Ecclesia Orientalis Annus I. Nr. 8. October 1934

Ecclesia Orientalis

Annus I. Nr. 8. October 1934.

Organum Graeco-Catholicum. — Moderator: Dr. Steph. Szántay-Szémán praelatus. — Editur menstrue. — Pretium annum 8 pengő aurea. Redactio et administratio: Miskolc, Hunyadi-utca 3. Hungaria. Dr. Stephanus Szántay-Szémán: Conspectus generalis theologicae litteraturae Russorum. — Constantinus Zapotoczky: Sacramentum Poenitentiae in Ecclesia Graeca. —Emmanuel Petrásovszky: Spiritus artis Bizantinae. CHRONICA. Jubiláris Congressus XXY-mus Catholicorum in Hungaria. LITTERATURA. Dr. Achatius Mihályfi: De cultu publico. (Fr. Rohály). LEXIKON ORIENTALE. Arsenjev. Kijev. Moghilas. DOCUMENTA. Péterfy: Sacra Concilia Ecclesiae Romano Catholicae in Hungaria.

r

Eglise Orientale

l-e Année. Nr. 8. Octobre 1934. Organ grec-catholique. Redacteur: Mgr. Dr. Etienne Szântay-Szémân praelat. — Parait chaque mois. — Prix. 8 pengô d'or par an Redaction et Administration: 3. rue Hunyadi, Miskolc, Hongrie.

ARTICLES: Etienne Szântay-Szémân dr.: La literature theologique la Russe I. — Constantin Zapotoczky: Le sacrament de la penitence a l'église Grecque. Emânuel Petrâsovszky: L'esprit de l'art Byzantienne. CRONIQUE: La 25.-me Assemblée jubilaire. Catholique. — Scheibl Jean. LITERATURE: Mihâlyfi Akos dr.: Le culte public, (Traité p a r : dr. Francois Rohâly). LEXICON ORIENTAL: Arsenev. Kiev. Mogilas. DOCUMENTS: Les relations ecclésiastique — greque des diplômes Hongroises et des décisions des synodes en Hongrie du moyen-âge.

Orientalische Kirche

l. Jahrgang Nr. 8. October 1934.

Griechisch-katholische Zeitschrift. — Redakteur: Praelat Dr. Stephan Szántay-Szémán. — Erscheint monatlich — Preis: 8 gold. Pengö. Redaction und Administration: Miskolc: Hunyadi-Str. 3. Ungarn. ARTIKEL: Dr. Stephan Szántay-Szémán: Die Russische theologische Literatur. I. — Konstantin Zapotocky: Der Sacrament der Busse in der griechischen Kirche. — Emmánuel Petrásovszky: Der Geist der Byzantinischer Kunst. KRONIK: Die 25 ste katholische Jubileum. Kongress. Johann Scheibl. LITERATUR: Akos Mihályfi dr.: Der öffentliche Gottesdienst. (Beschprechung von Franz Rohály dr.) ORIENTALISCHE LEXICON: Arsenev. Kiev. Mogilas. DOCUMENTEN: Griechisch-kirliche Beziechungen der mittelalterlichen Diplomen und synodalischen Beschlüsse von Ungarn.

pécsi Szfizanyánk 1

Az orosz theológiai irodalom általános kepe i.

Több szerzőnél olvastam olyan állítást, hogy az orosz theológiai irodalom nemcsak aránylag, de tényleg is elég szegény. A sz. unió munkásainak ezt a kérdést is alaposan kell ismerniök, mert a lelki kapcsolatok felvételénél határozottan kell tudníok, hogy a theológiai és egyháztörténelmi kérdések fejtegetésénél s megvilágításánál milyen tudományos és hitéleti ismeretanyaggal s milyen beállításokkal kell számolniok, nehogy az esetleges nemismerésből származó kicsinyesség, vagy nem reális értékelés a közeledés előmozdítása helyett az eltávolodást növelje. < Elöljáróban mindjárt le kell szögeznem hogy az orosz theologiai irodalom oly hatalmas terület, hogy annak teljes áttekintése is hoszs(zú tanulmányozást igényel, azért az általános kép megrajzolásához szükséges régibb kiadású műveken kívül főképen egy ¿kisebb idő, a szakirodalom gyarapodása tekintetében meddőnek nevezett háborús évek, vagyis az 1913—1917. közötti theologiai irodalmi termésére fogok utalni, mert' annak betűrendes (nem szakok szerinti) katalógusát már megtalálhatjuk az Acta Academiae Velehradensis egyik kötetében1 (az 1918. év utáni theol. irodalom összeállításán Volkövskij hg. fáradozik), amely mellett N. Glubokovszkij professzor orosz nyelvű kommentárja 2 igazítja el ezen területen némiképen jártas kutatókat. Az említett betűrendes felsorolás közel 1400 önálló orosz nyelvű theológiai mű megjelenéséről számol be öt év alatt, amelyek között mindössze 40—50 művet találtam, amely más egyház theológiai és egyházi kérdéseivel foglalkozik, de azok között is csak egy-kettő polemikus Ilyen pl. Mitrofán Archimandritának: A római egyház tévedésének cáfolata a pápa főségének és tévmentességének kérdésében. Charkov, 1916. c. műve, viagy a háború első évében a galíciai unitusok számára a szerző megnevezése nélkül kiadott „Kto gláva Cerkvi?" (Ki az egyház feje?) c. mű. Viszont a nyugati egyház legelvontabb tudományos kérdéseinek tárgyalására is van tere. Pl. Prof. A. I. Seadov: „I. Gergely pápa 1 2

Acta Academiae Velehradensis. Pragae, 1924. U. ott. — Fölhasználtam még: Nikola.j Arszenyev, Pravoszlávije, Katolicsesztvo, Protestantizm, Paris, 1930. — „De Oriente, documenta et libri", Róma, 1928.

nyelve — levelei alapján". Szentpétervár, 1916. Ugyanattól: „A római latinság s annak hatása a régi nyugati keresztények latin nyelvére." Ilyen pl. Jepisk'op Georgij (György püspök) a „Stigmatizációról" írott műve is. (1914. állami nyomda.) Az orosz egyházi irodalom általános képének megrajzolása kapcsán theol. szakok szerint igyekszem ismertetni a figyelmet érdemlő tudományos műveket, hogy az orosz theológia általános irányvonalán kívül az egyes ágak súlyaránya is szemlélhetővé váljék. Nagyon helyesen állapítja meg Glubokovszkij, hogy minden tudomány fejlődésének feltétele a jól megszervezett speciális iskola és az alaposan kiművelt hallgató (olvasó) közönség. Az első feltétel hiányában nincs tápláló forrása és tárgyi alapja, — a második, vagyis a felvevő közönség hiányában pedig nincs hová eresztenie élő gyökereit s elsorvad, elsárgul, mint a kedvezőtlen körülmények közé jutott melegházi növény. Különösen áll ez az uniós tudományok művelésére, amelyeknek nálunk is mindkét feltételét jóréspst még meg ikell teremtenünk. Oroszországban is sokáig hiányoztak a theológiának, mint tudománynak eme feltételei. Ennek az állításnak némiképen ellene mond ugyan az a tény, hogy a kievi theol. Akadémia még Mogilas Péter, a kijev-barlangi kolostor kiváló archimandritája, a későbbi jeles kijevi érsek alatt (1631-ben), majd utána 1856-ban a moszkvai szláv-göröglatin akadémia létesült, de a kijevi csak 1817-ben lett tudományos intézetté, a moszkvai pedig csak 1814-ben lett megreformálva. 1809től Alexandro-nevszkij Akadémia néven működött,1 még a Szentpétervári theol. Akadémia is, amely 1721-től „szláv-iskola". 1725-től mint szláv-görög-latin szeminárium, 1788-tól pedig főszeminárium néven működött. Mindössze kb. 100 éve tehát annak, hogy az orosz theol. tudomány rendszeres művelése megindúlt, de a felsorolt tudományos intézmények sem t'udták a kitűzött célt egyhamar elérni, mert az akadémiák hatókörén kívül eső provinciák vallásos művelődése lassan haladt előre s így a tudományos theológia rendszeres munkájának nem volt elég felvevő közönsége. Oroszországban is jó ideig azt történt, ami másutt is sajnos tapasztalható, hogy a tudományos könyvkiadás vagy a hivatalos és magánáldozatkészség kenyerén él, vagy pedig az üzleti élelmesség prédájává lesz. ' Mindezen kedvezőtlen körülmények mellett is a theológiai irodalom minden ága olyan értékeket termelt, amelyek tudományos és egyszersmind uniós szempontból különös figyelemre méltók. Szinte magától értetődik, hogy elsősorban a dogmatikai irodalmat próbálom ismertetni, mert főképen ez alkalmas a pravoszláv (orthodox) tanítás és felfogás megismerésére. A dogmatikai művek között időrendben első helyen említendő: Makarij Bulgakov moszkvai metropolitának akadémiai jutalmat nyert, ..Pravoszláv-dogmatikai hittana", amely szerzőjének a tud. akadémiai tagságot is megszerezte. A kritika szerint ennek a műnek főképen dogma-történeti értéke igen nagy, de bibliologiai és patri&ztikai anyaga is rendkívül értékes. Makarij Bulgakov, mint dogmatikus, szigorúan egyházias felfogású. Szerinte a dogma egy kikristályosodott, befejezett teoretikus formula, amely épen befejezettségénél fogva kötelező. A pravoszláv kritika

251 szerint azonban ebben a műben a tudományos skolasaticizmus elnyomja az igazi tudományosságot, amely mindig az észszerű beismerésen nyugszik s amely arra kényszeríti az értelmet, hogy jószántából engedelmeskedjék a hitnek." Ennek a „tudományos követelménynek" kívánt megfelelni Filaret Gumilovszkij csernigovi érseknek azonos című dogmatikája, amely „német racionalizmus véleményének figyelembevételével íródott", de egyszersmind „át van itatva attól a meggyőződéstől, hogy a felületes tudás eltávolít a vallástól, az alapos tudás ellenben ismét) hozzá vezet." A szerző így magyarázza a módszerét: „ez a dogmatika a kinyilatkoztatás szellemében beszél s megmutatja az észnek, hogy a kinyilatkoztatás egyik, vagy másik titka, — bár észokokból le nem vezethető, még sem ellenkezik a józan ész gyakorlati követelményeivel, sőt ellenkezőleg egyik vagy másik szükségletében támogatja is az észt, meggyógyítja a bűn által okozott betegségéből: és ezáltal arra kényszeríti, hogy ismerje el a hit titkainak gyümölcsöző erejét." Szerinte a. dogmák legfőbb bizonyítéka azoknak az üdvözítő által való tanítása, az apostolok által való megőrzése és az egyház által való megtestesítése. Filaret dogmatikája is történelmi alapon nyugszik s megvan benne a sfcolastikus rendezés is, de a fősúlyt minden hitigazságnál annak genetikus egységére veti s mindenütt mgvilágítja az eretnekek tagadását és felfogását, valamint az orosz szektáriusok torzításait is. A pravoszláv tanítás megismerése szempontjából tehát valóban jelentős mű ez a dogmatika. Az említett két! mű bár történelmi alapon megmagyarázza a hitigazságokat, mégis befejezett s formailag is pontosan körülírt igazságnak tekinti a dogmát, amely külső befejezettségével is kötelez, egészen más irányt követ azonban Szilveszter Malevanszkij püspök, a kijevi theológiai akadémia rektorának: „Gyakorlati dogmatikai hittudomány" c. műve. Szerinte a dogmák történelmi megalapozottsága nem fosztja meg azokat teoretikus elvontságuktól. A theol. akadémiai szabályzat a dogmatikának történelmi alapon való előadását kívánja, aminek ő is meg akar felelni, de nem követi elődeinek felfogását, mert szerinte a dogmákat csak azért tárgyaljuk történelmi fejlődésük szerint, mert azok valóban fejlődtek a történelem folyamán. A dogmának „kinyilatkoztatott eszmei lényege — mint élő valóság s mint formálisan kötelező norma, mint isten-emberi szinthézis" jelenik meg nála. Szerinte az emberi gondolkodás részvételével megismert dogma nem lehet annak keretein kívül, sőt kategorikusan követeli lényegének racionális voltát, amely megerősíti az értelmi felfoghatóságot és megengedi a belső racionális megalapozást. A dogmatika egész komplexumát, mint az élő gondolati és éltető működés theológiai orgánizmusát tekinti. — Bár Szilveszter dogmatikája nem alkotott ú j rendszert, újszerű felfogása erős polémiát váltott ki mellette és ellene s meg kell állapítanunk, hogy lényegében az ő történelmi szemléletének szelleme ma is meglátszik az orosz dogmatikai irodalmon, épen ezért tanúlságos volna megvilágítani, hogy mily mértékben és miképen férkőzött hozzá a protestáns hatás. M. M. Tarjejev profeszor véleménye szerint „minden erőfeszítésre érdemes a dogmatikai hittudomány megreformálása. Meg kell tiszti-

252 tani azt skolastikus örökségétől, valóságos tudománnyá kell tenni, vagyijs a dogmákkal foglalkozó történelmi studiummá. — ¡Mindezt azonban nem a nyugati protestáns theológia értelmezésében kell elvégezni, mert a dogmák történelmi genezise - szerinte - egyszersmnid azok tartalmának eredetét is bizonyítja s megállapítja a dogmatikai fogalmak tárgyi eredetiségéti, valamint Krisztus evangéliumával és az apostoli hagyománnyal való összehasonlításában azok eredeti isteni tiszta, primitív formájának elhomályosulását, majd megtisztítását és bővülését is. A dogma változhatatlanságának feltételeit magyarázza Csekanovszkij műve (Kijev, 1914.) is. Az orosz theologiai dogmatika, mint tudomány tehát elsősorban arra törekedett, hogy a dogmákat, mint Isten által kinyilatkoztatott hitigazságokat magyarázza, azok tárgyi teljességét megvilágítsa s hogy a dogmatikai formulák történelmi igazságát bebizonyítsa. A csalatkozhatatlan tanítói tekintély hiányában azonban újabb időben egyes orosz theologusok szélsőséges felfogásán kétségtelenül megállapítható bizonyos protestáns hatás, amelynek ellensúlyozása azonban nem lesz nehéz az uniós munkában sem, mert az „istenkeresés" őszintesége, amely az orosz lélekben kétségtelenül megvan az egyház, — csalhatatlan tekintélyének elismeréséhez 1 fogja vezetni a nagy evolúcióban vergődő orosz vallási életet. Az említett szélsőséges felfogásnak egyik jellemző példánya Taraszij (Tarazius) szerzetesatya: „Ferelon v' drevnerusszkom bogoszlovii" (Violenta mutatio in antiqua theologia russica Academiae Kazanensis) c. műve, amely 1903-ban írott s legújabban, 1928-ban, Antonij Chrapovickij metropolita előszavával Varsóban, a Szinodus nyomdájában jelent meg. í Ezen művében azt állítja, hogy az orosz theologusok a XVI. századig megőrizték az ősi orosz moszkvai hittudományt, de a XVII. században a kijevi iskola, amely a skolaszikus módszert magáévá tette s a latin theologia újításait is átvette, — megrontotta azt. Miután a mű részletesen is foglalkozik a latin hatásra keletkezett „erőszakos rontásokkal", — uniós szempontból szükségesnek tartjuk, hogy az irodalomtörténeti vázlatunk után majd külön és bővebben is foglalkozzunk vele.3 Az újabb theologusok közül főképen Alexej I. Vovedenszkij (részben N. V. Petrov, B. M. Melioránszkij, N. I. Osztroumov is) már erősen harcolnak „az új tipusú pravoszláv dogmatika: a bölcseleti dogmatika megteremtéséért." Ezzel szemben az első századok szentatyáihoz való visszatérés is teret nyer. A részletkérdésekben is igaz gazdag az orosz dogmatikai irodalom. Főképen a megváltás kérdése ragadja meg az írókat Egy csomó theológus, köztük az említett Antonius Chrapavickij metropolita is világosan tanítja, hogy a kersztáldozatot az isteni igaz3 Th. Szpácsil S. I. tollából az Orientalia Christina 1928. 49. számában: „De Oriente, Documenta et L i b r i " Eóma, 1928. c. füzetben jelent meg alapos kritikai ismertetése „De theologia russica" címen. Ennek nyomán fogjuk ismertetni mi is. — Akik a szláv nyelvek ismerete hiányában nehezen tudnának a pravoszláv egyház dogmatikájával foglalkozni, de érdekli őket a kérdés, alapos és megbízható eligazítást nyerhetnek Theophilus Szpácsil, S. I. „Doctrina theologiaeOrientis s e p a r a t i " c. művéből, amelynek I. része (de revelatione, fide, dogmate), Í923-ban, mint a pápai Keleti Intézet kiadványa (Orientalia Christiana, voL XXXI. jelent meg.) A keleti stúdiumokkal foglalkozóknak nélkülözhetetlen mű.

ságosság követelte s hogy az emberiség megváltása nem történhetett volna meg, ha az isetni igazságosság elégtételt nem kap, — de „ez az isteni igazságnak nyújtott s az emberi nem megváltására feltétlenül szükséges elégtételt nem juridikus uton, hanem a szeretet útján ' történt meg." Megállapítható ugyan, hogy az orosz theológiai irodalom a megváltás kérdésében elvetve egyes vallásfelekezetek szélsőséges tanítását' s állandóan és egyformán tanítja, hogy megváltásunk Krisztus kereszthalála árán történt meg, — viszont i a katholikus egyházzal szemben erősen hangsúlyozza, hogy az túlságosan elmerül a szenvedő Krisztus szemléletében és szinte csak a jogi igazságot keresi a megváltásban. A pravoszláv tanítás szerint amint Nikolaj Arszenyev megfogalmazta: „az egész kereszténység alapja a feltámadás prédik'álása. A feltámadás hirdetése a benne való elmerűlés alapja és meghatározó vonása az életnek, az örömnek, a világ szemléletnek és a vallásos gyakorlatnak is." Amint az áldozat lényegéből és folytatásából következik a keresztény papság isteni eredete, úgy a pravoszláv tanítás szerint a feltámadás szemléletéből fakad az égiek felé való állandó zarándoklás a keresztből fakadó győzelem, a húsvétból fakadó önsanyargatás — a Krisztusban megújuló élet számára. „A pravoszláv keresztény életszemlélet tehát egyidejűleg örömteljes és aszketikus, vagyis — a feltámadás fényével elárasztott szenvedés." (Folytatjuk.) Szántay-Szémán István ér.

