutott, Mr. Beardmore. És méginkább sajnálom, hogy eljött. — De hát egy szó sem igaz ebbıl az egészbıl — vágott közbe Jack. — Nekem bátran elárulhatja. Ugye, csak megrendezték az egészet, Thalia? Azért, hogy magát lejárassák. Valósággal könyörgött már, de a lány továbbra is a fejét rázta. — Semmit sem rendeztek meg — suttogta. — Valóban elloptam azt a szobrocskát Froyant-tól. — De hát miért? — akarta tudni az elkeseredett fiatalember. — Miért tett ilyesmit? — Sajnos erre a miértre aligha tudok kielégítı magyarázattal szolgálni magának — hangzott a lány válasza, és arcán árnyalatnyi mosoly suhant át. — Csupán annyit mondhatok, hogy sürgıs szükségem volt pénzre. Szerintem ez kielégítı magyarázat, nem? — Én viszont nem hiszem el a magyarázatát. — Jack megkeményedett arcvonásokkal és rezzenéstelen tekintettel vizsgálgatta a lányt. — Egy olyan lány, mint maga, nem hajlamos az efféle kisstílő tolvajlásra. Thalia állta a fiú tekintetét, majd a felügyelı felé fordult. — Talán maga jobban meg tudja gyızni Mr. Beardmore-t — mondta —, mert ami engem illet, attól tartok, hogy nekem nem sikerül. — Most hová megy? — kérdezte a fiatalember, amikor a lány kurta fejbólintás kíséretében faképnél hagyta. — Hazamegyek — felelte Thalia. — És ha megkérhetem rá, ne kísérjen el, Mr. Beardmore. — De hiszen nincs is lakása. — Van egy átmeneti szállásom — felelte a lány némi ingerültséggel a hangjában. — Ez esetben magával tartok — makacskodott Jack. Mivel úgy tőnt, hogy a lány belefáradt az elutasításba, együtt indultak el az utcán. Egészen addig némán ballagtak egymás mellett, míg oda nem értek a földalatti lejáratához.

31

— Innen már tényleg egyedül kell hazamennem. — Ezúttal jóval gyengédebben szólalt meg a lány, mint elıtte. — De hát mihez akar kezdeni ezek után? — követelızött a fiatalember. — Hogy lesz képes ezzel a rettenetes váddal együtt élni? — Valóban olyan rettenetes lenne? — kérdezte a lány hővösen, és már indult volna a lejárat felé, amikor a fiatalember hevesen megragadta a karját, és maga felé fordította. — Thalia, meg kell hallgatnia! — szőrte a szót összeszorított fogai közül. — Szeretem magát, és feleségül akarom venni! Eddig nem tudtam ezt elmondani, de maga úgyis sejtette. Nem hagyom, hogy csak úgy kisétáljon az életembıl. Remélem, megértett. Velem senki sem képes elhitetni, hogy maga közönséges tolvaj lenne... A lány gyengéden kibontakozott a szorításából. — Mr. Beardmore — szólalt meg csendesen. — Elıttem ne játssza meg se a lovagot, se a bolondot! Most végre kibökte, mit akar nekem megtiltani, én viszont azt tiltom meg magának, hogy tönkretegye az életét, csak azért, mert holmi vonzalomszerőséget érez egy rovott múltú lány iránt. A világon semmit sem tud rólam azonkívül, hogy a külsımet illetıen csinos vagyok. Azért mert vidéken összeismerkedtünk, még akár az unokatestvére vagy a nagynénje is lehetnék. Szavaival ellentétben már vidámság bujkált a tekintetében, amikor elfogadta a fiatalember feléje nyújtott kezét. — Könnyen meglehet, hogy egy szép napon újra találkozunk, és addigra már rég megkopik ennek a kis románcnak a csillogása. Viszlát! Mire Jack szóhoz juthatott volna, a lány már el is tőnt a földalatti-állomás sőrő forgatagában.

32

X. FEJEZET * A VÖRÖS KÖR ÜZENETE

Thalia Drummond visszatért a szállására, ahol azt megelızıen lakott, hogy Mr. Harvey Froyant szolgálatába állt volna titkárnıi minıségben. Bőntettének híre azonban láthatóan megelızte már, mivel testes gazdaasszonya jeges kimértséggel fogadta. A nın látszott, hogy amennyiben a Froyantnál eltöltött idı alatt nem fizette volna folyamatosan a szoba bérleti díját, be sem engedné a házba. Kis szobácskában húzta meg magát, egyszerő, de tiszta berendezéssel. Úgy tett, mintha mit sem törıdne a háziasszony mogorva ábrázatával meg a hővös fogadtatással. Felsietett a szobájába, és magára zárta az ajtót. Meglehetısen kellemetlen hét állt mögötte, elvégre ırizetben tartották, és összes ruhadarabjából a Holloway Fegyház áporodott bőze áradt. A Lexington Street 14-es szám alatti padlásszobának azonban volt egy pótolhatatlan elınye a Hollowayjel szemben: a csodálatos fürdıszobája. Ezért nagyon hálás volt a lány, és amilyen gyorsan csak tehette, ruhát váltott. Bıven akadt töprengenivalója. Harvey Froyant... Jack Beardmore . . . Úgy elkomorodott, mintha valami kellemetlen gondolatot akarna elhessegetni. Valóságos megkönnyebbülésnek tőnt újra Froyantre terelni a gondolatait, akit már egyértelmően megutált. Persze korábban sem tartotta valami sokra. Az öreg házában eltöltött idı volt életének legnyomorúságosabb szakasza. A cselédséggel kellett együtt étkeznie, ráadásul tisztában volt vele, hogy minden falat ételt gondosan megmérnek, mielıtt kiporcióznák. Mindezt egy olyan ember tette, akinek hét számjegyő csekkjét bármelyik bankban gondolkodás nélkül beváltották volna. — Végtére is nem feküdtél le vele, drágaságom — mondta önmagának. Már a puszta gondolatra elmosolyodott, olyan képtelenségnek tőnt elıtte, hogy Harvey Froyant bárkivel is szeretkezzen. Felidézte magában azokat a napokat, amikor jegyzettömbbel a kezében követnie kellett a ház urát a nagy házban, aki szorgalmasan kutatta a személyzet hanyagságának bizonyítékait. Ujjait végighúzta a könyvtár politúrozott polcain, hogy nem porosak-e, felemelgette a szınyegek sarkait, vagy az ezüstöt vizsgálgatta, és hetente rendszeresen átszámlált minden darabot. Megmérte a bort az asztalnál, megszámolta az üres üvegeket, sıt még a dugókat is. Azzal szokott dicsekedni, hogy azt is észreveszi, ha óriási kertjébıl akár csak egyetlen szál virágot leszakít valaki. A virágokat is a piacra küldte a megtermelt zöldséggel meg a fal menti fákon termı gyümölccsel együtt. Jaj volt a szerencsétlen kertésznek, ha csak egyetlen 33

almát vagy barackot is megdézsmált a gyümölcsösben, mert Harveyt a csalhatatlan ösztöne biztosan elvezette a megkönnyebbített fához. Az emlékek hatására ironikusan elmosolyodott, majd az átöltözést követıen elhagyta a szobát, és bezárta maga mögött az ajtót. Szállásadónıje árgus szemekkel figyelte, amint eltávolodik az utcán, majd sejtelmesen bólintott, — Úgy látom, visszajött a bérlıje — szólította meg az egyik szomszédja. — Igen, visszajött — zsémbelt az asszony. — Alig hinném, hogy valaha is úrinı válhatna belıle. Elıször fordul elı, hogy bőnözı tartózkodik a fedelem alatt, de egyben az utolsó alkalom is. Még ma este felmondok neki. Thalia mit sem tudva a háta mögött elhangzó megjegyzésekrıl, felszállt a belvárosba tartó autóbuszra. A Fleet Streetig utazott, ahol benyitott az egyik népszerő hírlap tágas irodájába. Az egyik asztalról felemelt egy hirdetési őrlapot, tépelıdve nézegette egy pillanatig, aztán írni kezdett. „TITKÁRNİ. — Gyors- és gépírni tudó fiatal hölgy titkárnıként elhelyezkedne. Méltányos bérezéssel." Kihagyta a jeligeszám helyét, átnyújtotta a blankettát a pult felett a hivatalnoknak, és kifizette a díjat. Teaidıre már vissza is ért a Lexington Streetre. Háziasszonya egy kopott tálcán felhozta az uzsonnáját. — Nézze, Miss Drummond — szólította meg a nemes hölgy. — Szeretnék néhány szót váltani magával. — Rajta, mondja csak — biztatta a lány könnyedén. — A jövı héttıl szükségem lesz a szobájára. Thalia lassan feléje fordult. — Ez azt jelenti, hogy ki kell költöznöm? — Igen, azt jelenti. Nem engedhetem meg, hogy magához hasonló nıszemélyek tartózkodjanak a tisztességes házamban. İszintén szólva, csodálkozom azon, amit tett, mivel egészen mostanáig igazi úrilánynak tartottam magát. — Felesleges megváltoztatnia a rólam alkotott véleményét — válaszolta hővösen Thalia. A testes háziasszonyt azonban nem lehetett megállítani jól betanult mondókájában. — A magafajta finom hölgyikék rossz hírbe hozzák a házamat — folytatta zavartalanul. — Egy hétig börtönben csücsült. Arra persze nem számított, hogy az újságból értesülök róla. — Éppen ellenkezıleg, biztos voltam benne — válaszolta a lány csendesen. — Nos, rendben van, Mrs. Boled. A jövı héten kiköltözöm a házából. — Azt szeretném még hozzátenni... — kezdte az asszony.

34

— De nem nekem — csattant fel Thalia, és becsapta az ajtót a dühöngı asszonyság orra elıtt. Mivel már erısen alkonyodott, meggyújtotta a lámpát, és az est hátralévı részét a körmei manikőrözésével töltötte. Elfoglaltságában a kilenc órai posta érkezése zavarta meg. Hallotta a kopogtatást, majd a szállásadónı súlyos lépteit a lépcsın. — Levele van! — szólt be neki az asszonyság. Thalia kinyitotta az ajtót, és átvette a háziasszonytól a borítékot. — Jobban teszi, ha közli a cimboráival a közeli címváltozását — folytatta az asszonyság, aki láthatóan nem szívesen szakította félbe a leckéztetést. — Mostanáig eltitkoltam a barátaim elıl, hogy micsoda szörnyőséges helyen lakom — jelentette ki Thalia negédesen, azzal újra becsapta az ajtót, mielıtt a nı válaszolhatott volna. Thalia mosolyogva lépett a levéllel a lámpafényhez. A boríték nyomtatott betőkkel volt megcímezve. Megfordította, és mielıtt felbontotta, megnézte a postabélyegzıt. A boríték egy vastag, fehér kartonlapot tartalmazott. A lány arckifejezése nyomban megváltozott, amint rápillantott az üzenetre. Négyszögletes lap volt, a közepén egy nagy Vörös körrel. A körben a címzéssel azonos nyomtatott betőkkel, a következı szöveg állt: Szükségünk van magára. Holnap este tíz órakor szálljon be abba az autóba, amely a Steyne Square sarkán várakozik önre. Az asztalra ejtette a papírlapot, és rámeredt. A Vörös körnek szüksége van rá! Számított valami hasonló üzenetre, de hamarább érkezett, mint várta.

35

XI. FEJEZET * A VALLOMÁS

Másnap este tíz óra elıtt három perccel egy zárt autó hajtott lassan a Steyne Square-re, és leparkolt a Clarges Street sarkán. Néhány pillanattal késıbb Thalia Drummond is feltőnt, az ellenkezı irányból érkezve a térre. Hosszú, fekete köpenyt viselt, hozzá kis kalapot sőrő fátyollal az álla alatt megkötve. Habozás nélkül kinyitotta az autó ajtaját, és beszállt. Bár teljes sötétség vette körül, azért mégis tőrhetıen kivehette a sofır alakját, aki nem fordult hátra, és az autót sem indította el, noha a lány hallotta a járó motor hangját. — Tegnap lopással vádolták a marylebone-i Rendırségi Törvényszéken — kezdte köntörfalazás nélkül az autó vezetıje. — Délután pedig feladott egy hirdetést, azon célzattal, hogy új helyet találjon, ahol tovább folytathatja alantas üzelmeit. — Mindez nagyon érdekes — válaszolta Thalia rezzenéstelen nyugalommal. — De nyilván nem azért rendelt ide, hogy ismertesse velem az életrajzomat. Amikor megkaptam a levelét, abban a hiszemben voltam, hogy hasznos segítıt lát a személyemben. Mindenekelıtt szeretnék megkérdezni valamit. — Ha módomban áll válaszolni a kérdésére, megteszem — hangzott a vezetıülés felıl. — Világos — mondta Thalia csendesen mosolyogva a sötétben. — De mi történt volna akkor, ha jelentem üzenetét a rendırségen, és Parr felügyelı' vagy a talpraesett Derrick Yale kíséretében érkezem ide? — Akkor már rég holtan heverne a járdán — közölte egykedvően az ismeretlen. — Idefigyeljen, Miss Drummond, elhatároztam, hogy könnyő pénzszerzéshez és kitőnı munkához segítem. Még az sem érdekel, ha a kedvtelésével foglalkozik a szabad idejében. Ezzel szemben, a jövıben az lesz a fı feladata, hogy engem szolgáljon. A lány elıbb némán bólintott, majd amikor rájött, hogy az idegen nem láthatja, megszólalt: — Rendben van. — Magas fizetésben részesül minden tevékenységéért, és mindig a közelében leszek, hogy segítsem … vagy megbüntessem, ha megkísérelné, hogy eláruljon. — Aztán hozzátette. — Minden világos? — Tökéletesen — válaszolta a lány. — A feladata igazán egyszerő — folytatta az ismeretlen. — Holnap jelentkezik a Brabazon bankban. Brabazonnak titkárnıre van szüksége. — Azt képzeli, hogy alkalmazna? — szakította félbe a lány. — Talán álnéven kell jelentkeznem? 36

— Dehogy, a saját nevén — vágta rá az ismeretlen türelmetlenül. — Máris kétszáz fontot kap tılem a szolgálataiért. Itt a pénz. — Azzal átnyújtott a válla felett két bankjegyet. — A lány elvette. A mozdulat közben keze véletlenül hozzáért az ismeretlen vállához, és valami keménységet érzett a gyapjúkabátja alatt. Golyóálló mellényt visel, állapította meg magában a lány, miközben hangosan azt mondta: — És mit mondjak Mr. Brabazonnak, ha a korábbi gyakorlatom iránt érdeklıdik? — Szükségtelen bármit mondania vagy tennie, mivel tılem fogja megkapni az utasításait idırıl idıre. Ezzel végeztünk is — tette hozzá velısen. Néhány pillanattal késıbb Thalia Drummond már egy taxiban ült, amely visszavitte a Lexington Streetre. Mögötte, tisztes távolban egy másik taxi haladt, amely ugyancsak lassított, ha a lány autója fékezett, de nem elızte meg, még akkor sem, amikor Thalia kiszállt a szállásához legközelebb esı utcasarkon. Amikor a kapu zárjában elfordította a kulcsot, Parr felügyelı alig néhány lépésnyire állt tıle. Ha a lány tudta is, hogy követik, semmi tanújelét sem adta ennek. Parr csupán néhány pillanatig várakozott az utca túloldalán, éberen figyelve a házat. Majd amikor a lány ablakában kigyúlt a fény, megfordult, és elgondolkodva visszasétált a bérkocsihoz, ami idehozta. Éppen kinyitotta a taxi ajtaját, hogy beszálljon, amikor valaki felhajtott gallérral elsietett mellette a járdán. Parr felügyelı azonban még így is felismerte. — Flush! — szólt utána éles hangon, mire a férfi sarkon fordult. Keskeny arcú, alacsony termető, sötét bırő, mozgékony férfi volt. Majd' leesett az álla a csodálkozástól, amikor észrevette, hogy ki szólította meg. — Nahát… nahát, Mr. Parr — hebegte rosszul megjátszott kedvességgel. Ki hinné, hogy itt a világ végén éppen magába botlik bele az ember! — Egy kis beszédem volna magával, Flush. Mit szólna egy kis sétához? Baljós szöveg volt ez, amit „Mr. Flush"-nak már máskor is alkalma nyílt hallani. — Már megint valami panasz van ellenem, Mr. Parr? — kérdezte aggodalmas hangon. — Nincs semmi különös — válaszolta a felügyelı. — Tudomásom szerint az utóbbi idıben becsületesen éldegél. Mintha ezt ígérte volna aznap, amikor kiszabadult a börtönbıl, ugye? — Így igaz —bólogatott „Flush" Barnet megkönnyebbülten felsóhajtva. — Valóban becsületesen élek, dolgozom, és a közeljövıben megnısülök. — Nocsak! És elılem eltitkolta ezt a nagy újságot? — kiáltott fel a testes Parr felügyelı jól játszott meglepetéssel. — Bella vagy Milly lesz a jövendıbelije?

37

— Milly — válaszolta „Flush", miközben magában elátkozta a felügyelı remek emlékezıtehetségét. — İ is jó útra tért már. Egy hivatalban kapott munkát, — Hogy pontosak legyünk, a Brabazon bank alkalmazta — jegyezte meg a felügyelı, miközben megtorpant, mintha eszébe jutott volna valami. — Igazán kíváncsi vagyok — mormogta a bajusza alatt. — Igazán kíváncsi vagyok, hogy mire megy ki ez a játék? — Milly igazán nagyszerő nı — magyarázkodott sietısen „Mr. Flush". — Ráadásul becsületes is, akkor sem csenne el egy órát, ha az élete függne tıle. Nem hinném, hogy rosszat tudna mondani róla, Mr. Parr. Mindketten becsületesen élünk. Parr nyugodt arca mosolygóssá vált. — Szó ami szó, nagy újságot mondott, Flush. Hol található mostanában a maga Millyje? — A folyó túloldalán lakik — válaszolta Flush vonakodva. — De remélem, Mr. Parr, nem akarja felhánytorgatni a régi dolgokat? — Isten ırizz! — felelte Parr felügyelı önérzetesen. — Dehogy, csupán szeretnék vele elbeszélgetni errıl-arról. Bár… ami azt illeti, esetleg várhatok is vele. Micsoda szerencse, hogy összefutottunk, Flush! És bár Flush is valami effélét motyogott, azért nem osztotta a felügyelı véleményét. Hát errıl van szó — mélázott magában Parr, de gyanakvásának lényegét még akkor sem nyilvánította ki, amikor fél órával késıbb találkozott Derrick Yale-lel a klubjában. Akadt még egy érdekes körülmény; nevezetesen az, hogy bár tövirıl hegyire meghányták-vetették a Vörös kör bőnügyét, Mr. Parr a hosszú beszélgetés során egyetlenegyszer sem említette Thalia Drummond nevét. A két férfi másnap korán reggel együtt indult el a vidéki kisvárosba, ahol gyilkosság elkövetésének gyanújával fogva tartották Ambrose Siblyt, az állítólagosán ügyes tengerészt. Késıbb Jack Beardmore is csatlakozott hozzájuk, bár nem volt jelen, amikor a két detektív kihallgatta a komorságba burkolózott embert, aki megölte az apját. Sibly izmos, borotválatlan férfi volt, amúgy skót és svéd vér keringett ereiben. A teljességgel analfabéta tengerészt nem elıször látta vendégül a rendırség. Parr ennyit tudott kideríteni róla az ujjlenyomat-nyilvántartóban., A gyanúsított eleinte nem akart kötélnek állni, de aztán inkább Derrick Yale körmönfont keresztkérdéseinek hatására, mint Parr erıfeszítése nyomán megtört, és vallomást tett. — Igen, én tettem — ismerte be. A hivatali gyorsíró, aki ugyancsak ott tartózkodott a cellában, azonnal lejegyezte a vallomást. — Biztos' nem kaptak vóna el, ha nem vagyok berúgva. És ha má' rábírtak erre a vallomásra, akkor azt se rejtem véka alá, hogy én öltem meg Harry Hobbst is, egykori matróztársamat az Oritiangón. Elvégre úgyis csak egyszer tudnak fellógatni. Egy nı miatti vita okán végeztem vele, akit az 38

amerikai Newport News-ból csíptünk fel. A hulláját a tengerbe vetettem. Most pedig, uraim, elmondom, hogyan esett ez a dolog. Úgy egy hónapja elbocsátottak a hajóról, melyen szógáltam, és a wappingi Tengerész Otthonban húztam meg magam. De onnét is kirúgtak részegeskedésér', ráadásul egy hétre dutyiba is zártak. Ha az a vén hülye bíró egy hónapot sózott vóna a nyakamba, akkor most nem lennék itt. Miután kijöttem a kóterbıl, éjszaka az East Enden kószáltam. Nagyba' átkoztam a balszerencsémet, és majd megvesztem egy italér'. Szóval nagyon nyomorultul éreztem magamat. Ráadású' a fogam is megfájdult. Parr tekintete találkozott Derrick Yale-ével. Az utóbbi arcára halvány mosoly ereszkedett. — A járdákon keresgéltem cigarettacsikkek után, és épp azon törtem a fejem, hogyan juthatnék egy falás ételhez meg szálláshoz. Közben eleredt az esı, és úgy festett, hogy újra csak a szabad ég alatt kell éjszakáznom, amikor a közvetlen közelemben megszólalt egy hang. — Ugorjon be, azt hiszem, épp magát keresem! — és még a nevemet is tudta. Beszálltam a pasas autójába, és elindultunk. Jó darabig hallgattunk, ezalatt megfigyeltem, hogy szándékosan elkerőlte a jobban kivilágított uccákat. Késıbb osztán megállította a kocsit, és fejbıl elsorolta az egész életrajzomat. Nem titkolom, ezzel alaposan meglepett. Még Harry Hobbsról is tudott mindent... Hogy bíróság elé állítottak a gyilkosságér', de felmentettek ... Végül megkérdezte, hogy akarok-e száz fontot keresni. Persze, hogy gondúkodás nélkül igent mondtam. Erre elmesélte, hogy van egy vén ember, aki rengeteg gondot okoz neki, és azt kéne férreállítani az útból. Egy ideig ellenkeztem, és nem akartam vállalni a munkát, de addig gyızködött, hogy felakasztattathat Hobbs meggyilkolásáért. Aszonta biztos a dolog, sıt még egy biciklit is ád, hogy utána meglóghassak. Így aztán végül beadtam a derekamat. Egy héttel késıbb, megállapodás szerint találkoztunk a Steyne Square-en. Akkor aztán elmondta a részleteket is. Hogy sötétedés után el kell mennem a Beardmore birtokra, ahol elrejtızhetek az erdıben. Elmesélte, hogy ez a Mr. Beardmore reggelente mindig kisétál az erdıre, tehát kényelmesen helyezkedjek csak el éjszakára. No még egy órácskát se töltöttem abba az erdıbe, amikor jól rám ijesztettek. Egyszer csak hallom, hogy jön valaki. Gondútam, ez csak a vadır lehet. Csak egy pillanatra láttam, az biztos, hogy jó nagy darab fickó volt. Azt hiszem, ez minden, uraim. Osztán másnap reggel megjelent az öregúr az erdıben, én pedig lepuffantottam. Egy kissé ugyan ködös, elıttem a kép, mert vót a fejemben, hiszen magammal vittem egy flaska itókát is az erdıre.. Ahhoz azonban elég józan maradtam, hogy felüjjék a biciklire, és eltőnjek. Ha nem lettem vóna piás, maguk elıl is meglógtam vóna. — Mindent elmondott? — kérdezte Parr a vallomás felolvasása után. — Mindent, uram — felelte a matróz, és egy durva keresztet rajzolt a lap aljára aláírás gyanánt. 39

— Eszerint nem tudja, hogy ki volt a megbízója. — Fogalmam sincs róla — válaszolta a másik egykedvően. — Bár egy valami még az eszembe jutott — folytatta rövid szünet után. — Olyan szavakat használt, amit ezelıtt nemis hallottam. Mőveletlen ember vagyok, de észrevettem, hogy némely ember gyakorta használ olyan kifejezéseket, amelyek tetszenek neki.. Volt egy öreg kapitányunk, aki rendszeresen használta például a morbid szót. — Mi volt a megbízója szavajárása? A matróz a kobakját vakargatta. — Ha eszembe jut, megmondom maguknak. — Ott hagyták gondolataiba merülve, mely elég szők körben mozgott, s így aligha lehetett kellemetlen. Négy órával késıbb a börtönır bevitte a cellába Ambrose Sibly ebédjét. A matróz mozdulatlanul feküdt a priccsen, mire a foglár megrázta a vállát. — Ébredjen! — szólongatta, de Ambrose Sibly már soha többé nem ébredt fel. Halott volt. Megvizsgálták a priccs mellett álló, bádogpohárban lévı víz maradékát, mellyel a rab a szomját oltotta. Elegendı ciánkálit tartalmazott ahhoz, hogy akár ötven embert is megöljön. Parr felügyelıt azonban még a méregnél is jobban érdekelte az a kis vörös papírkorong, amely a víz felszínén lebegett.

40

XII. FEJEZET * A HEGYES ORRÚ CIPİ

Mr. Felix Marl magára zárta a hálószobája ajtaját, leült, és nekilátott annak a munkának, melynek mőveletei kellemetlen emlékeket ébresztettek benne. Huszonöt évvel ezelıtt, amikor a toulouse-i nagy francia börtön lakója volt, a cipészüzemben kellett dolgoznia, ahol természetesen mindennapos volt a lábbelikkel való foglalatosság. Igaz, akkoriban javítani kellett a cipıket, és nem megsemmisíteni. Ezúttal viszont apró darabkákra hasogatott egy pár hegyes orrú cipıt, melyet pedig csupán három alkalommal viselt. Elıbb kis cafatokra szabdalta a bırt, aztán bedobálta ıket a tőzbe. Az emberiség egyik része intenzíven él, és intenzíven szenved. Mr. Felix Marl azok közé tartozott, akik igen hosszú idı szenvedését képesek egyetlen napba belesőríteni. Valami módon az egyik újság tudósításába belekerült egy utalás a Beardmore birtokon talált lábnyomokról. A hír elolvasása újabb adag félelemmel tetézte az eddigieket, ami felkavarta, és valósággal bénítólag hatott erre a nagydarab emberre. Ingujjban ülve is patakokban csorgott arcáról az izzadság, mivel nagy tüzet rakott a kályhába, és a szoba túlmelegedett. Kályhába dobta az utolsó darabot is, figyelte, amint a bırfoszlány összezsugorodva lángra lobban. Aztán letette a kést, kezet mosott, majd ablakot nyitott, hogy kiszellıztesse az égett bır maró bőzét. Jobban tette volna, ha az elsı elképzelése mellett marad, gondolta. Elátkozta magát a gyávaságáért, ami arra késztette, hogy egy töltıtollra cserélje a revolverét. De végtére is biztonságban érezheti magát, hiszen egy lélek sem látta a távozását. Az olyan embereknél, mint amilyen Marl volt, szinte természetes reakció gyanánt váltogatja egymást a vad pánik, és az alaptalan biztonságérzet. Mire lement a lépcsın a kis könyvtárába, már csaknem el is felejtette, hogy bármiféle veszedelem leselkedik rá. A lemenı nap fényében megfogalmazott egy sajnálkozó levelet, és úgy vélte, nem lesz akadálya, hogy biztonságosan eljuttassa a címzetthez. De vajon megtalálják-e? Ismét erıt vett rajta a pánikszerő félelemérzet. — Az ördögbe is! — tört ki Mr. Marl, és elhessegette a gondolatot. Az inasa beállított a teástálcával, és elrendezte a terítéket az íróasztal melletti asztalkán. — Most fogadja ezt az urat, Mr. Marl? — Tessék? — fordult felé a férfi. — Miféle urat? — Az imént bátorkodtam közölni, hogy látogatója érkezett, aki beszélni kíván Önnel. 41

Marlnak csak most jutott eszébe, hogy cipımegsemmisítı hadmőveletét egy ízben kopogtatás zavarta meg. — Kicsoda az illetı? — Az asztalára tettem a névjegyét, uram. — Közölte vele, hogy el vagyok foglalva? — Igen, de azt a választ kaptam, hogy megvárja, amíg lejön. Az inas odanyújtotta neki a névjegyet, Marl pedig betegesen sápadt arccal pattant fel, amikor átfutotta. — Parr felügyelı! — rebegte. — Mit akarhat tılem? ¦—¦ Remegı ujjakkal simított végig kiszáradt ajkán. — Kísérje be — nyögte ki végül nem kis erıfeszítés árán. Eddig sem hivatalból, sem társaságban nem volt alkalma találkozni Parr felügyelıvel. Most hirtelen megnyugodott a belépı alacsony ember láttán. Semmi különösen ijesztıt nem észlelt a pirospozsgás detektív megjelenésében. — Foglaljon helyet, felügyelı úr! İszintén sajnálom, hogy megvárakoztattam, de tényleg nagyon el voltam foglalva, amikor jött — mentegetızött Mr. Marl. Ilyenkor, ha ideges volt, szinte madárszerően éles hangon beszélt. Parr leült a legközelebbi szék peremére, és kalapját a térdére helyezte. — Úgy gondoltam, nem bánja, ha megvárom, amíg lefárad, Mr. Marl. A Beardmore-gyilkosság ügyében lenne magával némi beszélnivalóm. Marl hallgatott. Csak nagy erıfeszítés árán tudta elkerülni, hogy ne remegjen az ajka. Erısen remélte, hogy sikerül a felületes érdeklıdı benyomását keltenie a felügyelıben. — Jól ismerte Mr. Beardmore-t? — Nem mondhatnám, hogy túlzottan jól — válaszolta Marl. — Igazából bizonyos üzleti kapcsolatban álltam vele. — Korábban is találkoztak már? Marl habozott a válasszal. Az a fajta fickó volt, aki bármikor készen állt a hazugságra, sıt természetes szokásává vált, hogy az igazság ellenkezıjét állítsa. — Nem — mondta, de a következı mondattal már meg is cáfolta önmagát. — Evekkel ezelıtt találkoztunk ugyan, de ez még azt megelızıen történt, hogy szakállat növesztett volna. — Hol látta utoljára Mr. Beardmore-t? — tette fel a következı kérdést Parr. — Amikor a teraszon állt... — válaszolta: Marl sipító hangon. — Eszerint tehát találkozott vele? Marl bólintott. Parr lepillantott a kalapjára, és zavartalanul folytatta. — Olyasmit hallottam, Mr. Marl, hogy maga valami oknál fogva hirtelen nagyon meglepıdött. . . Sıt, Mr. Jack Beardmore szerint valósággal megrémült. Elárulná, mi volt ennek a kiváltó oka? 42

Mr. Marl megvonta a vállát, és megkísérelt mosolyt erıltetni az arcára. — Azt hiszem az enyhe szívbántalom elegendı magyarázat. Néha sajnos elıvesz, és olyankor... Parr megfordította a kalapját, és ezúttal a belsejét vette szemügyre. Fel sem emelte a tekintetét, amikor megkérdezte: — Nem azért lepıdött meg, mert meglátta Mr. Beardmore-t? — Persze, hogy nem! — tiltakozott Marl hevesen. — Ugyan miért ijedtem volna meg Mr. Beardmore-tól? Elég sőrő levélváltást folytattunk, és csaknem olyan jó ismerısöm . . . — Mintha az imént azt állította volna, hogy évekig nem találkoztak? — Nem is láttam évekig — bizonygatta Marl elszántan. — Szóval csupán a szívbántalmának tulajdonítható, hogy annyira feldúlt lett? — kérdezte a felügyelı. A két férfi tekintete most találkozott elıször. Pillantásuk összekapcsolódott. — A legkomolyabban. — Marl hangjából szívélyesség áradt. — Egyébiránt már meg is feledkeztem arról az enyhe rohamról, amíg most fel nem idézte. — Volna még egy dolog, amit tisztázni szeretnék — folytatta a detektív, újra csodálatos kalapjára terelve a figyelmét. Szinte önkéntelenül forgatta kezében a fejfedıt, míg végül már-már egy sebesen pergı vaj köpülı benyomását keltette. — Amikor Beardmore-hoz érkezett, hegyes orrú cipıt viselt a lábán. Marl összevonta a szemöldökét. — Igen? Már el is felejtettem. — A vasútállomáson kívül járt még valahol a környéken? — Nem. — Nem sétálta körül a házat, hogy . .. hm . . . megcsodálja az épületet? — Nem, dehogy. Alig néhány percet töltöttem a házban, aztán távoztam. Parr a mennyezetre emelte a tekintetét. — Nagy kérés volna tılem, ha azt mondanám, hogy mutassa meg azt a cipıt, amit aznap viselt? — dörmögte szinte bocsánatkérıen. — Máris — válaszolta Marl készséges igyekezettel. Alig néhány pillanatig maradt távol, aztán egy pár hegyes orrú cipıvel tért vissza. A detektív átvette a cipıket, és gondosan megvizsgálta a sarkukat. — Nos — mondta végül. — Ezt a cipıt aznap aligha viselte, mert... — ujjával megdörzsölte az egyik cipı sarkát — . . . poros, a múlt héten meg végig nedves volt a talaj. Marlnak csaknem elállt a szívverése. — Márpedig ez volt rajtam — állította kihívóan. —. Amirıl azt állítja, hogy por, az valójában rászáradt sár. Parr a poros ujjait szemlélve csóválta a fejét.

43

— Itt valami tévedés lehet, Mr. Marl — folytatta csendesen. — Ez ugyanis mészkıpor. — Letette a cipıt, és felegyenesedett. — Egyébként nem olyan rettentı fontos — mondta. Addig álldogált a szınyeg mintázatát tanulmányozva, míg Marl a rettegése dacára elvesztette a türelmét. — Segíthetek még valamiben, felügyelı úr? — kérdezte. — Hogyne — válaszolta Parr. — Megadhatná a szabója nevét és címét. Sıt, ha van kéznél papiros, akár fel is írhatná. — A szabómét? — meredt a látogatójára Marl. — Mi az ördögöt akar a szabómtól? — Aztán nevetve folytatta. — Maga igazán különös szerzet, felügyelı úr. De örömmel teszek eleget a kérésének. Odalépett az íróasztalához, elıhúzott egy papírlapot, ráírta a nevet és címet, majd odanyújtotta a detektívnek. — Köszönöm, uram. — Parr még csak rá sem pillantott a címre, egyszerően zsebre vágta a papírt. — Elnézést a kellemetlenségért, de megértheti, hogy mindenkit ki kell hallgatni, aki huszonnégy órával Mr. Beardmore halálát megelızıen megfordult abban a házban. A Vörös kör … — A Vörös kör! — kapkodott levegı után Marl, mire a detektív mereven mérte végig. — Talán nem tudta, hogy a Vörös kör felelıs az öregúr haláláért? Az igazat megvallva, Marlnek sejtelme sem volt errıl. Olvasott ugyan egy rövid riportot arról, hogy Mr. Beardmore-t lelıtték, de sejtelme sem volt róla, hogy a gyilkosság a Vörös körrel lehet kapcsolatos. A lapok ugyanis nem tettek róla említést, az egy Monitort kivéve, azt viszont Marl sohasem olvasta. Egész testében remegve roskadt egy székre. — A Vörös kör — motyogta. — Szent ég. . . ezt igazán nem hittem volna ... ! — Nagy nehezen megpróbálta összeszedni magát. — Mi az, amit nem hitt volna? — tudakolta Parr csendesen. — A Vörös kör ... — dadogta újra a nagydarab férfi. — Mostanáig azt hittem, hogy csak ... — Aztán elharapta a mondatot. A detektív már legalább egy órája eltávozott, de Felix Marl még mindig ott kuporgott a széken, arcát a tenyerébe temetve. A Vörös kör! Elsı ízben történt meg — még ha csak igen közvetett módon is —, hogy Marl neve kapcsolatba került ezzel a hírhedt zsaroló szervezettel. Ez valóságos robbanás erejével hatott rá, és minden eddigi tervét felborította. — Nem tetszik ez nekem — dünnyögte, amikor nehézkesen feltápászkodott, hogy villanyt gyújtson. — Azt hiszem, ideje lesz lelépni a színrıl. Az est hátralévı részét a bankszámlája gondos áttanulmányozásával töltötte. Felettébb megnyugtatónak ítélte az egyenlegét. Még valamennyit kipréselünk innen-onnan, aztán … 44

XIII. FEJEZET * MR. MARL PÉNZSZERZÉSI MÓDSZERE

A Vörös kör legújabb ügynöke — a változatosság kedvéért egy fiatal lány — nem csalódott a megbízójában. Brabazon bankár minden teketória nélkül alkalmazta, amibıl a lány azt a következtetést vonta le, hogy abban a sötét autóban ülı embernek rendkívül kiterjedt befolyása lehet. Leginkább azt furcsállotta, hogy egyik nap a másik után múlt el anélkül, hogy titokzatos megbízójáról a legcsekélyebb hírt hallotta volna. Pedig a lány arra számított, hogy késedelem nélkül igényt tartanak a szolgálataira. De csaknem egy hónapja állt már a Brabazon (korábban Seller's) bank alkalmazásában, amikor egy reggel megérkezett a várva várt üzenet. Az íróasztalán találta a levelet. A borítékon persze nyoma sem volt a kör jelének, a levél viszont kertelés nélkül a tárgyra tért: Ismerkedjen meg Marllel. Derítse ki, van-e bankbetétje Brabazonnál. Értesítsen a számláján lévı összegrıl, és arról is, ha a számlát zárolnák. Arról is tudni akarok, ha Parr vagy Derrick Yale megjelenne a bankban. Táviratcím: Johnson 23, Müdred Street, Belváros. A lány pontról pontra teljesítette az utasításokat, bár a Marllel való megismerkedésre csak napokkal késıbb nyílt alkalma. Derrick Yale csupán egyszer járt a bankban. A lány már korábban is látta, amikor vendégségben tartózkodott Beardmore-éknál, de egyébként is felismerte volna, annyi kép jelent meg róla a sajtóban. Azt nem sikerült kideríteni, hogy mi dolga volt a pénzintézetben, de kis irodájából, melyet egyedül birtokolt, mint Brabazon magántitkárnıje, annyit megfigyelhetett, hogy a pénztárosok egyikével tárgyal. Minderrıl kötelességtudóan értesítette a Vörös kört. Parr felügyelı viszont nem jelentkezett, sıt Jack Beardmore-t sem látta. Jackre különben sem szívesen gondolt a lány. Nem volt szívderítı emlék. * John Brabazonnak, a Seller's bank jelenlegi szigorú és határozott elnökének, ha zavarban volt, létezett egy jellegzetes apró szokása. Ilyenkor finom, fehér keze a tarkójára tévedt, ahol sőrő, göndör hajának egy tincsét a mutatóujjára csavarta. Ez csak egy pillanatig tartott, aztán ujjai hegyével 45

végigsimított kopasz feje búbján, míg végül a homlokán pihent meg a keze, olyan benyomást keltve, mintha imádkozna. Azt az urat, aki a makulátlan tisztaságú irodában a bankárral szemben ült, egyáltalán nem lehetett vonzónak nevezni. Megtermett férfiú volt, aki szuszogva lélegzett, és elhájasodott a léha, henye életmód következtében. Pedig most nem volt ideges. Kezeit kényelmesen összefonta bı mellénye felett. — Kedves Marl — zengte a bankár lágy, szinte simogató hangon. —¦ Néha komolyan próbára teszi a türelmemet. Azt hiszem, mondanom sem kell, mennyire leterheli a forrásaimat. A termetes férfi csendesen kuncogott. — Én viszont ezzel szemben biztonságot nyújtok magának, Brab — méghozzá komoly biztonságot, öregfiú. Ezt csak nem tagadhatja! Brabazon ujjai az íróasztal peremén zongoráztak. — Rendre a legképtelenebb ötletekkel állít be hozzám, s eddig elég bolond voltam ahhoz, hogy finanszírozzam ıket — füstölgött a bankár. — De egyszer s mindenkorra véget kell vetnem az efféle bolondságoknak. Többé nem szorulok a segítségére. Az egyenlege, csupán ennek a banknál, kis híján eléri a százezret. Marl óvatosan körülnézett, és elırehajolt. — Akkor elmesélek magának egy történetet — duruzsolta. — Egy koldusszegény fiatal tisztviselırıl, aki feleségül vette Seller özvegyét, a bankárét. Az asszony, korát tekintve, akár az anyja is lehetett volna. Hirtelen elhalálozott Svájcban. Micsoda szerencsétlenség! Belezuhant egy szakadékba. Hogy honnan tudok minderrıl? Nos, éppen egy csodálatos hegyi tájat fényképeztem akkortájt. Eddig még nem mutattam volna magának a balesetrıl készült fotót, Brab? Érdekes! Pedig maga is rajta van. Igen, rajta van a képen, noha maga azt állította a vizsgálóbírónak, hogy jó néhány mérföldnyire tartózkodott onnan. Brabazon szeme az íróasztalára tapadt, de egyetlen arcizma sem rándult. — No de hagyjuk ezt a kellemetlen témát — folytatta Marl engedékeny hangnemben. — Elvégre megengedheti magának, hogy egy újabb „anyagi" szövetséget kössön, mint ahogy már meg is tette... Jól mondom? A bankár összevont szemöldökkel pillantott a látogatójára. — Hogy érti ezt? — kérdezte. Mr. Marl láthatóan remekül szórakozott. A térdét csapkodta, és majd megfulladt a nevetéstıl. — Kivel találkozott egyik éjszaka a Steyne Squaren, abban a zárt automobilban? Ne próbálja tagadni! Láttam magát! Egész formás kis kocsi volt. Brabazon arcán most látszott elsı ízben érzelemnyilvánítás. Ábrázata elszürkült, tekintete megtört, szemei karikásak lettek. — Elintézem magának a kölcsönt — jelentette ki röviden. 46

Az iroda ajtaján hallatszó kopogtatás meggátolta Marlt abban, hogy hangot adjon elégedettségének. Brabazon szavára kinyílt az ajtó, és belépett valaki, akinek megjelenése minden mást kiőzött a látogató fejébıl. A lány egy papírlapot tartott a kezében, melyet odahelyezett alkalmazója elé. Nyilvánvalóan valami telefonüzenet lehetett. — Fehér . . . arany … vörös ….— rögzítették a benyomásokat Mr. Marl érzékei. Fehér: a krémesen fehér, bársonyos bır. Az ajkak: vörösek, akár a frissen nyílt pipacs. A haja színe pedig olyan, mint az érett búzáé: aranysárga. A lány arcélére pillantva, kissé meglepte az áll határozott vonala . . . Mr. Marl jobb szerette azokat a nıket, akik engedékenyek, hamar ellágyulnak, és beleolvadnak a karjaiba … Ám a száj, orr és homlok szépsége láttán inkább ı kezdett olvadozni. Valamivel szaporábban és hangosabban szedte a levegıt, és amikor a lány rövid párbeszéd után távozott, halk sóhajt hallatott. — Micsoda gyönyörő teremtés! — jegyezte meg. — De ismerıs valahonnan. Elárulná a nevét? — Drummondnak hívják. Thalia Drummond — válaszolta Brabazon hővös tekintettel méregetve a testes férfiút. — Szóval Thalia Drummond — ismételte vontatottan Felix. — Véletlenül nem ı volt Froyant titkárnıje? Valóságos kis cukorfalat, nemde, Brabazon? Az íróasztalnál ülı férfi rámeredt. — Nem szokásom cukorfalatnak tekinteni az alkalmazottaimat, Mr. Marl — közölte. — Miss Drummond kitőnı munkaerı. Én csupán ennyit várok el az alkalmazottaimtól. Marl felkacagott, és közben nehézkesen felkászálódott. — Holnap délután újra felkeresem magát egy másik ügybıl kifolyólag — mondta. Szuszogva nevetgélt tovább, de Brabazon nem viszonozta a derőjét. — Holnap fél tizenegykor — mondta, az ajtóig kísérve látogatóját. — Esetleg tizenegykor? — Inkább tizenegykor — egyezett bele Marl. — Jó napot — köszönt el a bankár, de elmulasztott kezet nyújtani. Alig csukódott be a látogató mögött az ajtó, Brabazon elfordította a zárban a kulcsot, és az íróasztalához sietett. Kivett a noteszébıl egy sima, fehér kartont, és vörös tintával egy kis kört rajzolt rá. A kör alá a következıket írta: Felix Marl kileste a Steyne Square-i találkozónkat. A Marisburg Place 79-ben lakik. A kártyát egy borítékba csúsztatta, amit megcímzett: Mr. Johnson, Milfred Street 23, Belváros.

47

XIV. FEJEZET * THALIÁT KIKÉRDEZIK

Miközben Mr. Marl áthaladt a bank hatalmas épületén, sóváran pillantott végig a két sorban álló íróasztalokon, de egyik mögött sem látta a keresett lány arcát. Csaknem a terem végénél, egy kis helyiséget vett észre, melynek opálüveg ablaka megakadályozta a belátást. De mivel az ajtó nyitva állt, így sikerült egy pillantást vetnie a bent ülı alakra. Ennyi elég is volt, már indult is az ajtó felé. Egyik-másik gépírónı kíváncsian bámult utána. Amikor Thalia Drummond felpillantott a munkájából, egyenesen egy nagy, mosolygó férfiarcba tekintett, mely meredten bámulta. — Nagyon elfoglalt, Miss Drummond? — Nagyon — válaszolta a lány, de a hangja egyáltalán nem tőnt elutasítónak. — Nem valami szórakoztató ez a környezet, ugye? — kérdezte a férfi. — Nem mondhatnám — a lány sötét szeme elismerıen mérte végig. — Mit szólna egy vacsorához valamelyik este, utána pedig valami kikapcsolódáshoz? — kérdezte a jövevény. A lány végigmérte a festett hajától egészen a gondosan kifényesített cipıjéig. — Maga egy ravasz vén kéjenc — állapította meg végül —, de eltalálta, hogy a finom vacsora a gyengém. A férfi vigyora kiszélesedett, és fakó szemében felcsillant a diadal tüze. — Részemrıl a Moulin Grist javasolnám — mondta, és biztosra vette a lány beleegyezését.. Ám annak fitymálóan görbült le a száj szeglete. — Miért nem mindjárt a Huligánok Halsütödéjében? — kérdezte. — Nem, vagy a Ritz Carltonban, vagy sehol. Marl hátratántorodott, de meg volt elégedve. — Maga valóságos hercegnı — áradozott —, épp ezért megilleti a királyi vacsora. Mit szólna a mai estéhez? A lány rábólintott. — Akkor találkozzunk nálam a Marisburg Place-en, fél nyolckor a Bayswater Roadon. Rajta van a nevem, az ajtón. Egy pillanatig még várt a lány esetleges ellenkezésére, de az Marl legnagyobb ámulatára,, ismét csak egy fejbólintással reagált. —Viszlát, drágaságom! — mondta Marl merészen, és egy csókot dobott a lány felé hájas ujjaival. —Megkérném, hogy csukja be az ajtót — szólt utána a lány, és visszatért a munkájához.

