Luby Pali Lánykorom legkedvesebb emlékeinek főszereplője. Amikor megkérdezték tőlem, hogy ki ő, azt feleltem, hogy közeli rokonom, ugyanis mostohaapám családjának egy másik ágálioz tartozik. Hogyan került az életembe, annak különös előzményei vannak. Mostohaapám utolsó férfitagja volt a Luby család egyik ágának. Első házasságából nemhogy fiú gyermeke nem volt, de még lanya sem. A második házasságából egyszerre két mostohagyereke is lett: öcsém meg én. Idővel, sok huzavona után, Édesapám beleegyezett, hogy öcsém viselje a Luby nevet, de ezt megelőző1eg mostohaapám számomra megpróbált egy Luby férjet keresni. Az elsó jelölttel annyira nem illettünk egymáshoz, hogy ennek a kombinációnak semmi jövője sem volt. Egyszer aztán mostohaapám pár hetet a debreceni klinikán töltve, a telefonkönyvből kiböngészett egy Lubyt. Nem volt ágyhoz kötve. Bejárogatott a városba is. Levizitelt a frissen felfedezett Luby csa Iádnál. Jó ötletnek bizonyult. A házaspárnak volt egy egyetemista fia, utolsó éves a mérnökín: Pali. Éppen nekünk találták ki! De ő másképp vélekedett. Mostohaapám nem találkozott vele, csak a szülőkkel közölte szándékát. Mindhármukat meghívta Nagyarba. Ez májusban történt. Júniusban el is jöttek hozzánk egy hétre. Érkezésüket izgalmak és találgatások előzték meg. Ragyogó nyár volt. Virág és virág mindenfelé. Virág a házak ablakában, virágok a Tisza-töltés oldalán, a falusi kiskertekben. A kastélykert csodálatosabb volt, mint valaha. Nyíltak a rózsák. Aki nem járt arra rózsanyíláskor, el sem tudja képzelni. Azokat a gyönyörűnél gyönyörűbb színeket, bársonyos szirmokat Gül Baba is megirigyelhette volna. A gyarmati állomásra mostohaapám is elment a vendégek elé, mivel a sofőr nem ismerte őket. Ő már ott megtudta, hogy Pali nem jött. Édesanyám és én akkor, amikor az autóból csak egy gyalogsági ezredes és magas, barna, impriméruhás felesége szálltak ki. Bemutatkozások, ilyenkor szokásos udvariaskodás után az egyik emeleti vendéghálóban szállásoltuk el őket. A má
síkban Pali aludt volna. Az elkerülhetetlen tisztálkodás után, a társaság az uzsonnaasztal körül foglalt helyet. Végre megtudtam, miért nem jött el Pali. Mi nem kérdeztük, de ők valószínűleg úgy érezték, hogy ez magyarázatra szorul. Palinak az évfolyamtársaival a Balatonra kellett mennie. Néhány jó barát minden nyarat együtt tölt ott, és ez volt az utolsó zavartalan nyaralásuk. Ősszel már mindnyájan elfoglalják a munkahelyüket. Vége a gondtalan diákéletnek. A szülők csak ennyit közöltek. Az igazabbik okot később tudtam meg, egyenesen Palitó1. Hogy Pali milyen lehet, el sem tudtam képzelni. A szülei annyira ízig-vérig városi emberek voltak, hogy sehogy sem találták fel magukat a falusi környezetben. Pedig mindent elkövettünk a mulattatásukra. Még a strandolásról is lemondtunk a kedvűkért, mert amikor meghallották, hogy megyünk a Tiszára, megdöbbentek. - Hogyan? Szabadvízben fürödni? Méghozzá folyóban! Azon törtem a fejem, vajon a fiacskájuk is csak a Balatonba merészkedik? A Tiszába nem is lehetne becsalogatni? Az volt az érzésem, hogy anyámaszszony katonája. Kellemesen csalódtam, de csak a következő év májusában. Édesanyámnak szőttes-varrottas háziipari üzeme volt, ahol Szatmár megyei népi kézimunkát készítettek. Házi vászonra varrott keresztöltéses mintákkal készültek díványpárnák, terítők, törülközök stb. Kilenc faluban adott munkát leginkább lányoknak. Az asszonyoknak akkoriban nemigen volt idejük ilyesmire. Szatmár-Bereg megye kendertermelő vidék volt. A kendert otthon dolgozták fel, a fonalat kézzel fonták, a vásznat pedig szövőszéken szőtték. Minden valamirevaló háznál volt szövőszék. Amikor