A lombariai tartományi zsinat alkalmából a Szentatya levelet intézett Schuster milánói bíboros-érsekhez, amelyben többek közt ezeket mondja a Katolikus Akcióról: „A laicizmus szörnyű rákfenéje a mi korunknak. Különböző tévedések és szörnyű elvetemedettségek sötét' felhőit h a j t j a a világ e g é r e . . . Ebben a szomorú helyzetben hatalmas támaszt jelent az Egyház számára ez a laikusokból toborzott lelkes segédcsapat."

A bűnbánat szentsége a görög egyházban Amikor e kérdést tárgyalni kívánom, nagyon természetes, hogy csak gyakorlati — szertartási — részéről lehet szó, mert dogmatikus részében nincs és nem is lehet eltérés a latin és görög egyház tanítása között. Sőt e tekintetben a görög keletiek tanítása is azonos a kath. Egyház tanításával. Erre nézve hivatkozom Ilkics István szerb orthodox archimandrita egy nagyérdekü könyvére, melyben a lelkipásztorkodástannak a Bűnbánat szentségéről szóló részét dolgozta fel (O pakajanyu). 1 Már maga a bűnbánat szentségének meghatározása is ezt bizonyítja : „A szent bűnbánat az új szövetségnek Krisztus Urunk áltcd alapított azon szentsége, melyben az érvényesen felszentelt és kánonilag felhatalmazott áldozőpap Isten nevében megbocsátja az emberek bűneit, ha azokat — Jézus Krisztusban való erős hittel és érdemei által elnyerhető üdvösség reményében — beismeri és a papnak érthetőm bevallja, őszinte szívből megbánja és megígéri, hogy a bűnt utalni, kerülni fogja és életét az Úr törvénye szerint megjavítja." A továbbiakban a bűnbánat anyagaként a bűnbánó által elkövetett és az áldozópapnak meggyónt bűnöket jelöli meg. A bűnbánat alakja pedig — Ilkics szerint — az Euchologionban található feloldozó ima, mely teljesen egyezik a nálunk használt feloldozó imával, amelyeit Mihályfi Ákos „Az emberek megszentelése" című munkájában így fordít magyarra: „A mi Uncnk Jézus Krisztus bocsássa meg neked gyermekem, az ő emberszeretetének kegyelme és irgalma által minden bűneidet és a Tőle nyert hatalommal én is, méltatlan pap, megbocsátok neked és feloldozlak téged minden bűnöd alól az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Ámen?' Ezen feloldozási imát Ilkics István archimandrita — a görögkeletiek szabályait ismertetve — mint a bűnbánat szentségének érvényességéhez szükségest jelöli meg, de megjegyzi, hogy csak a legnagyobb szükségben szabad mellőzni az Euchologionban előírt többi imákat. A latin Egyház részére kiadott C. J. C. 885. canonja akként intézkedik, hogy bár a feloldozási formulához csatolt egyéb imák nem is szükségesek a feloldozás elnyeréséhez, de azok — jogos ok fennforgása nélkül — (nisi iusta de causa) nem mellőzhetők. Fel kell tennünk, hogy a görög Egyház részére kiadandó Codex sem lesz e tekintetben enyhébb s így már most is fennáll nálunk is a szabály, hogy a bűnbánat szentségének kiszolgáltatásánál nem mellőzhetők az Euchologionban előírt imák. Hogy melyek ezek az imák — erre nézve három 1

Megjelent Karlócán, 1911-ben.

zoo

Euchologian áll rendelkezésemre, melyek mindenikében más és más imák vannak előírva. Az egyik a görög nyelvű, melyben a bűnbánat szentségének kiszolgáltatási rendje egyezik a Mihályfi Ákos fentemlített könyvében ismertetett szertartással. Ugyanúgy adja elő a szertartás rendjét Ilkics István archimandrita említett könyvében is. Ezek szerint a pap epitrachelionba öltözve a szokásos kezdettel (Háromszorszent . . . Szentháromság . . . Miatjyánk . . . 12-szer Uram irgalmazz . . . Dicsőség . . . Most és . . . Jertek imádjuk . . . után) mondja az 50. zsoltárt, mely után mondatnak a minden jó kérésre előírt tropárion és 40-szer Uram irgalmazz. Ezek után két ima következik, az első így kezdődik: Istenem és Üdvözítőm, ki a bűnbánó Dávidnak . . . — a második: Urunk Jézus Krisztus az élő Istennek Fia ... Mielőtt a bűnök megvallására térne, a pap a bűnbánót bűnei őszinte feltárására figyelmezteti s a félelem és szégyen távoltartására s ezek után következik a gyónás, vagyis a bűnök megvallása, melynek végeztével a pap a bűnbánónak megfelelő oktatást és utasítást ad a bűnök mikénti kerülésére. Mielőtt elmondaná a feloldozás szavait, melyek a bűnbánat szentségének formáját képezik, még egy ima van előírva, mely e szavakkal kezdődik: Uram, szolgáid üdvösségének Istene . . . s csak ezután mondja az epitracheliont: A mi Urunk Jézus Krisztus . . . és ekkor történik az epitimia (penitencia) feladása. A szertartás befejezéséül elmondatik a „Valóban méltó" Dicsőség . . . Most és . . . és az elbocsátó.2 > Az 1719. évi lembergi kiadású Euchologion szerint: a bűnbánó a bűnbánat szentségéiez akarván járulni, mellét vervén mondja: Isten légy irgalmas nekem bűnösnek, a pap pedig keresztjeit tevén feléje mondja: Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Ámen. És imát mond, mely így kezdődik: Jóságos és irgalmas Isten, szívek és bensők vizsgálója, ki egyedül ismered az emberek titkait . . . Csak ennek elmondása után jön a szokásos kezdet (lásd feljebb) 50. zsoltár, melynek végeztével a pap a következő imát mondja: Uram! üdvösségem Istene, ki irgalmas, könyörülő, hosszutürelmű és nagyirgalmú vagy . . J Utána a másik ima: Uralkodó ú r Istenünk, ki nem akarod a bűnös halálát, de javulását és életét kívánod . . . s a bűnbánóhoz intelmet intéz. Ez után a bűnbánóval elmondatja a gyónást közvetlenül előző imát: „Gyónom a,mindenható Úr Istennek, a legtisztább Istenszülo mindenkor szűz Máriának, az összes mennyei erőknek, minden szenteknek és neked tisztes atyám! minden bűneimet, melyeket gondolattal, szóval, cselekedettel és kívánság gal elkövettem." Mindjárt ezután következik a bűnök megvallása, mely után a bűnbánó felébreszti a bánatot e szavakkal: „Mindezeket és összes elő nem számlált bűneimet, melyeket azok sokasága miatt elszámlálhatni nem voltam képes, 2 Mihályfi könyve „liturgiái kezdet"-et mond s valószínűleg a római Euchologionban foglalt nagy ekténiát érti alatta. Az 1873. évi hivatalos kiadású római Euchologion szerint a szertartás menete a következő: Áldott a mi Istenünk. Nagy ekténia külön könyörgésekkel a bűnbánókért. Ima: Uram Jézus Krisztus, az élő Istennek Fia . . . Háromszorszent és miatyánk után a minden jó kérési tropárok. Ima: Istenem és Üdvözítőm . . . Jön maga a gyónás, utána két ima: Úristenünk, ki Péternek és a bűnös asszonynak könnyeikért bűnbocsánatot ajándékoztál.. . Uram, szolgáid üdvösségének... és a föloldozási ima. — így fogja tartalmazni a szertartást a most nyomás alatt levő „Dicsérjétek az Úr nevét!'' című kiadványunk is.

256 bánom, és Úr Isten előtt bűnösnek vallom magamat és kérem a legtisztább Istenszülő Szüzet, az összes mennyei erőket, imádkozzanak érettem az úr Istenhez, téged is tisztes atyám, ki Krisztus Urunktól hatalommal bírsz a bűnök megbocsátására, arra kérlek: oldozz fel és bocsásd meg nekem és adj epitimiát minden bűneimért, mert bánkódom és Isten segélyével megtérni akarok!" Ezeket elmondván, a pap útmutatást ad a bűnök elkerülésére, feladja a penitenciát, imát mond a következő kezdettel: Nagyirgalmú Uralkodó, ú r Jézus Krisztus, mi Istenünk, ki a Te főapostolodnak, Péternek és a többi apostolaidnak a mennyország kulcsait adván, teljes hatalommal ruháztad fel őket . . . melynek végeztével mondja a feloldozás szavait: A mi Urunk Jézus Krisztus bocsássa meg neked gyermekem . . . ugyanúgy, mint feljebb idéztem Mihályfinál és Ukicsnél. A harmadik Euchologion az 1876. évi przemysli kiadású, melyben a bűnbánat szentségének szertartása egészen meg van rövidítve. E szerint a pap az oltár előtt elmondja az 50. zsoltár következő részét: Tiszta szívet teremt bennem ó Isten és az igaz lelket újítsd meg benső részeiben . . . egészen addig: Megtanítom utaidra a gonoszokat és az istentelenek Hozzád térnek. Ezek után imát mond, melynek kezdete: Mindenható és nagykegyelmű Isten, ki engem méltatlan szolgádat, papi szolgálatra méltattál . . . Ezen ima különbözik tehát úgy a görög kiadású, mint a lembergi kiadású Euchologionokban előforduló imáktól. Mikor pedig a bűnbánó a gyóntató pap elé járult, ez kereszttel jelezvén őt, mondja: „A mi Urunk Jézus Krisztus legyen szívedben és Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében, Ámen.'" A bűnbánó ezek után elmondja a gyónás előtti imát: „Gyónom a mindenható Szentháromságban egy úr Istennek, a legtisztább Szűz Máriának, szent őrzőangyalomnak, minden szenteknek és neked tisztes atyám, minden bűneimet, melyekkel a keresztségtől, elmém használatától, utolsó gyónásomtól Istenemet megbántottam." A bűnök megvallása után a gyóntató pap útmutatást ad a bűnbánónak és feladja az epitimiát s kezeit fejére tevén, mondja a feloldozás formáját: „A mi Urunk Jézus Krisztus az Ó emberszeretetének kegyelme és irgalma által bocsássa meg neked, gyermekem . . . S hozzáfűzi még: Menj békében és többet ne vétkezzél! Nézetem szerint nálunk a przemysli kiadású Euchologion nincs használatban s Főpásztoraink erre nézve nem intézkedtek, hogy ennek előírásait kövessük, tehát a görög kiadású Euciologionban előírt szertartás kötelező, mely csak az imák szövegében különbözik a régi kiadású lembergi Euchologiontól. Az újabb przemysli Euchologion előírása volna az a mód, amikor a gyóntató pap „iusta de causa" — beteg gyóntatásánál, vagy váratlanul tömegesen jelentkező gyónók esetén, a sz. mise végzésének sürgőssége miatt — a teljes szertartást elvégezni nem köteles. Egyébként pedig — rendszeres gyóntatásoknál — a Mihályfinál is ismertetett szertartás végzendő úgy, hogy a szokásos kezdet, az 50. zsoltár és az első két ima csak egyszer — a gyóntatás kezdetén — mondandó és nem minden gyónónál külön-külön.3 3 Ezen imák elhagyását — mint a feloldozás rubrikális részének mellőzését — Mihályfi bocsánatos bűnnek minősíti. A gyóntatás szertartását illetően a Keleti Kódex megalkotása aligha fog változást hozni. Ha — mint hisszük — a Keleti Kódex is a latin egyházénak alapelvein épül föl, érvényben marad a jogszokás, melyet a CIC. 5. kánonja is megtűrhetőnek jelzett.

257 A gyóntatás helyéül a görög Euchologionok a szoleának az üdvözítő képe előtti részét jelölik meg, ahol az analogionon elhelyeztetik a kereszt és az evangélium. A görög keletieknél ott is történik a gyóntatás. Ilkics archimandrita felveti a kérdést: helyes-e az orosz egyházban szokásba jött rácsos gyóntató fal alkalmazása, mely a gyónót a gyóntatótól elválasztja és mindkettőnek arcát elfedi a templomban lévők elől. Felhozza az orosz egyház ezen gyakorlatának indokait is, t. i. a templomban lévők a gyóntató arcáról ne vonhassanak következtetést a gyónó bűneire s hogy ne szerezhessenek tudomást arról, hogy a gyóntató valamelyik gyónótól megtagadja a feloldozást. Ezt a szokást a saját részéről nem helyesli, de az indokolás, mellyel ezen álláspontját alátámassza, nem meggyőző. Azt módja u. i. hogy erre vonatkozó előírást semiféle lelkipásztori útmutatásban nem talált, de másrészt, hogy a gyónónak és gyóntatónak a templomban lévőktől való elkülönülése a rosszindulatuaknál különféle gyanúsításokra ad alkalmat. Szerintünk sokkal inkább adhat gyanúsításokra alkalmat az, ha a gyónó és gyóntató között semmiféle válaszfal nincs. Amikor az orosz egyház a rácsos gyóntatófal alkalmazását behozta, csak a latin Egyház előírásainak helyességét erősítette, mely szerint (C. J. C. 909. can. 2. §•) a gyóntatószéknek szűk nyílású ráccsal ellátottnak kell lennie. A 909. can. 1. §-a szerint a gyóntatószéknek a nők gyóntatása végett a templom könnyen látható és szabadon álló helyén kell elhelyezve lennie. MiKályfi is megállapítja, hogy a sekrestyében felállított gyóntatószék nem az a hely, hol a nőket — rendes körülmények között — gyóntatni lehetne. Mivel pedig a mi templomainkban sekrestye a legtöbb helyen nincs is, ugyancsak nem helyes az oltár mögötti papi trónszéknek gyóntatásra való felhasználása, mert habár a latin Egyház részére kiadott Codex fenti rendelkezése reánk nem vonatkozik, de fel kell tételeznünk, hogy a görög Egyház részére kiadandó Codex a latin Codex rendelkezéseihez hasonlóan fog intézkedni annál is inkább, mivel a görög Euchologionokban a gyóntatás helyéül a szoleánok az Üdvözítő képe előtti része van megjelölve. Nagyon praktikusak a máriapócsi zárdatemplomban lévő hordozható < gyóntatószékek, melyek a gyóntatás idejére bárhová, s így a szoleára is helyezhetők, a gyóntatás befejezése után pedig a falhoz állítva, a tempóm területéből nem foglalnak el helyet. < Ezek a felvetett kérdések akkor válnak tulaj donképen aktuálisakká, amikor az Apostoli Szentszék által a görög Egyház részére kiadandó
Konstantin.

A bizánci művészet szelleme Befejező közlemény.