48

Röviddel késıbb azonban ismét félbeszakították tevékenységében. Ezúttal egy csinos lány volt a látogató. Az a gépírónı, aki olyan érdeklıdéssel figyelte Mr. Marlt. Thalia hátradılt székében, miközben az újonnan érkezett gondosan betette maga mögött az ajtót, és leült. — Nos, Macroy, mi keltette fel ennyire a kíváncsiságodat? — kérdezte kíméletlen nyíltsággal. A nyers modor annyira nem illett finom arcához, hogy Milly Macroy csodálkozva meresztette rá a szemét. — Ki volt ez a vén csont? ... — tudakolta. Csodálóim népes, táborának egyik lelkes tagja — hangzott Thalia megfontolt, válasza. — Úgy ragadnak rád, drágám, akár a legyek — jegyezte meg Milly Macroy cseppnyi irigységgel, aztán elhallgatott. — Nos? — sürgette Thalia. — Nyilván nem azért jöttél hogy kitárgyaljuk a szerelmi ügyeimet, ugye? Milly tétován elmosolyodott. — Valóban, igazából azért jöttem, hogy ıszintén beszéljek veled, Drummond. — Ezt jól teszed, mivel az ıszinte beszéd a kenyerem — felelte Thalia. — Emlékszel még arra a pénzre, amit a múlt pénteken küldtünk postacsomagban a Sellinger Corporation címére? Thalia bólintott. — Hát arról tudsz-e, hogy azt állítják,, miszerint csupa újságpapír volt a csomagban, mire megérkezett? — Valóban? — vonta fel a szemöldökét Thalia. — Ezt Mr. Brabazon eddig egy szóval sem említette — válaszolta, rezzenéstelenül állva a másik vizsgálódó pillantását. — Én csomagoltam be azt a pénzt — folytatta Milly Macroy vontatottan, és neked kellett ellenırizned. Csak a kettınk kezén ment át az a pénz, Miss Drummond, és egyikünknél eltőnt. Márpedig én esküszöm, hogy nem nálam. — Akkor bizonyára nálam — felelte Thalia ártatlan mosollyal. — Macroy, nem gondolod, hogy ez a lehetı legsúlyosabb vádaskodás egy ártatlan nıvel szemben? Milly szeme elkerekedett a csodálkozástól. — Te csakugyan velejéig romlott perszóna vagy, ha létezik ilyen! — fakadt ki, amikor visszanyerte a hangját. — Na idefigyelj szépségem, játsszunk nyílt kártyákkal! Egy hónappal ezelıtt, röviddel azt követıen, hogy megjelentél itt, hiányzott egy százas a valutapénztáros íróasztalából. — Na és? — kérdezte Thalia, amikor a lány elhallgatott. — Na és történetesen tudom, hogy te fújtad meg, sıt azt is, hogy a Strandén váltottad fel Bilburynél. Ha érdekel, még a bankjegy száma sem titok elıttem. Thalia felpattant és összevont szemöldökkel meredt a másikra. 49

— Nahát, hová jutottunk?! — kérdezte tettetett ijedelemmel. — Egy nıi hekus! Úristen, akkor valóban végem van! Ez a cinikus gúnyolódás teljesen kizökkentette Millyt. — Neked jégkocka van az agyad helyén! — csattant fel. Elırehajolt, és a titkárnı karjára tette a kezét. — Nyilván nagy balhé lesz a Sellinger ügy miatt, akkor aztán riaszthatod azt a népes ismeretségi körödet. — Ami azt illeti, ez rád is vonatkozik — vágott vissza Thalia jeges nyugalommal. — Elvégre te számoltad át a pénzt. — De te vetted át tılem — mondta a másik engedékenyebb húrokat pengetve. — Ne vesszünk össze ezen, Drummond. Ha összetartunk, talán nem lesz belıle olyan egetverı botrány … Elvégre megesküdhetek rá, hogy a jelenlétemben zártad le a csomagot, és a pénz akkor még hiánytalanul benne volt. A vidámság fénye csillant meg Thalia Drummond szemében, és halkan felkacagott. — Felılem — egyezett bele egy apró vállrándítással. — Legyen, ahogy akarod. Most pedig, miután megmentettél a lebukástól, feltételezem, valami apró szívességet fogsz kérni tılem. Egyébként a pénz felıl megnyugtathatlak. Természetesen én sikkasztottam el, és minden okom megvolt rá. Tudod, elég gyakran kerülök pénzzavarba, és az utóbbi idıben úgyis egész sereg postarablás történt. Majd ráírják ezt is a veszteséglistára. A lapokban másról sem cikkeznek. Akkor maradjunk ennyiben. Milly Macroy elıtt sem volt teljesen ismeretlen az alvilág, most mégis ámulattal hallgatta a másik lányt. —Olyan vagy, mint egy jégszobor — mondta bólintva. — De fel kell hagynod ezzel a pitiáner lopkodással, különben elszalasztod az igazi nagy fogást, azt pedig igazán nem szeretném. Ha sok pénzhez akarsz hozzájutni, akkor olyanokkal kell társulnod, akik nagyban őzik a szakmát, ugye világos? — Világos bizony — felelte Thalia.— Halljam, hát, kik a társaid? Miss Macroy igyekezett kerülı választ adni a nyíltan nekiszegezett kérdésre. — Éppenséggel ismerek egy úriembert, aki .... — Nyugodtan mondhatod, hogy „fickót" — vágott közbe Thalia. — Az „úri" jelzıtıl mindig a szabók jutnak az eszembe. — Hát egy fickót, ha úgy jobban tetszik — egyezett bele Macroy. — Egyébként barátom az illetı, és már két hete kiszúrt téged. Az a véleménye, hogy talpraesett lány vagy, aki önállóan is képes arra, hogy egy rakás pénzhez jusson gondtalanul. Megemlítettem neki ezt a postacsomag ügyet, és találkozni szeretne veled. — Újabb taggal gyarapodott a csodálóim klubjának népes tábora? — kérdezte Thalia Drummond felvonva tökéletes ívő szemöldökét, mire Macroy arca elsötétedett.

50

— Flörtölésrıl szó sem lehet, érted Drummond?! — jelentette ki határozottan. — Ezzel a fickóval, már-már. . . jegyesek vagyunk. — Isten ırizz! — kiáltott fel tiszteletteljesen Thalia Drummond. — Hogy is állhatnék két szeretıszív közé! — Gúnyolódnod sem muszáj — feleselt Macroy egyre jobban elvörösödve. — Be kell látnod, hogy az efféle komoly dolgokban nincs helye semmiféle hetyepetyének. Thalia a papírvágó késsel játszadozva hirtelen megkérdezte: — És mi lesz akkor, hanetán nem kívánok veletek együttmőködni? Milly Macroy gyanakodva figyelte a titkárnıt. — A bank zárása után gyere velem, vacsorázzunk együtt — mondta végül. — Egy újabb vacsorameghívás. Úgy látszik, mindenkinek csak ennyire futja — mormogta Thalia, és a gyors felfogású Milly Macroynak ennyi elég is volt, hogy kitalálja az igazságot. — Az öregfiú is vacsorára hívott, ugye? — kérdezte. —Ez csakugyan nem túl szerencsés véletlen — füttyentett felcsillanó tekintettel. Már-már megosztotta a titkát Thaliával, de most hirtelen meggondolta magát. — Egyébként pénzkölcsönzéssel foglalatoskodik. Annyi a dohánya, akár a pelyva. Nem lepıdnék meg, ha néhány hét múlva gyémánt nyaklánccal látnálak viszont. Thalia kihúzta magát, és kézbe vette a tollát. — Az igazgyöngyöt jobban kedvelem — jegyezte meg. — Rendben van, Macroy, maradjunk annyiban, hogy az est folyamán felkereslek. — Azzal már hozzá is látott, hogy folytassa a munkáját. Milly Macroy tétovázva a helyén maradt. — Remélem, nem teszel említést ennek az úrnak az eljegyzésünkrıl, meg arról, amit elkotyogtam? — Na tessék, már szól is Brab csengıje — mondta Thalia, miközben felállt, és kezébe vette a gyorsírófüzetét. — Eszemben sincs pletykálkodni . . . Különben sem rajongok a tündérmesékért. Miss Macroy barátságosnak egyáltalán nem mondható arckifejezéssel meredt a távozó lány után. Amikor Thalia belépett, Mr. Brabazon az íróasztalánál ült, és egy lezárt borítékot nyújtott feléje. — Ezt haladéktalanul küldje el valakivel — mondta. Thalia rápillantott a címzésre, bólintott, majd megújuló érdeklıdéssel tekintett Mr. Brabazonra. Úgy látszik, a Vörös kör csakugyan a legkülönfélébb és legszélesebb néposztályokból toborozza bandájának tagjait.

51

XV. FEJEZET * THALIA CSATLAKOZIK A BANDÁHOZ

Thalia Drummond, a személyzet tagjai közül csaknem utolsóként hagyta el a bank épületét azon az estén. Miközben felhúzta a kesztyőjét, megállt a lépcsın, és unottan nézett körül. Ha fel is tőnt neki a férfi, aki az utca túloldaláról figyelte, egyetlen pillantással sem árulta el magát. Aztán meglátta a néhány méternyire várakozó Millyt, és elindult feléje. —Késtél, Drummond — zsörtölıdött Miss Macroy — pedig figyelmeztettelek, hogy a barátom nem kedveli, ha megvárakoztatják. —Túl fogja élni — jelentette ki Thalia a legnagyobb lelki nyugalommal. — Különben sem szokásom feljegyzéseket vezetni arról, hogy melyik férfit mi idegesíti. A két lány vagy száz méternyit haladt elıre, majd befordultak a Reeder Streetre. Elsétáltak az éttermek sora mellett, melyek vidám, gyönyörteli, párizsi csodákat sugalmaztak. A Moulin Gris kis alacsony éttermecske volt, mely dús aranyozással és tükrök sokaságával igyekezett a gazdagság látszatát kelteni. Az asztalokat már megterítették, de még üresen kongott a helyiség, hiszen két óra volt hátra vacsoráig, márpedig a délutáni tea a Moulin Gris tulajdonosai számára ismeretlen fogalom volt. A lányok egy keskeny lépcsın felmentek az elsı emeleten lévı különterembe. Az egyik asztal mellıl felpattant egy fiatalember, és energikus léptekkel elébük sietett. Karcsú, kreolbırő férfi volt, kifogástalanul brillantinozott és hátrafésült hajjal. Ha nem is a legdivatosabban öltözködött, de legalább úgy, ahogy neki tetszett. Enyhe orgonaillat, egy hatalmas puha kéz, valamint egy ragyogó éles tekintető szempár, ezek voltak Thalia elsı benyomásai. — Foglaljon helyet, foglaljon helyet, Miss Drummond mondogatta vidáman. — Pincér, mozogjon már azzal a teával! — Íme, Thalia Drummond — közölte Miss Macroy teljességgel szükségtelenül. — Felesleges bemutatni bennünket egymásnak — nevetett a fiatalember. — Sokat hallottam már magáról, Miss Drummond. Egyébként Barnet a nevem. — „Flush" vagyis a Simulékony Barnet — állapította meg Thalia, és maga is elcsodálkozott, hogy egy cseppet sem tőnt kedveszegettnek. — Eszerint már hallott rólam, ugye? Nincs olyan, amirıl ne hallott volna — vágott közbe Miss Macroy gúnyosan — és ami a leglényegesebb — tette hozzá fontoskodva —, összeismerkedett Marllel, és együtt vacsoráznak ma este. 52

Barnet éles pillantást vetett egyik. Lányról a másikra, végül Milly Macroyon pihent meg a tekintete. Mennyit árultál el neki? — kérdezte, és a hangjából némi fenyegetés érzıdött, — Semmit sem árultam el neki — válaszolta Macroy kisasszony félvállról —, mivel mindenrıl tud. — Azt kérdeztem, mondtál-e neki valamit? — ismételte nyomatékosan a férfi. — Marlt illetıen? Nem, úgy gondoltam, jobb ha te beszélsz vele róla. A pincér megérkezett a teájukkal, ezért csendben vártak, míg az asztalnál tett-vett. — Azt hiszem, jobb ha tiszta vizet öntünk a pohárba, és elmondom, miért hívtam magát —vélte „Flush" Barnet, — Ez nagyon izgalmasan hangzik — mondta a lány, a férfi arcára szegezve tekintetét. — Egyébként elneveztem magát „Romlott" Thaliának. Mit szól hozzá? Jó mi? — Mr. Barnet a székén hátradılve csevegett a lánnyal. — „Romlott" Thalia! Maga egy rossz kislány! Jelen voltam a bíróságon, amikor Froyant lopással vádolta. A lány fejcsóválva válaszolt. — Csak úgy dıl magából a jól informáltság, akár a tavalyi évkönyvbıl. Remélem nem azért hívott ide, hogy dicshimnuszokat zengedezzünk egymásról? — kérdezte Thalia ridegen. — Nem, valóban nem ezért — ismerte el „Flush" Barnet, miközben a féltékenységtıl gyötört Miss Malroy bizonyos csalhatatlan jelek alapján megállapította, hogy Thalia rendkívüli hatást gyakorol a szerelmére. — Azért kértem ide, hogy megtárgyaljunk egy bizonyos üzleti vállalkozást. Itt baráti környezetre lelhet, elvégre, ugyanazt a régi mesterséget őzzük valamennyien. Elöljáróban csak annyit, hogy nem tartozom a máról-holnapra tengıdı pitiáner tolvajocskák közé. Szép kiejtéssel beszél, gondolta Thalia, bár egyes szótagokat néha túlságosan kihangsúlyoz. — Olyan szervezet áll mögöttem, amely semmiféle anyagi áldozattól sem riad vissza, ha a várható haszonkulcsot megfelelınek ítéli. Maga viszont elıbb-utóbb tönkreteszi ezt a gyümölcsözı üzletet. — Óh, csakugyan? Nahát! — gúnyolódott Thalia. — Feltételezve, hogy csakugyan az — és olyan vagyok, akinek tartanak, miként tehetem tönkre az üzletét? Mr. Barnet somolyogva csóválgatta a fejét. — Mit gondol, szépségem — folytatta atyáskodó, megrovó hangnemben — meddig lopkodhatja a pénzt a borítékból büntetlenül? Meddig küldözgethet újságpapírt helyette? Ha Brabazon barátom nem abban az ostoba téveszmében ringatja magát, hogy a postán követték el a lopást, a

53

rendırség már rég a maga irodájának ajtaján dörömbölne. Az imént egy cseppet sem tréfáltam, amikor Brabazont a barátomként emlegettem, világos? Ekkor láthatóan rádöbbent hogy túl sokat jártatja a száját, noha igazából nehezére esett volna elhallgatni a jeles bankárhoz főzıdı barátságát. Ha tovább feszegetik a témát, talán még többet is elárult volna, de Thalia nem forszírozta a dolgot. — Bizalmasan megsúghatok magának valamit — folytatta Barnet áthajolva az asztal felett, — Millyvel már két hónapja tevékenykedünk a Brabazon bankban. Nagy dohány ütheti a markunkat, de nem közvetlenül a bankból… mivel amint azt már említettem, Brabazonnal baráti kapcsolataim vannak. A vállalkozást a bank egyik kliensének segítségével lehet nyélbeütni. Olyan fickóról van szó, akinek tekintélyes bankbetétje van ott. Felix Marl az illetı. Thalia immáron másodszor biggyesztette lefelé a szája szélét a nap folyamán. — Nos, ezzel alaposan melléfogott — válaszolta csendesen —, mert Marl bankbetétjébıl egy lyukas zoknit sem vehet. Barnet hitetlenkedve meredt rá, majd ádáz pillantása átvándorolt Milly Macroyra. — Azt állítottad, hogy legalább százezer. — Annyi is — erısítette meg a lány. — Annyi volt, egészen a mai napig — tisztázta a kérdést Thalia. — Ma délután viszont Mr. Brabazon elment a Bank of Englandbe . . . gondolom az újonnan kibocsájtott bankjegyekért. Amikor behívott, láttam is ıket felhalmozva az íróasztalán. Nos, akkor közölte velem, hogy zárolja Marl bankszámláját, mert nem tart igényt az efféle ügyfelekre. Miután elhelyezte a pénzt a széfben, telefonált is Marlnek. Legalábbis szerintem beszélt vele, mivel közvetlenül záróra elıtt átadta nekem Marl elis-mervényét iktatásra. Azt mondta: „Lerendeztem ezt a számlát, Miss Drummond. Remélem, nem kell tovább bajlódnunk ezzel a gazemberrel." — Brabazon tud arról, hogy Marl vacsorázni hívott téged? — kérdezte Milly, mire Thalia a fejét rázta. Mr. Barnet mély hallgatásba burkolózva, hátradılve ült székében. Töprengve dörzsölgette az állát, tekintete valahol a távolban révedezett. — Mekkora összegre volt kiállítva az elismervény? — tette fel végül a kérdést. — Hatvankétezerre — hangzott a lány válasza. — Eszerint Marl hatvankétezret tart odahaza? — kérdezte Barnet az izgalomtól kipirult arccal. — Hallottad ezt, Milly? És maga vele vacsorázik ma este... — folytatta „Flush". Barnet lassú megfontoltsággal. — Mit szól ehhez? A lány rezzenéstelenül állta a férfi tekintetét. — Mihez mit szólok? — adta vissza a kérdést. .

54

— Az életben csupán egyszer adódik ilyen lehetıség — jelentette ki az izgalomtól rekedten Barnet. — Nincs ellenére, ha megfejjük egy kissé az öregurat, nemde, Thalia? A lány hallgatott. — Ismerem a házát — magyarázta „Flush" Barnet. — Egyike azoknak a régi kensingtoni villáknak, melyek fenntartása egy egész vagyonba kerül. Marisburg Place, Bayswater Road. — Pontosan tudom a címet — mondta a lány. — A személyzet három férfiból áll — folytatta zavartalanul „Flush" Barnet. — De ha Marlnek nıi vendége van, akkor rendszerint egyikük sem marad ott éjszakára. Világosan beszélek? — De hát nem a házában fog vendégül látni — vetette ellen a lány. — És mi volna, ha a vacsorát követıen ellátogatna hozzá? — tette fel a kérdést Barnet. — Marl minden bizonnyal elıhozakodik majd az ajánlattal, magának csak el kell fogadnia. Szóval mire odaérnek, a villában már nem lesz személyzet. Ez egészen bizonyos. Ismerem Marl szokásait. — Végtére is mit vár tılem? Hogy kiraboljam? — érdeklıdött Thalia. — Dugjak egy pisztolyt az orra alá? „Pénzt vagy életet?!" —Ne butáskodjon — legyintett Barnet, kizökkenve elegáns, úri modorából. — Semmi egyebet nem kell tennie, csupán elszórakozik vele egy kissé, aztán szépen távozik. Mulattassa, nevettesse meg. Semmitıl sem kell tartania, hiszen röviddel maguk után magam is ott leszek a házban, és ha bármi probléma adódna, közbelépek. A lány a teáskanállal játszadozva meredt az asztalterítıre, és közben erısen gondolkodott. — De mi lesz, ha mégsem küldi el a személyzetet? — Elküldi, erre mérget vehet — biztosította Barnet. — Az ördögbe is! Sosem adódott még ilyen mesés lehetıség! Nos, beleegyezik? Thalia megrázta a fejét. — Túlságosan összetett feladat ez nekem. Ettıl függetlenül lehet, hogy magának van igaza, és kedvem is lenne hozzá. De én már csak az apróbb lopásokhoz szoktam hozzá, mióta csak az eszemet tudom. — Ugyan már! — horkant fel méla undorral Barnet. — Micsoda bolondos teremtés maga! Most jött el az aratás ideje, drágám! Maga még ismeretlen a rendırség elıtt. Nem tartják szemmel úgy, mint engem. Szóval vállalja? Thalia ismét az asztalkendı tanulmányozásában mélyedt, és idegesen forgatta a kanalát. — Hát, rendben van — adta be a derekát hirtelen elhatározással. — Inkább egy bárányért akasszanak fel, mint egy kisgidáért. — Úgy van, inkább egy hatvanezres balhéért, mint néhány nyomorúságos százasért — tette hozzá atyai jóindulattal Barnet, és újra intett a pincérnek. Az éttermet elhagyva, Thalia hazafelé indult. Mivel a bank mellett kellett elhaladnia, úgy vélte, hibát követne el, ha gyalog menne, mert Mr. Brabazon 55

éles szeme könnyen észrevehetné a kilengését. Jobb lesz taxival elkerülni ezt a környéket. A Regent Streeten szállt ki, hogy elvegyüljön a járókelık tolongásában, amikor érezte, hogy valaki megérinti a karját. Jóképő, átható tekintető fiatalember ballagott az oldalán, bár nem mosolygott olyan behízelgıen, mint a Regent streeti aszfaltbetyárok, akik rendre felajánlották neki a társaságukat. — Üdvözlöm, Thalia! A lány a hang hallatán hirtelen hátrafordult, és egy pillanatra kizökkent szokásos nyugalmából. — Mr. Beardmore — mondta habozva. Jack elvörösödött, és láthatóan legalább akkora zavarban volt, akár a lány. — Csupán néhány szót szeretnék váltani magával. — Már egy hete lesem az alkalmat — hebegte. — Megtudta, hogy Brabazonnál dolgozom ... Ki árulta el? A fiatalember tétovázott, mielıtt kibökte. — Parr felügyelı. Majd meglátva a lány arcán átsuhanó mosolyt, felbátorodva folytatta. — Nem is olyan rossz ember ez az öreg Parr. Sosem mondott magáról egyetlen rossz szót sem, Thalia. — Lehet, hogy nem mondott — hagyta helyben Thalia. — De mit számít ez? Sajnálom, Mr. Beardmore, mennem kell. Egy fontos találkozóra sietek. A fiatalember azonban továbbra is szorosan tartotta a karját. — Thalia, miért nem árulja el nekem, hogy ki áll maga mögött? — kérdezte csendesen. A lány gúnyos kacajjal reagált. — Mi oka lehet arra, hogy ilyen kétes társaságba járjon? — folytatta a férfi, mire a lány közbevágott. — Miféle kétes társaságot emleget? — kérdezte. — Például az imént jött ki egy étterembıl, ahol „Flush" Barnettel, azzal a megrögzött bőnözıvel és börtöntöltelékkel találkozott. Milly Macroy — a barátnıje, aki szintén magukkal volt a Moulin Grisben — ugyancsak megjárta már a börtönt, a Darlington rablásban való részvétele miatt. Jelenleg a Brabazon bank.alkalmazottja. — Hát aztán? — vont vállat a lány. — Úgy gondoltam, talán nem ismeri ıket errıl az oldalukról — mondta Jack. — És maga honnan szerzett minderrıl tudomást? — kérdezte higgadtan Thalia. — Óh, rájöttem már! Nyilván nem egyedül leselkedett utánam. Valószínőleg a tiszteletreméltó Mr. Parr társaságában kémkedett. Minden világos. Maga már lassan olyan lesz, mint egy önkéntes rendır, Mr. Beardmore. Jack visszahıkölt. — Az meg sem fordul a fejében, Thalia, hogy Parrnak kötelessége tájékoztatni a maga alkalmazóját arról, hogy milyen társaságba jár? —

56

kérdezte Jack. — Az ég szerelmére, Thalia, próbáljon már józanul gondolkodni. A lány azonban csak nevetett az aggodalmán. — Isten mentsen attól, hogy beleüssem az orrom egy komoly rendırtiszt dolgába — válaszolta. — De ami azt illeti, jobb szeretném, ha Parr sem avatkozna az ügyeimbe. Akkor legalább egálban lennénk — folytatta könnyed kacagással. — Igen, jobban tenné, ha másokkal foglalkozna, nem velem, Bár végtére is, kisebb gondom is nagyobb annál, ha a. rendırség megpróbál jó útra téríteni, elvégre jogos és helyénvaló a buzgalmuk, amellyel megkísérlik eltéríteni a vétkest a bőn útjáról. Egy önkéntes viszont, aki szintén azon munkálkodik, hogy jó útra tereljen egy megtévedt leányt, néha nagyon zavaró és idegesítı lehet, nem gondolja? Akarata ellenére, most a fiatalemberen volt a nevetés sora. — Értse meg, Thalia, maga túl értelmes ahhoz, hogy ilyen társaságban forgolódjon, és így éljen — felelte elkomolyodva. — Tudom, semmi jogom ahhoz, hogy beleártsam magam á dolgaiba, de talán a segítségére lehetek. Fıként abban az esetben ... — jelentıségteljes szünet után folytatta — . . ha olyasmit követett el, amivel ezeknek az embereknek a hatalmába került. A lány futó mosollyal kezet nyújtott Jack-nek. —Viszlát — mondta bájosan, és faképnél hagyta a fiatalembert, aki enyhén szólva nevetségesnek érezte magát. Thalia sietve átvágott a Burlington Arcaden. a Piccadillyre, és leintett egy taxit. A Marylebone Roadon szállt ki, egy feltőnıen új lakótömbnél, amely egészen a Lexington Streetig, húzódott. Az egyenruhás portás lifttel felvitte a harmadik emeletre, ahol divatosan és drágán berendezett lakrészbe jutott. Csengetésére egy megfontolt kinézető, középkorú nı jelent meg. — Köszönöm, Márta — mondta Thalia. — Ma nem itt teázom. Készítse elı a kék estélyi ruhámat, aztán telefonáljon a Waltham garázsba, és rendeljen nekem egy kocsit. Legyen itt mondjuk fél nyolc elıtt öt perccel. Miss Drummond heti munkabére pontosan, négy font volt a bankban.

57

XVI. FEJEZET * MR. MARL VENDÉGET FOGAD

— Hát mégiscsak eljött!? — mondta Marl felállva, hogy köszöntse a lányt. — Milyen okos és csinos lány maga, drágaságom. Kézenfogta Thaliát, és bevezette az arany és fehér színnel tapétázott társalgóba. — De még milyen csinos! — ismételte alig hallhatóan. — Meg kell mondanom, egy kissé aggódtam amiatt, hogy éppen a Ritz-Carltonba kívánkozott. Ugye, nem haragszik meg a nyíltságomért . . . Parancsol egy cigarettát? Nagy arany cigarettatárcát húzott elı a farzsebébıl, és kinyitotta. — Valami olyasmire számított, hogy a Morne and Gillingsworth másfél fontos kosztümjében jelenek meg, nemde? — nevetett a lány, miközben rágyújtott egy cigarettára. — Nos, csakugyan valami effélétıl tartottam, kedvesem. Elég sok kellemetlen tapasztalatom volt már e téren — magyarázkodott Marl, miközben nyeglén belehuppant egy karosszékbe. — Állíthatom, hogy egyesek a legfurcsább öltözékben jelentek meg nálam. — Eszerint gyakorta lát vendégül ifjú szépségeket? Thalia a kandalló mellett álló, nagy, kárpitozott kanapén foglalt helyet, és félig lehunyt szempillái alól figyelte Marlt. — Nos — válaszolta Marl önelégülten, a kezét dörzsölgetve — annyira még nem vagyok vén, hogy ne lelnék némi örömet hölgytársaságban: Ami viszont kegyedet illeti, állíthatom, hogy lélegzetelállítóan gyönyörő teremtés. A házigazda világos bırő, vörös képő férfiú volt, gyanúsan barna hajjal és nem kevésbé gyanúsan ép fogsorral. A csípıje oly karcsú volt ezen az estén, hogy az már szinte valószínőtlennek tőnt. — Elmondom a programunkat: elıször is elmegyünk vacsorázni, aztán a Téli Palotában megtekintjük a Fiúk és lányok elıadását, majd némi habozás után folytatta — ... és befejezésül mit szólna egy pohárka finom kávéhoz? — Kávéhoz? Nem szokásom kávézni — válaszolta a lány. — Akkor elcsipegetünk egy kis gyümölcsöt, — javasolta Marl. — De hol? — kérdezte a lány kíváncsian. — Hiszen az éttermek többsége bezár, mire a színdarabnak vége. — Ugyan miért ne jöhetnénk vissza ide? 'Csak nincsenek gátlásai, drágaságom? — Nos, nincs túl sok — ismerte el a lány. — Végül pedig hazaviszem a kocsimmal — mondta a férfi.

58

— Köszönöm, de rendelkezésemre áll a saját autóm — hangzott a válasz, amitıl Marl szeme elkerekedett. Harsányan felnevetett, ami végül asztmatikus köhögésbe fulladt. — Micsoda tőzrılpattant kisördög maga! — mondta, amikor újra levegıhöz jutott. Az este igazán szórakoztatónak bizonyult Thalia számára, és akkor vált igazán érdekessé, amikor a szálloda halljában megpillantotta „Flush" Barnetet. Mindez azután történt, hogy a színdarab véget ért, és ott álltak a kijáratnál, arra várva, hogy a portás odahívja az autójukat. Thalia némi tétovázás jelelt mutatta, ám Felix Marl meggyızı modorával átsegítette a bizonytalanéig pillanatain. Fél tizenkettıt ütött az óra, mire visszaérkeztek Marl lakására. Amikor beléptek a hallba, a lánynak feltőnt, hogy Marl nem csenget a személyzetnek, hanem a saját kulcsával nyit ajtót. A kávé és a gyümölcs már ott várta ıket a rózsa-faburkolatú ebédlı asztalán. — Nem zavarjuk a személyzetet, majd magam szolgálom ki, drágám — mondta Marl, de a lány megrázta a fejét. — Köszönöm, azt hiszem, most már ideje lesz hazatérnem. — Várjon, várjon — kérlelte a férfi. — Szeretnék elbeszélgetni magával a fınökérıl. Sokat segíthetnék magának a banknál, Thalia,. Apropó, ki adta magának a Thalia nevet? — Valamelyik nagyapám vagy a nagyanyám. M. vagy N. — válaszolta álmosan Thalia, mire Marl harsányan felnevetett a lány humorán. Ravaszul úgy tett, mintha egy tányérért, indulna, a lány háta mögé került, és ha a lány nincs résen, szájon is csókolta volna. Thalia azonban kisiklott a karjaiból. — Hazamegyek! — jelentette ki határozottan. — Ugyan már — csattant fel Marl dühösen a kudarc miatt. Ha ingerült volt, hamar megfeledkezett az állítólagos nemesi származásáról. — Jöjjön, üljünk le! A lány keményen a szemébe nézett, aztán? hirtelen sarkon fordult, és az ajtóhoz sietett. Lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. — Szerintem jobban tenné, ha kinyitná ezt az ajtót, Mr. Marl — mondta halkan. — Most valahogy nincs kedvem hozzá — nevetgélt Marl. — Ugyan már, ne butáskodjon, Thalia. Legyen inkább olyan kedves, engedékeny kislány, mint amilyennek elképzeltem. — Nem szeretném lerombolni a jellememhez főzıdı illúzióit — vágta oda hidegen Thalia. — Azonnal nyissa ki az ajtót, legyen;szíves! — Rendben van. Marl a zsebébe nyúlva elindult az ajtó felé, majd mielıtt még a lány felfoghatta volna, hogy mire készül, váratlanul magához ölelte. Erıs férfi volt, egy fejjel magasabb Thaliánál, és a kezei acélkapocsként kulcsolódtak a derekára.

59

— Eresszen el, de rögtön! — kiáltotta Thalia. Nem lett izgatott, a félelem legcsekélyebb jelét sem mutatta. A férfi egyszerre úgy érezte, hogy a lány feszülı izmai ellazulnak. Gyızött tehát. Egy nagy szusszanás kíséretében elengedte Thaliát. — Töltsön egy kis kávét — szólalt meg a lány, amitıl Marl valósággal sugárzott. —Na látja drágaságom, most már olyan kislány, amilyennek én … Ez meg mi akar lenni?! — Az utóbbi mondat már a rémület üvöltése volt. A lány lassan az asztalhoz sétált, és felemelte brokát kézitáskáját. Marl alig figyelt oda, mivel azt hitte, hogy a zsebkendıjéért nyúl. Ehelyett azonban egy kis fekete, tojás alakú tárgyat húzott elı, majd a bal kezének egy hirtelen mozdulatával kirántott belıle egy karikán függı szegecskét, amit hanyagul az asztalra hajított. Marl tudta, mi van a lány kezében, mivel foglalkozott már haditechnikával. Nem ez az elsı kézigránát, amit életében látott. — Maga megırült! . . . Tegye le! ... Ne, ne... Tegye vissza a biztosító szöget! — vinnyogta. — Ne aggódjon — felelte a lány hideg megvetéssel —, van egy tartalék biztosítószeg a táskámban ... de elıbb nyissa ki az ajtót! Marl ujjai úgy remegtek, mintha a hideg rázná. Hosszasan elbíbelıdött a zárral. Aztán megfordult, és szaporán pislogott a lány felé. — Egy kézigránát! — hebegte a hústorony, és vacogva tántorodott neki a finom faburkolatnak. A lány nyugodtan bólintott. — Mégpedig valódi kézigránát — mondta csendesen, amikor elindult a tojásgránát gyilkos csappantyúját markolva. Marl az ajtóig követté, hangosan bevágta a háta mögött, és reszketve feloldalgott a hálószobájába. „Flush" Barnet, aki egy beugró árnyékában meghúzódva leselkedett, hallotta a zár kattanását és a retesz csapódását, mielıtt Marl belépett a szobájába. A házra csend ereszkedett. Marl hálószobájának vastag ajtaján semmi nesz sem szőrıdött ki. Csupán a folyosó mennyezetére vetıdı fénycsík — mely a hálószoba falán lévı légkondicionáló nyílásán át szőrıdött ki — árulkodott árról, hogy valaki benn van a szobában. A háború alatt tiszti kórháznak használták a villát, ezért bizonyos higiéniai változtatásokat végeztek rajta. E hasznos módosítások némiképpen a küllem rovására mentek. „Flush" levette cipıjét, és zoknis lábbal az ajtóhoz lopakodva hallgatózott. Olyasmit hallott, mintha Marl magában beszélne. Furcsállotta a dolgot, ezért körülnézett, hogy miképpen leshetne be a szobába. Egy kis tölgyfaasztalon állapodott meg a tekintete. A falhoz tette, és felkapaszkodott rá. Bekukkantva megpillantotta Marlt, amint láthatóan zaklatott idegállapotban, ingujjra vetkızve járkál fel-alá. Ekkor Barnet valami hangra 60

lett figyelmes. Mintha a szınyegen surranó halk léptek nesze lenne. Gyorsan lecsusszant az asztalról, és átosonva a folyosón, elrejtızött a lépcsıfeljáró mögé. Lenn a hallban koromsötét volt, így inkább csak érzékelte, semmint látta a lépcsın lévı alakot. Azt sem tudta volna megmondani, hogy férfi vagy nı lehet-e az illetı, de nem is erıltette, hogy megtudja. Talán a személyzet valamelyik tagja tért vissza leselkedni a gazdája dolgai után . . . , lehet, hogy nem mindig távoznak el, amikor kimenıt kapnak. „Flush." most a folyosó másik végébe osont, és egy falmélyedésbe húzódva figyelt. Mivel senki sem jött fel a lépcsın, kezdte azt hinni, hogy csak a homályos háttér tévesztette meg. Egy idı után visszalopakodott a korábbi helyére. Hamar megállapította, hogy semmit sem érne el vele, ha felfeszítené Marl hálószobájának; ajtaját. Különben sincs módja rá. Ahhoz azonban épp elég ideje volt, hogy kedvére átkutassa a házat. Mivel Marl dolgozószobája nem érdekelte különösebben, úgy döntött, hogy a könyvtárban lévı kismérető páncélszekrényt vizsgálja meg elsıként. A páncélszekrény „vizsgálata" jó két órát vett igénybe, és a „szakma" legtökéletesebb szerszámainak szorgos használatával meg tekintélyes haszonnal járt. Bár az az óriási összeg nem került elı, amire a kasszafúró számított. Barnet tétovázott egy ideig. Túl késıre járt már az idı ahhoz, hogy a hálószobával is megpróbálkozzék. Ezért végül összeszedte szerszámait, és elhelyezte ıket az erre a célra kialakított speciális zsebben. A zsákmány a másik zsebébe került. Újra felosont a lépcsın. Marl szobájában teljes volt a csend, bár a lámpa továbbra is égett. Megkísérelt belesni a kulcslyukon, de a zárban lévı kulcs megakadályozta szándékában. Abban a reményben szeretett volna behatolni a hálószobába, hogy a pénz esetleg a házigazda ruhájában van, de átgondolva a dolgot, arra a következtetésre jutott, hogy ennek elég csekély a valószínősége. Barnet szerint Marl bizonyára valami bankszéfben helyezte biztonságba pénze nagy részét. Lassan lesomfordált a lépcsın, átsurrant a hallon az oldalra nyíló ajtóhoz, ahol a cipıjét, felöltıjét meg a kalapját hagyta, mivel esti öltözékben érkezett. Csendben végiglopakodott a ház mellett húzódó köves úton. Innen egy kis ajtó nyílt Marl villájának elıkertjébe. Átosont a kerten, és már a kapu kilincsén voltak az ujjai, amikor egy kéz nehezedett a vállára. Csodálkozva perdült sarkon. — Tetten értem magát, „Flush" — szólalt meg mellette egy ismerıs hang. — Parr felügyelı vagyok, talán még emlékszik rám. — Parr! — kapkodott levegı után a megrémült Barnet, majd heves káromkodással kiszakította magát a felügyelı kezébıl, és kiugrott a kapun. De a kint várakozó három rendırt már nem tudta lerázni, így „Simulékony" Barnetet hamarosan bekísérték a legközelebbi ırszobára. Eközben Parr hozzálátott a villa átkutatásának. Egy detektív kíséretében bement a hallba, aztán fel a lépcsın. 61

— Úgy látszik, kizárólag a hálószobában tartózkodik valaki — jegyezte meg bekopogtatva az ajtón. De a zörgetésre senki sem válaszolt. — Menjen le, és próbáljon felkelteni valakit a személyzetbıl — kérte Parr. A detektív azzal a meglepı hírrel tért vissza, hogy a házban nincs egy lélek sem. — De itt csak kell lennie valakinek! — morgott az idıs felügyelı. Zseblámpájának fénysugarát körbevillantotta a folyosón, megpillantotta az asztalkát, és korát meghazudtoló fürgeséggel felpattant rá. Bekukkantott a légkondicionáló nyílásán. — Az ágyban mintha aludna valaki — mondta. — Hé! Ébredjen már fel! — kiáltotta, de odabent senki sem mozdult. — Az ajtón is hiába dörömbölök, arra sem válaszol egy lélek sem — közölte a detektív. — Akkor menjen le, és nézzen körül, hátha talál valami baltaféleséget, amivel betörhetjük az ajtót — utasította Parr. — Nagyon nem tetszik nekem ez az egész. Baltát nem találtak, csupán egy kalapácsot. — Idevilágítana, Mr. Parr? — kérte a detektív, mire a felügyelı az ajtóra irányította a zseblámpa fénykévéjét. Az ajtó fehérségét csupán a Vörös kör jele zavarta meg, melyet valamiféle bélyegzıvel ütöttek rá az ajtó lapjára. — Törjék be az ajtót! — parancsolta Parr mély sóhajtással. Vagy öt percbe telt, mire sikerült betörni az ajtót, de a bent alvó még erre sem adta jelét, hogy felébredt volna. Parr átnyúlt a résen, elfordította a kulcsot, majd némi nyújtózkodás árán elérte a magasabban lévı reteszt is. Óvatosan belépett a hálószobába. A lámpa egyre égett, fénye pontosan az ágyon fekvı férfire esett, aki az arcára fagyott torz vigyorral, nyilvánvalóan holtan hevert a hátán.

62

XVII. FEJEZET * SZAPPANBUBORÉKOK

Derrick Yale egy parkra nézı lakásban lakott. Már éjfél is jócskán elmúlt, de ı még mindig ott üldögélt csinos kis dolgozószobájában. A kopogtatásra felállt, hogy ajtót nyisson a látogatónak. Parr felügyelı állt a küszöbön. A detektív beszámolt a mozgalmas éjszaka eseményeirıl. — Engem miért nem értesítettek? — kérdezte Derrick rosszallóan, majd szokott módján felnevetett. — Igazán sajnálom, ha folyton úgy tőnik, mintha bele akarnám ütni az orrom a munkájába. Végtére is, hogy sikerülhetett elmenekülni a gyilkosnak? Hiszen azt mondja, hogy a ház két órán át körül volt zárva. A lány elhagyta a villát? — Igen, ı kijött, beszállt a kocsijába, és hazahajtott. — Rajta kívül nem ment be senki más? — Nos, erre igazán nem mernék megesküdni — jelentette ki Parr. — De bárki is járt az épületben, már korábban ott kellett lennie, mint ahogy Marl a lánnyal visszatért a színházból. Azóta kiderült, hogy a villa hátsó részén is van egy kijárat, mégpedig a garázson át. Így tehát enyhe túlzás azt állítani, hogy a ház körül volt véve. Nem tudtam a hátsó kertrıl nyíló kijáratról, sıt még csak nem is gyanítottam, hogy kert is van ott. A tettes kétségkívül a garázsajtón át távozott. — A lányra egyáltalán nem is gyanakszik? Parr csüggedten csóválta a fejét. — Tulajdonképpen miért zárták körül Marl villáját? — tudakolta komolyan Derrick Yale. — Mert Marl, londoni visszatérése óta rendıri megfigyelés alatt állt — közölte Parr. — Pontosabban azóta, amióta megállapítottam, hogy ı írta azt a levélkét, amelynek egy darabkáját megtaláltam, és megmutattam magának … Elkértem tıle a szabója címét, és a levéltöredéket összevetettem az írásával. — Marl írta volna? — dünnyögte a másik hitetlenkedve. Parr felügyelı bólintott. — Nem tudok rájönni, miféle kapcsolat lehetett az öreg Beardmore és Marl között. Miért ment oda tulajdonképpen? Megpróbálkoztam a helyszín rekonstruálásával. Ugye, emlékszik arra, hogy Marl, amikor odaérkezett, valósággal halálra rémült valamitıl? — Persze hogy emlékszem — bólintott Yale. — Maga Jack Beardmore mesélte el nekem. No és? — Marl nem volt hajlandó ott maradni a házban. Azt állította, hogy visszautazik Londonba — magyarázta Parr. — De a valóságban csak Kingstonig maradt a vonaton. Ez az állomás alig hét-nyolc mérföldnyire van 63

a Beardmore birtoktól. A poggyászát feladta Londonba, ı maga pedig visszament gyalogosan. A gyilkos Valószínőleg megláthatta ıt az erdıben akkor éjszaka. Számomra az okoz igazi fejtörést, hogy tulajdonképpen miért ment vissza, ha egyszer úgy megrémült, hogy az elsı adandó alkalommal elinalt onnan? És miért kellett levelet írnia Beardmore-nak, amikor korábban nyugodtan elmondhatta volna neki, ami a szívét nyomta? Hosszadalmas csend következett, végül Yale megkérdezte: — Egyébként hogyan ölték meg Marlt? Parr megcsóválta a fejét. — Ez is titokzatos dolog, mivel a gyilkos nem tudott bejutni a hálószobába. Kihallgattam „Flush" Barnetet. Azt állítja, hogy a gyilkosságról nem tud semmit. A betörés tényét viszont elismeri. Azt mondja, hallotta, amint valaki járkál a házban, ezért elrejtızött. Késıbb furcsa szisszenı hangokat hallott, olyasfélét, mint amikor levegı szökik valami csıbıl. Egy másik, ugyancsak figyelemreméltó és rejtélyes dolog, az a kerek, nedves foltocska, amit a párnán találtunk, alig néhány centiméternyire a halott ember kezétıl. Szabályos kör alakú foltocska. Eleinte azt hittem, ez is a Vörös kör jele akar lenni, de aztán találtam egy másik, ugyanolyan foltot is az ágyterítın. Az orvos még nem tudta meghatározni a halál okát, a motiváció azonban világos. Éppen az imént beszéltem telefonon Brabazonnal. A bankár elmondta, hogy Marl tegnap nagy összeget vett fel a bankból. Egyébiránt Brabazon zároltatta Marl bankszámláját, mivel összekülönböztek valamin. „Flush" Barnet feltörte Felix Marl páncélszekrényét, de a rendırségi motozás során ennek ellenére nem találtunk nála készpénzt, csupán néhány apróbb, értékes tárgyat, amit zsákmányolt. De akkor vajon ki vihette el a pénzt? Derrick Yale lehorgasztott fejjel, háta mögött összekulcsolt kézzel járkált fel-alá a helyiségben. — Mennyit tud errıl a Brabazonról? — kérdezte. A felügyelı nem sietett a válasszal. — Csak annyit, hogy bankárként számos nemzetközi üzlet tevékeny részese. — Fizetıképes? — kérdezte Derrick Yale közönyösen, mire Parr lassan ráemelte tekintetét, míg a pillantásuk találkozott. — Nem állíthatnám — sıt igazából egyre több kifogás merül fel az ügyletei ellen — válaszolta. — Marl és Brabazon baráti viszonyban álltak egymással? — Lehetséges — hangzott Parr bizonytalan válasza. — Bár a jelentésekbıl inkább úgy tőnik, hogy Marl valami módon a markában tartotta Brabazont. — Szóval Brabazon fizetésképtelenné vált — csodálkozott Derrick Yale. — Tegnap délután pedig Marl a számlája zárolását megelızve kivette a pénzét. De hogyan? Csak úgy beállított a bankba?

64

Parr röviden beszámolt a történtekrıl. Úgy tőnt, hogy nagyon is jól informált a bankban lezajló eseményeket illetıen. Derrick Yale pedig kezdte tisztelni a detektívet, akit korábban enyhén szólva ostoba tökfejnek tartott. — Mit szólna, ha most elmennénk Marl villájába? Hogy ıszinte legyek, éppen erre szerettem volna megkérni — felelte a felügyelı. — Akár indulhatunk is, lent vár bennünket egy taxi. Derrick Yale útközben hallgatásba burkolózott, csak akkor törte meg a csendet, amikor már ott álltak a Marisburg Place-i villa halljában. — Véleményem szerint egy kisebb, henger alakú fémtárgyat kell keresnünk — dünnyögte vontatottan. A hallban ırködı rendır odalépett hozzájuk, és tisztelgett a felügyelınek. — Uram, valóban találtunk egy acélpalackot a garázsban — jelentette. — Aha! — kiáltott fel Derrick Yale diadalmasan. —Látja, erre gondoltam! Valósággal leszáguldott a lépcsın a detektív elıtt, és megtorpant a folyosón, ahol ezúttal égett a lámpa. A kis tölgyfaasztal most is ott állt a légkondicionáló alatt. Derrick odalépett, térdre ereszkedett, és megszagolgatta a szınyeget. Hírtelen heves köhögés fogta el, válósággal fuldoklóit. Vörös arccal tápászkodott fel a szınyegrıl. — Megnézhetném azt a palackot? — kérdezte. Behozták az acélhengert, és odaadták neki. A palack rövid csıben végzıdött, melyhez elzárószelep csatlakozott. — Valami pohárszerőségnek is lennie kell valahol — dörmögte körülpillantva. — De az is lehet, hogy valamilyen üvegben volt. — A garázsban láttam egy kisebb üveget, uram — mondta a rendır. — De nem törıdtünk vele, mert el van törve. — Hozza ide gyorsan! — sürgette Yale. — Remélem maradt benne valamicske a tartalmából. A tömzsi Parr komoran figyelte Yale ügyködését. — Mi akar lenni ez az egész? — kérdezte értetlenül, mire Derrick felkacagott. — A gyilkosság elkövetésének vadonatúj módszere, kedves Parrom — válaszolta fellengzısen. — Most már bemehetünk a hálószobába. Marl hullája letakarva feküdt az ágyon, a párnán lévı kerek, nedves foltocska pedig még mindig nem száradt meg. Mivel az ablakokat kitárták, a függönyök szüntelenül lengedeztek az enyhe szélben. — Így persze idebent már nem lehet érezni a szagát —mormogott magában Yale, majd újra térdre ereszkedett, és itt is megszagolta a szınyeget. Ismét elfogta a köhögés, mire gyorsan felegyenesedett. Az ajtón belépett a rendır a törött üvegpalackkal. Az üveg alján néhány cseppnyi folyadék gyöngyözött. Yale óvatosan öntött belıle a tenyerébe.

65

— Szappanos víz — jelentette ki, miután megvizsgálta. — İszintén szólva pontosan erre számítottam. Most már nem titok elıttem, hogyan ölték meg Marlt. Ugye, azt mondta felügyelı úr, hogy „Flush" Barnet valamilyen szisszenı hangot hallott? Nos, ez az acélpalackból kiáradó gáz hangja volt. Aligha tévedek, ha azt állítom, hogy ebben a kis tartályban több ember megöléséhez elegendı mérges gáz lehetett. Egyébként a gáz egy része még most is ott terjeng a padló felett. Olyan gázról van tehát szó az esetünkben, amely nehezebb a levegınél. —De hogyan ölhették meg vele Marlt? Netán a légkondicionáló nyílásán át pumpálták oda az áldozat fejéhez? Derrick Yale megrázta a fejét. — A Vörös kör bandája ennél jóval egyszerőbb és hatásosabb módszert alkalmazott — jelentette ki csendesen. — Gázbuborékot fújtak. — Gázbuborékot?! — Azt bizony! Az acélpalackon lévı kis csı végén át. . . Még most is érezni rajta a szappanszagot ... Elıbb a csövet belemártották a szappanos oldatba, majd bedugták a légkondicionáló nyílásába. Amint a szelepet megnyitották, a gáz szappanbuborékot fújt, amit aztán könnyedén leráztak a csı végérıl. — Yale otthagyta a légkondicionálót, kirohant, és felugrott az asztalkára. — Úgy ám, úgy van, ahogy mondom — közölte. — Innen éppen ráláthattak Marl fejére. Két-három buborék nyilván célt téveszthetett, és az egyik éppen a párnára hullva pukkadt ki, de addigra Marl már alighanem halott lehetett. Akadt olyan buborék, ami a falnak ütközve pattant szét, láthatják a nyomát, azt a nedves foltot. De bizonyára több is elérhette az arcát, így szinte azonnal be is állt a halál. Parr egyik ámulatból a másikba esett. — Nincs mit csodálkozni azon, hogy ilyen hamar sikerült fényt derítenem erre a rejtélyre. A párnán lévı kerek foltról nyomban a gyermekkori játszadozásom jutott az eszembe, no meg a kellemetlen következményei, mivel a hálószobánkban kezdtem szappanbuborékokat fújkálni. Aztán amikor megemlítette a légkondicionálót, meg a szisszenı hangokat, már biztosra vehettem az elméletem helyességét. — De miért nem éreztünk gázszagot, amikor bejöttünk a helyiségbe? — kérdezte Parr. — Egyrészt nyilván eloszlatta a huzat —válaszolta Derrick Yale. — Másrészt pedig a gáz, mivel a levegınél nehezebb, leereszkedett a padlóra, és ott egyenletesen eloszlott. . . Nézze csak! — Meggyújtott egy szál gyufát, tenyerével védte, míg lángra kapott, aztán lassan a padló felé vitte. A gyufaláng a szınyegtıl egy hüvelyknyire hirtelen kialudt. — Most már világos — szólalt meg Parr felügyelı. — Mit szólna ahhoz, ha közösen kutatnánk át a villát? Talán továbbra is a segítségére lehetnék — javasolta Yale, de az ajánlatát nem fogadta túlzott lelkesedés. 66

A rendırökbıl álló csekély hallgatóság leplezetlen csodálattal figyelte Yale elméletének beigazolódását, és meg tudta érteni a felügyelı csüggedtségét. Nyilván maga Yale is hasonlóképpen érezhetett, mert jóíző nevetéssel elnézést kért, közölte, hogy nem, zavar tovább, és távozott. Elvégre nem árt, ha a nyomozást vezetı rendırtisztet néha magára hagyják a gondjaival. Ugyan ki érthette volna meg jobban Parr érzéseit, a zseniális Derrick Yale-nél?

