Dualizmus helyett trializmus?

Dualizmus helyett trializmus? A csehek és szlovákok részesedése a hatalomban, a Habsburg birodalom keretein belül (1815–1918) HEVŐ PÉTER

2009

Hevő Péter

Dualizmus helyett trializmus?

I. Tóth Zoltán Kör

A csehek Vormärz, a 19. század első fele Csehország az 1620-as fehérhegyi vereség, és azt követően a cseh nemesség egy részének kivégzése után a következő évszázadok során fokozatosan betagolódott a Habsburg birodalomba. Egészen a 18. század végéig a folyamat megfékezése ellen nagyobb megmozdulásokra nem került sor, de ahogyan Európa többi részein, ugyanúgy itt is érlelődött ezekben az években a „nemzeti megújhodás” mozgalma. Az 1848 márciusát megelőző fél évszázadot Vormärznek hívjuk, s ez alatt a csehek a következő követeléseket fogalmaztak meg: állítsák vissza a cseh államjogot, érvénytelenítsék az 1627-es (megújított tartományrendelet) és az 1748-as (közös cseh-osztrák központi szervek) rendeleteket. 1 Ezek kivívásának kudarca esetén a minimális cél még mindig a nyelvi emancipáció elérése maradt, ezen belül is a nemzeti kultúra, mindenekelőtt a cseh nyelvű irodalom egyenjogúsítása. A cseh mozgalomban a legaktívabb időszak a 19. század húszas és negyvenes évei közti időszakra esik, de ezt jóformán csak a polgárság indítványozta, a parasztok alig kapcsolódtak be a kezdeményezésekbe. Az iparosodás Csehországban a század első felében kétségkívül jóval előrehaladottabb stádiumban volt, mint a birodalom többi kis nemzetének területén (vasúthálózat kiépülése, textilipar, stb.). Az erős gazdaság a polgárságot rendkívüli módon megerősítette, öntudatosabbá vált, és az 1830-as években újra elterjedő pánszláv eszmék központja Csehország, azon belül pedig Prága lett. A pánszlávizmus gondolata már a 16. században Vinko Pribojević horvát történész, illetve a 17. században a szintén horvát Juraj Križanić munkáiban jelent meg, de fontos szerepe csak a 19. század során lett. A pánszlávizmus olyan mozgalom, mely a szláv népek egy országba való egységesítését tűzte ki céljául. Ezek a gondolatok azonban inkább az irodalomban, mintsem a politikában honosodtak meg. A csehek rohamos kulturális reneszánsza figyelhető meg, mely egy sor ragyogó elmét adott, és akik között az első hely a történész František Palacký-t illeti meg. 2 1829-ben a cseh rendek megbízták Csehország történetének megírásával. Munkáinak súlypontja az a gondolat, hogy a csehek sorsa mártírsors és egész történelmüknek egyetlen értelme és tartalma a németek elleni küzdelem. A magyarokkal kapcsolatban azt az elvet vallotta, hogy ők voltak az egyik legfőbb akadályozói a szlávok érvényesülésének. Tudniillik, mikor a IX. században a magyarok bevonultak a Kárpát-medencébe, éppen egy kialakulófélben lévő demokratikus szláv birodalom létrejöttét hiúsították meg.3 Politikai pályafutása is számottevő, így például az 1848-49-es mozgalmakban több írótársával együtt ő szerkesztette a március 21-i nyilatkozatot, amely nemzeti egyenjogúságot követelt a csehek számára. Később a nemzetgyűlés tagja lett és elnökölt a prágai szláv kongresszuson. Tagja volt az ideiglenes cseh kormánynak, majd később a bécsi birodalmi gyűlésen az autonomista párt vezére lett.4 Fontos megjegyezni, hogy az Oroszország vezette pánszláv veszély gondolatát az 1840-es években, többek között a lengyel emigráns vezetők hatására, Európa-szerte egyre többen tették magukévá. Természetesen a Habsburg-birodalom önállósodni vágyó szlávjai körében is bizonyos szimpátiát keltett egy nagyszláv állam létrehozásának gondolata, azonban létezett mindvégig egy irányzat, mely az Ausztriával való megegyezést kereste. Ezt a 1

Erich Zöllner: Ausztria története (a továbbiakban Zöllner), 271. old. Zöllner, 271. old. 3 Rátz Kálmán: A pánszlávizmus története, Budapest, 2000. (a továbbiakban Rátz), 111.old. 4 Rátz, 110. old. 2

1

Hevő Péter



mozgalmat ausztro-szlávizmusnak nevezték el, s alapítója a szlovén nyelvész, illetve filológus, Kopitar volt. Ő maga kijelentette, hogy Ausztria éppúgy szláv hatalom, mint Oroszország, s ezért érdeke a szlávok kultúrájának felemelése. Palackýnak ekkor még az volt a meggyőződése, hogy a cseh nép, mely Ausztria határain belül él, ezzel az állammal sorsközösségben áll.

