Drincourt erődje, Normandia, 1167 nyara

Első fejezet Drincourt erődje, Normandia, 1167 nyara

A hajnal előtti sötét órán a nagyterem lakói csukott ablaktáblákkal védekeztek az éjszaka rosszindulatú kipárolgásai ellen. A súlyos vas parázsfedő alatt pislákoló tűz egy haldokló sárkány szemére emlékeztetett. A fal mentén szendergő lovagok és csatlósok hevertek, a csendet csak sóhajtásszerű szuszogásuk és időnként felhangzó torokhangú horkolásuk törte meg. A terem egyik huzatosabb, kevésbé kiváltságos szegletében, messze a tűz maradék melegétől egy fiatalember összerándult álmában; homlokát ráncba vonták az álmában látott eleven képek, amelyek a hatalmas normann kastély nyugtalan sötétjéből a hamsteadi Berkshire-ben épült családi vártorony kisebb, meghittebb termébe repítették. Ötéves volt, a legszebb kék tunikáját viselte, és az anyja magához ölelve, meg-megbicsakló hangon épp arra buzdította, hogy legyen jó fiú. – Ne feledd, hogy szeretlek, William! – Olyan erősen szorította, hogy a gyerek alig kapott levegőt. Amikor eleresztette, mindketten ziháltak: a fiú levegő után kapkodott, anyja a könnyeivel küszködött. – Csókolj meg, és menj atyáddal! – intette az anyja. A fiú anyja puha orcájára szorította az ajkát, és beszívta bőre illatát, amely a frissen kaszált széna illatára emlékeztette. Hirtelen maradni szeretett volna. Megremegett a szája. – Ne sírj, asszony, még felzaklatod! William érezte, amint apja keze keményen, határozottan a vállára nehezedik, és elfordítja a napsütötte helyiségtől, a ház összegyűlt népétől, köztük a három bátyjától, Waltertől, Gilberttől és Johntól, akik mind komoly tekintettel figyelték. John ajka is remegett. – Készen állsz, fiam? Felpillantott. Egy égő templomtoronyról lecsorgó ólom kiégette az apja jobb szemét, és a halántékától az álláig kettészelte arcát. A csúnya forradás egyik feléről egy angyal, a másikról egy ördögről mintázott vízköpő maszkja tekintett le rá. Mivel William születése óta ilyennek ismerte apját, fenntartás nélkül elfogadta őt. – Igen, uram – felelte, mire a férfi helyeslő pillantással jutalmazta. – Bátor fiú vagy. A lovászok már az udvaron várták őket a lovakkal. John Marshal a kengyelvasba csúsztatta az egyik lábát, a másikat pedig átlendítette a ló hátán, azután lehajolt, hogy Williamet is felemelje maga elé, a nyeregbe. – Ne feledd, hogy a király marsalljának a fia és Salisbury grófjának az

unokaöccse vagy! – Apja megbökte a sarkával a paripa oldalát, és csapatával együtt kiügetett a vártoronyból. William nem látott mást, csak a tunikája csuklórészét díszítő, élénk színű hímzést és apja hatalmas, csatákban szerzett sebhelyekkel borított kezét, ahogy a kantárszárat markolja. – Meddig leszek távol? – kérdezte éles hangon álombeli énje. – Attól függ, hogy István király meddig akar magánál tartani. – Miért akar magánál tartani? – Mert szavamat adtam, hogy megteszek valamit, és maga mellett akar tudni, amíg be nem váltom az ígéretemet. – Apja hangja bántón csikorgott, mint a kardpengén végighúzott fenőkő. – Túszként tart fogva, amíg eleget nem teszek a kérésének. – És mit ígértél? – kérdezte William. Érezte, hogy az apja mellkasa görcsösen összerándul, majd nevetésnek beillő mordulást hallott. – Amit csak egy bolond kérne egy őrülttől. Különös válasz volt, és a gyermek William megfordult, hogy a nyakát nyújtogatva felnézzen apja elcsúfított arcára, miközben a felnőtt William álmában megfordult a rátekeredő takaró alatt. A ráncok elmélyültek a homlokán, szeme gyorsan mozgott lehunyt szemhéja alatt. Apja hangja lassan távolodni kezdett az álombeli táj ködében, hogy fokozatosan egy nő és egy férfi izgatott beszélgetése váltsa fel. – Az a nyomorult megszegte az ígéretét, megerősítette a tornyot, embereket toborzott, utánpótlást hozatott és eltorlaszolta a réseket. – A férfi hangja nyersen csengett a megvetéstől. – Sosem állt szándékában megadni magát. – És mi lesz a fiúval? – suttogta elszörnyedve az asszony. – Az életével lakol. Az apa azt mondja, őt nem érdekli, mert megvan még az üllő és a kalapács, amivel az elvesztett fiúnál több és jobb fiakat tud kovácsolni. – Csak nem úgy érti… A férfi kiköpött. – John Marshal egy veszett kutya! Ki tudja, mire képes? A király a fiút akarja. – De csak nem fogod… ezt nem teheted! – sikoltott elborzadva az asszony. – Nem is! Ez csak terhelje a király és a fiú átkozott apjának lelkiismeretét! Hé, asszony, odaég a ragu, törődj a dolgoddal! William álombeli énjét karon ragadták, majd durván végigvonszolták egy hatalmas harci táboron. Érezte a tábortüzek kékes füstjének illatát, látta, ahogy a katonák a fegyvereiket élesítik, és egy csapat zsoldos gyűlik egy masina köré, amiről azóta már tudta, hogy kőhajító gép. – Hova megyünk? – kérdezte. – A király elé. – A férfi eddig homályba vesző vonásai hirtelen élesen kirajzolódtak William álmában. Az István király szolgálatában álló flamand

zsoldosnak cserzett, barna bőre volt, amely szinte ráfeszült kemény, szögletes arccsontjaira. Henknek hívták. – Miért? – kérdezte William. Henk azonban nem válaszolt, ehelyett hirtelen elkanyarodott jobbra. Az ostromgép és a kék-arany csíkos, díszes sátor között néhány férfi beszélgetett. Két őr lépett elő, előreszegezett dárdával, majd pihenőállásba helyezkedtek, és intettek Henknek és William-nek, hogy lépjenek be. Henk két lépéssel bent termett, letérdelt, majd Williamet is maga mellé húzta a földre. – Felséges uram! William a haja alól gyors pillantást vetett az előtte állókra, de képtelen volt eldönteni, hogy melyik lehet őfelsége, mert egyikük sem viselt koronát, vagy hasonlított arra a képre, ahogyan magában elképzelte a királyt. Az egyik úr finom dárdát tartott a kezében, amelynek nyelén selyemzászló lengett. – Szóval ő az a fiú, aki csak annyit ér, hogy az apja időt nyerjen általa – szólalt meg a dárdahordozó mellett álló férfi. Őszülő haja és gondoktól barázdált arca volt. – Állj fel, fiam! Hogy hívnak? – Williamnek, uram. – Álombeli énje felállt. – Ön a király? A férfi pislogott, láthatóan meghökkent. Fakó kék szeme összeszűkült, és összeszorította az ajkát. – Valóban az vagyok, bár atyád nem így gondolja. – Egyik társa odahajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit. A király hevesen megrázta a fejét. – Nem! – jelentette ki. A szellő meglibbentette a dárdára tűzött selyemzászlót, amitől a közepére hímzett oroszlán úgy mozdult, mintha lopakodva zsákmányért indulna. A látvány elterelte William figyelmét. – Megfoghatom? – kérdezte lelkesen. Az úr homlokát ráncolta, úgy nézett le rá. – Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy zászlóvivő légy, nem? – jegyezte meg kelletlenül, de a következő pillanatban mégiscsak átnyújtotta a dárdát Williamnek. – Csak óvatosan! A nyél még meleg volt az úr kezétől, amikor William kis keze összezárult rajta. Meglengette a lobogót, nézte, ahogy az oroszlán acsarogni kezd a szélben, majd örömtelin felkacagott. – Felséges uram, ha engedsz John Marshalnak, csak kiteszed magadat a megvetésének…- győzködte a férfi. – De Krisztus Urunkra, ha az apja bűneiért egy ártatlant akasztok fel, a lelkifurdalás kínjainak teszem ki magam! Nézd csak…– bökött a mutatóujjával William felé. – Nézd! A keresztény világ minden kincséért sem szeretném, ha ez a kislegény a bitón végezné! A pokolfajzat apját szívesen látnám ott, de őt nem. William, akinek sejtelme sem volt, micsoda veszélyben forog, és csak azt érezte, hogy mindenki őt figyeli, megforgatta a dárdát. – Jöjj, gyermekem! – intett a király. – A sátramban maradsz, amíg el nem döntöm, mi lesz a sorsod!

William csak egy kicsit volt csalódott, amikor vissza kellett adnia a dárdát a tulajdonosának, aki – mint utóbb kiderült – Arundel grófja volt, hisz egy pompás, csíkos sátor várt rá, sőt, a király fegyverei, amelyeket, ha engedik, talán kezébe is vehet majd. E pompás kilátásra gondolva vidáman ugrándozott István király oldalán. A sátrat, ahol számos fegyverhordozó és szolga várta a király parancsát, két talpig vértbe öltözött lovag őrizte. A sátorszárnyakat felhajtották, betekintést engedve a helyiségbe, amelyet frissen kaszált fűvel hintettek fel. A zárt térben bódító illat terjengett. A hatalmas ágy mellett, amelyet henger alakú, hímzett párnák, selyem- és szőrmetakarók borítottak, épp olyan díszes láda állt, mint a szülei hamsteadi szobájában. Az ágyon kívül még egy pad és egy asztal volt odabent, ez utóbbin egy ezüstkancsó mellett kupák sorakoztak. A király páncélinge két, kereszt alakba kötözött kőrisfa rúdon csillogott, sisakját a földbe szúrt rúd csúcsára tűzték, pajzsát és kardhüvelyét pedig a hevenyészett állvány lábához támasztották. William vágyakozva méricskélte őket. A király rámosolygott. – Lovag szeretnél lenni, William? William lelkesen, csillogó szemmel bólintott. – És hű leszel a királyodhoz? William ismét bólintott, ám ezúttal azért, mert az ösztönei azt súgták, hogy ezt várják tőle. – Kétlem! – A király mélyet sóhajtott, majd ráparancsolt az egyik fegyvernökre, hogy a kancsóból vérvörös bort töltsön az egyik serlegbe. – Fiú! – szólt rá Williamre. – Fiú! Nézz rám! William felemelte a fejét. A király átható pillantása megijesztette. – Szeretném, ha sohasem felednéd ezt a napot! – István király megfontoltan, tagolva ejtette ki a szavakat. – Azt akarom, hogy tudd: bármit is követett el apád ellenem, lehetőséget adok rá, hogy felnőj és kiköszörüld a csorbát! Tudd meg: a király mindennél többre tartja a hűséget! – A férfi kortyolt egyet a borból, majd William aprócska markába nyomta a serleget. – Idd ki, és ígérd meg, hogy mindig emlékezni fogsz arra, amit ma hallottál! William engedelmeskedett, bár a bor égette a torkát. – Ígérd meg! – ismételte a király, amikor a fiú visszaadta a serleget. – Ígérem! – fogadkozott William, és miközben a bortól egész testét forróság járta át, az álom elillant, ő pedig zihálva felébredt. Az első, amit meghallott, a kakasok kukorékolása és a drincourt- i nagyteremben alvók első moccanásai voltak. Egy darabig csak pislogott, igyekezett hozzászokni a valósághoz. Régóta nem fordult már elő, hogy az álmai visszapergették az éveket addig a nyárig, amikor a Newburyért folytatott ostromban István király foglya volt. Ébren ritkán idézte fel életének ezt az időszakát, de olykor – teljesen váratlanul és érthetetlenül – az álmai visszarepítették abba az időbe, és a lassan huszadik életévét is betöltő fiatalember ismét ötéves, szöszke kisfiú lett.

John Marshal végül mesterkedései, cselszövései és negyedikként született fia készséges feláldozása ellenére elvesztette Newburyt, majd később marlborough-i uradalmát, de ha a csatát nem is nyerte meg, egy kedvező fordulat mégis megerősítette az udvarnál kivívott pozícióját. István király vérvonala véget ért, és Matilda császárnő fia, Henrik, e néven a második király, immár tizenhárom éve rendíthetetlenül ült a trónján. – Én pedig lovag lettem – mormolta maga elé William, és fanyarul elmosolyodott. Új rangja még friss volt. Néhány hete még fegyvernökként tanulta a harci mesterséget sir Guillaume de Tancarville, Normandia kamarása, az anyja távoli rokona mellett; páncélt fényezett és különböző megbízásokat teljesített. William lovaggá ütése egyben a férfikorba lépését jelentette, és lehetővé tette számára, hogy egy fokkal feljebb hágjon egy igencsak ingatag ranglétrán. A Tancarville-házban elfoglalt helye bizonytalan volt. Lord Guillaume kíséretében csak kevés hely akadt a becsvágyó, ám annál tapasztalatlanabb újoncok számára, akiknek még nem adódott lehetőségük, hogy bizonyítsák rátermettségüket. William azt is fontolóra vette már, hogy a bátyja birtokán, Hamsteadben keres menedéket. Ezt azonban csak végső megoldásként tartotta számon, nem is beszélve arról, hogy nem tudta volna megfizetni az átkelést a Keskenytengeren. Normandia és Franciaország között ráadásul heves viszály dúlt, ez pedig kiváló alkalom volt arra, hogy megszerezze a hiányzó tapasztalatot. E pillanatban valahol a határ mentén a francia sereg épp arra készült, hogy lerohanja Normandiát, és nagy pusztítást végezzen a tartományban. Mivel Drincourt a Rouen városába vezető északi utakat védte, sürgős szükség volt fegyveresekre. Az álombeli képek lassan elhalványultak, William feszült izmai elernyedtek, és ő újra könnyű álomba merült. Egykor szőke haja fokozatosan nyerte el jelenlegi sötét mogyoróbarna színét, ám a verőfényes nyári napnak köszönhetően itt-ott továbbra is aranyosan csillogó sávok villantak elő belőle. Akik ismerték John Marshalt, váltig állították, hogy William a megtévesztésig hasonlít az ifjú Marshalra – akinek csinos arcát még nem csúfította el a Wherwell-apátság égő tetejéről lecsorduló ólom –, s gyakran mondogatták, hogy még a téli folyó változékony, tompa árnyalatait tükröző sötétszürke szemük színe is ugyanolyan. – Istenemre, William, te még a végítélet harsonáira sem ébrednél fel! Ki az ágyból, te semmirekellő! – A kiáltást egy oldalába irányzott erős rúgás kísérte. A fiatalember fájdalmasan felnyögött és kinyitotta a szemét. Gadefer de Lorys, Tancarville egyik idősebb lovagja állt mellette. – Ébren vagyok – ült fel az oldalát dörzsölgetve. – Hát az ember már a gondolatait se szedheti össze, mielőtt felkel? – Hah! Ha tehetnéd, napnyugtáig szedegetnéd őket. Ilyen hétalvót még nem hordott a Föld a hátán! Ha nem az úr rokona lennél, már rég kihajítottalak volna!

William tisztában volt vele, hogy legjobb, ha ilyenkor kerüli Gadefert, vagy ha már összetalálkozik vele, inkább mindent ráhagy, mert a férfi reggelente igencsak zsémbes volt. William jól tudta, hogy néhány lovag neheztel rá, mert úgy érzik, veszélyezteti a Drincourt-ban kivívott helyüket. A rokoni szál, amely a kamaráshoz fűzte, legalább akkora hátrányt, mint előnyt jelentett. – Igazad van – felelte mosolyogva, bocsánatkérőn. – Már itt sem vagyok! Megyek és megjáratom a lovamat! Gadefer morgott valamit a bajsza alatt, majd elbicegett. William, aki titokban fintorogva elhúzta a száját, összegöngyölte a szalmazsákot, összehajtogatta a pokrócot, azután kifelé indult. Bár a poros levegőből máris a nyár derekára jellemző forróság áradt, a falak árnyékában még a hajnal hűs, zöld csípőssége csapta meg, ami azonban egy szemvillanás alatt szertefoszlott, amint a falak magukba szívták az égre kapaszkodó nap melegét. Az istálló felé pillantott, egy másodpercig habozott, végül mégis meggondolta magát, és engedelmeskedve korgó gyomra parancsának, a konyha felé irányította lépteit. A drincourt-i szakácsok már hozzászokhattak William látogatásaihoz, aki nemsokára egy kecskelábú asztalnak dőlve falta a kemencében sült, friss, forró búzakenyeret, amelynek tetején olvadt vaj és édes lóherevirágméz fénylett. A szakács felesége a fejét ingatva nézte. – Fel nem foghatom, hová tűnik ez a sok étel! Egy várandós asszony pocakjába se férne ennyi! William vigyorogva rácsapott izmos, lapos hasára. – Csakhogy én kemény munkát végzek! Az asszony felvonta a szemöldökét, amivel többet árult el, mint szavakkal tette volna, majd folytatta a zöldségaprítást. Az ifjú széles vigyorral lenyalta a tenyere éléről az utolsó csepp vajas mézet, az ajtóhoz lépett, és kezét a szemöldökfának támasztva, élvezettel kitekintett a gyönyörű reggelbe. Az udvar békés csendjét azonban hirtelen kiáltozás verte fel, majd néhány másodperc múlva Essex grófja, állig felvértezve, átvágtatott az udvaron az istálló felé néhány lovag és hűbéres kíséretében. William kisietett az erődítmény udvarára. – Hahó! – kiáltott. – Mi történt? – Franciák és flamandok a határban! – kiáltotta hátra a válla fölött lihegve egy lovag. A szavak villámcsapásként érték Williamet. – Átkeltek a határon? – Igen! Átkeltek a Bresle-en, Eu-t kifosztották. Boulogne-i Máté vezeti őket, és már itt járnak, a falaknál. Pokoli nehéz lesz feltartóztatni őket! Vedd fel a páncélt, Marshal! Nincs idő evésre! William a nagyterembe rohant. A szíve pörölyként vert, hányinger kerülgette. Átkozta magát, amiért annyi kenyeret és mézet evett. A teremben már egy fegyvernök várta, hogy rásegítse a bélelt fegyverkabátot és a sodronyinget. Tancarville ura úgy járt fel s alá vértjében, mint akibe bolha csípett, és kurta parancsokat osztogatott a harci öltözetükkel bajlódó lovagoknak.

William összeszorította az ajkát. Hányingere előbb a tetőfokára hágott, majd fokozatosan enyhülni kezdett. A szívverése is lecsillapodott, amint magára öltötte a sodronyinget, a tenyere viszont olyan síkos lett a hideg verítéktől, hogy kénytelen volt a páncél fölött viselt köpenybe törölni. Elérkezett hát a várva várt pillanat. Végre itt az alkalom, hogy bebizonyítsa, nem csak enni és aludni tud; és a helyét nem csupán annak köszönheti, hogy rokoni szálak fűzik a ház urához, hanem a képességei folytán is megilleti. Mire Tancarville ura és kísérete csatlakozott Essex grófjához a Nyugati hídnál, Drincourt peremét már elözönlötték a flamand zsoldosok, és a város lakói lélekszakadva futottak, hogy mentsék a bőrüket. A főzéshez gyújtott tüzek füstjének szagát az általános gyújtogatás orrfacsaró bűze váltotta fel, a rue Chaussée-n pedig a boulogne-i lovagok csapata gyűlt össze, hogy támadást intézzen a Nyugati kapu ellen, és betörjön a városba. William felajzva, lelkesen és elszántan hajszolta előre a lovát, maga mögött hagyva több harcedzett fegyverest, amíg utol nem érte az urát. De Tancarville, aki éppen azon igyekezett, hogy megzabolázza a William verítékező lovától megriadt csataménjét, figyelmeztető pillantást vetett rá. – De sietős, fiú! – dörmögte derűs bosszúsággal a hangjában. – Hátrébb az agarakkal, engedd előre a lovagokat! A fiúnak mérgében arcába szökött a vér. Már a nyelve hegyén volt a válasz, miszerint ő is lovag, de azután mégis meggondolta magát, és inkább visszafogta a lovát. Szikrázó tekintettel tűrte, hogy a tapasztaltabbak közül három lovag megelőzze, amikor azonban egy negyedik is megpróbált elfurakodni mellette, William ismét előreugratott; elszánta magát, hogy megmutatja, mire képes. De Tancarville a saját nevét mint csatakiáltást hallatva indult rohamra a hídon át, végig a rue Chaussée-n, hogy szembeszálljon a bezúduló boulogne-i lovagokkal. William magához szorította a pajzsát, előreszegezte a lándzsáját, és vágtába csapott át. Tekintetét egy fekete ménen ülő lovag bíborvörös címerére szegezte, és akkor sem torpant meg, amikor már látszott, hogy az összecsapás elkerülhetetlen. Szemet szúrt neki, hogy ellenfelének túl magasan van a dárdája, és vörös pajzsát egy szemernyit befelé fordítja. William az oldalának támasztotta a karját, és a szemét az utolsó pillanatig nyitva tartotta. Lándzsája átdöfte a lovag pajzsát, és bár a fegyver eltörött William kezében, az ütés elég erős volt ahhoz, hogy ellenfele meginogjon. A fiú furkósbotként hadakozva a kezében maradt törött nyéllel, kiütötte a lovagot a nyeregből. Amikor a fekete mén a kantárszárat a földön húzva futásnak eredt, William kardot rántott. Az első vad összecsapás után a harcolók szétváltak, és kisebb csoportokban kezdtek tusakodni. Williamet a kiképzés során semmi sem készítette fel a csata iszonyatos lármájára és kegyetlenségére, de nem hagyta, hogy ez megijessze, és sóváran ragadott meg minden alkalmat a tapasztalatszerzésre. Magabiztossága nőttön-nőtt, ahogy egyre több, nála

tapasztaltabb lovaggal folytatott heves tusából is győztesen került ki. Rémült és felajzott volt egyszerre, mint egy nyugalmas állóvízből egy sebes sodrású folyóba tévedt hal. Boulogne grófja újabb csapatokat hívott harcba, és a hídért folytatott elkeseredett küzdelemben szinte kavarogtak az emberek és a lovak. A városka lakói husángokkal, karókkal és parittyákkal felfegyverkezve küzdöttek a helyőrség katonái mellett; a tömeg ide- oda hullámzott, mint szélben a mosott ruha. Testközeli, mocskos munka volt, és William kardot forgató keze iszamos lett a vértől és a verítéktől. – Tancarville! – üvöltötte rekedten, ahogy a tengelye körül megperdülve iszonyú ütést mért egy francia lovagra. Az ellenfele csatalova rémülten hátrahőkölt, lehajítva lovasát, aki mozdulatlanul elterült a porban. William felkapta a lovag dárdáját, és a flamand zsoldosok felé hajszolta a lovát, akik éppen egy ház kifosztásával foglalatoskodtak. Egyikük, aki kivonszolt egy ládát az utcára, és a kardmarkolatával igyekezett leverni a zárat róla, nem hallotta meg időben társai figyelmeztető kiáltását. Túl későn perdült meg, William dárdája azonnal átdöfte a mellkasát. A többiek lerohanták a fiút, és eszeveszetten próbálták lerángatni a lováról. Marshal szélsebesen megfordította az állatot, kereste a megfelelő pozíciót, miközben a pajzsával és a kardjával vadul hadakozott a katonák ellen. Az egyik zsoldos felkapott egy szénahúzót, amely a házfalnak támasztva állt, és megpróbálta lerántani a lováról. A kampó átszakította a sodronyingét, áthatolt a bélelt fegyverkabáton és a vászoningen, és belehasított William vállába. Nem érzett fájdalmat, mert a harc hevétől forrt a vére. A zsoldosok körülvették, és a gyeplő után kapkodva igyekeztek lerántani a földre, William azonban az állat véknyába vágta a sarkantyúját, mire a rémült paripa hátrarúgott. Sikoly hallatszott. A hátsó patkó testet ért, és az egyik katona élettelenül esett össze. William a nyeregbe kapaszkodott, a sarkantyúját ismét az állat oldalába vágta, ezúttal a heveder előtt, mire a paripa felágaskodott, és amikor mellső lábai ismét földet értek, nekiiramodott. A katonák ijedtükben eleresztették a gyeplőt és félreugrottak, nehogy az állat eltapossa őket. A horgot forgató zsoldos markából kicsúszott a nyél, William végre kitörhetett, és ellene fordulhatott. A kardjával lefelé döfött, miközben szinte zokogva üvöltötte ura csatakiáltását. Látta, hogy ellenfele a földre zuhan, és átgázolva a testén vágtázni kezdett. Most, hogy végre kiszabadult a zsoldosok szorításából, villámsebesen csatlakozott a Tancarville-lovagok csapatához. Lova mély nyaksebet kapott, és a gyeplő csúszott véres kezében. Az ellenség egészen a híd végéig visszaszorította a drincourt-i helyőrséget. Bár peremét a füst és a tűz a pokol előszobájává változtatta, a várost még nem vették be, és a francia sereg támadása továbbra is úgy tört meg a normann védelmen, mint hullámok a gránitfalon. William szeme előtt az erőfeszítéstől és a kimerültségtől fényes pontok táncoltak, ahogy

hadakozott és kaszabolt; csapásai azonban már nélkülöztek minden fortélyt és kifinomultságot. A küzdelem már csak a következő pillanat túléléséről szólt, azután még egyről… hogy kitartson, és ne hátráljon meg. Valahányszor úgy érezte, hogy nem bírja tovább, megacélozta a szívét, és összeszedve minden erejét felemelte a karját, hogy újra és újra lesújtson. A nekik feszülő embertenger felett hirtelen kürtök harsantak, és a nyomás érezhetően enyhült. A francia lovag, aki eddig keményen szorongatta Williamet, váratlanul megtorpant és hátrálni kezdett. – Takarodót fújnak! – lihegte egy Tancarville-lovag. – Istenemre, visszavonulnak! Tancarville! Tancarville! – William megsarkantyúzta a lovát. Lankadó karját megerősítette a tudat, hogy az ellenség megfutamodik. A sebesült állat azonban csak támolygott alatta, így William elszántan leugrott a nyeregből, és gyalogosan csatlakozott az üldözők csapatához. A franciák Drincourt égő külvárosán át menekültek – nyomukban az üldözőik, a város polgárai és többi lakosa –, miközben utóvédharcot folytattak a helyőrség lovagjaival és katonáival. William végül kifulladt, és a város szélén összeesett egy juhakolnál. A szomjúságtól égett a torka, a kardlapja kicsorbult, felületét felmarta a pajzsokkal, vértekkel és emberi testekkel való számtalan összeütközés. A fiú levette a sisakját, s fejét megmerítette a juhoknak épített kővályú vizében, majd mohón inni kezdett a tenyeréből. Miután csillapította a szomját, és lihegése is alábbhagyott, a vesszősövényen talált gyapjúcsomóval letörölte kardjáról a véres patinát, hüvelyébe dugta a fegyvert, és visszavonszolta magát a hídhoz. Hirtelen ólomsúlyként nehezedett rá a fáradtság. Lova fura testhelyzetben, az oldalán hevert. William még térdre sem ereszkedett, meg sem pillantotta a tompa tekintetet, máris tudta, hogy az állat kimúlt. A ló nyaka még meleg volt, amikor a kezét rátette. A durva szálú sörény szinte szúrta véresre sebzett kezét. Tancarville hűbérurától kapta ajándékba, amikor lovaggá ütötték, a páncéljával, a kardjával és a köpenyével együtt, és bár a ló nem volt régóta a birtokában, azt már tapasztalhatta, hogy erős, eleven és engedelmes. Nagyobb büszkeséggel és szeretettel viszonyult hozzá, mint az bölcs lett volna, és a szomorúságtól most elszorult a torka. – Nem az utolsó, amit elveszítesz – jegyezte meg de Lorys mogorván, lehajolva almásderese nyergéből. Lovának egész testét kisebb-nagyobb sebek borították, de biztosan állt a lábán. – Ez a háborúval jár, fiú. – Lenyújtotta a kezét, ami a nap küzdelmeiben ugyanolyan véres lett, mint Williamé. – Gyere, ugorj fel mögém! William így is tett, bár nagy erőfeszítésébe került, hogy a lovag kengyelbe bújtatott lábára lépve nekirugaszkodjon, és fellendítse magát a ló farára. A csata hevében semmibe vett horzsolások és sebek, kivált a jobb vállán ejtett vágás, csak most kezdték kínozni.

– Megsebesültél? – firtatta Gadefer, amikor Williamnek elakadt a lélegzete. – Csúnyán megsérült az inged. – Átszakította egy kampó – felelte William. – Nem vészes. – Továbbra is fenntartom, amit mondtam – morogta de Lorys. – Hétalvónak és haspóknak tartalak, de ahogy ma harcoltál… az feledteti minden hibád. Lehet, hogy Tancarville uram mégsem az idejét vesztegette, amikor kitaníttatott téged a lovagi mesterségre. Aznap este Tancarville hűbérura lakomát adott a győzelem örömére, amelyet a lovagjai jóformán a vereség kapujában vívtak ki; szinte a megsemmisülés pillanatában fordítottak a szerencse kerekén. A súlyos vereséget szenvedett francia sereg visszavonult, hogy rendezze sorait, és Drincourt – legalábbis egyelőre – biztonságban volt, bár Eu szomszédos grófságát kifosztották és a földig rombolták. William a díszhelyen ült, fönt, az emelvényen álló főasztalnál, az idősebb lovagok körében, akik éppen az ifjú első csatájában tanúsított vitézségét méltatták. Williamet – bár kimerült volt – magához térítette dicséretük és bajtársiasságuk. A borban párolt galamb és az illatos, gőzölgő búzakása, a mandulatejben főtt alma visszaadta az erejét, ahogyan az édes, erős jégbor is, amivel kínálgatták. A sebei jórészt felületesek voltak. De Tancarville kirurgusa kimosta és összeöltötte a vállsebét, és puha vászonkötést tett rá. A vágás élesen hasogatott; és a forradás a csata emlékét őrzi majd, de legalább nem érte maradandó sérülés. Láncingét már elvitték a fegyverkovácsműhelybe, hogy a szemeket ismét összefűzzék, fegyverkabátja pedig a várban lakó asszonyokhoz került, hogy megfoltozzák és kimossák. A férfiak egyre azt hajtogatták, milyen nagy szerencséje volt. Valószínűleg igazuk lehet, gondolta, mert a katonák közül jó néhányan otthagyták a fogukat a csatában, ő pedig csak a lovát és a tapasztalatlansága hímporát vesztette el. Mégsem érezte magát szerencsésnek, amikor valaki dicséretképpen szívélyesen rácsapott sebesült vállára. Essex fiatal grófja, William de Mandeville köszöntésül magasba emelte a poharát, sötét szeme csillogott. – Istenemre, Marshal, adnál-e barátságunk megpecsételéseként ajándékot? – kiáltotta úgy, hogy az emelvényen álló főasztal körül ülők mind meghallották. Williamnek a fáradtságtól és a felajzottságtól zúgott a feje, de tudta, hogy nem részeg, és fogalma sem volt, miért villantja rá széles mosolyát de Mandeville az asztal körül ülőkre. Az egyenrangúak közötti ajándékozás mindig is a hasonló lakomák részét képezte. – Szíves örömest, uram – felelte szintén mosolyogva. – Mit kívánsz, mi legyen az ajándék? – Lássuk csak! – De Mandeville az állát dörzsölgette, úgy tett, mintha elgondolkodna, majd körbehordozta a tekintetét az urakon, belevonva őket a

játékba. – Megteszi egy farokszíj vagy egy díszes mellszíj. Vagy esetleg egy míves kantár. William tágra nyílt szemmel széttárta a karját. – Hisz nekem nincs ilyen holmim – felelte. – Mindenem, amim csak van, még a rajtam levő ruha is de Tancarville uram jóvoltából az enyém. – Fejével az említett felé intett, aki a serlegével tett széles gesztussal és egy elfojtott böfögéssel nyugtázta a közlését. – Csakhogy a saját szememmel láttam, amikor ma elnyerted őket! – évődött de Mandeville. – Többtucatnyi is a birtokodba került, bár tőlem egyet is megtagadsz. William továbbra is elképedve meredt rá, mialatt az emelvényen ülőkön végighullámzott a kacagás, és William értetlenkedő arckifejezése láttán csak tovább erősödött. – Azt akarom ezzel mondani – magyarázta de Mandeville két nevetési roham között –, hogy ha vetted volna a fáradságot, hogy sarcot követelj a lovagoktól, még ha csak némelyiktől is, akiket harcképtelenné tettél vagy földre terítettél, ma koldusbotra jutott ember helyett gazdag úr lehetnél. Érted-e már? William nagy bosszúságára az öblös hahotázás újabb hulláma söpört végig az egybegyűlteken. Hozzászokott már, hogy a tréfáknak gyakran ő a céltáblája, és tudta, rosszul teszi, ha egy sarokba húzódva duzzog vagy visszavág. Jóindulatú volt az ugratás, és figyelmeztetés, jó tanács rejlett mögötte. – Igazad van, jó uram! – bólintott. Az arca fájdalmas grimaszba torzult, amikor megvonta a vállát, és a társai ezt már halkabb nevetéssel nyugtázták. – Nem gondolkodtam. Legközelebb körültekintőbb leszek. Ígérem, egyszer még megkapod a kantárodat! – Ah! – kiáltott fel Essex grófja. – Előbb új lovat kell venned, és azt bizony nem adják olcsón! Williamnek, amikor aznap éjjel nyugovóra tért a szalmazsákján, fáradtsága ellenére is sokáig nem jött álom a szemére. Úgy érezte, mintha nemcsak a testét, de az elméjét is naphosszat furkósbottal ütlegelték volna. A nap eseményei élénk villanásokként tértek vissza: némelyek, mint a flamand gyalogosokkal folytatott elkeseredett viaskodása újra meg újra; míg mások csupán gyors káprázatként egyszer csillantak fel, mint nyári nap a vízen, hogy utána örökre tovatűnjenek. És mindezt vezérmotívumként szőtte át de Mandeville tréfája, ami nem is tréfa volt, inkább a kendőzetlen igazság. Harcolj az uradért, harcolj a becsületéért, de sose feledd, hogy magadért is harcolsz!

Második fejezet

A köpeny, – amelyet William a lovaggá ütésére kapott, – nemezeit flamand szövetből készült, és háromszor is megmártották az indigóban, míg kék színe egészen sötét árnyalatot öltött. Cobolyszőrme szegélyezte, és úgy varrták meg, hogy pompás, félkörös esésével a nyaktőtől bokáig befedje a viselőjét. William végigsimított a tenyerével a finom kidolgozású, bolyhos szöveten, és a szíve elnehezült a megbánástól és a szégyentől. – Tizenöt shillinget adok érte – dörzsölte össze két ujját William orra előtt a ruhakereskedő, alattomos tekintettel végigmérve a fiatalembert. – De hiszen kétszer ennyit ér! – tiltakozott William. – Akkor jobban teszed, ha megtartod, uram! – vonta meg a vállát a férfi. – Nekem öt gyereket kell etetnem! Jótékonykodásból pedig nem lehet megélni! William megdörgölte a tarkóját. Nem volt más választása, mint hogy eladja a köpenyt, mert szüksége volt a pénzre, hogy másik lovat vegyen. De Tancarville uraság nem mutatott hajlandóságot arra, hogy kárpótolja a fiút elpusztult lováért. Az úr bőkezűsége csak idáig terjedt a kísérete iránt, és nem tovább; a lovagoknak maguknak kellett gondoskodniuk a többiről. William nem akkor követett el hibát, amikor a csatában elvesztett egy értékes csatamént, hanem akkor, amikor a legyőzöttektől nem követelt váltságdíjat, és nem kárpótolta magát a veszteségéért. A gondját csak tetézte, hogy Anglia és Franciaország királyai békét kötöttek, és Lord Guillaume-nak már nem volt szüksége annyi lovagra a kíséretében, kivált nem olyanokra, akik tapasztalatlanok és hiányos felszerelésűek voltak. – Mivel szinte újnak látszik, és finom holmi, nem bánom, legyen tizennyolc shilling – engedett a kereskedő. William tekintete kemény maradt. – Huszonöt az ára! Olcsóbban nem adom! – Akkor keress más vevőt! Huszonkettő az utolsó ajánlatom! Már így is megrövidítem magam. – A kereskedő keresztbe fonta a karját a mellén, és William tudta, hiába alkudozna tovább. Egy pillanatig arra gondolt, faképnél hagyja a kalmárt, csakhogy rettentő nagy szüksége volt a pénzre. Nehezére esett ugyan, végül mégis félretette a büszkeségét, és elfogadta az ajánlatot. Hátat fordított az utcai pavilonnak, és visszafelé indult, tenyerében latolgatva az ezüstöt tartalmazó erszény súlyát. Huszonkét Plantagenetshillingért nem kap csatamént. Arra viszont talán elég lesz, gondolta, hogy hátaslovával és málhás állatával átkeljen a Keskeny-tengeren, csakhogy nincstelenül beállítani a családjához felérne a koldulással. Akkor sem lenne egyszerű a helyzete, ha élne az apja, de most, hogy a legidősebb bátyja, John örökölte a Marshal-birtokot, William inkább választotta volna az éhezést, mintsem bátyja kelletlenül nyújtott alamizsnáján éljen.

Nyomasztó döntésre kényszerült: az ezüstön vett egy megbízható hátaslovat egy hűbéres fegyveres özvegyétől, akinek a férje elesett a drincourt-i csatában. Derék jószágnak látszott, jól idomították, és bár kicsit szabálytalan volt a foga, még hosszú életnek nézett elébe. Egy gond volt csak: nem csatamén volt. William bevezette az állatot az istállóba, azután a konyha felé indult, ahol kenyeret, sajtot meg egy kancsó almabort kért. Azt remélte, a bor majd lemossa a kesernyés ízt, amit az hagyott a szájában, amire az előbb kényszerült. A köpeny a későbbi nagy változások jelentéktelennek tűnő kezdete volt. Legközelebb a páncél fölött viselt selyemköpenyét és az aranyozott kardkötőjét kell majd feláldoznia, és már látta magát, ahogy egyre több holmiját adja el, míg nem marad csak egy bőrruhája, és gyalogos lesz, vagy a bátyja kísérője, egy fegyvernök, aki alantas feladatokat végez, unalomban pergeti a napjait, tompa elméjű és pocakot növeszt. A szakács egy maréknyi apróra vágott fűszernövényt hajított az üstben rotyogó ételbe, lendületesen megkeverte, aztán hátranézett Williamre. – Azt hittem, a nagyteremben vagy – jegyezte meg. – Miért? – William kortyolt egyet az erős, almaillatú italból. – Á, szóval nem hallottál a lovagi tornáról! – A szakácson látszott, élvezi, hogy a tudatlan William mellett a jól tájékozott ember szerepében tetszeleghet. William hirtelen éberen felkapta a tekintetét. – Milyen tornáról? – Arról, amit két hét múlva tartanak Sainte Jamme és Valennes közt, a mezőn. A hírnök egy órával ezelőtt hozta a hírt. Lord Guillaume-ot is meghívták. – Csepegő kanalával William felé bökött. – Jó alkalom lenne, hogy növeld a vitézségedet. William lelkében hirtelen fölizzott a remény aprócska szikrája, de csak hogy rögtön ki is hunyjon. – Nincs csatalovam – jelentette ki morózusan. – Nem lovagolhatok be a lovagi tornára egy közönséges gebén. – Á! – vakarta meg a kobakját a szakács. – Nagy kár! De hisz Tancarville uram bizonyára kölcsönad egy csatalovat a torna idejére! Annyi lovagot visz magával, ahányat csak tud. Miért nem kérded meg? A remény lángja ismét föllobbant. William érezte, hogy elfogja a hányinger. Ha megkéri az urát, és az visszautasítja, nem marad más választása, behúzott farokkal kell hazaoldalognia Angliába. Már az is megalázó volt, hogy egyáltalán kérnie kell, csakhogy nemigen tehetett mást. A büszkeségét máris a porba tiporták, mélyebbre már nem nagyon süllyedhetett. Felhajtotta a bort, az ételhez azonban hozzá sem nyúlt, és a nagyterembe sietett. A lovagi torna hírére ünnepi hangulat uralkodott el az erőd lakóin, William azonban félrehúzódott a többiektől. Érzelmei remény és kétségbeesés között ingadoztak. Amikor visszatért az alvóhelyére, leült a szalmazsákjára, és számba vette a felszerelését: a megjavított sodronyinget, a

takarosan megfoltozott fegyverkabátot, a pajzsot, a lándzsát és a kardot. A fegyvernökök úgy rohangáltak fel s alá a lovagok parancsait teljesítve, mintha legalábbis a ház égne. Férfiak léptek oda hozzá, hátba veregették, miközben izgatottan vitatták meg a közelgő eseményt. William velük nevetett, bólintott, és igyekezett palástolni a szorongását. Egy puha ronggyal a sisakját fényesítgette, azon tűnődve, nem tette volna helyesebben, ha az angliai hazatérésre költi a köpenyért kapott pénzt, ahelyett, hogy lovat vesz belőle. Édesanyja repesne a boldogságtól, hogy viszontláthatja, talán a húgai is, bátyjával kapcsolatban azonban kételyek mardosták. John tombolt dühében, amikor nem őt, hanem Williamet küldték Normandiába, hogy lovagnak tanuljon. Így aztán John Hamsteadben maradt, és arra a sorsra számíthatott, hogy apja első házasságából származó két fivérét, Waltert és Gilbertet szolgálja. Úgy esett azonban, hogy Walter és Gilbert is meghalt, és a Marshal-birtok Johnra szállt, ám ez nem jelentette azt, hogy bátyja, feledve a régi féltékenységet, már nem neheztel rá. Henry, a fiatalabb fivér nem tartózkodott Hamsteadben, mert papnak tanult, és arra számítottak, hogy Williamhez hasonlóan jó ideig nem tér vissza a családi fészekbe. Ancel, a legkisebb fiú, aki kilencéves, szívós, szeplős fiúcska volt, amikor William utoljára látta, azóta abba a korba lépett, hogy fegyvernöknek állhatott, a képzéséről azonban valószínűleg John gondoskodott, hogy az úr legyen irgalmas az öccsükhöz. William addig fényesítette a sisakját, míg az úgy csillogott, mint egy női kézitükör. Nem akart elszegényedve hazatérni a családjához, de nagyon vágyott arra, hogy viszontlássa őket, még Johnt is. Szerette volna leróni a tiszteletét az apja sírjánál, akinek gyászmiséjén nem vehetett részt, mert távol élt az otthonától. – Nyugtalannak látszol, William. Felpillantott. Guillaume de Tancarville állt előtte, csípőre tett kézzel, és a szeme sarka vidám ráncokba szaladt. Restellte kopaszodását, így apró ékkövekkel kirakott, élénk színű sapkáját mélyen a homlokába húzta. William talpra ugrott. – Nem, uram, csak elgondolkodtam. – És vajon min töpreng egy korodbeli fiú, hm? William lesütötte a szemét, tekintetét a kezében tartott sisakra szegezve, amelynek fényes acélfelülete visszatükrözte az arcát. – Azon gondolkodtam, nem kellene-e hazatérnem a családomhoz Angliába – vallotta be. – Az ember mindig gondoljon a családjára, és foglalja őket imáiba – felelte de Tancarville –, de azt hittem, a torna körül forognak a gondolataid. Ahogy mindenki másé. – Mosolygott, és körbemutatott a lármásan sürgölődő embereken. – Igen, uram, de nekik van felszerelésük, nekem pedig nincsen. – Bár nehezére esett, állta a kamarás tekintetét. – Á! – dörgölte az állát de Tancarville.

William egy szót sem szólt. Csak nem árulja el az urának, hogy kénytelen volt a lovaggá ütésére kapott köpenyt eladni egy közönséges hátaslóért! De Tancarville hagyta, hogy a csend kínosan hosszúra nyúljon, majd kajánul elmosolyodott. – Nagy bátorságról és vitézségről tettél tanúbizonyságot a Drincourt-ért folyó csatában, még ha közben meggondolatlan is voltál. A csapatom ékessége leszel a tornán. Már üzentem egy lócsiszárnak, hogy holnap hozzon néhány csatamént a küzdőtérre. Nem te voltál az egyetlen, aki elvesztette a lovát a csatában. Miután tanultál az esetből, ezúttal még kapsz tőlem egy új paripát. A többi rajtad múlik. Ha foglyul ejtesz más lovagokat és váltságdíjat követelsz értük, rendbe teheted a pénzügyi helyzetedet. Ha azonban kudarcot vallasz… – De Tancarville vállat vont, és nem fejezte be a mondatot. Szükségtelen is volt szavakba öntenie, amit gondolt. – Köszönöm, uram! – William szeme úgy ragyogott, mint a sisakja. – Nem okozok csalódást, esküszöm! De Tancarville elmosolyodott. – Jó fiú vagy, William! – veregette vállon. – Reméljük, egy nap még nagyszerű férfi válik belőled! Williamnek, akit a sebe még most is roppant mód kínzott, sikerült megállnia, hogy ne ránduljon össze fájdalmában. Ez igazán nem nagy ár cserébe ura nagylelkűségéért, gondolta. Hirtelen minden olyan egyszerűnek tűnt. Bebizonyítja de Tancarville-nek, hogy már nem gyermek, hanem felnőtt férfi, aki képes a saját lábán is megállni. *** William a paripát méregette, amelyet a két lovászfiú az uraság lovainak fenntartott, elkerített területen tartott. A szőre színe, mint a frissen fejt tejé, a sörénye és a farka ezüstösen csillogott, a profilja spanyol eredetre mutatott, a szép formájú fül, az erős, ívelt nyak, a széles mellkas és az erős far szintúgy. Elsőnek kellett volna választania, nem utolsónak maradnia. De William a sátra felállításával volt elfoglalva, és akár rosszindulatból, akár feledékenységből vagy ügyetlen tréfából, senki sem szólt neki, hogy megérkezett a lócsiszár, és az új paripákat kiosztják a tulajdonosaiknak. – Nagyszerű lovat hagytunk neked, Marshal! – kiabálta oda Adam Yqueboeuf, egy agresszív, vaskos termetű fiatal lovag, aki ki nem állhatta Williamet, és minden lehetséges alkalmat megragadott, hogy borsot törjön az orra alá. – Csakis a legjobbat az urunk kedvenc rokonának! William úgy tett, mintha Yqueboeuf ugratása hidegen hagyná, és elindult az állat felé, de a nyeregtakaró szélére és a mellszíjra száradt verítékből azonnal látta, hogy a többiek már mind megpróbálkoztak vele. Mint amikor a bordélyba új szajha érkezik, gondolta William. Az első éjszaka mindenki átmegy rajta, így aki utoljára kerül sorra, már semmi hasznát sem veszi.

Rémülten vette szemügyre a lesunyított füleket, a feszes lágyékot, és az sem kerülte el a figyelmét, hogy a lovászfiúk szorosan kipányvázták az állatot. – Óvatosan, uram! Vad! – figyelmeztette az egyik lovász, amint William oldalról, a feje felől odalépett a jószághoz, hogy az láthassa, amikor mellé ér. A ló oldala megremegett, és görcsösen meg-megrándult, mint a tócsa felszíne, amikor szél borzolja és eső veri. A fiú odanyúlt, és megpaskolta a fénylő, nyirkos nyakat, és egy darabig csak csendesen nyugtatgatta az állatot, hogy az hozzászokjon a szagához és a jelenlétéhez. – Vad? – kérdezett vissza halkan. – Mi módon? – Rángat, uram. Kemény szájú. Eddig senki sem tudta megzabolázni. – Á! – William gúnyolódó közönségére pillantott, tovább simogatva a csataló remegő nyakát és lapockáját. Várt egy kicsit, majd óvatosan megfogta a nyeregkápát, becsúsztatta a lábfejét a kengyelbe, és felugrott a ló hátára. Az állat azonnal felágaskodott. Amikor a lábai ismét földet értek, vadul rúgkapálni és hánykolódni kezdett. – Hó, hó, csak lassan a testtel, nyugalom! – csitította dudorászva a fiú, miközben óvatosan elkapta a gyeplőt, de egyelőre nem fogta feszesre. A csődör hátrasunyt fülekkel tovább dobálta magát, igyekezett megszabadulni a lovasától. William ezúttal határozottan a ló véknyába vágta a sarkát, mire az hatalmasat szökkent, majd szélsebesen vágtatni kezdett, egyenesen a bámészkodó lovagok felé. William rémülten meghúzta a kantárszárat, hogy másfelé terelje az állatot. A ló erre végképp megbokrosodott. Vadul harapdálni kezdte a zablát, ide-oda rángatta a fejét, miközben idegesen csapkodott a farkával. A közönség viharos átkozódás közepette szétszóródott. Williamnek nem maradt ideje nevetni rajtuk, mert minden figyelmét lekötötte, hogy megülje a dervisként táncoló állatot. Eldobta a kantárt, és inkább a ló sörényét markolta meg, miközben a két combját oldalának szorítva pióca módjára belecsimpaszkodott. Amint a gyeplő ellazult, a ló azonnal megnyugodott, és William végre leugorhatott a hátáról. – Majd meglátjuk, milyen díjat nyersz a vadlóval! – csúfolódott vigyorogva Yqueboeuf a karám sarkából, ahova ijedtében bemenekült. Ingvállát kőpor és pókhálók csíkozták. William őszinte mosolyának ellentmondott összehúzott szeme és kapkodó lélegzetvétele. – Mibe fogadunk? – Ugyan Marshal, hisz koldus vagy! – nevetett Yqueboeuf, a ruháját porolgatva. – Nincs semmid, amibe fogadhatnánk! – A kardom a tét! – vágta rá William. – Felteszem rá a kardom. És te? Yqueboeuf undokul felnevetett. – Ha el akarod veszíteni a kardodat, akkor felteszem rá a magamét, bár többet ér a tiédnél. William felvonta a szemöldökét, de végül megtartotta magának, amit gondolt: azt, hogy egy kard értékét felerészt az adja, kinek a keze forgatja. – Rendben van – vetette oda kurtán, majd a lóval kezdett el foglalatoskodni; levette róla a kantárt, és szemügyre vette a zablát.

A torna reggele gyönyörű, tiszta idővel köszöntött rájuk, és a kamarás kísérete már korán talpon volt. – Hol van Marshal? – kérdezte de Tancarville, mert a fiatal lovag sátra üres volt, a szalmazsákja takarosan összegöngyölve hevert a padlón. A kamarás titkon arra számított, hogy William szokásához híven még nagyban húzza a lóbőrt. – Valószínűleg az egyik pék pavilonjában tömi a hasát – jegyezte meg Gadefer de Lorys sokatmondóan, a szemét forgatva. – Nem, uram – vágott közbe az egyik fegyvernök. – Fél éjszaka azon dolgozott, hogy új zablát készítsen a lovának, most pedig elment, hogy kipróbálja. De Tancarville felvonta a szemöldökét a hír hallatán. – Melyik lovat választotta tegnap? – kérdezte de Lorystól. – A spanyol szürkét – felelte közömbös hangon a lovag. – Későn ért oda, a többit már elvitték. A ló száját feltörte a zabla. De Tancarville a homlokát ráncolta, és ingerült mozdulattal feljebb rántotta az övét. – Balszerencse – jegyezte meg. – Szerettem volna esélyt adni a fiúnak. – Végigpillantott a csíkos sátrak és pavilonok során, és amikor megpillantotta Williamet, aki vidáman épp feléjük tartott, megcsóválta a fejét. A fiatal lovag – ahogyan sejtette – egy nagy darab kenyeret tartott a kezében, miközben a fogai egyenletesen őröltek. A bélelt fegyverkabátot viselte, így részben már felöltözött a harci játékra, és az arcán szinte gyermeki öröm tükröződött. Megtorpant, amikor megpillantotta de Tancarville-t és de Loryst a sátra előtt, és sebtében lenyelte a szájában tartott falatot. – Baj van, uram? – kérdezte aggodalmasra vált tekintettel. – Szükséged van rám? – Csak kíváncsi voltam, hova tűntél, de hallom, a lovaddal voltál. Azt mondják, meggyűlt vele a bajod tegnap. – Nem veszélyes, meg tudom oldani – felelte William lelkesen. – Háromujjnyit utánaengedtem a kantárnak, így a zabla lejjebb került, és nem oda esik, ahol feltörte a száját. – Nem tudod majd irányítani – figyelmeztette de Lorys, karját keresztbe fonva a mellén. – De legalább meg tudom ülni! Már gyakoroltunk, és úgy tűnik, bevált a dolog. De Lorys kétkedőn felvonta a szemöldökét, legörbítette a száját, de végül nem szólt semmit. – Nem akartam, hogy rossz lovat kapj – jelentette ki de Tancarville nyersen.

– Nem rossz az, uram! – tiltakozott William mosolyogva. – Sőt, minden bizonnyal a legjobb a tegnap szétosztott lovak közül. – Habozott, mielőtt a fejét leszegve belépett volna a sátorba. – Arra kérnélek, ne szólj erről Adam Yqueboeuf-nek! Feltette a kardját arra, hogy nem nyerek Blancart nyergében a tornán, és meg szeretném lepni. De Tancarville kelletlenül elnevette magát. – Mindannyiunkat meglepsz, William! – fújtatott derűsen. – Nem szólok egy szót sem, hamarosan úgyis mindenre fény derül. És most igyekezz, különben nem készülsz el, hogy felsorakozz a többiekkel! – Igenis, uram! – tömte a szájába az utolsó falatot William, leöblítve egy korty borral, amelyet a zsámolyon álló korsóból hörpintett fel, majd sebes rágás közben intett a fegyvernökének, hogy segítsen ráadni az öltözékét. A torna játéknak tűnt ahhoz az elkeseredett, véres harchoz képest, amelyet Drincourt-ért folytattak, és amely William tűzkeresztségét jelentette. A tusa a halál és a sebesülés kockázatát sem nélkülözte, de a cél ebben az esetben az ellenfél legyőzése és a váltságdíj követelése volt, nem az öldöklés. William paripája tüzes volt és nyugtalan, de ez nem okozott gondot neki, csak nem volt szabad megfeledkeznie arról, hogy a lovat ne a gyeplővel irányítsa, hanem inkább a combjával és a sarkával. Amikor zárt alakzatban felsorakozott a többi Tancarville-lovaggal együtt, a keble dagadt a büszkeségtől. Adam Yqueboeuf-től távolabb állt a sorban, de mindketten jól tudták, hol harcol a másik. William nem hagyta, hogy a kudarc lehetősége akár csak felmerüljön a gondolataiban. Ma nyerni fog; a becsülete és az önbecsülése forog kockán. Inkább meghal, semmint lemondjon a kardjáról egy olyan beképzelt senkiházi javára, mint Yqueboeuf. Az ellenfeleik csapata vegyes volt, francia, flamand és skót lovagokból tevődött össze, akik ugyanúgy lelkesedtek a tornáért, mint a normannok, angolok és Plantagenetek. De Tancarville a hűbéresei mögé húzódott. Számára a lovagi torna olyan esemény volt, ahol találkozhatott a barátaival és a vele egyenrangúakkal, ahol bizonyíthatta a bőkezűségét és a fontosságát a nevében harcoló lovagok száma és rátermettsége révén. A tusán a fiatalok és a vakmerőek vettek részt, ő és a többi védnök csak megfigyelő maradt. A torna kezdetét jelző trombitaszóra a két szemben álló sor egymásnak rontott. William érezte, ahogy Blancart nekilódul, az állat óriási hullámként, egyenletesen és erőteljesen mozgott alatta. William kiszemelte az ellenfelét: a lovag halpikkelyekre emlékeztető, ezüstös, aranyos árnyalatokban csillogó sodronyinget viselt, a csatalovát a rikító sáfrány és a vörös színeiben pompázó selyemtakaró borította. Miközben a két ló újra meg újra egymásnak rontott, ahogyan hullám csapódik örökösen a sziklának, Williamnak sikerült elkapnia és az öklére csavarnia a másik ló kantárszárát. Igyekezett ellenfelét a

normann sátrak felé vonszolni. – Add fel! – A fiú hangja tompa ordításként szűrődött át a sisakján. – Soha! – A lovag kivonta a kardját, és megpróbálta elüldözni Williamet, a fiú azonban leszegte a fejét és kikerülte az ütéseket. Olykor visszavágott, ám egész idő alatt kitartóan a saját soraik felé húzta kiszemelt áldozatát. Egy másik francia lovagot, aki társa segítségére sietett, Gadefer de Lorys kergetett el onnan. William meghajlással köszönte meg a közbelépést, majd elkerülve most már elkeseredett ellenfele újabb támadását, megsarkantyúzta Blancartot. – Add fel, uram! – parancsolt rá még egyszer, és az áldozatát messze a normann vonalak mögé vonszolta. A lovag a fejét csóválta, de nem annyira azért, mintha a parancsot akarta volna megtagadni, mint inkább William céltudatossága és harciassága láttán. – Megadom magam – morogta dühösen. – Philip de Valognes vagyok, és ezennel bírod az ígéretemet. – Fennhéjázóan intett. – Szerencséd, hogy elkaptál, mielőtt belemelegedtem a tusába. – A hangvételével arra utalt, hogy William heves támadása és fogcsikorgató elszántsága, amivel belekapaszkodott, nem volt egészen lovaghoz méltó. – Essünk túl rajta, engedj hát el…, és tudasd velem, kinek tartozom a lovam árával! – William Marshal a nevem, uram – felelte zihálva William, de továbbra is szorosan tartotta a másik ló kantárját. – Guillaume de Tancarville rokona, Salisbury grófjának unokaöccse, Perche grófjának az unokatestvére vagyok. – És ahogy nézem, Tancarville dicsőségre áhítozó fiatal lovagjainak egyike, akinek egyetlen garas szülői örökség sem jutott – dörmögte de Valognes. – Mostanáig valóban nem, uram – felelte jókedvűen William. De Valognes kelletlen vidámsággal nyugtázta a szellemes választ. – A fegyvernököm majd odaviszi a lovam árát és a felszerelést, ahol elosztjuk a zsákmányt – jelentette ki. William meghajolt, eleresztette a kantárt, és mint a horgász, aki a horgára akadt halat visszadobja a folyóba, hagyta, hogy de Valognes a lovát megsarkantyúzva visszasiessen a küzdőtérre. – Hah! – kiáltotta William, majd oldalba bökte Blancartot, hogy ő is visszatérjen a viaskodók közé, újabb zsákmány reményében. Adam Yqueboeuf arcán egy izom rángatódzott, miközben lecsatolta a kardját, és átnyújtotta Williamnek. – Megnyerted a fogadást. Még nem láttam embert, akinek ekkora szerencséje lett volna – mormolta pimaszul. William négy csataló árát nyerte el a tornán, az ötödik ló árán pedig Gadefer de Lorysszal osztozott. Bár az összeg nem lett volna jelentős az olyanok számára, mint Philip de Valognes és Guillaume de Tancarville, William szemében valóságos kis vagyonnak számított, és egyben bizonyíték volt arra, hogy képes magáról gondoskodni.

Yqueboeuf-re mosolyogott, és fejet hajtott. – Egyesek azt mondják, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, de ki tudja? – A kardkötőt tanulmányozta meg a rajta lógó hüvelyt, de nem vonta ki a kardot. – Egy férfi fegyvere a kezéhez idomul. Jó szándékom jeléül visszaadom neked – mondta, miközben széles vigyorgással mélyen meghajolt és visszanyújtotta Yqueboeuf-nek a kardot. Yqueboeuf-nek már korábban is nehezére esett lenyelnie a megaláztatást, most viszont egyenesen elakadt a szava. Fojtottan pár őszintétlen hálálkodást motyogott, markába szorította a kardhüvelyt, sarkon fordult, aztán odébbállt. – Ne feledd, fiam, az életben ellenségeket is szerzel, nem csak barátokat! – jegyezte meg de Tancarville, aki félrevonta Williamet, hogy csendben néhány szót váltson vele, mielőtt megkezdődik a mulatság. – Ritka tehetséges vagy, és a hitványabb emberek irigyelnek majd ezért. – Értem, uram – felelte William, elfelhősödött tekintettel. – Yqueboeuf kardjának nem sok hasznát vettem volna. Megfordult a fejemben, hogy elkérem az árát, de úgy gondoltam, udvariasabb, ha visszaadom. De Tancarville elhúzta a száját. – Nem találok kivetnivalót az okoskodásodban, de a kifogástalan jómodor sem óv meg a rosszindulattól. – Tudom jól, uram – William feszült pillantást vetett de Tancarville-re. – Éveken át tűrtem, hogy „Haspóknak” és „Hétalvónak” csúfoljanak. Lehet, hogy olykor okkal tették, mégis úgy érzem, részben azért nehezteltek rám, mert szegény rokonként jöttem uram házába. Ha úgy hozza a szükség, élelem és alvás nélkül is elvagyok. – Ebben biztos vagyok. – A kamarás felesleges hévvel köszörülte meg a torkát. – És most mihez kezdesz? A kérdés megrázta Williamet, mert megértette, mit jósol a jövőre nézve. Bármilyen ügyes kardforgató is, de Tancarville nem hajlandó tovább gondoskodni az ellátásáról. A torna dicsőséget hozott de Tancarville-nek, de lezárult, és a fiatal lovagok egy része feleslegessé vált. Akár azt is mondhatta volna Williamnek, túl fegyelmezetlen ahhoz, hogy magánál tartsa. – Arra gondoltam, meglátogatom a családomat – felelte William, aki igyekezett titkolni a csalódottságát. – Sok évet töltöttél távol, örülnek majd, hogy viszontláthatnak. – De Tancarville zavaráról csak a mozdulatai árulkodtak, ide-oda húzogatta sapkája drágaköves peremén a mutatóujját. – Lehet, hogy meg sem ismernek – vonta meg a vállát William –, vagy én őket. – Látszott az arcán, hogy elgondolkodik. – Angliában nem engedélyezett a lovagi torna, és Gadefertől úgy tudom, hogy három napi járásra innen lesz egy tusa. Arra gondoltam, ott próbálok szerencsét… ha nincs kifogásod ellene, uram. William ez utóbbi megjegyzésével elegánsan lehetőséget adott de Tancarville-nek arra, hogy ura hivatalosan is elvághassa a köteléket, amely az elmúlt öt évben összekötötte őket. – Megkapod az engedélyemet – felelte de

Tancarville –, az áldásommal együtt. – Megragadta William vállát, mindkét oldalról arcon csókolta, majd erősen megölelte. – Tápláltalak és felkészítettelek. Most menj, és mutasd meg, hogy igazi lovag lettél! Elvárom, hogy nagy tetteket vigyél véghez! William viszonozta az ölelést, és a szemét elfutották a könnyek. Guillaume de Tancarville sosem viselkedett vele atyaian, de ellátta mindazzal, amivel a legtöbbre vihette az életben, és William tudta, hogy ezért sokkal tartozik neki. – Minden tőlem telhetőt elkövetek, uram – mondta, majd némi habozás után hozzátette: – Még egy utolsó szívességet kérnék, ha lehet! – Mondd, mi az, és máris teljesítem, de többé szót se akarok hallani utolsó szívességről! – jelentette ki de Tancarville, bár a szája legörbült, amikor ezeket a szavakat kimondta. Csak mértékkel, sugallta a tekintete. – Megkérnélek, küldj el ezzel egy futárt Essex grófjához! – nyújtott át William egy pompás, drágakövekkel díszített mellszíjat és kantárt; az egyik lóról szerezte, amelyet a tornán nyert. De Tancarville átvette az aranyozott lószerszámot, és hirtelen elnevette magát. – Nagy szerencse, hogy ma nem követeltek érted váltságdíjat! – kuncogott. – Kétlem, hogy ki tudnánk fizetni. William elvigyorodott. – Akkor most értéktelen vagyok, vagy túl sokat érek? – kérdezte.

Harmadik fejezet Hamstead Marshal, Berkshire, 1167 ősze

William eltelve a fűszeres csirkétől és a friss búzakenyérrel tálalt sáfrányos ragutól, amelyet elegendő mennyiségű mézsörrel öblített le, hátradőlt a kecskelábú asztal mellett, és körülnézett. Hamstead kicsi és szerény hajlék volt, ha Drincourt-ral, Tancarville-lel vagy a többi hatalmas normann erőddel vetette össze, ahol lovaggá ütéséig tartózkodott. Nem voltak kéményei, a tűz egy régimódi, kőből épült, nyitott tűzrakóban égett a terem közepén, de mindez mit sem számított. A Kennet fölé magasodó dombra épült Hamstead a szülői örökség megtestesítője volt, és egyben az otthona. – Szóval – mondta John, a bátyja, de a szeme nem mosolygott úgy, mint a szája – akkor most híres bajnok lettél. – Gondosan nyírt szakállat viselt, amelyet azóta növesztett, hogy két éve átvette az apja helyét. Az apjuk mindig simára borotválta az arcát, mert azt vallotta, hogy egy férfi ne szégyenkezzen megmutatni a világnak a csupasz arcát, az ifjú John azonban úgy vélte, a szakáll komolyságot és méltóságot kölcsönöz neki.

William vállat vont. – Aligha. – A mosolya túlzott szerénységről árulkodott. – Csak szerencsém volt, ennyi az egész. – Ennél azért többről van szó, ha a lovakat nézem, amiket magaddal hoztál. – John hangja irigyen csengett. William udvari csillogása mellett szegény rokonnak érezte magát, és nem a Marshal család fejének. – Csak nemrég szereztem őket. A nyár végén még csak egy közönséges hátaslovam volt. – William a drincourt-i csata és az ezt követő elszegényedése történetével mulattatta az asztal körül ülőket. Önmagáról becsmérlően nyilatkozott, és vigyázott, nehogy hencegjen, de John még így is elfordította a tekintetét, és a késével játszott, míg a tizennégy éves Ancel elkerekedett szemmel csüngött minden szaván. – Egy szénahúzóval? – kérdezte az anyja elhaló hangon. William kioldotta a fegyverkabát nyakát, és félrehúzta az ingét, hogy megmutassa a keskeny, rózsaszínű sebhelyet. – Szerencsém volt. A sodronying megvédett. Rosszabbul is végződhetett volna. Anyja elszörnyedt arckifejezéséből látszott, nemigen hisz a fiának. Két testvére, Sybil és Margaret a nyakukat nyújtogatták, hogy lássák a heget. – Nem fájt? – kérdezte Alais, anyja egyik szolgálója. William a születésétől fogva ismerte a lányt, akinek a világra jövetele nagy port kavart Hamsteadben. A lány egy törvénytelen viszony gyümölcse volt, amelyet Sybilla egyik szolgálója folytatott Salisbury grófjának egyik nős lovagjával. A lovag meghalt egy csatában még a gyermek születése előtt, és amikor Alais kilencéves lett, édesanyját is elvitte a láz. Sybilla Marshal a szárnyai alá vette az elárvult kislányt, a saját lányaival együtt nevelte, és társalkodónőként, kísérőként állandó helyet biztosított számára a szolgálatában. Amikor William elindult Tancarville-be, Alais még csak vézna kis teremtés volt, de azóta szemlátomást kivirult. – Amikor történt, nem – felelte William –, de a csata után, amikor időm volt felfigyelni rá, úgy égett, mintha tüzes vassal sütögettek volna. Még most is fájni kezd, ha a pajzs szíja kidörzsöli. A lány mogyoróbarna szeme csodálattal szegeződött rá. – Szerintem nagyon bátor voltál. – Sokan csak ostobának tartottak – kuncogott William. – De én nem. – Alais a tenyerébe támasztotta az állát, és áhítattal figyelte a fiatalembert. Williamet mulattatta a lány megjegyzése, meg is köszönte a bókot, de közben a szeme sarkából jól látta, milyen sötét pillantást vet a lányra John. Gyanította, hogy a bátyja mélyebb érzelmeket táplál Alais iránt, és nem csupán kedvtelésből nézegeti. William tudta, komoly bajba kerülhet a bátyja, ha az anyjuk rájön a dologra. – Én sem – jelentette ki Ancel mutáló hangjában a hős iránt érzett csodálattal. – Miért jöttél haza? – szegezte neki váratlanul a kérdést John.

A de Tancarville-házban attól függött William életben maradása, mennyire tud olvasni az arckifejezésekből és a hanglejtésekből. – Nem örülsz, hogy viszontlátsz? – Dehogynem – vörösödött el John. – Hiszen a testvérem vagy. – És ez bizonyos kötelességeket ró rád – jegyezte meg William. John kínosan feszengett a finoman faragott urasági székben, amelynek karfáját fényesre csiszolta az apjuk karja. – Csak kíváncsi voltam, hogy még Guillaume de Tancarville-lel vagy-e, ennyi az egész. – Úgy beszélt, mintha valami jelentéktelen dologról lenne szó, pedig mindketten tudták, hogy nagyon is fontos, mit válaszol a fivére. William lenézett a serlegére. – Úgy döntött, hogy nem tart tovább igényt a szolgálataimra. Kölcsönösen mondtunk búcsút egymásnak, és épp időben, amíg közös akaratunkból tehettük meg. Az anyja bosszúsan felszisszent. – Pedig nyilván jól tudta, mennyi előnye származna abból, ha ott maradsz a hűbéresei között. – Igen, de azt is látta, mekkora széthúzást okozna ezzel. Némelyik lovag azon a véleményen volt, hogy túlságosan kivételezik velem a rokonságunk miatt. – Akkor őket kellett volna elküldenie! William megrázta a fejét. – Nem, ha egyszer én voltam a legfiatalabb és legtapasztalatlanabb. Parancsnoki döntést hozott, és a helyében valószínűleg én is így tettem volna. Ne aggódj! – fordult Johnhoz, akinek feszült vonásai ellenségességet sugároztak. – Nem kérlek arra, hogy a családi birtokon tarts lovagként, amikor itt van Ancel, akinek a képzéséről te gondoskodsz. – Rákacsintott a legfiatalabb öccsére, és vigyázott, hogy a hangja továbbra is könnyednek tűnjön. – Nem is tervezek ilyesmit! – vágott vissza John. – Egy idény alatt koldusbotra jutnék, ha nekem kellene eltartani a lovaidat, ráadásul Angliában nincsenek lovagi tornák, ahol megkereshetnéd az ezüstjeidet. Egyébként is Normandia után unalmasnak találnád az itteni életet – tette hozzá védekezően. – Ha elfogadod egy idősebb fivér jó tanácsát, akkor keresd fel Patrick bácsikánkat Salisburyben! Embereket toboroz, akiket Poitou-ba vihet. John kijelentése – hogy Williamnek nincs helye a családi tűzhely mellett – nélkülözött minden tapintatosságot. Igaz, William ezzel az egy dologgal már az apja halála óta tisztában volt. Bátyjának nem esett volna nehezére, hogy gondoskodjon a testvéréről a családi vagyonból, de úgy döntött, nem teszi. – Pontosan ez volt a szándékom – felelte William higgadtan, vigyázva, nehogy észrevegyék, mennyire megbántották. – És ha a lovagok itt is azt hiszik majd, hogy kivételezik veled, mert a rokona vagy? – kíváncsiskodott az anyja. – Legalább a saját lovaimmal és fegyvereimmel lépem át a nagybátyám küszöbét – vonta meg a vállát William –, már tapasztalatom is van. Nem kell

gondoskodnia a felszerelésemről, nem szolgáltam fegyverhordozóként a lovagjait, és semmit sem kellett adniuk nekem. Ez tiszta helyzet. Nagyon későre járt már, mire William aludni tért, hisz mindenkinek rengeteg volt a mesélnivalója. Az anyja és a húgai a nők számára fenntartott hálóterembe vonultak vissza, Alais lámpása világította meg az útjukat. William figyelmét nem kerülte el, hogy John tekintete hosszan elidőzött a lány karcsú alakján. – Anyánk megöl, ha meglátja – jegyezte meg. A nyelve meg-megbotlott beszéd közben, mert a mézsör, amelyet vacsora közben lassan, de folyamatosan ivott, megtette a hatását. John is hasonló állapotban volt, és a kezében tartott lámpásban ide-oda libegett a gyertyaláng, időnként a viasz is lecsöppent, ahogy bizonytalan léptekkel imbolygott mellette. – Mit lát meg, amér' megöl? – motyogott a fivére. – Hogy úgy nézel Alaisra, mint róka a libapecsenyére. – Képzelődsz! – förmedt rá John megvetően. – A tancarville-i romlott élet fertőzött meg! – Végigbotorkált a folyosón, és befordult apjuk egykori hálótermébe. William számára az egyik sarokban egy lécvázas gyékényágyat állítottak fel, amelyet egy tollal töltött derékaljjal tettek kényelmesebbé, és mellé helyezték a felszerelését is: a kardját, a pajzsát, a páncélingét és a sisakját. – Arra még véletlenül sem lett volna esélyem – vágott vissza William. – De Tancarville úrasszony úgy őrizte a szolgálatára rendelt nőket, mint sárkány az aranyat, a házhoz tartozó lotyók pedig észre sem vették az ilyen alacsony rangú fegyverhordozókat, mint én. – Tancarville úr lotyókat tartott? – kerekedett el izgatottan Ancel szeme. – Nem sokat. – William benyálazta az ujját és lehajolt, hogy letisztogasson egy foltot a pajzsáról, amelyet még mindig a Tancarville-ház címere díszített. – Az uram saját kezűleg válogatta ki őket. – Saját kezűleg? – hahotázott John, és bizonytalanul letette a lámpást egy ládára. – Biztos, hogy mást nem használt a válogatásnál? William is felnevetett. – Arra céloztam, hogy vagy meddők voltak, vagy tudták, hogyan ne essenek teherbe. Így nem nyüzsögtek a várban a fattyak. – Kemény pillantást vetett Johnra. – Alais anyánk szolgálatában áll. Ha egy ujjal is hozzáérsz, irgalmatlan árat fizetsz érte, főként, ha a születése körülményeit is figyelembe vesszük. – Semmi szükségem arra, hogy kioktass! – fortyant fel John. – Évekig nem láttunk, aztán belovagolsz ide a finom lovaiddal és megszabod, hogyan éljem az életemet. Te sem vagy a lovagi erények megtestesítője, ne játszd meg magad! – Levetette magát az ágyra. – Nézni még nem bűn, és hazudnál, ha azt mondanád, hogy te nem tetted meg. Láttalak.

William egy kézlegyintéssel kihátrált a vitából, és odafordult Ancelhez, hogy rászóljon, ne hagyjon ujjnyomokat a kardon, amelyet öccse abban a pillanatban húzott ki a hüvelyből. – Már elkezdtem a képzést – méltatlankodott a fiú. – Tudom, hogy kell bánni vele. – Dorbézolás után sosem szabad kardot fogni! – jegyezte meg William, intve a fiúnak, hogy tegye vissza a fegyvert a helyére. – Miért? – kérdezte kajánul John. – Tán attól félsz, hogy a testvéri szeretet részeg dulakodássá fajul? – Nem tudom, mit várjak a testvéri szeretettől, vagy az mit vár el tőlem – felelte William zord mosollyal, megborzolva Ancel világosbarna haját. – Holnap kiviheted a kardomat a gyakorlótérre, és nappal, józanul kipróbálhatod. Ami engem illet, én most lefekszem. Bár fáradt volt, mire álomba merült, a szoba már zengett a testvérei horkolásától. Az utolsó gondolata az volt, hogy a „testvéri szeretet” olyan kard, amelyet rendszeresen olajozni, élezni kell es a legnagyobb tisztelettel és óvatossággal kell bánni vele, ha egyáltalán bármi hasznát akarja venni. És hogy kétélű.

Negyedik fejezet Southampton, 1167 decembere

William a lassan leszálló teli alkonyatban a kikötőben állt, és figyelte, ahogyan a matrózok felcipelik az élelmiszereket és a fegyvereket a lehorgonyzott hajókra. Nem rajongott a tengeri utazásért, és magában azért fohászkodott, hogy a jó idő kitartson, amíg elérik Normandiát. A gondolattól, hogy a dermesztő, zöld víztől csak néhány vékony deszka választja el, amelyet csak a szögek és a tömítés tartanak össze, az egész testét ellepte a hideg veríték. A családjától már napokkal ezelőtt elbúcsúzott a bradenstoke-i kolostorban, ahol misét mondattak az apja lelki üdvéért, William-nek pedig sok szerencsét kívántak. Röpke időre találkozott a bátyjával, Henryvel, aki most a yorki érsek szolgálatában állt. A fiú, akit tizenkét éves korában látott utoljára, komoly, fiatal, pap lett, szabályosan nyírt tonzúrát viselt, és úgy csücsörítette apró száját, mintha titkokat őrizne. Nagyképűnek látszott. Világosan William értésére adta, hogy bár a kardforgatás elfogadható elfoglaltság, értékét tekintve messze elmarad attól, ha valaki az egyház keretein belül alkot maradandót. Lévén az egyetlen Marshal fivér, aki írni és olvasni tudott, nagyra volt a tudományával. Dagályos szónoklata közben William és John összenéztek, a köztük levő feszültséget némileg oldotta

testvérükről alkotott egyforma véleményük. Egy pap mindig hasznos a családban, ám Henry esetében minél távolabb él tőlük, annál jobb. „A jóisten óvjon meg a prédikációitól!”, dörmögte John halkan, összeszorított szájjal, amire William tiszteletlen kuncogással felelt. Mivel azonban Henry családtag volt, és a testvéri kötelék mindannyiuk javát szolgálta, hagyták hencegni. Ki tudja, mikor lesz majd szükségük Henry tudására? William egy zöldessárga krizoberillel kirakott keresztet kapott az édesanyjától, amelyet az asszony a nyakába akasztott, hogy megóvja a sérülésektől, és a nők még arra is szakítottak időt, hogy két új inget varrjanak neki az útra. Alais egy pár egyujjas kesztyűvel ajándékozta meg, és búcsúzóul arcon csókolta Williamet, John nagy bosszúságára. William elmosolyodott, amikor eszébe jutott a jelenet, de egy kiáltás magához térítette az álmodozásból. A nagybátyja tartott felé nagy léptekkel a kíséretéhez tartozó lovagokkal és szolgahaddal. Patrick D'Evereux, Salisbury grófja pirospozsgás, jóképű férfiú volt, akinek húsos orcája kissé már megereszkedett. Flamand gyapjúból készült tunikája ráfeszült a pocakjára, de azért könnyedén mozgott, és inkább jól tápláltan zömök, mint petyhüdt volt a teste. Hét évig szolgált a király aquitániai seregeinek parancsnokaként, megbízható, kiváló katona hírében állt. Henrik király és Eleonóra királyné is kitüntette a bizalmával, ami – mint William később rájött – ritkán fordult elő az utóbbi időkben a Plantagenet uralkodóházban. – Kíváncsi voltam, hova lettél – mondta a nagybátyja. – Meg akartam nézni a berakodást, uram – felelte fancsali mosollyal William. – Ha tovább maradok abban a fogadóban, biztosan engedek a csábításnak, és a sárga földig leiszom magam. Patrick gróf elvigyorodott, egyenletes, fehér fogsorában egy hiányzó metszőfog helye sötétlett. – Úgy értsem, nem rajongsz az átkelésért? – Nem, uram – vallotta be William, majd sietve hozzáfűzte: –, de ha kell, kibírom. – Ahogy mindannyian, fiatalember. Kevés köztünk a született tengerész. A lovaid rendben feljutottak? William az egyik lehorgonyzott szállítóhajó felé pillantott. – Igen, uram. Az egyik ló megmakacsolta magát a hajópalló előtt, de egy lovász felcsalogatta a fedélzetre egy almával. Patrick gróf összeszorította a két kezét, és rálehelt elgémberedett ujjaira. Enyhe borillat lengte körül, ami arról árulkodott, hogy ő is bátorságot merített az éjszakai átkelés előtt. – Akkor hasonlít a gazdájára – jegyezte meg. William felnevetett. Szinte az első pillanattól egyetértés alakult ki közte és a nagybátyja között, aki nemcsak a csatatéren, hanem az udvarnál is otthonosan mozgott. Salisburyi Patrick éppolyan nagyszerűen értett az előkelő viselkedéshez, mint a tivornyázáshoz. Noha a gyakorlótéren versengésre buzdította a lovagjait és egyfajta rangsort állított fel közöttük, a

házánál kellemes légkör uralkodott, a tréfálkozások pedig jobbára nélkülöztek mindenféle rosszindulatot. Ettől függetlenül Patrick D'Evereuxnek nem volt könnyű a természete. Guillaume de Tancarville-hez hasonlóan elvárta, hogy fürgén kiszolgálják. Sokáig fent volt, és ugyanezt várta el a lovagjaitól is. Remekül mulatott azon, hogy Williamet „hétalvónak” és „haspóknak” gúnyolták a de Tancarville-házban. – Nálam aztán se evésre, se alvásra nem lesz időd! – fenyegette. – Annál is inkább, mivel az unokaöcsém vagy. Nálam nincs kivételezés… hacsak ki nem érdemled valamivel. William, aki most már legalább tudta, hányadán áll, hálásan és büszkén látott hozzá a feladathoz – immár a Salisbury-ház címerével a pajzsán –, hogy a nagybátyja lovagjaként szolgáljon. Bár Salisburyi Patrick kijelentette, hogy semmilyen tekintetben nem kivételezik Williammel, élénk érdeklődéssel követte nyomon unokaöccse ténykedését. Ha hinni lehetett a szóbeszédnek, fiatal kora ellenére már hamar a nyomában járt a dicsőség. William ugyan lekicsinylően beszélt a kalandjairól, anyja, Salisbury húga azonban olyan levelet írt, amelyből sütött a szenvedélyes büszkeség, és a fia ajánlásában részletesen felsorolta William lovagi hőstetteit. Salisbury úgy vélte, az igazság valahol félúton lehet. Unokaöccse bizonyára tehetséges, hiszen egy fiatal, nincstelen lovag másképpen nem engedhette volna meg magának, hogy olyan csataménje és hátaslova legyen, amilyet William hozott magával a hajóra, hacsak nem csatában vagy lovagi tornán nyeri. Még William fegyverhordozója is lombard csődörrel büszkélkedhetett. Kezdetnek kitűnő, hogy jó harcos, gondolta a nagybátyja, aki azonban szerette volna tovább egyengetni William útját, és kíváncsian figyelte a fiút, hogy megtudja, vajon a testi erő intelligenciával párosul-e. – Kemény feladat vár ránk – mondta neki Salisbury, amikor a dagály tetőzésekor, az erősödő szél szárnyán kihajóztak a kikötőből. A telihold ezüstös fénye fehérre festette az egyébként koromfeketén csillogó hullámok taréját, és a halvány vászonvitorla olyan benyomást keltett, mintha maga is a hold sarlója volna, amelyet leloptak az égről és kifeszítettek az árbocra. – Igen, uram. Salisbury nézte, ahogy az unokaöccse ökölbe szorítja, majd ismét kinyitja a kezét a báránybőr kesztyűben, és megint megdöbbent azon, mennyire hasonlít a fiatalember az apjára: a szeme, az orra, a makacs álla. Ha John Marshal természetét is örökölte, adja isten, hogy D'Evereux megfontoltsága és józan esze megszelídíthesse, máskülönben kezdettől fogva veszett ügy az egész vállalkozás. – Mennyit tudsz Poitouról és Aquitániáról?

A fiatalember a fejét rázta. – Nem sokat, uram. A kamarás kastélyainál nem jártam messzebb, kivéve néhány lovagi tornát a francia határnál. Tudom, hogy ezek a földek a királyné tulajdonát képezik, és sok viszály forrásai. Salisbury fanyarul felkacagott. – Mestere vagy a tények szépítésének, William. – Összefonta a karját szőrmével szegett, vastag köpenye alatt. – Néha az az érzésem, hogy Poitouból még az ördög is elmenekülne. Eleonóra királyné kicsinyes vazallusai minden alkalmat megragadnak, hogy panaszt emeljenek, fellázadjanak, kivált La Marche és Lusignan lovagok. Térdre kell kényszeríteni őket, és engem bíztak meg a feladattal. A királyné is elkísér, valamint Richárd úr, az örököse. William érdeklődve hallgatta. – Tízéves – magyarázta Salisbury –, nehezen kezelhető gyermek, de ígéretesnek tartják. Máris kitűnik a fegyverforgatásban, és igazi tudósra vall az észjárása. Poitou és Aquitánia hozzáértő uralkodója lesz, de előbb fel kell nőnie ehhez a feladathoz, nekünk pedig az a dolgunk, hogy időt nyerjünk a számára. – Ravasz mosolyt villantott Williamre. – Majd meglátod, ha odaérünk, a kardod többé nem pihen a hüvelyében. – Nevetve figyelte, amint William bátorítást remélve megérinti a kard markolatát. – Ne félj, mielőtt elérjük Poitou-t, részed lesz a normann udvar és az argentani karácsonyi lakoma élvezeteiben is! Esküszöm, utána már az ádáz csata is könnyűnek tűnik majd! – Elhallgatott, azután folytatta: – Ismered a királynét? – Nem, uram, bár sokat hallottam a szépségéről. – És a rossznyelvek ezúttal nem hazudnak. Azt tanácsolnám, vigyázz a szívedre, de feleslegesen figyelmeztetnélek, mert a királyné úgyis elrabolja, és utána minden más asszony elveszti a varázsát. Az unokaöccse tekintete az arcára tévedt, majd tovasiklott, hogy behatóan tanulmányozza az ezüstösen csillogó fehér vitorlát. Salisbury elmosolyodott. – Mi az? – Meg akartam kérdezni, uram, hogy te is belehabarodtál-e, de úgy gondoltam, szemtelennek tartasz majd. Salisbury hátravetette a fejét, úgy hahotázott. – Úgy is van, és tudatlannak is, de azért elmondom. Kőből van az a férfi, aki nem habarodik bele a királynéba. És még ha nem is habarodik bele, akkor is majd belepusztul, akkora erővel kell ellenállnia a vonzerejének. William némi tétovázás után így szólt: – Henrik király bizonyára kőből van, mert a szóbeszéd szerint egy szerető kedvéért hátat fordított a feleségének. – Hol hallottad ezt? – Anyám mesélte, amikor hazaértem. Azt mondta, óriási botrány ütött ki, amikor a király nyíltan összeállt sir Walter de Clifford lányával, és mindenféle ajándékokkal halmozta el. Salisbury felsóhajtott. – Attól félek, ez több mint szóbeszéd. A király az ágyába és a szívébe fogadta a Clifford lányt. Mindig voltak szajhái, de ezek a

félrelépések sosem tartottak tovább egy hétnél. Ez most azonban valami más. A király úgy belehabarodott a hölgybe, mint egy kisdiák, és de Clifford lánya nem közönséges ringyó. A király saját udvartartást rendelt a szeretőjének, komolyan csapja neki a szelet, a hitvesét pedig kerüli, és Eleonóra ezt sosem bocsátja meg. Részben ezért is tér vissza a királyné karácsony után Poitouba. – D'Evereux az eget nézte. – Ma még nyugodt éjszakánk lesz, öcsém, de viharos időknek nézünk elébe. William gyorsan alkalmazkodott az udvari élethez. Henrik király udvara sok tekintetben hasonlított ahhoz, amit a Tancarville-háznál megismert. A hivatalnokok és a hírnökök, írnokok, papok, katonák, szolgák ugyanúgy sürögtek-forogtak, a kérelmezők hadának ugyanúgy fogyott az ezüstje, miközben azon fáradoztak, hogy megvesztegessék az ajtónállókat és az intézőket, és eljussanak a királyig. William csak porszem volt egy nagy gépezetben. Az éjszakákat egy szalmazsákon töltötte, amelyet vagy Salisbury hálóterme előtt vagy néha egy sátorban terített le a földre, amelyet annak a várnak az udvarán vertek fel, ahol a király épp megszállt. De Tancarville rendezett udvartartásával ellentétben, ahol Williamet kiképezték, a királyi udvarban szervezett káosz uralkodott, és az étel is csapnivaló volt. Henrik türelmetlen ízlése nem vallott ínyencre. A király szerint az egyik kenyér épp olyan volt, mint a másik, nem számított, ha kicsit égett vagy kemény és morzsálódó. A panaszokat felvont szemöldökkel hallgatta, és egy legyintéssel elintézte. Henrik azt vallotta, ami jó a királynak, az jó mindenkinek. Ugyanez állt hírhedt házi borára, amelyet mindenki ismert az országban. – Mintha sarat innál – figyelmeztette Salisbury Williamet. A gróf körültekintően magával hozta a saját készletét, sőt egy szolgát is mellé, aki tudta, hogyan gondoskodjék róla. Henriket türelmetlenné tették a szertartások, és nem törődött a ruházatával, amely örökösen gyűrött volt, és rendszerint lógott belőle egy-egy szál cérna, ahol az apró szemű gyöngyhímzés felfeslett, vagy egy kutya mancsa felszakította. Henrik többnyire vagy elfelejtette továbbítani utasításait az ajtónállóinak és az intézőinek, vagy miután elhatározásra jutott, meggondolta magát, s ennek az lett az eredménye, hogy reggel az egész udvar készen állt az indulásra, amikor a király még az ágyban heverészett, vagy épp fordítva, mindenki szunyókált még, amikor őfelsége már hajnalban nyeregbe pattant, és ellovagolt. – A Plantagenetek állítólag magától az ördögtől származnak! – dohogta Winchester püspöke egy esős reggelen, amikor ez egymás után harmadszor esett meg, miközben hasztalan próbált felkapaszkodni forgolódó, bőgő öszvérére. – Van is benne igazság! Ez az örökös hercehurca felér a pokollal! Egyedül csak a jóisten a megmondhatója, hogy estére mind ágyban leszünke!

A nagyhatalmú urak és püspökök csatlósokat küldtek előre, hogy alvóhelyről, istállóról és takarmányról gondoskodjanak, és gyakran méltóságukon aluli perpatvart folytattak a legkétesebb kalyibákért. William megtanulta mindezt félvállról venni. Barátságos, alkalmazkodó természetének köszönhetően azt sem találta világrengető katasztrófának, ha a lovával együtt kellett aludnia. A karácsonyi ünnepekre az udvar Argentanba utazott, ahol az Anjoubirtokokról számtalan vazallus sereglett össze. Mivel a királyné bármelyik nap megérkezhetett a gyerekekkel, szolgák sürögtek mindenfelé, hogy előkészítsék számukra a lakóhelyet. Kisöpörték a szobákat, tüzet raktak, friss sással szórták fel a padlót, és fűszernövényekkel, szárított virággal édesítették az illatát. A nyirkos decemberi hideget a huzatosabb helyekre, kiöblösödő ablak-és ajtónyílásokba tett parázstartókkal enyhítették. Henrik, aki ritkán fordított figyelmet az időjárásra, csak ha kivételesen nagy volt a hideg vagy a meleg, fittyet hányt ezekre az apró fogásokra, de mivel gyermekeket vártak, szükség volt a fokozott melegre. A királyné érkezésének napján William éppen Blancartot tanította a bajvívótéren. A fakó téli napsütés inkább csak világított, mint melegített. William lélegzete meglátszott a hidegben, és elkeveredett a paripáéval, amikor William előrehajolt, hogy megveregesse a ló izmos, lehajtott nyakát. Vigyázott az állat fájós szájára, ezért még lejjebb eresztette a zablát, a gyeplőt pedig egészen lazára engedte. Kiemelt egyet a bajvívótér végén fölhalmozott lándzsák közül, és úgy fordította a csődört, hogy az szembe kerüljön a küzdőtérrel és a forgó céltáblával. A földbe szúrt függőleges rúdra erősített forgókar mellett egy fegyvernök állt, aki William intésére egy gyékényből font kis karikát akasztott a kar szabad végére. William könnyű vágtára sarkallta Blancartot. A ló égnek meredő, hegyes füle elárulta, hogy minden figyelmét leköti a feladat. A fiú a combja szorításával és a sarkával gyorsabb iramra ösztökélte az állatot, és Blancart nyílegyenesen, szinte a levegőben úszva repítette lovasát a céltábláig, ahol William a lándzsája hegyével ügyesen elkapta a karikát. A csődör ezután kocogásra váltott, és visszatért a kiindulópontjukhoz, mialatt a fegyverhordozó egy második, ezúttal kisebb karikát akasztott a karra. William a második gyűrűt is elkapta, majd a legkisebb átmérőjű karikával folytatta a gyakorlást. A lándzsa nyelén díszelgő gyékénygyűrűk száma minden sikeres forduló után továbbgyarapodott. A fiú a szeme sarkából látta, hogy a mutatványát többen figyelik, de a gyakorló lovagoknak mindig akadt közönségük, Williamet pedig annyira lekötötte, amit csinált, hogy nem törődött a bámészkodókkal. Amikor azonban megállította a lovát, hogy a lándzsáról a fegyvernök kezébe csúsztassa a gyűrűket, akaratlanul is észrevette, hogy aznap szokatlanul sokan verődtek össze.

A tömegből kivált egy bíborvörös köpenyt viselő nő, és a patanyomoktól hepehupássá vált földön óvatosan lépkedve elindult a fiú felé. A köpeny alól járás közben kék színű, hímzett ruha villant elő, az asszony fátylán apró aranygyöngyök sziporkáztak. William még nem látta a kastélyban, de tudta, hogy némelyik nagyúr a feleségét is magával hozza az udvarban tartott karácsonyi ünnepségre. Az asszonyt három ifjú kísérte: a legmagasabb karcsú volt és barna hajú, és magabiztosan, nagy léptekkel haladt az anyja mellett. Az asszony másik oldalán egy feltűnően vonzó fiú lépkedett, gesztenyebarna hajjal keretezett arcán élénk mosoly ragyogott. Hármójuk közül a legkisebb, egy sötét szemöldökű, határozott állú gyermek kissé lemaradt a többiektől. Az asszony mögött William fegyveres lovagok és drága ruhákba öltözött hölgyek csoportját fedezte fel. Egy dajka kezében egy kisgyermek bömbölt torkaszakadtából mérgében, hogy nem tud kiszabadulni az ölelő karok szorításából. Két kislány, egy sötét hajú és egy aranyos-vöröses hajú a dajka szoknyájába kapaszkodtak. William egy idősebb, kék ruhás, pufók lányt is felfedezett mellettük, akinek barnán csillogó vastag hajfonata a vállán pihent. Amikor az asszony odaért Williamhez, és felnézett rá, a fiú megpillantotta az ívelt sötét szemöldököt és a nő szemét, amely egyszerre volt barna és arany, és leginkább az erdei mézre emlékeztette. Vékony orra és határozott járomcsontja csak még hangsúlyosabban kiemelte a telt ajkakat. A nő klasszikus értelemben nem volt gyönyörű, mégis olyan varázs sugárzott belőle, hogy William beleszédült. Szótlanul meredt az asszonyra, aki rámosolygott, és a mosolya egy fiatal lány túláradó csintalanságát és egy tapasztalt nő érett báját elegyítette. – Asszonyom – nyögte ki rekedten William, miközben leugrott Blancartról, és a fejét lehajtva a nő elé térdelt. Bár az érzékei felett elvesztette a hatalmát, a józan esze nem hagyta cserben. Attól a pillanattól fogva tudta, ki áll előtte, hogy megpillantotta az őrséget. – Állj fel, kérlek! – nevetett fel lágyan az asszony. – Megszoktam, hogy a férfiak a lábam elé vetik magukat, de jobban szeretem, ha nem a rangommal kényszerítem térdre őket. Mély és fátyolos hangja egészen az ágyékáig megborzongatta Williamet. Az asszony kora szerint akár az anyja lehetett volna, de a hasonlóságnak itt vége is volt. – Asszonyom – mondta még egyszer. Minden ékesszólása elhagyta. Közel álltak egymáshoz, és William mélyen beszívta a nő illatát, amelyben a téli fűszerek és a nyári rózsakert illata keveredett egymással. – A fiaim az ügyességedet csodálták – folytatta az asszony –, és én is. William örömében és zavarában elvörösödött. – Köszönöm, asszonyom. Ezt a lovat nemrég kaptam, és ha csak az időm engedi, gyakorlok vele. – A párosotokat látva nem is gondolná az ember. A neved…? – William Marshal, asszonyom. Az uram, Salisbury grófjának az unokaöccse.

Az asszony tovább mosolygott, igaz, már korántsem olyan szívélyesen. – Á, igen! – felelte William bemutatkozására, de nem fejtette ki, hogy a hallottak William előnyére vagy hátrányára szolgálnak. – Felülhetek rá? – mutatott a csillogó hajú fiú Blancartra, és válaszra sem várva máris a gyeplő után nyúlt. Mozdulatai arról árulkodtak, hogy magabiztos és hozzászokott, hogy teljesülnek a kívánságai. Bármennyire is lenyűgözte azonban Williamet a fiú anyja, határozottan nemet intett a fejével. – Elszaladna veled…, uram – felelte. – Nehezen kezelhető állat. – Ültem már csatalovon – biggyesztette le az ajkát a fiú. – Az anyám lovagjai mindig megengedik, hogy felüljek a lovukra. – Csakhogy édesanyád lovagjait és az ő lovaikat már ismered – válaszolta William. – Engem és az én lovamat viszont nem. A nagyobbik fiú önelégülten rávigyorgott a testvérére, láthatóan élvezte, hogy William visszautasította az öccsét. – Én is lovagoltam már csatalovon – hencegett, és kidüllesztette a mellét. – Én is! – kotyogott közbe a legkisebb, nehogy lemaradjon. – Sokszor! Az anyjuk lopva elmosolyodott, és gyöngéden megborzolta a vörös gyerek haját. – Elég! – szólt rájuk. – Marshal úr helyesen teszi, hogy nem enged felülni a lovára. Egy csatamén nem játék, és senki sem lesz olyan ügyes egyik pillanatról a másikra, mint Marshal úr. Ahhoz sokat kell gyakorolni! William végignézett a felfelé fordított gyerekarcokon, és eszébe jutott, ahogyan a testvéreivel az apjukat és a lovagjait bámulták gyakorlás közben. Nem felejtette el a szívében ébredő vágyat, a sóvárgást, a mellét feszítő vibráló, sziporkázó érzést, és az ezt követő csalódottságot sem, és ugyanezt vélte felfedezni a három fiú szemében, akik akár ő, John és Henry is lehettek volna. – Talán majd máskor – mondta. – Van egy másik lovam, az nyugodtabb természetű, mint ez. – Nem akarok nyugodtabb lovon ülni! – jelentette ki a vörös hajú fiú, akinek világos bőre egészen kipirosodott izgalmában. – A legjobbat akarom! – Richárd! – Eleonóra hangja figyelmeztetően csengett. – Elfeledkeztél a jó modorról! Nem vagy már kisgyerek, hát ne is viselkedj úgy! – De herceg vagyok! – feleselt a fiú, és hosszú pillái alól sanda pillantást vetett az anyjára, kíváncsian lesve, meddig feszítheti a húrt. – Eggyel több ok, hogy illemtudóan viselkedj! – Az apám nem törődik a jó modorral! – Az apád nem mindig viselkedik a rangjához méltóan! – vágott vissza csípősen a királyné. – Csak azt mondtam, hogy a legjobbat akarom! Eleonóra ajka megvonaglott, de William látta, hogy szeretet sugárzik a tekintetéből. Gyanította, hogy a fiú a kisujja köré csavarta.

