Utószó helyett…
Ha az Előszó helyett írt mondatokban emlegetett, tervezett könyv további fejezetei egyelőre nem is születtek meg, az Úton története nem hagyható abba anélkül, hogy legalább néhány vázlatszerű bekezdésben ne emlékeznénk meg a folytatásról – arról, ami a vidéki sajtóban, a vidéki sajtóval történt. A húsz éve megjelent Úton története ugyan véget ért 1990. szeptember 28-án – de ennek a másfél évnek a krónikája egyben a nyitánya (ha úgy tetszik: az első fejezete) volt annak a folyamatnak, amely a vidéki nyomtatott sajtó alapvető átalakulásához vezetett. Sokféle jelzővel illethető ez az átalakulás – van, aki a nagytőke térhódítását, az országban lezajlott privatizációs folyamatok szükségszerű következményét látja ebben is; mások egyszerűen a vidéken élők tájékoztatásának tönkretételét emlegetik; megint mások pedig a szakmai minőség végletes lepusztításáról beszélnek. Alighanem mindegyik vélekedésben van valami igazság… (egy kis történeti visszatekintés) Az ifjabb generációhoz tartozó olvasók kedvéért fontos (de talán az idősebbek számára sem haszontalan) néhány mondatban felidézni azt a sajtóstruktúrát, amely a rendszerváltozás időszakában meghatározta a tájékoztatás, a tájékozódás kereteit és lehetőségeit. Az országos tájékoztatásban a Magyar Televízió és a Magyar Rádió kitüntetett (számos műsorával rendkívül progresszív) szerepet játszott, de az országos lapok hatása ennél jóval korlátozottabb volt. A Népszabadság mint az MSZMP, majd az MSZP lapja a maga nyolcszázezres példányszámával messze kiemelkedett a mezőnyből – köszönhetően annak, hogy a párttagoknak gyakorlatilag kötelező volt előfizetniük, sőt, viszonylag jelentős példányszámot képviselt a „politikai alapú” intézményi előfizetés is. Nem csoda, hogy az
84
ÚTON – egy debreceni hetilap története
országos lapok közül az 1990-es évek elején éppen a Népszabadság (korábban mesterségesen „felfújt”) példányszáma esett vissza a legnagyobb mértékben – más kérdés, hogy a lap vezetői az előző érából megörökölt kiváltságokat, adottságokat kiválóan igazították az új feltételekhez, s a lap továbbra is képes volt megtartani piacvezető szerepét. A legnagyobb hatása azokban az években (1986–87 és 1990–91 között) a Magyar Nemzetnek volt – a társadalmi-politikai változásokról, valamint a közelmúlt (jelesül az 1956-os történésekkel kapcsolatos) pártállami hazugságainak leleplezéséről szóló nyílt, őszinte és színvonalas írások a hagyományos, polgári érzelmű, beállítottságú közönség mellett újabb és újabb olvasói rétegeket vonzottak a laphoz. Az országos lapok azonban alapvetően fővárosi orgánumokként voltak jelen a tájékoztatásban, vidékre csak meglehetősen alacsony példányszámban jutottak el. A vidék-Magyarország azokban az időkben lényegében a megyei lapokból tájékozódott – a közügyek iránt valamelyest érdeklődő családok döntő része előfizetője volt ezeknek a megyei újságoknak. Az Úton és hasonló társai a piacgazdasági folyamatok megindulása, a lapkiadásban is érdekeltségeket kereső külföldi tőke megjelenésekor nem húzhatták sokáig – ezek a lapok betöltötték hivatásukat: egyrészt megmutatták, hogy lehet másként is újságot írni, mint azelőtt, másrészt a régi struktúra lapjainál is kikényszerítettek valamiféle szemléletváltozást, valamiféle megújulást. Azokról a megyei lapokról beszélünk, amelyek a megyei pártbizottságok közvetlen (és az MSZMP Központi Bizottságának közvetett) felügyeletével, a pártbizottságok által kinevezett szerkesztőségi és kiadói vezetők irányításával működtek. Miközben tehát a rendszerváltozás történéseinek bemutatásában, magyarázatában, a változások társadalmi traumáját megélő emberek eligazításában – helyzetüknél fogva – semmi máshoz nem hasonlítható, kiemelkedő szerepük volt a megyei lapoknak, a rendszerváltozás folyamatában elindult megújulás, átalakulás nem teljesedhetett ki azoknak az irányítása mellett, akiket az 1990-es választásokon alig 10 százalék körüli támogatást kapott MSZP (sőt, nagyobb részben még az előd-
Utószó helyett...