télen szünetelt a mezei munka, a házban felállították a szövőszéket. Aztán, ha már nem volt rá szükség, darabjaira szedték, hogy ne foglaljon helyet. A lányok jöttek a varrnivalóért. Kaptak megfelelő mennyiségű színes fonalat, mintát és vásznat. A vásznat részben itthon szőtték, részben pedig Édesanyám vásárolta ismerősöktől vagy a vásárban. Amikor visszahozták a kész munkát, azt alaposan ki kellett mosni. Szépen kivasalva csomagba kerültek a megrendelés szerint. És sok rendelés volt. A számlák megírása, a csomagolás este történt, reggel a csomagok a postára kerültek. Május elsején kezdődött akkoriban a Nemzetközi Áruminta Vásár Pesten a Városligetben. Hatalmas pavilonokban valóságos kis utcák voltak azok a folyosók, amelyekről jobbra-balra nyíltak az elárusító helyiségek. Körülbelül akkorák lehettek, mint kétszer a kisszoba, ebben a mai másfél szobás tömbházlakásban. Három oldaluk deszkából volt, a bejárati oldalon félrehúzható függöny. A mennyezetük valahol messze fenn, a csarnok teteje, bútorzatuk pedig két szék és a bejárati oldal felől a pult. Édesanyám minden évben kiállított ezen a rangos vásáron az iparművé
szeti pavilonban. Eljött az idő,
hogy én is elkísérhettem erre a számomra nem
mindennapi feladatokkal tele, fáradságos két hétre. Budán laktunk, a Rózsadombon, mostohaapám nővérénél. Szerettem ott lenni. Ha lenéztem a balkonról, szépen gondozott kertet láttam. Reggelente madárdal ébresztett. Busszal jártunk ki a ligetbe. A vásár területére még csak az erre a célra szolgáló igazolvánnyal lehetett bejutni. Nagy volt a nyüzsgés mindenfelé. Jövés-menés, kalapálás, kiabálás. A fülkénket hamarosan megtaláltuk. Éppen akkor rakták le valamiféle targoncáról a ládáinkat. Idejében és sértetlenül érkeztek,ami nem csoda, mert ez a vállalkozás nem az én vállalkozásom volt. A szomszédaink közül Édesanyámat többen ismerősként üdvözölték. Az újratalálkozásnak különösen a kalotaszegiek örültek. Kedvesek voltak és segí tőkészek, pillanatok alatt kinyitották a ládáinkat. Hozzáláttunk a rendezkedés hez, igyekeztünk minél mutatósabb darabokkal díszíteni a falakat. Minden jól sikerült, szép lett. Dél felé már az utolsó simításoknál tartottunk. A létra tetején álltam. Nem vettem észre, hogy Édesanyám arrébb ment. Kértem a kalapácsot. - Tessék! -mondja valaki, és kezembe adja a kért szerszámot. Hátrafordulok. Két fiatalember áll a sátor előtt. (Hogy miért nevezték sátornak ezeket az elárusító helyeket, ma sem tudom.) Az előbbi kellemes, mély férfihang szólalt meg: - Te vagy Luby Zsófi? A Luby nevet leolvashatta a cégtáblánkról, de hogy a Zsófi nevet honnan szedte, egyelőre rejtély volt. - Csakugyan Zsófi vagyok, de nem Luby. > - Én viszont Luby vagyok, de nem Zsófi, hanem Pali. - Szóval te vagy az a híres mókus, aki tavaly nyáron nem voltál hajlandó eljönni hozzánk? Nem tudom, minek köszönhetem szíves megjelenésedet, de ha már itt vagy, mássz fel helyettem a létrára, mert nálamnál magasabb vagy, könnyebben beverheted ezt a szeget oda, ni! S kezébe is nyomtam a kalapácsot a megdöbbent „mókusnak". - Nos, mi lesz már? ; - Be harcias vagy - morgott, de látva, hogy nincs más választása, felmászolt. Közben Édesanyám visszatért, és kérdően nézett rám. - Ez az a bizonyos Luby Pali. Elég ügyes. Nem is olyan mafla, mint amilyennek elképzeltük, és nem is felfuvalkodott - világosítottam fel. - De te sem vagy olyan sikertelen kinézésű, amilyennek én képzeltelek el, azok után, hogy látatlanban árusítottak- vágott vissza új barátunk. Jót nevettünk. Fegyverszünetet kötöttünk. Bemutatta a kollegáját is. Mindketten az Iparügyi Minisztériumban dolgoztak, és hivatalosan mászkáltak itt.