– Blancart sem volt kezdetben a legjobb – mesélte William. – Sőt, eleinte senkinek sem kellett, mert túlságosan rángatta a zablát. Néha sokáig és keményen kell törnünk magunkat, hogy a legjobbat hozzuk ki valakiből. A királyné félrehajtotta a fejét, és macskaszerű pillantást vetett rá. – És te ez lennél, Marshal uram? – kérdezte fátyolos hangon. – A legjobb? William megköszörülte a torkát. – Attól tartok, asszonyom, rajtam még sokat kell csiszolni. – Én viszont úgy látom, túl szerény vagy. A tettek ékesszólóbbak a szavaknál, de a szavaknak is megvan a maguk hatalma. És az a férfi, aki mindkettővel tud bánni, igazán tehetséges. – Egy főhajtással elfordult Williamtől, és elindult a várakozó kísérők és szolgák felé. A három fivér követte. A két idősebb még hátranézett, és William látta, hogy a vörös hajú fiú kékesszürke szemében számítás tükröződik. Meg nem adta fel. William Blancart marjára tette a kezét, és fölugrott a nyeregbe. A gyomra remegett izgalmában, de ennek inkább Anglia királynéjához volt köze, mintsem a rá váró gyakorlatokhoz. Mi az ördögért akar Henrik a szeretőivel enyelegni, amikor ilyen asszony a felesége, kérdezte magától. Aznap este Eleonóra hivatalosan is megjelent a nagyteremben a férje oldalán. Egymás mellett ültek Henrikkel, és teljes összhangban tettek eleget kötelezettségeiknek. Henrik ezúttal rendezetten jelent meg. A haját simára fésülték, új, szederszínű gyapjútunikája makulátlan volt, sehol egy kutyaszőr vagy egy szakadt kézelő. Eleonóra is hasonló színű ruhát viselt, az anyagot mintha ugyanabból a végből szabták volna, a haját pedig ékkövekkel díszített aranyháló fogta össze. Abból, ahogyan szertartásosan üdvözölték az ünnep alkalmából idesereglett grófokat, bárókat és püspököket, senki sem sejtette volna, milyen távol állnak egymástól. Eleonóra, aki már betöltötte negyvenötödik évét, a gyertyák és fáklyák lágy fényében jóval fiatalabbnak látszott a koránál. Ruhája színe meleg fénybe vonta a bőrét, és ragyogóbbá varázsolta szeme aranybarna csillogását. William, akit már délután elbűvölt az asszony, most szinte megrészegült a látványtól. Olyan érzéki kábulat lett úrrá rajta, ami szinte elvette a józan eszét. Most már értette, hogy Patrick, a nagybátyja miért mondta, hogy aki nem habarodik bele Anglia királynéjába, az a férfi kőből van, bár azt meg kell hagyni, gondolta, hogy a királyné határozottan kővé varázsolja a férfiak bizonyos testrészét. A lakoma alatt William oldalt, az egyik kecskelábú asztal mellett kapott helyet. Patrick, a nagybátyja a főasztalnál ült, a király jobbján levő díszhelyen. A márvány asztallapot hímzett vászonterítővel takarták le, aranyozott ezüstből, zöld üvegből és arannyal ékesített szaruból készült tányérokkal és kupákkal terítettek. A hegyikristály kancsókba ez egyszer

olyan bort töltöttek, amely lágy és telt volt, mert Eleonóra ötvenhordónyit hozatott Poitouból; nem bízott Henrik hírhedt készletében. Ott, ahol William ült, egyszerű volt a teríték. Az asztallap nem márványból, hanem csupasz fából készült, és a vászonterítőt nem díszítették hímzések. Az aranyozott ezüsttányérok helyett az ételt vastag kenyérszeletekre tálalták, de mivel ez volt az általános szokás – és a terítő már így is előkelőnek számított –, Williamnek nem volt hiányérzete. Az emelvény eleganciája a királyné hatását tükrözte. A király többnyire egy egyszerű fakupából ivott, Eleonóra azonban méltányolta és élvezte a kifinomult stílust. William elnézte, ahogyan időnként belekortyol az ametisztekkel kirakott ezüst serlegbe. Salisbury mondott neki valamit, és amikor a királyné válaszolt, olyan kecsesen fordította felé a fejét, mint egy hattyú. A fiú de Tancarville hitvesének a lakosztályában ismerte meg és sajátította el a lovagi szerelem nyelvezetét és illemszabályait, de mindezt mostanáig csak képmutatásnak tartotta. Azt, ha egy férfi szenvedélyesen, reménytelenül szerelmes egy rangban messze felette álló, elérhetetlen hölgybe, ha hősi tetteket hajt végre cserébe egyetlen közönyös pillantásért, egyfajta kellemes hóbortnak tekintette; olyan játéknak, amely esős időben a nők szórakoztatását szolgálja lakosztályaikban, és amely nélkülözi a valódi szívfájdalmat. Most azonban őt is átjárta a fájdalom és a gyönyör kettősének kínzó érzése. Bár a hivatalos lakoma véget ért, az este még javában tartott. Eleonóra visszavonult a lakosztályába, és behívta magához néhány bennfentesét, köztük Salisburyi Patrickot. Henrik a nagyteremben maradt, és bár búcsúzáskor udvariasan köszöntek el egymástól a királynéval, a kimondatlan szavaktól jeges volt a hangulat. Salisbury, aki követte a királyné kíséretét, intett Williamnek. – Tarts velem! Kísérőkre van szükségem. – mondta. William szeme elkerekedett. – Tartsak veled, uram? – kérdezte kétkedve, de közben már fel is állt, lesöpörte tunikájáról a morzsákat, és eligazgatta az öve körül a ráncokat. Salisbury szeme ráncba szaladt a mosolytól. – Ha Poitou-ban akarsz szolgálni, meg kell ismerned a királyné udvartartását! – tette a kezét William vállára. – Egyébként is kellemes énekhangod van. – Bólintott, aztán elmosolyodott és kifelé indult, miközben William zavartan ellépett az asztaltól, majd sűrű hajlongások közepette távozott a király társaságából. Bár William hozzászokott a gazdag cicomákhoz, megdöbbent, amikor meglátta, milyen óriási átalakuláson ment át Eleonóra királyné reggel még csupasz lakosztálya. A falakat a vörös és az arany gazdag árnyalataiban pompázó finom kézimunkákkal borították, a tetőgerendákra láncon lógó lámpásokat aggattak, és a fényárt kandeláberekbe tűzött, tiszta lángot adó,

méhviaszból készült gyertyákkal fokozták. A terem falai mentén színesre festett ládák és tölgyfa padok sorakoztak, amelyeket degeszre tömött díszpárnákkal tettek kényelmesebbé. A királyné hatalmas ágyát finoman hímzett, arany selyembojtokkal díszített vastag gyapjúfüggönyök fogták közre. A szobában nehéz, bódító tömjén-és pézsmaillat terjengett. Egy ezüstneművel megrakott pohárszéknél egy fegyverhordozó bort töltött az ezüstkelyhekbe. Eleonóra egy parázstartó mellé helyezett, ívesen faragott széken ült az udvarhölgyek, Salisbury és a hozzá hű nemesurak társaságában. William elvett egy serleget a fegyverhordozótól, de habozott, hogy csatlakozzék-e a többiekhez, mert attól félt, hogy észreveszik, mennyire lángra lobbantja szívét a királyné, és kinevetik majd a félszegségéért. Úgy döntött, inkább kimegy az előtérbe, ahol néhány magányos udvaronc és a királyné személyes szolgálatára rendelt udvarhölgy tartózkodott. Két trubadúr hajolt a hangszere – egy hárfa és egy lant – fölé, és futamokat gyakoroltak. A dajka egy nyűgös csecsemőt ugráltatott az ölében, de sikertelenül próbálta csitítani. A gyermeknek sötét, göndör tincsek keretezték az arcát, és ragyogó mogyoróbarna szeme volt, amelynek borostyánszín árnyalatát csak még jobban kiemelte sírás közben kipirosodott arcbőre. – Mindig sír! William lepillantott az egyik fiúra, akivel délután találkozott, és akiről tudta, hogy Henrik herceg, a király legidősebb fia. A fiú már majdnem betöltötte a tizenhármat, arányos testalkatú gyermek volt, a haja sötétbarna, mint Williamé, a szeme pedig a fa füstjének kékesszürke árnyalatára emlékeztette a lovagot. – Az öcsém. – Az ifjú ajkának legörbülése egyértelműen William tudtára adta, hogy Henriket nem nyűgözi le a rokonság. – Jánosnak hívják. – Nekem is van egy János nevű bátyám – jegyezte meg William-, és egy Henrik nevű is. Az ifjú a homlokát ráncolva, figyelmesen méregette, miközben azon morfondírozott, vajon ugratja-e William, vagy igazat beszél. – És Richárd nevű is van? – A fiú már a János név említésekor is elfintorodott, a Richárd nevet azonban egyenesen ellenségesen ejtette ki, miközben tekintete a nagyterem felé villant, ahol lángvörös hajú fivére ült az anyjuk lábánál. – Nem, csak egy Ancel nevű. Volt két bátyám, akik meghaltak, de őket Walternek és Gilbertnek hívták. – Nekem is meghalt egy testvérem – mesélte a fiú. – Williamnek hívták. Ő lett volna apám örököse, ha életben marad. Te öröklöd apád vagyonát? – Nem – rázta meg a fejét William. – Nincs földem, amelyet a magaménak mondhatnék, ezért is állok a nagybátyám, Salisbury szolgálatában. – Jánosnak sincs földje – intett az állával Henrik herceg a vörös képű baba felé, akinek üvöltésére önkéntelenül összerezzentek a teremben levők. A

fiú hangosabban folytatta: – Az enyém lesz Anglia és Normandia, Richárdé Aquitánia, és apám azt ígérte, hogy Geoffrey kapja Bretagne-t. Bár William legszívesebben távolabb húzódott volna a szörnyű zaj forrásától, odaintette magához a dajkát, aki lassan ugyanolyan nyugtalan lett, mint a gondjaira bízott, rúgkapáló csecsemő, és kikapta a kezéből a pici Jánost. A fülsértő ordítást hirtelen síri csend váltotta fel, megszűnt a rúgkapálás, és a gyermek szinte döbbenten, elkerekedett szemmel bámult Williamre. William felnevetett, feldobta a levegőbe a kisdedet, elkapta, aztán újra feldobta. A gyermek hangosan sikkantott, látszott hogy élvezi a játékot. – Megkedvelt! – lepődött meg Henrik. – Fura, mert János nem rajong az emberekért. – A babák egyformák – felelte William. – Apám is ezt csinálta velünk… csak éppen sokkal vadabbul, az anyám dühös is volt rá. – Felnevetett, ahogy eszébe jutott a jelenet. Bár amikor ez történt, idősebb lehetett, mint most János, és valószínűleg nem is vele, hanem az öccsével, Ancellel esett meg, akit úgy dobáltak fel a levegőbe, ahogyan egy labdát szokás. – Ha nem vigyázol, azzal hálálja meg, hogy lehányja a tunikádat – hallotta meg William Eleonóra királyné nevetéstől fátyolos hangját. Még szerencse, hogy William nem épp a magasba lendítette a csecsemőt, különben nem tudta volna elkapni időben, és a fejére ejti a legfiatalabb királyi csemetét. Megperdült, Jánossal a karjában. – Nem számít, asszonyom! – vágta rá, de azonnal ostobának érezte magát, amiért ezt felelte. Megmámorosodott az asszony nevetésétől. – Azért biztosan számít – felelte a királyné –, hacsak nem hasonlítasz a királyhoz, aki nem törődik a külsejével! – Egy tunikát bármikor ki lehet mosni, asszonyom – válaszolta William, aki igyekezett diplomatikus lenni, mert nem szerette volna elismerni sem azt, hogy hiú, sem azt, hogy rendetlen, hiszen egyik sem lett volna igaz. – Inkább a kisherceg kényelme aggasztott! – Sokféle tehetséggel megáldott fiatalember, asszonyom! – kuncogott Salisbury a királyné háta mögött. – Én sem tudtam, hogy ilyen adottságai vannak, de biztosra veszem, hogy ennek még hasznát veszi. – Valóban – felelte lágyan Eleonóra az ajkát csücsörítve, miközben tetőtől talpig végigmérte az ifjú lovagot. – Ebben én is biztos vagyok. Az ének és a tánc csak ezután következett, és a leégett gyertyákat újakkal helyettesítették. A királyné szemlátomást nem óhajtott korán nyugovóra térni, láthatóan be akarta bizonyítani, hogy bár tíz évvel idősebb a férjénél, életerő dolgában vetekszik vele. A fiatalabb és az idősebb férfiakkal is kacérkodott, de mindig vigyázott, hogy soha ne lépje át az illendőség határát, mindenkinek ugyanannyi figyelmet szentelt, és soha, egyetlen férfinál sem időzött el hosszasabban, hacsak nem volt olyan idős, hogy az illető akár a nagyapja lehetett volna. Williammel kétszer is táncolt, és a keze, amelyet a fiú saját

nyirkos kezébe szorított, első érintéste hűvösnek tűnt, de aztán egyre jobban átforrósodott, miközben az asszony könnyedén ide-oda libbent. – Íme, egy ügyes lovas és dajka, aki ráadásul pompás táncos! – bókolt mosolyogva Williamnek. – Kíváncsi vagyok, milyen meglepetéseket tartogatsz még? – Semmi említésre méltót, asszonyom – felelte William. Remélte, hogy nem tűnik zöldfülűnek. – És honnan tudod, mit találok figyelemre méltónak? William azt remélte, hogy ez csak költői kérdés, mert nem tudott volna mit felelni. Találkozott a kezük, azután a tánc elsodorta őket egymástól: egyikük jobbra, a másik balra lépett tovább. – Talán majd Poitouban a végére járunk. A királyné aranyosan csillogó, súlyos gyapjúszoknyája szinte örvénylett, ahogy továbblépett a sorban következő férfihoz, miközben a válla felett még hátramosolygott, magára hagyva a zavarodott és megmámorosodott Williamet. Ha a zenészek nem játszottak volna, hallani lehetett volna, akkorát nyelt. A tánc eközben egy pufók, sápadt, gesztenyebarna hajú, barna szemű kislányhoz sodorta, akinek ruháját sűrűn kivarrt apró, ezüst százszorszépek díszítették. Margit hercegné Henrik herceg kilencéves felesége volt, a francia király, Lajos lánya, aki a második feleségétől, Constance-tól született. A gyermekeket már a bölcsőben összeadták: a házasságkötéshez a pápa engedélye kellett. William emlékezett rá, hogy annak idején az apja nevetett az eseményen, csodálta, ahogy Henrik király az egyházat manipulálta, és túljárt Lajos eszén, aki hosszú, évekig tartó jegyességre számítva Henrik udvarába küldte a lányát. Ehelyett gyorsan nyélbe ütötték a házasságot, így Henrik törvényesen is rátehette a kezét a kis Margit hozományára, a francianormann határ közelében elterülő földekre. William táncolt a gyermekkel, majd szertartásosan meghajolt előtte, amikor a kislány eggyel tovább lépett; úgy bánt vele, mint egy felnőtt nővel. Margit is hátrapillantott az ifjúra, ugyanúgy, ahogyan a királyné tette, a szeme és a mosolya azonban ártatlan volt, mint a virág, amelyről a nevét kapta. A tekintete, üde, gyermeki mosolya oldotta William feszültségét, akinek háborgó lelke időközben lecsillapodott. Mire táncolt Eleonóra lányaival, a dajkáikkal, s a királyné néhány udvarhölgyével, már sokkal otthonosabban mozgott a társaságban. A táncok között időnként dalokat énekeltek. Ezt az időtöltést William nagyon szerette. Meglehet, olvasni és írni nem tudott, az emlékezete kiválóan megőrizte a dallamokat és a szöveget, a hangja tiszta volt, erős és széles skálán mozgott. Az előkelő társaságban visszahúzódó volt, hagyta, hogy a többi lovag és a hölgyek sorban énekeljenek, de amikor Salisbury vállon veregette, és előretolta, nem hátrált meg a kihívás elől, hanem a királyné híres és hírhedt koszorús költője, Guillaume, Poitou grófjának a balladáját választotta, amely a tél után beköszöntő tavaszról, a viszonzatlan szerelem

csalódottságáról és fájdalmáról szól. Hogy az emberek ne tekintsék túl merésznek, Szűz Mária erényeiről is énekelt, majd Margit és a kicsik kedvéért belefogott egy gyermekdalba, amelyet a közönsége időnként tapssal kísért. Éneklés közben magán érezte Eleonóra figyelő tekintetét, amint felbecsüli és lehántja róla a rétegeket, míg úgy nem érezte, hogy olyan meztelen és sebezhető, mint egy újszülött. – Még hogy nem találok figyelemre érdemes adottságokat! – jegyezte meg a királyné, és a szemében kötekedő nevetés csillant, amikor végül úgy döntött, nyugovóra tér, és elbúcsúzott a vendégeitől. – Vagy nem vagy tisztában a képességeiddel, vagy szégyentelenül hazudsz! Williamnek égett az arca. – Még sosem kértek fel arra, asszonyom, hogy ilyen előkelő társaságban énekeljek. Nem sejthettem, mit találsz figyelemre méltónak, de ha mulattatlak, úgy ez a legtöbb, amiben reménykedhetek. – Ó, igen! – mormolta a királyné. – Nagyon is felkeltetted a figyelmemet, és ki tudja, mit hoz a remény neked, Marshal uram. Egy búcsúmosoly kíséretében továbblépett, hogy elköszönjön a következő vendégtől. William meghajolt, felegyenesedett, majd ismét meghajolt, amikor Margit hercegné csókra nyújtotta a kezét. – Örülök, hogy eljöttél – mondta a kislány –, és tetszettek a dalaid. Holnap is énekelsz majd? – Ha úgy parancsolod, hölgyem! – William a kis, puha kézfejhez érintette az ajkát, hogy a kislány szórakoztatására eljátssza a tökéletes udvaroncot. Amikor visszatért a nagyterembe, lefeküdt a szalmazsákjára; szédült a bortól, a gondolatai egymást kergették. A mellette alvók nyugtalan forgolódása, a köhögések és a horkolások, az alvók között kóborló kutyák, a részegek, akik a sarokban könnyítettek magukon, megakadályozták, hogy azonnal álomba merüljön, habár fáradt volt. Anglia királynéjának a képe sokáig lebegett lelki szemei előtt. Lehunyt szemmel is látta, ahogyan elfordul az elreteszelt ajtótól, int a szolgálóknak, elküldi a gyermekeket a dajkákkal. Elképzelte, ahogyan a szolgálók leveszik a fátylát, kibontják és kifésülik befont haját, amely súlyos, sötét zuhatagként omlik a hátára. Egy pillanatig sem ringatta magát abba a hitbe, hogy a királyné megkülönböztető figyelemben részesítette volna. Ugyanúgy beszélgetett a többi vendéggel is, Patricknek, a nagybátyjának a karjára tette a kezét, és úgy mosolygott fel rá, mintha ő lenne az egyetlen férfi a teremben. William tudta, hogy a játék és a valóság különböznek egymástól. Eleonóra királyné az udvari szerelemre érdemes hölgy szerepét játszotta, a maga szórakoztatására és mulattatására, és a férfiak, akiket elbűvölt, magát is beleértve, mindannyian az áldozatai voltak, akik készségesen vettek részt a játékban. A képzelete elkísérte a királynét az ágyába is, amely hatalmas volt egyetlen személy számára; a királyné egészen aprónak tűnt a gyapjúbrokát függönyök árnyékában! Az oldalán feküdt, felé fordulva, a karját behajlította, a fejét a másik kezén nyugtatta, és elbűvölő mosoly játszott az ajkán. William

nyelt egy nagyot, a torka kiszáradt, a szíve vadul vert. A teste könnyű volt, kivéve ólomdobként lüktető ágyékát. Eleonóra tovább mosolygott, de nem intett, hogy jöjjön közelebb, és William is vonakodott közeledni hozzá. Olyan érzés volt, mintha egy vonalat húztak volna a padlóra, és tudta, hogy ha átlépné, és az ágyhoz közeledne, az a vesztét okozná. A fiú nyugtalanul mocorgott a szalmazsákján. Kinyitotta a szemét, hogy elűzze a képet. Mellette egy férfi közösült a kastély egyik szajhájával. Magukra csavarták a lovag köpenyét, hogy a többiek ne lássák őket, de a hangok, amelyeket lopva kiadtak, és a szövet egyre gyorsuló hullámzásai magukért beszéltek. William a másik oldalára fordult, és összeszorította a fogát. A hűbéres lovagok és a szolgák sosem lehettek egyedül, és amikor ilyen sokan gyűltek össze, mint ma is, amikor még levegőt venni is csak szűkösen tudtak, gyakori volt a titkon szeretkező párok látványa. Mindenki tudta, hogy előfordul, és ha a közösülők közelében volt, úgy tett, mintha nem történne semmi, kivéve persze azokat, akik tiltott élvezetet leltek abban, ha a párt figyelhették. A nő hirtelen másféle hangot adott ki, szinte sikkantott, a férfi lélegzete pedig kis időre elakadt, majd remegés futott végig a testén. Csend lett, azután hosszú sóhaj hallatszott. Halkan csörrentek az ezüstök, majd a nő felállt, és távozott, csak egy névtelen sötét árnyék volt, ahogy az utat keresgélte az alvó férfiak szalmazsákjai között. Pillanatokkal később lehajolt az egyik földön fekvő alakhoz, és felemelte a takarót. A távolság miatt ezúttal tompábban szűrődtek Williamhez a hangok. A fiú mellett horkolni kezdett a lovag. William a mellette lebonyolított aktusra és az éppen most zajlóra gondolva rájött, mit jelképez a királyné hálótermében a padlóra húzott vonal, hogy miért nem lépheti át, és a királyné miért nem kérte meg arra, hogy így tegyen. A felismerés lecsillapította vadul kergetőző gondolatait, és lehunyta a szemét. De megmaradt a lágyékát feszítő érzés, egy tompa, állhatatos, sürgető érzés, amelyen nem enyhítettek a távolabbi szalmazsák felől hallatszó halk nyögések. A papok azt hirdették, hogy a testi vágyak leküzdhetők akaraterővel és imádsággal. A jóval világiasabb gondolkodású, gyakorlatiasabb de Tancarville azonban szajhákat hozatott az embereinek, olyanokat, mint az, aki most űzte a foglalkozását a teremben. De azoknak, akik nem tudták megfizetni az örömlányok szolgáltatásait, vagy akik finnyásak voltak, mint William, minden szépítgetés nélkül a legmegszokottabb megoldást ajánlotta. William is ehhez folyamodott most gyorsan és csendben. Fiatal volt, felajzott, és nagyon hamar végzett. Az élvezet gyorsan múló percei után rátört a bűntudat, de nem annyira, mint máskor. Megkönnyebbült. Hamarosan olyan mélyen aludt, mint a társai, és mivel az álmok már ébren meglepték, hogy feldúlják a lelkét, szendergésében már nem zavarták meg.

Ötödik fejezet Lusignan, Poitou, 1168 márciusa

Eleonóra mindhárom fia pónin lovagolt egész délelőtt: a forgó céltáblán gyakoroltak tompított hegyű dárdáikkal, amelyeket a magasságukhoz szabtak, és harci játékot vívtak a Lusignanban elszállásolt lovagok és hűbérurak fiaival. A forgó kart tartó oszlopot rövidebbre vették, mert gondoltak a gyermekek és a pónik magasságára. Richárd ügyesebbnek bizonyult Henriknél, bár mindkét fiú istenadta tehetséggel volt megáldva. Heves vetélkedés folyt közöttük. Richárd, aki rosszul tűrte, hogy ő a fiatalabb, úgy döntött, bebizonyítja, hogy nem mindig az idősebb az ügyesebb. Henriket felbőszítette, hogy Richárd esetleg legyőzi, mert ez megkérdőjelezte elsőszülötti felsőbbrendűségét, és megtépázta a tekintélyét a küzdelmüket figyelő többi gyerek és a dajkák előtt. – Tizenkettő-kilenc a javamra – hencegett Richárd, aki visszatért a forgó céltábla előtti kifutó végére, és diadalittas vigyorral elővillantotta a fogait. A lándzsája végén egy karika billegett. A pónija erősen verítékezett, és az állat oldala úgy hullámzott, mint egy kovácsfújtató. – Tíz pontom van! – biggyesztette le az alsó ajkát Henrik. – Az utolsót leakasztottam. – Igen, de le is esett, így nem számít. – De igen! – Akkor is én nyerek! – csúfolódott Richárd. – Lefogadom, hogy kardvívásban is legyőzlek! William Marshal azt mondta, hogy ügyes vagyok – tette hozzá, mintha ez pontot tenne a vita végére. Henrik dühösen meredt Richárdra. William Marshal elismerése nagyon fontos volt mindhárom fivér számára. Nem arra vágytak, hogy William az udvari etikettnek megfelelően készségesen rájuk mosolyogjon, hanem a helyeslésre, amely akkor villant meg a szemében, amikor a harci játékokban egyikük vagy akár mindhárman kiváló teljesítményt nyújtottak. Nem mintha William a tanítójuk lett volna, vagy részt vett volna a képzésükben, de Henrik, Richárd és Geoffrey gyakran szerét ejtették, hogy ott legyenek, amikor William a képességeit csiszolgatta. Az árnyékai lettek, próbáltak versenyre kelni vele, és néha, ha ideje engedte, és kedve volt hozzá, a fiatalember rögtönzött órát adott nekik. – Azt mondja, hogy én is ügyes vagyok! – jelentette ki dölyfösen Henrik. Nem különösebben vágyott arra, hogy megküzdjön Richárddal. A testvérét nehéz ellenféllé tette zabolátlan erőszakossága. Henrik mellett szólt, hogy két évvel idősebb lévén, erősebb volt és messzebb elért a lándzsával, de jobban szerette a könnyen szerzett dicsőséget, amiért nem kellett keményen megküzdenie. Richárd sokkal rosszabb volt a poitoui csetepaté óta, és folyton azt hangoztatta, hogy

Aquitánia hercege lesz, és maga is háborúba megy, ahelyett, hogy a sereg nyomában kullogna. Henrik is alig bírta kivárni, hogy Anglia királya, Normandia hercege és Anjou grófja legyen. Csakhogy az egészen más volt! – Ügyetlenebb vagy nálam! Henrik állkapcsa megfeszült. – Ilyet nem mondott! – Nem, ezt én mondom! – Richárd leugrott a pónijáról, és előrántotta a gyakorló kardját, amelyet halcsontból készítettek, és a markolatát ugyanúgy körbetekerték egymást fedő szarvasbőr csíkokkal, mint egy igazi lovagi kard markolatát. – Rajta! Vagy félsz? A szavai Henrik fejébe kergették a vért. Mindig megfogadta, hogy nem megy lépre, ha Richárd provokálja, de végül sosem tudott uralkodni magán. A póni gyeplőjét odadobta a lovásznak, előrántotta saját halcsont kardját, és harcra készen előrelépett. Richárd fúriaként rontott rá, mintha élet-halál kérdéséről lenne szó. Henrik hárított és megpróbálta visszaverni a támadást, de testvére a bajvívást figyelő gyerekek felé szorította. Richárd szeme csillogott az élvezettől. Testvére felé döfött, aztán egy határozott mozdulattal kiverte a kardot a kezéből. Henriknek megsérült a tenyere és az ujjai, ahogyan a kardmarkolat kifordult a kezéből, de a büszkesége még annál is nagyobb csorbát szenvedett. Oldalra szökkent, hogy visszaszerezze a fegyvert, de öccse ért oda elsőnek, és a játék kard hegyét Henrik torkának szegezte. – Add meg magad! – Richárdnak szinte izzott a tekintete. Henrik dühösen nézett rá. Ha panaszt emel, hogy a harc nem volt tisztességes, azzal csak arra hergeli Richárdot, hogy újra meg újra bizonyítsa, hogy ő az erősebb. – Megadom magam – motyogta. Richárd a nyomaték kedvéért egy pillanattal tovább tartotta a kardja hegyét a testvére torkának szegezve, mint kellett volna, majd visszahúzta, és önelégülten az övébe dugta. – Ne feledd, térdet kell majd hajtanod előttem, ha Anglia királya leszek! – förmedt rá Henrik dühödten, könnyei szégyenteljes árja ellen küszködve. – Semmit sem „kell” tennem! – vágott vissza Richárd. – És nem is kényszeríthetsz rá! – Dehogynem! Végtére is, te csak herceg leszel! – Henrik nagy dérreldúrral faképnél hagyta a testvérét, felpattant a pónijára, és elvágtatott az istálló felé. A kastély lovainak patkolását nemrég fejezte be a patkolókovács, és a levegőben még érezni lehetett a forró vas és a megperzselődött szaru keserű illatát. Több állat, köztük William Marshal két paripája, Blancart és Fauvel is egy oszlophoz kötve várta, hogy értük jöjjenek, és visszavigyék őket a helyükre. Az utóbbi két lábra nehezedve, félig csukott szemmel, lustán falatozott a szénával töltött hálóból. Henrik már többször ült rajta. Egy csatalóhoz képest jóindulatú és tunya állat volt. Erősen a véknyába kellett vágnia a sarkát, hogy eszébe juttassa, végül is nem málhás állat. Blancart azonban minden ízében csataménként viselkedett. A fülét hegyezte, kitágult

orrlyukakkal szimatolt körbe, időnként oldalazni kezdett, és a magasba kapva meg-megvillantotta új, fényes patkóit, miközben a farkával erőteljesen csapkodott, hogy elzavarja a legyeket. Nyereg volt rajta, ami azt jelentette, hogy sir William meg akarja lovagolni, mielőtt visszaviszi az istállóba. Henrik a lóra bámult, amelynek téli szőre halványsárga selyemként csillogott. Richárd folyton azt hangoztatta, hogy meg akarja ülni, és többször meg is próbálta, de a körülmények kedvezőtlen alakulása és mások ébersége megakadályozta ebben. Henrik körülnézett. A lovakat egy pillanatra őrizetlenül hagyták, mintha csak a sors akarta volna így. A fiú úgy érezte, bűn lenne kihagyni az alkalmat. Tízszeresen is megbosszulná az imént elszenvedett megaláztatást, és letörölné Richárd arcáról azt az önelégült vigyort. William a fegyverkovács műhelyébe ment, mert a sodronyinge javításra és igazításra szorult. Két hete a lusignani lázadókkal történt összecsapásban elszakadt néhány láncszem. A sérülés nem volt komoly, de William felszedett néhány kilót a lovaggá ütése óta, és megizmosodott, úgyhogy az ing feszült a mellkasán. A fegyverkovács egy padon dolgozott a műhely előtt, élvezte a kellemes márciusi napsütést. A keze ügyében ott hevertek a szerszámai, melléjük láncszemekkel teli lapos fatálat és egy másik edényt készített, amelybe apró, gombostűfejnyi szegecseket mert. A kovács szorgalmasan illesztgette az ingbe az új szemeket, majd mindegyiket egy-egy szegeccsel rögzítette. Amikor elkészült, talpra kecmergett, megrázta az inget, és megkérte Williamet, hogy próbálja fel a fegyverkabátra, amelyet viselt. – Sokkal kényelmesebb – bólintott elismerően William a karját behajlítva, és a hónaljánál megjavított szemeket vizsgálgatva. Az új szemek egy árnyalattal sötétebbek voltak, mint a régiek. A vállán, ahol Drincourt-nál beleakadt a horog, egy más árnyalatú folt látszott. Eltűnődött, vajon hogy fest majd az ing, mire meghal. A legkeményebb harcosokat mindig fel lehetett ismerni a páncélingükön végzett javítások foltjairól. A legkeményebbeket meg a legszerencsésebbeket. Most már nem maradt más hátra, mint viselni addig, amíg kicsit megszokja. – Lefogadom, hogy aludni is ebben szoktál! – jegyezte meg Salisbury, aki véletlenül éppen arra járt. – Muszáj! Ahányszor az elmúlt hónapokban csatáztunk! – válaszolta William gyászosan. Salisbury bólintott, lebiggyesztett szája jelezte, mennyire egyetért az unokaöccsével. – Elismerem, hogy mostanában megszolgálod, amibe a kosztod kerül. Ha szűk a páncélinged, az a kemény munkának, és nem a falánkságnak köszönhető. – A pillantása egy tányérra siklott, amelyen egy félig elfogyasztott pástétom és egy jókora darab kenyér volt. William látta, hová néz a nagybátyja. – Nem volt időm a nagyteremben ebédelni – szabadkozott szégyenlősen.

– Nem kell mentegetődznöd! – nevetett Salisbury. – Amíg elégedett vagyok a szolgálataiddal, addig csakis rád tartozik, mikor és mennyit eszel. Tégy belátásod szerint! William ivott egy korty bort a tányér mellett álló kupából, majd hirtelen megperdült, amikor a lovászinas felbukkant az ajtóban. – Gyere gyorsan, Marshal uram! Henrik herceg Blancarton lovagol a küzdőtéren! William és Salisbury összenéztek, és egyszerre kezdtek rohanni a bajvívótér felé. Időben érkeztek, hogy lássák, amint Anglia és Normandia trónjának örököse sápadtan és komor elszántsággal rövid vágtára ösztökéli Blancartot, és megcélozza a forgó céltáblát. A fiú egy lándzsát tartott a kezében. Bármennyire is feldühödött és megrettent azonban William, azt egyből látta, hogy Henrik herceg körülbelül annyira ura a lónak és a fegyverének, mint egy részeg az érzékszerveinek. Csoda, hogy Blancart még nem vetette le a sárba. William tudta, jobban teszi, ha nem rohan oda hozzá, hogy megállítsa, hát inkább lecövekelt az összegyűlt tömeg előtt. Margit hercegné aggódva nézett rá, az arcán lelkiismeretfurdalás tükröződött. – Ne haragudj rá! – kérlelte Williamet. – Henrik nem akarta ezt tenni. – Ha nem akarta volna, hercegnő, akkor most nem lovagolna a céltábla felé egy száz márkát érő csatalovon úgy, hogy nem kérte az engedélyemet! – felelte komoran William. A lány tovább csacsogott, de William kizárta a tudatából a hangot, és csak a fiút figyelte, magában fohászkodva, hogy a herceg ne kövessen el hibát, és ne tegyen kárt se magában, se a lóban. Isten s nem ember akaratán múlt, hogy Henrik Blancart hátán maradt, mialatt a ló a pózna felé dübörgött. Henrik szorosan lehunyta a szemét. Ijesztő látvány volt, ahogy a nyeregben ült. A csődör frissen patkolt lábai alól gyepdarabok repkedtek szét a levegőbe, a farkát a lelkesedés és a bosszúság olyan elegyével csapkodta, amelytől Williamnek rossz előérzete támadt. Henriknek igazság szerint nem lett volna szabad beletalálnia a karikába, de a csoda folytatásaként, amelyben a fiúnak az isteni gondviselés folytán része volt, sikerült felszúrnia lándzsája hegyére a gyakorló gyűrűt, s továbblovagolnia. Amikor a paripa visszafordult, Henrik kinyitotta a szemét, és az arcán megdicsőült kifejezés ömlött szét. Diadalittas, ragyogó tekintettel kutatta Richárdot a tömegben; a győztes kárörvendett a legyőzött felett. William a fiú felé indult, és Henrik azonnal felé fordult. A herceg arcán ülő diadalmas kifejezés félelemnek és dacnak adott helyet, de nem tűnt el teljesen. A fiú Williamre szegezte parancsoló tekintetét, de a lovag tudomást sem vett róla. Hivatalos körülmények között térdet hajt a király és a királyné előtt, és hódolattal viseltetik a királyi gyermekek előtt. De ez nem volt hivatalos helyzet, és Henrik éppen most szegte meg a lovagiasság szabályait, és móresre kellett tanítania. Ám mielőtt elérte volna a lovat és a lovasát, hogy mindkettőt biztonságba helyezze, Blancart dühödten dobott egyet a hercegen.

Henrik azonnal hátravágódott, a gerince nekicsapódott a hátsó nyeregkápa kemény fájának. A lándzsa kiesett a kezéből. A fiú páni rémülettel megragadta a gyeplőt, és megrántotta. A ló abban a pillanatban megvadult. Dobálni kezdte magát, rúgkapált, miközben mindenáron megpróbálta levetni a hátáról a lovasát. Bár Henrik mindent elkövetett, hogy a nyeregben maradjon, erre éppolyan kevés esélye volt, mintha egy forgószelet akart volna megülni. Elérkezett az elkerülhetetlen pillanat, amikor már nem tudott tovább kapaszkodni, kirepült a nyeregből, és akkora erővel zuhant a földre, hogy még a lélegzete is elakadt. Blancart elmenekült, vad vágtáját időnként fickándozások és rúgkapálások szakították meg. Salisbury a herceghez futott, akinek az orrából és a szájából is patakokban dőlt a vér. William a vadul rohangáló csődör után vetette magát. Szerencsére sikerült elkapnia a gyeplőt, mielőtt az állat patája megbotlott volna a kantárszárban, elesik és kitöri a lábát. William odaállt a ló mellé, határozottan és lassan beszélni kezdett hozzá, miközben óvatosan felcsúsztatta a kezét a kantáron, és megragadta a pofaszíjat. Tenyerét az izzadt, remegő nyakra tette, megragadta a ló sörényét, és fellendült a nyeregbe. Blancart megremegett, de most, hogy nem egy gyermek könnyű testét, hanem az ismerős, szilárd súlyt érezte a hátán, lassan megnyugodott. William csak a térdével és a combjával irányította, a gyeplőt teljesen lazára engedte, így lovagolt oda a balesetet szenvedett herceghez, miközben a lelkét eltöltötte a rettegés. – Istenem, add, hogy ne legyen semmi baja! – gondolta, és keresztet vetett. A fiú körül már kisebb tömeg gyűlt össze. A királyi fődajka, Hodierna zokogva tördelte a kezét. Salisbury felpillantott, amikor William odaért. Henrik már ült, és a fájdalomtól eltorzult arccal karolta át a testét. William közelebb érve látta, hogy a hercegnek csak azért vérzik a szája, mert ráharapott az ajkára, és szerencsére már az orrvérzése is elállt. – Szerintem csak a bordáját üthette meg – vélekedett Salisbury. – Jól vetődött. A lónak semmi baja? – Nehéz megállapítani, uram. Az biztos, hogy a vérmérsékletének nem tett jót az eset. – William megpaskolta Blancart nyakát és a mellkasát, és érezte, hogy a ló megremeg az érintésétől. – Ne rémüldözz, asszony, nem halt meg! – förmedt rá Salisbury Hodiernára, aki tovább jajongott. A férfi megragadta Henrik vállát, és erősen megszorította. – Mit képzeltél, mit művelsz? A fiú beszívta a levegőt. A tekintete üveges volt a könnyektől, amelyeket nem engedett kicsordulni. – Igazi csatalovon akartam lovagolni. Richárd azt állította, hogy nem tudom megülni, de tévedett. – Hirtelen dacosan hátravetette a fejét. – Meg is halhattál volna! Ha az ostobaságod miatt megsérült a ló, ki kell fizetned William úrnak az ápolását. Akár trónörökös vagy, akár nem, akkor is butaságot csináltál!

Henrik összeszorította a száját. Láthatóan fájdalmak kínozták, de felállt, és az oldalát fogva óvatosan megfordult, aztán Williamre nézett. – Nagyon sajnálom, William úr! Olyan nagyszerű ló, hogy nem bírtam magamnak parancsolni. – Akkor még sokat kell gyakorolnod az önfegyelmet – mormolta Salisbury. William szíve még mindig idegesen zakatolt az eset miatt, de volt valami a fiú viselkedésében, talán a tekintete, talán az, ahogyan a száját tartotta, ami elűzte a haragját. Megértette az érzéseit, az igényt, hogy a vele egyenrangúak és a testvérei előtt bizonyítsa a képességeit, az igényt magát, amikor az ember tizenhárom éves, és éles kardok és értékes lovak között nő fel. – Henrik úr már elnyerte méltó büntetését – szegezte figyelmeztető tekintetét a fiúra. – Ha jól sejtem, többé nem próbálkozik ilyen csínytevéssel? Henrik a szemébe hulló haj alól felnézett Williamre, és némán megrázta a fejét. – Ezt könnyen megúsztad – dörmögte Salisbury szigorú ábrázattal. – Jobban teszed, ha megmutatod az orvosnak a sérüléseidet! – Hodierna gondjaira bízta a fiút, ami önmagában is megalázó volt, hiszen Henrik mostanában úgy érezte, kinőtt már abból a korból, hogy dajkára lenne szüksége, kivált olyanra, aki tyúkanyóként forgolódott körülötte. A gróf egyetlen intéssel feloszlatta a bámészkodók csoportját, de egy gyors mozdulattal még nyakon csípte Richárdot. – Láttad, mi történt a bátyáddal! – figyelmeztette, és úgy rázta, mint kutya a zsákmányát. – Eszedbe ne jusson ilyet tenni! – Nem – tette össze a két kezét Richárd, mint egy angyal, de amint Salisbury elengedte, szemtelenül hozzáfűzte: – Ami azt illeti, én nem esnék le! – A fiú behúzta a nyakát, és sebes léptekkel eliszkolt. Salisbury a hajába túrt. – Ördögfióka! – motyogta, de akarata ellenére is vidáman csillogott a szeme. – Ő is könnyen megúszta – vélekedett William. – Igaz – ismerte el Salisbury –, de még az anyjuknál is vesszőfutás vár rájuk, és ő nem ismer kegyelmet. – Sántít – jelentette ki a lovász az örök pesszimista elégedettségével, akinek lám, megint igaza lett. – Én már tegnap megmondtam, hogy megrándult a mellső lába. William Blancart lapockájára tette a kezét, majd határozottan végighúzta a fájós lábon. A ló térde forró volt, és a csődör fájdalmában megrázkódott és odébb lépett, amint William hozzáért. – Alaposan megerőltette a fiú – folytatta a lovász, ám a „fiú” alatt ezúttal Henrik herceget, és nem a lovat értette. – Ez az állat legalább egy hétig nem visz sehová, uram. Rögtön borogatást teszünk rá, de… – A nyelvével

csettintett, majd megcsóválta a fejét, és beletúrt a hajába. – Egy hétig – ismételte. William átkozódott. Az udvaron nagy volt a nyüzsgés, Salisbury lovagjai már nyeregbe pattantak, hogy átkísérjék a királynét egy szomszédos kastélyba. Eleonóra még nem volt sehol, de amint megérkezik, útnak indul a csapat, és Salisbury keresetlen szavakkal szidalmazza majd az elmaradozókat. William intett a fegyverhordozónak, majd az istálló mellé épített helyiségből, ahol a lószerszámokat tartották, előhozta a zablát és a nyerget, és nekifogott, hogy felszerszámozza a másik csatamént. Fauvel szerencsére olyan nyugodt természetű volt, mint egy herélt ló, és feleannyi időbe telt felszerszámozni, mint Blancartot. William felcsatolta a zablát és a mellszíjat, míg a fegyverhordozó meghúzta a hevedert. A királyné épp akkor lépett ki az udvarra két udvarhölgye kíséretében, amikor William kivezette Fauvelt az istállóból, hogy csatlakozzék a többiekhez. Eleonóra kék gyapjú lovaglóruhát és egy könnyű, fűzöld színű, ezüst paszományos köpenyt viselt, amelyet egy pompás, sodronyzománc csattal tűzött össze a nyakánál. A csizmája sarkán ezüstsarkantyú villogott. Ragyogó tekintete futólag megpihent Williamen és Fauvelen, mielőtt odabiccentett Salisburynek. – A hercegek nem kísérnek el, asszonyom? – kérdezte a gróf, miközben felsegítette a királynét egy foltos berber kanca nyergébe. – Nem – felelte Eleonóra –, pedig lehet, hogy el kellett volna hoznom Henriket, hadd szenvedjen a tegnapi ostobasága miatt. Ezzel szemben megengedtem a fiaimnak, hogy a királyok kötelezettségeiről egy külön latinóra élvezeteiben részesüljenek. – Biztosra veszem, hogy épülésükre szolgál, asszonyom – felelte lakonikus mosollyal Salisbury. – Sajnos én egyáltalán nem vagyok biztos ebben – felelte Eleonóra elkeseredetten. A csapat kilovagolt a ragyogó tavaszi reggelbe. William eleinte rosszkedvű volt, hogy Fauvelt kell ülnie, de a szép idő és az ünnepi hangulat hamarosan felderítette. A lovagok közül egyedül ő viselt páncélt. A többiek felszerelését vagy a málhás állatok szállították, vagy ki-ki a nyerge mögé tette, William azonban ki akarta próbálni nemrégiben megjavított páncélingét. – Ha a fiam miatt lesérült a lovad, megtérítem a károdat – szólította meg Eleonóra, amikor egy mély keréknyomokkal szabdalt ösvényen William mellé ért a lovával. A friss zöld lombon átsütő nap árnyékfoltokat vetett a ruhájukra, rügyeztek a galagonyaágak, és a szellő olyan meleg volt, mint egy szerelmes nő lehelete. A fák közt elbújva egy kakukk torokhangon a társát szólongatta. – Az igazat megvallva, asszonyom, azt hiszem, a fiad már megfizetett azért, amit tett – felelte William. – Kétlem, hogy megismételné a

mutatványát. A lovászom szerint Blancartnak legalább egy hétig pihennie kell, de helyrejön. – Nagylelkű vagy – húzódott mosolyra Eleonóra szája, és a látványtól elakadt William lélegzete. Az argentani karácsonyi lakoma óta eltelt három hónap alatt már hozzászokott Eleonóra rendkívüli szexuális vonzerejéhez, de a kacérkodása még most is kellemesen felkavarta. – Ha előbb beszélsz velem, asszonyom, talán kevésbé lettem volna nyájas – ismerte be William bánatosan. – De nem vagy haragtartó, ugye, William? – Jelentéktelen apróságok miatt sosem, asszonyom – rázta a fejét a fiú. Az asszony félrehajtott fejjel nézte, mintha talányon törné a fejét. – Azt hiszem, te vagy a legjobb természetű ember, akivel valaha találkoztam. Ígérd meg, nem hagyod, hogy megkeserítsen az idő múlása! William elmosolyodott. – Megígérem, attól függően, mit hoz a holnap. Eleonóra hátravetette a fejét, és felkacagott. – Nagyon diplomatikus válasz, uram! – Odahajolt, és könnyedén megveregette a karját. – Sokra viszed még! – Őszintén remélem, asszonyom! – William meghajolt a nyeregben; örült, hogy évődhet a királynéval. De az évődő szavak sokszor komoly mondanivalót takartak. Ahogyan a rómaiak mondták: borban az igazság. A szőlő leve megoldotta a férfiak és a nők nyelvét, és legbensőbb érzéseiket is elárulták. Ugyanígy igazság rejlett a társalgásban könnyedén kimondott szavakban: mintha az ember röptében kapna el egy vékony ökörnyál fonalat, hogy azután nyitott tenyerén később közelebbről is megvizsgálja. A társaság megállt egy sövénnyel körbevett tisztáson, egy út menti patak mellett, hogy megitassák a lovakat, és magukat is felfrissítsék egy kevés borral. Salisbury és néhány férfi leszállt a lováról, de William Fauvel nyergében maradt, csak a kantárszárat engedte le, hogy a ló kortyolhasson a sebes sodrású vízből, amíg maga is iszik a bőrkulacsából. Az egyik fegyverhordozó, aki kicsit távolabb ment, hogy könnyítsen magán a bokrokban, hirtelen felkiáltott. William felkapta a fejét, és egy csapat lovagot pillantott meg, akik körülbelül százjardnyira lehettek tőlük, és egy kis liget fái közül vágtattak elő dübörögve, hogy nekirontsanak kis csapatuknak. A fegyverhordozó iszkolni kezdett, a lábát olyan sebesen kapkodta, hogy csak elmosódó foltnak látszott a fák között. William elhajította a kulacsot. Meghúzta a kantárt, mire Fauvel azonnal abbahagyta az ivást. William előrántotta a pajzsát, amely egy hosszú szíjon lógott a hátán, és a bal karját villámgyorsan becsúsztatta a rövidebbik szíjba. Felkapta a lándzsát, amelyet korábban nekitámasztott egy fának, előreszegezte, és vágtázni kezdett az ellenség felé, hogy elterelje a figyelmüket. Salisbury megragadta Eleonórát, és villámgyorsan felsegítette a berber kancára. – Menekülj, asszonyom! – kiáltotta sürgetően. – Vágtass Lusignanba, és vissza se nézz! – A férfi rávágott a kanca farára, és Eleonóra,

miután egy döbbent pillantást vetett a gyorsan közeledő lovagokra, rácsapott a gyeplővel az állat nyakára, és elvágtatott, mint a szélvész. – Gyorsan! Kövessétek a királynét! – kiáltott Salisbury a legközelebb álló lovagoknak. – Vigyétek biztonságos helyre… és ha kell, az életetek árán is védjétek meg! – Az ellenség már majdnem a nyakukon volt. Salisbury kivonta a kardját, felpattant a hátaslóra, és vágtatni kezdett a lovásza és a csatalova felé. Ahogy a lovagok bekerítették őket, William felismerte Geoffrey és Guy de Lusignan kék-ezüst pajzsát; a lovagokkal Henrik királynak hosszú hónapok óta vitája volt. Félelmetes harcosok hírében álltak, és kétség sem fért ahhoz, hogy nem véletlenül találkoztak össze velük, hanem előre megtervezték a rajtaütést. Egyikük nagyobb kört írt le a lovával, nyilvánvalóan a királynét akarta feltartóztatni. William az útját állta Fauvellel, hevesen feléje döfött a lándzsájával. Az ütés kibillentette ellenfelét a nyeregből, a férfi hatalmas robajjal elterült a földön. A lova elvágtatott, a kengyel az állat hasát verdeste futás közben. William megfordította Fauvelt, földre döntött még egy reménybeli üldözőt, és gyorsan a nagybátyja segítségére sietett. Salisbury odaért a csatalovához, leugrott a hátasló nyergéből, és megragadta a csataló zabláját. Már éppen a kengyelbe csúsztatta a lábát, amikor Guy de Lusignan vadul rárontott. A férfi hátulról döfte belé a dárdáját. William látta, ahogyan a fényes, éles hegy a nagybátyja testébe fúródik. Salisbury először nekicsapódott a ló horpaszának, azután hátratántorodott. Eltátotta a száját, a magasba lendítette a karját, de a kardja kihullott a kezéből. A lándzsa még egy pillanatig egyenesen tartotta a testét, aztán de Lusignan kirántotta a fegyvert, és Salisbury – arcán végtelen meglepettséggel – összegörnyedt és lerogyott. A földre zuhant, az oldalára, arccal William felé. A szájából vér buggyant elő, és a tekintete üvegesen meredt a semmibe. – Nem! – üvöltött föl William. Az ádáz düh elborította az agyát, és elvette a józan eszét. – Áruló! – bömbölte, és vadul vágtatni kezdett, hogy utolérje de Lusignant, de többen is eléugrattak, hogy az útját állják. Földre döntött egy lovagot, majd egy másodikat, de ekkor valaki kiütötte a kezéből a lándzsát. William előrántotta a kardját, és közelharcot kezdett vívni ellenfeleivel. Körülötte mindenfelé Lusignan nevét üvöltötték, de a csatakiáltásra nem válaszolt egyetlen hang sem, kivéve a sajátját, míg végül nem maradt annyi ereje sem, hogy elharsogja D'Evereux nevét. Mint ahogyan reménye sem, hogy bárki is harcba szálljon mellette. Egy pazar selyemköpenyt viselő lovag átdöfte Fauvel mellkasát. A ló rángatózó lábakkal a földre rogyott. William kiszabadította a lábát a kengyelből, és arrébb gurult a földön, aztán talpra ugrott. Az összekaristolt pajzsot maga elé tartva, markolatig véres kardjával hadakozva hátrált a támadói elől, amíg hátát sikerült nekivetnie a mezőt szegélyező sövénynek. A

tüdeje égett, karizmai sajogtak az erőfeszítéstől. Tudta, hogy elveszett, de ahelyett, hogy a kétségbeesés letaglózta volna, inkább erőt adott neki. Elhárította a támadásokat, a pajzsát szorosan maga elé vonta, a kardját pedig előreszegezte. Valahol a tudata mélyén még pislákolt benne a remény, hogy ellenfelei talán beleunnak abba, hogy egyetlen emberrel hadakozzanak, és ellovagolnak. Végtére is a halála jelentéktelen dicsőség lett volna ahhoz képest, hogy a nagybátyját sikerült lemészárolniuk. Salisbury szégyenletes meggyilkolásának emléke arra sarkallta, hogy folytassa la harcot, még akkor is, amikor Geoffrey de Lusignan rárivallt, hogy adja meg magát. – Soha nem adnám meg magam gyáváknak és árulóknak, akik hátulról szúrnak le egy becsületes férfit! – kiáltotta bőszen, de már majdnem zokogva. – Ostoba fajankó! – vágott vissza de Lusignan. – Háborúban vagy, nem lovagi tornán! Itt ne álmodozz tisztességes küzdelemről! – William felé rontott, mire a fiú egy hatalmasat rávágott a pajzsával de Lusignan lovának a fejére; az állat hátrahőkölt, egy hajszálon múlt, hogy nem vetette le a lovasát. Két lovag is rárontott, és bár mindketten lovon ültek, William pedig gyalogosan harcolt, egyik sem tudott közel férkőzni hozzá. William olyan ügyesen vagdalkozott a kardjával és a pajzsával, hogy attól féltek, elveszítik a lovukat. De Lusignan ahelyett, hogy elölről támadt volna Williamre, mint a többiek, a sövényhez vágtatott, átugratott rajta, majd végigszáguldott a sövény mentén, a tavaszi búzával beültetett földeken oda, ahol William állt, és hátulról támadt rá a lándzsájával. A fájdalom olyan élesen hasított belé, mint a villám, és William önkéntelenül felordított, mielőtt a fájdalomtól elakadt a lélegzete. Úgy esett el végül, mint egy szarvas, akit bekerített egy falka csaholó kutya. A karjáról lerántották a pajzsát, és félrehajították, a kardot kicsavarták a kezéből. Geoffrey de Lusignan megállt előtte, és a torkának szegezte a kardját. – Addig kellett volna megadnod magad, amíg lehetett! – mondta. William szeme előtt vörös csillagok táncoltak, a látását egészen elhomályosította a düh és a kín. A fájdalom és a látvány hatására, ahogyan a nagybátyját orvul hátba döfték és lemészárolták, mint egy állatot, teljesen kivetkőzött magából. – Hitvány gyilkosok! – lihegte, miközben a bánat és a harag könnyei végigcsorogtak az arcán. – Becstelenül, lovagokhoz méltatlan módon mészároltátok le a nagybátyámat! Öljetek meg engem is! Essünk túl rajta! Geoffrey a kard hegyével megböködte William ádámcsutkáját, de nem döfött. – Csak egy zöldfülű bolond hiszi azt, hogy az igazi csatában becsületességre számíthat – morogta. – Patrick D'Evereux csak azt kapta, amit megérdemelt. – Leengedte a kardját, és csettintett az embereinek. – Kerítsetek neki egy lovat! Magunkkal visszük! D'Evereux unokaöccse élve megér néhány ezüstöt. Igyekezzetek! A disznók nemsokára egy egész csapatot küldenek a nyakunkra!

William tudatát elhomályosította a fájdalom. A lándzsa még most is benne volt, és amikor a foglyul ejtői végül durván kirántották a húsából, majdnem elájult. Bár a lándzsa szerencsére csak húst ért, a seb mély volt. Vére pirosra festette alatta a földet, és átáztatta a nadrágját és a harisnyáját. Az egyik lovag odahajított neki egy darab vásznat, hogy a sebre szorítsa, William kénytelen volt a harisnyakötőjével rögzíteni a hevenyészett kötést. A páncélingét elvették, és a nagybátyja felszerelésével együtt fölpakolták egy málhás ló hátára. William a nyereg elejére rögzített fakarikába kapaszkodott; tudta, hogy nem sok választja el a haláltól. Még ha a sebe nem is végzetes, a foglyul ejtői bizonyára nem bánnak majd kesztyűs kézzel vele, főként, ha rájönnek, hogy bár Salisburyi Patrick unokaöccse, sem neki, sem a családjának nincs vagyona, és senki sincs, aki kifizetné érte a váltságdíjat. Előbb-utóbb elegük lesz belőle, elvágják a torkát, és behajítják egy út menti árokba – gondolta. Aznap este egy erdőben ütöttek tábort, és Williamet a tűztől távolabb a földre lökték. A kötést már átitatta a vér, de hiába kérte, hogy adjanak tiszta vásznat és vizet, hogy kimossa a sebet. Válasz helyett gúnyosan kinevették vagy belerúgtak. Miután ellátták a lovakat, egy fegyverhordozó egy serleg bort, egy darab száraz kenyeret és egy lóverítéktől bűzlő takarót hozott neki, de nem nézett Williamre, hanem visszasietett a többiekhez. William, aki messzebb feküdt a tűztől, didergett a sötétben. A combjában lüktető fájdalom olyan volt, mint egy szűnni nem akaró, végtelen sikoly, és a lelke is vele sikoltott, amikor újra meg újra maga előtt látta, ahogy Guy de Lusignan földre sújtja a nagybátyját. A lelki szemei előtt lejátszódó jelenetbe kapaszkodott, hogy a haragja és a gyásza táplálja az elszántságát; életben kellett maradnia, hogy bosszút állhasson. Éjszaka, amikor a fájdalomtól nem tudott aludni, hallotta, ahogyan a két fivér a tábortűz mellett vitatkozik. – Élve kellett volna elfognunk D'Evereux-t, és váltságdíjat követelni érte – dohogott Geoffrey. – Holtan veszélyesebb, mint élve. Értékes fogoly lett volna, sokat kérhettünk volna érte. Így viszont, hogy Eleonórát sem kaptuk el, csak az időnket pocsékoltuk. – Szikrák röppentek a magasba, ahogy dühösen rádobott a szürkésvörösen izzó parázsra egy száraz gallyat. – Szerintem jobb, hogy Patrick D'Evereux meghalt – válaszolta Guy. – Korábban is vadásztak ránk, ebben a tekintetben semmi sem változott. Meg kell választaniuk D'Evereux utódját, mielőtt velünk kezdenek foglalkozni, és ez időbe telik. Mellesleg – a hangja agresszív lett, ahogy a tettét próbálta igazolni – honnan tudhattam volna, hogy ő az? Se pajzs, se páncél nem volt rajta. – És meg sem fordult a fejedben, hogy egy hímzett selyemtunikás fickóért szép kis summát kaphatnánk? – förmedt rá Geoffrey.– Még soha, egy pillanatig sem gondolkodtál, ha egy fegyvertelen embert kellett hátba döfni. – Egy perc múlva már fegyverben lett volna. Mi mást tehettem volna?

Geoffrey türelmetlenül felmordult, és visszaült a kidőlt fára a testvére mellé. – Még egyetlen halott sem támadt fel attól, hogy azt kívánták, bárcsak ne halt volna meg! – jegyezte meg nyers gyakorlatiassággal Guy. – Továbbra is azt mondom, jobb, hogy megszabadultunk tőle. Túlságosan régóta bosszantott már minket. William kínkeservesen hátat fordított a pislákoló tábortűznek és a vitatkozó férfiaknak. Lüktetett a sebe. Az erdő sötétjébe meredt, és eszébe jutott, amint aznap reggel a napsütötte ösvényen lovagolva Eleonóra derűsen megkérdezte tőle, hogy szokott-e haragot tartani. Úgy tűnt neki, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. Akkor könnyedén válaszolt, de abban a régi életében, amely most hihetetlenül távolinak tűnt, azt sem értette, milyen az, ha valaki haragtartó.

Hatodik fejezet

A de Lusignan fivérek a gyorsan leszálló tavaszi alkonyatban értek oda a kastélyhoz, és William a megkönnyebbülés és a kétségbeesés különös keverékével nézett fel a világos falakra és a vörös cseréptetős tornyokra. Bár örült neki, hogy nem kell tovább a lovon zötykölődnie, és a nyereg sem dörzsöli majd a sebes combját, tudta, hogy valószínűleg a várbörtön nyirkos mélyére vetik. Nem táplált illúziókat: az ellenségei fogságában fog meghalni, és soha senki sem tudja meg, mi lett a sorsa. Miután a fivérek megnyugtatták a kastély őreit, hogy szövetségesek, a csapat átlovagolt a patadobogástól visszhangzó, boltíves kapu alatt, be a faépítményekkel és műhelyekkel zsúfolt poros várudvarra. Egy patkányfogó egy padon ülve épp ragut tömött magába. A férfi megbámulta őket; legfrissebb áldozatai mellette himbálóztak, a farkuknál fogva kötözték őket egy oszlopra erősített kerékre. Egy piszkos gyerek bottal piszkálta a döglött rágcsálókat, és hintáztatni igyekezett őket, míg két tyúkanyókhoz hasonlóan fontoskodó nőszemély éjszakára ketrecbe zárta a vár szárnyasait. Mialatt a katonák leszálltak a lovaikról, William észrevett egy nőt, aki a kőből emelt kastély felső emeletén körbefutó, fedett fa körfolyosóról figyelte az érkezésüket. Olajbarna bőrű, karcsú teremtés volt, élénk sáfránysárga színű ruhája világított a leszálló alkonyatban. A pillantása megállapodott Williamen, és kíváncsian el is időzött egy pillanatig rajta. A nő azután a korlátot odahagyva eltűnt a szeme elől a körfolyosó mögötti teremben. Williamet kíméletlenül lerángatták a málhás lóról, és durván belökdösték az ebédlőbe. A kastély ura, akit a többiek Amalricnak szólítottak, ravasz,

bizalmatlan mosollyal üdvözölte őket. William úgy sejtette, vagy vazallus, vagy az egyik testvér várnagya. Az egyik fivért a terem túlsó végében felállított főasztalhoz kísérték, és azonnal borral kínálták. Williamet az ajtó közelében, a sarokba szórt szalmára lökték. Az orrát megcsapta a vizelet orrfacsaró bűze: ide jártak éjjel a férfiak a dolgukat végezni, ha nem akartak kimenni a trágyadombhoz vagy felkeresni a fülkét, azt a falmélyedést, ahol az ürülék egy lyukon keresztül távozott a falon kívülre. Arrébb kúszott a mocskos szalmáról, de minden mozdulat pokoli kínokat okozott neki, és az erőfeszítéstől kiverte a hideg veríték. A kötés, amelyet a sebre szorított, teljesen átázott, és elkoszolódott. Tudta, hogy halálos veszély fenyegeti, mert bármikor elfertőződhet a sebe. Igaz, nem került olyan szörnyű helyre, mint a várbörtön, de a különbség elenyésző volt. William látta, hogy a terembe nők lépnek be, köztük volt a sárga ruhás is, akit a körfolyosón látott. Neveltetése és a tudat, hogy a nők sokszor könyörületesebbek, arra késztette Williamet, hogy biccentsen, amikor feléje pillantottak. A nők ijedten csicseregni kezdtek, mint a madarak, ha macskával találják szemben magukat, és gyorsan elsiettek a terem belseje felé, kivéve a sárga ruhás fiatal nőt, aki megállt, hogy odaszólítson egy szolgát. William még ilyen távolságból is hallotta, hogy a nő ellentmondást nem tűrő hangon parancsol valamit a szolgának, aki meghajolt előtte, a tálalón álló kancsókhoz lépett, bort töltött egy serlegbe, amelyet azután vonakodva és idegesen körbekörbepillantva odavitt Williamnek. William keze annyira remegett, hogy alig bírta megtartani a serleget. – Köszönöm – nyögte ki rekedten, aztán reszkető kézzel valahogy a szájához emelte a kupát, és inni kezdett. Bár a bor alig volt jobb, mint a Henrik udvarában felszolgált lőre, mennyeinek érezte, ahogy végigfolyt kiszáradt torkán, és vigyáznia kellett, nehogy mohón kortyoljon. Nem felejtette el köszöntésképp megemelni a poharát a sárga ruhás hölgyre, mintha csak egy vacsorán, társaságban lennének. Az asszony alig észrevehető biccentéssel viszonozta a gesztust, majd elfordult. – Asszonyom azt kérdezi, szükséged van-e valamire – mormolta a szolga, de a tekintete ide-oda repkedett, és egyszer hátra is nézett; nyilvánvalóan aggódott, hogy meglátják, amint Williammel beszélget. – Add át köszönetemet az úrnődnek! – felelte William elszorult torokkal – , és mondd meg neki, hogy a szabadságomon kívül most tiszta kötésre van a legnagyobb szükségem. Örökre lekötelezne, ha küldene egyet. A szolga addig téblábolt a közelében, míg meg nem itta a bort, majd egyetlen szó nélkül kikapta a kezéből az üres serleget, és elsietett. William lázas álomba merült. A szolgák asztalokat hoztak, és feltálalták a sietve összeütött vacsorát. William jótevője oldalt foglalt helyet az egyik asztal mellett, a többi hölgy társaságában, és látszólag teljesen lefoglalta az

evés. Egyetlenegyszer sem pillantott Williamre, és a fiúnak senki sem vitt ételt. Vacsora után a de Lusignan fivérek vendéglátójukkal együtt visszavonultak a fölső emelet egyik lakószobájába, ahová a hölgyek is követték őket. A sárga ruhás asszony egyszer sem nézett rá, illedelmesen lesütött szemmel lépkedett a férfiak nyomában. A teremnek az a része, ahol William feküdt, elcsendesedett. A vizelettől bűzlő sarkot nem kereste fel senki. Jó volt az idő, az emberek szívesebben könnyítettek magukon odakint, a szabadban. A kecskelábú asztalokat összecsukták és a falnak támasztották, a férfiak pedig lassan lefekvéshez készülődtek, és kezdték kiteríteni a szalmazsákjaikat. William magára húzta a büdös, tetves lótakarót, és aludni próbált, de az elviselhetetlen fájdalom nem engedte. – Uram… A hang lágy volt, mégis eleven. William megfordult, és megpróbált felülni. A sebe lüktetett. A sárga ruhás nő állt előtte. Arany selyemszalagokkal befont koromfekete haja a derekáig ért, a szeme olyan sötét volt, mint a fényes obszidián. – Asszonyom – köszöntötte William fájdalomtól rekedt hangon. – Köszönöm, amit értem tettél. – Bárkivel ugyanezt tenném – felelte a fiatal nő. – Szégyen tölt el, hogy így bánnak veled, de nem tehetek urunk akarata ellen. – Megértem, asszonyom. – Valóban? – A nő cinikusan elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Azt mondtad, kötésre van szükséged. – Lehajolt, és egy nagy cipót tett William kezébe, amely még meleg volt, csak nemrég vehették ki a kemencéből. A bűzt egy pillanatra elnyomta a frissen sült cipóból és a nő ruhájából áradó fűszeres illat. William nyelt egyet, mielőtt meg tudott szólalni. – Köszönöm, asszonyom – nyögte fátyolos hangon. – Sosem felejtem el, amit értem tettél. – Talán – suttogta a nő, és nagy sötét szeme kételkedve pillantott le rá. Összefogta a szoknyáját, hogy ne érjen a padlót borító mocskos sáshoz, és távozott a teremből. William a kenyérre pillantott. A cipó aranyló héja több helyen megrepedt, innen áradt az ínycsiklandó illat. Letört egy darabot onnan, ahol valaki már megkezdte, és akkor vette észre, hogy a kenyér belsejét kivájták, és több, szorosan összecsavart vászoncsíkot tömtek bele. Elhomályosult előtte a világ, meg kellett dörgölnie a szemét. Az együttérzés aprócska, mégis felbecsülhetetlen jele. Komolyan gondolta, amit a hölgynek mondott: sosem fogja feledi a jótettét. Hajnalban hagyták el a kastélyt, ezúttal mélyebben hatoltak be Limousinba, ahol számtalan erdő és szurdok kínált rejtekhelyet. A kastély szolgálójának William addig könyörgött, míg az vizet hozott; ezzel

kimoshatta a sebét, és kicserélte a kötést. A lány elárulta, hogy a hölgy neve Clara, és William jól az emlékezetébe véste, hogy ha majd egyszer templomba megy, gyertyát gyújtson a lelki üdvéért. William fiatal volt és erős, a szerencse is mellészegődött. A sebe szépen gyógyult; mindössze egy kis sántítás emlékeztette a történtekre, de ezt is csak akkor lehetett észrevenni, ha fáradt volt. Barátságos természete fokozatosan felmorzsolta a fivérek ellenségességét – William pedig jól titkolta a maga ellenszenvét –, így a nyár derekára már majdnem maguk közül valónak tekintették. Mialatt a de Lusignan fivérek a szövetségeseik között jöttek-mentek, és itt-ott segítséget és támogatást követeltek, hírét vették, hogy Salisburyi Patrickot Poitou kormányzójaként Guillaume de Tancarville, Normandia kamarása és William rokona váltotta fel. A Lusignanok alaposan kifaggatták Williamet de Tancarville jelleméről, módszereiről, embereiről, és William vidáman ámította őket a féligazságok és hazugságok bonyolult, szövevényes meséjével. Sokat mondott, de közben semmit sem árult el. Július vége felé egy este, a rajtaütés után négy hónappal, a de Lusignan fivérek éppen abba a kastélyban szálltak meg, ahova először tértek be Williammel. Amalric kényszeredetten üdvözölte őket, de William azonnal észrevette, hogy bár hajlandó teljesíteni a kötelességét, és a hűbérurai segítségére sietni, egyúttal fél is valamitől. De Tancarville nagy szigorral kormányozta Poitout, és az ember bölcsen tette, ha meghúzta magát a vára falain belül. William egy lusignani fegyveres lovag őrizete mellett éppen a himpókos gebét nyergelte le, amelyet aláadtak, amikor egy ifjú váratlanul bedugta a fejét az istálló ajtaján, és közölte, hogy Williamet hívatják a nagyterembe. – Hírnök érkezett Eleonóra királynétól – jelentette, majd beletörölte az orrát a kézfejébe, sarkon fordult és távozott. – Hah! – mordult egyet a lovag. – Úgy fest, valaki végül mégis úgy döntött, hogy érsz valamit! William szívverése felgyorsult. Kikötötte a lovát – ügyesen kikerülve a hatalmas, sárga fogakat, amelyek utánakaptak –, és gyorsan, sántikálva a nagyterembe sietett. A követben André atyára, Eleonóra egyik káplánjára ismert. Pap lévén, egyházi hivatása bizonyos – ha nem is teljes – védettséget jelentett számára, és könnyebben jutott be olyan helyekre, ahová egy fegyveres be sem tehette a lábát. A káplán szeme elkerekedett. William most döbbent rá, milyen szánalmas látványt nyújthat. A ruhája, amelyet négy hónapja egyfolytában hordott, szinte merev volt a mocsoktól. A haja hosszú csimbókokba tapadt, a szakálla sűrűn burjánzott, ráadásul mindkettőben nyüzsögtek a tetvek, és a nadrágját már csak a bőrcsíkok és a kirojtosodott zsinórok tartották össze a derekán.

– Fiam… – szólalt meg a káplán, a fejét csóválva. – Drága, drága fiam… – Egyszerű ábrázata szánalommal teli, aggodalmas arckifejezést öltött. William térdre hullott, és lehajtotta a fejét. – Hála istennek! – A hangja elcsuklott, ahogy a könnyeivel küszködött. – Mondd csak, azért jöttél, hogy kiválts a fogságból? – Valóban e cél hozott ide, fiam. – A pap szelíd, részvétteljes hangon beszélt. – Eleonóra királyné kifizette a teljes váltságdíjat. Holnap szabadon távozhatsz. William még sosem hallott édesebb szavakat. A torkában érzett gombóctól meg sem tudott szólalni. André atya megfogta William karját, és gyöngéden talpra segítette. – Bár nem leszel olyan szabad, mint óhajtanád – tette hozzá mosolyogva a pap. – A királyné látni akar téged. William belépett a dézsában gőzölgő vízbe, és a perzselő forróságtól felszisszent. Clara úrnő pattogó parancsszavára egy szolgáló sietve újabb félvödörnyi hideg vizet öntött a dézsába. Most, hogy kifizették érte a váltságdíjat, és már nem volt fogoly, a vendéglátás törvényei úgy kívánták, hogy vendégként is bánjanak vele; ha nem is szívesen látottként, de olyanként, akire ugyanúgy vonatkoznak az udvariasság szabályai, mint másokra. Mivel maga a királyné fizette ki a váltságdíjat, William tekintélye hirtelen megnőtt a többiek szemében, és sem a lusignaniak, sem Amalric nem akarták, hogy mocskos rongyokban térjen vissza, és úgy fessen, mint egy szánalmas koldus. A nagyterem feletti házrészbe kísérték, és az asszonynép parancsba kapta, hogy gondoskodjanak róla, és lássák el tiszta ruhával. A fürdővíz már egészen elszürkült a kosztól. Clara szappannal és csípős szarkalábból készült krémmel próbálta elpusztítani a tetveket. A dézsa mellett, egy zsámolyon ülve segített Williamnek. Ügyesen lenyírta a szakállát meg a haját, mielőtt a csípős illatú krémmel bedörgölte volna a fejbőrét. William zavartan feszengett. – Nem kell ezt tenned, asszonyom, el tudom látni magam. A lány halványan elmosolyodott. – Nem kell ezt tennem, de így akarom. – Tudom, hogy ajándék lónak ne nézd a fogát, de megkérdezhetem, miért? A lány lassabban masszírozta a fejét. – Mert feldühített és szégyelltem, ahogy veled bántak – felelte. – Nem állhatom, ha valakit szenvedni látok. Ha módomban állt volna, többet is megteszek érted akkor. – Én azért is nagyon hálás vagyok, asszonyom, amit tettél. – Semmiség volt. – A lány hangja elakadt, de amikor William hátra akart fordulni, hogy ránézzen, a lány egy kancsó vizet löttyintett a fejére, hogy lemossa róla a habot. Egy ruhákkal teli ládából tiszta holmit vett elő; a ruhákat a ház lovagjai kapták ajándékba. A vászoning ugyan kicsit rövid volt Williamre, de vállban

pont megfelelt, a nadrág derekát a húzózsinórral állítani lehetett, és Clara kiváló gyapjúharisnyát is talált a számára, amelynek elég hosszú volt a szára, hogy Williamre is jó legyen. Amikor Clara megkérdezte, hogy kicserélje-e a kötést a seben, William habozás nélkül nemmel felelt. Heves vágy támadt benne a gondolatra, hogy a lány hosszú, karcsú ujjai megérintik a combját. Ha a lány észre is vette a zavarát, ennek tapintatosan nem adta a jelét, inkább a kezébe nyomott még egy zöld vászontunikát, egy könnyű gyapjúköpenyt és egy bőrcsuklyát. – Hálával tartozom, asszonyom! – mondta végül William, amikor négy hónap után először tisztán és kicsinosítva felkészült, hogy a vizelésre használt sarok helyett elfoglalja méltó helyét a nagyteremben, a lovagok között. – Ha valaha is bármit tehetek, amivel leróhatom az adósságomat, csak üzenj, és a szolgálatodra sietek. A lány sötét szemében huncut fény csillant. – Bármit? – kérdezte, és felkacagott. – Köszönöm, uram, nem felejtem el! E pillanatban elég, ha azzal hálálod meg, hogy életben maradsz, amíg szavadon nem foglak. William a felé nyújtott kéz fölé hajolt. – Asszonyom! Mindent elkövetek, hogy így legyen! – felelte. Amikor William belépett a királyné lakosztályába Poitiers-ben, azonnal megcsapta az orrát az ismerős cédrus-és szantálfaillat. A tekintetét jólesőn jártatta végig a színeken – a vérvörösön, a lilán és az aranyon –, amelyeket Eleonóra úgy szeretett. Mély, mohó lélegzetet vett; hazaért. Eleonóra az ablaknál állt, és Guillaume de Tancarville-lel beszélgetett, de amikor meglátta Williamet, félbeszakította a mondandóját, és átsietett a termen. William kissé mereven térdre ereszkedett, és lehajtotta a fejét. Clara egészen rövidre vágta a haját, hogy megszabadítsa a tervektől, és a hűvös levegő meglegyintette a tarkóját. – Isten óvjon, William! – hajolt le Eleonóra. Megfogta William kezét, és talpra segítette, aranybarna szeme csupa aggodalom volt. – Rettenetesen lefogytál, és úgy hallottam, súlyosan megsebesültél. – Csak a combomat érte a lándzsa, asszonyom. Már alig látszik a seb – felelte William, aki igyekezett másfelé terelni a beszélgetést. – örökre az adósod maradok, amiért kiváltottál. Eleonóra tagadólag megrázta a fejét. – Egy szót se adósságról! Kettőnk közül legfeljebb én tartozom neked. A nagybátyád és te feláldoztátok magatokat a szabadságomért, és ezt sosem tudom meghálálni nektek. Patrick D'Evereux a király embere volt, és elsőként az ő parancsait teljesítette, de becsületes, nagylelkű ember volt, meggyászoltam a halálát. A gyilkosai elnyerik méltó büntetésüket. Ezt megígérem. – Eleonóra mögött de Tancarville helyeslően felmordult.

– Igen, asszonyom. – William összeszorította az ajkát. Ő a kardjára esküdött meg, hogy így lesz. Amíg a Lusignan fivérek meg nem tanították gyűlölni, addig egyetlen ember iránt sem táplált komoly haragot. Most ezzel kellett együtt élnie, és ez olyan érzés volt, mintha elvettek volna tőle valami könnyű terhet, és tüzes ólomsúlyt tettek volna a helyébe. – Most nincs hűbérurad, William. – Eleonóra beljebb vezette a terembe, és intett, hogy foglaljon helyet egy párnával letakart padon. William hálás volt a figyelmességért, mert a lába még most is nagyon fájt, és vissza kellett nyernie az erejét. – Nincs, asszonyom – pillantott William Guillaume de Tancarville-re, aki rejtélyes mosollyal őt figyelte. William félig-meddig arra számított, hogy a kamarás meghívja a hűbéresei közé, de az idősebb férfi nem szólt egy szót sem. – Most van a lovagi tornák ideje, és Blancart még megvan. Majd elboldogulok valahogy. De Tancarville mosolya szélesebb lett. – Biztos vagy ebben? Nekem úgy tűnt, különös tehetséged van ahhoz, hogy elveszítsd a lovaidat, és veszélybe sodord magadat. – Ha a nagybátyám helyében lettél volna, uram, érted is megtettem volna ugyanezt – felelte William higgadt méltósággal. De Tancarville arcáról azonnal eltűnt a mosoly. – Bocsáss meg, fiam! Nem lett volna szabad tréfálnom! Nem kell majd lovagi tornákra járnod, és a lovagjaim közé sem kell beállnod. – Uram? – William értetlenül meredt a férfira, Eleonóra pedig bosszús pillantást vetett a kamarásra, mintha de Tancarville túl sokat árult volna el. – Amit de Tancarville uram a maga nehézkes módján a tudomásodra próbál hozni, az nem más, mint hogy helyet ajánlok neked a szolgálatomra rendelt őrségben – magyarázta Eleonóra. – Ellátlak mindennel, amire csak ruházat vagy fegyver tekintetében szükséged van…, és lovat is kapsz, ha úgy hozza a sors – tette hozzá egy ajakrándulás kíséretében. – Nem pusztán irgalomból teszem. Kötöznivaló bolond lennék, ha nem fogadnálak a szolgálatomba. A gyerekeim rajonganak érted, hiányzott a társaságod, és a halál torkában is bizonyítottad a hűségedet és a vitézségedet. A királyné bókjai szinte leforrázták Williamet, érezte, hogy az arca ég az örömtől és a zavartól. – Nem találsz szavakat? – gúnyolódott a királyné, a hangja egészen elmélyült, ahogy felnevetett. William nagyot nyelt. – Gyakran álmodoztam ilyesmiről, de sosem hittem, hogy… – Megrázta a fejét. – Minden rosszban van valami jó – mondta, és hirtelen a veszteség és a szomorúság leküzdhetetlen érzése félreseperte mámoros boldogságát. Kezét az arca elé kapta: nem akart összeomlani. Négy hónapon át sikerrel járt, a legnehezebb körülmények között is állta a sarat. Csak nem hagyja el magát most, a királyné előtt!

– Semmi baj, William – mondta Eleonóra, a hangja gyöngédebb volt, mint máskor. – Mindegy, mennyi időbe telik; jelentkezz nálam, ha készen állsz! Fordulj a tiszttartómhoz! Ellát majd mindennel, amire csak szükséged van. Most menj! – lökte meg szelíden. – Asszonyom! – William hajlongva kihátrált a teremből. A küszöbön, éppen mielőtt kiszabadult volna, Margit hercegnébe ütközött, aki a dajkája kíséretében ugrándozott be a terembe. A kislány arca nyomban felderült, amint megpillantotta Williamet. Előkapta a hóna alá szorított kiskutyát, és William felé nyújtotta. – Gyémántnak hívják – jelentette ki. – Az új kutyám. Örülök, hogy visszajöttél. – Én is. – William kötelességtudóan megsimogatta a kutyus selymes fülét. A kis állat kinyitotta apró száját, és tejfogaival belekapott William ujjába. Patkány, gondolta William akaratlanul, de a véleményét megtartotta magának. – Sírsz? – kérdezte Margit, és az öröm eltűnt az arcáról, ahogy együttérzőn legörbült a szája. William orrát megcsapta a kiskutya szaga: az enyhe vizelet és a selymes, pihés szőr illata. – Nem, hercegné – hazudta, önuralmat kényszerítve magára, amikor menthetetlenül romokban hevert. – Csak megfáztam. – Hirtelen nagyon örült, hogy csak Margit áll a lépcsőn, és nem Eleonóra követelődző, féktelen fiai. Annak azonban, hogy gátat vetett az érzelmi kitörésnek, megvolt az ára. Érzelmei mint egy nyári vihar villámai, úgy cikáztak a láthatáron, és homályosították el a gondolkodását. A fejében fájdalmas nyomás támadt, amelyet semmivel sem enyhíthetett, hiszen megálljt parancsolt a dolgok természetes folyásának. Amennyire csak tehette, elkerülte az emberek társaságát, és csak kurta válaszokat adott azoknak, akik megpróbáltak szóba elegyedni vele. Nem sokkal vecsernye után ért a Sainte Hilaire-templomba. A válla fölött a nap már langymelegen sütött, és hosszú árnyékokat vetett a nyár derekára mindig poros, napszítta zöldre. Séta közben semmire sem gondolt, mert így volt a legkönnyebb, üres elmével a maga társaságára hagyatkozni. Beletelt egy kis időbe, mire válaszolni tudott a bejáratot őrző férfi kérdésére, akkor viszont a szavak egymásra torlódva buktak ki a száján, mintha ivott volna. A szerzetes rosszallóan nézett rá. William összeszedte magát, és határozottabb hangon ismételte el, hogy kicsoda, és mi járatban van. A kapuőr odahívott egy másik szerzetest, hogy vezesse el Salisburyi Patrick síremlékéhez. Lépteik visszhangoztak a templom főhajójának boltívei alatt, és a bolthajtások közt átszűrődő esti fény nyugalmas, csendes aranyba vonta a falakat és a padlót. A szerzetes némán rámutatott a sírra, amelyet egyelőre csak egy aranyrojtos, vörös színű selyem szemfedél díszített, és a fedél két sarkába vájt mélyedésbe tett egy-egy gyertya világított meg. Az elhunyt élethű szobrán

még a műhelyben dolgoztak. William köszönetképpen biccentett, és a síremlék mellé térdelt. A szerzetes léptei surrogva távolodtak, ahogy magára hagyta a virrasztó Williamet. Lassan lement az aranyló nap, és a kék estét fekete éjszaka követte. A szentélyben égő lámpások sárgállottak a sötétségben, a gyertyák kis fényfoltokat vetettek. William hallotta, ahogy a szerzetesek összegyűltek az esti imára, majd később hajnali zsolozsmára. Mély csend lett, olyan áthatolhatatlan, mint a gyertyák fényszigetei közti sötétség. William egyedül volt, homlokát a szemfedélnek támasztotta, és sírni szeretett volna a hátulról leszúrt büszke férfiért, de egyetlen csepp könnyet sem tudott hullatni. Eleonóra lakosztálya és a templom között felszáradtak a könnyei, és a vihar elvonult az elméje valamelyik távoli erődjébe.

Hetedik fejezet Southwark, London, 1170 júniusa

William sokszor hallott már a Temze déli partján élő örömlányokról, de eddig a napig sosem tette be a lábát a bordélyházakban, gőzfürdőkben és vendéglőkben bővelkedő rossz hírű negyedbe, amely a folyó túlsó partján kínálta szolgáltatásait a városnak. Arról, hogy egyáltalán itt volt, csakis Wigain, Eleonóra konyhai írnoka tehetett, aki kijelentette, hogy senki sem mondhatja el, hogy élt, ameddig nem kóstolta meg Emma hagymás búzakásával körített, zsályás sült libáját. William persze nem tudott ellenállni a kísértésnek, az étel ígérete és a vágy, hogy kis időre megszabaduljon az udvari intrikáktól és szertartásoktól, átcsábította a southwarki partra. Ma éjjel levetette magáról a rabigát, és csak egy huszonhárom éves fiatalember volt, aki elindult, hogy a barátaival és a családjával jól érezze magát. Wigain és Walter Map, aki szintén írnokként szolgálta a királyt, Baldwin de Béthune, a király szolgálatában álló lovag, valamint William két testvére, John és Ancel is elkísérték. Az első csalódás akkor érte Williamet, amikor rájött, hogy Emma egy csaknem kétméteresre nőtt férfi, aki szőrös, mint egy majom. A férfi nyakában meghökkentő csiricsáré üvegnyakláncok, gyöngyök és ón emléktárgyak lógtak. Az egyik egy hatalmas szárnyas falloszt ábrázolt az erekció tündöklő állapotában. Wigain nagyot nevetett William döbbent arckifejezése láttán. – Ne aggódj! – nyugtatta meg. – Ugyan a férfiakat szereti, de csak akkor közeledik, ha bátorítják. – Micsoda megkönnyebbülés! – jegyezte meg John Marshal csípősen. – Nem hiszem, hogy sok ajánlatot kap. – El se hinnéd, mennyit! – mosolyodott el Walter Map tintafoltos ujjai mögött. Ahogyan mindig, most is szorgalmasan jegyzetelte az udvari élettel

és a tekintélyes emberekkel kapcsolatos megfigyeléseit. – Egy nagyurat biztosan ismerek, aki nemcsak a libáért jár ide, és rá sem hederít a fehércselédekre. Mialatt mesélt, a férfiak megfordultak, hogy szemügyre vegyenek két fiatal lányt, akik a vendéglőből nyíló, szomszédos fürdőházból bukkantak elő. Nagy halom nedves törülközőt cipeltek, és kipirult arccal, fátyluk alól kiszabadult hajjal, egymás közt kacarásztak, a ruhájuk a testükre tapadt. A még félig nyitott ajtó mögül egy vendég hangja szűrődött ki, aki egy másik, számukra láthatatlan fürdős-lánnyal évődött. A vendéglőt egy pillanatra betöltötte a fürdőből kiáradó, kellemes, fűszeres illatú pára. – Látom már, miért vélekedsz úgy manapság, hogy a hamsteadi élet túl komoly neked – súgta oda John Williamnek. William felnevetett, látva bátyja szemérmes arckifejezését. – Gondolj, amit akarsz, de nem élünk züllött életet, ugye, Baldwin? De Béthune sötét szeme megcsillant. – Még nem, de remélem, hamarosan ránk köszönt a szerencse! Hátradőltek, hogy Emma az asztalra tehesse a sült libát. Az aranyra sült, ropogós bőr étvágygerjesztő illatot árasztott. A liba oldalán borostyánsárga cseppek gyöngyöztek, és reszketve, lassan összegyűltek az ezüst tálca alján. A zsálya és a hagymás búzakása illata mennyei hullámokban ostromolta érzékeiket. A nehéz, zsíros étel mellé egy kancsó savanyú vinkóban eltett mazsolát szolgáltak fel, és bőven akadt finom, fehér kenyér is, amellyel az ízletes szaftot ki tunkolhatták. – Ilyen mennyei lakomában még holnap sem lesz részetek! – jelentette ki Wigain, aki vidáman látott neki a sültnek. – Pedig a kamrák zsúfolásig tele vannak hattyúval, pávával és még isten tudja, mivel. Ha Baldwinnal tollat szeretnétek a kalapotokra, bármennyit szerezhetek. – Egy darabka melle húsát tűzött a késére, és a szájához emelte. Hamisítatlan boldogság ömlött el a vonásain, és kéjesen felnyögött. John Williamhez hajolt, és a tréfálkozásába gúny vegyült: – Holnapra akkora lesz a fejed, hogy a sapkádat sem tudod ráhúzni. – Bízom benne, hogy te majd kisebbre faragod – vágott vissza barátságosan William. – Nagyon is jól tudom, milyen szerencsés vagyok. – Úgy bizony, mindig is az voltál, már taknyos kölyök korodban is – dohogott John. – Amikor túszként István királynak adtak, mind azt hittük, sosem látunk többé. Gilbert és Walter azzal ugrattak, hogy felakasztottak, apánk meg elverte őket. – Nem is tudtam, hogy… John vállat vont. – Honnan is tudhattad volna! Isten a megmondhatója, miért, de kisírtam miattad a két szemem. – Talán, mert nem tudtad, milyen szerencsés leszek – vélte William, mire John egy morgással válaszolt, ami ugyanúgy lehetett a jókedv, mint a bosszúság jele.

Miközben William a szaftos libából falatozott, a szerencséjén töprengett. Az udvari kegy kétélű kard volt, az udvar az örökös szellemi csatározás színtere, ahol egy rossz szó vagy egy át nem gondolt szövetség tönkretehette az embert, és ahol sosem találkozott szemtől szembe az ellenségeivel, mert a gyilkos csapás gyakran hátulról érte. A királyné szolgálatában töltött két éve alatt William tovább csiszolta a deTancarville mellett tanult diplomáciai, túlélési készségeit. Kezdetben csak egy volt a sok udvari lovag között, akik Eleonórától várták a napi betevőjüket, de már akkor is felfigyeltek rá, és kiszemelték. Hallotta, hogy azt suttogják, azért a királyné kedvence, mert mutatós az arca, de ha így is volt, William mindent meg is tett azért, hogy a királyné felfigyeljen rá. A jutalma az lett, hogy megváltozott az udvarban betöltött szerepe, és újabb kötelezettségekkel járó megbízatást kapott. Holnap megkoronázzák Henrik herceget, és még apja életében felruházzák a királyi címmel. Ezentúl két Henrik király lesz, az öreg, aki csak most töltötte be a harminchetedik évét, és az ifjú, aki februárban lesz tizenöt. A francia királyi családban régóta szokás volt, hogy még az apa életében megkoronázzák az örököst, de az angol királyi családban eddig nem volt erre példa. Az idősebb Henrik azonban, akit rendkívül megviselt a gyerekkorában átélt örökösödési háború, úgy határozott, hogy a francia szokásjog mintájára megkoronázza a legidősebb fiát, és kinevezi Anglia, Normandia és Anjou örökösévé. Richárd előző évben lett Poitou grófja, és eljegyezte Alys Capet-t, Margit húgát. Geoffrey kapta Bretagne-t. Így sikerült rendezni és biztosítani az örökösödést. Mivel Henrik herceg már a férfikor küszöbére érkezett, és a trón várt rá, a szülei úgy döntöttek, saját udvartartásra van szüksége. A fiatal lovagok között, akiket a szolgálatára kiválasztottak, Baldwin és William is ott volt; Williamre pedig külön rábízták Henrik katonai kiképzését. Az elmúlt két évben alkalomszerűen foglalkozott is ezzel a feladattal, de most hivatalosan is megkapta az állást, így ezentúl még fontosabb pozíciót töltött be az udvarnál. Az egyetlen ürömöt az örömben Adam Yqueboeuf jelentette, a tancarville-i időkben szerzett riválisa, aki most szintén a herceg udvartartásához tartozott. William boldogan meglett volna a vele való állandó súrlódás nélkül. A két lány tiszta, száraz törülközőkkel tért vissza. Mielőtt beléptek volna a fürdőházba, egyikük oldalra nézett, hívogató pillantást vetve a falatozó férfiakra. – Mit gondoltok, elszórakoztatnak hatunkat? – dörgölte össze a két kezét Wigain. William a férfira nézett. A kis írnok Hodierna, a királyi dajka szörnyen kéjsóvár terrierjére emlékeztette. William már meg sem tudta volna mondani, hányszor lökte le magáról a dögöt, aki folyton a lábán próbált kielégülést

keresni. – A lovagi torna az egyetlen hely, ahol szívesen vívok közelharcot a prédáért – jegyezte meg –, ahhoz meg semmi kedvem, hogy szemlélő legyek. – Egy férfival is elmennek, ha az inkább kedvedre való. William már válaszra nyitotta a száját, hogy elmagyarázza, az ilyesmit nem szokta másokra bízni, inkább maga intézi, de erre már nem jutott ideje, mert a fürdőházból kilépett a férfi, akinek a hangját hallották. Vizesen hátrasimított, gesztenyebarna színűnek látszó haja eredetileg lángvörös lehetett, szögletes arcát mindenhol szeplők borították. Világosszürke szeme ide-oda villant a teremben, felmérte az ott tartózkodókat, a kezét eközben végig készenlétben tartva a kard markolata felett. Két fegyverhordozó állt fel, akik addig csendben a sarokban iddogáltak, hogy a szolgálatára siessenek. – Richard de Clare – motyogta Walter Map a szája sarkából, majd Baldwin értetlen tekintetét látva hozzátette: – Striguil lordja. Nemrégiben tért vissza, Matilda hercegnőt kísérte Szászországba, az esküvőjére, és most a király engedélyét akarja kérni, hogy Írországba mehessen, és a leinsteri Dermot király mellett harcoljon. – Cinkosan előrehajolt. – Úgy hírlik, Dermot király felajánlotta neki a lánya, Aoife hercegnő kezét. – Ha a jövőmet szeretném tudni, nem a Mindenhatót kérdezném, Map uram, hanem egy udvari írnokot, mert az ő fajtájuk, úgy látszik, Istennél is többet tud – vetette oda de Clare, és az asztal fölé hajolva Walter fülébe suttogott valamit, majd úgy hátba vágta, hogy Map arccal a zsíros libacsontokra bukott. – Éles a hallásom, te meg hangosan suttogsz! – Végigjártatta a szemét az asztal mellett ülőkön. – Írnokokra nincs szükségem ott, ahová megyek, mivel a többségük kém és igazi pletykafészek, de az igaz, hogy a következő Írországba tartó hajóval Dermot király udvarába indulok, és szükségem lenne ügyes lovagokra. – A pillantása végigsiklott a kardokon, amelyek William, Baldwin és John oldalán lógtak. – Tudjátok, épp követőket toborzok. Én nem ígérhetek vagyont, de ahogy elnézem, ti úgyis szereznétek magatoknak. – Nagylelkű az ajánlatod, uram – felelte William, és a szalvétába törölte a kezét meg a száját. – Ha nem volna már helyünk Henrik király és a fiai udvarában, örömmel fontolóra vennénk a javaslatodat. – Az asztalra mutatott. – Velünk tartasz? De Clare a fénylő képű Walterre pillantott, és fanyarul elmosolyodott. – Köszönöm, de már ettem – felelte –, és nem biztos, hogy a közös asztal mellett elfogyasztott étel javítana az emésztésemen vagy a tiéteken. – Elköszönt, és a fegyverhordozóival a nyomában elvonult. Távozása után még egy ideig érezni lehetett a gyógynövények és drága illóolajak illatát a levegőben. – Szerintem nem rajong érted, Map uram – kuncogott Baldwin. – Érte viszont Henrik király nem rajong! – replikázott sértett méltósággal Walter Map. – A király örül, hogy de Clare Írországba megy, és végre

megszabadul tőle, és abban reménykedik, hogy egy ír szekerce véget vet a becsvágyának. De Clare civakodó, bajkeverő természet. William nem szólt semmit. A rövid szóváltás alatt de Clare-t erős, karizmatikus, szókimondó embernek ismerte meg, olyannak, aki nem bírja elviselni az ostobákat, és hamar kijön a sodrából, de képes gúnyt űzni magából, és csak nevet a világon. Olyan vezetőnek, akit érdemes követni, csakhogy William már más úton járt, és egy egészen más jellemmel megáldott ifjú úrnak fogadott hűséget. Emma odalépett az asztalhoz, hogy leszedje a maradékot, és beseperje a szakácsművészetével kiérdemelt, lelkes bókokat. A fekete szakáll mélyén rejtőző száj szemérmes mosolyra húzódott. Wigain és Walter úgy döntöttek, belekóstolnak a szomszédos fürdőház kínálta élvezetekbe, William pedig a testvéreivel és Baldwinnal fizetett, azután kilépett a meleg tavaszi estébe, hogy csónakot keressen, amellyel visszatérhet a város tisztesebb negyedébe. William és Baldwin végső célja a Fehér Torony volt, ahol jóval hajnal előtt szolgálatra kellett jelentkezniük, előbb azonban elkísérték Johnt és Ancelt a szálláshelyükre, ahol a Marshal család többi tagjával együtt megszálltak, Billingsgate mellett. Érkezésüket kitörő örömmel fogadták. William két húga magánkívül volt a boldogságtól, hogy a koronázás alkalmából Londonba jöhettek, különösen, mivel a bátyjuk Henrik király kiválasztott lovagjai közé tartozott. Azonnal a nyakába ugrottak fivérüknek, akit több mint két éve nem láttak. Sybilla Marshal nevetve intette oda magához őket, mint két neveletlen tacskót, akiket még nem tanítottak meg az illemre. Büszkeségtől ragyogó arccal, gyöngéden ölelte magához a fiát, majd hátralépett és alaposan szemügyre vette. – Az ifjú király tanítója és marsallja, aki fegyverforgatásra oktatja! – jelentette ki kevélyen. – Hosszú utat jártál be rövid idő alatt! Ha apád láthatna… – Egyik kezével simogatna, a másikkal meg letörné a szarvamat – felelte vidáman William. – Hadd mutassam be Baldwin de Béthune-t, anyám, aki az új király őrségében szolgál majd velem! Sybilla meleg szavakkal üdvözölte a lovagot, és ragaszkodott hozzá, hogy igyanak egy kevéske bort, mielőtt elindulnak a Towerbe. Baldwin tekintete hosszasan elidőzött a fiatal lányon, aki kiszolgálta őket. Williamé is. Az alatt a két év alatt, mióta utoljára látta Alaist, a bizonytalan gyermekkori vonások végképp eltűntek a lány arcáról, átadva helyüket egy felnőtt nő határozott arcvonásainak, melyet szépen ívelt járomcsontok és áll jellemzett. A lány tiszta, mogyoróbarna szeme kíváncsian mérte végig őt és Baldwint, és a telt ajkak feszélyezetlen mosolyra nyílottak, amitől a csinos arc lélegzetelállítóan gyönyörű lett. – Jó újra látni! – mondta szívélyesen Williamnek. – Téged is – viszonozta a mosolyt William. – Jól áll neked ez a szín. – Könnyen peregtek a nyelvéről a közhelyek. Értett a bókoláshoz, hiszen ez

egyengette az útját az udvarnál. Nem mintha Alais esetében szüksége lett volna a hízelgésre. A lány ruhájának mohazöld színe valóban összhangban volt a szeme színével, és kiemelte feszes, sima bőrének vakító fehérségét. Alais elpirult, és zavartan felnevetett. John a torkát köszörülve, bősz haraggal meredt Williamre. William gyakran találkozott hasonló pillantásokkal az udvarnál. Az aggódó apáknak, fivéreknek, férjeknek többnyire nem volt ínyükre, hogy William könnyedén megtalálta a közös hangot a nőrokonaikkal. Ijedtségük mulattatta Williamet, mert nem volt alapja. Élvezte a nők társaságát, és gyönyörűségét lelte abban, ha a szelet csaphatta nekik, de nem volt orvvadász, és bőven akadt törvényesen űzhető vad, ha lakomázni támadt kedve. John pillantása se nem atyai, se nem gyermeki érzésekről árulkodott, amikor védelmezőn Alais elé állt. Minden mozdulata arról árulkodott, hogy a lányt saját tulajdonának tekinti. – Szemrevaló teremtés az édesanyád szobalánya – jegyezte meg Baldwin eltöprengve, amikor Williammel egy dereglyén lehajóztak a Temzén a Towerhez, hogy egy szemhunyásnyit aludjanak még hajnal előtt. – Eszedbe ne jusson! – figyelmeztette William. Bár a hangja vidáman csengett, figyelmeztetésnek szánta, amit mondott. – Ez a lány nem hempergőzésre született! – A bátyád valóban úgy őrzi, mint kutya a csontot. Ahogyan ránézett! Hát, nem szívesen keverednék vele összetűzésbe! – Nem a bátyámmal kellene megküzdened érte, hanem az anyámmal. Ha bemocskolnád Alais nevét, az életeddel lakolnál érte. Baldwin felnevetett, aztán elkomolyodva folytatta: – Milyen a helyzete? Gondolom, a bátyád nem pályázik a kezére, különben már hat gyereket csinált volna neki, és a hetedikkel lenne viselős. William megrázta a fejét, miközben szétterpesztett lábai között az evezőpadot vizsgálgatta. – A bátyám az örökös, Alaisnak pedig se hozománya, se tehetős rokona. Amikor egy hozzá hasonló társadalmi helyzetű férfi feleséget választ, akkor a birtokot és a befolyásos rokonokat tartja szem előtt. – És én még azt hittem, amikor láttam, milyen lovagiasan viselkedsz a nőkkel, hogy ábrándos lélek vagy, és a szerelmi házasságban hiszel! – gúnyolódott Baldwin. William egy ajakbiggyesztéssel jelezte, hogy ízléstelennek tartja Baldwin tréfáját. – Az éhséget nem csillapítja a szerelmi házasság – felelte. – De ha valaha is megnősülök, remélem, önmagáért is szeretem majd a feleségemet, és nem csupán a földjeiért. Viszont ha gyakorlatiasan gondolkodom, ilyesmi nem fordulhat elő. A hozzánk hasonló lovagok, akik az udvartartáshoz tartoznak, ritkán nősülnek meg, ritkán van alkalmuk családot alapítani, gyermeket nemzeni.

– És ez bánt? – vizslatta kíváncsian az arcát Baldwin, mert társa ritkán engedett bepillantást a nyugodt, kedélyes felszín mögé. – E pillanatban még nem – felelte homlokát ráncolva William. – De ha idősebb leszek, talán bántani fog. És téged? Baldwin a fejét rázta. – Elfogadjuk, amit kapunk, és kihozzuk belőle a legjobbat. Még ha nincs is földje egy férfinak, akkor sem akadályozhatja meg semmi abban, hogy szeretőt tartson…, vagy feleséget, a második esetben talán a becsvágyat leszámítva. Csak ki kell várni a megfelelő ajánlatot. – Akkor nyilván becsvágyó vagyok, csakúgy, mint a bátyám – mosolygott William. – Ráadásul nem találkoztam még olyan asszonnyal, akivel egy éjszakán túl is kedvem lett volna megosztani az ágyamat…, kivéve talán a királynét – tette hozzá némi öngúnnyal.– De ez az álom sosem teljesülhet. – Azért álmodozni még lehet – jegyezte meg Baldwin. – Az álmodozás a legjobb. Az legalább nem sodor bajba, és nem kerül semmibe. – Úgy van! – nevetett Baldwin. – Kíváncsi vagyok, hogy tetszik Wigainnek és Walternek a fürdő! A Westminster hatalmas termét zsúfolásig megtöltötték a király örökösének koronázására egybegyűlt nemesek. Az emelvényen, a vicsorgó, arany és vörös színű leopárdokat ábrázoló zászló alatt ezúttal két Henrik ült egymás mellett, ugyanolyan koronával a fején. Eleonóra királyné – az idősebbik Henriknek a felesége, az ifjabbnak pedig a szülőanyja – szintén koronát viselt, és az egybegyűltek mindannyian csillogó selyembe öltöztek. Amerre a szem ellátott, mindenütt ékkövek sziporkáztak és aranyszálak csillantak a teremben. William arra gondolt, olyan az egész, mintha egy hatalmas folyót nézne, amelynek a felszínén szemkápráztató táncot járnak a lemenő nap megcsillanó sugarai. Ő maga is a fenséges folyam része volt: vörös vászonnadrágban és kék selyemtunikában feszített, s mint a fiatal király testőre, a teremben is kardot viselt, és a kardhüvelyét az aranyozott, dombornyomású bőr ünnepi kardkötőjével erősítette a derekára. A másik kardkötője az állandó használattól ráncos lett és kifényesedett, és úti batyujában várta a hivatalos ünnepségek végét. Bár William szolgálatban volt, sikerült megannyi fogást végigkóstolnia a koronázási lakomából. Úgy vélte, a hattyút túlértékelik, a páván a főzés sem sokat javít, de a csirkehússal töltött sütemények és a fűszeres, mandulás ostyák ízletesek voltak, ahogyan a mézes, sült csülök is. Egy köpcös fiatal pap lépett oda hozzá, barna tonzúrája szabályosan nyírt, szürke szeme ragyogott az élvezettől. – Jól ment a koronázás, nem? – kérdezte önelégült mosollyal, ajkát biggyesztve. William az öccse felé fordult. Henry szerzetesi fogadalmat tett, és a yorki érsek, Roger de Pont L'Évéque szolgálatában egyengette egyházi pályáját.

– Valóban – válaszolta William. – Mindenki jól játszotta a szerepét. – Az érsek úr nagyszerű volt! – Henry hangja ellenségesen csengett. Összefonta a karját, és keményen megvetette a lábát, mint aki egy ütést készül kiállni. A testtartása a nagybátyjukat, Patricket juttatta William eszébe. – Igen – helyeselt William. Bár más véleményen volt, inkább nem bocsátkozott vitába. A fiatal királyt azért koronázta meg a yorki érsek, mert a canterburyi érsek, Thomas Becket több állami és egyházi kérdésben is összekülönbözött a királlyal, és jelenleg száműzetésben élt a francia udvarnál. A főurak többsége úgy gondolta, hogy a veszekedés Becket hibájából történt, mert túlságosan makacs volt, és minden lehetséges alkalommal keresztezni akarta Henrik útját. Az egyházi vezetők véleménye megoszlott abban a tekintetben, hogy ki a hibás – Henrik vagy Becket –, abban azonban mindannyian egyetértettek, hogy Becketnek, a herceg gyerekkori tanítójának kellett volna megkoronáznia a tanítványát. Helyét a yorki Roger vette át, de egy ilyen döntés nyilvánvalóan nézeteltérést szült, ezúttal elsősorban a canterburyi hívek körében, akik máris suttogni kezdték, hogy ez nem is volt „igazi” koronázás. Williamet kevéssé érdekelte a vita, mert nem hatott ki a mindennapi életére. Henrik hercegnek most már más tanítói voltak, és a Becket mellett töltött tanulóévei már az előtt véget értek, hogy William Eleonóra szolgálatába lépett. – Hallottad, hogy a franciák zúgolódnak? – kérdezte az öccse. William bólintott. – Arra számítottak, hogy Margit hercegnét Henrik herceggel együtt koronázzák meg, és majd szétveti őket a méreg, hogy nem így történt. – Összevonta a szemöldökét, amikor eszébe jutott, mennyire megrökönyödött Margit, hogy Normandiában hagyták. Az ajándékba kapott aranydiadém és az új ruha sem vigasztalta meg, mert a gyermek nem sokat adott az ilyesmire; William sajnálta a lányt. – Úgy hallottam, később koronázzák meg – mesélte az öccse. – A király szerint Becket képtelen lesz majd ellenállni a kísértésnek, hogy misézzen, és ez majd megtöri. – Én is hallottam ezt a szóbeszédet – felelte semlegesen William. A király szerette volna elfeledni a Beckettel való nézeteltérését, félresöpörni, mint valami szemetet, amit kihajítanak a szemétdombra. Csakhogy Williamnek az volt az érzése, hogy Henrik király szemétdombja már túl nagyra nőtt, és a körültekintő ember jobban tette, ha megnézte, hová lép, különben könnyen megbotolhatott. – Yorké az első koronázás dicsősége, és akármit tesz is Becket és Canterbury, ez már így is marad. William egyetértően mormogott valamit, majd az emelvény felé fordult, ahol Henrik király épp elvett egy kancsót és egy szalvétát az előtte elhaladó szolgától. Büszkeségtől ragyogó arccal, mosolyogva töltötte tele frissen

megkoronázott örököse serlegét. – Nagy és szent alkalom, amikor egy királyt megkoronáznak – jelentette ki messze csengő hangon, hogy mindenki hallja. – Azt akarom, hogy az itt egybegyűltek köszöntsék az Anjou-házat és a fiamat! A szavaira az egybegyűltek helyeslő zúgással feleltek. Mivel nem volt serlegük, William és a testvére magasba emelt karral, fennhangon köszöntötték az ifjú királyt. Henrik az örököséhez fordult. A hangja harsány maradt, hogy az egybegyűltek is hallják, amikor tréfásan megjegyzi: – Aligha láttok még egyszer az életben olyat, mint aminek most lehettek a szemtanúi: hogy egy király szolgáljon ki egy másik királyt! Kötelességtudó nevetés hullámzott végig az asztalok mellett ülőkön. Henrik herceg felállt, hogy méltányolja apja szavait, és ő is a magasba emelte a serlegét. Koronáján, a homlokát övező, liliomokkal díszített széles aranypánton zafírok, rubinok és gyöngyök villogtak. – Valóban az – hajolt meg tisztelettudóan az apja előtt élénken mosolyogva. – Az viszont már kevésbé szokatlan, hogy egy gróf fia szolgálja ki egy király fiát. – Ha az ifjú király felelete négyszemközt hangzik el, akár tréfásnak is tűnhetett volna, a nagyteremben viszont megdermedt a levegő. Henrik apja elkomorodott, arca lassan elvörösödött – ami nála mindig a kitörni készülő düh jele volt – ám ezúttal megfékezte a haragját, és újra mosolyogni kezdett. Ám a mosolya inkább fogcsikorgató, mint őszinte volt. – Szellemes – mordult rá a hercegre, és az ujjával megfenyegette Henriket. – Nagyon szellemes, fiú! De nem ártana, ha a szellemességedhez bölcsesség is társulna – mondta, a „fiú” szónak erős nyomatékot adva. William fellélegzett, halkan kiengedte a levegőt résnyire nyitott száján, és arra gondolt, az ifjú Henriknek nagy szerencséje, hogy a serlegben levő bort nem löttyintették az arcába. – Jézusom! – jegyezte meg suttogva az öccsének. – Ha így beszéltünk volna az apánkkal, véresre korbácsolja a hátsónkat. – Igen, csakhogy egyikünk sem beszélt volna ilyen tiszteletlenül vele – válaszolta Henry Marshal, és Williamre nézett. – Biztosan jó ötletnek tartod, hogy az ő szolgálatában próbálsz szerencsét? William nagyot sóhajtott. – Olyan ez, öcsém, mint a mai koronázás – felelte. – Jóban-rosszban kénytelenek vagyunk kitartani mellette. – Észre sem vette, de kihúzta magát, mintha csatában lenne, és összecsapásra készülne. A herceg otromba tréfájának azonnal híre ment a tömegben, és futótűzként terjedt az emelvénytől a terem legtávolabbi sarkáig, amit a zavart nevetés és a suttogás is bizonyított. Isten legyen irgalmas hozzájuk! William tudta, hogy a tömegben valahol Walter Map és a hozzá hasonlók szorgosan körmölnek, és azt, ami az imént elhangzott, feljegyzik az örökkévalóság számára.