1848–49; a prágai szláv kongresszus Az a demokratikus mozgalom, melyet a 48-as forradalmak támasztottak, eljutott a csehekhez is, méghozzá olyan formában, hogy ők a magyarokéhoz hasonló jogokat kívántak. Ugyanakkor legnagyobb félelmük, a nagynémet birodalom létrejötte, vagyis Ausztria és a német tartományok egyesülése, azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a szláv tartományok bekebelezése a birodalomba véglegessé válik. A frankfurti parlament előkészítő bizottságába a cseheket is meghívták, akiket Palackýnak kellett volna képviselnie, ő azonban a megbízást visszautasította, és népe nevében ellenezte az össznémetség tervezett egyesülését.5 Kijelentette, hogy Ausztria fennmaradását szükségesnek tartja, mert Ausztria Európa legfőbb menedéke az ázsiai barbársággal szemben. Egyébként az 1848. április 8-i kormányhatározat bizonyos előnyöket biztosított a cseheknek, főként a közigazgatás területén, de ezek a magyar forradalom eredményeihez képest elenyészőek voltak. És ezek kapcsán figyelhető meg a csehek kettős magatartása az 1848-49es események alatt: egyrészt harcoltak a nagy-német mozgalom ellen, másrészt hátráltatták a magyar függetlenségi törekvéseket is. A német és magyar mozgalmak kapcsán érlelődött meg a szlávok vezetőiben egy szláv kongresszus összehívásának gondolata. Úgy érezték, hogy egy közös szláv parlament szimbolizálná az egész nagy szláv családot, és ellensúlyozhatná a frankfurti és bécsi parlamentet. Fő céljuknak az egymástól szétválasztott szláv törzsek nemzetiségének biztosítását tartották. Végül is a kongresszust Prágában hívták össze, mert ez a város számított a szlávság tudományos és nemzeti központjának. A kongresszuson május folyamán 340 küldött jelent meg, ebből 237 cseh és szlovák volt, s ezen belül is a csehek száma volt a legnagyobb. A cseh irodalmi élet vezetői közül alig hiányzott valaki, s a főnemesség is képviseltette magát a cseh polgárság soraiban. A szlovákok legfőbb vezetői közül többek között Štúr, Hurban és Hodža is megjelent, azonban Kollár nem, mivel féltette jól kiépített pesti pozícióit. Ugyanis időközben a magyar kormány lázadásnak kiáltotta ki a magyarországi szlávoknak a kongresszuson való részvételét. Az ülések többsége azonban megfogható eredmény nélkül zárult, mivel belső viták sora kísérte végig azokat, s céljaikat sem tudták egységesen megfogalmazni. Így például egy cseh költő, Stulz körül csoportosuló képviselők a Nagymorva Birodalmat akarták visszaállítani, de a cseh hegemóniáról természetesen a szlovákok, így Štúr is, hallani sem akart. Hurban pedig egyenesen kijelentette, hogy a szlovákok nem kívánják feloldani azokat a történelmi kötelékeket, amelyek a magyarokhoz fűzik őket, csupán azt kérik a kongresszustól, hogy védje nemzetiségüket a magyarokkal szemben. Terveiket végül megakadályozta a prágai forradalmi mozgalom; a június 12-i barikádharcok következtében Windischgrätz kihirdette az ostromállapotot, s a kongresszus összes külföldi résztvevője azt a parancsot kapta, hogy Prágát azonnal hagyja el. Palacký bizonytalan időre elnapolta a kongresszust, ez azonban többé nem ült össze, s a prágai felkelés különben is teljesen új helyzetet teremtett. Bár néhány felhívás és kiáltvány megfogalmazásán kívül a kongresszus nem ért el eredményt, mégis jelentősége abban állott, hogy a csehek és szlovákok magatartását megfogalmazta a magyar szabadságharccal és a frankfurti parlamenttel 5

Rátz, 124-130. old.

2

Hevő Péter



kapcsolatban. Kijelentették ugyanis, hogy ragaszkodnak Ausztria fennállásához, és ellenzik az Oroszországgal való együttműködést. A kongresszus elnöke, Palacký erről így nyilatkozott: „Ha Ausztria nem lenne, ki kéne találni.”6 Az 1848. július 19-én Wessenberg által megalakított kormányban 7 egybehívták az alkotmányozó nemzetgyűlést, amelyben helyet foglaltak a cseh képviselők is. A gyűlés megfelelő alkalomnak bizonyult szerzett jogaik biztosítására, s mivel a nagyszámban megjelent szláv képviselőket maguk mögött tudni vélték, efféle kijelentéseket is megengedtek maguknak: „Ausztria csak addig fog fennállani, amíg mi szlávok akarjuk.”8 Több cseh terv született a monarchia (azon belül természetesen Magyarország) feldarabolására, így például Ludwig von Löhner a magyarok történelmi határainak tiszteletben tartására hívta fel a figyelmet, de Palacký erről hallani sem akart, Magyarországot ugyanúgy különálló tartományokra bontotta volna fel. Az alkotmányozó bizottság végül nem tudott megegyezésre jutni, eredmény nélkül zárult, s 1849. március 4-én a császár új alkotmányt bocsátott ki. Ekkor már a bécsi kormányzat elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy nélkülözze a csehek segítségét. Az új alkotmány nagy elkeseredést szült a Monarchia szláv népei között, mivel egyáltalán nem volt szó benne szláv szövetségi államról. A bécsi kormány azonban nem sokat törődött magatartásukkal, mivel az orosz segítség lévén eldöntöttnek vélte a magyar szabadságharc sorsát.9

1849 után; kísérletek Ausztria föderalizálására A csehek azonban hiába hangsúlyozták államhűségüket, a magyar szabadságharcot követő abszolutista intézkedések egyaránt sújtották őket is. A bécsi kormány 1851-ben elhatározta, hogy az 1849. március 4-i alkotmányt is hatályon kívül helyezi, és rendeletek útján fog kormányozni. A Bach-korszak idején a csehek egy része megpróbált előnyöket kovácsolni a helyzetből, így például beálltak tisztviselőnek a Monarchia különböző területein, de többségében nem várta őket szívélyes fogadtatás. Magyarországon gúnyosan Bachhuszároknak hívták őket, s a bécsi udvar centralista törekvéseinek legfőbb végrehajtóit látták bennük. Tulajdonképpen ezt az időszakot tekinthetjük az ausztroszlávizmus fénykorának, mert ekkoriban még az igények csupán az Ausztrián belül elérendő autonómiára terjedtek ki, nem egy önálló államalakulat létrehozására. A csehek egy másik része azonban hozzálátott a szervezkedéshez. Elsősorban gazdasági téren igyekeztek megvédeni jogaikat, és ezért tömegével alapítottak takarékpénztárakat, segélyegyesületeket és egyéb hasonló intézményeket. 1863-ban megalapították a szokol (sólyom) egyesületeket, amelyek tulajdonképpen a cseh ifjúság katonai alakulatai voltak. A Schmerling-korszak idején ők hivatkoztak leghevesebben a történelmi jogaikra, s követelték, hogy állítsák helyre „Vencel koronájának” fényét. 10 Gazdasági téren végül nagy előnyökre tettek szert a monarchia utolsó hatvan esztendejében, főleg az ipari fejlődés volt számottevő. Gazdag és öntudatos polgárságuk, illetve kispolgárságuk jött létre, s ezek a rétegek letéteményesei lettek a későbbi függetlenségi törekvéseiknek. 1865-ben már Palacký felismerte a magyar mozgalom erejét, s jól látta, hogy Ausztria előbb-utóbb kénytelen lesz kiegyezni Magyarországgal. A königgrätzi csata után a Habsburg6