85
párt MSZMP) testületei helyeztek a szerkesztőségek és a kiadóvállalatok élére. Nem véletlen, hogy 1990-ben az MSZP-vagyon körül kialakult viták egyik fontos eleme éppen a megyei lapok tulajdonlásának kérdése volt! (különös privatizálás) A megyei lapok birtoklásával kapcsolatos viták, különös történések, átmentési kísérletek egyik sajátos megnyilvánulásaként A privatizáció szele című fejezetben szó esett arról, hogyan „nyúlt le” a Springer az első szabad választás két fordulója között hat megyei újságot. Sokan voltunk – nem utolsósorban éppen a Springer sajátos akciója nyomán –, akik biztosra vették: a hivatalba lépő Antallkormány első intézkedéseinek egyike a megyei lapok államosítása lesz. Vannak olyan történelmi pillanatok, amikor elfogadhatók – sőt, megkockáztatom: szükségszerűek – máskor elfogadhatatlan módszerek, és a megyei lapok ügyében 1990 késő tavasza, kora nyara éppen ilyen pillanat volt. Ezzel az aktussal véget lehetett volna vetni a tulajdonjogi bizonytalanságoknak, ráadásul ezt a döntést a választások eredménye legitimálta volna. Az állami tulajdonba vétel után azonnal el lehetett volna indítani egy új, tiszta eljárást, amely értelmes szabályok szerint teremtett volna európai normáknak is megfelelő kereteket a megyei lapok számára. Nos, a pillanat lehetősége elszállt – sőt, az Antall-kormány egészen különös megoldáshoz folyamodott. Az MSZP-t arra kötelezte, hogy nyílt pályázaton hirdesse meg a megyei lapok privatizációját (kivéve ebből a körből a Springer-lapokat, hiszen azok már korábban „elkeltek” – de érdekes módon magát a Springert nem kizárva az újabb pályázatokból…), azzal, hogy a privatizációs bevétel az MSZP-t illeti. Hogy mik voltak azok az okok, amelyek ezt az eljárást indokolhatták, azt talán soha nem fogjuk megtudni. Igaz, a privatizációs eljárásban előírtak bizonyos szabályokat. Nevezetesen: a külföldi tulajdon aránya nem lehet több 49 százaléknál, és legalább 20 százaléknyi dolgozói üzletrészt is garantálni
86
ÚTON – egy debreceni hetilap története
kell. Továbbá csak az lehet nyertes, aki a privatizáció időpontjában az egyes lapoknál (és a kiadóikban) dolgozók számára kétéves foglalkoztatási garanciát is biztosít. Talán annak is eljön majd az ideje, hogy a privatizáció részletei nyilvánosságot kapjanak – itt most csak egyetlen érdekességet emelek ki. Senki nem ellenőrizte, hogy az a bizonyos 31 százaléknyi magyar tulajdon mennyire magyar, és mennyire lesz tartós – miközben látszólag ez volt az a garanciális elem, ami a túlzott külföldi befolyást volt hivatva megakadályozni… Hiszen ne feledkezzünk meg arról: a sajtó – függetlenül attól, hogy egy adott időszakban milyen módon, milyen szakmai hitelességgel tölti vagy éppen nem tölti be a hivatását – része a nemzet kulturális vagyonának. Amikor éppen az lenne a