Nyolcadik fejezet Southampton, 1172 novembere

Rhys ap Madoc, egy walesi megyéből, Gwentből érkezett. A zsoldos egészen a füléig hátrafeszítette az íj húrját, és miközben mereven a szalmabábura szegezte a tekintetét, behajlított hüvelykujja bütykét felső állkapcsa utolsó őrlőfogához emelte. Amikor kilőtte a nyilat, az olyan egyenesen szállt, mint egy szent szava Istenhez, és hajszálpontosan a célpont közepébe fúródott. Ám mielőtt William levegőt vehetett volna, hogy megszólaljon, egy második nyíl is elröppent, és kettőbe hasította az elsőt. Az íjász szidni kezdte a kissé félrehordó íjat, de sötétbarna szeme közben elégedetten csillogott. – Megfelelsz – William igyekezett közönyösnek mutatkozni, mintha errefelé mindennapos lenne az ilyesfajta teljesítmény. Valójában új lovászt keresett, de csöppet sem bánta, hogy a lovász egyúttal halálos pontossággal lő célba íjjal, és hozzá még ügyes harcos is. – Egyelőre menj az őrszobára, ott találsz szállást! Mondd meg Ailward uramnak, hogy én küldtelek! – Igenis, uram – érintette meg az íjász zsíros bőrsapkája peremét, és már sarkon is fordult volna, ha William, akinek hirtelen feltámadt a kíváncsisága, nem hívja vissza. – Azt mondtad, Striguili Richard de Clare-nél szolgáltál? – William felidézte, amikor két éve futólag pár szót váltott a vörös hajú földesúrral a southwarki fürdőházban. De Clare betartotta az ígéretét, megcsinálta a szerencséjét a zöld ír földön, és elvette feleségül Dermot McMurrough, a leinsteri király lányát, Aoife-et. – Igen, uram, de a feleségem normann, és honvágya volt. Nem szokása panaszkodni, de láttam rajta, hogy boldogtalan, egy férfinak pedig semmi szüksége arra, hogy a családi tűzhely mellett is szenvedést találjon. Amúgy nem vagyok olyan, aki megfutamodik a harctól, de sosem volt nyugalmam. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb holtan fekszem majd egy ingoványban, vagy egy folyóparton fehérlenek a csontjaim. – És miből gondolod, hogy az én szolgálatomban nem esik majd bajod? – kérdezte ádáz mosollyal William. – Eshet, uram – vonta meg a vállát bölcsen a walesi. – De azt hiszem, a kíséretedben több esélyem van arra, hogy életben maradok, és élvezhetem a házasélet örömeit. William elbocsátotta Rhyst. Nézte a férfit, ahogy az őrszoba felé tart. Magában sok boldogságot kívánt Richard de Clare-nek az Aoife hercegnővel kötött házasságához. Azok, akik még nem jártak Írországban, sokszor hallhatták a világ végén található szigetről, a zöldesszürke ködökről, a szakállas, vad törzsfőkről szóló meséket, és borukat kortyolgatva megborzongtak. William azonban, aki születésétől fogva kalandvágyó volt, mindig is vonzódott ehhez az országhoz. Ha koldusszegény, kilátások nélküli sokadik fiúgyermek lett volna, szívesen beáll de Clare szolgálatába, hogy

belekóstoljon ebbe az életbe, és talán elvesz egy ír lányt feleségül. Úgy hallotta, de Clare-nek már született egy gyermeke, egy kislány, és Aoife, a hitvese ismét gyermeket vár. Gúnyosan elmosolyodott, amikor eszébe jutott, mit mondott az íjász a küzdelmes írországi életről. Lehet, hogy az ő élete nem forog minden áldott nap veszélyben, de távolról sem volt békés. Igaz, hogy azok a viharok, amelyek Henrik herceg udvartartásában dühöngtek, észrevétlen vonultak el egy egyszerű lovász feje fölött. William belépett a southamptoni kastély nagytermébe, amikor az egyik írnok, Adam surrant el mellette egy törött viasztábla darabjaival a kezében. A felé vetett tekintetéből csak úgy sütött a gyűlölet. William tűnődve utánanézett, majd továbbment. Az ifjú király láthatóan égett a vágytól, hogy beleköthessen valakibe; föl-le járkált a sással felszórt szobában, szürke szeme villámokat szórt, éppen csak serkenő szakállal övezett állát harciasan felszegte. Tizennégy éves felesége a hímzőrámája fölé hajolt, de nem dolgozott; a száját erősen összeszorította. Már királyné volt, három hónapja koronázták meg Winchesterben, és bár a koronázása közel sem sikeredett olyan nagyszabásúra, mint a férjéé, a célnak megfelelt, kiengesztelte Margit apját. – Baj van, uram? – érdeklődött William. Észrevette, hogy a terem egyik végében egy asztalt állítottak fel. Richard FitzReinier, a londoni kereskedő, aki általában a herceg megrendeléseit teljesítette, épp föltekerte a színben összeillő, finom szövetvégeket, amiben egy idegesnek látszó segéd segédkezett neki. – Nem miattam! – vágta oda Henrik. William odasétált a kereskedő asztalához. Csak most vette észre, hogy a szövetek többsége finoman kártolt, bolyhosított gyapjú, a legdrágább fajtából való, finom, élénk színű anyag. Selyem is akadt, például egy kisebb vég méregdrága, királyi bíborvörös szövet. FitzReinier futó pillantást vetett Williamre, és alig észrevehetően megcsóválta a fejét. – Apám úgy vetette oda nekem a koronát, mint a játékszert szokás egy kisgyereknek, és azt képzeli, ennyivel beérem – dühöngött Henrik. Felkapta a szaruból készült tintatartót, amelyet az írnok siettében, hogy mielőbb kívül kerüljön az ajtón, otthagyott, és végighúzta az ujját a récéken. William most vette észre, hogy Adam Yqueboeuf és Thomas meg Hugh de Coulances, a két testvér is a teremben tartózkodik; a fivérek mindig mindenben egyetértettek Henrikkel, és hízelgéssel igyekeztek a kegyeibe férkőzni. Az ifjú király nem volt bolond, de a sok bók és mások véleménye arról, hogy jogosan milyen hely illetné meg őt, könnyen elcsavarták a fejét. – Apád hosszan és keményen törte a fejét a koronázásodon – jegyezte meg William szándékosan békülékeny és társalgó stílusban. – Csupán azért, mert attól félt, hogy az ország anarchiába süllyed, ha netán hirtelen meghalna! Biztosítani akarta az öröklést.

William felvonta a szemöldökét. – Úgy vélem, mindez a te javadat is szolgálja, nemcsak az övét. Vagy nincs igazam? Henrik mérgesen ráncolta a homlokát. – Mit ér a korona, ha nincs mögötte hatalom? Azt mondja, meg kell tanulnom kormányozni, mielőtt kiengedi a kezéből a gyeplőt, de hogy tehetném, ha soha nem adja át az irányítást? Az én koromban ő már seregeket vezetett! Henriknek igaza van, gondolta William. A király azt szeretné, ha elismernék a fiát az örökösének, de egy szemernyi hatalmat sem akar átengedni neki, hogy kipróbálhassa magát. Henrik tizenhét évesen a férfikor küszöbén állt, és veszélyes volt továbbra is úgy kezelni, mint egy éretlen tacskót. – Megalázó, hogy minden fillér elköltését meg kell indokolnom neki! – panaszkodott Henrik. – Talán rongyokban kellene járnom, télen pedig megfagynom? – FitzReinier és a segédje felé intett. – Adam, az az idióta írnok mellettem állt, és minden rőfnyi tételt ellenőrzött, amit rendeltem, és most beszámol az apámnak, aki majd felemlegeti, hogy túl sokat költök. Szerintem ez felháborító! Hiszen megkoronázott király vagyok, herceg és gróf! – Henrik mérgében a falhoz vágta a tintatartót, amely darabokra tört. A barna tölgyfagubacs tinta telefröcskölte a meszelt falat, aztán lassan, apró erecskékben végigcsordogált rajta. – Úgyis az udvarba mész a karácsonyi ünnepségre. Beszélj vele, mondd el, hogy elégedetlen vagy! – javasolta William. – Nem hallgat meg. Sosem teszi! – csattant fel Henrik. – Mit gondolsz, miért nem lakik már vele az anyám? Gyűlöli az apámat! Mindenki gyűlöli, kivéve azt az angol ringyót, de ő is csak azért nem gyűlöli, mert a lába között hordja az eszét. Mindenki tudja, hogy az apám a felelős Becket meggyilkolásáért. Mit sem számít, hogy a pápa feloldozta, hogy vezekelt és megígérte, hogy pénzt ad egy keresztes hadjáratra! Akkor is foltot ejtett a becsületén a canterburyi oltár előtt kiontott vér. William összerezzent. Erről az emlékről legszívesebben megfeledkezett volna. A királyt felbőszítette Becket makacs tiltakozása az egyházi reform ellen. Négy lovag, akik a király kegyeit keresték, rosszul értelmezték őfelsége kirohanását, amikor az érseket szidalmazta, és Canterburybe lovagoltak, ahol az oltárlépcsőn meggyilkolták Thomas Becketet. Az érsek halála után nagyobb népszerűségnek és tiszteletnek örvendett, mint életében. Véres ruháit, szőrcsuháját, és a többi mocskos ruhadarabját a katedrális szerzetesei egy ládába zárták, időnként azonban elővették, hogy szenteltvízbe áztassák. A zavaros folyadékot azután csodaszerként árulták az egyre nagyobb számban érkező zarándokoknak. Életében Becket kötekedős rossz természetű alak volt, holtában azonban sokkal sikeresebbnek bizonyult, és talán több nyavalyát okozott, mint amit szenteltvízben felhígított lényege valaha is meggyógyított. Az angol nép körében egyre nőtt a zavarodottság és az elégedetlenség, míg a másik oldalon itt volt egy sima homlokú, látszólag

elbűvölő fiatalember, aki a fején koronát viselt. William tisztában volt vele, mennyire ingatag a helyzet. – Nála jobban kormányoznál, felség – biztosította Adam Yqueboeuf. – A mágnások és a bárók szeretnek, és a nép is kedvel. Rá kell venned atyádat, hogy meghallgasson, nem elég, ha csak beszélsz vele! Yqueboeuf gúnyos vigyorral viszonozta William gyilkos pillantását. – És hogy tehetné? – kérdezte William. – Kényszerítse az apját? Robbantsa ki a harcot, amit Henrik király a koronázással el akart kerülni? – Néha már azt hiszem, hogy az apám oldalán állsz! – förmedt rá ingerülten Henrik. – Lassan úgy beszélsz, mint egy öregasszony. – És a lovagiasság nem azt diktálja, hogy tiszteld az öregasszonyokat, felséges uram? Henrik dühös arckifejezése helyébe kelletlen mosoly lépett. – Attól függ, hogy szenilisek-e! – vágott vissza. – Szenilis vagy, William? – Remélem, hogy maradt még egy csepp józan ész a koponyámban, felséges uram! Én téged szolgállak, nem királyi atyádat, és egyedül és kizárólag neked tartozom hűséggel. Henrik a hüvelykujja körmét rágta. – Tisztelem az apámat. Nemcsak az öregasszonyok, hanem az öregemberek sorsát is a szívemen viselem. – Szünetet tartott, hogy időt hagyjon bólogató talpnyalóinak, amíg azok abbahagyják a nevetést. – De neki is tisztelnie kell engem! Már felnőttem! Nem bánhat úgy velem, mint egy gyerekkel! – Henrik konokul összeszorította a száját. – A karácsonyi ünnepségen beszélek vele, és jobban teszi, ha ezúttal meghallgat! William inkább nem szólt egy szót sem, tudta, úgyis hiába mondana bármit. Az ifjú királyt túlságosan elvakította a gőg, nem érdekelte más, csak hogy teljesüljenek a vágyai. William elfordult, és a szöveteket kezdte nézegetni, amelyek immár takarosan összegöngyölve feküdtek az asztalon. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a bíborvörös selymet félretették, egy vég rendkívül finom vászonnal és néhány rőf ragyogó aranyszálakkal átszőtt kék gyapjúbrokáttal együtt. – Te aztán tudod, mitől döglik a légy! – mormolta William gúnyosan a kereskedőnek. FitzReinier vállat vont. – Vesztenék a bolton, ha nem így lenne – felelte. – A fiatal király a legjobb árumat akarta látni, nekem pedig az a dolgom, hogy kielégítsem az igényeit, nem pedig az, hogy úgy ugráljak, ahogy az írnokai fütyülnek. William elmosolyodott. – Vagy az, hogy meghozd az étvágyát. FitzReinier viszonozta a mosolyát, és csettintett a segédjének. – Ha érdekel a selyem, de nincs pénzed a bíborvörösre, van egy kis maradék zöld és sárga anyagom, szép köpeny lenne belőle… és rendkívül kedvező áron – tette hozzá cinkosan.

Nem sokkal később William már a kikötőben állt, és csak bámult azon, hogy FitzReinier micsoda szakértelemmel forgat ki máskülönben józan és okos embereket a pénzükből. Vásárolt a zöld és a sárga selyemből is, pedig igazából nem is volt rá szüksége, nem beszélve arról, hogy többrőfnyi, tunikának való vörös gyapjú tulajdonosa lett. Aligha ítélhette el Henrik herceget a tékozlásért, amikor ő maga sem tudott ellenállni a kísértésnek. Bosszúsan és saját ostobaságán némileg mulatva figyelte az embereket, akik Henrik herceg udvartartásának bútorait hordták fel a királyi hajóra. A vitorlás kecses volt, és keskeny, úgy építették meg, hogy késként hasítsa a vizet, és gyorsan átszállítsa az utasokat az Angliát Normandiától elválasztó tengerszoroson. A hajópalánkot ragyogó színekre festett pajzsok szegélyezték, és az árbocon az Anjou-leopárdokat ábrázoló zászlók lengtek. A férfiak szorgalmasan dolgoztak, kis kalyibát építettek a tat közelében, hogy Margitot és az udvarhölgyeit megvédjék a vízpermettől és a csípős tengeri széltől. A fiatal királyi pár a francia udvarba tartott Margit apjához, Lajos királyhoz, majd Chinonban egy Anjou királyi összejövetelen kellett részt venniük. William lassan végigsétált a mólón, elhaladt a lehorgonyzott halászhajók és két férfi mellett, akik egy parázstartó mellett javítottak egy halászhálót. A hidegtől felrepedt és kivörösödött a kezük. Új lovásza, Rhys egy csomó katonával beszélgetett, keze a vállán átvetett íjon nyugodott. Még távolabb egy lovas és a kísérői próbáltak előrejutni a zsúfolt rakparton. William szeme összeszűkült. – John? – A gyomra felkavarodott, mintha máris hánykolódna vele a hajó, mert az első gondolata az volt, hogy valami baj történt otthon, azért sietett Southamptonba a bátyja. Ancel is vele volt. William aggodalmát tovább növelte John feszült arckifejezése, és nyugtalansága akkor sem múlt el, amikor a bátyja leszállt a lóról, és végre kelletlen mosolyra húzta a száját. – Reméltem, hogy utolérlek, mielőtt vízre szállsz – jelentette ki John, amikor egy pillanatra összeölelkeztek. – Mi újság? – William Johntól Ancelhez fordult. A fiatalember megint sokat nőtt, és vézna tagjai kezdtek lassan megizmosodni. Már kard lógott az oldalán, ami azt jelentette, hogy elég gyakorlatot szerzett a használatában. – Bizonyára nem a testvéri szeretet hozott Southamptonba? – Ha úgy tetszik, az is – felelte John kínos zavarban –, de hivatalos ügyek is. – A hangja epés lett. – Mint tudod, a király marsallja vagyok, nem töltöm minden percemet kornyadozva, mint egy paraszt. Leveleket hoztam őfelségének, és valamit meg kell beszélnem a várkapitánnyal. – Négyszemközt? – William megnyugodott, amikor rájött, hogy az otthoni hírek nem olyan ijesztőek, és John nem pusztán azért érkezett Southamptonba, hogy valami rosszat közöljön vele. Gúnyosan elmosolyodott.

John nem viszonozta a mosolyt, az arckifejezése fontoskodó és nyűgös lett. – Nem mintha kikotyognál bármit, ennél azért jobban ismerlek – közölte. – De ami a királyra tartozik, nem tartozik másra. – És mindketten utolsó csepp vérünkig hűek maradunk – erősítette meg William. – Hideg van idekint, és amint tengerre szállok, úgy fázom majd, mint a kutya. Legalább melegben beszélgessünk. – A rakparttól kissé beljebb álló fogadóra mutatott, amelynek zsalus ablakaiból lustán bodorodott elő a füst. – Hacsak nem akarsz egyenesen a várba menni. – A hangjából hiányzott a lelkesedés. Onnan jött, hogy meneküljön a feszült légkörtől és FitzReiniernek az erszénye ellen intézett fosztogató hadműveleteitől. John tűnődő pillantást vetett rá. – Nem. A sörház megteszi. A fogadóban már nyüzsögtek a matrózok és az indulásra váró utasok, akik Williamhez és a testvéreihez hasonlóan melegedni tértek be, s hogy közben felhajtsanak egy kis szíverősítőt. A testvérek letelepedtek egy asztalhoz a terem sarkába, és egy asszony szalmasárga angol bort hozott egy kancsóban, egy kosár frissen sült cipót, és egy másik kosárban csirkés-mazsolás süteményt. William korgó gyomorral nézte az ételt. Nagy kár, gondolta, hogy bármit eszik, kihajózástól számítva öt mérfölddel később úgyis kijön belőle. Nem tudta, mi a rosszabb, üres vagy teli gyomorral hányni. John is az ételt nézte, de úgy, mintha fát és fűrészport tettek volna elé. Csak Ancel látott neki jó étvággyal. William ivott egy kortyot, a bor száraz volt és savanykás, de nem ecetes. John is követte a példáját, aztán a serlege felett ránézett. – Jobb, ha tudod – kezdte –, Alais gyermeket vár. William hosszan meredt a bátyjára. – Szóval csak nem tudtad békén hagyni, mi? – jegyezte meg végül csöndes undorral. John elvörösödött. – Nem így történt. – Kivett egy cipót a kosárból, és a körmével vadul morzsálni kezdte. – Akkor hát hogyan? Szerintem csak a megfelelő pillanatot lested. – Nem azért jöttem ide, hogy ítélkezz felettem. Isten a megmondhatója, te sem vagy ártatlan. – Nem emlékszem, hogy valaha is elcsábítottam volna valamelyik hölgyet vagy ifjú szüzet, aki anyám szolgálatában áll – vágott vissza William. Kivett egy csirkés-mazsolás süteményt, mert úgy döntött, eszik, lesz, ami lesz. – Jézusom! – tépte szét a cipót John. – Tudtam, hogy úgy válaszolsz majd, mint egy kenetteljes pap. Nem is tudom, miért hittem, hogy megérted. – Megértem, hidd el! – felelte William szarkasztikusan. – Láttam a szemeden, amikor de Tancarville udvarából hazatértem. És akkor is, amikor Henrik herceg koronázására Londonba jöttetek. Tönkretetted, kivéve persze, ha fel nem ajánlod neki lady Marshal rangját, és ezzel tönkre nem teszed magadat.

– Nem csábítottam el, szabad akaratából jött hozzám. Közösen döntöttünk így. – Igaz – szólt közbe Ancel, miközben ütemesen rágott. – Így történt. – Töltött magának. John arca még vörösebb lett. – Meg akart tanulni sólymot röptetni, én meg felajánlottam, hogy megtanítom – mondta. – Bármit is gondolsz rólam, eleinte csak ennyiről volt szó. Visszafogtam magam… én… – De most mégis gyermeket vár! – vonta fel sokatmondóan a szemöldökét William. – Nem egészen úgy hangzik, mintha visszafogtad volna magad. – Nem vagyok fából! – csattant fel John. – Felnőtt nő, akinek saját akarata van. Bármit is képzelsz, nem rángattam be az erdőbe, hogy megerőszakoljam. – Beletúrt a hajába. – Áh! Ami történt, megtörtént, nem lehet visszacsinálni. Semmiben sem szenved majd hiányt, ahogy a gyermekünk sem. Istenem, hiszen nap mint nap előfordul ilyesmi! Az öreg Henriknek két fia is született, mielőtt megnősült. A nagyapjának egy tucatnál is több fattya volt. Szerencsésnek mondhatod magad, hogy veled még nem esett meg. Ne mondd, hogy szerzetesként élsz! William nekifogott a második mazsolás süteménynek. – Óvatos vagyok – mondta rágás közben. – De nem is vagyok abban a helyzetben, hogy eltartsak egy feleséget vagy egy szeretőt, és gyerekeket neveljek. – Igen, tudom, de nehogy azt hidd, hogy mindig segít, ha megszakítod a közösülést! William nagyot nyelt. – Anya, gondolom, lassú tűzön sütögetett benneteket? – kérdezte egy pillanat múlva. Ancel elvigyorodott. – Ahhoz képest a pokol tüze is hidegnek tűnne! – vágott volna bele, de John oldalba bökte. – Tudomásunkra hozta a nemtetszését – mondta a bátyjuk mereven –, de egyezségre jutottunk. Ha Alais és én nem verjük nagydobra a kapcsolatunkat, hajlandó elfogadni. – És ha megnősülsz? John hevesen felszisszent. – A mának elég a maga baja. Ezen majd ráérek akkor gondolkodni, ha sor kerül rá. Csak azt akartam elmondani, hogy nagybácsi leszel, és remélem, minden jót kívánsz nekünk, és meglátogatod majd néha a gyermeket. Kegyetlenség lett volna tovább sorolni a megpróbáltatásokat, amelyek Johnra és Alaisra vártak. John bizonyára tisztában volt tette következményeivel, és ahogy a bátyja említette, ki ő, hogy ítélkezzen fölöttük? No, de majd Isten kegyelméből… William megenyhült, újratöltött magának a borból, és köszöntésre emelte a serlegét. – Örömmel teszem mindkettőt – jelentette ki. – Ha ti örültök, akkor én is veletek örülök. John úgy mosolygott, mint aki ecetes uborkába harapott. – Örülnöd is kell – felelte, miközben koccintottak–, mert így a törvény szerint továbbra is te vagy az örökösöm.

Kilencedik fejezet Chinon, Anjou, 1173 márciusa

A Loire völgyében késett a tavasz. A chinoni öregtorony vastag falain kívül jeges szél tombolt, amely esőfelhőket kergetett maga előtt, és azzal fenyegetett, hogy leszaggatja a cseresznyefákról a friss, halovány rózsaszínű szirmokat, és rosszindulatúan letépi a várudvar szélvédett sarkaiban félénken megbúvó nárciszok és vérehulló fecskefű virágait. Nem csak az időjárás teszi zorddá a telet és késlelteti a tavaszt, gondolta William, miközben Baldwin de Béthune-nel a lovaikat járatták, és megragadták az alkalmat, hogy gyakorolják a harci fogásokat, amelyekre nemsokára szükségük lesz. A csatamének vasalt patája sárrá dagasztotta a bajvívótér földjét, ahogy a lovagok újra meg újra a forgó céltáblához vágtattak. Szokás szerint nagy tömeg gyűlt össze, hogy nézze őket. Wigain, valamint Will Bund, az ifjú király inasa és Richard Barre, a pecsétőr is ott álldogált a többiek közt. William sejtette, hogy azért toporognak itt a hűvös márciusi délelőttön, hogy kis időre megfeledkezzenek a falakon belül készülődő viharról. William lerohanta a lándzsájával a forgókarra akasztott pajzsot, amitől a kar sebesen elfordult. Lekapta a fejét, hogy elkerülje a másik végére akasztott homokzsákot, amely nehezékként szolgált. Kicsit odébbvágtatott, aztán megrántotta a gyeplőt, hogy végignézze, amint Baldwin megismétli az előbbi gyakorlatot. Henrik herceg máskor kijött volna velük, és William irányítása mellett gyakorol, de a mai különleges napnak számított, és ha csak csoda nem történik, valószínűleg az is marad. William megpaskolta Blancart nyakát, és visszaügetett a kifutó elejére. Baldwin odaléptetett mellé. – Nem szabadna kifárasztanunk a lovakat – jegyezte meg közönyösen, de a hanghordozása ékesszólóbb volt minden szónál. – Csak még egyszer – felelte William –, nehogy kicsorbuljon az élünk, mint a lándzsának! Nekiindultak, hogy utoljára megrohamozzák a céltáblát. A küzdőtéren azonban váratlanul újabb lovagok jelentek meg. Kétségtelenül ugyanazzal a céllal érkeztek, mint William és Baldwin, csakhogy ezek a harcosok Henrik király emberei voltak, és a légkör hirtelen fagyos lett. William szorítása enyhült a lándzsája nyelén, de úgy tartotta a fegyvert, hogy bármelyik pillanatban döfésre emelhesse. Bár a gyakorló lándzsáknak tompa volt a hegyük, tudta, hogy használja hatékonyan, ha a szükség úgy hozná. A lovagok óvatosan köröztek egymás körül, de egyikük sem akart elsőként

támadni, és William meg Baldwin végül úgy hagyhatták el a küzdőteret, hogy senki sem kötött beléjük. A feszültség mégis kézzelfogható volt. – Ez az utolsó lehetőség, hogy rendezzék a vitájukat – jegyezte meg Baldwin, miután átkocogtak az istálló udvarára, és leszálltak a lóról. Csak a nyilvánvaló igazságot mondta ki, de William nem fojtotta belé a szót, mert őt is ugyanez nyugtalanította. – Adja ég, hogy így történjen! – sóhajtott fel. – Nem szeretném végignézni, ahogyan apa és fia egymás torkának esik, vagy élet-halál harcot vívni olyan férfiak ellen, akiket ismerek és tisztelek. – A küzdőtérre gondolt, ahonnan most jött el, a pillantásokra, az óvatosságra. Nem akart harcba bocsátkozni velük, de így tesz majd, mert eskü kötelezi. Egy intéssel elbocsátotta Rhyst, amikor a kis termetű walesi odajött, hogy átvegye tőle Blancartot. – Majd én! – mondta, és elindult, hogy a helyére vezesse a lovat. Baldwin habozott egy pillanatig, mert nem érzett túl nagy késztetést, hogy maga kösse be a lovát, amikor ezt a lovászok is elvégezhetik helyette, de aztán vállat vont, és mégis követte Williamet. Gyanította, hogy barátja szándékosan húzza az időt, mert szeretne minél kevesebbet lenni az ifjú királlyal, akinél jelenleg egy csatamén is sokkal kiszámíthatóbb volt. – Addig nem lesz nyugtunk, amíg a király nem hajlandó szabad kezet adni az urunknak, hogy maga dönthessen és maga uralkodhasson a saját birtokain – elmélkedett tovább Baldwin. – Az apja sosem mond le azokról a földekről, amíg él. Azt tesz velük, amit csak akar, még fel is oszthatja őket, és egy részüket a legkisebb fiának adhatja. William dörmögött valamit, mialatt kikapcsolta a hevedert, és a nyerget fölakasztotta egy kampóra. Igazat kellett adnia Baldwinnak, bár nehezére esett. Miután novemberben átkeltek a Keskeny-tengeren, Henrik és Margit egy darabig a fiatalasszony apjánál, Lajos király udvarában időzött. Lajos mindig is szívesen szította az elégedetlenség vejében parázsló tüzét. Mire Henrik elhagyta a francia udvart, hogy csatlakozzon a vendégekhez, akik az apja karácsonyi ünnepségére érkeztek Chinonba, a tűz már fehéren izzó lángokkal lobogott. Ha az öreg király további pénzösszegeket bocsát a rendelkezésére, hogy folytathassa tékozló életmódját, és némi hatalmat ad neki, hogy Henrik úgy érezze, részt vesz a kormányzásban, az talán lelohasztja a tüzet, csakhogy János örökségének a kérdése ismét fölkorbácsolta a köztük levő haragot. Az öreg Henrik hallani sem akart arról, hogy az ifjú királyt koronás státusával járó felelősséggel ruházza fel, ráadásul atyai örökségének egy részét el is akarta venni tőle, hogy János hercegnek adja. Eleonóra királynét felbőszítette, hogy a férje minden hatalmat magának akar megtartani, az pedig csak tetézte a dühét, hogy a királynak egy ideje viszonya volt Rosamund de Clifforddal. Hadd tartsa meg a férje a legkisebb fiát és a fattyakat, akiket a szajhái szültek! – gondolta. – Hiszen nála vannak

a fiúk, akik igazán számítanak: a haragos, szeszélyes Henrik, az eszes, eleven Richárd és Geoffrey, a bölcs. – Mennyire vagy hűséges? – kérdezte korábban Eleonóra Williamet, amikor a fiatalember az útra készülődött, hogy elkísérje az ifjú királyt Chinonba, nem sokkal apa és fia legutóbbi szóváltása után. Aranybarna szeme szenvedélyesen kutatta William arcát. – Asszonyom, esküvel fogadtam, hogy hűséges leszek a fiadhoz – felelte akkor. – Amíg csak meg nem halok. És az eskümet sohasem szegem meg. – Akkor szeretlek a lovagiasságodért. Tudnod kell, mi következik. William bólintott. – Remélem, el lehet kerülni, de ha kard kard ellen támad, utolsó leheletemig védeni fogom az uramat. Eleonóra csókra nyújtotta a kezét, de amikor William a keze fölé hajolt, az asszony a másik kezével maga felé fordította William arcát, és száját a fiú szájára szorította. Határozott és kitartó csók volt, a hála és a tisztelet jele, és bár a királyné összeszorította az ajkát, a merész gesztus mégis meglepte Williamet. – A jóisten hálálja meg! – mondta a királyné. – Ha valaha is módomban áll, én bizonyosan gazdaggá teszlek. William még magához sem tért, amikor belépett az ajtón a fiatal Margit királyné, hogy elbúcsúzzon tőle. Az anyósát utánozva ő is megcsókolta, de az arcán, és az útra egy jókora darab cukorral ajándékozta meg, mert sokat adott az ilyesmire, fontosnak tartotta az apró ajándékokat és emlékeket, és szerető, nagylelkű természete volt. – Ugye, nem lesz semmi baj? – kérdezte, halovány barna szeme szorongva kutatta Williamet. – Nem lesz semmi baj, királyném. Minden rendben lesz – mormolta William, a bizonytalan igazsággal szemben inkább a közhelyet választva. A „minden” most egy hajszálon múlt, és William tudta, hogy melyik oldalra billen a mérleg. Az ifjú király és az apja jellemükben talán különböztek, de makacsság tekintetében teljesen egyformák voltak. William nekilátott, hogy lecsutakolja a lovát, és a kefe hamarosan megtelt sprőd, fehér lószőrrel, mert Blancart éppen most kezdett vedleni. Éppen a szőrszálakat szedegette ki a keféből, hogy a földre dobja, amikor az ifjú király belépett az istállóba. – Mit művelsz itt? – kérdezte Henrik értetlenkedve, éles hangon. – Miért bujkálsz itt, amikor mások is elvégezhetik helyetted ezt a munkát? – lihegett, az arca egészen kipirult a felindulástól. – Nem szokásom olyasmit kérni egy fegyverhordozótól vagy egy lovásztól, felséges uram, amit magam ne tennék meg – felelte higgadtan William. – Egy lovagnak készen kell állnia arra, hogy bármilyen munkát elvégezzen. – Akkor hozd a kardodat! – förmedt rá Henrik. – És nyergeld fel a lovadat! Indulunk! – Most, felséges uram?

– Most! – fújtatott Henrik. – Míg a kapuk nyitva állnak. Elég a beszédből! Ami ezek után történik, az már csakis apám lelkén szárad, nem az enyémen! Williamnek elfacsarodott a szíve, de egyáltalán nem lepődött meg. Már november óta látni lehetett a jeleket. Sokszor jobb, ha egy fekélyt hagynak felfakadni, minthogy kötözéssel próbálják kúrálni. – Hova megyünk, uram? – kérdezte Baldwin. – Az apósomhoz – felelte Henrik. – Chartres-ba. Az istállóban nagy sürgölődés támadt, gyorsan felszerszámozták a lovakat, a férfiak összeszedték a fegyvereiket, maradék holmijukat pedig belegöngyölték a takarójukba. William összeállította az ifjú király kíséretét, és sietve elhagyták Chinont. A kevés írnok közül, akik elkísérték Henriket, Wigain volt az egyik, akinek a lába lovaglás közben ütemesen verdeste kövér, foltos, zömök kis hátaslova oldalát. A többiek, köztük Henrik kamarása, szertartásmestere és kancellárja úgy döntöttek, a királlyal maradnak Chinonban, tovább gyarapítva az ifjú király apjával kapcsolatos sérelmeit. Ezeket a szolgákat mindig is a király fizette, és sosem tartoztak hűséggel ifjú uruknak. Henrik szemét elfutotta a könny mérgében. – Nem hallgat rám! – dühöngött Williamnek lovaglás közben, a hangja elcsuklott a felindulástól. – Nem akart meghallgatni. Hát olyan sokat kérek? – Nem, felséges uram – válaszolta William. – Anyám is egyetért velem. – Az öklével türelmetlenül megdörgölte a szemét. – Azt mondja, mindent elkövet, hogy meghiúsítsa apám terveit. Nem tiporhat mindannyiunkat a sárba! Egy darabig csak arra figyeltek, hogy minél távolabb kerüljenek Chinontól – a komor lovagok és a szolgák, akiket teljesen lefoglalt, hogy lépést tartsanak velük. William felderítőket küldött előre és hátra. A hátában érezte az ellenség rosszindulatát. – Még nem vesz üldözőbe – jegyezte meg Henrik keserűen. – Nem hiszi el, hogy valóban elhagyom. Nyilván azt gondolja, csak megsértődtem, nyűgös fiú vagyok, aki azonnal visszarohan hozzá, amint köpeny nélkül fázni kezd odakünn a hidegben. Nem éri fel ésszel, hogy mások is készen állnak, hogy szőrmével szegett köpenyt borítsanak rám, és minden kényelmet megadjanak, amire csak szükségem van. Ő az, aki kint rekedt a hidegben. Henrik csillogó könnyei más fényt kaptak: a bosszúszomj és a becsvágy ragyogott át rajtuk. – Anyám biztos helyre menekíti Richárdot és Geoffrey-t, azután csatlakozik hozzánk. Vannak szövetségeseink, még Angliában is, akik csak a hívó szóra várnak, hogy felkeljenek ellene. Leicester és Norfolk grófjai is velünk tartanak, és a skótok királya meg a fivére. Bár a hallottak először megdöbbentették Williamet, számított már hasonló fordulatra. Az utóbbi időben folyamatosan érkeztek a hírnökök az ifjú királyhoz, s volt, aki a legalkalmatlanabb időpontban toppant be. William nem tudott olvasni, így azt sem tudhatta, mi áll a levelekben, azt azonban

látta, hogy az ifjú királyt felzaklatják a hírek, és ha az írott szót nem is értette, a pecsétek többségét, köztük Leicester és Norfolk pecsétjét megismerte. Titkos találkozókra is sor került Eleonórával, amelyekre őt nem hívták meg, de amelyek tudomására jutottak. Rossz előérzet gyötörte, miközben lépést tartott ifjú urával, és közben azon törte a fejét, vajon hogy végződhet mindez úgy, hogy ne veszítsen rajta mindenki. Elérték Argentant, a vérvörös naplementében feketén magasodtak a hátuk mögött a fák, és az öregtorony hatalmas falai a lassan kihunyó fény felé törtek. A kapuőr sietve beeresztette őket, majd sebesen előjött a várkapitány, akit meglepett az ifjú király és kíséretének váratlan felbukkanása. Szolgákat szalajtottak a konyhába, a ládákhoz, ahol a vászonneműt tartották, és gyorsan előkészítettek egy hálótermet. A várkapitány tekintete tele volt kérdésekkel, de egyet sem tett fel; elég volt egy pillantást vetnie Henrik arcára, hogy jobbnak lássa befogni a száját, és pusztán egy megjegyzésre szorítkozott, melyben kifejtette, mennyire örül, hogy fogadhatja a király legidősebb fiát. – Remélem, emlékszel majd e szavakra – nézett körül Henrik. – A feleségem rokonait várom. Szeretném, ha szívélyesen fogadnád őket, és azonnal hozzám kísérnéd, amint idelovagolnak. – Igenis, felséges uram. Megkérdezhetem, hányan jönnek? Henrik vállat vont. – Talán féltucatnyian, a kíséretükkel. A várkapitány visszahőkölt, részben mivel ilyen sok embert kellett egy másik vendég parancsára vendégül látnia előzetes értesítés nélkül, részben pedig azért, mert franciák érkeztek, akik a normannok ellenségei voltak, még ha a házassága révén Henrik rokonainak is számítottak. – Nem maradnak, és én sem! – rivallt rá Henrik. – E tekintetben kár aggodalmaskodnod. Visszavonult a terembe, amelyet sebtében előkészítettek a számára, majd a vászon ágyneműt végigsimítva elfintorodott. – Hideg, mint a béka segge – mondta, és elfordult, hogy megmelengesse a kezét az egyik parázstartó fölött, amelyet azért gyújtottak meg, hogy elűzzék a teremben uralkodó nyirkos hideget. Mivel Henrik kapkodva hagyta el Chinont, ezúttal nem hozta magával a szokásos felszerelését, a falikárpitokat, a karos gyertyatartókat, a saját lepedőit és takaróit, az aranyozott ezüst serlegeket és tányérokat. Kénytelen volt azzal beérni, amit a vendéglátója nyújtott. William a szalmazsákja mellé tette a saját holmiját, majd előhúzta a kardját, hogy megnézze, nincs-e rozsda vagy csorbulás a pengén. Megnyugtató szertartás volt, biztonságot adott neki, amikor a lába alatt úgy ingott a talaj, mintha tengerparton állna, ahol a száraz homok folyton új formába rendeződik. Meglepte a hír, hogy Henrik a francia udvartól vár vendégeket. A tánc egyre gyorsabb forgásra kényszerítette, és ha nem akart végképp elsodródni, neki is lépést kellett tartania a többiekkel. Henrik egy legyintéssel elbocsátotta a várkapitány embereit, és odalépett Williamhez. – Szívességet kérek tőled, Marshal!

William visszacsúsztatta a hüvelybe a kardját, és a falhoz támasztotta. Közelebb lépve már a sötét karikákat is láthatta az ifjú király szeme alatt és a nyaka tövében kiütköző verítéket. Rossz előérzete ellenére gyöngéd aggodalom töltötte el a szívét. – Felesleges szívességet kérned, felséges uram – felelte a karját széttárva. – Bármit kívánsz is tőlem, a legnagyobb tisztelettel és a legjobb képességeim szerint fogok cselekedni. Henrik bólintott. – Ezt jól tudom, de ez most nem parancs, hanem kérni szeretnék valamit egy olyan embertől, akit a barátomnak tekintek, és tisztelek. William mondhatta volna, hogy a kettő ugyanaz, hogy Henrik kérése parancs, de ez udvariatlanság lett volna, és az, ahogyan a fiatalember kiejtette a szavakat, az arcán tükröződő bizonytalanság, a vakmerő bátorság, amely bájjal vegyült, ráébresztette Williamet, hogy az elkeseredettség, a bosszúság és a türelmetlenség ellenére miért esküdött meg, hogy haláláig kitart mellette. William csendben maradt, ünnepélyes, komoly arccal, várakozástelin fordult az ifjú király felé. – Nem vezethetem csatába az embereimet, ha nem vagyok lovag. – Henrik összeszorította a fogát, az orcája hirtelen beesett. – Szeretném, ha… lovaggá ütnél! William felszisszent. A szeme sarkából látta, hogy Baldwin de Béthunenek és Adam Yqueboeuf-nek leesik az álla meglepetésében. – Hogy én, uram? Azt szeretnéd, hogy lovaggá üsselek? – Williamet ez egyszer elhagyta szokásos hidegvére. – Nem lenne erre alkalmasabb a francia király vagy egyik főnemese? Henrik türelmetlenül megrázta a fejét. – Nem! Azt szeretném, ha te tennéd meg! Miért csodálkozol ennyire? Messze földön híres vagy, a társaid tisztelnek. Anyám szeret és megbízik benned. – Kipirult az arca. – Számomra többet jelent, hogy te kötöd fel a kardomat, mint egy francia, nem számít, mi a rangja. – Nagy megtiszteltetés számomra, felséges uram, hogy lovaggá üthetlek – felelte rekedten William. Térdet és fejet hajtott, Henrik azonban ráparancsolt, hogy álljon fel. – Nekem kell letérdelnem előtted – jelentette ki. – Te tanítottál meg a fegyverforgatásra, akkor is mellettem álltál, amikor nem bizonyultam érdemesnek a hűségedre. Te tanítsd meg hát, mit jelent a lovagiasság! – Letérdelt William elé. A gesztus drámai, de őszinte volt. William a megfelelő szavakat keresgélte, de ilyenre még nem volt példa, és nem akadt senki, aki utat mutathatott volna neki. – Attól tartok, felséges uram, olyan erényekkel ruházol fel, amelyekkel nem rendelkezem. Kérlek! – William lehajolt, talpra segítette Henriket, és a békülés jeleként megcsókolta az orcáját. A fiatalember egy pillanatra megszorította a karját. A többieknek úgy tűnhetett, mintha két katona megölelte volna egymást, William azonban megérezte az érintésből sugárzó

kétségbeesést. Henrik azt akarta, hogy uralkodásra alkalmas felnőtt férfinak, érett lovagnak, nagyszerű hadvezérnek – és királynak tekintsék. Idővel talán mindez válhat belőle, ebben a pillanatban azonban csak idegen tollakkal ékeskedett, hogy más színben tüntesse fel a benne rejlő ingatag, zöldfülű ifjoncot. Hasonlóképpen fiatal hitveséhez, ő is Williamtől várt megerősítést. William, akinek erre nem volt meg a felhatalmazása, és magának is meg kellett felelnie az elvárásoknak, ezúttal szintén idegen tollakkal ékeskedett, miközben urát is azokkal ruházta fel.

Tizedik fejezet Hamstead Marshal, Berkshire, 1175 májusa

A

poros, szürke ösvényt szegélyező fák már világoszöld, dús lombkoronába öltöztek. William Hamstead felé lovagolt. A madárcsicsergés, a patkolt paták puha dobogása, a lószerszám és a lovagi öltözék nyikorgása kellemesen elringatták volna, ha nem emlékeztetik arra a napra, amikor a Lusignan fivérek meggyilkolták Patrick nagybátyját. Ugyanilyen üde tavaszi nap volt akkor is, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy elővigyázatosnak kellene lenniük. Nem mintha most arra számított volna, hogy valaki megtámadja a családi vártorony közelében, de az emlékezetet nem a józan ész irányította, és William páncélingben, oldalán karddal, övében buzogánnyal tartott hazafelé. Az ifjú királytól Westminsterben búcsúzott el, ahol apjával együtt a canterburyi érsek által összehívott zsinaton vett részt. Apa és fia a legjobb viszonyban voltak, nevettek egymás tréfáin, régi barátként veregették egymást hátba. Egy kívülálló nem sejthette volna, hogy hatalmas szakadék tátong közöttük, ahogy azt sem, hogy a veszekedésük kegyetlen és véres háborút robbantott ki. De William számára elég volt, ha megpillantotta egy égő szemétdomb füstjét, és máris eszébe jutottak a felperzselt falvak. A keserű viszály feldúlta az egész vidéket, és a zsoldosok, akik rosszabbak voltak az istencsapásánál, kedvükre romboltak és fosztogattak szerte az országban, egy döglött ökör vagy birka látványától már azelőtt görcsbe rándult gyomra, mielőtt a bűz megcsapta volna az orrát. Ha elhaladt egy vár mellett, mindannyiszor eltöprengett, hogyan tudná megostromolni és a védőket térdre kényszeríteni. William gyakorlatias ember olt, nem riadt vissza a harctól és a kardforgatástól, de tudta, hogy mindenért meg kell fizetnünk, és ez most fölöttébb nyomta a lelkét. Lajos király tárt karokkal fogadta a vejét, hozzáférést biztosított neki saját, tetemes vagyonához, és együtt irányították a Henrik apja ellen intézett támadást. Richárd és Geoffrey sértetlenül érkezett meg a francia udvarba, hogy a lázadókhoz csatlakozzon,

de férfiruhába öltözött anyjukat elfogták, és most Salisburyben tartották fogva. Az ifjú király azzal fenyegetődzött, ha kell, darabokra szaggatja Angliát, hogy kiszabadítsa. Richárd fennhangon ugyanezt hirdette, hiszen közte és az anyja között különösen erős volt a kapocs. A valóság azonban bonyolultabbnak bizonyult, mint a retorika, és a harcot az olyanokra hagyták, mint Leicester és Norfolk grófja. A felkelők a skótok segítségére támaszkodtak, akik mindig előszeretettel avatkoztak be mások ügyeibe. Bár a felkelés nagy méreteket öltött, Richard de Lucinak, a főbírónak sikerült elfojtania, a lázadókat szétverte, vezetőiket pedig elfogta. A felkelők a francia támogatás ellenére Normandiában is elbuktak, és csak néhány szerény engedményt sikerült kivívniuk. A legtöbb, amit elértek, hogy a király beleegyezett, hogy a legidősebb fiának saját jövedelme legyen, és ne kelljen az apjától koldulnia. Az ifjú Henrik két kastélyt kapott Normandiában, és tizenötezer Anjou-fontnyi éves jövedelmet. Richárd megkapta Poitou bevételeinek a felét, Geoffrey pedig Bretagne bevételeinek a felét. De az ifjú király kénytelen volt bele törődni, hogy apja kedve szerint gondoskodjék Jánosról, Eleonóra pedig tovább raboskodott Salisburyben. Hamstead felé közeledtek. William igyekezett kiverni a fejéből a viszállyal kapcsolatos gondolatokat, bár ez nehezére esett, mert a bátyja is részt vett a háborúban, igaz, ő a király oldalán harcolt. Remélte, hogy John megértő lesz, egy szemernyit mégis elbizonytalanodott, és ez arra késztette, hogy megrántsa a gyeplőt, noha közben ügetésre sarkallta a lovát. A ló megzavarodott, türelmetlenül harapdálni kezdte a zablát, és megmakacsolta magát. Rhys riadtan felkiáltott, amikor saját csődöre nekiütközött William lovának. Kénytelen volt visszarántani a gyeplőt, nehogy az ingerült állat hátsó patája eltalálja. – A múlton járt az eszem, ahelyett, hogy előrenéztem volna – mentegetődzött William. – Nem valami bölcs dolog – felelte Rhys dallamos franciasággal. – Nem bizony – hagyta rá kényszeredetten William. A kis termetű walesire pillantott. Mivel a nemrégiben lezajlott háborún töprengett, természetesnek tűnt neki, hogy a walesi előző urát hozza szóba. – Richard de Clare Henrik király oldalán harcolt Normandiában – mondta. – Nem gondoltál rá, hogy visszamész hozzá? Rhys elfintorodott. – Megfordult a fejemben, uram, kivált, amikor a dolgaink rosszra fordultak, de tudtam, hogy csöbörből vödörbe kerülnék. Lord Richard azért harcolt Henrik király oldalán, mert ezt parancsolták neki…, mert ez volt a kötelessége, ő pedig becsületes ember. De visszatért Írországba, én pedig pontosan Írország miatt léptem ki a szolgálatából. William egy bólintással nyugtázta a szolgája válaszát. A béketárgyalások során futólag találkozott Richard de Clare-rel, aki szerzett néhány friss sebhelyet, vörösesbarna haja pedig kezdett őszbe csavarodni. Bár az egyik seb lassan gyógyult a lábán, Leinster és Striguil ura ugyanolyan energikus

volt, mint valaha. De Clare bizonyos szempontból az apjára emlékeztette. A karizmatikus személyiséget de Clare esetében is gúnyos könyörtelenséggel párosuló éleslátás jellemezte, és olyan hihetetlen életerő, amelyet csak a harc tarthatott kordában. – Lord Richard nem akart sokáig távol lenni Aoife hercegnőtől és a gyerekektől, főként most, hogy a hercegnő fiút és örököst szült neki. William felvonta a szemöldökét. – Látom, jól értesült vagy. Rhys a válla fölött hátrapillantott William szerény málnájára és az egyik málhás lovat megülő csendes, sötét szemű asszonyra. – A feleségem olyan, mint a többi asszony. Nem érdeklik a férfidolgok, de szereti tudni, kivel mi történik otthon, a családi tűzhely mellett. William halkan fölnevetett a walesi ékesszóló kifejezésmódján. Rhys családi bölcsessége felderítette, és újra feltámadt lelkesedéssel ügetésre ösztökélte a lovát, hogy mihamarabb Hamsteadbe érjen. William figyelte, ahogy a csöppség tekergőzve kibontakozik anyja öleléséből, és örömteli sikkantgatással, totyogva elindul a kedvenc egérfogója felé. A nyúlánk, cirmos macska felszökkent a tálalóra, maga alá húzta begörbített mancsait, és miközben a farkával idegesen csapkodott, ferde vágású, aranysárga szeméből megvető pillantásokat lövellt támadójára. A sikkantások már korántsem voltak olyan örömteliek. A kicsi felfelé nyújtogatta a karját, dundi kezecskéjét ökölbe szorította, majd szétnyitotta. – Macska – kiabálta. – Macska, macska, macska! – Atyánk eltökéltsége és a király hirtelen haragja jellemzi – jegyezte meg John Marshal az apákra jellemző büszke mosollyal. William is elmosolyodott. – Úgy érted, a padlóra szórt sást harapdálja, amikor nem teljesül az óhaja? – Majdnem, így hát nincs nagy különbség. – John Williamet fürkészte. – Sosem hittem el a róla szóló meséket. Az idén láttam néhányszor dühöngeni, de sosem fetrengett a földön. – Én sem, de ha igaz, amit mondanak, akkor is csak a hatás kedvéért teszi, és nem azért, mert nem tudja fékezni a dühét. – Macska! – A gyerek visítása fülhasogató volt. Alais a bosszúságtól kipirulva lépes mézzel próbálta elterelni a fia figyelmét, de a gyerek tudomást sem vert róla, csak tovább kiabált. William lehajolt, elkapta az unokaöccse ingecskéjét, és felemelte a kicsit a levegőbe. A gyermek döbbenten rámeredt, rózsás szája tátva maradt, és a visítás a torkán akadt. – Ha a jövőben a fegyverhordozóm akarsz lenni, meg kell tanulnod, mi is az az udvariasság – közölte William az unokaöccsével –, mint ahogyan azt is, hogy bizonyos dolgokat sosem érhetsz el, bármennyire visítasz. – A másik tanítványodat nem sikerült erre megtanítanod, igaz? – kérdezte John csípősen. – A dühkitörése minden képzeletet felülmúlt.

William a vállára lendítette az unokaöccsét, és megfogta a puha báránybőr cipőcskébe bújtatott dundi lábakat. – Abban egyetértek, hogy az ifjú király dührohamot kapott, de abban már nem, hogy ez minden képzeletet felülmúlt, ráadásul a haragja részben indokolt volt. Amikor megkoronázták, azt hitte, hogy kincsekkel teli ládát bíztak rá, de aztán kiderült, hogy a ládát nem nyithatja ki, és sosem nyúlhat a tartalmához. John nem hatódott meg. – Igen, de mihez kezdett volna a tartalmával? Hallottuk, hogy szórja a pénzt. Azt beszélik, ha Normandia teljes jövedelmét megkapná, azt is elköltené egy hét alatt. – Nem kellene minden szóbeszédet elhinned, amit hallasz – jegyezte meg William szelíden. Gyöngéden leemelte a kicsit a válláról, és a földre tette. A kisfiú nevetett, kivillantva hófehér gyöngyfogacskáit. – Remek, életerős legényke – mondta Alaisnak, hogy témát váltson. Az asszony elpirult örömében, és visszamosolygott rá. A szülés után teltek lettek az idomai. Gesztenyebarna hajfonatát illendően takarta a fejfátyla, és bár karikagyűrű nem volt az ujján, több gyűrűt is viselt, köztük egy szép rubinttal díszítettet. – Nehezen fegyelmezhető – vallotta be –, igazi kisfiú, aki minden csínytevésre kapható. Pedig még kétéves sincs. – A hangjából sütött a büszkeség. Megérintette William karját. – Bármit mondjon is az apja, jó tanítója leszel, amikor elég nagy lesz már, hogy fegyverhordozót faragj belőle, és nem árt, ha a nagybátyja fontos állást tölt be az udvarnál. John megköszörülte a torkát. – Nem nevezném fontos állásnak azt, hogy valaki egy szeszélyes, tékozló fiatal tanítója és egy bebörtönzött királyné protezsáltja – jegyezte meg bántóan. – De változnak a dolgok! – szorította meg Alais a kedvese karját. – Ne légy olyan harapós! William nem marad itt sokáig, és testvérek vagytok. – Sehol nincs megírva, hogy mindenben egyet kell értenünk – morogta John, de aztán látva Alais tekintetét hozzátette: – Örülök, hogy látom, de ettől még vannak köztünk ellentétek, és a jövő továbbra is aggaszthat. William vállat vont. – Mindenképpen tervezz, de ne hagyd, hogy megzavarja a nyugodt álmodat. – Ezt mondod azok után, ami tavaly történt? – kérdezte megvetően John. – Anglia, Normandia és Anjou felperzselve, nem is beszélve Poitou-ról. A király és a fiai egymás torkának estek, és Leicester grófja Norfolkban egy flamand sereggel szállt partra! Istenem, lehet, hogy te a pokol küszöbén akarsz táncolni, én viszont szeretném megérni, hogy felnő a fiam! Úgy kellett visszatartanom Ancelt, nehogy az ifjú király seregéhez csatlakozzon – mesélte komoran. – Úgy elragadta a hév, hogy át akart kelni a tengeren, és meg akart keresni téged. Mondtam, hogy nem örülnél neki, és egy hűbérúr sem fogadja fel lovagnak csak azért, mert odalovagol, és felajánlja a kardját. Sikerült rávennem, hogy engedelmeskedjen, de nem mondhatnám, hogy kedvelt érte. Most Wexcombe-ban van, anyánkkal, és vár, amíg lenyugszanak a kedélyek.

William mindkettővel együtt érzett: Johnnal azért, mert rá kellett parancsolnia az öccsére, Ancellel pedig azért, mert engedelmeskednie kellett, ráadásul egyiküknek sem származott haszna a történtekből. – Ha megtehetném, magammal vinném Ancelt, de jelenleg sajnos ez lehetetlen. – William drága tunikáját húzkodta. – Lehet, hogy gazdagnak látszom, de az uramnak köszönhetem a ruháimat, amiket viselek, a lovat, amin ülök, és az ételt, amit megeszem. Bármilyen előkelő is az öltözékem, a bökkenő az, hogy lovag vagyok, akit mások tartanak el. – De egy magas rangú lovag. William megvonta a vállát, amivel elismerte ugyan, hogy a kijelentés igaz, de egyúttal bátyja értésére adta, hogy ez a tény cseppet sem érdekli. A testvérek képtelenek voltak nyugton megülni a négy fal között. Elhagyták a kastélyt, és körbejárták a falakat, ahol gyerekkorukban játszottak. Ma más kisfiúk kergették egymást lármásan a májusi napsütésben, a nevetésük életre keltette az emlékeket. Williamnek eszébe jutottak a játékos kardvívások a várudvaron, hogy milyen volt győzni, és milyen volt veszíteni. – Akkor hát az igazságot nézve és a szóbeszédet félretéve, milyen király válik majd Henrik hercegből? – kérdezte John. – A tanítója vagy. Milyennek ismered? William tűnődve a körmét rágta. – Nem olyan, mint az apja – kezdte lassan –, kivéve talán azt, hogy ugyanolyan makacsul megy a maga feje után. Ha ki is folyik a pénz az ujjai közül, az csak azért van, mert élvezi, hogy elköltheti, és bőkezűen megjutalmazhatja a szolgálatában állókat. Azt hiszi, nagyobb tekintélynek örvend majd, ha mindenki előtt nyitva tartja a kapuját, és úgy szórja az adományokat, mintha az ezüst pelyva lenne. John elhúzta a száját. – Akkor hát igaz a szóbeszéd – állapította meg. William megállt, és felnézett a magas, keskeny ablakokra. A torony tetején, az erkély korlátján ingek száradtak. – Még fiatal, még változhat. Ellene szól, hogy az apja tizenhat évesen már férfi volt, de ő korán érő típus, ráadásul így hozta a szükség. Az uram okos és éles eszű, tudja, hogyan szerettesse meg magát az emberekkel. A többi majd jön magától. – Ez biztos? És mi van azzal a megjegyzéssel, hogy ő a nagyobb király, mert ő egy királynak és nem egy grófnak a fia? William felsóhajtott. Henrik szellemes megjegyzése, úgy látszik, fennmarad az utókornak. Mindenki hallott róla, és William már torkig volt azzal, hogy az ellenséges megjegyzéseket cáfolja. – Akkor még fiatalabb volt, a bor és az izgalom befolyásolta a józan ítélőképességét. Mostanában jobban tud uralkodni magán. Nem tudom, miért az a híre, hogy túlságosan fel van vágva a nyelve. Geoffrey ugyanilyen nagyszájú, Richárdnak pedig olyan éles a nyelve, hogy ölni tudna vele. – De Richárd Aquitánia hercege, és nem valószínű, hogy valaha is a királyunk lesz – vetette ellen John. – Angliában és Normandiában alig ismerik, csak egy újabb királyi kölyök…

– … és Eleonóra kedvence – emlékeztette a testvérét William, de John hajthatatlan maradt. – Eleonórát fogva tartják Salisburyben, és ahogy a dolgok állnak, feltehetőleg sokáig nem nyeri vissza a szabadságát. William kurta biccentéssel adta jelét egyetértésének. – Talán nem, de e pillanatban Richárd a fivére örököse, és a királyné tette a legtöbbet a nevelése terén. Ahogy Henrik királynak János a legkedvesebb gyermeke, úgy a királynénak Richárd. A testvérén megütközés látszott, és William összeszorította az ajkát. Az emberek azt állították, hogy szeretik Eleonórát, de az imádatba félelem vegyült, és arra gondoltak, az Isten mentsen meg tőle! Talán okuk is volt félni, de William már rég túljutott ezen. – Akkor hát elegendő pénzt és tehetséget kívánok az ifjú királynak ahhoz, hogy felnőjön, és érett férfi váljék belőle! – mondta John. – És a felesége? Várandós már? – Erről az udvarhölgyeket kellene kérdezned – válaszolta William közömbösen. Elmondhatta volna, hogy a házasságot csak nemrégiben hálták el, hogy Margit és Henrik inkább kötelességből, mintsem szenvedélyből osztja meg egymással az ágyát. William azonban személyes ügynek tekintette ezt a kérdést, és mivel védelmezte az urát és Margitot, inkább hallgatott. John értette a célzást, bár tréfásan megjegyezte, vajon az ifjú király még életében megkoronáztatja-e az örökösét. – Kétlem – felelte William fanyar mosollyal. – Te megtennéd? John a kastély kapuja felé pillantott, ahol Alais a karjában ringatta a babát. – Bizonyára nem – válaszolta. William másnap elbúcsúzott Johntól, és bár barátsággal váltak el, mindketten megkönnyebbültek. John – bárhogy is igyekezett titkolni – féltékeny volt William gyors felemelkedésére. Az, hogy az öccse nap mint nap királyok, királynék, főurak és érsekek társaságában forgolódik, megtépázta az önbecsülését. Ellenezte William költekező életmódját is, bár ez részben abból fakadt, hogy maga is így szeretett volna élni, de ezt persze nem vallotta be. William a maga részéről kedvelte Johnt, csakhogy túlságosan komolynak és szűk látókörűnek tartotta, bár ezek a tulajdonságok valószínűleg még elviselhetetlenebbé tették volna, ha nincs mellette Alais és a kisfiúk, akik örömet hoztak az egyhangú hétköznapokba. Alais annak ellenére megértőnek és elégedettnek tűnt, hogy örökre megbélyegezte, hogy a férfi szeretője lett, és házasságon kívül szült gyermeket neki. Éppen ez az elégedettség keltett irigységet Williamben, ahogyan az asszony a lemenő nap utolsó sugaraiban ott állt, ölében tartva a fiát, és rámosolygott a kedvesére. William még nem állt készen arra, hogy megállapodjon, de John és Alais csendes boldogsága

olyan érzést keltett benne, mintha egy hideg téli estén kint állna a hóban, és egy ablakon át sóvárogva nézne végig egy aranyló fáklyafényben úszó lakomát, amelyre senki sem hívta meg. Ahogy távolodott Hamsteadtől, elpárolgott az irigysége, és derűsebb lett a kedve. Örült, hogy ismét útra kelhet, kóbor lovag lehet, aki előtt ragyogó jövő áll. Megállt Wexcombe-ban, meglátogatta az anyját és Ancelt, az utóbbinak megígérte, hogy amint helyet talál neki, magával viszi, majd Bradenstoke-ba lovagolt, ahol lerótta a kegyeletét az apja sírjánál, és miután gyermeki és családi kötelességeinek eleget tett, a másik élete felé fordult. A hűség és a mélységes szeretet először Salisburybe és Eleonórához vezette. A királyné új otthona inkább egy apáca sivár szobájára, mint egy királyi lakosztályra hasonlított. Férje foglyaként Eleonóra helyzete egyértelmű volt. A falakat nem díszítették falikárpitok, a pazar ágytakarókat egyszerűekre cserélték. Eleonóra gyönyörű kancsói és kupái helyett a helyi fazekasműhelyekben készült durva korsók és serlegek sorakoztak a tálalókon. Nyoma sem volt a festett ládáknak, és a szokott könyvek is hiányoztak, bár a királyné sakktáblája ott lapult az ablakmélyedésben, egy sima faládán. Eleonóra a nyitott ablaktáblák előtt ült, és varrás hevert az ölében. Amikor Williamet bekísérték hozzá, felállt, és az arca felragyogott az örömtől. – William! – Kinyújtott kézzel, kissé remegve indult felé. William letérdelt, és megcsókolta az ujjakat, amelyeket továbbra is aranygyűrűk ékesítettek. Henrik legalább ezeket nem vette el tőle. – Milyen jó, hogy látlak, el sem mondhatom! – Felsegítette, és amikor találkozott a tekintetük, William észrevette, hogy a sok szenvedés és az átéltek új ráncokat rajzoltak a királyné arcára. A finom vonások továbbra is őrizték az asszony szépségét, és a szeme is ugyanolyan ferde vágású, ragyogó aranyszínű volt, de az évek már nem ültek olyan könnyen a vállán, mint azelőtt. – Milyen szép vagy, asszonyom! – mondta William, és ez igaz is volt. Megpróbáltatásai ellenére is sugárzott az arca, mintha egy sötét pillangó szárnyát bearanyozták volna. – Valóban? – kacagott fel szkeptikusan az asszony. – Nos, nem érzem jól magam. Még az apácák is szabadabban élnek, mint én. A börtönőreim szerint az is nagy kegy, ha olykor a nagyteremben vacsorázhatok vagy vendéget fogadhatok. – A várnagyra pillantott, aki William mögött belépett a szobába, és most zavartan a mennyezetet vizsgálta a tekintete, de azért olyan közel állt hozzájuk, hogy minden szót halljon. – Végtelenül sajnálom, asszonyom. – Hah! Hát még én…! Legalábbis azt, hogy bezártak. Ami a többit illeti, még a pokolbéli ördögök sem vesznek rá, hogy lelkifurdalást érezzek. – Tapsolt, majd intett az egyik szobalánynak, hogy töltsön a borból. – Poitoui –

tette hozzá. – Henrik talán repedezett, régi kupákat adott, hogy azokból igyak, de legalább a saját tartományom borát ihatom, ezt nem tagadta meg tőlem. – Összehúzta a szemét. – Soha nem innék az övéből! Inkább szomjan halok! William jól tudta, milyen a király bora, így tökéletesen megértette az asszonyt. Elvette a kupát a szolgálótól, és Eleonórára emelte. Kelletlenül a várnagynak is töltöttek, de a beszélgetésbe nem vonták be. – Mesélj hát a kinti világról! – biztatta vidáman a királyné. William tudta, hogy a könnyed felszín mögött egy nagy gyötrelmeket kiállt, elhagyatott nő rejtőzik. Eleonórát csekély jövedelemmel zárták be ide, a látogatóit szigorúan ellenőrizték, és senkit sem bátorítottak arra, hogy felkeresse őt. Mindez lélekölő lehetett az eleven és intellektuálisan kíváncsi Eleonórának, aki imádott a társaság középpontjában lenni, és életeleme volt, hogy elvakítsa az alattvalóit. Eleonóra önmagáért szerette a társaságot. William az udvarban történt legfrissebb eseményekkel kezdte a beszámolóját, a botrányokkal, a politikai mesterkedésekkel szórakoztatta. Megnevettette, és egy időre sikerült elfeledtetnie vele, hol van, majd beszámolt a fiairól. Igyekezett felszínes témákra szorítkozni. Tudta, hogy a várnagy a fülét hegyezi, és semmi olyat nem mondott, ami visszajuthatott volna a király fülébe, és felhasználhatják ellene vagy Eleonóra ellen. A királyné is körültekintő volt, de megkérte, hogy adja át üdvözletét a fiainak, és mondja meg nekik, hogy a szívében és az imáiban őrzi őket. – Ahogyan én is a királynét az enyémben – csókolt kezet újra William. Amikor felpillantott a még mindig finom, ápolt, de már a kor barna foltjaitól tarkálló kézről, és Eleonórára nézett, látta, hogy az asszony szeme könnyes. William nyugtalanul, nehéz szívvel búcsúzott el. Bárcsak ki tudná váltani Eleonórát úgy, ahogyan egykor a királyné váltotta ki őt a rabságból! De nem tehetett mást, mint hogy őrizte az asszony legidősebb fiát, akit a felügyeletére bízott, és mindent elkövetett, hogy becsülettel töltse be a bizalmi állást. John Hamsteadben egy megvető ajakrándítással azt mondta, Eleonóra saját magának köszönheti, hogy idáig jutott, de William azt válaszolta, az asszonyban nyilvánvalóan fel sem merült a lázadás gondolata, amikor hozzáment Anjou Henrikhez, és hogy a férje legalább annyira hibás a történtekért, mint ő. Az évek múlása és a csalódások hosszú, végtelen sora sodorta a szakadék szélére, amelybe végül bele is zuhant. Hogy küzdhet ez ellen az ember? Hogyan maradhat hűséges, ha meghal a szerelem, és a másik elárulja őt? Talán csak azért maradunk hűek, mert ez az egyetlen fény a sötétségben, és ha szem elől tévesztjük, akkor belezuhanunk az örökkévalóságba. William megborzongott a gondolattól, és a lova oldalába vágta a sarkát, hogy gyorsabb ügetésre ösztökélje.

Tizenegyedik fejezet

Anet, Normandia, 1177 tavasza

A

normann határnál, Anet-ben megrendezett lovagi torna messze földről vonzotta az embereket, akik Franciaországból és Flandriából, Brieből, Champagne-ból, Lombardiából, Bretagne-ból, Anjou-ból, Poitouból, Normandiából és Angliából érkeztek ide. Nagyurak jöttek el a kíséretükkel, kisebb bárók a fegyverhordozóikkal és a szolgáikkal, föld nélküli lovagok, akik abban reménykedtek, hogy egy patrónus felfigyel rájuk, és a szolgálatába fogadja őket. A felszerelésről, az ételekről-italokról számtalan kereskedő és kézműves gondoskodott, hiszen a fegyverkovácsok, kovácsok, patkolókovácsok, lókereskedők, nyergesmesterek, pecsenyesütők és hozzájuk hasonlók nélkül az egész tornára nem kerülhetett volna sor. A nyüzsgés e hatalmas fáján furunkulusként és gubacsként élősködve tették a dolgukat a kitaszítottak: a koldusok, a tolvajok és a zsebmetszők, a szajhák és a kerítők, a cinkelt kockával játszó szerencsejátékosok, a nők, akik sötét sikátorokba csábították a férfiakat, ahol a cinkosuk megszabadította az áldozatot az ezüstjétől. A lovagi tornák különleges illata semmi máshoz nem volt fogható. William élvezettel és izgatott várakozással szívta be ezt az illatot, ahogyan az ifjú királlyal végigsétált a sátrak és a bódék között, üdvözölve a régi bajtársakat és gusztálva a kitett árut. A zöld fű, a por és a felhevült lovak szaga, a szorongás miatti izzadtság csípős bűze, amelyet az összecsapás csak növel majd, a serpenyőkben és a sütőkben készülő zabkása és a sercegő szalonna illata keveredett egymással. – Egy vagyont szerzünk ma váltságdíjban – dörzsölte a kezét Henrik. – Érzem a csontjaimban. – Hímzett, apró ékkövekkel gazdagon kivarrt selyemtunikában feszített, köpenyéről hermelinfarkak csüngtek. A kísérete egy része előtte vonult, és megtisztította az utat, hogy kényelmesen sétálhasson, és mindenki megcsodálhassa. William elvigyorodott. – Valószínűleg a nap végén is érzed majd a csontjaidban, uram! – Nem, ha a lovagjaim teszik a dolgukat – vágott vissza Henrik. Henrik egy éve engedélyt kapott az apjától, hogy a kíséretével átkeljen a Keskeny-tengeren, és részt vegyen a kéthetente Franciaországban és a környező területeken megrendezett lovagi tornákon. A király eleinte nem szívesen engedte el a fiát, mert személy szerint utálta ezt a sportot, idő-és erőpocsékolásnak, ráadásul a lázadás melegágyának tartotta. Legszívesebben nem csak Angliában, hanem minden uralma alatt álló területen betiltotta volna a lovagi tornát. Az ifjú Henrik szüntelen kérlelésének és nyaggatásának engedve végül mégis beadta a derekát, mert azt remélte, hogy ezzel

megfékezi nyughatatlan örökösét, lekötheti állhatatlan szellemét, és Henrik végre egy kis fegyelmet tanul, ami igazán ráfért volna. Henrik lovagjai eleinte látványos, kínos vereséget szenvedtek. William még most is megborzongott, ha azokra az időkre gondolt. Nem vitézségben maradtak el a többiektől, hanem azért, mert az ellenfeleik tapasztalt, hivatásos lovagok voltak, némelyek már évek óta jártak egyik viadalról a másikra, és minden fortélyt – tisztességest és tisztességtelent – ismertek. Csak tanulni kellett a hibákból, mégpedig mihamarabb. William magára vállalta, hogy az eltérő képességekkel rendelkező, különböző személyiségekből felnevel egy rendes lovagi csapatot. Az óvatos, megbízható férfiakat az oldalszárnyakra osztotta be, hogy vigyázzanak Henrikre. A hevesebb vérmérsékletűek alkották az első sort, illetve azok, akiknek jobb csataménjeik voltak. A legsokoldalúbb, legügyesebb lovagok pedig középre kerültek, készen arra, hogy támadjanak vagy védekezzenek, ahogyan a csata megkívánja. A lovagok egymással gyakoroltak, a legkülönfélébb fegyverekkel, és sokszor paripát cseréltek, hogy hozzászokjanak a különböző lovakhoz. Amikor Adam Yqueboeuf panaszkodott, hogy az efféle bohóckodás méltóságán aluli, William megjegyezte, hogy sok olyan lovag szeretne Henrik szolgálatába állni, aki szó nélkül megteszi, amit kérnek tőle. Henrik ki akart tűnni a bajvívásban, és az emberein múlott, hogy sikerül-e a célját elérnie. Yqueboeuf gyilkos pillantást vetett Williamre, de többé nem zsémbelt, legalábbis William jelenlétében. A téli hónapok kitartó gyakorlatozása ezen a tavaszon kezdte meghozni a gyümölcsét. Az ellenfeleik, akik korábban csak nevettek az ifjú király embereinek gyermekded erőfeszítésein, most az ütések helyét dörzsölgették, és egyre nagyobb tisztelettel néztek fel rájuk. Henrik sütkérezett a csodálatukban, és William is egyre nagyobb hírnévre tett szert lovagi körökben. William és Henrik egy poitou-i lovag sátra előtt haladt el, amikor heves veszekedést hallott. A leengedett sátorlapok mögött egy férfi és egy nő vitatkozott. A sátor előtt egy vörös képű fegyverhordozó állt, a felszerelést ellenőrizte. Igyekezett süketnek tettetni magát, de nem járt túl nagy sikerrel. A sátor közelében nevetgélő lovagok sokatmondóan, mosolyogva néztek össze. – Megígérted, te kurafi! – füstölgött dühösen az asszony. – Mondtam, hogy meglesz, ha lesz rá pénzem! De nincs! – Aha, mert megint eljátszottad a cimboráiddal! – Hát az biztos, hogy inkább velük töltöm az időmet, mint egy nyafogó szukával! Az ilyen szajhákból egy pennyért tízet is kapok bármelyik városi bordélyban! – Pofon csattant, dulakodást lehetett hallani, majd egy sikoltást, amely hirtelen félbeszakadt.

– Néha a szüleim is így ordítoztak egymással – csóválta a fejét Henrik, amikor továbbmentek. – Apám egyszer egy roueni halas kofához hasonlította az anyámat, aki erre azt vágta a fejéhez, szerencséje, hogy nem halas kofa, mert felmetszené a zsigerelőkéssel. – Nevetve felhorkant. – Ez még az előtt volt, hogy Jánossal teherbe ejtette, és összeállt azzal a Clifford lotyóval. – A szája megrándult az undortól. – Sosem ütnék meg egy nőt! – nézett Williamre. – Isten a megmondhatója, hogy Margit néha felbosszant, de sosem ütöm meg. William fanyarul elmosolyodott. Eszébe jutott, hogy biztosan Margitot is bosszantja a férje, aki nehezen kezelhető, ha iszik, és gyakran igen tapintatlan. – Hogy volt ma reggel a királyné, uram? Henrik elfintorodott. – Ahogy tegnap is. Hányt. Az udvarhölgyek szerint a negyedik hónapban elmúlik. Hát remélem is! Nem bírom nézni, ahogy ötpercenként egy tálba öklendezik! Még akkor sem, ha az örökösömet hordja a méhében. Ráadásul azt mondta, nincs olyan jól, hogy eljöjjön, és megnézzen engem a tornán. – Henrik hangja nyafogásba fordult át, mert létfontosságú volt a számára, hogy közönsége legyen, amelyik bámulja és csodálja. – Hatalmas a bajvívótér, uram – felelte William óvatosan. – Úgysem látna sokat belőled. Henrik mogorván köhintett. – Igaz – vetette oda, de úgy, hogy abból William rögtön tudhatta, csak nagylelkűen engedett, de a véleménye nem változott meg. Miután végignézték az árusok kínálatát, és felderítették az ellenfelet, Henrik visszament a sátrába, hogy felvegye a páncélját. William is így tett, és mialatt a fegyverhordozóra várt, hogy elhozza a felszerelését, lélekben felkészült a rájuk váró csetepatéra. Rhys a sátor előtt éppen a lószerszámot vizsgálta át. Amióta hírét vették Richard de Clare halálának, a walesi még elkötelezettebb lett William iránt. De Clare nem csatában esett el, hanem egy régi, be nem hegedt sebe fertőződött el. A gyerekeinek, egy hatéves lánynak és egy hároméves fiúnak a király lett a gyámja, és a hatalmas örökség lassan becsordogált a királyi kincstárba. William annak a kevésnek az alapján, amit tudott róla, kedvelte Richard de Clare-t, és még a gyászmiséjére is elment. Rhyst mélyen megrázta előző ura halála, és elég volt egy kupa bor ahhoz, hogy érzelgőssé váljon az emlékektől és a megbánástól. William már a kardhüvelyt csatolta fel, amikor Wigain is megérkezett: citromlevélbe csavart hideg sült libát, egy cipót, egy marék szárított gyümölcsöt és egy kulacs bort hozott. – Fogadtunk néhány írnokkal – közölte, amikor letette az ételt a kecskelábú asztalra, hogy William betehesse a nyeregtáskájába. – És miben fogadtatok? – kérdezte William derűs kíváncsisággal. – Hogy te és Henrik urunk nyeri a legtöbb váltságdíjat.

– És ezt bölcs fogadásnak tartod? – csóválta a fejét William. – Remélem, nem tetted fel rá az ingedet! – Inkább két inget – vigyorgott az írnok. – Most, hogy végre nyerni kezdtünk, le szeretném dolgozni a tavalyi veszteséget. – És ez vajon a belénk vetett bizalmadnak vagy az ostobaságodnak köszönhető? – tekerte ki William az egyik levelet, hogy megkóstoljon egy falat libát. Wigain vidáman megvonta a vállát. – Tavaly elvettétek a kedvemet, uram, de aztán láttam, hogy mindennap gyakorolsz a lovagokkal, még akkor is, amikor hó borított mindent. Úgy nyavalyogtak, mint egy rakás vénasszony. William fújt egyet a hasonlat hallatán. – Sokat nyomott a latban – jegyezte meg Wigain. – Most senki sincs, aki legyőzne minket. – Dicséretet érdemel, hogy így bízol bennünk – mondta William –, de miért mentek bele a többiek a fogadásba, hacsak nem azért, mert azt hiszik, hogy veszíteni fogunk? – Befalt még egy szelet libát, és intett a fegyverhordozónak, hogy tegye bele a nyeregtáskájába, mielőtt elcsábul, és megeszi az egészet. – Mert még emlékeznek arra, amikor veszítettetek. Sokak szerint az ifjú király egy beképzelt semmirekellő, a lovagjai pedig unott piperkőcök, akik még a kardforgatáshoz sem értenek. – Megköszörülte a torkát, és bocsánatkérő pillantást vetett Williamre. – Hát akkor csalódni fognak, nemde? – William az erszényébe nyúlt, és egy maroknyi ezüstöt nyújtott oda Wigainnek, aki gyorsan eltette a pénzt. – Tessék, tedd fel ezt is! Lássuk, mit tud a beképzelt semmirekellő és unott piperkőcökből álló csapata! Kemény és gyors küzdelem volt, néha olyan kegyetlen, mint az igazi háború. A csatalovak patája felkapálta a friss, tavaszi füvet, és ahogy telt a nap, a lovak meg-megcsúsztak a sárban. William többször is lovat cserélt, igyekezett mindig pihent állatra ülni és a talajhoz leginkább alkalmas paripát választani. Henrik nem ismert félelmet, a csapat élén harcolt, ami William számára még megerőltetőbb volt, mert lépést kellett tartania vele, és el kellett hárítania minden ütést, ami ifjú ura fölényét fenyegette. A kitartó téli gyakorlás azonban megtérült. Henrik csapata szoros kötelékben rohanta le az ellenfelet. Henrik nevetett, amikor embereivel egy francia lovagokból álló csapatot vett üldözőbe, akik épp hogy kiverekedtek magukat egy másik csoport szorításából. A franciák ellenálltak, William azonban kitartóan nyomult előre, mert tudta, csak idő kérdése, hogy megtörje őket. Odacsapott a buzogányával, amitől az ellenfele megszédült, és William el tudta kapni a

lova kantárját. – Add meg magad! – üvöltött rá, és szorosan a kezére csavarta a gyeplőt. Fél szemmel a zsákmányt leste, fél szemmel az urát, aki a verekedés kellős közepén, de Baldwin de Béthune és Roger de Gaugi mellett harcolt. William megnyugodott, és most már kizárólag az ellenfelére összpontosított, aki megpróbálta kirántani a gyeplőt a kezéből. Mire William megadásra kényszerítette a lovagot, a többi francia már menekülőre fogta a dolgot, Henrik csapata azonban Baldwinnal és Rogerral egyetemben üldözőbe vette őket. Henrik, aki épp a váltságdíjról egyezkedett az ellenfelével, hátramaradt. – Azt hiszem, rájuk fér még egy kis gyakorlás – jegyezte meg William, amikor odaért ifjú ura mellé. – Mi lenne velünk egy igazi csatában, ha így szétszélednének, és itthagynának? Tompa nevetés szűrődött ki Henrik új, csillogó sisakjának a rostélya mögül. – Hallottam ám a drincourt-i csatáról! Arról, hogyan küzdöttél, nem törődve semmivel! – Az volt az első csatám. Még zöldfülű voltam – védekezett William. Henrik odahajolt hozzá, és vállon veregette. – Megint úgy beszélsz, mint egy vénasszony – ugratta. – Ha meg akarod őket leckéztetni, előbb utol kell érnünk őket, és remélem, pár franciát is elkapunk útközben! – Henrik megsarkantyúzta a lovát, és vágtatni kezdett abba az irányba, amerre a többiek eltűntek. William és az ifjú király belovagoltak Anet városába, és ügetve ereszkedtek le a domboldalon a település központja felé. Útközben William előhalászta a nyeregtáskájából a libasültet és a kenyeret. Henrik leemelte a kulacsát a nyeregkápáról, azután mindketten levették a sisakjukat, és bajtársiasan, sietve falatozni és inni kezdtek. Henrik borral öblítette le a libát. – Szeretem ezt az életet – törölte a száját fegyverkabátja kézelőjébe. A szeme boldogan csillogott. William lelkesen bólogatott, mert ő is szerette. Ez az érzés közös volt benne és az ifjú királyban. A trubadúrok megénekelték a szép tavaszi reggeleken vívott lovagi tornák örömét, a vérpezsdítő rettenthetetlenséget, a mohó felajzottságot és a dicsőség utáni áhítozást, és ez mind igaz is volt. Ha azonban hideg, esős nap köszöntött rá, lesántult a lova, rozsdás lett a fegyvere vagy rossz napja volt a küzdőtéren, bármelyik lovag szívesen kitekerte volna a fentebb említett trubadúr nyakát…, de nem ilyenkor, nem most, amikor a dal életre kelt. A főutcán sehol egy lovagot nem lehetett látni, de a város lakói kint álltak az erkélyeken és a fedett folyosókon, mert abban reménykedtek, hátha történik valami. Néhány bátrabb ember még az út mellé is lemerészkedett, köztük egy borkereskedő, aki egy kis asztalra teli korsókat állított, hogy a szomjas lovagokat vásárlásra csábítsa. Egy csapat kisfiú azt játszotta, ki mer tovább az út közepén táncolni, és félreugrani az utolsó pillanatban, mielőtt odaérnek hozzájuk a lovasok.

– Merre? – kérdezte William az egyik szeplős lurkót, egy Anjou-pennyt és egy darab kenyeret felkínálva neki. A gyerek szeme elkerekedett ekkora bőkezűség láttán, és egy jobbra kanyarodó utcára mutatott. – A lovagok arra mentek – közölte. Szorosan megmarkolta az értékes pénzt, majd beleharapott a kenyérbe, és marcangolni kezdte a héját, mint egy éhes kutya. William és Henrik ismét feltette a sisakját, és nekivágott az utcának, amelyikre a gyerek mutatott, de hirtelen Simon de Neauphle-vel és gyalogosaival találta szembe magát, akik dühödten rázták feléjük félelmetes kardjaikat és dárdáikat. Henrik lihegve káromkodott egyet, és olyan hirtelen rántotta meg a kantárszárat, hogy a lova fölágaskodott. – És most mi tévők legyünk? – fordult Williamhez. Már korántsem tűnt olyan magabiztosnak. – Nem tudunk áttörni a sorfalon, de vissza sem mehetünk – félig megfordult a nyeregben, és hátramutatott a szűk utcára, ahol nem tudtak volna megfordulni. William de Neauphle embereit nézte a sisakja rostélyán át. – Félre fognak ugrani, ha támadunk – tűnődött. – Ez nem igazi, életre-halálra szóló harc. Bármennyit is fizet a katonáknak de Neauphle, nem éri meg nekik két vágtató csataló útjába állni. De Neauphle-nak pedig nincs elég helye, hogy ellentámadásba lendüljön. Nem fogják megvédeni! Bízz bennem! Henrik sisakrostélya mögül valami kelletlen nevetésféle hallatszott. – Mindig is bíztam – mondta. – Remélem, most sem hagysz cserben! – Soha! – felelte William. – Ne feledd, a tartás és a hozzáállás fél győzelem. A gyalogosok két lovagot látnak erős csatalovakon. Vasalt patákat, amik egyetlen rúgással csontot törnek. Páncélt, amit nem lehet könnyen átdöfni, és arctalan sisakokat, miközben mi látjuk az arcukra kiülő félelmet. Henrik bólintott, emlékezetébe vésve a tanultakat. – És mi mit látunk? – Birkákat – kuncogott halkan William. – Elég egyet megfutamítani, és az egész nyáj szétszóródik. Egy emberként szegezték előre a lándzsájukat, húzták maguk elé a pajzsot, és sarkantyúzták meg a paripájukat. A lovak patája szikrákat szórt a macskaköves úton, a csatalovak selyemtakarója lobogott a szélben. William Simon de Neauphle-re szegezte a tekintetét, aki parancsokat üvöltött az embereinek, hogy egy tapodtat se hátráljanak, de William tudta, hogy nem így lesz. A többség bérenc volt, akik nem tartoztak hűséggel az uruknak, ami odaszegezte volna őket a helyükre, hogy két támadásba lendült csataló erejének ellenálljanak. Mindössze két patadobbanásnyi idő kellett ahhoz, hogy a gyalogos katonáknak inukba szálljon a bátorságuk. Úgy szóródtak szét, mint a megriadt nyulak. William a combjával egészen picit oldalra irányította a lovát, hogy el tudja kapni de Neauphle lovának a gyeplőjét, és szorosan megragadja. – Marshal, te gazember, eressz el! – De Neauphle nyílt sisakot viselt, és barna szeme villámokat szórt a bosszúságtól és a dühtől.

– Örömmel! Amennyiben megadod magad, és váltságdíjat fizetsz! – felelte nevetve William, miközben de Neauphle vadul szidta a felmenőit. William Henrikkel a nyomában egy keskeny mellékutcába vezette a foglyát, át az alacsony házak sorfala közt; egy béristálló felé tartottak, a torna egyik hivatalosan kijelölt gyülekezőhelyére. Idehozták a legyőzött lovagokat, hogy fogadalmat tegyenek, a versengő felek itt pihenhettek meg, itt javíthatták ki a fegyvereiket, vagy ha kellett, itt válthattak lovat. A lovak patadobogása visszhangzott a szűk utcában, és olyan sötét volt, hogy William csak homályos foltokat látott a rostélyon át. De Neauphle abbahagyta az átkozódást, és elcsendesedett. Mégsem volt csend, mert Henrik hangosan, ám meglehetősen dallamtalanul énekelni kezdett. A béristállónál William leszállt a lováról, és miközben kicsatolta a sisakját, megparancsolta Henrik egyik várakozó fegyverhordozójának, hogy kísérje biztos helyre a foglyul ejtett lovagot. – Milyen lovagot? – kérdezte Henrik, mielőtt az elképedt fegyverhordozó megszólalhatott volna. Az ifjú király már levette a sisakját, és maga elé akasztotta a nyeregkápára. A szeme csillogott, a válla pedig rázkódott a visszafojtott nevetéstől. – A lovat és a lószerszámot megszerezted, de úgy látszik, elvesztetted a foglyot. William megperdült a tengelye körül, és most, hogy már semmi sem gátolta a látásban, döbbenten meredt az üres nyeregre. A sisakját átnyújtotta a fegyverhordozónak, és kioldozta az álla alatt megkötött bélelt sapkát. – Hova lett de Neauphle? – csattant fel. Henrik megfordult a nyeregben, és visszamutatott az útra, amelyen idejöttek. – Az egyik ereszcsatornát használta ki: felhúzódzkodott rá úgy, hogy észre sem vetted. Milyen mulatságos volt, édes istenem! – A nevetés, amit mindeddig visszafojtott, hirtelen kitört belőle, és a kacagástól teljesen elgyengülve hétrét görnyedt a nyeregben. William savanyú képpel ment vissza az úton. Simon de Neauphle már nem kapaszkodott az ereszcsatornába, hanem a hozzá tartozó ház fedett folyosóján szökellt. Egy döbbent matróna állt a közelében, a guzsalyát a melléhez szorította, mintha talizmán lenne, amely megvédi az erőszak ellen. – Menedékjogot kérek, Marshal! – kiáltotta de Neauphle, és csúfolkodva rázta a mutatóujját. – Ha belépsz ebbe a házba, a jó asszonyság péppé ver a guzsalyával! William csípőre tett kézzel nézett elszabadult zsákmánya után. – Nincs okom aggódni, ha úgy véd meg, mint az embereid! – vágott vissza, de maga is hahotázni kezdett. A helyzet sokkal mulatságosabb volt, mint amennyire bosszantotta, hogy de Neauphle kicsúszott a kezei közül. – Mulass jól a menyegződön! – hajolt meg mélyen. – Szerenádot adnék, de gondoskodnom kell a pompás csatalovamról és a lószerszámomról! De Neauphle – amint az előre megjósolható volt – letolta a gatyáját, és csupasz fenekét mutatta Williamnek, aki lemondóan legyintett, aztán sarkon fordult, és visszabaktatott az istállóba, ahol Henrik még mindig a hasát fogta

nevettében. – Ha láttad volna, Marshal! – köpködte. – Micsoda ravasz ötlet, micsoda ravasz ötlet! William nem volt meggyőződve arról, hogy az eset valóban ennyire mulatságos, de tudott nevetni magán, és jó természetének hála, szívesen vett teszt a tréfákban. Henrik mindenkinek elmesélte, mi történt, aki csak hajlandó volt meghallgatni, és mire visszaértek a küzdőtérre, már alig akadt lovag, aki ne hallotta volna a történetet, hogy de Neauphle jóformán William orra előtt, vagyis inkább a háta mögött szökött meg. William békésen tűrte az ugratást és hagyta, hogy hátba veregessék, miközben azzal vigasztalta magát, hogy de Neauphle lombard csatalováért és a finom, spanyol lószerszámért majd szép kis váltságdíjat követel. Bosszúsága még inkább elpárolgott, amikor a vigyorgó, izgatott Wigain egy ezüsttel teli, súlyos erszényt nyomott a markába. Úgy látszik, busásan megtérült, hogy Henrik csapatára fogadott. A nagyurak lakomákat rendeztek a sátraikban, és egymással versengve igyekeztek túltenni a másikon, ki a bőkezűbb és a nagyvonalúbb. A vendégeket a legerősebb borral kínálták, ezüst tálakon szolgálták fel a legfehérebb kenyeret, és az egybegyűltek szórakoztatására a legügyesebb zsonglőröket, a legmulatságosabb bohócokat és a legjobb trubadúrokat hívták el. Ezt a nagy sisera-hadat a város lakói és a parasztok látták vendégül, reménykedve, hogy cserébe a viadal közben letaposott termésért és az elfogyasztott élelemért majd kárpótolják őket. A lovagi tornák mindig izgalmas, vérpezsdítő látványosságnak számítottak, ahol a vásárokra jellemző hangulat uralkodott, s bár a nyomukban kongó üresség támadt, amikor a tömeg odébbállt, a csend és a békesség megkönnyebbülést hozott, különösen a városka idősebb lakói számára. Az ostoba, álmodozó lánykáknak és a csillogó, fényes fegyverzetről ábrándozó ifjaknak azonban még sok időbe tellett, míg visszazökkentek az egyhangú, megszokott kerékvágásba. Bár Henrik lovagjai több sérülést is szenvedtek, volt, akinek a bordája vagy az ujja törött el, és volt, akinek kificamodott a válla, szerencsére komoly baj nem történt, így nyugodt lélekkel mulathattak késő éjszakáig. William ivott ugyan, de nem vitte túlzásba, és szemmel tartotta az embereit. Másnap is várt még rájuk egy tusa, és csak az győzhetett, aki képes volt reggel tiszta fejjel ébredni. Margit királyné is megjelent a hölgyeivel, és a lakoma elején felszolgált fogásoknál kis időre csatlakozott a férjéhez. Henrik a nap történéseivel szórakoztatta, és William szökevényének a történetét is elismételte. Margit kötelességtudóan nevetett, de a szeme, amely karikás volt a fáradtságtól, még csak nem is mosolygott. – Rosszul érzed magad, asszonyom? – érdeklődött aggodalmasan William, mert az asszony kísértetiesen sápadt volt. Margit egy szalvétával megtörölte a száját. – Csak fáradt vagyok – mondta –, de köszönöm az érdeklődésedet, uram.

– Egyél egy falat cukrot – javasolta William. – Mindig ezt teszem, amikor elfogy az erőm. – Valóban? – csillant fel az asszony szeme egy pillanatra őszinte melegséggel. – Emlékszel, hogy Chinonban adtam neked egy darabot? – Kissé közelebb hajolt, a szeme élénken csillogott. – De mennyire, asszonyom! A legszebb ajándék volt, amit életemben kaptam, nem tréfálok, hidd el! A cukor jobb kedvre derít, meglátod! – Akkor hozatok a szobámba. Bárcsak… – kezdett bele valamibe, de aztán nem folytatta. – Ne udvarolj a feleségemnek, William! – bökte oldalba türelmetlenül Henrik. – Inkább meséld el Flandria urának, hogyan oldott kereket de Neauphle! Margit elpirult a férje szavai hallatán, de William nem tulajdonított neki jelentőséget. Azt hitte, hogy Henrik ég a vágytól, hogy a kapitánya a torna eseményeiről társalogjon, és ne egy asszonnyal fecsegjen. – Inkább beszélgetek egy gyönyörű hölggyel, mint de Neauphle nyaktörő mutatványairól regéljek – vágott vissza, de azért engedett az ifjú király türelmetlen unszolásának, és ismét elmondta a történetet. Margit az állapotával járó gyengeségére hivatkozva kimentette magát, és visszavonult az udvarhölgyeivel. Henrik egy pillanatra féltő gonddal vette körül, kikísérte, halántékon csókolta, de láthatóan nagy kő esett le a szívéről, hogy hitvese távozik, és a kezeit dörzsölve tért vissza a többiekhez. – Wigain azt mondja, hogy két keleti táncosnő járja körbe a tábort – fújta ki izgatottan a levegőt. – Úgy hallottam, rubintok vannak a köldökükben. Most, hogy az asszonyok távoztak, elküldetek értük. William felvonta a szemöldökét. Henrik legalább megvárta, hogy a felesége távozzon. Nem mindegyik nagyúr tett volna így, gondolta. Már jócskán elmúlt éjfél, amikor William végre elindult a sátra felé. A járása meglepően biztos volt. Szívesen elnézte a táncosnőket, akik valóban érdekes helyeken viseltek ékszereket. Az egyik egy rubinnal, a másik egy gyönggyel büszkélkedhetett. Valaki azt mondta, hogy a gyöngy a szüzesség jelképe. William ugyan kételkedett abban, hogy aki kész egy asztalon lenge, egzotikus semmiségben táncolni, még odaadhatja bárkinek is a gyöngyét, azaz a szüzességét, de szórakoztató volt álmodozni róla, még akkor is, ha legközelebb, amikor gyónni fog, be kell majd vallania. Rhys a sátra előtt várta. Lószerszámot javított, de amikor William megérkezett, talpra ugrott. – Látogatód van, uram. – Ilyenkor? – pillantott William a leengedett sátorlapokra. – Ki az? – A néhány órányi tisztességes alvás lehetősége semmivé foszlott. – Egy hölgy, uram. Azt mondta, ismer, és biztosan fogadod. William megrovóan tekintett a walesire. – Ha a tábor egyik lotyóját engedted be a sátramba, akkor egy hétig körömmel tisztogathatod a rozsdát a páncéling szegecseiről! Elárulta a nevét?

– Nem, uram, de azt mondta, régi barátod. William értetlenül emelte fel a sátorlapot, és belépett. Az ágya mellett egy kinyitható széken, ölében összekulcsolt kézzel egy vele egykorú, fiatal nő ült. Szép gyapjúköpenyt viselt, bár a szegélyt már foltozták, és a haját illendően finom, fehérített vászonból készült fátyol takarta. William szeme elkerekedett. Azóta, hogy a de Lusignan fivérek túsza volt, sok nő megfordult az ágyában, de mivel az ifjú király udvartartása mindig vándorolt, többnyire futó kapcsolatai voltak, ráadásul William úgy okoskodott, jobb, ha nem növeli a magával cipelt málha súlyát egy asszonnyal. A nevek és az arcok egymásba folytak, de azt az asszonyt, aki most előtte ült, sosem felejtette el. A nő arca soványabb lett, a csontjai jobban kiütköztek, de nagy, sötét szeme és egyenes, vékony orra semmit sem változott. Rejtély, hogy mit kereshetett itt éjnek idején, ráadásul nem törődve az illemmel, kísérő nélkül. – Lady Clara – hajolt meg William. A nő felállt, mosolyogva odalépett hozzá, de a tekintete óvatosságról árulkodott. – Hát emlékszel a nevemre! – mondta. – Nem tudtam, hogy így lesz-e. William szertartásosan megcsókolta a nő kezét, és intett, hogy üljön vissza a székre. – Nem annyira emlékezés, mint inkább nem felejtés kérdése, asszonyom – mormolta. – Az inasom nem kínált borral? – Nem – rázta a nő a fejét –, de ne hibáztasd! Az volt a benyomásom, mintha az életét kockáztatná azzal, hogy megengedte, hogy a sátorban várjak. – Valóban így volt – erősítette meg William. – Nem is sejted, hányféle fortéllyal igyekeznek a táborral utazó nők bejutni, és Rhys tudja, hogy általában senkivel sem osztom meg az ágyamat. A nő lesütötte a szemét, és a sátorban felakasztott lámpás fénye legyezőszerű árnyékot vetett az arcára. – Nem kell találgatnom – suttogta –, mert én is közéjük tartozom. William az utazóládáján álló kancsóhoz ment, bort töltött a mellette álló serlegbe, és ezt az időt használta ki, hogy összeszedje magát. Fél kézzel kinyitott egy másik kisszéket magának, a nőnek pedig intett, hogy most már tényleg foglaljon helyet, majd átnyújtotta a serleget. – Te nem iszol? – kérdezte a nő. William megrázta a fejét. – Holnap tiszta fejre van szükségem – felelte. – És talán most is. Hogy érted, hogy közéjük tartozol? A nő szája megvonaglott. – Szajha vagyok… azok közé tartozom, akik a táborban élő férfiakat szolgálják ki. Szebb szavakkal is kifejezheted, mondjuk, hogy kurtizán vagy ágyas, de a lényeg ugyanaz. Ahhoz a férfihoz tartozom, aki megfizet, és ha így tesz, azt teszem, amit akar. – Ivott egy korty bort. A szavai nyomán akaratlan borzongás futott végig William hátán, egészen az ágyékáig. – Hogy jutottál ilyen sorsra? – hajolt előre a széken. – Amikor utoljára találkoztunk, a kastély úrnője voltál. – Közelebb hajolva látta, hogy a

folt a nő arcán, amelyet árnyéknak és pirosítónak hitt, valójában egy ütés nyoma. Eszébe jutott a hangos veszekedés, amelyet Henrikkel hallottak, amikor átmentek a táboron, és eltűnődött. A nő keserűen felkacagott. – Amikor utoljára találkoztunk, Amalric szeretője voltam, nem a felesége. Egy ágyas. Az anyám egy lovag legfiatalabb lánya volt, apám pedig egy átutazó trubadúr, aki rábírta anyámat, hogy feküdjön le vele. Elmehettem szolgálónak, szajhának vagy apácának. Az elsővel kezdtem, aztán a második lett belőlem, amikor Amalric a maga kedvtelésére kiemelt a női lakosztályból. És ki tudja, egy nap talán megbánom a bűneimet, és fogadalmat teszek. William nyugtalanul gondolt a bátyjára és Alaisre. Hasonló történet, csakhogy Alaisnek biztos fedél volt a leje felett, és fiút szült Johnnak, akit a fivére láthatóan nagyon szeretett. – Amalric meghalt egy összetűzésben, amikor megütköztek Guillaume de Tancarville embereivel – folytatta Clara –, és a győztesek elfoglalták a várat. Összeszedtem, amit csak tudtam, felnyergeltem Amalric hátaslovát, és a lovagi tornákon kerestem menedéket. Négy éve követem ezt a csőcseléket „védelmezőket” keresve, de nem mindig járok sikerrel. – Szomorú történet, hölgyem. A nő vállat vont. – Nincs szükségem a sajnálatodra. Napról napra élek, de legalább életben vagyok. A nő dacos tekintete határozottan Eleonóra királynéra emlékeztette Williamet, aki meghajolt Clara előtt, ezzel a főhajtással adózva a nő tehetségének és büszkeségének. – De milyen árat fizettél érte? – kérdezte. – A tekinteted nem arról árulkodik, hogy a sorsod szerencsésen alakult. A nő megérintette William horzsolásokkal teli arcát. – Némelyik férfi fabatkát sem ér – jelentette ki –, mások viszont felbecsülhetetlenül értékesek. – A hangja mélyebb és egészen fátyolos lett. – Abban reménykedtem, amikor megláttalak az ifjú király oldalán, hogy te a második típushoz tartozol. Azt mondtad, amikor a kötést adtam a lábadra, hogy sosem felejted el, amit tettem, és örökre az adósom vagy. – Így is van – válaszolta William, és a nő felé nyújtotta a kezét. – Amim csak van, a tiéd, hölgyem. – Akkor hát a védelmedbe vennél, amíg csak szükségem van rá? William fején több gondolat is átfutott, némelyik nemes volt, mások nem annyira. – Miféle védelmet vársz tőlem? – kérdezte, amikor biztosra vette, hogy már nem remeg a hangja. – Kérjem meg az ifjú királynét, hogy fogadjon fel? Pénzre van szükséged? A nő felállt, és kioldotta a köpenyét, amelyet azután a székre dobott. Ugyanazt a sárga, az övrésznél gyöngyökkel és fekete borostyánkövekkel kivarrt, szorosan befűzött, csaknem földig érő ujjú selyemruhát viselte, mint első találkozásukkor, amelyre William olyan jól emlékezett. – Azt beszélik, te vagy a legkiválóbb lovag – mondta. – Egy preux chevalier.