Rátz, 136. old. Zöllner, 274. old. 8 Rátz, 138. old. 9 Rátz, 139. old. 10 Rátz, 148-151. old. 7

3

Hevő Péter



birodalom széthullása fenyegetett, s az ausztroszlávizmus hívei megvalósítani vélték régi álmukat, a szláv Ausztriát. 1866 augusztusában a monarchia szlávjainak vezetői gyűlést tartottak Bécsben, amelyen a cseheket Palacký és Rieger képviselte. Programot dolgoztak ki, de ez egyaránt sértette az osztrák centralisztikus és a magyar dualisztikus érdekeket. A program megfogalmazója Rieger volt, aki a monarchiát 5 részre osztotta volna: Ausztria, Belső-Ausztria, Csehország, Horvátország, Lengyelország. Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés azonban megsemmisítette a csehek reményeit a szláv föderációt illetően. Megszületett a dualizmus, mely ellen annyira küzdöttek, s ezzel az ausztroszlávizmus hívei néhány évre teljesen visszaszorultak a politika színteréről. A kiegyezés korától kezdve a cseh politika három különböző úton haladt az egyetlen cél, a cseh függetlenség felé. A cseh hivatalnoki kar az osztrák államgondolat hívének vallotta magát, a nagypolgárság, s az ifjúság egy része oroszbarát volt, a demokratikus rétegek pedig a nyugati hatalmakkal való szövetkezésben látták Csehország jobb jövőjét. Ebben az időben már nagyszámú cseh élt Oroszországban, főként Kijev, Moszkva és Szentpétervár környékén, illetve az Észak-Kaukázusban, számuk körülbelül 30 ezerre tehető.11 1867. május 26-án cseh küldöttség érkezett Moszkvába a néprajzi kiállítás megtekintése céljából, s ezután II. Sándor cár fogadta is őket egy kihallgatáson. Az orosz segítségbe vetett reményük azonban csakhamar meghiúsult, s ezért újabb szövetségest kerestek, melyet Franciaországban véltek felfedezni. 1869 márciusában Rieger Párizsba utazott, s egy memorandumot nyújtott át III. Napóleon császárnak. 12 A memorandum felszólította a francia politikai élet vezetőit, hogy siessenek segítségére az ausztriai szlávoknak. A francia-porosz háború után a csehek tiltakoztak Franciaország megcsonkítása ellen, s ezt Beust osztrák kancellárral is tudatták. Ő azonban magatartásukat hazaárulásnak ítélte, de végül megtorló intézkedésekre nem került sor, mert a Német Birodalom megalakulása után Hohenwart gróf kapott megbízást kormányalakításra. Az új kormány fő feladatának a csehekkel való kiegyezést, illetve Ausztria föderalisztikus alkotmányának megvalósítását tekintette. Hogy a parlamenti német többség biztosítsa magát, a kormány elnapolta a parlamentet; tulajdonképpen a cseh parlamentet tekintette tárgyalópartnerének, amelynek választási rendjét módosította. Ferenc József 1871. szeptember 12-én elismerte a cseh korona és a cseh királyság jogait, és késznek mutatkozott, hogy ezt koronázással is megerősítse. Amikor 1871. október 10-én a cseh parlament kihirdette a „fundamental Artikel”-t, az alapcikkelyt, amely Csehország és Magyarország egyenlő jogállását és a Habsburg-monarchia osztrák részének teljes föderalizációját irányozta elő, az a németek és magyarok körében is kedvezőtlen visszhangra talált. 13 Hamarosan más történelmi országrészek, pl. Tirol és más nemzetiségek, különösen a szlovének és az ukránok, a csehekével egyenlő jogokat követeltek. Andrássy, kinyilvánítva, hogy veszélybe került a magyar kiegyezés, s a birodalmi kancellárral, Beusttal együtt, megmakacsolta magát. A császár, akit már lehangolt a csehek hadseregre vonatkozó követelése (a katonaállítás jóváhagyása), egy leiratban visszadobta az alapcikkelyt. A cseheket ez hidegzuhanyként érte, hiszen már szinte biztosnak vélték a cikkely elfogadását. A Hohenwart-kormány kénytelen volt lemondani 1871. október 30-án, s ez lényegesen kiélezte a német-szláv ellentéteket. Palacký élete legnagyobb tévedésének nevezte az osztrákbarátságot, s élete utolsó éveiben végleg Oroszország mellett vállalt hitvallást. Az 1860-70-es éveket a cseh államjogi politika klasszikus időszakának tekinthetjük, hiszen ekkoriban vált időszerűvé a modern cseh államiság kérdése, igaz, nem különálló államként, hanem a föderalizált Ausztria keretei közt. Ezen tervek bukása után a maximális 11

http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_2003_01/cikk.php?id=533 Rátz, 155-157. old. 13 Zöllner, 318. old. 12

4

Hevő Péter



követelések elmaradtak, s a viszonylag szerényebb, minimális emancipációs célok felé fordultak. Igen találóan jellemezte ezt a változást a cseh liberális polgárság vezéregyénisége, František Ladislav Rieger, aki szerint a cseh politika áttért az ún. magyar taktikáról a lengyel taktikára.14 Tudniillik, a lengyel (krakkói) konzervatív csoport, a „stańczykok“ a kiegyezés után fokozatosan eltávolodtak cseh konzervatív társaiktól; a Monarchia leglojálisabb nemzetiségévé váltak, s ezért megkapták a Galícia feletti uralmat a bécsi kormánytól.