A mélyszínű orosz ikonának középpontja az arany háttér. Minden többi szín ennek alárendeltje. Minden szín törhető, haloványítható, egyedül a nap aranyszíne nem, mely az isteni Életet jelképezi. A maradék színek kifejezési intenciójuk szerint ehhez kötelesek igazodni, ha a mindenség harmóniáját nem akarják megsérteni. A régi ikonák színei a szemlélőre kettős hatásúak: egyik a természetes közvetlenség, melyet a szem minden további nélkül elfogad; a másik: a szimbolikus hatás, mely a színekből, vonalakból kiárad s melynek következtében minden színnek fontosságot és jelképességec tulajdoníthatunk. < Válasszunk példát e képek közül! Jellemzésre kiválóan alkalmas a Sz. Sophia novgorodi mintája. Krisztus isteni személyét, mint az isteni Bölcseséget állítja elénk. Az arc, a kezek, a szárnyak kápráztató bíborban égnek. „Nem az isteni Bölcseség-e ez, mely a nemlét sötét éjjeléből minden láthatót és láthatatlant előhozott?" mint azt a Vezérfonál mondja. Ez az oka, hogy a bíbort, a tűz színét adták a „Bölcseség"-nek, mely, miként a nap a bíborújjú hajnalon, midőn a világra feljön, minden dolgot megláttat. Krisztus ruhái ezen az ikonán egészükben „megvilágítottak". A domborulat-megkívánta világos helyeken párhuzamos vagy szertesugárzó, vékony rajzú, aranyozott vonalnyalábok: aranysugarú eső képében hullanak alá vagy ráncok áthajtásait díszítve hangsúlyozzák. Ugyanez a díszítés módszere a győzedelmes Egyház-hoz tartozó összes személyeknél. Az őket körűifogó Istenségben, mint háttérben nem csak fürödnek, hanem az aranyeső, mint az isteni Nap szimbóluma, miként a fentebbi Krisztus-képnél is, finom, könnyű vonások formájában hinti be őket. Egy részlet megmagyarázhatja, hogy ez a szimbolizmus mily messzire ér. Ott, ahol Krisztus embersége különösen előtérben áll: hiányzik az arany; ellenben ott, ahol istensége teljes fényében tárul elénk: az aranyozás is teljes gazdagságában pompázik. További szimbolikus tulajdonsága az ikonográfiának a hierarchizmus. Az égben minden szent az őt megillető helyet foglalja el s ez a rend a templomi képek elhelyezésében is érvényesül. Ez a meghatározott hierarchikus hely-rend egyúttal a templom belső, architekturális megjelenésének is pompás csattanójában: az ikonoztázion felépítésében s a szentek képeinek előírásos elhelyezésében teljesül. De az ikonosztazionon belül a képeken külön-külön is érvényesül a különböző rendű és

259 rangú szentek — mondhatnám kozmikus viszonya. — így példáúl a tizenkét főünnep közül az úrszínváltozás képén, ahol Krisztus oldalán Illés és Mózes szerepelnek, minden motivum attól a Naptól kapja fényét, mely Krisztusból árad ki. Az orosz aszkétikus életnek középpontja Krisztus. S a szentek, mint az élet fejedelmétől, őtőle függenek. De folytassuk tovább az ősz s még mindig lapozgató Chrizánthíi mester ikonáinak szemléletiét. Egyiken íme Krisztust látjuk, mint a gyermeket, odább tipikus bizánci feldolgozásban: Krisztust, mint a világ királyát a bazíleüsz császári mezébe ötltözötten s ülvén hatalmának trónján. Jobbján szent Anyja áll a bazílissza ruháival ékesítetten, míg balján Ker. Szent János foglal helyet könyörögvén a bűnös emberiségért. Találunk még Krisztust, mint „Lelkek üdvét", a „Világ világosságát", a „Tanítót", majd a „Béke követét". Bizarr, de szimbolikus és az orosz ízlést karakterizáló erejénél fogva roppant megragadó az „Aranyhajú Krisztus." > Most ismét Madonna-képek sorakoznak. Csak a legszebb költői jelzőkkel közelíthetjük meg hatásuk báját. Pl. az „Angyaloktól dicsőített Szűz" vagy „Szolgáitól tisztelt Szűz"; az „Isten Anyja" vagy a Szent Szűz, amint gyermekét a világ színe elé tartja. Nagyon érdekes és kedves az „Apátnő", ki az athoszi szerzeteseknek megjelenik. Vannak a Boldogságos Szűznek történelmű hírű ikonái, mint pl. a kazáni,5) vladimíri, szmolenszki, tichvini stb. Úgylátszik a bizánci-orosz művészek semmi fáradságot nem sajnálnak, hogy az Istenanya iránt való szeretetüknek kifejezést adhassanak. De ott látjuk közöttük a legszentebb hittitkok ábrázolásait is. Látjuk a Szent Szűz elhúnyását, amint halálos ágyán, apostoloktól körülvéve fekszik. Szent Péter, mint az Egyház feje, végzi a temetési szertartást. A Fiú, Krisztus a háttér közepén karjain a Szent Szűz kicsinyített alakját, mint lelkének szimbólumát készül a Paradicsomba vinni. A „Feltámadás" a nyugati ábrázolásokkal szemben Krisztusnak Limbus-ba való leszállását tárja elénk, megfelelvén a húsvéti feltámadási éneknek: „Feltámadt Krisztus halottaiból. Legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott." Majdnem a végtelenségig sorolhatnánk a különböző jelenetek, szent angyalok, szüzek, vértanúk, szent lovagok, papok ikonáit. Ezek mind kiválóan eredeti, sehol másutt nem található felfogásról tanúskodnak. A sok közül Keresztelő Szent János képét vegyük tüzetesebb szemlélet alá. A Boldogságos Szűz képe után leggyakrabban őt szeretik ábrázolni. És pedig a legváltozatosabb módon. Talán a legérdekesebbek egyike, ahol Keresztelő Szent Jánost szárnyakkal ábrázolta a művész. Eszünkbe jut az írás szava: „íme én elküldöm angyalomat, ki elkészíti az útat színem előtt". Arca különös és félelmet keltő, szemei mint a napba-néző, haja, szakálla hosszú; teveszőr-ruhája mint a madár tollazata; karjai, lábai, egész teste csont és bőr az önsanyargatástól. De ami a legmegdöbbentőbb: két feje van, egyik a nyakán élve, másikat, a halottat kezében tartja egy tálon, mintha azt akarná hir*) Egy nagyon régi, valószínűleg orosz ikonafestőtől származó másolatát a miskolci görög keleti templomban ó'rzik.

•detni, hogy az ember csak minden emberi legyőzése árán érheti el az emberfelettiség szárnyait. 2 ) A kissé hosszas, de talán nem egészen érdektelen szemlélődésben majd megfeledkeztünk önkéntelen házigazdánkról, Chrizánthíj mesterről. Hiszen minden egyes ikona külön-külön is megérdemelné, hogy a tudósok tanulmányt írjanak róla. Mialatt tehát a tanulságos látogatásunkra kiszemelt művészünk a kedvenc könyvében való lapozgatását befejezvén, újabb érdeklődésünket felkeltve munkához látna, nem cso- ; dálkozhataunk D. Dirks beismerő vallomásán: „Olyan tiszta Jcatholikus l itt minden, mint cjcár a mi saját (nyugati) képeinknél. Bizonyos tetekintetben azt mondhatnók: katholikusabb némelyik nyugati képnél, mert itt a dogma a maga egész világosságában, művészi veszélyek nélkül van előadva." De íme kísérjük egy pár percig figyelemmel, hogyan dolgozik az ikonaművész. ő a képnek nemcsak szépségéről gondoskodik, hanem a 1 tartósságról is, úgy, hogy századok múlhatnak el anélkül, hogy ártalmukra lennének. Rendesen a legegyenletesebb fehérszínű hársfát ; vagy jávorfát választja, még pedig olyat, amelyik magas, száraz helyen nőtt és ezért nem egykönnyen rothad. A repedéseket, házagokat gondosan kitöltve az egész deszkát halenyvvel itatja be s erre régi vászonréteget ragaszt s felrakja lapos ecset segítségével a krétamentes, mész és enyv keverékéből előállított híg alapszínt. Ez csak a legdrágább, legkeményebb és legfinomabb alabástrom lehet. (Később a hanyatlás korában sokszor kréta alapot használtak.) A mester ezt megszárítja és súrolóval ledörzsöli. Ez még ipari munka, de művészünk előtt ezek a mesterségszerű eljárások nem kevésbbé szentek, mint akár a legmagasabb szabályok. Ezek után következik a tulajdonképeni művészet. i Vékony ecset segítségével, tussal felrajzolja a maga elé tett régi minta körvonalait s hogy később, festés közben a kontúrokat el ne tévessze, vékony, hegyes szöggel utána is karcolja, az alapba valósággal belevési a rajzot. Végül elkezdődik a festés. Chrizánthíj mester „felhősen és zománcosan" fest. Elkészíti festékeit, melyeket tojássárgájában old fel s cserépdarabokon és kagylón, a legfínomabbakat pedig a saját ötágú palettáján: ujjai körmein dörzsöli meg. Leggyakrabban használt festéke az okker. Ezt úgy az arcoknál, mint a ruházatoknál is szinte állandóan alkalmazza. A csábító, de csalfa anilin-festékek még nem léteznek. Okkerfestéke halovány, finom, rózsás tónusokat ád. A festésben bizonyos sorrendet követ. Először a miljőt, a környezetet készíti el, hogy később az arcok — mint részletek — kellő harmóniában lehessenek az egésszel. Az ég színét laparannyal már előzőleg bevonta. Következnek a hegyek: kerek lapos sapkák, vagy széttöredezett kockás sziklák formájában; a f á k : gomba alakú levélcsomók, a füvek, a nefelejtsvirágok kék < pettyeivel ékesített fekete-piros moszatok külsejében születnek meg. Az aranyszínű égen lassan felhők alakúinak: 2

) A nyugati művészetben is megszokott ábrázolási forma a vértanúkat vértanuságuk eszközeivel ábrázolni. Ker. Sz. János fejét Heródes tálon nyújtotta át Heródiás leányának.

261 szabálytalan fehér körök képében. Majd a ruhákat kezdi az áhítatosan mozgó ecset megalkotni. Az árnyékok umbrával, a fények pedig fehérrel készülnek elő. Ezeket mind világosabb és világosabb, és egyúttal élénkebb színnel folytatja a mester. Végül a ruhákhoz hasonlóan az orcák is elkészülnek. A művész először sötéten festi, majd a három húsokker színnel, melyek mindenike világosabb az előzőnél, élénkíti őket. Legvégül kipirosítja „az orcákat, az ajkakat, a szakállacskát, a szájacskát és a nyakacskát." Szép alakokról gondoskodik. Szakálluk hol rövid, hol hosszú, arckifejezésük magasztosan komoly vagy fájdalmasan gyöngéd. Végül az arcok kivételével minden díszíthetőt a megvilágított helyeken laparannyal, a legfinomabb szálakat pedig aranypénz vagdalt aranyával cikornyáz ki. Chrizánthij atya befejezi munkáját. Tojásfehérjét vesz elő s egy nagyobb, hosszúszőrű ecset segítségével bevonja vele a kész képet. Ez a fényes ragyogó réteg élénkebbé s egyúttal mély tónúsúvá varázsolja a természetüknél fogva világos tempera-színeket. VII. De hagyjuk magára a csendes munkájában elmerült Chrizánthij atyát s térjünk vissza a Jelenbe s próbáljunk megfelelni a gáncsoskodásokra, melyekkel nem annyira az etekintetben képzett ember, mint inkább a laikus szokta illetni az ó-orosz-bizánci ikonák primitív, de nem dilettáns rajzbeliségét. Az elhangzott, talán túlzott dicséretek után fel kell világosítanom a példástürelmű olvasót s figyelmeztetnem kell arra, hogy ne ringatózzék abban a hangulatban, mintha most már egy orosz ikona első pillantásra extázisba volna képes ejteni bárkit is. A felkészültség nélküli szemlélőben az orosz-bizánci művészet oly hatást válthat ki, mint egy gőtiküs színesablak kívülről. A megismerésnek fő elve: a belülről kifelé való irány. Ez a helyzet a bizánci múzsánál is. Tessék elsősorban a lelkét megismerni s magától értetődővé válik minden! Mindenekelőtt Merezskovszkij Leonardo da Vinci-jével be kell vallanunk, hogy ez „nem festészet", legalább is nem az, amit a Nyugat festészetnek tart, „de a rajz, az árnyék és világosság elosztásának, a perspektíva és az anatómia tökéletessége ellenére is meg volt bennök a hit ereje, mint a régi bizánci mozaikokban, mely erő régibbnek és egyúttal fiatalabbnak tetszett, mint Cimabue és Giotto olasz mesterek legkorábbi müveinek ereje; meg volt bennük egy új nagy szépség sejtése; olyasatok voltak, mint valami titokzatos alkonyat, amelynél a hellén (antik-görög) báj utolsó sugara egybeolvadt a még ismeretlen hajnalhasadás (kereszténység) legelső sugarával. Ezen, néha otromba, barbár, sajátságos, félig vad és egyúttal átszellemült, ai gyermek álomképeihez hasonlóan finom és átlátszó alakok hatása olyan volt, mint a zenéé; még akkor is, amikor megsértették a terméezet törvényeit, érintették az emberfelettiség világát." A régi ikonáknál a rajzbeli egyszerűség, gyöngeség atz igazhitűség záloga; a belső szépség külső igénytelensége felülmúlhatatlanul szebb az üres, hiú, destrwált belsőségnek látszólagos, raffinált, külső csillogásánál. A modern „progresszív" művészet szemében épen ez a naiv primitívség az irigyelt pikantéria. Csakhogy mennél inkább utá-

262 noznák, annál kevésbbé tudják utóiérni. Extra ecclesiam non est vita! S az egyházművészet múzsája csak a menny illatát szereti, a pokol bűzét nem bírja. A pocsolyán játszó napsugár nem imponál neki. A modern művészet alkotásaiból hiányzik a régi ikonafestők' lelkének imádságillata. Az orosz ikonákon a művész lelki nagysága gyöngyözik, melyek itt szükségszerű terméke volt a tudás gőgjétől meg nem fertőzött naivság, a hivalkodástól meg nem ejtett bájos félszegség (esetleg gyámoltalan, de mindig érdekes torzság) s az érzelgősségtől oly távol álló „primitívség" is. Ezért jólesik megvallanom, hogy egy-egy szent ikona nézegetésekor úgy érzem magam, mint a hazatérő vándor, ki szülőfalúja határán meg-megállván, a pásztor hazahívogató furulyáját hallja édesbús hangjaival. Ami bennünket fejez ki, ami a miénk, az a legédesebb: — az édes, örök Otthon, ami oda-túl van, a földöntúli létben, ahova az Ikona aramynapja hívogat bennünket. VIII. Mondanivalóimnak végére értem. — írásom célja az esetleges túlzások ellenére is, nem a vitakeltés vagy a meggyőzni akarás volt, hanem önkinyilatkoztatás azokkal szemben, akik — ha talán egybenmásban velem ellentétes véleményen is vannak, de ismerni akarják Kelet igazi lelkét. A katholikus Egyház művészetfájának keleti ágát villám sújtotta, nyugati ágát féreg sorvasztotta meg. Nem túlságosan álomszerű reményem megvalósúlása nincs messze, amikor majd egy Isten-küldötte Géniusz a féregtől — („egyéniségektől") — emésztett nyugati ágat elfűrészeli olyan mélyen, ahol még a régi egészséges-rétegű törzs van meg s azt beoltja egy, a villámsújtotta ágból megmaradt, egészségesvérű hajtással. Ne értsen félre a kedves olvasó, nem theológiai vonatkozásban szólok, — hanem egyházművészeti szempontból. Kelet egyházművészete pedig liturgikusabb, mint a Nyugaté. Nyugat művészete konfúzióba jutott s nem talál irányt. Pedig a beuroni bencés művésziskola megalapítója: P. Lenz megmutatta a kiindúlást: vissza az őskereszténység művészi elveihez! (őmaga egyiptomi-bizánci stílust követett.) Ne. felejtsük el, hogy egy másik bencés, P. Dirks is elismerte a bizánci művészetnek a Nyugaténál katholikusabb voltát. A bizánci múzsa orthodox maradt, de sohasem volt schizmatikus! Krisztushoz való kétezeréves föltétlen hűsége: abszolút liturgikus volta eléggé biztosítják ma is fogamzó, virágzó s termő képességét. Ha a bizánci művészetnek volt ereje, hogy a materialiter schizmatikus (formaliter talán sohasem volt szakadár, hisz a katholikus Egyházat személyileg, külön-külön s hivatalosan soha meg nem tagadták, mint azt a protestánsok a konfirmációban teszik) orosz népben, annak szíve mélyén az ősi igazhitnek legalább némi szikráját ébren tartsa, azt hiszem elég erős lesz arra, hogy a nyugati egyházművészet berkeiben is megújítsa a föld színét, legalább egyházművészeti elvekben. Az Egyház ugyan nem múzeum, de — nagyon helyesen — konzervatív s értékei fölött szigorúan őrködik. (Kétezer évesek a liturgia testmozdulatai is és senkinek

263 sem igénye, hogy modern mozdulat-etikettel fölcseréljék őket.) Miért csak a művészet válna maradivá, ha kétezeréves hagyományait megtartja? S ahogyan az Egyház megakadályozta, hogy a dogmák „modernizálása" (antimoderniista eskü) megfertőzze a lelkeket: bizony nem ártott volna, ha az egyházművészetet is szigorú intézkedésekkel megóvta volna attól, hogy zsákutcába tévedjen. Elég végignéznünk egy modern egyházművészeti kiállítást s tapasztalhatjuk, hogy alig akad a művészek közül itt-ott egy, akinek műve elárulná, hogy tényleg hisz is abban a tárgyban, amit kifejez. Ha őszinték, akkor nem egyháziasak, ha meg egyháziasak, akkor kisül, hogy csak szeretnének azok lenni, nem is tehetik szegények: amijük nincs, abból nem is adhatnak. A Nyugat Géniusza az Egyházé is volt, de másé is. A bizánci múzsa kétezeréves, Krisztuson kívül más szerelmet ismerni soha nem is akaró hűsége és népeket nevelő kötelességteljesítése: jogossá és méltókká avatják, hogy az egyetemes Egyház művészeti elveinek királynői trónját — miként az rég volt — újra ő foglalhassa el. Egyházművészet csak az Euchanstiából nőhet. Meg vagyok róla győződve, hogy ha XV. Benedek pápa reménye teljesül (Kelet keresztényeiben fel kell ébreszteni ősi virágzásuk reményét!) s a Kelet fája újra virágbaborúi: a bizánci művészet Csipkerózsája felébred s egyházművészeti szempontból vett páratlanul egészséges erényeivel újra hatalmába ejti nem csak Keletet, hanem Nyugatot is. Petrásovszky Emmánuel.