feladat, hogy demokratikus jogállami keretekben, a nyilvánosság ellenőrző szerepét gyakorolva váljon az új intézményrendszer részévé a helyi, megyei sajtó (is) – ennek a speciálisan nemzeti, társadalmi érdeknek az érvényesítése a legkevésbé sem várható profitérdekelt külföldi befektetőktől. A privatizáció átgondolatlanságának, az ellenőrzés hiányának következtében előfordulhatott, hogy egy külföldi pályázó megállapodott egy magyarországi bankkal, szálljon be a pályázatba – persze, csak látszólag. A pályázó a bankban letétbe helyezi a pályázathoz szükséges tőkerészt, azzal a feltétellel, hogy a bank pár hónap múlva eladja a pályázónak az eleve csak formálisan saját tulajdonrészét… Így aztán a külföldi tulajdon máris 80 százalékossá válik – teljes, megfellebbezhetetlen befolyás az adott megye (megyék) nyomtatott sajtójában! És ezzel még nincs is vége! Mert azt is el kell mondani: ez a (legyünk annyira jóhiszeműek, hogy azt gondoljuk: az Antall-kormány szándékai ellenére) könnyen szerzett gazdasági túlhatalom mégsem terjedt ki minden, a tájékoztatás szempontjából fontos területre. Miközben kiemelt hangsúlyt kapott a külföldi tőke kordában tartása a kétéves foglalkoztatási garancia előírásával, szó sem esett arról, hogy miként tartotta kordában az MSZP a külföldi tőkét. Azt hiszem, a mai napig is csak kevesen tudják azt, amit én is csak évekkel később tudtam meg: az MSZP csak azokkal a befektetőkkel
Utószó helyett...
87
volt hajlandó érdemben tárgyalni, akik az általános, kétéves foglalkoztatási garancia mellett a kiadók, illetve a szerkesztőségek vezető posztjait betöltők esetében három évre szóló beosztásbeli garanciát is vállaltak! Így történhetett meg, hogy a rendszerváltozás első éveiben a pártállam megszűnését, a piacgazdaság felépítésének folyamatait azok a szerkesztőségek magyarázták a vidék-Magyarországnak, amelyek első számú vezetőit (főszerkesztőket, főszerkesztő-helyetteseket) maga a pártállam nevezte ki! Aki kételkedik ebben, nézze meg a lapok impresszumát – s ha itt-ott mégis nyomát találja egy-egy idő előtti változásnak, hát járjon utána: alighanem valami objektív körülmény (súlyos betegség, önkéntes távozás stb.) magyarázza a szabályt erősítő kivételt. (folytatódik a „mi történetünk”) Amikor 1990 szeptemberében Dombrovszky Ádámmal ismét elindultunk Ausztriába, szemernyi kétségünk sem volt afelől, hogy a megbeszélés az immár FVD-tulajdonba került Hajdú-bihari Naplóhoz való visszakerülésünk módjáról zajlik majd. Ott ültek az asztal körül a régi ismerősök, akikkel januárban, februárban, majd tavas�szal tárgyaltunk – de voltak ott néhányan, akik már nem a baráti befektetőcsoport tagjaiként, hanem a három északkelet-magyarországi megyei lapot megszerző FVD GmbH kulcsfiguráiként voltak jelen. Világosan fogalmaztak, ha kérdésünk vagy