William vállat vont. – Az emberek mindenfélét összehordanak. Szórakoztató, de nem kell mindent elhinni. – Nem is teszem. Csak meghallgatom, azután magam alkotok ítéletet. – A nő csábító tekintetet vetett rá a pillái alól. – A pénz mindig jól jön. De kétlem, hogy az ifjú királyné befogadna az udvartartásába egy poitou-i szajhát, akinek hosszabb a bűnlajstroma, mint a ruhaujja. – Elküldhetlek a bátyámhoz Angliába – morfondírozott William. – Nőtlen, de a kedvesével él, és van egy kisfiúk… Clara megrázta a fejét. – Még ha az a nő egy szent is, akkor is riválist látna bennem, és egyébként sem vágyom arra, hogy valaha is tengerre szálljak. – Clara félrehajtotta a fejét. – De veled maradhatnék. Még hasznodra válhat, ha nem dobatsz ki a szolgáddal. William gyakran kapott ajánlatokat, de általában udvariasan visszautasította a nőket. Mostanáig minden kísértésnek ellen tudott állni. – Jelen körülmények között nem bíznék Rhysre ilyen feladatot – jegyezte meg –, de nem látom, mi hasznod származna ebből. – Felállt, de igazából nem tudta eldönteni, hogy ki akarja tessékelni az asszonyt a sátorból, vagy meg szeretné akadályozni abban, hogy távozzon. – Akkor vagy szerény vagy, vagy tudatlan, vagy pedig bókokra áhítozol. – A nő közel jött hozzá, annyira, amennyire William senkit sem engedett közel magához. – Melyik nő ne vágyna egy ilyen vitéz lovag védelmére? Melyik nő ne kívánna egy ilyen férfit? – Megfogta William kezét, és a saját derekára tette. A tenyere rásimult a férfi kézfejére. – Már persze, ha a férfi kívánja a nőt – tette hozzá vágytól elfúló hangon. – Az én helyzetemben egy férfi nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy szeretőt tartson – válaszolta William, de a kezét nem vette le a nő derekáról, és érezte a csontjait, amelyekre az éhségtől ráfeszült a bőr, a bordák finom éleit, a lapos, feszes hasat. – Vágyat emlegettem, nem anyagi lehetőségeket – felelte a nő. – Gondolj csak mindarra, amit egy szerető tehet, de egy szolga nem. – Átkarolta a férfi nyakát, és szájon csókolta. A csábítás művészetében jártas nő csókja volt, a testét a trubadúrok déli vére tüzelte. A másik kezével nem fogta már William kezét, hanem lejjebb siklott a férfi testén, és simogatni kezdte. A vágy szinte elvette William eszét, mert eddig soha egyetlen nő sem tett vele ilyesmit, egyik sem volt ilyen merész, se ilyen tapasztalt. Összeszorított ajkán át szívta be a levegőt, és a keze akaratlanul is görcsösebben markolta a nő derekát, aki megnyalta a nyakát, és finoman harapdálni kezdte a fülcimpáját. – Ha te is akarod, a gyönyör őrjítő magaslataiba röpítelek – suttogta. Benyúlt a férfi nadrágjába, majd lejjebb siklott a keze. – Jézusom! – Clara lélegzetét elakasztotta a nevetés és a vágy. – Nem csak a bajvívótéren hordasz hatalmas, egyenes lándzsát, ugye? Itt kellett volna abbahagyni. Ha William teljesen józan lett volna, és a keleti táncosnők látványa nem korbácsolja fel már korábban a vágyát, talán

lett volna ereje felkínálni Clarának a szalmazsákját, és kimenni a tábortűz mellé aludni. De a nő sötét szemű volt, forró és simulékony, amilyen a fiatal Aquitániai Eleonóra királyné lehetett, az érintése pedig mámorító. William ellenállása semmivé foszlott Clara közeledésére. Félresöpörte hát a józan megfontolást, és hagyta, hadd parancsoljon a teste, bár az igazat megvallva, valójában a nő volt az, aki irányított. Clara könnyedén megérintette William combját. – Még megvan a heg – suttogta, és az ajka követte az ujjak pilleszárnyú érintését. – Ott lesz, míg meg nem halok – nézett le hunyorogva William a testére, amelyet elborított a nő sötét hajzuhataga. – Meghaltam volna, ha aznap nem segítesz. Sosem felejtem el a nagylelkűségedet. A nő elfúló hangon felkacagott, és a szája feljebb vándorolt William combján. – Több volt, mint nagylelkűség – vallotta be. – Önzés és dac is vezérelt. Amalric figyelmeztetett, hogy hagyjalak békén, hát mi mást tehettem volna, mint az ellenkezőjét? Még akkor is, súlyos sebbel és mocskosan is láttam a benned rejlő lehetőséget. – Felemelte a fejét, a szeme egy éjjel vadászó macska szemére emlékeztetett. – Megengeded, hogy maradjak? William habozott. Kis idővel ezelőtt elragadta a szenvedélyes, vad vágy. A mámor már alábbhagyott, bár amit Clara most csinált vele, kezdte újra feléleszteni benne a vágyat. A józan ész azt diktálta, hogy találkozásukat mindössze futó kalandnak tekintse. Adjon pénzt a nőnek, amivel egyengeti tudja az útját, és amikor elhagyja a tábort és Clarát, többé ne nézzen hátra. Általában hallgatott a józan eszére, de ma felkavarodott benne valami. Talán a nő macskás természete, amely Eleonórára emlékeztette, talán a tudat, hogy a nő a múltja egy kitörölhetetlen szakaszához tartozott, és amit akkor tett érte, többet érdemel egy maroknyi ezüstnél, amit zavartan átnyújt, mielőtt elhagyná. – Nem követelek tőled többet, mint amit adni tudsz – biztosította a nő, mintha csak olvasna a gondolataiban. A férfi Clara hajára tette a kezét. Kérges tenyere alatt selymes és hűvös tapintású volt, mint a macska szőre. – És mi van, ha szinte semmit sem tudok adni? – kérdezte. – Ha azt mondom, hogy magadban csak kicsivel leszel szegényebb? – Akkor beérem ennyivel, és tudom, hogy nincs igazad a szegénységgel kapcsolatban. – A nő felemelkedett, és lovagló ülésben ráült a férfira. – Esküszöm, nem bánod meg! Régen nem hált már senkivel, és a nő kihívó testhelyzete azonnal felébresztette benne a vágyat. – Akkor hát maradj – hallotta a saját szavait. A nő teste ívbe hajlott, amikor magába fogadta. Clara lehajolt, és szájon csókolta. – Mit tudsz az udvari szerelemről? – suttogta a férfi arcába. – Megmutassam, hogy nyerd el a hölgyed kegyét?

William visszazuhant a szalmazsákra, a testét finom verítékcseppek borították, és zihálva kapkodta a levegőt. Mintha minden sejtje egyetlen pontba sűrűsödött volna, hogy nyílként, iszonyatos erővel lövellje ki az ágyékából. Clara buja, üdvözült mosollyal figyelte, a tekintete ködös lett az átélt gyönyörtől. – Ugye, érted már? – dorombolta. William bólintott, de annyira elgyengült, hogy képtelen volt megszólalni. Most már tudta, hogy csak kezdő egy sokat tapasztalt nő kezében. Hallott már célzásokat az amour courtois beavatási rítusairól, ahol az első lépéseket a déli trubadúrok dalai és költészete jelentette. Ismerte a szokásokat, amelyek betartásával egy férfi kiérdemelhette szíve választottja szerelmét, cserébe azonban nem várhatott mást, talán csak egy futó pillantást vagy egy mosolyt. Eleonóra királyné ilyen játékot játszott vele, és a maga részéről finoman ő is hasonló játékot játszott Margit királynéval és az udvarhölgyeivel. De a kezdeti lépéseket újabbak követhették, amelyek a zálogok és a kacérkodás után a hálóterembe vezettek, és ebben a titkos vörös zugban, mely olyan volt, mint a szív maga, továbbra is a lovagra hárult, hogy örömet szerezzen a hölgyének, a magáét pedig visszatartsa, ha a hölgy szeszélye úgy kívánja. Nem volt elég, hogy a férfi a lovagi tornán ura volt a testének. A szerelem mezeje is állhatatosságot, önuralmat és kitartást követelt, és mellette szenvedélyesnek is kellett lennie. Clara újra meg újra eljutott a gyönyör csúcsaira, de őt nem engedte átlépni a beteljesülés kapuján. Engedhetett volna a kísértésnek, lefoghatta volna Clarát, és megkönnyebbülhetett volna, de a büszkeség, az akarat és a siker elszánt akarása mindig visszatartotta. Elgyöngülten felnevetett, és a pislákoló gyertya fényénél ránézett a sötétben. – Holnap az ifjú király csapatát győzelemre kell vezetnem a küzdőtéren – mondta. – Hogy tegyem, amikor úgy érzem, hogy a velőt is kiszívták a csontjaimból? Clara megnyalta az ajkát, és megjátszott ártatlansággal nagyra nyitotta a szemét. – A csontjaidnak a közelében sem voltam! – pihegte. William felkacagott; a nő javíthatatlan volt. – Menni fog – nyugtatta meg Clara, és finoman ásított, mint egy macska. – Végtére is ez csak játék. Lehet, hogy ki kell dolgoznod a stratégiát, keményen kell küzdened, de a nap végén leveheted a páncélodat, tisztességes ételt ehetsz, és puha ágyban alhatsz, és nincs nagyobb gondod, mint a kedvenc lovad, akit elvesztettél, vagy, hogy mikor lesz a következő lovagi torna. William összeszorította a száját. – Harcoltam háborúban is – mondta védekezően. – Tudom, mi a különbség a kettő között. – Én is. – A nő tekintetéből eltűnt a kábult gyönyör. Oldalra fordult, kicsit elhúzódott Williamtől, összegömbölyödött, a térdét egészen felhúzta, és ökölbe szorított kezét az álla alá tette.

William szótlanul feküdt, igyekezett hozzászokni a nő jelenlétéhez. A testét eltompította a restség, lelassultak és a kialvatlanságtól összevissza csapongtak a gondolatai. Arrébb csúszott a szalmazsákon, hogy Clara derekára tudja tenni a kezét, és a hajtövénél megcsókolhassa a nyakát. – Csak játék, de minden játék gyakorlat, amely az élethez kell…, és az élet is játék, ahol kemény szabályok uralkodnak. – De te győztes vagy – felelte Clara. – Én meg belefáradtam a vesztésbe. – Megfordult a férfi karjában, ő pedig magához szorította. Az álom, amivel kacérkodott, elkerülte, és amikor a madarak hajnalban énekelni kezdtek, és a hűvös, szürke fény beszűrődött hozzájuk, William megszorította a nő derekát, lemászott a szalmazsákról, csendesen felöltözött, és kilépett a sátorból. Rhys és a fegyverhordozója, Eustace már tüzet rakott, és Rhys már a városban is járt friss kenyérért. William letépett egy darabot a cipóból, amelynek még forró volt a közepe, és elvette a kupa bort, amelyet Eustace nyújtott neki. Az ifjú szándékosan lesütötte a szemét, Rhys azonban a beavatottak pillantásával fürkészte az arcát. – Lady Clara egy darabig velünk marad – szólalt meg William. – Tudnotok kell, hogy valamikor nagy szívességet tett nekem. Az adósa vagyok, és elvárom, hogy olyan tisztelettel bánjatok vele, mint Margit királynéval és az udvarhölgyeivel. Meg ne halljam, hogy olyanokkal pletykáltok róla, mint Wigain! A becsülete szívügyem. – Igenis, uram – motyogta Eustace, fülig vörösödve. Rhys, a sokat tapasztalt, nős férfi kevésbé esett zavarba. – Helyesen döntöttem az éjjel, amikor megengedtem neki, hogy a sátradban várjon? – kérdezte. – Nem is tudom – William komoran felnevetett, aztán magához tért, és a walesire emelte a kupáját. – Helyesen tetted – nyugtatta meg.

Tizenkettedik fejezet Pleurs, Champagne, 1177 nyara

Clara az ablakbemélyedésben ült a vendégfogadóban, ahol William kivett egy szobát. Feltartotta az ezüstkeretes, csiszolt kis kézitükröt, és különböző szögekből megvizsgálta az arcát és az öltözékét, hogy lássa, minden rendben van. Pleurs városában nagy lovagi tornát rendeztek, és Clara Williammel meg Roger de Gaugival érkezett ide, akik a maguk nevében, de az ifjú király zászlaja alatt harcoltak. Henrik Párizsban maradt, Margit küszöbön álló szülésére várva, de arra buzdította a lovagjait, hogy a nevében annyi lándzsát törjenek, ahányat csak tudnak.

Clara gyöngyökkel díszített kék selyemruhát és ezüst csillagokkal kivarrt könnyű fátylat viselt, amelyekből egy sort a befont hajába is fűzött, amikor elment, hogy megnézze a nap első tusait. A vitézség, amelyet William és Roger a küzdőtéren tanúsított, büszkeséggel töltötte el, és úgy érezte, a bajvívótér legnagyobb lovagjának szeretőjeként ő is nagyobb tiszteletnek örvend. Egy darabig szemmel követte a tágas küzdőtéren a két férfi küzdelmét, és látta, hogy minden összecsapásban ők győznek. Végül eltűntek a szeme elől, és Clara visszament a fogadóba, hogy ott várja meg őket. A nagyurak, akik a lovagi tornákat patronálták, ma este vendégül látták a résztvevőket, és a lovagok a hölgyeikkel egyik lakomáról a másikra röppentek, mint a nektárra éhes pillangók. Williamet és Rogert, akik a legsikeresebb és legvonzóbb lovagok közé tartoztak, mindenhova meghívták, és mindegyik szálláson étellel, itallal és drága ajándékokkal halmozták el. Clara élvezettel sütkérezett a rá is átsugárzó dicsőségben. William mindenhol előkelő születésű poitoui hölgyként mutatta be, amin Clara jót mulatott. Már három hónapja volt William szeretője. Elégedett és csalódott volt egyszerre. William modora kifogástalan volt, mély hódolattal és tisztelettel bánt vele. Bár a bajvívótéren szenvedélyesen küzdött, és udvaroncként is magabiztos volt, gyöngéd és tartózkodó szeretőként viselkedett. Amikor Clara feltárta szenvedélyes, vad oldalát, érezte, mennyire megdöbben a férfi, bár elég gyorsan alkalmazkodott, és Clarát még mindig édes borzongás járta át egy Eu megyében, a csillagok alatt töltött éjszaka emlékétől. A lándzsatörés a küzdőtéren semmi sem volt az egyszerű, kötélbetétes tábori ágyon átélt gyönyörükhöz képest. De bármennyit is kapott Williamtől, Clara még többre áhítozott, és minél mohóbb lett, a férfi annál vonakodóbbá vált. Clara képtelen volt ledönteni tartózkodása falait. Néhányszor megpróbált választ kicsikarni belőle, de vagy üres szólamok, vagy hallgatás volt a válasz. Clara kifakadásai után rendszerint úgy harcolt, mint egy veszett démon. Az asszonynak már az is megfordult a fejében, hogy a lovagi tornán adja ki – tiszta, fizikai tevékenységbe sűrítve – minden dühét és frusztrációját. Clara több poros, fáradt lovagot és fegyverhordozót is látott, akik a szállásuk felé kaptattak, és ebből arra következtetett, hogy vége a tornának. William érkezésére várva abbahagyta a szépítkezést, fürdőt készített a férfinak, és tudván, hogy éhes lesz, mint a farkas, húst, kenyeret, gyümölcsöt és bort tett az asztalra. A dézsában már hűlni kezdett a víz. Clara felsóhajtott, gyanította, hogy William hátramaradt, hogy a torna más résztvevőivel beszélgessen, vagy a váltságdíj kérdését tárgyalja meg azokkal, akiket foglyul ejtett. Olyan erősen hitt a férfiban, hogy meg sem fordult a fejében, hogy esetleg William esett fogságba. Türelmetlenül kihajolt az ablakon. Két lovagot pillantott meg és egy fegyverhordozót, akik gyalog közeledtek a vendégfogadóhoz. A fegyverhordozónak egy hímzett terítővel letakart nagy ezüst tálca volt a kezében. Clara értetlenül sietett le a lépcsőn, hirtelen nyugtalanság fogta el.

– Sir William Marshalt keressük, milady – hajolt meg a sötét hajú lovag, amikor Clara ajtót nyitott. – Itt tartózkodik? Clara megrázta a fejét. – Még nem tért vissza a tornáról. – A térítőre pillantott. A másik lovag odahajolt a fegyverhordozóhoz, hogy felhajtsa a vásznat. A tálcán egy hatalmas csuka feküdt, pikkelyei a szivárvány színeiben játszottak. A hal fűszernövény-és salátaágyon feküdt – ez utóbbi már kicsit fonnyadt volt –, de a hal frissnek tűnt. – A csukát Champagne grófnője küldi sir Williamnek a tornán kivívott dicsősége elismeréséül – jelentette ki a lovag. – Hát nincs a küzdőtéren? – nézett rájuk a szeme sarkából Clara. – Nincs, milady. Clara az ajkát harapdálta. – Nem segíthetek, hacsak azzal nem, hogy átveszem az ajándékot, és… – Elhallgatott, és felkapta a fejét, mert Rhys kocogott be az udvarra, kantárszáron vezetve William verítékező lovát. Clara felkapta a szoknyáját, úgy szaladt oda a lovászhoz. – Hol az urad, Rhys? A walesi lekászálódott a lóról, és lecsatolta William csataménjéről a kantárszárat. – A kovácsműhelyben, a városkapu mellett, asszonyom – felelte. – Olyan nagy ütéseket mértek a sisakjára, hogy képtelen levenni. Előreküldött, hogy vigyem a lovát az istállóba, és mondjam meg neked, hogy jön, amint tud. Clara megkönnyebbülten felsóhajtott, de az aggodalma nem múlt el teljesen. Ha akkora ütéseket kapott, hogy összegyűrődött a sisakja, akkor meg is sérülhetett vagy agyrázkódás érhette. A félelem kiülhetett az arcára, mert Rhys biztatóan rávigyorgott. – Hát, benne van a pácban – közölte –, de amúgy kutya baja. Clara megrázta a fejét. – A saját szememmel akarom látni! – A várakozó lovagokhoz és az ajándékot tartó fegyverhordozóhoz fordult. – Itt akarjátok hagyni a halat? A lovag, aki korábban beszélt, udvariasan megrázta a fejét, a szemében nevetés bujkált. – Nem, milady, azt az utasítást kaptam, hogy személyesen neki adjam át. Másrészt pedig, a világ minden kincséért sem mulasztanám el a látványt, ahogy Marshal fejét az üllőn kalapálják! A kovács csípőre tett kézzel vette szemügyre Williamet. Durva vonásait korom lepte, elgondolkodva szívta be a levegőt. – Ezt biz'a nem lehet megmenteni az ócskavas kupactól – jelentette ki. – Azt sem tudom, hogy vegyem le úgy, hogy a fejed ne sérüljön meg. Nem vagyok sem kirurgus, sem bábaasszony. – Csak tedd, amit tudsz! – felelte William, a hangja tompán szűrődött ki a behorpadt sisak mögül. – Senki sem várja tőled, hogy orvos vagy bába légy! Elég, ha ügyes kovács vagy! – A küzdőteret megtöltötték a hírnévre sóvárgó lovagok, akik mind ki akartak tűnni a tehetségükkel. A küzdelem gyors és

nagyon heves volt. Williamnek cseppet sem esett nehezére, hogy megfeleljen az új kihívásnak, sőt így is jobb teljesítményt nyújtott, mint a többiek. Még élvezte is a fékevesztett küzdelmet, csakhogy most megfizetett érte. Az ütések úgy összeroncsolták a sisakját, hogy képtelen volt lehúzni a fejéről. Levegőt még csak-csak kapott, de nem látott semmit, és a sisak nyílása úgy elgörbült, hogy akárhogy is forgatta, az istennek sem tudta áthúzni a fején. A kovács magában motyogva, kalapácsokkal, villáskulcsokkal és csípőfogókkal felszerelkezve látott neki, hogy kitágítsa a nyílást, és megszabadítsa Williamet börtönéből. A szög, amelyben Williamnek az üllőn kellett tartania a fejét, roppantul kényelmetlen volt, a nyakában és a vállában már sajgott minden izma. A felforrósodott vas fémes, orrfacsaró szagot árasztott. William sokszor tréfásan fazéknak nevezte a sisakját, most azonban cseppet sem találta mulatságosnak, hogy a kovács ügyességére kellett hagyatkoznia. A férfi kétszer is megkérte, hogy próbálja meg lehúzni a sisakot, de a kísérlet mindkétszer kudarcba fulladt, másodszorra még a fülét is majdnem letépték. – Mindjárt – lihegte a kovács, aki szólt az inasának, hogy kenje be libazsírral a sisak összevissza vert peremét. Néhány újabb feszegetés, nyögés és káromkodás után, harmadik próbálkozásra a sisak végül engedett, és a brutális rángatás meghozta az eredményt. William végre friss levegőhöz juthatott, bár a fogát csikorgatta, lehorzsolta a fejbőrét, sajogtak a fülei, és teljesen kivörösödött a képe. A sisak valóban egy ütött-kopott, szétlapított fazékra hasonlított, de leginkább olyanra, amelyet eltaposott egy ökör. A kovács egy koszos ronggyal törölgette az arcát. – Nem láttam még rosszabbat – közölte. Kinyújtotta a két kezét, amelyek munka közben cseppet sem remegtek, most viszont annál inkább. William hálálkodva dicsérte a kovács munkáját, és gazdag jutalmat ígért neki. Amikor végre körülnézett, látta, hogy szépszámú közönsége gyűlt össze: nem csak a véletlenül arra járók álltak meg, akiknek a figyelmét lekötötte a különös mutatvány, de ott volt Champagne grófnőjének a kíséretéből két lovag és egy fegyverhordozó is, valamint Clara, aki félig szörnyülködve, félig nevetve figyelte. A fegyverhordozó, aki már igencsak szeretett volna megszabadulni a terhétől, amelyet már legalább két órája cipelt, most Williamhez lépett, és meghajolt. – Mi ez? – emelte fel a terítőt William, és a fényes csukára nézett. Az meg visszanézett. – A torna legkiválóbb lovagjának a jutalma – felelte az egyik lovag, majd szárazon hozzáfűzte: – A sisakod maradványaiból ítélve a grófnő helyesen döntött, amikor neked ítélte oda a jutalmat. Csoda, hogy még olyan állapotban vagy, hogy elfogadd. William nevetett. – Kezdtem már azt hinni, hogy életem végéig rajtam marad az a fazék! Biztos, hogy képtelen lettem volna igazságot szolgáltatni ennek a pompás halnak. – William valójában nem szerette a csukát, de volt

annyira tapintatos, hogy ezt ne árulja el, és különben is a gesztus számított, hogy érdemesnek tartották a jutalomra. Ha pedig elkészítik a halat, és körbekínálják, már az is elég, ha udvariasan csak egy falatot eszik belőle. – Mondd meg a grófnőnek, hogy köszönöm az ajándékát! – válaszolta. – Nagylelkű, akárcsak a döntése! – És mi van, ha meghalsz? – dohogta Clara sokkal később. Az utca végre elcsendesedett, a hajnali órákra az utolsó mulatózok is visszadülöngéltek a szállásaikra. A csukát mandulatejes, fűszeres lében párolták meg, amitől a hús rendkívül ízletes lett; mostanra nem is maradt belőle más, mint a fej, a csontok és a szálkák, amelyek a szemétre kerültek. William lustán figyelte az asszonyt, amint leveszi az övét és a ruháját. A férfi ingben és harisnyában, hason feküdt az ágyon, a tunikáját levetette, fejét behajlított karján nyugtatta. A nyakán vörös horzsolásnyomok látszottak, emlékeztetve a tönkrement sisakkal folytatott küzdelemre. – Mi értelme azt kérdezni, „mi lett volna, ha” – szólalt meg. – Ötévesen csak egy hajszál választott el attól, hogy az akasztófán végezzem. Drincourt-ban csak a szerencsén múlt, hogy megmenekültem. – Ellágyult hangon folytatta. – Amikor a nagybátyámat megölték, belehalhattam volna a sérülésembe, ha nem segítesz. De végül megúsztam egy sebhellyel. Clara elmosolyodott, bár a tekintete komoly maradt. – Mind viselünk sebeket – jegyezte meg, amikor mellé bújt az ágyba. William megfogta a kezét, végigcsókolta az ujjhegyeit, aztán az ajka gyöngéden végigsiklott az asszony tenyerén. Finoman harapdálni kezdte a nő csuklóját. Clara megborzongott. William végigcsókolta az álláig, és belehatolt. – Jaj, William – suttogta a nő, és olyan érzése volt, mintha hatalmas űr tátongana benne, ami egyszerre volt üres és túlcsorduló. Akárhányszor mondta ki a férfi nevét vagy fogadta magába, az űr megmaradt és tovább nőtt. A szeretkezésük vad és édes volt, és amikor véget ért, és csend lett, William egy fülemüle tiszta énekét hallgatta, amely az ablakon túlról, a sötétségből szűrődött be hozzájuk a szobába. – Theobald gróf földet ajánlott, ha hajlandó vagyok a zászlója alatt harcolni – szólalt meg egy idő múlva. – Mit válaszoltál? – Az asszony kielégíthetetlen étvágya lecsillapodott, de nem múlt el. William az egyik kezével átkarolta, a másikkal pedig gyöngéden cirógatni kezdte a haját. Kitűnő hálószobai modora volt, tudta, mit kíván az illem. – Hogy nagylelkű az ajánlata, és csábítónak találom, de már van uram, és neki tartozom hűséggel. – És tényleg kísértést éreztél, vagy csak udvariasságból mondtad?

– Nem, valóban vonzott az ajánlata – ismerte be William. – Egy föld nélküli embernek az álmai netovábbja, hogy saját birtoka legyen, és Blois-i Theobaldot jó lenne szolgálni, de a családom az Anjou-háznak tett hűbéresküt. Megígértem Eleonóra királynénak, hogy mindent megteszek az ifjú Henrikért, akit minden hibája ellenére szeretek. – Lehet, hogy a királyod, de a lovagi erények terén te vagy az ő mestere és a mentora – mondta lágyan Clara. – Talán azért szereted, mert úgy függ tőled, ahogy Blois-i Theobald sosem fog. Henrik uralkodik rajtad, ugyanakkor te is uralkodsz fölötte. Clara megállapítása annyira helytálló volt, hogy William zavartan megvonta a vállát. – Henrik felesége is kedvel – folytatta Clara, miközben szórakozottan huzigálta a szőrt William mellkasán. – Amint meglát, felderül az arca, és csak az ürügyet keresi, hogy megérintsen. William felnevetett, és tagadólag megrázta a fejét. – Gyermekkora óta ismerem. Azért szeret, mert régóta barátok vagyunk. Én is nagyon szeretem, de nem úgy, mint nőt. Clara ebben nem volt olyan biztos, de féket tett a nyelvére. Arra gondolt, hogy William bizonyára a gyermeket és a régi barátot akarja látni Margitban, de a valóság ennél árnyaltabb, és ily módon veszélyesebb. Ráadásul ismerte annyira a nők férfiakra vetett pillantásait, hogy tudja, William téved az ifjabb királyné érzéseit illetően. – Hogy a mennydörgős ménkű esne belé! Mennyi ideig tart, míg egy gyermek megszületik? – fakadt ki Henrik. Felkapott egy lándzsát, és megcélozta a céltáblát. Néhány órája még a francia királyi palota termeit rótta, de egy idő után szűknek érezte a négy falat, képtelen volt levezetni a feszültségét, inkább kiment a küzdőtérre. – Úgy tudom, az elsőnek több napba is beletelik – felelte William. A bábák már felvilágosították Henriket, de úgy tűnt, hogy ami az egyik fülén bemegy, az a másikon ki is jön. Megrohamozta a céltáblát, és akkora erővel döfött oda, hogy a tábla még sokáig rezgett utána. – Már két napja – dünnyögte, miközben visszakocogott Williamhez. – És előtte hetekre elzárkózott az udvarhölgyeivel és a bizalmasaival. Istenem, de örülök majd, ha vége lesz ennek az egész felhajtásnak! William előreszegezte a lándzsáját, és dühödten megsarkantyúzta a lovát. – Szerintem a királyné is! – Most ő vágtatott a céltáblához, és rutinos könnyedséggel döfött a fölakasztott pajzsba. Többször is meglátogatta Margitot a teremben, ahova a terhessége utolsó hónapjában visszavonult. A helyiségben gyógynövények és kenőcsök orrfacsaró illata terjengett, a szoba légköre zárkózott volt és várakozásteljes, mintha maga a terem egy nagy

anyaméh lett volna. Margit elégedettnek tűnt, de William látta a félelmet tágra nyílt barna szemében, amikor két nappal a szülési fájdalmak kezdete előtt egy esti látogatása után elbúcsúzott. A fiatalasszony csapdába esett, nem menekülhetett. Senki sem említette, hogy Margit anyja belehalt a szülésbe, de mindenkinek ez járt a fejében. A férfiak már levonultak a bajvívótérről, amikor egy hírnök rohant feléjük a karját lengetve. – Uram, felséges uram! A királyné fiúgyermeket szült! – kiáltotta örömtől ragyogó arccal. Henrik hangosan hálát adott az Úrnak, majd William felé fordult, szürke szemében diadalmas fény csillogott. – Hallod ezt, Marshal? Egy fiú! Fiam van! – Olyan erővel markolta meg William karját, hogy a szorítás nyoma még jó ideig meglátszott, noha Williamen fegyverkabát és tunika volt. – Nagyszerű hír, felséges uram! – szorította meg William is Henrik karját, de messze nem olyan erősen. – Hogy van a királyné? – kérdezte a hírnököt. – Azt mondják az asszonyok, uram, hogy kimerült, de boldog. – Látnom kell a fiamat! – Az ifjú király tekintete izzott, ahogy az istálló felé vágtatott. Amikor beért az udvarra, olyan hirtelen rántotta meg a gyeplőt, hogy a ló lába egy ideig még tovább csúszott a porban. Henrik levetette magát a nyeregből, és berohant a palotába. William lassabban követte. Nagy kő esett le a szívéről. Margit túlélte a megpróbáltatást, és William látva ifjú ura túláradó jókedvét és lelkesedését, abban reménykedett, hogy még minden jóra fordulhat. – Anglia és Normandia örökösének örököse született – Baldwin de Béthune széles mosollyal, fehér fogsorát kivillantva lovagolt oda Williamhez. – Ettől majd megváltozik. William egyetértően mosolygott. Látta, mennyire megváltozott a bátyja a kisfia, Jack születése óta…, ezt ő talán sosem éli át, gondolta, jókedve ellenére is elszomorodva. Margit a karjában alvó kisdedet nézte, akit olyan szorosan becsavartak a pólyába, hogy leginkább egy aprócska, pókhálóba tekert légyre emlékeztetett. A gyermek lehunyt szempillái csillogtak, mintha aranyporral hintették volna be, két szeme alatt halványkék karikák rajzolódtak ki, a bőre a levendula virágának színében játszott. Olyan csendesen szuszogott, hogy Margit szinte alig hallotta, érezni pedig egyáltalán nem érezte a lélegzését a szemfedélre emlékeztető pólya vastag rétegein át. – William – suttogta maga elé, és a gyermek nevének hallatán melegség járta át elhidegült szívét. A gyermek a dédapja, egy normann herceg után kapta a nevét, aki meghódította Angliát, és Henrik fivére után, aki az „ifjú király” lehetett volna, ha nem hal meg még egészen fiatalon. De az életükben volt egy harmadik William is, akinek a jelenléte sokkal többet jelentett Margit számára.

A királyné arra gondolt, amikor a férje belépett a szobába, az arcán tükröződő örömre, a büszke pillantásra, amellyel újszülött fiát a karjába vette. Henrik olyan lelkesedéssel mutatta fel a csecsemőt a szobában mindenkinek, mint ahogyan egy új lószerszámnak vagy egy bajvívó felszerelésnek szokott örvendezni. Most először fordult elő a házasságuk alatt, hogy szikrányi érzést mutatott valami olyasmivel kapcsolatban, ami közvetlenül Margittal állt összefüggésben, és ez egyszerre tette boldoggá és szomorúvá. Az újszülöttet kivitték a szobából, és megmutatták az udvartartás tagjainak. Margit szerette volna megkérdezni Henriket, hogy William Marshal mit gondol a babáról, de aludt, amikor Henrik visszahozta a gyermeket, és a férje nem maradt mellette, mert a lovagjai körében akarta megünnepelni a trónörökös világrajövetelét. Margit úgy képzelte, hogy ha a fülét hegyezi, hallani fogja majd őket, ahogy a nagyteremben dicsőítik és ünneplik Henriket azért, hogy a hitvese világra hozott egy gyermeket. A félig behúzott ágyfüggöny halk suhogással szétnyílt. A bába mögött ott állt a szoptatós dajka, akit fölfogadtak az újszülött mellé. – Hajlandó a hercegecskénk enni? – nyújtotta a bába a karját a gyermekért. – Mostanra már bizonyosan megéhezett. Margit ügyetlenül felnyalábolta a kis testet, és átnyújtotta a bábának, aki gyöngéden ringatva átadta a szoptatós dajkának. A két nő összenézett. – Mi az, mi baj? – ült feljebb riadtan Margit a párnákon, amelyeket magasra polcoltak a háta mögött, és érezte, ahogy a vér forrón megindul a lába között. – Kérem… – Semmiség, asszonyom, nyugodj meg, nincs semmi baj! Csak elfáradt a fiad a nehéz világrajövetele után. Menjünk hát! Egy másik bába jött oda, hogy vele foglalkozzék. Ellenőrizte a vérrel átitatott rongyot a lába között, majd frissre cserélte. Keserű ízű orvosságot kapott, amit meg kellett innia, majd felrázták a párnáit. A függönyön túl hallotta a nők kapkodó suttogását; mintha vihar előtt a szél leveleket kergetett volna. Tudta, hogy valami nagy baj van, és próbált felkelni, de a kimerültség és a vérveszteség elgyöngítette, és amikor letette a lábát a földre, kiszaladt az erő a tagjaiból, és összeesett. A szolgálók odarohantak, és aggodalmasan kiáltozva visszafektették az ágyba. – A fiam! – zokogta. – Hol a fiam? – Csendesen, asszonyom, nyugodj meg! Ne aggódj! Jó kezekben van. – Hűs ujjak cirógatták a homlokát, és az altató, amelyet adtak, lehúzta a szemhéját. Küzdött az álom ellen, de az sötét hullámokban mégis rátört. Utoljára a szolgák csitító mormolását hallotta, amely lágy volt, de álnok, mint a tenger zúgása, és nem egy újszülött sirályrikoltáshoz hasonló utolsó sikolyát. Ahogy mélységesen mély álomba merült, és elnyelték az álom habjai, mint egy süllyedő hajót, a fia szusszant egyet, majd még egyet, és a bába karjában egy apró remegéssel kilehelte a lelkét.

A fiatalabb lovagok versenyt ittak egymással, verset szavaltak úgy, hogy megjegyezték a sorokat, majd még egy versszakot hozzáköltöttek, mielőtt felhajtottak egy kupa bort. William, aki nem akart részt venni a játékban, épp a tornákon alkalmazott taktikákat vitatta meg Baldwinnal és Roger de Gaugival, amikor felpillantott, és meglátta, hogy az egyik bábaasszony kezét tördelve beszélget Henrik tiszttartójával. A férfi Henrik felé sandított. William még ilyen távolságból is látta, hogy rossz hírt kapott. Nézte, ahogy ökölbe szorul a keze, aztán kihúzza magát, és összeszedi a bátorságát, miközben a bába feladatát teljesítve visszaóvakodik a lépcsőn. William egyetlen mozdulattal felhajtotta a borát, aztán kihúzta magát, mert tudta, hogy a bajvíváshoz jóval kevesebb erő kell, mint ahhoz, ami most vár rá. Azon tűnődött, vajon melyikükről van szó, Margitról vagy a kicsiről. Henrik egy teli serleget csapott le William elé az asztalra. – Rajtad a sor! – jelentette ki a karját szélesre tárva. – Ne rontsd el a mulatságot… megparancsolom… egyszer neked is muszáj… – A nyelve botladozott. – Felséges uram… A tiszttartó odaért hozzájuk, lehajolt, és valamit a fülébe súgott. Henrik mosolya megdermedt, aztán teljesen eltűnt az arcáról, és a szabadban töltött nyár után lebarnult bőre hirtelen hamuszürke színt öltött. Az ádámcsutkája föl-le ugrált. – Nem – nyögte. – Uram királyom… – Neeem! – Henrik ökölbe szorította a kezét, és felemelte, hogy a tiszttartó arcába vágjon, de William megelőzte. Elkapta a karját, és lefogta az ifjú királyt, miközben a holtsápadt tiszttartó egy lépést hátrébb lépett. – Átkozott hazug! – birkózott Henrik William szorításában. – Nem igaz! – Szürke szeme, amelyben tagadás és düh izzott, Williamre meredt, de William állta a tekintetét, hogy szeretettel, szánalommal és a tragikus igazsággal rombolja le a tagadásból emelt falat. Az emelvényen ülők elhallgattak, az emberek lassan leengedték a kupájukat. Mindenki őket figyelte. William érezte, ahogyan először a fiatalember remegése rá is átterjed, aztán Henrik kővé dermed a karjában, és nem küzd tovább. Az ifjú király mereven, mint egy síremlékként emelt kőszobor, eltolta magától Williamet, és úgy fordult a tiszttartóhoz, mintha a tagjai nem akarnának engedelmeskedni. – Megnézem a gyermeket – mondta. A szája alig mozgott, ahogyan a szavakat formálta, és a nyakán kidagadtak az erek. – Gyere velem, Marshal… Akkor hát a gyermek az, gondolta William, mialatt átvezette Henriket a dobogón álló főasztaltól a lépcsőhöz. A törékeny kis fejre gondolt, amelyet egy pillanatra a tenyerébe fogott, az újszülött aprócska, sebezhető testére. A férfiak meghajoltak, ahogy az ifjú király elhaladt előttük. Csak az emelvényen honolt csend, a terem mélyén folytatódott a duruzsolás, a gyanútlan vendégek és a kíséret tagjai tovább ünnepelték az ifjú király első

gyermekének születését. William intett Baldwinnak, aki egy biccentéssel magához rendelte a tiszttartókat, és hozzálátott, hogy elvégezze a szükséges teendőket. Futárokat küldtek szét, hogy megelőzzék az örömhírrel már korábban útnak indultakat. Henrik lihegve megtorpant hitvese hálóterme előtt. Kifulladt, ahogy felkapaszkodott a lépcsőn. Az arckifejezése merev volt, William azonban látta, hogy lassan felőrlődik a magára erőltetett önuralom. William szótlanul állt az ifjú király mögött; így próbált erőt adni az urának. Az ajtó előtt álló őr kihúzta magát, a tekintete közömbös volt, mintha ő is a kőszobrok alkotta látványhoz tartozna. – Bizonyára tévedés – vélte Henrik. A kilincsre tette a kezét, azután belépett a szobába. Éjszakára becsukták az ablaktáblákat, és minden tartóban gyertyák égtek. A szoba végében a súlyos vörös függönyök úgy zárták el a királyné ágyát, mint egy lepecsételt dobozt. A szolgák összebújva suttogtak, halkan sírtak, és a mellüket verték, néma gyászukban előre-hátra ringatódzva, hogy ne zavarják sem az alvót, sem a holtat. A legidősebb bábaasszony nyugtalan, bánattól ráncos arccal állt a bölcső mellett. Mélyen meghajolt, amikor meglátta Henriket, és úgy is maradt. Az ifjú király a bölcsőhöz lépett, és lenézett. – Miért? – kérdezte rekedten. – Nehéz szülés volt, felséges uram – válaszolta az asszony. – Hosszú időbe telt, míg a világra jött, és nem maradt ereje, hogy éljen benne. – A királyné tudja már? – kérdezte William. – Még nem, uram. Elvettük tőle a csecsemőt, hogy lássuk, hajlandó-e a dajkától szopni, s mert aggódtunk miatta. A születése óta alig sírt, és beteges volt a színe is. Altató tinktúrát itattam a királynéval. Még pár órányi nyugalma lesz. És azután sosem lesz többé nyugalma, gondolta szánakozva William. Most következnek majd az elcsépelt frázisok, hogy a gyermek élt annyit, hogy megkereszteljék, hogy Henrik és Margit fiatalok és erősek, és még van idejük újrakezdeni. De nem ő mondja majd ki ezeket. Henrik egy pillanatig még halott fiára meredt, azután hirtelen sarkon fordult és nagy léptekkel távozott. William tétovázott, az összehúzott függönyökre nézett, aztán az ura után sietett. Henrik befordult az egyik falmélyedésbe, belekapaszkodott a faülőkébe, és öklendezve a nyílás fölé hajolt, amely a falon kívülre vezetett. William szótlanul várt. Tehetetlennek érezte magát. Egyetlen vigasztaló szó sem jutott az eszébe, amellyel puhán bebugyolálhatta volna Henrik vérző gyászát és megtépázott büszkeségét. Előbb az öröm áradása, majd a veszteség rázúduló hulláma csak a legerősebb úszót nem nyomná víz alá, gondolta. Henrik lassan felegyenesedett, és megtörölte a száját. A tekintete tompa lett, fénytelen. – Miért enged ilyesmit az Úr? – kérdezte Williamtől meggyötört hangon. – Ha nem akarta, hogy életben maradjon a fiam, miért hagyta, hogy megfoganjon?

William megrázta a fejét. – A káplánodat kérdezd, uram! Én nem tudom a választ. – Ő sem tud majd válaszolni. – Henrik leült a deszkára, és a kezébe temette az arcát. – Istenem, részeg vagyok! Azt hittem, ünneplünk. Azt hittem, reggel majd… Ó, Krisztus Urunk, könyörülj rajtam! – A testét száraz zokogás rázta. – Miért folyik ki az arany az ujjaim közül, mintha homok lenne, és miért maradok itt, mint egy koldus? – ostromolta az eget fájdalmas, reményvesztett hangon. William nyelt egy nagyot, érezte, hogy az ő szeme is ég. Mit is mondhatna? Hogy ha széttárja az ujjait ahelyett, hogy ökölbe szorítaná a kezét, akkor végül semmije sem marad? Henrik választhatott a királyok pompája és a koldusok rongyai között. Még most is csak önmagát sajnálja, nem a szánalomra méltó, bepólyált kisdedet, aki hidegen és sápadtan fekszik a királyi bölcsőben. De ettől persze nem lesz kisebb a fájdalom. Sőt, Henrik esetében csak rosszabb lesz. William feldúltan megköszörülte a torkát. – Aludnod kell, felséges uram! – mondta. – Holnap pedig megteszed, amit kell. Henrik nyelt egyet, és a kezével eltakarta az arcát. – Igen, igazad van – felelte. – Megteszem, amit kell. Clarának elég volt egyetlen pillantást vetnie William táskás, kivörösödött szemére, az állán kiütköző borostára, üres tekintetére. Szó nélkül hozta a bort, amelybe tömény szeszt kevert, és lenyomta a férfit az ágyra. William ellenállás nélkül tűrte, hogy az asszony levetkőztesse, felállt, amikor Clara erre utasította, leült, amikor ezt parancsolta. Amikor már tiszta ing és bő tunika volt rajta, az asszony a vállára tette a kezét, és megcsókolta a szája szegletét. – Ettél? William vállat vont; képtelen volt visszaemlékezni. A gyomrában érzett üresség lehetett az éhségtől, de a palotában átéltek miatt is; lehet, hogy minden erejét kiszívta az, amit látott, elgyöngítette a teher, amit magára kellett vállalnia. A gyásztól és bűntudattól elkínzott, félőrült és zilált hajú Margit, a részeg, majd kijózanodó, majd ismét részeg férje. A bor, amelyet sokkal lassabban ivott, mint Henrik, megecetesedett a gyomrában, és tompán lüktetett tőle a szeme. A csecsemők halva születnek vagy születéskor meghalnak. Nem érik meg a kisgyermekkort vagy a gyermekkort. Csak az erősekből és a szerencsésekből lesz felnőtt…, akiket Isten áldása kísér. Ezzel mindenki tisztában volt, mindenki felkészült rá. Amíg csak nem vele esett meg. Clara friss búzakenyeret és cseréptálban sütött vadpástétomot tett elé. Amikor William nem nyúlt hozzá, Clara maga törte meg a kenyeret, rátett egy falat fűszeres pástétomot. – Egyél! – parancsolt rá.

William orrát megcsapta az erős, finom illat, és összefutott a szájában a nyál, a gyomra viszont tiltakozott. – Rosszul leszek – felelte. – Nem baj. Egyél! William úgy tett, ahogy a nő parancsolta. Örült, hogy más dönt helyette. Az asszony figyelte, nem szólt semmit, ahogy William is csak figyelt, várt és hallgatott, tanúja volt és átvállalta az ifjú király bánatának és Margit szenvedésének a borzalmát. Az étel testes zamata meghozta William étvágyát, és az első falat után a pokoli éhség elnyomta a hányingert, mintha magára az életre éhezett volna ki, ami most a szájában elomló ízek és anyagok révén tért vissza belé. Kényszerítette magát, hogy lassan egyen. Clara a tömény alkohollal elkevert bor helyett egy kancsó gascogne-i asztali bort és egy tányéron édes, szárított datolyát és fügét tett elé az alacsony padra, amelyet asztalként használtak. A világ színei lassan visszatértek, és élesebbé, határozottabbá váltak. Észrevette, hogy Clara csendben figyeli, és azt is, hogy ő is kényelmesebb ruhára cserélte az udvari öltözékét, bár hogy mikor öltözött át, arra sehogyan sem tudott visszaemlékezni. – Aludnod kellene – mondta halkan az asszony. A férfi nehéz szívvel sóhajtott fel. – Kellene, de nem hiszem, hogy menni fog. – Megfogta az asszony kezét, és lenézett összefonódó ujjaikra. – Szörnyű volt – kezdte. – Múlt éjjel a lovagokkal együtt virrasztottam Henrikkel. – Ádámcsutkája föl-le járt. – A koporsó akkorácska volt, mint egy ereklyetartó. A királyné… – Megrázta a fejét. – Nagyon rosszul viselte. Aludt, amikor a gyermek meghalt, és azt hiszi, valamiképpen az ő hibája. – Megrándult a szája, amikor Margit könnyek áztatta, sápadt arca megjelent előtte. – Ma reggel a misén imádkoztam érte, és a gyermekért meg az ifjú királyért is – válaszolta Clara. – A templomokban egész nap szólt a lélekharang. – Lapos hasára szorította a kezét. – Siratom, hogy meddő vagyok, de néha úgy érzem, valahol áldás is. Könnyebb megsiratni a soha meg nem született gyermekeket, mint végignézni, ahogy születésükkor elragadja őket a halál. Noha fényes nappal volt, William lefeküdt az ágyra, és Clara is mellé feküdt. Miközben William visszatértét várta, maga is virrasztott, és most fáradt volt, bár nem olyan kimerült, mint William. – Még van idejük, hogy másik fiuk szülessen – mondta. – Az udvarhölgyek is ezt mondták, és a roueni püspök is az uramnak. – Lehunyta a szemét, és lelki szemei előtt most Henrik dühödt arca jelent meg, ahogyan a püspök szavait hallgatja. Nem azért őrjöngött, mert a tragédia még friss volt, hanem azért, mert arra a kötelességére emlékeztették, amelyről legszívesebben elfeledkezett volna. Nem érdekelte a hitvesi ágy, és nem sok értelmét látta, hogy Margittal háljon, ha a nászúk kudarchoz vezet. – Ésszerű, amit mondasz – felelte William lehunyt szemmel –, de erre most nem sok

esélyt látok. Annyit tehetek Henrikért, hogy elviszem a következő lovagi tornára, és reménykedem, hogy kiűzöm belőle a démonait. – És a feleségével mi lesz? – kérdezte Clara. William a karjába vette Clarát, hogy vigaszt merítsen belőle. – Gondolom, az idő és a gyöngédség majd begyógyítja a sebeit, de hogy e kettőből mennyi jut neki, azt nem tudom.

Tizenharmadik fejezet Wissant kikötője, Artois, 1179 februárja

N

– em! Egészen biztos, hogy nem – rázta meg a fejét Clara. William mellett állt a kikötőben, rózsás arcbőre egészen elsápadt, ahogy a horgonykötélen hánykolódó hajókat figyelte, amelyek úgy dobálták magukat, mint a betöretlen vadlovak. – Ha kell, a világ végére is követlek, de csak akkor, ha nem kell hajóra szállnom. William megértette a lány vonakodását, mert jómaga is gyűlölte az átkelést, de Clara félelme sokkal mélyebben gyökerezett, mint az övé. Amíg az ifjú király udvara Wissant-ba nem érkezett tegnap, Clara még csak nem is látta a tengert, és most csaknem megőrjítette a látvány, ahogy a szürkészöld víztömeg összefolyt a horizonton az alacsonyan csüngő felhőkkel. William bátorító szavai süket fülekre találtak, részben mert a férfi a saját félelmeit igyekezett elnyomni, ezért túl buzgón győzködte Clarát, részben, mert a nő meg sem akarta hallgatni. És Angliát sem akarta látni. Hallomásból úgy tudta, hogy hideg, ködös ország, bárdolatlan parasztokkal és csökönyös arisztokráciával, amely a Poitou-ba valósiakat puhánynak, elkényeztetettnek és eretneknek tartja. Hogy William és az ifjú király udvartartásának több tagja is angol, egyáltalán nem oszlatta el az aggályait. Úgy vélte, kivételek mindig akadnak, és egyébként is, William az élete javát a szülőföldjétől távol töltötte. Félt attól is, hogy William családjával találkozzon. A lovagi tornákon a legjobb lovag kedveseként elfogadták és tisztelték, de Angliában, ahol nem rendeztek lovagi tornákat, nem ismerték azt a csillogást és azt a különös fölajzottságot, amely lehetővé tette a szeretők, trubadúrok és táncosnők elfogadását. Nem nyugtatta meg még az a tény sem, hogy William bátyjának szeretője és törvénytelen fia van. Ami Angliát és a tengeri átkelést illette, Clara hajthatatlan volt. – Képtelen vagyok megtenni – ismételte megborzongva, miközben a tekintete a kikötő partját ostromló tejszerű zöld hullámokra tapadt. William nyersen felmordult, elkeseredetten magához rántotta, és megölelte. – Sosem ugratnék a lovammal olyan sövénynél, amit képtelen átugrani – jelentette ki. – Téged sem erőltetlek.

Clara kipislogta a könnyeit, a szemét csípte a hideg, sós szél. – Csak ne siess másik hátaslovat keresni, míg Angliában vagy! – nevetett fel reszketősen. – Olyat, amelyik magasabbra ugrik. William megcsókolta. – Kétlem, hogy létezik ilyen – válaszolta. A matrózok és a teherhordók még nagyban rakodtak a hajókra, amikor Margit és az udvarhölgyei megérkeztek, hogy felszálljanak a királyi vitorlásra. Élénk színű ruháikban tarka pillangóknak tűntek a nagy szürkeségben. Az ifjú királynét megváltoztatta fia születése és korai halála. Már nem az a pufók, tágra nyílt szemű lány volt, aki őszintén kinyilvánította az érzelmeit, és aki szívélyes mosollyal közeledett mindenkihez. Margit mostanában visszafogottabb lett, méltóságteljesebb, és sokkal óvatosabb, mintha igyekezne megvédeni magát attól, amit a világ nyújtani tud, és összevetné azzal, amit ezért fizetnie kell. Henrikkel külön aludtak, bár kötelességük teljesítése érdekében azokon a napokon, amelyeken az egyház nem tiltotta a házaséletet, együtt háltak. Margit eddig még nem esett teherbe, és a nagyböjt közeledtével ismét különváltak Henrikkel. William látta, hogy a szőrmével szegett köpeny alatt a fiatalasszony összefont karral védekezik a hideg ellen. Tudta, hogy Margit gyűlöl átkelni a Keskeny-tengeren, de mindig nyugodt állhatatossággal viseli az utat. Henrik nem sokkal a hitvese után érkezett, izgatottnak és jókedvűnek tűnt, az arca egészen kipirult a bortól, amelyet azért ivott, hogy erőt merítsen az úthoz. Hatvan évvel ezelőtt a trónörökös vízbe fúlt, amikor át akart kelni a Keskeny-tengeren, Henrik azonban úgy tartotta, hogy a családja ezzel megfizette az árat, és őt már nem fenyegeti veszély. Leszámítva a fohászt, amelyet a beszállás előtt mondott, Henrik a pillanatnak élt, és nem gondolt a halálra. Ahogy az evezősök kieveztek a hajóval a kikötőből, William nézte, Clarát, akinek az alakja egyre kisebb lett, míg végül teljesen elenyészett. A férfi nagy sóhajjal hátat fordított a partnak. – Három év – kapaszkodott egyik kezével az árbocba Henrik. – Három éve nem láttam az apámat. – Henrik nem csak a csípős, élénk tengeri szél miatt fintorgott. – Azt mondják, a távolság megszépíti az emlékeket, de én kétlem, hogy apám szíve megenyhült irántam. – És a tiéd, felséges uram? – kérdezte William. Henrik nagyot sóhajtott. – Még ha így is lenne, apám biztosan a gyöngeség jeleként értékelné. Igaz ugyan, hogy Richárdot sem tartja sokra, pedig rá igazán nem lehet azt mondani, hogy gyönge ember. Mindenesetre nem kell sokáig ott lennünk. Amint megkezdődnek a lovagi tornák, visszatérünk Normandiába. – Megrándult a válla. – Angliában mindig esik, és későn köszönt be a tavasz. Anjouban már virágzanak a fák, amikor Londonban még hó borít mindent. – Akkor korcsolyázhatsz a Moorgate-tavon, uram.

Henrik keserűen felkacagott. – Apám dührohamot kapna! – Elvihetnéd magaddal János herceget. – Tényleg! És reménykedhetnék, hogy beszakad alatta a jég. Kiskorában elviselhetetlen volt. Kétlem, hogy azóta megjavult. Pattanásos kamasz lehet, és biztosan mutál a hangja. – Ingerülten megrázta magát, és felrántotta a csuklyáját, mert egy váratlan szélroham elárasztotta őket esővel. – Egyre mérget vehetsz, Jánost csakis addig tűröm el, míg apámnak nincsenek újabb tervei, hogy az én területeimből hasítson ki neki örökséget. William arcán patakokban folyt végig az eső, még az álláról is víz csepegett. A keze kivörösödött és fájt a hidegtől. Az egyre erősödő szélben úgy bukdácsolt előre a hajó a hullámokon, mint egy félig betört ló. Clara halálra rémült volna, gondolta William, aki maga is félt, és a rosszullét kerülgette. Henrik a ponyvával védett kalyiba felé indult, ahová a királyné és az udvarhölgyek behúzódtak a metsző szél és a zuhogó eső elől, majd megtorpant, és a válla fölött visszanézett Williamre. – Margit úgy érzi, talán ismét gyermeket vár – jegyezte meg. – Ez jó hír, felséges uram. – William megvetette a lábát, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Érezte, hogy a tengeri betegség kezd úrrá lenni rajta. – Az. Már amennyiben igaz a hír. Már korábban is feléledt a remény. – Henrik ismét elindult, belépett a kalyibába, és leengedte a ponyvát. William mély levegőt vett, aztán ő is elindult, hogy behúzódjon a férfiak számára felállított sátorba. Az öreg Henrik király szemöldökét összevonva dörzsölgette a combját. – Nem is tudod, milyen szerencsés vagy, Marshal – jelentette ki bosszúsan. – Felséges uram? – kérdezte William figyelmesen. Az elmúlt három év nem volt kegyes az ura apjához. Néhány hónappal apró unokája halála után ő maga is halálos beteg lett, elfertőződött egy régi seb a lábán, és a halállal vívott küzdelem, majd a hosszú lábadozás nyomot hagyott rajta. Aranylóan csillogó, vörös haja sárgásra fakult, szürkéskék szeme táskás lett és véreres. Szeretett kedvesét, Rosamund de Cliffordot láz vitte el, és a király szinte beleőrült a veszteségbe. Elviselhetetlen gyásza nap mint nap újabb ráncokat vésett a homlokára és a szája szegletére. Henrik király ellenségesen mosolygott. – A fiam meséli, hogy amerre csak megfordulsz, minden lovagi tornán részt veszel, sőt még olyan helyekre is elmész egy-egy torna miatt, ahol egyébként semmi dolgod nem lenne. – Csak az uram engedélyével, felséges uram, és csakis olyankor, ha nincs rám szüksége. Henrik rosszallóan felmordult. – A kölyök nem tudja, mire van szüksége, messire Marshal! Azért mondtam, hogy szerencsés vagy, mert neked nincs egyetlen maradandó sérülésed se, pedig te aztán egész életedben könnyelmű

voltál és tornákra jártál. Én sosem hódoltam ennek a züllött sportnak, szerintem csak kidobott pénz és elvesztegetett idő, mégis engem rúgott meg úgy egy ló, hogy állandó gyötrelmet okoz a seb. – Mély sajnálattal hallom, felséges uram. Henrik sötét tekintettel méregette. – Elismerem, hogy csiszolt a modorod, William, és ravasz vagy. Értem már, mit látott benned az a hitszegő feleségem, de mint a saját kárán megtapasztalhatta, elég egyetlen rossz lépés… – Felséges uram? – William hátán végigfutott a hideg, ahogy megérezte a veszélyt. – Tudod te, mire célzok – felelte Henrik a szemét összehúzva. – A szerencse eddig mindig melléd szegődött, de mindez egy szempillantás alatt megváltozhat. János herceg lépett oda hozzájuk. Eddig a hasonló korúakkal beszélgetett, de most, hogy tévedhetetlen orra viszályt szimatolt, azonnal az apja mellett termett. János haja fekete volt, mint amilyen az anyjáé lehetett fiatalkorában. A homlokát és az állát kamaszkori pattanások pírja borította, a felső ajka fölött sötét árnyék jelezte serkedő bajuszát. Alacsonyabb volt, mint a bátyjai ebben a korban, de William nem esett abba a tévedésbe, hogy Jánost a legcsenevészebbnek higgye. Ugyanolyan volt, mint az apja, de sötétebb kiadásban, és Eleonórára is hasonlított, bár az anyja nyílt, nagyvonalú természetét nem örökölte. – Nagy a híred, Marshal – jegyezte meg az ifjú kamaszosan csikorgó hangon. – Jó atyád is ezt mondta, János uram – felelte William mosolyogva, és meghajolt. János is mosolygott, de a mosolya vértelen volt és rókaszerű. – Valóban? Gyakran emlegeti a vitézségedet. Kár, hogy a lovagi tornákat betiltották Angliában, különben magam is megnézhetnélek.– Sokatmondó, cinkos pillantást vetett az apjára. A király megborzolta János haját. – Elég sok fiamat kápráztatta el ez az ostoba, könnyelmű, kicsapongó életmód. Azt hittem, neked több eszed van. – Ó, én magam sosem vennék részt ilyesmiben – mondta János olyan megvetően, mintha csak az apját utánozná –, de érdekes lenne fogadni arra, hogy ki lesz a győztes. A fivérem konyhai írnoka egy halom pénzt nyert – hála Marshalnak. A király gúnyosan felvonta a szemöldökét. – Úgy látszik, mindenki meggazdagszik, csak én nem. Fizetem a lovakat, a fegyvereket, a szép ruhákat, az ételt, a kobzosokat, a jelentéktelen talpnyalókat. Tudod, hányszor fordulnak hozzám a testvéred írnokai, hogy pénzt kérjenek, mert Henrik és a lovagjai egy hónap alatt elköltötték, amit egy évre adtam? Pedig saját jövedelme is van. Mégis mindig tovább nyújtózkodik, mint ameddig a takarója ér. – Bár Jánoshoz intézte a szavait, a tekintetét mindvégig vádlón

Williamre szegezte. – Igazság szerint – folytatta – úgy hallom, hogy némelyik lovag buzdítja arra a fiamat, hogy többet költsön, mint amennyit megengedhet magának. William hallgatott. Értelmetlen lett volna olajat önteni a tűzre, elmélyíteni az ellentétet, hiszen már így is ingott a lába alatt a talaj. Kétsége sem fért ahhoz, hogy valaki telebeszélte a király fejét. A bajvívótéren, ahol a képességei a többiek fölé emelték, senki sem mert volna megküzdeni vele, az udvarnál viszont annál többen akadtak, akik bármikor készek lettek volna orvul hátba támadni, és a bukását kihasználva feljebb jutni. – Légy óvatos, Marshal! – folytatta a király, de a szavai kétértelműen csengtek. – Te is elbukhatsz. – Az öreg Henrik továbbra is a lábát dörzsölgetve felállt, és kifelé indult. János habozott, majd követte felséges atyját, de a válla fölött még visszanézett Williamre, és rámosolygott. Mosolya épp olyan fenyegető volt, mint az apja szavai. William megkönnyebbülten felsóhajtott, próbált megszabadulni a benne felgyülemlett feszültségtől. Úgy érezte, mintha épp most fejezett volna be egy kemény tusát, amelyből ugyan sértetlenül került ki, de mindez csak egy hajszálon múlt – és semmi esetre sem ő volt a győztes. Azt hitte, elég ügyes ahhoz, hogy eligazodjon az udvar sötét praktikái között, de tévedett. Talán ideje visszavonulni a csatamezőről, és rendezni a soraimat, gondolta. – Imádlak, William! – Alais a nyakába borult és össze-vissza csókolta mindkét orcáját. – Ugyan, semmiség – nevetgélt a férfi. – Vedd úgy, hogy ez a fizetség cserébe a kosztért és a kvártélyért. – Egy selyem fejfátyol és arany hajcsatok! Ezt nem nevezném semmiségnek! – Alais visszaült, és széttárta az ujjait a leheletvékony kék selyem alatt. – Gyönyörű! – Te is az vagy. Alais ránézett. A tekintete komoly volt, de a szája mosolygott, és az arca is elpirult. – Hízelegsz. – A legkevésbé sem! A bátyám nem is tudja, milyen szerencsés. – Ne játszd az asszonyommal az udvaroncot! – morogta John Marshal, akinek a jókedvébe már némi bosszúság vegyült. – Keress magadnak másik asszonyt! William habozott. Az udvari élet erre kényszerítette: alaposan fontold meg, mielőtt beszélsz, aztán minden szót tégy mérlegre. – A fátyolért nem fogadhatom el a dicséretet – felelte végül. – Egy… jó barátom választotta. Alais felvonta a szemöldökét, úgy mosolygott. – Gondolom, nem férfi az illető! William megrázta a fejét, ő is elmosolyodott. – Clarának hívják – mondta –, és egyszer megmentette az életemet.

Alais oldalát furdalta a kíváncsiság, szeretett volna többet megtudni, John pedig hirtelen felderült, és önelégülten nekilátott, hogy elégtételt vegyen a fivérén. – Hát mégsem vagy földre szállt angyal, mi? – gúnyolódott, miután William a lehető legrövidebben beszámolt a kapcsolatukról. – Azok után, amiket a szeretőkről prédikáltál nekem… William inkább visszanyelte, ami már a nyelve hegyén volt, nevezetesen, hogy az ő esetükben egészen más a helyzet. Őt semmi sem kötelezi a házasságra, nem kell továbbvinnie a Marshal nevet, Clara meddősége pedig biztosíték arra, hogy a viszonyukból nem születik gyermek. – Azért árnyalatnyi különbségek vannak – mondta végül óvatosan –, de egyetértek abban, hogy többé nem prédikálhatok neked erkölcsről. – Magaddal kellett volna hoznod. – Ez volt a célom, de gyűlöli a tengert. Ráadásul a trubadúrok földjéről származik. Ha esik, mindig szomorú. – Kényszeredett volt a mosolya, inkább másról kezdtek beszélgetni. Johnt aggasztotta, hogy az öreg királyt ennyire felingerli fiai tékozlása, és félt, vajon mindez mit jelent majd a hívei számára. – Bűnbakot keres – figyelmeztette Williamet. – Mindenki tudja, hogy te vagy az ifjú király jobbkeze és kedvence. Az apját mindenről tájékoztatják, és ez nem mindig szolgálja a javadat. – Beszéljenek, amit akarnak! – vetette oda kurtán William. – Mit kellene tennem? Veszítsek a lovagi tornákon? Morduljak rá az uramra, amikor feltesz egy kérdést? Fingjak a nagyteremben? – A levegőbe csapott az öklével. A gyomra hirtelen égni kezdett. A harag, amit általában ügyesen elnyomott, most vadul föllángolt benne. – Kevesebbet költs, és légy óvatosabb az ellenségeiddel! – replikázott John. – A király marsallja vagyok, a család feje, de senki se tudna rávenni, hogy úgy öltözzek, mint egy herceg. Szerinted mit gondol a király, amikor egy föld nélküli lovag hermelinben és bíborban jelenik meg előtte? William védekezően fonta össze a karját. – Se hermelint, se bíbort nem hordok! – De nem sok híja van. Nézz csak magadra! A legkiválóbb flamand gyapjúszövetből készült a ruhád, a színéből ítélve legalább kétszer festették, és a hímzés se lehetett olcsó. William a két ujja közé csippentette az anyagot. – Clara hímezte. Nagyon ügyes. – Igen, de mennyibe kerül az aranyfonál? Lefogadom, hogy a téli köpenyednek báránybőr a bélése, és coboly a szegélye. – Nem értem, miért érdekel ennyire az öltözékem! – húzta ki magát William. – Mert nem akarod belátni – felelte John türelmet erőltetve magára –, hogy gazdag ember vagy, és a vagyonod az urad erszényéből származik, aki képtelen takarékoskodni. Tudod jól, milyen keveset ad a király a

külsőségekre. Bizonyára bántja, hogy úgy öltözködsz, mint egy főúr. Legalább a jelenlétében viselj valami diszkrét, egyszerű holmit! Alais alig észrevehetően megcsóválta a fejét. Kedvese karjára tette a kezét, szerette volna figyelmeztetni, hogy túl messzire megy. – A saját ezüstömből öltözködöm, nem az uraméból – fortyant fel William haragosan. – Csak karácsonykor és Mihály-napkor kapok tőle ajándékot. A többit magam keresem meg a lovagi tornákon. – Én nem… – Amikor de Tancarville-nél szolgáltam, kénytelen voltam eladni a köpenyemet, hogy pénzhez jussak. Akkor megfogadtam, hogy sosem kerülök még egyszer ilyen helyzetbe, és mindent elkövettem, hogy így is legyen. Igen, elfogadom az uram bőkezű ajándékát, de gondoskodom magamról, és nem herdálom el a vagyonát. – William nagyot nyelt, és tudatosan ellazította ökölbe szorult kezét. Tudta, hogy ha majd lehiggad, és jobban belegondol abba, amit John mondott, rá fog jönni, hogy a fivérének sok mindenben igaza van. – Akkor ezt egyértelműen tisztáznod kell a királlyal, mert azt hiszi, a fia kincsesládájából az ezüst egyenesen a tiedbe vándorol. A király az utóbbi időben sokat gyöngélkedett, és olyan harapós, mint egy veszett kutya, amióta elvesztette Rosamund de Cliffordot. – Nem fogom kicsinyes, rosszhiszemű híresztelések miatt megindokolni a kiadásaimat – William bosszúsan legyintett. – A király vagy megismerte mostanra a jellememet, vagy nem. Ha nem bízott volna bennem, sosem szemelt volna ki az ifjú király tanácsadójának. – Téged a királyné választott ki erre a feladatra. De egyébként legalább annyira a maga, mint a királyné vagy az ifjú király emberének tekint. És gondolom joggal, vagy nem? – tárta szét a kezét John. – Én csak azt akarom mondani, hogy ellenségeket is szereztél, nem csak barátokat, és ostobaság lenne nem törődni azzal, amit az emberek rólad beszélnek. William a szoba másik végébe ment, és a falikárpit bonyolult hímzését kezdte vizsgálni. – Az ifjú király csak húsvétig marad az apja udvarában – közölte. – Az igazat megvallva örömmel térek vissza Normandiába, és járom végig a lovagi tornákat. Ott legalább szemtől szembe csaphatok össze az ellenfeleimmel, és nem homályos szavakkal kell megküzdenem. – Örökké nem járhatod a tornákat – vetette ellen John. – Nem, de egyelőre megteszi. – William a bátyja felé fordult, és farkasszemet nézett a szorongásaival és a kifogásaival. – Tudok vigyázni magamra – nyugtatta meg. – Eddig is túléltem valahogy az udvari intrikát. – Mert szerencséd volt – mormolta komoran John. A beszélgetésüknek Ancel érkezése vetett véget, aki Wantage-ból tért vissza, ahová a birtokkal kapcsolatos teendőket ment intézni. – Milyen jó újra látni! – sietett oda Williamhez, és hevesen megölelte. – Mindig kapunk

híreket a tengerentúlról, hogy megint győzelmet arattál egy-egy viadalon, ugye, John? John fájdalmas arckifejezéssel, kétértelműen köhintett. Ancel ebből mit sem vett észre. – Igaz, hogy a sisak a fejedre szorult, és egy kovácsnak kellett lefejtenie rólad? – folytatta. – Igaz – nevetett William. – És amikor leszedte, két lovagot és egy fegyverhordozót pillantottam meg magam előtt, akik Champagne grófnőjének ajándékával, egy friss csukával vártak! – Bárcsak ott lehettem volna! Az is igaz, amit rólad és Flandriai Fülöp hírnökéről mesélnek? – Attól függ – felelte William óvatosan. – Hogy a bajvívótéren egy dalt rögtönzött, aminek az volt a refrénje, hogy „Adj egy lovat, Marshal”, mire te felpattantál a paripádra, egy szegény versenyzőt kiütöttél a nyeregből, és a hírnökhöz vezetted a lovat. – Attól tartok, ez is igaz – dörzsölte megjátszott zavarral a nyakát William. Ancel ragyogó tekintettel nézte a fivérét. – Mit gondolsz, lenne hely számomra az ifjú király lovagjai között? John mérgében prüszkölni kezdett, William pedig tovább dörzsölte a nyakát. – Véletlenül éppen megürült egy hely – mondta elgondolkodva. – Az egyik normann nemrégiben örökölt, és otthagyott minket, így eggyel kevesebben lettünk. – Ancelre nézett, aki majd kibújt a bőréből örömében. – De ne reménykedj nagyon! – figyelmeztette. – Ki kell érdemelned a helyedet. Kizárólag az érdem számít, és sok ellenféllel kell megküzdened. Hiába vagy a testvérem, nem engedhetem meg magamnak, hogy kolonc légy a nyakamon. – Még nem láttál harcolni! – mondta Ancel kipirult arccal, a levegőt kapkodva. – Kiérdemlem a helyemet, és még többet is. John égnek emelte a karját, úgy sóhajtott. – Nem szólok többet. Nincs értelme a süketeknek kiabálni. – Ancelhez fordult: – Előre tudtam, hogy elmész. Olyan voltál, mint egy nemrég kikelt fecske, aki túl sokáig kapaszkodott az ereszbe. Aztán ne engem hibáztass, ha túl közel repülsz a naphoz, és megperzseled a szárnyadat! – Ne aggódj, vigyázok rá! – öklözte meg barátságosan az öccsét William. – Nem nyugtatsz meg – morogta John. – Azt hittem, befejezted. – Be is. De ne provokálj! Egyikünknek meg kell őriznie a józan eszét. – A másik kettőnek el sem veszett. – William lekapta a fejét, amikor Ancel azzal viszonozta az öklözést, hogy nekirohant, és egy percbe sem telt, már játékosan birkóztak. John elkeseredetten és bosszankodva csóválta a fejét. William gúnyolódó megjegyzése ellenére sikerült lakatot tennie a szájára, és akkor is higgadt maradt, amikor a fia beszaladt a szobába, és elkerekedett szemmel birkózó nagybátyjaira meredt, majd vidám üvöltéssel ő

is csatlakozott hozzájuk. Alais nevetni kezdett, John pedig ránézett, aztán a zajos dulakodókra. – Mind megőrültetek – jelentette ki. William visszafelé megállt Salisburyben, hogy meglátogassa a királynét. Ancel repesett az izgalomtól, ahogy átlovagoltak a várudvarra vezető hídon. William rezzenéstelen arccal ült a nyeregben, csak magában nevetett, mert a huszonhat éves Ancel úgy viselkedett, mint egy zöldfülű fegyverhordozó, aki az első évét tölti a szolgálatban. William ennyi idősen már látványos csatában vett részt, túszul ejtették, udvaronc lett, és rábízták Anglia és Normandia örökösének a képzését. – Ne feledd, úgy bánj a királynéval, mint a világ legszebb asszonyával! – oktatta az öccsét. – És akkor nem lesz baj. – Leszálltak a lovukról a fehérre meszelt kőből emelt épület előtt. Elmosolyodott, amikor a lovászok elvezették a lovakat. – Ne aggódj, a királyné valóban az egyik legszebb asszony a világon! A kor talán rajta hagyta a nyomát a szépségén, de nem pusztította el. Nem kell majd hazudnod. A két testvér belépett a nagyterembe, és William rögtön észrevette, hogy Eleonóra inasán és a figyelmes őrökön kívül, akiknek az volt a feladatuk, hogy rabságban tartsák értékes foglyukat, más ismerős szolgák is ténferegnek a közelben. Elég volt néhány kérdést feltennie, hogy megtudja, az ifjú királyné látogatóba érkezett az anyósához, és Eleonórával együtt bezárkózott a királyi lakosztályba. William elégedett volt. – Szerencsésen alakul – dörzsölte össze a két kezét. – Nem mindennap láthatsz két királynét egyszerre. – Ancel idegesen szedegette a rátapadt kutyaszőrt sötétvörös ünneplő tunikájáról. – Felesleges akkora hűhót csapnod – intette le William, amikor észrevette, hogy mit csinál. – Mindketten megszokták már, hogy Henrik király úgy fest, akár egy paraszt. Tisztességesen nézel ki, és ennyi elég is. A nagyteremben várakoztak, amíg az inas elküldött egy szolgát, hogy értesítse a hölgyeket az érkezésükről. William elvegyült a férfiak között, akiket ismert. Beszélgetett, felcsipegette az udvari pletyka friss morzsáit. Örömmel állapította meg, hogy róla nem sok szó esik, és ellenséges légkört sem tapasztalt. Kétségtelenül kivonta magát a figyelem középpontjából, amikor távozott az udvarból, és meglátogatta a családját. Legalábbis egyelőre. Néhányuknak bemutatta Ancelt, majd odament Baldwin de Béthune-höz. – Mit keresel itt? – kérdezte. – Azt hittem, ifjú urunkkal maradsz. Baldwin kivillantotta a fogsorát. – Valakinek el kellett kísérnie az ifjú királynét Sarumba, én pedig jelentkeztem kísérőnek. Én is szeretem a levegőváltozást, nemcsak te, ráadásul igencsak kedvemre való elfoglaltság egy ifjú hölgy társaságában lovagolni a lágy tavaszi időben.

– Hát, ezt megértem – hagyta helyben William, de a gyomra összerándult, amikor eszébe jutott egy hasonló tavaszi nap Poitou-ban, és a véres csata, amely mindent megváltoztatott. – Ő pedig Ancel? – rázta meg Baldwin William öccsének a kezét. – A vak is látja, hogy egy tőről fakadtok! Nem is sejtik az udvarhölgyek, micsoda szerencse éri őket! Ancel elpirult, mire Baldwin hangosan hahotázni kezdett. – Mindenképp nagy változást jelent majd egy félénk Marshal! – ugratta. William megszánta az öccsét, és másra terelte a beszélgetést. – Jól van a királyné? – Melyik? – komolyodott el Baldwin. – Eleonóra olyan eleven, mint egy ifjú hajadon, és kétszer olyan vonzó. Ezért is egyeztem bele az utazásba. Jobb társaság, mint a férje. De Margit… – Habozott, aztán halkan hozzátette: – Mégsem viselős. Csalfa volt a remény. William tekintete élesebb lett. – Elvetélt? – Nem tudom. Az ifjú király csak annyit mondott, hogy a királyné nem vár gyermeket, és amilyen kedve volt, senki sem firtatta a részleteket. Egy fegyverhordozó jött, hogy a fivéreket Eleonórához és Margithoz kísérje. William megígérte, hogy később még beszélget Baldwinnal, majd a karjánál fogva előretolta Ancelt, és maga is követte az ifjút a királyné szobájába. Nyitva volt az ajtó, ami arra utalt, hogy Eleonóra – legalábbis pillanatnyilag – nincs szobafogságra kárhoztatva. A szobát is szebben bútorozták be, mint William legutóbbi látogatása alkalmával, a festett ládák visszakerültek a helyükre, kárpitok borították a falakat, és az illatos parázstartók, amelyeket Eleonóra úgy szeretett, fényűző meleget kölcsönöztek az egyébként rideg helyiségnek. A heverőt hímzett selyemtakaróval terítették le, és olyan gazdag, sötét színekben pompázó párnákat és hengerpárnákat tornyoztak rá, amelyekre William még a poitou-i évekből emlékezett. Margit a heverő szélén ült, és egy fátylat szegett, Eleonóra pedig sakkozott az egyik udvarhölgyével. A többi udvarhölgy jobbára kézimunkázott, bár egyikük a hárfán játszott, és az édes dallamok betöltötték a szobát. Amikor a két testvér letérdelt eléjük, William figyelmét nem kerülte el, hogy Margitnak, aki sápadtnak és fáradtnak tűnt, túlságosan fényes a szeme, a mosolya pedig erőltetett. Eleonóra örült a látogatóknak, mert elterelték a figyelmét. – Ha tudtam volna, hogy a börtönömhöz közel van még egy Marshal, aki nagyszerű lovag, vigaszt meríthettem volna belőle – incselkedett Ancellel, akinek lángvörös lett a füle, amikor térdet hajtott előtte. – Ott van még a bátyám, John is, asszonyom – felelte Ancel, akiből idegességében csakúgy dőltek a szavak. – Mostanáig én is vele éltem. Eleonóra tovább mosolygott, de a mosolya már távolról sem volt örömteli. – John Marshal a férjem embere, bár nem hiszem, hogy olyan

tiszteletre méltó lenne, mint a két fivére. – Noha a hangja közönyösnek tűnt, érezni lehetett benne a feszültséget. William legszívesebben fenéken billentette volna Ancelt, és meg is teszi, ha az asszonyok nem látják. – Ancel reméli, hogy tapasztalatokra tehet szert – mondta simulékonyan. – Eddig a bátyám birtokán élt. Még nemigen ismeri az életet. Eleonóra mosolya lágyabb lett, de a tekintete nyugtalanítóan csillogott. – Akkor hát, Ancel Marshal, sokat kell még tanulnod. Hallgass Williamre, kövesd a tanácsait! Ő tudja, hogyan igazodjon el az udvarban. – Williamhez fordult. – Aztán jól vigyázz, ha bevezeted a nagyvilágba, hogy ott is tudjon maradni! – Magányosság költözött a tekintetébe. – Semmi sem üli meg úgy a lelket, mint a szabadság elvesztése. A testvérek a két királynéval ebédeltek, Eleonóra lakrészének a magányában. Williamnek feltűnt, hogy a legutóbbi látogatása óta a feltálalt étel minősége is sokat javult. Bár benne jártak a nagyböjtben, savanyított lazacot és friss rákot tálaltak elébük, finom búzakenyérrel, amelyet a sós, pikáns szószokba márthattak, mézes süteményt és mandulasodót. Ancel ideges volt, a kelleténél többet beszélt, de inkább belopta magát Eleonóra szívébe, mint ingerelte volna. – Egy kicsit rád emlékeztet, amikor még a nagybátyád, Salisbury szolgálatában álltál – ugratta Eleonóra Williamet, és megszorította a karját. – Sosem voltál ilyen beszédes, de a füled ugyanígy elvörösödött. – Mert többnyire túl ártatlan voltam a társalgás témájához, asszonyom – felelte komoly képpel William. Eleonóra szemrehányóan megveregette a karját, de a szeme nevetett. – Az öcséd is énekel? William összerázkódott. – Nem szeretném becsmérelni a saját húsom és vérem, de Ancelnek olyan a hangja, mint a hajnalban kukorékoló kakasnak. Viszont ügyesen sakkozik – tette hozzá, hogy javítson az öccse megítélésén. – Elismerten kitűnő játékos vagy, asszonyom, de még neked is meg kellene küzdened a győzelemért. Eleonóra megértően Ancel felé pillantott. – Gondolom, mindketten így tudtuk elütni az estéinket, hogy az efféle képességeinket csiszolgattuk. Szívesen próbára teszem. Étkezés után Eleonóra félrehúzta Ancelt egy ablakmélyedésbe, ahol a sakktábla állt az elefántcsontból és fekete borostyánból faragott figurák tömött soraival. William megragadta az alkalmat, hogy négyszemközt beszéljen Margittal. A fiatalasszony egy padon ült a parázstartó közvetlen közelében, varrással az ölében, de csak pár öltést varrt, és láthatóan nem érdekelte a munkája. – Jól érzed magad, asszonyom? – kérdezte William.

Az asszony kinyitotta a száját, hogy a megszokott választ adja, aztán meggondolta magát, és tagadólag megrázta a fejét. – Nem – felelte szemlesütve. – Egyáltalán nem érzem jól magam. – Sajnálattal hallom. – De cseppet sem vagy meglepve. Tudom jól, mert amikor a szobalány elém tartja a kézitükröt, és megpillantom a tükörképemet, egy élőhalottat látok. – Szó sincs róla, asszonyom. Olyan vagy, mintha tündérországból léptél volna ki: félig árnyakból szőtt, de ettől még végtelenül bájos. Az asszony nevetése szenvedésről tanúskodott. – Jaj, William, sosem hagy cserben az udvariasságod! Tudom, hogy úgy nézek ki, mintha most keltem volna ki a sírból. Tudtad, hogy amikor kihajóztunk Wissant-ból, gyermeket vártam? – Így hírlett, de mindig körültekintően fogadom az udvari pletykákat. – Akkor a szóbeszéd talán azt is hírül adta, hogy elvesztettem a gyermeket? – Sajnálom, asszonyom. Nagy bánat lehetett neked és az uramnak. Margit összeszorította az ajkát, és az állán megjelent egy gödröcske. – Való igaz. De Henrik bánata… más, mint az enyém. Alig látom, amióta Angliában vagyunk. Úgy… úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Ha átnéz rajtam, ha nem lát, akkor a kudarcunkat sem kell tudomásul vennie. Bárcsak… bárcsak… – Nyelt egyet, és megrázta a fejét. Barna szeme könnyesen, könyörgőn tekintett rá. William szíve elfacsarodott. – Az ifjú király törődik veled – mondta. Érezte, ahogy a hazugság égeti a nyelvét. – Valóban? – kérdezte az asszony tompán. – Valószínűleg annyira, mint én vele. Teljesítenünk kell a kötelességünket, de csak Isten a megmondhatója, hogyan fogjuk véghezvinni. Hallottam, amikor Yqueboeuf azt mondta Henriknek, hogy a sötétben minden tehén fekete… William megrázkódott az undortól. – Ha hallótávolságon belül lettem volna, Yqueboeufnek nem marad szája, hogy meggyónja a bűneit – morogta. – És Henrik mit válaszolt? Margit állán újra megjelent a gödröcske. – Nagyon részeg volt – felelte csendes méltósággal. William magában halkan káromkodott. Vagyis Henrik semmit sem mondott, semmit sem tett, sőt talán meg is bocsátotta a megjegyzést. Henrik viselkedésére mindig találtak mentséget. Soha semmi sem az ő hibája volt, de eljön majd a pillanat, amikor vállalnia kell a felelősséget. Margit az ajkába harapott. – Ha beleavatkozol, csak rontasz a helyzeten – mondta kétségbeesetten. – Nem lett volna szabad elmondanom! Mindkettőnk érdekében könyörgöm, hogy ne szólj egy szót sem! William összeszorította a fogát. – Kérlek…

– Rendben van, asszonyom – felelte mereven –, mivel ez a kívánságod, de ha ismét előfordul, és én is jelen vagyok, nem fogok uralkodni magamon. – Köszönöm – mondta Margit megkönnyebbülten. William magára hagyta az ifjú királynét, és a sakkozókhoz ment, de legszívesebben kezet mosott volna, hogy megszabaduljon az érzéstől, hogy valamiképpen bemocskolta a becsületét. Ancel keményen állta a sarat a szenvedélyesen elszánt Eleonórával szemben. A királyné előrebiggyesztette telt alsó ajkát, és a szemöldökét ráncolta. Lépett, majd feltekintett Williamre. – Nem fél kockáztatni – jegyezte meg elismerően. Williamnek sikerült rámosolyognia, bár azok után, amiket Margit mondott, nehezére esett. – Nem – hagyta a királynéra. És a kockázatra gondolt, amit vállalnia kellene, valamint a veszélyes kísértésre, ami erre csábítja.

Tizennegyedik fejezet Lagny-sur-Marne, Champagne, 1179 novembere

Új – ezúttal francia – ifjú királyt kentek fel. A francia Lajos fiát, a tizennégy éves Istenadta Fülöpöt, aki azért kapta ezt a nevet a keresztségben, mert akkor született, amikor az apja már minden reményt feladott, hogy valaha is fiúörököst nemz. Mindenszentek napján koronázták meg Reimsben, és a nagy esemény alkalmából pazar lovagi tornát rendeztek. A koronázásra érkező mágnások és nagyurak mind megjelentek a bajvívótéren a kíséretükkel. Amerre a szem ellátott, kisebb-nagyobb sátrak sorakoztak. Hideg, de tiszta idő volt, a láthatár szemcsés ködben úszott, és mivel az utóbbi időben nem esett, a lovak patája alatt kemény volt a föld. William a nemrég felkelt nap felé pillantott, és mélyen beszívta a levegőt, amelyben a kenyér, a szalonna és a sűrű levesek illata elkeveredett a számtalan tábortűz illatával. A főzősátrak előtt nagy volt a sürgés-forgás, ahogy az emberek a nap kemény tusai előtt megtöltötték a hasukat. Ancel a páncél fölé öltött köpenyét igazgatta, amikor kilépett William sátrából. A köpenyre William címerét, egy zöld-sárga alapon vadul acsargó vörös oroszlánt hímeztek. Több lovag is hasonló öltözéket viselt, köpenyüket és pajzsukat William címere díszítette. Csakúgy mint William és Ancel, ők is angol születésűek voltak, és Henrik abból az összegből állta a költségeiket, amelyet az apja azért adott, hogy illendően képviselje őt Fülöp koronázási ünnepségén, és amely gyorsabban olvadt el, mint a hó a napon. William megcsodálta az öccsét. – Pontosan úgy festesz, mint a király igazi bajnoka – jelentette ki.

Ancel idegesen mosolygott. – Remélem, úgy is harcolok majd! – E tekintetben nincsenek kétségeim. – William komolyan gondolta, amit mondott. Ancel egész nyáron mellette járta a lovagi tornákat. Eleinte idegesen és bizonytalanul, de ahogy nőtt az önbizalma, úgy csiszolódtak a képességei. William tudta, hogy soha nem lesz belőle kiemelkedő lovag, de megbízható harcos vált belőle, aki mindig tisztában volt azzal, hol vannak és mit csinálnak a többiek. Adam Yqueboeuf és Thomas de Coulances épp mellettük haladt el, és meghallotta a két testvér beszélgetését. – Nem tudtad, Marshal, hogy téged tartanak Lancelotnak? – vigyorgott rájuk Yqueboeuf gúnyosan. William szeme összeszűkült. – Mit jelentsen ez? – A két lovag között tovább nőtt az ellenszenv. William részéről a megjegyzés miatt, amelyet Yqueboeuf Margitra tett, és amely William tudomására jutott. Yqueboeuf utálata pedig az irigységből fakadt, és minél magasabbra emelkedett William az udvarban, riválisa gyűlölete annál jobban elmélyült. William tudta, hogy csak akkor hasonlítja Arthur király legkiválóbb lovagjához, ha ebben valami sértés lappang. – Nyilvánvaló, nem? Te vagy a király bajnoka, nemde? És mint ilyen, minden jutalmat megérdemelsz. A lovagok továbbmentek. Amikor hallótávolságon kívül értek, de Coulances Yqueboeuf-höz hajolt, a fülébe súgott valamit, amin mindketten nagyot nevettek, majd jelentőségteljesen hátrapillantottak a válluk felett. – Kár, hogy nem az ellenfeleink – jegyezte meg Ancel csípőre tett kézzel. – Szívesen lenyeletném velük a saját fogukat! – Elgondolkodó pillantással méregette a bátyját. Henrik szobájában előző este egy trubadúr Chrétien de Troyes történetét regélte el, amely Lancelotról, Arthur király legnagyobb lovagjáról szólt, aki elárulta az urát, amikor együtt hált a feleségével. – Mit gondolsz, nem arra céloznak, hogy te és Margit királyné… William felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa az öccsét. – Egy szót se többet! – Az arcát eltorzította az utálat. – Nem tűrök ilyen mocskot! – Te nem, de ők talán igen. – Rágalom, amely nélkülöz minden alapot. Soha nem vagyok kettesben a királynéval. Ha az udvarban beszélek vagy táncolok vele, nem maradok mellette sokáig, és nem is udvarolok neki. – Még a legmakulátlanabb hírnevet is tönkreteheti a szóbeszéd – hívta fel a figyelmét az öccse. William sziszegve fújta ki a levegőt összeszorított fogai közt. – Mi mást kellene tennem? Mindenki, köztük Henrik és Margit is tudja, hogy szeretőm van, és nem kívánok más nők után koslatni. Ancel megvonta a vállát. – Bölcsebben tennéd, ha óvatosabb lennél! – tanácsolta, aztán szomorkásan elvigyorodott. – Tudom, bagoly mondja verébnek…

William savanyú képet vágott. – És ha a verébnek ezúttal igaza van? Fontolóra veszem, amit mondtál és megszívlelem. – Vállon veregette Ancelt, azután ment, hogy felöltse a páncélját. Bár William nem eresztette el a füle mellett Adam Yqueboeuf és Thomas de Coulances féltékeny pusmogását, a gondolataiból egyelőre száműzte a két férfit. Sürgős tennivalói jobban lekötötték, mint ellenségei kicsinyes mesterkedése. Rhys az istállóból William sátrához vezette az ura új paripáját. Blancart már túljárt az ifjúkoron, és nem vehetett részt a tornákon, így Flandriai Fülöp megvásárolta Williamtől, és a ló tenyészmén lett a gróf egyik birtokán. A helyét egy selymes, aranyszőrű, szőke sörényű és farkú lombardiai paripa vette át. Wigain meg is jegyezte, hogy a ló szőre a bizánci aranypénzek vörösben játszó színére emlékeztet, amelyeket a keresztes lovagok hoznak haza magukkal, és Bezant, a paripa, végül erről is kapta a nevét. – Bemelegítettük – mesélte vidáman Rhys. – Jómagam járattam be. Kezes, mint egy bárány. William köszönetképpen bólintott, majd nyeregbe pattant, és odakocogott az angol lovagokhoz, akik küzdelemre éhesen gyülekeztek a zászlója alatt. Örömmel látta, hogy mindegyikük különös gondot fordított a külsejére. Harry Norreis, William hírnöke zöld-sárga szalagokat font a lova sörényébe, a zablára pedig csilingelő kis ezüst csengettyűket fűzött. – Olyan, mint egy vándorkobzos lova – csóválta a fejét derűsen William. – Te meg úgy festesz, mint egy vándormuzsikus! – Annál szebben zengem majd a dicséretedet! – Norreis, aki olyan szertelenül vad volt, mint dús, gesztenyebarna hajkoronája, kirántotta a kardját, és úgy forgatta meg a levegőben, mint egy bűvész, mielőtt visszadugta volna a hüvelyébe. William elfojtotta a nevetését, de amikor elfordult tőle, Margit királyné udvartartásának egyik várakozó apródját pillantotta meg. – Sir William, a királyné azt kéri, e szalagot talizmánként viseld a küzdőtéren, és azt kívánja, hogy hozzon neked jó szerencsét – hadarta el gyorsan a szöveget, majd átnyújtott egy vörös selyemszalagot Williamnek. William kénytelen volt elfogadni az ajándékot. Ha visszautasítja, az további sértettséget szül, és csak újabb spekulációknak ad tápot. A zálogok elfogadása általában semmit sem jelentett, de a szájíze még mindig rossz volt a szóbeszéd miatt, és felmerült benne, nem magyarázzák-e félre a többiek az iménti jelenetet. – Mondd meg a királynénak, hogy köszönöm, és büszkén viselem a zálogát! – Az élénk színű selyemszalagot a lándzsája végére kötötte. Az apród meghajolt, és elszaladt, miközben az ifjú király megérkezett a külön erre az alkalomra összegyűjtött kétszáz normann és Anjou lovag élén. A vörösben és aranyban csillogó tömött sorok

torokszorítóan pompás látványt nyújtottak. Henrik a páncél fölött vérvörös selyemköpenyt viselt, amelyre csillogó aranyszállal két viaskodó oroszlánt hímeztek – a szemük fekete gyöngyből, a karmuk hegyikristályból készült. A kardkötőjét zománcozott oroszlánok díszítették, és a lószerszámot – a homlokszíjat, a mellszíjat és a csatokat – további oroszlános jelvények ékesítették. William megkönnyebbülten látta, hogy Henrik lándzsájának a nyelén egy pontosan ugyanolyan selyemszalagot lobogtat a szél, mint amilyet ő kapott. Margit legalább jó érzékkel ugyanúgy megajándékozta a férjét. Az Anjouk vörös-arany színeit viselő lovagokon túl más, eltérő színekbe öltözött lovagok gyülekeztek, akiket Henrik az utolsó pillanatban csábított magához, valamint kisebb csapatok, többek között Williamé is, amelyek a saját zászlójukkal vonultak fel a küzdőtéren, mégis Henrik lobogója alatt harcoltak. – Mi van, Marshal? Minden jöttmentet befogadsz a hős angolok közé? – ugratta Henrik. A „hős angolokat” gúnyosan mondta, mert az angolokat kevésbé civilizáltnak tartották, mint a normann vagy Anjou lovagokat: olyan részeges tuskóknak, akiknek még a magukhoz való eszük sincs meg. Az angolok viszont, hallván az efféle előítéleteket, elszántabban verekedtek, ha harcra került a sor, hogy elégtételt vegyenek, és megmutassák igazi értéküket. – Igen – felséges uram –, és egyre szívesebben. – William magabiztos mosollyal nézett Henrikre. Az ifjú király mögött felfedezte a lovagok soraiban Adam Yqueboeuf-öt és Thomas de Coulances-t. Az utóbbi valami trágárságot mutatott Williamnek, aki úgy tett, mintha észre sem venné, mert tudta, hogy a másikat sokkal jobban felbosszantja, ha közömbös marad, mintha ő is mutogatni kezd. Az angolok igen helyénvalóan hitvány férgeknek hívták az olyanokat, mint Yqueboeuf és Coulances. Magában William is így becézte őket. A küzdőtérre most más csapatok lovagoltak be. A flamandok Fülöp, Flandria grófja és a testvére, Boulogne-i Máté vezetésével, a burgundiak a hercegükkel az élükön, Huntingdon grófja a skótokkal, és végül rengeteg francia lovag, akik az új, ifjú francia király tiszteletére vonultak fel. Vitéz, rettenthetetlen látvány volt, és William gyomra szinte görcsbe rándult a várakozásteli izgalomtól, a torka pedig elszorult a büszkeségtől. Henrik is ugyanezt érezhette, mert könnyek csillogtak a szemében, amikor egy pillanatra megdermedt, mielőtt odafordult a fegyverhordozójához, hogy elvegye a sisakját és fölhúzza a bélelt sapkára. – Soha nem lesz ennél magasztosabb pillanat a lovagi tornák történetében – jegyezte meg érzelmektől fojtott hangon. – Soha. Meglehet, hogy valóban ez volt a legmagasztosabb lovagi torna a történelem során, de egyben a legvéresebb is. A küzdelem, ami következett, iszonyatos volt, és olyan sok lovag vett részt benne, hogy sokszor inkább

igazi csatának tűnt, mint bajvívásnak. Fülsiketítő volt az ordítás, és időnként talpalatnyi hely sem maradt, hogy a lovakkal manőverezzenek. Mire felszabadult annyi hely, hogy támadásba lendülhessenek, a lovak és az emberek már olyan izgatottak voltak, hogy mennydörgő robajjal estek egymásnak. A lándzsák millió darabra törtek széjjel, a lovagok kizuhantak a nyeregből, a lovak elestek, és némelyik ló és lovasa fel sem állt többé. A szőlőültetvényeket, ahol a csapatok harcoltak, összetaposták és feldúlták. Mindenfelé csatakiáltások és jelszavak harsantak. Harry Norreis hű volt az ígéretéhez, és teli torokból üvöltötte William nevét, hadd hallja mindenki. – Isten a marsallal van! – bömbölte a dárdáját lengetve, mialatt szüntelenül csilingeltek a lován a csengettyűk. A küzdőtér a kavargó, örökösen változó mozgás színpompás kavalkádja volt, és Williamet és a csapatát egyszer csak egy flamand csapat elválasztotta Henriktől. William káromkodva verekedte át magát a lovagokon, miközben megpillantotta az ura testőreit, akik élükön Yqueboeuf-fel és a de Coulances fivérekkel lóhalálában üldözőbe vettek néhány tehetős, gazdagon felszerszámozott lovon ülő francia lovagot, mialatt Henrik, akit a harc heve vakká és süketté tett minden más iránt, berontott egy csapat burgundi közé, holott csak maroknyi embere maradt mellette. William látta, hogy Henrik lándzsája úgy törik ketté, mintha üvegből lenne, a szilánkjai szétrepültek a szélrózsa minden irányába. Henrik ellenfele ugyan megingott a nyeregben, de nem esett le, a társai pedig körülvették az ifjú királyt, megragadták a lova zabláját, és azon igyekeztek, hogy letaszítsák Henriket a földre. William megsarkantyúzta a lovát, és vágtatni kezdett. Még hallotta, ahogy Norreis kiáltása felharsan a háta mögött: – A marsall, a marsall, Isten a marsallal van! William a kardjával vagdalkozva igyekezett utat törni magának Henrikhez. Az ifjú király elvesztette a sisakját és az alatta viselt sapkát, barna haja égnek meredő csomókban vette körül kipirult arcát. A karja járt, mint a cséphadaró, a fogát elszántan összeszorította: csak nem hagyja, hogy foglyul ejtsék egy ilyen tekintélyes viadalon, a vele egyenrangúak szeme láttára! A burgundiaknak azonban eszük ágában sem volt elereszteni a zsákmányukat, és mivel Henrik nem tudta a lovát irányítani, még most is a rabjuk volt. William megragadta Henrik lovának a homlokszíját, és húzni kezdte, a megzavarodott állat azonban vadul igyekezett kiszabadulni a szorításából. A burgundiak Williamet csépelték, de ő komoran belecsimpaszkodott a lóba. Ancel odavágtatott hozzá, hogy segítsen. Williamnek végre sikerült lehámoznia a kantárt a ló fejéről, így az ellenfeleik nem tudtak mibe belekapaszkodni. Henriknek sem maradt semmi a kezében, csak a ló sörénye, de ez elég is volt ahhoz, hogy végre vadul megsarkantyúzza a lovát, és kivágtasson a szoros embergyűrűből. – Vigyázz! – ordította Ancel, és egy csapat flamand lovagra mutatott, akik látva Henrik szorult helyzetét, odaszáguldottak, hogy kihasználják a

kínálkozó alkalmat. William hangosan átkozódva felragadott egy lehullott lándzsát, és előreugratott, hogy elvágja a flamand vezér útját. Újra Bezant oldalába vágta a sarkát, és a lándzsát iszonyatos erővel a lovag pajzsába döfte. Érezte, hogy az ütés erejétől megremeg a karja, és a robusztus, masszív Bezant is meginog alatta. A ló mellső lábai alól kicsúszott a talaj, és a farára esett. A lándzsa kőrisfából készült nyele végigrepedt és kettétört. William kezében csak egy csonk maradt. Egy pillanatra halálra vált, azt hitte, hogy Bezant végképp eldől, de a csataló iszonyatos erővel összeszedte magát, és ismét lábra tápászkodott. William előrántotta a kardját, azt remélte, nyert annyi időt, hogy Henrik elvágtasson az egyik menedékhelyre. Másra már nem maradt ereje, csak arra, hogy kivédje az ellenfelek elszánt ütéseit, és elkerülje, hogy foglyul ejtsék. Amikor meghallotta, hogy Harry Norreis a Marshal-csatakiáltást hallatja, óriási megkönnyebbülést érzett. Kínkeservesen teleszívta ziháló tüdejét, és a csatakiáltásra maga is ordítással felelt. Ancel épp elhárított egy ütést, amely oldalról érte volna Williamet, amikor szakadt, sáros köpenyben megjelent Baldwin de Béthune. William megkétszerezte az erőfeszítéseit, az ellenfele pedig inkább úgy döntött, meghátrál, semmint hogy megkockáztassa, hogy foglyul ejtsék. William kimerülten a nyeregkápára borult, és zihálva igyekezett csillapítani a légszomját. Szemét csípte a veríték, miközben a sisakja nyílásán át a terepet szemlélte, ahol az egyik pihenőhelyen dühösen fedezett fel egy elmosódott vörös-arany foltot. Megsarkantyúzta Bezant-t, és az álldogáló lovagok felé vágtatott. Amikor odaért, lekapta a sisakját, és odahajította egy királyi fegyverhordozónak. – Örülök, hogy csatlakoztatok hozzánk, uraim! – förmedt Yqueboeuf-re és de Coulances-re meg a többiekre. – Hol voltatok, amikor az uratokat hajszál híján foglyul ejtették? Egy rakás parasztkölyökbe több fegyelem és önuralom szorult! Yqueboeuf odalépett William csatalovához, az arca a kimerültségtől és a méregtől elsötétedett. – Úgy tudtuk, te és angol féleszűekből álló hatalmas csapatod urunk sarkában van. Nem a mi hibánk, hogy nem értél fel a feladathoz. William leugrott a nyeregből, és torkon ragadta Yqueboeuf-öt. – Hogy merészelsz velem így beszélni? Amikor egy disznópásztor is jobban ért a bajvíváshoz, mint te! Yqueboeuf félresöpörte William kezét, aztán dühtől lángoló tekintettel ellökte magától. – Úgy bánsz az urunkkal, mint egy szoptatós dajkára szoruló csecsemővel, holott kiváló harcos! Mi legalább váltságdíjat gyűjtöttünk az urunk kincsesládájába. Te viszont csak azzal törődsz, hogy a saját dicsőségedet növeld. A marsall! A marsall! Isten a marsallal van! Hah! – Yqueboeuf William lábára köpött, aztán esdeklően Henrik felé fordult, aki figyelmesen nézte az összetűzésüket. – Rosszul tettük, felséges uram? – Nem – ráncolta a homlokát Henrik. – A pillanat hevében történt, és mint te is mondtad, Adam, hasznos váltságdíjat gyűjtöttetek. Mindkettőtöket sokra

tartalak, és nem engedem, hogy nyilvános veszekedéssel szégyent hozzatok rám. Csorbát ejt a méltóságomon. Hagyjátok abba! Még előttünk a délutáni küzdelem, és meg akarom szerezni a díjat. Fogjatok kezet, és tegyétek félre az ellentéteiteket! William lenyelte a keserűségét. A gyomrában kihűlt a bor, ami addig melegen tartotta. Dühös volt, de elsősorban önmagára. Hagyta, hogy Yqueboeuf kijátssza az éberségét, és lecsapjon rá, holott a riválisának pontosan ez volt a célja. Henrik legalább nem kérte meg őket, hogy nyilvánosan bocsánatot kérjenek egymástól, csak azt, hogy tegyék félre a nézeteltéréseiket. Yqueboeuf kelletlenül megragadta William kezét, megszorította, szándékosan összeroppantva az ujjait, majd hirtelen elengedte. Henrik elégedetten biccentett, aztán elkiáltotta magát: – Akinek pihent lóra vagy élelemre van szüksége, most szerezzen! Egy perc múlva indulunk! A pihenőhelyen nagy nyüzsgés támadt, ahogy a lovagok sietve engedelmeskedtek Henrik parancsának. William ellenőrizte, hogy van Bezant, de leszámítva egy apró horzsolást a bal mellső lábán, a csődör sértetlen volt. William úgy érezte, rosszabb állapotban van, mint a lova. A küzdőtéren maradt a lándzsája, amelyre Margit királyné szalagját fölkötötte, de nem ment vissza megkeresni. Elvett egy új lándzsát a fegyverhordozótól, és igyekezett a rá váró küzdelemre összpontosítani. Felsorakozott Henrik mögött, aki fáradt lovát egy eleven spanyol aranyderesre cserélte. – Ha tudsz, maradj velem, szoptatós dada! – kiáltotta Henrik, és a ló véknyába vágta a sarkantyúját. William az ura után vágtatott, és közben azon töprengett, vajon nem örege már az ilyesmihez. A lovagi torna három napig tartott, és az utolsó estén Henrik lakomát rendezett a mellette harcoló lovagoknak és uraknak a nagyteremben. A legjobbak ajándékot kaptak. Harry Norreis egy ezüsttrombitát, mert ő volt a legharsányabb lovag. William le Gras egy ezüstvégű lándzsát, mert ő törte össze a legtöbb lándzsát a tornán, Thomas de Coulances pedig egy szép ezüstkelyhet, mert ő volt a legrészegebb. Yqueboeuf-nek egy aranyszélű kupát ajándékozott Henrik. – Ez egy szerető serleg – magyarázta az ifjú király egy kézlegyintés kíséretében, csillogó szemmel. – Mert a természetedből túlcsordul az emberi kedvesség nektárja. – Yqueboeuf meghajolt, és kényszeredett mosollyal köszönetet mondott Henriknek. William egy lovon ülő lovagot formázó, aranyozott ezüstből készült vizeskancsót kapott, Ancel pedig egy mókusszőrmével bélelt köpenyt, amelyet aranyba foglalt ametisztcsat fogott össze. Ancel boldogan vigyorgott Williamre. – Mit szólna ehhez a bátyánk, John?