67

XVIII. FEJEZET * „FLUSH" BARNET VALLOMÁSA

Parr felügyelı a helyszín alapos átkutatását követıen, átment a közeli rendırırszobára, hogy kihallgassa „Flush" (Simulékony) Barnetet. „Flush" mogorva, letört ember benyomását keltette, és úgy tőnt, képtelen érdemleges felvilágosításokkal szolgálni. Zsákmánya ott hevert az ırmester asztalán. Néhány győrő és óra, egy ezüstfiaskó, valamint egy — „Flush" számára teljességgel értéktelen — csekkfüzet. A legmeglepıbb felfedezés az volt, hogy Barnet zsebébıl két darab vadonatúj százfontos bankjegy került elı, melyekrıl konokul azt hajtogatta, hogy a saját tulajdona. A betörık, fıként a „Flush"-féle betörık rendszerint szőkös körülmények között élnek. Míg tart a zsákmányból, nem kezdenek újabb vállalkozásba. Tehát kétszáz fonttal a zsebében „Flush" Barnet aligha próbálkozott volna a Marisburg Place-i betöréssel. — Az én pénzem, esküszöm magának, Mr. Parr — méltatlankodott a pórul járt betörı. — Ugyan miért hazudnék magának? — No persze — bólogatott Parr egykedvően. — Halljuk, hogy jutott hozzá, ha egyszer a magáé? — Az egyik cimborámtól kaptam. — És miért rakott tüzet a könyvtárban? — csattant váratlanul Parr következı kérdése, meglepve „Flush" Barnetet. Mert fáztam — válaszolta hosszas hallgatás után. — Hm — morgott Parr felügyelı, majd úgy tett, mintha hangosan gondolkodna. — Kétszáz fonttal a zsebében betör egy villába, kirabolja a páncélszekrényt, aztán tüzet rak. De vajon miért? Miért rak tüzet? Nyilván azért, hogy elégessen valamit, amit a széfben talált. „Flush" Barnet hallgatásba mélyedt, meg sem próbálkozott a magyarázkodással, noha láthatóan izgatottnak tőnt. — Tehát — folytatta a hangos elmélkedést Parr — felbérelték, hogy törjön be Marl villa jába. Kétszázat kapott azért, hogy kivegyen valamit a páncélszekrénybıl, és égesse el. Ugye, igazam van? — Ha ebben a pillanatban felfordulni I. kezdte „Flush" Barnet, de a felügyelı közbe vágott. —Akkor biztosan a pokolra jutna. Oda, ahová a hazugok jutnak. Ki a felbujtó cimborája, Barnet? Jobban teszi, ha elmondja, mert erısen hajlom arra, hogy megvádoltassam gyilkossággal ...

68

— Gyilkosság?! — „Flush" Barnet száját szinte sikoltva hagyta el a szó. — Mit képzel? Én senkit sem gyilkoltam meg! — Pedig Marl halott. Holtan bukkantak rá az ágyában. Parr a teljes letörtség állapotában hagyta magára a foglyot. Amikor másnap kora hajnalban visszatért, hogy folytassa a kihallgatást, „Flush" Barnet mindent bevallott neki. — De a Vörös körrıl semmit sem tudok, Mr. Parr — tette hozzá. — Ez a színtiszta igazság. — Aztán megesküdött, hogy sújtsa kemény átokkal a sors, ha nem mond igazat. — Van egy fiatal barátnım, aki a Brabazon bankház alkalmazásában áll. Egyik este sokáig bent kellett maradnia a hivatalban. Miközben odakint vártam rá, a bank oldalbejáratán kilépett egy férfi, és megszólított. Már akkor is elcsodálkoztam, amikor a nevemen szólított, de amikor megpillantottam az arcát, csaknem elájultam. — Mr. Brabazon volt az? — érdeklıdött Parr. — Eltalálta, uram. Behívott az irodájába. Eleinte azt hittem, hogy talán Millyvel van valami probléma. — Folytassa — sürgette Parr, amint a fogoly elhallgatott. — Valahogy ki kell másznom ebbıl a csávából, igaz? Ezért határoztam el, hogy a tiszta igazat mondom. Brabazon elmagyarázta, hogy Marl zsarolja néhány levéllel, melyeket a páncélszekrényében ıriz. Felajánlott egy ezrest a megszerzésükért. Hát ez az igazság. Azt is elárulta, hogy Marl rengeteg pénzt tart a házában. Pontosan nem tudta az összeget, csak azt, hogy igen sokat. Valahonnan megtudta, hogy értek a betöréshez, érdeklıdött felılem, aztán kiszemelt magának. Addig gyızködött, míg elmentem egy terepszemlére. Körülnéztem a helyszínen, és úgy tőnt, hogy elég veszélyes vállalkozás lesz. A villában állandóan ott tartózkodott a személyzet, kivéve ha Marl-nek hölgyvendége volt — magyarázta Barnet vigyorogva. — Már-már lemondtam a dologról, amikor kiderült, hogy van a bankirodában egy fiatal nı, aki nagyon megtetszett Marlnek. — Thalia Drummond? — kérdezte Parr. — Úgy van, uram — bólintott rá „Flush". — Mintha csak a sors akarata szólt volna közbe, hogy éppen ez a lány tetszett meg neki. Amikor megtudtam, hogy meghívta vacsorázni, nyomban arra gondoltam hogy itt a soha vissza nem térı alkalom a behatoláshoz. Ráadásul ott a bankból kivett pénze is, tehát két legyet üthetek egy csapásra. A páncélszekrény kinyitása játszi könnyedséggel ment, megtaláltam a borítékot is. De nem papírok voltak benne, csupán egy sziklán álló férfit és nıt ábrázoló fénykép. Szerintem valahol külföldön készülhetett, mivel magas hegyek voltak a háttérben. Úgy tőnt, mintha a férfi le akarná lökni a nıt, aki egy faágba kapaszkodott. Lehet, hogy valami mozifilm egy kockájáról készült a kép. Mindenesetre elégettem. — Értem — bólintott Parr felügyelı. —Mindent elmondott? — Mindent, uram. A pénzt hiába kerestem, sehol sem találtam. 69

Hét órakor, házkutatási paranccsal a zsebében, Parr két detektív kíséretében becsengetett Brabazon házának ajtaján. Egy hálóinges férfi nyitott ajtót nekik, és megmutatta a bankár szobáját. Miután az ajtót zárva találták, Parr habozás nélkül betörette. A szoba azonban üres volt. A nyitott ablak és a tőzlétra árulkodott arról, merre oldott kereket a bankár. Ez azt bizonyította, hogy Brabazon már órákkal a detektívek érkezése elıtt eltávozhatott. Parr ismerte a bankár házi telefonszámát. Az ágy mellett álló telefonon felhívta a központot. — Meg tudná mondani, hogy az éjszaka folyamán érkezett-e telefonüzenet Brabazon bankár számára? — kérdezte, miután bemutatkozott. — Két üzenetet is kapott. Az egyiket Bayswaterbıl. Személyesen kapcsoltam mindkettıt — hangzott a kezelı válasza. — Bayswaterbıl én hívtam a bankárt — mondta a felügyelı. — Honnan érkezett a másik hívás? — A Western központból, fél háromkor. — Köszönöm — felelte a felügyelı, és ingerülten lecsapta a kagylót. A társaira pillantva idegesen dörzsölgette tekintélyes mérető szaglószervét. — Thalia Drummond új állás után nézhet — jelentette ki.

70

XIX. FEJEZET * THALIA ELFOGAD EGY AJÁNLATOT

A Brabazon bank csıdeljárásának elıkészítése egy hetet vett igénybe. Ezt követıen Thalia, a heti bérével kis kézitáskájában, a közeli elhelyezkedés legcsekélyebb reménye nélkül távozott a bankból. Ám ezt megelızıen még el kellett viselnie Parr felügyelı keresetlen szavakból álló szidalmait, melyet népes hallgatóság elıtt szórt a fejére. — Egyetlen tény miatt mentesül a legsúlyosabb vádtól — szólt dörgedelmes hangon a detektív. — Az a szerencséje, hogy személyesen láttam távozni Marl villájából, s azt is, hogy ı zárta be maga után az ajtót. — Köszönöm a nagylelkőségét — válaszolta a lány —, bár igazából akkor lennék hálás, ha megkímélt volna ettıl a nyilvános leckéztetéstıl. — Maga hogy vélekedik errıl a lányról? — érdeklıdött Parr, miután Thalia eltőnt a bank forgóajtaja mögött. Derrick Yale, akihez a kérdést intézte, értetlenül csóválta a fejét. — Meglehetısen tisztázatlan a szerepe. Minél inkább töröm rajta a fejem, annál ködösebb. Macroy állítása szerint, mióta csak betette a lábát a bankba, egyremásra lopkodott kisebb összegeket. Erre azonban nincs semmi bizonyíték. Az egyetlen személy, aki megvádolhatná, éppen az eltőnt barátunk, Brabazon bankár. Miért nem idézi be a lányt tanúként Barnet tárgyalására? — Mert Barnet szava nyilván ellentmondana az övének — válaszolta fejét rázva a detektív. — Különben is, a Barnet elleni vád teljességgel megalapozott. A tettenérésnél nem létezik erısebb bizonyíték. Yale szokatlanul gondterheltnek tőnt. — Egy dologra nagyon kíváncsi lennék — dünnyögte félhangosan. — Éspedig? — Arra, hogy ez a lány tudna-e bıségesebb felvilágosítással szolgálni a Vörös kört illetıen, mint amennyivel jelenleg rendelkezünk. Tudja mit, nagy kedvem lenne hozzá, hogy magam alkalmazzam valami állásba. Parr az orra alatt dünnyögött valamit válaszul. — Nem csodálom, ha bolondnak néz ezért, de higgye el, akad némi rendszer a bolondságomban. Az én irodámban különben sincs semmi ellopnivaló. Állandóan szemmel tarthatnám, és ha megpróbálna kapcsolatba lépni a Vörös körrel, rögtön rájönnék. Különben is felkeltette az érdeklıdésemet ez a lány. — Észrevettem, hogy hosszasan fogott vele kezet az imént — jegyezte meg Parr, mire a másik felkacagott. — Ez is csak az érdeklıdésemet tanúsítja. Szeretném megtudni a titkát. Alapos a gyanúm, hogy sötét, gonosz erık ügyködnek az élete hátterében … 71

— A Vörös körre gondol? — kérdezte Parr megkeményedett arcvonásokkal. — Minden bizonnyal — felelte komoran a másik. — Feltett szándékom, hogy találkozzam vele. Derrick Yale még aznap délután felhívta Thalia Drummondot, és közölte vele, hogy felkeresi. Egy inas csinos kis társalgóba vezette, s néhány pillanattal késıbb megjelent Thalia is. A lány szép szemében megjelent a szokásos gúnyolódó mosolya, amint megpillantotta látogatóját. — Nos, Mr. Yale, maga is azért jött, hogy kioktasson? — Nem éppen — nevetett Yale. — Én állásajánlattal jöttem. A lány felvonta a szemöldökét. — Nocsak, segítıtársra van szüksége? — kérdezte leplezetlen gúnnyal. — Netán abból a megfontolásból, hogy ha tolvajt akar elcsípni, akkor tolvajt kell alkalmaznia? Vagy magának is feltett szándéka, hogy jó útra térítsen? Jó néhányan vannak már, akik ezt akarják — mondta. Amint Thalia a kezeit hátul összekulcsolva leült a zongoraszékre, Yale nyomban tudta, hogy csak élcelıdik vele. — Maga csakugyan ellenállhatatlan vágyat érez a lopás iránt, Miss Drummond? — Fogalmazzunk talán úgy, hogy a természetemhez tartozik — hangzott az azonnali válasz. — Elvégre miért lenne a kleptománia csak a magasabb körök elıjoga? — Valami örömét leli benne? — folytatta a kérdezısködést Yale. — Nem puszta kíváncsiságból érdeklıdöm, hanem mint a témakör kutatója. — Számomra a kényelmes otthonom, a megbízható cselédem jelenti az örömet — felelte a lány. — Valamint az a tény, hogy nem fenyeget az éhhalál veszélye. Ezek a dolgok megelégedettséggel töltenek el. Most pedig térjünk a tárgyra. Miféle munkát akar nekem ajánlani Mr. Yale? Netán rendırnıt kíván faragni belılem? — Nos, nem éppen azt — mosolygott a férfi. — Ellenben szükségem lenne egy olyan titkárnıre, akire bizton számíthatok. A munkám folytán rendkívül megszaporodott a levelezésem, és máris jóval meghaladja azt a mennyiséget, amennyit képes vagyok magam ellátni. Ám elöljáróban máris felhívnám a figyelmét, hogy az irodámban aligha nyílik arra alkalma, hogy kedvenc idıtöltésének hódoljon — tette hozzá tréfálkozva. — De egyébként is vállalnám a kockázatot. A lány pillantását mereven a férfire szegezve egy pillanatig mérlegelte az ajánlatot. — Nos, ha maga hajlandó vállalni a kockázatot, akkor én miért ne tenném — mondta végül. — Hol találom az irodáját? Yale megadta neki a címet. — Délelıtt tíz órára ott leszek. Addig van ideje elzárni a csekk-könyvét és elrejteni elılem az aprópénzt — jelentette ki a lány. 72

Valóban figyelemre méltó ez a lány, állapította meg magában Yale, miközben visszaindult a belvárosba. Tényleg a színtiszta igazat mondta Parrnak, hogy képtelen megérteni ezt a lányt, márpedig ı a bőnözık valamennyi típusával találkozott már, és többet tud a kriminálpszichológiáról, mint Parr valamennyi tapasztalatával együtt. Továbbra is a felügyelı körül keringtek a gondolatai. Tudta róla, hogy kritikus; helyzetben van. Vajon meddig tőri még a rendırfınökség a Vörös körrel szembeni harmadik kudarca után? Ezen az éjszakán Parr is hasonlókon töprengett. A parancsnokságon tömören fogalmazott hivatalos levél várta. Fájdalmas arckifejezéssel olvasta végig. Hamarosan még ennél rosszabbra is számíthat, gondolta. Sıt minden oka meg volt rá, hogy a legrosszabbtól tartson. Másnap korán reggel Froyant házához rendelték. Derrick Yale-t már ott találta. A Vörös kör utáni nyomozás — korrekt viszonyuk ellenére — valóságos párbajjá alakult e két gyökeresen eltérı személyiség között. Sajtóberkekben nyílt titoknak számított, hogy Parr küszöbön álló bukásában csekélyebb szerepe van a Vörös kör gaztetteinek, mint nemhivatalos riválisa rendkívüli képességeinek. Yale minden tıle telhetıt elkövetett annak érdekében, hogy eloszlassa ezt a tévhitet, és igazságot szolgáltasson a felügyelınek. A közvélemény azonban szilárdan kitartott elképzelése mellett. Froyant, bár ismerte Yale magas honoráriumát — minden zsugorisága ellenére —, azonnal magához hivatta, amint megkapta a figyelmeztetést. A rendırségbe vetett bizalma teljesen megingott. Nem is titkolta bizalmatlanságát. — Mr. Froyant úgy határozott, hogy fizet — e szavakkal fogadták a felügyelıt. — Még szép, hogy fizetek! — fakadt ki Froyant. Az elmúlt tíz nap során legalább tíz évet öregedett, állapította meg Parr. Az arca mintha összezsugorodott volna, sápadtabb és törıdöttebb lett, — Ha egyszer a rendırség képtelen megakadályozni, hogy ez az aljas társaság tisztességes polgárokat fenyegessen, sıt az életüket sem képes megoltalmazni, akkor mi egyebet lehet tenni, mint fizetni? Pindle barátomat is hasonlóképpen megfenyegették, és ı is fizetett. Nem bírom már tovább ezt az idegfeszültséget. Úgy járkált fel-alá a könyvtárszobában, mint akinek elment az esze. — Tehát Mr. Froyant fizetni fog — dünnyögte vontatottan Derrick Yale. — Ám szerintem a Vörös kör ezúttal kissé elvetette a sulykot. — Ezt meg hogy érti? — érdeklıdött Parr. — Önnél van a levél, uram? — kérdezte Yale, mire Froyant vadul kirántott egy fiókot, és lecsapta íróasztalára az ismerıs papírlapot. — Mikor érkezett? — kérdezte Parr, miközben felemelte, és szemügyre vette rajta a Vörös kör jelét. 73

— A reggeli postával. Parr gondosan elolvasta a Vörös körbe írt szöveget. Péntek délután fél négykor vesszük át a pénzt Mr. Derrick Yale irodájában. Feltétlenül ügyeljen rá, hogy a bankjegyek sorszáma ne sorozatban legyen. Amennyiben nem kapnánk meg a kért összeget, még aznap éjjel meghal. A felügyelı háromszor is végigböngészte a rövid üzenetet, aztán felsóhajtott. — Nos, ez némiképp leegyszerősítheti a helyzetet — mondta. — Mert szerintem nem mernek odamenni a váltságdíjért. — Én viszont azt hiszem, hogy igen — dünnyögte Yale csendesen. — Mindenesetre felkészülten fogom ıket várni, de azt szeretném, Parr, ha maga is a közelben lenne. — Még szép, hogy a közelben leszek — vont vállat egykedvően a felügyelı. — De ennek ellenére kétlem, hogy eljönnének. — Ellent kell mondanom önnek, Parr — jelentette ki Yale. — Mert bárki is a Vörös kör bandájának fınöke, az biztos, hogy nincs híján a bátorságnak. Különben is… — folytatta jóval csendesebben — az irodámban találkozhat egy régi ismerısével. Parr éles, gyanakvó pillantást vetett a mőkedvelı detektívre, aki meglehetısen jókedvőnek tőnt. — Drummonddal? — kérdezte végül. Yale vigyorogva bólintott. — Szóval mégis alkalmazta? — Mondjuk inkább úgy, hogy engedtem a kíváncsiságomnak. De különben is úgy vélem, hogy nagy segítségünkre lehet a Vörös kör rejtélyének megoldásában. Ebben a pillanatban belépett Froyant, mire tapintatosan témát váltottak.

74

XX. FEJEZET * A FOLYÓ PARTI HÁZ KULCSA

Abban maradtak, hogy Froyant csütörtökön délelıtt felveszi a szükséges összeget a bankszámlájáról, Yale pedig beugrik érte, majd kellı idıben találkozik Párral, hogy megtegyék a szükséges elıkészületeket a látogató fogadására. Parr útja a parancsnokság felé éppen a mellett a jókora épület mellett vezetett el, ahol Jack Beardmore élt magányosan. Az elmúlt néhány hét eseményei rendkívüli változást okoztak a fiatalemberben. Ifjúból hirtelen férfivé serdült, mégpedig a férfiasság megfontoltságával és kiegyensúlyozottságával. Hirtelen óriási vagyont örökölt, de ezzel egyszeriben megszőnt az eddigi gondtalan élete is. Képtelen volt megszabadulni Thalia Drummond emlékétıl. A lány arca állandóan ott lebegett szeme elıtt, még álmában is, A körülményeket logikusan mérlegelve ırültnek tartotta magát, ám a szívében ırzött kép minden logikus gondolatmenetet egykettıre semmivé foszlatott. Egy idı óta valamiféle különös barátság szövıdött közte és Parr felügyelı között, Pedig korábban valósággal győlölte a tömzsi emberkét, de józan ésszel rá kellett jönnie, hogy bármilyen döntı szerepet játszanak az érzelmek az ı életében és cselekedeteiben, a rendırtiszt erkölcsi eszköztárában nincs helye az efféle érzelgısségnek. A felügyelı megtorpant a ház kapuja elıtt, és már-már továbbindult, amikor valami belsı ösztönnek engedelmeskedve, lassan felsétált a lépcsın, és becsengetett. Az ajtót nyitó inas egyike volt a tucatnyi fıbıl álló személyzetnek, akik csak még inkább kihangsúlyozták a ház ürességét. Jack az ebédlıben tartózkodott, és úgy tett, mintha örömét lelné a kései reggeliben. — Kerüljön beljebb, Mr. Parr — mondta felemelkedve székérıl. — Maga már nyilván rég túl van a reggelin. Van valami friss híre a számomra? — Nincs különösebb — válaszolta Parr —, hacsak az nem, hogy Froyant a fizetés mellett döntött. — No persze — mondta Jack lenézıen, és hosszú idı után most elıször nevette el magát. — Nem szeretnék a Piros illetve Vörös kör helyében lenni, vagy ahogy nevezi magát. — Miért nem? — tudakolta Parr enyhe csodálkozással, de aztán magától is rájött a válaszra. — Szegény apám szokta mondogatni, hogy Froyant minden kiadott cent miatt pánikba esett, és addig nem nyugodott, amíg valahogyan vissza nem szerezte. Mihelyt Harvey rettegése elmúlik, a Vörös kör után veti magát, és 75

addig nem lesz se éjjele, se nappala, míg a kizsarolt összeget vissza nem fizetik neki az utolsó bankjegyig. — Könnyen meglehet — értett egyet a felügyelı. — Ám a pénz még nincs náluk. Parr beszámolt Jacknek a levél tartalmáról, amit Froyant kapott aznap reggel, és ezzel láthatóan meglepte ifjú vendéglátóját. — Szerintem óriási kockázatot vállalnak, ugye? Nagyon agyafúrtnak kell lennie annak, aki túl akar járni Derrick Yale eszén. — Magam is azt hiszem — mondta Parr, kényelmesen keresztbe vetve a lábait. — Kalapot emelek Yale elıtt. Csak csodálni lehet rendkívüli tudását. — Itt van ez a bizonyos pszichometriai ereje — mosolygott Jack, de a felügyelı megcsóválta a fejét. — Errıl a dologról keveset tudok ahhoz, hogy megítélhessem. Eléggé furcsállom, bár valahol azért meg tudom érteni. Nem, én más tulajdonságaira gondoltam. Hirtelen hallgatásba mélyedt, és Jack észrevette a lehangoltságát. — Szemrehányásokkal illették a parancsnokságon, ugye? — kérdezte. — Nyilván nincsenek túlzottan elragadtatva a Vörös kör zavartalan ügyködése miatt? Parr bólintott. — Hát nem állíthatnám, hogy rózsaágyból keltem fel az imént — ismerte el kényszeredetten. — De ez zavar a legkevésbé. — Mereven Jack szemébe nézett. — Tud róla, hogy a fiatal barátnıjének új állása van? Jack megdöbbent. — Fiatal barátnım? — mérgelıdött. — Úgy érti, hogy Miss ... — Igen, Miss Drummondra gondoltam. Derrick Yale-tıl kapott állást. — Jack csodálkozását látva csendesen felnevetett. — Yale alkalmazta Thalia Drummond kisasszonyt? Most bizonyára tréfál, ugye? — kérdezte Jack. — Magam is azt hittem, hogy viccel, amikor meghallottam. Furcsa madár ez a Yale. Számosan vélekednek úgy, hogy a fıparancsnokságon lenne a helye — szólalt meg Jack, és csak akkor döbbent rá, milyen meggondolatlanságot mondott, amikor már kiszaladt a száján. Ám ha Parr meg is sértıdött, nem mutatta jelét. — Nem szokásuk amatıröket alkalmazni — válaszolta mosolyogva, noha igen ritkán mutatta látható jelét a jókedvnek. — Különben inkább magára esne a választásunk, Mr. Beard. Kihúzta az íróasztala egyik fiókját, amely tele volt felcímkézett kulcsokkal. — Azt hiszem, ez lesz az, Miss Drummond — mondta átnyújtva a lánynak az egyik kulcsot. — Egyébként hogy van megelégedve az új állásával?

76

Alaposan össze kellett szednie a bátorságát a kérdés feltevéséhez, mivel a lány jelenléte valósággal bénítólag hatott rá. A lány alig észrevehetı mosollyal reagált. — Elég szórakoztató — válaszolta —, de attól nem kell tartani, hogy kísértésbe essen az ember. Többet nemigen mondhatok róla, mivel még csak ma reggel kezdtem. — A felügyelı felé fordulva folytatta. — Ezúttal aligha okozok gondot magának, Mr. Parr. Abban az irodában ugyanis az egyetlen értékes dolog egy ezüst papírnehezék. Még a leveleket sem én postázom — tette hozzá gunyorosan. — Yale irodája ugyanis amerikai stílusban készült. Van benne egy kis csúszda, melyen át egyenesen a hallban lévı postaládába kerülnek a levelek. Nem is titkolom, milyen csalódott vagyok. Micsoda bátor lány, gondolta Jack, és a szeme valósággal ragyogott a boldogságtól, hogy végre láthatja. — Különös teremtés maga, Thalia Drummond — mondta Parr. — Mindamellett biztosra veszem, hogy a rossz tulajdonságai mellett akadnak erényei is. E megjegyzés láthatóan remekül szórakoztatta a lányt. Úgy felkacagott, hogy könnyek szöktek a szemébe. Jack illendıségbıl vele nevetett. Parr viszont a vidámság legcsekélyebb jelét sem mutatta. — Azt ajánlom, hogy legyen óvatos — mondta vészjósló hangon, mire a lány arcáról lehervadt a mosoly. — Nagyon óvatos leszek, Mr. Parr, ezt megígérhetem. Ha pedig veszedelem fenyegetne, nyomban magáért küldök, ebben biztos lehet — válaszolta a lány. — Remélem is — bólintott Parr —, bár még mindig akadnak kételyeim.

77

XXI. FEJEZET * A FOLYÓPARTI HÁZ

Thalia egyenesen visszasietett az irodába. Derrick Yale-t a szobájában ülve találta, amint éppen egy nagy halom megválaszolatlan levelet tanulmányozott. — Sikerült megkapnia a kulcsot? Köszönöm, adja csak ide — mondta. — Attól tartok, hogy ezeknek a leveleknek a többségét magának kell megválaszolnia. Nagyrészt bolondos fiatalok firkálmányai, akik fejükbe vették, hogy magándetektívek szeretnének lenni. Találjon ki egy megfelelı válaszformulát, és alá is írhatja a leveleket. — Kiemelt a halomból egy levelet. — Ennek a hölgynek pedig írja meg, hogy pillanatnyilag túlságosan elfoglalt vagyok, ezért nem tudok újabb megbízást vállalni. Felemelte a kulcsot az asztalról, és a kezében szorongatta egy pillanatig. — Összetalálkozott Mr. Párral? A lány nevetett. — Maga komolyan megrémíti az embert a képességeivel, Mr. Yale. Valóban találkoztam Párral, de mibıl derítette ki? A férfi mosolyogva csóválta a fejét. — Igazán egyszerő dolog ez. Különben sem várok több csodálatot az adottságomért, mint amennyit maga elvárhat a nyíltságáért meg a kellemes külsejéért. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a dolgokat úgy kell elfogadni, ahogy vannak. — Ami engem illet, úgy döntöttem, hogy a javulás útjára térek — jelentette ki Thalia. — İszintén remélem, hogy sikerülni fog. Nem titkolom, hogy a maga személye rendkívüli módon felkeltette az érdeklıdésemet. — Azzal Yale egy fejmozdulattal elbocsátotta újdonsült titkárnıjét. Thalia hamarosan teljesen belefeledkezett a munkájába. Írógépe megállás nélkül kattogott. Egyszerre Yale jelent meg az ajtóban. — Felhívná nekem Parrt? — kérte. — A számát megtalálja a telefonkönyvben. Parr a hívás pillanatában nem tartózkodott az irodájában, csak fél órával késıbb sikerült elérnie. Átkapcsolta a másik szobába. — Maga az, Parr? — hallotta Yale hangját a nyitva hagyott ajtón át. — Felkeresem Beardmore folyó parti házát, és átkutatom. Véleményem szerint könnyen lehet, hogy Brabazon éppen ott rejtızködik. Akkor ebéd után... rendben van... jó, fél háromkor várom. Thalia Drummond érdeklıdve figyelt, és gyorsírásos feljegyzéseket készített a jegyzettömbjébe.

78

Parr pontosan fél háromkor megérkezett. A lány nem láthatta, mivel Yale szobájának közvetlen bejárata nyílt a folyosóra, de felismerte a felügyelı hangját, és hallotta, amint eltávoznak. Megvárta míg a léptek zaja elhal, aztán elıvett egy távirati nyomtatványt, és megcímezte; „Johnson, Mildred Street 23, Belváros." A szövegrészbe a következıket írta: Derrick Yale elindult, hogy átkutassa Beardmore folyó parti házát. Thalia Drummond tehát valóban kötelességtudó alkalmazottnak bizonyult. A kis mólón álló házikó maga volt az elhagyatottság és elhanyagoltság mintaképe. Kıalapja omladozott, a kerítés düledezett, az udvart felverte a magas gaz, s a tüskés, bozót már szinte áthatolhatatlan akadályt emelt a továbbhaladásuk útjába. Még a kaput is csak nagy nehézségek árán tudták kinyitni. Pedig valamikor festıi szépségő lehetett ez a házacska. Mostanra azonban kitöredezett földszinti ablakaival és mállott festékő fazsindelyével, no meg lepergett vakolatával már csak sajnálatraméltó építészeti roncs maradt belıle. Egyik oldalán jókora omladozó kıépítményt láttak, mely egészen a móló széléig húzódott, és nyilvánvaló kapcsolatban állt a házzal. Egy háborús légitámadás során a fal egyik sarka megsemmisült, s azután az idı pusztító munkájától csak tovább omladozott. Tisztán látszottak a korhadó tetı csontvázának bordái. —Mondhatom, barátságos hely — jegyezte meg Yale, miközben belökte az ajtót. — Nem az a fajta lakosztály, amilyet az ember elképzelne az elegáns Brabazon számára, ugye? Az átjárót por lepte, a mennyezetrıl pókhálók tömkelege csüngött alá. Az egész ház végtelenül csendesnek és élettelennek tőnt. Gyorsan átkutattak minden helyiséget, anélkül, hogy bárkinek a nyomára bukkantak volna. — Úgy látszik, van galéria is — szólalt meg Yale egy csigalépcsıre mutatva, mely a földszint mennyezetén lévı csapóajtóhoz vezetett. Felrohant a lépcsın, kitárta a csapóajtót, és eltőnt. Parr hallotta a lépteit, amint odafent járkál, aztán ismét megjelent a lépcsın. — Senki sincs idefent — mondta leeresztve maga mögött a csapóajtót. — Egyébként sem számítottam rá, hogy talál valakit — válaszolta a felügyelı, miközben elhagyták a házat. Átverekedték magukat a gazzal benıtt ösvényen a kapuig. A galéria ablakán át egy halálsápadt férfi figyelte távozásukat. Arcát több hetes borosta fedte. Az elhanyagolt külsejő emberben még a legközelebbi barátai is bajosan ismerték volna fel Brabazont, a közismert bankárt.

79

XXII. FEJEZET * A KÖR MEGBÍZOTTJA

— Maga valóságos sült bolond, uram! De úgy is mondhatnám, hogy idióta. Eddig agyafúrt detektívnek tartottam, de most kiderült, hogy egy dilettáns, Mr. Froyant ádáz hangulatban volt. Az íróasztalán elıtte tornyosuló bankjegykötegek elég magyarázatul szolgáltak a rosszkedvére. A nyomorult Harveyt teljességgel lesújtotta a gondolat, hogy ilyen tekintélyes összegtıl fosztják meg. Képtelen volt levenni a szemét a pénzhalomról. Derrick Yale-t azonban nem volt könnyő kihozni a sodrából.— Lehet, hogy ugyancsak idióta vagyok, de akkor is a saját módszereim szerint szoktam elintézni az ügyeimet, Mr. Froyant. A lányt azon megfontolás alapján alkalmaztam, hogy elıbb-utóbb elvezet a Vörös körhöz. Továbbra is kitartok ezen álláspontom mellett — magyarázta. — Nos, akkor figyeljen ide, és jól jegyezze meg, amit mondok — rázta az ujját Froyant a detektív szeme elıtt. — Thalia Drummond máris tagja annak az orgyilkos bandának. Sıt könnyen meglehet, hogy éppen ıt küldik majd el a pénz átvételére. Hamarosan nagyon meg fog döbbenni, fiatal barátom! — Ez esetben haladéktalanul letartóztatják — felelte a másik, és cseppet sem zavartatta magát Froyant dühkitörése miatt. — Higgye el, uram, szem elıtt tartom az intelmeit, de ha a Vörös kör ezúttal is sikerrel végrehajtja a tervét, akkor engem terhel érte a felelısség, és nem önt. A maga életének, megóvását tekintem fı feladatomnak. Inkább rajtam álljon bosszút a kör, ne magán,, Mr. Froyant. — Ez helyes, nagyon helyes — bólogatott Froyant hevesen. — Méltányolom a nézıpontját, Yale. Talán mégsem olyan közönséges alak, mint ahogy az imént hittem. Cselekedjen a saját belátása szerint. — Valóságos imádattal simogatta végig a bankjegykötegeket, mielıtt egy hosszúkás borítékba csúsztatta ıket, majd remegı kézzel odanyújtotta a detektívnek, de látszott rajta, hogy egy cseppet sem szívesen válik meg tılük. Yale a zsebébe csúsztatta a csomagot. — Brabazonról továbbra sincs semmi hír? — kérdezte Harvey. — Kétezer fontomtól fosztott meg az a gazember, amit én ostoba, Marl egyik idióta üzletébe fektettem be. — Mennyire ismerte ezt a Marlt? — kérdezte a detektív az ajtóhoz indulva. — Ahhoz épp eléggé, hogy tudjam róla, mekkora akasztani való gazember volt! 80

— Kifejtené mindezt valamivel bıvebben? — kérdezte türelmesen Yale. — Meg tudná például mondani, hogy honnan került ide? — Tudomásom szerint Franciaországból jött — válaszolta Froyant. —, Gyakorlatilag alig tudok róla valamit, James Beardmore mutatott be neki. Olyasmit rebesgettek, hogy Franciaországában telekspekulációval foglalkozott, és börtönben is ült emiatt. Engem különösebben sohasem érdekeltek az efféle pletykák. Megelégedtem annyival, hogy nekem hasznot, sıt komoly nyereséget hoztak az ajánlására eszközölt befektetéseim. Yale elmosolyodott. Ha nincs ez a mostani érvágás, a vén zsugori még meg is bocsátana Marlnek a késıbbi veszteségéért. Derrick Yale visszatérve az irodájába, Parrt és Jack Beardmore-t találta ott, A fiatalember látogatása váratlanul érte. Úgy vélte, hogy Thalia Drummond lehet az oka a fiatalember megjelenésének, ezért elnézést kért a lány távolléte miatt. — Mr. Parr engedelmével hazaküldtem Miss Drummondot — magyarázta. — Szeretném elkerülni, hogy a lány belekeveredjen ebbe a ma délutáni ügybe. Elvégre még egy heves összecsapásra is; sor kerülhet. — Éles tekintettel mérte végig Jack Beardmore-t. — Remélem, nem csalódott? — Épp ellenkezıleg — felelte Jack vadáman. — Akkor lennék boldogtalan, ha elmaradna. — Mik a tervei? — tudakolta Parr Yale-tıl. — Néhány perccel a küldönc megérkezése elıtt bemegyek a szobámba. Magamra zárom mindkét ajtót, a külsı irodáét és a folyosóra vezetıt is. Illetve az utóbbi kulcsát magánál hagyom, és megkérem, hogy zárjon be. Ezzel voltaképpen a kellemetlen meglepetést kívánom megakadályozni. Amint meghallja a kopogtatást, majd azt, hogy az ajtóhoz lépek, és kinyitom, tudhatja, hogy a látogató megérkezett. Azt szeretném, ha az ajtó becsukódását követıen a felügyelı úr a folyosón helyezkedne el készenlétbe. Parr bólintott. —Ez elég egyszerőnek tőnik — mondta. Odasétált az ablakhoz, kinézett rajta, majd meglobogtatta a zsebkendıjét, mire Yale arca elismerı mosolyra derült. — Látom, máris megtette a szükséges óvintézkedéseket. Hány embere áll lesben odakint? — Lehetnek úgy nyolcvanan — válaszolta Parr higgadtan — gyakorlatilag körülzártuk a környéket. Yale bólintott és folytatta. — Nem téveszthetjük szem elıl azt a körülményt sem, hogy a Vörös kör esetleg, egy közönséges, mit sem sejtı küldöncöt fog ideküldeni. Ez esetben természetesen követnünk kell az illetıt. A legideálisabb persze az lenne, ha a pénz egyenesen a Vörös kör bandafınökéhez jutna; ez igen lényeges szempont.

81

— Ebben teljes mértékben egyetértünk — biccentett Parr —, ám ettıl függetlenül az a véleményem, hogy ez a titokzatos személy aligha jelenik meg személyesen. Egyébként láthatnám az irodáját? Bement, és alaposan körülnézett a helyiségben, melybe csak egy kis ablakon át jutott némi fény. A sarokban álló szekrénynek kinyitotta az ajtaját. Üres volt, csak egy kabát lógott benne. — Ha nem veszi zokon, azt szeretném, ha a külsı irodában maradna — kérte Parr felügyelı, szinte alázatosan. — Köszönöm, most pedig akkor magára zárom az ajtót. Pokoli zőrbe kerülnék, ha valamiképpen szem elıl téveszteném. Yale nevetve besétált az irodába, Parr pedig rázárta az ajtót. Ezt követıen kinyitotta a másikat, és kipillantott a folyosóra. Hamarosan hallhatták, amint ezt is becsukja. — Bejöhetnek —szólt ki —, mindent láttam, amit akartam. — A helyiség egyszerően, de kényelmesen volt berendezve. A fal mellett széles kandalló terpeszkedett, melyben a hővös idı ellenére nem égett a tőz. — Remélem nem attól tart, hogy a kéményen át fog betoppanni — jegyezte meg tréfásan Yale, észrevéve a detektív vizsgálódó tekintetét. — Eddig sosem gyújtattam be az irodában. Azon forróvérő halandók közé tartozom, akik sohasem fáznak igazán. Jack, aki tétlen szemlélıje volt az iroda átvizsgálásának, felemelt egy kis pisztolyt Derrick asztaláról, és óvatosan forgatta a kezében. — Vigyázva bánjon vele, mert túl érzékeny a ravasza — figyelmeztette Yale. Kivette zsebébıl a bankjegyeket tartalmazó borítékot, és odatette a fegyver mellé. Aztán az órájára pillantott. —Azt hiszem, biztonság okáért ideje átmenniük a külsı irodába, és rám zárni ezt az ajtót is — mondta. — Igazán izgalmasan alakul — suttogta Jack, aki úgy érezte, hogy ebben a feszült pillanatban ez az egyetlen odaillı hangnem. — Azért remélem, nem lesz túlzottan izgalmas — jegyezte meg Yale. A többiek átmentek a külsı irodába, Yale-re rázárták ezt az ajtót is, és leültek. Jack önkéntelenül éppen Thalia Drummond székére telepedett, amire csak utóbb jött rá, nem kis, megdöbbenéssel. Vajon csakugyan a Vörös kör bandájához tartozik? —. töprengett magába roskadva.; hiszen Parr egyik-másik megjegyzése félreérthetetlenül ezt sugallta. Jack összeszorította a fogát. Képtelen volt, elhinni a lányról. Még a saját szemének, sıt a józan eszének sem hitt volna. Thalia egyre nagyobb hatást gyakorolt rá. Most ugyan nincs itt, de ha valóban bőnös. . . Felemelte a tekintetét, és egyenesen Parr szemébe bámult. — Nem foglalkozom a pszichometriával, de úgy vélem, hogy Thalia Drummond személye körül járnak a, gondolatai.

82

— Eltalálta — ismerte el a fiatalember. — Mr. Parr, Ön szerint valóban olyan romlott ez a lány, mint amilyennek mutatja magát? — Ha arra gondol, hogy ellopta-e Froyant Buddha szobrát, ez nem vélemény kérdése, hanem tény. Jack újra hallgatásba mélyedt. Miként remélhetné, hogy valaha is sikerül meggyıznie ezt a csökönyös rendırt a lény ártatlanságáról? De hogyan is tarthatnák ártatlannak, amikor maga is beismerte a bőnösségét? — Nem ártana, ha csendben maradnának odakint — hallatszott Yale hangja az ajtón át, mire Parr az orra alatt dörmögött valamit válaszul. Ezt követıen néma csendben ültek. Hallották, amint Yale motoszkál odabent, aztán ı is elcsendesedett, mivel közeledett a megjelölt idıpont. Parr felügyelı elıhúzta zsebébıl az óráját, és maga elé tette az, asztalra. A mutatók fél négyet jeleztek. Most már minden pillanata ban itt kellett lennie a küldöncnek. Elırehajolt fejjel hallgatózott, de semmi neszt sem hallott. Aztán hirtelen valami zaj hallatszott Yale bezárt irodájából. Furcsa, dübörgı robaj, mintha Yale rávetette volna magát egy székre. Parr talpra ugrott, — Mi volt ez?! — Minden rendben! — hallatszott Yale hangja. — Csak elbotlottam valamiben. Maradjanak csendben! Újabb öt perces csend következett, aztán Parr átkiáltott: — Minden rendben, Yale? Ám a kérdésre nem érkezett válasz. — Yale! — kiáltozott most már hangosabban. — Hall engem? Mivel most sem kapott választ, odaugrott az ajtóhoz, kinyitotta a zárat, és Jackkel a nyomában, berohant a belsı irodába. Amit láttak, attól még egy Parr felügyelınél gyakorlottabb mesterdetektív is elámult volna. Derrick Yale ott hevert elıttük a padlón, megbilincselt kézzel és összekötözött lábbal, az arcára borított törülközıvel. A nyitott ablak ellenére tisztán érezhették az átható éter vagy kloroform szagot. Az asztalra készített pénzes borítéknak nyoma veszett. Néhány pillanattal késıbb egy idıs postás lépett ki a ház elıcsarnokának ajtaján, terjedelmes levélkézbesítı-táskájával a vállán. Az ott ırködı rendır, aki a házat figyelte, minden kérdezısködés nélkül továbbengedte útjára.

83

XXIII. FEJEZET * Nİ A SZEKRÉNYBEN

Parr lehajolt, levette a nedves törülközıt a magándetektív arcáról, mire az kinyitotta szemét, és kábultan nézett körül. — Mi történt? — tudakolta rekedten, de a felügyelıt túlságosan lefoglalta a bilincs kinyitása. A karperec egy pillanattal késıbb halk csörrenéssel a földre hullt, és Parr talpra segítette amatır kollégáját, miközben Jack remegı ujjakkal bogozgatta lábáról a köteleket. Egy székhez vezették, Yale magatehetetlenül beleroskadt, és elgyötörten simított végig a homlokán. — Mi történt? — ismételte meg a kérdést. — Pontosan ezt szeretném tudni magam is — válaszolta Parr. — Hogyan jutottak ki? A másik csüggedten rázta a fejét. — Fogalmam sincs. Semmire sem emlékszem. Az ajtó zárva van? Jack odarohant az ajtóhoz, és megnézte. A kulcs belülrıl volt ráfordítva. Arra tehát nem mehettek, az ablak viszont nyitva volt. Ez Parrnak is rögtön feltőnt, amint belépett a helyiségbe. Odaugrott az ablakhoz, és kinézett rajta. Huszonöt méteres mélységbe bámult le. Létrának, vagy egyéb eszköznek — melynek segítségével Yale támadói elmenekülhettek — nyomát sem látta. — Elképzelni sem tudom, hogyan történhetett — magyarázta Yale, miután valamelyest magához tért. — Nyugodtan ültem a széken, amikor egyszerre rászorítottak a kepémre valami ruhadarabot, és közben emberfeletti erıvel lefogtak. Mire moccanni vagy kiáltani tudtam volna, már el is veszítettem az eszméletemet. — Eszerint nem is hallotta a kiáltozásomat? — kérdezte Parr. A másik csüggedten rázta a fejét. — De Mr. Yale, hiszen hallottunk valami zajt. Mr. PaíT még meg is kérdezte, hogy mi történt. Maga pedig azt válaszolta rá, hogy csak megbotlott. — Az nem én voltam — felelte Yale. — Mint: említettem, semmire sem emlékszem attól a pillanattól fogva, hogy az arcomra szorították azt a ruhadarabot, egészen addig, míg rám nem találtak. Parr felügyelı továbbra is az ablakot vizsgálgatta. Becsukta, majd újra kinyitotta. Szemügyre vette az ablakpárkányt is, és amikor megfordult, széles mosoly ereszkedett az ábrázatára. — Ez a legügyesebben végrehajtott bőntett amivel pályám során valaha találkoztam — mentette ki. Jack úgy érezte, hogy a Parr iránt érzett korábbi ellenszenve kezd visszatérni. 84

—Nem értem, mitıl van annyira elragadtatva. Yale-re félholtan találtunk rá, a tettesek pedig sikeresen elillantak. — Csupán annyit szögeztem le, hogy ügyesen kitervelt akció volt, és ez így is van — ragaszkodott az állításához Parr. — Most lemegyek, és kihalhatom az elıcsarnokban ırködı rendıröket. A rendırök azonban nem tudtak különösebb felvilágosítással szolgálni. Az épületbe senki sem lépett be, és nem is távozott — a postás kivételével. — Szóval a postás kivételével, hm? — töprengett Parr. Hát persze, a postás! Rendben van, ırmester, most már elküldheti az embereit. Belépett a felvonóba, és visszament Yale-hez. — A pénzt elvitték — közölte — ehhez kétség sem férhet. Elég tanácstalan vagyok, mindenesetre jelentem a történteket a parancsnokságnak. Yale, aki egyre jobban magához, tért, tenyerébe hajtott fejjel ült az íróasztalánál. — Nos, ami azt illeti, ezúttal én követtem el baklövést — mondta. — Magát aligha okolhatják érte, Parr. De továbbra is rejtély elıttem, miként juthattak be azon az ablakon, és hogyan tudtak elérni minden zaj nélkül. — Háttal ült az ablaknak? Yale bólintott— Nem is gondoltam az ablakra. Úgy ültem, hogy mindkét ajtót szemmel tarthassam. — Eszerint háttal ült a kandallónak is? — Abból az irányból nem jöhettek — állította a másik a fejét csóválva. — Egyetértek önnel, az én munkám során is ez a legdöbbenetesebb rejtély, beleértve természetesen a Vörös kör irányítóját is. — Nehézkesen feltápászkodott. — Lesz haddelhadd, ha az öreg Froyant tudomására hozom a történteket. Nem ártana, ha maga is velem tartana. Elkelne egy kis támogatás — mondta. — Képzelem, hogy kijön a sodrából a zsugori pénzeszsák. A két detektív tehát együtt távozott az irodából. Yale mindkét ajtót bezárta, és zsebre vágta a kulcsokat. Várakozása, miszerint Froyant kijön a sodrából, csupán enyhe kifejezés az öreg dühkitöréseinek leírására. — Maga megígérte, már-már megesküdött rá, hogy visszakapom a pénzemet! — üvöltötte torkaszakadtából. — Most pedig azzal a dajkamesével állít be hozzám, hogy elkábították?! Ez már mindennek a teteje! Hát maga hol kujtorgott eközben, Parr? — A közelben tartózkodtam — válaszolta a felügyelı —, éppen ezért tanúsíthatom, hogy Mr. Yale minden állítása megfelel a valóságnak. Érdekes módon Froyant dühe hirtelen elpárolgott. Lehiggadt hangjával valósággal megdöbbentette a detektíveket. — Nos hát, rendben van. Úgysem tehetünk semmit — mondta. — Végtére is a Vörös kör megkapta a jussát, és ezzel az ügyet lezárhatjuk. Hálás vagyok a közremőködéséért, Yale, és várom a számláját. 85

Miután Froyanttól elköszöntek, csatlakoztak az odakint várakozó Jackhez. — Egyik ámulatból a másikba esek — jelentette ki Parr. — Az elején attól tartottam, hogy kényszerzubbonyért kell küldenem. Aztán egyik pillanatról a másikra teljesen lehiggadt. Yale lassú fejbólintással reagált. Benne ugyanis Froyant hangulatváltozásának pillanatában egy meghökkentı gondolat öltött formát. Derricken erıt vett az iszonyatos, bénító kételkedés. — Most azonban — szólalt meg Parr szokatlan derővel —, miután ily szerencsésen gondoskodtam a támogatásáról, igazán viszonozhatná nekem ezt a szolgálatot. Az utóbbi idıben ugyanis a rendırparancsnokságon nem vagyok olyan persona grata, mint maga. Jöjjön, keressük fel a kapitányt, és tájékoztassuk a történtekrıl. Derrick Yale irodájában csend és nyugalom honolt. Talán tíz perc telt el azóta, hogy a lift zúgása a három férfi távozásáról árulkodott. A csendet egyszerre csak halk kattanás törte meg. A Derrick Yale irodájának sarkában álló nagy szekrény ajtaja hirtelen kitárult, és Thalia Drummond lépett ki belıle. Becsukta maga mögött a szekrényajtót, majd alaposan szétnézve és mély gondolatokba merülve állt meg a helyiségben. Zsebébıl egy kulcsot vett elı, kinyitotta az iroda ajtaját, kilépett a folyosóra, és gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Nem hívott liftet. A folyosó másik végén, keskeny csigalépcsı vezetett a gondnok legfelsı emeleti lakásához, melyet csak ı szokott használni. A lány lesietett a lépcsın, és egy ajtón át a ház udvarára jutva, hamarosan elvegyült a hazafelé igyekvı tisztviselık tömegében, akik ebben az idıszakban valósággal ellepték az utcát.