Szénig Efrém: Mielőtt az esdeklő érintené az ajtőt, fölnyitod neki, Uram! Még mielőtt eléd borul, kezedet nyújtod neki. Mielőtt könnyeket hullatna, elhalmozod irgalmaddal! Aranyszájú Sz. János (Homil. 1. Daemones non qu bernare mundum.) Isten itt lenn némely bűnt megbüntet, némelyiket nem; némelyik igazat megjutalmazza, némelyiket nem, ... hogy meggyőzzön róla, hogy le>sz föltámadás... Ha már az életbem. elvenné mindenki megérdemelt jutalmát vagy büntetését, nem hinnénk a föltámadásban.

264

KRÓNIKA A 25*ik jubiláris Katholikus Nagygyűlés Hatalmas seregszemle képe tárult a résztvevők és a szemlélők előt a f. é. szeptember 22—25. napjain tartott 25-ik, jubiláris Országos Katholikus Nagygyűlésen, amelynek főképen a lóversenytéren tartott első nyilvános ülésén s a vasárnap délutáni eucharistikus körmenetén látott tömeg megmozdulás jelezte, hogy egy negyed századon át mennyit erősödött a katholikus öntudat s hogy annak a tömegnek fegyelmezettsége mily súllyal eshetnék egész közéletünk mérle-ij gebe, ha azt alkalmazni is akarná annak minden vonatkozásában. Lehet, hogy J| Péter hajójának egyetlen biztos menedékét is megérezte ez a nemzedék, amelynek kiábrándítását rohamlépésben végezte és végzi az Istentől elszakadt bölcseleti és szociális megváltó rendszerek tehetetlen vergődése s látható csődje. Az Actio Catholica vezetősége a család regenerálásának jelszavával s a társadalom alapsejtjének meggyógyítására s felemelésére irányúié komoly, bátor s elszánt lendülettel emelte országos, sőt nemzeti jelentőségű ünneppé a 25-ik nagygyűlést, \ amelynek súlyos megállapításaira minden magyar embernek fel kell figyelnie bár mily valláshoz vagy felekezthez tartozik is. A jubiláris nagygyűlés jövő évi munkaterve: a vallásos, a lelki életnek és tevékenységnek minden vonalon való elmélyítése is enunciálva lett. Örvendünk neki, mert csak ezen az úton lehet egy f lélekkel dolgozó katholikus társadalmat teremteni, csak az öntudatos katholikusban élhet az egyház egyetemességének tudata, hivatása s a belőle folyó egyéni * kötelezettség és felelősség érzete. Ezek nélkül nincs igazi és jelentős missiós munka s még kevésbé uniós munka, holott mindkettő a világbéke, a testvériség nagyszerű úttörése. Az uniós munka sorrendben talán elsőbb, mert hidat ver és tömegeket szállít a ma még töredékes missiós ügv számára. Jól esett hallanunk, hogy Hercegprímásunk Ő Eminentiája a latin és keleti szertartású római katholikus hívekhez szólott mintegy jelezve azt, hogy Kelet kereszténységének Rómával közösségben élő része az Anyaszentegyház egyenjogú tagja, amelynek élete hivatása kezd a tudat alól kiemelkedni, ami viszont reményt nyújt arra, hogy a kölcsönös megbecsülésből testvéri támogatás is fog születni az Anyaszentegyház egységének katholikus szolgálatában.

— Őszentsége újabb uniós szózata. Augusztus hó 20-án a Szentséges Atya audiencián fogadta a Róma mellett levő Szűz Máriáról nevezett grottaferratai görög kolostor szerzeteseit, noviciusait, papnövendékeit s híres tipographiai iskolájának növendékeit, akiknek nevében Isidoro Croce zárdafőnök fiúi hódolattal üdvözölte a Szentséges Atyát, aki láthatóan gyönyörködött az italoaíbán, albán és görög eredtű növendékek pompás énekében. Isidoro Croce kifejtette, hogy a grottaferratai bazilita kolostor első sejt a Szentséges Atyának gondviselésszerű keleti missiójában és a megfelelő lelki és tudományos előkészülettel óhajt annak szolgálatába állani. A Szentséges Atya válaszában kiemelte a grottaferratai bazilita kolostor egyedül álló történeti, vallási je-

lentőségét s mint a keleti hagyományok letéteményesét — kedvező ígéretnek minősítette azt az erényekben s tudományaiban egyaránt értékes előkészítő munkát, amelyet a kolostor végez, hogy kedvező alkalommal megkezdhesse munkáját az apai háztól eltávozott testvérek visszaveztésére. Az „II Bolettino" a grottaferratai baziliták havi folyóirata lelkes vezércikkben ír az audienciáról és ígéri, hogy aszketikus és kulturális vonatkozásban is oly előkészületeket fog végezni a kolostor, amelyek alkalmasak lesznek a Szentszék irányításainak követésére. Bárcsak mindenütt fellángolna a legkomolyabb előkészület buzgalma, mert az utiós munka sikere a missiós tevékenységnek is ú j tábort és földrajzilag is széles perspektívát jelent. (Sz. I.)

265 Papp Antal érsek főpásztori útja a Cserháton. Papp Antal c. érsek, a munkácsi és eperjesi egyházmegyék magyarországi csonkiaiból alkotott apostoli kormányzóság adminisztrátora szeptember hó 8-án Szántay-Szémán István dr. p. prelátus, ált. helynök és ifj. Vaskovits Antal pápai kamarás, főesperes kíséretével a homrogdi és felsó'vadászi egyházközségekben kánoni látogatást tett. A főpásztor szept. 7-én a déli vonattal indult Miskolcról. A csobádi állomáson megáldotta a máriapócsi kisboldogaszonyi búcsúra induló processziót. Rázsonyban farkasfalvi Farkas Géza országgy. képviselő, Homrosrdon Lichtenstein László főispán látta vendégül a főpásztort, ki megelőzően a templomban főpásztori szózatot intézett a hívekhez. Homrogdról Felsővadászra bandériumkísérettel vonult át a főpásztor, kit a közbeeső községekben is ünnepélyesen fogadták, Felsővadászon Vay Arthur gróf üdvözölte a főpapot, ki előbb a latin szert, templomot látogatta meg. Kisboldogasszony ünnepén a főpásztor a felsővadászi templomban ünnepélyes szent liturgiát pontifikált és szentbeszédet intézett a sokszáz főnyi hívő sereghez. Mise után az egyházlátogatási aktust az iskolában tartott, egyházközségi díszgyűlés keretében teljesítette az érsek. Kettős névhasználat. A m. kir. belügyminiszter megengedte, hogy Számán István dr. pápai prelátus, apostoli kormányzói ált. helynök, lapunk főszerkesztője a S z á n t a y - S z é m á n kettős családi nevet használja. Főszerkesztőnk háború alatt százados-lelkész volt. Erre és az egyházi és társadalmi életben szerzett kiváló érdemeire való tekintettel engedte meg a miniszter, hogy Szémán dr. a Szántay-nevet ypszilonnal használhassa. — Gör. kath. parochia Csernovitzban. Bukovinának egyetlen görögkatholikus parochiája eddig Boinuban volt, melyhez mintegy ezer hívő tartozott. Most Csernovitzban is megszervezik a gör. kath. parochiát. Istentiszteleteiket egyelőre az örmény katholikus templomban fogják tartani.

A missiókért. A Pápa Őszentsége rendelkezése szerint f. é. okt. 21-én ez évben is missiós-vasárnapot tart az egész világ. Minden parochia területén a missiók fontosságáról szól majd a szentbeszéd és a hívek alamizsnáit kéri a Szentséges Atya a Krisztus országáért rohamra induló önfeláldozó missionáriusok javára. Salotti Károly érsek, a Hitterjesztés Pápai művének elnöke Rómából körlevelet intézett a missiós vasárnapra a világ összes lelkipásztoraihoz, amely az egyházmegyei missiós egyesületi igazgatók útján el is jutott hozzájok. Megkapó és lelkes ez a körlevél, amelyből mi uniós szempontból két gondolatot ragadunk ki. "Egyik megállapítása az, hogy nem katholikus keresztény cselszövés akadályozza a katholikus missionáriusok munkáját. Ezért hangoztatjuk állandóan, hogv az uniós munka sikere a missiók sikerét is szolgálja, mert embermilliókat állíthatna be a katholikus közösségbe s ezzel Isten országának a pogányok között való szolgálatába. — Az érsek má'sik megkapó megállapítása, hogy — missiós apostolnak kell lennünk „a civilizáció ama sérthetetlen birtokáért, melyet a művelt népek a kereszténységtől k a p t a k . " Az uniós munka is ezt szolgálja, mert a keresztény népeknek egv vallás-erkölcsi nevezőre való hozatala, legyőzhetetlen erkölcsi erővel hatna a pogányokra. Az eperjesi egyházmegye gyásza. F. h
Érdekes gondolatok a gör. kath. egyházról. A turáni f a j összefogását és a turáni eredetű népek egyesülését célzó Turáni Nép c. lap f. évi szeptember hó 24-én megjelent számában Ijjas László tollából elgondolásában rapszodikus, de erős magyar f a j i érzéstől áthevített cikk látott napvilágot „A kereszténység és T ú r á n " címen. A cikkíró szerint „a katolikus Egyház, helyesebben az egész kereszténység ma óriási válságban szenved. (?) Az emberiség lelki, szellemi életében lebírhatatlan ma az erő, az akarat: Érvényesüljenek az örök erkölcsi törvények!" Cikkíró szerint a kath. Egyház ma nem képes az emberiségnek ezt az erős vágyát betölteni. „Megváltatlanságunk érzése ma vészesen n a g y . " Cikkíró ezt csak leszögezi indokolás, alátámasztás nélkül j mindjárt a kivezető utat keresi. „Az Egyházzal közös válságunkat — mi keresztény magyarok — az Egyházzal közösen óhajtjuk, akarjuk, szeretnők megoldani." A turániság f a j i eszméjének és eszményeinek elfogadását sürgeti az Egyház részéről: „vallásunknál fogva ne kapcsoljanak... idegen s talán ellenséges fajokhoz. „Az összes fajok közül talán épen a turániság az, amelynek f a j i eszményei a kereszténység isteni eszményeit legjobban megközelítik." — ..A túrán fajiság eszméjének elfogadásával . . . az Egyház a mai világenyészés legmélyebb gyökeréhez nyúlna. Krisztusban s az ő — Keleti Katholikus Egyházában a „Redemptor M u n d i " áhítatos bűvölete évezredekre újból fölsugároznék." — Ugyanezen lapnak ugyancsak a fentnevezett számában Lisszay-Papp Mihály a „Turáni Roham "-mai, a Turáni Egyistenhívők hivatalos lapjával foglalkozik. Visszautasítja annak katholikuselenes támadásait s végső konklúzióként megállapítja, hogy „az ősmagyarok közöttsok keleti keresztény volt s a honfoglaláskor már hatalmas monostoraik voltak az Alföldön. Nem erőszakkal térítették őket, hanem magasszárnyalású viták és mélyjelentőségű meggyőző beszédekkel. (Lásd. Sz. Erzsébet kódexét Nürnbergben.)" — Az első helyt idézett cikk alátámasztatlan megjegyzéseinek bírálatába bocsátkozni lapunk keretein kívül esnék. Közelebbről annyi érdekel bennünket, hogy míg némelyek a keleti egyházat a multak halódó emlékeként kívánják kezelni, kívülünk állók ma is számításra késztető tényezőknek tekintik, sőt olyannak, melynek a forrongó eszmeáramla-

tokból győzedelmesen, vezető szereppel | kell kiemelkednie: aranyhídnak látják, I melyen át nemcsak Kelet és Nyugat t a - 1 lál egymásra, de visszatalálnak az } Egyház anyai ölelésébe azok is, kiket a megnemértés szelleme másfelé, Egy-1 ház-nélküli utakra próbált ragadni. I Nem látjuk ugyan lehetőségét, leg- f alább is közeli lehetőségét annak, hogy 1 az Egyház és az idézett cikk vázolta turáni eszmény egymással erősebb kapcsolatba jönnének, de lehetetlen észre 1 nem vennünk, hogy keleti kath. Egyhá- | zunkra a jövőben fontos feladatok várnak. (kj.) — Az első oroszországi püspök, aki Rómába ,.ad limina visitanda" utazott ; Neveu Eugen moszkvai apostoli admi- t minisztrátor. Az orosz börtönökből kiszabadult püspökök mind elmentek ugyan Rómába, de Neveu püspök nem kitoloncoltatása után, hanem mint működő főpásztor jelent meg Őszentsége előtt. Neveu püspök francia származá- I sú s egyszersmind a moszkvai francia Sz. Lajos templomnak parochusa, s mint ilyen diplomáciai védelem alatt áll s meg van kiméivé a hitetlen kommunisták zaklatásától, bár működését állandóan figyelemmel kiséri a szovjet-rendőrség. Francia munkás család tagja, akit 16 testvér közül hivott meg a Gondviselés. 1895-ben az Assumptionisták rendjébe lépett s Jeruzsálemben tett ünnepélyes fogadalmat. 1901-ben Görögországban, az adriánopoliszi szlovén szeminárium professzora lett, ahol 1905-ben Menini bulgár püspök szentelte pappá. Egyideig Petrográdban lelkészkedett, majd a Don vidékén működő francia mérnökök, bányászok és más nemzetiségű munkások papja lett. Buzgalma 1926-ban magára vonta Dr. Herbigny pro Russia fölszentelt püspökének figyelmét és moszkvai tartózkodása alatt magához hívta őt és a Szentatya kívánsága szerint titokban püsnökké szentelte. Azóta lett a moszkvai szent Lajos templom papja Neveu püspök. — Szent Ferenc harmadik rendjének, e kipróbált és Magyarországon is nagy sikerekkel dicsekvő lelki szervezetnek immár keleti szertartású ága is van. Kolozsvárott alakult meg az első terciárius szervezet a gör. kath. hívek között 9 taggal. A mustármagból azonban fejlődni kezd a hatalmas fa, mert a kicsi kezdeményezéshez a hívek immár tömegesen csatlakoznak.