Út az önálló csehszlovák állam létrejöttéig Az első világháborút megelőző évtizedekben a bécsi kormány főleg a csehek kulturális követeléseinek teljesítésére hajlott. Ez a tendencia a Taaffee-kormány alatt volt szembetűnő. Az 1880-as nyelvrendeletek révén, amelyek adott esetben megengedték a cseh hivatali nyelvhasználatot a Szudéta-vidék tisztán németajkú körzeteiben is, Taaffee megkönyítette, hogy a rendszerint kétnyelvű csehek nagyobb számban tölthessenek be hivatalt. A prágai egyetem kettéválasztása révén (1882) a csehek nemzeti főiskolához jutottak, továbbá 1886-ban megnyílt a prágai Nemzeti Színház, illetve 1890-ben a Cseh Tudományos és Művészeti Akadémia. Ugyanezen év januárjában Taaffének a kiegyezéssel kapcsolatban folytatott bécsi tárgyalásai a demokratikus, de egyúttal nacionalista ifjúcsehek pártjának az ellenállásán buktak meg. Az ifjúcsehek az előző évben győzték le a hagyományőrző ócseheket, és most olyan követelésekkel álltak elő, amelyeket Taaffee sem tudott teljesíteni.15 Már az 1870-es években különvált egymástól az ócseh és az ifjúcseh irányzat. A cseh politikai közéletben közel negyedszázadon keresztül egyeduralkodó konzervatív ócseh párt -František Ladislav Rieger a Palacký-féle örökséget szem előtt tartásával - nem támogatott semmilyen törekvést, amely a cseh korona tartományain túlmutató közjogi kombinációkkal járt volna. Velük szemben az 1891. évi Lajtán túli parlamenti választások csehországi győztese, a fiatal Karel Kramáŕ vezette ifjúcseh párt kezdetektől fogva a csehszlovák nemzetegység meggyőződéses híve volt.16 Taaffee után a lengyel származású Badeni elődje nyelvrendeleteinél merészebb javaslatokkal állt elő. Az első Csehország összes polgári hivatalában kétnyelvűséget írt elő, a második kötelezővé tett minden hivatalnok számára mindkét nyelv megtanulását három éven belül. Ugyanezek a rendelkezések Morvaországra is vonatkoztak. Ezek a német hivatalnokokat természetesen hátrányos helyzetbe hozták volna, ami miatt Bécsben utcai tüntetések szerveződtek, a parlamentben pedig az ellenzék obstrukcióba kezdett. Ennek következményeként eltávolítottak néhány képviselőt az ülésről, s a botrány miatt Badeni kénytelen volt lemondani.17 1907 után észrevehetően differenciálódott a cseh politikai tábor, a parlamenti képviselet. Az új politikai pártok saját képviselőket küldhettek az osztrák delegációba, akik már határozottabban foglalhattak állást az egyes kül-és belpolitikai problémákban. Jól tükrözi ezt a Reichsratba beküldött képviselőik száma is: 1911-ben ez 108-ra rúgott, vagyis majdnem egyharmadát alkották a birodalmi gyűlésnek. A világháború kitörése természetesen ismételten új helyzetet teremtett, melyben a cseh politikai elitnek is meg kellett fogalmaznia álláspontját. 1914 őszén egyedül a katolikus képviselők nyilvánították ki „rendíthetetlen hűségüket és odaadásukat a Birodalom és a 14

Szarka László: Csehország a Habsburg Birodalomban, 132. old. Zöllner, 323-324. old. 16 Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika, 1867-1918, (a továbbiakban Szarka1) 92-93. old. 17 Zöllner, 327. old. 15

5

Hevő Péter



felséges uralkodó iránt”.18 Mivel a Monarchia Oroszországgal is hadban állt, a szláv testvéri szolidaritás az összes többi politikai irányzatot tartózkodásra késztette. Szerencséjükre a bécsi kormány nem hívta egybe a Reichsratot, és is megkímélte őket attól a kötelességüktől, hogy a parlamentben hivatalosan nyilatkozzanak a háborúról. A háború első éveiben inkább jellemző a cseh emigráns politikusok szervezkedése külföldön, mint a monarchiában. Párizsban, Londonban, de még az Egyesült Államokban is különböző emigráns szervezetek jöttek létre, és a legfőbb vezetők, köztük Tomáš G. Masaryk és Eduard Beneš körül egyre csoportosultak a Csehszlovákia létrejöttét támogató befolyásos francia és angol politikusok. Mindeközben a Monarchiában 1917-ben fordulat állt be: innentől a csehek már nyíltan követelték a birodalmi gyűlésen az autonómiát maguk, illetve a szlovákok számára is. Az 1918 januárjában megfogalmazott vízkereszti nyilatkozat szintén hasonló követelésekkel állt elő, de külföldön már május végére eldöntöttnek látszott az Osztrák-Magyar Monarchia felosztásának kérdése. Masaryknak sikerült elérnie, hogy Franciaország június 29-én, Nagy-Britannia augusztus 9-én, az Egyesült Államok pedig szeptember 3-án elismerjék a Cseh Nemzeti Tanácsot, mint a háború utáni ideiglenes csehszlovák kormányt. A háború végnapjaiban, 1918. október 26-án a Cseh Nemzeti Tanács ideiglenes csehszlovák kormánnyá kiáltotta ki magát. Az új kormány miniszterelnöke, az ekkoriban még külföldön tárgyaló Masaryk, a külügyminiszter pedig Beneš lett. Október 28-án Prágában törvény rögzítette az önálló csehszlovák állam létrejöttét, s ezzel végleg kinyilvánították elszakadásukat az Osztrák-Magyar Monarchiából.