– Hogy velem együtt megindultál a kárhozat felé vezető meredek lejtőn – felelte savanyúan William. A torna után lakomát rendeztek, ahová a nőket nem hívták meg – kivéve a mindenütt jelen levő táncosnőket –, és William örült is ennek. Most képtelen lett volna elviselni a királyné és az udvarhölgyek jelenlétét. Régen nem volt ilyen kemény, háromnapos küzdelemben és lakomázásban része, és nagyon elfáradt, a teste éreztette vele, hogy már nem húszéves. Henriken azonban látszott, hogy hajnalig akar dáridózni, bár csak a kiválasztottakkal. A lakoma felénél aztán váratlanul kijelentette, hogy úgy döntött, csak William nevűekkel óhajt egy asztalnál ülni, és mindenki mást kiparancsolt a teremből. Aki kifogást emelt, azt két jól megtermett fegyveres kivezette. Ancel nevetett, amikor a vállára terítette az új köpenyét, és hátba veregette Williamet. – Legalább nem kell egész este elviselned Yqueboeuf és a de Coulances testvérek képét! – mondta, azután ő is távozott a többiekkel. William elfintorodott. Yqueboeuf kifelé menet gyilkos pillantást vetett rá. Bizonyára azt hitte, hogy a tréfát William ötlötte ki, és szándékosan akarta eltávolítani őket Henrik közeléből. William képtelen lett volna jobb belátásra téríteni. Intett egy fegyverhordozónak, hogy töltsön bort a kupájába, és elhatározta, hogy ugyanúgy lerészegedik, mint ifjú ura. Amikor körülnézett, látta, hogy a terem egyáltalán nem üres, mivel a William név nagy népszerűségnek örvendett a nemesség körében. Henrik még fullajtárokat is szétküldött, hogy az üres padok megtöltésére további Williameket tereljenek össze. – Most egy vagy a sok közül, Marshal – motyogta részegen Henrik, és durván oldalba bökte Williamet. – De én vagyok az egyetlen Henrik! Már csaknem hajnalodott, amikor William és egy William de Preaux nevű lovag közrefogta az ifjú királyt, és félig eszméletlen állapotban kivonszolta a nagyteremből, hogy a szobájába vigye. William bizonytalan lábakon állt, bár jobban bírta az italt, mint Henrik, és de Preaux is dülöngélt. Egy fegyverhordozó előreszaladt, hogy ajtót nyisson, és William hallotta a szolgálók izgatott suttogását, majd Margit hangját. A királyné vastag, szőrmével bélelt hálóköntöst viselt, barna haja súlyos fonatban hullott a vállára. Amikor a férfiak bebotorkáltak a hálószobájába, tágra nyílt a szeme, és a torkához kapta a kezét. – Jól van – nyugtatta meg William –, bár holnap reggel nem így érzi majd, amikor felébred. – A két lovag az ágyhoz húzta Henriket, és hasra fektették, a fejét pedig oldalra fordították, hogy levegőt kapjon. – Örülök, hogy az idén ez az utolsó lovagi torna – jegyezte meg a királyné keserűen. – Nem hiszem, hogy még egyet el tudnék viselni. – Semmit sem tudsz elviselni – motyogta Henrik, aki éberebb volt, mint amilyennek tűnt. – Legkevésbé egy élő gyereket.

Margit némán felhördült, az ajkát szorosan összeszorította. William látta a tekintetében a gyötrelmet. – A király többet ivott a kelleténél, asszonyom. Nem tudja, mit beszél. – Pontosan tudja, mit beszél, és ezt gondolja józanul is. És mindenkinek ez a véleménye. – Margit a szájára szorította a kezét, és elfordult. – Asszonyom… – William kérlelőn kinyújtotta felé a kezét, de az asszony nem láthatta, mert háttal állt neki, a szoba sötét árnyai felé fordulva. – Távozzatok! – parancsolta a királyné remegő hangon. – És köszönöm, hogy a férjemet az ágyához kísértétek. William és de Preaux hajlongva távozott. – Semmi kincsért nem cserélnék egyikükkel sem – csóválta meg a fejét de Preaux. William nem válaszolt. Amikor a királyné beszélt, olyan megtört volt a hangja, hogy William megborzongott. Szánalom és együttérzés töltötte el a szívét. Szegény kislány, gondolta, szegény, szegény kislány, és azt kívánta, bárcsak visszament és megkereste volna a selyemzálogot, amelyet a királyné ma reggel büszkén neki ajándékozott a vitézségéért.

Tizenötödik fejezet Le Mans, Anjou, 1182 ősze

N

– em törted össze magad, hogy hamar ideérj – jegyezte meg Henrik ingerülten. Az ifjú király a lakosztályában fogadta Williamet. – Nem bánom, ha tornákra jársz, de ne maradj el sokáig! William meghajolt. – Borzalmas volt az idő, felséges uram, ezért tartott ilyen sokáig az út. – Epernonba ment egy lovagi tornára, amelyen Henrik nem óhajtott részt venni. Margit királyné, aki az egyik udvarhölgyével sakkozott, felpillantott. Barátságos arckifejezése örömről tanúskodott, de az övé volt az egyetlen mosolygó arc a teremben. Adam Yqueboeuf és Thomas de Coulances egy-egy oszlopnak dőlve álldogált Henrik széke mögött, és kedvetlenül méregette Williamet. Henrik fenyegetően meredt rá. – Mialatt a saját hírnevedet öregbítetted, nem hallottad hírét szeretett öcsémnek? – Melyiknek, felséges uram? Geoffrey úr egy bretagne-i csapatban tört lándzsát. Az estét vele és Flandria grófjával töltöttem. Jókedvűnek láttam. – Rohadtul nem érdekel Geoffrey kedve! – csattant fel durván Henrik. – Richárdra céloztam! – Róla nem hallottam, felséges uram. Ha említették is, csak futólag tették. Hallanom kellett volna valamit? – Amíg te kedvedre szórakoztál, és elbújtál az eső elől, Richárd ellopta a kastélyaimat – világosította fel rosszkedvűen Henrik.

– Hogyan, felséges uram? – William unalmat és bosszúságot érzett, de leküzdötte magában. Ez az ő útja, gondolta, és jóban-rosszban kénytelen végigmenni rajta. – Megerősítette Clairvaux-t, amiről nagyon jól tudja, hogy az enyém, és a saját katonáival töltötte meg – csikorgatta a fogát Henrik. – Mivel közel van a kettőnk területét elválasztó határhoz, azt hiszi, megkaparinthatja, és azt tehet vele, amit csak akar. William gyorsan körülnézett. Baldwin de Béthune alig észrevehetően megrázta a fejét, Péter de Preaux a körmét nézegette, Roger de Gaugi csizmája kopott orrára szegezte a tekintetét. – Beszéltél erről felséges atyáddal, uram? – kérdezte William. – Nem avatkozik közbe – csattant fel dühösen Henrik. – Azt mondja, nem érdemes törődni vele. Gyermekként bánik velem, mialatt Aquitániában Richárd azt tesz, amit akar, és azt lop el Anjouból, amit csak akar. – A mutatóujjával a mellére bökött. – Én vagyok a legidősebb, az örökös, akit királlyá koronáztak, mégis nekem van a legalacsonyabb rangom, az egy Jánost leszámítva, és még neki is megígérték, hogy amint nagykorú lesz, megkapja Írországot. Apám mást sem tesz, mint vén zsugoriként arra panaszkodik, hogy milyen sokba kerülök neki. – Henrik arca megnyúlt. – Nem is sejti, mibe kerülnék neki, ha akarnám! William leplezte az undorát. Henrik még mindig ugyanazt a nótát fújta, mint tizennyolc éves korában. Tíz év telt el azóta, és a keserűsége meg a zsémbelődése most sokkal kellemetlenebbül hangzott. Az élete sok tanulsággal szolgált, mégis keveset okult belőle. – Ideje felkeresnem a sógoromat – jegyezte meg Henrik szelídebb hangon. – Ő legalább az én szemszögömből látja a dolgokat. Nem meglepő, gondolta William. Fülöpnek érdeke fűződött ahhoz, hogy ellentéteket szítson az Anjou-családon belül. – Fülöp nem is tudja, milyen szerencsés! – folytatta Henrik. – Az apja a sírban, és nincsenek fivérei, akik megpróbálnák ellopni az atyai örökségét. Azt tehet, amit akar. – Igen, de a határon ott vannak a bajkeverő rokonai – emlékeztette William. Henrik felnevetett, de William megjegyzése nem térítette el a szándékától. – Megparancsoltam, hogy állítsák elő a szekereket. Holnap indulunk. – Felséges uram. – William meghajolt, azután odament Margithoz, aki jelezte, hogy cseréljen helyet a vele szemben ülő udvarhölggyel. William nem akart maradni, de vissza sem utasíthatta a meghívást anélkül, hogy ne tűnt volna faragatlannak. A királyné a tornán aratott sikereiről kérdezgette, ő pedig elmesélt néhány viadalt, hogy a kedvében járjon. – A férjem az Île-de-France-ra utazik – mondta Margit, amikor túlestek a bevezető udvariaskodásokon. Henrikre pillantott. Yqueboeuf és de Coulances

csatlakozott az ifjú királyhoz, és hármasban nevetgéltek, mint a suhancok. A királyné összeszorította a száját. – Attól félek, vihar közeledik. – Akkora, mint amikor az apja ellen lázadt? Margit kettőt lépett a paraszttal. – Nem tudom. Nem beszél velem. Sosem beszélt, de most még kevesebbet, amióta… – Elhallgatott, és a szemét lesütve a sakktáblára meredt. – Felemészti, amiről azt gondolja, az övé kellene, hogy legyen, és észre sem veszi, amije van. A neheztelése megijeszt… miatta csak. – Williamre nézett. – Állítsd meg, ha tudod! Még hallgat rád. Még meg tudod közelíteni. – A kezét William karjára tette. William ebben nem volt olyan biztos. Már nem volt az az ifjú lovag a fehér lovon, aki Henrik gyerekkori képzeletében élt. Manapság már nem volt elég egy támadás a forgó céltábla ellen, vagy a lándzsa végére ügyesen felszúrt karika, hogy kivívja az ifjú király tiszteletét, és felkeltse a figyelmét, és kedve sem volt tüzes karikákon átugratni, ha ezt kívánták tőle. – Meglátom, mit tehetek – válaszolta, és biztatóan megszorította az asszony kezét. Amikor felállt, látta, hogy Adam Yqueboeuf számító tekintettel nézi kettejüket, aztán anélkül, hogy levenné róluk a szemét, odahajol és súg valamit de Coulances-nak és a többi lovagnak. William a bizonytalan politikai helyzet és a közelgő veszély ellenére élvezte az Île-de-France-ot. Fülöp király tizenhét éves volt, és bár az udvarában épp annyi belpolitikai és hatalmi küzdelem folyt, mint Anjou rokonainál, a fiatalember jól állta a viharokat. Ő is beképzelt volt, mint Henrik, csakhogy a magabiztossága céltudatossággal párosult. Tudta, mit akar, és megvolt benne a türelem és a kitartás, hogy elérje a célját. William egy jó adag könyörtelenséget is felfedezett benne, ami Henrik öccsére, Richárdra emlékeztette, és János alattomos ravaszsága sem hiányzott belőle. Ennek ellenére szeretetre méltó fiatalember volt, és bizonyos fokig befolyásolható. Élvezte Henrik társaságát, ahogy valaki egy nagy lakomát vagy egy egzotikus állatgyűjtemény látványát élvezi: kilépést jelentett a hétköznapokból, és egy pillanatra elterelte a figyelmét a gondokról. Margit is jobb kedvre derült, amint hazaért. Bár az Anjou-udvarban nevelkedett, és alig nőtt ki a pólyából, már átküldték Eleonóra királyné udvarába, itt mégis a saját népe körében lehetett, Fülöp pedig a féltestvére volt. Újra mosoly derítette fel az arcát, és amikor este az udvar összeverődött, ő is együtt táncolt a többiekkel, és ott maradt velük, hogy megnézze a mutatványosokat és az előadásokat. William is részt vett az udvari mulatságokban, és olyasvalaki lelkesedésével vetette bele magát az élvezetekbe, aki előre tudja, hogy a táncnak nemsokára vége szakad, és amikor ez megtörténik, sokáig egyáltalán nem lesz módja táncolni. Hogy formában maradjon, a francia lovagokkal gyakorolt a bajvívótéren. Az estéket is velük töltötte: nagyzolva anekdotáztak, míg le nem égtek a

gyertyák. Ancelnek és neki egy rokonuk is volt a francia udvarban. Rotrou, Perche grófja a Salisbury-ágon az unokatestvérük volt, és sok időt töltöttek a társaságában. Rotrou, látva Ancel kedélyes természetét és a kardforgatás terén mutatott tehetségét, helyet kínált a fiúnak a saját udvarában. – Elengedsz? – kérdezte Ancel Williamet, amikor egy egész napos vadászat után, amelyen a király udvartartása is részt vett, leszálltak a lóról az istálló udvarán. William vállat vont. – A magad ura vagy. Nem kell engedélyt kérned. – De lehetőséget kaptam tőled, és a bátyám vagy… – Rotrou pedig az unokatestvéred, és Perche grófja. Ragadd meg az alkalmat, és szállj magasra! – veregette meg William Ancel vállát. – Ahogy most áll a helyzet, valószínűleg jobban jársz Rotrou udvarában. Menj csak! Ragadd meg két kézzel a kínálkozó lehetőséget, és éld a saját életedet! Én is ezt tettem. – Megvetette a lábát, nehogy Ancel feldöntse, amikor túlcsorduló érzéseinek szabad utat engedve, hevesen megölelte. – Nem bánod meg! – De igen, ha itt helyben megfojtasz! – nevetett William. A fejét csóválva nézte, ahogy Ancel átadja a gyeplőt egy lovásznak, majd elsiet, hogy megkeresse Rotrou lovagjainak a csapatát. William arca derűs maradt, de az ajkát összeszorította, és bánat költözött a szívébe. Közte és Ancel között hat év volt a különbség, de most nemzedéknyinek érezte. Valahol elvesztette az optimizmust és az életerőt, amit Ancel még őrzött, mint frissen vert ezüstökkel teli erszényt. – Öregszem – sóhajtott fel a mellette álló Rhysnek. Az inasa tetőtől talpig végigmérte. – Hiszem, ha látom, uram – prüszkölt. – A küzdőtéren még mindig lekörözöd a fiatalokat. – Azt csak a tapasztalat teszi – mosolygott William. Rhys kézbe vette Bezant kantárját, hogy megtisztítsa, és a homlokszíjon megdörzsölte az egyik sárga-zöld jelvényt. – Ahogy a feleségem szokta mondogatni, a tapasztalatnak sokat köszönhetünk. – Valóban ezt állítja? – Úgy ám, uram, és ő már csak tudja. Ne vedd sértésnek, uram, de pár évvel idősebb vagyok nálad…, és még nem érzem magam öregnek se az ágyban, se azon kívül. William zömök, sötét szemű lovászára nézett, és érezte, hogy hirtelen jobb kedvre derül. – Igazad van, Rhys – szólalt meg. – Az ember nem mondhatja, hogy megöregedett, amíg az élet útját végig be nem járta. Igyekszem, hogy ne okozzak neked csalódást. Rhys felvonta a szemöldökét, mire William hangosan felnevetett, és két ezüstpennyt nyomott a lovász markába. – Vegyél valamit a feleségednek! – mondta, és kisétált a lassan leszálló őszi alkonyatba.

– Az utóbbi időben alig látlak – húzta el a száját Clara, amikor William végre időt szakított, hogy felkeresse a vendégfogadóban, ahol szállást vett ki párizsi tartózkodásuk idejére. – Olyan kevés figyelmet szentelsz nekem, hogy ezzel az erővel másutt is lehetnék. William vállat vont. – Ez nem olyan, mint egy lovagi torna – magyarázta. – Az ifjú király mellett kell lennem, és más kötelezettségeim is vannak. Azt hittem, tetszik majd neked Párizs és a piacok. Van elég pénzed? – Nem pénzre vágyom. William sóhaja nem a megfelelő válasz lehetett, mert Clara hátat fordított neki, és nagy dérrel-dúrral átvonult a nagyobbik szobába. – Felteszem, az udvarban vacsoráztál is, így nem eszel velem. – Clara… – A szobában felállított kecskelábú asztalra nézett, és a gyönyörűen hímzett térítőre, amelyet Clara készített, mialatt rá várakozott. A nő friss kenyeret készített oda egy tálba, és töltött gombát, William egyik kedvenc ételét. Észrevette, hogy Clara a gyöngyös kék ruháját viseli, és elfogta a bűntudat. – Nem – felelte. – Nem ettem az udvarnál. – Nem mondott teljesen igazat. Egy halom sajtos ostyát falt be, míg Henrikkel és az udvarához tartozó lovagokkal kockázott, aztán mandulával töltött datolyát, és a vagdalt húsos pitéket is megkóstolta, mialatt Margit egyik udvarhölgye felolvasott Trisztán és Izolda románcából. William levette a köpenyét, és felakasztotta a falba vert szegre. – Magammal vinnélek, ha lehetne… – De szajhákat nem engednek be az udvarba? William leült az asztalhoz, és megdörzsölte a szemét; csak most érezte, mennyire fáradt. – De beengednek, csakhogy én nem sorolnálak közéjük. A szajhák bármelyik férfival elmennek, aki meg tudja fizetni őket – sőt, még a kurtizánok is. Clara bort töltött a kupájába, és ő is leült az asztal mellé. – Régebben azt hittem, hozzád tartozom, William – mondta halkan –, de rájöttem, hogy nem, és te sem fogsz soha hozzám tartozni. Különös hanghordozása és a tekintete bűntudatot ébresztett Williamben. Odahajolt a nőhöz. – Holnap elmehetünk lovagolni – ajánlotta fel, miközben azon járt az esze, vajon hogyan szakít majd időt erre. Igyekezett békülékenynek mutatkozni. Clara megrázta a fejét. – Már késő… – Némi habozás után folytatta: – Holnapra más terveim vannak. William letette a kést, és felhagyott azzal, hogy evést színleljen. – Más terveid? Clara sem nyúlt az ételhez, és William látta, hogy a nő feszült. – Amikor azon az éjszakán felkerestelek a sátradban, figyelmeztettél, hogy egy koldus is jobb helyzetben lesz nálam, én mégsem akartam meghallani, amit mondtál. Azt hittem, elég lesz, amit adni tudsz, vagy megváltoznak a dolgok…, de az utóbbi időben belefáradtam, hogy nyomorúságos morzsákért esedezzem.

– Sajnálom – hajtotta le a fejét bűnbánóan William. – Tudom, hogy elhanyagoltalak… Mostanában nehéz a helyzet. – És bizonyára nem változik egyhamar. – Clara nagy levegőt vett, és a férfi szemébe nézett. – Megismerkedtem valakivel… egy borkereskedővel. Le Mans-ba való, özvegyember, aki a rokonait jött meglátogatni Párizsba. Azt mondja, ha hozzámegyek feleségül, az összes idejét és ezüstjét rám pazarolja. William a nőre meredt, miközben a szavak a fejében köröztek, de sehogy sem akartak értelmes egésszé összeállni. Haragot érzett, de megkönnyebbülést is, és nem akkora meglepetést, mint amekkorára számított. Clara olyan volt, mint egy macska: zárkózott, független, de szeretetre vágyott. William nem szánt rá időt, másvalaki azonban igen. – Nem lustálkodtál a hátam mögött – vetette oda metsző gúnnyal. Clara elpirult. – Mert ennyit látok belőled: a hátadat! Csak akkor térsz vissza hozzám, ha aludni akarsz, vagy nőre van szükséged. Clara szavai megsebezték, mert bár szó szerinti értelemben igazak voltak, az árnyalatokat nem adták vissza. – Nem igazság – felelte szemrehányóan. – Igazad van, nem az – válaszolta Clara szándékosan félreértve, amit mond. – Stephen holnap visszatér Le Mans-ba, én pedig vele tartok. Stephen. William összerándult, mert a névvel a férfi valóságossá vált. – Lefeküdtél vele? – görbült le megvetően a szája. – Honnan tudod, hogy nem hajít ki az utcára? – Eddig csak beszélgettünk, sőt többet beszéltünk egy hónap alatt, mint te meg én az elmúlt évben. És még ha rosszra fordulnának is a dolgok, akkor is félretettem annyit… – A nő dacosan szembefordult Williammel, mintha arra akarná kényszeríteni, hogy kimondja: mindent, amije van, tőle kapott. William azonban nem kapta be a horgot, mert sejtette, hogy erre Clara azt válaszolná, hogy az ágyban, hanyatt fekve kereste, és ezt most nem viselte volna el. – Akkor hát mi ez? – kérdezte inkább a sértettek gúnyosságával. – Az utolsó vacsora? – Az érintetlen ételre mutatott. – Vagy a bolondok lakomája? Az asszony arcán legördült egy könnycsepp. Clara türelmetlenül letörölte. – Még most is… Még most is azt hittem, hogy van remény, de… ugye, nincs? Williamnek nem kellett a válaszon törnie a fejét, mert ebben a pillanatban hangos dörömbölés hallatszott. Hallották, hogy a fegyverhordozó ajtót nyit, majd hangok moraja szűrődött fel hozzájuk. William megkönnyebbülten felállt, és az ajtóhoz ment, hogy a fiúnak ne kelljen bekopognia. – Az udvarba hívnak, uram – jelentette Eustace rezzenéstelen arccal. – Micsoda? Ilyenkor? – szűkült össze William szeme. Későre járt, sötét volt, de William tudta, hogy az ifjú király mindig sokáig fennmarad. – Közölte a hírnök, miről van szó? – Nem, uram.

– Nyergeld fel a csatalovamat! – parancsolta William kurta biccentéssel. Amikor Eustace léptei elhaltak a lépcsőn lefelé menet, William visszafordult. – Mennem kell – mondta Clarának. – Beszélünk, amint visszatérek. – És az mikor lesz? – kérdezte az asszony fáradt hangon. – Nem tudom – túrt bele szórakozottan a hajába William. – Remélhetőleg pár óra múlva. Ugye, megvársz? – Ha csak pár óra, igen. William szájon csókolta, az asszony visszacsókolta, de amikor az ajkuk szétvált, mindketten érezték, hogy búcsúcsókot váltottak.

Tizenhatodik fejezet

F

– elséges uram? – William belépett az ura szobájába, és rögtön feltűnt neki, hogy az udvartartás lovagjai szinte kivétel nélkül jelen vannak. Henrik egy borral félig teli kelyhet szorongatott, és az ágyán ült, amelyet még nem készítettek elő a lefekvéshez. A függönyöket összekötötték, és még a helyükön voltak a napközben ágyra terített szürke és krémszínű farkasbőrök. – Apám ajánlatot tett, Marshal – vágott bele Henrik rögtön a közepébe –, és el kell döntenem, hogy elfogadom-e, vagy a képébe vágom. William igyekezett összeszedni magát. Fáradt volt, de tudta, hogy itt ezt nem nézik el. – Milyen ajánlatot, felséges uram? Henrik felemelte a kelyhet, és fenékig ürítette, majd odatolta a szolga elé, hogy újratöltse. – Azt mondja, ha nem keverek több bajt, és visszatérek a nyájba, akkor napi hetven fontot kapok, és egy éven át hetven lovag költségeit állja. William bólintott, és megdörzsölte a homlokát. – Mit szól ehhez a francia király és Flandria grófja? Henrik lapos mozdulatot tett a tenyerével. – Hogy szerezzek érvényt a jogaimnak Normandiában, és ne érjem be kevesebbel, de persze hogy ezt mondják, hiszen érdekükben áll a családom további megosztása. – Fogta a kelyhet, és gyorsan felhajtotta a bor harmadát. Üveges tekintetéből és kivörösödött arcából ítélve hamarosan felállni sem lesz ereje, nemhogy döntést hozni, gondolta William. – Ugyanakkor igazuk is van. Szégyengyalázat, hogy Richárdnak és Geoffreynak van hol uralkodnia, illetve Richárd esetében van, amit tönkretehet, nekem meg semmim sincsen. – Idővel te öröklöd a legtöbbet a testvéreid közül, uram – emlékeztette William. – Hah! Apám még ötvenéves sincs! Az apja talán ekkortájt halt meg, de a nagyapja még hetvenévesen is a trónon ült. Hány éves leszek, mire

lehetőséget kapok az uralkodásra? Talán el sem jön az én időm, és meghalok, mielőtt a vén zsugori feldobja a talpát, ha úgy őrzi az életét, mint a hatalmát. – Fülöp királynak és Flandria grófjának igaza van, felséges uram – szólalt meg harciasan Yqueboeuf. – Vissza kellene küldened atyád hírnökeit azzal az üzenettel, hogy nem éred be kevesebbel, mint Normandia uralmával. – Így véled? – rágta a körmét Henrik. – Így bizony, felség. Csakis ezt a választ adhatod. – Yqueboeuf összefonta a karját, és kihívóan Williamre nézett. A tekintete arra biztatta, hogy mondjon ellent, ha van hozzá mersze. Mint azt előre sejteni lehetett, a de Coulances testvérek is bólintottak: öntudatlanul is utánozták Yqueboeuf modorosságait. Többen is egyetértően mormoltak valamit, lelkesen támogatva a láthatóan egyöntetű véleményt. – Baldwin? – fordult Henrik Baldwin de Béthune-höz. – Mi a véleményed? Baldwin megvakarta az állát. – Hogy tárgyalnod kellene tovább, felség. Valószínűtlennek tartom, hogy atyád neked adja Normandiát – bármit is tégy. – Ezt gondolod? – ráncolta dühösen a homlokát Henrik. – A véleményemet kérdezted, felség. – Baldwin, Henrik udvartartásának egyik legeszesebb lovagja nem hátrált meg. Nyílt, őszinte tekintete lefegyverző volt. Henrik Williamhez fordult. – Mit tegyek? Fogadjam el az apám ajánlatát, vagy küldjem el a pokolba? William a homlokát ráncolta. – Igaz, amit Baldwin mond. Atyád nem adja neked Normandiát, sőt még csak egy részét sem, de az, hogy itt tartózkodsz a francia udvarnál, nagy nyugtalansággal és keserűséggel tölti el. Nem biztos felőled. Amikor utoljára fellázadtál, majdnem elveszítette a koronáját, és akkor még ifjú voltál. Mennyivel több bajt okozhatnál most, amikor már érett férfi vagy? – Úgy véled, hogy szembe tudnék fordulni vele, és le tudnám győzni? – csillant fel Henrik szeme. William megrázta a fejét. A lehetőség, hogy apa és fia újra szemben álljanak egymással egy csatamezőn, megfagyasztotta a vért az ereiben. – Atyád nem követi el ugyanazt a hibát, mint kilenc évvel ezelőtt. Eltipor mindenkit, akire gyanú vetül, mielőtt még szervezkedhetne, és csak utána keresi majd a felelősöket. De ha mégis fegyvert ragadnál, azzal sok bajt okoznál neki. Azt tanácsolom, ne háborúskodj vele, hanem keményen alkudozz az elérhető legelőnyösebb megegyezésért. Ha nem adja Normandiát, akkor követeld mindazt a pompát, ami neked járna, ha valóban Normandia uralkodója lennél. Henrik eltöprengett a javaslaton. – Olyan furfangos észjárású vagy, Marshal, mint egy kereskedő – jegyezte meg. – Biztos, hogy nem polgári vérből születtél?

– Mindenesetre szeret a társaságukban forgolódni – gúnyolódott Yqueboeuf. Arra célzott, hogy William szívesen barátkozott a kereskedőkkel és az árusokkal, akik kiszolgálták az udvart. – A kereskedőktől sokat tanulhat az ember – replikázott William. – Kérhetnél valamit a királyné udvartartása számára is – tette hozzá Henrik felé fordulva. – Így Fülöp király sem érezné úgy, hogy a családja méltóságán csorba esett. Henrik felhajtotta a borát. – Jó ötlet. – Kongott a nevetése. – Így vagy úgy, de apámnak fizetnie kell! William azonnal távozott volna, de Henrik még nem akart nyugovóra térni. Mint egy gyermek, akit kimerített az ünneplés, izgatott volt, nyafogó, feszült és veszélyes. Írnokot hívatott, és diktálni kezdett egy levelet, amelyben közölte, milyen feltételek mellett hajlandó megőrizni a békét. William hallgatta, ahogyan sorolja a követeléseit, és összerázkódott, mert tudta, hogy kit fognak majd hibáztatni ezért. Henrik láthatóan élvezte a helyzetet, és bátorításra várva állandóan Yqueboeuf-re és a de Coulances fivérekre nézett. – Fiatal urunknak tetszik az ötleted – súgta oda Baldwin Williamnek. – Reménykedjünk, hogy nem bánjuk meg, amit tanácsoltunk. – Mi mást mondhattam volna? Nincs abban a kedvében, hogy bármit meghalljon, amit nem akar. Jobb elképzelésnek tűnt, mint háborúra buzdítani. – William megtörölte az arcát, és azt kívánta, bárcsak száz mérföldre lenne innen. Időközben Henrik muzsikusai is megérkeztek; az arcuk sápadt és puffadt volt a kialvatlanságtól. William pontosan tudta, hogy érzik magukat; nézte, ahogy letelepednek egy sarokba, és előveszik a hangszereiket, egy spanyol lantot és egy ír hárfát. Összerezzent a bizonytalan pengetés és a reszkető hangok hallatán. – Ha már ott tartunk, mit nem hallunk szívesen, jobb, ha tudod, hogy rólad és Margitról is tovább terjed a pletyka – suttogta komoran Baldwin. – Vannak az udvarban, akik bármit megtennének a bukásodért. Yqueboeuf azzal traktálja a többieket, hogy mennyire aggódik az ifjú király jó híréért, de közben a maga felemelkedésére és a te vesztedre áhítozik. – Tudok a szóbeszédről, de azért köszönöm – felelte William csendesen, és zordan elmosolyodott. – Jó barát vagy. Baldwin aggodalmasan megrázta a fejét. – Igen, de nem lehetek egyszerre mindenütt – mondta. – Vigyázz, nehogy hátba támadjanak! Henrik csak hajnalban vonult vissza. Amint világosodni kezdett, elküldte a hírnököket az apjához, és miközben az Île-de-France kakasai a szemétdombjaikon kukorékoltak, William Harry Norreis-szel visszaindult a szállására. Botladozott a fáradtságtól. Egyetlen dologra vágyott csak, hogy

elnyúljon egy tollal tömött, vastag matracon, és az idők végezetéig aludjon, de tudta, hogy erre nem sok esélye van. Akkorát ásított, hogy majdnem kiugrott az állkapcsa. – Harry, ha legközelebb kilovagolunk a küzdőtérre, ne kiabáld olyan lelkesen világgá a vitézségemet! Van, akit ezzel sértesz, és bár fütyülök az érzékenységükre, talán jobb lenne, ha egy ideig tartózkodnál ettől. Harry elvörösödött. – Ha kívánod, uram, így teszek, de az, akit ez sért, gyáva és hazug, akinek a tettei sosem érnek fel a tiédhez. – A férfi állán növő gesztenyebarna borosta égnek állt felháborodásában. William fáradtan elmosolyodott. – Dicséretes a hited – felelte. – Bár nem vagyok benne biztos, hogy a tetteim valaha is felérnek az övéikkel. Harry úgy pislogott, mint egy bagoly, bár távolról sem tűnt olyan bölcsnek, ahogy értetlenül rámeredt. – Uram? – Dőlj le a szalmazsákodra! – csóválta a fejét William. – És ha hagynak, aludj egy keveset! Semmi kétségem afelől, hogy amint felébred az ifjú király, azonnal magához hívat. – Vállon veregette Harryt, majd mosolyogva figyelte, ahogy a férfi elcsoszog a terem sarkába leterített szalmazsákhoz. A lovagról mindig azok a szívós kis terrierek jutottak az eszébe, akik élvezettel furakodtak be a rókalyukakba és a borztanyákba, és irtották ki a csűrökben elszaporodott patkányokat, sokszor a saját bőrüket is kockára téve. Kíváncsi volt, mennyi időbe telik, míg a lejáratásán fáradozó ellenségeinek egyike az ölebének nevezi majd Harryt. Felvonszolta magát a lépcsőn, a kilincsre tette a kezét, és a vállával benyomta a hálóterem ajtaját. Bár odakint a vöröslő, őszi nap már kiemelkedett az éjszaka fala mögül, az ablak fatáblái még zárva voltak. A szobában sötét honolt, és az eloltott gyertyák füstjét még érezni lehetett a levegőben. William rossz előérzettel, de cseppet sem meglepetten odalépett az ablakhoz, kinyitotta a táblákat, és beengedte a friss, reggeli levegőt. A fény beáradt a nyitott ablakon át, felizzította a csíkos takaró színeit, és láthatóvá tette a gyapjúfüggönyökre hímzett rombuszokat. Az ágy szépen bevetve várta, a párnákat úgy felrázták és elsimították, hogy nyoma sem maradt annak, hogy valaha is aludt rajtuk valaki. Clara utazóládája eltűnt a sarokból, ahogy a zománcozott doboz is, amelyet Williamtől kapott, hogy abban tartsa a fésűit és a brossait. William tudta, hogy Clara azt a pár órát, amit tőle kért, várakozással töltötte, mert a parázstartók még melegek voltak, szinte még érezte a jelenlétét, de a kértnél egy perccel sem adott több időt. Miért is adott volna? Mit is mondhattak volna egymásnak? A viszonyuknak vége volt. William kicsatolta az övét, és a földre dobta. Ügyetlen ujjakkal ingujjra és harisnyára vetkőzött, majd halk nyögéssel eldőlt az ágyon. A párnán egy finom, sötét hajszál emlékeztette a veszteségére. Két ujja közé fogta, a fény felé tartotta, aztán szabadon engedte hadd szálljon, amerre akar. Clarának talán igaza volt. Szerette, nagyon is, de ahhoz nem eléggé, hogy otthagyja

miatta az udvart, Le Mans-ig üldözze, és visszaszerezze. Az oldalára fordult, felhúzta a térdét, és már aludt is.

Tizenhetedik fejezet

A francia udvar a Párizstól északra fekvő erdőségekbe és mezőkre indult vadászni. Csípős idő volt, és a bronz és rozsdavörös árnyalataiban pompázó őszi levelek bonyolult kacskaringókat rajzoltak a zománckék égre. A férfiak és a nők magukkal hozták a sólymaikat, hogy elfogják a zsákmányt, és a kutyáikat, hogy felhajtsák a rejtőzködő vadat. Henriknek ezüstszőrű, fürge, kecses agarai voltak, a csuklóján pedig egy vándorsólyom gubbasztott, a fején szorosan illeszkedő, hímzett sapkával. Az apjától még nem kapott választ, de nem hagyta, hogy ez elrontsa a mulatságát. Williamet sosem lelkesítette a vadászat. Úgy tartotta, hogy a legjobb harci gyakorlat a lovagi torna. Bár a vadászat is fejlesztette a kitartó és ügyes lovaglást, a szoros közelségben vívott küzdelemben, a lándzsa-és kardforgatás közben egészen más tudásra volt szükség egy csataló irányításához. Szerette elnézni, ahogy a sólymok a magasba röppennek, majd kőgolyóként zuhanva lecsapnak az áldozatukra, és csodálta a solymászok ügyességét, de nem rajongott úgy a vadászatért, mint Henrik, Baldwin de Béthune vagy Margit. Az asszony izgatottan felkacagott, amikor a vándorsólyma felreppent, és a magasba szárnyalt a tarló felett. A széltől kipirosodott az arca, barna szeme ragyogott. Férfimódra ülte meg a lovat, ahogy Eleonóra királynénak volt a szokása…, és Clarának is, aki elegáns ezüstsarkantyúkat csatolt a lovaglócsizmájára. William elnézte Margitot, és hirtelen beléhasított a fájdalom Clara elvesztése miatt. Előfordult, hogy napokig nem is gondolt volt szeretőjére, azután valami felidézett benne egy emléket, és a nő szelleme olyan élénken jelent meg előtte, mint annak idején maga Clara a sátrában. Nem sokkal dél előtt a társaság megállt egy patakparton, hogy kényelmesen falatozzon, ami a vadászaton kívül a kimozdulásuk egyik indítéka volt. A sólymokat a nyeregvázakhoz kötözték a társaságtól kicsit messzebb, hogy a zsivaj ne zavarja a madarakat. A gödrökben tűzifából és faszénből rakott tábortüzeknél az előreküldött szakácsok és kukták már javában serénykedtek. A farkaséhes társaságot rotyogó vadpörkölttel, búzacipóval, tésztában sült lazaccal, apróra vágott csirkehússal és mazsolával töltött süteménnyel, mézben párolt almával és szederrel várták. A vadászkutyák gondozói pórázra fogták a kutyákat, a lovászok kikötötték a lovakat, hadd legeljenek, majd letelepedtek a saját tábortüzük mellé. A közelben a vadászok szétválogatták, megkötözték és takarosan fölfűzték a

délelőtt elejtett vadat. William fogta a kenyeret és egy tál ragut, és a patak mentén távolabb sétált a többiektől. Általában a társaságban maradt, és a nyugtalanító emlékek elűzésére a csevegést és a tréfálkozást választotta volna, most azonban fárasztotta a vadászok hangos beszéde, és nyugalomra vágyott. Nem sokkal később egy füves partoldalhoz ért, amely a jelek szerint valakinek a horgászhelye lehetett, mert megtisztították a csalántól és a szedertől, a füvet pedig lenyírták. William leterítette a köpenyét, és rátelepedett, majd nekilátott enni. A vadásztársaság nevetése és beszélgetése még ide is elhallatszott, de már tompábban, és a távolság miatt inkább megnyugtatóan, mint bosszantóan hatott rá. A hátát kellemesen melegítette a nap, és már majdnem elégedettnek érezte magát. Miután elfogyasztotta az ételt, leguggolt a patak mellé, hogy elöblítse a tálat és a kanalat. Amikor fölállt és megfordult, Margitot és a társalkodónőjét pillantotta meg. A királyné ölebe is velük volt, egy játékos, apró termetű barna-fehér spániel, aminek futtában lebegtek a fülei, és rózsaszínű nyelvét lógatva folyton lihegett. A kutya elrohant William mellett, és belevetette magát a patakba, ahol nagy örömmel ugrándozni kezdett a sekély vízben, majd kimászott a partra, és megrázta magát. A három ember gyorsan félreugrott. A kutya csaholva és váratlan izgalommal a fűre nyomta az orrát, és eliramodott a patak melletti ösvényen. William felkapta a köpenyét, és követte, ahogy Margit is; kezével felfogta a földön húzott gyapjúszoknyáját, hogy ne nedvesítse be a fű. A ruhája már így is vizes lett, amikor a kutya megrázta magát. – Régen nem beszéltem veled – törte meg a csendet –, legalábbis nem a megfelelő módon, úgy ahogyan két régi barátnak kellene. – Asszonyom, akadnak olyanok, akik semmiféle beszélgetést nem tartanak megfelelőnek kettőnk között – figyelmeztette Margitot William. A nő hirtelen bosszús lett. – És mi pontosan tudjuk, kik azok, és mennyit ér a véleményük. Odamegyek, ahova akarok, és azzal beszélgetek, akivel jólesik. Nem vagyok már gyerek, hanem Anglia jövendő királynéja és a francia király nővére – szegte fel az állát. – Valóban így van, asszonyom, de ez akkor is veszélyes. – Jaj, William, ne beszélj már velem úgy, mint egy udvaronc, és ne nézz rám álarc mögül! – csattant fel türelmetlenül az asszony. Williamet meglepte az éles hang. – Ha álarcot viselek, az ugyanaz, mint alatta az arc. Mit szeretnél, hogyan beszéljek és viselkedjek? – Mintha a barátod lennék, és nem egy idegen, akivel udvariasnak kell lenned. – Margit megfogta a karját, és gyöngéden megrázta. – Az emberek – akár egyedül vagyunk, akár társaságban – azt látnak, amit látni akarnak, és a legtöbbjükkel amúgy is torkig vagyok. – Kifújta a levegőt, és amikor megállt, szembefordult vele. Mereven William szemébe nézett, és a kezét továbbra

sem vette le a férfi karjáról. – Emlékszel, amikor Eleonóra királyné poitou-i kertjében játszottál velünk? Velem és a királyné leányaival? – Ha jól emlékszem, Erre csörög a dió-t – válaszolta William rekedten. – Hagytad, hogy elkapjalak. Mindig megesküdtél, hogy nem így van, de tudom, hogy szándékosan hagytál nyerni. Könnyen legyőzhettél volna minket. William vállat vont. – Akkor nem hívtak volna meg olyan gyakran a királyné kertjébe. – Nem. – Az asszony vágyakozva elmosolyodott. – Mindig azt gondoltam, szeretsz velünk játszani, és sosem hittem, hogy a saját céljaid vezérelnek. – A becsvágy és az élvezet nem mindig zárják ki egymást. Egyébként sem annyira a becsvágy hajtott, mint az, hogy majd megőrültem Eleonóra királynéért. – Még most is szereted? – Természetesen. Ő sosem ereszt el. – Fájdalmasan elmosolyodott. – Clara egy kicsit emlékeztetett rá. Ugyanolyan kecses volt. Azt hiszem, részben ez vonzott benne, és persze az, hogy megmentette az életemet. – Jaj, William! – Margit hirtelen felindulásában megfogta a kezét, lábujjhegyre állt és csókot nyomott az arcára. A spániel hirtelen morogni kezdett, aztán ugatni, a lába mereven, ugrásra készen állt, ahogy a fülét hegyezve a füves part felé fordult. Margit szeme tágra nyílt a rémülettől. A társalkodónője gyorsan mellé lépett, William eldobta a tálat meg a kanalat, majd előhúzta az övébe dugott hosszú vadászkést. Semmi sem mozdult, csak a szélfútta fű – és a szél feléjük fújt, és illatokat, szagokat sodort magával, amelyeket a kutya érzékeny orra megszimatolt, – Ideje visszatérned, asszonyom, a többiekhez, mielőtt keresni kezdenek! – tanácsolta William. – Valószínűleg úgy lenne jó, ha kicsit távolabbról követnélek. – Azt hiszed, kémkednek utánunk? – kerekedett el még jobban az asszony szeme. – Biztosra veszem. – William lassan, aprólékos gonddal visszadugta a hüvelyébe a kést, és igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Nem lett volna értelme, hogy a keresésére induljanak azoknak, akik meglesték őket. A kutyaugatás nekik is jelezte volna, hogy a rejtekhelyükhöz közelednek, ahogyan őt és Margitot is figyelmeztette. – Menj, asszonyom, és ne szólj semmit! – tanácsolta William. – Nincs miért megróniuk, hacsak azért nem, mert egy elkeseredett barátot megvigasztaltál. – Sokatmondó pillantást vetett az asszonyra, amit az ifjú királyné egy merev biccentéssel viszonozott. Margit sápadtan, de elszántan tapsolt a kutyának, majd a szolgálóval az oldalán visszafordult a falatozó társasághoz. William figyelte, ahogy a két nő eltűnik a szeme elől, majd komor arccal lehajolt, hogy fölvegye a tálat és a

kanalat. Reménykedett, hogy az ügy pillanatok alatt elül, de nagyon is tisztában volt vele, hogy tálcán nyújtotta át rosszakaróinak a fegyvert, amellyel romlásba dönthetik.

Tizennyolcadik fejezet

Ralph Farci iszákos alak volt, és imádta a hasát, ezért is kapta a Töltött gúnynevet. A férfi úgy festett, mintha a tunikája alatt egy párnát hordana, és sokszor nem is viselt övet, hogy a kedvére megtölthesse a bendőjét. Farci a méretei ellenére is fürgén mozgott, gyors volt a szeme és a keze, ami hasznosnak bizonyult a kardforgatásban, de még inkább a kockavetésben és más szerencsejátékokban, amelyekben – legalábbis így tartotta a szóbeszéd – a csalást sem vetette meg. Farci ma este kedélyes hangulatban volt, mert a sólyma sok vadat ejtett a vadászaton, és a kutyái egy nyulat is segítettek leteríteni. A vacsora fönséges volt, bor pedig amennyit csak akart, és a kedvenc udvari szajhája puha ágyat ígért neki éjszakára. Az ifjú királlyal szemben veszített kockán, de ezt szándékosan tette, és az erszénye sem lett sokkal könnyebb. Cserébe viszont az ifjú király kegyét élvezhette. Farci épp az ölében ülő szajhát simogatta, amikor Adam Yqueboeuf és Thomas de Coulances odalépett hozzá. Szívélyesen biccentett. – Jó volt ma a vadászat – szólalt meg Yqueboeuf. – Nagyon szépen repült a sólymod. – Ugye? – Farci letolta a térdéről a nőt, és intett neki, hogy távozhat. A lotyó várhat, gondolta, mert sokkal fontosabbnak találta, hogy megvitassa a sólyma bátorságát két lovaggal, akiknek az elismerésére szomjazott. A vidám csevegés és borozgatás közben Farci azon vette észre magát, hogy úgy körüludvarolják, mintha fontos ember lenne, ami nagyon jólesett neki, de egy csöppet zavarba is ejtette. Általában neki kellett másoknak hízelegnie. – De persze nemcsak mi űztük ám a vadat ma az erdőben – hajolt hozzá közelebb Yqueboeuf, és egészen lehalkította a hangját –, hanem valaki más is, csak sokkal alantasabb céllal. – Valóban? – ráncolta értetlenül a homlokát Farci. Yqueboeuf körbenézett, és még halkabban folytatta. – Mit gondolsz, hova ment a királyné, amikor megálltunk ebédelni? Farci vállat vont. – Fogalmam sincs, talán pisilni a bokorba. Nem figyeltem. – Nem figyelted, mert jobbára ott sem volt…, ahogyan William Marshal sem.

– Á! – Farciban hirtelen feltámadt az érdeklődés. Nem kedvelte Marshalt, és mélységesen irigyelte, hogy mindent felfalhat anélkül, hogy ez meglátszana erős, izmos alakján. Az ifjú király ráadásul igen nagyra becsülte, ami eggyel több ok volt arra, hogy ellenszenvet tápláljon iránta. – Az erdőben találkoztak titokban. Farci Yqueboeuf-ről de Coulances-ra pillantott. – Bizonyára tréfálsz! Yqueboeuf csettintett az ujjával egy szolgának, és újabb korsó bort követelt. – Hát nem láttad, hogy az ifjú királyné milyen felhevült és kipirult volt, amikor visszajött? Mintha alaposan beakasztottak volna neki! És a marsall pár perccel később ugyanabból az irányból bukkant fel! Farci az ajkát harapdálta. – Most, hogy mondod, a királyné valóban feldúltnak tűnt. Olyan volt, mint egy őzsuta, aki tudja, hogy követik, de nem látja a vadászt. – Hidd el, már hajszolták, utolérték és fel is nyársalták – válaszolta durván Yqueboeuf. – És ez biztos? Yqueboeuf bólintott, és összenézett de Coulances-szal. – Vannak tanúk. Farci felháborodottan fújta fel magát. – Ha igaz, amit mondasz, akkor az isten szerelmére, Marshal és az ifjú királyné felségárulást követett el! – A szolga egy teli kancsót tett az asztalra, és Farci gyorsan töltött magának. – Igaz – bólogatott Yqueboeuf – de ha Thomas vagy én próbálnánk meg elmondani az ifjú királynak a kételyeinket, egy szavunkat sem hinné el. Tudja, hogy nem kedveljük Marshalt, és az indítékainkat firtatná. – De hát csak nem hagyhatjátok, hogy az ifjú királyt így felszarvazzák! – méltatlankodott Farci. – És mi van, ha a királyné várandós lesz? Yqueboeuf bort töltött magának és de Coulances-nak. – Nem is merek belegondolni. Tudod, ha olyasvalaki hozná szóba az ifjú király előtt a dolgot, akiről tudja, hogy pártatlan, akkor talán hajlandó lenne meghallgatni, és tenne valamit. Farci a szájához emelte a kupát, és inni kezdett, aztán észrevette, hogy a két lovag úgy lesi, mint macska az egérlyukat, és majdnem visszaköpte az italt. – Még hogy én?! – fuldoklott. – Azt akarjátok, hogy én mondjam el az ifjú királynak, hogy Marshal felszarvazta? Yqueboeuf előrehajolt, és szúrós tekintete majdnem felnyársalta Farcit. – Valamennyiünk érdeke, hogy Marshalt lerángassuk a piedesztálról, és végre kiderüljön, hogy valójában egy aljas gazember. Ennek a szégyenteljes viszonynak azonnal véget kell vetni. – De miért hinne nekem őfelsége? – kérdezte Farci zavartan. – Marshal a kedvence. Henrik inkább neki hisz majd, mint nekem! – Törte a fejét, vajon mibe keveredett. Nem kedvelte Marshalt, de nem akart kegyvesztett lenni csak azért, mert Henrik pártfogoltjáról rosszat mond – hacsak nem biztos benne, hogy ezzel a lovag bukását okozza.

– Hinnie kell, ha mások is megerősítik, amit állítasz, és benned megbízik. Az udvartartásban sok lovag van, aki egyetért majd veled, ha egyszer kimondod, amit kell. Marshalért csak az olyanok állnak majd ki, mint de Béthune és a de Preaux fivérek, de az ő hangjukat elnyomja majd a többségé. Erről én és Thomas gondoskodunk. – Yqueboeuf összefonta a karját, ezzel is jelezve, hogy a vita végleg eldőlt. – Olyasvalaki kell, hogy szóljon Henriknek, akire hallgat. Természetesen rajtad múlik, hogy szólsz-e, vagy hagyod, hogy inkább egy mocskos angol és a barátai uralkodjanak rajtunk… Farci megrázta a fejét, és nyelt egyet. – Nem… nem, csak bízzátok énrám – motyogta. – Majd én beszélek az urunkkal, és gondoskodom róla, hogy megtudja az igazat. Henrik gyomrában a döbbenet és a bor keltek birokra egymással. Kurtán elküldte a felesége hálóterme elől az őröket és a fegyverhordozókat. Nem fért a fejébe, amit az imént hallott, de Ralph Farci kiszámítható, tunya fajankó volt, akibe egy szemernyi képzelet sem szorult. Nem lehet, gondolta, de aztán eszébe jutott, milyen udvariasan bánik William Margittal, és hogy a lovagi tornákon Margit záloga épp oly gyakran lebegett William zászlójára kötve, mint az ő lobogóján, és elfogták a kétségek. Pár éve Flandriai Fülöp kivégeztette az udvartartása egyik lovagját, mert kiderült, hogy viszonya van a feleségével; Megtörtént az ilyesmi, gyakran megtörtént, de Henrik sosem hitte volna, hogy vele is előfordul. Túlságosan hitt önmaga kiválóságában, és megrázta, hogy ebből az irányból érte támadás… már, ha természetesen igaz a dolog. Margit szolgálói meghajoltak, amikor belépett a szobába, Henrik azonban egy biccentéssel kiparancsolta őket. A nők nyugtalan pillantást vetettek rá, miközben kisorjáztak, különösen a felesége kedvenc társalkodónője. Majdnem ráparancsolt Nicolette-re, hogy maradjon, de aztán meggondolta magát. Talán az a szuka is többet tud, mint amit ő maga hallani akar. Margit odajött hozzá, és Henriknek átfutott a fején, vajon természetes aggodalmat lát-e az arcán, hogy a férje ilyen késő éjjel töri rá az ajtót, vagy a bűntudat és a félelem terhelő bizonyítékát. A szolgálói kifésülték Margit derékig érő haját, ami most ragyogó barna legyezőként terült szét a hátán. A haja és telt, fehér, rózsás bimbókban kicsúcsosodó keblei voltak rajta a legszebbek. Köntösben volt, alatta finom vászoninget viselt. Vajon William Marshal hányszor gyönyörködhetett ebben a látványban? Hányszor oldotta ki a köntöse övét, hányszor húzta szét az ing nyakát, és csókolta a fehér, puha, telt kebleket? Vajon lefektette Margitot az ágyra, és belehatolt? Vajon Margit széttárta a lábait, és befogadta a magját? Henrik kis híján elhányta magát. – Férjem? Bár éjszaka volt, és alig lehetett látni, Henrik úgy vélte, hogy Margit elsápad. – Tudod, miért jöttem – szólalt meg nyersen.

Margit megrázta a fejét. – Nem… nem. Ha előreküldted volna az inasodat… – Akkor mi lett volna? – fortyant fel Henrik. – Gondoskodtál volna arról, hogy ne kapjalak paráználkodáson? Gondoskodtál volna arról, hogy az ostoba, vak férjed továbbra se sejtse, mit művelsz a háta mögött? – De… hisz… semmit sem tettem – dadogta Margit, és egyik kezét fehér, kerek keblére szorította. – Mivel vádolsz? – Házasságtöréssel és így árulással – förmedt rá Henrik. – Ne tagadd, hogy te és William Marshal szeretők vagytok! Rajtakaptak titeket. Margit rámeredt. – Aki ilyen mesével traktált, az hazudott. – Keresztet vetett, és felszegte az állát. – Atyám lelkére esküszöm, hogy nem estem a paráználkodás bűnébe William Marshallal. – Akkor hamisan esküszöl, asszonyom, mert ma délután láttak titeket. Tanúim vannak, akik Szent Hilarius csontjaira esküsznek, hogy te és William Marshal viszonyt folytattatok az orrom előtt. – Nem igaz! – szisszent fel Margit. – Tudod jól, hogy nem így van. Egészen mostanáig szeretője volt. – Ez még nem ok arra, hogy egy férfi hűséges legyen – dühöngött Henrik. – Ahogy a feleséget sem teszi hűségessé, hogy férje van. Honnan tudjam, hogy ő az egyetlen? Talán szeretők egész sora fordult meg az ágyadban? – Megragadta az asszony vállát, és megrázta. – Nem… senkim sincs, csak te! – kiáltotta Margit. – Bár nem is értem, miért érdekel, amikor te sosem hálsz velem. Akár apáca is lehetnék! – Ezen hamar segíthetünk. – Henrik durván letépte a köntös övét. Az asszony küzdött, és elfordította a fejét, amikor Henrik meg akarta csókolni, de a férje megragadta az állát, és erőszakkal maga felé fordította az arcát. – Marshalt fogadod, engem meg elutasítasz? – morogta dühösen. – Nem feküdtem le William Marshallal! – kiálrotta az asszony, miközben vadul dulakodtak. – Nincs köztünk semmi! Bármire megesküszöm, amire csak akarod, hogy igazat mondok! – Semmi sincs köztetek? – kérdezte megvetően Henrik. – A semmi kényszerített arra, hogy az orrom előtt találkozz vele az erdőben? Tényleg nagyon ostobának nézel. – Nem volt titkos találka. A kutyámat sétáltattam a patakparton, és így találkoztunk… véletlenül… nem tudtam, hogy ő is arra ment. – A hangja megremegett haragjában, már majdnem sírt. – Azt várod, hogy elhiggyem, nem beszélted meg előre Marshallal?– Az ujjai belemélyedtek az asszony húsába. – Inkább hiszel a cimboráidnak? – vetette oda lekicsinylően az asszony. – Te is tudod, hogy némelyik alig várja, hogy leszámoljon Marshallal. Miért követnék el akkora ostobaságot, hogy ott beszélek meg titkos találkát vele, ahol egészen biztosan kikémlelnek és felfedeznek bennünket? Ki súgta a füledbe ezt a mesét, Yqueboeuf?

Henrik arca elsötétült. – Látták, hogy megöleled. Tagadod? Margit felszegte az állát. – Igen. Csak baráti beszélgetés volt. Bárki állította is, hogy paráználkodtunk, hazudott. Henrik fürkésző pillantással méregette a feleségét. Vajon ő is hazugságokkal traktálja? Neki higgyen vagy Ralph Farcinak és az öt lovagnak, akik azt állították, hogy a felesége és William Marshal elárulta? – Tudod, mit tett Flandriai Fülöp a felesége szeretőjével? – Szónoki kérdés volt. Mindenki tudta, hogy a férfit az udvar mészárosai félig agyonverték, majd fejjel lefelé egy pöcegödörbe lógatták, míg meg nem fulladt. – William Marshal nem a szeretőm. – Margit az első vád óta összeszedte magát, bár sápadt volt, mint egy kísértet. – De szereted… Margit lesütötte a szemét, és a jegygyűrűjét forgatta. – Igen – ismerte el. – Mint jó barátot, vagy mint a testvéremet. Ez a kijelentése biztos nem igaz, mert nem néz a szemembe, gondolta Henrik. – Hazug ringyó vagy! – mondta ki élvezettel a szavakat. – Jogom van megverni téged és William Marshalt felségárulásért kivégeztetni! Az asszony álla remegett, amikor felemelte a fejét, és ismét ránézett. – A te lelkeden szárad – mondta. – Tudom, hogy az én lelkiismeretem tiszta. Henrik felemelte, majd kinyitotta az öklét, végül ellökte az asszonyt, aki hátratántorodott. Az ifjú király ezután sarkon fordult, és kivonult a teremből. Mindig is ellenszenvvel viseltetett a felesége iránt. Nem volt sem gyönyörű, sem szellemes, és a halkszavú vonzerő meg az intelligencia megbízhatóbb tulajdonságait Henrik nem sokra tartotta. Ami az ifjú királyt illette, a fárasztó kötelesség és a körülmények áldozatának tekintette magát. Elismerte, hogy Margit is áldozat, de nem sokat törődött vele. Talán most megszabadulhat tőle, gondolta, ha kész feláldozni a legkiválóbb lovagját. Ha azonban elrendeli William Marshal letartóztatását és kivégzését, amivel fenyegetődzött, akkor kitör a botrány, és nyilvánosan is a nevetség tárgyává válik, mert kitudódik, hogy felszarvazták. Vajon tényleg ezt akarja? Henrik lelassította a lépteit, majd megállt, képtelen volt dönteni. – Felség? – Rannulf, a kamarása lefekvéshez készülődött, de a hálószobába menet megállt, hogy meghajoljon előtte. – Hallottad a szóbeszédet? – szegezte neki a kérdést Henrik. – Szóbeszédet, felség? – vonta fel vékony, ősz szemöldökét a kamarás. – A feleségemről és William Marshalról. Rannulf egyik lábáról a másikra állt. – Hallottam valamit, felség, de csak annyit törődtem vele, mint a kutyaürülékkel, amit messzire elkerülök. Tudom, hogy nincs benne igazság. – Akkor nálam többet tudsz. Rannulf semmit sem szólt, gondosan megőrizte közönyös arckifejezését. – Tudod, hol van Marshal? – Nem, felség. Megkeressem?

– Nem – felelte Henrik velősen. – Nem akarom látni. És ha idejön, ne engedjétek elém! Ez parancs! Tudasd az őrökkel és a fegyverhordozókkal is! Nem látjuk szívesen. – Felség – hajolt meg Rannulf, de látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát. – Komolyan mondtam. Egyetlen férfi sem csinál bolondot belőlem. És gondolom, mondanom sem kell, hogy hallgass mindarról, amit az imént mondtam neked. – Tőlem senki sem hall semmit, uram. Henrik mereven bólintott, aztán sarkon fordult, és elindult a hálóterem felé. Rannulf egy darabig még nézte az ura hátát, miközben azon töprengett, mit tegyen, majd elindult, hogy megkeresse Baldwin de Béthune-t. William arra ébredt, hogy valaki rázza, mint kutya a koncot. Pislogva nézett fel, ahogy a zsalugáter résein át fájón a szemébe tűzött a nap. A mellette fekvő nő felült, és riadt sikoltással magára húzta a lepedőt. – Eltökélt szándékod, hogy tönkreteszed magad? – förmedt rá Baldwin de Béthune, a hangja rekedt volt a haragtól. – Az isten szerelmére, kelj fel! – Összeszedte a nő ruháit, és a kezébe nyomta. – Kifelé! – parancsolt rá. – Rendben, hagyd már békén – nyögte William. Résnyire nyitott szemmel pislogott Baldwinra, aki úgy füstölgött, mint egy rosszul eloltott tábortűz. – Szép dolog ilyesmit mondani. Tudod, mekkora bajban vagy? William félresimította a szemébe lógó haját. A hóna alól izzadtságszag csapta meg, elfintorodott. – Nem, de van némi sejtésem. – Dehogy van! – Baldwin újabb futó pillantást vetett a nőre. William felsóhajtott, majd az előző este elfogyasztott bornak köszönhető, hasogató fejfájását átkozva átnyúlt az ágyon, megkereste az erszényét, és egy marék ezüsttel kifizette az asszonyt. Baldwin türelmetlenül nézte, és a kardkötője csatján dobolt az ujjaival. A nő nem tartozott az udvari szajhák közé, azokat mind ismerte, de vonzó volt, és szép ruhákat viselt. Meg kell adni, hogy Williamnek mindig jó volt az ízlése. Csak a legjobb vagy semmi, és ez most sokkal többe kerül majd neki, mint egy maroknyi Anjou-ezüst. Az asszony egy kendőbe kötötte a keresményét, és elvonult az utca fölé kihasasodó ablaknyílásba, hogy felöltözzön és befonja a haját. William is felkelt, a ládára tett lapos réztálban megmosta az arcát és a felsőtestét, majd egy durva szövésű törülközővel megtörülközött, és a barátjára nézett. – Mondhatod a legrosszabbat. – Az még csak most jön – felelte Baldwin tömören. – Tegnap este Ralph Farci felkereste Henriket, és közölte vele, hogy te meg az ifjú királyné szeretők vagytok, hogy házasságtörést követtetek el, és erre tanúkat is hívott, köztük Yqueboeuf-öt és de Coulances-t, hogy a vádjait alátámasszák. – Micsoda? – dermedt meg William törülközés közben.

– Rannulf, a kamarás keresett meg, és megkért, hogy figyelmeztesselek. Henrik rosszul fogadta a hírt… William az ágyra dobta a törülközőt, és levett egy tiszta inget a ruhatartó rúdról. – Beszélnem kell vele – motyogta, miközben belebújt az ingbe. Úgy érezte, mintha valaki kést forgatna a bal halántékában. A szajha befejezte a tollászkodást, és csendben távozott. – Nem teheted – válaszolta Baldwin. – Henrik kiadta a parancsot, hogy nem engedhetnek elé. Nem akar beszélni veled. William keze, amit a tunikája után nyújtott ki, félúton megállt a levegőben. Tudta, hogy súlyos a helyzet, de ez váratlanul érte. – Csak nem hisz a szóbeszédnek? Ennél csak jobban ismer, nem? Baldwin zordan meredt rá. – Nem tudom, milyen jól ismer bármelyikünket is, vagy mi milyen jól ismerjük őt. Csak annyit mondhatok, amennyit Rannulf elmesélt, és az nem sok volt. William lassan belebújt a tunikába. Fájt a feje, rosszul volt, és nehezére esett összeszedni a gondolatait. Mialatt a feledést kereste egy kancsó borban és egy szajha ölelésében, Henrik válaszokat talált, amelyek az elmondás szerint rossz szemszögből állították be a dolgokat. Igyekezett az öve becsatolására összpontosítani. – Tegnap a vadászaton megálltunk ebédelni, és Margit véletlenül rám talált a patakparton… A régi időkről beszélgettünk, és megcsókolt. Baldwin szeme elkerekedett a döbbenettől. – Jézus az atyám! – suttogta. William elvörösödött. – A barátság csókja volt, igaz, ostoba és meggondolatlan, de nem akartuk elárulni Henriket. A mi Urunk, Jézus Krisztus testére esküszöm, hogy férfi vágyával sosem értem Margithoz, ahogy ő sem ért sosem hozzám úgy, mint egy szerető. Aki az ellenkezőjét állítja, aljas módon hazudik! – A köpenye után nyúlt. – Beszélnem kell Henrikkel. – Mondtam, hogy nem lehet – felelte Baldwin elkeseredetten. – Nem fogad. – De legalább meg kell próbálnom – válaszolta William komoran. Az ajtó felé indult, majd visszafordult Baldwinhoz. – Megértem, ha elhatárolod magad tőlem. Baldwin mérgesen felmordult, majd William vállára tette a kezét. – Az a nap, amikor olyan varangyokkal kötöm össze a sorsomat, mint Adam Yqueboeuf vagy a de Coulances fivérek, a halálom napja lesz. Ha tehetek valamit érted, megteszem. Írok apámnak. Tudom, hogy ő majd segít neked. Williamnek nem tetszett, hogy Baldwin már úgy beszél, mintha biztos lenne benne, hogy az udvarban semmit sem sikerül elérnie, de nem tehetett mást, mint hogy besétál az oroszlán barlangjába, és kideríti, mi vár rá.

Tizenkilencedik fejezet

Béthune, Artois, 1182 decembere

H

– a megfogadod a tanácsomat, amit tudom, nem teszel meg, a közelébe sem mész a karácsonyi mulatságnak – Baldwin apja, Robert de Béthune figyelmeztető pillantást vetett Williamre, miközben felkászálódott a nyeregbe. William, aki nála lakott Béthune-ben egy lovagi torna után, megfogta a hátasló kantárját. Összetekert takarója a ló farán feküdt, a málhás póni hátára akasztott kosarakat zsúfolásig megtöltötték fegyverekkel és felszereléssel. Bezant a mellső lábával nyugtalanul kapálta az udvar földjét; már alig várta, hogy induljanak. – Kénytelen vagyok odamenni – válaszolta. – Az ifjú király még mindig az uram, és így vagy úgy, de tisztáznom kell ezt az egészet. Robert de Béthune a szeme sarkából pillantott rá – Williamre általában Baldwin szokott így nézni –, de nem szólt semmit. A család kijött, hogy szerencsés utat kívánjon a caen-i királyi összejövetelre tartó férfiaknak. Robert legkisebb lánya, Matilda félénken nézett fel a pillái alól Williamre. Baldwin célzott rá, hogy ha William kutyaszorítóba kerülne, az apja szívesen hozzáadná a lányát, de William tapintatosan eleresztette a célzást a füle mellett. Bár nagyon kedvelte Baldwint és a családját, nem akart megállapodni egy feleség mellett, hogy egy életen át a lekötelezettjük legyen a napi betevőért. Robert de Béthune hallgatag útitárs volt, aki beérte azzal, hogy csendben kocog a kietlen, téli tájon, így William nyugodtan elmerülhetett a gondolataiban, és számba vehette az életében beállt változásokat. Henrikkel továbbra is visszás és megoldatlan maradt a viszonya. Baldwin félelmei megalapozottnak bizonyultak, és az ifjú király hallani sem akart arról, hogy fogadja. Olyannyira nem, hogy a parancsára az őrök keresztbe tették William orra előtt az alabárdjaikat. Elvesztette a helyét a királyi asztalnál és a tanácskozásokon is. Néhányszor sikerült ugyan kijátszania az őrök éberségét, de ezzel sem jutott semmire, mert Henrik elfordította a fejét, és nem volt hajlandó tudomást venni Williamről. Minden kétséget kizáróan láthatatlanná vált. Margit a lakosztályába zárkózott, és William nem mert üzenni neki, nehogy súlyosbítsa a helyzetet. Bőven akadt spekuláció az ifjú király és a közte támadt szakadásról. A többség úgy vélekedett, hogy William nagy tettei és lovagi erénye elhomályosította Henrik hírnevét, William túl magasra emelkedett, és most le kellett zuhannia. Élvezettel színezték ki a William és a királyné viszonyáról titkon rebesgetett mendemondákat, nem utolsósorban azért, mert az efféle tett felségárulásnak számított, és halállal büntették. Az emberek figyeltek, vártak, mi lesz a történet vége, és csalódottak voltak, amikor Henrik csak átnézett Williamen, aki végül azzal vetett véget a tűrhetetlen állapotnak, hogy

elhagyta az udvart. A kettejüket összekapcsoló kötést hivatalosan nem oldották fel, de William nem látta értelmét, hogy maradjon. William, akit se nem mentettek fel, se nem szégyenítettek meg, hanem egyszerűen csak nem vettek róla tudomást, egy idő után elviselhetetlennek érezte a helyzetét. Élete során figyelem – és jobbára kedvező figyelem – irányult rá. Most viszont száműzték abból az otthonból, amelyet több mint tíz éven át a magáénak mondhatott, és ez fájdalmasan érintette. Egy darabig Guillaume de Tancarville-nél időzött, aki szintén kiesett ura kegyeiből, bár inkább kétes politikai ügyei miatt, mint azért, mert a lovagi tornákon elorozott volna minden dicsőséget, ráadásul állítólag még a hűbérura feleségének a szívét is ellopta. Baldwin de Béthune rendszeresen beszámolt az udvarban történtekről. Farci, Yqueboeuf és a de Coulances testvérek uralkodtak a többi lovag, főként az angolok fölött, akiknek csak addig ment jól a soruk, míg William nem lett kegyvesztett. Az egyetlen jó hír az volt, hogy Henrik és az apja megegyezett és lezárta a vitáját, és ennek következtében Henrik jövedelmét jelentősen megemelték. William nézte, ahogy egy csapat varjú felrebben az ugarról, és nehézkes szárnycsapásokkal átrepül a füstszínű égen. A gondolatai nem hagyták nyugodni, nagyot sóhajtott, mire Robert de Béthune, aki eddig a nyeregben szundikált, álmosan felé pislantott. – Bajok seregén kotlasz – vélekedett –, és a tapasztalatom szerint a kiköltött bajok sosem azok, amikre számítasz. William kelletlenül elmosolyodott. – Ha eszem lenne, itt hagynám a fészket, és valahol messze, távol innen raknék egy másikat. – Úgy bizony – mordult fel savanyúan Robert –, kockázatos dolog a Plantagenetekkel elülni. Ha rosszul alakulnak a dolgaid az udvarnál, tudod, hogy Béthune-ben mindig szívesen látunk. A lányom megkedvelt, és örülnék, ha olyasvalakihez menne hozzá, akit olyan fából faragtak, mint téged. William szarkasztikusan felnevetett. – Ugye tudod, mivel vádolnak? Baldwin apja utálkozva legyintett. – Á, az ellened indított támadás szándékos szabotázs, ezt mindenki tudja. Az ellenségeidnek se bizonyítékuk nincs, se nem elég gerincesek ahhoz, hogy nyíltan kiálljanak ellened, de ha valamit túl sokszor súgnak könnyen meggyőzhető fülekbe, akkor a hitetlenkedésből egy idő után hit lesz. – Erre is van gyógymód – felelte elkeseredetten William. – Jogom van azt kérni, hogy harcban tegyenek próbára. Kihívom a vádlóimat, hogy a harcmezőn bizonyítsák az ellenem felhozott vádat, és Istenre bízzuk az ítéletet. – Megvan a maga veszélye – figyelmeztette Baldwin apja. – Nem félek az ítélettől. – Nem, de ők esetleg igen – mondta ravaszul az idősebb férfi. – Könnyű megismerni az üldözött vadat, de felhajtani sokkal nehezebb. – Nagyot sóhajtott. – Akkor jövök csak el az udvarba, ha muszáj. Képtelen lennék ott élni. A fiam képes rá, és csodálom az állhatatosságát, de féltem is. – Ismét

William felé bólintott. – Komolyan gondoltam, amit arról mondtam, hogy szívesen látunk. Ahogy öregszik az ember, gondoskodnia kell alkalmas utódokról, akik átveszik a helyét. Bár ha a családod szívesen lát…? – Kérdő hangsúllyal fejezte be a mondatot, amire William fejrázással válaszolt. – Valószínűleg annyira szívesen, hogy még a pokolban is jobban érezném magam – felelte maró gúnnyal, és elképzelte, hogyan fogadná John Hamsteadben a kegyvesztett és kiváltságos helyétől megfosztott öccsét. „Figyelmeztettelek!” lenne az első, álszent szó, amelyet Williamnek ki kellene védenie. – Nem felejtem el az ajánlatodat. Nagyobb becsben tartasz, mint amit megérdemlek. Az öreg Henrik király a karácsony alkalmából hatalmas, fényűző összejövetelt tartott Caen-ban. A terem, ahol grófok, hercegek, püspökök, esperesek és főesperesek, bárók, és a kíséretükkel érkezett lovagok sereglettek össze, úgy csillogott, mint egy nyitott ékszerdoboz, mert mindenki a legszebb ruháját viselte, és felvett minden egyes gyűrűt, brosst és ékkövet, amelyet csak a családi kincsesládából elő tudott kaparni, vagy hitelre megvásárolt a zsidóktól. William öltözéke, az éjszakai ég színében pompázó sötétkék tunika, és a sötétvörös harisnya élesen elütött a többiek öltözékétől. Egyetlen arany pecsétgyűrűt viselt a bal kezén, más ékszer nem volt rajta, kivéve az arany övcsatot. Amikor belépett a terembe, mindenki felé fordult, és összesúgtak a háta mögött, látva visszafogott öltözékét, s azért is, mert eljött az udvarba. A lakomán Henrik mindhárom fia részt vett, ami a köztük levő ellenségeskedést figyelembe véve valóságos csodaszámba ment. Richárd Aquitániában uralkodott, mégpedig vaskézzel. Kíméletlenül fellépett azokkal szemben, aki ellenkeztek vele, mégsem sikerült teljesen leszámolnia a lázadókkal, akik közül néhányan az ifjú királyhoz fordultak segítségért, Henrik pedig boldogan meg is ígérte, hogy beavatkozik. A testvérek azóta óvatosan kerülgették egymást, és nem sok választotta el őket a nyílt háborúskodástól. Az apjuk kényszerrel épített hidat köztük, de a híd könnyen ledönthető építmény volt, amelyet mit sem érő ígéretekre és megnyugtató, de értelmetlen szavakra alapoztak, mint amilyen az volt, hogy „majd meglátjuk, mit tehetünk”. William valószínűbbnek tartotta, hogy az egész összeomlik, és mindenki belezuhan a háború sötét szakadékába. Akadálytalanul jutott el az emelvényen álló királyi asztalig. A király magabiztosnak látszott magas támlájú székén, mint aki tudatában van hatalmának, vörös kezei a karfa oroszlánfejes faragásait markolták. Balra tőle ragyogó kék tunikában Richárd foglalt helyet, a tunika színe kiemelte aranybarna haját, és ragyogó tisztaságot kölcsönözött a szemének. Ifjú oroszlánra emlékeztetett, aki veszélyes és tüzes. Mellette Geoffrey ült, a király harmadik fia, Bretagne grófja, egy sötét hajú és zömök fiatalember. A

királytól jobbra az ifjú király unott, nyűgös arccal nyúlt el a székében. A gyertyák rőt visszfényt vetettek barna hajára, és kiemelték széles járomcsontját és erős állkapcsát. Ékkövekkel díszített, arany selyemtunikát viselt, és koronát is, hogy hangsúlyozza a rangját. A kíséretében levő lovagok Farci-val és Yqueboeuf-fel az élen a közelében álltak. William örömmel fedezte fel az emelvényen Baldwin de Béthune-t és három de Preaux lovagot. Henriket nem csak talpnyalók és idióták veszik körül, gondolta. – Megőrültél, hogy idejöttél! – mormolta Wigain, aki hirtelen felbukkant William mellett. – Szóval ezt gondolod? – pillantott rá William. Wigain régen kinőtte a konyhai írnok egyszerű feladatait, és gyakran küldték veszélyesebb és kényesebb ügyek intézésére, mint amilyen a királyi asztalra való kappanok beszerzése volt. Wigain összefonta a karját, és egy asztalnak dőlt. – A lovagi tornán bárkivel szemben rád fogadnék. Ebben a teremben bármelyik férfival felérsz, sőt túl is szárnyalod őket, de az udvar légköre nem tiszta és becsületes. – Átható pillantással nézte Williamet. – Eddig sikerült komolyabb baj nélkül megúsznod, de ha folytatod a harcot, az már életre-halálra szóló küzdelem lesz, és nem tudom, ki kerül ki belőle élve. William hidegen mosolygott. – Szóval ezúttal nem rám fogadsz? Wigain komoran megrázta a fejét. – Kizárólag biztosra megyek. William megszorította az írnok vállát. – Jó barátom vagy, Wigain – mondta, és így is gondolta. A királyi asztalra pillantott, várva a megfelelő alkalmat. Az udvar sok tekintetben valóban olyan volt, mint egy küzdőtér, és tudta, hogy Adam Yqueboeuf és Ralph Farci előbb-utóbb otthagyja a helyét, hogy a saját dolga után nézzen. Nem kellett sokáig várnia. Farci hamarosan távozott, hogy könnyítsen magán, így csak Baldwin de Béthune maradt Henrik mellett. Adam Yqueboeuf az egyik udvari bolondot figyelte, aki kézen járva süteményeket egyensúlyozott a meztelen talpán. William nagy levegőt vett, az emelvényhez ment, fellépett, aztán térdre ereszkedve fejet hajtott az ifjú király előtt. Yqueboeuf azonnal észrevette, és abban a pillanatban kardot akart rántani, de Baldwin visszaparancsolta, miközben Peter de Preaux de Coulances-t állította meg. Az ifjú király már nem görnyedezett a székében, hanem felegyenesedett, borostás nyaka elvörösödött, és a vörösség lassan felkúszott az arcára. – Azt a kegyet kérem, felség, hogy hallgass meg – kezdte szertartásosan William. Amikor felnézett, látta, hogy az ifjú király dühösen összeráncolja a homlokát és elfordítja a tekintetét. William már tudta, hogy nem sok jóra számíthat. Az apja azonban az állát simogatva előrehajolt a székében. Geoffrey közömbösen figyelte, Richárd tekintete viszont kíváncsiságról árulkodott.

William konokul folytatta: – Szemenszedett hazugság, hogy árulást követtem el ellened. Tudod, mire célzok, mint ahogyan azokat is ismered, akik ilyen gonoszul megrágalmaztak. Azért jöttem el hozzád a mai napon, hogy megvédjem magam fenséges atyád és mindazon férfiak előtt, akik képesek a jót a rossztól megkülönböztetni. Párbajra hívom a vádlóimat: lépjenek elő, és álljanak ki ellenem a csatamezőn! – A hangja messze csengett, az asztalnál ülő főrendekhez folyamodott ítéletért. Bár nem mondták, hogy felállhat, felegyenesedett, és megvető tekintetét Yqueboeufre, de Coulances-ra és a közben visszatérő Farcira szegezte. – Lépjenek elő mindhárman, és három egymást követő napon harcba szállok ellenük! Ha bármiben is alulmaradnék, vigyetek a bitóra, akasszatok fel, és kössetek lóhoz! Bízom benne, hogy Isten bebizonyítja az ártatlanságomat. Farci szeme elkerekedett, Yqueboeuf-é pedig összeszűkült. Thomas de Coulances nyugtalan tekintete egyikről a másikra rebbent. Az ifjú király nem szólt semmit, bár a vörösség közben felkúszott a feje búbjáig. Apjára hárult, hogy fáradtan elhessegesse Williamet. – A panaszoddal zavarod az emésztésemet, Marshal, s ebből nem kérek. Sem a hely, sem az idő nem alkalmas erre. – Ha nem itt, a királyom, az uram és a főnemesek előtt, akkor mikor és hol? – fakadt ki keserűen William. – Mindazok, akik a szóbeszédet terjeszteni kezdték, jelen vannak, és hallják, amit mondok. Miért nem szólal meg egyikük sem, hogy hitvány suttogásukat védelmükbe vegyék? – Bár eldöntötte, hogy higgadt marad és megfontolt lesz, ezt már nem érezte lehetségesnek. Rendületlen derűjéről ismerték, de ezt az elmúlt pár hónap elkoptatta. Tenyérrel kifelé, apa és fiai felé fordította a jobb kezét. Jól látszottak nagy, erős ujjai, ahogy széttárta őket. – Fogjátok a jobb kezem – mondta rekedten –, azt, amelyik kardot és lándzsát forgatott felnőtt életem során a királyi család hűséges szolgálatában! Vágjátok le egy ujjamat, és a vádlóim közül az, aki magát a legjobbnak tartja, küzdjön meg velem! Ha legyőz, bánjatok velem úgy, mint egy árulóval. Ha nem, akkor egyszer s mindenkorra tisztázzátok a nevem a mocskos híresztelések alól! A király a saját kezére, majd a legidősebb fiára pillantott. William nézte őket, a düh és a kétségbeesés végigperzselte a belsejét. – A vak is láthatja, hogy hazug nyelv terjeszti mindazt, amit a tulajdonosa nem mer bizonyítani – jelentette ki mély megvetéssel. – Lehet, hogy bolond vagyok, de nem vagyok vak. Meg akartok tőlem szabadulni. Legyen, ahogy kívánjátok! Nincs értelme maradnom, ha nem szolgáltattok nekem igazságot. Halljátok hát és a jelenlevők is, hogy ünnepélyesen visszavonom a hűbéreskümet! Olyan férfiak támogatását kérem, akik nem tűrik meg a hazugokat és a gyávákat a fedelük alatt. William szavai hallatán az ifjú király úgy megmarkolta a széke karfáját, hogy az ujjai egészen belefehéredtek, de még most sem szólt egy szót sem. Az apja lassan felemelte a fejét. – Legyen hát! – mondta közönyösen. – A

biztonságodat Montagne-ig szavatoljuk. Ettől fogva megszakítunk minden köteléket. – Olyan közönnyel hessentette el Williamet, mintha csak egy lenne a nap mint nap elébe járuló kérelmezők közül, akiket most lát először. Thomas de Coulances buzgón odalépett Williamhez, hogy erőszakkal távolítsa el az emelvényről. William azonban gyomorszájon vágta a férfit a könyökével, amitől az hétrét görnyedt, és hörögve igyekezett levegőhöz jutni. A testvére és egy másik lovag a segítségére sietett, és ütlegelni, lökdösni kezdte Williamet. Yqueboeuf megragadta William karját és hátracsavarta; egyértelmű volt, hogy megpróbálja kificamítani vagy eltörni. Baldwin és Peter de Preaux is beszállt a dulakodásba, és lefejtette Yqueboeuf kezét William karjáról. Geoffrey herceg a homlokát ráncolva mondott valamit az apjának. A király felállt. – Elég! – Éles hangja elfojtotta a teremben támadt zsibongást. – A királyi menlevél innen, az emelvénytől érvényes. Hagyjátok békén távozni! A lovagok még egy utolsót löktek Williamen, aki nekizuhant az egyik asztalnak. Felborult egy serleg, és a vörösbor kifolyt, nagy, vörös foltot hagyva az abroszon. William kiegyenesedett, és megigazította a tunikáját. A szíve majdnem kiugrott a helyéről, a látása teljesen elhomályosult. Szívesen odavágott volna, végigsöpört volna az asztalon, hogy lássa, amint a tányérok és a kupák, a cipók és a szószos edények szétrepülnek. Hogy az öklével törölje le az önelégült mosolyt a férfiak arcáról, akik most azt hitték, győztek. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne tegye, de végül sikerült hátat fordítania a többieknek, és nem engedett a kísértésnek. A fülében ott visszhangoztak a hangok és a kiáltások. A tekintetét elhomályosító köd lassan könnyé vált, és kicsordult a szeméből. Az őrök félreálltak, hogy kiengedjék, de amint kilépett, keresztbe tették mögötte az alabárdjaikat. William torkába feljött az epe. Nyelte, nyelte, de hiába. Végül feladta, és a halványszürke kőnek támaszkodva felöklendezte a bort, amit ivott. Nem volt más a gyomrában, csak a szégyen, a kudarc és a veszteség üres érzése. Fájó gyomorral kiegyenesedett, és bizonytalan léptekkel megindult az istállók felé. Wigain rohant utána, kezében a menlevéllel, amelyen még meg sem száradt a tinta, még a pecsét is forró volt rajta. – Szégyen, istenverte szégyen! – kiabálta dühösen, miközben William intett Rhysnek, hogy nyergelje fel a lovát. William megrázta a fejét. – Annál sokkal több – szólalt meg végre, de aztán összeszorította a száját, nehogy többet mondjon. – Henrik király azért haragszik rád, mert fiatal urunk nevében követeléseket tettél. – Miféle követeléseket? – kérdezte értetlenül William.

– Amikor az urunk át akarta venni Normandia felett a hatalmat, azt mondtad, facsarjon ki az apjából annyit, amennyit csak bír. A király téged okol a veszteségért, amit arra áldozott a kincstárból, hogy megbékítse a fiát. – Megpróbáltam elhárítani egy újabb háborút, ami biztos térdre kényszerítette volna az Anjou-házat – morogta William. – De kár volt törnöm magam. Hagynom kellett volna, hogy széttépjék egymást. Wigain felvonta a vállát. – A király szerint te vagy az oka annak, hogy Henrik többet költ a kelleténél, és az idejét lovagi tornákra fecsérli. Azt gondolja, hogy túl sokra vitted, túl büszke lettél, és ideje alázatosságot tanulnod. William azt hitte, hogy uralkodni tud magán, de valami kiülhetett az arcára, mert Wigain hátrébb lépett, és megnyalta az ajkát. – Csak azt mondom, amit hallottam. Azt hiszed, én is az ellenséged vagyok? William nagyot sóhajtott. – Dehogy, Wigain, soha nem hinném. – Elvette a menlevelet az írnoktól, és bedugta az inge és a tunikája közé. Wigain sötét szeme fényesen ragyogott. – Ígérd meg, hogy üzensz, ha megint lovagi tornára mész! Szeretnék fogadni a győzelmedre. – Még így is? – sandított rá a szeme sarkából William. – Soha nem fogadok vesztesekre – felelte Wigain. – Az a nagy rakás szemét, ami körülveszi az ifjú királyt, nem tart sokáig. Jó, ha tavaszig kibírják. William a kengyelbe bújtatta a lábát, és fellendült a hátaslóra. – Erre is fogadsz? – Nem, milord – rázta meg a fejét Wigain. – Ebben biztos vagyok. William nem siklott el a tény felett, hogy Wigain „milordnak” szólította. Az írnok hangjában nem volt irónia, csak aggodalmas tisztelet. Amikor William megfordult a lovával, Baldwinnal találta szemben magát, aki épp akkor lépett ki feldúltan a teremből. – A gazemberek! – fenyegetőzött. – Ezért még a pokolra jutnak! Még ha belepusztulok is, gondoskodom arról, hogy igazságot szolgáltassanak! William a fejét csóválta. – Miattam ne sodord magad veszélybe. – Megrántotta a kantárt, amikor a ló, megérezve a feszültséget, táncolni kezdett. – Ha alkalmad nyílik rá, mondd meg Margit királynénak, hogy nagyon sajnálom, és azt üzenem, legyen bátor! – Egyáltalán nem rólad és a királynéról van szó! – fortyogott Baldwin. – Hanem kicsinyes és gyáva alakok kisszerű irigységéről. William vállat vont. – Akkor ettől most megszabadultam. – Lehajolt a lóról, és bajtársiasan megszorította Baldwin karját. – Add át az üzenetemet! – Meglesz – bólintott mereven Baldwin. – Merre tartasz? – Amerre a szél fúj – vont vállat ismét William. – És bizonyos szempontból megkönnyebbülés lesz.

Huszadik fejezet Rajna-vidék, 1183 tavasza

A márciusi hó sosem maradt meg sokáig, de a vastag, sárgás-szürke felhők feltorlódott tömegéből aláhulló és a levegőben kavargó pelyhekből ítélve ezt senki sem hitte volna. A jeges északi szél William hátához tapasztotta a köpenyét. Képtelenség volt kideríteni, milyen napszakban járnak, mert az égen nem lehetett felfedezni a napot, de William tudta, hogy dél már elmúlt. Érezte, ahogy a hólé átszivárog a csuklyán, és jeges patakokban végigfolyik az arcán. A lehullott pelyhek szürke latyakká olvadtak, és megtöltötték az utat felszabdaló, mély keréknyomokat. Az erdőben valahol farkas üvöltött, és William hallotta, hogy a fegyverhordozója Szűz Máriához fohászkodik, hogy védje meg kis csapatukat a bajtól. Ijesztő történetek keringtek a farkas-falkák támadásának áldozatul esett zarándokokról. A farkasok a Német-római Császárság egykori szívében fekvő erdőségekben kóboroltak, és bár az utazók bíztak éles kardjukban, a félelmük még a bizodalmuknál is nagyobb volt. William a kölni Szent Péter és Pál-székesegyházban tett zarándokútról tért haza, ahol a Háromkirályok ereklyéit őrző szentélyt látogatta meg. Hozzájuk imádkozott, hogy közbenjárjanak az ifjú király udvarából való kitiltásának ügyében. A szentély építése még nem fejeződött be, de máris igen népszerű volt. William több száz zarándokkal találkozott, akik közül sokan már Rómában, Compostelában, sőt még a jeruzsálemi Szent Sírnál is megfordultak. Az élmény alázatra tanította, és felemelő volt. Letörték a büszkeségét, de vissza is kapta. A szél egy pillanatra alábbhagyott, és a hópelyhek is kisebbek lettek, akkorák, mint a galagonya virágának lebegő szirmai. – Fények – kiáltott fel Eustace, és egyujjas kesztyűbe bújtatott kezének mutatóujjával az úton előttük pislákoló fényre mutatott. – Istennek hála – vetett keresztet William. Ma éjjel nem szívesen verte volna fel a sátrát az út mellett. Pillanatokkal később egy vendégfogadó bukkant elő a hóesésből; a szellőzőnyílásokon füst gomolygott ki, és eloszlott a kavargó hópelyhek között. A férfiak megkönnyebbülten lovagoltak be az udvarra, és egy szolga egy tágas istállóba terelte őket, ahova beköthették a lovaikat. Miközben Rhys és Eustace nekifogtak, hogy ellássák a hátaslovakat, málhás állatokat és a csatalovat, addig William szemügyre vette a többi vendég lovát. Az istállóban két zömök bérló volt, egy szép szürke öszvér, azután a málhás állatok szokásos sokszínű csődülete következett, végül egy szép, erős hátasló, amelynek sötétbarna színe a tölgyfagubacs tinta színére

emlékeztetett. William hosszan nézte a hátsó lábára nehezedve pihenő állatot, amint békésen falatozik az elé tett szénából. Mivel életének fontos és elengedhetetlen részét képezték a lovak, ritkán felejtette el őket, ezt az állatot pedig már régóta csodálta. Eustace-t és Rhyst magukra hagyta, hogy ellássák az állatokat, és az udvaron át a fáklyákkal megvilágított, bűzös fogadó felé sietett. Káromkodott, amikor belelépett egy latyakos pocsolyába, és a jeges víz átitatta a csizmáját. A súlyos ajtó a nagyterembe nyílt, amelynek földjét ugyanolyan vastagon fedte a szalma, mint az istállóét, de jobban összetaposták, és az idő múlásával jobban össze is préselődött: a friss szalmát mindig rászórták a régire, és az egymáshoz tapadó rétegek tömör, jól szigetelő szőnyeget képeztek. A vendégek többsége a terem közepén levő kandalló köré húzott zsámolyokon és padokon kucorgott, és a tűznél melegedett. William fürkésző tekintete végigvándorolt a különböző rendű és rangú embereken, a kereskedőkön, katonákon, fuvarosokon és egyházi személyeken, míg végül meg nem állapodott a barna hátasló tulajdonosán, aki görnyedten hajolt a lángokhoz, köpenye hódprém szegélyét egészen fölhajtotta, hogy a hidegtől kivörösödött fülét is betakarja. Hasonlóan kivörösödött kezében egy kupa forralt bort szorongatott. Ahogy William benyitott, és a jeges szél végigsöpört a termen, a férfi felpillantott. – Uram atyám! – kiáltott fel Rannulf FitzGodfrey, az ifjú király kamarása. Lecsapta a kupát, és felugrott. – Végre! Tudod, hogy messze földön kerestelek már? Téged nehezebb megtalálni, mint a Szent Grált! A két férfi összeölelkezett, és sokáig csapkodták egymás hátát. Rannulf végül elengedte Williamet, és William nagy örömére odakiáltott a fogadósnak, hogy hozzon még forralt bort. – A kölni dómban jártam a Háromkirályok szentélyében – mesélte. – Előtte pedig Franciaországban és Flandriában. Ott bármikor megtalálhattál volna… – Átható pillantást vetett a kamarásra, miközben letelepedett az egyik padra. A téglából épített kandalló csakúgy sugározta a meleget. A padkára állított agyagedényekből étvágygerjesztő illat áradt feléjük. William gyomra megkordult. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy késő délelőtt kenyeret, birkapástétomot evett és savanykás bort ivott rá, mindezt nyeregben ülve. – Nos, Franciaországban és Flandriában is kerestelek – mondta Rannulf –, de te mindig előttem jártál, s veled a híred is. – Valóban? – kérdezte közömbösen William. – És miféle hírem van? – Megint nyílt az ajtó, és most Eustace és Rhys lépett be, leheletükkel melengetve a kezüket. William helyet csinált nekik a tűznél, és a sűrű leves mellett melegedő borra mutatott. – Flandriai Fülöptől azt hallottam, hogy pénzt adott az utazásodra, és az udvartartásába is befogadott volna, ha akarod – válaszolta Rannulf. – Theobald de Blois és a grófnő minden jót kívánnak neked. Robert de Béthune azt mondta, úgy szeret, mint a fiát, és boldogan befogadna a családjába.

Egyikük sem hitt a szóbeszédnek, ami miatt el kellett hagynod az ifjú király udvarát. – Kár, hogy az ifjú király másképp döntött – felelte határozottan William. – Nehéz helyzetben volt – feszengett Rannulf. – Én is. Miért keresel? Az ifjú király kamarása megdörzsölte a térdét. – Mi ketten mindig jó barátok voltunk – kezdte –, még a nehéz időkben is. William bólintott. – Nem neheztelek rád. – Felhajtotta a fahéjjal és borssal fűszerezett, illatos, forró bort. – De az udvar bizonyos lovagjaival szemben már nem vagyok ilyen megbocsátó. – Akkor örömmel tölt majd el, ha megtudod, ők már nem tartoznak az ifjú király udvartartásához. William gyorsan lenyelte az utolsó kortyot, nehogy a torkán akadjon. – Mit mondasz? – meredt rá könnyes szemmel Rannulfra. Rannulf körülnézett a teremben, és lehalkította a hangját. – Az ifjú királyt elkeserítette az a szégyenteljes bánásmód, amiben Caen-ban részesítettek… William fanyarul felkacagott. – Nekem nem ez volt a benyomásom. Semmit sem tett, hogy megakadályozza a megaláztatásomat. Már Caen előtt, sokkal hamarabb is lezárhattuk volna az ügyet, ha hajlandó meghallgatni…, de kétségkívül jó oka volt arra, hogy hagyja a dolgot elfajulni. Rannulf megköszörülte a torkát, és látszott, hogy zavarban van. – Hazudtak neki, és rossz tanácsot kapott olyanoktól, akiket a barátainak hitt. Farci, Yqueboeuf és a de Coulances fivérek azóta kegyvesztettek lettek, és elzavarták őket. Azért kerestelek, mert az ifjú király azt parancsolta, hogy amint lehet, térj vissza a szolgálatába. Nagy szüksége van a képességeidre. William a borát itta, és egy darabig csak hallgatott. Rannulf nem említette Henrik esetleges bocsánatkérését, sem azt, hogy az ifjú király beismerte volna, hogy tévedett. De amennyire William ismerte, Henrik soha semmiért nem kért bocsánatot, és bizonyára nem látná okát, hogy most kezdje el. – És ha nem bocsátanám a rendelkezésére a képességeimet? – kérdezte végül. A fogadósné frissen sült kenyérrel megtöltött kosarakat tett a kandalló köré felállított asztalokra, majd ellenőrizte a sűrű levest, és fatányérokba merte. – Sok mindenről tudnod kell – felelte Rannulf. – Előbb egyél! Szükséged lesz az erődre. A zsalugátereken túl jajongva vonított a szél, ahogyan a farkasok odakint, az erdőben. William és Rannulf, miután jóllaktak a kenyérrel és a levessel, a tűztől távolabb letelepedtek a borukkal egy asztalhoz, ahol magukban lehettek. Amit Rannulf mondani akart, bonyolult és szövevényes volt: itt egy perpatvar, ott egy félreértés, elmérgesedő sebek, amelyeket semmi áron nem lehetett már megtisztítani és begyógyítani. Richárd herceg az apjával és a

testvéreivel civakodott. Az ifjú király és Geoffrey herceg csatlakozott az aquitániai bárókhoz, és fegyvert fogott Richárd ellen. A pénz, amit a király a trónörökösnek adott, elment a támogatók és a zsoldosok megfizetésére; a déli Anjou-birtokokon teljes volt a zűrzavar. Amikor az elkeseredett király nekifogott, hogy szétválassza egymással harcoló fiait és megegyezzen velük, mindhárman ellene fordultak. – Amikor a király Limoges-ba jött, és megpróbált az urunkkal beszélni, a falakról rálőtt egy íjász, és a nyílvessző áthatolt a köpenyén. Két hírnökének nekitámadtak, és le is kaszabolták őket. – Rannulf mogorva és utálkozó képet vágott. – Soha az életben nem hittem volna, hogy ilyen szégyent és becstelenséget látok. – Az ifjú király parancsára történt? – kérdezte William rezignáltan. – A szívem mélyén azért fohászkodom, hogy ne így legyen, de mostanában keserű lett és megkeményedett. Haragszik az apjára, de hogy szándékosan lövetett-e rá a vártoronyból… – Rannulf széttárta a karját. – Csak annyit mondhatok, hogy én nem hallottam ilyen parancsot kiadni, és remélem, más sem. Ha már találgatnom kell, hogyan is történt valójában, azt mondanám, hogy a nyílvessző szerencsétlen tévedés volt, a hírnökök pedig annak estek áldozatul, hogy néhányan félreértették, és túl buzgón teljesítették Yqueboeuf parancsát. William arca megrándult a név hallatán. Rannulf arckifejezése elégedettséget tükrözött. – Farci megmutatta az igazi arcát, amikor cserbenhagyta az ifjú királyt. Azzal az ürüggyel ment el, hogy sosem fogadott neki hűbéresküt. Yqueboeuf megpróbálta visszatartani, és a vitájuk közben fény derült arra, hogy összeesküvést szőttek ellened, és Yqueboeuf volt a felbujtó. Farci erősködött, hogy rászedték. Henrik Yqueboeuf ellen fordult, és ha a többiek nem akadályozták volna meg, széthasítja a kardjával. Mondanom sem kell, hogy Yqueboeuf és Farci már nincs az udvarnál, ahogy a de Coulances testvérek sem. Henriknek nincs marsallja, és azt akarja, hogy mihamarabb térj vissza hozzá. William a borát kortyolgatva hallgatta a szél üvöltését. – Flandria grófja nekem ajándékozta néhány saint-omer-i ház jövedelmét, és többet is ígért, ha átállok hozzá. Robert de Béthune szeretné, ha elvenném a lányát. Champagne és Burgundia grófjai jövedelmező ajánlatokat tettek. Te mit tennél a helyemben? Térjek vissza egy úrhoz, aki megvonta tőlem a bizalmát, és megszégyenített az egész udvar előtt, vagy fogadjam el azoknak a férfiaknak az ajánlatát, akik tisztelnek, és akiket én is tisztelek? Rannulf jobbnak látta, ha nem próbálja megválaszolni a szónoki kérdést. – Milyen árat kérsz Henriktől cserébe a visszatérésért? – puhatolódzott. – A lojalitásnak nincs ára – felelte William. – Gondolkodás nélkül vissza kellene utasítanom, de nem tehetem. Mindegy, menynyire hitszegő Henrik, fogadalmat tettem neki…, és az anyjának, a királynénak. Ha ezt mérlegre teszem, a többi nem számít. – Mélyet sóhajtott. – A becsületem azt diktálja,

hogy amint tehetem, térjek vissza hozzá. – Amikor Rannulf fáradt arca felderült, felemelte a mutatóujját. – De előbb biztosítékokat követelek, köztük az ifjú király apjáét is. – Felhajtotta a borát, és félretolta a kupáját. – Azt akarom, hogy elismerjék a hűségemet, és nem pénzben, hanem kiváltságlevelekben, amelyek tovább tartanak, mint a kimondott szó. Margit az ezüstkeretes kézitükörben nézegette magát, amelyet a szobalánya tartott elé. Nem volt hiú, de ma elégedettséggel töltötte el, amit látott. A szeme ragyogott, a bőre tiszta volt, és nem az a nyúzott, aggodalommal teli asszony nézett vissza rá, aki akkor volt, amikor megérkezett a testvére udvarába. Henrik azt mondta, azért csomagoltatja össze a holmiját, és küldi Párizsba, hogy biztonságban tudja, amíg tisztázzák a nézeteltérést az apjával és a fivéreivel, de Margit tisztában volt vele, hogy a viszály csak kapóra jött Henriknek, és jó ürügy volt arra, hogy megszabaduljon tőle. A kapcsolatuk annyira megromlott, hogy már egyáltalán nem tudták elviselni egymás társaságát. Margitról időről időre különböző híresztelések kaptak lábra, és Henrik szinte semmit sem tett azért, hogy ennek elejét vegye, és a királyné sejtette, hogy a férje többnyire el is hiszi a rágalmakat. Margit féltestvére még nem töltötte be a huszadik életévét, de a korához képest máris érett volt. Szemben Henrikkel, ő mindent gondosan mérlegelt, mielőtt bármit tett. Kész volt meghallgatni Margit magyarázatát is, és ismerve a sógorát, valamint William Marshalt, maga vonta le a következtetéseket. Az ifjú királyné egy aranyszállal hímzett, zöld selyembrokát ruhát vett fel, amelynek az övét szíriai aranypénzek díszítették. Valamikor William Marshalnak akarta ajándékozni az érméket a férfi kedvenc csataménjének a neve miatt, arra gondolt, milyen jól mutatnak majd az állat mellszíján, de ez még az őszi vadászkirándulás és annak rettenetes megtorlása előtt volt. Az asszony a fájdalmas emlékeken rágódott, és a nehézségek árán megtanult leckékre gondolt, miközben eligazgatta az övét. Egy inas lépett a szobába, és közölte, hogy a vacsorát feltálalták. Mivel a nagyböjt még tartott, Margit sejtette, mire számíthat. Ha szerencséje van, halragu lesz vacsorára, amelyet talán osztrigával és kagylóval tesznek laktatóbbá. Adja ég, hogy angolna ne legyen! A férje udvarát mindig elárasztották angolnával, és amikor viselős volt, már a szagától is heves rosszullét fogta el. Még most is undorodva gondolt vissza rá. A nagyterembe lépve kötelességtudóan fogadta a lovagok és az udvaroncok köszöntését, akik meghajoltak előtte. Fülöp udvara szervezettebb és szertartásosabb volt az Anjou-udvarnál. Tudta, hogy idővel ezt majd bosszantónak találja, most azonban megnyugtatták a rítusok. És akkor

megpillantotta William Marshalt. Margit azt hitte, hogy a vágy elveszi a józan eszét. A férfi a királyi asztalnál ült az unokatestvérével, Perche-i Rotrouval, és mosolyogva csevegett vele, mintha mi sem történt volna. Margit, aki érezte, hogy minden tekintet, még a testvéréé is rászegeződik, úgy lépett az asztalhoz, mintha William Marshal is csak egy lenne a számára közömbös, véletlenül idevetődő vendégek közül. Az asszony mosolyt erőltetett az arcára, és a király testvérétől elvárható, szertartásos szívélyességgel üdvözölte, ahogyan a szívesen látott vendéget szokás. William udvarias mosollyal és egy udvaronc üres tekintetével viszonozta a köszöntést. – Marshal visszatér a férjed szolgálatába – közölte Fülöp. – Ajánlóleveleket küldök vele, hogy mindenki tudja, a francia király feltétel nélkül megbízik Marshalban, és egy pillanatig sem kérdőjelezi meg a fedhetetlenségét. – Emelt hangon beszélt, hogy az emelvényen ülők mind hallják és megjegyezzék a szavait. Amikor William hálás szavakat mormolt, Fülöp megfontoltan így szólt: – Tapasztalatból beszélek. Ha úgy gondolnám, hogy folt esett a becsületeden, nem hívtalak volna meg az asztalomhoz, és a nővérem sem lenne itt. Margit elfoglalta a helyét, az egyik oldalán a fivére ült, a másikon William Marshal. A királyné remegő kézzel ajkához emelte a kelyhet, és aprót kortyolt a borból. – Kölnben jártam a Háromkirályok szentélyében, asszonyom – csevegett William. Mesélni kezdett az utazásról, kis anekdotákkal, az útközben megismert emberekről szóló elbeszélésekkel fűszerezve a történetet. Margitnak nem kellett mást tennie, mint bólogatnia, és a megfelelő helyen egy-egy szót közbevetnie. Mivel nem kellett beszélgetést kezdeményeznie, sikerült visszanyernie a nyugalmát. A keze már nem remegett, és tűrhetően imitálta, hogy a főfogásként feltálalt, borban párolt lazacból falatozik. – Örülök, hogy visszatérsz a férjem szolgálatába. – Margit igyekezett William csevegő hangneméhez igazodni, de nem járt teljes sikerrel. – Szüksége van rád. – Én is így hallottam, asszonyom. Margit lehalkította a hangját. – Mint láthatod, rám nincs szüksége. – Gyorsan kell helyet változtatnia, asszonyom, és nem akarja, hogy az apja vagy Richárd fogságába ess. Itt nagyobb biztonságban vagy. És ha egyszer elül a por… – Igen – felelte az asszony –, ha egyszer elül a por… – ismételte meg, alig láthatóan megrázva a fejét. – Néha visszanéz az ember, és látja, hogy a port az útra hulló törmelék okozta, és lehetetlen visszatérni ugyanazon az úton. A férfi elgondolkodva nézte. – Ha másokat is magunkkal viszünk, vissza kell fordulnunk, és meg kell keresnünk a törmeléket megkerülő utat. – És mi van, ha én nem is akarom?