Aznap este remek hangulatban együtt vacsoráztunk. Csak Pali sopánkodott váltig, hogy miért is nem jött el tavaly nyáron Nagyarba. Most már akkor is eljön, ha nem hívjuk. Hogy ne kényszerüljön ilyen neveletlenségre, meghívtuk mind a magunk, mind mostohaapám nevében. Többször kijött még hozzánk pesti tartózkodásunk alatt. Hazautaztunk. Pali beváltotta ígéretét. Június végén megérkezett Nagyarba. Örömmel fogadtuk. Géza bácsi (mostohaapám) is szívébe zárta. Ezt a talpraesett, vidám fiút nem lehetett nem kedvelni. Szőkésbarna sima haja hátra volt fésülve. A haja hosszáról nincs mit mondani. Abban az időben az átlagosnál hosszabb hajat csak művészek viseltek, vagy dilisek. Homloka magas volt és hátrafelé kicsit csapott, orrát nem lehetett piszének nevezni, arca ovális, az ajkai nagyon pirosak, fogai szépek, fülei engedelmesen lapultak a fejéhez. Testalkata tökéletesen arányos, jól kisportolt, bőre napbarnított. És a szeme? Erről egész oldalt lehetne írni. Inkább meg sem kísérlem. Színe: kék is meg szürke is, a megvilágítástól függóen, vagy pillanatnyi hangulattól? Nem tudom. Tekintetében mindig ott bujkált a nevetés. Talpig tiszta, de nem kínosan. Egyébként: kiegyensúlyozott, akár a körülményei. Az akkoriak is, meg azok is, amelyek között nevelkedett. Jó tanuló volt, de nem stréber.
Persze ő is városi volt, akár a szülei, de tőlük mégis nagyon különbözött. A szüleit csak a jólneveltség tartotta vissza attól, hogy ásítozzanak, annyira unták a falut. Palit minden érdekelte. Nyaralni nyaralóhelyekre jártak. Azok legalább olyan mesterkélt életkörülményeket kínálnak, mint a városok. A valóság falun van. Ezt a valóságot igyekezett felfogni. Tetszett nekem, hogy nem félt az állatokól. Nem riadt meg, amikor Betyár közeledett feléje. Betyár jól megtermett fehér komondorunk gubancos bundája földig ért. Jó házőrző volt, tartottak is tőle, de látta, hogy Pali velem van, nem ugatta meg. Körülszaglászta. Nem talált rajta semmi rendelleneset. Tudomásul vette jelenlétének megalapozottságát, és távozott. Nekem más dolgom is volt, mint a vendégszórakoztatás, így aztán összekötöttem a hasznosat a kellemessel, cipeltem magammal Palit mindenfelé, ahová mennem kellett: istállóba, magtárba, gyümőlcsösbe. Távolabbi helyekre, ahová én lóháton jártam, oda taligával mentünk. Annyira tetszett neki ez a fajta közlekedés, hogy megpróbált hajtani is. Nagyon békés jószág volt a ló, nem kellett attól tartani, hogy megvadul. Ki sem lehetett zökkenteni a megszokott tempójából. Pali mindennek ágy örült, mint egy gyerek. Nem győztem felelni a kérdéseire. Nagy élményeinek egyike a Sándor-tanyai látogatás volt. Ez a tanya távol volt a falutól. A juhász számára szolgáló lakóházból és egy hatalmas juhakolból állott, amelyben több mint ötszáz juh fért el. Amikor odaértünk; a taligát a háznál hagytuk, mert a juhnyáj olyan helyen legelt, ahová egy