267 — Uniós mozgalom Syriában. A párizsi „La Croix" irja, hogy néhány évvel ezelőtt meghalt Damaskusban Iladdad Gregor orthodox patriarcha s akkor hivei között szakdás állott be, mert két patriarchát választotak s mind a kettő törvényesnek tekintette magát. A jó érzésű orthodoxok figyelme ekkor a kath. egyház felé fordult — s azóta Ain — Ech-Cadari-ban 120, Darajiban 120 és Hineiben 300 orthodox egyesült a kath. egyházzal. Sednaji-ban is folyik az egyesülési mozgalom. Damskusban egyesület alakult az unióba lépők megsegítésére. — Valeri romániai nuncius — mint múlt számunkban megírtuk — látogatást tett Gvulafehérvárott és Balázsfalván. E kettős látogatást követőleg a nuncius a többi püspöki székhelyeket is meglátogatta; volt Nagyváradon, Kolozsvárott, (hol most a szamosújvári püspök rezideál) és Szatmárnémetiben is. Meglátogatta a Nagybányán lakó máramarosi püspököt is. Az október 5—7-i kongresszus alkalmával Lúgoson is megjelenik s azután a Bánátban tesz látogatást. — A moszkvai görögöknek ősidők óta volt templomuk, amelyben az Átkos-hegyi görög barátok végezték az isteni szolgálatokat. Az „Apostol á t " szerint a hét szerzetesből már csak egy van ott. Kettő éhen halt, négynek pedig menekülnie kellett a vörös terror elől. A hős barát sorsa is előre látható, mert a bolsevista uralom a Szent Miklósról nevezett ősi görög templom lerombolását is elhatározta. — Egy orosz főpap halála. A lapok egy részét bejárta Szergiusz orosz pátriárka halálának híre. Oroszországi levelezőnk most arról értesít, hogy nem Sztragorodszky Szergiusz pátriárka halt meg, hanem Turkesztánov Trifon, ki öreg kora miatt már évekkel ezelőtt lemondott a pátriárkái méltóságról s csendes visszavonultságban élt Moszkvában. Trifon pátriarka egyike volt az unióra hajlamos főpapoknak, kit emiatt az alája rendelt püspökök egy része nem kedvelt. Jobb részük azonban vele tartott s népszerűségét úgy a papság, mint a hívek többségének mindhalálig megőrizte. Temetése nagy ünnepélyességgel ment végbe Moszkvában. Á bezbozsnikok meg sem kísérelték megzavarni a gyászünnepélyt. A virágokkal halmozott koporsót a hívek ezrei kísérték.

— Egyházjogi világkongresszus lesz Rómában folvó év november 12—14-ig a Vatikánban Jusztinián császár 1400 és IX. Gergely pápa 700 éves dekrétumainak jubiláris megünneplésére. A világkongresszus legkiválóbb előadói között Gasparri Péter, Sincero Lajos és Serédi^ Jusztinián bíborosok szerepelnek. Sőt Magyarországot az a nagy megtiszteltetés éri a világegyházban, hogy a befejező gyűlésen XI. Pius pápa jelenlétében az összefoglaló jelentést a magyar katolikus egyház feje: dr. Serédi Justinián bíboros-hercegprimás fogja előterjeszteni. A kongresszuson az egész tudományos világ legkiválóbb jogászai vesznek részt, a magyarországi képviselők között szerepelnek tudomásunk szerint Angyal Pál dr., Baranyay Jusztin dr. és Sipos István dr. (M. S.) A román püspöki kar a jubileumi bucsuk kiterjesztésével kapcsolatos intézkedéseket közös pásztorlevélben tette meg. A pásztorlevél kapcsán mondén parochiára megküldték a jubileumi ajtatosságnak a Keleti Kongregáció által megállaoított rendjét, úgy amint azt szeptemberi számunkhoz mellékelve mi is megküldtük olvasóinknak. Az áltatossági formát az Euchologion ú j kiadása is tartalmazni fogja. — Kis Sz. Teréz az antibolsevista ifjúság pártfogója. Múlt számunkban írtunk az oroszokhoz való viszonyáról. Most egy külföldi uniós folyóiratban olvassuk, hogy „Az ú j orosz generáció nemzeti szövetsége" címen Párizsban alakult egyesülettel került kapcsolatba a kedves szent. Ez az egyesület, amelynek „Za Rassziju Oroszországért" címen folyóirat is van már, mindenütt dolgozik már, ahol orosz emigránsok vannak. A folyóirat nyári számában egy kedves kis közlemény van arról, hogy az egyesület munkájának megkönnyítésére autót vásárolt. Az autó előbbi tulajdonosa (egy uri nő) csak olyan feltétellel adta nekik jutányosán, ha a volán felett továbbra is meghagyják Kis Sz. Terézke képét. Buzdította az ifjakat, hogy csak tiszteljék őt és és segítségükre lesz munkájukban. így is történt. Az említett folyóirat közli, hogy már legelső utaiknál is érezték az i f j a k Kis Sz. Teréz hathatós pártfogását. „Szinkrétizmus-e az Unió liturgikus fejlődése?" és „A gör. kath. egyház b ö j t j e i " c. cikkeink folytatását közbejött akadályok miatt csak jövő számunkban hozhatjuk.

268

Scheíbí János Igénytelen név, mely mögött semmi rendkívülit nem sejt az ember, aki elolvassa. Nem is rejt semmi rendkívülit. Viselője sem állambölcs nem volt, sem társadalomtudós; nem volt főpap s nem volt világhírű művész. Nem épített, dómokat s nem robbantott hidakat. Scheibl János egyszerű szakács-fráter volt Sz. Ferenc rendjében. Mint ilyen, lett állambölcse Isten földi országának, tudósa a szentek társadalmának, főpapja az önfeláldozó szeretetnek és igénytelenségnek, művésze a tökéletes lelki szépségnek, fölrobbantója a pokol félé vezető utak viaduktjainak s építője az életszentség nagyszerű dómjának. Scheibl János, az egyszerű franciskánus szakács, mint mondani szokás, nincs többé. Fölemésztette a Krisztusért való buzgalom, a lelkek keresése a távol missziókban. Számukra mégis most kezd igarzán élni, mikor híre jár, hogy rendje már gyűjti az adatokat szentté aevatásának előkészítéséhez. Új kapocs az ő élete Magyarország és a mennyország között. Mert Scheibl János, vagy mint rendjében nevezték: Szabin fráter a szatmármegyei Vállajból indult el az életszentség sikeresen bejárt nagy útjára. Tizenötétyes korában még ott dolgozik atyja és rokonai körében, hol mint kőműves inas, hol mint arató munkás, uradalmi „hónapos". Fújja a jól ismert vállaji rezesbandában a kürtöt és táncol a lányokkal. Mégis valamiképen más, mint a kortársai. Van benne valami, ami azokból hiányzik: valami csodás vonzódás a magasságok felé, s hiányzik belőle valami, ami músoknál közönséges: az alacsonyságok szeretete. Míg munkatársai pihennek, ő imádkozik a Dessewffy-uradalom pajtája sarkában, a nyírbogáti falusi ház pincéje mélyén s az Istenanyával társalog, ki leereszkedik hozzá, hogy anyai szeretettel magához hívja. Szent Ferenc rendjének gyöngyösi rend- j házában, a háború alatt a katonaságnál, mint egyszerű szakács is, öntudatlan apostola a jónak, ki előtt meghódol a hit és tiszteletteljes tartózkodásra kényszerül a hitnélküliség is. Ma mint szentség hírében elhunytat említjük s így is büszkék vagyunk rá. Hazánk virágos kertjének új díszét sejtjük benne. Holnap, lehet, hogy oltárra tesszük a képét. A csalhatatlan Anyaszentegyház majd ítél felette: odaiehetjük-e? Addig is boldogan állapítjuk meg, hogy a XX. század zűrzavaros forgatagában is virít a kegyelem virága, Ivirít itt, közöttünk, magyar földön is. És most \vessük fel a kérdést: miért szentelünk neki egy egész oldalt annak a folyóiratnak lapjain, mely a Keleti Egyház címét viseli? Egy róla szóló cikkben, mely azt fejtegeti, mikép is alakult ki csodás életszentsége, ezt olvassuk: „Vállajtól nem esett wagyc* messze Máriapócs, a Sz. Vazul-rendű szerzetesek gondozása alatt álló ősi kegyhely, ahol a Szent Szűz irgalmas közbenjárásáruik csodái annyiszor hozták felszínre az isteni szeretet mindennapok gondja alá sülyedt világát a népb&n . . ." Csák ezért!! ... —a —s.

269

IRODALOM * Mihályfi Ákos dr.: A nyilvános Istentisztelet. IV. átdolgozott kiadás. Budapest. Szent István Társulat. 1933. 8-adr. 714 lap. Hogy egyetemi tankönyv magyar nyelven, hittan szakon, honi viszonyok között, több mint 700 oldalas teriedelemmel, 18 év alatt — két utóbbi kiadásban trianoni határok között — negyedik kiadást érjen el, legalább is világsikerrel egyenlő. Maga ez a tény fémjelzi értékét s el kell némulnia előtte a kritikának; — de egyúttal kívánatossá teszi azt is, hogy minden olvasónk íróasztalán ott legyen, ez meg feleslegessé teszi az ismertetést. Amikor mégis tanulmány tárgyává tesszük e könyvet, munkánk inkább arra irányul, hogy tanulságot merítsünk belőle célkitűzéseink számára. A könyv liturgika; egyetemi színvonalon álló szertartástan, mely egyrészt a liturgia történetébe vezet bennünket, másrészt a szertartások leírásával kapcsolatban, a liturgikus jogba. A két tárgykör előadási szempontja között azonban lényeges a különbség. Amíg a liturgia története elméleti jellegű, természetlénél fogva magában foglalja az egyetemes Egyház liturgiájának fejlődését évszázadról évszázadra, s az egyes részek értelmezésénél reá kell mutatnia a többi liturgia hasonló részeire, tehát magában foglalja a keleti és nyugati liturgiákat egyaránt, addig a liturgikus jog a mai gyakorlati szabályokat adja s már a latin nyelvű liturgiák közül is csak a rómainak a törvényeit ismerteti. A szertartások közül azonban nem foglalkozik ez a mű a szentségekkel, mert ezeket más munka (Az emberek megszentelése) keretében tárgyalja. Mi, kik a Keleti Egyház hasábjain Kelet és Nyugat egysülésén szeretnénk munkálkodni, éspedig két irányban: egyrészt életet vinni Kelet liturgiájába, másrészt épen a liturgiában rámutatni az összekötő kapcsokra, — ily szempontból inkább a történeti részeket véljük fontosabbaknak. Nemcsak a második célt szolgálják ezek, vagyis az összefüggés kimutatását, hanem az elsőt is, a keleti .liturgiák megértését és élettel átitatását. Mihályfi professzor ugyanis azok közé a liturgikusok közé tartozik, akik szakítanak a középkornak mindenben szimbólumot kereső szellemével s magyarázataikat és elméleteiket a biztos történelmi alapra helyezik. Már első kiadásának előszavában í r j a : „A képes magyarázattal röviden végeztem, inkább a szertartások történelmi jelentőségét igyekeztem bemutatni. Nézetem szerint napjainkban még homiletikai célokra is ez a módszer megfelelőbb. A történelmi fejlődés jobban leköti a lelket, mint a sokszor nagyon is kétes értékű s erőltetett jelképes magyarázat." Ez volna a legelső tanulság liturgiamagyarázóink számára, kik Goaron, Cabasilason keresztül mindenben kizárólag szimbólumot keresnek és találnak, mégha nincs is. örömmel látjuk, hogy az ú j kiadásban kifejezésre jut véleményünk, mely más színben mutatja be a „bizantinizmus" megalapítóját, Nagy Konstantint, liturgiatörténeti jelentőségében. Kultuszszabadság rendeletével indul az ősi, egyszerű, apostoli liturgia erőteljesebb fejlődésnek (7. 1.). Sajnáljuk, hogy nem történik említés negatív közreműködésén kívül (megadja a fejlődés számára a lehetőséget) tevőleges alkotásairól (Bizancba vonul, a pápai trónra nem vet árnyékot, a lateráni palotát átengedi a pápának, felépíti a lateráni bazilikát, teljesen felszereli, Jeruzsálemben a szent helyeket templomokkal jelöli meg és megveti az egyházi év kifejlődésének alapját. Igaz, hogy ezek inkább szakdolgozat keretébe valók). Akik a bizánci liturgiát megmerevedettnek vélik, meglepődve olvashatják a tudós professzor állítását a római liturgiáról, „amelynek fejlesztése Nagy szent Gergellyel (590—604) befejezést nyer; az ő ideje óta a liturgián lényeges változás nem t ö r t é n t . " (7—8. 1.) A liturgikus irodalomból elégtétellel állapíthatjuk meg, hogy nemcsak a múltban, hanem a jelenben is, olyan országokban, hol keleti szertartásuak legfeljebb diasporában élnek, nagy az érdeklődés tudósok körében a keleti szertartások iránt. S ez az érdeklődés nemcsak az amatőr kontárkodás határán belül nyilvánul meg, hanem a közismert Miksa szász hercegen, Nilles Miklóson (mindkettő jezsuita), valamint a Collegium Athanasianum tanárán, De Meester bencésen kívül sokan

270 foglalkoztak s foglalkoznak ma is kimondottan tudományosan Kelet liturgiájával, ilyenek, mint Denzinger, Scherman Tivadar, sőt a laikus bonni egyetemi tanár, Baumstark Antal is. S a kimondottan keleti folyóiratokon (Irenikon, Oriens Christianus) nyugatiak is (Bibel und Liturgie) közölnek keleti liturgikus cikkeket. Sokaknak talán szokatlan az a tétel is, hogy Itáliában s magában Rómában is, a második század elején görög volt a liturgia nyelve. (47. 1.) Mi ugyancsak ezt az időt kissé későbbre bővítenők, az „ I t a l a " latin szentírási fordítás kelet-1 kezésével együtt, mert valószínűtlen, hogy a latin liturgikus nyelv sokkal hamaJ rabb kezdődjék, mint az ókeresztény irodalom első latin nyelvű terméke kelet-1 kezett. Szerzőnknek a liturgikus nyelv kérdésben nyilvánított állásfoglalását azonban kissé merevnek véljük. Nagyon a ma szemszgéből nézik a multat. Hogy a germánok között is a latin liturgia terjedt el a frankok és angolszászok után, mi annak okát abban látjuk, hogy térítőik latin liturgiát használó szerzetesek voltak, kik latin kultúrát vittek közéjük s az egész közélet erre épült fel, így megvolt az alap.} A formát pedig a lelkiélet mondhatni kizárólagos centrumai, a latin liturgiát végző kolostorok szolgáltatták. Egészen más volt azonban a helyzet a szlávoknál, kik nem jutottak szoros kapcsolatba a bukott nyugat-római birodalommal s annak kultúrörökségével. De aspirációik sem voltak Róma felé, (mint a frank, vagy a későbbi germán császároknak,) térítőik pedig keletről jöttek, így nem kellett ne-| kik a latin liturgikus nyelv sem. S ez abban az időben Rómában még nem talált ellenkezésre. VIII. János pápa intézkedésének kommentálása (48. lap) ugyanis, mintha csak azért engedte volna Sz. Method híveinek a szláv liturgikus nyelv használatát, „hogy megóvja őket a körülvevő görög szakadár egyháztól", ellentmond forrásának, magának Hardouinnak (u. o. 1. sz. jegyzet), de egyúttal a történelmi tényeknek is. A Hardouin-féle idézet szerint ugyanis maga a pápa tesz bizonyságot másutt is dívó liturgikus bilinguizmusról. De ebben az időben még „őket körülvevő szakadár egyházról" is nehéz írni, mert bár ebben a korban folyik a Photiossal vívott harc, de a Keletet magával ragadó nagy schizma csak később, majdnem 70 év múlva következik be. — A római kultúra domináló ereje Nyugaton annyira őrzi a régi helyzetet, hogy a tridenti szent zsinat cenzúrázza azokat, akik azt állítják, hogy a liturgiát csak a nép nyelvén kell végezni. Ez azonban részben védekezés is a római egyház részéről a germán újítók nemzetiségi törek-; véseivel szemben. Mikor már a rennaissance hatásaként intenzíven fellobog a nemzetiségi eszme s ennek túlzásaként mellékhajtásaival a gallikánizmus, febroniánizmus, jozefinizmus, janzenizmus, machiavellizmus stb., az Egyházat feltagolni akaró irányzatával, csak akkor jön Róma a komoly cenzúrákkal, ezeknek ellensúlyozására, mint amilyen VI. Pius „Auctorem f i d e i " bullája, melyben keményen kikel a népnyelvnek liturgikus alkalmazása ellen s szinte szokatlanul indokolja i.s: ez a tétel (a népnyelvnek a liturgiába való bevezetése) „perturbativa, plurium malorum facile productrix." (49. 1. jegyz.) Azért amíg a XVII. században Róma még megengedte az arab nyelv liturgikus használatát, a georgiaiaknak később erre már nem adott engedélyt. Állásfoglalását annyira leszögezte, hogy csak a schizmából megtérteknél tett kivételt. De hogy már ina sem ilyen merev Róma álláspontja, azt mutatja többek közt az is, hogy a glagolit liturgiánál a 40 éves használatot jogszokásnak s így törvényerejűnek fogadja el. Az egyházi ének történetében érdekesség s nem minden alap nélkül való az a vélemény, mely szerint a gregorián ének szerzői a VII—VIII. század görög származású pápái között keresendők. (56. 1.) — Akik viszont a keleti szertartásban a hangszerek használatának hiányát rójják föl, megtudhatják, hogy nyugaton is csak a XII. században találhatók a hangszerek elterjedt templomi használatának első nyomai, de mindjárt visszaélésekkel, általánossá pedig, a templomi zene csak a XV. században lett. — X. és XI. Piusnak az egyházi énekről szóló motu proprója megszívlelésre lenne méltó, különösen olyan helyeken, hol az egyházi ének áhítatot gerjesztő voltát egyedül a zenekíséretben látják. A heortologia, a szent időkről szóló rész, különösen történelmi visszapillantásaival, sok értékes és számunkra érdekes anyagot nyújt ünnepeink történetére és összefüggésére vonatkozólag. Nagyszombat szentmiséjével kapcsolatban annak a körülménynek, hogy introitus, kyrie, offertorium, Agnus Dei, pax, communio és postcommunio nincs (151. 1.) ezen a napon, — egy kissé más okát látjuk. Amint a liturgikus szövegekből is kitűnik, ezt a misét húsvét éjjelén végezték, a keresztelések befejezése után, valószínűleg a neaphyták részére, kik most voltak jelen