William elmosolyodott. – Nem állítottam, hogy könnyű megkeresni a kerülő utat. Margit leküzdte a vágyat, hogy átkarolja magát. A körülöttük ülők egy ártatlan beszélgetést kellett, hogy lássanak. – És te vissza akarsz menni? – Nem tér-e vissza a lazac a sodrás ellenében? – kérdezett vissza a férfi, és Margit látta a fájdalmat a tekintetében. A beszélgetésüknek azonban vége szakadt, mert Fülöp odafordult Williamhez, és a lovagi tornákról kérdezett valamit. Talán nem vette észre, hogy közbevág, de az is lehet, hogy szándékosan tette. Margit látta, hogy Williamnek nagy kő esik le a szívéről, hogy elevezhet a zavaros vizekről, ugyanakkor ő is megkönnyebbülést érzett. Nem volt értelme visszafordulnia, mert nem volt miért visszamennie. Az útra zúduló kövek elválasztották Henriktől, és egyikük sem vágyott arra, hogy átverekedje magát a kőfalon. Williamnek a nagyteremben biztosítottak alvóhelyet, az emelvény közelében, ahol nem érte huzat, és egy nehéz függöny még elzártságot is biztosított. Magában mosolygott, mert eszébe jutottak a Guillaume de Tancarville-nél töltött első évek, amikor az ajtó közelében aludt, ahol gyakorta érte a hideg, és rendszeresen megzavarták az álmát. Amikor elővette a takaróját a nyeregtáskából, még egyszer ellenőrizte, hogy az elnyűtt, kopott bőrhöz simulva ott lapulnak-e még a Henriknek írt ajánlólevelek, amelyek biztonságos visszatérését szavatolják abba a társaságba, amely kirekesztette őt. Éppen a szalmazsákra terítette a takarót, amikor a függöny túloldaláról torokköszörülést hallott. Megfordult, széthúzta a függönyt, és elfacsarodott a szíve, amikor Margit belső inasát pillantotta meg. Tudta, ha most Margit meghívja a lakosztályába, akkor kénytelen lesz udvariatlanul visszautasítani. Az ifjú meghajolt, és egy hímzett selyemerszényt nyújtott felé, amelynek a száját szorosan összehúzták egy arany selyemszállal. – Mi ez? – kérdezte William. Nem merte elvenni az erszényt. – Margit királyné azt parancsolta, mondjam meg, hogy szerencsés utat kíván neked, és reméli, elfogadod ezt búcsúajándékként abban a szellemben, amelyben adatott. William elvette az ifjútól az erszényt, széthúzta a zsinórt, és kiborította az összetekert, fonott övet, amelyet a királyné aznap este a vacsoránál viselt. Az öv szélére aranygömböket varrtak, középen pedig bizánci érmékkel verték ki. Egy hölgy ilyen zálogot ad a lovagi tornán a bajnokának… vagy a kedvesének. William fájdalmasan elmosolyodott. – Mondd meg az úrnődnek, hogy köszönöm az ajándékát! Nagylelkű tőle, és amíg élek, nagy becsben tartom majd, bár talán nem akkorában, mint azt a bizonyos darabka cukrot. Megjegyezted?

Az ifjú bólintott, és William cserébe a fáradozásáért két ezüstpennyvel jutalmazta meg, majd az útjára engedte. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy valaha is viseli majd az övet, de időszerű ajándék volt, olyan, amely a múltra emlékezteti, és arra, hogy soha többé nem feledkezhet meg az óvatosságról. Amint az inas távozott, felbukkant Ancel. A tekintete az övre esett, amelyet William épp föltekert, hogy visszategyen az erszénybe. Az öccse halkan füttyentett. – Ebből aztán kitelik jó néhány kupa bor! William szótlanul bólintott. Tudta, hogy örülnie kellene, hogy látja az öccsét, de most szívesebben vette volna, ha nem kell elviselnie Ancel fecsegését. Ancel mindebből mit sem vett észre, kinyitott egy széket, és leült. Fölszedett néhány kilót. Fiatalkori véznasága eltűnt, látszott rajta, hogy Rotrou udvarában jó az élet. Az arca teltebb lett, és William torkát összeszorította az irigység. – Szerintem megőrültél, hogy visszamész az ifjú király udvarába – folytatta vidáman Ancel –, amikor másutt szépen megélhetnél. William összehúzta az erszény száját, és figyelmeztető pillantást vetett a fivérére. A fiatalember felemelte a kezét, és színpadiasan felsóhajtott. – Én a franciákkal vagyok, te Henrik herceget támogatod, John a királyt, Henry testvérünk pedig a yorki érseket, így az imái nyilván meghallgatásra találnak! Senki sem vádolhatja azzal a Marshalokat, hogy csak egy lóra tesznek! Egyikünk biztosan dicsőséget arat, bár nem szeretnék fogadni arra, melyikünk lesz az. William kelletlenül felnevetett, de kicsit jobb kedvre derült. – Én sem, de a magam részéről inkább a megelégedettséget választanám a dicsőség helyett. Ancel fürkésző pillantással méregette. – Ha így lenne, már régen megállapodtál volna. Rossz szót választottál, bátyám. Azt kellett volna mondanod, hogy a dicsőségnél előbbre valónak tartod az eredményt. William szeme megrebbent. Ancel hajlamos volt felületesen élni, de amit most mondott, jó meglátásra és éles észre vallott, és William elgondolkodott rajta. Ami az ifjú királyt illeti, ő nem ért el semmilyen eredményt, illetve semmit, amire büszke lehetett volna. Ancel felállt. – Át akartalak hívni Rotrou sátrába, hogy egész éjjel borozzunk, de látom, hogy nem vagy tivornyázó kedvedben. De holnap már nem fogadom el a nemleges választ! William rámosolygott Ancelre, aztán erősen megölelte. – Nem is lesz rá szükséged. Limoges falai előtt Henrik király a sátrában tanulmányozta a leveleket, amelyeket Fülöp király, Burgundia hercege és Flandria grófja írt. Aztán felnézett Williamre. – Nem lustálkodtál – jegyezte meg szárazon.

– Meghurcolták a nevemet – felelte William. – Természetes, hogy azt akarom, ismerjék el az ártatlanságomat. – A sátor előtt leszállt az áprilisi alkonyat, a levegő a tavasz illatától volt balzsamos. Egy csatalovat vezető katona szaladt el a sátor felhajtott bejárata előtt, a paták hangosan dobogtak a füvön. – Kikényszerítettem, hogy elbocsássanak a fiam szolgálatából, mert elhitették velem, hogy te vagy a felelős azért, hogy szórja a pénzt. Most már tudom, hogy túloztak, de te is szeretsz költekezni, még ha, ezt el is ismerem, a pénznek csak egy része, és nem mind származik a fiam kincstárából. Az élet más területein sem tanúsítottál túl nagy bölcsességet. Az, hogy a fegyvernököddel a saját vitézségedet kürtöltetted szét a lovagi tornákon, és a legidősebb fiam feleségének udvaroltál – és mindegy, hogy valójában csak enyelgésről volt szó –, nos, ezek nem olyasmik, amiket a fiam udvarnagyától elvárok. – Az asztalon fekvő leveleket visszatolta Williamnek. – Igaz, hogy tisztáztak, igaz, hogy összeesküvés áldozata lettél, de nem vagy ma született, ártatlan bárány. Csak hogy értsük egymást. – Tökéletesen értem, felség – felelte William összeszorított fogai közt szűrve a szót, de elszántan. – Helyes. – Henrik fáradtan masszírozta két ujjával az orrnyergét. – A fiamnak szüksége van rád, és valószínűleg azon kevesek egyike vagy, akik most segíthetnek rajta. Tedd meg értem, érte, és ígérem, nem marad el a jutalmad. William gyomra összerándult a „jutalom” szó hallatán. Nem tudta, hogy örömet érezzen, vagy sértésnek tekintse. – Mit szeretnél felség, hogyan segítsek neki? Nem mindig könnyű az ésszerű utat elfogadtatni vele, márpedig én neki tartozom hűséggel. Ha úgy dönt, fejjel megy a falnak, megpróbálhatom megállítani, de ha képtelen vagyok rá, kötelességem követni. A király szája örömtelen mosolyra húzódott. – Más szájából ez a kijelentés pózolásnak tűnne, de mivel te mondod, Marshal, így tudom, hogy őszinte szándék vezérel. – Köszönöm, felség…, csak hogy értsük egymást. Henrik szárazon felnevetett. – Ügyes! Ha észre tudod téríteni anélkül, hogy bemocskolnád azt a féltve óvott tisztességedet, akkor tedd azt! – És ha nem tudom? Henrik nyugodt pillantást vetett rá. – Akkor maradj mellette – jelentette ki. – Tévedtünk, amikor távozásra kényszerítettünk.

Huszonegyedik fejezet Martel, Limousin, 1183 júniusa

Az ifjú király úgy ölelte meg Williamet, mint egy rég nem látott testvért; zokogott, és bűnbánóan kijelentette, hogy sosem kételkedett William becsületességében. Úgy tűnt, mintha a fenyegető pillantások és a száműzetés hetei és hónapjai Henrik számára csak a múló harag pillanatai lettek volna: akkor mindent elsöpört a dühe, de amint túljutott rajta, már el is felejtkezett arról, hogy mi váltotta ki. Henrik legsürgetőbb gondja az apja és Richárd elleni hadjárata volt, amely nagyon rosszul haladt, és mint egy csalódott gyermek, Williamtől várta, hogy mindent rendbe hozzon helyette. Margitot egyetlen szóval sem említette. Mintha az asszony nem is létezett volna. Williamet mélységesen feldúlta, amikor rájött, hogy Henrik ugyan megszabadult Adam Yqueboeuf-től és a cimboráitól, de a szolgálatába fogadta Geoffrey de Lusignant. A Kölnből hazafelé vezető úton Rannulf elfelejtette megemlíteni ezt a jelentéktelen részletet. William sosem bocsátotta meg, hogy azon a ragyogó tavaszi napon meggyilkolták a nagybátyját Poitouban, ahogy a fogva tartása körülményeit sem. Úgy érezte, képtelen elfogadni, hogy együtt kell élnie és harcolnia e bűntett egyik elkövetőjével, és akkor is bíznia kell benne, ha a háta mögé kerül. De Lusignan gyakorlatiasan fogta fel a helyzetet. – A testvérem ölte meg a nagybátyádat, és ő sebesített meg téged is. Talán rosszul ítélte meg a helyzetet, de hát mindenki követ el hibákat, amelyekért idővel meg is fizet. Abban nem reménykedem, hogy barátok leszünk, de legalább kössünk békét. William nem volt hajlandó békecsókot váltani de Lusignannal, vagy kezet fogni, de beleegyezése jeléül mereven bólintott, mielőtt otthagyta. A koldusok nem válogathatnak, és ifjú ura veszélyesen közel járt ahhoz, hogy maga is koldusbotra jusson. Bármilyen sötét is volt a múltja de Lusignannak, kétségkívül tehetséges harcos volt, és mint mondta, nem ő ölte meg a nagybátyját és nem ő támadta hátba. William ezeket az enyhet adó szavakat ismételgette magában, így végül sikerült leküzdenie az undorát. Szokás szerint kevés volt a pénz, és Henrik zsoldosai hangosan panaszkodtak, hogy nem fizették ki őket. Henrik, akinek pénzt kellett szereznie, hogy továbbra is maga mellett tartsa őket, az egyház kifosztása mellett döntött. Amikor William elszörnyedve ellenezte, hogy ilyen szentségtörést kövessenek el, Henrik kinevette: – Az ezüst és az arany, amit az egyház felhalmozott, csak arra jó, hogy beborítsák vele a kápolnáikat, aztán a parasztok tátott szájjal bámulják őket, a papok pedig gyönyörködjenek bennük! – Istennek adták – tiltakozott William. – Isten dicsőségére. Henrik szobájában ültek egy lefoglalt marteli házban, amelyet átalakítottak a saját céljaikra és megerősítettek. A zsoldosok sátrai sáskák módjára borították el a falut és a környező mezőket. – Isten a megmondhatója, hogy visszafizetem neki. Nem vettem-e Isten nevében magamra a keresztet? – A köpenye elejére hivalkodón felvarrt

fényes, vörös selyemcsíkokra mutatott. Gúnyosan elmosolyodott. – Ami azt illeti, kétszer is. – A lábánál fekvő nyitott ládából elővett egy ékkövekkel kirakott arany keresztet, amelyet Szent Martialis szentélyének az oltáráról lopott el. Henrik a szent sírjánál és az apja jelenlétében esküdött meg – az apjával egyébként fegyverszünetet kötött –, hogy keresztes háborúba megy. De aznap, amikor a fegyverszünet lejárt, kifosztotta a szentélyt, és elvitte az ezüstöt és a díszeket, hogy kifizesse a költségeit. Most, amikor ismét kifogyott a pénzből, újabb támadásokat tervezett a könnyen megsarcolható templomok ellen. Henrik megdöntötte a keresztet, hogy az ablakon betűző napfény visszatükröződjön az aranyról és az ékkövekről, és színes rombuszokkal szórja tele a falat. William lenyelte a torkába feltörő epét. – Szerintem jövedelmezőbb lenne, ha békét kötnél atyáddal – mondta. Henrik durván ráförmedt. – Attól függ, mit értesz jövedelmezőség alatt. Annyit tesz majd, hogy kifizeti az adósságaimat, és meghagyja, hogy viselkedjek rendesen a jövőben. Talán tényleg el kellene mennem a keresztes háborúba – töprengett. – Attól megőszülne a vén kecske szakálla. – Szóval nincs szándékodban felvenni a keresztet? – William érezte, hogy a tarkója bizseregni kezd. Ifjú ura hangvétele megijesztette. Istenen nem szabad gúnyolódni, gondolta. – Dehogy nincs – fortyant fel türelmetlenül Henrik. – De most igazán nem indulhatok el, nem? – Ravasz képet vágott. – Egyébként sincs rá pénzem. Az egyház dolga, hogy aranyat, ezüstöt adjon. William arra gondolt, mindjárt elkapja Henrik grabancát, és addig rázza, míg ki nem esik az összes foga, de uralkodott magán. Az öreg király abban reménykedett, hogy William megfékezi a legidősebb fia esztelen költekezését, de egyelőre képtelen volt bármit is elérni; hagynia kellett, hogy Henrik addig fusson, míg ki nem merül, aztán meg kell majd állítania, és egy kis józan észt csöpögtetnie a fejébe. – Apád szakálla már akkor megőszült, amikor a követeit legyilkolták – jegyezte meg. – A fegyverszünetet jelző zászló alatt lovagokat küld hozzád, hogy tárgyaljatok, a te csapataid azonban elfogják és megölik őket. Henrik dacos képet vágott, és visszadobta a keresztet a ládába, ahol a kereszt nagyot csendült két gyertyatartón és egy aranyozott ezüst kelyhen, a Szent Martialistól zsákmányolt utolsó kincseken. – Nem az én hibám volt. Túlbuzgók voltak az embereim. Felakasztattam az elkövetőket. Mit akarsz még? – Csak elszomorít, amikor azt látom, hogy a lovagi erények sorban kihalnak – csóválta a fejét William. – Már kihaltak – vágott vissza Henrik. – Háború van, Marshal, nem lovagi torna! Mondtam, hogy megbüntettem a felelősöket. William türelme fogytán volt. – Meg tudom különböztetni a háborút a harci játékoktól, de az, amit az embereid tettek, felháborító

fegyelmezetlenségre vall. A katonában meg kell, hogy legyen a durvaság, de a durvaságot nem elég szabadjára engednünk, hanem meg is kell tudnunk fékezni. A kutya kell, hogy csóválja a farkát, és nem fordítva. – Akkor rázd őket gatyába, Marshal! Ezért vagy itt… Végtére is nem azért tart kutyát az ember, hogy maga ugasson. – Henrik feltápászkodott a székből, és a kandallóhoz ment. Karjával a falnak támaszkodott. – Szent Amadour sírjánál akarok imádkozni. Nyergeltess fel! William gyomra összerándult. – Nem kellene ezt tenned, felséges uram! – mondta rekedten. – Majd én eldöntöm, mit kellene, vagy mit nem kellene tennem. Meri bárki is megkérdőjelezni Richárd öcsém döntéseit? Vagy kevesebb vagyok nála? – Henrik haragosan csillogó szemmel támadt neki. – Azt hiszed, Richárd és a zsoldosai egy pillanatig is tétováznának, mielőtt elvennék, amire szükségük van? Istenem, hiszen az elmúlt tíz évben úgy fosztogatta Aquitániát, mint egy lelketlen haramia! – De te nem Richárd vagy, felséges uram. Aquitánia bárói gyűlölik Richárdot, és rettegnek tőle, de téged se nem gyűlölnek, se nem rettegnek tőled. Ha kirabolod őket, és megfosztod a népüket és a templomaikat a vagyonuktól, akkor hamar megtanulják mindkettőt. Azt mondom hát, hogy ne tedd! – Hallottam. És most add ki a parancsot az embereimnek, vagy ne légy többé a marsallom! – zárta le a vitát hidegen Henrik. William a lelkiismeretével viaskodott. Legszívesebben megtagadta volna a parancsot, és elmegy innen, de arra gondolt, ha marad, talán még le tudja beszélni az ifjú királyt a tervéről. Egyébként is megígérte Henrik apjának, hogy ha kell, a halálba is követi a fiát. – Ahogy kívánod, uram – mondta, és hajlongva kihátrált a teremből. A nap olyan kék égről sütött le, mint a legfinomabb zománc, amikor Henrik, az ifjú király belovagolt Rocamadourba, és Szent Amadour szentélyéből elvitt minden relikviát, köztük a Durendalt is, annak a hős Rolandnak a kardját, aki feláldozta az életét a szaracénok elleni csatában Roncesvalles hágójánál. – A keresztes hadjárathoz kell! – mondta Henrik, amikor a szerzetesek megpróbálták a fosztogatást megakadályozni, és sietősen igyekeztek elrejteni az értékesebb tárgyakat, így a kardot is, de a rejtekhelyet gyorsan felfedezték és kifosztották. William csak nézte, amit tesznek, de nem vett részt benne; szégyen és félelem töltötte el. Amikor hagyta, hogy Henrik zsoldosai megszentségtelenítsék a szentélyt, jóváhagyta, hogy Istentől lopjanak, és tudta, hogy ezért szörnyen meglakolnak majd. – Bocsáss meg nekem, édes Krisztusom! – suttogta maga elé. Úgy érezte, mintha a szentély falai összezárulnának körülötte, és agyonnyomnák. A Madonna-szobrocska,

amelyet egy rég elfeledett szobrász egyszerű örömmel és hittel alkotott, szelíd, féloldalas mosollyal, szemrehányóan nézett le rá, miközben a szobor fülkéjéből elvittek minden felajánlást, még a fél krajcárokat és az olcsó vasgyűrűket is, amelyeket a legszegényebb zarándokok hagytak itt. A látvány olyan szemérmetlen volt, mint amikor egy nőn követnek el erőszakot. Henrik végigvonult a kápolnákon, életerősnek, céltudatosnak látszott, és élvezet sugárzott az arcáról. Jobb kezében a roncesvalles-i kardot szorongatta. – Utolérnek majd a bűneid, és lerántanak a pokolba! – fenyegette meg az apát. A férfi köntösének ujjai úgy csapkodtak, mint egy repülésre képtelen madár szárnyai. – Isten megátkoz ezért! Henrik rosszallóan csettintett a nyelvével, és megfenyegette az ujjával. – Igazán megengedheted magadnak, hogy adj valamit a szegény keresztes lovagoknak. – Megérintette a köpenye vállán levő vérvörös keresztet. – Eskü kötelez, hogy felkeressem Jeruzsálemben a Szent Sírt. Ugye nem akarod megtagadni tőlem az adományodat? – Szentségtörést követsz el! Henrik béketűrően rámosolygott. – Elnézem, amit mondtál. – Az apát remegő vállára tette a kezét. – Királyi esküvel fogadom, hogy visszakapod a kolostorod vagyonát… mondhatnám, hogy ötszörösen, de ennek uzsoraszaga van, és tudjuk, mennyire megveti az egyház az uzsorát, nem? Elhagyták Rocamadourt, a nyeregtáskáik tömve voltak a kifosztott szentély kincseivel, köztük többkilónyi, az oltár gyertyáihoz készített méhviasszal és a szerzetesek vacsorájára szánt disznóval. Henrik pompás kedvében volt, és a lovát táncoltatva hangosan felnevetett a késő tavaszi égboltra. – Ne vágj olyan komor képet, Marshal! – kiáltott fel, és odahajolt, hogy vállon veregesse Williamet. – Mondtam, hogy visszafizetem, és így is teszek. Istenem, milyen képet vágtak! William nem szólt semmit, mert az undort próbálta legyűrni. Isten oltárát kifosztani és megfélemlíteni egy maroknyi rémült szerzetest nem győzelem volt, hanem egy szörnyű lejtő kezdete. A lovagok arra esküdtek fel, hogy megvédik az egyházat, ők viszont ennek éppen az ellenkezőjét tették. Mocskosnak érezte magát, mint akit megszégyenítettek. Ráadásul, ha ennek híre megy, Henrik népszerűsége gyorsabban megfakul, mint egy szajha orcájának a hamvassága. Martelben Henrik kifizette, amivel a zsoldosainak tartozott, ha nem is az egészet, mert akkor saját magának nem maradt volna semmije. Amikor az emberek morogtak, azt felelte, amit a szerzeteseknek is, hogy végül majd megkapnak mindent. Ha ki akarják egészíteni a jövedelmüket – mondta –, bármikor lerohanhatják a vidéket, amely fölött Richárd uralkodik, vagy kifoszthatják apám egyik ellátmányt szállító csapatát. – Ezzel nem lopod be magad atyád szívébe – jegyezte meg komoran William.

– Á, hiszen már így is apagyilkosnak tart! – felelte Henrik. Bort töltött a kupájába, ivott, megint töltött, és újból ivott, majd felpillantott, amikor nyílt a szoba ajtaja, és Wigain lépett be, kezében egy pergamentekerccsel. A kis írnok betegesen sápadt arcbőre hamuszürke volt, és most az egyszer nem is mosolygott. – Ne mondd, hogy a disznó, amit a konyhára küldtünk, megbüdösödött! – nevetett túl harsányan Henrik. – Mi ez? – nézett a tekercsre. Wigain átnyújtotta az iratot. – Egy hírnök hozta a canterburyi érsektől, de nem akarta megvárni a választ, felség. Engem… minket. .. Azt mondta, hogy kiátkoztak minket. Rémült csend támadt a teremben. Henrik káromkodott, letette a kupáját, ellenőrizte a pecsétet, majd felvágta egy késsel. Kisimította a pergament, gyorsan átfutotta, azután reszkető hangon felnevetett, és a legközelebbi gyertya lángja fölé tartotta a tekercs egyik végét. – Nyugodj meg, Wigain! Menj, és imádkozz ma este! Még most is a kegyelem állapotában vagy. A jó érsek és a többi caen-i varjú csak azokat átkozza ki, akik közém és atyám közé állnak a békekötésnél. Nem neveztek meg senkit, csak üres fenyegetés az egész. – Addig fogta a tekercset, míg el nem égett, és amikor a lángok az ujjához értek, ledobta a maradékot a földre, és eltaposta a csizmájával. Felnézett a túloldalon ülő Williamre. – Apám mesterkedése: össze akar ugrasztani a támogatóimmal. Minden ismert fortéllyal megpróbálkozik, hogy térdre kényszerítsen, de ezúttal nem jár sikerrel. Nem látom, hogy Burgundia grófja rémületében elfutna, vagy te igen? – Mindez talán annak a jele, hogy az egyházat nyugtalanítja, amit teszel – felelte William mogorván. – Rocamadourról még nem hallhattak, de mostanra már biztosan eljutott hozzájuk a Szent Martialisnál történtek híre. Henrik ráförmedt. – Ne hozd fel megint ezt! Apám áll e mögött, máskülönben miért rángatta volna bele a canterburyi érseket? Mi baj, Marshal? Aggódsz a lelkedért? – Igen – felelte kurtán William, és kimentette magát, hogy megnézze a csatalovát, amely korábban elvesztette az egyik patkóját. Tudta, hogy égető szükségük van pénzre, és a legutolsó fosztogatásnál szerzett javak csak ideigóráig húzzák ki őket a bajból. Hamarosan ismét útnak kell indulniuk, hogy kiraboljanak egy szentélyt vagy egy várost, és egyáltalán nem volt biztos abban, hogy még egyszer képes lesz ilyesmire. A kovács megpatkolta Bezant-t, és William felnyergeltette a mént. Kilovagolt egy közeli mezőre, hogy gyakoroltassa a lovat: a sarkával és a kezével jelezte, mikor kocogjon előre, mikor álljon meg, ágaskodjon fel és rúgjon hátra vagy előre, vagyis igyekezett megtanítani neki a lovagi tornákon szükséges összes fortélyt. Azt kívánta, bárcsak a küzdőtéren lehetne. Ha feszült volt vagy ideges, a gyakorlatozás általában megnyugtatta, de most ez sem segített. Bement a faluba, hogy a templomban imádkozzon, de itt sem lelte meg a békéjét. Isten nem bocsátja meg, hogy részt vett a rocamadouri

szentély kirablásában. Megfizet majd érte, ebben egészen biztos volt. Henrik azt hiszi, hogy elkerülheti a büntetést, mert királyi vér folyik az ereiben, de Isten nem ismeri a büntetlenséget. Minden, a földön elkövetett bűntettet a túlvilágon büntetéssel sújtanak. William az oltáron csillogó keresztet nézte, amíg az arany ragyogása bele nem égett a szemébe, és egy sötétebb keresztet nem látott a csillogó mellett. Amikor harminc éve selypítve fogadalmat tett István királynak a sátrában, sejtelme sem volt, hogy ez az eskü veszélybe sodorja majd a lelkét. Éjfél is elmúlt, mire az ifjú király visszavonult. A léptei bizonytalanok voltak az ivástól, a tekintete úgy rebbent ide-oda, mint egy pislákoló gyertya lángja. William, aki már megszokta, hogy ilyen állapotban látja az urát, átnyúlt a hóna alatt, és betámogatta a szobájába. Henrik végignyúlt az ágyon, a fegyvernöke pedig hozzálátott, hogy lehúzza a csizmáját, és meglazítsa a ruháját. – Maradj, Marshal! – motyogta Henrik, amikor William kifelé indult, hogy ledőljön a szalmazsákjára. William egy pillanatig habozott, azután megfordult, és visszament hozzá. Henrik üveges szemmel nézett fel rá. – Maradj velem, míg elalszom! – kérte. – Nem bízom senki másban. Williamnek elfacsarodott a szíve. A bizalom méreggel teli kehely, gondolta, annak is, aki a bort tölti, és annak is, aki megissza. Kinyitott egy alacsony, kecskelábú széket, amelyet Henrik ládájának támasztottak, és leült az ura ágya mellé. Az ifjú király szemhéja meg-megremegett, ahogy az álommal küszködött. – Az apám nem enged. Öreg már. Adhatna esélyt, hogy bizonyítsak. Ha hagyná, tudnék uralkodni! – Felemelte a kezét, aztán visszaejtette a takaróra. – Zarándokútra indulok, Marshal – motyogta –, elmegyek egészen Jeruzsálemig… komolyan mondom… – A hangja érthetetlen motyogásba fúlt, azután horkolni kezdett. William úgy takarta be, mint egy gyereket. És talán bizonyos szempontból az is volt, mert hiába nőtt fel, ha egyszer éretlen maradt, és az életet a pillanat felületes csillogásában élte. – Ne húzd össze az ágy függönyét! – utasította a fegyverhordozót, amikor a fiatal fiú nekifogott, hogy elfüggönyözze az ágyat. – És hagyd égve a gyertyát is! Ma éjjel az ajtóban alszom. Maradj a közelben! A fiú meglepett képet vágott, de meghajlásával jelezte, hogy értette. William csendesen lecsatolta az övét, levette a köpenyét, kiválasztott egyet a sarokban felhalmozott szalmazsákok közül, és az ajtó elé húzta. A kardját maga mellé fektette. Olyasféle nyugtalanság vett erőt rajta, mint a lovakon szokott, mikor kitörni készül a vihar. Valami készülődött, amit nem állt módjában megakadályozni. Azzal nyugtatta magát, hogy csak a rocamadouri szentély kifosztása nyugtalanítja, és majd elmúlik a rossz érzése, de nem így

történt. Valósággal megkönnyebbült, amikor kora hajnalban mennydörgést hallott, és villámlani kezdett, mert végre volt minek betudnia a nyugtalanságát. Ahogy a vihar elvonult, és nem maradt más, mint az eső egyenletes, altató kopogása, végre álom jött a szemére. Még hajnalban is esett, és Henrik pokoli fejfájásra és hányingerre ébredt. Később kelt, mint szokott, és sápadtan utasította vissza a friss kenyeret és a mézet, amit a többiek reggelire ettek. Akkor még senki sem gondolt rosszra, mert előző este több lovag, köztük Lusignan is felöntött a garatra, és most másnaposság gyötörte őket. Williamnek sem volt étvágya, de azért ott ült a többiek között, és megette a cipó vastag héját, amelyet jócskán belemártott a mézbe. Henrik elfordult, az ádámcsutkája ugrálni kezdett, és az éjjeliedényhez botorkált. A lovagjai pár perccel később hallották, hogy öklendezik. Néhány lovag kuncogni kezdett, és sokatmondóan, együttérzéssel néztek össze. Henrik aznap nem mozdult ki Martelből. Hol kockázott, hol sakkozott, a homlokát dörgölte, reszketett, és olykor elrohant az éjjeliedényhez. William őrszemeket állított, majd a lovagokkal a dárdavetést gyakoroltatta. Amikor késő délután visszatért a szállásukra, Henrik már tüzelt a láztól, és a beleiben nem maradt meg semmi. A nevetés már abbamaradt, és a sokatmondó pillantások aggodalmasak lettek. – Szent Amadour bosszúja – motyogta Peter de Preaux, és keresztet vetett. – Nem létezik ilyesmi! – förmedt rá William, bár a gondolat tőle sem volt idegen. – Mindenkinek volt már hascsikarása. Majd elmúlik. De nem múlt el. Másnap reggelre abbamaradt a hányás, de a láz nem ment lejjebb. Henrik nem akart enni, a széklete folyékony volt és véres, és időnként rettenetes görcsök gyötörték. Senki más nem lett beteg, és a férfiak nyugtalanul ténferegtek az alsó szinten, a királyi hálóterem alatt, a felszerelésüket javították vagy a kardjukat élesítették, és suttogva beszélgettek. A zsoldosok táborában több összetűzés és egy dühödt késpárbaj is volt, amelyben egy katonának levágták a fülét. Néhány felbérelt ember elillant, de mások, akiknek több bérrel tartoztak, mint amit veszni hagyhattak volna, a szállás közelében maradtak, és sasszemmel lestek az ajtókat és az ablakokat. Henrik állapota másnapra sem javult, és mindenki – köztük Henrik – számára is nyilvánvaló lett, hogy meghalhat. – Küldess apámért! – nyögte Williamnek. – Mondd meg, hogy halálos beteg vagyok! Mondd, hogy igaz a hír, és nem csak vaklárma! – Az ágyán feküdt, a függönyt elhúzták, hogy beeresszék a nappali fényt, és a fa ablaktáblákat szélesre tárták, hogy kiszellőztessék a szobában uralkodó áporodott bűzt. Henrik orcáin két lázrózsa égett, de ezt leszámítva viaszosan sárga volt a bőre, és rémület ült a tekintetében.

– Wigain már megírta a levelet – bólintott William. – Már csak a pecséted kell rá. És elhívattam Cahors püspökét is. Henrik a ládikára mutatott, amelyben a pecsétjét őrizték. – Fogd, és igyekezz! Nem tudom, mennyi időm van hátra. Én… – Elhallgatott, mielőtt be tudta volna fejezni a mondatot, mert a testét iszonyú görcs rázta meg. William elkapta és megtámasztotta, majd az éjjeliedényhez kísérte. Az ifjú király beleiből távozó folyadék vérpiros volt, és William a hálóingen át is érezte, hogy Henriknek tűzforró a teste. Amikor a roham véget ért, William visszavitte az ágyba az urát, és megparancsolta a fegyvernököknek, hogy hideg vizes törlőkkel mossák le a testét. Henrik felsikoltott, és a feje hátrabicsaklott a kerek párnán. A haja verítékben úszott, és a koponyájához tapadt. – Siess apámhoz! – ragadta meg lázasan William csuklóját. – És hozd ide a káplánomat! Muszáj gondoskodnom a lelkemről. – Felség! – William felállt, és Henrik kelletlenül eleresztette. A keze halvány nyomot hagyott William lebarnult csuklóján. – Igazad volt – suttogta Henrik. – Nem lett volna szabad kifosztanom Szent Amadour szentélyét. William szótlanul megrázta a fejét, és azon tűnődött, vajon rájuk mikor sújt le Isten haragja, mert bár a fosztogatás Henrik döntése volt, valamennyien bűnösök voltak. Lepecsételte a levelet, és visszaadta Wigainnek. – Vidd a szürke csatalovat, az a leggyorsabb! – parancsolta. Wigain lesütötte a szemét, és a kezében szorongatott csomagra meredt. – Meghal? – Csak Isten a megmondhatója – felelte William, de miközben ezt mondta, arra gondolt, hogy erre a kérdésre már ő is tudja a választ. – Siess! – noszogatta Wigaint, és aprót lökött rajta. – Henrik urunk az atyját szeretné látni… …amíg nem késő. A szavak ott lebegtek kettejük között, mint egy láthatatlan szellem. Wigain gyorsan bólintott, és könnyedén eliramodott az istálló felé. William utánanézett, aztán visszavánszorgott a szállásra. Úgy érezte, alig áll a lábán. A hajnali szürkületben William fel-alá járkált a ház udvarán, és beszívta a betegszoba bűzétől érintetlen, friss levegőt. Henrik alig aludt, és továbbra is pokoli görcsök kínozták. A holddal fogyott a tegnapi reménysugár, és a nappal sem lett erősebb. Az, hogy Henriknek még akadtak világos pillanatai, és beszélni is tudott, az akaraterőnek és a fiatal, jól táplált testnek volt köszönhető, bár most már inkább holttestre emlékeztetett: az ifjú király lesoványodott és kiszáradt. William tudta, hogy elveszítik, és ez a tudat megdermesztette.

– Lovas! – kiáltott ki de Lusignan az emeleti szoba ablakából, ahol Henrik betegágyát őrizte. William a kapuhoz sietett. Wigain vágtatott be az udvarra egy friss lovon, amelyet vélhetőleg Henrik királytól kapott. Hajszolhatta a lovat, mert az állat még a hűs hajnali levegőben is fújtatott, és az orrlyuka vörösen kitágult. Wigain lihegve vetette le magát a nyeregből, mintha a lóval együtt futott volna. – Nem jön – lihegte. – A tanácsadói azt mondták, könnyelműség lenne, ő pedig egyetértett velük. Megpróbáltam értésére adni, mennyire beteg az urunk, de nem merte megkockáztatni, hogy ismét csapdába csalják… Azt mondta, elég egy lyuk a köpenyén és két halott hírnök, és inkább messziről imádkozik a fiáért. – Wigain a tunikája alá nyúlt, és előhúzott egy bőrszíjra fűzött gyűrűt. – Csak ezt küldte neki, és azt mondta, megbocsátja a hazugságait és a hitszegesét. Még azért is vért izzadtam, hogy ennyi engedményt kicsikarjak belőle. – A zafírköves gyűrűt William tenyerébe tette. William összezárta fölötte az ujjait, érezte, ahogy az ékszer keményen a tenyerébe nyomódik. De ez a gyógyító, éjkék hideg sem lesz elég ahhoz, hogy levigye Henrik lázát, gondolta. – Rosszabbul van? – tudakolta Wigain, mintha olvasott volna William gondolataiban. William habozott, aztán bólintott. – Haldoklik – vallotta be. – De egyelőre ne szólj senkinek! Nemsokára úgyis mindenkinek meg kell tudnia, de még nem jött el az ideje. – Hallgatok – felelte Wigain, és keresztet vetett. – Isten adjon a lelkének békét – tette hozzá, és sötét szeméből ezúttal hiányzott a megszokott, vidám csillogás. – Ámen. – William is keresztet vetett, és arra gondolt, hogy Isten valószínűleg inkább bünteti Henriket, amikor előre megismerteti vele a pokol borzalmait. Nehéz, kelletlen léptekkel tért vissza az ifjú király szobájába. A szoba zsúfolásig megtelt emberekkel, eljöttek az udvartartás lovagjai, a cahors-i püspök az egész kíséretével, sőt még a vigeois-i házfőnök is. William halkan közelebb lépett az ágyhoz. Henrik hátát kerek párnákkal támasztották meg, de úgy festett köztük, mintha háromszor idősebb lenne, egy ráncos öregember, aki kapaszkodik az élet fonalaiba, amelyeket egyenként vágnak el. Az ágyat körülvevő gyülekezet szétvált, hogy utat engedjen Williamnek, ő pedig intett az embereknek, hogy kicsit lépjenek hátrább. – Hadd kapjon levegőt – vetette oda kurtán. Az ágyon heverő tetem fuldokolva felnevetett. – Amíg tudok, mi? – Felség. – William fél térdre ereszkedett. Henrik lázas, haldokló gyöngesége szánalommal, együttérzéssel és félelemmel töltötte el. Nagy erőfeszítésébe került, hogy közömbös arcot erőltessen magára.

Henrik nagy nehezen William felé fordult, és megnyalta láztól kicserepesedett ajkát. – Rossz hír lehet – mondta rekedten. – Mindig ilyen arcot vágsz, amikor…, mintha a fejed olyan üres lenne, mint amilyen kifejezéstelen az arcod. – Ilyen szembeszökő? – rándult meg William arca. – Világos, mint a nap… – Keservesen nyelt egyet, de elfordította a fejét, amikor William sietve az ajkához emelt egy kupát. – Nem marad meg bennem… inkább nedvesítsd be az ajkam… William így tett, aztán széket húzott az ágy mellé. – Atyád ezt a gyűrűt küldi neked, hogy megvigasztaljon, és azt üzeni, hogy azonnal jön, amint Limoges feladásáról értesül. Henrik úgy függesztette a William tenyerében heverő gyűrűre fénytelen tekintetét, mintha nem tudná, mi az. – Nem jön? – Felemelt hangja megbicsaklott. William szíve összefacsarodott Henrik gyötrelme láttán. Némán megrázta a fejét. Henrik az összegyűlt lovagok és papok felé pillantott, akik kicsit hátrébb húzódtak, de azért elég közel álltak ahhoz, hogy hallják, amit mondani készül. – Nem tud eljönni a halálos ágyamhoz. Még most is inkább a várait őrzi, mint a fiait… – A hangja suttogásként tört fel kiszáradt torkából, de még volt annyi ereje, hogy a gyűrűt kihajítsa az ágy függönyeinek résén át. A gyűrű egy ládának ütődött, lepattant róla, és a padlót borító sásra esett, ahonnan a mélykék kő úgy sziporkázott fel, mintha csillagok szikráznának benne. Henrik a fal felé fordította az arcát. William felállt, hogy felvegye a gyűrűt, gyorsan a többiekre pillantott, hogy távol tartsa őket. Visszament az ágyhoz, kezét Henrik verítékben úszó vállára tette, maga felé fordította, gyöngéden a kezébe fogta Henrik jobb kezét, és az ura gyűrűsujjára húzta az ajándékot. – Te és atyád gyakran veszekedtetek, felség, de szeret téged. – Nem szeret – motyogta Henrik, de bal kezét a jobbra tette, és hüvelykujjával a hideg követ simogatta. – Csak annyira, amennyire te nem szereted, felség – mondta William. – És tudom, milyen mélyek iránta az érzéseid. – Egy érzés, amely valósággal elsorvadt a figyelem hiányában, s amelyet csak a pénz és a homályos ígéretek gyönge étkei tápláltak, és amely olyan teremtménnyé tette Henriket, aki vadul vagdalkozott maga körül, és kész volt fájdalmat is okozni, csak hogy felfigyeljenek rá. A végső vigasztalanság az lehetett, hogy ez még a halálos ágyán sem sikerült neki. William az ifjú király fölé hajolt. – Nem számít, hogy atyád nem jött el – súgta Henrik fülébe, hogy csak ő hallja. – Király vagy, és ha ez lesz az utolsó utad, akkor méltósággal és nagysággal eltelve indulj el rajta. Tedd a távozásodat olyan emlékezetessé, hogy az emberek századokon át adják át egymásnak az emlékét, hogy a fiaik és az unokáik is tudomást szerezzenek róla! Ez lesz az emlékműved.

Henrik reszketett, ahogyan a testét fokozatosan felemésztette a forró láz. Fájdalomtól üveges tekintettel, a gyűrűt simogatva nézett Williamre. – Igazad van – válaszolta. – Megmutatom apámnak, milyen fából faragják a királyokat, és amikor majd meghallja, hogyan távoztam, bánatában megszaggatja a ruháját, és élete végéig gyötörni fogja a halálom emléke. Megbocsátok neki, mert meg kell bocsátanom, de ő sosem bocsát meg magának. Williamet elfogta az undor. Henrik még most is bosszút forral az apja ellen! Kétségbe volt esve, féltette az ifjú király lelkét, és úgy érezte, kudarcot vallott. Az volt a küldetése, hogy Henrik tanácsadója legyen, hogy elültesse a lelkében a lovagiasság és a becsületesség eszméjét, amely kiegészítette volna a királyság gyakorlati leckéit. Dicsővé válhatott volna, ehelyett ide jutottak. Becstelenség, halál és megmérgezett érzések. Henrik a halálra való felkészülésre összpontosított, és azzal az alapossággal rendezte meg a halálát övező szertartásokat, amelyet egykor a lovagi tornák és az udvar dolgaiban mutatott. Nem öltözött a cédrusillattal átitatott, ruhásládáiból kiemelt, fényűző öltözékekbe, hanem szétosztotta őket a szolgái és a kísérete tagjai között, és csak egy vászon hálóinget tartott meg. Az ékszereit is elosztogatta, kivéve az apjától kapott zafírgyűrűt, amelyet Williamnek Henrik halála után vissza kellett szolgáltatnia az apjának. Meggyónt és megbánta a bűneit Cahors püspökének, majd a gyónását megismételte az udvartartása lovagjai előtt. Kis időre mintha összeszedte volna az erejét, mintha a szertartások tragikus drámája elfordította volna az elméjét a test szenvedéseiről, de az erőfeszítéseinek meglett a böjtje, és levegő után kapkodva rogyott vissza a párnáira. – Még ne! – lihegte. A mellkasa sebesen hullámzott, a szája kinyílt és becsukódott, mint egy partra vetett halé. – Vessetek nekem hamuágyat a földön, és kössetek a nyakamba kötelet! Igazi bűnbánóként akarok meghalni. Néhány lovag ellenezte a jámborság e látványos megnyilvánulását – úgy vélték, ezzel tovább megy a kelleténél –, de William határozottan rájuk parancsolt, hogy tegyék, amit Henrik mondott, mert az uruknak ez a kívánsága, és a bűnbánata csak segít rajta a túlvilágon. Míg a szolgák sietve leterítettek egy szalmazsákot a padlóra, másokat pedig leküldték a szemétdombhoz több vödör kihűlt hamuért, Henrik megragadta William karját. – Az esküm, hogy térdet hajtok Jeruzsálemben a Szent Sírnál… neked kell elmenned helyettem, Marshal. – A homlokán kiütközött a veríték, amikor a borzalmas görcsök megint rátörtek. – Jézusom, ments meg… – Olyan vad erővel mélyedtek az ujjai William húsába, hogy utána ovális kék foltok maradtak a bőrén. – Esküdj… esküdj, hogy a lelkem és a te lelked üdvéért megteszed ezt nekem! – kérlelte. – Esküszöm. – William megfeszítette a karját, és erősen tartotta, amíg a roham véget ért. – Nem hagylak cserben…

Henrik szorítása lassan enyhült, majd a keze lehullott a takaróra. – Sosem hagytál cserben, Marshal – lihegte. Összeszorította a szemét. – Vidd a lovaimat… jól fognak szolgálni! Apám… ő majd gondoskodik rólad… mondd meg neki, hogy jól végeztem be. William torka elszorult. – Megteszem, felség. – És anyámnak… Gondoskodj róla, hogy egy baráttól hallja a hírt. – Meglesz, felség. – Szívesen vette magára a terheket, amelyeket Henrik rakott a vállára, mert részben könnyítettek azokon, amelyeket ő cipelt. Talán, ha elégtételt ad Istennek, szemernyi megbocsátást is nyerhet azért a bűnért, hogy kirabolta Szent Amadour szentélyét. Az ifjú király lovagjai gyöngéden leemelték urukat az ágyról, és a padlóra, a hamuba fektetett szalmazsákra helyezték. A teste olyan könnyű volt, mint a légyé, amelynek testnedveit már kiszívta a pók. Amikor Geoffrey de Lusignan nem akart kötelet tenni a nyakába, Henrik nem tágított; a parancs sípolva tört elő elkékült ajkai közül. Kezei közé keresztet szorított, majd a lovagok kivont karddal őrt álltak körülötte, miközben a papok a lelkéért mondtak imát. Amíg beszélni tudott, Henrik még elsuttogta, hogy a szemét, az agyát, a szívét és a belső szerveit a Grammont-apátságban temessék el, a testét pedig a roueni Notre-Dame templomban. – Úgy lesz, felség – nyugtatta meg William –, ahogyan kívánod… – Ahogy kívánom… – ismételte meg keserű mosollyal Henrik. – Isten nevében, emlékezzetek rám! – Többé nem szólt. A nyitott ablakon át napfény áradt be, és William elnézte, ahogy a galambok túl a szelídgesztenyefákon, a vörös cseréptetős galambdúc körül köröznek. A szellő por-és virágillatot sodort magával. Plantagenet Henrik, Anglia királyának a fia és az örököse, élete virágjában haldokolt. A napfény rajzolta minta lassan tovább kúszott a padlón, és megérintette a hamuágy szélét. Bronzos fényekkel festette meg Henrik haját, és a szemöldöke vonalánál megcsillantott három ősz szálat. Az ifjú király mellkasa felemelkedett, aztán Henrik megborzongott, amikor lélegezni próbált, de a tüdeje már nem bírta beszívni a levegőt, és eljött a pillanat, amikor egyáltalán nem tudott többé levegőt venni, és a lelke elhagyta a testét. Egy hosszú, dermedt pillanatig csend volt. Az ifjú király nem pusztán elhagyta őket, de magával vitte az udvartartása lovagjainak reményeit, törekvéseit és megélhetését is. William letérdelt Henrik mellé, a szalmazsákot is beborító hamuba. Megnézte, lélegzik-e még, kitapintotta a bőre alatt az eret, hogy lüktet-e, de csak nap melengette nyugalmat talált. Keresztet vetett, felemelkedett és hátrébb lépett. – Isten nyugtassa a lelkét! – mondta. Ruhasuhogás és halk fegyvercsörgés kísérte a szavait: a lovagok is keresztet vetettek. William arra számított, hogy egy felhő úszik el a nap előtt, vagy a galambdúc ledől, de semmilyen drámai esemény nem követte Henrik lelkének távozását ebből a világból.

A többiek mind őt nézték, tőle vártak útmutatást. William az elméje legtávolabbi zugába száműzte az érzelmeit, ahova a hétköznapi gondolatok nem törhettek be. – Sok elintéznivalónk van, ha urunkat Rouenba akarjuk szállítani – mondta a gyakorlatiasság álarca mögé rejtőzve. – Értesítenünk kell az apját. – Lehajolt a holttesthez, és gyöngéden lehúzta az ujjáról a zafírgyűrűt. – Hol van Wigain? Vidd el ezt Limoges-ba a királynak! Mondd meg neki, hogy William Marshal üzeni, hogy Henrik, az ifjú király, a király fia meghalt hastífuszban, és elvisszük Rouenba menet a testét Limoges-ba! – Uram. – William nem keveset kért az írnoktól: vigye el egy apának a fia halálhírét, ráadásul úgy, hogy az apa nem volt hajlandó elmenni a fia halálos ágyához, de ennek meg kellett lennie, és Wigain volt a hírnök az út első szakaszán is. Az írnok meghajolt William előtt, majd lehajolt a holttesthez, és a tenyerét Henrik homlokára tette. – Most látom utoljára – mondta reszkető hangon, azzal sarkon fordult, és gyorsan elhagyta a szobát. William összeszorította a fogát, azután odahívta Henrik egyik fegyverhordozóját. – Menj a konyhába – parancsolta és hozz be egy bárdot és a legélesebb késeket, amiket csak találsz! – A torkába feltolult az epe, a nyál összegyűlt a szájában. Nagyot nyelt. A fegyverhordozó szeme elkerekedett. – Egy bárdot, uram? William bólintott. – Fel kell készítenünk az urunkat az útjára. William a kertfalnak dőlve beszívta a rózsák, a liliomok és a levendula illatát, ahogy megpróbálta édesebb illatokkal kiűzni magából a vér és a belső szervek bűzét. Élete egyik legszörnyűbb megpróbáltatásán esett át, amikor tanúként végig kellett néznie, ahogy Henrik testét felnyitja két vadász, akiknek a tunikáját vértől feketéllő bőrkötények védték. A szemet, az agyat és a belső szerveket kivették, hogy Grammont-ban temessék el, és a helyükre több maréknyi szürke sókristályt szórtak, amelyet hamar vörösre festett a vér. A testet ez után több réteg halotti lepelbe csavarták, aztán szemfedélbe varrták, végül szarvasbika-bőrbe tekerték, és ólomkoporsóba fektették. Miután több ládát is feltúrt, Williamnek sikerült egy szép selyemvéget találnia, hogy letakarja a koporsót, amelynek tetejére odatették Henrik zászlaját, pajzsát és kardját. – Uram. Amikor megfordult, Rhys aggodalmas arcát pillantotta meg. Az inasa a fekete hátaslovát vezette. Az ifjú király lovait, amelyeket elhunyt ura a halálos ágyán Williamnek ajándékozott, eladták, hogy ki tudják fizetni a koporsót, a szemfedelet és a szekeret hajtó kocsis bérét. William bólintott, még egyszer mély levegőt vett, azután a lova felé fordult. Az ifjú király tiszteletére az udvar valamennyi lovagja teljes vértezetbe öltözött, és a csapat úgy csillogott a tikkasztó napsütésben, mint egy halakkal teli háló. William a hátára tolta a pajzsát, és felkapott egy lándzsát, amelyen Henrik vörös-arany zászlója lengett. A városka lakói előjöttek a házaikból, hogy végignézzék, amint a gyászmenet elvonul. Sok

asszony jajongva zokogott, a hajukat kibontották és hamut szórtak a fejükre. William merev háttal ült a lován, és igyekezett közönyös arcot vágni, de a torkát fojtogató érzések ezt csaknem lehetetlenné tették. Kimért kocogásra biztatta a lovát, és kivezette a menetoszlopot Martelből. A ló patája finom porfelhőt kavart, kicsit hátrébb a halottas szekér nyikorogva imbolygott a terhe alatt. Amikor a város széléhez értek, Sancho, Henrik baszk zsoldosvezére kilovagolt a táborából, és a katonáival elzárta az utat, nem akarta továbbengedni a gyászmenetet. Odavágtatott Williamhez, és a kantárnál fogva megragadta a lovát. – Nem mentek tovább, Marshal, amíg én és az embereim meg nem kapjuk a bérünket, amivel az uratok tartozik – förmedt Williamre. Olajos fürtjei, olajbogyóhoz hasonlóan fekete, ragyogó szeme volt, és egy sebhely húzódott az orrától a felső ajkáig, amelytől az arca a gúny és a mosoly keverékébe dermedt, bár mindkettő megtévesztő volt. William tudta róla, hogy zord és lelketlen ember. William felemelte a kezét, nehogy az udvartartás lovagjai kardot rántsanak. Ha egy mód volt rá, nem akarta az ura utolsó útját már rögtön az elején azzal megszentségteleníteni, hogy harcba bocsátkozik Sanchóval, akinek sok embere volt, és csak kemény, véres küzdelem árán tudták volna legyőzni. – És mennyi lenne az? – kérdezte. Igyekezett higgadtan és visszafogottan beszélni. Sancho összehúzott szemmel méregette. – Száz márka elég lesz. A tragikus körülményeket figyelembe véve lemondok az apróról. William a fejét rázta. – Tudnod kell, hogy az urunknak nem állt rendelkezésére ekkora összeg. Nincs más vagyona, csak ez, amit itt látsz. Vagy annyira a pénz rabja vagy, hogy leszedetnéd velünk a koporsóról a leplet, és eladatnád az ólmot, amelybe urunk testét tártuk? – Tudod jól, Marshal, hogy nem tennék ilyet – felelte Sancho sajnálkozó, de konok hangon. – Csak azt kérem, ami jár nekem. Se többet, se kevesebbet. Te vagy az udvartartása feje. Ha a becsületszavadat adod, hogy előkeríted a pénzt, akkor továbbengedem a menetet. William belátta, hogy az ádáz csatán kívül csak ez az egy választása van, így beleegyezően odabólintott a baszknak, és közben azon törte a fejét, honnan az ördögből szed majd száz márkát, hogy eleget tegyen az ígéretének. Az adott szava volt a biztosíték. Még sosem szegte meg a szavát, de lehet, hogy Sanchónak sokáig kell majd várnia. A zsoldos hátrébb vonult, összeszedte az embereit, és beállt velük a menet végére. William nem akadályozta meg; a zsoldosok emelték a temetési menet fényét, és William sem volt olyan helyzetben, hogy vitatkozzék. Mindenesetre rossz érzéssel töltötte el, hogy Sancho a háta mögött lépked.

Henrik király intett Williamnek, hogy lépjen be. Limoges-tól nem messze, Mas-ban, egy kis parasztházban szállt meg. Már korábban is előfordult, hogy a király ide menekült a nyári hőség elől, most viszont a gyász űzte ide, el akart rejtőzni a kíváncsi tekintetek elől. A levegő fullasztó volt, a szobában rotyogó zöldségek és fokhagyma illata terjengett. Henrik kiküldte a szolgákat, és a durva ácsolatú asztalra tett kancsóra és kupákra mutatott, hogy jelezze Williamnek: töltsön. – Hogy történt? – kérdezte. Remegett a keze, amikor elvette William-től a kupát. – Ne kímélj, minden részletet mondj el! Tudnom kell. William úgy beszélt, mintha egy csatáról tenne jelentést. Összeszorított szájjal, de bátran számolt be a szörnyű csapásról, és Henrik ugyanolyan higgadtan fogadta a híreket, bár a kupát szorító öklén elfehéredtek a bütykök, és napbarnított arca egészen elszürkült. – A láz ellenére nemes tartással halt meg, bár a belei ürítése megfosztotta méltóságától – fejezte be William. – És arra kért, bocsáss meg neki. Henrik arcán egy ideg rángatódzott. – Aligha tudom megbocsátani. .. William akaratlanul is egy mozdulatot tett, és Henrik ráemelte fakó kék szemét. – …azt, hogy meghalt – fejezte be Henrik. – A többi igazán nem számít, ugye? William leerőltetett a torkán egy keveset az állott, langyos vörösborból. A savanykás, savas íztől kis híján felfordult a gyomra. – Mit kívánsz tőlem, felség? Henriknek láthatóan nehezére esett, hogy felfogja, mit kérdezett William. – Te voltál az udvartartása feje. Köteles vagy elkísérni a testét Rouenba. Te leszel a temetési menet parancsnoka. – Örömmel tenném felség, de megígértem a zsoldos Sanchónak, hogy száz márka váltságdíj fejében megadom neki magam, mint a foglya. Henrik rábámult, kivörösödött szemében hitetlenkedés ült. – Mit tettél? – A fiad ezzel az összeggel tartozott neki, felséges uram, és úgy ítéltem meg, csak akkor tudom elkerülni az összetűzést a koporsó mellett, ha fogadalmat teszek, hogy megfizetem a tartozást. És most már kötelez a becsület, hogy előkerítsek ennyi pénzt, mielőtt bármi mást tennék. Henrik arcára kiült az undor. – Biztos, hogy ennek a zsoldosnak ilyen sok pénzzel tartozott? – Sajnos, igen, felség. Henrik nagyokat nyelt. – A fiam élete során ennél jóval többe került nekem, és bárcsak még most is sokba kerülne ahelyett, hogy egy ólomkoporsóba zárva fekszik. – Az utolsó szónál megbicsaklott a hangja, és a szemét elöntötték a könnyek. – Menj! – parancsolt rá nyersen Williamre. – Magamra veszem az adósságát…, de most hagyj magamra! – Felség! – William hajlongva kihátrált, és a tábori kápolnába ment, hogy virrasszon Henrik maradványai mellett, és földre boruljon Isten előtt.

Huszonkettedik fejezet Hamstead Marshal, Berkshire, 1183 júliusa

J

– eruzsálembe? – görbítette le a száját John – Nem csekély vállalkozás. – Tartozom Istennek, amit máshogy nem fizethetek meg – felelte William. Meleg nyári este volt, kint ültek a kertben, és az asztalra könyökölve borozgattak. Mindkét férfi levette a harisnyáját, és csak nadrágot meg könnyű, nyári tunikát viselt. – Részben magamért teszem, nem csak az ifjú király lelki üdvéért. Békét kell találnom, vezekelnem kell és meg kell tisztulnom. – Az unokaöccsére pillantott, aki az intéző fiával fogócskázott. Az ifjabb John, vagy ahogy szeretettel becézték, Jack kilencéves, izmos, szürke szemű kis fickó volt, barna haja fényesen csillogott. Négy hónapja Alais egy leányt is szült, és a kis Sybilla egy kákából font kosárban aludt a kecskelábú asztalon; álmában rózsásra pirult az arca. – Hosszú és veszélyes út – csóválta a fejét John. – Magasra nő a fű, míg távol leszel. Nem biztos, hogy Henrik király helyet biztosít neked a kíséretében, amikor visszatérsz, már ha egyáltalán visszajössz. .. – Henriktől függ – felelte William. – Az istállójában tartja a lovaimat, míg távol vagyok, és pénzt is adott az útra. E pillanatban visszavár. Azt akarnád, hogy megszegjem a szavam? John türelmetlenül rázta meg a fejét. – Természetesen nem, de… – A testemet nem fenyegeti nagyobb veszély, mint az elmúlt hónapokban, amikor az uramért harcoltam, a lelkem pedig kifejezetten nagyobb biztonságban lesz. – Úgy bizony, hallottuk, mi történt Rocamadourban – vágott közbe rosszallóan John. William megdörzsölte az arcát. – Vezekelnem kell azért, hogy végignéztem Szent Amadour szentélyének a kifosztását. Félreálltam, és hagytam, hadd tegye. Hagytam, hogy a zsoldosai összeszedjék az aranyat az oltárról, és kitépjék a falból Roland kardját. – Megborzongott. Még az emlék is félelemmel és önutálattal töltötte el. – A kardot legalább már visszavitték a szentélybe, bár a többi kincs szétszóródott a szélrózsa minden irányába – bámult bele William mogorván a borába. Sokáig hallgattak. John az ajkához emelte a kupát, kortyolt egyet az italból, aztán megtörölte a száját, és Williamre nézett. – Mindenesetre az ifjú király temetése érdekes lehetett. Azt mondják, kétszer temették el… William arcán undor suhant ár. – Erről is hallottál? – Megrázta a fejét. – Le Mans-ba kísértük a koporsót, és egész éjjel virrasztottunk mellette Szent Julianus templomában, de amikor hajnalban el akartunk indulni, a város előkelőségei és a papok nem voltak hajlandók elengedni minket. Erősködtek, hogy a templomukban temetik el az uramat, mi pedig nem tehettünk semmit,

hiszen kardot rántani mégsem akartunk. – Fáradtan masszírozta az orrnyergét, miközben visszaemlékezett. – A roueniak meg arra számítottak, hogy az uram a halálos ágyán elhangzott kívánsága szerint az ő katedrálisukban nyugszik majd, és elindultak, hogy ha kell, erőszakkal vigyék el a testét. Végül a királynak kellett közbelépnie. Megparancsolta, hogy ássák ki a koporsót, és küldjék tovább a végső nyughelyére. – Az arca összerándult az emléktől. – Útközben nem volt pénzünk, hogy az embereknek alamizsnát osztogassunk, mégis mindenhol gyászolták az ifjú királyt, és minket meg az apját hibáztattak azért, hogy nincs a számukra semmink. – Olyan csinos volt! – jegyezte meg szomorúan Alais. – És végtelenül kedvesen tudott mosolyogni. – A lányára nézett, és az ujjával gyöngéden megcirógatta a pihés kis arcot. John becsmérlően felmordult. – Ez a két tulajdonság még nem elég ahhoz, hogy valakiből jó uralkodó legyen! – De ahhoz igen, hogy sokra vigye – vélekedett William. – Egyébként igazad van. Csupa külső csillogás, semmi belbecs. – Ujjával a borfoltot rajzolta körül, amelyet a kupája az asztalon hagyott. – Az uram volt, és a becsület arra kötelez, hogy teljesítsem a neki tett eskümet. – Én János hercegnek tettem esküt – közölte a bátyja. – És természetesen megőriztem a hűségemet az apja iránt. William meglepetten nézett rá. – János hercegnek? De miért? – Több időt tölt Angliában, mint a testvérei. Nem veszik figyelembe, mert ő a legfiatalabb, pedig nem esett a feje lágyára. A király öregszik, és János a legkedvesebb fia, aki a legjobban hasonlít rá. Neked sem ártana elgondolkodnod ezen. – Védekező volt a hangja. – Még van ideje felnőni, és legalább helyén van az esze, nem a fellegekben jár. Tudom, mit teszek. – Legalább egyikünk tudja – felelte William, aki egy csepp hajlandóságot sem érzett arra, hogy vitázni kezdjen a király fiainak erényeiről, akik közül egy a sírban feküdt, a másik pedig egy tapasztalatlan, tizenhat éves ifjonc volt, aki egy nap majd koronát visel. Vagy sem.

Huszonharmadik fejezet

A tizenkét éves Isabelle de Clare kinézett a hosszú szekeret fedő ponyva résén át a szűnni nem akaró, őszi felhőszakadásba. Írországban hozzászokott már az esőhöz, de képzeletében ezt az özönvizet erősebbnek, hidegebbnek és mindent összevetve ellenségesebbnek érezte. Ha kellemesebb lett volna az idő, fölülhetett volna az egyik lovász háta mögé, és lovagolhatott volna. A saját kancáját nem hozhatta el, azt mondták, úgysem lesz szüksége

lóra, ha majd Londonba ér. A mai úti céljuk a readingi apátságban levő éjszakai szállás volt, bár tudta, hogy sötét lesz, mire odáig jutnak, hiszen a szekér ide-oda dülöngélt a kátyúkkal, pocsolyákkal teli úton, és csak lassan haladtak. A szakadó eső egyenletes hangját csak az út fölé hajló fák ágairól alácsepegő, súlyosabb cseppek zavarták meg, ahogy nagyot koppantak a ponyván, amelynek a résein át nyirkos, hideg levegő áramlott be a szekér belsejébe. Elhúzhatta volna a belső függönyt, akkor viszont félhomályban kellett volna ülnie, és Isabelle már képtelen volt többet aludni. Aine, az ír dajka és Helwis, a normann szobalány szőrmékbe burkolózva kucorgott, az előbbi az el nem múló fogfájására panaszkodott, az utóbbi erős hűlésével bajlódott, az orra pirosan világított a szűrt fényben. Isabelle távolabb húzódott tőlük. Mint a macskák, ő is szerette a magányt. Természeténél fogva gyakorlatias volt, hozzászokott ahhoz, hogy megküzdjön a nehézségekkel, de az utóbbi időben olyan sok csapás érte, hogy a lelke már nem viselt el többet. Bár még nagyon fiatal volt, a neveltetésének köszönhetően érettebb volt, mint a kortársai. Isabelle kész nőnek tartotta magát, mert hat hónapja rendszeresen megjött a havi vérzése, és a törvény szerint is eladósorba került, noha a végső magasságát még nem érte el, és bár senki előtt sem ismerte volna el, macskás tartózkodása félelmet takart. Kísérete a szekér mögött lovagolt a felhőszakadásban. A király lovagjainak pajzsán az angol oroszlán díszelgett, kezükben esőáztatta, csepegő, vörös selyemzászlókat vittek. Az öccse, Gilbert idén történt halála után jelentős vagyont örökölt. Akkora hozományra tett szert, hogy Henrik király átvette a gyámságát, és elrendelte, hogy vigyék fel Londonba, és a Towerben szállásolják el. Isabelle még most is sírva fakadt, ha eszébe jutott a fivére. Három évvel fiatalabb öccse vörös hajú volt, mint normann édesapjuk, de nem olyan egészséges, állandóan hasmenések és lázrohamok döntötték le a lábáról, amelyek közül az utolsóba bele is halt. Isabelle rajongott érte – ahogyan az édesanyjuk is –, és a halála mindkettejüket mély gyászba borította. Alighogy eltemették, Henriktől üzenet érkezett Írországba, amelyben utasította az anyját, hogy hozza Isabelle-t Angliába, és helyezze királyi gyámság alá. Richard Strongbow, Striguil urának egyetlen örököseként, aki Aoife-tól, Dermot McMurrough, Leinster királyának a lányától született, Isabelle olyan kelendő leány lett, akit nem hagyhattak ellenőrzés nélkül. A gyámsága egyébként is azzal járt, hogy a korona addig csapolja a jövedelmeit, amíg férjhez nem adják. Isabelle és az anyja egy ideig együtt lehettek még Striguilban, a Wye folyó fölé magasodó sziklameredélyre épült várban, két hónap múlva azonban el kellett válniuk: Isabelle-t továbbküldték Londonba, az anyja pedig visszatért Írországba. Isabelle még érezte utolsó ölelését, ahogyan az anyja magához szorítja, és a fülében ott csengtek figyelmeztető szavai, hogy legyen

erős az apja és az ősei kedvéért. – Apád és nagyapád sosem adták be a derekukat és hagytak fel a küzdelemmel – mondta Aoife. – Olyannak kell lenned, mint ők! Ne feledd, ki vagy, lányom, és ne hagyd, hogy megtörjék a szellemedet! Isabelle halkan szipogott. Most igazán közel állt ahhoz, hogy megtörjön: kiragadták az otthonából, a barátai és a családja köréből, egyetlen vigasza az a két nő volt, akik éppen betegeskedtek, és a nyúlánk vadászkutyakölyök, akit búcsúzáskor kapott az anyjától. Az apró állat most összegömbölyödve, mélyen aludt egy halom takarón. Isabelle Damasztnak keresztelte el, mert a bundája az arábiai selyem ezüstös fényére emlékeztette. Hirtelen kiáltás harsant mögöttük, ahogy egy másik csapat bukkant fel az úton. Isabelle látta, hogy a kíséretében levő férfiak a kardjukhoz kapnak, és megrémült. Mindig megvolt rá az esély, hogy az utazókat elrabolják vagy kifosszák. Igaz, hogy állítólag béke honolt az országban, ahogy Írországban is, de ezt a békét feszültség és állandó szervezkedés dúlta fel. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a testőrei keze lehanyatlott, és barátságosan üdvözölték egymást az újonnan jöttékkel, akikről most látta, hogy nem is egy csapat, csak egy lovag, a fegyverhordozója és a szolgája. Mindhárman vastag köpennyel védekeztek az eső ellen. A lovag lovának mellszíját és hevederét félig sárga, félig zöld, zománcozott, pajzs formájú kis jelvények díszítették, amelyek előterébe egy acsargó oroszlánt festettek. Isabelle feltűnőnek találta a díszeket. A lovag pajzsán és zászlóján is hasonló jelképet fedezett fel, de mivel Isabelle elszigetelten élt Írországban, fogalma sem volt, ki lehet a lovag, és nem is látott belőle semmit a köpeny és a csuklya alatt. A beszélgetésnek csak a töredékeit hallotta, mert egyes szavakat elnyelt az eső hangja, a férfiak pedig beszélgetés közben időnként elfordították a fejüket. Hallotta azonban, hogy a testőrök a nevét említik: – Striguil grófnője, Isabelle… Londonba tart… a király parancsára. A lovag valami olyasmit mondhatott, hogy az idő borzalmas az utazáshoz, mert a testőrök azt felelték, hogy megállnak a readingi apátságnál. – Ott melegebb van, ahova tart, uram… A férfi gyászosan bólintott, majd továbblovagolt. Amikor a szekér végéhez közelebb gázolt a lovával, Isabelle meglátta a keresztes lovagok köpenyére varrt vörös keresztet. A ló gőzölgött, és a férfi gyeplőt markoló csupasz keze – ujjain egy arany pecsétgyűrű és egy hatalmas kék zafírral díszített gyűrű volt – fénylett az esővíztől. Az arcát teljesen eltakarta az előrehúzott nagy csuklya, és a lovag hamar el is tűnt a látóteréből, de miután továbbment, Isabelle rájött, hogy szólt hozzá. Egyetlen szót mondott, köszönésképpen és búcsúzóul: – Demoiselle. – A fegyverhordozója és a szolgája több, málhával megrakott állattal követte a sárban taposva, Isabelle pedig visszahúzódott a szekér mélyére. Súlyos szőke hajfonatain úgy csillogtak az esőcseppek, mint az ékkövek, az arca bizsergett a hidegtől.

William megállt Salisburyben, hogy meglátogassa Eleonóra királynét. A királyné elé térdelt, aki áldását adta rá. Az érintése könnyű volt, a hangja nyugodt és komoly, amikor szerencsés utat kívánt neki. – Találd meg a békédet és a fiam békéjét is! – mormolta. – És adja Isten, hogy épségben hazatérj, miután megtaláltad az utadat. – Asszonyom… – William felállt a királyné parancsára, és kezet csókolt neki. A királyné hosszan, rezzenéstelen tekintettel nézte. – Mindent megtettél érte, William, amit csak lehetett. Ő cserbenhagyott, de te sosem hagytad őt cserben. És engem sem. Egyszer sem, egyetlen pillanatra sem. Eleonóra királyné megtalálta William lelkében a fájó pontot, és a tudás, a könyörtelen együttérzés fehéren izzó késével kiégette. – Nem – felelte William –, de magamat talán cserbenhagytam. Ideje tisztába jönnöm az életemmel. Eleonóra figyelmesen nézte, majd bólintott. – Menj hát, és tedd ezt – mondta –, de ne építs börtönt magadnak, és ne veszítsd el a kegyelmi állapotot, amit már megszereztél! William sokáig törte a fejét az ifjú király köpenyén. Először vászonba bugyolálta, és egy viaszos bőrzsákban tartotta, hogy megóvja az időjárás viszontagságaitól, de mire átkelt a tengeren, és Normandiába érkezett, hogy ismét felkeresse az ura sírját Rouenban, meggondolta magát. Ha Henrik zarándoklatra akart indulni Jeruzsálembe, akkor erre az alkalomra felvette volna. William kivette a köpenyt a védőcsomagolásból, és az ifjú király síremlékére terítette. Egy éjszakán át, míg William a sír mellett virrasztott, a köpeny ott feküdt, és a lámpások fényében megcsillant a szív fölé varrt, vörös selyemkereszt. Reggel, a gyónás és a mise után William magára öltötte a köpenyt, és hosszú útja alatt végig viselte: le egészen Lombardián és Apulián át Brindisiig, majd a szoroson átkelve Durazzóig, onnan Bizáncon át Konstantinápolyig, az Anatólián át vezető fárasztó úton le a szíriai kapukig, majd az út utolsó szakaszán, a Caesareába vezető parti úton, mielőtt ismét a szárazföld felé fordult volna, hogy Jeruzsálembe érjen. Mire belovagolt a Dávid-kapun és beért a Szent Városba, William úgy lesoványodott és megkeményedett, mint egy ostorszíj, és az ifjú király köpenye elvesztette királyi pompáját és fényét. A vörös selyemkereszt kirojtosodott, a sötétkék festék kifakult, kiszívta a színét a sós szél és a forró napsütés, a szegélye egyenetlen lett, ahol felfoszlott a varrás, és William maga szegte fel. Az út nehéz volt, csupa veszély és nélkülözés, de William bűntudata és bánata a cél felé megtett minden kilométerrel fokozatosan csökkent. Minél

forróbban tűzött a nap, minél vadabbul korbácsolta a szél, annál többet égetett ki, csiszolt le a lelkéből, annál jobbnak érezte magát. Amikor a Szent Sír templomában gyertyákat gyújtott, és Krisztus sírjánál felajánlotta az ifjú király köpenyét, olyan súlytalannak érezte magát, mintha csak egy külső héj lenne. Akkor sem hírt volna felállni, ha akar, így térdeplő helyzetben maradt, lehajtott lejjel, majd elterült a földön, és megbocsátásért könyörgött, amíg csak a szeme előtt fehér, majd fekete nem lett minden. Végül egy templomos lovag hajolt fölé, talpra segítette, és csupán pár szót szólva kivezette Rhyshez és Eustace-hoz, aztán elvitte őket egy fogadóba a Malquisnet utcába, ahol Williamnek cukorral édesített bort adtak, és megetettek vele egy tál töltött datolyát. William lassan magához tért. Úgy tűnt neki, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy utoljára érezte a bor és az édesség ízét, és a gyomrát mardosó éhséget. Jeruzsálemig az élelmük épp csak ahhoz volt elég, hogy egyik mérföldet a másik után tudja le, és az út vége felé már ez sem számított. A templomos lovag sötét szemében szánalom tükröződött. Thibaud-nak hívták, normann volt, valamikor Longueville Giffard birtokán élt. Emlékezett Williamre a lovagi tornákról. – Még abból az időből, amikor Outremerbe mentem, és fogadalmat tettem – mondta. – Az ifjú királlyal jártad a lovagi tornákat, és senki sem ért fel hozzád. Jól emlékszem, hogy lángba borítottad a küzdőteret. William nagy nehezen mosolyra húzta a száját, a mozdulat furcsának, idegennek tűnt neki, és az arcizmai megremegtek az erőfeszítéstől. – Igen, jók voltunk – felelte. – De ez már a múlté. – Nézte, ahogy az utcai árusok harsányan a portékájukat kínálgatják, és beszívta a serpenyőkben sistergő olaj illatát. A Malquisnet utcában volt a város összes étkezőhelye és fogadója, és megizzadt, fájós lábú zarándokok nyüzsögtek itt, akik a gyomrukat szerették volna megtölteni. – Kétlem, hogy még valaha lovagi tornákra járnék. A templomos komoran bólintott. – Hallottam, hogy meghalt az ifjú király – mondta. – Egy Anjouból érkezett zarándok mesélte két hónapja. Imát mondtam a lelki üdvéért. Isten nyugosztalja – vetett keresztet. William is keresztet vetett. – Az ő köpenyét terítettem Krisztus sírjára. Megparancsolta, hogy hozzam el, és adjak alamizsnát a szegényeknek a lelki üdvéért… – Egy istenkáromlással és az anyaszentegyház kirablásával veszélybe sodort lélekért. Az utolsó mondatot nem mondta ki hangosan, mert nem volt értelme elővonszolni ezt a történetet a sírból. Vége volt, befejeződött. Összeszorította a száját. Thibaud figyelmes tekintetét nem kerülte el, ami Williamben lejátszódott, de nem szólt semmit, csak azt kérdezte meg, meddig marad, és mik a tervei. – A Szent Sírnál megfogadtam, hogy egy évig Isten szolgálatának szentelem magam, mielőtt hazamegyek, hogy vezekeljek a bűneimért. – Megforgatta a jobb keze gyűrűsujján a zafírgyűrűt.

– Én is ezt tettem – erősítette meg a lovag –, azután itt maradtam, és beálltam a templomosok rendjébe. Nem várt semmi Normandiában, csak a lovagi tornák világa, amiben nem nyújtottam kiemelkedő teljesítményt, vagy az, hogy valakinek az udvartartásába elszegődjek. Isten kiválasztott, hogy az ő udvartartásához tartozzak. – Nekem is megfordult a fejemben – vallotta be William. – Apám a rendetek patrónusa volt, láttam a kastélyaitokat, és több templomossal is együtt utaztam. Csodálom a tehetségeteket, a hiteteket és a szorgalmatokat…, de… – De? – noszogatta Thibaud, akinek hirtelen tartózkodó lett a tekintete. – De megfogadtam Henrik királynak, hogy visszatérek hozzá, és beszámolok az utamról. Másrészt nem is vagyok érdemes arra, hogy szent fogadalmat tegyek. – William felhagyott azzal, hogy a gyűrűvel játsszon, és egyenesen a templomosra nézett. – Örömmel szolgálom a rendet, amíg itt vagyok, és ahol tudom, segíteni fogom a patronálását, amikor hazatérek. Ezt megígérhetem. A lovag fejet hajtott, úgy-ahogy elégedettnek tűnt, bár talán többet remélt. William eltöprengett, vajon Thibaud reménykedett-e abban, hogy kedve támad belépni a templomos rendbe. Megfelelő helyen találkoztak, ahol egy templomos könnyen akadhatott ígéretes jelöltekre: az út végén, a kereszténység legszentebb helyén. Később, miután William megevett egy jókora adag csicseriborsó ragut és lapos kenyeret, amelyet egyszerű borral öblített le, megkérte Thibaud-t, hogy kísérje el a Dávid-kapu mellett épült fedett piac szövet-és selyemárusaihoz. – Általában az asszonyok járnak ide – jegyezte meg Thibaud kíváncsian és némiképp mulatva. – A férfiak a kardárusokhoz, a lópiacra, végül a kocsmába igyekeznek. William halványan elmosolyodott. – Mindent a maga idejében. Először ezt kell elintéznem. – A, szóval ajándékot veszel a kedvesednek? – mosolygott ravaszkásan Thibaud. William a fejét rázta. – Magamnak veszem. A halálom idejére. A lovag arcáról mintha letörölték volna a jókedvet. – A szemfedeledet veszed meg? William szó nélkül megállt egy árusnál, és nézegetni kezdte a kirakott árut. Végszámra látott mesés, arany és vörös selymeket, amelyek úgy lobogtak, mint a láng, vagy a kék és a zöld árnyalataiban játszottak, mint a páva tollának szivárványos ragyogása, látott tyriusi bíbort, amelyért csillagászati összeget kértek. Némelyikbe rombuszokat és fantázia szülte vadakat szőttek, mások anyagából kiemelkedett a minta, amely aztán az egész szöveten ismétlődött. William sokáig nézelődött. A szíriuszi kereskedő kiterítette előtte a szöveteket, dicsérte anyagukat, magasztalta a finom szövést. William végül két festetlen selyemdarabot választott, amelyeken

nem voltak díszítések, de a szövésük olyan finom és különleges volt, hogy annyiba kerültek, mint a díszesebb és választékosabb anyagok némelyike. – Istennel kötött szövetségem – mondta William az értetlen templomosnak, miközben a kereskedő egyszerű vászonba csavarta a selymeket, hogy megvédje őket. – Elfogadom, hogy bármikor elveheti az életemet, amikor úgy tartja a kedve, és hogy addig igyekszem becsületes életet élni, és az adósságomat törleszteni. – Elvette a becsomagolt selymeket a kereskedőtől. Kis csomag lett, amelynek szinte semmi súlya nem volt a tenyerében…, de az életében mégis mindennél nagyobb jelentőséggel bírt. Ez volt a különbség aközött, hogy maradjon ott, ahol van, vagy tovább lépjen.

Huszonnegyedik fejezet Lyons-la-Forêt, Normandia, 1186 tavasza

William

megrántotta a gyeplőt, és a fák között meghúzódó vadászkastélyra nézett. Az udvar most itt tartózkodott, nagy volt a nyüzsgés, és az erdőt a vadászkastélytól elválasztó kerítés kapuján emberek jöttekmentek mindkét irányba. A rönkfa kerítésen túl, amely olyan volt, mint egy köntösön a fantázia szülte hímzés csomói, sátrak és kunyhók álltak elszórtan. William több mint két év utazás után érkezett Lyons-La-Forêt-ba, és nem tudta eldönteni, hogy az útja segítség nélkül kanyarog-e tovább, vagy visszavezeti abba a világba, amelyet egykor olyan behatóan ismert, mint a saját tenyerét. Csak egy módon járhatott a dolog végére, és William sosem rettent vissza a kihívásoktól. A sarkával noszogatni kezdte a hátaslovát, mire az állat ügetésre váltott. Szép példány volt, nyakának kecses íve, keskeny pofája és kemény, kék patái keleti származásra utaltak. A templomosoktól vásárolta egy héttel az előtt, hogy Saint-Siméonból hazafelé indult egy vitorlás hajón, már ha ezt az országot a hazájának nevezhette. Eustace és Rhys szintén egy-egy hátaslovon ügetett mögötte, és a málhás állatokat, valamint William két csatalovát kötőféken vezette. A kusza összevisszaságban felállított sátrak között elhaladva a hasított rönkfából készült kerítéshez értek. A kapuban egy pattanásos fiatal őr lépett oda hozzájuk, hogy megtudakolja, mi járatban vannak, de a fiút rögtön félretolta egy idősebb, tapasztaltabb társa. – Marshal uram – hajolt meg az idősebb őr mélyen, mintha valami nagyurat köszöntene, és nem egy poros szolgák által kísért lovagot, aki kimerült a hosszú úton. A fiatal őr szeme először elkerekedett, azután Williamtől a málhás ló hátán keresztbe fektetett pajzsra siklott, amelyen félig zöld, félig sárga mezőben egy vad, vörös oroszlán ágaskodott, majd ő is meghajolt.

William fejet hajtott. Akkor hát az első akadály elhárult. Tulajdonképpen nem várta, hogy úgy rúgják ki, hogy a lába sem éri a földet, de a királyok szeszélyesek. – Idebent tartózkodik őfelsége? – kérdezte a főépületre mutatva. – Nem, uram. Vadászni ment, de alkonyatra visszavárjuk. Nagyon örül majd, hogy viszontláthat. – Mint ahogyan én is örülök, hogy viszontláthatom – felelte William szertartásos udvariassággal, azzal továbblovagolt. A híre már megelőzte. Lehet, hogy a fiatal őr nem ismerte fel Williamet, amíg idősebb társa ki nem mondta a nevét, és meg nem látta a pajzsot, amely nem is olyan régen még Normandia-és Limousin-szerte minden bajvívótéren híres volt, de mások nem voltak ilyen tudatlanok. – Uram! A kiáltás hallatán William megfordult, és amikor leszállt a lováról, egy kis termetű írnok ugrott a nyakába, akinek az ujjai tintafoltosak voltak, és sötét haja már erősen megritkult. – Wigain! – viszonozta hasonló örömmel az ölelést William. – Henrik király a szolgálatába fogadott? – kérdezte, amikor eltolta magától. – Úgy bizony, uram. Őfelsége udvarában mindig akad hely egy újabb írnoknak. – Ravaszkásan Williamre kacsintott. – Bár nem vagyok olyan gazdag, mint régen, amikor még lovagi tornákra jártál. – Én sem – felelte nevetve William, és elindult az istállók felé a lovával. – Jól van a király? Wigain elfintorodott. – Többnyire igen, bár kora reggel és késő éjjel időnként eszébe jut a kora, no meg a gondjai. Hiányzik neki az urunk – tette hozzá némi habozás után. William megérintette a mellkasát, amelyen egy zsinóron ott lógott a zafírgyűrű egy kereszt és egy Szent Kristóf-érem mellett. Egy pillanatra megint rátört a búskomorság, de aztán szerencsére alábbhagyott. Mostanában csak olykor-olykor és nem állandóan volt mélabús. – Nekem is – felelte, miközben az élvezetes lovagi tornákkal töltött nyarakra gondolt. Léha és szeszélyes mulatság volt, amely bár örökkévalónak tűnt, úgy pergett ki az ujjai közül, mint a homok. A nevetés és a bajtársiasság, s mögötte a sötétség és a bizonytalanság. Barátságok és árulások, és az utolsó, rettenetes istenhozzád. – Eljutottál Jeruzsálembe, uram? Az istállónál William átadta a lovát Eustace-nak, és az útjára engedte Rhyst, aki alig várta, hogy viszontlássa a feleségét, akit időközben, amíg Rhys zarándoklaton járt a Szentföldön, felvettek mosónőnek az udvarba. – Itt lennék, ha nem? – Leakasztotta a nyeregről az úti zsákját, a vállára vetette, és elindult. – Ráterítettem az ifjú király köpenyét Krisztus sírjára, és gyertyát gyújtottam a lelkéért. Eljöttem, hogy elmondjam az apjának, hogy teljesítettem a fia végakaratát.

– És itt maradsz, uram? – faggatta lelkesen Wigain. – Tudom jól, hogy a király szívesen fogad majd…, és a királyné is. William megtorpant. – Eleonóra királyné itt van? – Igen, uram, bár nemsokára visszatér Angliába. – Még fogoly? – indult el újra William. Wigain zavarba jött. – Most a király nagyobb szabadságot ad neki, de nem engedi látótávolságon kívül, hacsak nem őrzik éjjel-nappal. William nem szólt semmit, bár eltöprengett, vajon Henrik király megbocsátja-e valaha is a feleségének, hogy fellázadt ellene, és többet kívánt az életétől és a házasságától, mint amennyit a király hajlandó volt megadni neki. Amikor a vadászkastélyhoz ért, elbúcsúzott Wigaintől. Az épületbe már egyedül lépett be. A híre megelőzte, az ajtónállók félreálltak, beengedték, és egyikük bekísérte egy hosszú terembe, amelyet padok szegélyeztek, a falakon pedig élénk színűre festett pajzsok lógtak a vaddisznó-és szarvaskoponyák mellett. William megállt egy pillanatra, hogy a kinti tavaszi ragyogás után a szeme hozzászokjon a félhomályhoz. – Marshal uram! William megfordult. Egy csinos, szőke ifjúval találta magát szembe, aki nemrég kezdhetett mutálni, legalábbis abból ítélve, ahogyan megbicsaklott a hangja. Az ifjú meghajolt. – A királynéhoz kell, hogy kísérjelek. Kérte, hogy mondjam meg, nagyon szívesen lát. William komoran bólintott, és követte az ifjút. Eleonóra még mindig kedveli a vonzó fiatalembereket, gondolta magában jót mulatva. A királyné lakosztálya a királyé mögött helyezkedett el, és miközben a jóvágású apród bevezette az ajtón, a szoba illatos melege úgy legyintette meg William arcát, mint egy puha, meleg kéz. Eleonóra mindig arra panaszkodott, hogy az északi éghajlat túl hűvös a híg déli vérének, és most is parázstartók álltak a tetem minden sarkában. A tömjén és a fahéj illata érzéki, ismerős illat volt, és az emlékek hirtelen feltolultak William lelkében. – William! – sietett felé Eleonóra. Egyik kezét üdvözlésképpen előre nyújtotta, a másikkal felfogta vörös gyapjúruhája hímzett szegélyét, nehogy leérjen a sásra, amellyel felszórták a szobát. – Asszonyom! – William letérdelt, és kezet csókolt a királynénak. – Milyen jó téged látni! – még most is megborzongott, amikor meghallotta az asszony hangját. Bár Eleonóra már betöltötte a hatvankettedik évét, és a férje foglya volt, megőrizte azt a képességét, hogy akár megtörje, akár imádatra kényszerítse a férfiakat. – Téged is, asszonyom. Szép, pihentető látvány vagy az utazásba belefáradt szemnek – felelte lovagiasan William. – A jeruzsálemi utam során látott hölgyek közül egynek sem ért fel a szépsége Anglia királynéjának a szépségével.

Eleonóra felkacagott, kihúzta a kezét William kezéből, és intett a férfinak, hogy egyenesedjen fel. – Az örök hízelgő! Bort sir Williamnek, Raoul! – Az asszony csettintett, és az apród elszaladt borért. – Ez az igazság, asszonyom. Tőlem mindig csak az igazat fogod hallani. Eleonóra elégedettnek látszott. – Akkor el kell hinnem, amit mondasz, mert szeretett férjem is azt mondja, hogy William Marshal képtelen hazudni. William elvette a kupát az apródtól. A bor olyan árnyalatú volt, mint Eleonóra ruhájának a színe, és William gyanakodva szemlélte. – Nyugodtan megihatod – biztosította Eleonóra. – Az enyém, csakis a saját használatomra. Nem vagyok hajlandó inni abból az ecetből, amit a férjem másokkal megitat. William őszinte mosolyra húzta a száját. – Ez esetben az egészségedre ürítem, asszonyom! – Eleonórára emelte a kupáját, és belekortyolt az italba. A bor íze olyan volt, mint Eleonóra hangja: dús, selymes, felkavaró, és eddig a percig nem is sejtette, mennyire hiányzott neki. Az asszony elfordult tőle, és leült egy székre az óriási hímzőkeret mögé, amelyre olyan hosszú falikárpitot feszítettek ki, hogy rajta kívül még két udvarhölgye is dolgozni tudott rajta. – Jeruzsálem – jegyezte meg, és intett, hogy foglaljon helyet vele szemben, egy szétnyitható széken. – Mesélj! William lassan kortyolgatta a bort, amelyben egyáltalán nem volt seprő, majd idővel hagyta, hogy töltsenek még, és mindent elmesélt, amit csak Eleonóra tudni akart, ám sok mindent megtartott magának. Eleonóra fiának az volt az utolsó kívánsága, hogy William elmenjen helyette a Szent Sírhoz, Eleonórának tehát jogában állt mindent megtudni az útról, a föld színéről és ízéről, arról a helyről, amelyet első házassága idején, amikor még Franciaország ifjú királynéja volt, maga is látott. William egy kis hegyikristály fiolában a Jordán vizéből is hozott neki. De egy-két dologról, például a szemfedélnek való anyagról, amelyet első jeruzsálemi napján vásárolt, csak szűkszavúan nyilatkozott, és Eleonóra nem faggatta. – Megváltoztál, William – mondta szelíden a királyné –, de ez talán nem is meglepő. A férfi vállat vont. – A régi életemet ott hagytam Jeruzsálemben, asszonyom. – Nincs több lándzsatörés, se lovagi torna? – Ingerkedő volt a hangja, de a tekintete átható. – Nincs – felelte. Fölhörpintette a második kupa bort is az utolsó cseppig, és az ital a fejébe szállt. Ennie és pihennie kellett. Nem volt bölcs dolog bortól megoldott nyelvvel beszélgetnie Eleonóra királynéval. – Akkor mit csinálsz majd? – Keresek egy rendes asszonyt – mosolyodott el William –, és megállapodok. Eleonóra összehúzta a szemét, majd ahogyan szokott, rekedtesen felnevetett. – Nos, azt nem kell sokáig keresgélned, de nemigen tudlak

elképzelni ebben a szerepben, akár megváltoztál, akár nem. Udvaronc vagy, William, lovag, katona és parancsnok. A nap, amikor majd megállapodsz, a halálod napja lesz. Még mindig jobban ismerlek, mint te saját magadat. – Valószínűleg igazad van, asszonyom – felelte William készségesen. – De mostanában nyugalmas napok jártak az eszemben, és esték, amikor a feleségem ül mellettem, és lábam előtt a fiaim játszanak. Eleonóra összeszorította a száját, és felvette a hímzőtűjét. – Ez is azt mutatja, milyen kevéssé ismered a házasságot – jegyezte meg. Derűs hangja hirtelen megkeményedett. – És az elmúlt húsz évben bizonyára csukott szemmel éltél. – Ravasz pillantást vetett rá. – Nem tudom, mennyi hír jutott el hozzád az utazásod során, de Margit már nem él Fülöp udvarában. Tavaly férjhez ment a magyar királyhoz, Bélához. Margit emléke mélyen felkavarta Williamet; olyan érzés volt, mintha felszakítottak volna egy gyógyuló sebet. – Remélem, megtalálja a boldogságot a házasságában – válaszolta, és csak most döbbent rá, hogy valószínűleg soha többé nem látja. – Hát igen – felelte Eleonóra maró gúnnyal –, mindig van remény. – William arckifejezése azonban elárulhatott valamit, mert Eleonóra lágyabb hangon folytatta: – Jó választás volt, jobb, mint bármelyik az enyémek közül. Williamnek szerencsére nem kellett semmit mondania, mert kopogtattak, és a király elé szólították, aki időközben visszatért a vadászatról. Amikor felállt, hogy távozzon és Eleonóra keze fölé hajolt, hogy megcsókolja, az asszony így szólt: – Vigyázz, hogy mit kívánsz, mert még megkaphatod! – Remélem is, asszonyom! – felelte William bánatos mosollyal. Eleonóra nézte, hogy a férfi távozás közben a fáradtsága ellenére is olyan kecsesen hajlong, mint egy ruganyos macska. – Én rendes asszony vagyok – sóhajtott fel reménykedve Gersendis, Eleonóra legfiatalabb udvarhölgye. Eleonóra szánakozva nézett rá. – De nem úgy, ahogy William Marshal gondolja – jegyezte meg, azzal varrni kezdett. A tekintete időnként a kis ampullára tévedt, amelyet Williamtől kapott, és arra gondolt, amit William mondott, de még többet a szavai közti szünetekre. William döbbenten látta, mennyire megöregedett Henrik király az elmúlt három évben, amióta Rouenban a fia sírjánál elváltak az útjaik. Henrik szeme véreres lett, mintha túl sok bort ivott, vagy túl keveset aludt volna. A lovaglástól pirospozsgásra fújta a szél az arcát, mégsem tűnt sem egészségesnek, sem erősnek. János herceg, aki azóta betöltötte a tizenkilencedik életévét, elkísérte a vadászatra. A fiú az anyja széles járomcsontját és szép mogyoróbarna szemét örökölte. Erős állát szakállkezdemény keretezte, és sértődötten előretolt felső ajka fölött ritkás szőrzet sötétlett.

– Hah! – ragadta meg keményen Henrik William karját, és felemelte a lovagot a térdeplésből. – Szóval visszatértél hozzám? – Ezt kívánta a kötelesség, felség… és a hűség. – Hűség – ismételte a szót Henrik, mintha nem tudná eldönteni, hogy fuldokolni vagy hangosan hahotázni kezdjen. – Mindig a megfelelő szóval állsz elő, Marshal, ezt elismerem. – Legkisebb fiához fordult, aki halvány mosollyal az arcán állt mellette. – A hűség olyan értékes, mint az arany. Kivált Marshal hűsége. Vésd az emlékezetedbe! – És meg lehet vele vásárolni – felelte János –, vagy meg lehet váltani. – Williamre nézett. – Mi az árad, Marshal? William habozott. Nagy volt a kísértés, hogy azt felelje Jánosnak, hogy magasabb, mint amit egy kelleténél agyafúrtabb tejfölösszájú megengedhet magának, de a megfontoltság féket tett a nyelvére. Emlékeztette magát, hogy a bátyja a herceg embere. – Ez rám és atyádra tartozik, János uram – felelte –, amennyiben a felséges úr a szolgálatába fogad. Amit a testvéredért tettem, szeretetből és nem haszonlesésből tettem. – De hasznodra válik, nem? – kérdezte az ifjú, rosszindulattól csillogó szemmel. – Elég, János, ne ugrasd már! – emelte fel elnézően az apja a kezét. – Gyere, Marshal, igyunk, és mesélj el mindent a zarándoklatodról. Nagyon későre járt, mire William visszatért a sátrába. Botladozott a hűvös tavaszi estében, az utat csak a csillagok és a vacsorafőzéshez gyújtott tábortüzek lágy fénye világította meg. Időnként megállította valaki, aki visszatérése alkalmából üdvözölni akarta, és örült, hogy újra itthon láthatja. Sikerült az arcára mosolyt erőltetnie, a megfelelő szavakat mondta, és még rövid beszélgetésbe is elegyedett. Régen gyakorolta az udvari viselkedés művészetét, és még ha nem is volt józan, képes volt úgy összeszedni magát, hogy eljátssza a szerepét. De fárasztotta a szépelgés, és hatalmas megkönnyebbülést érzett, amikor végre odaért a sátorhoz. Máskor gyors és ügyes ujjai most hiába babráltak a sátorponyva zsinórjával. Végül Eustace sietett a segítségére. – Soha ne igyál a király borából, főleg akkor nem, ha előtte megkínált a királyné – oktatta a fegyverhordozóját. – Nem illik egymáshoz a kettő. – Ahogy a borok tulajdonosai sem – vágta rá Eustace. – Ettél is, uram? William horkantva felnevetett az első megjegyzésen, és elhessegette a másodikat. – Kevesebbet, mint amennyit ittam, de többet a kelleténél, ha a gyomrom ítéletére hagyatkozom. Csak aludni szeretnék. Eustace bevezette a sátorba, és lazán visszakötötte a ponyvát. William a lámpás halvány fényénél lefeküdt a szalmazsákjára; hálásan fedezte fel, hogy a fegyverhordozója friss szalmával tömte meg. Bár kimerült volt, lassan ereszkedett csak álom a szemére és az elméjére, ahogy meggyötört gyomra is

tovább kavargott és morgolódott. Henrik kíváncsi volt a zarándoklatára, de egészen más szempontból, mint a királyné. Nem az utazás színei és textúrája érdekelték, hanem a harci jelentés tömörségéhez igazodó puszta tények. Részletesen csak azt a képet kellett lefestenie neki, ahogy halott fia köpenyét Krisztus sírjára terítette, és a fiatalember eltávozott lelkéért gyertyát gyújtott. William mindent elmondott, amit kívánt, ahogy Eleonórának is, de cserébe teljesen kimerült, miközben János herceg úgy figyelte és itta be minden szavát és azok árnyalatát, mint egy áldozatára leselkedő ragadozó. Ezen is túl vagyok végre, gondolta William, és megpróbálta visszanyerni a lelki egyensúlyát, miközben a sátor vadul forgott vele. Végre most, hogy elmesélte, beleteheti egy ládába, a selyem szemfedél mellé, ahol mindig megtalálja, mindig emlékezteti, de nem kell naponta szembesülnie vele. Amikor William a mondandója végére ért, Henrik arra kérte, hogy maradjon, adományokról és vagyonról beszélt, ami Williamé lehet, ha hűbéresküt fogad neki. János mindentudó, gúnyos vigyorral hallgatta. – A gyámságom alatt van egy örökösnő – mondta Henrik. – És a földjeihez megbízható intézőt keresek. Abban a korban van már, hogy férjhez mehet. Ahogy akarod: lehetsz a gyámja vagy a férje. William lehunyta a szemét, és a tenyerét addig szorította a szemére, míg csillagokat nem látott. A lányt Kendali Heloise-nak hívták, és jelentős birtokai voltak Észak-Angliában. Henrik más gyámságokat is rábízott, de ezek jelentőségükben eltörpültek az első mellett. Kapott Henriktől egy birtokot is, amely Heloise földjeivel volt határos, hogy tegyen vele, amit akar, bár a földért hűbéresküvel tartozott Jánosnak, aki az apjától kapta. William elfogadta az adományt, pohárköszöntőt ivott a király dohos borával, és hűbéresküt tett. Új ura volt, új köpenye, amelyet felvehetett, de hogy tökéletesen illett-e rá, az már más kérdés volt.