A szlovákok A szlovákság etnikai elrendeződése a 19. században Az 1918 előtti soknyelvű Magyarországon az ország nemzetiségei közül a rutén mellett a szlovákság alkotta a legkompaktabb nemzetiségi régiót. Ez azt jelenti, hogy az északi területeken 16 vármegyében (Trencsén, Árva, Turóc, Zólyom, Liptó, Szepes, Sáros, Pozsony, Nyitra, Bars, Hont, Nógrád, Gömör, Abaúj-Torna, Zemplén, Ung), jól körülhatárolható területen élt a szlovákok 80 %-a (1,6-1,7 millió). A régió mintegy negyedét kitevő német és magyar lakosság többségében nyelvszigeteken, illetve városokban élt. A szlovákság maradék 20%-a részben a 18. századi telepítések révén kialakult alföldi, nógrádi, Pest környéki szlovák településeken, illetve a 19. században kialakult ipari központokban lakott. Utóbbiak főleg a nagyarányú munkanélküliség elől menekülve voltak kénytelenek munkát keresni az iparosodás során újonnan létrejött alföldi, illetve budapesti gyárakban. További érdekesség, hogy a nemzetiségek közül a szlovákok etnikai állománya élt a magyarokkal azonos módon – szinte teljes egészében - az ország határain belül.19

Tendencia a szlovák irodalmi nyelv kialakítására A szlovák értelmiségiek egészen az 1780-as évekig nem érezték sürgető szükségességét annak, hogy dialektusokból kiinduló önálló szlovák irodalmi nyelvet hozzanak létre. Ehelyett az evangélikus egyházban használt bibliai cseh nyelvet részesítették előnyben. A Pázmányféle nagyszombati egyetem másfél évszázados tevékenysége tette a régió szlovák nyelvjárását a leggazdagabbá, illetve ez a nyugati dialektus állt értelemszerűen a cseh nyelvhez is a legközelebb. Nem véletlen tehát, hogy a szlovák irodalmi nyelv első kodifikálási kísérlete is 18 19

Szarka László: Csehország a Habsburg Birodalomban, 181. old. Szarka1, 48. old.

6

Hevő Péter



innen indult a helyi katolikus értelmiség, főleg a papság vezetésével. Első jelentősebb felbukkanása Jozef Ignác Bajza és Juraj Fándly műveiben érezhető, de a nyelvi norma alapjait Anton Bernolák fektette le 1787-ben. 1792-ben Nagyszombaton ő alapított Szlovák Tudományos Egyesület néven irodalmi-kiadói társaságot20, de kísérlete végül megbukott a konzervatív evangélikus szlovákok ellenállása miatt, akik továbbra is a cseh nyelvet kívánták használni. A reformkor elején, az 1830-as években felerősödő magyarosító tendenciák hatására a szlovák evangélikus diákság szervezkedni kezdett, s ekkoriban főleg a csehekkel szerettek volna együttműködni. Hamarosan azonban rá kellett döbbenniük, hogy ha nem akarnak a csehek kulturális vazallusaivá válni, kénytelenek lesznek a szlovákság érdekeit egy egységes, az egész nemzet által elfogadott egységesített szlovák nyelven megfogalmazni. 21 Ezzel szemben „a szlovák nemzeti megújhodás” második generációjának nagy alakjai, Ján Kollár és Pavol Jozef Šafárik, bár mindketten szlovák származásúak voltak, a cseh nyelvet akarták elfogadtatni irodalmi nyelvül. Érdekes, hogy éppen az ő általuk megindított mozgalom hatására mozgósított ifjúság a pozsonyi, selmecbányai és lőcsei gimnáziumokban egyre több anyanyelvű verset írt, s dicsőítette a szláv gondolatot. Az ekkoriban a szlovákság bizonyos köreiben is meghonosodó pánszlávizmus legkövetkezetesebb alakja Ján Kollár volt, aki inkább az irodalmi életben, mintsem a politikában töltött be fontos szerepet. Legfőbb műve az 1824-ben, Pesten megjelent Slávy dcéra (Szláva lánya). A műben Szláva az egész szlávság szimbóluma, és lányának alakjában jegyesét eleveníti meg. Egy nagy szláv birodalomról álmodozik, melynek Oroszország a feje, Lengyelország a melle, Csehország a karja és Szerbia a lába. A könyv óriási hatást gyakorolt a fiatal szlovák, de még a cseh intelligenciára is.22 Pavol Jozef Šafárik mindkettőnek, a tudományos és a politikai pánszlávizmusnak is jelentős képviselője volt. Ő maga költeményeket is írt, fő műve a „Szláv ókor” 1837-ből, melyben megpróbálta a szlávok eredetének hézagos részeit kitölteni, és egységessé kovácsolni a különböző történeteket. Šafárik azonban nemcsak a múlttal foglalkozott, hanem például statisztikákat is vezetett a szlávokról, illetve különböző kategóriákba sorolta őket. Az ő irányvonalukkal szemben egy másik utat képviselt a második generáció talán legjelentősebb képviselője, Ĺudovít Štúr. 1815-ben született Zayugrócon, s tanulmányait Győrött, majd a pozsonyi evangélikus líceumban végezte. Országgyűlési képviselői megbízatása 1847-ben kezdődött, és egy évig részt vett a parlament munkájában. Kiemelkedő az ő szerepe az irodalmi életben is, mivel ő a Bernolák által kezdeményezett nyugati szlovák nyelvjárással szemben a liptó-turóc-zólyomi dialektust részesítette előnyben. 1845-ben adta ki az első szlovák napilapot „Slovenské Národné Noviny” címen. Kollár és Šafárik élesen tiltakoztak a Štúr által hirdetett elvek, illetve nyelvi reformja ellen, de legnagyobb támadás majd a prágai kongresszuson érte, ahol a szlávok közös ügyének meghiúsítóját látták szeparatista törekvéseiben. A szlovák értelmiség közül akadtak követői, így Jozef Miloslav Hurban, illetve Michal Miloslav Hodža. Ők a szlovákság érdekeit nem valamiféle ausztroszláv koncepció keretében szerették volna képviselni, hanem Magyarország határain belül, lehetőleg az autonómia elérésével.23 Politikai mozgalmuk 1848-ban érte el a tetőpontját, de törekvéseik végül a külső körülmények, és a támogatók hiánya miatt nem értek célt.24