271 először a hívők liturgiáján, de csak a titokfegyelemre való bevezetés után áldozhattak fehér vasárnapon. Azért van sok helyütt ezen a napon az első szentáldozás, bár törvény nem rendeli (153. 1.) Ez mindent megmagyaráz. Mivel a püs^pök a baptisteriumi keresztelés után már a templomban bérmált, a mise kezdetéhez nem kellett introitus. Litániát végeztek előbb, ebben benne volt a Kyrie, a neophyták fehér ruhában, égő gyertyákat állottak s így hallgatták az evangéliumot, azért nem tartottak gyertyát az akolithusok, a jelenlevők nem áldoztak s így elmaradt a hívők offert'oriuma is, az Anyaszentegyház az ú j sarjakat hozta offertoriumnak. De ugyancsak ezért maradt el az áldozási előkészület is, (a békecsók, áldozási ima: communie), valamint a közös hálaadás (postcommunio) is. Helyette befejezték a nap officiumát, az idő előrehaladott voltára való tekintettel a legrövidebben, csonka vecsernyével, melynek egyetlen (116.) zsoltárában az újonnan kereszteltek ajkáról csendült fel az üdvökonómia univerzálizmusának legszebb kifejezése: Laudate Dominum omnes gentes! . . . Dicsérjétek az Urat minden nemzetek!... Apróbb érdekességek: Az Üdvözlégyről megtudjuk, hogy második részének (Santa M a r i a . . . — Asszonyunk Szűz Mária) első nyomait nyugaton is csak a XV. században találjuk meg, Olaszországban (163. 1.). — Mindenszentek napját Rómában is tavasszal ünnepelték, május 13-án, (165. 1.) s csak a IX. században helyezi őszre IV. Gergely. A szent helyekről szóló értekezésben azt találjuk, (196. 1.) hogy az őskeresztény bazilika-stílus valószínűleg keleten, Szíriában keletkezett. — Á szószék őseként (212. 1.) az ambont jelöli meg. — Az oltárról megtudjuk, hogy a IV. század tói kezdve mennyezettel fedett oltárt használtak, melyet körülfüggonyöztek s ennek átformált maradványa ma az ikonosztázion. (226. 1.) — Az oltárral kapcsolatban találjuk az első jelképes magyarázatokat, (oltár, gyertya), de ezek olyanok, melyek a Szentírásra vezethetők vissza. Nagyon sok ízlést inspiráló szellemet meríthetünk gyakorlati utasításaiból, mely megóv bennünket a szélsőségektől. A liturgikus öltönyökről megállapítható, hogy a XI. századig alig van lényeges eltérés a keleti és nyugati egyház között. A változtatás később nyugaton történik. A szent jelek közül (321. 1.) feltűnő, hogy a görögös keresztvetést a középkorban sokhelyütt használják a latinoknál is, nem említi meg azopban a tudós szerző III. Ince pápának (t 1216) a Kölnben 1575. évben kiadott Mysterium Missae Libri II. kötetének 45. fejezetében foglalt erre vonatkozó rendeletét, mely teljesen a mi keresztvetési módunkat írja elő. A különleges szertartástan első részéből mi is fogalmat alkothatunk zsolozsmánk kifejlődéséről, bár csak a római breviáriumot tárgyalja részletesen. A Szentmiseáldozatról szóíó részt azonban feltétlenül ismernie kell mindenkinek, aki a szentmise liturgiájával foglalkozik. Ez a. rész ugyanis valóságos compendiuma az őskeresztény liturgikusforrásoknak. A szentmise liturgiájának eredetére vonatkozó valószínűtlen theoriák ismertetésével (353. 1.) kapcsolatban nem hallgathatjuk el véleményünket, hogy a távedések legtöbbjének forrása a theoriák felállítóinak szűk látóköre, mely nem veszi tekintetbe a keleti liturgiákat s abból a téves feltevésből indul ki, hogy a mai római liturgia az ősi jeruzsálemi liturgiából szervesen fejlődött ki s annak minden egyes részét majdnem az ószövetségre lehet visszavezetni. — Helyesbítenünk kell az ap. Constitutiók liturgiája áldozási zsoltárát (364. 1.), mely a Vulgata számozása szerint 33. s nem 34. Elégtétellel látjuk, hogy a tudós szerző nem osztja nézetét azokkal, kik úgy vélik, hogy a keleti liturgiákban nincsen változatosság s hiányzik az egyházi év elgondolása. (365. 1.) Az örmény ritus analizálásánál, legalább is az egyesülteknél a szir és görög elem (368. 1.) mellett a római miséből való részeket is találunk. A szentmise áldozati jellegének mibenlétét a 375. és következő lapokon tárgyalja a legnagyobb felkészültséggel s a legújabb theoriák ismertetésével. Ebben a fejezetben azonban valami nyomdatechnikai hibát sejtünk, nemcsak azért, mert a pontok sorszámozásában 1. után 5. következik, hanem mert nagyon hiányzik a különféle áldozatelméletek összefoglaló bírálata, mint az az előző kiadásban megvolt. A szentmise részleges tárgyalásából kitűnik, hogy a Glória keletről jött (463. 1.). Régen nyugaton is csókolták a hívek az evangéliumot (483. 1.). A VI. században keleten kezdik mondani a hitvallást a misében (485. 1.). A XV. századig a kehely mise alatt nem az ostya mögött volt, hanem, mint nálunk, tőle

272 jobbra állott (490. !.). A mai Úrfelnratatást csak a XI. században hozzák be nyugaton (503. 1.). Kezdetben csak a Szent Ostyát mutatták fel s a pap nem hajtott térdet (U. o.). A két szín alatt való áldoztatás csak a XIII. században szűnik meg (509. 1.). _ . . . , 1 Nem annyira a mi okulásunkra, mint inkább nyugat érdeklődésének fel-í keltésére mérhetetlenül fontosak azok a részek, amelyek a római liturgia után nagy vonásokban Bizánc liturgiáját is ismertetik (irodalom, liturgikus könyvekJ szent idők, helyek, liturgikus öltönyök, felszerelések, zsolozsma, mise a Keleti egyházban). Ha ezt a tényt kellőképen akarnók értékelni, azt kellene mondanunk, hogy Mihályfi professzor volt Magyarországon az unionizmus Keresztelő Jánosa, kinek nemes célja volt már 20 évvel ezelőtt, hogy nyugaton felkeltse az érdeklő-j dést Kelet iránt S ebben kortársai között egyedül áll, mert amíg mások legfel-1 jebb egy-két érdekességet léttak meg a keleti liturgiában, addig ő a lényeget adta s mindenütt rámutat arra, hogy így volt ez az ősi liturgiában is. Nem mondhatjuk, hogy keleti szertartású növendékeiért tette, mert ezeknek száma hét egy-1 házmegve elcsatolása után az újabb időkig négy körül járt, másrészt meg a fel-] ölelt anyag kevés ezek szertartási kiképzéséhez, hiszen a legfontosabb gyakorlati dolgokról, mint amilyen pl. a részleges heortologia (typikon) semmit sem hoz. A szándék nemességét s a végzett munka értékét azonban nem fogja kisebbíteni, ha reá mutatunk a tárgyi igazság s egy esetleges újabb kiadás kedvéért, néhány elírásra, ami részben forrásainak hibájából, részben a különféle variansok teremtette helyi sajátosságok közt való nehéz eligazodás miott fordul művében elő. A liturgikus könyvekről szóló fejezetben helyesbítésre, illetve kiegészítésre szorul az Euchologion, Triodon, Menea, Oktoéchos, Horologion és Psalterion ismertetése (46. 1.). Az Euchologion a zsolozsmából csak a vecsernye és az orthrosz állandó részeit tartalmazza (a többi csak a Horologionban van benne eredeti alakjában, ezeknek is csak a papi részeit, a kórusét nem). A liturgiák sorrendjében Chrysostomusé megelőzi Sz. Bazilét. Az áldások után adja még a meneák ünnepeinek, valamint a Commune Sanctorumnak apostoli és evangéliumi (orthrosi és misei) szövegeit, a prokimeneket, alleluja- és áldozási verseket, a 11 feltámadási evangéliumot, a kórusi rendet s a zsidó vallásból keresztelkedők hosszú hitvallását. A Triodion etimologikus magyarázata kissé zavaros. A kánon a nagyböjti matutinum-laudesekben és completoriumokban épúgy nyolc, illetve kilen énekfűzérből (ódából) áll, mint az év többi részeiben, de míg a nagyböjtön kívül eső időben nemcsak a Menea szerint tisztelt szentek, hanem a hetinap officiumanak fs kilenc (helyesebben — mert a II. hiányzik — csak nyolc) ódából áll a kánonja, addig a nagyböjti napokon (szombat és vasárnap kivételével) a hetinap officiumából veendő kánonnak csak három ódája van, olyképen, hogy az első öt közül naponta csak egy-egy van, (szombaton a VI. és VII.) ellenben minden nap megvan a két utolsó: a VIII. és IX. óda. Innen ered a három ódából álló böjti kánon neve: triódion s ebből az ezeket tartalmazó liturgikus könyv elnevezése. (Szombaton a napi kánont a liturgikus könyv tetraódionnak nevezi.) Az oktoéchos használatának szabálya nagy vonásokban igaz, csak bár néha a Menea is kiszorítja (pl. Karácsony és Vízkereszt körül), néhány esetben a Triódion idejében is használatban van, különösen a quadragesima előtt s a böjti vasárnapokon. Helyes az az állítás, hogy a Triódion, Pentekostarion és az Oktoéchos a latin Proprium de Tempore-nek felelnek meg, de egy kissé más értelemben, mint ahogy a latinok e kifejezést használják. Az Oktoéchosra azt mondhatnók, hogy az általános feriális officiumot tartalmazza, míg a másik kettő a különlegest. Az Oktoéchos a hét napjainak titkáról szóló officiumot adja, (vasárnap: feltámadás; hétfő: angyalok; kedd: Ker. Sz. János; szerda: Istenszülő és nem a Sz. Kereszt; csütörtök: Sz. Miklós és a sz. apostolok; péntek: Istenszülő és Sz. Kereszt; szombat: mindenszentek, főként a vértanuk s részben a holtak). A másik két könyv az időszaki liturgikus gondolatot fejezi ki, (böjti bűnbánat, feltámadás). A két gondolatkör azonban egymást nem zárja ki, pl. az oktoéchos feltámadás gondolata a legritkább esetben ad helyt más misztériumnak, míg a köznapi kultusz a legnagyobb szentek ünnepén egészen elmarad. A Meneáknak a Proprium Sanctorumhoz való hasonlítása helytálló, csak az utána következő részletezés nem teljes. A Méneákban vannak ugyanis a tropáron, kánonon, synaxarionon kívül a vecsernyei sztiehirák, litiai és előverses sztichirák, parimiák, a reggeli istentisztelet kathizmalionjai, kondákja, hypakeéja,

273 oikosa, photagogikonja, sztiehirái, magasztalások, sőt a szentmise változó részei is, legalább utalással. A Horologion nem a heti, hanem a napi zsolozsma állandó részeit tartalmazza, azonkívül benne van még a nappali zsolozsma minden változó része is, a nagyszombati és Szűz Mária-kánon, naptár, paschalion stb. A Psalterion a kathizmákon kívül a szentírási canticumokat is magában foglalja. A trisagion görög szövegében (147. 1.) két sajtóhiba van: Ő Theos helyett ho Theos kell (ómega h. omikron) s eleison helyett eleéson (iota h. éta). A heortologiát a szent idők rövid ismertetése képviseli a 166—77. lapon. Az ünnepek fokozatba osztása Nilles alapján történik, de nem mondható gyakorlatiasnak a typikon szabályainak alkalmazhatósága szempontjából. Az úgynevezett félünnepeket (168. 1.) a mi vidékünkön nem ismerik. Egy kissé idegenkedve olvassuk a keresztimádás szót, kereszthódolás a használatos. (171. 1.) Nagycsütörtök liturgiájából (172. 1. 9. sor) a krizma megáldása mellől hiányziok az antimenzion szentelés. A húsvéti feltámadás rendjét ¿"romai kiadású Pentekostárion alapján ismerteti, némi elírással. Eszerint ugyanis helyesen a pap a hajóba vonul, a királyi ajtók előtt felolvassák a II. feltámadási evangéliumot s tömjénezés közben kezdi a pap a húsvéti tropárt az előversekkel, de nem t a r t j a az evangéliumot a kezében. Nagy ekténia után bevonul a szentélybe s a kánonnal folytatódik a húsvéti utrenye, mint nálunk. Csak a dicséreti sztichixák befejezésére énekelt húsvéti tropárral kezdődik az evangelium-csókolás a könyvben leírt módon, ezt szerzetesi templomokban Aranyszájú Szent János „Logos parainetikos "-ának felolvasása fejezi be. A mi gyakorlatunk egészen más. Halottak emlékezete pünkösd vigiliáján (175. 1.) kívül nagyböjtben is van, a halottak szombatjain. A kollyba áldás nem pünkösd vigiliáján „a vesperásban és a nocturnusban" történik, hanem nagyböjt első péntekjén, az előszenteltek liturgiája végén, mely természetesen vecsernyével kapcsolatos. A szertartás maga utrenyeszerfi. Isten az Űr . . . , tropárok, kánon . . . , Szent I s t e n . . . , ú j tropár, kondák és áldó ima végzéséből áll. A karácsonyi böjt bezáró határnapja december 24-e s nem 14-e. Nem érthetünk egyet a szent helyekről szóló megállapítással sem, mintha az építészetben, vagy a festészetben a bizánci stílus lenne a kanonizált. Hiszen Nagy Péter már Oroszországban is meghonosítja a barokk stílust, s bizánci stílusú templom a régi határok közt is csekély számmal volt, még szakadárok között is. Igaz, hogy a festészet sokban őrzi a tradíciót, de inkább csak a képek témáiban, ez meg jobban magától értetődő és nem kánoni kérdés volt épúgy, mint nyugaton a régi bazilikák apsisának Krisztus-mozaikja. A stílusban legfeljebb annyi a tradíciószerű, hogy a keleti festészet nem kedveli a plasztikus ábrázolást, hanem inkább a lelkiséget és elvontságot domborítja ki. Fontos megyjegyeznünk a liturgikus törvényt, hogy görög pap latin templomban csak antimenzion felett misézhet, latin pap pedig görög templomban csak szükség esetén, de antimenzion nélkül végezhet. 1 ) (250. 1.) A szentségimádás felrótt hiánya nem az eucharisztikus kultusz gyengeségét jelenti, hanem azt, hogy ennek szemlélete keleten más szempontból történik, mint nyugaton. 3

) Ilyen intézkedést határozott formában egyetlen kánonunk sem tartalmaz, a gyakorlat pedig ennek egyenesen ellentmond, mert latin szert, templomba, ha ott misézni akarunk, nem viszünk antimenziont. Viszont a latin szertartású papságnak az a szokása, hogy — főleg a CIC életbelépése óta — a gör. kath. templomba, mikor oda misézni jönnek, oltárkövet hoznak, a 823. kánon 2. §-ának nyilvánvaló félreértésén alapul, mivel a kánon — minden valószínűség szerint — nem az antimenzionnal ellátott oltáron (oltárkő nélkül való) misézést tiltja, hanem a pusztán antimenzion fölött való misézést; vagyis megengedi a másritusú oltáron való misézést, (úgy amint az oltár van,) de tiltja, hogy nem templomban való misézés alkalmával oltárkő helyett antimenziont használjanak. Egyébként pl. a máriapócsi templomra nézve az Ap. Szentszék kifejezetten is megadta az engedélyt, hogy benne latin szert, misét oltárkő .nélkül lehet végezni bármelyik, görög ritus szerint szabályszerűen fölszentelt oltáron. V. ö. Bangha: Kat. Lexikon I. k. 93. (Szerk.)