ellenvetésünk volt, többnyire kitérő válaszokat adtak, de olyan hangsúllyal, hogy abból megérthettük: nincs sok értelme a vitatkozásnak, az érvelésnek. Az első kérdésük így szólt: látok-e én lehetőséget arra, hogy az Inform Stúdió Kft. tulajdonosai hajlandóak üzletrészeiket teljes egészében eladni az FVD-nek? Azt tervezik ugyanis, hogy az Inform Stúdióból egy olyan háttérszervezetet alakítanak ki, amely négy üzletága révén komplex szolgáltatást nyújt a három megyei lapnak. A szerkesztőségi üzletág egy budapesti, kvázi saját hírügynökséget létrehozva szolgálja majd ki a három megyei szerkesztőséget; és há-
88
ÚTON – egy debreceni hetilap története
rom új üzletágként létrejön a saját nyomda, a saját terjesztőhálózat és a saját reklámügynökség is. Mindez azonban csakis akkor lehetséges, ha az Inform százszázalékos tulajdonba kerül. A koncepció logikus volt, bár ezt a „százszázalékos tulajdont” akkor nemigen értettem – igaz, számunkra akkor ennek nem is volt különösebb jelentősége. Nekünk az volt a fontos, hogy visszakerüljünk abba a körbe, ahol újságíróként ismét részesei lehetünk a megyei sajtónak. Később aztán megértettem, hogy miért volt ez olyan fontos. Az addig önálló (és formális önállóságát egyébként továbbra is megtartó) három megyei lapkiadó attól kezdve minden külső szolgáltatást kizárólag az Inform Stúdión keresztül vehetett igénybe. Hiába voltak például minden megyében bejáratott nyomdai kapcsolatok, a szerződéseket ettől kezdve (már a saját nyomda elkészülte előtt is) az Inform Stúdió kötötte az egyes nyomdákkal, a kiadók pedig az Informtól „vásárolták” meg a szolgáltatást. Ezt tudva már nem kell gazdasági zseninek lenni ahhoz, hogy bárki rájöjjön, miért is volt fontos ez a „háttércég”. Az egyes kiadókból (amelyeknek az első időszakban csak résztulajdonosa lehetett az FVD) megtámadhatatlanul lehetett így kivonni a nyereséget. Az igazi meglepetés azonban akkor ért minket, amikor kiderült: azt a bizonyos budapesti szerkesztőséget az Úton újságíróival akarják létrehozni. Természetesen támogatják a fővárosba költözést, adnak hitelt a lakáscseréhez – egyszóval minden feltételt megteremtenek ahhoz, hogy eltűnjünk Debrecenből. Ezen ugyancsak elcsodálkoztunk, és mondtuk is rögtön: ez nem olyan jó ötlet, hiszen (Bakó Endrét idézve) a megye legjobb, de legalábbis a legjobbak közé tartozó újságírói dolgoztak az Útonnál, akiknek nagy hasznát lehetne venni a rendszerváltozás után megújítandó Naplónál. A válaszuk nagyjából ennyi volt: ők alaposan tájékozódtak a megyei lap szerkesztőségében, és úgy ítélik meg, hogy a mi visszakerülésünk túl nagy feszültséget okozna, amit ők nem akarnak megkockáztatni. Próbálkoztunk még egy kicsit, mondván, hogy mi egyáltalán nem érezzük ezt a feszültséget, sőt, pontosan tudjuk, hogy a Nap-
Utószó helyett...