Huszonötödik fejezet Carley, Berkshire, 1186 májusa

Williamnek korábban senki sem állt a gyámsága alatt, bár több apródot is tanított, és számos fiatal lovag mentora volt. A fiatal gyerkőcért, aki előtte állt, a szó minden értelmében felelősséggel tartozott. Jean D'Earley szülei meghaltak, a gyámja, Wells érseke pedig nemrégiben elhunyt. Jean tizennégy évesen még túl fiatal volt ahhoz, hogy egyedül intézze a birtokai ügyét. Ahhoz azonban már elég idős, hogy a bal oldalán kardot, a jobbon meg egy hosszú hüvelybe bújtatott vadásztőrt viseljen, gondolta William, titokban elmosolyodva. A fiú vézna alakjához képest a kard ormótlannak tűnt, és a divatjamúlt markolatból ítélve családi örökség lehetett, amely valószínűleg

régóta szállt apáról fiúra. William látta, hogy a fiúban egymásnak ellentmondó érzelmek dúlnak, egyszerre volt büszke, dacos és bizonytalan. – Jean – mondta barátságosan, és kezet nyújtott. A fiú szürkéskék szeme, amely óvatosságot tükrözött, a homlokába hulló kékesfekete haj alól nézett fel rá, és Jean csak egy pillanattal később nyújtott maga is kezet. A csuklója hosszú és keskeny volt, nyilván csak nemrégiben nőhetett ekkorát. Nyirkos tenyere félelemről árulkodott, de az erős kézfogás azt sugallta, nem hagyja, hogy William fölébe kerekedjen. – Gondolom, elmondták neked, hogy a király igazgatja a birtokaidat, téged viszont rám bíztak, hogy mellettem tanuld a lovagi mesterséget, amíg nagykorú nem leszel. – Uram – felelte a fiú összeszorított szájjal. – És nem tudod eldönteni, hogy neheztelj-e vagy örvendezz. A fiú elképedt, de nem szólt semmit. Nem mintha William választ várt volna. – Hadd lássam a kardodat! A gyámfia előhúzta a kardját, és a pengéjénél fogva, fordítva nyújtotta oda Williamnek. Az arckifejezése aggodalmas lett. William alaposan szemügyre vette a pengét. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a kard éles és csillogó, látszott rajta, hogy olajozzák és törődnek vele. – Te gondozod? – kérdezte William a kard egyensúlyát ellenőrizve. – Igen, uram – vörösödött el a fiú. William visszaadta a kardot. – Helyes – jelentette ki. – A fegyverek tisztítása az első, amit egy fegyverhordozónak meg kell tanulnia, és látom, te ebben már jártas vagy. A fegyverhasználatban mekkora gyakorlatot szereztél? – Csak kicsit, uram – vörösödött el még jobban a fiú. Vagyis szinte semmit, gondolta magában William. A fiú nyolcéves volt, amikor meghalt az apja, a gyámságot pedig egy idős papra bízták. Jean bizonyára csak a lándzsatörés és a kardvívás alapjait sajátította el ezen az isten háta mögötti helyen. És nyilvánvalóan ugyanez lehet a helyzet az udvari etikettel is. Az elméjét és az ügyességét nem csiszolhatta, kizárólag ezt az ormótlan kardot, ami semmire sem volt alkalmas. A fiú azonban tehetségesnek látszott, és ha a kardél csillogásából ítélni lehetett, akkor biztosan szorgalmas is, töprengett William. – Nem számít. A fegyverhordozómként majd megtanulsz mindent. – A fegyverhordozódként? – kerekedett el a szürkéskék szempár. – Mit gondoltál, mihez kezdek majd veled? Elég idős vagy ahhoz, hogy elkezdj tanulni, és itt, bár ez az otthonod, erre nincs lehetőséged. Mire nagykorú leszel, minden készséget elsajátítasz, sőt még sok minden mást is tanulsz. A fiú tekintetében a meglepetést kimértség váltotta fel, látszott rajta, hogy töpreng. William mulatva, ugyanakkor furcsa izgalommal ismerte fel, hogy míg ő felmérte a fiú jellemét, a fiú is alaposan szemügyre vette őt. – Akarsz valamit mondani?

– Igaz, hogy Henrik király fiait te tanítottad a fegyverforgatásra? – Igaz – bólintott komolyan William. – És híres bajnok voltál a lovagi tornákon? – kezdett csillogni Jean szeme. – Egykor az voltam. – Tanítottam. Voltam. Williamre hirtelen rátört a mélabú, ahogy a fiatal fiú tekintetét magán érezte, és a válaszok körülhatárolták a múltját. Az utolsó torna, amelyen részt vett, a zarándoklata előtt Saint-Pierre-sur-Dives-ben volt, és bár elvitte a díjat, az esemény fénye már megfakult. A fiúnak kétségkívül elmesélték az új gyámja egykori tetteit. William nem kérdezte meg, hogy a botrányról is beszámoltak-e neki. – Lándzsatörésre és kardforgatásra tanítalak majd – mondta inkább. – De ne számíts arra, hogy lovagi tornákra járunk, és a tetteimről szóló meséket is mértékkel hidd el! – De ha a fele nem is igaz, a másik fele még mindig az – érvelt Jean, akiről lefoszlott az áhítatos tisztelet, és megmutatkozott valódi jelleme. William elmosolyodott, rájött, hogy a fiú Ancelre emlékezteti. – Úgy van, de kemény munkával kell majd a búzát az ocsútól különválasztanod, és ez is a kiképzésedhez tartozik. Tégy meg mindent, amit csak tudsz, és cserébe én is mindent megteszek érted. – Úgy lesz, uram. – Nem kell egyedül törnöd magadat. Az unokaöcsém is hozzám költözik, mint a fegyverhordozóm. Veled egykorú lehet, és megosztjátok majd a tennivalókat. Holnap elmegyünk érte. Jean bólintott, az arca hol félelmet, hol lelkesedést tükrözött. William a fiú oldalán lógó hosszú kardhüvelyre mutatott. – Ezt csatold le – parancsolta –, és tedd el biztonságos helyre! Kezdjünk valami könnyebbel és számodra nem olyan értékessel! Amikor a fiú elment, William igyekezett száműzni a gondolataiból azt, akit régen tanított, és aki most Rouenban egy sírban fekszik. Ne bolygassuk a holtakat, gondolta. Jean D'Earley előtt szép jövő áll, és remélte, hogy őelőtte is. – A fiad már jobban hasonlít rád, mint te saját magadra – mondta William a bátyjának, miközben azt figyelték, hogy Jack hogyan húzza hátra a karját, és hajít el egy dárdát a szalmából font céltáblába. Jean D'Earley a többi ifjúval együtt Jacket nézte, és a sorára várt. A fiúktól távolabb egy sötét varkocsos kislány téblábolt. A két férfi egy padon ült, a nagyterem előtt. Élvezték a napsütést, és az egymástól távol töltött évekről meséltek, mielőtt William elindult volna a második fegyverhordozójával, hogy meglátogassa jövedelmezőbb gyámoltját. – Mindenki ezt mondja – ismerte el John Marshal. – Dicséretes, hogy magadra vállalod a tanítását, de még mindig nem tudom, helyesen teszem-e, hogy elengedem.

– Miattam vagy miatta? – pillantott rá William. John nagyot sóhajtott. – Az anyja miatt. Alais odavan érte és Sybilláért. – A tekintete a kislányra siklott, aki tánclépéseket gyakorolt a csoportosan álldogáló fiúk körül. – Kisírja majd a két szemét, ha Jack elmegy. – Összefonta a karját. – Tudja persze, hogy el kell engednie, és így lesz mindenkinek a legjobb. Igyekszik bátornak mutatkozni, de nehezen viseli. Persze Sybilla itt marad neki, de ha majd eladósorba kerül, a jövendőbelijének a szülei nevelik tovább. Nem adhatok vele nagy hozományt, de csinos, és Salisbury grófjainak a rokona, ami azért nyom valamit a latban. Most Jeanra került a sor a dárdadobásban, és William fintorogva figyelte, ahogy célba veszi a táblát, és elhajítja a fegyverét. A fiúnak csapnivaló volt a technikája, azért mégsem volt reménytelen eset. Sybilla vigasztalóan megveregette Jean karját. – Bizonyos szempontból áldás, hogy Alais megint várandós – folytatta savanyú képpel John. – Az új gyerek eltereli majd a figyelmét Jackről. – Nem veszítitek el… – Most még gyermek, de mire visszatér, már felnőtt férfi lesz, legalábbis remélem. Beavatási szertartáson esik át, és az anyja ezen az úton már nem kísérheti el. A kicsi majd lefoglalja Alaist. William éles pillantást vetett rá. – Szívesen gratulálnék, de úgy látom, nem örülsz a jövevénynek. John megvonta a vállát. – Bevallom, meglepett minket. Óvatosak voltunk, mégsem eléggé…, ahogy John és Sybilla példája is mutatja. Talán anyám temetése után történt. Nehéz időszakot éltünk át, és jobban egymásra voltunk utalva, mint előtte. William elkomorult. – A Szentföldön voltam, amikor anyám meghalt – mondta. – Gyertyát gyújtottam érte a Szent Sírnál, pedig nem is tudtam, hogy elhunyt. Isten nyugosztalja. – Lelkiismeretfurdalást és szomorúságot érzett. Keresztet vetett. Fiatalkora óta nem kereste fel olyan gyakran az anyját, ahogy kellett volna, és most már késő volt. – Mindig sikerül elkerülnöd a családi temetéseket – jegyezte meg John, a hangján rosszallás érződött. – Nem szándékosan – morogta William. John megérezhette, hogy túllőtt a célon, mert gyorsan témát váltott, bár most William magánéletét kezdte firtatni. – Mi a helyzet azzal az örökösnővel, akit elveszel? – kérdezte. – Tudsz róla valamit? William a szeme sarkából nézett rá. – Ki mondta, hogy elveszem? Egyelőre csak a gyámleányom. – A király neked szánja. William összefonta a karját. – Így van. – De te nem akarod elvenni.

– Még nem döntöttem, és a döntésem nagyban függ a hölgytől magától – felelte William, aki nem hagyta, hogy a bátyja tovább faggassa. Eredetileg az volt az elhatározása, hogy a körülményektől függetlenül elveszi Kendali Heloise-t, de azután a Normandiából Angliába tartó hajóúton Eleonóra királyné felborította a terveit, mert a fülébe súgta, hogy nagyon csekély díjat kért cserébe a szolgálataiért. – Nagyobb gesztenyét is kikaparhatsz, William – mondta a karjára téve a kezét. – A férjem többet is adhat, mint azt a csekélységet, amivel eddig kiszúrta a szemedet. – Beérem ennyivel, asszonyom – felelte akkor, de az asszony tekintete, ami a lelkébe látott, zavarba hozta. Eleonóra bólintott. – Talán most még elég, de vajon elég lesz-e a jövőben, amikor majd rádöbbensz, mennyivel többet kaphattál volna? – kérdezte éleslátóan. – Gondold csak végig! Nem Kendali Heloise az egyetlen örökösnő, aki fölött a férjem rendelkezik. William azóta egyfolytában ezen gondolkozott, az agya úgy járt körbekörbe, mint ökör a taposómalomban. Többet ajánlottak fel, mint amije valaha is volt. Birtokokat, amelyeknek a járadékából és megtermelt javaiból meggazdagszik, és kíséretet tarthat fenn, ifjú feleséget, örökösök és egy saját családi tűzhely lehetőségét, ahelyett, hogy a másokénál kellene melegednie. Eleonóra mégis azt tanácsolta, hogy kockáztasson, és kérjen többet. Nem tudta, hogy mi vezérelte, az iránta érzett őszinte aggodalom, vagy az, hogy viszályt akart szítani, bár a királynét ismerve úgy gondolta, hogy mindkettő közrejátszhatott. Elhessegette az emléket, ideje volt, hogy visszatérjen a valóságba. – Londonba megyek, a gondjaimra bízott új leányért – mondta a bátyjának. – Igazgatom a rám bízott birtokokat, és kivárom a megfelelő pillanatot. Felesleges lenne elkapkodni a döntést.

Huszonhatodik fejezet A londoni Tower, 1186 májusa

Az oroszlánokat etették. Isabelle de Clare összerezzent a távoli üvöltés hallatán. Egyszer elment megnézni az etetést, de egy cseppet sem vágyott rá, hogy még egyszer végignézze, ahogyan a hatalmas vadak szétmarcangolják a lótetemet. Damaszt, a kis, ezüstszínű agár már attól is remegni kezdett, ha az oroszlánketrec közelébe vitte, de Isabelle néha a kis szuka nélkül ment oda, hogy elnézze a ketrec falai között fel-alá járkáló nagy, aranyszőrű bestiákat. Végtére is ritka látvány, bizonygatta magának, és ha majd egyszer itt hagyja a

Towert, többé nem láthat ilyet. Már ha valaha is elhagyja, igazította helyre magát komoran. Három éve, hogy ideérkezett, és a zárt helyen mérhetetlenül elkeserítő volt az élet: mint amikor egy sakkfigurára rácsukják az elefántcsontból készült doboz fedelét. Gyerekkorában Írország és Dél-Wales szélfútta partjain élt, néha ellátogathatott a határvidékre, a családja striguili nagy erődjébe, amely a Wye folyó fölé magasodó sziklákat karolta át. Most már az is nehezére esett, hogy felidézze a tájat. Lassan a családtagjainak az arcvonásai is elhalványultak az emlékezetében, mintha több réteg köd választaná el őket egymástól. Ha nagyon igyekezett, még maga elé tudta képzelni az anyja szőke hajfonatait, igaz neki is ugyanolyan haja volt, így mindjárt az édesanyja jutott róla az eszébe. Az öccse és az apja mélyebbre hatoltak a ködbe, és néha mintha az idő múlása már teljesen eltüntette volna őket. Az üvöltések visszhangot vertek, és bár messze voltak az oroszlánketrecektől, Damaszt idegesen lekuporodott a földre, és miközben remegő fülét a hang irányába fordította, vizelni kezdett. – Nem hibáztatom – jegyezte meg Kendali Heloise, amikor csatlakozott Isabelle-hez a reggeli kutyasétáltatás közben. – Az oroszlánok hallatán nekem is ehhez lenne kedvem. Isabelle rámosolygott a társnőjére; örült, hogy nincs egyedül. Heloise is örökösnő volt, mint ő, bár kisebb volt a birtoka, mint neki, és csak pár hónapja költözött ide, szemben Isabelle-lel, aki már a harmadik évét töltötte itt. Pufók, szeplős, barna szemű lány volt, amolyan töltött galamb. Míg Isabelle ír születésénél fogva lágyan beszélt franciául, Heloise akcentusa erős és határozott volt, és érződött rajta északi származása. – A főbíró parancsot kapott velem kapcsolatban – jelentette be Heloise, amikor a lányok átsétáltak a pázsiton. A késő tavaszi időjárás kellemetlenebbre fordult, és a távolban esőfelhők gyülekeztek. Hűvös szél dagasztotta a köpenyüket, és szaggatta a fátylukat: amikor fellibbentette, megcsillant Isabelle súlyos, búzaszőke varkocsa és Heloise fényes, sötét hajfonata. – Csak nem mész el? – Isabelle szeme kétségbeesetten elkerekedett. Bár Heloise csak rövid ideje volt a Towerben, máris kitörölhetetlen nyomot hagyott Isabelle magányos életében, és a lány képtelen volt elképzelni, hogy ilyen hamar elveszítheti a barátnőjét. Heloise vállat vont. – Kénytelen leszek. Lord Ranulf azt mondta, hogy levelet kapott a királytól, hogy adjon át a gyámomnak. – Mondta, hogy ki az? Heloise az orrát ráncolta. – William Marshalnak hívják – mondta szipogva. – Nem északról való.

Isabelle megcsóválta a fejét. Ő sem hallott még Marshalról, hisz Heloisehoz hasonlóan ő is távol élt az udvartól, és csak Leinsterben, Striguilban és Longueville-ben voltak ismerősei. – Biztosan valami fafejű normann lehet – tette hozzá Heloise. – Lord Ranulf nem mesélt róla sokat, de láttam, hogy nincs tőle elragadtatva. – És most mihez kezdesz? – Mi választásom van? – fonta össze a karját Heloise a köpenye alatt. – Gondolom, ha nincs ínyemre, bármikor bürköt önthetek a borába vagy belökhetem egy mocsárba. Ha a tőzegláp tavai nyomtalanul elnyelik a birkákat és a teheneket, akkor feltehetőleg egy embert is el tudnak nyelni. Ha Heloise arra számított, hogy a társnője majd elszörnyed, csalódnia kellett. Isabelle, aki Írországban nőtt fel, jól ismerte a mocsarakat, ahol sorban eltűntek azok, akikkel meggyűlt az ember baja. Az anyja is gyakran mormolt hasonló kívánságokat, kivált a normannokkal kapcsolatban. Isabelle most pokolra kívánta az ismeretlen Marshalt, hogy elviszi újonnan szerzett barátnőjét. – Mikor érkezik? – kérdezte. – Lord Ranulf nem mondta – vonta meg a vállát Heloise. – Tudod, milyen. Úgy kell belőle mindent kihúzni harapófogóval. De remélem, hamarosan. Szeretnék már hazamenni. Eleredt az eső, és Damaszt elinalt; visszafutott az úton, amerről jöttek. A bundája úgy csillogott, mint az ezüst, ha víz éri. A jóllakott oroszlánok üvöltése rendszertelen morgássá szelídült. – Kíváncsi vagyok, kit nevez ki a király a birtokaim intézőjének – borzongott meg Isabelle, és elindult a kutyája után. Az esőcseppek könnyeknek látszottak az arcán. Ő is haza akart menni, de addig nem tehette, amíg nem találtak gyámot a számára, és ki tudja, hogy a jelölt alkalmas lesz-e a feladatra. Lehet, hogy azzal a szándékkal veszi meg a hivatalát, hogy minden pénzt kisajtoljon a birtokokból, Isabelle pedig tehetetlen lesz vele szemben. Csak egy gyalog lesz, akit azonnal leütnek, ahogy kikerül a sakkdobozból. A keze ökölbe szorult séta közben, és érezte, ahogy a feszültség felkúszik a tarkóján, és a fejfájástól lüktetni kezd a halántéka. – Elég akkor aggódnod, ha kijelölik a gyámot – jegyezte meg vidáman Heloise. – Úgysem tehetsz ellene semmit…, legfeljebb kivárhatod a megfelelő alkalmat, amennyiben valóban alkalmatlannak bizonyul. – És ha nem jelölnek ki senkit? – szorult el Isabelle torka. – Mi lesz, ha itt tartanak az idők végezetéig? – Az lehetetlen! – nyújtotta oda a kezét Heloise. – Ugyan már, ne sírj! Isabelle elrántotta a kezét. – Nem sírok – csattant fel. Heloise megbántódott, de elértette a célzást, és nem erősködött tovább. A rézsútosan zuhogó esőben Isabelle egy férfit látott, aki éppen leszállt szép, fekete lováról, és a gyeplőt odanyújtotta az egyik fegyverhordozójának. Arra gondolt, micsoda igazságtalanság, hogy egy ismeretlen lovag kedvére jöhet-mehet, míg őt fogva tartják, mint egy gonosztevőt.

William látta, hogy Ranulf de Glanville, Anglia főbírája és Henrik király legfőbb ügyintézője nem örül a király parancsának, hogy adja át neki Kendali Heloise-t, de Ranulf mindig is sasszemmel figyelte az örökösnőket, akikkel a családja vagyonát és rangját akarta gyarapítani, és egyébként is keserű irigységgel viseltetett William iránt. Lovagi tornákon tetszelgő semmittevőnek és házasságtörőnek tartotta, akinek gyorsan jár a kardja, és hízelgő a beszéde. William pontosan tudta, mit gondol róla Ranulf. – Gratulálok a jó szerencsédhez – mondta őszintétlenül de Glanville, miközben a szája jeges mosolyra húzódott. – Ha jól tudom, nemcsak lady Heloise-t, de Cartmel uradalmát is megkaptad. – Tisztában vagyok a király bőkezűségével – felelte higgadtan William. – Szeretnék találkozni a lánnyal, azután előkészítem az indulást. A főbíró felvonta keskeny, ezüstös szemöldökét. – Milyen sietős… milord. – Az utolsó szót kényeskedve tette hozzá, és sértésnek vagy bóknak is fel lehetett fogni. William hagyta, hogy mindkét árnyalat leperegjen róla. – Természetesen. Birtokokat kell végigjárnom és irányítanom, amelyek Anglia másik végében vannak. Mivel Kendali Heloise mostantól a gyámleányom, szeretnék megismerkedni vele, és egy napot akarok hagyni arra, hogy összecsomagoljon. De Glanville kelletlenül bólintott. – Idehívatom. – Intett egy szolgának. – Gondolom, el akarod venni feleségül? William semmitmondó hangot adott ki, és arra gondolt, hogy egyszerre mennyire érdekel mindenkit a családi állapota. – Úgy hallom, egy másik örökösnő is van a fedeled alatt – jegyezte meg elgondolkodva. – Több is. Úgy jönnek-mennek, ahogy a király jónak látja gyámokat kinevezni melléjük, vagy férjhez adni őket – felelte hidegen de Glanville. – És kétlem, hogy helyesnek tartaná, hogy többet adjon, mint eddig tette. William mosolyogva fogadta a barátságtalan visszautasítást. Hallotta, hogy Richard Strongbow lánya a Towerben él, és mindenki tudta, hogy nála keresettebb örökösnő kevés van Angliában. Egyedül Châteauroux örökösnőjének voltak nagyobb földbirtokai a francia határ mentén. Az a férfi, aki ekkora birtokra tesz szert, nem egyszerűen báró lesz, hanem mágnás. Napok óta azon törte a fejét, vajon Eleonóra királyné ennyire becsvágyó-e az ő érdekében, és azon, vajon ő maga mennyire az. Futólag látta Strongbow lányát aznap, amikor elindult Jeruzsálembe. A vézna, kék szemű, szőke kislánynak, aki még épp csak hogy serdülni kezdett, esőcseppek csillogtak a haján. A szolga két fiatal nőt kísért vissza, egy karcsú szőkét és egy gömbölyded, szeplős, fiatalabb, csillogó, barna szemű lányt. Ranulf de Glanville arca olyan vörös lett, mint buzérvörös gyapjútunikája. – Úgy tudom – mondta kimérten –, hogy csak lady Heloise-t hívattam!

A szolga úgy bámult, mint egy bagoly, aki hirtelen erős fénybe kerül, és bocsánatkérő szavakat dadogott. A teltkarcsú leányzó azonban belefojtotta a szót. Gyorsan előrelépett, és így szólt: – Én kértem, hogy Isabelle elkísérjen. Rosszul tettem? A főbíró összeszorította a száját. – Ha mindkettőtökre szükségem lett volna, mindkettőtöket idehívatom. Kísérd vissza lady Isabelle-t a szobájába! – intett a szolgának. William felállt, és meghajolt a lányok előtt. – Ami engem illet, mindketten maradhatnak – mondta könnyedén. – Egy virág felüdíti a tekintetet, de kettő kétszeresen boldoggá tesz. – Nem az ifjú király udvarában vagyunk – zsörtölődött de Glanville. – Illetlen a beszéded… milord, amint hogy lady Isabelle jelenléte is. – De a lady a vendéged és nem a foglyod – tanulmányozta figyelmesen a lányt William. A három évvel ezelőtt megpillantott sovány, elhagyatott kislány igazi szépséggé cseperedett. Nem csoda, gondolta William, hogy de Glanville-t elöntötte az epe, hogy meglátta a kislányt. Isabelle de Clare előbb nyugodtan viszonozta William pillantását, a szemében sokféle kékség keveredett, mint nyáron a tengerben, majd lesütötte a szemét szépen összefont kezére. Sápadt volt, de most halvány pír színezte az arcát. – Lady Isabelle a király gyámleánya, és kötelességem megvédeni, s úgy eljárni, ahogy a kényelme szempontjából jónak látom – felelte de Glanville ingerülten, azzal intett a szolgának. – Remélem, a modorod van olyan finom, mint a beszéded. – Jobb, mint sokaké – válaszolta William némi éllel, és fejet hajtott Isabelle de Clare előtt. – Talán más alkalommal, milady. – Milord – mormolta a lány, majd készségesen követte a szolgát, ám előtte még neheztelő és haragos pillantást vetett Ranulf de Glanville-re. Szóval nem olyan szelíd, mint a bárány, mosolygott magában William. De a neveltetése megakadályozza abban, hogy jelenetet rendezzen, és talán nem elég tapasztalt ahhoz, hogy éljen a hatalmával. Sikerült rávennie magát, hogy ismét arra összpontosítson, amiért jött, és Kendali Heloise-hoz fordult, aki majdnem olyan vörös volt, mint a főbíró. – Szóltak arról, hogy a gyámod leszek? – intett a lánynak, hogy foglaljon helyet a padon, majd a fegyvernökkel bort hozatott. – Igen, milord – felelte a lány, miközben terjedelmes hátsóját elhelyezte a párnákon. – Nem akartam bajt okozni. – Nem is okoztál – nyugtatta meg William –, még ha Glanville uram vitatja is ezt az állítást – pillantott a főbíróra. – Szerencse, hogy nem a királyné őre, mert akkor a saját bőrén tapasztalná meg, mit jelent a „baj” szó. De Glanville hangosan megköszörülte a torkát, de nem vágott vissza. Az arcán látszott, hogy nehezen tartja féken a bosszúságát. – Tehát mennyi időre van szükséged, hogy felkészülj az útra? – firtatta William. – Mit szólnál a holnaphoz? Nem lenne túl korai?

Látta, hogy a lány szeme felcsillan. – Ó, dehogy, milord! – derült fel Heloise arca. – Ha lehetne, most azonnal elmennék! – Gyors pillantást vetett de Glanville-re, aztán a szája elé kapta a kezét. William elmosolyodott. – Még nekem is el kell intéznem egyet s mást a saját poggyászommal kapcsolatban, különben örömmel a kedvedre tennék. De amint hajnalodik, elindulunk. Gondolom, tudsz lovagolni? Heloise az orrát ráncolta. – Mint egy krumpliszsák, de megteszi. – A hangjából úgy tűnt, ha nem tudna, inkább megtanulna egy nap alatt, csak hogy kiszabaduljon a Towerből. William felnevetett, és közben arra gondolt, hogy szívesen lesz a lány gyámja. Isabelle figyelte, ahogy barátnője, mint egy nagyra nőtt kölyökkutya, dübörögve rohangál fel-le a hálószobájukban. Az utazóláda fedele nyitva volt, és Heloise egy szolgálónak hajigálta oda a holmikat, hogy az becsomagolja. A ruhák nagyját a padlóról kellett felszedegetni, mert Heloise reménytelenül rendetlen volt. Még egy összegyűrt harisnya is előkerült az ágy alól, a lábfeje megkeményedett és stoppolásra szorult. – Törtem is a fejem, hova tűnhetett – jegyezte meg Heloise, majd tétován megszagolta, aztán elfintorodott. Isabelle a fejét csóválta, és nem tudta, nevessen-e, vagy undorodva elforduljon. A szoba másik felében, ahol ő lakott, nyugalom és rend honolt. – Nos, meséld el, mi történt! – biztatta a barátnőjét. – Tényleg fafejű? Belököd majd a mocsárba? Heloise összetekerte a harisnyát, és oldalt becsúsztatta a ládába. – Nem hiszem. Még ha nem is tud latinul és számolni, helyén van az esze, mint sir Ranulfnak. Nehéz lesz lekörözni – nevetett gonoszkodva Heloise. – De azért megpróbálom. De nem olyan, mint sir Ranulf, aki folyton összepréseli az ajkát, mint egy öregasszony. Szeret nevetni. – Alig voltál vele, és máris mennyi mindent tudsz róla – jegyezte meg durcásan Isabelle. Heloise a szemét forgatta. – Úgy van, de nem tőle! Tréfálkozik, ügyesen társalog, de ez csak a felszín. Beszélgettem Lord Ranulf intézőjével, és azt mesélte, hogy William Marshal az ifjú király tanítója volt, és nemrég jött vissza a Szent Sírtól, ahol zarándoklaton járt. És azt is mondta, hogy lovagi tornán még sosem győzték le, és Eleonóra királynét bálványozza. Isabelle leült az ágyára, és Damaszt selymes, ezüstös fülét kezdte simogatni. Mardosta a féltékenység, amiért utálta magát. Heloise egy pillanatra abbahagyta a ruhák válogatását. – Sajnálom! – mondta hirtelen bűnbánóan. – Bizonyára nem akarsz ilyesmit hallani, ugye? A helyedben én biztosan nem akarnék!

Isabelle legyűrte az irigységét, és mosolyt erőltetett az arcára. – Ne butáskodj! Ha úgy látod, hogy rosszkedvű vagyok, az azért van, mert szeretnék veled menni. Ragadd meg két kézzel a szerencsédet, és el ne engedd! Ez parancs! Egy cseppet sem meglepő módon, Heloise odaszaladt Isabelle-hez, és könnyes szemmel megölelte. – Egy írnokkal levelet íratok, és beszámolok minden hírről! – fogadkozott. – És meg is látogatlak, ha lehet, de ki tudja, addigra talán már te is kikerülsz innen. – Ki tudja – ismételte Isabelle bátran, azon töprengve, hogy még ha így is lenne, akkor sem egy olyan férfira bízzák majd a sorsát, akit még sosem győztek le a lovagi tornán, aki egy udvaronc csiszolt modorában társalog, kellemes a természete, és sokat mosolyog. Heloise reggel, nem sokkal napkelte után indult útnak, hogy megkezdje a hosszú utazást haza, Kendalba. Isabelle Damaszttal a karjában állt a pázsiton, és figyelte, ahogy William Marshal felsegíti a barátnőjét a nyugodt, barna kanca nyergébe. Heloise mondott valamit a férfinak, amivel megnevettette. Heloise a kezébe fogta a kantárszárat, és megigazgatta a nyergét, mialatt a férfi a tenyeréből répával etette a lovat, és az állat orrát simogatta. A halvány napsütés bearanyozta makulátlan ruháját, amitől leginkább a színes üvegablakokra vagy a zsoltároskönyvek lapjaira festett figurákhoz hasonlított. A férfi megveregette a kanca nyakát, majd ifjonti könnyedséggel felugrott fekete hátaslova nyergébe. Heloise integetett Isabelle-nek, aztán a sarkával többször is oldalba bökte a kancát, mire a gyeplőt rángatva nagy nehezen sikerült végre megfordítania a lovat. William Marshal Isabelle-re nézett, búcsút intett neki, majd megsarkantyúzta a lovát. Isabelle az ajkát harapdálva nézte, ahogy a társaság elvonul, azután sarkon fordult, letette a földre Damasztot, és megsétáltatta börtönének hatalmas, nyomasztó falai alatt. Aznap hallgattak az oroszlánok, és Isabelle szeme olyan száraz volt, hogy szinte égett.

Huszonhetedik fejezet

William a nyár derekán érkezett meg Kendalba, a mélykék égen felhőfoszlányok úsztak, és a láp meg a legelők fölött pólingok szólongatták egymást. Végtelen táj terült el előtte, ahol több volt a birka, mint az ember, és ezeknek a birkáknak a gyapjából tekintélyes jövedelemre tettek szert. Lágy hegyvonulatok, tavak és állóvizek, emberemlékezet óta ott álló, száraz kőfalakkal elválasztott mezők szabdalták a tájat. Gyönyörű, széltől tisztára

sepert világ volt, és merőben más, mint bármi, amit William addig látott. Annyira lenyűgözte, ahogy előtte csak a Szentföld; bár itt nem volt kíméletlen a napsütés, sem tikkasztó a hőség, de ugyanolyan fenséges volt a táj, titokzatos és egyszerre fenyegető, és ott rejlett benne valami vigasztalan kíméletlenség is, amely bármelyik viharral a felszínre törhetett. A Windermere nagy tavától a Morecambe-öböl széles fövenyéig bejárta a rábízott új birtokot, meglátogatta a kastélyokat, a kolostorokat, és bebarangolta az erdőket, amelyek még bővelkedtek vaddisznókban és farkasokban, szemben a sűrűbben lakott déli területekkel, ahol a gyakori vadászatok miatt már csaknem kihaltak. Szomjasan itta magába a látványt, és az új, különös táj lelkesedéssel töltötte el. A feszült és veszélyes évek után, amelyeket az ifjú király kíséretében töltött, fáradságos zarándoklata és lelki megtisztulása után megkönnyebbülést jelentett, hogy nincs más dolga, mint világi ügyek intézésével foglalkozni, és ideje van tartósabb békét kötni Istennel. Heloise mindenhova elkísérte, mert William a gyámjaként felelt a biztonságáért és a testi épségéért. Esténként általában együtt vacsoráztak, és William élvezte a társaságát, mert a lány megnevettette, és javíthatatlan volt. De William eldöntötte, hogy bármi legyen is Henrik király szándéka, nem veszi feleségül Heloise-t. A lány szórakoztató kikapcsolódást jelentett a számára, felelősséggel tartozott a jólétéért és a birtokaiért, de nem volt mellette jövője. A fülében ott csengtek Eleonóra királyné szavai, nem hagyták nyugodni, és gyakran gondolt Isabelle de Clare-re. Olyankor hosszan eltűnődött. Ősszel hírét vették, hogy a király törvényes fia, Geoffrey meghalt egy Párizs melletti lovagi tornán: a saját lova taposta halálra. William imádkozott a lelkéért, és virrasztott a kisfiúért, aki egykor Argentanban, a bajvívótéren gyakorolt, és a fiatalemberért, aki az apja és a testvérei vitáiban igyekezett mindkét fél pártját fogni, és gyakran esett két szék közt a pad alá. Egy kislány maradt utána, akit Constance-nak hívtak, és a felesége méhében egy meg nem született gyermek. William arra gondolt, milyen kegyes hozzá az élet: túlélte a lovagi tornákat, az Anjou királyi ház kegyetlen belharcait és a jeruzsálemi zarándoklatot. Meggyőződése volt, hogy Istennek célja van vele, azért nem hagyta meghalni, és bár nem az ő dolga volt, hogy megkérdőjelezze, de úgy vélte, nem az a sors vár rá, hogy elvegye Kendali Heloise-t, és visszavonultan éljen itt. William csaknem két évig maradt északon. Kendal uraként már a második ősz színezte zöldről lángvörösre és aranyra a faleveleket, és ahogy az időjárás egyre hidegebbre fordult, a nyári vászoningre gyapjútunikát és szőrmével bélelt vastag köpenyt vett. Az erdő a szarvasbikák bőgésétől visszhangzott, és sűrű köd áztatta az erdőt, a lápot és a legelőt. Hírt kapott, hogy Jeruzsálem

szaracén kézbe került, és a keresztény világon kiáltás harsant végig, amely harcba, az új keresztes hadjáratba szólított. Henrik király felajánlotta, hogy elmegy, ahogyan a francia Fülöp király is, és Richárd herceg szintén kijelentette, hogy részt vesz a hadjáratban, de a szavaktól egyelőre nem jutottak el a tettekig. Williamnek lelkifurdalása volt, és eltöprengett, vajon nem kellett volna-e a Szentföldön maradnia, és felajánlania a kardját a templomosoknak…, ha azonban így tesz, akkor most Hattin mezején rothadna a teste, ahol Szaladin, a szaracén vezér elsöprő győzelmet aratott a keresztesek fölött. William, hogy enyhítse a bűntudatát és a nyugtalanságát, terveket szőtt, hogy rendházat építtet cartmeli birtokán, és sok időt töltött tervezgetéssel, és imádkozással. A birtok irányításához, amelyért felelősséggel tartozott, nem kellett más, mint némi józan ész, és az, hogy a megfelelő helyre a megfelelő embereket ültesse. William élvezte a munkáját, de nem jelentett a számára kihívást, és kezdte úgy érezni magát, mint az az ember, akinek nem jut elegendő étel, és mindig éhesen áll fel az asztaltól. Valamit javított a helyzetén, hogy ott voltak a fegyvernökei, akiket ki kellett képeznie. Eleven, szeretetre méltó legények voltak, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy szenvedélyesen versengjenek egymással. Az unokaöccse volt az erősebb testalkatú, és birkózásban, öklözésben túltett a másikon. A mozgékonyabb Jean D'Earley vívásban tűnt ki, mellesleg nagyszerűen lovagolt, bár az izmosabb Jack fölébe kerekedett a lándzsatörésben. A tél beállta előtt John bátyja vendégeskedett náluk; Lancasterbe tartott János herceg megbízásából. Elmesélte, hogy Alais kislányt szült, de a csecsemő alig egy hónaposan meghalt. – Nagyon a szívére vette – mondta John komoran. – Azt állítja, hogy Isten ezzel büntet minket, amiért házasságon kívül paráználkodtunk, és képtelen vagyok jobb belátásra bírni. Bezárkózik a szobájába, és folyton sír. – Az ifjú királyné is így tett hónapokig a fiuk elvesztése után – bólintott William. – Ezt a sebet csak az idő gyógyítja be. John szája legörbült. – Nem hajlandó velem hálni, csak ha gyermeket nemzenénk. Azt mondja, többé nem lesz a szajhám… Jézus Mária! Amikor kimondta ezt a szót… – Megdörzsölte az arcát, aztán Williamre nézett, a tekintete mélységes fáradtságról árulkodott. – Jaj, tudom, miért mondja ezt! Nem csak a gyermek halála az oka. William hallgatott, és várt. Hagyta, hadd érjen be a pillanat. Gyanította, hogy többről van szó, mint az újszülött haláláról. Mielőtt északra jött, meglátogatta Johnt és Alaist Hamsteadben, és felfigyelt a köztük levő feszültség apró jeleire. Tekintetekre, néma szemrehányásra, aggodalomra. John mélyet sóhajtott. – Nem sokkal az anyánk halála után Adam de Port felajánlotta nekem a lánya, Aline kezét, és azt feleltem, hogy komolyan fontolóra veszem a lehetőséget. – Á! – kiáltott fel William. Ez sokat megmagyarázott.

– A lány még nincs eladósorban, de hamarosan férjhez mehet. Az apjának nagy a befolyása az udvarnál, és a lánynak tekintélyes hozománya van. Bolond lennék nem elfogadni az ajánlatot. Tudom, hogy anyánk helyeselte volna a frigyet. – És Alais? – Tudja, hogy nem vehetem el – mordult fel türelmetlenül John. – Elejétől fogva tisztában volt vele. Mindig is tiszteltem, és sosem bántam vele úgy, mint egy szajhával, de nem hallgat az észérvekre. Azt mondja, a gyermekünk halála és a házassági ajánlat isteni jelek, hogy nem szabad együtt hálnunk…, és sehogyan sem tudom meggyőzni az ellenkezőjéről. William megcsóválta a fejét. – Sajnálom – mondta, miközben eszébe jutott, hogy néhány éve még hogy irigyelte Johnt és Alaist a náluk uralkodó meleg, elégedett családi légkörért. Az irigység helyébe most szánalom lépett. – Talán idővel… – tette hozzá, jól tudva, hogy amit mond, közhely. – Talán… – hagyta rá John, de olyan arckifejezéssel, mint a katona, akinek a támadása megfeneklett, és nincs ereje tovább küzdeni. – Hát veled mi van? Döntöttél már a gyámleányoddal kapcsolatban? – A tekintete Heloise-ra siklott, aki a fegyverhordozókkal játszott az udvaron. William is a lányt figyelte. Heloise haja kiszabadult a hálóból, és valamelyik csínytevése közben maszatos lett az arca. William nagyon szerette, de úgy, ahogy egy kölyökkutyát szeret az ember, és ahogy egykor egy Margit nevű királylányt szeretett. Elviselhetetlen érzés volt. – Kétlem, hogy meghívnálak az esküvőmre – mondta csöndesen. – De még ha ő nem is felel meg, a birtokai igen – erősködött John. Mivel a bátyja éppen azon volt, hogy elvegyen egy lányt a hozománya miatt, függetlenül attól, hogy összeillenek vagy sem, William úgy érezte, nem lenne tapintatos erről vitába bocsátkozni vele. – Így van – ismerte el –, és a birtokokat úgy igazgathatom, ahogy kedvem tartja, akár elveszem Heloise-t, akár nem. – De csak biztonságosabb lenne, ha elvennéd. – Igaz, csakhogy akkor vége a keresgélésnek. – Á! – szűkült össze John szeme ravaszul. – Egy csipetnyi nem elég. Többre vágysz. William a fülcimpáját húzogatta. John fején találta a szöget. Pontosan ez volt a dilemmája: vegye el, amit Henrik király kéretlenül adott, vagy várja ki azt, amiről Eleonóra királyné azt állította, hogy jár neki? – Nem látom, hogy itt élném le a hátralevő életemet – mondta kis idő múltán, és meglepődött, amikor meghallotta a hangjából kicsendülő türelmetlenséget. John összefonta a karját. – Csak aztán nehogy túlbecsüld a képességeidet – jelentette ki sötéten. – Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Mostanra már nyilván magad is megtapasztaltad.

William elvette a király levelét, amelyet az írnok az imént olvasott fel, és rámeredt. A barnás-fekete írás takaros, rendezett sorai érthetetlenek voltak a számára. William többször is megpróbálta elsajátítani az írás és az olvasás tudományát, de a kísérletek alig hoztak több eredményt, mint tintafoltos ujjakat és mélységes csalódottságot. Mindegy, hányszor próbálta a tanítója a fejébe verni a betűk jelentését, az agya makacsul ellenállt, és nem volt hajlandó felfogni az értelmüket. Régen beletörődött, hogy ami másoknak egyértelmű és természetes, az neki örök rejtély marad. William mindig tudta, mit kell tennie, ha meg kellett ostromolni egy várat vagy ki kellett hozni a legjobbat egy csapat lovagból…, és ezért hívatta a király is. A gyomra háborgott, de az arckifejezése szelíd maradt. Harry Norreis várakozásteljesen függesztette rá a tekintetét, mint a koncra leső vadászkutya. – Ugye válaszolsz rá? – kérdezte kíváncsian. – Nem – felelte William nyugodtan. – Ülök a hátsómon, és nem teszek semmit. Norreis-on látszott, hogy elszörnyed. Döbbenten rámeredt. William négyrét hajtotta a pergament, és elvigyorodott. – Hát persze hogy válaszolok rá, te tökkelütött. Mi mást tennék? – Lenézett a levélre, amelynek a tartalmát az emlékezetébe véste, miközben az írnok felolvasta. A király azt írta, csatlakozzék hozzá, amint lehet. Fülöp király elfoglalta Henrik châteauxrouxi erődjét. A háború sebesebben közeledett, mint egy nyári vihar, és Henriknek tapasztalt, rendíthetetlen harcosokra volt szüksége, akik állják a sarat. – A király azt akarja, hogy annyi lovagot és tapasztalt katonát vigyek magammal, ahányat csak tudok. – William megragadta a barátja vállát. – Kezd azzal, hogy szétkürtölöd a hírét, és összegyűjtöd az embereket. Én beszélek az itteniekkel, és gyors lovasokat küldök szét a többiekhez. Holnap hajnalban indulunk. Heloise Williamre nézett; kölyökarca most határozottan egy kivert kutya bús képére hasonlított. – Tudtam, hogy nem maradsz – mondta sírásra görbülő szájjal. Késő éjjel volt, William szobájában ültek, úgy tettek, mintha sakkoznának, de régóta nem lépett egyikük sem. William gondolatai messze jártak, lélekben már a királynál volt, Heloise gondolatai pedig egyre William küszöbönálló távozása körül keringtek. William egy zömök, elefántcsontból faragott gyalogot forgatott az ujjai között. – Muszáj elmennem – felelte. – A királynak szüksége van rám. – És erre vártál. William a tábla fölött ránézett, összeszedve a gondolatait. – Igen. – És mi lesz a birtokokkal? – Hozzáértő helyetteseket hagyok itt magam helyett.

Heloise tekintete csupa vád lett. – Szóval csak elütötted az idődet és megkopasztottál. William farkasszemet nézett vele, míg Heloise le nem sütötte a szemét. – Ezt a kettőt csináltam, de sajnálom, ha azt hiszed, kizárólag ez a cél vezetett. – Hátrahajolt az íves karosszékben, és összefonta a karját. – Ha elvállalok egy megbízatást, igyekszem a lehető legjobban teljesíteni, és nem szokásom meghátrálni – mondta szelíden. – Semmiben sem fogsz hiányt szenvedni a gyámságom alatt. Erre esküszöm. – Most nyilván örülsz, hogy nem vettél el – mondta alig hallhatóan a lány. William elmosolyodott. – Kiváltságnak tekintem, hogy a gyámod lehetek. – A kezébe vette Heloise kezét. A lány két ujján aranygyűrűk csillogtak, de Heloise nem vigyázott rájuk, a köves gyűrű foglalatán az egyik karom megsérült. Heloise megint rágta a körmét, és a kézfején lehorzsolódott a bőr, amikor az egyik kiskutyával játszott. William felemelte és megcsókolta a kezét, ahogy az udvarnál volt szokás, azután a tenyerébe csókolt, majd ráhajtotta a csók helyére a lány ujjait. Százszor is csinált már ilyet más nőkkel, néha hízelgésből, máskor bizalmasabb ölelések előjátékaként, és megint máskor – akárcsak most is – a szeretet, az együttérzés és a sajnálkozás kifejezéseként. – Nem kell a kedvemben járnod – jegyezte meg Heloise sértett méltósággal. – Nem teszem. Lehet, hogy a beszédem hízelgő, de mindig számíthatsz a becsületességemre. Heloise a kezét nézte, a csókra ráhajtott ujjait. – És mi lesz Châteauxrouxi Denise-zel? Ő is számíthat a becsületességedre? William a homlokát ráncolta. Henrik a segítségkérő levelében ajánlatot tett neki. Ha William a segítségére siet, és annyi lovagot hoz magával, ahányat csak tud, akkor megkapja Châreauxroux várát, amennyiben házasságra lép az ifjú örökösnővel, Denise-zel, Berry grófnőjével. William vállat vont. – Lehet, hogy a végén semmire sem számíthat – a férfi nyújtózkodva felállt a sakktáblától. Már nem is színlelte, hogy játszik. Heloise az ujjával tekergette a hajfonatát. – Nem értem – vallotta be tanácstalanul. – Châteauxroux a francia király kezén van. Henrik olyasmit ígért, amiért foggal-körömmel kell harcolnom, hogy visszaszerezzem. Henrik sosem nagylelkű, csak ha rákényszerítik. – Meg tudod szerezni? – Meglátjuk, milyen erősen ragaszkodik hozzá a francia király, és milyen nagy a bizalmatlanság Richárd herceg és az apja között. – Beletúrt a hajába, és felsóhajtott. – Isten ments, hogy valaha is olyan fiaim legyenek, mint Henriknek!

Heloise kíváncsian méregette. William általában mosolygósan szűkszavú volt a királyi család tagjaival kapcsolatban, akik elvárták, hogy a pórnép úgy táncoljon, ahogyan ők fütyülnek. – Utálod őket? – Nem – felelte William –, de örülök, hogy nem az én fiaim. A saját apjukat és egymást is képesek lennének darabokra szaggatni, csakhogy még nagyobb hatalomra tegyenek szert. Richárd gondolkodás nélkül átgázolna az apján, csakhogy megszerezze, amit jogos tulajdonának tart, és János is csak azt nézi, mi a legelőnyösebb neki. Az ifjú uram is ilyen volt. Hatalomra vágyott, és végül a mohóság és az elégedetlenség okozta a vesztét… Isten nyugosztalja – vetett keresztet. – És mégis meg akarod magadnak szerezni Châteauxroux-t? – Nem vagyok biztos benne – felelte a férfi elgondolkodva –, de remélem, hogy a király nyitott a tárgyalásokra. – Akkor hát mit akarsz? – faggatta Heloise. – E percben az ágyamat – válaszolta William, és a hangján érezni lehetett, hogy a részéről lezárta a beszélgetést. – És a játszma? – mutatott a lány a sakktáblára. – Beismerem, hogy vesztettem – felelte William. – Nem szégyen megadni magunkat a szépségnek. Heloise halványan, reményvesztetten elmosolyodott. Az udvaronc álarca ismét a helyére került, és ma este már nem veszi le a férfiról, de lehet, hogy soha többé, gondolta. Egy pillanatig tétovázott csak, aztán odaszaladt Williamhez, átölelte a derekát, a fejét a mellére szorította, és vadul megölelte. – Ne felejts el! – kérte. – Mintha ez lehetséges lenne! – felelte kényszeredetten a férfi, de átkarolta a lányt, és ugyanolyan erősen viszonozta az ölelését.

Huszonnyolcadik fejezet Châtillon, a francia határnál, 1188 októberében

William és Baldwin de Béthune egy borkereskedő házánál szállásolták el magukat Châtillonban. Miután visszaértek a tanácsteremből, William a fegyvernökök gondjaira bízta a lovakat, és lerogyott egy padra a nagyszobában. Jártányi ereje sem maradt. Az ilyen pillanatokban sóvárogva gondolt vissza nyugalmas észak-angliai életére. A reményteli nyár nagyon gyorsan nehézségekkel teli őszbe fordult. Henrik és Fülöp július óta hellyelközzel találkozott, tárgyalt, de eredménytelenül. Nem jutottak egyezségre, ami növelte az összecsapások számát, azután fegyverszünet következett, majd újabb, az előzőnél is meddőbb találkozó. Eleinte Henrik kerekedett felül, de a helyzet úgy romlott, mint a napra kitett hús.

– Legalább jó a bor – morogta Baldwin. Átnyújtott egy kupát Williamnek, majd leült mellé. – Ezt a szőlőt legalább csizmában taposták, és nincs lábszaga a bornak. – A barátja élcelődött ugyan, de a hangulata igencsak komor volt. – Ha kiderítem, ki kezdte terjeszteni, hogy Henrik kihagyja az örökségből Richárdot, és mindent János kap, a zsigereiből készítek kantárszárat. – Ahhoz át kellene menned a francia oldalra – jegyezte meg William. – Fülöp bármit megtenne, hogy összeugrassza Henriket és Richárdot, és a jellemüket tekintve ez nem is lesz nehéz. – William elvett egy újabb kupa bort a fegyvernöktől. Apa és fia csúnyán összetűztek. Mindketten vasakaratúak voltak, és jobb uralkodónak képzelték magukat a másiknál; egyikük határozott jelleme és hosszú tapasztalata miatt, a másik kirobbanó becsvágya és katonai tehetsége alapján. William, aki fiatalabb volt a királynál és idősebb Richárdnál, részben mindkét fél álláspontját megértette a gyakori vitákban, de vigyázott, nehogy maga is belesodródjon a nézeteltérésekbe. – Mit gondolsz, valóban képes lenne Jánosnak adni Angliát, megkerülve Richárdot? – Szerintem, ezt szeretné, és biztos vagyok benne, hogy János is mindenféle agyafúrt módszerrel igyekszik rávenni az apját, hogy nézze levegőnek Richárdot…, de ha megegyezésre kerül sor, nem fogja megtenni, főleg azok után, hogy fiatalon neki magának is meg kellett küzdenie azért, hogy uralkodhasson. – William a borát kortyolgatta. – A helyzet mégis veszélyes. Amint azt láthattuk, Richárdnak nincs türelme a hatalmi játszmákhoz. – Elhúzta a száját, amikor eszébe jutott, hogy viharzott ki Richárd az apjával folytatott tanácskozásról, miközben azt kiabálta, hogy inkább pokolra jut, mintsem hagyja, hogy János megszerezze a trónt. János egy szót sem szólt, de nem is volt rá szükség, önelégült mosolya mindent elárult. – És mi van, ha Henrik kizárja az örökségből Richárdot, és mindent Jánosra hagy? – kérdezte Baldwin komoran. – Miféle király válik Jánosból? Az katasztrofális volt, amit Írországban művelt. William megrázta a fejét. – Még fiatal volt ahhoz, hogy megbirkózzon Írországgal, és az apjának sosem lett volna szabad ekkora felelősséget a nyakába varrnia. A király már tizenhat éves korában készen állt a vezetésre – ezt a történetet már olyan sokszor hallottam, hogy a fülemen jön ki –, de az emberek nem egyformák, és főként nem a nagy emberek fiai. A fiatal urunk huszonnyolc évesen is gyámoltalan volt, amikor eltemettük… Isten nyugosztalja – vetett keresztet William, és Baldwin követte a példáját. – Jánosban megvan az uralkodáshoz való képesség és az ész – tette hozzá kis szünet után. – Úgy vág az esze, mint a beretva, de ezt sokszor arra használja, hogy másokat hátba támadjon, és sebeket ejtsen, nem arra, hogy rendbe hozza a dolgokat. Féltékeny, főleg Richárdra. És kapzsi.

– Ha nekem olyan bátyám lenne, mint Richárd, én is féltékeny lennék – felelte Baldwin. – Nagyszerű a megjelenése, tehetséges, és képes rávenni az embereket, hogy a világ végére is kövessék. Jánoshoz sohasem lesznek ilyen hűségesek az emberei. – Nem – felelte William sötéten. Amikor belépett Eleonóra királyné szolgálatába, János még mosolygós, megnyerő kis imposztor volt. De Eleonóra nem szerette utolsónak született gyermekét, Henrik viszont imádta, és a két szülő közé szorulva a fiú jelleme eltorzult. A férfiak rosszkedvűen iddogáltak, amíg az eget mélykékre színezte az alkonyat. – Beszéltél már a királlyal az ígéretéről, hogy feleségül veheted Châteauxroux örökösnőjét? – kérdezte egy idő után Baldwin. – Még nem – rázta meg a fejét William. – És el akarod egyáltalán venni? – nézte töprengve a barátját Baldwin. – Az ajánlat csábító, de Châteauxroux-t csak kemény harc árán lehet megszerezni, és amikor arra kerül sor, vajon Henrik tényleg hajlandó lesz lemondani róla? – William merengve forgatta a kezében a kupát. – Ráadásul messze van Angliától. – Mondja az, aki a fél életét Franciaország és Flandria útjain töltötte, amikor egyik lovagi tornáról a másikra járt, és elzarándokolt Jeruzsálembe – fújtatott Baldwin. William komoran elmosolyodott. – Való igaz, de amikor nem melengetem a kezemet az udvar pokoltüzénél, szívesebben időzöm Angliában. – Akkor kérj helyette egy angol örökösnőt. – Pontosan ez a szándékom…, csak a megfelelő alkalomra várok. Henrik most kiszámíthatatlan hangulatban van. Nem hiszem, hogy túl barátságos lenne, ha most fordulnék hozzá kéréssel. – És már tudod is, hogy kit szeretnél elvenni? William letette a kupáját a tisztára súrolt fadeszkára. – Isabelle de Clare-t. Baldwin töprengve, összeszorított szájjal bólintott. – De a birtokai nem olyan értékesek, mint Berry. William vállat vont. – Majdnem olyan értékesek, viszont nincsenek a francia határon. – De ír és walesi területek – mosolyodott el a barátja. – Ez inkább kihívás, mint nehézség – vágta rá William, viszonozva Baldwin mosolyát, bár a képe savanyú volt. – Ahogy most áll a helyzet, egyhamar nem leszek vőlegény, nem igaz? Reggel folytatódott a tanácskozás, és William figyelte, hogyan mérgesedik el még jobban a király és a legidősebb élő fia viszonya, miközben olyasmiket követeltek egymástól, ami a másik számára teljesíthetetlennek tűnt. Fülöp király úgy figyelte őket, mintha csak oroszlánok küzdelmét nézné

az arénában, miközben tovább szította apa és fia vitáját azzal a kijelentéssel, hogy visszavonul az elfoglalt területről, amennyiben Henrik Richárdot teszi meg az örökösének, és tető alá hozza a házasságát Alysszal, Fülöp féltestvérével, aki már húsz éve volt Richárd jegyese. Henrik pulykavörösen, ökölbe szorított kézzel meredt a francia királyra és Richárdra, aki eddigre maga is kivörösödött. – Nem hagyom, hogy az aljas ármánykodásoddal sarokba szoríts! – kiabálta Henrik Fülöpnek. – Akkor nevezem meg az örökösömet, amikor én akarom, és nem akkor, amikor te! Fülöp széttárta a karját. – Szerintem ez elég tisztességes kompromisszum. Nevezd ki trónörökösnek a legidősebb fiadat, és ígéretedhez híven engedd, hogy elvehesse a menyasszonyát. Semmi olyasmit nem kér, amit egy értelmes apa meg ne adna a legidősebb fiának. – Csakhogy ezt te kéred, nem ő! – förmedt rá Henrik, Fülöpre bökve a mutatóujjával, amelyen rövidre rágta a körmét. – Te akarsz éket verni közém és a fiaim közé! – Erre semmi szükség, hiszen te már megtetted helyettem! – vágott vissza Fülöp. – Ne engem okolj, ezt az egészet csak magadnak köszönheted! – A tenyerét Richárd felé fordította. – Járulj hozzá, hogy Richárd örökölje a trónt, és tűzd ki az esküvője napját a testvéremmel. Csak ennyit kell tenned. William, aki Henrik oldalán állt őrt, látta, hogy a király remeg iszonyatos dühében. János az apja mellett ült, és egy macska kifürkészhetetlenségével figyelte az eseményeket, bár William gyanította, hogy az álarc mögött fülig ér a szája. – Nem teszek semmit! – kiáltotta Henrik elfúló hangon. – Nem kényszeríthetsz rá! Olyan háborút hozol magadra, amiért drágán megfizetsz! Richárd lassan felállt, és kinyújtóztatta magas alakját. Szürke szeme úgy csillogott, mint a csiszolt antigonit, amikor az apja felé fordult. – Nem, ezért te fizetsz meg drágán! – mondta. – Miért legyek hűséges hozzád, amikor nem vagy hajlandó elismerni a jogaimat? Annyira felemésztett a keserűség és a mérhetetlen akaratosságod, hogy egy ostoba fiúra hagynád a királyságodat, aki nem ért az uralkodáshoz és még egy lisztes zsákból sem tud kivackolódni? – mutatott megvetően az öccsére. – Azt hiszed, érdemes rá? Istenemre mondom, minden tönkremegy, amihez csak hozzáér! János sárgásbarna szeme összeszűkült. – Engem viszont nem János tesz tönkre! – mondta Henrik. – Ülj le! William akaratlanul a kardja felé nyúlt. Richárdnak megvillant a szeme, amikor észrevette William szándékát. A keze aranyozott kardkötőjére csúszott, de nem húzta ki a kardját, hanem lecsatolta az övét, és levette a karddal együtt. Hátat fordított az apjának és a testvérének, lassan odament a francia királyhoz, majd ugyanolyan lassan letérdelt elé, és a lába elé helyezte a kardját. – Ezennel hűbéresküt fogadok neked normandiai és aquitániai birtokaim fejében – a hangja messze csengett a teremben –, és mostantól neked tartozom hűséggel azt leszámítva, amivel atyámnak, a királynak

tartozom. – Az utolsó szavakat hangosan és keserűen ejtette ki. – És a segítségedért folyamodom abban az esetben, ha trónöröklési jogaimtól megfosztanának. Henrik talpra ugrott, a canterburyi érseknek kellett lefognia. – Elvakult bolond! – dühöngött. – Hát nem látod, hogy manipulálnak? Richárd halálos nyugalommal nézett az apjára. – Nem – felelte feszültségtől elfúló hangon. – A manipulációval szemben a szabadságot választottam. Vedd észre a magad szemében a gerendát, mielőtt az enyémben a szálkát keresed! – Azzal sarkon fordult, intett a kíséretének, felvette a kardkötőjét, és elhagyta a termet. Francia Fülöp is felállt, távozni készült. – Nyakadon a háború – mondta Henriknek –, és ezt csak magadnak köszönheted. Ha valaha is irigyeltelek, a mai napon bizonyosan kigyógyultam belőle. Tudod jól, hol találsz meg, ha észhez térnél, és úgy döntenél, nem akarod, hogy a fiad haragja felperzselje a birodalmadat. Hűséget fogadott nekem, és a becsület arra kötelez, hogy segítsek neki. Henrik őrjöngve kirohant a teremből, az ellenkező irányba, mint Richárd és Fülöp. Amikor az érsek tiltakozni akart, kitépte az öreg kezéből a pásztorbotot, és elhajította, mint egy dárdát. – Istenemre, amikor látom, mi lett belőle, azt kívánom, bárcsak meddő lett volna a magom! – fuldoklott, amikor William visszahozta a pásztorbotot, és visszanyomta az érsek kezébe. – Ha háborút akarnak, tőlem majd megkapják! Én… ó, Jézusom! – Fuldokló kiáltással hétrét görnyedt, és a hasára szorította a kezét. Chester grófja odasietett, hogy megtámassza, ahogy a roueni érsek is. William elszalajtott egy szolgát Henrik orvosáért. A király kísérete aggodalomtól eltelve kísérte vissza az uralkodót a szobájába, és az ágyra fektették. Henrik homloka gyöngyözött a verítéktől, a teste görcsösen rángatódzott, összeszorított fogai közül nyögések törtek elő. – Látjátok, mit tett vele Richárd? – kérdezte János elhúzva a száját. – Látjátok, hova vezetett az árulása? – Ugyan már, a királynak korábban is voltak ilyen rohamai – mondta chesteri Ranulf. – Nem lehet mindenért Richárd urunkat okolni. – De lehet, és meg is teszem – közölte fagyosan János. William csendesen kivált az emberek közül, és elindult, hogy megkeresse Richárdot, aki a szobájában borozott a lovagjaival, és rettenetesen dühös volt. William riadtan látta, hogy a szolgák már csomagolnak. – Marshal, ha azért jöttél, hogy közbenjárj az apám érdekében, akkor takarodj – morogta Richárd. – Ha az apám beszélni akar velem, akkor maga jöjjön ide, de ajánlom, hogy más nótát fújjon. – Tudnod kell, uram, hogy rosszul van – mondta William. – Mindig rosszul van, amikor nem mehet a saját feje után – förmedt rá Richárd megvetően. – Te is ugyanolyan jól tudod, hogy János mennyire megbabonázza, és hogy mindig is engem szeretett a legkevésbé.

William figyelte, ahogy Richárd sápadt arcát lángba borítja a harag. Azok, akik ismerték Richárd nagyapját, Anjou Geoffrey le Belt, azt állították, hogy Richárd nagyon hasonlít rá. A nagyapja aranyló hajú, jóképű, rendkívül intelligens, de másokat kíméletlenül kritizáló ember volt, aki könnyen dühbe gurult. William azonban sokszor Eleonórára ismert Richárdban. Ugyanaz a vágy hajtotta, mint a királynét, szeretett a figyelem középpontjában lenni. – Nem hiszem, hogy megtagadná tőled a jogos örökségedet, uram – felelte óvatosan. – Ezt így kereken megmondta neked? – Nem, uram. És senki emberfiának nem is fogja bevallani, még neked sem, legalábbis addig, amíg sarokba szorítva érzi magát. Richárd összeszorította a száját. – Mi baja van? – kérdezte gyanakodva. – Gyomorgörcs kínozza. Vele van az orvosa. – Á! Nyilván megcsömörlött magától. – Richárd Williamre szegezte csillogó szürke szemét. – Miért maradsz vele, Marshal? – Amikor visszatértem a zarándoklatról, hűséget fogadtam neki, és az eskümet csak a halál oldhatja fel. – A tiéd vagy az övé? William nem válaszolt. Richárd arcára hirtelen kiült a szánalom. – Dicséretre méltónak találom a hűségedet, de ostobaság volt neki felesküdni, amikor máshoz is elszegődhettél volna – aki nem csak üres ígéretekkel jutalmazna. William az ajkába harapott, úgy döntött, inkább nem válaszol Richárdnak. Ha az ember teheti, ne mutassa az ellenfelének, hogy az ütése célba talált. – Hűséggel tartozom neki. Egyszerű ember vagyok, egyszerű elvek szerint élek. – Nem vagy te egyszerű ember, Marshal. Bonyolultabb vagy, mint egy finoman megmunkált, díszes kard. – Nem, Richárd uram. Sima és egyszerű vagyok, mint egy dísztelen vasdarab, és hiteles. – No meg, veszélyes… – Richárd mosolyogva, a fejét csóválva kiöntötte a kupájából a padlót fedő sásra a seprőt. – Mondd meg apámnak, hogy elmegyek, és hacsak nem egyezik bele a feltételeimbe – amelyek egyáltalán nem ésszerűtlenek –, háborúban állunk, és nem ő lesz a győztes. – Kérlek, uram, nem tudnál várni, és még egyszer átgondolni? – Nem – felelte Richárd ellentmondást nem tűrő hangon. – Gondolja át az apám még egyszer, ha akarja. Az ablaktáblákat eső verte, ahogy a heves őszi vihar leszaggatta a fákról az utolsó leveleket. Az égen súlyos, világos és sötétszürke felhők kergették egymást. Henrik szobájában a rosszul illeszkedő ablaktáblák résein befújt a szél, és megtáncoltatta a méhviasz gyertyák lángját. Parazsat kellett tenni a

tartókba, hogy egy kis meleget csináljanak. Henrik szőrmével bélelt köpenybe burkolózva ült az ágyon, a kezében egy kupa forralt bort szorongatott. A gyomorgörcsei valamicskét alábbhagytak, de William az egyik szolgától tudta, hogy vért találtak a király székletében. – Szóval Richárd elment a francia királlyal – mondta Henrik a szobájában összegyűlteknek. – A fiaim tönkretesznek, de magukat is. Mit tegyek? William tudta, hogy nála magasabb rangúak is vannak körülötte, ezért habozott, de amikor senki sem szólt, megtörte a csendet. – Küldess utána, felség, és kérd meg, hogy térjen vissza! Sok van, amit még el kell mondani, és jobb szavakkal, mint karddal. Henrik ráemelte a tekintetét – a szeme fehérje besárgult –, és William reményt és kétségbeesést olvasott ki belőle. – És ha nem fordul vissza? – Akkor legalább megpróbáltad. Henrik fáradtan intett Williamnek. – Menj hát, és meglátjuk, mire jutsz! Vidd magaddal Bertrand de Verdunt, és parancsold meg a fiamnak, hogy térjen vissza! – Felség… – William hajlongva kihátrált a teremből. Felnyergeltette a leggyorsabb paripát, és de Verdunnel Richárd nyomába eredt. De Richárd is hajszolta a lovát. William és de Verdun délre ért Amboise-ba, ahol megtudta, hogy Richárd itt töltötte az éjszakát, és amint hajnalodott, továbbment. – Nem éritek már utol – mondta Richárd szolgája. – Az uram régen elvágtatott, és szándékosan indult ilyen korán. Semmi értelme, hogy továbbmenjetek. – Azt majd én eldöntöm – válaszolta William, de elcsüggedt. A lovaik kimerültek, és kevés esélyük volt arra, hogy pihent lovakat találnak, hiszen Richárd és a kísérete előttük vonult át Amboise-on. A szolga összefonta a karját, és megvonta a vállát. – Richárd úr a papokkal és az írnokaival töltötte az éjszakát. Csaknem kétszáz levelet küldött szét a támogatóinak, hogy siessenek a segítségére. Nemsokára nyakunkon a háború. Elkéstetek… – Szánakozva nézett végig rajtuk. – Richárd úr lelkesen diktálta a leveleket, nem habozott egy percig sem. Nagyon sajnálom. – Én is – mondta komoran William, végigsimítva lova tajtékos nyakát.

Huszonkilencedik fejezet

Kitört a háború, és egész télen , sőt még kora tavasszal is folytatódott; az összecsapások kiterjedtek az egész határvidékre. Henrik több vára is Richárd és Fülöp kezére került. A tárgyalások nem vezettek eredményre, és mindkét oldalon egyre nőtt az ellenségesség és a keserűség. Henrik egészsége

annyira megromlott, hogy alig bírta megülni a lovát. Zömök alakja összezsugorodott, bőre ráncos lett, míg végül egy félig üres zsákra emlékeztetett. Régi életereje és elevensége egyetlen kicsi, éles körvonalú lángban összpontosult, amit az az elhatározás táplált, hogy nem engedi Richárdot győzni. Henrik Le Mans felé indult, mint egy sebesült róka, aki az odújában keres menedéket; Le Mans volt a szülővárosa, és elhatározta, hogy megvédi a fiával és a francia királlyal szemben. Késő estére járt, a királyi udvar elcsendesült, a legtöbben nyugovóra tértek, a király azonban, aki még betegen is ritkán aludt pár óránál többet, ébren ült az ágyán, csak egy hálóing volt rajta, és a köpeny, amelyet a vállára terített. Megparancsolta Williamnek, hogy hajnalban induljon útnak egy felderítő csapattal, próbálja megkeresni a francia sereget, s ha tudja, derítse ki, mik Fülöp szándékai. – Tudnom kell, milyen messze van. – Felség! – William meghajolt. Rajta kívül ott volt még a szobában Henrik udvartartásának marsallja, Robert de Souville és Hubert Walter, aki az angol főbírót, Ranulf de Glanville-t képviselte. Itt volt még Henrik törvénytelen fia, Geoffrey is, aki mindvégig az apja mellett maradt. Apjához hasonlóan alacsony és vörösesszőke hajú volt, és agresszív. Rendkívüli, a törvényes fiúkból hiányzó szeretettel oltalmazta az apját. János úr nem volt jelen, mert egy korábban megbeszélt találkozóra ment a jelenlegi kedvesével, aki az utóbbi időben igencsak lekötötte az idejét. – Várj csak, Marshal! – szólt utána Henrik, amikor William távozni készült. – Felség? – fordult meg William. Henrik szeme alatt hatalmasra nőttek a táskák, és a keze úgy remegett, hogy a kupában levő bor felszíne reszketett. – Beszélni akarok veled Kendali Heloise gyámságáról. A szavai villámcsapásként érték Williamet, de sikerült megőriznie a nyugalmát. – Felség? – kérdezte udvarias érdeklődéssel. – Úgy sejtem, nem akarod elvenni a lányt, különben már akkor megtetted volna, amikor a gyámja lettél. – Felség, én… Henrik egy intéssel belefojtotta a szót. – Lehet, hogy beteg vagyok, de a betegség sem az eszemtől, sem a hallásomtól nem fosztott meg. Megígértem, hogy ha mellém állsz, Châteauxroux urává teszlek, de ahogyan hallom, te inkább egy másik örökösnőt vennél el… Isabelle de Clare-t? William megköszörülte a torkát. – Igen, felség… így van. – Akkor vedd el, és Denise de Berryt Baldwin de Béthune kapja. Kendali Heloise új gyámja pedig Gilbert FitzReinfred lesz. Pont valami ilyesmit kerestem a számára. – A király Hubert Walterre pillantott. – Jegyezd fel, amit mondtam, és az írást juttasd el Lord Glanville-hez! William Marshal vegye feleségül Isabelle de Striguilt, és a hölgy kezével járó birtokokat belátása szerint igazgassa!

Hubert Walter meghajolt, és azt mormolta, hogy úgy lesz, ahogyan őfelsége óhajtja. A családja abban reménykedett, hogy Isabelle de Clare-t összeházasíthatják Hubert testvérével, Theobalddal, de Hubert minden hájjal megkent politikus volt, és a szeme sem rebbent Henrik jelenlétében. William nagyot nyelt, próbálta összeszedni vadul kavargó gondolatait. Henrikhez ment, letérdelt elé, és felajánlotta a kardját. – Mindig a tiéd a hűségem, felség. Henrik örömtelenül elmosolyodott. – Akkor reménykedjünk, hogy az életem olyan tartós lesz, mint a hűséged. Mindkettőnk érdekében. Amikor megszólaltak az első kakasok, William kivezette Le Mans-ból a kis felderítő csapatot. Sűrű köd szállt fel az Huisne folyóról, s olyan rosszul lehetett látni, hogy Williamet az idő inkább a borongós angol őszre, mint egy anjoui tavaszra emlékeztette. Ő és az emberei csak vékonyan öltöztek fel, és a reggeli hűvösség áthatolt a köpenyükön, a tunikájukon, és a csontjukig hatolt. A lovak eleinte merev lábbal haladtak, de ahogy felmelegedtek, úgy szaporázták egyre jobban a lépteiket. Átkocogtak a külvároson, majd a folyó felett átívelő fahídon. William megpróbált a rá váró feladatra összpontosítani, de a gondolatai folyton visszatértek Henrik ígéretéhez és Isabelle de Clarehez. A lány birtokai egy csapásra gazdaggá tehetik, magas rangú földesúr lesz. Ráadásul a lány is bájos. Nem lesz nehéz gyermekeket nemzeni vele, akik majd a nyomába lépnek. Szigorúan emlékeztetnie kellett magát, hogy ne hagyja csapongani a képzeletét. Ahhoz, hogy elvehesse az örökösnőt, Henriknek olyan sokáig kell élnie, hogy valóra válthassa az ígéretét, és meg kell őriznie a hatalmát, ám jelenleg mindkettő egy hajszálon múlott. Csupa fény és ragyogás az egyik oldalon, a másikon nyomorúság… Minden bizonnyal Henrik is erre számított. Átlovagoltak a mezőkön és a legelőkön. A fűzfák ágairól nedvesség csepegett, és a folyóparton meg a sövényekről a friss, zöldellő tavasz illata áradt az élettől duzzadó indákból. Amint elhagyták a folyó közvetlen közelét, a köd már csak foltokban takarta a földet, és kezdett felszakadozni. William parancsára a lovagok szótlanul haladtak előre, a zabla láncát is rongyokba csavarták, hogy tompítsák a csörgést. Azt az utasítást kapták, hogy keressék meg a francia sereget, puhatolják ki a szándékait, és jelentsék a királynak, amit megtudnak. A királyi udvartartás marsallja, Robert de Souville lovagolt legelöl, és idegesen nézelődött körbe, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban lecsaphatnak rájuk. Geoffrey de Brûlon, Henrik kíséretének egyik ifjú lovagja épp ellenkezőleg, magabiztosan tört előre, és William látta rajta, hogy szívesen bocsátkozna harcba. Az egyiket noszogatni kell, a másikat visszatartani, gondolta szomorkás mosollyal, és eszébe jutott, milyen volt Drincourt-nál. Gilbert FitzReinfred, a roueni érsek, Walter de Coutances

unokaöccse is velük tartott. Ígéretes fiatalember volt, de kiugró képességek nélkül, megbízható és hűséges, mint egy jó vadászkutya. – Heloise ritka kincs – jegyezte meg lovaglás közben csöndes nyomatékkal William. – Úgy is bánj vele, különben velem gyűlik meg a bajod! – Igenis, uram – felelte elvörösödve FitzReinfred. Világoskék szeme okosan csillogott. – Feltett szándékom, hogy jó férje leszek. William, mint férfi a férfinak, kurtán bólintott. – Akkor erről nincs is mit beszélni, csak sok örömet kívánok nektek. – Halkan suttogott, de most hirtelen hangokra lett figyelmes, és a kezét felemelve megrántotta a kantárszárat. A lebegő szürke ködfoltok között egy tucatnyi lovagot pillantottak meg: a lovukról leszállva egy kis erdő szélén álldogáltak a domb túlsó oldalán. Könnyű fegyverzetet viseltek, kenyeret ettek, és időnként kortyoltak a bőrkulacsokból. Egyikük kissé távolabb bukkant elő a fák közül, épp befejezte a vizelést. Amikor elkészült az öltözködéssel, átvette a lovát a társától, aki addig vigyázott rá, és nyeregbe pattant. Perceken belül a többiek is követték. A maradék kenyeret a nyeregtáskába tették, a kulacsot felakasztották a nyeregkápára, felvették a lándzsát és a pajzsot, azután az erdőt maguk mögött hagyva északi irányban haladtak tovább. Az utolsó férfi még megállt, és körülnézett, mielőtt követte a társait. A ködfal összezárult, és amikor ismét megnyílt, már csak a földön hátrahagyott morzsák, és a lovak patájától letaposott fű jelezte, hogy egyáltalán ott jártak. – A francia sereg felderítői – suttogta William, a nyomokat vizsgálva, miközben meg-meghúzta a kantárt. Robert de Souville megnyalta az ajkát, és a keze görcsösebben markolta a lándzsa nyelét. – Szólnunk kell a királynak – javasolta, és már fordította is vissza a lovát. – Nem – rázta meg a fejét William. – Mit is mondanánk neki? Hogy azt hisszük, Fülöp felderítőit láttuk? És most hova tartanak? Milyen közel vannak az urukhoz? De Souville elvörösödött, és motyogott valamit a bajsza alatt. – Maradjatok itt – parancsolta William. – Geoffrey-val távolról követjük őket, és kiderítjük, miben sántikálnak. Semmi esetre se menjetek vissza a királyhoz addig, míg többet nem tudunk. Ott hagyta de Souville-t a többi lovaggal, és de Brûlonnal elkocogott abba az irányba, amerre a franciák eltűntek. A patanyomok súlyos harmattól szürkéllő mezőkön vezettek át, a talaj szelíden hullámzott és emelkedett. Hamarosan hangokat is hallottak: fegyvercsörgést, paták dobogását a nedves talajon. William intett Geoffrey-nak. Leszálltak a lovaikról, kikötötték őket egy bodzabokorhoz, majd fellopakodtak a dombtetőre. A jeges harmat egykettőre átitatta a csizmájukat és a harisnyájukat. A dombtetőn lekuporodtak, nehogy véletlenül észrevegyék őket, és lenéztek.

– Jézusom – mormolta Geoffrey, és keresztet vetett. – Több ezren vannak! – Az egész sereg – bólintott William. A francia lovagokat és gyalogosokat felderítő csapatok vették körül, és onnan, ahol rejtőzködtek, Geoffrey könnyen leszedhette volna a csatlósokat, ha van náluk íjpuska. Elég lett volna, ha egy felderítő felvágtat a dombtetőre, és azonnal felfedezik őket. William és Geoffrey gyorsan lóra pattant, és visszavágtatott az övéikhez. Geoffrey hevesen kardoskodott, hogy támadják meg a lovas csatlósokat, de William lehűtötte. – Igaz, hogy megtámadhatnánk őket – mondta és néhányat megölhetnénk, de ez csak olyan lenne, mintha bottal piszkálnánk a darázsfészket, és abban reménykednénk, hogy nem ered a nyomunkba az egész boly. A lovaink nem bírnák az üldözést. Szükség van az erőnkre, hogy minél gyorsabban elvigyük a hírt Henrik királynak Le Mans-ba. Ne aggódj! Nemsokára bőven adódik alkalom, hogy vitézi tetteket hajts végre! Henrik a francia sereg közeledéséről szóló híreket összeszorított szájjal és meglepetés nélkül hallgatta végig. Megint rosszabbul volt, a mellkasában fájdalmat érzett, és fulladt, de nem volt hajlandó pihenni. Megparancsolta, hogy a folyón túli gázlóknál állítsanak karókat, és az Huisne-en átvezető hidat rombolják le. Maga is kiment, és a kedvenc szürke lova hátáról nézte a munkálatokat. János herceg is vele tartott, és átható tekintettel figyelte, ahogy az emberek leverik a karókat a lomha folyású vízbe. Még nem fejezték be az előkészületeket, amikor a francia előőrsök megérkeztek a túlsó partra, és az erdőben kezdték felverni a sátraikat. – Nyíllövésnyi távolságon kívül vannak, felség – súgta oda William, és összehúzott szemmel a távolságot méricskélte. – Tudják a dolgukat. Henrik a fogát csikorgatta. – Ha a franciák megpróbálják lerohanni a várost, felgyújtom! Hadd tapasztalják meg a poklot, még mielőtt odajutnak. – Jönnek a franciák, milord? – kérdezte feszült hangon Jean D'Earley. William az ifjúra pillantott. A fegyvernökei késő éjszakáig fennmaradtak, páncélt fényesítettek, csatokat és szíjakat ellenőriztek, hogy a felszerelés rendben legyen. Nem mintha William hibákra számított volna, de nem volt értelme aludni küldeni őket, amikor látszott, hogy úgysem jönne álom a szemükre. William gyanította, hogy Le Mans-ban azon az éjszakán csak a csecsemők és a szenilis vének aludtak, akik túl fiatalok vagy túl öregek voltak ahhoz, hogy tudják, a hatalmas francia sereg hamarosan átkel a folyón. – Úgy hiszem. – William kinyújtózott, az izmait próbálgatta, mert tudta, hogy aznap kemény harc vár rá. A kardhüvelyéhez ment, kihúzta a kardját, és megvizsgálta az élét. – Éles, mint egy vén banya nyelve! Jó munkát végeztél,

Jean. Elmúlt már a tárgyalások ideje. Francia Fülöp és Richárd gróf térdre akarja kényszeríteni Henrik királyt. A mi dolgunk, hogy ezt megakadályozzuk, igaz? – Kérdő pillantást vetett két fegyvernökére. – Igen, milord. – Jean idegesen toporgott, Jack csak mereven bólintott. William nem akarta őket a harc közelébe engedni. Egyszer majd átesnek a tűzkeresztségen, de lehetőleg nem egy olyan csatában, ahol elkeseredett, szörnyű küzdelem és ráadásul igazi tűzvész várt rájuk. – Segítsetek felöltözni! – mutatott a fegyverkabátra. Az unokaöccse szeme elkerekedett. – Máris felveszed a páncélt? – Ha a franciák támadásra szánják el magukat, akkor erre hamarosan sort kerítenek, és nem várják meg, míg felöltözünk, hogy megütközzünk velük – válaszolta William. – Más hadd tegye, amit akar, de én inkább felkészülök. – Beledugta a karját a bélelt fegyverkabát ujjába, és kibújtatta a fejét a nyakkivágásnál. – Amikor nagyanyád testvére, Patrick páncél nélkül lovagolt a királyné kíséretében, lesből törtek rá, és hátba szúrták. Ha akkor vértet viselt volna, valószínűleg ma is élne. Henrik király rosszallóan méregette Williamet, aki teljes vértezetben jelent meg a misén. Másoknak is megfordult a fejükben, hogy páncélt öltenek, többek közt János hercegnek, de szégyenszemre le kellett vetniük az ajtóban. Míg William a nagybátyja halála miatt félt attól, hogy fegyvertelen legyen a veszély torkában, addig Henriket Thomas Becket hírhedt meggyilkolása miatt zaklatta fel, hogy fegyvereseket lát a templomban. William nem engedelmeskedett, amikor őt is felszólították, hogy hagyja kint a fegyvereit. Henrik dühösen ráncolta a homlokát, és mise közben nem volt hajlandó mellette állni, a mise végén pedig elutasító volt vele, még hátat is fordított neki, míg a lovásza odavezette a lovát. Amikor Henrik a kengyelbe tette a lábát, egy fegyveres rohant oda, és lihegve jelentette, hogy a franciák támadásra készülnek. – Átkelőhelyet találtak a lándzsásoknak, felség! Henrik átkozódni kezdett, és nyeregbe pattant, és William is utánasietett. A hátuk mögött a többiek veszett igyekezettel próbáltak páncélt ölteni, és összeszedni a fegyvereiket. Mire az Huisne-hez értek, egy maroknyi francia lovagnak már sikerült is átkelnie, a nyomukban újabbak gázoltak át, és több helyen is összecsapásra került sor Henrik király Anjou védőivel. Henrik elkeseredetten nézte a franciák előrenyomulását. – Nem szabadna átkelőhelynek lennie! – A király erősen zihált, lélegzete hörögve tört elő a torkából. – Nem szabadna! De nem volt mit tenni. William intett, hogy fel akarja venni a sisakját, és Jean D'Earley rémülten segédkezett neki. Két Anjou lovag vágtára fogta a lovát, és teljes erőből nekirontott a legelöl álló franciáknak. Az egyik lándzsája összetört a francia pajzsán, és a lovag kezében csak a markolat

maradt, de mindkét ellenfelét a földre döntötte. A lovagok a második összecsapás után is a nyeregben maradtak, és kivonták a kardjukat. – Menj, felség! – intett hevesen William a királynak. – Fegyvertelen vagy, így nem harcolhatsz! Henrik tekintete az Huisne túloldalát, az átkelésre váró francia csapatokat pásztázta. A francia zászlók között lebegett a fiáé és feltételezett örököséé, Richárdé, Poitou grófjáé is; a napkelte fényében felragyogtak a selymek. Henrik a fogát csikorgatta. – Le Mans-t akarja? – mordult fel dühösen. – Akkor megkapja! Majd meglátjuk, hogy tetszik neki! Megfordította a lovát, és visszavágtatott a városba, nyomában a felfegyverzett hűbéresekkel és a lovagjaival, magára hagyva Williamet és sietősen összeverbuvált embereit, hogy amíg csak tudják, tartsák vissza a franciákat. Baldwin de Béthune a városkapu előtt csatlakozott Williamhez, és vadul rávigyorgott, mielőtt felvette a sisakját. – Remélem, éles a kardod! – mondta. – Mert ha jól látom, mi ránk vár, a nap végére tompa lesz! William a sisakja mögül viszonozta a mosolyt, de inkább csak vicsorgott. Egy pillanatig sem reménykedett abban, hogy tartani tudják a franciákkal szemben a várost, most, hogy találtak egy gázlót, ahol könnyedén átkelhettek a folyón. Annyit tehettek, hogy amíg Henrik és a csapatai visszavonulnak, sakkban tartják őket. Akárcsak Drincourt-ban, amikor még fiatal lovag volt, itt is szűk helyen kellett megküzdeniük az ellenséggel, és a váratlan kitöréseket, amikor végre teret nyertek, kényszerű visszavonulások követték. A feldúlt földet törött pajzsok és dárdák, elhagyott felszerelés és lótetemek, emberi holttestek borították. Amikor William megperdült, hogy lesújtson az ellenfelére, a lovát megsebesítette egy lándzsa, és az oldalából dőlni kezdett a vér. William átkozódva lefegyverezte az ellenfelét, kényszerítette, hogy szálljon le a lóról, majd felszállt a nyeregbe, és a sebesült csődört visszaküldte a vonalakon túlra. Az új ló, egy spanyol foltos csataló pihent, makacs jószág volt, és egy darabig William legalább annyira küzdött vele, mint a franciák ellen. A kardot forgató karja égett a fáradtságtól, a pajzsot tartó elzsibbadt, a szeme előtt már összefolyt minden. Baldwinnal csak annyit értek el, hogy visszatartották a franciákat, és kis csapatuk rohamosan fáradt. – Istenem, felgyújtotta a várost! – lihegte hirtelen Baldwin. William felnézett. Annyira lekötötte, hogy levegőhöz jusson, hogy észre sem vette a változást. Csak most figyelt fel az égett szagra, ami orrfacsaróbb volt, mint a főzéshez gyújtott tüzek füstje. – Megmondta, hogy inkább felgyújtja, minthogy a franciáké legyen… – Odavágott a kardjával, a pajzsával elhárította egy másik lovag támadását, a lovával pedig nekirontott egy gyalogosnak. Baldwin jó párszor odasuhintott a buzogányával, és ettől pár másodpernyi lélegzetvételhez jutottak. Hirtelen erősítés érkezett, de csak átmeneti könnyebbséget jelentett, mert mindössze

Henrik testőrsége ért oda a királlyal az ostromlott kapuhoz. Henrik ajka elkékült, az arcát úgy eltorzította a fájdalom és a harag, hogy William inkább másfelé nézett. A szemét csípte a füst, és a tekintete a sisak résén át az újabb rohamra készülődő francia és poitoui katonákra esett; a gyalogosok tömegével özönlöttek a gázlóhoz, a városfalakat pedig egyre jobban elborította a füst. – A többi kapu védelme nagyon gyönge, el fognak esni – mondta Henrik rekedten. – Vissza kell vonulnunk. Amíg lélegzem, nem hagyom, hogy az a pokolfajzat fiam és az a szodomita francia elfogjanak. – Az állával intett. – Vond vissza az embereidet, Marshal! Fresnay-ben találkozunk. – Felség. – William a kaputól távolabb összegyűjtötte az embereit, és követte Henriket az égő városon át a Fresnay-be vezető úton. Az erős szél belekapott a lángokba, a tűz gyorsan terjedt, felemésztette a zsúpfedeleket és a fa tetőzsindelyeket, átrágta magát a tartógerendákon, a pajták és az istállók szalmáján és falain, és eleven, vörös szikrákkal teli, szürke ködöt bocsátott a városra, amely úgy csípett, mint a lódarazsak. Ellovagoltak egy kereskedő háza előtt. A többemeletes épület fazsindelyes teteje nagy lánggal égett; a tűz a szomszédos raktárépületről terjedt át. Egy asszony próbálta kimenteni a holmiját a tűzből. William rámeredt, és érezte, hogy a szíve nagyot dobban. Az asszony arca és dereka kigömbölyödött, lágyabb lett, de a tartásáról rögtön ráismert. – Clara? – Határozottan intett a fegyvernökeinek, hogy segítsenek, leszállt a nyeregből, az asszonyhoz sietett és kikapott egy dunyhát a kezéből. A dunyha lángra kapott, és ahogy a füst kezdett beszivárogni a sisakja résén át, Williamet elfogta a köhögés. Jean odasietett, hogy segítsen kicsatolni a sisakot, és Williamnek sikerült lerángatnia a fejéről. Az arca egészen kivörösödött, szinte fuldokolt a füsttől. – Hozd ide a másik sisakot! – nyögte ki nagy keservesen. – Ebben megfulladok. – A dunyhára taposott, hogy eloltsa a tüzet, és elkeseredve, szégyenkezve meredt a talpa alatt heverő, megpörkölődött hímzésre. A megfeketedett ágytakaró látványa jobban elkeserítette, mint a pincétől a padlásig lángoló ház. Jean William könnyebb sisakjával szaladt vissza a málhás állattól; ez a sisak fedetlenül hagyta viselője arcát, csak orrvédő volt rajta. Clara odébb ment, és leült a kertben egy festett ládára, onnan nézte, ahogyan a tűz elemészti az otthonát. – Menekülnöd kell, jönnek a franciák! – William odasietett hozzá, a karjánál fogva megragadta, és talpra húzta. – Bármelyik percben itt lehetnek. – Elfordult, és a ruhaujjába köhögött. Clara lerázta magáról a férfi kezét. – Anjou Henriknél nem lehetnek rosszabbak! – vágta oda, és a házra mutatott. – Nem a franciák gyújtották fel a várost! Stephen megmondta, hogy ez lesz! – És Stephen most hol van? – mordult föl William. – El kell mennetek!

– Ne aggódj! – Clara gúnyos, kihívó pillantása a régi időkre emlékeztette Williamet. – Mindig olyan férfiakat választok, akik törődnek velem. Két nappal ezelőtt kiszállítottuk a bort a városból, és a pénzünket is biztos helyre menekítettük. Elment, hogy elhozza a lovakat az istállóból… Én… – Az arca felragyogott, és a szoknyáját felfogva félrelökte Williamet, és egy hordóhasú kereskedő meg a szolgája felé szaladt, akik lovon ügettek feléjük, és kantárszáron vezettek egy hátaslovat meg két málhás állatot. William figyelte, ahogy a férfi leszáll a lováról, és megcsókolja Clarát, mielőtt felsegíti a nyeregbe. A szolga segítségével felszíjazta a málhás lovakra a festett ládát és a mozgatható tárgyakat. Gyors, ügyes mozdulatokkal dolgozott. Clara Williamhez léptette a lovát, és lenézett rá. A szeme sarkában pókháló finomságú ráncok húzódtak, tokája nőtt, de a szeme ugyanolyan sötét és ragyogó volt, mint amikor William megismerte. – Tudom, hogy megmentettél volna – mondta szelídebben –, és hálás vagyok érte, de amint látod, nincs rá szükségem. – Nincs. – William a férfira pillantott, aki elvette tőle Clarát: egy jelentéktelen, termetes városi polgár állt előtte, akinek a pocakja az övére lógott, és a vonásai sem voltak túl megnyerőek. – Isten veled búcsúzott. – Siessetek! – Isten veled – mondta az asszony az emlékezés és a búcsú halvány mosolyával. Egy pillanatra egymásba fonódott a tekintetük, aztán Clara elfordította a lovát, a férfi pedig meghúzta az utolsó szíjat a málhás lovon, és tekintélyes termete ellenére fürgén a nyeregbe pattant. Mereven odabiccentett Williamnek, és különösebb hűhó nélkül belevágta a sarkantyúját a lova véknyába. Stephen, Clara és a szolga olyan gyorsan tűnt el a füstben, mint a kísértetek, és William szomorúan, mégis megkönnyebbülve ment vissza a lovához. William de Mandeville, Essex grófja ért oda a csapatai élén, és Henrik előtt is megerősítette, hogy Le Mans elesett. – A kapukon át özönlenek be a franciák, élükön Richárddal, Poitou grófjával. – Elakadt a lélegzete. – Indulnod kell, felség… Henrik összerezzent a legidősebb fia nevének hallatán, csakúgy, mint William. Tudta, hogy Henrik a legjobban attól retteg, hogy szemtől szembe találja magát Richárddal, és a fia megalázza. Ami büszkesége a királynak megmaradt, az sok sebből vérzett, megkopott és az utolsókat rúgta, de az, hogy a fia mérje rá rosszindulatúan a végső csapást, nem kegyelemdöfés, hanem szégyenletes gyilkosság lett volna. – Menj, felség! – biztatta William is. – Majd én feltartóztatom őket. Henrik ránézett, még egyszer bólintott, majd egyetlen szó nélkül elvágtatott. William fölpattant a lova hátára, ráparancsolt a fegyverhordozóira, hogy csatlakozzanak Essex csapataihoz, majd egy maroknyi lovaggal elfoglalta a helyét a menet végén, mint a király utóvédje.

Az útjukat előbb a városból menekülők állták el, akik zsákokban, kézikocsin vagy málhás pónik hátán, ökrösszekereken igyekeztek menteni az ingóságaikat. Az asszonyok sírtak, a gyerekek sikítottak. A jajveszékelő menekülők Williamet átkozták, amikor átfurakodott közöttük, de William rájuk sem hederített. Semmi sem érdekelte, csak az, hogy Henriket biztos helyre juttassa. Nyomát sem látta Clarának, és feltételezte, hogy a kereskedővel másik úton menekültek, aminek örült. Nem szívesen lovagolt volna el mellette. Amint kiértek a külvárosból és a menekülők áradatából, vágtára fogták a lovaikat. A király komoran, hamuszürkére vált arccal kapaszkodott a nyeregbe, de amikor Baldwin de Béthune megkérdezte, hogy ne lassítsanake, megrázta a fejét, és erősködött, hogy még gyorsabban meneküljenek. De Souville, akinek a lova lesántult, alig tudott lépést tartani a többiekkel. Amikor William hátrafordult, hogy megnézze, hogy halad de Souville, egy poitoui lovagot pillantott meg, aki felemelt lándzsával vágtatott utánuk. De Souville felemelte a pajzsát, és megpróbálta elrántani a lovát az útból, de a lovag vele együtt fordult, és kivetette a nyeregből. Alighogy de Souville a földre zuhant, újabb poitoui lovagok vágtattak oda. A hatalmas porfelhőből, amelyet a lovak patája kavart, egy erős, sötétbarna, lenszőke sörényű és farkú csataló bukkant elő. Bár a lovasának nem volt a kezében pajzs, William azonnal ráismert Richárdra. Meghűlt az ereiben a vér. Előreszegezte a lándzsáját, és a lovát nógatva igyekezett elállni az útját. Richárd olyan hevesen rántotta vissza a lovát, hogy az állat a levegőbe ágaskodott. – Ne légy ostoba! – üvöltötte oda Richárd a kettejüket elválasztó távolságon át. – Állj félre! William a csatalovát táncoltatta, és támadásra készült. – Fordulj vissza, uram, ha kedves az életed! – kiabálta vissza. Richárd megvető haraggal felkacagott. – Ezt nem mered megtenni! – harsogta gúnyosan vigyorogva, és a ló nyakára csapott a kantárszárral. William habozás nélkül nekilódult. Richárd szeme elkerekedett. Megpróbált félrehúzódni, de William más szögben tartotta a lándzsát, és teljes erőből szúrt. Óriási, erőteljes csapás volt, fel halálos. William az áldozatában hagyta a lándzsát. – Vigyen el az ördög, uram! – morogta, azzal elvágtatott. A megdöbbent Richárd lekászálódott a lóról, amely a halálos döféstől azonnal elterült a földön és kimúlt, és visszafogta a lovagokat, akik folytatták volna a hajszát. – Nem! – kiáltott oda nyersen. – Hadd menjenek! Meneküljenek csak, úgyis hamarosan utolérjük őket, és akkor… majd leszámolunk velük.

Harmincadik fejezet

Chinon előtt Coulaine falvában nyugalom honolt. William hunyorogva pillantott fel az égre, a pacsirtát kereste, amely az eget ostromolta az énekével, és végül ráakadt a kékségben magasan egy sötét pettyre, ahonnan a hangot hallotta. A torokhangú trilla még kitartott néhány másodpercig, aztán hirtelen elhallgatott, ahogy a madár a mélybe zuhant és eltűnt a szeme elől a tavaszi mező magas füvében, ahol kancák legelésztek a csikóikkal. William erre hozta ki a csapatait azzal az ürüggyel, hogy megnézi egy csatalovakat tenyésztő helybeli földesúr lovait, de valójában el akart szabadulni Henrik király közeléből, akinek rohamosan romlott az állapota. A királyt olyan erős fájdalmak gyötörték, hogy a legerősebb gyógyfőzetek és altatószerek sem enyhítették a szenvedését. Az állapota romlásával pedig szertefoszlottak William előrejutással kapcsolatos reményei is. William tisztában volt azzal, hogy valószínűleg tönkretette a jövőjét, amikor leszúrta Richárd lovát, de mivel abban a pillanatban döntenie kellett, hogy feláldozza a lovat, vagy megöli magát Richárdot, vagy továbbengedi, és ezzel becstelenségnek teszi ki magát, egy pillanatig sem habozott. Gondolataiból a lótenyésztő térítette magához, aki a király hogyléte felől érdeklődött, és aggodalmának adott hangot, hogy a franciák esetleg lerohanják Chinont. – Az egész életemet a lovaknak szenteltem – mondta, és a legelésző kancákra és csikókra mutatott – Inkább meghalok, semmint hogy hagyjam, hogy a poitoui és francia csőcselék ellopja őket. – Békét kötöttek, nem rohanják le Chinont – nyugtatta meg William magabiztosabban, mint amilyen valójában volt. Richárd úgy üldözte az apját, hogy William szerint bármi kitelt tőle. Henrik király egy hete találkozott Fresnay előtt Richárddal és Fülöppel. William mérhetetlen szánalommal és haraggal nézte végig, mekkora erőfeszítésébe kerül Henriknek méltósággal viselkednie az ellenségei előtt. Henrik a találkozó előtt egy templomos kápolnában keresett menedéket, és a falnak kellett támaszkodnia, hogy egyenesen tudjon állni, olyan szörnyű fájdalmai voltak. William üzenetet küldött Fülöpnek és Richárdnak, hogy a király gyengélkedik, és képtelen elmenni a tanácskozásra. Richárd azonban nem volt hajlandó elfogadni a választ, és fennhangon kijelentette, hogy az apja betegnek tetteti magát, hogy ne kelljen részt vennie a találkozón, és ha nem jön el, újabb háborút zúdítanak a nyakába. Henrik elővonszolta magát a templomból, és iszonyatos erőfeszítéssel felszállt a lovára. Kínjában összeszorította a fogát, úgy lovagolt oda, ahol az ellenségeivel találkozott, és közben lihegve azt mondta Williamnek, hogy ha Isten ad elég időt hozzá, megfizetteti Fülöppel és Richárddal, amit vele tesznek. Fülöp, látva az állapotát, rádöbbent, hogy Henrik valóban súlyos beteg, és felajánlott neki egy köpenyt, hogy arra üljön a tárgyalások alatt, de Henrik visszautasította az

ajánlatát, és inkább lóháton maradt, mert így legalább szemernyi méltóságát megőrizhette, miközben az ellenségei a békekötés megalázó feltételeit diktálták. Richárd sem pillantással, sem mozdulattal nem árult el szánalmat az apja iránt. William nem tudta eldönteni, hogy Richárd ezzel még több fájdalmat akar okozni az apjának, vagy csak az ellen védekezik, nehogy Henrik megbántsa, vagy a közöny teszi ilyenné. Bármi is motiválta, a béketárgyalások alatt végig közömbös maradt. Henrik visszatért Chinonba, és ágynak esett. János herceg irtózott a betegszoba áporodott levegőjétől, és feltűnően kerülte az apját, de Henrik törvénytelen fia, Geoffrey sokat ült az apja betegágya mellett, a homlokát törölgette és csitította dühkitöréseit. – Úgy hallom, a király halálos beteg – fürkészte a lótenyésztő William arcát. – Úgy beszélik, közel állsz hozzá. Igaz a hír? – Igaz, hogy a legidősebb fia viselkedése megsebezte a szívét – kerülte meg William az egyenes választ –, és valóban gyengélkedik, de vasakarata van, és még nem törték meg. – A hangja elutasító volt, és a tenyésztő nem faggatta tovább, William pedig nekilátott, hogy megvásárolja a kiszemelt kancát, kancacsikót valamint egy ígéretes csődörcsikót. Arra nem gondolt, hova teszi őket az elkövetkezendő hónapokban, ezért egyelőre a tenyésztőnél hagyta az állatokat. Fanyar mosollyal megjegyezte, hogy a döntése annak a meggyőződésének a bizonyítéka, hogy a poitoui és francia seregek nem fosztogatják majd a környéket. Valójában azonban fogalma sem volt, mi lesz, és legalább annyira bizonytalan volt a saját, mint a királyi udvartartás más tagjainak sorsa felől. Ahogy lassan visszafelé lovagolt a városba, beérte őt egy Chinonba tartó csapat, amelyet Roger Malacheal, a királyi főpecsétőr vezetett. Malacheal Tours-ból tartott hazafelé, ahol Henrik megbízásából járt. Fülöp király vállalta, hogy átadja azoknak a nevét, akik Henrik ellen fordultak, és Malacheal ezért a névsorért ment. Komoran üdvözölte Williamet, látszott rajta, hogy teljesen kimerült. William-nek volt annyi esze, hogy ne érdeklődjön egyenesen a küldetése felől, így csak egy általános kérdést tett fel, amire Malacheal szótlanul rázta a fejét, és még jobban legörbült a szája. – Rosszabb, mint gondolod – csak ennyit válaszolt. Amint megérkeztek Chinonba, Malacheal rögtön a király szobájába ment, ahova William is követte. A király nem kelt fel, bár felöltözve ült az ágyán az orvosaitól és az írnokaitól körülvéve, akiknek még ilyen legyöngült állapotban is leveleket diktált. Geoffrey féltékenyen őrizte, és olyan gyanakvással lesett mindenkit, mint egy házőrző kutya. Malacheal az ágyhoz közeledett, térdet és fejet hajtott. Henrik intett neki, hogy álljon fel, és felé nyújtotta remegő kezét. – Nálad van az árulók névsora? – kérdezte. – Felség… – habozott a főpecsétőr. – Hadd nézzem! – sürgette rekedten a király.