A liturgikus öltönyök közül (285. 1.) az epigonation használatánál van némi elírás. Ezt nem a felonion felett viselik, hanem vagy a szakkosz felett, vagy ha feloniont visel a celebrans, a sztichárion felett, mindig az övre s nem a vállra erősített zsinórra akasztva. Két omofor (286. 1.) nálunk ismeretlen, de másutt is nehéz a cserét elképzelni, hiszen ennek felvétele nagyon komplikált. Az meg, hogy a nagy bemenetre teljesen levesse a püspök, s pap vigye előtte, azért valószínűtlen, mert a püspök a nagy bemenetben nem vesz részt. A kerub-himnusz alatt elvégzi ugyan az előkészületi asztalnál a proszkomédiát, de innen az ikonosztázion mögött egyenesen az oltárhoz tér vissza, a koroniferrel és pediferrel s ott várja be a bemenetet és csak az oltár előtt veszi át a kelyhet az első concelebránstól. Abban viszont igazat kell adnunk a szerzőnek, hogy a liturgikus ruhák színei (287. 1.) nincsenek törvényesen szabályozva. Partikuláris intézkedések vannak, mint az ungvári székesegyházban, vagy a galíciai ruthéneknél, de egyetemes törvény, vagy zsinati rendelkezés valóban nincs. A keleti zsolozsma ismertetésében (keleti alatt mindig a bizáncit érti, illetve jelöli a szerző és mi is) a nagy vecsernye és a hajnali istentisztelet leírása kíván némi helyesbítést. (346. és 348. 1.) A vecsernye nagy ekténiája egyezik a misében énekelt nagy ekténiával. Sorozatos könyörgés, melyre mindig: Kyrie eleéson — Domine miserere a felelet és nem miserere nobis, 2 ) az „ora pro n o b i s " és „te r o g á m u s " feleletek pedig sehol nem fordulnak elő. Az utolsó kérésre Soi Kyrie: Tibi Domine a felelet, mert ennek befejezése: „önmagunkat . . . Krisztus Istenünknek a j á n l j u k . ' ' A pap ekfonézisére „ Á m e n " a válasz. Az utána következő kathizma nem feltétlenül nyolc zsoltár, mert amint épen a 47. lap 1. jegyzetében olvasható, a kathizmák nem egyforma hosszúak. A kathizmát kis ekténia követi, mely nem más, mint a nagy ekténia első és két utolsó könyörgése. A benne előforduló megemlékezés az Istenszülőről nem valami különlegesség, mert az majdnem minden ekténiában előfordul. A 140. zsoltárra még nem g y ú j t j á k meg az oltár gyertyáit, csak a 116. után, mielőtt a bemenet kezdődnék. A sztichirák a latin szertartáshoz viszonyítva nem az antifonáknak felelnek meg, hanem a hymnusoknak. Az olvasmányok után (ezek nem minden nagy vecsernyében vannak, csak nagy ünnepek előtt, valamint némelyik böjti vecsernyében) nem olyan rövid a vecsernye befejezése. A diakónus ugyanis két ekténiát végez s a kettő között recitálja a kar az esti nagy doxologia 3. szakaszát. Csak ezek után következnek az előverses sztihirák. Megjegyzendő, hogy a királyi ajtók a bemenettől végig nyitva vannak, csak a parimiák alatt zárják be. A kenyéráldás nem vecsernye után van, hanem részben közben is. Összefügg ugyanis vele mindig a litia, az a könyörgéssorozat, mely a vecsernyébe a kérő ekténia után van ilyenkor beiktatva. A késő ekténiát követő főhajtási ima után a kar litiai sztihirákat énekel, a pap elmondja a litiai ekténiát a záró könyörgéssel. Utána folytatódik a vecsernye az előverses sztihirákkal. A tropár eléneklése után a pap elmondja a kenyéráldó imát, a kar recitálja a 33. zsoltár 1—11. versét, majd az elbocsátás következik. A megáldott kenyeret azonban ma már nem a vecsernye után osztják ki, hanem az ünnep szénit miséjének a végén. (Olajkenet, antidor osztás.) A reggeli istentisztelet leírásánál alig van tévedés. Csak ilyenféle hiányosságok: „éneklik a kánont az ódákkal", — helyesen: „a kánont a szentírási ódákk a l . " — A kánonnál ugyanis az „ ó d a " szó kétféle jelentésben használtatik. Jelenti 1. a szentírásból vett azon ódákat, melyek a kánonszerkesztés alapjául vétetnek s amelyeket (pars pro toto) az ószláv szertartási könyvek megkülönböztetésül „Mózes é n e k e " elnevezéssel jelölnek meg.. 2. Ódáknak hívják a kánonnak irmoszszal (gör. heirmos.=series, nexus) bevezetett egyes szakaszait, amelyek a versmérték-mintául választott irmoszon kívül 3—4 ugyanazon mérték szerint szerkesztett troparion nevezetű strophából állanak. Ezek végzési rendje (néhány, a liturgikus könyvekben felsorolt eset kivételével) a következő: A kar a szentírási ódát zsoltárok módjára recitálja addig, míg a végétől visszafelé számított 16, 14. vagy 12-ik vershez nem érkezik a végzendő kánonok terjedelme szerint. Akkor a recitálást abbahagyja és az „ ó d a " további verseit a kánon megfelelő ódájának vers2 ) Csupán a románok teszik hozzá a ,nobis" szót: Dómne, indúra-te spre noi! (Szerk.)

275 szakaival váltakozva folytatja, a kánon ódájának minden verséhez a szentírási óda egy-egy versét előversül énekelve. — Vannak alkalmak, mikor a szentírási óda teljesen elmarad. Ilyenkor a kánon egyes ódáinál az irmoszt eló'vers nélkül énekli á kar, a többi versszakához alkalmi előverset vesz. Ismét vannak alkalmak, mikor az egyes szentírási ódákat mindvégig recitendo mondja a kar s csak az egyes ódák teljes befejezése ntán következik a kánon, melynek (mai szokás szerint) az első versét (irmosz) éneklik, a többi versét pedig (tropárok) rendszerint csak olvassák. — A nagy doxologiát nem a pap énekli, hanem a templom közepén álló énekvezető és a nép. A pap ez alatt az ambon mögött áll a kir. ajtó előtt. A kis órák nem fejeződnek be a tropárral, mert theotokion, zsoltárversek, háromszorszent, kondák s állandó imarészek következnek még. — A nagyböjtben a III. és VI. órát együtt végzik (tritekté) s ez utóbbiba prokimenek és olvasmány is bele vannak iktatva, egyébként az együttvégzés az órák szerkezetét nem érinti. Nem lehetne bizonyítani a 410. lapon olvasható állítást, mely szerint a keleti egyházban általános szokás csak szombaton és vasárnap végezni liturgiát. A valóság az, hogy a vasárnap mellett a szombat is különösen megszentelt nap a bizánci liturgiában, melyen nem böjtölnek, liturgiát a böjti időben is végeznek e napon, de emellett a többi napra is elő vannak írva a szentmisere szóló makarizmák, tropárok, kondákok, prokimenek, alleluják, apostoli és evangeliumi szakaszok, áldozási versek, a böjti hétköznapokat kivéve; tehát a szellem a mise bemutatását kívánja, legfeljebb a gyakorlat némely helyütt egy kissé mögötte kullog. A hívek áldoztatásához (425. 1.) nem háromszögletű, hanem inkább kocka alakú kenyérszeleteket használ a keleti egyház. Egyetlen háromszögletű szelet kerül csak a diszkoszra: az Istenszülő tiszteletére. A miseszövegek forrása (618. 1.) csak vázlatos. Hiányzik Maltzev, Gutberlet, Hornykewitz, de Meester német és de Meester francia fordítása. A magyar fordítások közt nem említi a hajdudorogi hivatalos fordító bizottságnak munkáját (1879), Roskovics, Danilovics s újabban Krajnyák fordításait. A concelebratióval kapcsolatban, melynek mélységes liturgikus értelme van, a gyakorlat nem fedi a 619. lapon lefektetett elméletet, sőt attól lényegesen eltér. Pl. az előkészület s az edények purificatióját az utolsó celebráns végzi, a fennhangokat felváltva éneklik, a consecratiót leginkább a főcelebráns énekli, a többi ezzel egyidejűleg halkan recitálja. Bár nem oly általános, mint azt a régi elv kívánta (egy templom, egy oltár, egy áldozat), mégis korántsem oly ritka, hogy csak püspöki misékre korlátozódnék. Végzik minden ünnepélyesebb alkalommal, mikor több pap jön össze. Az előkészületben a szokásos kezdet után (miatyánkig) nem Kyrie eleésont, kis doxologiát s a B. Szűzről való megemlékezést végzik, hanem a „minden jó kérés t r o p á r j a i t " , melyek szintén „eleéson hémás"-szal kezdődnek. A nagy leborúlás (620. 1. 5. jegyz.) nem ajkaikkal, hanem homlokukkal érintik a földet. ^ Részünkről nem tartanok fontosnak Rusznák után a magyar sajátosságok aprólékos feltüntetését. Erre csak ott volna szükség, ahol a szentmisét részlegesebben, a különféle fordítások összevetésével tárgyalnák. A katechumenek liturgiájában a trisagiont a kar nem síró hangon énekli. A görög euchologionban ily megjegyzés nincs, csak Miksa hg. szövegében találtuk azt. (A trisagion sokféle változatban előforduló dallamai között a nálunk is kedvelt eredeti „görög dallam" inkább a bizakodó reménység vidám dallama. Szerk.) A prokimen (623. 1.), bár párhuzamba állítható a latin graduáléval, csak nálunk az apostol előtt van, nem végződik allelujával, rendszerint csak két zsoltárvers; az apostol után van az alleluja, szintén két zsoltárverssel. A gradualénak helyzeténél és szerkezeténél fogva is inkább ez felel meg. A kerub-himnusz alatt (624. 1.) nem szokásos a templom füstölése. A római euchologion görög szövege is csak az oltár, szentély, pap és előkészületi asztal megtömjénezését írja elő. Az 1925-ben kiadott kis liturgia szövege még hozzáteszi a képek és a hívek tömjénezését, de ez csak a királyi ajtó elől történik. — Epiklézés utén, Szűz Máriáról való megemlékezés alatt tömjénezi a pap a Szentséget, de az oltárt nem tömjénezi körüí, mert nem mehet le az oltártól. Ez csak akkor történik, ha diákonus segédkezik s ez végezheti az oltár tömjénezését. _ A zeón használatának engedélyezése (628. 1.) nem függ össze a schizmából való visszatéréssel, mert tudomásunk szerint az italo -görögök soha nem voltak

276 szakadárok, mégis használják s a Rómában kiadott Euchologionban is benne van, minden külön megszorítás nélkül. Viszont igaz, hogy sem nálunk, sem a ruthéneknél nincs használatban. Az áldozás után való részben, a görög szöveg félreértése miatt, miként Miksa szász hercegnél, itt is van egy helytelen mondat, mely szerint a szerpap és az áldozópap, mialatt a diszkoszt, illetve a Szentséget az eló'készületi asztalhoz viszik, állandóan a királyi ajtó felé néznek. A görög szövegben a diakónusra ez áll: theórón eksó, pros tén t h y r a n . . . , az áldozópapra pedig: az ajtó felé fordul, a népre tekint s csendesen mondja „áldott a mi Istenünk", majd f e n n h a n - j gon: „ ö r ö k t ő l f o g v a . . . " Ezek azonban nem folyamatos cselekmények, hanem csak részei egy cselekménysorozatnak, a Szentség s a szent edények átvitelének az előkészületi asztalhoz, ami a következőképen történik: A diakónus átveszi a paptól a diszkoszt, feje fölé emeli, az oltár lépcsője elé áll, majdnem a királyi ajtóba, a nép felé fordul, de nem mond semmit. Ezalatt az áldozópap kezébe veszi a kelyhet a Szentséggel, vele az oltárnál szintén a nép felé fordulj a diakónus mögött felemeli a kelyhet — bár áldást nem ad — csak mondja „Áldott a mi Istenünk . . . s énekli: „Öröktől f o g v a . . . " Ezalatt a diákonus a pap előtt, (mert a szent edények vannak nála,) az előírás szerint nem a Szentség, hanem a nép felé (theórón ekso, pros tén thyran) fordulva áll, majd utána mindketten elvonulnak az előkészületi asztalhoz, a diakónus az oltárt megkerülve, az áldozópap pedig J egyenesen, mindkettő előrenézve, minden fejeifordítás nélkül. Az előszenteltek liturgiájának szerkezete épen fordítottja a Mihályfi dr.-nál a leírtnak. Az előszenteltek liturgiája ugyanis nem más, mint ünnepélyes vecsernye, melybe beleszövik az áldoztatást. A vecsernyét rendesen végzik az olvas- ! mányokig, azután következik az áldoztatás szertartása, melynek lefolyása olyan, mint egy száraz mise, felajánlás, hálaadás és consecratió nélkül. A felajánlási körmenet helyett a Szentséggel végzik a nagy bemenetet, nincs praefatió, epiklézis, anamnézis, csak az ekténiák és néhány bűnbánati jellegű papi ima. A pap és a hívők a Szent Vérrel meghintett Szent Testtel áldoznak, melyet a pap consecrálatlan borba helyez. Az áldozás után következő befejező rész olyan, mint a szentmiséé, csak a papi imák szövege más. Még az akathisokról kell megjegyeznünk (657. 1.), hogy azokat inkább térdelve, mint állva szokták végezni. *

Meghatódottan olvassuk az előszó búcsúszavait. „A Nyilvános Istentisztelet negyedik kiadása egyetemi tanári működésem befejezése, pecsétje. Amit 27 éven át hirdettem a kathedrán, azt óhajtom e könyv révén hirdetni annak a papi nemzedéknek is, melynek már nem lehetek tanára: a liturgia tiszteletét, nagyrabecsülését, szeretetét, mely az igazi vallásos élet forrása és élesztője." Búcsúszavára nem akarjuk s nem is tudjuk Mihályfi professzort a maga nagyságában méltóképen értékelni. Annyit azonban meg kell vallanunk, hogy a liturgikus mozgalom a lelkiéletet s mondhatni a korszellemet megújító áramlatával, megindulása után csak majdnem negyedszázadra jutott el hozzánk. Ez a jozefinista alapon — alapos dogmatika és liturgika nélkül felépített teológiai oktatás rovására Írandó. De hogy pár év alatt ily katholikus aktivitást, intenzív lelkiéletet s krisztusi karitászt teremjen, az a Mihályfi professzor katedrája körül nevelkedett, az ő szelleméből és könyveiből merítő papság munkája. A mai idő szellemforduló. Az individualizmusnak bealkonyodott. A felebaráti szeretet mérsékelt kollektivizmusának irányzata hajnalodik. Erre pedig a liturgia nevel. így az ú j szellemi irányzat egyik alapító nagy szelleme, hajnalcsillaga a munka szerzője. Mi azt kívánjuk, hogy az a szellem, melynek hordozó teste a természet törvényei szerint öregszik, maga teljességében, tehát a keleti egyház liturgiájának szeretetében és becsülésében is, éljen és virágozzák a professzor minden közvetlen és közvetett tanítványában Krisztus király diadalmára s a szent unió javára. Rohály Ferenc dr. i w