86

XXIV. FEJEZET * TÍZEZER FONTNYI JUTALOM

A Kereskedelmi Szövetség bankja felhatalmazást kapott tízezer fontnyi jutalom kitőzésére olyan információkért, melyek hozzásegítik a nyomozóhatóságokat a Vörös kör néven ismert banda vezérének letartóztatásához és elítéléséhez. A jutalom kitőzésével kapcsolatosan, az államtitkár mentességet ígér a banda bármely — gyilkosság elkövetésében nem vétkes — tagjának, amennyiben információkat, illetve bizonyítékokat szolgáltat a Vörös kör álnéven ismert bőnözıre vonatkozóan. A fenti égıvörös betőkkel nyomtatott hirdetmény ott virított az összes postahivatal ablakában, minden hirdetıoszlopon és valamennyi rendırırszoba hirdetıtábláján. Derrick Yale is megpillantotta a hirdetményt, miközben visszafelé igyekezett az irodájába. Elolvasta, majd eltöprengett azon, vajon milyen hatást gyakorol majd a banda jelentéktelenebb tagjaira, akikre éppen vadászott vadonszerte. Amint mondani szokás, úgy tisztára mosta a szennyes pénzt, hogy a világon senki sem gyanakodott rá. Egész sereg nemzetközi ügyletet bonyolított le, közben állandóan átváltotta a pénzt, a végén pedig szépen lelépett: Mi persze tisztában voltunk az orgazda személyével. Vagy inkább gyanítottuk, hogy ki lehet az illetı — javította ki magát. — Mert ha biztosak lettünk volna a dologban, akkor mint törvényszéki képviselıknek, értesítenünk kellett volna a hatóságokat. De hadd térjek rá a jövetelem valódi okára. Úgy véltem, jobb ha. személyesen mondom el, milyen rendkívül nehéz lesz ennek a pénznek a nyomára akadni. A lopott bankók többsége a lóversenyeken cserél gazdát, más részük külföldre kerül, ahol jóval egyszerőbb a beváltásuk, s ahol legalább ennyire körülményes a nyomára bukkanni. Tehát azt állítja, hogy a Vörös kör keze van a dologban? — Ismeri ezt az átkozott bandát? — kérdezte mohón Froyant. Az ügyvéd a fejét rázta. — Eddig nem akadtam össze velük — mondta —, de ahhoz épp eleget tudok róluk, hogy agyafúrt társaságnak tartsam ıket. Sıt, valószínőnek tartom, hogy tudtán kívül vagy tudatosan, Brabazon is nekik dolgozott. Ha így van, akkor most némi nehézséget okoz majd nekik megszabadulni a pénztıl, hiszen egyre körülményesebb orgazdát találni. Mi lenne a teendım, ha nyomára bukkannék ezeknek a bankjegyeknek, és rájönnék a származási helyükre? 87

— Haladéktalanul értesítsen engem — utasította Froyant —, de csakis engem, senki mást. Elvégre az életemmel játszom. Ha a Vörös kör tudomására jut, hogy vissza akarom szerezni a pénzem, akkor aláírtam a halálos ítéletemet. Az ügyvéd e tekintetben egy véleményen volt Froyanttal. Nyilván Heggittet is érdekelhette a Vörös kör tevékenysége, mivel cseppet sem sietett a távozással, hanem ügyesen kifaggatta a megbízóját. Gondosan megfogalmazott kérdéseket tett fel neki, oly ártatlanul, hogy Froyant-nak fel sem tőnt, mire megy ki a játék. — Ez valami egészen új bőnözési hullám — magyarázta. — Olaszországban a Fekete Kéz bandája dolgozik sikeresen, hasonló módszerrel, halálos fenyegetéssel zsarolva ki hatalmas összegeket. Ez arrafelé már mindennapos eseménynek számít, de azt álmodni sem mertem volna, hogy nálunk is bekövetkezhet. Szerintem a Vörös kör banda összetartása a legfigyelemreméltóbb az egészben. Valószínőnek tartom — folytatta töprengve —, hogy egyetlen zseniális agy áll a tekintélyes létszámú társaság élén, melynek tagjai talán nem is ismerik egymást, viszont mindenkinek megvan a saját feladatköre. Ha nem így lenne, már rég megbomlott volna az összhang, és elárulták volna. Egyedül azért képes ilyen hosszan és eredményesen mőködni, mert tagjai sem ismerik egymást. Az ügyvéd feltette a kalapját. — Egyébként maga ismerte Felix Marlt, ugye? Az egyik ügyfelünket azzal vádolják, hogy kirabolta a villáját. Mr. Barnetrıl van szó, lehet, hogy az ı neve ismeretlen ön elıtt. Froyant valóban nem hallott még „Flush" azaz „Simulékony" Barnetrıl, Marlt viszont annál jobban ismerte, s az ı személye legalább annyira érdekelte mindkettıjüket, mint maga a Vörös kör. — Marlt valóban ismertem, de miért kérdi? Az ügyvéd elmosolyodott. — Elég különös figura volt — jelentette ki; —, több szempontból is figyelemreméltó karakter. Kezdetben egy hamisító banda tagjaként francia bankokban tevékenykedett. Errıl önnek aligha lehetett tudomása, nemde? Magam is csak Mrs. Marl ügyvédjétıl értesültem róla, aki a mai nap folyamán felkeresett, hogy az asszony vagyonrészét követelje. Igazán érdekes történetet hallottam tıle. Állítólag Marl akkoriban egy Lightman nevő fickóval mőködött együtt. Tekintélyes vagyonra tettek szert: különbözı útonmódon, de elfogták ıket. Marl guillotine alatt végezte volna, de megmentette az életét azzal, hogy terhelı vallomást tett a. társa ellen. Így aztán tudomásom szerint ezt a Lightmant nyakazták le helyette. — Micsoda lovagias ember volt ez a Mr. Marl! — kiáltotta ironikusan Froyant. Az apró terme tő ügyvéd hasonló mosollyal reagált. — Valamennyien ilyen lovagiassá válunk, amikor rejtett múltunk nyilvánosságra kerül, és meg kell mentenünk a bırünket — jelentette ki, mire Froyant megsértıdött a 88

burkolt célzás miatt, hiszen kedvelt szokásai közé tartozott azzal kérkedni, hogy az ı élete egy nyitott könyv. Azt persze még hozzátehette volna az igazság kedvéért, hogy pénztárkönyv. Eszerint Brabazon lopott bankjegyek forgalmazásával foglalatoskodott, Marl pedig elítélt gyilkos volt. Froyant elgondolkodott vajon hogyan sikerült Marlnek elkerülni a súlyos börtönbüntetést? Arra a következtetésre jutott, hogy örülhet neki, mert az elhunyttal fenntartott üzleti kapcsolata ennél sokkal tragikusabban is végzıdhetett volna. Este átöltözött, mielıtt elindult a klubjába vacsorázni. Útközben forgalmi dugóba került, s egy lámpa fényében felfedezte a Vörös körrıl szóló hirdetményt. Ez is arra a kínzó tényre emlékeztette, hogy reggel óta ötvenezer fonttal lett szegényebb. — Tízezer fontos jutalom! — dünnyögte az orra alatt. — Ugyan már! Ki merészelne ennyiért terhelı vallomást tenni a Vörös kör ellen? Még magáról Brabazonról sem tételeznék fel ilyesmit. Froyant azonban félreismerte Brabazont.

89

XXV. FEJEZET * A FOLYÓ PARTI HÁZ LAKÓJA

Mr. Brabazon a folyó parti házikó hideg padlásszobájában kuporogva, sajtot falatozott kenyérrel. Még mindig azt a hétköznapi ruhát viselte, ami akkor volt rajta, amikor megkapta a figyelmeztetést. Immár nevetségesen festett az egyébként kitőnı szabású, de már mocskos, poros öltönyben. Máskor makulátlanul fehér inge szürkéllett a ház szennyétıl. Ápolatlanságát tovább fokozta az arcát borító több napos borosta. Miután végzett a táplálkozással, óvatosan kinyitotta az ablakot, kidobta a maradékot, majd a csapóajtón és a létrán leereszkedett. Átment a ház hátsó részében lévı nagy konyhába, Szappan és törülközı híján, a nála lévı zsebkendı segítségével próbált megmosakodni. A rajta lévı ruhán kívül csak egy felöltıt meg a kalapját hozta magával. Ez utóbbiakat is menekülés közben kapkodta magára, annyira felkészületlenül kényszerült erre a kellemetlen kalandra. Az élelem, amit a rejtekhelyre való megérkezése utáni éjszakán hozott neki egy titokzatos férfi, már csaknem teljesen elfogyott. (Tulajdonképpen az elsı huszonnégy órát étlen-szomjan kellett eltöltenie, de a nagy izgalomban fel sem tőnt neki, csak akkor, amikor az idegen megjelent a teli élelmiszeres kosárral.) Már-már elérkezett a teljes idegkimerültség határára. Egy teljes hete bujkált ebben a nyomorúságos kuckóban, anélkül, hogy bárkivel érintkezett volna. A magány egyre fokozta rémületét, és a tudat, hogy a rendırség a sarkában, van, s ha elfogják, hosszú börtönbüntetés vár rá, a végsıkig felzaklatta egyébként békés természetét. Derrick Yale megjelenése valóságos rémálomként élt benne. A belsı szobába és az emeletre nyíló ajtó mögött kuporogva izgulta végig, amíg a detektív átkutatta a helyiséget. Most elhelyezkedett egy ócska karosszékben, felkészülve rá, hogy ezt az éjszakát is a lepusztult házban töltse. İszintén remélte, hogy a férfi, akinek figyelmeztetésére fejvesztve menekült, rövidesen újra megjelenik, és hoz magával ennivalót. Brabazon már-már elszenderedett, amikor meghallotta, hogy odalent valaki kulcsot illeszt a zárba. Felpattant, óvatosan a csapóajtóhoz osont, és éppen felnyitotta, amikor lentrıl meghallotta az idegen érces hangját. — Jöjjön le! — mondta, Brabazon pedig engedelmeskedett. A két ember találkozójára az egész ház legsötétebb részén, a folyosón került sor. Brabazon megvárta míg a szeme úgy-ahogy hozzászokik a sötétséghez, s aztán lekászálódott a roskatag lépcsın.

90

— Egyelıre maradjon csak ott, ahol van — szólt rá a jövevény. — Hoztam magának ruhát meg élelmet. Mindent megtalál, amire szüksége van. Az lesz a leghelyesebb, ha mindenekelıtt megborotválkozik, és elfogadhatóvá teszi a külsejét. — Mennem kell valahová? — érdeklıdött Brabazon. — Béreltem magának egy kabint arra a hajóra, amelyik holnapután indul Új-Zélandra a Viktória dokkból. A jegyét és az úti-okmányait megtalálja ebben az irattáskában. Most pedig jól figyeljen rám! A borotválkozásnál hagyja meg a bajuszát, és igazítson valamelyest a szemöldökén, mert az a legfeltőnıbb az arcában. Brabazon eltöprengett, hogy vajon hol láthatta ıt ez a férfi. Közben azonban a keze öntudatlanul a dús szemöldökéhez emelkedett, és magában igazat kellett adnia titokzatos látogatójának. — Pénzt Viszont nem hoztam — folytatta a hang. — Végtére is magánál van az a hatvanezer font, amit ellopott Marltıl, amikor zárolta a számláját, a nevét pedig ráhamisította egy csekkre, abból a meggondolásból, hogy én úgyis végzek vele, mint ahogy meg is tettem. — Ki az ördög maga tulajdonképpen? — A Vörös kör vagyok — hangzott a válasz. — Miért kérdi? Hiszen nem elıször találkozunk. — Persze, persze — mormogta Brabazon. — Úgy látszik, ez a hely teljesen elveszi az ember eszét. Mikor hagyhatom itt végre ezt az átkozott házat? — Holnap. De sötétedésig várnia kell. A hajó holnapután reggel indul, de holnap este már feljuthat a fedélzetére. — De a kikötıt nyilván figyelik — aggodalmaskodott Brabazon. — Nem tartja túl veszélyesnek? — A legcsekélyebb veszély sem fenyegeti — hangzott a nyugodt válasz. — Most pedig adja ide a pénzét. — A pénzemet? — dadogta a bankár holtsápadtan. — Úgy van, ide azzal a pénzzel! — A sötétségbıl hangzó szavakból fenyegetés érzıdött, mire Brabazon reszketve engedelmeskedett. Két vastag bankjegyköteg vándorolt át a látogató kesztyős kezébe, aztán: — Tessék, fogja ezt! „Ez" egy vékonyabb bankjegyköteg volt, s a bankár érzékeny ujjai azt is elárulták neki, hogy vadonatújak. — Amint külföldre ért, beválthatja — mondta a jövevény. — Nem indulhatnék már ma éjszaka? —kérdezte Brabazon fogvacogva. — Kétségbe ejt ez a hely. A Vörös kör nyilván mérlegelte a helyzetet, mert csak kis idı elteltével válaszolt. — Ha úgy jobban tetszik — mondta végül —, de ne feledkezzen meg róla, hogy ezzel mekkora kockázatot vállal. Most pedig menjen fel! 91

Brabazon birka módjára engedelmeskedett az éles és határozott parancsnak. Hallotta, amint az ajtó becsukódik, s a poros ablakon át kilesve, látta a sötét alakot végigsuhanni az ösvényen, beleolvadva a sötétségbe. Hamarosan a kapu csattanása hallatszott. A Vörös kör eltőnt. A bankár megkereste a másik által otthagyott csomagot, és átvitte a konyhába. Itt a felfedeztetés veszélye nélkül gyújthatott világosságot. Meggyújtott egy gyertyacsonkot, amit a ház átkutatásánál talált. Megállapította, hogy az ismeretlen, egyáltalán nem túlzott, amikor azt állította, hogy a csomag mindent tartalmaz, amire csak szüksége van. Brabazon elsıként az idegentıl kapott pénzt vizsgálta meg. Különbözı sorozatú és címlető bankjegyekbıl álló köteget tartott a kezében. A saját pénze is új bankjegyekbıl állt, de sorozatban volt a számuk. Jól tudta, hogy a papírpénzt rendszerint nem összevissza szokták kibocsátani. Aztán úgy vélte, hogy rájött a csere okára. A Vörös, kör nyilván megzsarolt valakit, és úgy kérte, hogy a bankjegyek számai ne legyenek sorozatban. Eltette a pénzt, és nekilátott az átöltözésnek. Egy órával késıbb már egészen más külsejő Brabazon surrant ki a kapun csomagját szorongatva. A borotválkozással és szemöldökének megnyirbálásával oly tökéletesen sikerült elváltoztatnia a külsejét, hogy amikor tizenegy óra tájban elhaladt az ıt keresı számos rendırjárır egyike mellett, az ırszem tekintete közömbösen siklott át rajta. Az Euston állomás közelében kibérelt egy kis szállodai szobát, és nyomban ágyba bújt. Ez volt az elsı zavartalan pihenése egy hét óta. A következı napon ki sem mozdult a szobájából, mivel nem merte megkockáztatni, hogy nappal szálljon fel a hajóra. De a szobájában felszolgált vacsorát követıen úgy döntött, hogy kimegy egy kicsit levegızni. Önbizalma visszatért, most már erısen remélte, hogy elkerülheti a hajó detektívjének figyelmét. Ettıl függetlenül a legelhagyatottabb utcákat választotta a sétához. Éppen a Múzeum mellett haladt el, amikor megpillantotta az ominózus hirdetményt. Megállt, hogy elolvassa. A plakát tanulmányozása közben támadt egy ötlete. Tízezer font és mentesség a felelısségrevonás alól. Elvégre a szökés elég bizonytalan. Könnyen lehet, hogy felfedezik, és akkor mit érne az élete? Egy őzött vad élete, melyért még a nála lévı pénz sem jelenthet elégtételt. Ezzel szemben tízezer font és szabadság! Arról a pénzrıl pedig senki sem tud, amit Felix Marl villájából szerzett. Reggel szépen elhelyezi egy bérelt széfben, aztán egyenesen elmegy a rendırkapitányságra, hogy kitálalja az információt, mely szerinte biztosan elvezethet a Vörös kör banda felgöngyölítéséhez. — Ezt fogom tenni — szaladt ki a száján hangosan. — Szerintem pedig okosan teszi. Közvetlenül Brabazon háta mögül szólalt meg a hang, mire sarkon perdült. 92

Egy alacsony, tömzsi férfi lopózott mellé nesztelenül, gumitalpú cipıben. A bankár azonnal felismerte. — Parr felügyelı! — dadogta. — Úgy bizony — bólintott a felügyelı. — Hajlandó velem jönni szépszerével, vagy vigyem erıszakkal? Éppen beléptek a rendırség épületébe, amikor egy nı jött velük szembe. A sápadt Brabazon fel sem ismerte benne egykori alkalmazottját. Csak állt mereven a kis helyiségben, miközben hideg, hivatalos stílusban közölték vele, hogy mivel gyanúsítják. — Brabazon, sok gondtól kímélheti meg magát azzal, ha elmondja nekem az igazat — közölte vele Parr felügyelı. — Azt már tudom, hogy az Euston roadi Bright Hotelben szállt meg. Tegnap éjjel jelentkezett be oda, és Thomson néven szerepel az Itinga utaslistáján, amely holnap reggel a Viktória dokkból fut ki Új-Zéland felé. — Jóságos ég! — kiáltotta Brabazon mély megdöbbenéssel. — Honnan szerzett errıl tudomást? Parr felügyelı azonban nem világosította fel. Brabazon nem kertelt tovább, mindent kitálalt, amit csak tudott, attól a pillanattól, kezdve, hogy telefonon felhívták, és figyelmeztették rá, hogy tőnjön el, egészen a letartóztatásáig. — Tehát egész idı alatt abban a házban bujkált? — kérdezte a felügyelı a gondolataiba mélyedve. — Akkor miként sikerülhetett megúsznia a felfedezést Mr. Yale házkutatásakor? — Óh, hát Yale volt az? — ámuldozott Brabazon. — Azt hittem, hogy maga az, felügyelı úr. Tudja, van ott egy kis belsı szobácska, valamikor afféle raktárszerőség lehetett. Annak az ajtaja mögé rejtıztem el. Csaknem az ajtóig eljött. Én pedig majd meghaltam a rettegéstıl. — Eszerint Yale-nek ismét igaza volt. Maga valóban ott rejtızködött — mondta a felügyelı, félig-meddig önmagának. — Ezekután mi a terve, Brabazon? — Mindent elmondok magának a Vörös körrıl, amit csak tudok. Remélem, hogy a vallomásomban olyan információkkal szolgálhatok, melyek a banda letartóztatásához vezetnek. Ehhez viszont össze kell szedniük minden eddigi tapasztalatukat. — Úgy látom, kezd visszatérni az önbizalma — állapította meg Parr. — Kicserélte a bankjegyeimet. Bizonyára azért tette, mert tartott a sorszámok feljegyzésétıl. Az én bankjegyeim viszont sorozatban voltak. E19-es sorozat, sıt minden darab sorszámát megmondhatom magának — folytatta könnyedén. — Bajosan fogja beváltani, amit kapott. — Ez nyilván Froyant pénze lehet — bólintott a felügyelı. — Folytassa csak.

93

— Valószínőleg ezért nem merte beváltani, az enyémet viszont biztosan megpróbálja. Ezzel valósággal tálcán kínálja maguknak a lehetıséget, hogy lecsaphassanak rá. A felügyelı nem látta ilyen rózsásnak a helyzetet. Amikor Brabazont visszakísérték a cellájába, mégis felhívta Froyantet telefonon, és elmondott neki a fejleményekbıl annyit, amennyit jónak látott. — Eszerint megvan a pénz! — tudakolta Froyant izgatottan.— Nyomban látogasson el hozzám! — Minden további nélkül elviszem magának — válaszolta Parr — noha figyelmeztetnem kell rá, hogy ez nem a maga pénze. Még akkor sem, ha ugyanaz, amit maga adott a Vörös körnek. Késıbb részletesen elmagyarázta Froyantnak a helyzetet. A zsugori férfi meg sem próbálta titkolni a kiábrándultságát. Eddig ugyanis abban a hiszemben volt, hogy bármilyen körülmények között kerül elı a pénz, jogot formálhat rá. Parr felügyelınek nem kis erıfeszítésébe került, amíg más belátásra bírta. Froyant már lehiggadt valamelyest, amikor egyszerre megkérdezte : — A Brabazon által a Vörös körnek adott bánkjegyeknek megvannak a sorszámai? — Igen, és könnyő ıket megjegyezni, mivel sorozatban vannak — válaszolta Parr. Felsorolta a számokat, Froyant pedig szorgalmasan jegyzetelte ıket az íróasztalánál.

94

XXVI. FEJEZET * A KLOROFORMOS PALACK

Thalia Drummond éppen levélírással foglalatoskodott, amikor váratlan látogatója érkezett. Milly Macroy volt az. A lány elgyötörtnek és kimerültnek tőnt, mégis csodálkozva torpant meg a csinos nappaliban, ahová Thalia beinvitálta. — Micsoda klassz helyen laksz, te csitri! — kiáltott fel irigy csodálattal bámulva Thaliára. — Te aztán tudod, mitıl döglik a légy, nem úgy, mint szegény „Flush". — Csakugyan, hogy van az elegáns Barnet? — érdeklıdött hővösen Thalia. Milly Macroy arca elsötétedett. — Na idefigyelj! — csattant fel durván. — Megtiltom, hogy ilyen hangnemben beszélj „Flush"-ról, megértetted? Barnet ott van, ahol neked kéne lenned. Elvégre ugyanúgy benne voltál, mint ı. — Ne légy ostoba! Vedd le a kalapodat, és ülj ide mellém. Ha téged látlak, Macroy, úgy érzem, visszatérnek a régi szép idık. A lány mormogott valamit az orra alatt, de elfogadta a széket, és leült. — Éppen „Flush" miatt jöttem el hozzád — jegyezte meg. — Állítólag gyilkossággal vádolják, pedig te is nagyon jól tudod, hogy ı nem ölt meg senkit. — Még hogy tudom? Honnan tudhatnám? — kérdezte Thalia. — Hiszen még azt sem tudtam, hogy a házban tartózkodott, míg reggel nem olvastam a lapokban. Ugye, milyen ügyesek a riporterek, hogy még az ilyen rejtett forrásokat is kiszimatolják? Milly Macroy azonban nem azért jött, hogy a sajtó talpraesettségérıl fecsegjen. Kertelés nélkül a tárgyra tért, ami — mint Thalia elıre sejtette — nem volt egyéb, mint „Flush" Barnet kétségbeejtı kilátásai. — Drummond — kezdte —, nem azért látogattalak meg, hogy vitatkozzam veled. — Ennek szívbıl örülök — válaszolta Thalia. — Különben sem lenne értelme a vitának. — Igen is, nem is — felelte ironikusan Macroy kisasszony. — A lényeg, hogy tennünk kell valamit „Flush" érdekében. Te jobban ismered ezeket a hatósági alakokat, mint én, elvégre most is annak a disznó Yale-nek dolgozol — sziszegte. — Yale hívta fel Parr figyelmét a Marisburg Place-i betörésre. Parrnak nincs annyi sütnivalója, hogy magától is rájött volna. Egyébként egész idı alatt Yale védıszárnyai alatt tevékenykedtél? — Ugyan, ne nevettess már! — biggyesztette le az ajkát Thalia. — Az igaz, hogy pillanatnyilag Yale-nek dolgozom. Már amennyiben a levélírást 95

meg az íróasztala rendbentartását munkának lehet nevezni. De miféle hatósági alakokat emlegettél az imént? És mit tehetnék én Barnetért? — Például elmehetnél Parr felügyelıhöz, és beadhatnál neki egy jól bevált jnesét — javasolta Macroy. — Én már mindent kieszeltem. Azt mondhatnád, hogy „Flush" a barátod volt, bekísért téged a villába, és aztán bent rekedt. — És mi lesz a jó híremmel? — kérdezte hővösen a lány. — Nem, Milly Macroy, valami okosabbat kell kieszelned. Szerintem különben sem fogják gyilkossággal vádolni, legalább is abból ítélve, amit Derrick Yale-tıl hallottam ma reggel. Felállt, és a háta mögött összekulcsolt kezekkel lassan átsétált a szobán. — Különben is, mi hasznom származna belıle? Miért vállalnék érte felesleges kockázatot? — Majd én megmagyarázom. — Milly Macroy felpattant, és csípıre tett kézzel, elszántan bámult Thaliára. — Csak azért, mert ha sor kerül Brabazon tárgyalására, senki és semmi sem fog visszatartani attól, hogy ne álljak a tanúk emelvényére, és ne szóljak néhány keresetlen szót a gyors pénzszerzési módszeredrıl, amíg az öreg Brab titkárnıje voltál. Ejha! Ettıl felugrottal, ugye, kicsikém?! — Miért kerülne sor Brabazon tárgyalására? Csak nem fogták el? — kérdezte lassan Thalia. — De bizony! Ma éjszaka tartóztatták le. — vágta rá diadalmasan Macroy. — Parr csípte el személyesen. Éppen a rendırségen jártam, hogy a „Flush"-nál lévı pénzem felıl érdeklıdjem, amikor behozták a bankárt. — Elfogták Brabazont! — suttogta halkan Thalia. — Szegény öreg Brab! Macroy félig lehunyt szempillái alól figyelte a másik lányt. Sosem rajongott különösebben Thalia Drummondért, de most valósággal győlölte. Ugyanakkor tartott is tıle, mert volt valami félelmetes a jeges nyugalmában. Aztán Thalia megszólalt. — Minden tılem telhetıt megteszek „Flush" Barnet érdekében. De nem azért, mert megfélemlítettél azzal, hogy ellenem tanúskodsz. Hiszen tudom, hogy jobban idegenkedsz a bíróságtól annál, hogy ezt megtedd. Azért teszem, mert az a szerencsétlen nyomorult valóban nem gyilkos. Miss Macroy még mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát, talán a kedvesére mondott jelzı miatt. — Még a délelıtt folyamán beszélek Yale-lel. Bár biztosra veszem, hogy nem sokra megyek vele, de megpróbálok a jóérzésére apellálni. Feltéve persze, hogy egyáltalán lesz rá alkalmam. — Köszönöm — mondta Miss Macroy valamivel kedvesebben, majd újra csak a lakásról kezdett áradozni, mire Thalia körülvezette a házban, és minden helyiséget megmutatott neki. — Itt mi van?

96

— A konyha — válaszolta Thalia, anélkül, hogy kinyitotta volna az ajtót. Macroy gyanakodva méregette. — Nocsak, tán itt bújtatod a barátodat? — kérdezte, és mielıtt Thalia útját állhatta volna, lenyomta a kilincset, és belépett. A kis konyha üres volt, de égett benne a villany. Ebbıl Macroy arra következtetett, hogy a lány akkor hagyhatta égve, amikor kisietett a kopogtatására. Thalia már-már elmosolyodott a Milly Macroy arcán látszó csalódottságon, ám a derője nyomban elillant, amikor a lány a mosogatóhoz lépve felemelt egy üveget. — Ez meg mi akar lenni? — kérdezte elolvasva a palack cimkéjét. Az üveg félig volt valami színtelen folyadékkal. Macroynak nem kellett kihúznia a dugót. A cimke mindent elárult neki, amire kíváncsi volt. — „Kloroformos éter" —. olvasta fennhangon, azzal Thaliához fordult. — Mire használod ezt? Thalia hamar visszanyerte találékonyságát, és kacagva válaszolt. — Tudod, Milly, amikor eszembe jutott a Brixton börtönben senyvedı szegény „Flush" Barnet barátod, gyorsan szippantanom kellett valami erısét, hogy kiverjem a fejembıl. Macroy tekintélyes horkantás kíséretében csapta le az üveget az asztalra. — Megátalkodott gonosz perszóna vagy, Thalia Drummond. İszintén remélem, hogy egy szép napon, hajnali nyolckor azzal ébreszt majd valaki, hogy mi az utolsó üzeneted a cimboráidnak. — Én pedig azt fogom válaszolni — vágta rá Thalia negédesen —, hogy amennyiben teljesíteni kívánják utolsó akaratomat, temessenek oda „Flush" Barnet, a kiváló gazfickó mellé. Miss Milly Macroynak hirtelenjében semmi sem jutott az eszébe, amivel kellıképpen visszavághatott volna. Már a Marylebone Roadon járt, amikor egyszerre csak rátört a szomorú felismerés, hogy Thalia Drummondból semmiféle ígéretet sem sikerült kicsikarnia.

97

XXVII. FEJEZET * MR. PARR NAGYANYJA

Amint Jack Beardmore értesült Brabazon bankár letartóztatásáról, nyomban a kapitányságra sietett, hogy beszéljen Mr. Párral. Az ügyeletes rendır közölte vele, hogy a felügyelı már hazament. — De ha csakugyan olyan fontos megbeszélnivalója van vele, Mr. Beardmore, akkor megtalálja a Stamford Avenue-n lévı otthonában. Ami azt illeti, a Vörös kör dolgain túlmenıen, Jack nem sürgette volna különösebben a felügyelıvel való találkozást. Derrick Yale pedig telefonon mindenrıl beszámolt neki, amirıl csak lehetett. — Parr szerint ez a letartóztatás igen fontos fordulatot jelent az ügyben — magyarázta. — Nem, eddig még nem láttam Brabazont, de holnap délelıtt elkísérem Parrt és akkor találkozom vele. Késıbb az est folyamán, már Yale-t sem érhette el. A magándetektív korábban megemlítette, hogy színházba készül, így aztán Jack elindult hazafelé. Az autóját elküldte, mivel úgy érezte, hogy nem árt némi testmozgás felesleges energiái levezetésére. Miközben átvágott egy sötét parkon, hogy lerövidítse a házához vezetı utat, azon töprengett, hogy vajon miféle magánélete lehet az ilyen Parr-féle embereknek. A felügyelı sosem tett említést a családjáról, sem arról, miként él a rendırparancsnokságon kívül. Mindez csaknem olyan titokzatos dolognak számított, mint az ügy, amelyen dolgozott. Jack elgondolkodott, merre is lehet az a Stamford Avenue. Így ért el a park egyik legelhagyatottabb részére, ahol úgy tőnt neki, mintha lépteket hallana a háta mögött. Hátranézett. Nem volt különösebben ideges típus, még az sem izgatta volna különösebben, ha valaki a háta mögött lopakodik. Az ösvényt errefelé sőrő rododendronbokrok övezték, így senkit sem láthatott tılük. Jack tehát továbbment, de sietısebbre fogta a lépteit. Most nem hallotta a léptek neszezését, de amikor jobban körülnézett, mintha egy férfialakot látott volna az ösvény melletti gyepen haladni. Amikor Jack megtorpant, az idegen is megállt. Nemigen tudta eldönteni, mitévı legyen. Az ismeretlen megszólítása kényelmetlen helyzetbe hozhatta volna, hiszen bármely tisztességes polgár jogosan sétálgathat a parkokban akár éjnek idején is, sıt ami azt illeti, miért ne követhetne valakit tisztes távolságból. Hamarosan egy másik, lassan haladó alakot vett észre, és meghallotta a körútját végzı rendır jellegzetes lépteit. Maga is elcsodálkozott, mekkora megkönnyebbülést érzett, amikor körülnézve megállapította, hogy az ıt követı alaknak nyoma veszett. 98

Megkísérelt visszaemlékezni annak az embernek a külsejére, és úgy találta, hogy igen alacsony termető lehetett. Jack agyában még az is megfordult, hogy valami gyerek eredt a nyomába, talán egy szegény kéregetı, aki bátorságot győjtve leste, hogy hozzájuthasson az éjszakai ágya díjához. Igazság szerint hatalmas megkönnyebbülést érzett, amikor kijutott a parkból a rendesen megvilágított utcára. A sarki rendırtıl érdeklıdött. — A Stamford Avenue-t keresi, uram? Az a busz odaát éppen odaviszi. De ha sietıs a dolga, taxival tíz perc alatt ott lehet. Jack némi habozás után leintett egy taxit. Tisztában volt vele, hogy Mr. Parr joggal csaphatja be az orra elıtt az ajtót, elvégre nincs joga hozzá, hogy csak úgy betörjön az otthonába. Végtére is az égvilágon semmi indoka sincs erre a látogatásra. Ilyen gondolatok kergetıztek a fiatalember agyában a bérkocsiban, de még akkor is, amikor megérkezett a felügyelı lakásához. Parr személyesen nyitott ajtót a vendégnek. Arca teljesen érzelemmentes maradt, sem meglepetés, sem türelmetlenség nem látszott rajta kései látogatója miatt. — Kerüljön beljebb, Mr. Beardmore — mondta. — Magam is az imént értem haza, és éppen vacsorázom. Gondolom, ön már régen túl van rajta. — Ne zavartassa magát miattam, Mr. Parr. Az az igazság, hogy meglepve hallottam, hogy sikerült elfognia Brabazont, ezért határoztam el magam erre a látogatásra. A felügyelı az ebédlı felé vezette vendégét, de hirtelen megtorpant. — Az ördögbe is! — szaladt ki a száján. Jack nem értette, mi hozhatta ki a sodrából a felügyelıt. — Ugye, nem veszi zokon, ha megkérem, hogy várjon itt egy pillanatot? Mióta Jack megismerte Parrt, elıször látta ennyire zavarba jönni. — Meg kell magyaráznom az itt tartózkodó koros nénikémnek, hogy kicsoda maga — mondta. — Igazság szerint nincs hozzászokva a látogatókhoz. Tudja, özvegyember vagyok, és ı tartja rendben a házat. — Azzal Parr válaszra sem várva beszáguldott az ebédlıbe, és becsapta maga mögött az ajtót. Jacket alaposan meglepte a házigazda zavartsága. Talán egy-két perc telt el várakozással. A szomszédos szobából sietıs mozgolódás zaja hallatszott, majd kinyílt az ajtó, és újra megjelent Parr. — Kerüljön beljebb, uram — mondta még a szokásosnál is vörösebb arccal. — Foglaljon helyet, és nézze el nekem, amiért megvárakoztattam. A fiatalember egy ízlésesen berendezett szobába lépett, ami feszélyezte is, hiszen egész; másra számított. Parr nagynénje idıs asszony volt, s úgy tőnt, hogy furcsa modorával kifejezetten idegesíti Parrt. A felügyelı jóformán le sem vette tekintetét az öregasszonyról, aki fel-alá járkált a helyiségben, és ha megszólalt, Parr mindig, türelmesen, de azonnal határozottan félbeszakította. A felügyelı

99

vacsorájának maradékai még ott hevertek egy tálcán. Nyilván éppen végzett az evéssel, amikor Jack kopogtatása megzavarta. — Kérem, bocsássa meg ezt a rendetlenséget, Mr... — Beardmore — mutatkozott be Jack. — Pillanatokon belül úgyis elfelejti — mormogta a felügyelı a bajusza alatt. — Sajnos nem tudok olyan csodás rendet tartani, mint annak idején szegény mama — magyarázkodott az öregasszony. — Persze hogy nem, persze hogy nem — veregette meg a vállát Parr. — Elég feledékeny — tette hozzá. — Most pedig Mr. Beardmore, halljuk, mire kíváncsi? Jack nevetve ismét mentegetızni kezdett a tapintatlan látogatása miatt. — A Vörös kör bandája oly bonyolult szervezet, hogy minden újabb tagjában a bandavezért vélem felfedezni — mondta. — Gondolja, hogy Brabazon letartóztatása segítségünkre lesz a fınök leleplezésében? — Erre pillanatnyilag nincs egyértelmő válasz — dünnyögte Parr megfontoltan. — Természetesen van rá némi esély, hogy Brabazon a segítségünkre lesz. Egy emberem állandó megfigyelés alatt tartja, és parancsba adtam, hogy senki sem lépheti át a zárkája küszöbét, még a börtönır sem. — Nyilván Siblyre, a tengerészre gondol, akit a cellájában mérgeztek meg. Parr bólintott. — Nem gondolja, Mr. Beardmore, hogy éppen ez volt a Vörös kör legrejtélyesebb gyilkossága? — Bár a felügyelı halálos komolysággal tette fel a kérdést, tekintetében vidámság bujkált, ami nem is kerülte el Jack figyelmét. — Ön ezt humorosan fogja fel? Miért? Szerintem nagyon is titokzatos bőntett volt, vagy tévednék? — Ahogy vesszük — válaszolta a felügyelı. — Voltaképpen Sibly megmérgezése sokkal jelentısebb momentum lehet a Vörös kör kézrekerítéséhez vezetı úton, mint Brabazon barátunk letartóztatása. — Szeretném, ha nem bőnözıkrıl meg gyilkosságokról fecsegnétek — szólt közbe a jámbor nagynéni. — Igazán, John, tényleg nagyon nehéz elviselni. Lehetséges, hogy a mama kedvelte ezt... — Persze, persze, nénikém — mondogatta Parr sietve. Miután az idıs hölgy végre kivonult a szobából, Jack Beardmore kíváncsisága legyızte udvariasságát. — Úgy tőnik, az édesanyját példaképül állítják Ön elé — mosolygott a fiatalember, arra gondolva, vajon nem követett-e el végzetes baklövést ezzel a kérdéssel. A válaszul felhangzó nevetés azonban megnyugtatta. 100

— Valóban az édesanyjáról van szó, Mr. Parr? — Ugyan, dehogy! A nagyanyámról — jelentette ki Parr, mire Jack döbbenten meresztette rá a szemét.

101

XXVIII. FEJEZETT * LÖVÉS AZ ÉJSZAKÁBAN

A felügyelı életkorát tekintve közel járhatott az ötvenhez. Így Jack gyors fejszámolást végzett magában á csodálatos nagymama korát illetıen, aki állítólag érdeklıdést mutatott a kriminalisztika iránt, és tökéletes rendben tartotta a házat. — Biztosan remek idıs hölgy lehetett jegyezte meg. — Nyilván érdekelné a Vörös kör rejtélye is. — Érdekelné?! — kacagott Parr. — Ha aranyam olyan hatáskörrel eredhetett volna a banda nyomába, mint ami az én kezemben van, már ma éjszaka a Cannon Street-i rendırırsön csücsülnének. Jacknek feltőnt, hogy itt valami nincs rendben. Parr hol az anyját, hol meg a nagyanyját emlegeti. És különben is, miért kelti benne ez a szoba — a rend ellenére — a rendetlenség érzését? Az is zavarólag hatott rá, hogy ezúttal Mr. Parr szokatlanul beszédes kedvében volt. Odáig ragadtatta magát, hogy elmesélt Jacknek néhány kellemetlen dolgot, amit a kapitány vágott a fejéhez az eredménytelensége miatt. — Fıként a bőnténysorozat folyamatossága aggasztja a rendırparancsnokságot. Régóta nem akadt már hasonló esettel dolgunk. Sıt igazság szerint a Hasfelmetszı rémtettei óta nem történt ilyen mértékő orgiája az emberéletek kioltásának. Talán érdekli, Mr. Beardmore, hogy a Vörös kör bandájának megszervezıjével csaknem ötven esztendeje van dolgunk. Az efféle bőnszövetkezetek tagjai között rendszerint laza kapcsolat áll fenn, hiszen biztonságuk elsısorban a betyárbecsület függvénye, amivel alighanem minden tolvaj rendelkezik. Ám ez nem túl tartós kötelék, mivel eddig minden esetben sikerült elszakítanunk. Ezzel a ténnyel a Vörös kör is tisztában van, ezért nem bízik senki emberfiában. Mégsem árulhatják el, mivel senki sincs olyan helyzetben, hogy elárulhassa. Abból, hogy még a banda legjelentéktelenebb tagjai sem súgják be egymást, kiviláglik a tény, miszerint nem ismerik egymást sem névrıl, sem látásból. Parr tovább mesélt. Beszámolt olyan érdekes esetekrıl, melyek nyomozásából kivette a részét. Csaknem, fél tizenkettıt mutatott az óra, amikor Jack egy bocsánatkéréssel felállt. — Hadd kísérjem ki a kapuig — mondta Parr. — Ott parkolta le a kocsiját, ugye? — Nem — válaszolta Jack —, taxival jöttem. — Hm — dünnyögött a felügyelı —, pedig az imént úgy hallottam, mintha egy autó fékezett volna le a kapunál. A szomszédságunkban nincs kocsitulajdonos. Alighanem az orvosé lehet. 102

Kitárta a kaput. Úgy volt, amint mondta. Egy fekete gépkocsi állt a járdaszegély mellett. — Mintha már láttam volna — jegyezte meg a felügyelı és egy lépést tett feléje. Váratlanul lángnyelv csapott ki az autó sötét belsejébıl, majd fülsüketítı dörrenés hallatszott. Parr felügyelı Jack karjai közé roskadt, majd lecsusszant a földre. Egy pillanattal késıbb a gépkocsi már leoltott lámpákkal, teljes sebességgel száguldott végig az utcán, és eltőnt az elsı kanyarban. Hamarosan kinyíltak a környezı házak kapui és ablakai, s mindenfelıl riadt, kíváncsi lakók bukkantak fel. Valamivel késıbb egy rendır is elıkerült. Együttes erıvel felemelték a detektívet, és bevitték az ebédlıbe. A nagynéni már nyilván az igazak álmát aludta, és bizonyára nem látott nem hallott semmit. Parr felügyelı viszont hirtelen felnyitotta a szernél, és kacsintott — Hát ez bizony kellemetlen volt — nyögte fájdalmas szisszenések közepette. Matatni kezdett a mellényén, és végül egy ellapult ólom darabkát húzott elı. — Csak annak örülök, hogy nem automatát használt — majd látva Jack arcán az értetlen csodálkozást, vigyorogva hozzátette. — Most mit bámul, ha az a Vörös kör nevő gentleman viselhet golyóálló mellényt, akkor én is megtehetem, sıt úgy hallom, hogy Thalia Drummond sem idegenkedik tıle. — Némi hallgatás után újra Jackhez fordult. — Odatelefonálna Derrick Yale-nek? Képzelem mennyire meg lesz lepıdve! A felügyelı jóslata beteljesedett. Derrick Yale már fél órával a lövöldözést követıen megérkezett. Annyira sietett, hogy egyenesen a pizsamájára húzta fel a ruhadarabjait. Miután végighallgatta Parr történetét, nevetve megjegyezte: — Ne vegye rossz néven, felügyelı úr, de maga az utolsó személy a világon, akirıl feltételezném, hogy le akarják puffantani. — Kösz — válaszolta a felügyelı, és aggodalmas pillantást vetett a felhorzsolt mellkasán lévı gézpárnára. — A rendırség ilyen mérvő kihívása a legnagyobb aljasság, amit csupán a legvégsı esetben vártam tılük. —Látszott rajta, hogy erısen töri a fejét, aztán folytatta mintha csak magában beszélne. — Kíváncsi lennék, miért érdekelte annyira. — Aztán magyarázatképpen hozzátette: — Thalia Drummondról beszélek. Ma reggel a maga lakcíme iránt kérdezısködött tılem. Tudomásom szerint a neve még a telefonkönyvben sem szerepel. — Maga mit válaszolt neki? — Valami kitérı feleletet adtam az érdeklıdésére. A névjegyzékem azonban annyira szem elıtt van, hogy könnyedén hozzáférhetett, anélkül, hogy el kellett volna tılem kérnie. Igazán érdekelne, vajon ı tette-e? Jack lemondóan sóhajtott. — Ugyan már, Yale, csak nem akarja azt állítani, hogy Miss Drummond lıtt rá Mr. Parra? Mert ez már egyenesen nevetséges gyanúsítás lenne. Persze már elıre hallom a válaszát: „Az a lány a velejéig romlott. Már eddig is számos bőntény elkövetésében vétkes." De ettıl még nem gyilkos! 103

Yale némi hallgatás után válaszolt. — Teljes mértékben egyetértek magával. Igazságtalanul viselkedtem a lánnyal szemben. Elvégre neki is joga van ahhoz, hogy esélyt kapjon, ez így becsületes. Ma este egyébként is megakartam látogatni magát, Parr. Méghozzá ezért. —Elıhúzott a zsebébıl egy papírlapot, és a felügyelı elé helyezte az asztalra. — Nos, mit szól hozzá? — Mikor kapta? — A postaládámban találtam, de érdekes módon eddig észre sem vettem. Csak akkor bukkantam rá, amikor kirohantam taxit szerezni, amivel idejöhetek. Ez aztán már mindennek a teteje, nem? A papírlapon a két detektív által jól ismert jel díszelgett. Jack megremegett a Vörös kör láttán. A körben a következı szöveg állt: A vesztes oldalon szolgál. Dolgozzon helyette nekünk, és tízszeres jutalom üti a markát. Ha viszont a jelenlegi tevékenységét folytatja, a jövı hónap negyedikén meghal. — Eszerint úgy tíz napja van hátra — állapította meg Parr komoran, és talán az elszenvedett fájdalom vagy az izgalom hatására, mintha hirtelen elsápadt volna. — Tíz nap — mormolta. — Ami engem illet, egyáltalán nem vettem szívemre a fenyegetést — jelentette1 ki Derrick: Yale vidáman. — Bár be kell vallanom, hogy a kellemetlen irodai kalandomat követıen, már-már ott tartottam, hogy természetfeletti erıt tulajdonítottam ennek a társaságnak. — Tíz nap — ismételte meg a detektív. — Van valami terve? Tulajdonképpen hol kellene lennie a következı hónap negyedikén? — Érdekes felvetés — mondta Yale. — Elhatároztam, hogy leruccanok Dealbe egy kis horgásztúrára. Egy barátom kölcsönadta a motorcsónakját. Úgy gondoltam, hogy a csatornán, töltöm az éjszakát. Valójában negyedikén indulnék. — Felılem, úgy alakítja a programját, amint, jónak látja, de egyedül nem engedem el — jelentette ki Parr nyomatékkal. — Most pedig javaslom, hogy térjenek nyugovóra. Ezer szerencséjük, hogy a nénikém nem riadt fel erre a lármára, és még nagyobb, hogy a mamám nem lehet közöttünk! Az utolsó szavakat Jackhez intézte, mire a fiatalember megértıen elmosolyodott.