89
ló munkatársainak jelentős része nagyon is szimpatizált az Úton törekvéseivel, sokan szívesen jöttek volna közénk – most meg alig várják, hogy újra visszakerüljünk abba a szerkesztőségbe, és együtt csináljunk egy jó megyei lapot. A reakció ugyanaz volt: ők ezt már átgondolták és eldöntötték, nem akarnak ezen változtatni. Akkor nekünk fogalmunk sem volt a privatizációs háttéralkukról, a vezetői posztok „bebetonozásáról”. Ennek tudatában, így utólag persze már világos, miért kellett száműzni Debrecenből az Úton szerkesztőségének tagjait! Mert az valóban okozott volna némi feszültséget a Napló szerkesztőségében, ha az útonosok úgy térnek vissza a laphoz – mondjuk „egyszerű munkatársakként” –, hogy közben az impresszumban még három évig főszerkesztő-helyettesként a kiadó utolsó és utolsó előtti párttitkára jegyzi a rendszerváltoztató hitelességet. Fontos hozzátenni: tökéletesen érdektelen, hogy a konkrét személyek milyen szakmai értékrendet képviseltek, hogy esetleg mennyire látták be korábbi tévedéseiket, vagy éppen hűségesen ragaszkodtak túlhaladott elveikhez – ez egyszerűen elvi, morális kérdés. Hogy miért mentünk bele ebbe a „megoldásba”? Legfőképpen azért, mert amikor hazajöttünk, és a szerkesztőségben beszámoltunk az Ausztriában történtekről, kiderült: a társaság jelentős része (érthetően) nagyon is vonzónak találta ezt a fővárosi ajánlatot. Annál is inkább, mert más ajánlat nem volt. Beigazolódott a várakozásunk: az új tulajdonosoknak szükségük lesz ránk, nem maradunk munka nélkül. De az korábban eszünkbe sem jutott, hogy Debrecenben viszont semmi szükség ránk. Amikor az Úton utolsó száma megjelent, hét újságíró tagja volt a szerkesztőségnek: Dombrovszky Ádám, Görömbölyi László, Krecz Tibor, Porcsin Zsolt, Ráthy Sándor, Sinka Zoltán, Tóth Dénes. Négyen (Dombrovszky, Krecz, Ráthy és Sinka) vállalták a budapesti letelepedést, Porcsin Zsolt és Tóth Dénes ragaszkodott Debrecenhez. Tóth Dénes néhány hét múlva megvált a cégtől, Porcsin Zsolt pedig az időközben elindított reklámújság, a Debreceni Piacz főszerkesztőjeként maradt parkolópályán mindaddig, amíg jó egy évvel később nem lett a Napló rovatvezetője (később főszerkesztő-helyette-
90
ÚTON – egy debreceni hetilap története
se majd főszerkesztője). Én a tulajdonossal egy köztes megoldásban állapodtam meg. Létrehozom, beindítom a budapesti szerkesztőséget, de nem költözöm Pestre. Aztán később meglátjuk, talán akad valami értelmes munka számomra a debreceni sajtóban. A lényeg: az a szellemi műhely, amit az Úton szerkesztősége képviselt, az a szakmai erő, ami az ott dolgozó újságírók tehetségéből, képességeiből táplálkozott, a Debrecenből való kitelepítéssel megszűnt létezni. (és végül a megyei lapokról, úgy általában…) Talán nem kell hangsúlyozni: az útonosok Debrecenből való eltávolítása a maga konkrétságában legfeljebb az érintettek egyéni sorsának alakulása szempontjából fontos – és tegyük hozzá rögtön: akik elmentek, többnyire jobban jártak, mint ha a Naplónál maradtak volna. Maga a jelenség azonban tágabb összefüggésekben is érdekes: miközben határtalan naivitásunkkal annak idején azt vártuk, hogy a külföldi tulajdonosok a vidéki sajtóban is meghonosítják a mértékadó újságírás európai normáit, egy idő után be kellett látnunk, hogy erről szó sincs. Kötetekre rúg azoknak a tanulmányoknak, cikkeknek a sora, amelyek a megyei lapok szakmai átalakításáról, jobbára szakmai lepusztításáról szólnak. A magántulajdonba került lapok a gazdasági vállalkozások törvényei szerint kezdtek működni – és ezért nem kárhoztathatók a magántulajdonosok, ennek minden felelőssége azokat terheli, akik lehetőséget adtak ezeknek a lapoknak a megszerzésére. Furcsa ellentmondás jellemezte az 1990-es évek első felének vidéki sajtóját. Olyan emberek határozták meg a lapok működésének feltételrendszerét, akiknek egyrészt fogalmuk sem volt a magyarországi viszonyokról, másrészt nem is nagyon érezték, hogy nekik ezzel különösebben törődniük kellene. A megyei lapoknak – éppen monopolszerepük miatt – sajátos felelősségük lett volna a vidéken élők sokoldalú, objektív tájékoztatásában, a hirtelen változások magyarázatában, az emberekre váratlanul és szinte követhetetlenül
Utószó helyett...