277 # „Magyar Sión" címmel indult meg e napokban Esztergomban egy katholikus társadalmi hetilap. Felelős szerkesztője és kiadótulajdonosa dr. Lippay Lajos theológiai tanár, akinek nevével folyóiratunkban is találkoztak már olvasóink. A lap első két száma eleven tartalmával reményt nyújt arra, hogy az ú j orgánum esakugyan „a katholikus elveknek szócsöve, a katholicizmusnak mint nemzetközi és nemzeti erőnek kisugárzása" lesz. Munkatársai között több országos név mellett az esztergomi szellemi élet jó nevű pennaforgatói szerepelnek. A katholikus akciónak állandó rovata van a lapban, kel a lap, mert „Világegyház h í r e i " c. rovatában az uniós hírek is helyet nyernek. Előfizetési ára egy évre 8 pengő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Esztergom, Prohászkatér 1. szám. * Baranyay Károly: Régi borsodi jog, különös tekintettel a peresjogra. Száz negyedíves oldalon kiváló gonddal, eredeti forrásokból gyűjtötte öszsze a tudós szerző a tárgyára vonatkozó adatokat a források tüzetes megmegjelölése által a tovább kutatni akarót is útbaigazítva. Néhány bennünket is érdeklő érdeks adatra is találunk benne. így megtudjuk, hogy Görömböly (akkor Gerembely) 1578-ban királyi birtok volt s tizedet fizetett. Abód 1615-ben a szepesi kamarai birtok része volt s a szendrői vár uradalom tartozéka. A görömbölyi Tapolcát 1203-ban Topolcának nevezték. A tapolcai Sz. Péter monostor kegyura 1365-ben az éleskői kir. birtok volt. 1582. körül a most görög katholikusok lakta községek közül Abód, Görömböly,

Sajóvámos és Pálfalva a szendrői várbirtok részei voltak. 1320-ban a tapolcai monostor kegyuja még mindig az éleskői várbirtok tulajdonosa: a Széchy-család. 1360-ban Miskolc — nagyközség; 1415-ben Themeházának hívják. Sajópetrit és Zsolcát 1439-ben Erzsébet királyné kapja birtokul. 1221. körül a jobbágypöröket a váradi káptalan intézte. Ilyen adatokat nagy számban találunk a könyvben s úgy véljük, hogy forrásjegyzetein elindulva, egyházközségeink történetére vonatkozólag is sok becses adatot lehetne felkutatni. * Liturgia ^magyarázó füzetek. Szinte világjelenség, hogy a katholikus nép benne akar élni a liturgiában. Minden nyelven tömegesen jelennek meg liturgiamagyarázó füzetek úgy a latin, mint a görög szertartású hívek számára. Nilo Borgiának múlt számunkban ismertetett érdekes liturgia-magyarázata után újabban most két más füzetről teszünk említést. Az egyik Nyitrán jelent meg Spisák Pál eperjesi lelkész tollából. Latin betűkkel, szláv orthographiával adja Ar. Sz. János liturgiájának ószláv szövegét, mellette hasábosan a miseszöveg tótnyelvű fordítását rövid szó- és tárgymagyarázatokkal. A második füzetet Nyárády Dénes körösi püspök írta. A szentmise alapításáról, lényegéről és szerkezetéről szóló bevezető magyarázatok után a templom elrendezését ismerteti, majd részletesen megmagyarázza magát a liturgiát is az ószláv szövegek szerb fordításával. Nagyon hasznos és üdvös volna hasonló füzeteket a mi népünk között is terjeszteni.

rw\j

278

KELETI LEXIKON Arszenyev. Nikoláj Arszenyev, a bölcselet doktora, orosz író, jelenleg az orosz nyelv lektora a kőnigsbergi egyetemen. Az orosz forradolom előtt az összehasonlító vallástörténelem tanára volt a szaratori egyetemen. A keleti és a nyugati egyház uniójáról úgy vélekedik, hogy az egységhez vezető útnak belsőnek és rendszeresnek kell lennie. Nem hisz az úniót célzó külső, diplomáciai eszközök nagy kompromisszumok sikerében. (Ezt a belső és benső egységet igyekszünk előkészíteni mi is.) Különösen „Kelet egyháza" c. művében foglalkozik az uniós kérdéssel. Kiev (Kijev.) A Dnjeper partján fekvő orosz város, szerepe némiképen a magyar Pannonhalmáéhoz hasonló az orosz történelemben. Fekvésénél fogva oz orosz művelődés bölcsője és melegáo-^a volt már a kereszténység elterjedése előtt azon területen. Az orosz nép megkeresztelkedése (988.) után a bizánci hatás erősödött meg benne. Innen indúl el az orosz egyházi (theológiai) irodalom a XI. század derekán a bizánci irodalom délszláv fordításainak másolásával (legrégibb a híres Osztromiri evangélium 1056.), majd a különböző gyűjteményes munkákkal, a szentek legendáival stb. Már ennek a kornak egyházirodalmi emlékei is bizonyítják az orosz lélek misztikus egyéniségét. — A legelső egyházi művek között is vannak figyelemre méltó történeti, dogmatikai, liturgikus és szónoklati művek. A tatárpusztítás megállította azt a sajátos és bámulatos szellemi fellendülést, amelyet Kijev a XIII. század közepéig mutatott.

Kijev lelkiségének középpontja: barlang-kolostora volt, amelyet kijevi szent Antal alapított s amelyet később a bizánci kolostorok mintájára ! szerveztek át. Ez a kolostor nevelte a későbbiek főnökeit. I t t gyűjtötték és másolták a barátok a régi kódexeket. Az orosz miszticizmus bölcsője is ez a barlang, amelynek kiválóbb szerzeteseiről sok látomást és sajátos orosz; aszkétikus vinást őriztek meg a kolostor feljegyzései, illetve az életrajzukat tartalmazó Paternikon. Később Moszkva lett az orosz szellemi élet középpontja, de Kijev, mint az egyházi élet élet fókusza mindmáig 'megtartotta jelentőségét. Liturgikus élete s kiváló gonddal készült liturgikus könyvei a pocsajevi kiadványokkal együtt századokon át voltak használatban az összes ószláv litu ;>ikus nyelvű területeken. — (Adatokat talál még róla az olvasó folyóiratunk 1—2. számainak: „Volt-e katholikus az orosz n é p ? " c. cikkében is.) Mogilas (Mogila, Mohila) Péter orosz dogmatikus. Származására nézve Simon, moldvai goszpodár fia. Először katona volt, majd szerzetes és a kijevi barlang kolostor archimandritája lett. Megreformálta a szerzetesi életet. 1637— 1646-ig kijevi metropolita volt. Liturgikus munkássága is számottevő. Kiadta a liturgikont (missale), az euchologiont (szertartás-könyv). A latin rítus ellen ep-v polemikus iratot írt. Lithosz (kő) címen. „Az orthodox hitis m e r e t " c. műve szinte a tridenti sz. zsinat szelleméhez simúl.

Szent Ágoston: Beteg szemnek kiállhatatlan a világosság.

279

ADATTAK Középkori magyarországi oklevelek és zsinati végzés görög egyházi vonatkozásai. A kivonatosan ismertetendő mű címe: Sacra Concilia Ecclesiae Romano-Catholicae in regno Hungáriáé celbrata ab anno Christi MXVI. uspue ad annum MDCCXV. Accedunt Regum Hungáriáé, et Sedis Apostolieae Legatorum Constitutiones Ecclesiasticae Ex MSS possimum erűit, Colegit, illustravit P. Carolus P é t e r f y e Societate Jesu. — Pars prima, in qua Concilia et Constitutiones ab anno Christi MXVI. uspue ad annum MDXLIV. prodeunt. — PosoniL Typis Haeredum Royerianorum. Anno M.DCC.XLI. A római katholikus Egyháznak a magyar birodalomban ünnepelt Szent Zsinata Krisztus 1016. esztendejében az 1715. esztendeig. Hozzájárulnak a magyar királyok és az Apostoli Szentszék követeinek egyházi határozmányai. Föltárta. összegyűjtötte és megmagyarázta P é t e r f y Károly jézustársasági atya. Első rész, mely a Krisztus Í016. esztendejétől az 1544. évig terjedő időből való zsinatokat és határozmányokat tartalmazza. Pozsony. A Royal örökösök betűivel. Az 1741. évben. Foila alak, az elején 32 számozattal oldallal, melyeken a címlap, ajánlások, előszó, approbáció és tartalomjegyzék foglalnak helyet. Maga a mű 362 oldal terjedelmű. Előszavában forrásait tüzetesen fölsorolja s ezekre jegyzetekben is sűrűn hivatkozik. A görög egyházi vonatkozású részeket tárgyi csoportosítás nélkül, lapszámszerű sorrendben adjuk, lehtőleg minden kommentár nélkül. Ha valahol egy-két megvilágító sor elkerülhetetlennek látszik, azt jegyzet alakjában adjuk. CONSTITUTIONES ECCLESIASTICAE SUB S. STEPHANO REGE HUNGÁRIÁÉ, ET SEBASTIANO ARCHI-EPISCOPO STRIGOCIRCA ANNUM MXVI.

SZ. ISTVÁN MAGYARORSZÁG KIRÁLYA ÉS SEBESTYÉN ESZTERGOMI ÉRSEK ALATT AZ ÚR 1016. ÉVÉBEN, ESZTERGOMBAN KIHIRDETETT EGYHÁZI HATÁROZMÁNYOK.

6—7. lap ala, ín, h) jegyzet. Donationem itidem Episcopatus Vesprimiensis sic f i n i t : Si uis igitur hujus nostri praecepti paginam frangere tentaverit, aut praelibatae S. Miachaelis Vesprimiensis Ecclesiae Stephanum Magnificum Episcopum, suosque Successores ex cunctis praenotatis rebus, Ecclesiis, necnom dotibus, molestare c o n a v e r i t . . trecentorumque decern et octo Patrum (qui in Concilio Nicaeno I. Oecumenico An 324. sub 1Sylvestro I. Pap. habito, interfuerunt ) anathemate feriendum . . . Datum in Sooly, aud Capellam B. Stephani Protomartyris, Anno ad Incarsatione Domini MIX. 1

A veszprémi püspökség adománylevelét szintén így végzi: Aki tehát e parancsiratunkat megsérteni merészelné vagy az előbb kiemelt veszprémi Sz. Mihály egyház nagyságos István püspökét s az ő utódait az imént megjelölt összes javakban, egyházakban valamint adományokban háborítani p r ó b á l n á . . . a (324^ben I. Szilveszter pápa által tartott első egyetemes zsinaton jelen volt) háromszáztizennyolc atya átkával sujtassék. . . . Kelt Sójban, Sz. István első vértanú kápolnája mellett az Úr megtestesülésének 1009. esztendejében.

A zárójelben levő rész a szerző magyarázó közbevetése söntén zárójelben.

33 Denique fundationis literas Monasterii Yallis Vesprimi Monialium, graeco idiomate scriptas sic terminsat: Si vero quis praesumpserit ex eis, quae debi ab hac habitatione abscindere aut abalienare a l i p u i d , . . . ut habaet anathema a Patre, et Filio, et Spiritu Sancto, Gloriosa Domina nostra Dei Genitrice et semper Virgine Maria;2 gloriosis Apostolis et tercentis et oeto Patribus et omnibus Santis et a me peccatore. Ex transscriptione Colomani. R. ad An. 1028.

Végül a veszprémvölgyi apácazárda görög nyelve írott alapítólevelét is így végzi: Ha pedig valaki, . . . mindezekből amiket adtam e hajléktól valamit ell szakítani vagy elidegeníteni akarnak .. j (kívánom), hogy legyen rajta az Atya és Fiú és Szentlélek, dicsőséges NagyJ asszonyunk az Istenszülő és mindenkorszűz Máriának, a háromszáznyolc atyának s az én bűnösségemnek átka.

CAPUT VIII. De observantia Quatuer Temporum. Sí quis quatuor temporum jejunia, cunctis cognita, carmen manducans violaverit, per spatium unius hebdomadae inclusus jejunet.

VIII. FEJEZET. A négy időszaki] böjt megtartásáról. Ha valaki a mindnyájunk előtt ismertes négy időszaki böjtöt húsevéssel megtörné, egy hétig] böjtöljön bezárva. 3

Kálmán király átírásából évből.

az

1028.

2 Bizonyára csak leírási vagy nyomtatási hiba folytán maradt ki a d e c e m szó. Kálmán királyunk átírásából nem hiányzik, legalább is az eddigi ismertetések nem tesznek róla említést. V. ö. Krajnyák: Sz. István veszprémvölgyi donatiójának gör. egyházi vonatkozásai. Budapest, 1926. Különlenyomat a Századok 1926: I—III. füzetéből. 3 Látszólag a latin egyház kántorbőjtjeire vonatkozik, ezek azonban Fischer szerint (Mihályfi: A nyilv. istentisztelet, 88. 1.) mintegy az ősi böjti és bűnbánati szellem rekompenzációja gyanánt hozattak be. Aligha voltak egyebek bek tehát, mint a kelti egyház négy időszaki böjtjének nyugatra, enyhített formában való átültetései. A júniusi, szeptemberi és decemberi kántorbőjtök bevezetését ugyan Mihályfi dr. még I. Callistnak (218—222) tulajdonítja, ő is megállapítja azonban, hogy e böjtöket úgy, mint a latin egyház ismeri, csak Sz. István után, 1095-ben intézményesítette n . Orbán pápa. (Folytatjuk.)

SZERKESZTŐI ÜZENET Aggódó. Felfogásával teljesen egyet értünk. Érezzük, hogy folyóiratunknak e g y h á z p o l i t i k a i jellege kötelez is arra, hogy a körülöttünk folyó szervezkedési mozgalomhoz mi is hozzászóljunk. Megnyugtatjuk, hogy rövidesen meg is tesszük s igyekezni fogunk a legteljesebb katholikus állásPfintról hazafias lélekkel vizsgálni a kérdést s annak egyházjogi oldalát és

egyházfegyelmi vonatkozásait is tárgyilagosan és minden partiális szemponttól elvonatkoztatva megvilágítani. Ha nem is írtunk, de élesen figyeljük a történéseket. Más aktuális egyetemes kérdéseinket is tárgyalni fogjuk, mihelyt a köz érdeke és java kívánni vagy tanácsolni fogja. — Észrevételeit máskor is szívesen fogadjuk.

Kiadja a Chrysostomos Társulat. Felelős szerkesztő és kiadó Szántay-Szémán Isttán dr. pápai prelátus. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Miskolc, Hunyadi-utca 3. Nyomatott Ludvig István könyvnyomdájában Miskolc, Rákóczi-utca 18. szám.

Magyarország katolikus kézben levő e g y e t l e n

POSZTÓGYÁRA

Önnek minden drágító közvetítő kikapcsolásával közvetlen posztógyárából szállítja garantáltan tiszta gyapjúból készült

RUHASZÖVETEIT.

Belvárosi lerakatunkban tekintse meg szöveteinket; vidékre kérje gazdag szövetmintakollekciónkat, melyet költségmentesen és minden vételkötelezettség nélkül megtekintésre szívesen küldünk. Kérjük, győződjön meg arról, hogy a lelkiismeretes, katolikus magyar gyári termelés milyen tökéletes gyapjúszöveteket produkál. Minden méter tartósságáért felelünk.

TRUNKHAHN posztógyár

DUDINSZKY IMRE ipariskolai szaktanító, úri és papi S Z A B Ó M E S T E R Készítek mindenféle különleges papi ruhákat, rendes és római reverendát és cimádát legizlésesebb kivitelben, melyet számos elismerő levél igazol.

MISKOLC, RÁKÓCZI-U. 28. Jó és olcsó b ú t o r

és ruhagyár rt. B u d a p e s t , I., Lenke-út 117. Belvárosi lerakat és mértékszabóság: Budapest, V. t Prohászka Ottokár-utca 8. (Az egyetemi templommal szemben)

Miskolc

Üzemben 1922 óta 300 munkással

Színház mellett

Magyar kir. állami vas-, acél- és gépgyárak

B U D A P E S T , X., Köbányai-út 21.

Lakóházak felszereléséhez a közismerten elsőrangú Teudloff-Dittrich-féle kivitelben gyártunk: kézi - és erőhajtású kútszivattyúkat és kútfelszerelési alkatrészeket, házi vízellátó berendezéseket, bor- és savszivattyúkat stb. Lakóházak, középületek stb. részére legalkalmasabbak a hazai barnaszéntüzelésre szerkesztett

Jobbágy-féle foiytonégő kályhák