104

XXIX. FEJEZET * „A VÖRÖS KÖR"

Harvey Froyant szívesen kérkedett azzal, hogy senki emberfiában nem bízik teljesen. Bizonyos fokig megbízott ugyan az ügyvédjében, de a fiskális kétes elemekkel folytatott üzelmei már eleve megingatták Harveynak a belé vetett bizalmát. Két, nappal a Parr elleni merényletet követıen, a kis ügyvéd izgalomtól reszketı hangon hívta fel megbízóját. Ugyanis sikerült rábukkannia az egyik friss sorozatszámú bankjegyre, melyet a Vörös kör kapott Brabazontól. — Ezzel kiváló nyomra bukkantunk, Mr. Froyant. Ha ebben az irányban folytatjuk a kutatást, minden bizonnyal rábukkanunk az eredeti forgalomba hozóra. Ezen a ponton azonban Harvey Froyant módosította a megbízását. Egyáltalán nem állt szándékában teljhatalmat adni ennek az embernek az ügyben. Eddig segítségére lehetett Heggitték jól ismert cége, de a továbbiakban már egy másik ügynökséggel folytatják le a nyomozást. Röviden közölte elhatározását az ügyvéddel. — İszintén sajnálom, hogy nem bennünket: bíz meg az ügy folytatásával — felelte a kiábrándult Heggitt. — Pedig személyesen vezettem a nyomozást, és megnyugtathatom, alig: néhány lépés választ el bennünket a pénz megtalálásától és a keresett ember kézrekerítésé tıi. Ezt persze Harvey Froyant legalább olyan jól tudta, akár az ügyvéd. Jack Beardmore nagyon is helyesen fogalmazott, amikor azt állította, hogy ez a jelentéktelen emberke nem nyugszik addig, míg az elveszett pénzét vissza nem szerzi. E cél lebegett elıtte éjjel-nappal, emiatt töltött ébren számos hosszú éjszakát. Harvey akár személyesen is elvégezhette a nyomozás végsı fázisát, hiszen most már tiszta volt elıtte a kép. Vagyonát hatalmas földspekulációból szerezte, melyet szinte a világ minden országára kiterjesztett. Bár gyakorlatilag nulláról indult, rátermettsége révén sikerült hét számjegyő vagyont szereznie. Mindez aligha alakult volna így, ha az irodájában ülve várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön, és alkalmazottaira bízza a munkát. Rengeteget utazgatott, tudakozódott, szimatolt a szerzıdı felek magánéletét illetıen. E tulajdonságait tekintve erısen hasonlított James Beardmore-ra, noha mit sem tudott róla. Nagy kedvvel látott dologhoz, és nem értesítette szándékáról sem Parrt, sem Yale-t. Heggitt igazat állított, a bankjegy lenyomozása valóban egyszerő feladat volt — legalábbis az elsı három lépésben. Kutatása során elıbb egy strandi 105

pénzváltóhoz jutott, majd egy utazási irodához, végül pedig egy feddhetetlen hírnevő bankhoz. Itt szerencséje is volt, mivel pont annak a banknak a fióküzlete volt, amely az üzleti ügyei lebonyolításával foglalkozott. Három napot töltött érdeklıdéssel, kérdezısködéssel, valamint fıkönyvek átnyálazásával — amihez egyébként nem volt joga —, és közben lassan, de biztosan közeledett a célja felé. Nem elégedett meg azzal, hogy felhagyjon a kutatással a bankjegy eredeti forgalomba hozójánál. Még a bank igazgatója, aki engedélyezte számára a magánszámlák átvizsgálását — ezért egyébként késıbb felelısségre is vonták a felettesei —, sem ismerte az érdeklıdés pontos célját, illetve azt, hogy ki után nyomoz oly buzgalommal. Másnap reggel Froyant hirtelen átutazott Franciaországba. Párizsban mindössze két órát idızött, és este már utazott is tovább dél felé. Reggel kilenckor ért Toulouse-ba, ahol ismét szerencse kísérte, mivel a város tekintélyes hivatalnokainak egyike, néhány évvel korábban ügynöke volt egy üzleti ügyében. Monsieur Brassard nyájasan fogadta vendégét, amibıl Froyant arra következtetett, hogy egykori ügynöke új üzletet, új megbízatást szimatol a látogatása mögött. Valóban ez volt az igazság, hiszen Brassard lelkesedése nyomban alábbhagyott, amikor Harvey látogatásának valódi okára fény derült. — Bár ügyvéd vagyok, nem foglalkozom effélékkel, kedves Froyant — jelentette ki a fejét rázva —, a gyakorlatom ugyanis nem érinti a büntetıtörvényszéket. — Gondolatokba mélyedve simogatta hosszú szakállát. — Ettıl függetlenül nagyon is jól emlékszem erre a Marl-re.. . valóban Marl és egy másik fickó ... azt hiszem, angol volt az illetı ... — Azt a másikat Lightmannek hívták? —. Igen, úgy rémlik, ez volt a neve. Úristen, hát persze! — kiáltott fel megvetı arckifejezéssel. — Elég mindennapos történet — folytatta. — Aljas gazemberek voltak mindketten. Az egyikük lepuffantotta a Nimes bank pénztárosát meg a biztonsági ırt. További két gyilkosságot hoztak kapcsolatba a nevükkel, ez utóbbiakat itt követték el Toulouse-ban. Most már pontosan emlékszem a nevükre... és arra a borzalmas eseményre is. — Hosszasan csóválta a fejét. — Miféle borzalmas eseményre gondol? — tudakolta Froyant kíváncsian. — Akkor történt, amikor Lightmant a kivégzésére vitték. Azt hiszem, a hóhérok felönthettek a garatra, mert a bárd egyszerően nem mőködött. Kétszer, háromszor is aláhullt, de éppen csak érintette a nyakát. Végül aztán az elszörnyedt nézısereg közbeavatkozott. . . Tudja, milyen lobbanékonyak ezek a franciák. Még a végén zendülés tört volna ki, ha nem viszik vissza a börtönbe. Igen, a Vörös kör akkor megmenekült a bárdtól. Froyant, aki egy csésze kávét szürcsölgetett, oly hirtelen szökkent talpra, hogy felborította a csészét, és kilöttyentette a tartalmát. — Mit mondott? — kérdezte valósággal üvöltve. 106

Brassard tátott szájjal bámult a feldúlt emberre. — Mi az ördög . . . ? Miért van ennyire feldúlva, m'sieur? — kérdezte fél szemmel a kávéfoltos szınyeget vizsgálva. — A Vörös kör?! Hogy értette ezt? — faggatta izgalomtól reszketve Froyant. — Hát Lightman volt az — bólintott Brassard, aki nem gyızött eléggé csodálkozni a szavai keltette hatáson. — Ezen a néven emlegették. A hivatalsegédem bizonyára többet tud mondani az ügyrıl, mivel ıt jobban érdekelte mint engem. Megnyomta a hívócsengıt, mire egy idısebb férfiú lépett be. — Jules, emlékszik még a Vörös körre? Az öreg Jules bólintott. —Nagyon is jól, m'sieur. Jelen voltam a kivégzésén. Borzalmas volt. — Mindkét kezét kifejezı mozdulattal emelte az ég felé. — Miért nevezték Vörös körnek? — tudakolta Froyant. — Hát a jel miatt. — Az öreg körbe húzta hosszú ujjait a nyakán. — Mert egy pirosló kör volt a nyaka körül, m'sieur. Ez a bırelszínezıdés már jóval a kivégzés elıtt tág teret engedett a szóbeszédnek. Többen állították, hogy akik ilyen jeggyel rendelkeznek, azok valóságos varázserıvel bírnak, mivel sohasem érintheti ıket késpenge. Szerintem valami anyajegyféle lehetett. Mindenesetre a kivégzés napján több olyan emberrel beszéltem — például Thiep barátommal —, akik szentül meg voltak gyızıdve arról, hogy nem kerülhet sor a kivégzésre. Ha elıre látták, hogy a hóhér meg a segédei úgy lerészegednek, hogy képtelenek lesznek rendesen összeállítani a guillotine-t, és a bárd nem fog mőködni, akkor jobban értesültek a fejleményekrıl, mint jómagam. Froyant zihálva kapkodta a levegıt. Lassan, fokozatosan kibontakozott elıtte az igazság, és most már tisztán látott minden részletet. — És mi történt aztán a Vörös körrel? —kérdezte izgatottan. — Fogalmam sincs — rántotta meg a vállát. Jules. — Úgy tudom elszállították valamelyik fegyencszigetre. Merít viszont szabadon engedték a vallomásáért. Valamikor régebben hallottam ugyan pletykálni, hogy Lightman állítólag megszökött, de gızöm sincs mennyi belıle az igazság. Froyant feltételezése beigazolódott, tehát Lightman megszökött a fegyencteleprıl. Harvey lázas kutatással töltötte a nap hátralévı részét. Az ügyésznél tett látogatása során átvizsgált minden rendelkezésre álló iratot, majd fárasztó tizenkét órát töltött a börtönfelügyelı irodájában, egész kazalnyi fénykép átböngészésével. Nem túlzás azt állítani, hogy Harvey Froyant módfelett elégedetten tért nyugovóra aznap este a Hotel Anglaise-ben. Azzal a boldogító érzéssel hajthatta álomra a fejét, hogy átütı sikert aratott ott, ahol a legkiválóbb rendırség csúfos kudarcot vallott. A Vörös kör titkáról lehullt a lepel.

107

XXX. FEJEZET * FROYANT ELHALLGATTATÁSA

Harvey Froyant franciaországi utazása többek figyelmét is felkeltette. Derrick Yale és Parr felügyelı is tudomást szerzett a kiruccanásról, sıt maga a Vörös kör is, amennyiben Thalia Drummond táviratát rendben kézbesítették a címzettnek. Érdekes módon éppen ezek a Thalia által küldözgetett táviratok és üzenetek szolgáltattak okot Derrick Yale-nek, hogy ezen az estén — melyen Froyant diadalittasan tért vissza Franciaországból — ellátogasson a rendırkapitányságra. Az irodába belépı Parr ott találta Yale-t a felügyelı asztalánál ülve, amint csekély számú, de annál lelkesebb közönségét, különös .képességeinek szemléltetésével szórakoztatta. Mert valóban csodálatos képességekkel rendelkezett. Az egyik rendırfelügyelı által átadott győrőbıl, némi tanulmányozás után elmondta az ámuló hallgatóságnak a tulajdonos egész élettörténetét, sıt még egy apró, de annál mélyebben titkolt eseményt is megemlített. Parr hivatalsegédje egy lezárt borítékot nyújtott oda a felügyelınek, aki egy pillantást vetett a gépírásos címzésre, majd Yale kezébe nyomta. — Errıl mondja meg, hogy ki a feladója! — mondta, mire Yale-bıl kitört a nevetés, —Egy alacsony termető férfi, lehetetlen sárga szakállal. Az illetı orrhangon beszél, és üzlete van. Parr arcán halvány mosoly suhant át. Yale pedig hozzátette: — Mindez távolról sem pszichometria, mivel történetesen ismerem a kérdéses urat. A levél feladója Mr. Johnson a Mildred Street-rıl. A felügyelı kifejezéstelen tekintete láttán ismét felkacagott. Késıbb, amikor magukra maradták, kifejtette Parrnek a dolgot. — Történetesen tudomásomra jutott, hogy felfedezte azt a helyet, ahová a Vörös körnek szánt üzeneteket szokták küldeni. Ami viszont engem illet, már régóta tudtam a létezésérıl, így aztán a bandának szánt összes üzenetet elolvashattam. Mr. Johnson elárulta, hogy maga kifaggatta ıt, én pedig azt javasoltam neki, hogy részletesen tájékoztassa mindenrıl, egy pontosan megcímzett borítékban. — Eszerint maga egész idı alatt tudott róla? — kérdezte Parr vontatottan. Derrick Yale bólintott. — Annyit tudtam, hogy a Vörös körnek szánt üzeneteket ennek a kisebb sajtóügynökségnek szokták címezni. Délutánonként vagy este egy fiatal kölyök szokott értük menni. Szégyellem bevallani, de egyetlen egyszer sem sikerült elcsípnem azt a személyt, aki kiüríti a fiú zsebét. 108

— Kiüríti a zsebét? — kérdezte Parr, Yale pedig láthatóan élvezte a titokzatosságot. — A sráo azt az utasítást kapta, hogy vágja zsebre a leveleket, és sétáljon végig velük a járókelıktıl zsúfolt High Streeten. Séta közben valaki észrevétlenül kiemeli a zsebébıl az üzeneteket. Yale felállt a felügyelı helyérıl, Parr pedig végre elfoglalhatta helyét az íróasztalánál. Gondterhelten simogatta az állát. — Maga valóban páratlan fickó — jelentette ki ıszintén. — Mit sikerült még kiderítenie? — Beigazolódott, amit kezdettıl fogva gyanítottam: Thalia Drummond minden kétséget kizáróan a Vörös kör bérence, és minden információt továbbít neki, amihez csak hozzájut. Parr megcsóválta a fejét. — Mi a szándéka vele kapcsolatban? — Mindig is azt állítottam, hogy ı vezet el bennünket a Vörös körhöz — válaszolta Yale csendesen. — A jóslatom elıbb-utóbb valóra válik. Két hónapja sikerült rávennem a barátunkat ennél a sajtóügynökségnél, hogy minden Johnson névre érkezı levelet nekem mutasson meg elıször. Kellett némi rábeszélés, mivel az ügynökség fınöke talpig becsületes, egyenes jellemő fickó, de a célzás, miszerint az igazságszolgáltatás alkalmazásában állok, végül is megtette a hatását. Remélem, nem veszi zokon; csupán utaltam rá, de nem állítottam határozottan, hogy rendırtiszt volnék. — Pedig néha komolyan úgy vélem, hogy hivatásos rendırtisztnek kellett volna mennie — jelentette ki Parr. — Tehát Thalia Drummond a Vörös kör bandájának tagja? — Ettıl még természetesen továbbra is az alkalmazottam marad — közölte Yale. —Elvégre minél közelebb tudhatom magamhoz, annál kevésbé veszélyes, ránk nézve. — És mi volt a célja Froyant külföldi utazásának? — tudakolta Parr. A másik vállat vont. — Elég kiterjedt nemzetközi kapcsolattal rendelkezik. Nyilván most is valami üzleti ügyben folytatott tárgyalásokat. Talán tud róla, miszerint a champagne-i szılıültetvények egyharmada az ı tulajdonát képezi? A felügyelı bólintott, aztán a két férfi mély hallgatásba burkolózott. Gondolataikba mélyedtek. Parr továbbra is Froyant utazásán törte a fejét: vajon miért ment Toulouse-ba? — Honnan tudta meg, hogy Toulouse-ba utazott? — kérdezte hirtelen Derrick Yale. A kérdés oly váratlanul érte Parrt, és olyan döbbenetesen kapcsolódott a gondolataihoz, hogy talpra ugrott a csodálkozástól. — Atyaisten! — fakadt ki. — Maga tényleg képes belelátni az ember legrejtettebb gondolataiba is! — Néha, néha elıfordul — válaszolta Yale komolyan. — Ami engem illet, eleinte azt hittem, hogy Párizsban járt. 109

— Toulouse volt az utazási célja — közölte tömören a felügyelı, de elhallgatta az értesülési forrását. Derrick Yale sosem bizonyította még jobban különleges adottságát, és a derék Parrt teljességgel összezavarta gondolatolvasási kísérletével. Annyira meglepte, sıt megriasztotta, hogy még akkor sem tért teljesen magához, amikor Harvey Froyant felhívta telefonon. — Maga az, Parr? Azt szeretném, ha ellátogatna hozzám. Hozza magával Yale-t is. Igen fontos közlendıim vannak. Parr felügyelı lassan visszahelyezte a kagylót. —Mi az ördög járhat a fejében? — dünnyögte mintegy önmagának, és Derrick Yale éles tekintete, amit egyetlen pillanatra sem vett le a felügyelı arcáról, miközben beszélt, egy pillanatra különös fénnyel villant fel. * Miután Thalia Drummond elfogyasztotta egyszerő vacsoráját, belemerült a kézimunkázás házias idıtöltésébe. Jóval nehezebben és cseppet sem házias erıfeszítéssel igyekezett elterelni a gondolatait Jack Beardmore-ról. Akadtak idıszakok — fıként amikor nagyon egyedül érezte magát —, amikor elkalandozott, és a horgolást abbahagyva, más elfoglaltság után nézett. Most is éppen ezt akarta tenni, amikor megszólalt a bejárati ajtó csengıje. A küszöbön egy küldönc állt, szögletes, cipısdobozhoz hasonló tárgyat tartva a kezében. A csomagot kézzel címezték meg, és a lány szíve egyszerre hevesebben dobogott, amikor elolvasta a feladó nevét. Bement a szobájába, ollóval elvágta a zsinórt, és kinyitotta a dobozt. Felül egy levél hevert. A Vörös körtıl érkezett, és a következıket tartalmazta: Ön jól ismeri Froyant házát. Nyilván azt is tudja, hogy a kertbıl nyílik egy lejárat, a dolgozószobája alatt kialakított bombabiztos óvóhelyre. Valamiképpen jusson le oda e doboz tartalmával. A pincében várjon további utasításaimra. A lány megvizsgálta a doboz tartalmát. Elıször egy hatalmas — csaknem könyékig érı kesztyő került elı. Balkezes férfikesztyő volt. Aztán egy hosszú, hegyes, éles tırt vett ki a dobozból, csészeszerő védıkosaras markolattal. Óvatosan kellett bánnia vele, mivel a penge olyan éles volt, akár a borotva. Sokáig üldögélt a szúrófegyverre és a kesztyőre meredve. Végül felállt, odalépett a telefonhoz, és feltárcsázott egy számot. Sokáig várt, de a vonal másik végén nem vették fel a telefont. Az óra csaknem kilencet mutatott, így nem maradt több elvesztegetni való ideje. Jókora bır kézitáskájába rejtette a kesztyőt a tırrel együtt, magára kapta köpenyét, és eltávozott.

110

Félórával késıbb Derrick Yale és Parr kaptatott fel a Froyant rezidencia lépcsıjén. A személyzet egyik tagja bocsájtotta be ıket. Derrick Yale-nek nyomba feltőnt a folyosó díszkivilágítása. A hallban is be volt kapcsolva minden világítás, akárcsak fent a pihenın. Ez persze szokatlan körülménynek számított, figyelembe véve a ház urának fukarságát. Rendszerint megelégedett a hallban egy tompított fényő lámpával, a ház többi részében pedig — amit nem használtak oly sőrőn — szinte teljes sötétség uralkodott. A hallból nyíló könyvtár ajtaja tárva-nyitva állt, és a látogatók láthatták, hogy a hallhoz hasonlóan itt is teljes a világítás. Harvey Froyant fáradt arccal, ám mégis mosolyogva ült az íróasztalánál. Látható kimerültsége ellenére minden szavából és mozdulatából sugárzott az elégedettség. — Nos, uraim — szólalt meg szinte atyáskodó tónusban — némi felvilágosítással szolgálnék maguknak, amivel szerintem alapos megdöbbenést és ámulatot okozok majd mindkettıjüknek. — Nevetve dörzsölgette a kezét. — Épp az imént kértem telefonösszeköttetést a fıkapitánnyal, Parr — mondta felpillantva a tömzsi detektívre. — Elvégre az ilyen eseteknél az embernek be kell biztosítania magát. Sıt magukkal is bármi történhet, miután elhagyták a házamat. Túl sok embert viszont nem avathatok be a titkomba. Nyugodtan vessék csak le a felöltıjüket. Egy érdekfeszítı történetet kívánok elmondani, és ez beletelik egy kis idıbe. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. A két látogató figyelte, amint a házigazda felveszi a kagylót. — Igen, igen, ezredes — mondta. — Hallatlanul fontos közlendıim vannak. Az lenne a legjobb, ha visszahívhatnám néhány perc múlva. Ott lesz? Akkor jó. — Letette a hallgatót, látták rajta, hogy habozva elgondolkodik, majd így szólt: — Úgy vélem, mégis az lesz a leghelyesebb, ha elıbb az ezredessel beszélek. Ugye, nem veszik zokon, ha megkérem magukat, hogy addig menjenek át a szomszéd szobába, és csukják be az ajtót? Nem szeretném, ha idı elıtt kitudódna az általam elıkészített meglepetés, — Rendben van — egyezett bele Parr, és kisétált a szobából. Derrick Yale viszont tétovázni látszott. — A Vörös körrıl van szó? — Magukat is tájékoztatni fogom — titokzatoskodott Froyant —, mindössze öt percnyi türelmüket kérem, s aztán önökön a csodálkozás sora. Derrick Yale felkacagott, a felügyelı pedig, aki idıközben már kiért a hallba, megértıen somolygott. — Ami engem illet, nem. könnyő csodálatra bírni — jelentette ki Derrick. İ is elhagyta a szobát, de kezét a kilincsen tartva megtorpant egy pillanatra az ajtónál. — Ami azt illeti, én is szolgálhatok .néhány új, érdekfeszítı információval, fiatal barátnınkrıl, Miss Drummondról —- mondta. — Talán 111

ezt nem találják majd olyan érdekesnek, mint Mr. Froyant történetét. Miután Parr látta, hogy Yale elmosolyodik, úgy vélte, hogy Froyant valami sértı kifejezést dünnyöghetett az orra alatt Thalia Drummondról. Derrick Yale pedig nagy óvatosan becsukta az ajtót. — Igazán kíváncsi vagyok, Parr, hogy miféle szenzációt tartogat a tarsolyában az öregúr? — töprengett félhangosan. — Mi lehet az a fontos dolog, amit elıbb az ezredessel kell közölnie? Besétáltak a nappaliba, amely a többi helyiséghez hasonlóan szintén ragyogóan ki volt világítva. — Szokatlan dolog ez a díszkivilágítás, ugye, Steere? — kérdezte Derrick Yale az inastól. Az utóbbi idıben oly gyakran fordult meg a házban, hogy már névrıl ismerte a személyzetet. — Ó, hogyne, uram — válaszolta az önérzetes inas, — Mr. Froyant aligha nevezhetı példamutatóan nagyvonalúnak az áramfogyasztás mennyiségét illetıen. Ma azonban azt az utasítást kaptuk, hogy estére minden világítást kapcsoljunk be, mivel semmit sem akar kockáztatni. Fogalmam, sincs, mit érthetett ez alatt. Amennyire én tudom, eddig sosem fordult elı vele ilyesmi. Ráadásul két töltött revolvert is zsebre vágott —- amit ugyancsak különösnek találok, mivel Mr. Froyant. egyébként, heves ellenszenvvel viseltetik a tőzfegyverek iránt. — Honnan tud a- revolverekrıl? — kérdezte Parr élesen. — Onnan, hogy magam töltöttem meg ıket — adta meg az inas a választ. — A gyalogságnál szolgáltam, így értek a fegyverekhez. Másrészt pedig az egyik revolver az enyém. Derrick Yale füttyentve meredt a felügyelıre. — Úgy látszik, hogy Froyant nemcsak ismeri a Vörös kör vezetıjét, de tart a látogatásától is —: mondta, — Egyébként vannak, készenlétben emberei, ha a szükség, úgy hozná? Parr. bólintott. — Akad az utcán néhány rendır. Azt az utasítást kapták, hogy szükség esetén legyenek készenlétben. Mivel a ház vastag falú, szilárd építmény volt, semmi nesz sem hallatszott ki Froyant telefonbeszélgetésébıl. Már fél óra is eltelt, és Yale kezdte elveszíteni a türelmét. — Steere, megkérdezhetné, hogy nincs-e ránk szüksége a gazdájának! Az inas határozott fejrázással válaszolt. — Tılem biztosan zokon venné, ha zavarnám ıt, uram. De talán egyikük bemehetne. A személyzet csakis akkor léphet be hozzá, ha csengetéssel hívja. Parr éppen kifelé indult a helyiségbıl, amikor Froyant dolgozószobájának ajtaja hirtelen kivágódott. Bár az erıs világítás valósággal vakított, egy pillanatig sem lehetett kétséges, hogy mi történt. A felügyelı pillantása a székében hátrahanyatlott alakra esett. Harvey Froyant halott volt. Mellkasának bal oldalából egy tır markolata állt ki. A penge egészen a 112

csészeszerő védıkosárig a testbe fúródott. A keskeny asztalon egy véráztatta, hosszú bırkesztyő hevert. Parr döbbent felkiáltására Derrick Yale is berohant a könyvtárszobába. A felügyelı halottsápadt arccal meredt a székben elterült hullára. A látvány mindkét férfinek torkára forrasztotta a szót. Parr csak nagy sokára törte meg a döbbent csendet. — Behívná az embereimet? — mondta. — Egy lélek sem hagyhatja el a házat. Közölje az inassal, hogy a személyzet gyülekezzen a konyhában és maradjanak együtt. Yale távozását követıen Parr alapos vizsgálat alá vetette a gyilkosság színhelyét. Szemközt, a ház hátsó részén lévı zöldellı kertre nézı ablakokon, nehéz bársonyfüggönyök lógtak. Félrehúzta az egyiket. A redınyök le voltak eresztve és biztonságosan lezárva. De akkor hogyan gyilkolhatták meg Harvey Froyantet? Az íróasztal a kandallóval szemben állt. Ez az asztal, egy keskeny, jakobinus! Darab, aligha talált volna gazdára a hétköznapi emberek között, a meggyilkolt spekuláns viszont módfelett kedvelte. Vajon miként juthatott a gyilkos az áldozata közelébe? Netán hátulról lopakodott a közelébe? A döfés lefelé irányult. Ez a tény teljességgel kizárta, hogy a gyilkos váratlanul csapott le áldozatára. De mi szüksége lehetett a kesztyőre? Parr felügyelı óvatosan vizsgálgatta. Kopott bırkesztyő volt, olyasféle, amit a sofırök szoktak használni. Késıbb felhívta a rendırkapitányt, mert gyanította, hogy az ezredes még mindig arra vár, hogy Harvey Froyanttel beszélhessen. — Eszerint tehát nem is hívta fel önt? — Nem, de miért, mi történt? Parr röviden tájékoztatta felettesét az eseményekrıl, majd egykedvően hallgatta végig parancsnoka összefüggéstelen dühkitöréssorozatát. Miután az ezredes kifogyott a szemrehányásokból, a felügyelı letette a kagylót, és visszatért a hallba, ahol már várták az emberei. — Kutassák át a ház minden zugát a pincétıl a padlásig! — adta ki a parancsot. Maga is hozzálátott a kereséshez, majd jó félóra múltán csatlakozott Derrick Yale-hez. — Van már valami nyom? — érdeklıdött Yale. Parr csüggedten rázta a fejét. — Egy lelket sem találtunk, aki jogtalanul tartózkodna itt. — De hogyan juthattak Froyant közelébe? A hallban állandóan tartózkodott valaki, kivéve, amikor Steere bejött a nappaliba. — Lehet, hogy a padlózatból nyílik valami csapóajtó — vélte Yale. — A londoni West Enden lévı dolgozószobák padlózatában nincsenek csapóajtók — csattant fel Parr, ám a további kutatás érdekes módon cáfolni látszott ezt az állítást.

113

A szınyeg egyik sarkát felhajtva egy kisebb csapóajtóra bukkantak. Az inas elmondása szerint, a háború idején, amikor gyakorivá váltak a légitámadások, Mr. Froyant az egyik borospince átalakításával kiépíttetett egy bombabiztos vasbeton óvóhelyet, melybe a dolgozószobából lehetett lejutni egy csigalépcsın. Parr égı gyertyával a kezében lement a csigalépcsın, és hamarosan egy kis, négyszögletes, cellaszerő helyiségben találta magát. Itt egy ajtóra bukkant, amely azonban zárva volt. Harvey Froyant hulláját átkutatva megtalálták a kulcsát. Az ajtó mögött egy másik, biztonsági vasajtó következett, melyen át kijutottak a szabadba, a szomszédos házak közös elıkertjébe. — Nem is olyan bonyolult idejönni a hátsó kertkaputól — állapította meg Yale. — Nyilván így juthatott be a gyilkos is. Zseblámpájával végigpásztázta a földet, majd hirtelen lekuporodott, és vizsgálgatni kezdte a talajt. — Itt egy friss lábnyomot látok — kiáltotta —, mégpedig nıi lábnyomot. — Gyorsan hátralépett, — Úristen! — dadogta döbbenten. —! Micsoda ördögi összeesküvés! — Mint egy villámcsapás, úgy cikázott át agyán a felismerés, hogy Thalia Drummond lábnyomát látja maga elıtt.

114

XXXI. FEJEZET * THALIA VÁLASZT AD NÉHÁNY KÉRDÉSRE

Derrick Yale állát a tenyerébe fektetve olvasgatta az újságokat. Már egy tucatnyit átböngészett ezen a délelıttön, és egymás- után dobta félre ıket. — „A rendırség szeme láttára végeztek vele" — idézte az egyik cikket. — „Rendırségünk tehetetlensége immáron túlmegy minden határon." — Megcsóválta a fejét. — A ma reggeli sajtó alighanem újabb kínos perceket szerez majd szegény Parr barátunknak — vonta le a következtetést, miközben összeszedte a szétdobált napilapokat. — Igazság szerint semmi esélyünk sem volt ennek a bőntettnek a megakadályozására, sem nekem sem magának, Miss Drummond. Thalia Drummond meglehetısen kimerültnek tőnt ezen a reggelen. A szeme karikás volt, és alig tudott a munkájára koncentrálni. Mindez szöges ellentétben állt megszokott kiegyensúlyozottságával és vidámságával. — Ha az ember beleártja magát az efféle üzelmekbe, ne csodálkozzék, ha idınként oldalba billentik érte — jegyezte meg végül hővösen. — Elvégre a rendırség sem állhat mindig a helyzet magaslatán. A férfi nyílt érdeklıdéssel figyelte. — Nem csodálja különösebben a rendırségi módszereket, ugye, Miss Drummond? — kérdezte. — Nincs is miért — válaszolta a lány, miközben terjedelmes levélhalmot helyezett Yale elé. — De maga nem is várja tılem, hogy dicshimnuszokat zengedezzek a kapitányság hatásos tevékenységérıl, nemde? A férfi halk nevetést hallatott. — Furcsa egy lány maga — jegyezte meg. — Néha már-már azt kell hinnem, hogy az együttérzés minden szikrája kihalt magából. Korábban Froyant mellet titkárnısködött, ugye? — Igen — hangzott a lány tömör válasza. — Akkortájt ott is lakott a házában? Thalia nem siette el a választ, de szürke szeme állta Yale vizsgálódó pillantását. — Egy ideig valóban ott laktam a Froyant birtokon — ismerte el végül, — De miért érdekli ez önt? — Csak kíváncsi vagyok, vajon tudott-e az óvóhely létezésérıl — felelte Derrick Yale. — Természetesen tudtam róla. A megboldogult Froyant egyáltalán nem csinált titkot az elmés találmányából. Vagy tucatszor is elkotyogta, milyen tengernyi pénzbe került. —tette hozzá csendes mosollyal. A férfi mérlegelte a hallottakat. — Rendes körülmények között hol szokták tartani az óvóhely kulcsait? — Mr. Froyant íróasztalában. Azt feltételezi rólam, hogy hozzájutottam a kulcsokhoz? Vagy egyenesen a gyilkosság elkövetésével gyanúsít? 115

Yale elnevette magát. — Nem gyanúsítom én semmivel, pusztán csak érdeklıdöm. Mivel úgy tőnik, hogy maga jóval tájékozottabb a Froyant házat illetıen, mint az ott lakók, így természetes a kíváncsiságom. Gondolja, hogy zajtalanul fel lehet nyitni azt a csapóajtót? — Egész biztosan — válaszolta a lány —, mivel ellensúllyal mőködik. Egyébként mikor akarja megválaszolni ezeket a leveleket? A férfi félretolta a levélhalmot. — Mit csinált az elmúlt éjszaka, Miss Drummond? — Yale ezúttal a nyílt támadás mellett döntött. — Odahaza töltöttem az estét — felelte a lány hátratett kézzel. A különös merevség, ami már korábban is feltőnt a magándetektívnek, most egész tartására kiterjedt. — Azt állítja, hogy az egész éjszakát otthon töltötte? Thalia nem válaszolt. A férfi tette meg helyette. — Nem, mivel igazság szerint fél kilenc tájban eltávozott hazulról, hóna alatt egy kis csomaggal. A lány továbbra is hallgatásba mélyedt. — Az egyik emberem véletlenül kiszúrta magát — jegyezte meg Derrick Yale hanyagul odavetve. —; Késıbb azonban sajnos, szem elıl tévesztette. Tehát hol töltötte az éjszakát? Annyit tudok, hogy tizenegy óra tájban ért haza. — Csupán egy kiadós sétát tettem — hangzott Thalia Drummond megfontolt válasza. — Ha ad egy londoni térképet, szívesen megmutatom rajta, merre jártam. — Jól vigyázzon, mert megtörténhet, hogy már le is nyomoztuk. A lány szeme összeszőkült. — Ez esetben inkább megkímélem magam attól, hogy elmeséljem magának, merre jártam — mondta csendesen. — Nézze, Miss Drummond — hajolt át Yale az asztal felett — szerintem, maga nem gyilkos alkat. Valóban csúf szó, nem csodálom, ha felszisszen tıle. De a tegnap éjjeli kóazálásában szép számmal akadnak gyanús körülmények, melyekrıl Parrnak mostanáig: nincs tudomása. — Ami engem illet, már-már megszokott állapotnak számít, ha meggyanúsítanak valamivel — jelentette ki a lány. — Mivel ilyen jól tájékozott, teljességgel felesleges, hogy további információkkal szolgáljak magának. Yale a lányra meredt, ám az rezzenéstelenül állta vizsgálódó tekintetét. Végül a férfi vállat vont. — Talán nem is olyan fontos, hogy hol, merre kószált. — E tekintetben tökéletesen megegyezik a véleményünk — csúfolódott a lány, azzal sarkon fordult, és visszasétált az irodájába, az írógépéhez. — Ritka talpraesett személyiség — ismerte el magában Derrick Yale. A magándetektívet általában hidegen hagyták a nık, Thalia Drummond azonban magasan kiemelkedett az átlagból. Tulajdonképpen nem is a szépségével hatott rá. Természetesen nem kerülte el figyelmét a lány bája —

116

mint ahogy azzal is tisztában volt, hogy az irodája ajtaját barnára festették, és az egy pennys bélyeg piros színő. Ismét felemelte az egyik újságot, és újra átrágta magát néhány kommentáron, melyek a rendırparancsnokság tehetetlenségét ecsetelték. Számítása — mint már annyiszor — ezúttal is bevált. Hamarosan felpattant az ajtó, Parr felügyelı lépett be rajta, és nehézkesen leereszkedett az egyik székre. — A kapitány felajánlotta a nyugdíjazásomat — közölte Parr minden bevezetés, nélkül. Yale meglepetésére szinte vidáman csendült a hangja. — Cseppet sem zavartatom magam e miatt. Már három éve tervezgetem a visszavonulásomat, mióta örököltem a bátyám vagyonát. Derrick Yale csak most szerzett tudomást arról, hogy Parr felügyelı nem is olyan ágrólszakadt szegény ember. — Mihez kezd ezek után? — tudakolta, mire Parr elmosolyodott. —: Ha egy kormányhivatalban felkérik az embert, hogy vonuljon vissza, akkor ott már nincs mit tenni — válaszolta szárazon. — De miután a nyugdíjazásomra csupán a jövı hónap végén kerül sor, így módomban lesz kivárni, hogy mi történik magával, kedves barátom. —. Velem? — lepıdött meg Derrick. — Ja, persze, a fenyegetésre gondol, miszerint negyedikén végeznek velem! Lássuk csak, e szerint alig két-három nap van hátra az életembıl. — A naptárra pillantva gúnyosan felkacagott. — Bajosan hiszem, hogy e miatt érdemes lenne várnia. De félretéve a tréfát, tényleg, miért nem vonul vissza? Talán ha felkeresném, a rendırfınököt, és... — Dührohamot kapna, elkezdene üvöltözni, és kutyába sem venné magát — jelentette ki Parr. — Egyébiránt eszükben sincs elvenni tılem az ügyet, míg sor nem kerül a nyugdíjazásomra, és ezt kifejezetten magának köszönhetem. — Nekem? A tömzsi felügyelı hangtalanul felkacagott. — Tudomásukra hoztam, hogy a maga élete milyen sokat ér hazánknak, s ezért feltétlenül szolgálatban kell maradnom a baljóslatú határidı lejártáig. Ebben a pillanatban Thalia Drummond lépett be az ajtón, újabb levélhalmot cipelve1. A felügyelı a lányra emelte a tekintetét. — Jó reggelt, Miss Drummond. — Éppen ma reggel olvastam önrıl az újságokban — szólalt meg Thalia a megszokott nyugalmával. — Napról napra népszerőbb személyiség lesz magából, Mr. Parr. — Bármire hajlandó vagyok némi reklámért — dünnyögte a felügyelı egykedvően. —- A maga nevével viszont elég régen találkoztam, a sajtóban. Ha jól emlékszem, épp a tárgyalásáról cikkeztek legutóbb. Úgy tőnt, a bíróság elıtti megjelenésére való utalás egyáltalán nem zavarja a lányt, sıt Thalia kifejezetten jól szórakozott. 117

— Szeretem, mindenbıl kivenni a részemet — jelentette ki, majd megkérdezte: — Egyébként mi a legfrissebb fejlemény a Vörös kör ügyében? — A legújabb hír, hogy minden levélkét, amit eddig a Mildred Streetre címeztek a Vörös körnek, ezentúl máshová kell küldeni — válaszolta Parr közönyösen. A felügyelı figyelmét nem. kerülte el a lány arcán átsuhanó árnyék. A hatás csupán egy pillanatig tartott, mégis kellemesen érintette Parrt. — Talán nyithatna a banda néhány fiókirodát városszerte — vágott vissza a lány gyorsan magához térve, — Csodálom, hogy ez eddig még nem jutott eszükbe. Hiszen úgy tőnik, azt tesizik, amit jónak látnak. Nem is értem, miért ne lakhatnának valami elegáns palotában, felvonókkal meg fényreklámokkal. . . Nem, ez azért mégis túlzás ... A végén még szemet szúrhatna a: rendırségnek. — Mennyi irónia szorult ebbe a lányba — jegyezte meg komolyan Parr. — Ez már nem is illetlenség, hanem nyílt szemtelenség! Yale somolyogva hallgatta a szópárbajt. Thalia még neki is újra meg újra meglepetést tudott okozni. Bár hasonlóképpen állt a helyzet Parr felügyelıvel is, A testes férfiú ugyancsak kiválóan értett a finom, maró gúny alkalmazásához, ha, rászánta magát. — Hol, merre járt az elmúlt éjjel, Miss Drummond? — tette fel a kényes kérdést Parr lesütött szemmel. — Az ágyikómban, és szépeket álmodtam — hangzott Thalia Drummond megfontolt válasza. — Eszerint nyilván alvajárónak kell lennie. Csakis így fordulhatott elı, hogy fél tíz tájban Froyant házának hátsó részénél sétálgatott — vélekedett a felügyelı. — Hát innen fúj a szél? — kérdezte Thalia. — És rábukkant a csinos kis lábnyomaimra a kertben? Mr. Yale már elmondta. Nem, felügyelı úr, ez tévedés, tegnap este ugyanis a parkban sétáltam. Tudja, a magány néha gondolkodásra készteti az embert. Parr nagy érdeklıdéssel vizsgálgatta a szınyeg mintázatát. — Nos, ez esetben azt javaslom, hogy amennyiben újra a parkban sétál, ifjú hölgyem, tartson tekintélyesebb távolságot Jack Beardmore-tól, mivel, amikor legutóbb követte, szörnyen megijesztette! A felügyelı megjegyzése ezúttal célba talált. A lány arca bíborszínő pírt öltött, és mérgesen vonta össze finom szemöldökét. — Mr. Beardmore-ra nem olyan könnyő ráijeszteni — vágott vissza dühösen. — Különben is … különben is ... Hirtelen sarkon perdült, és kirohant a szobából. Kis idı múlva, amikor Parr kiment a külsı irodába, a lány ádáz pillantással mérte végig. — Vannak pillanatok, amikor ki nem állhatom magát, felügyelı úr! —tört ki hevesen. — Ejha, most jól meglepett — válaszolta Parr felügyelı. 118

XXXII. FEJEZET * EGY VIDÉKI UTAZÁS

A rendırparancsnokságnak is megvoltak a maga gondjai. A kényelmetlenül nagy tér, melyet a sajtó szentelt a Vörös kör nevéhez főzıdı tragédiáknak, az újságok által feltett kérdések és fejtegetések cseppet sem öregbítették a testület hírnevét. A kapitányságokon egymást érték a zárt ajtók mögött tartott konferenciák. Parr felügyelı és munkatársai feje felett egyre gyülekeztek a baljóslatú viharfelhık, melyek hátráltatták ıket a munkájukban. Nem akadt olyan lap, amely ne közölt volna részletes felsorolást a Vörös kör gaztetteirıl, s amely ne célzott volna arra a sarkalatos tényre, hogy az ügy megoldásáért egy személyben Parr felügyelıt terheli a felelısség. Parr felhatalmazást kért és kapott arra, hogy kiterjeszthesse a nyomozást Franciaország területére is. Néhány napos távollétében a feletteseire várt a döntés a felügyelı utódját illetıen. A parancsnokságon csupán egyetlen támogatója akadt, érdekes módon éppen Parr ügyosztályának parancsnoka, Morton ezredes személyében. Morton szilárdan kiállt a felügyelı mellett, annak ellenére, hogy kezdettıl fogva reménytelennek tartotta a kör felderítésének ügyét. Igyekezetében, Derrick Yale is, támogatta. A magándetektív rendszeresen ellátogatott a parancsnokságra, és részletes felvilágosítással szolgált hivatásos kollégája védelmében. — Magam is a helyszínen tartózkodtam, s az én feladatom lett volna megóvni Froyant életét — bizonygatta kitartóan. — Ez lényegében mentesíti Parrt a felelısség alól. A parancsnok összefont karral dılt hátra a székén. — Nem áll szándékomban ellentmondani Önnek, Mr. Yale — válaszolta nyíltan —, de sajnos hivatalosan nem fogadhatjuk el a segítségét, így attól tartok, az igyekezete, hogy Parrt kihúzza a csávából, eredménytelen marad. A felügyelı számos lehetıséget kapott a bizonyításra, és egyedül rajta múlt, hogy nem élt velük. Yale már indulni készült, amikor az ezredes maradásra intette. — Egy kérdést illetıen viszont magyarázattal szolgálhatna, Mr. Yale. — James Beard-more gyilkosára gondolok, Siblyre, a matrózra, aki lelıttei az öregurat. Yale bólintott, és visszaült a helyére. — Kik voltak jelen a cellában, amikor lejegyezték Sibly vallomását? — Rajtam kívül csak Parr és a hivatali gyorsíró. — Ez utóbbi férfi volt, vagy nı? 119

— Férfi. Tudomásom szerint épp az Ön beosztottjainak egyike. Nem történt semmi érdemleges, Illetve a börtönır is bejött egyszer vagy kétszer. Pontosabban, míg mi ott voltunk, akkor hozta be a vizet is,, amiben aztán a mérget megtalálták. Az ezredes kinyitott egy irattartót, s a benne lévı okmányok közül kivett egy papírlapot. — Ez itt a foglár vallomása — mondta —, tekintsünk el a lényegtelen bevezetıtıl. Csak a fontosabb részeket olvasom fel. — A parancsnok megigazította a szemüvegét és olvasni kezdett: A fogoly az ágyán ült, Mr. Parr vele szemben foglalt helyet, Mr. Yale pedig a nyitott cellaajtónak háttal állt, amikor bementem. Egy bádogpohárban vittem be a vizet, melyet körülbelül félig töltöttem meg a csapnál. Jól emlékszem, hogy le kellett tennem a poharat, mivel elhívtak egy másik cellához. Tudomásom szerint lehetetlen, hogy a víz mérgezett lett volna, noha igaz, hogy az udvarra nyíló ajtó nyitva állt. Miután visszatértem a zárkába, Mr. Parr elvette tılem a poharat, az ajtó közelében lévı polcra helyezte, majd megkért, hogy ne zavarjam ıket. — Amint nyilván észrevette, a foglár nem tesz említést a gyorsíróról. Lehetséges, hogy ott a helyszínen rendelték ki? — Kétlem, szinte biztosra veszem, hogy a maga irodájából küldték. — Ezt feltétlenül tisztáznom kell Párral —-jelentette ki a parancsnok. Késıbb a felügyelı (aki idıközben visszatért franciaországi nyomozásáról), telefonon elismerte, hogy a gyorsíró egy helybéli személy volt, akit a kisvárosban kértek fel a vallomás lejegyzetelésére. A Sibly halálát követı zőrzavarban azonban senki sem gondolt arra, hogy a gyorsíró után érdeklıdjön. Arra viszont határozottan emlékezett, hogy miután a gyorsírótól megkapta Sibly vallomásának gépelt példányát, a munkabérét rendben kifizették. Ezzel az ezredes nem sokkal lett okosabb. Derrick megvárta a telefonbeszélgetés végét, s amikor Morton letette a kagylót, elégedetlen arckifejezésébıl arra következtetett, hogy Parr felvilágosítása nemigen vitte elıre a nyomozást. — Le tudná írni a gyorsíró külsejét? Yale a fejét rázta. — Többnyire háttal volt nekem — felelte —, ott ült Parr mellett. A parancsnok a mérhetetlen hanyagságról dünnyögött valamit a bajusza alatt, aztán folytatta: — Egyáltalán nem lepne meg, ha errıl a gyorsíróról kiderülne, hogy nem volt más, mint a Vörös kör bérence. Óriási felelıtlenség kívülálló szolgálatát igénybe venni egy ilyen fontos feladat elvégzésére, akit még azonosítani sem lehet. Parr szarvashibát követett el. Mély sóhajjal folytatta. —. İszintén 120

sajnálom, mert kedvelem a felügyelıt. Persze ı még a régimódi rendırtisztek közül való, akit maguk, ragyogó képességő fiatal lángelmék, joggal mosolyognak meg. Parr nem rendelkezik rendkívüli képességekkel, ennek ellenére elég jó rendırtisztnek tartom. Mégis távoznia kell a testülettıl, ez már eldöntött tény. Csak azért említem meg magának, mivel Parr már úgyis tud róla. Egyébként, ami engem illet, mélységesen sajnálom ıt. A hallottak nem jelentettek újdonságot Yale-nek, hiszen a felügyelı menesztése nyílt titoknak számított a parancsnokságon. Ára úgy tőnt, éppen az érdekelt Parr felügyelıt zavarja legkevésbé a dolog. Továbbra is zavartalanul folytatta rutinmunkáját, mintha mi sem történt volna. Amikor találkozott az utódjául kinevezett rendırtiszttel — aki bement körülnézni az irodájába —, cseppet sem zavartatta magát, sıt a lehetı legkedvesebben fogadta. Egyik délután véletlenül összefutott a parkban Jack Beardmore-ral. A fiatalembert is meglepte a zömök, testes férfi gondtalannak tőnı vidámsága. — Nos, felügyelı úr, sikerült közelebb jutnia az ügy megoldásához? — érdeklıdött Jack. Parr bólintott. — Azt hiszem, igen. Közeleg az utolsó ügyem végkifejlete — válaszolta. Jack csak most értesült a felügyelı visszavonulásáról. — Csak nem akar most lelépni a színrıl? Amikor már minden szálat a markában tart, Mr. Parr! Nem követhetnek el ekkora ostobaságot a rendırfınökségen. Ha ebben a kritikus idıszakban elküldik, az a nyílt beismerése annak, hogy minden reményt feladtak a gazember kézre kerítésére. Parr magában arra gondolt, hogy „ık" már régen feladták a reményt. A rendırfınökség tevékenységét különben is igen nehéz megérteni. Jack a vidéki házába készült. Az apja halála óta nem járt ott, és, most sem; ment volna, ha a szükség nem készteti rá. Néhány pénzügyet és egyéb gazdasági problémát kellett, megoldania, melyeket a városban nem lehetett elintézni. Ezért úgy határozott, hogy ott tölti az éjszakát a gyászos emlékő tragédia színhelyén. Pedig más— csaknem olyan szomorú esemény is kötötte ahhoz a környékhez. — Tehát vidékre utazik, ugye? — kérdezte Parr elmélázva, — Egyedül? — Igen — válaszolta Jack, aztán mintha ráérzett volna a másik gondolatára, szinte felvillanyozódva megkérdezte: — Nem lenne kedve leruccanni velem, mint a vendégem? Mit szól az ötlethez, Mr. Parr? İszinte örömömre szolgálna, bár a Vörös kör utáni nyomozás nyilván itt marasztalja a városban. — Majd csak meglesznek valahogy nélkülem is — mondta, keserő szájízzel. Parr. — Valahogy kedvem szottyant hozzá, hogy magával menjek. Magam sem jártam abban a. házban szegény édesapja halála óta, legalább újra átvizsgálhatom a helyszínt. 121

A felügyelı két nap szabadságot kért a parancsnokságon, és mivel ott szívesen megváltak volna tıle akár az élete végéig is, így nem gördítettek kérése elé akadályt. Jack csak este szándékozott indulni, így Parr hazasietett, hogy összepakolja a legszükségesebbeket egy kis bıröndbe, és abban maradtak, hogy az állomáson találkoznak. Sem az idıjárás, sem az utak állapota nem kedvezett volna egy hosszabb autós túrának, ezért a felügyelı is egyetértett abban, hogy sokkal kényelmesebben utazhatnak vonattal. Parr néhány soros üzenetet hagyott hátra egy Derrick Yale nevére címzett borítékban, s utóiratként a következı mondatot írta: Ha netán olyan körülmények merülnének fel, melyek szükségessé teszik a jelenlétemet, habozás nélkül üzenjen értem. Az utóiratot figyelembe véve, Mr. Parr a késıbbiek során elég különösen viselkedett.