20

Szarka László: A szlovákok története, (a továbbiakban Szarka2), 82. old. Szarka2, 87. old. 22 Rátz, 110-113. old. 23 Vesztróczy: A pánszlávizmus kérdése…, in: Magyar-szlovák terminológiai kérdések, 91. old. 24 Rátz. 120. old. 21

7

Hevő Péter



Az első jelentősebb szlovák politikai követelésekkel Pavol Jozefi szuperintendens állt elő 1842. június 5-én.25 A szlovák küldöttség az uralkodó részére címzett hatpontos szlovák beadványt nyújtott át Lajos főhercegnek, az államtanács elnökének, melyben a következőket kérte: szlovák nyelvű cenzori státus létesítését, a pozsonyi evangélikus cseh-szlovák nyelv és irodalmi tanszékének elismerését, a pesti egyetemen szlovák tanszék létesítését, a latin nyelvű anyakönyvezés meghagyását és vallásoktatás, ill. vallásgyakorlás anyanyelvi jellegének sértetlenségét. A beadvány nem érte el célját, ellenben az eddig a nemzetiségekkel szemben keményebb fellépést követelő magyar parlamenti képviselőket még inkább megerősítették hitükben, hogy nem szabad hagyni a szlovák értelmiséget a politikában kibontakozni. A reformkor politikusai közül Széchenyi toleránsabbnak mutatkozott a nemzetiségek irányában, s emiatt több ízben is támadták. Ilyen eset volt például az 1840-es évek elején a Zay Károly javaslata körül kialakult vita. Ő ugyanis azt szerette volna elérni, hogy az evangélikus és a református (kálvinista) egyházat egyesítsék, egy pénzügyi alapból működjön, de ez ellen az evangélikus szlovák papság többsége tiltakozott. Ezzel ugyanis a szlovákok még a vallási felekezetükön keresztül is a magyarokkal szemben kisebbségben lettek volna, és emiatt tartottak a pénzügyi visszaélésektől. A vita során Zay mellé állt Kossuth; támadták Széchenyit, hogy elárulta a magyar ügyet, de végül a javaslat elfogadásra sem került.

1848—49, Štúr mozgalma A magyar forradalom kitörése után, 1848 tavaszán Štúr egyik cikkében üdvözölte az új kormány intézkedéseit, ugyanakkor a nemzeti érdekeiket nem érezte kielégítettnek, de ezért részben a szlovákokat is okolta, mivel szerinte nem voltak politikailag felkészülve az ilyen váltásra. Míg Janko Kráľ Ján Rotarides-szel a Hont megyei falvakban próbált híveket toborozni, addig Štúr, Hurban és Hodža a szlovák nemzeti követelések megfogalmazásán dolgozott.26 1848. május 10-én Liptószentmiklóson elkészült a petíció, melyben 14 pontban foglalták össze a szlovák nemzet kívánságait. Többek közt ilyenek voltak a szlovák régió etnikai határainak kijelölése, külön szlovák tartománygyűlés, szlovák hivatalos nyelv a szlovák megyékben, nemzeti nyelvű iskolák létrehozása minden fokon, a piros-fehér szlovák zászló használata, szlovák nemzeti gárda létesítése. A petíció valójában kudarcot vallott, mivel a szlovákok részéről csekély visszhangja volt, de időközben Štúr, Hurban és Hodža ellen elfogató parancsot adtak ki a belügyminiszter, Szemere Bertalan rendelete alapján. Ezzel a szlovák nemzeti mozgalom és a magyar kormányzat közötti együttműködés minden esélye szertefoszlott, s a szabadságharc során útjaik szétváltak. Štúr ezt követően a csehek felé fordult, és a prágai szláv kongresszuson képviselte népe érdekeit. Miután azonban a kongresszus is megbukott, a magyarok elleni fegyveres harcra készülődő, két hagyományosan udvarhű délszláv néppel, a horvátokkal és a szerbekkel kívánt együttműködni. 1848 szeptemberében megalakult a Szlovák Nemzeti Tanács és kitört a Štúr, Hurban és Hodža által megszervezett fegyveres felkelés, melyet a magyar sajtó „ellenforradalmi tevékenységnek” bélyegzett meg. A Miava és Ótura közötti területet rövid ideig ellenőrzés alatt tartó felkelés jóformán semmiben sem érte el célját: nem sikerült a szlovák régió többi vidékét a maga oldalára állítania, mi több a császári udvar sem nézte jó szemmel az akciót, és szeptember 25-én betiltotta annak folytatását.27 Érdekes ezzel szemben a tény, hogy a magyar forradalom hadseregében ugyanakkor magas számú szlovák alakulatok vettek részt. 25

Szarka2, 97. old. Szarka2, 100. old. 27 Szarka2, 102. old. 26

8

Hevő Péter



Egy évvel később, 1849. július 28-án a szegedi országgyűlés képviselői elfogadták az új nemzetiségi törvényt, azonban ezt már 1848 tavaszán megtehették volna, mivel valószínűleg akkor ez még elégnek bizonyult volna a szlovákok számára.