91
rázúduló társadalmi-politikai-gazdasági folyamatokban való eligazításban. És ha mindezt kellő szakmai színvonalon, hitelesen teszik, akkor nő a példányszám is, több lesz a hirdetés, eredményesebb, jövedelmezőbb lesz a lapkiadás mint gazdasági vállalkozás. Csakhogy a magántulajdonosok (az ő szempontjukból érthetően, logikusan) éppen fordítva gondolkodtak: számukra a profit az elsődleges. Mi az, ami segíthet a példányszám növelésében, mitől lehet minél nagyobb a hirdetési bevétel? Nem nehéz belátni: ez a fajta szemlélet aligha fér össze a BBC sokat emlegetett szakmai normáinak érvényesítésével – pedig a megyei újságoknak jellegüknél, helyzetüknél fogva alapvetően közszolgálati feladatokat kellett volna ellátniuk! Északkelet-Magyarországon kicsit talán jobb volt a helyzet, mint az ország más részeiben. Az FVD ügyvezetője 1997 tavaszáig egy német közgazdász volt, aki élete korábbi szakaszában a német sajtó normáin szocializálódott, és képes volt egymástól különválasztani a sajtóvállalkozást és a szerkesztőségi tevékenységet. Az ő távozása után azonban ezen a vidéken is a profit érdeke kerekedett felül holmi szakmai normákon. 1998 tavaszán az Észak-Magyarország főszerkesztőjeként vettem részt azon a „meetingen”, amin egyebek között az FVD-lapok formai átalakítása volt a téma. Már elkészültek az első laptervek, ott voltak kiterítve egy hatalmas asztalon. Az Észak-Magyarországnak akkor még volt egy hétvégi melléklete, ebben igyekeztünk tartalmas, elemző, esetenként terjedelmesebb írásokkal is kiszolgálni a híreken, tudósításokon túl az összefüggésekre, a körülöttünk zajló események értelmezésére, a valóság komplexebb bemutatására is fogékony olvasókat. Ennek a mellékletnek a nyitólapján mindig közöltünk egy kéthasábos publicisztikát. A kollégákkal éppen ennek az oldalnak az újonnan tervezett változatát nézegettük, amikor odajött az FVD tulajdonosa, Eugen Russ. Megkérdezte: miért tartjuk mi annyira fontosnak ezt a hétvégi mellékletet, vannak-e arról információink, hogy mennyien olvassák ezt? Mert a terjesztési adatokból ő úgy látja, hogy a szombati
92
ÚTON – egy debreceni hetilap története
lapszámból mintha még kevesebbet is vásárolnának, mint a hétköznapiakból. Először próbáltam magyarázni, hogy a megvásárolt példányok töredékét teszik ki az előfizetők számának, és egyébként is, szombaton nem járnak munkába az emberek, talán kevesebben vesznek útközben újságot… Már hónapok óta zajlott a kilátástalan küzdelem: ő forszírozta a minél több populáris, „könnyen emészthető” tartalom megjelentetését, mi meg próbáltuk védeni az általunk értékesnek gondolt tartalmat. Láttam rajta, hogy a lapvásárlási szokásokról szóló értekezésem nem nagyon győzte meg – de hirtelen eszembe jutott egy frappáns hasonlat, az majd biztosan hatni fog! Az Állami Operaház is veszteséges, mondtam neki, és aligha lenne szükség az állam támogatására, ha operaelőadások helyett popkoncerteket rendeznének ott – de mégse rendeznek, mert fontos, hogy legyen otthona az operának is. Rám nézett, és csak annyit kérdezett: láttam én már operát magánvállalkozásban működni? Néhány hónappal később az ügyvezető felajánlotta: szerinte mindkettőnk számára előnyösebb lenne, ha közös megegyezéssel megválnánk egymástól. Nem sokkal azután megszűnt a hétvégi melléklet maradéka is – mert operaházat nem szokás magánvállalkozásban működtetni. Görömbölyi László 2009 tavaszán
Utószó helyett...
93