122

XXXIII. FEJEZET * A HIRDETMÉNYEK

A felügyelı nem bizonyult túl kellemes útitársnak. Egész újságköteget hozott magával, és mindegyikben szinte vallásos áhítattal olvasta végig, a Vörös körrıl szóló tudósításokat. Jack ugyancsak meglepıdött, amikor észrevette, hogy mit olvas az útitársa, Ugyan mi örömét lelheti ez a flegmatikus ember a róla, szóló ledorongoló cikkek tömkelegében, melyektıl valósággal visszhangzott az egész sajtó? Parr térdére eresztette az éppen kézben tartott újságot, és levette a szemüvegét. — Ugyan már — kezdte. — A kritikába még senki sem halt bele, csak akkor van gond, ha az illetı nem ismeri el a hibáját, és folyton rágódik rajta. Ami engem illet,, tudom, hogy helyes úton járok, ezért aztán teljességgel hidegen hagy, mit firkálnak össze rólam. — Komolyan azt hiszi, hogy igaza van? De hát milyen vonatkozásban? — faggatta Jack felélénkülı érdeklıdéssel, ám a felügyelı a legcsekélyebb jelét sem mutatta annak, hogy fel akarná világosítani. Végre megérkeztek, a kis vasútállomásra, ahonnan még három mérföldes autóút várt rájuk a nagy régimódi házhoz, mely nem is, olyan régen még James Beardmore büszkeségének számított. Jack inasa, aki már korábban megjött, hogy megtegye a gazdája kényelmét szolgáló elıkészületeket, máris elébük toppant, amint átlépték a küszöböt, és Parr kezébe nyomott egy táviratot. A felügyelı megforgatta, és alaposan megvizsgálta a borítékot. — Mikor érkezett? — Alig öt perce. Egy kerékpáros küldönc hozta a faluból — hangzott a válasz. A felügyelı feltépte a borítékot, és kivette belıle az alábbi üzenetet: Haladéktalanul siessen fejlemények történtek.

vissza

Londonba;

rendkívül

fontos

Derrick Yale Parr szótlanul átnyújtotta az üzenetet a fiatalembernek. — Természetesen mennie kell. Csupán egy apró bökkenı van: kilenc óráig nincs vonat London felé — mondta Jack, akit elkedvetlenített, hogy máris elveszíti a társaságát.

123

— Nem megyek — jelentette ki Parr higgadtan. — Nincs a világon senki és semmi, ami engem rábírhatna, hogy ma este újra vonatra üljek. Várhat a dolog. Ez a távirattal kapcsolatos reakció szöges ellentétben állt azzal, amit Jack a felügyelı jellemének ismeretében elvárt volna tıle. Igazság szerint kissé ki is ábrándult a detektívbıl, másrészt viszont örült, hogy Parr ott marad vele a házban éjszakára. Úgy érezte, mintha az épület minden szobájában, minden szegletében kísértetek lapulnának. Parr újra a táviratra pillantott. — Félórával azelıtt küldték, mint ahogy elindultunk az állomásról — állapította meg töprengve. — Ugye, van itt telefon? Jack bólintott, mire Parr a készülékhez lépett, és távolsági hívást kért. Negyedórával késıbb szaggatott telefoncsengés jelezte a kapcsolat létrejöttét. Jack hallotta, amint a felügyelı a hallban beszél a kagylóba, aztán hamarosan újra belépett. —. Helyesen gondoltam — jelentette ki —, a táviratot félrevezetésül küldték. Yale barátommal beszéltem az imént. — Nyomban erre a következtetésre jutott? Parr bólintott. — Lassanként már magam, is olyan jó jóssá válok, mint Yale — mondta a felügyelı derősen. Az estét azzal töltötte, hogy beavatta a fiatalembert a römi rejtelmeibe. Mivel aligha létezik ennél szórakoztatóbb kártyajáték két ember számára, így kellemesen töltötték az idıt. Jack az órájára pillantva meglepve állapította meg, hogy már éjfél van. A néhai James Beardmore hálószobáját ajánlotta fel a felügyelınek, mely magas, tágas, mutatós helyiség volt, három széles szép ablakkal. — És maga hol alszik? — kérdezte, miután jó éjszakát kívánva megállt a szoba ajtajában. — Itt a szomszédos szobában — felelte Jack, mire Parr helyeslıen bólintott, majd becsukta és bezárta maga mögött az ajtót. Miután hallotta, hogy Jack ajtaja is becsukódik, hozzáfogott a vetkızéshez. De az öltözetének csak egyes darabjaitól vált meg, aztán kopott bıröndjébıl elıvett egy régi selyem hálóköntöst, magára terítette, lámpát oltott, majd az ablakhoz lépve felhúzta a redınyöket. Elég világos éjszaka lévén könnyedén megtalálta az ágyát, ledılt, és magára húzta a paplant. Létezik egy alig ismert módszer, melynek segítségével még a krónikus álmatlanságban szenvedık is könnyen elszunyókálhatnak. A lényege, hogy a szemünket mindenképpen nyitva kell tartani a sötétben. Parr sikerrel alkalmazta a módszert. Oldalára fordult, és kibámult a résnyire nyitott ablakok egyikén,

124

Hajnaltájban hirtelen felriadt. Felkelt, nesztelenül az ablakhoz lépett, és fülelt. Mintha egy alapjáraton mőködı autó motorjának zúgását hallotta volna, aztán újra csend lett. Odament a mosdóhoz, hideg vízzel megnedvesítette az arcát, megtörölközött, aztán visszasétált az ablakhoz. Odahúzott egy széket, ráült, és úgy helyezkedett, hogy jól szemmel tarthassa a házhoz vezetı ösvényt. Csaknem félórája meresztette a szemét, amikor egyszerre a fák árnyékában lopakodó sötét alakra lett figyelmes. Az alak teljesen beleolvadt a szürke árnyékba. Egy pillanatra ismét elıtőnt, aztán az épület mellett újra eltőnt a sötétben. A felügyelı halkan kisurrant a szobából, és leosont a lépcsın. Mivel a ház bejárati ajtaját bezárták, sıt be is reteszelték, így beletelt egy kis idıbe, míg sikerült kinyitnia. Végre kiléphetett a házzal párhuzamosan futó ösvényre. Addigra azonban már egy lelket sem sikerült felfedeznie. Éppen visszatért a bejárati ajtóhoz, amikor meghallotta a gépkocsi motorjának távolodó hangját — az éjszakai látogató tehát kereket oldott. Parr újra bezárta és bereteszelte az ajtót, és visszasétált a szobájába. Ez a látogatás erısen elgondolkodtatta. Biztosra vette, hogy a jövevény — bárki is volt az illetı — nem láthatta meg Parrt, és azt sem vehette észre, hogy figyelik. Csak idejött, és hamarosan el is távozott. A hajnali látogatás titkára akkor derült fény, amikor leballagott reggelizni. Jack a kandalló elıtt állva éppen egy győrött papírlapot tanulmányozott, ami úgy nézett ki, mintha letépték volna valahonnan. Egy kézzel írott kis hirdetményhez hasonlított. Parr még nem is látta közelrıl az üzenetet, de már biztosra vette, hogy a Vörös körtıl származik. — Mit szól ehhez? — kérdezte Jack a belépı detektívre pillantva. — Vagy féltucatnyit találtunk belılük a felhajtó melletti fákra tőzve vagy felragasztva. Ezt pedig egyenesen az ablakom alá tőzték. A felügyelı átvette az üzenetet, és elolvasta: Az apja tartozása még mindig nincs letör-lesztve. Ám ha ráveszi a barátait, Derrick Yále-t és Parrt, hogy hagyjanak fel az utánam való nyomozással, eltekintek a fizetéstıl. Valamivel lejjebb, apróbb betőkkel, mintegy utóiratként még hozzátették: A jövıben magánszemélyek felé nem lépünk fel követeléssel. — Szóval egy plakátragasztó volt — szólalt meg Parr töprengve. — Arra lennék kíváncsi, hogy miért jött és ment ilyen korán. — Maga látta az illetıt? — kérdezte Jack elcsodálkozva. — Csak futólag. Igazság szerint fel voltam készülve a látogatásra, bár valami sokkal erıszakosabb akcióra számítottam — válaszolta a felügyelı. 125

Parr magába mélyedve ülte végig a reggelit, csupán Jack kérdéseire vetett oda néha-néha egy-egy tömör választ. Késıbb viszont amikor kimentek a kertbe egy rövid sétára, meglepı kérdéssel rukkolt elı: — Érdekelne, hogy a Vörös kör mennyire van tisztában a maga Thalia Drummond iránti vonzalmával? Jack elvörösödött, — Miért kérdez ilyeneket? — csattant fel ingerülten. — Csak nem képzeli, hogy miattam Thalián fognak bosszút állni? — Ha egybevág a céljaikkal, egy pillanatig sem fognak habozni, hogy elintézzék Miss Drummondot — vágta rá a detektív, és pattintott egyet az ujjaival. A további beszélgetésnek azzal vette elejét, hogy irányt változtatott, és hátrafordult, as. Menjünk erre — mondta. — Azt hittem, a vasútállomásra vezetı út érdekli, amerrıl Marl érkezett a házhoz azon a reggelen. Parr fejrázással válaszolt: — Igazából az érdekelne, hogy miképpen közelítette meg a házat. Meg tudná pontosan mutatni azt a helyet, ahol Marl olyan hirtelen rémült vagy izgatott lett? — Természetesen — válaszolt Jack szolgálatkészen, bár közben azon töprengett, hogy mire jó ez az egész. — Jóval közelebb volt a házhoz. Nem nehéz pontosan rátalálni arra a helyre, mivel emlékszem, hogy letért az ösvényrıl, és tönkretett egy fiatal rózsatövet, mert letaposta. Nos, itt van, ez az a tı, amit a kertész annak a helyébe ültetett. Parr bólogatott nagy fejével. — Ez igen fontos tényezı — mondta. Pontosan odaállt a letaposott rózsatı helyére. — Biztosra vettem, hogy hazudott — mormogta mintegy önmagának. — Innen egyáltalán nem látható a terasz. Marl pedig azt állította, hogy a szívrohama pillanatában az ön apját látta a teraszon állni. így persze azt a benyomást igyekezett kelteni bennem, hogy a maga édesapjának megpillantása rémítette meg. Beszámolt Jacknek a Felix Marl halála elıtt folytatott beszélgetése lényegérıl. — Ezt magam is megcáfolhattam volna — mondta Jack. — Mivel aznap apám egész délelıtt a könyvtárban tartózkodott, és csak akkor jött ki a házból, miután felmentünk a teraszra vezetı lépcsın. Parr közben hevenyészett vázlatot készített a kezében tartott jegyzetfüzetbe. Tıle balra látszott a Sedgwood ház szilárd tömbje, és közvetlenül elıtte terült el a kert, melyet könnyőszerkezető vaskerítés övezett, megakadályozandó az állatok kártevését a virágágyásokban. A kerítésen egy kapu volt, Marl nyilván ezen át juthatott be. Jobbról bokros, csalitos terület zöldellt, melynek közepén egy kerti napernyı színes teteje magasodott. — Apám kedvenc helye volt az a bokros rész — magyarázta Jack —, mert ott még a legforróbb napokon is van némi széljárás. Ha pedig erısen

126

fújt, éppen a bokrok nyújtottak ellene védelmet. Apám hosszú órákat töltött ott olvasgatással. . A felügyelı lassan körbe fordult, és a környék legapróbb részletét is: megfigyelte. Végül bólintott. Azt hiszem, most már mindent láttam — jelentette ki. Miközben visszafelé sétáltak, újra szóba hozta az éjszakai „hirdetményragasztót", és Jack meglepetésére azt mondta: — A Vörös kör ezúttal félrevezetı manıvert hajtott végre. Sıt úgy vélem, hogy inkább utólagos megfontolással cselekedett. Ugyanis meg mernék esküdni rá, hogy nem ez volt az eredeti elképzelésük. Letelepedett a terasz lépcsıjére, és beletemetkezett a táj szépségének szemlélésébe. Közben Jack arra gondolt, hogy soha életében nem találkozott még Parrnél kiábrándítóbb alakkal. Alacsony termete, köpcössége, széles, bárgyú arca, egyáltalán nem hasonlított az éles esző nyomozókról alkotott: elképzelésére. — Úgy van! Kitaláltam! — kiáltott fel Parr hirtelen. — Helyesen következtettem. Igazából azért jött ide, hogy megzsarolja magát azzal az összeggel, melyet az édesapja nem volt hajlandó megfizetni. Ám útközben idefelé egy új terv körvonalai rajzolódtak ki benne, melyre célzást is; tesz az üzenet utóiratában. Valami eget rengetı disznóságra készül, ezért a rám. és Yale-re vonatkozó sorokban rejlik a dolog lényege. Tényleg azt szeretné, ha sikerülne kirekeszteni bennünket a végjátszmából, noha korántsem olyan ostoba, hogy azt higgye, teljesül is az akarata. Megnézhetném még egyszer azt a papirost? Jack kihozta, a felügyelı pedig maga elé helyezte a terasz kövezetére. — Igen, amint látja, sietısen írták. Nyilván a kocsijában körmölte le az eredeti üzenet helyett. — Parr izgatottan simogatta az állát. A kérdés most az, vajon mi lehet ez az új elképzelés? Szinte azonnal meg is tudta a választ, mivel az inas sietett oda hozzájuk azzal, hogy Jack dolgozószobájában már vagy öt perce kitartóan cseng a telefon. — Magát kérik — mondta Jack, odanyújtva a felügyelınek, a kagylót. Parr a telefonban felismerte Morton ezredes hangját. — Haladéktalanul siessen vissza Londonba, Parr! Ma délután részt kell vennie a kabinet ülésén. Amint a felügyelı letette a kagylót, széles arca még szélesebb mosolyra húzódott. — Mi történt? — tudakolta a fiatalember. — Csak annyi, hogy csatlakozom a kormányhoz — jelentette ki Parr, és úgy nevetett, hogy a könnyei potyogtak tıle.

127

XXXIV. FEJEZET * A KORMÁNY MEGZSAROLÁSA

Mire Londonba értek, az esti lapok már tele voltak az új szenzációval. A Vörös kör taktikát változtatva, valóban egy ambiciózus zsarolási program mellett döntött. A sajtónak adott hivatalos közleménybıl a következıket tudták kihámozni: Aznap reggel a kormány valamennyi tagja kapott egy névtelen üzenetet, melynek eredetére csupán a rábélyegzett Vörös kör utalt. A dokumentum a következıket tartalmazta: A rendırség minden hivatalos- és magán erıfeszítése ellenére zavartalanul folytatjuk tevékenységünket. Mr. Derrick Yale zsenialitása és Parr felügyelı szorgalma sem tántoríthat el bennünket céljaink megvalósításától. Sikereink teljes története még ismeretlen Önök elıtt. Sajnos kellemetlen feladataink közé tartozik néhány ember eltávolítása az élık sorából, nem is annyira a bosszúállás céljából, mint jóindulatú figyelmeztetésként a többiek számára. Ilyen kellemetlen kötelességünknek tettünk eleget ma reggel Sámuel Heggitt ügyvéd likvidálásával, aki a néhai Harvey Froyant megbízásából kémkedett utánunk, s ennek során baljós közelségbe került szervezetünkhöz. Az ügyvédi iroda többi tagjának szerencséjére, személyesen foglalkozott az üggyel. Holttestét Brixton és Marsden között, a vasúti töltés mentén találhatják meg. Miután bebizonyosodott, hogy a rendırség képtelen megállítani bennünket, így maradéktalanul egyetértünk a hatóságokkal, melyek azt állítják, hogy a lehetı legveszélyesebb kihívást jelentjük a társadalom számci-ra. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy maradéktalanul beszüntetjük tevékenységünket, azon feltétellel, ha a rendelkezésünkre bocsátanak egy millió fontot. A pénzösszeg átadásának módját a késıbbiekben közöljük. Ehhez természetesen feltétel nélküli amnesztiának kell társulnia — amennyiben a nyomozóhatóságoknak sikerülne kiderítenie a személyazonosságunkat. Az errıl szóló okmányt a pénzhez kérjük csatolni. Vegyék számításba, hogy amennyiben feltételeink elutasítása mellett döntenek, annak kellemetlen következményei lesznek. Az alábbiakban közöljük a parlament kétszáz kiváló tagjának listáját. Nem teljesítés esetén ık lesznek a túszaink. Ha a kormány e hét 128

végéig nem adja beleegyezését feltételeink teljesítésére, akkor az urak egyikét kivégezzük. Derrick Yale volt az elsı személy, akivel Parr a Whitehallba való megérkezésekor találkozott. Ez egyszer a híres magándetektív is szokatlanul nyugtalannak tőnt, — Tartottam tıle, hogy így fognak alakulni a dolgok — panaszkodott. És az a legszomorúbb az egészben, hogy mindez éppen akkor következik be, amikor azt reméltem, hogy végre rátehetem a kezem a gazfickók fınökére. Karon ragadta Parrt, és végigvezette a félhomályos folyosón. — Ráadásul lıttek a mára tervezett horgászkirándulásomnak is. A felügyelınek hirtelen leesett a tantusz, — Apropó, hiszen a Vörös kör mára ígérte a likvidálását! Reméljük, hogy magára is kiterjed a banda által meghirdetett általános amnesztia — mondta Parr szárazon, a társa pedig kényszeredetten nevetett. — Mielıtt bemennénk erre az ülésre, feltétlenül el kell mondanom magának, hogy továbbra is rendelkezésére állok — súgta halkan a felügyelı fülébe. — Azt is tudnia kell, hogy a Kabinet, jelenlegi álláspontja szerint hivatalos státuszba kíván engem helyezni, és rám akarja bízni a nyomozás irányítását. Meghallgattam az érvelésüket, ám határozottan visszautasítottam ıket, mivel meggyızıdésem, hogy ön a legalkalmasabb személy erre a feladatra. Más parancsnok irányítása alatt pedig nem vagyok hajlandó tevékenykedni. — Köszönöm — mondta Parr egyszerően. — De lehet, hogy a Kabinet esetleg másként látja a helyzetet. A Kabinet az államtitkárságon ült ısszé. A Vörös kör ügyében érdekelt személyek valamennyien kezdettıl fogva jelen voltak, míg a kívülállókat csak késıbb engedték be. Elsıként Yale-t szólították, Parr felügyelınek pedig negyedórával késıbb intett bebocsátást az ajtónálló. A felügyelı látásból ismerte a kiváló gyülekezet tagjainak többségét, de miután politikailag az ellenzék oldalán állt, nem tisztelte különösebben egyiküket sem. Belépve a hatalmas terembe, ellenséges légkört észlelt maga körül, s a dermesztı fıbiccentés, mellyel a fehér szakállas miniszterelnök fogadta, csak megerısítette ezt a benyomását. — Mr. Parr — kezdte a miniszterelnök ridegen —, a Vörös kör ügyében folytatunk megbeszélést. Nyilván ön is belátja, hogy ez a probléma immáron nemzeti üggyé vált. E banda veszélyességét élesen kihangsúlyozza az a memorandum, melyet eljuttatott a Kabinet számos tagjának. A sajtóban másról sem lehet olvasni, csak errıl a hírhedt társaságról. — Igenis, uram — mondta a felügyelı. —Azt hiszem, nem árulok el titkot, ha azt mondom, hogy korántsem vagyunk elégedettek a nyomozás eddigi eredményeivel. Noha minden 129

rendelkezésünkre álló erıt biztosítottunk az ön számára, beleértve a . . . — Rápillantott az elıtte lévı papírlapra, amikor Parr kihasználta az alkalmat, és félbeszakította. — Szeretném, ha eltekintene méltóságod a parancsnokságom alá rendelt erık ismertetésétıl — jelentette ki határozottan —, s attól is, hogy milyen különleges felhatalmazást kaptam az államtitkár úrtól. A miniszterelnök megdöbbent a példátlan szemtelenség hallatán. Amikor visszanyerte a hangját, folytatta: — Nagyon helyes! Akkor maradjunk annyiban, hogy bár különleges jogokkal és lehetıségekkel ruházták fel, ezenkívül jelen volt számos bőncselekmény végrehajtásánál, a tetteseket ennek ellenére mégsem sikerült az igazságszolgáltatás kezére adnia. A felügyelı helybenhagyóan bólintott. — Eredetileg az volt a szándékunk, hogy elvesszük magától azt ügyet, és, átadjuk Mr, Derrick Yale-nek, aki legalább sikeresen kézre kerített két gyilkost, bár a fıkolompost neki sem sikerült elfognia. Mr. Yale azonban nem hajlandó elfogadni a megbízatást, csakis abban az esetben, ha továbbra is maga irányítja a nyomozást. Azt mondta, az. ön vezetése alatt hajlandó,az ügyön dolgozni, mi pedig jóváhagyásunkat adtuk ehhez. Tudomásom szerint magát a parancsnoksága már felterjesztette nyugdíjazásra, és a kérelmüket el is fogadták. Noha pillanatnyilag még nem lépett hatályba. Azt ajánlom Önnek, Parr felügyelı, hogy tartsa szem elıtt ezeket a szempontokat. Fıként pedig azt vésse az agyába — a miniszterelnök elıredılve, határozott hangsúllyal folytatta —, hogy semmilyen körülmények között sem engedhetünk a Vörös kör követeléseinek. Ez ugyanis az alkotmányunk megtagadásával és az irányítás átadásával lenne egyenlı. İszintén remélem, hogy kellı védelmet biztosít kormányom minden egyes megfenyegetett tagjának, mivel ez állampolgári jogon megilleti ıket. Ne feledje, a karrierje forog kockán! E szavakkal el is bocsátotta a felügyelıt. Parr lassan felegyenesedett, — Amennyiben a Vörös kör kitart követelése mellett, garantálom, hogy London területén egyetlen hajszála sem görbül a kormány tagjainak. Akár sikerül rövidesen elfognom a Vörös kör néven ismert alakot, akár elhúzódik a kézre kerítése — ígérte Parr. — Ahhoz nyilván kétség sem férhet, hogy ezt a szerencsétlen Heggittet megölték, ugye? — kérdezte a miniszterelnök, melyre Derrick Yale adta meg a választ. — Valóban, uram. Ma a kora hajnali órákban meg is találták a holttestet. Mr. Heggitt, aki mellesleg Marsdenben lakik, vonattal hagyta el Londont tegnap este. A gyilkosságot nyilván az utazás közben követték el. — Borzalmas, borzalmas! — rázta a fejét kétségbeesetten a miniszterelnök. — Valóságos szörnyő orgiája a bőnözésnek és gyilkosságoknak. S valószínőleg még koránt sincs vége.

130

Amint a két detektív elhagyta a Whitehallt, valóságos csıdülettel találták szembe magukat. A tanácskozás híre ugyanis kiszivárgott. A sajtót titkon értesítette valaki, miszerint most tárgyalják meg az; új, rendkívüli problémát, mellyel a kormánynak szembe kell néznie. A népszerő Yale-t felismerték és megéljenezték. Parr felügyelı viszont óriási megkönnyebbülésére, észrevétlenül jutott át a tömegen. A nap szenzációját kétségkívül a Vörös kör jelentette. Néhány esti újság a címoldalán Vörös körrel jelent meg, a banda hírhedt jelét utánozva. A járókelık másról sem csevegtek, mint hogy a Vörös kör képes, lesz-e beváltani legújabb fenyegetését. * Thalia Drummond felpillantott munkaadója belépésére. Egy esti újság volt elıtte, állát ösz-szekulcsolt kezein pihentetve gondosan olvasta egyik cikket a másik után. Derrick figyelmét sem a lány érdeklıdése, sem pillanatnyi zavara nem kerülte el, mellyel összehajtotta és félretette az újságot. — Nos, Miss Drummond, mit szól a legutóbbi „hıstettükhöz"? — Óriási — válaszolta a lány. — Bizonyos szempontból egyenesen csodálatraméltó. Yale komoly tekintettel meredt rá. — Részemrıl megvallom, nem sok csodáinivalót találok a tevékenységükben — mondta. — Őgy tőnik, elég furcsán, eltorzítva látja a dolgokat. — Szó, ami szó1, Mr. Yale — válaszolta a lány hővösen —, úgy látszik, egy pillanatra szem elöl tévesztette, hogy néha abnormálisan gondolkodom. A férfi megtorpant irodája küszöbén, és, hosz-szú, éles, kutató pillantással meredt vissza a lányra, aki azonban szemrebbenés nélkül állta a tekintetét. — Képzelem, milyen hálás nekem, amiért elintéztem, hogy Mr. Johnson a Mildred Streeten már nem továbbítja többé a maga érdekfeszítı levélkéit — vágta oda Yale, a lány azonban tüntetıen hallgatott. A magándetektív hamarosan újra kijött az irodájából. — A jelek szerint valószínőleg hamarosan beköltözöm a rendırkapitányságra, és ott rendezem be az új irodámat — közölte. — Mivel, tudomásom szerint nem, kedveli az ottani atmoszférát, ezért itthagyom, a szokásos ügyeim intézésére. — Eszerint elvállalja a Vörös kör elfogásának irányítását? — érdeklıdött a lány kíváncsian. Yale megrázta a fejét, — Továbbra is Parr felügyelı vezeti a nyomozást, én azonban hathatósabb támogatást nyújtok neki. A férfi nem bocsátkozott részletesebb fejtegetésbe az új feladatát illetıen, így a délelıtt hátralévı része a szokásos rutinmunkával telt. Amikor Derrick ebédelni indult, közölte, hogy aznap már nem tér vissza, és részletes utasításokat adott a lánynak a postázandó levelekre vonatkozóan. 131

Alig hogy Yale eltávozott, megcsendült a telefon, és a vonal másik végén megszólaló hang hallatán Thalia kis híján elejtette a kagylót. —. Igen, én vagyok az, Mr. Beardmore, jó napot kívánok. — Yale ott van? — tudakolta Jack. — Épp az imént ment el, és ma már nem is jön'vissza. De ha valami fontos közlendıje van a számára, esetleg megkereshetem — ajánlotta Thalia, akinek nem kis erıfeszítésébe került, hogy hangján ne lehessen észrevenni az izgalmát. — Nem tudom, mennyire fontos — folytatta Jack. —. Arról van szó, hogy ma reggel átnéztem apám iratait. Elég, kellemetlen feladatnak bizonyult. A lényeg, hogy egész, csomó Marllel kapcsolatos okmányt találtam köztük, — Marllel kapcsolatos okmányok? — kérdezte vontatottan a lány. —. Igen, nyilvánvalóvá vált, miszerint, szegény atyám jóval többet tudott Marl viselt dolgairól, mint eddig hittük. Az a fickó börtönben is ült; tudta ezt? — Legalábbis sejthettem volna — válaszolta Thalia. — Apám bevett szokása volt kellıképpen informálódni azokról, akikkel üzleti kapcsolatba lépett — folytatta Jack. — Nyilván ezért van itt egy egész sereg adat Marl elıéletérıl, amit az egyik francia ügynökség győjtött össze. Kiviláglik belılük, hogy Felix Marl gátlástalan gazember volt. Érdekelne, hogy mit akarhatott: a kormányzótól. Ugyanis találtam az iratok között egy furcsa borítékot, melyre az van írva, hogy „Fénykép a kivégzésrıl". Franciaországból származik, és nyilván nem került a kormányzó kezébe. Talán nem kedveli az efféle kellemetlen dolgokat. — És maga felnyitotta a borítékot? — kérdezte a lány hirtelen. — Dehogy — válaszolt a fiatalember csodálkozva. — De maga miért ilyen izgatott? — Jack, megtenne nekem egy szívességet? Most fordult elı elsı ízben, hogy a lány a keresztnevén szólította. Szinte maga elıtt látta, amint a fiatalember elvörösödik. — Persze . . . persze . . . természetesen, Thalia, bármit megtennék magáért — vágta rá a fiatalember. — Akkor ne nyissa fel a borítékot — kérte a lány határozottan. — És tegyen minden Marllel kapcsolatos iratot biztos helyre. Megígéri? — Hogyne, megígérem! — hangzott a válasz. — Micsoda különös kérés! — Másoknak is beszélt már errıl? — faggatta a lány. — Csak Parr felügyelınek számoltam be néhány sorban a dologról. Hallotta, amint a lány ingerülten felkiált a vonal másik végén. — Ígérje meg, hogy nem beszél senkinek sem az iratokról, fıként a fényképrıl! — Természetesen megígérem, Thalia — hangzott a fiatalember válasza. — Sıt, ha úgy gondolja, az egész köteget át is küldhetem magának.

132

— Ne, azt ne tegye! — utasította a lány, majd váratlanul befejezte a beszélgetést. Meg néhány percig pihegve ült Thalia, majd feltette a kalapját, bezárta az irodát, és elindult ebédelni.

133

XXXV. FEJEZET * THALIA EGY MINISZTERREL EBÉDEL

Elmúlt negyedike, és Derrick Yale még mindig életben volt. E tényt erısítette meg, amikor belépett az irodába, melyet közösen használtak Parr felügyelıvel. — Csak az bánt, hogy odavan a horgászkirándulásom. Parr dünnyögött. — Még mindig jobb, ha a pecázása van oda, mint ha magát veszítjük el örökre. Mert biztosra veszem, amennyiben elutazott volna, soha többé nem tért volna vissza. Yale felnevetett. — Látom, meggyızıdése, hogy a Vörös kör mindig beváltja a fenyegetését. — Legalábbis. . . egy bizonyos pontig — válaszolta a felügyelı, anélkül, hogy felpillantott volna a levélbıl, amit éppen írt. — Úgy hallottam, hogy Brabazon vallomást tett a rendırségen. — Igen — válaszolta a felügyelı. — Bár nem lettünk tıle sokkal okosabbak, de azért vallomásnak lehet nevezni. Elismerte, hogy hosszú idın át ı hozta forgalomba azt a pénzt, amit a Vörös kör zsarolással szerzett az áldozataitól, bár azt állította, hogy nem ismerte a bankjegyek közvetlen eredetét. Beszámolt arról is, miként csatlakozott a kör bandájához, melynek a továbbiakban — természetesen tudatosan — az ügynöke lett. — İt vádolja Marl meggyilkolásával is? Parr- felügyelı lassú fejrázással válaszolt: — Ahhoz még nincs elegendı bizonyítékunk — felelte, miközben végzett a levélírással, összehajtogatta, és egy borítékba csúsztatta. — És Franciaországban járva talált valami érdekeset? — érdeklıdött Yale. — Sok elfoglaltságom mellett még nem is volt idım megkérdezni magától. Mielıtt válaszolt volna, a felügyelı hátradılt a székében, elıhalászta a pipáját, és rágyújtott. — Körülbelül annyit, amennyit a szegény öreg Froyant megtudhatott — felelte végül néhány füstkarika kíséretében. — Valójában pontosan azt a nyomvonalat követtem végig, amin ı haladt. Fıként Marl és egy másik gazfickó bőntetteire vonatkozóan. Felix Marl ugyanis korábban egy gengszterbanda tagja volt Franciaországban, a társával együtt... akit ha jól tudom . . . Lightmannek hívtak. Ezt a fickót halálra ítélték. Lightmant ki akarták végezni, de a hóhérok elbaltázták a dolgot. Végül aztán elküldték valamelyik francia fegyenctelepre, az ördögszigetre vagy Cayenne-re, ahol meghalt. — Tévedés, megszökött — szólt közbe Yale csendesen.

134

— Az ördögbe is, csakugyan — hagyta helyben Parr felpillantva. — Ami engem illet, jobban érdekelt Marl elıélete, mint ez a Lightman. — Maga beszél franciául, Parr? — kérdezte Yale csodálkozva. — Mégpedig folyékonyan — hangzott a válasz. A felügyelı újra Derrickre pillantott. — Miért kérdi? — Nincs különösebb oka, csupán arra voltam kíváncsi, hogyan végezhette el a nyomozást. — Kifogástalanul beszélek franciául — biztosította Parr, bár szíve szerint témát változtatott volna. — Szóval ez a Lightman megszökött a fegyencteleprıl — ismételte csendesen Yale. — Igazán kíváncsi lennék, hogy hol lehet ebben a pillanatban. — Ez olyan kérdés, amit eddig még nem tettem fel magamnak. — A felügyelı hangjából türelmetlenség érzıdött. — Tudomásom szerint nem maga az egyetlen, aki Marl személye iránt érdeklıdött. Az imént láttam egy levélkét az ifjú Beardmore-tól az asztalán, melyben azt írja, hogy az apja iratai között talált néhány okmányt a néhai Felixre vonatkozóan. Eszerint az apja is lenyomoztatta Marlt. Persze, persze, az, öreg James Beardmore óvatos ember volt. Parr, aki bizalmasan értesült arról, hogy Yale a fıkapitány társaságában ebédel, egyáltalán nem sértıdött meg a mellızése miatt. Amúgy is nyakig ült az elfoglaltságban ezekben a napokban. Ki kellett válogatnia az embereket, akik a kabinet tagjainak testırségét alakítják. Különben is szívesen lemondott az olyan társaságról, melyben terhesnek érezték a jelenlétét. Minden bizonnyal szörnyő zavarban lett volna amatır kollégája miatt, mivel Yale olyasmit akart közölni a fıkapitánnyal, amit egyáltalán nem Parr fülének szánt. Már az ebéd utolsó fogásánál tartottak, amikor Derrick robbantotta a bombáját. A becsapódás oly hatásos volt, hogy a kapitány levegı után kapkodva hanyatlott hátra a székében. — Tehát azt meri állítani, hogy valaki a rendırparancsnokságon . . . ? — hitetlenkedett. — Ez teljességgel lehetetlen, Mr. Yale. Derrick Yale fejcsóválva bizonygatta: — Az Ön helyében én is ezt mondanám, uram. De be kell látnia, hogy minden jel erre utal. Jó elıre tudnak minden tervünkrıl, mely a Vörös kör tevékenysége ellen irányul. Gondolja csak végig, valaki bejutott Siblyhez, és végzett vele. Ezt csakis olyan személy tehette, aki a fıkapitányságon kiállított engedéllyel rendelkezett. De vegyük Froyant esetét, detektívek hada vette körül a házat, és jutott belılük magába az épületbe is bıven. Nyilvánvaló, hogy egy lélek sem juthatott be, és nem is jöhetett ki. A fıkapitány kezdte visszanyerni a hidegvérét. — Egy valamit tisztáznunk kell, Mr. Yale — mondta. — Parr felügyelıt vádolja? Derrick Yale a fejét rázva felkacagott.

135

— Szó sincs róla — válaszolta. — Képtelenség feltételezni Parr-ról, hogy akárcsak egyetlen bőnös gondolat is befészkelıdhetne az agyába. De ha jobban belegondol ebbe az ügybe — a magándetektív áthajolt az asztal felett, és lehalkította hangon folytatta —, és alaposan eltöpreng a Vörös kör által elkövetett számos bőntett minden részletén, maga is arra a következtetésre fog jutni, amire én. Nevezetesen, hogy egész idı alatt ott rejtızött valaki a háttérben . . . valaki a parancsnokságról. — Parr? — kérdezte a fıkapitány nyíltan. — Nem állíthatom, hogy éppen Parr lenne az — válaszolta Derrick Yale, miközben gondolataiba merülve harapott az alsóajkába. — Úgy, vélem, inkább valamelyik beosztottjának lett az áldozata, akiben jobban megbízott a kelleténél. Elhiheti, egy pillanatig sem haboznék: Parr megvádolásával, ha a jelek arra utalnának. Még Önt sem menteném fel a gyanú alól, uram, ha okot szolgáltatna rá. Mortonon látszott, hogy kellemetlenül érzi magát. — Megnyugtathatom, hogy teljességgel tájékozatlan vagyok a Vörös kör üzelmeit illetıen — csattant fel a hangja, majd miután rádöbbent tiltakozásának abszurditására, elnevette magát. — Ismeri azt a lányt, aki folyton magát bámulja? — kérdezte Morton egy párocskára mutatva, mely a tágas étterem egyik sarkában ebédelt. — Hogyne ismerném — válaszolta megfontoltan Derrick Yale —, a lány egy Thalia Drummond nevő ifjú hölgy, az asztaltársa pedig minden valószínőség szerint a tiszteletreméltó Raphael Willings, a kormány tagja, egyike azoknak, akiket a Vörös kör megfenyegetett. A fıkapitány halkan füttyentett. — Thalia Drummond?! Ugye, ı az a fiatal lány, aki nemrégiben komoly zőrbe keveredett? Ha jól tudom, korábban Froyant titkárnıje volt, nemde? A másik bólintott. — Ez a lány számomra is rejtély. Fıként az idegei ejtenek ámulatba. Pillanatnyilag ugyanis éppen az irodámban kellene ülnie, és válaszolni a telefonhívásokra, valamint felbontani a napi postát. — Eszerint maga alkalmazta ıt? — Csodálkozott a parancsnok, majd sanda mosollyal hozzátette. — Maradéktalanul egyetértek a lány idegeire vonatkozó állításával, de hogyan kerülhet kapcsolatba egy ilyen nı Mr. Willings-szel? Derrick Yale-t felkészületlenül érte a kérdés. Néhány perccel késıbb a két férfi látta, hogy a lány feláll az asztaltól, és társa kíséretében kényelmesen végigvonul a termen. Útja éppen az asztaluk mellett vezetett el. Thalia mosolyogva állta fınöke kérdı pillantását, melyre egyetlen apró fejbiccentéssel reagált, aztán a válla felett odaszólt valamit a nyomában lépkedı középkorú férfinek. — Mit is mondtunk az imént az idegeirıl? — kérdezte Derrick. A fıkapitány csupán ennyit jegyzett meg: — Alighanem lesz néhány keresetlen szava, ehhez az ifjú hölgyhöz. 136

Derrick Yale-t sem beszédmodorát, sem viselkedését tekintve nem lehetett hétköznapi figurának tekinteni. Ezúttal azonban mégis megoldhatatlannak tőnı problémával találta szemben magát. Úgy vélte, az lesz a legokosabb, ha az idıre bízza a kellemetlen szituáció tisztázását. A lány csak néhány pillanattal korábban ért az irodába, mint ı. Éppen a kalapját vette le, amikor a férfi belépett. — Egy pillanat, Miss Drummond — szólt oda neki —, néhány szavam volna magához, mielıtt folytatná a munkáját. Miért távozott el ebédidıben az irodából, amikor határozottan megkértem, hogy maradjon itt? — Mert Mr. Willings viszont határozottan arra kért, hogy ebédeljek vele — válaszolta Thalia ártatlan mosollyal. — És miután ı a kormány tagja, biztosra vettem, hogy maga nem nézné jó szemmel, ha visszautasítanám. — Honnan ismeri Mr. Willingst? A lány rideg, kihívó tekintettel mérte végig. — Számos módja létezik annak, hogy megismerkedjünk valakivel — válaszolta. — Feladhatunk egy hirdetést, vagy a parkban futunk össze, esetleg bemutatnak bennünket egymásnak. Engem speciel bemutattak Mr. Willingsnek. — Mikor? — Ma hajnalban — válaszolta Thalia. — Úgy két óra tájban. Néha leruccanok a Merros klubba táncolni — magyarázta. — Nekem sem árt egy kis kikapcsolódás. Fogadja el mentségül a fiatalságomat. Hát ott mutattak be bennünket egymásnak. Yale a zsebébe nyúlt, és néhány bankjegyet helyezett az íróasztalra. — Itt a heti munkabére, Miss Drummond — mondta szemrebbenés nélkül. — A délután történtek után nincs többé szükségem a szolgálataira. A lány felvonta a szemöldökét. — Máris lemondott róla, hogy jó útra térítsen? — kérdezte a férfitıl olyan halálos komolysággal, mintha meglepıdött volna. Aztán hirtelen felkacagott. — Maga teljességgel javíthatatlan. Számos dolgot elnéztem volna magának. Még azt is meg tudtam volna bocsátani, ha megdézsmálja a pénzemet. De az mégis csak megengedhetetlen, hogy csak úgy elhagyja az irodámat, amikor határozottan arra utasítottam, hogy maradjon itt. A lány felvette a pénzt az asztalról, és megszámolta. — Pontosan megvan — csúfolódott. —Maga nyilván skót, Mr. Yale. — Önt csak egy módon lehetne jó útra terelni. Miss Drummond — jelentette ki a férfi komolyan, s úgy tőnt elég nehezen találja meg az odaillı szavakat. —És mi lenne az, kérem? — Ha feleségül venné egy férfi. Valósággal hajlok rá, hogy belevágjak ebbe a nehéz kísérletbe.

137

A lány az íróasztal szélére telepedett, és egész teste rázkódott a hangtalan nevetéstıl. — Maga nagyon vicces kedvében van — mondta, amikor végre szóhoz jutott. — De most már kezdek átlátni a viselt dolgain. — A lány hirtelen elkomolyodott. — Vallja be, Mr. Yale, hogy. csak kísérleti alanynak tekint engem. Nem táplál több érzést irántam, mint amennyit én az iránt a falon mászó vén nyomorult zöld légy iránt érzek. — Csakugyan nem vagyok szerelmes magába, ha erre gondol. — Valami hasonlóra gondoltam — vágta rá a lány —, bár nem egészen. Most pedig fogom a béremet meg a felmondásomat, és szépen köszönetet mondok magáért, mert lehetıséget adott rá, hogy egy ilyen briliáns zsenivel találkozhattam és dolgozhattam. Yale úgy fejezte be a beszélgetést, mintha megsértıdött volna, amiért elutasították a kedvezı üzleti ajánlatát. Még motyogott valamit, hogy ad Thaliának egy ajánlólevelet, és ezzel a témát lezártnak tekintette. Bement az irodájába, és még azzal sem tisztelte meg a lányt, hogy bevágja maga mögött az ajtót. Az elbocsátás ténye, minden látszat ellenére komolyan érintette Thaliát, mivel csakis két dolgot jelenthetett. Egyrészt azt, hogy Derrick Yale komolyan gyanakszik rá, vagy pedig csapdát akar állítani neki, hogy sötét terveinek részeként kipuhatolja az ı szándékait. Hazafelé tartva arra gondolt, mit is mondott neki Yale a Mildred Streeti Johnsonnal kapcsolatban. Valami minden bizonnyal lappang amögött, hogy tudomására hozta, miszerint nem titok elıtte Thaliának a Vörös körhöz főzıdı kapcsolata. A lányt nagyon érdekelte volna, hogy Yale-nek honnan sikerült ezt kiderítenie. Hazaérve — akár az elızı éjszaka, most is — egy levél várta. A Vörös kör irányító szelleme legalábbis vele szemben, megrögzött levelezınek bizonyult. Thalia a szobájába sietett, és felbontotta a borítékot. A levél így szólt: Kiválóan végezte a munkáját. Betőrıl betőre végrehajtotta az utasításaimat. Mint elıre megjósoltam, a Willings-szel történı megismerkedése zökkenımentesen zajlott le. Azt akarom, hogy férkızzön a bizalmába ennek az embernek, és próbálja kipuhatolni kisebb-nagyobb gyöngeségeit. Fıként az érdekelne, miként vélekedik, és mit nyilatkozik, ajánlatomat illetıen a kabinetben. Egy apróság: az ebédnél viselt ruházata nem volt teljesen megfelelı. Ne takarékoskodjon a ruházati költségeit illetıen. Tudom, hogy Derrick Yale ma délután felmondott magának, de egy cseppet se aggódjék emiatt. Semmi szükség arra, hogy továbbra is az irodájában rostokoljon. Vacsorázzon ma este Willings társaságában. Úgy tudom, módfelett érzékeny a nıi bájakat illetıen. Igyekezzen meghivatni magát a villájába. Van egy antik

138

kardgyőjteménye, melyre rendkívül büszke. Amennyiben sikerül bejutnia, alaposan, tanulmányozza át a házat. Thalia a borítékba pillantva, két vadonatúj,, ropogós százfontos bankjegyet talált benne. Szokatlanul komoly arccal csúsztatta a pénzt a kézitáskájába.