A Bach-korszak A magyar szabadságharc leverését követően a szlovák politikusok mindenképpen szerették volna rábírni a bécsi udvart, hogy ígéreteiket váltsák valóra. Többnyire ez nem sikerült, kivéve néhány engedményt az oktatásban, így engedélyezték az alsó fokú iskolákban a szlovák nyelv tanítását, illetve megnyithatták 1850-ben és 1855-ben katolikus gimnáziumaikat. A két jeles szlovák politikust, Štúrt és Hurbant azonban néhány hónapig vizsgálati fogság alá helyezték pánszlávizmus gyanúja miatt. Végül felmentették őket, azonban a politikai életbe már nem tértek vissza, mert rendőri megfigyelés alatt álltak.28 Személy szerint Štúr is hatalmasat csalódott az osztrákokban, s egy barátjához írt leveléből is ez érződik: „Nálunk egyre rosszabb idők járnak. Azelőtt, bár magyar járom alatt, mégis volt valamilyen életünk, voltak kapcsolataink, de most a német gyakorlat idején, körbekerítve nincs semmink, szétszóródunk és pusztulunk.”29 Időközben azonban a szlovák irodalmi nyelv kialakításában vívott csatát megnyerte Kollár ellen. Martin Hattala volt az a nyelvtudós, aki Štúr alapján, a turóci nyelvjárást vette alapul, beleolvasztva a zólyomi és a liptói dialektusok egyes elemeit, s ezzel megszületett az önálló szlovák irodalmi nyelv. Érdekes megemlíteni, hogy a magyarokkal szemben, ahol a reformátusok ragaszkodtak az magyar nyelvű misékhez, illetve a Biblia magyarra fordításához, addig a szlovákoknál pont fordítva, az evangélikusok a cseh nyelvet, a katolikusok pedig anyanyelvüket szerették volna használni. Štúr 1856-ban bekövetkezett váratlan halála után (vadászbaleset áldozata lett) a szlovák politikai elit egy ideig kereste új irányvonalát. Az ő politikai örökségét Štefan Marko Daxner és Viliam Paulínyi-Tóth szerették volna folytatni, s ennek szolgálatában hívtak össze 1861-ben Turócszentmártonban egy szlovák kongresszust. A kongresszuson az újonnan kinevezett besztercebányai püspök, Štefan Moyses segítségével megfogalmaztak egy memorandumot, mely a szlovákoknak a történeti Magyarországon belüli nemzeti emancipációt tűzte ki céljául. A Memorandum újdonsága a „felső-magyarországi szláv kerület“, az Okolie kijelölése, vagyis most már a szlovákság térbeli kiterjedését is körülhatárolták az országon belül.30 Ezen a területen követelték többek között a szlovák hivatalos nyelvet, továbbá szlovák jogakadémia és szlovák tanszék létesítését az egyetemen, illetve a törvények autentikus lefordítását szlovákra. Ez a program a 19. század második felében az önszerveződés szakaszában a szlovák mozgalom magna chartája lett, és többször visszatértek rá. A Memorandumot benyújtották Tisza Kálmánnak, a képviselőház alelnökének, és a vármegyék, illetve a sajtó élesen bírálta a szlovák követeléseket. 1861-ben Ján Francisci-Rimavský engedélyt kapott arra, hogy Budán beindítsa szlovák nyelvű hírlapját, a Pešťbudínske vedomosti-t, 1862-ben pedig Ferenc József jóváhagyta a Matica slovenská nevű kulturális szervezet megnyitását. A három - nagyrőcei, znióváraljai és turócszentmártoni - gimnázium szintén zavartalanul működött az 1860-as években. A szlovákok kulturális fejlődése figyelhető meg ebben az évtizedben. Az irodalom terén szintén nagy változások mennek végbe, seregével jelentkeznek az új írók. A Matica slovenská székhelye, Turócszentmárton, pedig a szlovák szellemi élet központjává nőtte ki 28

Rátz, 143. old. Szarka2, 108. old. 30 Szarka2, 116. old. 29

9

Hevő Péter



magát. Itt állították fel a szlovák néprajzi és archeológiai múzeumot, valamint könyvtárat, illetve itt jelent meg Viliam Paulinyi-Tóth napilapja, a „Národnie Noviny”.

A kiegyezéstől a világháborúig Szükséges még megemlíteni az Eötvös-féle 1868-as nemzetiségi törvényt, mely a kor Európájában az egyik legmodernebb ilyetén intézkedése volt. A törvénycikk alapján azokban a községekben, illetve járásokon, ahol a kisebbség aránya elérte a 20%-ot, a törvényhatóságokon, a bíróságokon használhatták anyanyelvüket. Aki pedig már felsőbb bírósági fórum elé került, és nem tudott magyarul, az állam köteles volt tolmácsot kiküldeni mellé. A jegyzőkönyvek vezetésére ugyanez vonatkozott. Az oktatásüggyel kapcsolatban szintén meghatározták a jogszabályokat. Minden nemzetiségnek joga volt anyanyelvű iskolába járni a felsőfokú intézmények szintjéig, az állami egyetemen pedig minden nagyobb tömbben élő magyarországi nemzetiségnek tanszéket kellett felállítani. A törvény modernsége és előnyei mellett meg kell említeni, hogy gyakorlati megvalósítása sokszor akadályokba ütközött, és emiatt gyakran feszültségek forrásává vált. A szlovák politikai elit tisztában volt azzal, hogy népük érdekeit csak úgy tudják képviselni, ha részt vesznek a magyar országgyűlés munkájában, illetve bekapcsolódnak a központi és megyei adminisztrációba. Megalapították a Szlovák Nemzeti Pártot, azonban a párt célkitűzései megosztotta a szlovák közvéleményt. A radikálisabbak mindenképpen ragaszkodtak az 1861-es Memorandumban megfogalmazott elvekhez, a mérsékeltebbek viszont úgy gondolták, hogy enyhébb követelésekkel szabad csak előállni a párt működésének első néhány évében. Az elkövetkezendő választások során azonban a párt megbukott, nem tudták elég számban reprezentálni a szlovákságot, és az általános elkeseredettség miatt elhatározták, hogy néhány évre passzivitásba vonulnak. A választási kudarcok során mutatkoztak meg a párt gyermekhibái: ilyen volt a szervezetlenség, a pénzhiány, a választási program ellentmondásai, a magyar pártokkal való kapcsolattartás hiánya, a kiépítetlen vidéki szervezet, a vármegyék nyílt nemtetszésének kimutatása, stb.31 Az eredetileg csupán egy alkalomra szóló passzivitás azonban egészen 1896-ig elnyúlt, és már ekkor érzékelték, hogy ez a taktika inkább rontott a helyzetükön, mintsem javított. Időközben ugyanis a magyar közoktatásügyi minisztérium 1874-ben megszüntette a három szlovák gimnázium működését, tovább bezáratták a Maticát is „pánszlávista eszmék” terjesztésének gyanújával, és a 200 000 koronát kitevő vagyonukat lefoglalták. A keménykezű magyarosító politika főként a Bánffy-kormány (1895-99), majd pedig különösen a Wekerle-féle ún. koalíciós kormány (1906-09) idején tükröződött a legszembetűnőbben32: nemzetiségi sajtóperek, a szlovák politikusokkal szembeni bírósági eljárások, büntetések megszaporodása, illetve a lex Apponyi. A legsúlyosabb incidens 1907ben történt Csernován, mikor a hatóságok az új templom felszentelését nem engedélyezték elvégezni Andrej Hlinkának, és a helybéliek az ide érkező delegációt megtámadták, melyre válaszul a csendőrség közéjük lőtt. Az esetnek nem volt nemzetiségi éle, mivel ekkoriban a szigorú csendőri szabályzat előírta az ilyen kemény fellépést, és több hasonló eset történt már a magyarok lakta régiókban is. A Szlovák Nemzeti Párt ezzel szemben viszont a passzivitás feladása után az 1901., 1905., 1906. és 1910. évi parlamenti választásokon ért el csekélyebb sikereket. Néhány képviselőt sikerült bejuttatnia a képviselőházba, így harmincévnyi szünet után ismét 31 32