szerűbb volt gyalog menni. A juhokra a bojtár vigyázott meg két puli. Azok az ördögfiókák messziről észrevettek. Dühösen szaladtak nekünk. Közel érve, engem _ felismertek, de Palival szemben annyira bizalmatlanok voltak, hogy alighanem megtépázták volna a nadrágszárát, ha a bojtár nem füttyent nekik. Ami nekem fel sem tűnt, városi ember számára csoda volt: a kutyák fegyelmezettsége. De akadt ott egyéb csoda is, maga a bojtár, a juhász fia. Meggyesi Jani jókötésű fiatal legény volt. Barna haja kikukucskált, göndörödött a sapkája a1ó1, mert ami pásztorembernél szokatlan, kalap helyett viharvert katonasapkát viselt. Szép fekete szemében szokatlanul nyugtalanság látszott, Lelkiismeretesen végezte a munkáját, de a képzelete a távoli kékségben járt odafenn. Repülni vágyott. A nyáj mellett elég ideje volt, s azt nem töltötte semmittevéssel: repülögépmodelleket szerkesztett. Nem egy közülük az egész nagy legelőt átrepülte. Amikor mi odamentünk, akkor készült kipróbálni a legújabbat. Pali álmélkodott a találékonyságán, amellyel a megfelelő anyagok hiányát pótolni tudta. Gyengén fújt a szél.
- Ne hozz rám szégyent - mondta Jani, és útnak indította a kis remekművet. Az meg csak szállt, szállt. Jani és Pali szaladtak utána. Persze a két puli is, nagy csaholás közepette. Amikor visszatértek, azt mondta Jani: - Ilyesmit láthat az úr máshol is, de amit most mutatok, aligha! - s azzal elkezdte a pulikat egzercíroztatni. Azon igazán volt mit csodálkozni, hogyan hajtották végre az utasításokat. Térítették a nyájat a parancsolt irányba. Szétzavarták, összeterelték, a Jani által meghatározott egyedeket kiválasztották a többi közül. Ez csakugyan sok volt egy városi ember képzelőtehetségének. Nem is mentünk aznap máshová. A bojtárról még annyit: amikor bevonult katonának, sikerült a repülősökhöz kerűlnie. Az oroszfronton halt hősi halált. Találatot kapott a gépe. Másnap a postára menet az egyik kapu előtt Pali hirtelen megállt. Dermedten bámult befelé. - Oda nézz! Néztem, de nem láttam semmi különöset. A tornácon álló széken kisfiú ült. Mellette állt egy öregasszony ollóval a kezében. Nyilván túl borzas volt már a gyerek, kellett vágni a haja hosszából. - Mí nincs rendjén? Ilyen kis kölyök miatt még nem dobják kí a pénzt arra, hogy borbéllyal nyírassák. Megnyírja az öreganyja ingyen. Pali még mindig nem nyugodott meg. - Jó, jó, de mit keres az a fazék a gyermeknek a fején? - A kisfiú nem ül nyugodtan. Az öregasszonynak meg reszketős a keze. Cikcakkosra sikerülne a „friz~u~a". Ha a fazék széle mentén vágja, egyenes lesz -magyaráztam nevetve. e f~"
S lel f ,. C~ ..