139

XXXVI. FEJEZET * A KÖR TALÁLKOZÓJA

Raphael Willings kora jellegzetes alakja volt. Noha még csak a negyvenes éveinek elején járt, a jellemébıl adódó nyers ereje segítségével sikerült beverekednie magát a kormányba. A valóság eltorzítása lenne, ha népszerő miniszterként jellemeznénk. Sem kollégái, sem az állampolgárok körében nem örvendett osztatlan népszerőségnek. Elismerték ugyan hallatlan erejét, sıt a parlament egyik legkiválóbb szónokának tartották, mégsem bíztak meg benne. Mivel számos tanújelét adta ingatagságának, egyre többen kezdték hangoztatni a kérdést;, hogy miként juthatott egy ilyen ember ennyire kényes, magas pozícióba? Érdekes módon azonban elég széles volt a támogatóinak tábora is. Olyan emberekbıl tevıdött össze, akik megingathatatlan, hőséggel ragaszkodtak személyéhez, s akiknek szavazataira bizton számíthatott az ujj felemelésnek A kormánytöbbség túl gyenge volt ahhoz, hogy megkockáztassák a Willings frakció kizárását. Willingst egyáltalában nem zavarta a képviselıtársai között kialakult rossz hírneve. Felesleges részleteznünk, milyen körülmények eredményezték negatív megítélését, legyen elég egyetlen tény, miszerint hajszál híján sikerült megúsznia, hogy egy botrányos válási ügyben szerepeljen a neve. Népszerőtlensége okozta azt is, hogy a Merros klubot, ezt az éjszakai szórakozóhelyet, melynek tagja volt, két ízben is átkutatta a rendırség, abban az alig titkolt reményben, hogy esetleg kompromittálni tudja ezt a kellemetlen politikust. A razziát egyébként egyik politikustársa felesége szervezte meg. E tény nem maradt titokban Willings elıtt sem. Visszavágásként a tulajdonában lévı újság oldalain oly heves kirohanást intézett az illetı hölgy és szerencsétlen férje ellen, hogy a miniszternek vissza kellett vonulnia a közélettıl az alattomos sajtóhadjárat elhallgattatására. Willings enyhén kopaszodó, hízásra hajlamos, de más részrıl jó felépítéső férfi volt. Egyéb jót aligha lehetett volna elmondani a személyes vonzerejérıl. A politikus abban a hiszemben volt, hogy személyes varázsa segítette elı Thalia Drummond bemutatását, és bizonyára szörnyen meglepıdött volna, ha megtudja, miszerint az illetı hölgy aznap reggel kapott utasítást a Vörös körtıl az összeismerkedésükre. A hírhedt szervezet ügynökei a társadalmi élet minden rétegébe befészkelték magukat. Akadtak köztük könyvelık, egy vasúttársasági igazgató, orvosok és három szállodaigazgató. Száznál is többen voltak a Vörös kör bérencei. A banda fınöke jól megfizette ıket, és a feladatuk sem volt túlzottan megterhelı. Többnyire — mint ebben az esetben is — nem akadt más tennivalójuk, mint 140

két személyt, bemutatni egymásnak. Ezek az ismeretségek természetesen a Vörös kör érdekeit szolgálták. A banda tagjai minden esetben a jól bevált módszer szerint kapták az utasításokat. Éppen a tökéletes szervezés szolgáltatta e példátlan, bőnszövetkezet fı erejét. A Vörös körnek különös tehetsége volt a sorstragédiák és a nyomorba süllyedt szerencsétlenek kiszimatolásához; Sokan váltak e két ördögi csapás; áldozatává, mert a banda fınöke egymás után szervezte be ıket, mit sem. törıdve a foglalkozásukkal és kilétükkel. A legkülönbözıbb helyeken és a legkülönösebb körülmények között hozta össze a találkozókat leendı áldozataival. Mindenkinek személyesen jelölte ki a feladatát — ami rendszerint nevetségesen egyszerő, szinte lényegtelen dolognak tőnt. A kör néhány tagja, késıbb, pánikba esve vallomást tett a rendırségen, s innen derült ki, milyen nevetségesen egyszerő feladatokat jelölt ki a titokzatos; fınök alárendeltjei számára. Az árulás végzetes következményeitıl tartva azonban a Vörös kör tagjainak többsége hőségesen kitartott ismeretlen fınöke mellett. Páratlan szervezı készségét bizonyította akkor is, amikor Derrick Yale a fıkapitány társaságóban ebédelt. Egyszerően szétküldte üzenetét, valóságos nagygyőlésre szólítva a Vörös kör tagjait. Részletes utasításokkal látott el mindenkit, hogy milyen ruhát viseljenek, és miként kerüljék el, hogy társaik elıtt felfedjék a kilétüket. Az ingadozókat és elégedetlenkedıket eleve kihagyta, mintha csak olvasna a gondolataikban. Nem véletlen, hogy Thalia Drummond számára éppen ez a találkozó maradt a legdöbbenetesebb és legelevenebb emlék a Vörös körhöz főzıdı kapcsolatából. A város számos régi templommal rendelkezett, közülük a legkorábbi a Powder Hillen lévı St. Ágnes templom, mely átvészelte a Nagy Tőzvész; pusztítását is. Ám a körülötte épülı, növekvı város valósággal fojtogatni látszott az ódon épületet. A magas raktárházak úgy körülzárták, hogy még szegletes tornyát is elrejtették. Bár a papja még kitartott, és minden héten misézett a gyülekezetnek, a hívek számát akár két kéz ujjain meg lehetett volna számlálni. Valamikor temetıkert övezte a templomot, melynek árnyékában a leghőségesebb hívek földi maradványai aludták békés, örök álmukat. A mohó város azonban néhány beépítetlen házhely miatt elfogadott egy törvényt, melynek nyomán a csontok sokkalta egészségesebbnek mondott körülmények közé kerültek, a családi sírboltok helyére pedig irodaházakat emeltek. Egy sikátor vezetett a templom bejáratához. A jövevények végigosontak ezen a kivilágítatlan ösvényen, valósággal beleolvadva az éjszakánál is mélyebb sötétségbe. A Vörös kör ugyanis éppen itt, a St. Ágnes templomban tartotta meg elsı és egyben utolsó összejövetelét. 141

A szervezés tehát a megszokott, briliáns módon történt. A banda minden egyesi tagja percre pontos utasítást kapott az érkezését illetıen, nehogy akár csak ketten is összefussanak. Thaliának csak halvány elképzelései voltak, micsoda zseniális agy mőködött közre a templom kulcsainak megszerzésében, a bandatagok érkezésének és távozásának elıkészítésében, valamint az ügyeletes rendırjárırök távoltartása terén. A lány egyébként pontosan érkezett a sikátorba, felsietett a két lépcsıfokon a templomajtóhoz, mely közeledtére kinyílt, s amint belépett, nyomban be is csukódott utána. A mozaikablakokon át beszőrıdı gyér derengésen kívül semmi fényforrás sem volt. — Menjen csak egyenesen elıre — suttogta egy hang —: és üljön le jobb oldalt, a második padsor végére. A templomhajó már egészen benépesedett. Amennyire ki tudta venni az alakokat, minden padsorban ketten lehettek. Csendes, néma gyülekezet, senki sem beszélt a másikhoz. Aztán tőr telén belépett a férfi, aki Thaliát is beengedte. Odasietett az oltár korlátjához, és amikor megszólalt, a Vörös kör minden szolgája nyomban tudta, hogy uruk megérkezett. Halk, tompán kongó hangon beszélt. A lány úgy vélte, hogy ezúttal és a fején van az a fátyolszerőség, amit elsı éjszakai találkozásuk alkalmával megfigyelt rajta. Thalia minden szót tisztán hallott. — Barátaim — kezdte a fınök —, elérkezett a társadalmunk felbomlásának ideje. Nyilván olvasták a sajtóban tett ajánlatomat, önök valamennyien érdekeltek ebben, mivel az a szándékom, hogy a kormánytól kapott összeg húsz százalékát szétosztom azok között, akik hőségesen szolgálnak engem. Amennyiben egyébként valaki netán attól tartana, hogy a győlésünket megzavarhatják, megnyugtathatom, hogy negyedórán belül nem érkezik a környékre rendırjárır, a hangom pedig nem, hallatszik át a templom falain. Valamivel hangosabban folytatta, hangjából határozottság érzıdött, amikor hozzátette; — Most pedig azokhoz szólok, akiknek szívében az árulás gyökeredzik. Nyilván abban a hitben ringatják magukat, hogy egy ilyen népes összejövetel véget vethet áldásos tevékenységemnek. Nekik csupán annyit mondhatok, hogy engem lehetetlen elfogni. Ennek ellenére nem titkolom el Önök elıtt, hölgyeim és uraim, hogy társaságunkra súlyos veszély leselkedik. A közelmúltban két ízben is csak egy hajszál választott el attól, hogy bizonyos tények felderítésével, azonosítsa személyemet a rendırség. Derrick Yale és Parr felügyelı állandó veszélyforrást jelent számomra, mivel szüntelenül a sarkamban vannak. — Némi szünet után folytatta. — Ebben a meghitt pillanatban tehát fokozott óvatosságra szólítok fel mindenkit. Holnap reggelre valamennyien megkapják egyértelmően kidolgozott új feladatukat. Senki ne tévessze szem elıl, hogy bármelyikünk lebukása a többieket is magával sodorhatja. — Jóval csendesebben hozzátette: —. Megígérhetem, hogy a jutalmuk arányban lesz feladatuk nehézségével. Most pedig fél perces 142

idıközökkel hagyják el a templomot, a jobb oldalon lévı elsı kettıvel kezdve, majd a baloldalon üllı elsı kettıvel folytatva, és így tovább. Induljanak! A sötét alakok harminc másodperces idıközönként elindultak a templomhajóban, hogy szép sorjában eltőnjenek a szószék bal oldalán lévı ajtón át. A korlátnál álló férfi megvárta míg a templom kiürül, s aztán maga is távozott az elıtérbıl nyíló sikátoron. Elıtte azonban gondosan bezárta a külsı ajtót, és zsebébe csúsztatta a kulcsot. A templom órája éppen elütötte a felet, amikor leintett egy taxit, és elhajtatott nyugati irányban. Thalia Drummond negyedórával elızte meg. İ is bérkocsival távozott, mely a város ugyanazon részébe vitte. A lány külseje gyökeresen átalakult. Régi, fekete esıköpenyt viselt, mely egészen a nyakáig eltakarta. A sőrő fátyolos kalapot levette. Az esıköpeny alatt finom selyem estélyi ruha volt, mely még a legigényesebb divatkövetık igényeit is kielégítette volna,. Megigazította a haját, majd belépett a Merros klub csillogó bejáratán. Aprócska diplomata neszesszerét odanyújtotta a mélyen meghajló alkalmazottnak. Maga volt a sugárzó szépség megtestesült mintaképe. Legalábbis Jack Beardmore szerint. A fiatalember ritkán töltötte itt az estét barátai társaságában, mivel nem rajongott az éjszakai élet kicsapongásaiért. De amint megpillantotta a belépı lányt, féltékeny érdeklıdéssel mérte végig jóképő kísérıjét. — Ki az a férfi? — tudakolta. Jack egyik társa lustán odapillantott. — A nıt nem ismerem — dünnyögte — A férfit viszont Raphael Willingsnek hívják. A kormányunk illusztris tagja. Thalia Drummond elıbb észrevette a fiatalembert, mielıtt az felfedezte, és magában csendesen felsóhajtott. Oda sem figyelt Willings fecsegésére, egészen más dolgok kötötték le a gondolatait. Csak akkor terelıdött vissza a figyelme a miniszterre, amikor ismerıs szavak jutottak el a fülébe. — Antik kardok? — mondta meglepetést színlelve. — Valaki említette, hogy remek győjteménye van, Mr. Willings. — Ennyire érdeklik a szablyák? — mosolygott a férfi. — Természetesen. Mindig is, foglalkoztattak a régi fegyverek — válaszolta a lány enyhe zavarban. Thalia mint mindig, most is gyorsan feltalálta magát. — Akkor meghívom valamelyik nap teázni, s egyúttal a győjteményemet is megmutatom — javasolta a férfi. — Ritkán találkozik az ember olyan nıvel, akit az efféle vágószerszámok érdekelnek. Mit szólna a holnapi naphoz? — Holnap sajnos nem alkalmas — vágta rá kapásból Thalia. — Legyen inkább holnapután.

143

Raphael természetesen kapott az alkalmon, és nyomban be is biztosította a találkozót azzal, hogy ünnepélyesen feljegyezte a noteszébe. Ezalatt Thalia észrevette, hogy Jack eltávozik a klubból, anélkül, hogy feléje pillantana. Emiatt a lány meglehetısen kínosan érezte magát. Annyira szeretett volna magyarázatot adni a viselkedésére. Magában azért imádkozott, hogy a fiatalember lépjen oda az asztalukhoz. Mr. Willings természetesen ragaszkodott hozzá, hogy hazavigye az autójával. Thalia megkönnyebbült sóhajjal vált el tıle lakásának ajtajában. A miniszter nem bizonyult számára ideális társaságnak. A férfi láthatóan egyáltalán nem igyekezett titkolni a kapcsolatukat. Alig váltak el egymástól, amikor Thalia észrevette, hogy valaki várakozik rá a sötét elıtérben. Megvárta míg Willings kocsija tovarobog, aztán lassú léptekkel elindult a várakozó férfi felé. Vagy egy percen keresztül suttogva beszélgettek, majd a férfi búcsúzás nélkül sarkon fordult, és elsietett, a lány pedig belépett a lakásába. Bár a sötétben várakozó nem adta jelét, tisztában volt azzal, hogy követik. Vagy tíz perce várakozott az udvar sötétjében, amikor felfedezte a lány lakásával szemben lévı zárt üzlet ajtóbenyílójában leselkedı férfit. Elhatározta, hogy bevárja a másikat, és a szemébe néz a fickónak. Befordult egy gyéren megvilágított mellékutcába, és lelassította a lépteit. Az ıt követı férfi olyan helyen érte utol, ami éppen egy lámpa fénykörébe esett. Elırehajolt, hogy a másik arcába nézzen, s az üldözött ezt a pillanatot választotta ki, hogy rávesse magát a követıjére. Azt teljesen meglepte a támadás. Csak annyit érzett, hogy vasmarkok ragadják meg a torkát, és félájultan roskadt a földre. Ezután mintegy varázsütésre további három ember került elı valahonnan. Megragadták a magatehetetlen testet, és talpra rángatták. A félájult ember kábult rémülettel tekintett maga köré, aztán pillantása arra a férfire esett, akit idáig követett. — Istenem! — dadogta. — Hiszen magát jól ismerem! A másik elmosolyodott. — De ennek a felismerésnek sosem veheti hasznát, barátocskám — jelentette ki.

144

XXXVII. FEJEZET * „FELKERESEM — HA MÉG ÉLETBEN LESZ"

Jack Beardmore ingerülten, sajgó szívvel tért haza. Thalia Drummond már-már a rögeszméjévé vált, annak ellenére, hogy minden oka megvolt rá, hogy a legrosszabbat gondolja róla. İrülten viselkedik, háromszoros ırült módjára, bizonygatta magának, miközben fel-alá járkált a könyvtárban zsebre vágott kézzel. Kedves, fiatalos arcát az elkeseredettség komorsága fátyolozta. E pillanatban szíve szerint fájdalmat, kínt, bánatot okozott volna a lánynak, hogy megbüntesse azért, amit ı tett vele —még ha akaratán kívül is. Késıbb belevetette magát egy székbe, és vagy egy óra hosszat csak ült, tenyerébe hajtott fejjel töprengve a szívét mardosó féltékenységen. Fáradtan, elcsigázottan tápászkodott fel. Kinyitotta a faliszéfet, kivett belıle egy halom iratot, és az asztalra dobta. Közte volt az apjának címzett felbontatlan boríték is. Szinte gyermekes vágyat érzett, hogy Thaliának tett ígérete ellenére feltépje a levelet. Miért ragaszkodik a lány annyira, hogy ne lássa a benne lévı fényképet? Ez a Marl is annyira érdekelte volna a lányt? Dühösen jutott eszébe, hogy Thalia együtt töltötte az éjszakát Felix Marllel, akit akkor éjjel titokzatos körülmények között meggyilkoltak. Odalépett az asztalhoz, összeszedte az iratokat, és bevonult velük a hálószobájába. Végül azonban a kimerültsége erısebbnek bizonyult a vágyánál, hogy belepillantson a kivégzésrıl készült fényképhez kapcsolódó titok mélyére. Megremegett a boríték rémisztı tartalmának puszta gondolatára. Az éjjeliszekrényére ejtette az iratköteget, és egy fájdalmas grimasz kíséretében lassan vetkızni kezdett. Azt hitte, hogy lelkiállapota miatt álmatlan éjszakának néz elébe, hiszen a gyötrelmes nap után joggal számíthatott ilyen befejezésre. A fiatal szervezet azonban követelte a jogait, és heves, feldúlt idegállapotának most következett be a reakciója. Alig hajtotta a párnára a fejét, máris elaludt. De még most sem pihenhetett zavartalanul, mivel csúf rémálmok gyötörték. Pedig Thalia Drummondról álmodott, de a lányt egy iszonyatos óriás kerítette hatalmába. Az volt a legfurcsább, hogy a rémalak arcvonásai kísértetiesen hasonlítottak Parr felügyelıre. Késıbb Marlrıl is álmodott. İ is rémisztı, groteszk figuraként jelent meg elıtte, és valami érthetetlen módon Parr felügyelı nagyanyjával került kapcsolatba — azzal a „nagyival", akitıl annyira tartott a rendırtiszt. A fiatalembert az öltözıasztal tükrérıl visszaverıdı fény riasztotta fel. A fény nyomban kialudt ugyan, amikor felült az ágyában, de még így, félálomban is biztosra vette, hogy valami zseblámpa lehetett.

145

— Ki az? — kérdezte öntudatlanul az elemlámpája után nyúlva, de a lámpa nem volt a helyén. Valaki elvette. Ekkor már teljesen felébredt, és egy pillanat alatt kiugrott az ágyból. Mivel az ajtó felıl neszezést hallott, odarohant, és sikerült is megragadnia valakit. A betolakodó szabadulni próbált, hevesen küzködött, aztán a fiatalember meglepetten lazított a szorításán. Egy nıt tartott a karjaiban ... és az ösztöne megsúgta neki, hogy Thalia Drummond az. Jack lassan a villanykapcsoló után kezdett tapogatózni, végre megtalálta, és a hálószobát elárasztotta a fény. Valóban Thalia volt az.. . A lány holtsápadtan reszketve dugdosott valamit a háta mögött. Jack fájdalmas tekintete találkozott az övével, mire a lány kétségbeesve viszonozta a pillantását. — Thalia! — nyögte a fiatalember leroskadva az ágy szélére. Thalia belopózott a hálószobájába! Vajon mit akarhatott? — Miért jött? — kérdezte Jack rezignáltán.— És mit rejteget? A lány kérdésre kérdéssel válaszolt. — Minek hozta be az iratokat a hálószobájába? — csattant fel mérgesen. — Ha otthagyta volna ıket a faliszéfben . . . Óh, miért nem hagyta az egészet szépen bezárva? Jack észrevette, hogy a lány a kivégzésrıl készült fényképet tartalmazó borítékot szorongatja a kezében. — De ... de Thalia — dadogta —, érthetetlenül viselkedik! Miért nem mondta meg nyíltan . . . hogy . .. — Hiszen nyíltan megmondtam, hogy ne nézze meg a fényképet. Álmomban sem mertem volna gondolni, hogy éppen idehozza. Már itt jártak az éjszaka, és tővé tettek érte mindent, annyira keresték. A lányt sírás környékezte, keservesen pihegett, de nem csak az indulat tombolt benne. — Ezt keresték az éjszaka kellıs közepén? — értetlenkedett Jack. — De hát kik jártak itt? — A Vörös kör emberei. Miután tudomást szereztek a fényképrıl, természetesen idejöttek, és betörtek a könyvtárába. Jómagam éppen itt lapultam a házban amikor behatoltak és csak imádkoztam, fohászkodtam. — A lány fájdalmas arccal, riadtan tördelte a kezeit. — Azért imádkoztam, hogy találják meg a fényképet, mert így most abban a hiszemben vannak, hogy maga megnézte. Óh, Istenem, miért kellett idehoznia?! Jack a hálóköntöse után nyúlt, mivel észrevette, hogy meglehetısen rendezetlen látványt nyújt. A meleg ruha valamelyest növelte biztonságérzetét. — Továbbra is érthetetlen számomra ez az egész. A szavaiból csak annyi világlik ki, hogy betörtek a házamba. Megkérhetem, hogy jöjjön velem? A lány követte a lépcsın lefelé, a könyvtárszobába. Thalia valóban igazat állított. A faliszéf ajtaja nyitva állt, helyesebben ferdén tátogott a pántjain, mert a tettesek lyukat fúrtak a zárba. A páncélszekrény tartalma szanaszét szórva hevert a padlón. Még az íróasztal fiókjait is felfeszítették, és láthatóan 146

átkutatták ıket. Még a szemétkosarakat is felborították, hogy átnézzék, mi van benne. — Képtelen vagyok megérteni — motyogta a férfi, miközben összehúzta az ablakon lévı vastag függönyt. — Hamarosan megvilágosodik maga elıtt minden. Noha azt remélem, hogy sosem érti meg teljesen — kesergett a lány. — Most pedig vegyen elı egy papírlapot, és írja, amit diktálok! — Kinek kellene írnom? — kérdezte a fiatalember csodálkozva. — Parr felügyelınek — hangzott az ellentmondást nem tőrı válasz. — írja hát! Tisztelt Felügyelı Úr! Levelemhez csatolva küldöm azt a fényképet, melyet atyám közvetlenül a halála elıtt kapott. Ami engem illet, nem nyitottam fel, Önt viszont nyilván nagyon érdekli. Jack engedelmesen rótta a sorokat, amint a lány diktálta, majd aláírta a levelet, melyet aztán Thalia a fényképpel együtt belecsúsztatott egy nagymérető borítékba. — Ezt pedig címezze meg! Írja ide a bal felsı sarokba: Jack Beardmoretól, alá pedig azt, hogy Fotóanyagot tartalmaz, sürgıs küldemény. Thalia a borítékkal a kezében elindult az ajtó felé. — Holnap ismét felkeresem, Mr. Beardmore, ha még életben lesz addig. Jack szíve szerint nevetett volna a szavain, de a lány megfáradt arcára pillantva valami néma üzenetet és könyörgést olvasott le remegı ajkáról, és ez az arcára fagyasztotta a mosolyt.

147

XXXVIII. FEJEZET * THALIA LETARTÓZTATÁSA

Egy hét telt el a kabinet ülése óta. A kormány a Vörös kör követelésére egyértelmően negatív választ adott. Közzétették, hogy nem hajlandók tárgyalásokba bocsátkozni sem a körrel, sem a megbízottaival. Ezen a délutánon Mr. Raphael Willings látogató fogadására készülıdött. Az Onslow Gardensen épült háza, az ország egyik fı látványosságának számított. Antik kard- és páncélgyőjteménye, felbecsülhetetlen értékő intarziái és ritka fóliánsai csodájára jártak. Miközben azonban a szükséges elıkészületekkel bajlódott, egy pillanatig sem gondolt látogatója antik tárgyak iránti érdeklıdésére. Izgalmát viszont alaposan fokozta az a bizalmas értesítés, melyben részletesen tájékoztatták Thalia Drummond jellemét illetıen. Na és mi van akkor, ha tolvaj? ... Legfeljebb elcsen egy kardot a fegyvergyőjteménybıl vagy egy ısnyomtatványt a falról, esetleg a legértékesébb intarziát a tárójából. De amíg kedves, és fıként engedelmes ... Thaliát egy idegenes külsejő inas bocsátotta be amikor megérkezett. Nyomban eszébe ötlött, miszerint Raphael Willings kizárólag olasz személyzettel veszi körül magát. Közben alaposan körülnézett a szobában, ahová bevezették. A helyiség két ablaka tárva-nyitva állt. Ez meglepte, mivel arra számított, hogy egy bizalmas, két személyre megterített kis teázó asztalkával várják. Asztalkának nyomát sem látta, viszont amennyire felmérhette, ott volt körülötte Willings antik győjteményének színejava. Néhány pillanat múlva maga a miniszter is elıkerült, és bensıségesen üdvözölte. — Együnk, igyunk, vigadjunk, mert holnapra talán meghalunk — sıt lehet, hogy már ma —jelentette ki színpadiasan. — Hallotta a legfrissebb újságot? A lány a fejét rázta. — Szerény személyem a Vörös kör következı kiszemelt áldozata — közölte erıltetett vidámsággal. — Ha olvas újságot, nyilván mindent tud errıl a hírhedt társaságról. Bizony — folytatta gondtalan nevetést színlelve —, minisztertársaim közül rám esett a megtiszteltetés, hogy elsı lehetek az áldozatok sorában: pour encourager les autres. Thalia nem értette, hogy jelen körülmények között, hogyan képes Willings megjátszani a gondtalan vidámságot. — Mivel tragikus elmúlásomnak valamikor a délután folyamán, e ház falai között kell bekövetkeznie, arra szeretném kérni, hogy legyen szíves ...

148

Az ajtón kopogtatás hallatszott, majd egy inas lépett be, és olaszul mondott valamit, amit a lány természetesen nem érthetett. Raphael kurta fejbólintással válaszolt. — A kocsim elıállt, és nagyon megtisztelne, ha a vidéki kis tanyámon fogyasztanánk el a teánkat. Félórán belül ott lehetünk. Ez olyan fejlemény volt, amire Thalia nem számithatott. — Ha szabad tudnom, hol található ez a vidéki kis vityillója? — tudakolta. — Barnet és Hatfield között — hangzott a férfi válasza, majd hosszasan ecsetelte Hertfordshire szépségeit. — Ami engem illet, jobb szeretnék itt teázni — mondta a lány, de Willings a fejét rázta. — Higgye el, kedves ifjú hölgyem — magyarázkodott rábeszélıen —, a Vörös kör fenyegetése cseppet sem zavar. Onslow Gardens maga volna számomra a paradicsom egy ilyen kedves vendéggel, ám sajnos a délelıtt folyamán felkeresett a rendırség, és arra kértek, hogy változtassam meg minden programomat. Hiába gyızködtem ıket, hogy egy barátnımet várom teára, ık kitartóan ragaszkodtak egy nyilvánosabb helyen lebonyolított találkozóhoz. Egyébiránt a rendırség a legteljesebb mértékben osztja az alternatív elképzeléseimet. Ugye, Miss Drummond, nem kívánja elrontani ezt a felhıtlenül boldognak ígérkezı délutánt? Belátom, ezer bocsánatkéréssel leszek adósa, viszont felettébb kiábrándítana a visszautasítása. Máris elıreküldtem a személyzet két tagját, hogy mindent elıkészítsenek. İszintén remélem, hogy megmutathatom kegyednek az egyik legcsodálatosabb házat, mely London körzetében száz mérföldön belül található. A lány helybenhagyóan bólintott. — Legyen — mondta, és amikor a férfi elhagyta a helyiséget, látható érdeklıdéssel nézett körül, a csodálatos tárgyakat mustrálgatva. Willings már felöltıben tért vissza, Thaliát a keleti fegyverkovácsok által készített mővészi kardokkal borított falrész elıtt találta. — Ugye, milyen gyönyörőek? Sajnálom, hogy nincs idım elmondani a történetüket. — Hirtelen megváltozott hangsúllyal felkiáltott. — De hová tőnt innen az asszír tır?! Egy szúrófegyver helye üres volt, az alatta lévı cimke méginkább kihangsúlyozta a győjtemény egyik díszének hiányát. — Én is épp most vettem észre — mondta a lány. Willings összevont szemöldökkel töprengett. — Talán a személyzet valamelyik tagja vette le. Pedig határozottan utasítottam ıket, hogy csak a személyes ellenırzésem mellett szabad megtisztítani a fegyvereket. — Kisvártatva hozzátette: — No majd utánanézek, ha visszajöttem. — Azzal kivezette a lányt a várakozó limuzinhoz.

149

Thalia figyelmét nem kerülte el, hogy házigazdáját felkavarta az értékes darab eltőnése, mivel figyelme folyton elkalandozott. — Képtelenség megérteni — csúszott ki a száján, miközben áthajtottak Barneten. —Pedig tegnap még a helyén volt a tır, ezt bizton állíthatom, hiszen meg is mutattam Sir Thomas Summersnek, aki szintén rendkívül vonzódik a keleti acélkovács mővészet iránt. A személyzet tagjai pedig meg sem mernék érinteni a kardjaimat. —Talán idegenek jártak a házimúzeumában. Willings a fejét rázva válaszolt. — Mindössze a rendırkapitányságról jött hozzám egy férfi. Ö pedig semmiképpen sem vihette el. Az lesz a leghelyesebb, ha pillanatnyilag nem foglalkozom ezzel a rejtéllyel. A férfi az út további részében már figyelmes, udvarias, sıt kissé szórakoztató modort erıltetett magára. A legcsekélyebb jelét sem adta annak, hogy más érzést is táplálna Thalia iránt, mint amit egy úriember érezhet tiszteletreméltó hölgyvendégével szemben. Egyébként cseppet sem túlzott a Hatfield Roadon álló „kis tanya" szépségét illetıen. A fıúttól mintegy hárommérföldnyire álló házikó remekül beleillett a dimbes-dombos, erdıs környezetbe. — Meg is érkeztünk — mondta, amint a fa-burkolatú halion át bevezette a lányt az elegánsan berendezett kis nappaliba. Már megterítettek a teához, de személyzetnek nyoma sem látszott. — Most pedig, drágám, hála az égnek, végre kettesben vagyunk — jelentette ki Willings. Hangja és modora gyökeresen megváltozott. Thalia tudta, hogy elérkezett a kritikus pillanat. Mégsem remegett a keze, amikor a gızölgı teáskannából megtöltötte a csészéket. Úgy tett, mintha oda sem figyelne. Éppen letette a kannát, amikor Willings minden bevezetı nélkül föléhajolt, és megcsókolta. Egy pillanattal késıbb pedig már a karjaiban tartotta a lányt. İ nem ellenkezett, de tekintete komoran a férfi szemébe mélyedt, és csendesen megszólalt. — Hadd mondjak magának valamit. — Felılem mondhat, amit csak akar, drágaságom — vágta rá Willings csábosán, miközben még szorosabban ölelte, és állta a lány pillantását. Mire a lány megszólalhatott volna, már ismét ajkára tapasztotta a száját. Thalia az iskolában elsajátított dzsúdófogások egyikével próbálta magától eltaszítani, de úgy látszik, a férfi is jártas volt a keleti harcmővészetek terén. így jutottak be a szomszédos helyiségbe, melynek egyik felén Thalia elfüggönyözött fülkét vett észre. Willings félig felemelve, félig vonszolva vitte arrafelé. A lány nem sikoltozott, sıt Raphael jóval engedékenyebbnek érezte, mint remélte. Bár kétszer is megkísérelt megszólalni, de ı egyszerően belefojtotta a szót. Egyre közelebb és közelebb kerültek a brokátfüggönyös fülkéhez. A két olasz inas a szobától távolabb esı konyhában tartózkodott, mégis tisztán hallották a halálsikolyt. Egymásra meredtek, majd egyszerre indultak a 150

hall felé. Mivel a nappali ajtaja nem volt bezárva, benyitottak. Raphael Willings a függönyös fülke elıtt hevert arcra borulva, hátából a háromhüvelykes asszír tır markolata állt ki, mellette pedig egy krétafehér arcú lány állt, letekintve az áldozatra. Az egyik inas kirántotta a tırt ura hátából, majd nagy nehezen felemelte az egyik heverıre, miközben a másik odarohant a telefonhoz. Az, aki a sebbıl ömlı vérzést igyekezett elállítani, izgalmában érthetetlen szavakat dadogott a lány felé. Úgy tőnt, Thalia nem is hallja, amit mondanak neki, de ha hallotta volna, sem érthette volna meg. Mintha valamiféle kábulatból ébredne, lassan kivánszorgott a helyiségbıl, s a halion át kilépett a szabadba. Raphael Willings kocsija ott parkolt nem messze a ház elıtt, a sofır ırizetlenül hagyta. Thalia körbepillantott, s mivel egy lelket sem látott, valamelyest visszatért az ereje. Beugrott a vezetıülésre, és elindította a limuzint. A motor felbıgött amint a lány lefelé száguldott a behajtón, ahol azonban útját állta egy akadály. A kerítés vaskapuja be volt zárva. Thaliának eszébe' jutott, hogy idejövet a sofırnek ki kellett szállnia, és úgy nyitotta ki. Mivel pillanatnyi vesztegetni való ideje sem volt, így visszatolatott a kocsival, és aztán teljes sebességgel nekihajtott a kapunak. Iszonyatos csattanás, üvegcsörömpölés, aztán a kapu kivágódott, és a limuzin már az úton vágtatott tovább, sérült hőtıvel, összetört lámpákkal és szétroncsolódott lökhárítóval. A motor azonban nem sérült meg, s a lány teljes sebességgel robogott London irányába. Külseje oly zilált volt, hogy még a lakóháza portása is alig ismerte meg. — Rosszul érzi magát, kisasszony? — kérdezte miközben felvitte a lifttel. A lány csak a fejét rázta. Alig csukódott be mögötte a lakás ajtaja, nyomban a telefonhoz sietett, kapkodva feltárcsázott egy számot, és amikor a vonalban megszólalt egy férfihang, fel-feltörı zokogással, zavarosan, alig érthetıen eldadogta a történteket. A vonalban lévı férfi alig tudta megérteni, hogy mi is játszódott le a miniszter vidéki házikójában. — Nem bírom tovább, befejeztem! — rebegte a lány. — Rettenetes volt, rettenetes! Nem csinálom tovább! Visszaejtette a kagylót a villára, aztán betámolygott a szobályába. Úgy érezte, menten elájul, ha nem szedi össze magát. Hosszú órák teltek el, mire úgy-ahogy magához tért. Ilyen állapotban talált rá Derrick Yale, amikor aznap este becsengetett hozzá. A lány persze mindent megtett azért, hogy a megszokott higgadt, tiszteletlen modorában tetszelegjen. — Ezt nevezem váratlan látogatásnak — jelentette ki hővösen. — Hát a társában kit tisztelhetek? Yale a mögötte álló férfire pillantott, majd határozott hangon közölte: — Thalia Drummond, parancsom van a letartóztatására! 151

— Már megint? — vonta fel a szemöldökét Thalia. — Úgy látszik, képtelen vagyok kiszabadulni a rendırség karmaiból. Ezúttal mi a vád ellenem? — Gyilkossági kísérlet — hangzott Yale válasza. — Megkísérelte megölni Mr. Raphael Willingset. Figyelmeztetem, hogy bármit mond, bizonyítékként felhasználható ön ellen. A másik férfi elırelépett, és megfogta a karját. Thalia Drummond ezt az éjszakát a Marylebone rendırırszoba egyik cellájában töltötte.

152

XXXIX. FEJEZET * BÖRTÖNDIÉTA

— Még nincs egészen kiderítve, hogy mi is történt voltaképpen — közölte Derrick Yale a hallgatásba mélyedı, de feszülten figyelı Parr felügyelıvel. — Nem sokkal azután érkeztem Onslow Gardensbe, hogy Willings magával vitte a lányt. Bár a személyzetbıl harapófogóval kellett kihúzni minden szót, annyit nagy nehezen sikerült megtudnom, hogy Willings a vidéki házába vitte Miss Drummondot. Az még rejtély, hogy a lány vette-e rá, vagy ı akarta elcsábítani. Elıfordulhat, hogy Willings gyanította, miszerint a lány nem önszántából kereste vele az ismeretséget. Magam is régóta sejtem, hogy Thalia Drummond több, mint a Vörös kör egyszerő bérence. Mivel rosszat sejtettem, Thetfieldbe siettem, és közvetlenül a lány távozása után értem oda a házba. Miss Drummond a kaput összetörve, en route menekült Willings limuzinjával. Ismét bebizonyította, hogy kötélbıl vannak az idegei. — És hogy van Willings? — Valószínőleg felépül, mivel a sebe csak könnyebb sérülésnek bizonyult. A lényeg viszont az, hogy a bőntettet bizonyíthatóan elıre kitervelték. Willings ugyanis egy pillanatra magára hagyta a lányt a fegyvertárban, míg felvette a kabátját. És ezt követıen észrevette, hogy hiányzik a helyérıl az a tır, amivel aztán a késıbbiek során leszúrták. Úgy vélem, ebbıl elég nyilvánvalóan kiviláglik, hogy a lány, élve a kínálkozó lehetıséggel, kézitáskájába rejtette a szúrófegyvert, amit aztán habozás nélkül használt is. Bár hozzátenném, hogy Willings elég homályosan számolt be a sebesülését megelızı eseményekrıl. Parr felügyelı gondterhelten hümmögött, majd megkérdezte: — Egyébként hol történt ez a gyilkossági kísérlet? — A házikó nappali szobájában. Ebbıl nyílik Willings úgynevezett török szalonja, mely remek másolata a keleti háremek berendezésének. Mivel Willings amúgy sem örvend valami jó hírnévnek, könnyen elképzelhetı, hogy a szalon becstelenül mocskos események színhelye lehetett. Ezt a helyiséget csupán egy függöny választja el a nappalitól. A ledöfött, vérében fetrengı áldozatra a függöny közelében találtak rá. Parr felügyelı annyira belemerült a gondolataiba, hogy a másik már azt hitte, elnyomta az álom. Ö azonban nem aludt, sıt, nagyon is ébren volt. Tisztán látta, hogy a Vörös kör ezen újabb gaztetténél is Yale fogja learatni a dicsıséget, mégsem pályázott a babérjaira. Ehelyett minden bevezetı nélkül elkezdett filozofálgatni. Úgy tőnt, hogy fejtegetéseinek az égvilágon semmi közük sincs a vitatott témához.

153

— A nagy bőnözık kudarcát rendszerint a megítélés aprócska hibái okozzák — jelentette ki mintegy jóslatszerően. Yale elmosolyodott. — Gondolom a megítélés hibáján ezúttal azt a tényt érti, hogy nem ölték meg a mi kedves Willings barátunkat... aki elég becstelen ember hírében áll, s mint ilyen, az egész kormányból ı érdemelte volna meg legkevésbé, hogy megkíméljék az életét. Részemrıl viszont nagyon is hálás vagyok azért, hogy ezek az ördögök nem tudtak végezni vele. — Tévedés, nem Mr. Willingsrıl beszéltem — jelentette ki Parr felügyelı, miközben lassan kihúzta magát. — Egy kis ostoba füllentésre gondoltam az imént, amit egy olyan ember mondott nekem, aki valójában sokkal jobbat is kieszelhetett volna. E rejtélyes kijelentéssel Parr felügyelı angolosan távozott, hogy hamarosan elújságolja a történteket Jack Beardmore-nak. Jellemzı volt rá, hogy éppen Jack jutott az eszébe, amikor értesült Thalia Drummond letartóztatásának hírérıl. Egyre jobban megkedvelte ezt a fiút. Jobban, mint ahogy Jack hitte. Parr pontosan tudta — még Yale-nél is jobban — hogy milyen súlyosan érinti Thalia Drummond bőne azt a férfit, aki szereti. Jack azonban már értesült a tragikus hírrıl. A lány letartóztatásának tényét ugyanis már közölték az esti lapok, és mire Parr megérkezett, a fiatalember maga volt az elkeseredettség mintaképe. — Megszerzem neki a legkiválóbb védıügyvédet — jelentette ki csendes elszántsággal. — Nem tudom, beavathatom-e a legbizalmasabb titkaimba, Mr. Parr, hiszen ön a másik oldalon áll. — Ettıl még bátran megbízhat bennem — válaszolta a felügyelı —, mivel személy szerint nagyon is közel áll hozzám Miss Drummond. — Magához?! — csúszott ki Jack száján a meglepetés felkiáltása. — Eddig éppen az ellenkezıjérıl voltam meggyızıdve ... — Én is csak emberi lény vagyok — mentegetızött a felügyelı. — A bőnözıket hivatalból üldöznöm kell. De ez még nem jelenti azt, hogy személyes győlöletet táplálnék azok iránt, akiket letartóztatok. Truland, a méregkeverı, akit akasztófára juttattam, az egyik legokosabb fickó volt, akit alkalmam volt megismerni. Valósággal hiányzott, miután kivégezték. Jack megborzongott. — Ne vegye egy kalap alá Thalia Drummondot egy méregkeverıvel — szólalt meg ellenségesen. — Vagy komolyan azt hiszi, hogy ı lenne a Vörös kör egyik irányítója? Parr csücsörített húsos ajkával. — Nézze, Mr. Beardmore, én még azon sem csodálkoznék, ha valaki odalépne hozzám, és közölné, hogy maga a bíborosérsek ennek a bandának a szellemi vezére. Ennek ellenére, biztosra veszem, hogy a Vörös kör ügye még sok meglepetést tartogat a számunkra. Már a nyomozás kezdetén úgy tekintettem a dolgot, hogy a Vörös kör fınöke

154

bárki lehet... Akár éppen maga vagy Marl, a fıkapitány, Derrick Yale, esetleg Thalia Drummond, szóval bárki. — És még mindig így vélekedik? — tudakolta Jack egy erıltetett mosoly kíséretében.— Ami azt illeti, Mr. Parr, ezen az alapon akár maga is közéjük tartozhatna. Parr nem is tiltakozott a feltevés ellen. — A mamám például úgy gondolja... — kezdte, mire Jack szívbıl felkacagott. — A nagyanyja kétségkívül figyelemreméltó személyiség lehet. Nyilván neki van már kialakult elképzelése a Vörös kör személyét illetıen. A felügyelı hevesen bólogatott. — Mindig is volt, már az elsı gyilkosság óta. Pontosan körülírta a tettest, Mr. Beardmore, a mamámnak mindig is érzéke volt az ilyesmihez. Azóta is tıle kapom a legjobb ötleteket. Sıt igazából az egész... — hirtelen elharapta a mondatot. Jack meredten bámult maga elé, ugyanakkor sajnálta is a felügyelıt. Ezt az embert oly mostohán látta el a természet a rendıri hivatáshoz szükséges tehetséggel, hogy jobb híján kitartó, ötletszegény rabszolgamunkával vívta ki a kinevezést magas beosztásához. Pedig a szolgálat során szinte minden detektív eljuthatott a csúcs közelébe, az életkoron kívül nem is kellett hozzá különösebb érdem. Parr elég szétszórtnak tőnt e pillanatban. Amikor minden gondolatát a titokzatos banda leleplezésére kellett volna összpontosítania, ez a tömzsi emberke a legkomolyabban a nagyanyjától kapott jó tanácsokról papolt. — Azt hiszem, az lesz a leghelyesebb, ha elkísérem, és elmélyítem a nagyanyjával való ismeretségemet — javasolta Jack. — Sajnos vidékre utazott — hangzott a lehangoló válasz —, így magamra vagyok hagyatva. Reggelente ugyan beugrik hozzám egy asszony, hogy kitakarítson, esténként azonban nagyon egyedül érzem magam ... Lassan már nem is vágyom haza. Jack számára némi megkönnyebbülést jelentett Parr magánügyeinek megvitatása. Ezek a jelentéktelen apróságok valósággal nyugtatólag hatottak felzaklatott gondolataira. Hirtelen úgy érezte, ha egy estét tölthetne a felügyelı zseniális nagyanyjával, az talán teljes mértékben visszazökkentené a megszokott kerékvágásba. Parr viszont hirtelen fordulattal komolyra fordította a szót. — Miss Drummondot holnap felhozzák kihallgatásra, aztán újra visszaviszik. — Semmi remény sincs arra, hogy óvadék ellenében szabadlábra helyezzék? Parr a fejét rázva válaszolt. — Nincsen. Hollowayba kerül, ami igazán nem árt neki — jelentette ki — Jack szerint — szívtelenül. — Ez az ország egyik legjobb börtöne, tán még örülni is fog a pihenésnek. — De miért Yale tartóztatta le? Eddig azt hittem, ez a maga feladata. — Tılem kapott rá utasítást — felelte Parr. — Mivel Yale megkapta a 155

hivatásos rendırtiszti beosztását, és aznap kora reggeltıl ezen az ügyön dolgozott, így úgy véltem, a leghelyesebb, ha hagyom, hogy ı fejezze be. Ügy történt, amint a felügyelı elıre megmondta: másnap a bíró csupán azt vizsgálta, hogy a rendelkezésre álló bizonyíték elegendı-e a letartóztatáshoz, és Miss Drummond továbbra is ırizet alatt maradt. A bíróság épülete egyébként zsúfolásig megtelt. A szenzációt ígérı vádlott személye akkora tömegeket vonzott, hogy valósággal elárasztották a bírósághoz vezetı utakat. Mr. Willings még nem gyógyult meg annyira, hogy személyesen is részt vehetett volna a tárgyaláson. Annyira azonban már javult az állapota, hogy benyújtsa lemondását a kabinetnek, válaszul a miniszterelnök javaslatára és kényes kifejezésekkel teletőzdelt levelére. A maró gúnyolódásairól hírhedt miniszterelnöknek ezúttal nem volt nehéz dolga szíven találni a minden hájjal megkent Willingset, akinek be kellett látnia, hogy ezzel az üggyel egyszer s mindenkorra elveszítette politikai hitelét és támogatóit. Elvitt a vidéki házába egy olyan lányt, akit alig ismert, szerelmi viszonyt kezdeményezett vele, aztán leszúrták saját fegyvergyőjteménye egyik darabjával. Ennek a kínos történetnek lehetetlenség romantikus hátteret keríteni. Így utólag nem gyızte átkozni magát az ostobaságáért. Parr egyetlenegyszer kereste fel Thaliát, míg a börtönben volt. A lány nem volt hajlandó a zárkájában találkozni vele, sıt ragaszkodott hozzá, hogy egy fegyırnı is jelen legyen a kihallgatáson. A börtön tágas látogatótermébe vitték, s miután helyet foglaltak egy hosszú asztal két oldalán, a lány magyarázatot adott elutasító viselkedésének. — Elnézését kérem amiért nem a lakosztályomban fogadtam, Mr. Parr — kezdte Thalia —, de a Vörös körnek már számos jobb sorsra érdemes, fiatal tagja halálozott el idı elıtt, miközben a rendırség kihallgatta ıket a cellájukban. — Én csak egyetlen ilyen személyrıl tudok, Siblyrıl — válaszolta Parr egykedvően. — İ viszont tipikus példája volt a fecsegıknek. — A lány elnevette magát, láttatni engedve hibátlan fehér fogsorát. — Egyébként minek köszönhetem a látogatását? — Szeretném, ha pontosan elmondaná nekem, mi is történt Onslow Gardensben, miután meghívást kapott. A lány ıszintén és részletesen beszámolt a tragikus délután eseményeirıl. — Mikor tőnt fel magának a tır eltőnése? — Mialatt Willings felvette a kabátját, körülnéztem a házimúzeumában, és akkor vettem észre. Egyébként hogy van Lothario? — Egyre jobban — válaszolta Parr —, tartok tıle, hogy a végén még felgyógyul... Azaz … —tette hozzá nagy sietve — természetesen örömömre szolgál, ha rendbe jön. Willings is ekkor fedezte fel a tır eltőnését? A lány bólintott. 156

— Volt magánál kézitáska? — Igen — hangzott a válasz. —. Eszerint azt feltételezik, hogy odarejtettem a gyilkos fegyvert? — Akkor is magánál volt a táskája, amikor bementek a hatfieldi házikóba? A lány töprengett egy pillanatig, aztán bólintott. — Igen. Parr felügyelı felegyenesedett. — Megfelelınek találja a börtönkosztot? — Miért ne — válaszolta a lány nyomatékosan. — Hála önnek, tőrhetı az ellátásom. Különben sem örülnék neki, ha valaki félreértelmezett kedvességbıl étvágygerjesztı hidegtálakat küldözgetne odakintrıl. Bár tudom, hogy a vizsgálati fogságban tartott foglyoknak joga volna hozzá. Parr megdörzsölte az állát. — Ezt szerintem is bölcsen teszi. — mondta velısen.

157

XL. FEJEZET * A SZÖKÉS

A Raphael Willings ellen irányuló népharag már-már pánikhangulatot keltett. kormánykörökben. Ennél csak az exminiszter ellen végrehajtott sikeres merénylet feletti rémületük volt nagyobb. Amint Parr visszatért a kapitányságra, nyomban értesült az aggodalmaikról. Maga is belátta, hogy a miniszterelnök félelme jogos, hiszen a Vörös kör nem jelentette be a következı csapás helyszínét, sem azt, hogy kit szemelt ki áldozatul. A Downing Streetrıl kocsit küldtek a felügyelıért, s alig érkezett meg, máris bezárkóztak a miniszterelnökkel jó két óra hosszára. Bizalmas megbeszélésüket a szőkebb kabinet rendkívüli ülése követte, melyrıl kötelességtudóan, de rendkívül szőkszavúan számoltak be az újságok. Mindössze annyit említettek — természetesen nem hivatalos források útján — hogy a miniszterelnököt életveszélyesen megfenyegették. A lapok állítását a kabinet nem cáfolta, de nem is erısítette meg. Derrick Yale csak késı este ért haza. Ott találta Parr felügyelıt a lakása ajtajában, amint kényelmesen üldögélt a küszöbön. — Már megint valami baj van? — tudakolta nagy sietve. — A segítségére lenne szükségem — válaszolt Parr, de csak akkor fejtette ki bıvebben, amikor már kényelembe helyezte magát Yale nappalijában, a kandalló tüze elıtt. — Mint tudja, Yale, én menesztve vagyok, s a miniszterelnöknek az a véleménye, hogy inkább elıbb, mint utóbb. Egyébként kijelöltek egy kormánybizottságot, melynek tagjai elsı ténykedésként megkérdıjelezték a rendırség módszereit. A fıkapitány erre megkért, hogy utolsó ténykedésként tartsak egy módszertani tájékoztatót holnap este a miniszterelnök rezidenciáján. — És maga mit szólt hozzá? — tudakolta Yale. — Mit szólhatnék — válaszolta Parr lehangoltan —, megtartom az elıadást. Ismertetem a bizottság tagjaival a Vörös körrel szemben alkalmazott rendıri módszereket. Természetesen rendkívüli felhatalmazást kaptam arra nézve, hogy ne kelljen teljesen felfedni a kártyáinkat. Az értekezletet péntek estére tőzték ki, és ehhez kérném a segítségét. — Ugyan már, kedves barátom, hiszen tudhatná, hogy minden tekintetben számíthat rám! — veregette vállon Yale a felügyelıt bensıségesen.