Szarka1, 81. old. Szarka2, 147. old.

10

Hevő Péter



reprezentálhatták népüket.33 Súlyos ára volt azonban a sikereknek az, hogy a Memorandumban megfogalmazott elvekről le kellett mondaniuk, s ehelyett egy szerényebb programmal álltak elő, amely jóformán csak az 1868-as nemzetiségi törvény betartásának szükségességéről szólt. A világháború kirobbanása a párt megújulási folyamatát is megakasztotta. Ettől függetlenül kijelenthetjük, hogy a párt több mint negyven éves fennállása során nem tudott megfelelni a szlovák nemzeti mozgalom által támasztott igényeknek. Az orosz hadüzenet után az elnökség bejelentette visszavonulását a politikai közélettől, ezzel megelőzve az állam felé lojális állásfoglalások nyújtásától. A világháború kitörését követő első három évben inkább az emigráns szlovák politikusok tevékenysége jelentős, akik Párizsban, Londonban, de még az Egyesült Államokban is tartottak előadásokat, illetve tárgyaltak politikusokkal. Közülük a legjelentősebbek Milan Rastislav Štefánik és Štefan Osusky. A monarchiában a mérföldkövet pedig az 1918. május 24-én Liptószentmiklóson összeült találkozó jelentette, mely során Andrej Hlinka fogalmazta meg elsőként a magyaroktól való elszakadás szükségességét: „A magyarokkal való ezeréves házasság nem sikerült, külön kell válnunk.”34 Végül két nappal azt követően, hogy Prágában kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot, 1918. október 30-án Turócszentmártonban, a magyarországi szlovák nemzet dualizmuskori politikai és kulturális központjában a Szlovák Nemzeti Tanács nemzeti deklarációban fogalmazta meg álláspontját, miszerint csatlakozik az új államalakulathoz.

Összefoglalás A két népnek a hatalomban való részesedését összehasonlítva megállapíthatjuk, hogy két teljesen más ambíciókkal és eszközökkel, illetve lehetőségekkel rendelkező népről van szó. A csehek a Habsburg birodalomba való betagolódásuk előtt már rendelkeztek azzal a kulturális és politikai hagyománnyal, amely a szlovákok történelméből hiányzott. Ennek tulajdonítható be, hogy céljaik is teljesen mások voltak: míg a csehek „szent Vencel koronájának” országát ha Ausztria keretein belül is - szerették volna visszaállítani, addig a szlovákok 1848-ig valószínűleg csupán néhány nyelvi emancipációs engedménnyel is megelégedtek volna. Eszközeiket tekintve szintén a csehek voltak előnyben, hiszen majdnem az egész korszak folyamán sikerült népüket magas számban képviseltetniük a Reichsratban (olykor elérték az egész parlament egyharmadát); a szlovákok viszont csupán néhány parlamenti taggal rendelkeztek. Nem beszélve a több mint húszéves passzivitási időszakról, mely inkább ártott a szlovákoknak, mintsem segített volna. Ami pedig a lehetőségeiket illeti, a csehek több alkalommal is közel álltak a monarchia trializmussá alakításához, természetesen az ő részvételükkel, a szlovákok azonban, Štúr mozgalmát leszámítva - amely szintén nem volt nagyszabású – a korszakban végig csupán az események szemtanúi maradtak, és nem kezdeményezői. Valószínűleg ezen különbözőségek is közrejátszottak abban, hogy az első csehszlovák államban is kialakult egy hierarchia a két nemzet között, melyben a szlovákok nem érezték magukat egyenrangúnak a csehekkel, és ebből az alárendelt helyzetből kereste később a kiutat a szlovák politikusok egy része.

33 34

Szarka1, 87. old. Szarka2, 151. old.

11

Hevő Péter



Felhasznált irodalom: 1. Rátz Kálmán: A pánszlávizmus története, Budapest, 2000. 2. Szarka László: Csehország a Habsburg Birodalomban, 1618-1918, Budapest, 1989. 3. Erich Zöllner: Ausztria története, Budapest, 1998. 4. Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika, 18671918, Pozsony, 1995. 5. Vesztróczy Zsolt: A pánszlávizmus kérdése és a szlovák nemzeti mozgalom megítélése, in: Magyar-szlovák terminológiai kérdések, szerk. Ábrahám Barna. 6. Szarka László: A szlovákok története, Budapest, 1993.

12

Dualizmus helyett trializmus?

Recommend Documents