,
y
-x- ~ yr;e
~l~
~i ;, 'i~S
Arra nem is gondoltam, hogy városiak ezt a fodrászati segédeszközt nem ismerhetik. (Bár elnézve a mai fiúfrizura-formákat, nincs kizárva, hogy újra felfedezték.) Naponta kikocsikáztunk a Tiszához. A mi földünk mellett ideális fürdőlehetőség kínálkozott. A folyómeder nagy részét széles homoksáv foglalta el. Ezt nevezte Petőfi Sándor A Tisza cfmű versében „fövenyszőnyeg"-nek. A homok nagyszemcséjű volt. A nedves bőrön nem hagyott nyomot. Ahogy száradt, pergett is le. Apró kvarclapocskákkal volt tele. Ezek a verőfényben, mint megannyi apró tükörszembántóan csillogtak. A homoksáv (palaj) szélénél sekély volt a víz. Fokozatosan mélyült, és „szeliden ballagott", hogy a közismert vers szavaival éljek. De ez a szelídség csalóka volt. Olyan erős volt a sodrása, hogy ár ellen úszva nem haladtál. Pali szerencsére megértette, hogy a Tisza nem Balaton, és édesanyjának tett ígéretéhez tartva magát, óvakodott a mély víztől. Repült az idő. Palinak lejárt a szabadsága. Hogy még egy élménnyel gazdagabban távozzon, elvittem csónakkirandulásra egy kölcsön kapott ladikon. Csak mi ketten voltunk. Hogy engedtek el gardedám nélkül, nem tudom. Ilyen még nem fordult elő a családi történelemben. Az idő gyönyörű volt. Az evezőket csak arra használtuk, hogy helyes irányba tartsuk a csónakot, s ne közelitsünk az örvényekhez. Kisarhoz tartozik egy kis sziget. A Tisza közepén áll. Nem használják semmire. A fűzfákon, bokrokon áradáskor fennakad a hordalék. Kikötöttünk a szigeten. Száraz gally volt elég. Tüzet akartunk rakni szalonnasütéshez. Eltávolodtunk egymástól szedegetés közben. Pali éktelen kiabálásban tört ki: - Jaj! Mi van itt?1 Mi van itt?! - Ez bizony egy emberi koponya - állapítottam meg tárgyilagosan. Olyan nyugodt hangot erőltettem magamra, mintha számomra megszokott dolog lenne elkóborolt koponyákkal találkoznom. Pali túl akart tenni rajtam hősiességben. Megfogta a koponyát, és odahozta a farakáshoz. Elhelyezte egy fűcsomón. Amíg sütöttük a szalonnát, pillantásunk rá-rátévedt vendégünkre. Szabályos volt, közepes nagyságú és szép fehérre száradt. De hiába kérdezgettük: fiú nyakát díszítette-e vagy leány gondolatait rejtegette? Nem válaszolt. Ha ilyen titoktartó, mi is rábízhatunk egy nagy titkot: itt a szigeten ezennel ünnepélye sen megfogadjuk, tanunk e koponya és a tűz, hogy egymás szabadságára nem törünk. A fogadalmat megpecsételendő kezet fogtunk a parázs fölött, megsiinogattuk a „tanú" fejebúbját. Pali visszavitte a koponyát a lelőhelyére. Ismeretlen ismerősünk lelki üdvéért elmormoltam magamban egy imát. Kioltottuk a tüzet, aztán irány Nagyar! Keservesen nehéz volt, kerülgetve a víz sodrát, ár ellen evezni. Amikor holtfáfadtan hazaérve befordulunk az udvarra, elém toppan az egyik legény
kocsis. Leveszi a kalapját, haptákba vágja magát és jelent. Valami istálló problémát. Van is igaza, meg nincs ís. Kisebb fejmosás után útjára bocsátom. Köszön, sarkon fordul, útközben teszi fel a kalapját. Pali nevetni kezd. Én kérdően nézek rá. - Ideérkezésemet követő napon, egy ilyen jelenet kapcsán megállapítottam, hogy ti itt feudális viszonyok közt éltek. Ha nem lett volna rég eltörölve a pallosjog, el is menekültem volna, nehogy valamiért dühbe gurulj, és lecsapassad a fejemet. Vacsora után Pali búcsázkodott. Köszönte a nálunk töltött csodálatos hetet. Számára itt minden nagyszerű volt. Hogy saját kezűleg szakíthatta le a fákról a legérettebb gyümölcsöket, hogy a vaj frissen köpülve került az asztalra. Hogy a városi utcákra jellemző lármát éjszakánként nem kellett hallania. Az édesanyja panaszkodott, hogy nem tudott aludni a kutyaugatástól, a kuvikok sikítozásától. Ó ezekről nem tudott semmit; végigaludta az éjszakákat. Másnap reggel elkisértük az állomásra. Mostohaapám elégedetten nézegetett minket, sikerülni fognak a tervei! Nem is sejtette, hogy nem óhajtjuk szépen induló barátságunkat a házasság kötelékével gúzsba kötni. Jónáné Szaplonczay Zsófia: Igazat mesélek, Kolozsvár, 2001