158

— Számos olyan részlet akad a Vörös kör ügyében, melyet még homály fed. De lassanként egyre jobban kezd kivilágosodni a kép. Egyébként alapos a gyanúm, hogy valaki a bandának dolgozik a rendırparancsnokságon. — Részemrıl osztom a véleményét — vágta rá Yale. — De mirıl jutott erre a következtetésre? — Nos — kezdte Parr megfontoltan — mondanék egy példát. Az ifjú Beardmore az apja iratai között talált egy állítólagos leleplezı jelentıségő fényképet. A fotót zárt borítékban postázta a címemre. A boríték érintetlen pecséttel, annak rendje-módja szerint meg is érkezett, de amikor felbontottam, csak egy üres lapot találtam benne. Azóta kiderítettem, hogy Thalia Drummondnak adta oda a borítékot, azzal, hogy adja fel a postán. Jack Beardmore esküszik rá, hogy ott állt a kapuban, és látta, amint a lány bedobja a borítékot az utca túloldalán lévı levelesládába. Ha ez valóban igaz, akkor a borítékkal csak a fıkapitányságra érkezése után manipulálhattak. — Miféle fénykép volt benne eredetileg? — érdeklıdött a másik kíváncsian. — Egy kivégzésrıl készült fotó. Állítólag Lightman volt az elítélt, az ı kudarcba fulladt kivégzésén készítették a képet. Az öreg Beardmore pedig közvetlenül egy nappal a halála elıtt tett szert a fényképre. Érdekes, hogy a Vörös kör több áldozatával történtek különös dolgok a halálukat megelızı napon. Szóval mint már mondtam, Jack megtalálta a borítékot, és mint már említettem, elküldte ... — De éppen Thalia Drumonddal? — kiáltott Yale felháborodva. — Szerintem aligha vádolhatjuk a parancsnokságon tevékenykedı beosztottakat. Sokkal inkább ezt a lányt, aki a feje búbjáig benne van a Vörös kör bandájában. Ma éjjel átkutattam a lakását, és nézze csak, mit találtam! Derrick kisietett a hallba, és egy barna papírcsomaggal tért vissza. A felügyelı némán figyelte, amint Yale elvágja a zsineget, és kibontja a csomagolópapírt. A csomagból egy hosszúszárú kesztyő és egy jókora csillogó pengéjő tır került elı. — Ez a kesztyő annak a párja, amit Froyant dolgozószobájában találtunk, és a tır is pontos mása annak. Parr felemelte a kesztyőt, és alaposan megvizsgálta. — Igen, ez bal kezes, a Froyant asztalán talált kesztyő pedig jobbkezes volt — jelentette ki egyetértve. — Egy kopott motoroskesztyő. Vajon kié lehetett? Próbálja ki rajta a pszichometriai erejét, Yale!— Már megtettem — válaszolta a másik fejcsóválva —, ez a kesztyő sajnos annyi kézen vándorolt keresztül, hogy csak zavaros impressziókhoz juthattam a segítségével. Ettıl függetlenül ez a felfedezés is alátámasztja az elméletemet, miszerint Thalia Drummond alaposan bele van keveredve a dologba — bizonygatta. — Ami pedig a másik kérdést illeti, amit említett — folytatta, miközben gondosan visszacsomagolta a tırt meg a kesztyőt a papírba —, természetesen örömmel állok a rendelkezésére. 159

— Mindössze arra szeretném megkérni — magyarázta Parr —, hogy próbálja betölteni azt a rést, amire magam képtelen vagyok. — Fejcsóválva sopánkodott. — Bár csak itt lehetne a mama! — A mama? — csodálkozott Yale. — Igen, a nagyanyám — magyarázta lelkesen Parr. — A legkiválóbb detektív egész Angliában. No persze magától és tılem eltekintve. Most történt meg elsı ízben, hogy Derrick Yale gyanítani kezdte, miszerint Mr. Parrnek mégis csak van némi humorérzéke. * Jellemzı a Vörös kör izgalmas idıszakára, hogy az emberek másról sem beszéltek, csak errıl a titokzatos alvilági bandáról és még titokzatosabb fınökérıl. Szenzáció szenzációt követett, az újságírók legnagyobb gyönyörőségére. Ám egyetlen közlemény sem kavart akkora vihart, mint az az öles betőkkel nyomtatott címő vezércikk, melyet másnap reggel Derrick Yale az ágyában ülve olvasott el teázás közben. THALIA DRUMMOND MEGSZÖKÖTT! Ilyesmi csak a ponyvaregényekben fordul elı. Bár elıfordult már, hogy valakinek sikerült meglógnia a félelmetes hírő Dartmoorból, de a börtönszolgálat történetében most történt meg elsı ízben, hogy egy nınek sikerült kereket oldania Hollowayból. Mert ez történt. Amikor a fegyırnı reggel kinyitotta Thalia Drummond celláját, üresen találta. Derrick Yale-t elég nehezen lehetett kihozni a sodrából, de ez a hír valósággal sokkolta. Betőrıl betőre elolvasta a szökésrıl szóló tudósítást, de amikor a végére ért, épp úgy nem értett a dologból semmit, mint amikor elkezdte. Márpedig a szökés ténye ott szerepelt minden reggeli lapban, tehát kétség sem férhetett a megtörténtéhez. A fogolynak annak ellenére sikerült megszöknie, hogy személyére, illetve az ellene felhozott vád fontosságára való tekintettel rendkívüli intézkedéseket foganatosítottak az ırzésére. A börtönrészt felügyelı ırséget megkettızték, és a szolgálatos tiszt számára fél óránkénti ellenırzést rendeltek el, a megszokott óránkénti szemle helyett. Rendesen csak szúrópróbaszerően végzik az ellenırzést, de Mrs. Hardy, a fegyırnı három órakor benézett a megfigyelıablakon, és megállapította, hogy a fogoly a priccsén alszik. Amikor azonban hat órakor kinyitották a zárka ajtaját, Miss Drummondnak hőlt helyét találták. Az ablakrács és az ajtó sértetlen állapotban volt. A börtönudvar átkutatásakor egyetlen lábnyomot sem találták, és a falakon át is lehetetlennek tartják a szökést. A szokásos úton-módon is 160

bajosan távozhatott a szökevény, hiszen nem kevesebb mint hat különbözı kapun kellett volna átjutnia — melyek mindegyike sértetlen állapotban van — nem beszélve a kapuırök fülkéjérıl, ahol éjjelnappal ügyelet van. A Vörös kör ezzel újra bebizonyította, miszerint nem ismer lehetetlent. Úgy látszik, ha tetszik, ha nem, meg kell hajolnunk e titokzatos banda fınökének rendkívüli képességei elıtt. A baj csak az, hogy a vakmerı akció olyankor történt, amikor a Vörös kör kabinetünk minisztereinek életét fenyegeti. Yale az órájára pillantva megállapította, hogy már fél tizenkettı van. Aztán a kezében tartott újságra nézve észrevette, hogy inasa az egyik délutáni lap korai kiadását hozta be. Egy pillanat alatt kinn termett az ágyból, és a reggelit érintetlenül otthagyva, berohant a fıkapitányságra. Legnagyobb megdöbbenésére, Parr felügyelı a súlyos körülmények ellenére, meglepıen jókedvőnek tőnt. — De hiszen ez lehetetlen, Parr! Egyszerően képtelenség! Annak a lánynak nyilván cinkosai vannak a börtönben. — Egyetértek — vágta rá Parr. — Éppen ezt mondtam az imént én is az ezredesnek. Biztosan vannak barátai a börtönben, különben hogyan juthatott volna ki? Yale gyanakodva figyelte a felügyelıt. Szerinte ez a pillanat egyáltalán nem volt alkalmas a gondtalan csevegésre, márpedig Parr hangulata érdekes módon felhıtlennek tőnt.

161

XLI. FEJEZET * KI A VÖRÖS KÖR?

Mivel Yale-nek nem sikerült több részletre fényt deríteni annál, amit már amúgy is tudott, ezért taxival elvitette magát a város másik végében lévı irodájába, ahol már két napja nem járt. Thalia Drummond szökése jóval közelebbrıl érintette, mint azt Parr elképzelhette. Parr! Szörnyő gondolat villant át Derrick Yale agyán. John Parr! Eddig érzéketlen, jelentéktelen külsejő emberkének tőnt... Ez lehetetlen! A fejét csóválva szorgalmasan nekilátott, hogy összegyőjtsön minden részletet, amit Parr felügyelırıl tudott. Végül felmordult: — Lehetetlenség! — Visszautasította a liftesfiú ajánlkozását, és gyalogosan bandukolt fel az irodájába vezetı lépcsın. Az ajtóhoz érve megállapította, hogy a levelesládája üres. Ezt a különlegesen nagymérető, patenttetıvel ellátott levelesládát úgy tervezték, hogy a kíváncsiskodó idegenek ne tudják megdézsmálni a tartalmát. Még egy drótketrec is tartozott hozzá, mely csaknem a padlóig ért, s az ajtórésen át bedobott levelek egy forgó alumíniumlemezen át hullottak le, reménytelenné téve az esetleges levéltolvajok ügyködését. És a levelesládája ennek ellenére most mégis üres volt. Még egy kereskedelmi hirdetés sem árválkodott benne. Belépett az irodába, és csendesen becsukta az ajtót. Egy lépést tett elıre, aztán megtorpant. Az íróasztala összes fiókja ki volt rángatva. A kis faliszéf, mely a kandalló mellett helyezkedett el, a faburkolat mögé rejtve, ugyancsak tárva-nyitva állt. Még a széf titkos rekeszét is felfeszítették, pedig ezt csak szakértı fedezhette fel. Derrick Yale ebben tartotta a Vörös körrel kapcsolatos legbizalmasabb dokumentumait. A felfeszített, megrongált borítólemezen tisztán látszottak a betörı vésıjének nyomai. Yale leroskadt a székébe, és kimeredt az iroda ablakán. Ügy vélte, kétség sem férhet a „kasszafúró mővész" személyéhez. Biztosra vette, hogy tudja, ki lehet az. Elsı lépésként visszasietett a liftesfiühoz, és alaposan kifaggatta, — Igenis, uram, a titkárnıje járt itt ma kora reggel. Az a csinos hölgy. Valamicskével az irodák nyitása után érkezett. Vagy egy óra hosszat tartózkodott itt, s aztán elsietett. — Láttál nála valami csomagot? — Igen, uram, egy kis táskát szorongatott — válaszolta a fiú. Yale megköszönte a felvilágosítást, aztán visszasietett a fıkapitányságra, hogy telebeszélje a flegmatikus Parr fülét a feltört faliszéf és az elrabolt iratok történetével. — Most pedig elárulok magának valamit, Parr, amit még senki másnak nem mondtam el, még a fıkapitánynak sem — titokzatoskodott Yale. — 162

Mostanáig abban a tévhitben voltunk, hogy a Vörös kör szervezetét egy férfi irányítja. Sıt úgy tudtam, hogy ez a lány találkozott is azzal az emberrel, aki beavatta ıt a banda titkaiba. Most viszont tudomásomra jutott, hogy ez a titokzatos fickó korántsem azonos a banda irányítójával, sıt épp oly távol áll a szervezet fınökétıl, mint a többiek. Az ı feladata, hogy motorkerékpárral széthordja a valódi fınök utasításait, aki nem más, mint Thalia Drummond. — Atyaisten! — fakadt ki a felügyelı. — Most nyilván felmerül a kérdés, hogy miért alkalmaztam az irodámban, ugye? Nos, megmondom, azért, mert úgy vélekedtem, hogy közelebb vihet bennünket magához a körhöz. És be is vált a számításom. — De akkor miért rúgta ki? — kérdezte a másik. — Mert olyasmit tett, amiért el kellett küldenem — magyarázta Yale. — Ha akkor nem bocsátom el nyomban, rögtön rájött volna, hogy nem ok nélkül alkalmazom az irodában. Persze megkímélhettem volna magam ezektıl a bonyodalmaktól — mosolygott —, hiszen a ma reggeli betörés a legékesebb bizonyítéka, hogy tudott a szándékomról. — Keskeny, finom arca elborult, majd éles hangon hozzátette: — Ha ma este beszámol a történtekrıl a miniszterelnöknek és a többieknek, én is elmesélhetek magának egy csattanós kis történetet, ami véleményem szerint alaposan meglepné magát. —Erısen kétlem, hogy olyasmit tudna mondani, amivel meglepne — válaszolta Parr. Derrick Yale-re viszont még várt egy harmadik meglepetés aznap, ami akkor érte, amikor hazatért. Úgy kezdıdött, hogy nem találta ott a bejárónıjét. Bár az asszony nem szokott nála aludni, de este kilenc óráig a lakásban kellett volna maradnia. Yale éppen hatra ért haza, és sötétben találta a házat. Felkattintotta a villanyt, majd körbejárta a szobákat. Bárki is volt a behatoló, úgy tőnt, hogy csak a nappalit kutatta át. Derrick ezúttal is sejtette, ki lehetett az, aki ilyen alapos és gondos munkát végzett a lakásban. Feleslegesnek tartotta a szolgáló felkeresését és kifaggatását. Nyilván elcsalták a házból valami állítólagos üzenettel, amit éppen tıle hoztak. Aztán az asszony távollétében Thalia Drummond kényére-kedvére átkutathatta a lakását. — Agyafúrt ez a fiatal csitri — állapította meg Derrick minden rosszallástól mentesen, mivel még akkor is csodálni tudta a leleményességet, ha éppen ellene használták. Kétségtelen, hogy a lány nem vesztegette az idejét. Alig tizenkét órája szökött meg a börtöncellából, és máris felforgatta az irodáját meg a lakását. Létfontosságú iratokat rabolt el, melyek pótolhatatlan részleteket tartalmaztak a Vörös körre vonatkozóan. Mialatt kényelmesen átöltözött, egyre azon törte a fejét, hogy mi lesz a lány következı lépése. Azzal már tisztában volt, hogy neki mit kell tennie. Egy biztos, Parr felügyelı huszonnégy órán belül bukott ember lesz. Hálószobájában az egyik fiókból revolvert húzott elı, egy pillanatig 163

elgondolkodva meredt rá, majd a zsebébe csúsztatta. Nos, a Vörös kör esete rövidesen újabb megdöbbentı és szenzációs fordulatot vesz, s a tragikus játszma teljességgel szokatlan módon nyer befejezést az érdeklıdık számára. A miniszterelnök rezidenciájának tágas elıcsarnokában Yale egy olyan vendéggel találta szembe magát, akinek a jelenléte váratlanul érintette. Kétségtelen, hogy Jack Beardmore egyik szenvedı alanya volt a Vörös kör tevékenységének, viszont az utóbbi idık eseményeiben nem jutott jelentıs szerephez. — Úgy látom, meglepi, hogy itt talál, Mr. Yale — nevetett Jack, miközben kezet szorított a másikkal. — Magam is hasonlóképpen éreztem, amikor csak úgy meghívtak a Kabinet ülésére. Yale csendes kuncogással reagált. — És kinek köszönheti a meghívást, Parr felügyelınek? — Hogy pontos legyek, a miniszterelnök titkára szignálta a meghívómat. De hogy ıszinte legyek, alighanem Parrnek is lehet hozzá némi köze. Nem érzi magát kényelmetlenül ebben az illusztris társaságban? — Már kezdem megszokni — mosolygott Derrick, vállon veregetve a fiatalembert. Egy fiatal magántitkár sietett be az elıcsarnokba, és bevezette ıket egy komor dolgozószobába, ahol már tucatnyi képviselı tanácskozott gondterhelten, két csoportban. Maga a miniszterelnök sietett elébük, hogy személyesen üdvözölje a híres detektívet. — Parr felügyelı még nem érkezett meg — közölte, majd kérdı pillantást vetett Jackre. — Gondolom, ön Mr. Beardmore? A felügyelı külön kérésére hívattuk ide. Remélem lesz valami magyarázat szegény James Beardmore halálát illetıen… Mert ami azt illeti, az édesapja az egyik legjobb barátom volt. E pillanatban belépett a várva várt felügyelı is. Egy jobb napokat látott alkalmi öltönyt viselt, ügyetlenül megkötött nyakkendıvel. Kirívó figurának tőnt az értelem és az úri modor légkörében. Közvetlenül utána érkezett a szürke bajuszú fıkapitány, aki kurtán odabiccentett a beosztottjának, majd nyomban félrevonta a miniszterelnököt. Suttogva társalogtak néhány percen át, aztán az ezredes odament, ahol Yale félrevonulva álldogált Jack társaságában. — Nem tudja véletlenül, miféle elıadást tartogat számunkra Parr felügyelı? — tudakolta, és hangjából türelmetlenség érzıdött. — Eddig úgy tudtam, hogy a kormánybizottság felkérésére tart módszertani tájékoztatót. Most viszont azt hallom a miniszterelnöktıl, hogy Parr azt javasolta neki, hogy ismerteti a megjelentekkel a Vörös kör történetét, ıszintén remélem, nem csinál már megint bolondot magából.

164

— Nem hinném, uram — szólt közbe Jack nyugodt hangon, mire az ezredes kérdı pillantást vetett rá. Yale nyomban kapcsolt, és bemutatta a fiatalembert. — Részemrıl egyetértek Mr. Beardmore-ral — mondta Derrick Yale. — Nem valószínő,, hogy Mr. Parr butaságot csinálna. Sıt valószínőnek tartom, hogy a helyére illeszt néhány hiányzó részletet, és magyarázattal szolgál a zavaros körülményekre, még az is elıfordulhat, hogy a lényegre is sikerül fényt derítenie. Részemrıl természetesen kész vagyok a segítségére sietni, ha olyan nehézségek merülnének fel, melyek megoldása meghaladja a képességeit. Miután a társaság helyet foglalt, a miniszterelnök elırehívta a felügyelıt. — Ha nem veszi zokon, uram, inkább itt maradnék, ahol vagyok — mondta Parr. —Mivel nem vagyok gyakorlott szónok, ezért úgy szeretném elmagyarázni ezt a bonyolult történetet, mintha csak négyszemközt beszélgetnék valamelyikükkel. Megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett. Eleinte elég nehezen lendült bele, többször szünetet kellett tartania, kereste az odaillı kifejezéseket, de aztán fokozatosan belemelegedett, és egyre érthetıbben, világosabban magyarázott. — A Vörös kör — kezdte — tulajdonképpen egy Lightman nevezető férfival azonos. Egy bőnözıvel, akinek lelkiismeretét számos Franciaországban elkövetett gyilkosság terheli. Gonosztetteiért akkoriban halálra is ítélték, ám egy különös véletlen folytán megmenekült a kivégzéstıl. Teljes neve Ferdinand Walter Lightman, és meghiúsult kivégzése idején huszonhárom éves és három hónapos volt. Ezt követıen Cayenne-be vitték, a fegyenctelepre, de onnan sikerült megszöknie, miután megölte az egyik fegyırt. A hatóságok úgy vélték, hogy sikerült eljutnia Ausztráliába. Melbourne-ben ugyanis ez idı tájt felbukkant egy férfi, akire pontosan ráillik Lightman személyleírása. Álnéven másfél évig dolgozott egy nagykereskedınél, majd két évet és öt hónapot húzott le egy Macdonald nevő telepes alkalmazásában. Sietısen kellett távoznia Ausztráliából, mivel a helyi rendırség elfogatási parancsot adott ki ellene, mert megpróbálta megzsarolni a munkaadóját. Sajnos homály fedi, hogy mi történt vele ezt követıen, egészen addig, míg végül felbukkant Angliában egy ismeretlen és titokzatos zsaroló, aki Vörös körnek nevezte magát. Gondos szervezéssel, rengeteg türelemmel és kimeríthetetlen energiával nagy számú segítıt győjtött maga köré. Gondosan ügyelt rá, hogy ezen személyek egyike se ismerje a többit. Az volt a modus operandi-ja (elkövetési módszere; A felügyelı csak nagy nehézségek árán tudta kimondani a komplikált szakkifejezést.), hogy olyan felelısségteljes személyeket igyekezett felkutatni, akik éppen pénzszőkében voltak, vagy elkövettek valami törvénysértést, s emiatt megtorlástól kellett tartaniuk. A kiválasztott embereket a legkörültekintıbben hálózta be. Miután sikerült a 165

közelükbe férkıznie, rendszerint egy zárt autóban tárgyalt velük, melyet személyesen ı vezetett. A találkozók színhelyéül általában London valamelyik terét jelölte meg, aminek megvolt az az elınye, hogy négy-öt gyengén kivilágított kijárattal vagy egérúttal rendelkezett. Nyilván Önök is tisztában vannak vele, Uraim, hogy a londoni lakónegyedek között éppen itt találhatók a metropolis leggyengébben megvilágított utcái. A Vörös kör által toborzott másik réteg, melyre az elsıhöz hasonlóan nagy hangsúlyt fektetett, a rovott múltú bőnözık köre volt. Így szervezte be többek között Siblyt, az alacsony intelligenciával rendelkezı extengerészt, akit többek között emberöléssel is gyanúsítottak.. Pontosan az ilyen embereket kutatta a Vörös, kör céljai megvalósításához. így vonta be szervezetébe Thalia Drummondot... — némi szünet után hozzátette — ... A notórius tolvajt és rablók bőntársát. Ugyancsak így bukkant rá arra a színes bırő emberre, aki megölte a vasúttársaság igazgatóját. De a saját céljaira használta fel Brabazont a bankárt is, sıt erre alkalmazta volna Felix Marlt is — csakhogy balszerencséjére vagy inkább balszerencséjükre, ık ketten bőntársak voltak abban a gyilkosságsorozatban, amelyért Lightmant kis híján kivégezték. E ponton közbeszólt a végzet: Marl ugyanis felismerte Lightmant, amikor összefutottak Angliában. Természetesen ez lett az oka Marl hamarosan bekövetkezett meggyilkolásának. Alighanem a legagyafúrtabb módszerrel tették el láb alól, amit valaha emberölésre használtak. A felügyelı folytatta, hallgatósága pedig feszült figyelemmel meredt az alacsony detektívre. — Remélem, sikerült megértetnem Önökkel, hogy a Vörös kör ... — De hát tulajdonképpen miért nevezte magát Vörös körnek? — a kérdést Derrick Yale tette fel, a felügyelı pedig nem sietett a válasszal. — Azért nevezte magát így, — mondta végül vontatottan —, mivel így hívták a rabtársai. A nyaka körül ugyanis egy vörös anyajegy van... , és ha megmoccan, szétlövöm a fejét! A Parr kezében tartott nagy kaliberő Webley egyenesen Derrickre irányult. — Emelje fel a kezeit jó magasra! — mondta a felügyelı, majd hirtelen kinyújtotta a kezét, és leszakította Yale inggallérját. A társaság tagjai elakadt lélegzettel, dermedten figyelték az eseményeket. Derrick Yale nyakát egy vörös kör övezte. Vörös kör, vérvörös, mintha csak emberi kéz pingálta volna oda.

166

XLII. FEJEZET * A MAMA

A teremben hirtelen három ember jelent meg. Ugyanazok a férfiak voltak, akik két nappal korábban elfogták Parr ügynökét... és Yale pillanatokkal késıbb meg volt bilincselve. Egy határozott kéz kivette zsebébıl a pisztolyát, a harmadik detektív pedig textilzsákot húzott a fejére, majd kivezették a helyiségbıl. Parr felügyelı megtörölgette verejtéktıl gyöngyözı homlokát, és szembe fordult a hallgatóságával. — Uraim — szabadkozott kissé remegı hangon. — Kérem, nézzék el nekem, ha csak holnap mondom el a teljes történetet. A jelenlévık persze körülvették, és kérdésekkel ostromolták, de a felügyelı erejébıl csak annyira futotta, hogy megrázza a fejét. — Rengeteg kellemetlenség érte ebbıl az ügybıl kifolyólag — mentegette beosztottját az ezredes —, ezt nálam senki sem tudhatja jobban. Ezért örömmel vennénk, miniszterelnök úr, ha méltányolnák a felügyelı kérését, és holnapig eltekintenének a további magyarázattól. — Esetleg velünk ebédelhetne a felügyelı — javasolta a miniszterelnök, a fıkapitány pedig Parr nevében elfogadta a meghívást. Parr Jack karjára támaszkodva kitámolygott a terembıl, és kiléptek az utcára. Együtt szálltak be az ott várakozó taxiba. — Olyan ez az egész, mintha csak álmodnék — szólalt meg Jack, amikor visszanyerte a hangját. — Méghogy Derrick Yale! Lehetetlennek tőnik... De mégis ... —Pedig nagyon is lehetséges — vágta rá a felügyelı hamiskás nevetéssel. — Eszerint Yale egy követ fújt Thalia Drummonddal? — Pontosan — hangzott a titokzatos válasz. — De hogy jött rá a rejtély nyitjára, felügyelı úr? — A mamám vezetett rá — felelte Parr. — Nem is hinné, milyen értelmes anyóka a nagyim. Ma este elmondta nekem ... — Akkor hát visszajött? —Igen, visszaérkezett — mondta a felügyelı. — Szeretném, ha összeismerkednének. Bár kissé régimódi és hajlamos a vitatkozásra, de igyekszem elnézni ezt a hibáját. — Majd megpróbálok hasonlóképpen viszonyulni hozzá. Egyébként biztos benne, hogy valóban a Vörös kört sikerült kézrekerítenie? — Teljességgel — állította a felügyelı. —

167

Olyan biztos, mint ahogy itt ülök magával. Olyan biztos, mint az, hogy a nagyanyám a földkerekség legokosabb matrónája. Jack a gondolataiba mélyedt, és csak akkor szólalt meg újra, amikor befordultak a sugárútra. — Eszerint Thalia még inkább belekeveredett ebbe az átkozott ügybe, ugye? — kérdezte keserően. — Mert ha csakugyan Yale a Vörös kör, amint maga váltig állítja, akkor aligha fogja kímélni a lányt... — Ez egyértelmő — bólintott a felügyelı. — De az Isten áldja meg magát, Beardmore, miért rágódik ennyit Thalia Drummond miatt? — Azért, mert imádom ıt, maga fafejő bolond! — tört ki Jack egy pillanatra, de aztán nyomban lehiggadt, és elnézést kért a durva kirohanásért. — Tisztában vagyok vele, hogy a viselkedésem néha valóban súrolja a bolondság határát — válaszolta a felügyelı, hasztalan próbálva elfojtani kitörni készülı nevetését —, de remélhetıleg megvigasztalja a tudat, hogy nem én vagyok az egyedüli ilyen fickó Londonban, Beardmore, nekem elhiheti. Fogadjon el tılem egy jó tanácsot: felejtse el Thalia Drummondot. Ha akkora szeretetfelesleggel rendelkezik, akkor pazarolja inkább a mamámra. Jack kis híján újabb durvaságot vágott a felügyelı fejéhez, és csaknem elküldte melegebb éghajlatra a drágalátos öreganyjával egyetemben, de nagy nehezen sikerült leküzdenie ezt a vágyát. A felügyelı lakosztálya az elsı emeleten volt. Parr felment vendége elıtt a lépcsın, majd amikor ajtót nyitott neki, egy pillanatra megállt a küszöbön. — Szervusz, mami — szólt be a lakásba. — Elhoztam Jack Beardmore-t, mert már ideje, hogy megismerkedjetek. Jack meglepett felkiáltást hallott odabentrıl. — Kerüljön beljebb, Mr. Beardmore, kerüljön csak beljebb, mindjárt megismeri a mamikát. Jack belépett a szobába, és úgy torpant meg, mintha kıvé dermedt volna. Vele szemben egy elég sápadt és kissé kimerült, ám bájosan mosolygó lány állt. Álmodik vagy megbolondult! A lány Thalia Drummond volt. A lány kézenfogta Jacket, és odavezette az asztalhoz, mely már meg volt terítve az ebédhez. — Papa, azt ígérted, hogy a fıkapitányt is magaddal hozod — mondta Thalia korholóan. — Az ezredes a miniszterelnök társaságában ebédel — válaszolta Parr. — Családiasabb lesz így hármasban, nem? — Méghogy papa?! — füstölgött Jack. — Hiszen engem azzal hitegetett, hogy a nagyanyja lesz itt! A lány szeretette] veregette meg Jack kezét. — A papának már csak ilyen morbid a humora — jelentette ki. — Idehaza mindig csak „mamuskának" hív, mert mióta drága édesanyám

168

meghalt, én viselem gondját. A nagyiról kiagyalt történet jellemzı a csavaros észjárására, remélem meg tudja bocsátani neki ezt a kis félrevezetést. — Eszerint a felügyelı az édesapja? — kérdezte Jack egyik ámulatból a másikba esve. Thalia bólintott. — A teljes nevem Thalia Drummond Parr. Isteni szerencse, hogy maga nem detektív, különben addig faggatózott volna, míg ki nem deríti a legféltettebb titkomat. Most pedig lássunk hozzá az ebédhez, Mr. Beardmore, amit egyébként magam fıztem. Jack azonban sem enni, sem inni nem tudott addig, amíg bıvebben fel nem világosították arról, amirıl eddig csak félinformációk álltak rendelkezésére. A lány beletörıdött, hogy újra melegítheti az ebédet, és belefogott az elbeszélésbe: — Amikor a Vörös kör elsı gyilkosságát elkövette, és a papára osztották ki az ügyet, nyomban tudtam, hogy iszonyú nagy fába kell vágnia a fejszéjét. Mivel a papának számos irigye és ellensége van a parancsnokságon, az ügy nehézségeinek ismeretében még maga a fıkapitány is arra ösztönözte ıt, hogy ne fogadja el a megbízatást. Egyébiránt a fıkapitány a keresztapám — tette hozzá mosolyogva Thalia —, így természetesen még közvetlenebbül érintik a dolgaink. A papa azonban makacsul kitartott a Vörös kör ügyének elvállalása mellett, bár azt hiszem talán maga is megrettent tıle egy kissé, amikor átvette. Engem mindig is nagyon érdekelt a rendıri hivatás. így aztán amikor apám elkezdte a Vörös kör szervezetének felgöngyölítését, és rájött arra a módszerre, amit a kör alkalmazott a tagjai beszervezésére, elérkezettnek láttam az idıt, hogy „elinduljak a lejtın", egy nagyreményő bőnözı karrier kiépítésével. Az ön szegény édesapja meggyilkolása elıtt három hónappal kapta meg az elsı fenyegetést. Két-három napra rá, sikerült titkárnıként bejutnom Harvey Froyanthez, csupán azért, mivel a birtoka szomszédos a magukéval. Miután az édesapja Froyant barátja volt, így feltőnés nélkül lehetıségem nyílt a megfigyelésére. Talán maga nem is tud róla, hogy elıtte az édesapjánál is megpróbáltam alkalmazást találni, de sajnos sikertelenül — magyarázta a lány csendesen. — Az volt a legborzasztóbb, hogy magam is az erdıben tartózkodtam, amikor megölték. — Itt együtt érzıen megszorította a fiatalember kezét. — Sajnos nem láthattam, ki adta le a végzetes lövést, de nyomban odarohantam, ahol az édesapja feküdt, és láttam, hogy már lehetetlen rajta segíteni. Ekkor azonban észrevettem magát, amint a ligeten át futva közeledik a fák között, és úgy véltem, jobb lesz, ha gyorsan eltőnök onnan. Annál is inkább — tette hozzá —, mivel pisztolyt tartottam a kezemben, mert egy férfit láttam a fák között lopakodni, és az üldözésére indultam. Az apja sajnálatos halálát követıen már nem volt további okom Mr. Froyant szolgálatában maradni. Közelebb akartam kerülni a Vörös körhöz, de tudtam, hogy a banda irányítójának figyelmét úgy vonhatom magamra 169

leginkább, ha tovább haladok a bőnözés útján. Természetesen nem volt véletlen, hogy maga éppen akkor tévedt a zálogházhoz, amikor Mr. Froyant arany szobrocskájának beadása után kijöttem onnan. Apám tolvajnak és betörık bőntársának nevezett, ezzel sikerült olyan légkört teremtenie körülöttem, ami felkeltette irántam Derrick Yale, azaz Ferdinánd Walter Lightman figyelmét. Igazából persze szó sem volt arról, hogy rács mögé dugjanak. A bíró elsı botlásként kezelte az ügyemet, így csak a jó hírem lett oda. Ezzel szemben viszont bevált a várakozásom, mivel rövidesen felszólítást kaptam a Vörös kör vezetıjétıl egy találkára. A Steyne Square-en találkoztam vele egyik este. Azt hiszem, a papa egész idı alatt szemmel tartott, sıt még a házba is visszakísért. Ugye, sosem távolodtál el tılem túlságosan, apukám? — Egyedül csak Barnetnél — csóválta a fejét Parr. — De meg is ijedtem rendesen, mamuska. — Mint a Vörös kör bandájának legújabb tagja, azt a feladatot kaptam elsıként, hogy Brabazonnál vállaljak munkát. Tudja, Yale azt a régi bevált módszert alkalmazta elıszeretettel, hogy a banda egyik tagjával figyeltette a másikat. Brabazont viszont egyszerően nem tudtam kiismerni. Képtelen voltam eldönteni, hogy becsületes ember vagy bőnözı. Ez a dilemmám persze csupán addig tartott, míg ki nem derült, hogy ı is a banda tagja. Közben újra meg újra elcsentem egyet-mást, hogy fenntartsam a züllött jellememrıl kialakított képet. Ezért ugyan kemény megrovásban részesültem titokzatos fınökömtıl, mégis megérte, hiszen hasznos célt szolgált, mivel ezáltal közelebb kerültem a bandához, bár akkor még fogalmam sem volt errıl. Így lehettem jelen a Marisburg Place-en, Felix Marl halálának éjszakáján. Yale tulajdonképpeni célja az volt az alkalmazásommal, hogy saját tevékenységérıl elterelje a figyelmet. Ám ettıl még nagyon is fondorlatos módon próbált véget vetni ifjú életemnek. Froyant meggyilkolásának éjszakáján szépen odarendelt a ház közelébe egy ugyanolyan tırrel és annak a kesztyőnek a párjával, amit maga Yale használt a szörnyő bőntett elkövetése során. — De hogyan tudott megszökni a börtönbıl? — akarta tudni Jack. A lány elkerekedett szemmel bámult rá. — Micsoda naiv lélek maga! — mondta. — Hogyan szökhettem volna meg abból a börtönbıl? Az igazgató hozott ki onnan az éjszaka kellıs közepén, és a legkiválóbb rendırfelügyelı kíséretében tértem haza. — Tudja, valahogy ki kellett ugrasztanunk a nyulat a bokorból, más szóval rá kellett kényszerítenünk Yale-t a cselekvésre — magyarázta Parr. — Amint tudomást szerzett arról, hogy a mamus megszökött, összezavarodott, és kétségbeesett elıkészületeket tett a menekülésre. Miután felfedezte, hogy betörtek az irodájába, világossá vált elıtte, hogy Thalia jóval fontosabb figura ebben a játszmában, mint ahogy ı eddig elképzelte. 170

XLIII. FEJEZET * A TÖRTÉNET BEFEJEZÉSE

Másnap Jack is részt vett azon az ebéden, melyen Thalia, mint a nap hısnıje fıszereplıként jelent meg, végtére is kulcsszerepet játszott a bonyolult bőnügy megoldásában. Az étkezést követıen Parr felügyelı rászánta magát, hogy fellebbentse a fátylat a még homályos részletekrıl. — Ha belegondolnak, uraim, nyilván eszükbe jut, hogy Derrick Yale nevét senki sem ismerte az elsı Vörös kör-féle gyilkosságot megelızıen. Való igaz, hogy mőködtetett egy belvárosi irodát, és hirdetéseket adott fel a sajtóban, melyekben mint pszichometrikus magándetektív reklámozta magát, de igen csekély megbízást kapott. Persze igazából nem is vágyott többre, hiszen mindvégig óriási terveinek elıkészítésén fáradozott. Bizonyára emlékeznek arra is, hogy az elsı gyilkosságot követıen Derrick Yale-t szerzıdtette az egyik szenzációhajhász lap, hogy pszichometriai erejével fogja el a tettest. Ugyan ki ismerhette volna jobban a gyilkos személyét Yale-nél, s azt, hogy miként követték el a gyilkosságot? Emlékezzenek csak rá, hogy a gyilkos fegyver puszta megérintésével képes volt rekonstruálni az egész bőntényt. Ennek következtében tartóztatták le azt a színes bırő fickót, pontosan ott, ahol tartózkodási helyét Derrick Yale megmondta. Miután ezek a tények nyilvánosságra kerültek, Yale ázsiója természetesen nyomban az égig szökött. İ persze éppen erre játszott. Most már biztosra vehette, ha valakit megfenyeget a Vörös kör, az illetı hozzá fog fordulni segítségért, és be is vált a számítása. Mint tudják, Yale rendkívül megnyerı egyéniség. Azzal, hogy közel került az áldozataihoz, és a bizalmukba férkızhetett, többnyire könnyedén rávehette ıket a Vörös kör követelésének megfizetésére. Ha pedig nem hajlottak a jó szóra, Yale kéznél volt, hogy a halálba segítse a szerencsétleneket. Froyantnek nem kellett volna meghalnia, Derricknek aligha állt szándékában végezni vele. Csakhogy a zsugori embert annyira felháborította tetemes vesztesége, hogy alapos magánnyomozásba kezdett. Egy halvány nyomból kiindulva sikerült is felgöngyölítenie az egész ügyet, és azonosította Derrick Yale-t Lightmannel, mint egy és ugyanazon személyt. Halálának estéjén azért küldött értünk, mert fel akarta tárni nyomozása eredményeit. Félelmét híven bizonyítja a két töltött revolver, amit a keze ügyében tartott, noha közismert tény, hogy Froyant ki nem állhatta a lıfegyvereket. Az ügyrıl kiadott hivatalos jelentésbıl kiderül, hogy a fıkapitány felhívta Froyantet, válaszul az öreg korábbi telefonüzenetére. Igazából éppen ez a 171

telefonhívás teremtette meg Yale számára a kínálkozó lehetıséget. Froyant ugyanis emiatt kiküldött bennünket a szobájából. Elsıként én mentem ki, és álmodni sem mertem volna, hogy ilyen vakmerıségre is képes a Vörös kör. Pedig korábban, amikor megérkeztünk, és rajtunk volt a nagykabát, fel is tőnt, hogy Derrick Yale egyfolytában zsebre dugva tartja a kezét. És az az autóskesztyős kéz — folytatta élesen kihangsúlyozva a szavakat — kitartóan markolta a tırt, amellyel aztán leszúrta Froyantet. — Mi szüksége volt a kesztyőre? — kérdezte a miniszterelnök. — Azért kellett, mert összevérezhette volna a kezét, s ez árulója lehetett volna. Akkor döfte Harvey Froyant szívébe a kést, amikor elfordultam, és elhagytam a szobát. Az öreg azonnal meghalt, Yale pedig hatalmas hidegvérrel lehúzta a kesztyőt, az asztalra tette, majd az ajtóhoz lépve színlelt beszélgetést folytatott halott áldozatával. Én persze sejtettem, mi történhetett, de hiába, nem volt rá semmi bizonyítékom. A lányomat azzal a céllal küldte a házhoz — melyet természetesen az utolsó zugig átkutattunk —, hogy ráhárítsa a gyilkosság elkövetésének gyanúját. Thalia viszont nagyon okosan, csak a ház hátsó részéig ment el, majd csapdát sejtve hazasietett. Valójában azt is elıre láttam, mire számíthatok azok részérıl, akikre vigyáznunk kellett a kör fenyegetése miatt. Sokan voltak ilyenek, akadtak közöttük tisztességesek és gazemberek is vegyesen. Az elıbbiek közé tartozott például James Beardmore, az ingatlanügynök. Egy szép napon Marl látogatására várt, akit csak hallomásból ismert, személyesen sosem találkoztak korábban. A fiának megemlítette Felix Marl nevét, Yale-nek viszont nem. A ház felé tartó Marl mindenre számíthatott, csak arra nem, hogy éppen a toulose-i börtönbeli cimborájával találja szemben magát, azzal az emberrel, akinek kis híján halálát okozta az árulásával. — Derrick Yale nyilván a bokros rész végénél álldogált, és miután Marl észrevette, rémülten visszasietett a faluba — illetve a saját állítása szerint Londonba. Halálfélelmében elhatározta, hogy megelızi Lightmant, és végez vele, még mielıtt az ölhetné meg ıt. Bátorsága azonban a döntı pillanatban cserbenhagyta. Marl nem volt valami merész fickó, cselekvés helyett tehát írt egy levelet Yale-nek, amit becsúsztatott az ablaka alatt. Miután Yale elolvasta az üzenetet, elégette, de csak félig sikerült megsemmisítenie. Nem tudom pontosan megmondani, mirıl is szólhatott a levél, legfeljebb annyit, hogy alkut kínált hoci-nesze alapon: ha a Vörös kör békén hagyja ıt, Marlt, akkor ı sem háborgatja Yale-t. Bár az is elıfordulhat, miszerint akkoriban még nem tudta, milyen szerepkörben tetszeleg Derrick Yale. A „B blokk" viszont egyértelmően a toulouse-i börtön tömbjére utal. Ettıl a pillanattól kezdve Marl sorsa természetesen meg volt pecsételve. Brabazonnál bonyolította le a pitiáner zsarolási ügyeit, aki maga is a Vörös kör embere volt. A bankár nyilván figyelmeztette Yale-t a fenyegetı veszélyre. 172

Derrick, detektív mivoltában tetszelegve rendszeresen felkereste azt az üzletet, ahová a Vörös kör leveleit postázták, és az igazságszolgáltatás segítésére való hivatkozással olvasta el a küldeményeket. Az üzlet alkalmazottainak pedig halvány sejtelmük sem volt róla, hogy éppen ı a levelek valódi címzettje. Brabazon úgy határozott, hogy a Marl meggyilkolását követı napon eltőnik a színrıl. Ezért magához vette Marl teljes bankbetétjét, vagyis felkészült a szökésre. Marl halálakor a gyanú természetesen ráterelıdött, de a Vörös kör idıben figyelmeztette a veszélyre, és Brabazon eljutott a riverside-i házba, amit késıbb átkutattunk. Parr felügyelı felkacagott. — Amikor azt mondom, hogy „átkutattunk", természetesen úgy értem, hogy Yale kutatta át. Amikor felmászott abba a kamrába, ahol Brabazon rejtızködött, azzal jött vissza, hogy nincs ott senki. — Van még egy homályos pont, amit szeretném, ha megmagyarázna. Yale kloroformmal való elkábítására gondolok, az irodájában — szólt közbe a miniszterelnök. — Ez valóban ügyes húzás volt, egy pillanatra még engem is sikerült vele megtévesztenie. Miután Yale egy borítékba helyezte a pénzt, megcímezte a magánirodájába, majd leküldte csıpostán a postaládába. Ezt követıen megkötözte, megbilincselte kezeit, s utána kloroformmal elkábította magát. Talán emlékszik rá, uram, hogy egy postás hagyta el az épületet, miután kiürítette a postaládát. Ez alig néhány perccel a „szörnyő" eseményt követıen történt. Én azonban Yale balszerencséjére elbújtattam Thaliát a helyiség szekrényébe, ahonnan tanúja volt az egész komédiának, sıt késıbb a kloroformos üvegcsét is magához vette, amit Yale az íróasztala fiókjába rejtett. — Az utolsó áldozat, Mr. Raphael Willings — folytatta Parr tiszta, könnyed hangon — éppen annak köszönheti az életben maradását, hogy erkölcstelen szándékkal közeledett a lányomhoz. Thalia ki akart szabadulni az ölelésébıl, amikor a válla fölé pillantva észrevette, amint egy kar bukkan elı a függöny mögül, és azt a tırt emeli döfésre, amit Yale lopott el aznap délelıtt. (Szokásához híven a mester detektív szerepében tetszelegve.) A szúrást Mr. Willings szívének szánta, ám Thaliának emberfeletti erıvel sikerült félrelöknie. Sajnos nem annyira, hogy teljesen elkerülje a döfést. Yale persze megint csak kéznél volt, hogy felfedezze a bőntényt (képzelem, milyen dühös lehetett, amikor kiderült, hogy Willings mégis életben maradt), és nyomban mindent elkövetett annak érdekében, hogy rákenje az egészet a mamira — azaz Thalia Drummond Parra. — Gondolják csak végig, milyen agyafúrtan valósította meg a tervét lépésrıl lépésre — folytatta Parr elismerıen. — Felküzdötte magát a magándetektívek élvonalába, így olyan információk birtokába juthatott, amelyek felbecsülhetetlenek voltak a magánnyomozó és a Vörös kör szómára 173

egyaránt. Még a rendırkapitányságra is beférkızött, ahol — éppen az én javaslatomra — betekintést nyert a legfontosabb aktákba. Egyik-másik persze mégsem volt olyan fontos, mint ı képzelte, de ezzel sikerült megmentenünk az ifjabb Beardmore életét, mivel elsıként Yale kezébe került az a fénykép, amit sikertelen kivégzése elıtt néhány pillanattal készítettek róla. Nos, uraim, vannak-e még olyan részletek, amelyeket felderítetlennek tartanak? Egyet nyomban ismertethetek, bár nem is olyan érthetetlen, mint ahogy elsı ránézésre tőnik. Két nappal ezelıtt azt mondtam Yale-nek, hogy a nagy bőnözık lebukását általában nevetséges bakik okozzák. Yale túlságosan felbátorodott, s azt állította, hogy a házigazda távozása után Mr. Willings házában járt, ahol a személyzet közölte vele, hogy Willings Thaliával együtt távozott. Ez az egyetlen tény is elég lett volna a leleplezéséhez, mivel konkrétan tudom, hogy reggel óta nem járt Willings házának a közelében sem, ennek ellenére legalább egy órával az inasok elıtt ért oda a vidéki házhoz. A miniszterelnök vette át a szót. — Pillanatnyilag az izgat a legjobban, miként jutalmazhatnánk meg a lányát, Mr. Parr? A maga elıléptetése ugyanis könnyedén megoldható, hiszen éppen van egy betöltetlen rendırkapitányhelyettesi posztunk. De fogalmam sincs, milyen jutalomban részesíthetnénk Miss Drummondot, persze azonkívül, hogy megkapja e veszélyes bőnözı elfogatásáért járó díjat. Ekkor egy furcsa, izgatott hang szólt közbe. Jack megmert volna esküdni rá, hogy ı beszél, sıt az asztal körül ülık többségének is ez volt a benyomása. — Felesleges aggódniuk Miss Parr miatt — jelentette ki az idegen hang, amely Jack gondolatait tudatta a világgal —, mivel rövidesen összeházasodunk. Miután a gratulációk áradata csendesedni látszott, Parr felügyelı odahajolt a lányához. — Ezt nekem eddig miért nem említetted, mamika? — tette fel a kérdést korholóan. — Mert még vele sem beszéltünk róla soha — válaszolta a lány, miközben csodálkozva meredt Jackre. — Azt akarod mondani, hogy nem kérte meg a kezedet? — tudakolta az ámuló atya. A lány a fejét rázva válaszolta. — Nem — mondta —, mint ahogy én sem ígértem neki, hogy hozzámegyek. Bár egyre erısödik bennem a meggyızıdés, hogy rövidesen valami ilyesmi fog történni. * Lightman, vagy közismertebb nevén Yale, a különleges raboknak kijáró elbánásban részesült. Csupán egyetlen panasszal élt a hatóságok felé;

174

nevezetesen azt kifogásolta, hogy a kivégzésére menet nem engedélyezték neki a dohányzást. — Franciaországban sokkal engedékenyebbek e tekintetben — korholta a börtönparancsnokot. — Például, amikor utoljára kivégeztek... A börtönlelkésznek viszont a Thalia iránt érzett ıszinte érdeklıdésérıl áradozott. — Higgye el, atyám, millió lány között egy ilyen, ha akad! — jelentette ki. — Bizonyára hamarosan férjhez megy az ifjú Beardmore-hoz . . . micsoda mázlista az a fickó! Bár engem személy szerint nem lelkesítenek túlzottan, hiszen végtére is a kettejük vonzalmának köszönhetem a végzetemet. Ha azonban egyszer úgy döntöttem volna, hogy megnısülök, akkor minden bizonnyal egy ilyen Thalia Drummond-féle lányt kerestem volna. Yale egészen megkedvelte a papot, ezt a nagy darab, emberséges egyházfit, aki oly érdekfeszítıen tudott beszélgetni az emberekrıl és tájakról, melyek többségén Derrick Yale személyesen is megfordult. Egy szürkés, márciusi hajnalon egy férfi lépett a cellájába, és megkötözte a kezét. Yale hátrapillantott a válla felett. — Hallott valaha Mr. Pallionról? İ is éppen azt a foglalkozást őzi, amit maga. A hóhér nem válaszolt, mivel ilyenkor nem illett másról beszélni, mint arról, hogy a fogoly megbocsát-e a tettért, amire ellene készülıdnek. — Azért elmondanék valamit errıl a Pallionról — ragaszkodott a témához Yale még akkor is, amikor a menet már összeállt. — Csak azért, hogy okuljon a példáján. Ne engedjen az alkohol csábításának. Nekem például az ital okozta a vesztemet! Ha akkor nem ittak volna, akkor most nem lennék itt! E kis eszmefuttatás egészen jól elszórakoztatta a bitófáig vezetı úton. Nyakára csúsztatták a hurkot, egy fehér kendıvel letakarták az arcát, aztán a hóhér odalépett az emelıkarhoz. — Remélem, ezúttal nem szakad el a kötél — szólalt meg Derrick Yale. Ezek voltak a Vörös kör utolsó szavai.

VÉGE

175