Malacheal nem halogathatta tovább az elkerülhetetlent, hanem átnyújtotta a pergamentekercset. Henrik feltörte a pecsétet, és kitekerte a levelet. A látása már sokat romlott, és karnyújtásnyira kellett tartania az írást, hogy el tudja olvasni. De még így sem látta a neveket, és bosszús fejrázás mellett visszaadta a tekercset Malachealnak. – Olvasd fel te! – parancsolt rá. Malacheal úgy vette el, mintha méreggel itatták volna át a pergament. Megnyalta kicserepesedett ajkát, és némán végigfutotta a névsort. – Isten engem úgy segéljen, uram, a névsorban az első a fiad, János úr! Henrik utána suttogta a nevet. Többször is megismételte, minden alkalommal kicsit hangosabban, és a fejrázása is egyre hevesebb lett. – Nem hiszem – nyögte reszelős hangon. – János sosem tenné ezt velem! Azonnal hozzátok elém! A körülötte álló férfiak egymásra néztek. – Megyek, és megkeresem, felség – ajánlotta William. Geoffrey-ra pillantott, és látta az apja mögött álló fiatalember tekintetében a tagadást. Kisietett a királyi hálószobából, és a palotán át az istállóba ment, ahol a lovászoktól megtudta, hogy János nem sokkal az után, hogy William a lótenyésztőhöz indult, elhagyta a kastélyt. Magával vitte a testőreit, a szolgáit, két megrakott málhás lovat, és még nem tért vissza. William összeszorította a száját, és nekilátott, hogy átkutassa a várost. A bordélyokban és a fogadókban nem látták, ahogy a rőfösnél, az aranyművesnél és a kereskedőnél sem, aki ritka ékköveket árult – János igen szerette a drágaköveket –, és William egyedül tért vissza a palotába. A király úgy várta a híreket, mint az elítélt a kivégzése reggelén az ítélethirdetést: kegyelmet remélve, de a szíve mélyén tudva, hogy minden hiába. William kihúzta magát, és egyenes derékkal, emelt fejjel mérte a királyra a csapást, és bármit is érzett, a szánalmat nem hagyta az arcára kiülni. – A fiad ma hajnalban elment, felség. Már nem tartózkodik a városban. Henrik Williamre nézett, majd az ágyát körülálló lovagokra és tisztségviselőkre. A pillantása elhomályosult és befelé fordult, mintha a világ és maga között becsukott volna egy ajtót. – Eleget mondtál – motyogta. – Húzd be a függönyt, és hagyjatok magamra! Mind – erőtlenül az ágya körül lógó függönyökre mutatott. Kétség sem fért hozzá, hogy a király nem épül már fel a betegségéből. János szökésének a híre megfosztotta az akaraterejétől, hogy szembeszálljon a halállal. Nem volt hajlandó ételt-italt magához venni. A gyönge hőemelkedésből, ami hetek óta kínozta, magas láz lett, és az orvosok képtelenek voltak lenyomni. Nem volt már magánál, és ha ki is nyitotta a szemét, nem látta a körülötte állókat, és nem tudott válaszolni arra, amit kérdeztek. Rosszabbodó állapota harmadik estéjén Baldwin és William némi pihenést engedélyezett magának, és elment egy borkimérésbe. Wigain is

velük tartott, valamint Walter Map, és a tisztára súrolt padokon, a kecskelábú asztalok körül az udvartartás számos lovagja üldögélt. Henrik fattya, Geoffrey is a társaságban volt, és William még sosem látta ilyen részegnek. – Ma megint sokan távoztak – mesélte a kupája fölé görnyedve Baldwin. – A zsoldosok tudják, hogy itt nem terem számukra babér. Vagy hazamennek a földjeikre, vagy átlovagolnak Richárd, Fülöp és János istentelen háromságához. Egy lány lépett oda, hogy megtöltse a boroskancsójukat. Wigain kedvetlenül belecsípett a fenekébe. – El kéne menned Angliába, hogy elvedd a menyasszonyodat, amíg lehet – tanácsolta Williamnek rosszkedvűen. De William csak a fejét rázta. – Mit gondolsz, meddig tarthatnám meg? Nem hiszem, hogy Richárd úr túlságosan kedvelhet most. – Bort töltött a kupájába. – Saint-Omer-ből legalább csordogál némi jövedelem, és még Flandriai Fülöp ajánlata is érvényes. – Ez azért nem ér fel egy grófsággal, nem? William örömtelenül elmosolyodott. – Egy koldus nem válogathat. A másik asztalnál Geoffrey FitzRoy dühösen tiltakozva emelte fel a hangját. – Lehet, hogy papnak tanultam, de nem hagyom, hogy felszenteljenek! Még ha Richárd király lesz, akkor sem kényszeríthet! Walter Map Geoffrey felé intett a fejével. – Herceg szeretne lenni jegyezte meg. – Reménykedett, hogy az apja földeket és címeket ad majd neki, és saját kis királysága trónjára ülteti, de ha Henrik meghal, Richárd és János biztosan nem megy ebbe bele. Akár tetszik, akár sem, „Geoffrey” testvérből „Geoffrey testvér” lesz – kuncogott a szóviccén. Senki más nem nevetett. – És János testvér? – kérdezte Wigain. – Mi akadályozza meg abban, hogy kipróbálja, milyen ülés esik a trónon? – Ha János a koronára áhítozik, akkor az apja mellett marad – vélekedett William –, és nem áll át Richárdhoz. Nem azt mondom, hogy nem akarja a koronát, de mivel Richárd örököse, és Richárd megesküdött, hogy a Szentföldre megy, lesz ideje eldönteni, hogy melyik utat választja. – A pokolba vezető meredek, síkos lejtőt – motyogta maga elé Wigain. – Valószínűleg – hagyta rá William, és újratöltötte a kupáját. Nem annyira a szomorúságát fojtotta borba, hanem az ígéretes jövőnek mondott búcsút. Inni kezdett, de ekkor Jean D'Earley furakodott át a katonák és az udvaroncok között. William azonnal letette a kupát, mert a fegyverhordozója arcán látta, hogy valami nagy baj történhetett. – Gyere gyorsan, uram! – kérte. William felkapaszkodott a Henrik király szobájához vezető lépcsőn. A bor felkavarodott a gyomrában, és a savanykás íz marta a torkát. Az ajtónál nem álltak őrök, és csak William unokaöccse és egy másik sápadt fegyvernök várta, aki görcsösen nyeldekelt. William besietett a terembe, de azonnal látta, hogy a bejárattól jobbra és balra csupaszak a falak, valaki leszedte a

falikárpitokat, és az ajtónyílást eltakaró hímzett függöny sem lógott a rúdján. A szoba is üres volt, mintha költözködés előtt összecsomagoltak volna mindent. A király ruhás-és egyéb ládái a helyükön álltak, és a kandallóban kihunyt a tűz, bár a parázs még vörösen izzott, de a kisebb ládák mind eltűntek, a finom zománcozott dobozokkal együtt, amelyekben a királyi ékszereket tartották. A tálalóról elvitték a kupákat, tányérokat és kancsókat, és az ágytakarók és függönyök is eltűntek, csak a csupasz fa és a függönyrudak maradtak. A király meztelenül feküdt az ágyon, még egy lepedővel sem takarták le a testét. William odasietett hozzá, de az ágynál megtorpant, mintha villám csapott volna bele. – Jézus Krisztus, könyörülj a lelkén! – motyogta, mielőtt a szánalom és az elszörnyedés belefojtotta volna a szót. A király szétvetett tagokkal feküdt, mint egy játék közben elhajított baba, fakó bőrét foltosra festette a vér, amely a haláltusa közben az orrából és a szájából tört elő. Szürke szeme tompán meredt a semmibe, mint két száraz kő. William hallotta, hogy a háta mögött valaki a földre szórt sásra hány. Gilbert FitzReinfred némán átnyújtotta Williamnek a köpenyét, William pedig a királyra terítette, majd gyöngéden lezárta a halott üveges szemét. Geoffrey lépett az ágy mellé. – Vele kellett volna maradnom – törölte meg a száját és eleredtek a könnyei. – Istenem irgalmazz! Vele kellett volna maradnom. – Sápadtan és remegve letérdelt az ágy mellé. – Mindannyiunknak itt kellett volna maradnunk – erősítette meg William zordan, és megszorította az ifjú vállát. Dühös volt. Sarkon fordult, és kurta parancsokat osztogatott a lovagoknak, akik a kardjukat markolva siettek ki a lecsupaszított és megszentségtelenített tetemből. Williamnek nem voltak kétségei, hogy a tolvajok már rég elmentek, de ha utol lehet érni őket, akkor azt akarta, hogy magasabbról lógjanak, mint a holdbéli ember. A király testét gondosan lemosták és felkészítették. A ládákból mindent elloptak, így nem maradt ruha, amibe felöltöztethették volna. Geoffrey, aki olyan termetű volt, mint az apja, felajánlotta a legjobb ruháját, egy drága, sötétvörös gyapjúruhát. Henriket átvitték a kápolnába, és a nagymise után William és az udvartartás lovagjai teljes vértezetben, kivont karddal őrt álltak a holttest körül. Valamennyiüket lelkifurdalás gyötörte, hogy egy borkimérésben iszogattak, mialatt a király a haláltusáját vívta, és a testét, a szobáját megfosztották minden ékességétől és méltóságától. Ez utóbbi különösen fájón érintette Williamet. Senkinek sem szabadna így meghalnia, gondolta, és megfagyott a vér az ereiben, ha eszébe jutott Henrik látványa. Reggel feltették a testet a Szent Mihály lovára, elindultak Chinonból, és a lovagok felváltva vitték a vállukon az úton, amely Henrik kijelölt végső nyughelyére, a Fontevrault-apátságába vezetett. A szegényeknek nem tudtak

alamizsnát osztani, mert Henrik pénzszekrényei mind üresen tátongtak, és az udvarnagya tagadta, hogy tudná, hova lett a pénz. Az emberek, akik abban a reményben gyűltek össze a temetési menet útvonala mentén, hogy alamizsnához jutnak, csalódottak voltak, és a királyt kísérő lovagok erszényéből odavetett pár, szegényes ezüsttel kellett szétoszlatni őket. Fontevrault-ban az apátnő és az apácák gregorián dalokat énekelve vezették be a lovagokat a templomba, akik Henrik koporsóját vitték. William kimért léptekkel haladt az oltárig, amely előtt a bak állt, erre fektették a koporsót. Fájt a válla a király testének súlyától, de úgy érezte, mintha a legnagyobb súly a szívét nyomta volna. Elkísérte az ifjú királyt a sírig, és most ugyanezt tette az apjával is, a jövője pedig ismét fenekestől felfordult. William könnytelen szemmel, dermedt szívvel segített a társainak letenni a ravatalt a bakra. Ellenállt a késztetésnek, hogy megdörgölje a vállát. Meghajolt az apátnő előtt, és a gondjaira bízta a király tetemét. A szeme égett a kialvatlanságtól, amikor ismét kiment a szabadba, ahol kezdett lehűlni a levegő, a leszálló nap hosszú árnyékokat vetett a fűre, és lágy fénybe vonta a köveket; Henrik már sosem fog ebben a látványban gyönyörködni, gondolta William. – Uram? A fegyvernöke, Jean felé fordult, aki csöndesen állt mögötte. William remélte, hogy a fiú nem kínozza majd kérdésekkel, amelyekre most képtelen lett volna válaszolni. – Jack bekötötte és ellátta a lovakat, és a málhádat, uram, átvittük a vendégházba. William szórakozottan bólintott, mert magától értetődőnek találta, hogy a fegyverhordozói ezt maguktól is elvégzik. – És? – kérdezte kicsit ingerülten. Jean elpirult. – Gondoltam, uram, talán fürödni szeretnél meg enni. Rávettem az egyik laikus nővért, hogy töltsön meg egy dézsát, és ételt is könyörögtem a konyháról. William rögtön megbánta előbbi ingerültségét. Még arra is volt ereje, hogy valami mosolyfélét erőltessen az arcára. – Nagyszerű fegyverhordozók vagytok – dicsérte meg a fiút, és bocsánatkérően vállon veregette. A dézsa nagy volt és ovális, általában mosásra használták, de olykor a vendégek is ebben fürödtek. William semmire sem vágyott jobban, mint arra, hogy a forró vízben áztassa fáradt tagjait, míg a víz ki nem hűl, de ez önzés lett volna, így amikor végzett, cserébe a fáradozásukért a fegyverhordozóinak is átengedte a vizet, és közölte, hogy megtörülközik és felöltözik. A vendégházban tréfát is űztek William finnyásságából, és nem egy lovag jelentette ki, hogy nem bölcs dolog a jót kimosni a testünkből. Elvégre nincs semmi rossz a tisztességes izzadságszagban. – Ismerek olyan hölgyeket, akik ezt vitatnák – jegyezte meg William, miközben nedves haját fésülte.

– De az apácák biztos nem! – felelte Maurice de Craon, egy bozontos fekete szakállú, pirospozsgás lovag. – Ugyan ki mással találkoznál itt? Ha majd megérkezik, Poitou grófját nem érdekli, milyen szagod van. – Á, ebben ne legyél olyan biztos! – kiabálta valaki. Craon legyintett lapátkezével, és elhessegette a megjegyzést. – Szóbeszéd és pletyka! – morogta. – Richárd nem szodomita. A szó nyomában kínos csend támadt. A lovagok nagy torokköszörülés és krákogás közepette mással kezdtek foglalatoskodni. – Nem kellett volna ezt mondanod – súgta oda William de Craonnak. A lovag elképedve tárta szét a karját. – Az isten szerelmére, miért nem? Csak megvédtem Poitou grófjának a jó hírét! William letette a fésűt. – Ugyanakkor felhívtad a figyelmet a titokban terjesztett rágalmakra. Akár igaz, akár nem, a szóbeszéd minden elmondással tovább dagad. Ahogy a homokszemek valóságos heggyé válhatnak… Tapasztalatból tudom. De Craon idegesen fújtatni és tiltakozni kezdett, de hamarosan lecsillapult, és félrevonult. Az arcán olyan elgondolkodó kifejezés ült, mint egy ökörén, amikor takarmányon kérődzik. William a gondolataiba merülve, sóhajtva igazította meg szilvakék tunikája ráncait, leült, és nekilátott az ételnek, amelyet a fegyvernökei hoztak. A többi lovag köréje sereglett, hogy megvitassák vele nehéz helyzetüket. Az öreg király támogatóiként most kegyvesztettség és száműzetés vár majd rájuk? Milyen áron tarthatják majd meg a földjeiket? A többség arra számított, hogy bizonyos összegért megvásárolhatja Richárd kegyét, tekintettel arra, hogy a küszöbön álló keresztes hadjáratához pénzre volt szüksége. William helyzetét kevésbé derűlátóan ítélték meg, de William félresöpörte a témát, mondva: lesz, ahogy lesz. – Eddig még nem éheztem – tette hozzá, és arra gondolt, hogy egyszer mindent el kell kezdeni. Richárd másnap kora reggel érkezett meg. Beteg, kimerült apjával szemben, aki úgy dülöngélt a lován, mint egy káposztával félig megrakott zsák, amikor a legidősebb fia zaklatása elől a halálos ágya felé menekült, Richárd maga volt a megtestesült harcos király. Egy spanyol szürkén lovagolt, vörös selyemtunikát viselt, amelyre aranyszállal vicsorgó oroszlánokat hímeztek. A kardkötője aranyozott volt, ahogy a cipője is, és a köpenyét szegélyező sujtáson is aranyszálak csillogtak. Tőle kissé elmaradva, oldalvást lovagolt az öccse, János, kipirult arccal, védekező arckifejezéssel, mellette pedig Richárd káplánja és kancellárja, William Longchamp. Ez utóbbi rosszindulatú, megvető tekintetet vetett Williamre, aki utálattal viszonozta a kancellár pillantását. Sosem kedvelték egymást. William lehangoltan, a behódolás jeleként fejet és térdet hajtott Anglia új királya előtt. Henrik udvarának többi lovagja követte a példáját, és a szemük

sarkából sandítottak egymásra. William a földre szegezte a tekintetét, és várt. Tudta, hogy ostobaság, de félig-meddig arra számított, hogy a kard élét érzi majd a tarkóján. De csak a vállát érintette meg egy kemény, határozott kéz. William még emlékezett arra az időre, amikor ez a kéz nem volt elég nagy ahhoz, hogy átérje egy felnőtt kard markolatát, és most is élt az emlékezetében, hogyan védte ki a gyermek támadásait. Akkor még minden könnyűnek tűnt, de úgy sejtette, mostantól már semmi sem lesz az. Richárd ráparancsolt a lovagokra, hogy egyenesedjenek fel. A hangja határozott volt, de közömbös. – Egyesek iránt haragot táplálok – jelentette ki –, de nem azok iránt, akik hűségesek. – Megszorította William vállát, mielőtt egy lépést hátrált, majd odébb lépett. William remegve fújta ki a levegőt, majd felállt és lehúzta a tunikáját. János herceg ránézett; halvány, vörösesbarna szeme pontosan olyan volt, mint az anyjáé. Gúnyosan felvonta a szemöldökét, és elhúzta a száját, majd követte a bátyját a templom felé, ahol az apjuk a ravatalon feküdt. William lesütötte a szemét, mert nem volt biztos abban, hogy titkolni tudja a haragját. Richárd az utolsó napig üldözte haldokló apját, János árulása pedig siettette a halálát, az elkeseredésbe taszította utolsó perceiben, és megfosztotta őt a távozóknak járó vigasztól és békességtől. Az urak és a lovagok követték a királyi testvérpárt a templomba. János nesztelenül, mint egy macska, félrehúzódott a templom homályába, de Richárd előrement a ravatalhoz; zaklatottságának egyetlen jele az volt, hogy bal keze ökölbe szorult a kardmarkolaton. Sokáig állt, s csak nézte felravatalozott apját, az arckifejezése tartózkodó volt, és mentes minden érzelemtől. Kis idő múltán odalépett Henrik fedetlen fejéhez, és hosszan rámeredt. Egyetlen szót sem szólt az összegyűlt lovagokhoz és a kíséret tagjaihoz. János is kióvakodott a homályból, de ő nem ment oda a ravatalhoz. Azt beszélték, a holttest vérezni kezd a gyilkosa jelenlétében, és William kíváncsi volt, vajon a testvérek tartanak-e attól, hogy az apjuk testéből hirtelen felbugyog a vér. Bárcsak látták volna Henriket chinoni halálos ágyán! Megérdemelték volna, bár meglehet, hogy akkor sem éreztek volna sem szánalmat, sem lelkifurdalást. William gyanította, hogy az apjával kapcsolatban legalábbis Richárdban soha fel sem merültek ilyen érzések. Jánosban talán megvoltak; az arca olykor tükrözött érzelmeket, a gondolataiba azonban nem engedett betekintést. De William nem is szeretett volna beléjük látni, mert úgy képzelte, olyan bűnöket találna a sötétben rejtőzködni, amelyekre nincs megbocsátás. Richárd végül felhagyott Henrik arcának a fürkészésével, és elfordult. A halott apa és az élő fia rezzenetlen arckifejezése között szemernyi különbség sem volt. Richárd Williamre szegezte a tekintetét. – Egy szóra, Marshal. – Intett a többieknek, hogy maradjanak, ahol vannak, és kivitte magával Williamet. – Lovagoljunk ki! – parancsolta. Nem várta meg, míg William felnyergelteti a lovát, hanem megparancsolta, hogy üljön fel Longchamp

pejlovára. Longchamp gyilkos pillantást vetett Williamre; egyébként is féltékeny gyanakvással tekintett mindenkire, akiről úgy vélte, hogy veszélyezteti Richárdra gyakorolt befolyását, ráadásul Williamet nemcsak riválisának, de ellenségének is tartotta. William közönyösen viszonozta a férfi dühös pillantását, tudta, hogy ezzel halálosan feldühíti Richárd kancellárját. Richárd egyenes derékkal, természetes, ruganyos kecsességgel lovagolt; egyik kezével a kantárt fogta, a másikat leeresztette maga mellé. William megigazította a kengyelt, amelyet Longchamp sokkal kurtább lábához mértek, és Richárd csődöre mellé léptetett. Szótlanul távolodtak az apátságtól, a paták kongó hangon dobogtak a száraz földön, és fakó porfelhőt vertek. Chinon felett párás volt az ég, vihar közeledett. William érezte is, ahogy a koponyáján belül erősödik a nyomás. Felmerült benne, hogy esetleg megtöri a csendet, de aztán mégsem tette. Hadd üsse meg a hangot az új király, és ha Richárd bűnbánatra vagy bocsánatkérésre számít, egy örökkévalóságig várhat. Richárd végül oldalt pillantott Williamre. – Megpróbáltál megölni – jelentette ki. A hangja rekedtesen elfulladt, de William úgy gondolta, nem annyira az erős érzelmek miatt, hanem azért, mert a csata közben berekedt a sok ordibálástól. William kihúzta magát. – Nem, uram. Nem próbáltalak megölni. Vagyok még annyira erős, hogy eltaláljam azt, akit célba veszek a lándzsával. Ha meg akartalak volna ölni, könnyedén ledöftelek volna, ahogy a lovaddal tettem. Nem kérek érte bocsánatot. Atyádat védtem, és ha megint ilyen választás elé kerülnék, ugyanezt tenném. – Azt hittem, feltűzöl a lándzsádra. – Richárd átható pillantást vetett Williamre, amely mélyre hatolt, mint a lándzsa hegye. – Majdnem megtettem, felség, de úgy döntöttem, hogy a lovad feláldozása legalább olyan célravezető, mintha téged nyársallak fel. Richárd akaratlanul is felnevetett. – Az is volt. – Oldalvást Williamre pillantott. – Nagy bátorság és biztos kéz kellett hozzá. William vállat vont. – Hosszú éveken át a tanulásnak éltem. – És ha azt mondanám, munkám van számodra, és most, hogy atyám halott, szükségem lenne a hűségesküdre, letennéd? William az elkomoruló eget vizslatta, és alaposan megfontolta a választ. Erre csakis egy választ adhatott, de hadd várja ki Richárd, míg megadja. Egyébként is össze kellett szednie a bátorságát, mielőtt kimondja. – Mielőtt meghalt, apád nekem adta Isabelle de Striguil kezét. Richárd erősen megrántotta a gyeplőt, a lova megriadt, és kifarolt oldalra. – Nem adott neked semmit – vetette oda. – Vannak kémeim, tudom, mit mondott. Csak ígérte, és az ígéret csak akkor ér valamit, ha betartják. Ezt te is tudod.

William megpróbált olvasni Richárd vonásaiban, de az új király jól értett ahhoz, hogy titkolja azt, amit nem akart mások tudomására hozni. – Én ennél többet teszek – folytatta Richárd reszelős hangon. – Még ma Angliába küldelek néhány levéllel. Egyúttal elveheted a lányt. Vedd hát el Isabelle de Clare-t, a földjeit, és az áldásommal tedd termővé mindkettőt! Williamnek elakadt a lélegzete. – Köszönöm, uram – nyögte ki végül. Cikornya nélkül, szívből jövően szólt. Richárd várt, mintha még várna valamire, de amikor William nem szólt többet, kurtán bólintott. – Apám mellett álltál, amikor a hitvány emberek elhagyták. Kockára tetted érte az életedet, és a jövőd biztonságát is veszélybe sodortad. A saját javamra akarom fordítani ezt a rendíthetetlenséget. Azt mondtad, hosszú éveken át a tanulásnak éltél. Most megkapod tőlem a jutalmadat és a büntetésedet. Mondom, megkapod – hangsúlyozta keményebb hangon. – Többet adok, mint ígéretet. Az apámtól és a bátyámtól csak üres szavakat kaptál. – Semmivel kezdtem, uram, még csak ígéretet sem kaptam, én… – De nagy reményeid voltak – szakította félbe Richárd éles hangon. – Ha nem így lett volna, még ma is a bátyád házában laknál, az öledben egy kövér farú, lompos nővel, és nem mellettem lovagolnál, karnyújtásnyira egy gazdag örökösnőtől. Mindig a legtöbbet facsartad ki abból, amit felajánlottak, és nem tagadhatod, hogy én ajánlottam a legtöbbet. – Nem is, uram, de ez nem tesz hűségesebbé. Richárd ridegen felnevetett. – A szópárbajban is ügyes vagy, Marshal. Tudom, hogy most fölébed kerekedhetnék, de nem vagyok hajlandó kockáztatni. – Richárd megfordította a lovát, és visszaindult az apátság felé. – Jegyezd meg, amit most mondok: keményebben megdolgoztatlak, mint eddig bárki. – Köszönöm, uram – mondta ismét William, és lassan elmosolyodott.

Harmincegyedik fejezet Winchester, 1189 nyara

B

– ocsáss meg, asszonyom, ha nem hajtok előtted térdet – mondta William a királynénak. – Nem tiszteletlenségből teszem, hanem azért, mert képtelen vagyok lehajolni. – Mi történt veled? – Eleonóra csettintett az egyik szolgának, hogy hozzon széket. A viszontlátás örömétől csillogó vörösesbarna szempárba hirtelen aggodalom költözött. William arca fájdalmasan eltorzult. – Amikor Dieppe-ben hajóra szálltunk, beszakadt a fedélzet. Én még szerencsésen megúsztam. Sokan

összetörték a kezüket, lábukat, egy nyomorultat pedig felnyársalt egy karó. – A fájdalomtól megvonaglott az arca, miközben elhelyezkedett a széken. – Sikerült megragadnom egy tartógerendát, így megmenekültem, de a bal lábam szinte semmilyen súlyt nem bír el. – Kirurgus látta már? – Azt tanácsolta, hogy pihentessem – felelte fanyar mosollyal William. Átnyújtotta a királynénak a leveleket, amelyeket Richárd küldött vele. Eleonóra ismét intett a szolgának, hogy hozzon bort. – Akkor pihentesd, amíg elmondod a híreket. Hozz egy párnát messire Marshal háta mögé, Gersendis! William bosszús képet vágott. – Most készülök feleségül venni ifjú arámat, mégis úgy ülök le a székre, mint egy öregember – nyögte. A királyné ajka megrándult. – Gondolom, ami igazán számít, ugyanolyan erős és eleven – jegyezte meg. Látva, hogy William ferde szemmel néz rá, gonoszkodva felkacagott. – A szellemed, William, az akaraterőd! – Selyemszoknyája suhogott és szétterült körülötte, amikor leült vele szemben, a levelekkel az ölében. – Ifjú ara – bólintott bölcsen. – Felteszem, nem Kendali Heloise? Eleonóra nemcsak felteszi, hanem bizonyosan tudja, gondolta William. Bár Henrik házi őrizetben tartotta a királynét, Eleonórának voltak kémei, ismerte az útját-módját, hogy mindent megtudjon, amit csak akar. William majdnem biztosra vette, hogy Richárd részben azért hajlandó nekiadni Isabelle de Clare kezét, mert a királyné közbenjárt az érdekében. – Nem, asszonyom, nem Kendali Heloise-ról van szó. Ő Gilbert FitzReinfred felesége lesz. – Vígan elmosolyodott. – Heloise az orránál fogva vezeti majd, de ezzel együtt azt hiszem, nagyszerűen meglesznek. FitzReinfred kedvesen bánik a nőkkel, és tudja, hogy a távolból is szemmel tartom Heloise-t. Nagyon kedvelem… – vallotta be. – De a tekintély és a hírnév miatt, amely ezzel a házassággal jár, Isabelle de Clare-t majd még jobban kedveled – jegyezte meg ravaszul Eleonóra. – Remélem, méltó párja leszek, asszonyom. – Elmélázva megvonta a vállát. – Lehet, hogy jelen pillanatban nem vagyok túl kívánatos, de egy kis pihenéssel és fényezéssel részben helyrehozhatom a rajtam esett kárt. Amikor utoljára Angliában jártam, találkoztam vele a Towerben. Glanville uram nem repesett az örömtől. Eleonóra a homlokát ráncolta. – Glanville uram megesküdött, hogy elkíséri Richárdot a keresztes hadjáratba – mesélte. – Már nem sokáig őrzi a Towerben az örökösnőket. William észrevette, hogy az új uralom kezdi kimutatni a foga fehérjét, és az is feltűnt neki, hogy lesznek, akik majd nem örülnek a változásnak. Nehezen tudta elképzelni a méltóságteljes, városi élethez szokott Ranulf Glanville-t, ahogy súlyos és véres harcok árán elvergődik Jeruzsálembe. – Hálás vagyok neked, asszonyom, a jó szerencsémért – mondta részben a

gondolatai folytatásaként. – Már azt is értem, miért akarja a főbíró elrejteni lady Isabelle-t a kíváncsi tekintetek elől. Eleonóra arckifejezése ellágyult. – Szóval belehabarodtál. – Nem lenne nehéz, asszonyom – kuncogott William. – Lady Isabelle tizennyolc éves és gyönyörű. Hogy mi lesz a véleménye egy olyan őszülő, vén csatalóról, mint én vagyok, az már más lapra tartozik. – Te vagy arcátlan vagy, és azt várod, hogy bókoljanak neked – nevetett Eleonóra –, vagy nem látod magad olyan szemmel, ahogyan a nők látnak. – Gyűrűktől csillogó kezével megérintette William arcát. – Igaz, hogy sok év eltelt azóta, hogy a szolgálatomba álltál, hisz akkor még gyermek voltál, de azóta csak tapasztalatokban és nem ráncokban lettél gazdagabb. Isabelle de Clare-nek nem lesz oka panaszra, ha elveszed feleségül. – Remélem is. – Williamnek azért voltak kételyei. Attól félt, hogy Isabelle majd úgy tekint rá, mint egy pótapára, vagy a birtokai és a szépsége ellenére vihogós természetű és annyi esze sincs, mint egy tyúknak. Tisztában volt vele, hogy ha jól akarja kormányozni Siriguil hatalmas birtokait, a családi és házastársi harmóniának szilárd alapokon kell nyugodni. Elszánttá és idegessé tette a tudat, hogy olyasmi után sóvárog, ami csak keveseknek adatik meg. – Még mindig jól énekelsz? – érdeklődött váratlanul Eleonóra. William zavartan nézett rá. – Nem tudom, asszonyom. Régen nem volt olyasmi, amiről énekelhettem volna, és egyébként is elfoglalt voltam. – Ha megnősülsz, ismét rá kell szoknod az éneklésre. – Eleonóra mosolya elhalványult. – Egyik férjem sem tudott énekelni. Lehet, hogy minden másképp alakul, ha valamelyikük veszi a fáradságot, és megtanul. – Reszketve felsóhajtott, aztán lenézett a kezére. – Talán furcsállod, de még azok után is, ami történt, meggyászolom Henriket. Volt idő, amikor nagyon édes volt a szerelmünk. Az emlékeimet nem keserítették meg a történtek. És gyermekeim születtek tőle. – Örömtelen vidámsággal elmosolyodott. – Azt mondta, hogy János kivételével mind az enyémek, de tévedett. János is hozzám tartozik. – Körülnézett a teremben, amelyet színes falikárpitok, zászlók és festett ládák díszítettek. Egy ládán könyvek tornyosultak, a legfelső nyitva feküdt, a lapon egy kertben sakkozó férfit és nőt ábrázoló színpompás iniciálét lehetett látni. – Amikor Henrik megfosztott a szabadságomtól, megesküdtem, hogy túlélem. Térden állva könyörögtem Istenhez, hogy adjon erőt túlélnem minden napot, amit rabságban töltök. Henrik nem bízott bennem. A nap minden percében figyeltetett, és ha nem is az őrök, akkor a kémei tartottak szemmel. – Felsóhajtott, és fáradtan legyintett. – Isten nyugosztalja, és adjon békét majd az én lelkemnek is. Ha szeretni akarod a feleségedet, William, és azt szeretnéd, hogy viszonozza az érzéseidet, akkor fogadj el egy jó tanácsot olyasvalakitől, akinek volt része szerelemben, de élt nélküle is, és ismeri az árat, amit fizetnünk kell érte és az értékét is.

– Asszonyom? – Isabelle de Clare gazdag örökösnő. Ne feledd, hogy a birtokok, amelyeken uralkodsz majd, az övéi, és esetleg szeretné, ha beleszólása lenne abba, hogy mihez kezdesz velük. Ha tudod, mindig vidd magaddal. És amikor nem tudod, tedd meg parancsnoknak és a helyettesednek, és soha ne adj okot arra, hogy nehezteljen rád, mert ő neveli majd fel a fiaidat és a lányaidat. William elvörösödött a fiai és a lányai említésekor. – Megteszek minden tőlem telhetőt – ígérte. – Talán kotnyeles öregasszonynak tartasz, de amióta a szolgálatomba fogadtalak, a szívemen viselem a sorsodat. – Intett egy szolgálónak, hogy hozzon oda egy zománc berakásos ékszeres ládikót. Elvette a lánytól, és Williamnek adta. – Ez a nászajándékom a feleségednek. William megköszönte. Súlyos volt, de udvariatlanság lett volna megkérdezni, mi van benne. Eleonóra rámosolygott. – Nyisd ki! – javasolta. – Olyan csecsebecséket találsz benne, amiket a nők szeretnek, de a férfiaknak nem mindig jut az eszükbe, hogy ilyesmit ajándékozzanak nekik. William felemelte a kallantyút, és egy köpenyre való, sötétkék zafírokkal kirakott, pompás arany melltűt pillantott meg. Egy kisebb bross is volt mellette, amelyet ruhára lehetett tűzni, és egy fátyolhoz használt, peridotokkal és gyöngyökkel kivarrt selyembrokát pánt. – Fejedelmi ajándék – jegyezte meg halvány mosollyal William. Eleonóra mosollyal nyugtázta a tréfát. – Hidd el, a menyasszonyod is így gondolja majd, és ha további ajándékokkal egészíted ki, annál jobb! A nagylelkűség mindig megtérül, feltéve, ha nem akarod ajándékokkal helyettesíteni a szeretetet. William igyekezett komoly maradni. A legtöbb nemesi háznál mindig akadt egy idősebb nőrokon, aki szívesen pletykálkodott a kandalló mellett, szemmel tartotta a házban élő fiatal nőket, és boldog-boldogtalant ellátott a jó tanácsaival. Eleonóra most hirtelen rájuk emlékeztette, de tudta, hogy az élete többet ér annál, semhogy ezt hangosan ki is mondja. – Gondoskodom róla, hogy a feleségemnek mindkettőből bőségesen kijusson – mondta szelíden, mire Eleonóra rosszallóan megcsóválta a fejét. – Gondoskodj is! – parancsolta határozottan. – Már megkaptad tőlem a nászajándékot. Gróf vagy minden tekintetben, már csak a rangod hiányzik. És csak annyit kérek cserébe, hogy érdemes légy a bizalmamra. – Nem leszek rá méltatlan, asszonyom – felelte William, és felállt volna, hogy letérdeljen a királyné elé, de ülés közben úgy megmerevedett a lába, hogy meg sem tudta mozdítani. A királyné felemelt keze vetett véget a kínlódásának. – Ne! – parancsolt rá. – A következő napokban lesz alkalmad nők előtt térdepelni. – Vidáman csillogott a szeme. – Menj a menyasszonyodhoz és a birtokaihoz, és ne feledd a tanácsomat! És ezt add át neki! – Újból megsimogatta William arcát, és az ajkát lehelet finoman

William ajkára nyomta. Pajkos, szeretetteljes és tartós barátságról árulkodó gyöngéd csókkal búcsúzott tőle. – Bízom benne, hogy illő tolmácsolásban adod át – tette hozzá. Amikor William távozott, Eleonóra leült, felbontotta a leveleit, és olvasni kezdett. Az ajka mosolyra húzódott. William óriási falatot kapott, de Eleonóra biztos volt abban, hogy nem akad meg a torkán. És az elkövetkezendő hónapokban eltökélt szándéka volt még több fogást halmozni a tányérjára, és remélte, hogy William hű lesz ifjúkori becenevéhez, továbbra is „Nagyevő” és „Haspók” és jó az étvágya. De előbb engedélyez neki egy kis pihenőt, hadd élvezze, hogy hatalmas birtokok ura és egy ifjú feleség férje lehet. – Hadd vigye az ifjú ara vidám táncba! – suttogta maga elé halkan, és a szíve mélyén azt kívánta, bárcsak helyet cserélhetne Isabelle de Clare-rel.

Harminckettedik fejezet

Henrik király halálának a híre felforgatta a Tower lakóinak az életét; még a menazséria őre is úgy járkált fel-alá morogva és nagyokat dobbantva, mint az oroszlánjai. Isabelle ritkán találkozott Ranulf de Glanville-lel, de a férfi olyankor mindig sápadtnak és szórakozottnak tűnt. Isabelle több misén is részt vett, amelyeket Henrik lelki üdvéért mondtak, és a nagyteremben egyre csak arról folyt a szó, mi történik majd, ha Richárd megérkezik Angliába. A férfiak féltették a hivatalukat, amelyet egy életen át a magukénak mondhattak. Különösen de Glanville aggódott, mert Eleonóra királynéval nem kedvelték egymást, pedig jelenleg a királyné irányította az országot. Isabelle igyekezett minél kevesebbet tépelődni azon, milyen sors vár rá. Henrik király beérte azzal, hogy lefölözte a birtokai járadékát, őt pedig a Tower falai közé zárta. Isabelle tudta, hogy Poitou grófja, Anglia új királya megesküdött, hogy keresztes hadjáratot indít, és felszabadítja Jeruzsálemet a hitetlenek uralma alól, ehhez pedig pénzre volt szüksége, nagyon sok pénzre, amit csak úgy tudott megszerezni, ha örökösnőket, hivatalokat, állásokat és címeket ad el azoknak, akik a legtöbbet kínálják érte. Lehet, hogy továbbra is igényt tart a striguili birtokok járadékára, de az is lehet, hogy pénzzé teszi ezt a kiváltságot. Még az sem kizárt, hogy felajánlja a kezét az öccsének, Jánosnak, bár egy másik örökösnő nagyobb eséllyel pályázott erre a megtisztelő pozícióra. Gloucesteri Havise azt sem tudta, hogy fennhordja az orrát vagy halálra rémüljön attól, hogy esetleg feleségül adják a király öccséhez, a trón jelenlegi várományosához. Addig is Isabelle minden igényét kielégítette a korona, éspedig abból a jövedelemből, ami a birtokaiból befolyt. Isabelle személyesen sosem látta, mennyi pénzről van szó. Csaknem elfelejtette, hogy néz ki egy ezüstpenny

vagy egy rováspálca. Az anyja mindent elkövetett, hogy gazdag örökösnőhöz méltó nevelésben részesítse, és ez sokkal többet jelentett, minthogy édesen tudott mosolyogni és egyenes, szabályos öltésekkel varrt. Egy normann hadúr lányaként és az ír király unokájaként tisztában volt a származásával, tudta, mennyit ér a rangja, mint ahogyan azt is, hogy mindez egy fabatkát sem számít, ha a szárnyait szegték, és senki sincs, aki a védelmére kelne. Az utóbbi időben a szokottnál is szigorúbban őrizték. A Towerben tett sétáit korlátozták, és csak a szállása előtti kis füves területre mehetett ki. Minden lépését figyelték, és még akkor is hallótávolságon belül tartózkodott egy szobalány, ha a dolgát végezte. Ha nem találta volna annyira bosszantónak és aggasztónak a dolgot, talán még nevetett is volna rajta. Mit gondolnak, vajon mégis mit tesz majd az emberrabló? Talán bemászik az aknán át, és megbecsteleníti? Isabelle összefont karral elsétált a szobája ablakáig, de nem sokat látott: csak az égre nézhetett ki a kőbe vájt, keskeny résen át. Szép nyári nap volt, amit a halvány indigókék égtől állapított meg. Olyan nap, amikor ki lehetne lovagolni, és élvezni egy karcsú, spanyol ló kirobbanó erejét, nézni, ahogy Damaszt az orrát a földre tapasztva apróvadat hajszol a sasharaszt között, és örülni annak, hogy az ereiben forrón zubog a vér. Meglepte, hogy még mindig ilyen intenzíven, fájdalmasan beléhasít írországi életének az emléke. A színek és a képek napszőtte zöldek és szürkék voltak, mohosan lágyak, akár a könnyű nyári zápor: a tőzegből rakott tűz illata, a sötét, téli termekben játszó bárdok hárfájának a hangja és a hosszú májusi és júniusi esték. Emlékezett rá, ahogy az apja felkapta, és miközben vidáman sikongatott, a férfi szakálla a nyakát csiklandozta. Az apja hajának sötétvörös volt a színe, a hangja pedig fátyolos a nevetéstől. Isabelle próbálta kipislogni a könnyeit, és elfordult az ablaktól. Mindez már a múlté, rég vége. Még ha vissza is térne, már sosem lenne ugyanolyan, mert akkor még kisgyerek volt, aki apró ruhácskájában ide-oda futkosott, most pedig éppen a rangja miatt nem futhatott el sehova. Damaszt az ajtó mellett nyüszített a kosarában, és a farkával dobolt a párnáján. Isabelle felsóhajtott, és hívta a szolgálóit, akiket de Glanville fogadott fel, és azt tették, amit a férfi parancsolt. A saját szolgálóit már régen elbocsátották. Manapság csak akkor érezhette magát viszonylag szabadnak, ha a kutyáját sétáltatta a számukra kijelölt útvonalon. Meglehet, hogy Eleonóra királyné az új uralom kezdetét egy jótéttel jelezte, és országszerte szabadon engedte a foglyokat, de a nagyvonalúsága nem terjedt ki a királyi gyámság alá tartozó örökösnőkre. Amikor a szolgáló kinyitotta előtte az ajtót, Isabelle meglepve látta, hogy az ajtó két oldalán őrök állnak, és teljesen megrémült, amikor rájött, hogy nem engedik ki a szobából. – Lord Ranulf parancsa – magyarázta az egyik, de nem nézett Isabelle tágra nyílt szemébe.

– Hogyan? – szorult el a lány torka a hirtelen rátörő pániktól. – Nincs joga bezárni! Követelem, hogy engedjetek ki! Az őr egyik lábáról a másikra állt. – Nem tehetem, milady. Az életemmel játszom. Isabelle üresnek érezte magát, és a hányinger kerülgette. – És ki játszik az én életemmel? Követelem, hogy vezessetek a főbíró elé! A másik őr megköszörülte a torkát. – Nem lehetséges, milady. – A saját érdekedben, milady – tette hozzá a másik őr. Isabelle olyan lesújtó pillantást vetett a férfira, hogy az rögtön elhallgatott. – Akárkinek is az érdekében történik, az biztos, hogy nem az enyémben – jelentette ki halkan, majd Damasztra mutatott. – Ha a kutyám a szobában végzi el a dolgát, akkor büdös lesz, ráadásul bármikor beleléphetünk. Legalább keressetek valakit, aki elviszi sétálni! A két őr összenézett, de nem válaszoltak, és Isabelle tudta, hogy arra számítanak, hogy hisztériázva rájuk csapja az ajtót. Isabelle azonban leküzdötte a késztetést, és kihúzta magát. A lépcső felől ekkor lépteket hallottak, mire a két őr megfordult, és előreszegezte a dárdáját. Isabelle még akkor sem mozdult a helyéről, amikor de Glanville unokaöccse, Theobald Walter lihegve megállt a lépcső tetején, és intett az őröknek, hogy engedjék le a fegyverüket. Isabelle szíve hevesebben kezdett dobogni, ahogy a pillantása összetalálkozott Walter közönyös tekintetével. Tudta, hogy de Glanville abban reménykedik, hogy megszerzi neki Isabelle kezét. A jóképű, középkorú férfi szőke fürtjeit szigorúan rövidre vágatta. Isabelle már többször találkozott vele, és kedvelte, de ettől még nem akart a felesége lenni. Walter kifogástalan udvariassággal hajolt meg előtte; de Glanville unokaöccse jó modorú udvaronc volt. – Látogatód érkezett, lady Isabelle. Mivel nem tud feljönni a lépcsőn, én jöttem fel, hogy lekísérjelek hozzá. A szavai váratlanul érték a lányt. Mereven bámult rá, igyekezett összeszedni a gondolatait. – Kicsoda? – nyögte ki végül, idegesen lesimítva a szoknyáját. Bárki is az, fontos ember lehet, különben egy egyszerű szolgát küldenek, hogy lehívják. Csak nem az új király vagy János herceg? Miért nem tud feljönni a lépcsőn? Több idősebb férfi is felmerült a gondolataiban, akiknek okuk lehet ellátogatni a Towerbe, de olyan egy sem, aki magához akarná hívatni. Theobald Walter összeszorította a száját. – William Marshal leveleket hozott Richárd királytól és a királynétól – mondta kissé kurtán. – Kétségkívül elmagyarázza majd a jövetele okát. William Marshal! A név ismerősebben csengett a fülében, mint három évvel ezelőtti futó találkozásuk indokolta volna. Heloise időnként írt Kendalból, hogy mivel tölti az idejét északon, és időnként a gyámját is megemlítette. Egyértelműen kiderült, hogy Marshal nem kíván élni a jogával, hogy feleségül vegye Heloise-t, és a lány is megkönnyebbült, hogy lemondhat a megtiszteltetésről. „Túl sokat kívánt volna tőlem”, írta Heloise.

Isabelle a szobalányaival a sarkában követte Theobald Waltert a földszinti terembe. A szíve kalapált, de nem maradt ideje rendezni az arcvonásait, mert az ajtó nyitva állt, és azonnal William Marshal elé kísérték. A férfi egy asztalra támaszkodott, de amikor Isabelle belépett, kihúzta magát. Isabelle homályosan érzékelte, hogy a férfin kívül két fegyvernök, néhány lovag és egy írnok is van a teremben. Rossz előérzete támadt, és észrevette, hogy a férfi sötét, nyugodt szeme őt figyeli. – A helyedben gyorsan a végére járnék, Marshall – mondta Walter sokatmondó pillantással. – A nagybátyám nem szereti, ha valaki keresztezi az útját, és ha meg is vannak számlálva a napjai, még nem járt le az ideje. A férfi nyugodt pillantása Isabelle-ről Walterre vándorolt. – Ezt most fenyegetésnek tekintsem, vagy baráti jó tanácsnak? – kérdezte Marshal. Walter vállat vont, a tekintete hasonlóképpen higgadt maradt. – Látszik, hogy nem ismersz, uram, különben nem kérdeznél ilyesmit. Nem szokásom fenyegetőzni, és nincs veled vitám. A nagybátyám becsvágya hozott az udvarba, és te is tudod, hogy az ember igyekszik a legtöbbet kihozni abból, amit felkínálnak neki. De nem vagyok bolond, hogy szembeszálljak a király akaratával. – Az ajka savanyú mosolyra húzódott. – És kiváltképp nem egy királyné akaratával. Ranulf nagybátyám sem fog, ha jól ítélem meg, mégsem lenne helyes, ha sokáig időznétek. – Búcsúzóul biccentett, az ajtóhoz ment, de a küszöbről még visszafordult. – Remélem, nem feledkezel meg a jóindulatomról! Minden jót kívánok nektek! Isabelle remegve Williamre nézett. Ha Theobald Walter jót kívánt nekik, az csakis egyet jelenthetett. – Helyet foglalnál, milady? – mutatott William egy padra a fal mellett. Isabelle tudta, hogy ha leül, valószínűleg képtelen lesz felállni. Ellenkezést váltott ki belőle, hogy a férfi azt gondolja, jobb ha leül. – Köszönöm, messire – válaszolta. – Inkább állok, és úgy nézek szembe veled. – Akkor talán üljünk le mindketten. Számomra mindenféleképpen kényelmesebb lenne. – Nehézkesen a padhoz bicegett. – Baleset ért, amikor hajóra szálltam Angliába jövet – intett a kezével. – Lehet, hogy vén csataló vagyok, de általában makkegészséges. – Óvatosan leereszkedett a padra, és Isabelle látta, hogy fájdalmában összehúzza a szemét. Mivel udvariatlanság lett volna tovább állni, Isabelle kelletlenül helyet foglalt. Örült, hogy bő szoknyája eltakarja a lábát, és William nem látja, mennyire remeg. Nagy nehezen a férfira nézett, akinek a szeme sarkában finom ráncok húzódtak, mintha sokat mosolyogna vagy az erős napsütésben sokszor hunyorítana. A szemének olyan színe volt, mint a viharos, téli tengernek. – Nem tudom, emlékszel-e rám, milady. Néhány éve futólag itt jártam a Towerben, és pár percre találkoztunk.

Isabelle a nyakához emelte a kezét. – Igen, emlékszem. Heloise-ért jöttél, és azt hittem, feleségül veszed. William széttárta az ujjait. – Én is azt hittem, de változott a helyzet. Kellemes, se nem magas, se nem mély hangja volt, de szépen árnyalt, és Isabelle nem érzett a beszédén semmiféle akcentust, szemben a sajátjával, amely írországi gyermekkora hanglejtését őrizte. – Heloise megírta, hogy nem akarod feleségül venni. – Valóban? – William felvonta a szemöldökét, de láthatóan nem zaklatta fel a hír. – Tudom, hogy írt neked, ő maga mesélte, de sosem kérdeztem meg, mit diktált az írnoknak. Úgy éreztem, joga van a magánéletéhez. Isabelle fürkésző pillantással méregette, és nem tudta, mit gondoljon a férfi utolsó mondatáról. Helyeseljen vagy sértésnek vegye. Az egész gyanús volt számára, úgy hangzott, mintha egy durcás gyereket nyalánksággal akart volna levenni a lábáról, mégis mivel az utóbbi időben semmi ilyesmiben nem volt része, a gesztust felbecsülhetetlenül nagy figyelmességnek érezte. – Tudni akarod, mit írt? – kérdezte. – Mivel ő írta neked, nem. – William elgondolkodva dörzsölte az állát. – Biztosra veszem, hogy ha elvettem volna Heloise-t, eltűrtük volna egymás gyarlóságait, vagy ellenkezőleg, egymás idegeire megyünk, és amint túlesünk az örökösök nemzésén, külön válnak az útjaink. Kedvelem még most is, és remélem, ő is szívesen emlékszik rám vissza. – Isabelle arcát tanulmányozta. – Az igazság az, hogy több mint két éve egy értékesebb zsákmányra vetettem szemet. Isabelle megdermedt. – Heloise északi birtokai nyilván eltörpülnek az enyéim mellett – jegyezte meg. – Lady Heloise helyett felajánlották Denise de Châteauroux kezét, de visszautasítottam, mert tudtam, mit akarok, és az igazat megvallva, azt is, hogy kit akarok…, amióta csak megpillantottalak. Isabelle arca lángba borult. A férfi udvaronc, gondolta, könnyen bókol. Bármelyik föld nélküli lovag szemet vethet rá, függetlenül a személyétől, kizárólag a birtokok és a házassággal elnyerhető tekintély miatt. – És ha Heloise lett volna Striguil úrnője? – kérdezte. William széttárta a kezét, és Isabelle észrevette, hogy tiszta a körme, és több gyűrűt visel, mint egy katona, de kevesebbet, mint egy udvari piperkőc. – Akkor megtanultunk volna egymáshoz idomulni. Talán van bennem némi romantikus hajlam, de nem annyi, hogy fittyet hányjak a józan észnek… De persze mindenki arra vágyik, hogy mindenből a legjobbat kapja. – És én? – kérdezte Isabelle. – Nekem milyen választásom van? – Mennyire vagy gyakorlatias, milady? A házasság dolgában nincs választásod, még ha az egyház ennek ellenkezőjével is ámít, és azt állítja, hogy igenis van beleszólásod. Rám bízták a birtokaidat, és téged is. Boldoggá teheted az ágyadat, vagy lehetsz mártír.

Isabelle egy darabig állta a tekintetét, aztán lesütötte a szemét. Minden jobb volt, mint itt maradni, és ahogy William mondta, nem volt választása. – Nem ismerlek – suttogta maga elé –, és te sem engem. – Eltűnődött, vajon a szülei beszéltek-e valaha is így. Az anyja is értékes kincsnek számított. Ritkán emlegette Richard Strongbow-val kötött házasságát, de ha mégis szóba került, összepréselt szájjal, szomorúan beszélt róla. Isabelle nem akart ilyen lenni. – Ezt a sebet csak az idő gyógyítja be, milady. De esküszöm, hogy rangodhoz méltó megbecsüléssel és tisztelettel bánok veled, ha te is így bánsz velem. Isabelle lassú lélegzetvételekkel igyekezett úrrá lenni a rémületén. Hányinger kerülgette, a keze jéggé dermedt. Lassan felemelte a fejét. – Nem tudom, mennyire gyakorlatias a természetem, de igyekezni fogok – felelte. William vigyázott, nehogy megkönnyebbülten felsóhajtson, Isabelle mégis észrevette rajta a feszültséget, és most döbbent rá, hogy a férfira is nagy nyomás nehezedik, bár jobban titkolja. – Köszönöm – mondta William, lassan feltápászkodott, és felé nyújtotta a kezét. Isabelle látta a homlokán gyöngyöző verítéket, és a férfi merev tartását is érzékelte. Nem akarta a kezébe tenni a kezét, mert akkor a férfi is megtudná, mennyire meg van rémülve, és az anyja azt mondta, hogy nehéz helyzetekben sosem szabad félelmet mutatni. Hamarosan nemcsak a kezük kapcsolódik össze, hanem egy ágyban hálnak majd, amiről a férfi éppen most beszélt. Nem mintha sokat tudott volna a házasságnak erről a vonatkozásáról. Többnyire nyílt, őszinte édesanyja ebben a kérdésben feltűnően hallgatag volt. Heloise a tudás forrásának bizonyult, Isabelle azonban nem tudta eldönteni, hogy a hallottakból mennyi a valóság és mennyi a barátnője túlzottan élénk fantáziájának a szüleménye. Gyorsan döntött, és udvari szokás szerint a férfi karjára tette a kezét. Látta, hogy William arca megfeszül, de hogy mulat-e rajta vagy bosszankodik, nem volt képes megállapítani. – Odakint egy csónak vár ránk. Ha készen állsz, máris indulhatunk. – Most? Ebben a pillanatban? – Isabelle kérdő pillantást vetett rá. – Mi lesz a ruháimmal és a szolgákkal? – Hányan vannak? Isabelle összeszorította a száját, majd határozottan így szólt: – Két hölgy, egy káplán és egy írnok, bár valójában mindannyiukat Glanville uram fogadta fel. William bólintott. – Ragaszkodsz hozzájuk? Isabelle megrázta a fejét. – Nem, ha másokat választhatok helyettük. – Rajtad áll, hogy kit fogadsz fel magad mellé. Isabelle a gyomra tájékán mocorgást érzett, mintha lénye eddig leláncolva alvó része hirtelen felébredt volna, és felfedezte volna, hogy a béklyója eltűnt. – Akkor új szobalányokat szeretnék – jelentette ki. – De a káplán,

Walter, kedves volt hozzám. Megjutalmaznám azzal, hogy felajánlom: a szolgálatomba léphet. A holmim egyetlen ládában elfér. – Akkor küldjük előre, és megkérem Theobald Waltert, hogy szóljon a káplánodnak, hogy ha a szolgálatodban akar maradni, jöjjön az új szállásunkra. Isabelle a szemöldökét ráncolta. – Szükséges ez a sietség? Valóban ilyen veszélyben forgok? – Nem te, milady – válaszolta William –, én viszont nyugodtabb lennék, ha magam mögött tudhatnám ezt a helyet, és barátok között lehetnénk. Ha nincs kifogásod ellene, szeretném, ha máris távoznánk. Ez parancs volt, bár udvarias és tisztelettudó kérésnek tüntették fel. Isabelle előtt nem maradt észrevétlen, és kíváncsi volt, mi történt volna, ha megmakacsolja magát, és kijelenti, hogy maga akarja a csomagolást felügyelni, és egy tapodtat sem mozdul. Nem mintha bajt akart volna hozni a saját fejére. Bármit megtett volna, hogy kiszabaduljon végre a börtönt jelentő falak közül. Ő volt a kulcs a férfi gazdagságához és rangjához, de a férfi volt a kulcs a szabadulásához. – Nincs – szegte fel a fejét. – Nincs kifogásom ellene. William besegítette Isabelle-t a csónakba. A folyó hínáros bűze megcsapta a lány orrát; a víz kis zöld nyelvekkel nyalogatta a csónak oldalát, és időnként fehér, nyálszerű permetet fröcskölt szét. William kölcsönadta a köpenyét, mert bár ragyogó, nyári nap volt, a folyóról erős szél fújt. Isabelle helyet foglalt az egyik padon, a csónak oldalában, és nézte, ahogy William óvatosan ugyanezt teszi. A hátuk mögött a Tower hatalmas, fehérre meszelt falai magasodtak, és Isabelle megborzongott, de nem is annyira a folyóról fújó szél, mint inkább a falak látványa miatt. Szorosabbra fogta magán a dupla gyapjúköpenyt. – Fázol? – kérdezte féltő gondoskodással a férfi. Isabelle megrázta a fejét, és megsimogatta Damasztot, aki a lábánál kucorodott össze. – Némelyik fal véd, mások börtönbe zárnak – felelte. – Szinte még gyermek voltam, amikor idekerültem, de sosem tekintettem otthonomnak, mint Striguilt vagy Leinstert. William megértően bólintott. – Mindig vannak a szívünknek kedves helyek – mondta szórakozottan, a Tower irdatlan falait szemlélve, miközben a sodrással szemben eltávolodtak a parttól. Isabelle még egyszer visszanézett a válla felett, aztán a víz felett köröző sirályokat és kormoránokat kezdte figyelni. Kíváncsi volt, vajon melyek azok a helyek, amelyek a férfi szívének kedvesek, de úgy érezte, korai lenne még ilyen kérdést feltennie. Érezte a férfiban munkálkodó feszültséget, és látta, milyen görcsösen markolja a kardját. Csak akkor sóhajtott fel megkönnyebbülten és nyugodott meg, amikor tovább haladtak felfelé a

folyón, és semmi kellemetlenség nem történt azon kívül, hogy néhány mezítlábas utcakölyök kövekkel dobálta meg a csónakot. Isabelle titokban a férfira pillantott. Most vette csak észre, kint a világosban, ahol sütött a nap, hogy a férfi szeme alatt sötét karikák vannak, és beesett az arca. Mások arcán is látta már ezeket a jeleket: az anyja is így nézett ki az öccse halála utáni napokban, és akkor, amikor őt kényszerrel elvitték Striguilból. A bánat és a gond, a tűrés gyötrelme tette ilyenné az emberek arcát, a terhek, amelyek mellett tovább kellett élni az életet. Az utóbbi időben Ranulf de Glanville arcán is felfedezte ugyanezeket a jeleket. – Hova megyünk? – kérdezte. – Richard FitzReinier házába. – Á! – A név semmit sem jelentett Isabelle-nek. De Glanville nem tartotta szükségesnek, hogy beszámoljon a Toweren kívül történtekről, így Isabelle kénytelen volt éles fülére hagyatkozni, hátha elkap egy-egy hírfoszlányt, vagy Walter, az írnok kottyant el valamit. William a csónak oldalának dőlt. – Kereskedő és városi méltóság – magyarázta. – Amikor az ifjú király kíséretéhez tartoztam, ő látott el áruval minket. Mindig Richardnak szóltunk, hogy mire van szükségünk, ő pedig a borstól kezdve a csatalóig mindent beszerzett. Régóta ismerem. A háza a Cheapside-on áll, a katedrális közelében, és amíg Londonban vagyunk, felajánlotta, hogy nála lakhatunk. – A férfi fáradtnak tűnt. – Sajnos, túlságosan kapkodva kellett gondoskodnom rólad és a szolgákról, de Richard szerencsére a segítségemre sietett, és azt mondta, hogy mindent megszervez – jegyezte meg fanyarul, majd előrehajolt. – Bocsáss meg, hogy nem volt időm kellő udvarlásra! De az igazat megvallva, csak akkor érzem magam biztonságban, ha azonnal megtartjuk az esküvőt. Isabelle is tisztában volt ezzel, de most görcsbe rándult a gyomra, hogy a férfi hangosan is kimondta. – Mennyire azonnal? – kérdezte, és igyekezett gyakorlatiasnak mutatkozni. – Ha nem bánod, akkor még ma. Annyi időt adok, amennyire szükséged van, hogy elkészülj. Vagyis semmit, gondolta Isabelle. Egy víztől elnehezült farönk bukdácsolt el mellettük a zavaros, zöld vízben. Isabelle nézte, és arra gondolt, hogy céltalanul sodródhat, mint ez a farönk, és hagyhatja, hadd vigye a sorsa oda, ahova akarja, vagy utas lehet egy csónakban a férfi mellett, és igaz útra kormányozhatja. – Nem bánom. – Williamre nézett, aki különös pillantást vetett rá. Isabelle-re már mások is néztek így, de azokkal a férfiakkal nem kettesben volt, és egyiket sem kedvelte annyira, hogy titokban találkozzon velük. Miközben felfelé haladtak a folyón, Isabelle a tájat nézte, amely mindvégig itt volt a közelében, mégsem látta még sohasem: a kőgátakat és a rakpartot, a nyüzsgő billingsgate-i kikötőt, ahol egy halászhajó éppen lazacoktól dagadó hálót rakodott ki. A templomokat és a házakat,

amelyeknek a kertje egészen a partig nyúlt. Igyekezett a pillanatba kapaszkodni, és nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta a pánik. William Marshal könnyed humorral mesélt és a nevezetességeket mutogatta. Hagyott időt, hogy Isabelle feleljen, de nem engedte, hogy a csend hosszúra nyúljon, és nem erőltette, hogy válaszoljon. Isabelle arra gondolt, hogy ilyen ügyesen csak a tapasztalt udvaroncok társalognak. A hajó áthaladt a London Bridge boltíve alatt, és egy pillanatra elborította őket a hínárszagú sötétség. A hajó gerince alatt csobogott a víz, és a nyirkos vízpermet Isabelle arcába fröcskölt. – A dagály tetőzésekor a legjobb – mosolyodott el William. – De fel kell készülnöd arra, hogy csuromvizes leszel, és élvezned kell a veszélyt. Isabelle fontolóra vette, amit hallott. – Richard Strongbow lánya vagyok – jelentette ki. – Azt hiszem, szeretnék dagálykor átmenni a híd alatt. A férfi nevetett, és ismét ránézett, és Isabelle tudta, hogy dagálykor átsuhanni a London Bridge alatt nem érhet fel azzal a félelemmel és felajzottsággal, amelyet a férfi pillantása váltott ki belőle. Richard FitzReinier szép faháza a Cheapside nyugati sarkában, London kereskedelmi negyedének a szívében állt. Fazsindelyes tetejével, kékre festett, vakolt falaival rögtön kitűnt a szomszédos épületek közül. Az üvegezett ablakok fényűzésről és kifinomult ízlésről tanúskodtak, és egyben azt jelezték, hogy a ház tulajdonosa gazdagabb az átlagnál. A házat istállók, csűrök és más udvari melléképületek vették körül, amitől az udvar leginkább egy várudvarhoz hasonlított. FitzReinier személyesen jött elő, hogy üdvözölje őket. Magas, finom csontozatú férfiú volt, kis, feszes pocakkal, ami sikeres életről és jólétről árulkodott. Kék és arany csíkos selyemtunikát viselt, és minden ujján gyűrűk csillogtak. A nyakában egy feltűnő, vörös kövekkel kirakott kereszt lógott. Egy idegen első látásra őt vélte volna lovagnak, Williamet pedig kereskedőnek. – Grófnő – hajolt meg nagy elánnal FitzReinier. – Isten hozott a házamban! Igazán nagy kitüntetés, hogy vendégül láthatlak. Isabelle fejet hajtott, majd ki tudja, honnan, de rálelt a megfelelő válaszra. – Bizonyára szeretnél felkészülni az esküvődre, milady – tette hozzá a kereskedő, és a szőke asszonyra mutatott, aki kicsit megkésve követte. Az asszony gömbölyded volt, és kissé kifulladt a sietségtől. – FitzReinier asszony hozzáértő kezei között hagylak. Az asszony mélyen bókolt Isabelle előtt, majd felegyenesedett, és a lépcső felé intett, amelyen most sietett le. – Ha úgy kívánod, asszonyom, fürdőt készítettünk és új ruhát. – Piros volt az arca. A gyöngysora egy kicsit túlságosan is ráfeszült párnás nyakára.

Isabelle Williamre pillantott, aki szertartásosan kezet csókolt a kereskedő feleségének. – Menj csak FitzReinier asszonnyal! – biztatta a férfi. – Nekem is fel kell készülnöm, de hamarosan csatlakozom hozzád. Isabelle leküzdötte a késztetést, hogy Williambe csimpaszkodjon, mert tudta, hogy csak az sarkallja erre, hogy hirtelen túl sok minden megváltozott körülötte. Kihúzta a derekát, és követte a kereskedő feleségét, föl a falépcsőn, a főépület első emeletén levő nagyszobába. Szinte a lélegzete is elakadt a nagy gazdagság láttán; még sosem járt ilyen fényűző helyen. A falat mindenhol hímzett falikárpitok borították, a padokon hozzájuk illő selyempárnák tornyosultak, a ládákra vadász-és bibliai jeleneteket festettek. A szobában szolgálólányok hada serénykedett csevegve egy nagy dézsa körül, amelyben illatos víz gőzölgött. A parázstartó előtt egy állványon törülközők melegedtek, és a keskeny ágy félrehúzott függönyei bepillantást engedtek az ágytakaróra, amelyre színes ruhák garmadát készítették. Isabellet, aki teljesen összezavarodott, leültették az egyik padra, és fűszerekkel kevert borral teli kelyhet nyomtak a kezébe. FitzReinier asszony azt suttogta, mekkora megtiszteltetés, hogy Striguil grófnőjét láthatják vendégül, és ő meg a férje mennyire örülnek, hogy a szolgálatára lehetnek. Isabelle látta, hogy az asszony öröme őszinte, de afelől sem volt kétsége, hogy hasznot szeretne húzni a találkozásukból. A segítséggel, amelyet most ajánlottak fel, azt biztosították, hogy hosszú távon is előnyös kapcsolatban állnak majd Striguil vagyonos urával és úrnőjével. Isabelle belekortyolt az italba. Úgy simogatta a nyelvét, mint a vörös selyem, és a fűszerek harmonikus, pikáns ízt kölcsönöztek a bornak. Nagyon finom volt, és ezt meg is mondta FitzReinier asszonynak. Az asszony elmosolyodott. – Lord William több hordóval is rendelt a férjemnél. Megadhatom a fűszerek összetételét. Főként szerecsendió és gyömbér. Tessék, harapjon hozzá valamit! Nagyon erős bor. Tudta, hogy a gyömbér állítólag afrodiziákum? – Az egyik szolgáló kuncogni kezdett, Isabelle pedig elpirult. FitzReinier asszony, aki először nem értett az egészből semmit, hirtelen gurgulázva felkacagott, és pirított kenyérrel kínálta Isabellet. A kenyeret csíkokra vágták, és ízletes őzpástétommal kenték meg. Bár Isabelle ideges volt, azért volt annyi étvágya, hogy több szeletet is megegyen. A többi nő is élvezettel látott neki a kenyérnek, és Damaszt úgy habzsolta, mintha egy éhes farkas lenne, nem pedig egy kicsi, karcsú agár. Az ételtől és az italtól megerősödve Isabelle megengedte a lányoknak, hogy levetkőztessék, és belépett a fürdődézsába. Bódító virágillat csapta meg az orrát, és elragadtatásában felkiáltott. – Rózsaolaj – mutatta fel FitzReinier asszony az apró üvegfiolát. – A férjem veszi a velenceiektől, akik Arábiából szerzik be. Mondania sem kellett volna, milyen drága, mert Isabelle amúgy is sejtette, de FitzReinier asszony azért megemlítette. Miközben a szolgálók a testét dögönyözték és súrolták, Isabelle a jövendő férjéről faggatta a

háziasszonyát. Végül is így semmi sem éri készületlenül, gondolta. – Sokat hallottam róla – vallotta be. – Jobbára a dicséretét zengik, de van másféle szóbeszéd is… FitzReinier asszony megvonta a vállát. – A férfiak már csak férfiak maradnak, és még a legjobbak sem szentek, de ha az ifjú királynéval folytatott viszonyára célzol, akkor szavamat adom, hogy az mind hazugság, amit az úr jó hírének befeketítésére törekedő ellenségei találtak ki. Barátság kötötte össze őket, nem szerelmi szenvedély. Isabelle az ajkába harapott, és azt kívánta magában, bárcsak ne adott volna hangot a kételyeinek. Ranulf de Glanville kíméletlenül eltúlozta a pletykát, de ellenkező irányban, ugyanis hinni akart benne, és alig mondott olyasmit William Marshallal kapcsolatban, ami dicsérő lett volna. – Olyan keveset tudok – suttogta Isabelle, de inkább magának, mint a vendéglátójának, és a hangja csalódottan csengett. FitzReinier asszony odahozta a dézsához az előmelegített törülközőt. – De még sokat tanulhatsz. Egyébként is csinos vagy és fiatal, és ez két olyan kulcs, amely a legtöbb ajtót kinyitja. És ha idefent… – kocogtatta meg a homlokát – ...megvan a magadhoz való eszed, akkor gondoskodhatsz róla, hogy nyitva is maradjanak. Isabelle meglepetten pillantott FitzReinier asszonyra. Eddig még senki sem mondta neki, hogy csinos, és még sosem látta magát tükörben. Gyermekkorában, ha valaki szépséget emlegetett, mindig félelmetes anyjára, Aoife-re, Írország grófnőjére gondoltak. Tudta, hogy sokra tartják az aranyszőke hajat, és Isabelle-nek dús, szőke haja volt, de a szőke fonatok önmagukban még nem jelentik azt, hogy valaki szép. Gyakran hallotta, hogy az apjára hasonlít, de belőle csak a szakállra és a sűrű, vörös szeplőkre emlékezett, és ez nem sokat segített abban, hogy elképzelje magát. A nők kisegítették a vízből, és alaposan szárazra dörgölték, míg a bőre bizseregni és ragyogni nem kezdett. Az értékes rózsaolajból a csuklóira és a nyakára cseppentettek, és az ágyra terített ruhákat odahozták neki, hogy megnézze őket. – Nem biztos, hogy jók rád – jegyezte meg bocsánatkérően FitzReinier asszony. – Lord William nem sok időt hagyott a vásárlásra, és emlékezetből kellett megmondania a méretedet. Isabelle meglepetten pislogott. – De hisz három éve látott, és akkor is csak futólag! Az asszony felnevetett. – Akkor bizonyára mély benyomást tettél rá, mert tudta, mit akar. Vagyis inkább tudta, hogy szerinte te mit akarsz – helyesbített. Isabelle zavartan megcsóválta a fejét. Eddigi tapasztalatai szerint csak azok a férfiak ismerték egy nő vágyait, akik vagy elpuhultan nőiesek vagy behízelgő modorú trubadúrok voltak. Elképzelni sem tudta volna az apja vagy a de Glanville kíséretében levő zord lovagokról, hogy azon törnék a

fejüket, milyen ruhát viselne szívesen egy nő, hacsak persze izgatónak nem találnák a gyönyörűséges áru kicsomagolását. Erre a gondolatra elpirult, majd felnevetett. Amikor FitzReinier asszony értetlenül rámeredt, Isabelle megrázta a fejét, és felemelte a karját, hogy a nők ráadhassák a legfinomabb vászonból varrt alsóruhát, amelyet egy selyemszalaggal fogtak össze a nyakánál. Világos selyemharisnyát húztak rá, amelyet díszes, elegáns harisnyatartóval szorítottak le. Isabelle megborzongott, hogy ilyen fényűző ruhadarab simul a bőrére. Bár örökösnő volt, míg de Glanville felügyelete alatt állt, szinte egyáltalán nem kapott pénzt ruhákra. Megszokta, hogy beérje a szükségmegoldásokkal, és saját maga javítgatta a holmiját. Hirtelen felmerült benne, hogy a jövendő férje talán szórja a pénzt. De Glanville elítélően emlegette az ifjú király költekező életmódját, és azt is mondta, hogy részben William Marshal bujtogatta Henriket a vagyona eltékozlására. De az anyag érintése csodálatos volt, és ennyi nélkülözés után kifejezetten jólesett neki, hogy kényeztetik. A vászon alsóruhára még egy elefántcsontfehér selyemből készült, szűk ujjú ingruha, arra pedig egy gyöngyökkel szegett, sötét rózsaszín selyem felsőruha került. A nők sűrű szőke varkocsába is rózsaszínű szalagokat fontak, és könnyű fátylat tűztek a fejére. Azután odahoztak egy ékszeres ládikát, amelyet színültig megtöltöttek a gyűrűk és a brossok. Isabelle-nek elállt a lélegzete. – Olyan férjed lesz, aki becsül téged – jegyezte meg mosolyogva FitzReinier asszony. – És aki ad a külsőségekre is. – Egy tükröt nyújtott át Isabelle-nek. Isabelle meghökkent. Az elefántcsontba foglalt ónozott üvegkorongból az édesanyja nézett vissza rá, csak a szemei nagyobbak, kékebbek, az ajkai pedig teltebbek voltak. Az elfojtott érzelmek és a kiábrándultság ráncai is hiányoztak, csak a sima arcvonásokat látta, amelyekre még felvésik majd az élettörténetét. – Látod, milyen bájos vagy! – mondta elismerően FitzReinier asszony. – Nem lesz nehéz elcsábítanod a férjedet. Már úgyis félig beléd habarodott. – Valóban? – Isabelle érdeklődve nézte a vendéglátóját, és a bizalmas „férjed” szó hallatán elpirult. – Hidd el, kedvesem, ismerem a férfiakat! A tied nem sokat árul el, de láttam, hogy néz rád. Isabelle bánatosan felkacagott. – Bizonyosan Striguilt és Írországot, meg a normandiai birtokaimat látja maga előtt. FitzReinier asszony vele nevetett. – Kétségtelenül, de vaknak kellene lennie, hogy ne lássa a többi értéket, amelyek velük járnak! William ezalatt egy másik szobában fürdött, ami sérült lába miatt nem volt egyszerű, de eltökélte, hogy felülkerekedik a nehézségeken. A fürdés az esküvői szertartás része volt, ahogy a lovaggá avatásra való felkészülésé is: a beavatási szertartás előtti megtisztulást jelentette.

– Ahhoz kevés volt az idő, hogy fényes lakomát szervezzünk, de megtettem minden tőlem telhetőt – világosította fel FitzReinier. – Beszéltem a walesi lovászoddal, és a szakácsok a menyasszony tiszteletére hagyományos walesi esküvői ételt, póréhagymát és vörös algát készítettek. – Elégedetten csípőre tette a kezét. – Még egy ír bárdot is találtam, aki eljön énekelni. – Nem köszönhetem meg eléggé – hálálkodott William. – Tudom, milyen fontos az ilyesmi az asszonyoknak, és ami engem illet, én sem szeretném, ha az esküvőm csak abból állna, hogy elmotyogunk pár szót egy sötét sarokban. Nagy ünnepséget szeretnék, és te igazán mindent megteszel ennek érdekében. FitzReinier elmosolyodott. – Mindig örvendetes dolog, ha az üzlet és az élvezet együtt jár. William bólintott, és összeszorított foggal elfojtott egy ásítást. A forró víz ellustította. – Ha a helyedben lennék, kérnék a patikáriustól valami élénkítő bájitalt – tanácsolta virgoncan FitzReinier. – Nem hiszem, hogy sok alvásban lesz részed az újdonsült asszonyka mellett, pedig máris úgy festesz, mint akin átment a malomkerék! William felült a kádban, és a mellette álló kancsóból hideg vizet lötykölt az arcára. – Ezen nincs mit csodálkozni – felelte. – Már nem is emlékszem, mikor aludtam át utoljára egy éjszakát, ráadásul egy tolldunyha nevetséges fényűzésnek tűnik majd. Csakis akkor tudnám lehunyni a szememet, ha a lovam mellett aludnék az istállóban. – Hah! Tudom, mit mondana erre a menyasszonyod! William savanyú képet vágott. – Akkor többet tudsz nálam. Ha én annyi idős lány lennék, mint ő, a férjem pedig kétszer annyi idős – aki ráadásul megsebesült –, valószínűleg az istállónál is messzebbre kívánnám. – Alábecsülöd magad és a menyasszonyodat is. – Aligha – felelte William. – Mindketten tesszük a kötelességünket, de ez csak a felszín. Hogy mögötte mi folyik, az egészen más lapra tartozik. FitzReinier egyetértőn megvonta a vállát. – De jó a kezdet. Még ha a menyasszonyod nem is várja örömmel, hogy az ágyba vigyed, megmutattad neki, hogy nem vagy szörnyeteg. Bármilyen kételyei legyenek is, ez biztosan jobb lesz, mint a Towerben bezárva élni. – Remélem, ő is így gondolja. – William egy pillanatra a gondolataiba merült, miközben tovább mosakodott, de aztán felnézett a kereskedőre. – Nem tehetek semmit, amíg Richárd haza nem érkezik Angliába a koronázására. Roger D'Abernontól kölcsönkértem a stoke-i udvarházát, mert ez elég messze van Londontól, hogy nyugtunk legyen, de elég közel ahhoz, hogy Londonba utazzak, amikor a király megérkezik. FitzReinieren látszott, hogy meglepődik. – Azt hittem, rögvest elindultok a hölgy birtokaira.

William megrázta a fejét. – Megfordult a fejemben, de amíg a lábam nem jön helyre, nem tudok sokat utazni, és mint mondtam, közel kell lennem az udvarhoz. A birtokok igazán várhatnak még egy kicsit, hiszen már évek óta intéző gondoskodik róluk, meg egyébként is, másokat is odaküldhetek magam helyett. Muszáj felépülnöm, és aludnom, meg aztán a feleségemmel is szeretnék egy kicsit kettesben lenni. Ha egyszer Richárd Angliába érkezik, édeskevés idő lesz majd pihenésre és szerelmeskedésre. A fegyvernökök kisegítették Williamet a dézsából, és felvette a finom ruhákat, amelyeket FitzReinier szerzett neki. A tunika színe ugyanolyan volt, mint Isabelle ruhájának a színe, csak sötétebb árnyalatú. Sokáig habozott, melyik kardkötőjét kösse a derekára, de végül is az aranypénzekkel kivert kardkötő mellett döntött, amelyet Margittól kapott. Úgy okoskodott, hogy a kardkötő baráti ajándék, és elég, ha ő tudja, mi az igazság. Megfésülködött, de nem volt hajlandó tükörbe nézni, mert egyáltalán nem volt biztos abban, hogy látni akarja, amit Isabelle is lát majd. Szorongását leküzdve átadta Jeannak az összefont friss virágokból, rózsaszín és fehér rózsákból és repkényindákkal kevert szegfűszegillatú kerti szegfűből kötött menyasszonyi virágfüzért. – Menj, és mondd meg a menyasszonynak, arra kérem, hogy ezt viselje az esküvőnkön – mondta az ifjúnak. – És azt is üzenem, hogy készen állok arra, hogy ha ő is készen áll, elmenjünk a templomba. Isabelle William Marshal fegyvernökét figyelte. Eddig szinte észre sem vette a fiút, most viszont jól szemügyre vette, ahogy ott állt az ajtóban, kezében a selyempárnára fektetett menyasszonyi virágkoszorúval, és idegességtől remegő hangon átadta William Marshal üzenetét. Isabelle is izgult, de mivel arra összpontosított, hogy jól játssza a szerepét, nem is volt olyan elviselhetetlen érzés. Az ifjú a Marshal-udvartartás belső embere volt, s mint ilyet, Isabelle alaposan megismeri majd, sőt néha rá is kell támaszkodnia. – Add át a köszönetemet az uradnak! – mormolta Isabelle, és elvette a párnáról a koszorút. – Eddig módfelett figyelmes volt, én pedig nagyra értékelem a törődését. Mondd meg neki, hogy majdnem készen állok! – Milady… – A fiú elvörösödött, meghajolt és távozott. Madame FitzReinier elmosolyodott. – Nem is kicsit habarodott beléd – jegyezte meg. – Ami érthető is. A lányok elrendezték Isabelle fátylán a koszorút, és ismét elé tartották a tükröt, hogy megnézhesse a végeredményt. Isabelle nagyot nyelt. Striguil grófnője vagy, mondta magában a tágra nyílt szemű lánynak, aki a virágkoszorú alól visszanézett rá. Te a vagyont és a rangot jelented a számára, ő pedig a szabadságod záloga. Szükségetek van egymásra. Minden rendben lesz.

Emelt fővel vonult le Williamhez, aki a lépcső alján várt rá. A férfi sötétvörös tunikát viselt, amely szépen illet a menyasszonyi ruhájához, és egy szokatlan, aranypénzekkel kivert, sodrott fémövet. – Milady – sántikált hozzá a férfi. Megfogta a két kezét, és mindkettőt megcsókolta. – Készen állsz? Készen áll-e arra, hogy magát és a birtokait rábízza? Mi történne, ha nemmel válaszolna, visszaszaladna az emeletre, bevágná az ajtót, és bereteszelné? Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy ezt teszi, és lelki szemei előtt páncélba öltözött férfiak törték rá fejszével az ajtót, és erőszakkal kirángatták a szobából. Elhessegette a képet, és kihúzta magát. – Igen – felelte. – Készen állok. Isabelle az újdonsült férje mellett feküdt az ágyban, és visszafojtott lélegzettel hallgatta a hangokat, amelyek FitzReinier házának fáklyákkal megvilágított udvaráról és a fallal körülzárt előkertből szűrődtek fel. Az esküvői vendégek még vígan ünnepeltek, és a tamburin harsogó lüktetése, a duda jajongása váltotta fel az ír hárfa lágy hangjait, amelyen a lakoma alatt játszott a muzsikus. Képtelen volt élvezettel nekilátni az evésnek, ami elszomorította, mivel az ő tiszteletére készítették a fogásokat. Az ír bárd játéka könnyeket csalt a szemébe, és elszorult tőle a torka, így beszélni sem tudott, és természetesen enni sem. Most már csak abban reménykedhetett, hogy a férje figyelmessége kiterjed a hálószobára is. Keveset tudott a nemzés aktusáról, de ez a kevés sem volt túl biztató. Különösen az nyugtalanította, hogy vérezni fog, mert ahol vér van, ott fájdalom is van…, viszont ha nincs vér, akkor szégyenbe kerül. Nem mintha attól tartott volna, hogy William emiatt megtagadja; a birtokai annál értékesebbek voltak. – Nem kell tartanod tőlem – szólalt meg váratlanul William, mintha csak a gondolataiban olvasott volna. – Nem félek, uram – felelte Isabelle bátran, de a hangja remegése elárulta, hogy hazudik. – Hát, ha nem tőlem – mosolyodott el a férfi – akkor attól, amit ma éjjel kettőnktől elvárnak. – Tudom, mi a kötelességem… – kulcsolta össze a kezét Isabelle. – Ebben nem kételkedem – mordult fel a férfi –, ahogy én is tudom az enyémet. De semmi ok arra, hogy a kötelességet ne tegyük élvezetessé. – Igen, uram – felelte Isabelle rossz előérzettel. William furcsa hangot hallatott, de Isabelle nem tudta eldönteni, hogy nevet-e rajta, vagy bosszankodik. – A sors véletlenül összehozott minket, nem? Nem maradt időnk összeszokni. Semmi kétség, hogy a házasságunk elhálása ma éjjel legjobb esetben is feszélyezett lenne, és tekintve a

szüzességedet és a sérült lábamat, valószínűleg mindkettőnk számára fájdalmas. Eleget vártam ahhoz, hogy pár napon már ne múljon. Isabelle továbbra is rámeredt. – És a vér? Lennie kell a lepedőn. Bizonyítékra van szükség. – Lesz vér. – William felkelt, és az összehajtogatott ruhákhoz sántikált, és elővette a tőrét. Isabelle szeme elkerekedett, de aztán összeszedte magát. Nem fogja bántani, gondolta, mert nélküle nincstelen ember lenne. William felemelte a karját, a szemét lehunyta, és a bal hóna alatt apró vágást ejtett. – Itt kevésbé észrevehető – jegyezte meg. Odament az ágyhoz, és az összevérezett ujjait a lepedőbe törölte. – Nem kell sok vér. Minél jobb szerető valaki, annál kevesebb van, legalábbis nekem ezt mondták – fűzte hozzá mosolyogva. – Mivel még sosem fosztottam meg leányt a szüzességétől, csak hallomásból tudom. Egyébként is csak FitzReinier és a háza népe tanúbizonyságára van szükségünk. Nem olyan, mint amikor az egész udvar minket figyel. – Megtörölte a kését, és visszacsúsztatta a hüvelyébe. Tenyerét a sebre szorítva az ablakhoz ment, és elhúzta az ablaktáblák reteszét. A mulatózok kiözönlöttek a kertbe. A bőven töltögetett bor hatására zsámolyokon ülve vagy csoportokba verődve beszélgettek és nevetgéltek. A gyümölcsfák között gyertyás lámpások vetettek fényfoltokat, amelyek körül éjszakai lepkék köröztek. Különös volt, hogy nincsenek ők is a tömegben. – Holnap elindulunk Stoke-ba – vetette hátra a válla felett. – Pihennem kell a király koronázása előtt. Attól fogva, hogy megérkezik, azt sem tudom majd, hol áll a fejem. – Elmosolyodott, és kitárta Isabelle felé az ép karját. – És időre is van szükségem, hogy megismerjem a feleségemet…, és ő engem. Isabelle engedett a hívásának, és megfogta a kezét. William szorítása erős volt, a keze meleg és száraz, míg Isabelle-é verítékben úszott a feszültségtől. – Elállt a vérzés? – kérdezte aggodalmasan. – Fáj, de igen, a vérzés elállt. – William hirtelen kuncogni kezdett. – Ádámnak bizonyára jobban fájt, amikor Éva miatt kivették az egyik bordáját!

Harmincharmadik fejezet

Reggelre kiderült, hogy a vágás, amelyet William magán ejtett, teljesen felesleges áldozat volt a részéről, mert Isabelle-nek éjjel megindult a havi vérzése, és vértócsa támadt alatta a lepedőn. Mindig is rendszeresen jött meg a vérzése, most mégis pár nappal korábban érkezett. Ahogy madame FitzReinier mondta, minden bizonnyal az életében beállt hirtelen változás okozhatta. Isabelle-t nagyon bántotta a dolog, és attól félt, hogy William haragos lesz vagy megundorodik tőle. A férfi azonban nyugodtan fogadta a

hírt, csak annyit jegyzett meg, hogy ez Isten akarata és a természet dolga, de ha tudta volna, mi várható, nem sebzi meg magát. Isabelle még így is megalázónak érezte a történteket, FitzReinier asszony azonban, aki a csomagolásban segített, hogy már délelőtt el tudjanak indulni Stoke-ba, gyakorlatias és vidám volt. – Tapasztalt férfi, nem holmi ostoba ifjonc – nyugtatta meg Isabelle-t. – Sokszor megeshetett már vele, ha csak azt nézzük, hány éven át volt szeretője. Isabelle szeme elkerekedett, ezt most hallotta először. – Szeretőt tartott? FitzReinier asszony bólintott. – Poitoui asszony volt, aki egyik lovagi tornáról a másikra járt. Nem nagyon ismerte senki, és úgy tűnt, ez mindkettejüknek jobb is így. Az úr sosem hozta el az udvarba, de mindig a legjobb szállást foglalta le neki. Gyereke nem volt, így gondolom, az úr hozzászokott az asszony havi bajához. Isabelle elgondolkodva emésztette meg, amit hallott. Még olyan keveset tudott újdonsült férjéről, és lesz, amit talán sosem fog megtudni. És az életében történtek mégis úgy formálták a jellemét, ahogyan őt a sokkal rövidebb múltja. – Mi történt az asszonnyal? – kérdezte. – Elváltak az útjaik. Úgy tudom, az asszony hagyta el, és megállapodott egy Le Mans-i borkereskedő mellett. – Ó! – harapott az ajkába Isabelle. – Voltak más szeretői is? FitzReinier asszony kikukkantott a láda mögül, az ajkán halvány mosoly játszott. – Az élete során, lefogadom, imitt-amott ágyba vitt nőket, de attól az egy alkalomtól eltekintve nem tartott egyet sem maga mellett. Tiszta az út előtted. – Már ha megtalálom – jegyezte meg kétkedve Isabelle. FitzReinier asszony már szélesebben mosolygott. – E téren, azt hiszem, felesleges aggódnod, kedvesem! Mert ha nem is találod meg, majd megtalál ő téged. Az utazás Stoke-ba majdnem egy teljes napig tartott, és már erősen alkonyodott, mire odaértek. Denevérek keringtek a sötétlila égen, és úgy gyúltak fel az első csillagok, mint a frissen meggyújtott lámpások. Isabelle halálosan kimerült, a combizmai égtek, és a havi vérzése miatt erős görcsök kínozták. Régen szeretett hosszan kilovagolni a szabadba, de a Towerben eltöltött idő megtörte az ellenálló képességét, az izmai elgyöngültek, és elszoktak a megerőltetéstől. Mégis egyetlen zokszó nélkül tűrt. Nem akarta, hogy a férje nyafogó, kényeskedő nőnek nézze. Biztos ő is szenvedett a sérült lába miatt, mégsem panaszkodott egy szóval sem. William csatlósokat küldött előre Stoke-ba, így fáklyás fogadtatásban volt részük; a lovászok kint vártak, hogy elvezessék a lovaikat, az intézők pedig bekísérték őket a házba. Tálakban meleg vizet hoztak, hogy kezet, arcot és

lábat moshassanak. Töltött gombát, mandulás sült pisztrángot tálaltak fel zöldségekkel és kompóttal. Isabelle nem is sejtette, milyen éhes, amíg hozzá nem látott az ételhez. A lovaglástól meggyötört teste és a görcsök ellenére is nagy volt az étvágya. Williammel közös fatányérból ettek, és közös kupából ittak, amelyeket a férfi fegyvernökei cseppet sem tolakodóan tettek eléjük. Akárcsak előző nap, a bárd most is a közelben volt, hogy az étkezést lágy muzsikaszóval kísérje, de ezúttal nem voltak esküvői vendégek, csak egy maroknyi csatlós, káplánok és írnokok, akiket William Londonban alkalmazott. A státusukkal járó nagy kíséret kialakítása még váratott magára. – Amikor annyi idős voltam, mint te – kezdte William –, azt mondták, hogy vagy folyton eszem, vagy folyton alszom, és ezeket az elfoglaltságokat leszámítva semmit sem érek. – Akkor nyilvánvalóan tévedtek, uram – felelte tapintatosan Isabelle. William felnevetett. – Dehogy! Az evéssel és az alvással kapcsolatban igazuk volt, és amíg tehetem, mindkettőből ki akarom venni a részemet. Ami pedig azt illeti, hogy mennyit érek… Nos, e tekintetben sokféle véleményt hallottam már, és arra a következtetésre jutottam, hogy kevés az, ami számít, kivéve a magamét. – És az enyém a kevesek között van, uram? – kérdezte a közös kupába töltött erős bortól felbátorodva Isabelle. William komolyan bólintott. – Vitán felül, hiszen a házasság révén a te kezed jelenti a jutalmamat. Eleonóra királyné azt mondta, hogy mindenben kérjem ki a véleményedet, és ne feledjem, hogy amim csak van, neked köszönhetem. – Lefogadom, hogy a királyné véleménye is a kevesek között van – jegyezte meg Isabelle, és a ruhája nyakánál feltűzött aranyba foglalt zafírbrossra, a királyné egyik nászajándékára tette a kezét. – Úgy van – hagyta helyben csendesen William. – Eleonóra királyné véleményére sokat adok, és több tiszteletet érzek iránta, mint az ismeretségemben levő férfiak többsége iránt…, de a tanácsa csak megerősítette a házasságunkkal kapcsolatos elképzeléseimet. Túlságosan nagy szükségem van rád ahhoz, hogy semmibe vegyem a kívánságaidat. Isabelle belekortyolt a borba. Természetesen szüksége van rá, mivel nélküle semmije sem lenne, vagy mindenesetre addig nem, míg egy örökössel meg nem ajándékozza. De ha nélkülözhetetlenné teszi magát William számára, akkor a véleménye önmagában is értékes lesz, és nem csak azért, mert tapintatból a kedvében akar járni. William a következő héten valóra váltotta az ígéretét, és időt szánt arra, hogy sokáig aludjon, élvezze az asztal örömeit, és olyan tunya legyen, mint a Tower legnagyobb, legálmosabb hím oroszlánja. Bár Isabelle is szeretett

szunyókálni, William alvókedve messze túlszárnyalta az övét. Ha Isabelle nem hallott volna legendás tetteiről, megtéveszthette volna a férfi két eredeti gúnyneve, és elhiszi, hogy William nagyevő és hétalvó. A néhány óra alatt, míg nem aludt vagy evett, beérte azzal, hogy a sokféle növénnyel beültetett stoke-i kertben sétált, beszívta a virágok illatát, hallgatta, ahogy a bárd ír dalokat énekel, vagy ő maga énekelt. Kellemes hangja volt. Máskor sakkoztak vagy malmoztak, és nevetett, amikor Isabelle méltó ellenfélnek bizonyult. Mesélt a lovagi tornákról és a fiatalkoráról, de komoly témákat ritkán érintett, sőt szándékosan kerülte őket, és Isabelle eltöprengett, vajon milyen emberhez ment férjhez, és igazak-e de Glanville William Marshal léha természetéről szóló történetei. De ahogy teltek a napok és a lába gyógyulni kezdett, William is egyre kevésbé volt letargikus. Egyik reggel Isabelle arra ébredt, hogy a férje már nem fekszik mellette. A szobában sem volt, és a láda tetejéről eltűntek a ruhái. – Lovagolni ment, milady – világosította fel a szobalány, amikor Isabelle mosakodás és öltözködés közben kérdezősködni kezdett. Isabelle azt is észrevette, hogy éjszaka már nem lett véres a lába közé tett kötés, ami azt jelentette, hogy a férje már vele hálhat úgy, hogy ezzel nem hívja ki Isten nemtetszését. Törte a fejét, hogyan közölje a hírt a férjével anélkül, hogy illetlennek tűnne. Talán majd ő maga kérdezősködik, vagy az idő múlása alapján feltevésekbe bocsátkozik? A teremben, az emelvényen álló főasztal vászon térítőjén szétszórt morzsák és mézcseppek jelezték, hogy valaki alaposan bereggelizett. A fegyvernököknek nyomuk sem volt. Isabelle is gyorsan bekapott néhány falatot, és a szolgálójával a nyomában kiment. Meleg napnak ígérkezett, de még elég korán volt, hogy friss és harmatillatú legyen a levegő. Vidám férfihangokat hallott, ezeket követte, és hamarosan az istálló mögötti, korláttal elkerített kifutóhoz ért, ahol azután megtorpant. A férje a csatalovát gyakoroltatta. Isabelle-t lenyűgözte a látvány, ahogy ember és állat egy sor bonyolult manővert hajtott végre; az előadásuk valóságos varázslatnak tűnt. Elég volt egy leheletnyi érintés a sarokkal, egy kézjel, és a ló körbeforgott, lépést váltott, megállt, hátrált, félfordulatot tett. William és a lova szinte eggyé olvadt. Isabelle tudta, hogy a férje kitűnő lovas, de csak most döbbent rá, milyen sokat tud. William kétségkívül a fegyvernökeit oktatta, mert az ifjak is lovon ültek. A bemutatót William néhány egyszerűbb mozdulatsorra osztotta fel, hogy az ifjak is gyakorolhassák a látottakat. Isabelle megigézve bámulta őket. Amikor William megfordult, látta, hogy Isabelle figyeli, mire a férfi mondott valamit a két fiúnak, megrántotta a kantárt, és odakocogott a feleségéhez. – Korán keltél ma reggel, milord – mosolyodott el Isabelle. William megrázta a fejét. – Mondjuk inkább úgy, hogy ez egyszer nem vagyok sokáig ágyban.

– Hogy van a lábad? William megdörzsölte a combját. – Javul. Még nyilall, de lehet, hogy ez csak a kezdődő öregségtől van – tette hozzá ironikusan. – Szép napunk van, nincs kedved kilovagolni és az erdőben ebédelni? – Boldogan. – Isabelle a homlokához emelte a kezét, hogy ne tűzzön a szemébe a nap, úgy nézett fel a férfira. – Nem is sejtettem, hogy milyen kiváló lovas vagy! William meghajtotta a fejét. – Már régen nem gyakoroltam – mondta. – Kicsit berozsdásodtam, mióta nem járok lovagi tornákra. – Megveregette a csataló aranyló nyakát. – Bezant szerencsére semmit sem felejtett, és időbe telik, mire a fegyvernök urak kiállhatnak ellenünk – kacsintott Jeanra és Jackre. Isabelle visszatért a vártoronyba, hogy egy lovaglásra alkalmasabb ruhát vegyen fel. William a csatalóról átnyergelt a fekete hátaslóra, és a nyeregre egy sásból font kosarat és két kulacs bort akasztott. A fegyvernökök is elkísérték őket, de távolabbról, hallótávolságon kívül követték őket. A két ifjú emelt fővel, büszke tartással ülte meg a lovat. Isabelle látta, hogy bevetésre készülő, komoly lovagoknak tekintik magukat, és elmosolyodott. Egy pillanatig elgondolkozott, vajon neki is fel kellene-e szegnie a fejét, és úgy tennie, mint egy tekintélyes, nemes úrhölgynek, de mivel a férjén és a fegyverhordozókon kívül senki sem volt a közelben, aki láthatta volna, butaságnak érezte volna, ha így tesz. – Sajnálom, ha eddig gyatra társaságnak bizonyultam – szabadkozott William, miközben végiglovagoltak egy mező mellett, és beértek a tágas, napfoltos erdőbe. – Én a te helyedben biztosan nem örülnék annak, hogy itt vagyok a semmi közepén, vidéken egy olyan férj társaságában, aki jobbára alvással tölti az idejét. – Igaz, hogy sokat alszol – felelte óvatosan Isabelle –, de anyám mindig azt mondta, hogy az alvás gyógyít, és szerintem neked égető szükséged volt arra, hogy kipihend magad. – Jobban, mint gondolnád – felelte a férfi halkan. Isabelle rápillantott, de William mereven nézte az ösvényt. – Azt hiszem, mégis tudom – kockáztatta meg Isabelle. – Persze nem a részleteket – tette hozzá sietve, amikor látta a férfi arcán a meglepetést –, de éppen azért tudom, hogy fájdalmas dolgok történhettek veled, mert nem beszélsz róluk, félsz felszakítani a sebeket. Csak felszínes dolgokról mesélsz, olyasmikről, amikről azt gondolod, szórakoztatnak egy fiatalasszonyt…, és valóban érdekelnek is, de nem lehetek a hitvesed anélkül, hogy ne tudnék többet. Hosszú, tétova csend támadt, amit csak a paták dobogása, a lószerszám nyikorgása és a fegyvernökök hangja tört meg, akik épp a bajvívásról beszélgettek. Aztán William felsóhajtott. – Ha nem tártam fel az életemet előtted, az csak azért történt, mert nem akartalak ezzel terhelni, amíg nem tudom, mennyit bírsz el.

– És honnan tudod, ha nem teszel próbára? – kérdezte. – És én honnan tudom majd? – Talán finoman próbáltalak betörni – mosolygott fagyosan a férfi. – Mint az egyik lovadat? A férfi tekintetében őszinte vidámság csillant. – Ha így volt, nem sok sikerrel jártam, ugye? – Egy pillanatig elgondolkodva nézte a lányt, aztán megrázta a fejét, és felnevetett. – Még nagyon ifjú lovag voltam, amikor kaptam egy lovat, amelyik nem tűrte a szoros zablát. Külön neki kellett készítenem egyet, de még így is csak a türelmének köszönhettem, hogy megülhettem, nem annak, hogy felülkerekedtem rajta. Blancartnak hívták, és páratlan teremtmény volt. – Elgondolkodva figyelte a lányt. – Bármit szeretnél tudni, kérdezz, és ígérem, igyekszem válaszolni…, ha pedig nem, akkor tudni fogod, hogy olyan területre tévedtél, amelyet senkivel sem járok be. Isabelle az alsó ajkát harapdálta. – Ez lesz az új zablám? – Legyen inkább a járom, amely mostantól összeköt minket. Isabelle a homlokát ráncolva fürkészte a férfi arcát, és azon töprengett, vajon mennyire igyekszik a férje a kedvében járni. Nehéz volt olvasni a gondolataiban, pedig muszáj volt megtanulnia, hogyan igazodhat el rajta. – Úgy érted, olyanok leszünk, mint két ökör? – kérdezte. – Úgy bizony – felelte a férfi komolyan. – De remélhetőleg nem olyan nehézkesek, sem olyan ostobák. – Találkozott a tekintetük, és Isabelle látta, hogy a vidámság elmélyíti a férfi szeme sarkában meggyűlt ráncokat, és kuncogni kezdett. Végiglovagoltak a Mole folyó mentén, amely a nemesi birtokhoz tartozó erdőkön és legelőkön kanyargott keresztül, és végül megálltak, hogy a lovaik pihenhessenek, ők pedig megebédeljenek, ahol a fűzfasor a magas part fölé hajolt. Egy hód toccsant a vízbe, és folyás irányában távolabb úszott tőlük. A túlsó parton két hattyú és fél tucat fióka illegette magát egy száraz nádból rakott, nagy, rendetlen fészken. A halak lustán köröztek a folyó közepén. – Mi történt a csatalovaddal? – kérdezte Isabelle, amikor a fegyvernökök kikötötték a lovakat legelni, és William egy zsinóron beleengedte a kulacsokat a lassan hömpölygő vízbe, hogy hidegen tartsa őket. – Azzal, amelyik nem tűrte a zablát. – Végül visszavonult, és most együtt legelészik Flandria grófjának flamand kancákból álló ménesével. – William leült Isabelle mellé. – A lovagi tornákon állítólag már ott vannak Blancart leszármazottai. A bátyám, John is vett néhány tenyészkancát, amelyik Blancarttól származik. – Keveset beszéltél még a bátyádról – mormolta Isabelle. William megvonta a vállát, megvizsgálta a kosár tartalmát, majd elővett egy kendőbe csavart sült csirkét, egy kis cipót és néhány mazsolás süteményt. – Mert nincs sok mondanivalóm róla. Egy vérből származunk, vigyázunk egymásra, de nem állunk közel egymáshoz. Nemsokára megismerheted, mert amint

Richárd király megérkezik, eljön az udvarba. Hivatalosan a király marsallja, és már két éve János herceg udvarnagya. És bizonyára látni akarja majd a fiát – intett a fejével a háta mögé, ahol a két fegyvernök letelepedett a lovak mellé falatozni. Isabelle is odapillantott. – Gondolom, az édesanyja is látni akarja. – Hát persze. – William kis habozás után folytatta: – A fiú nem a bátyám örököse, hanem a törvénytelen fia, és van egy lánya is. Alais régóta John kedvese. – A vadászkésével takaros porciókra osztotta a csirkét, majd a kést a vászonkendőbe, a kezét a fűbe törölte. – Alais nem szajha – fűzte hozzá nyomatékosan –, és én nagyon kedvelem. Isabelle érezte, hogy a férfi az utolsó mondatot figyelmeztetésnek szánta. – Az írek és a walesiek sokkal rugalmasabbak az ilyesmiben. Tőlem nem hallod majd, hogy ócsárolok vagy elítélek egy olyan asszonyt, akit nem ismerek – nyugtatta meg a férjét, és a szalvétával felemelt egy darab sült húst. Damaszt rögtön követelni kezdte a maga részét. Isabelle egy pillanatig habozott. – FitzReinier asszony azt mesélte, hogy sokáig neked is volt egy kedvesed…, de aztán különváltatok. Isabelle egy pillanatig azt hitte, átlépte azt a bizonyos határt, és arra a területre tévedt, ahova William senkit sem enged be, de a férje letette az ennivalót, a térdére támaszkodott, és felsóhajtott. – Clarának hívták, és egyszer megmentette az életemet. Együtt jártuk a lovagi tornákat, amikor még fiatal voltam, de belefáradt abba, hogy sok időt kellett az udvarban töltenem, és ezt az időt nem szánhattam rá, és igaz, elváltak az útjaink. – Nem születtek gyermekeitek? – Meddő volt, ami egyszerre volt áldás és nagy szomorúság. Isabelle az ajkába harapott. – Akár ír, akár walesi vagyok, aligha hiszem, hogy osztozni tudnék rajtad egy szeretővel. – Isabelle… – Majd én szülök neked gyerekeket! – fakadt ki váratlan hévvel. – Erős fiúkat és lányokat, akiknek az ereiben Írország királyainak és Pembroke grófjainak a vére folyik! Akik Striguil, Leinster és Longueville örökösei lesznek. Veled megyek mindenhova, ahova csak tartasz, még a csata sűrűjébe is… és… – Ostobán érezte magát, mert nem értette a vihart, amit magára szabadított. Halkan felnyögött, és elfordult. De William megragadta a karját, és maga felé fordította. – Igen – erősítette meg. – Fiúkat és lányokat szülsz nekem, és elkísérsz még a harc sűrűjébe is. És annál jobb, ha akkor éppen várandós vagy. És ha valaha is panaszt hallok tőled, emlékeztetni foglak erre a napra, és arra, amit mondtál. Magához vonta, és megcsókolta, és Isabelle-t, akit még soha nem csókolt férfi, kivéve, ha udvariasságból vagy atyai szeretetből tette, magával ragadta a szenvedély. A férfi először erősen szorította a száját az övére, és ettől szétnyíltak az ajkai, de amikor már éppen rémülten küzdött volna ellene, a csók megváltozott, és selymessé vált, olyan megmagyarázhatatlan erőt

sugárzott, amelytől Isabelle teljesen elgyengült, és tűz áradt szét a testében. A férjébe kapaszkodott, és szenvedélyesen viszonozta a csókját. Amikor elszakadtak egymástól, mert elfogyott a levegőjük, lihegve meredtek egymásra. – Nem kell, hogy emlékeztess… – lihegte Isabelle. – Minden lépésnél méltó párod leszek. – A szavak kihívóan csengtek az ajkán. Nem értette a vadságot, csak azt érezte, hogy a havi vérzése görcseihez hasonló tompa, feszítő fájás támad a hasában. És ezt az érzést csak fokozta, hogy a férfi is olyan kapkodva szedte a levegőt, mint ő, és egészen különös módon nézett rá. – Még nem tudod, hova tartasz – mondta a férfi nyersen. – Te sem! – szegte fel a fejét Isabelle. A férfi szorosabban vonta magához. – Ne fogadj rá, mert veszíthetsz! – A lehelete forrón csapta meg Isabelle fülét, amibe beleborzongott. – Én pontosan tudom… Csontropogás szakította félbe a megkezdett mondatot, és Isabelle magához tért a szerelmi mámorból. Damaszt kiszolgálta magát a sült csirkéből. Egy combot tartott a mellső lábai közt, és abból falatozott. A távolabb ülő két fegyvernök úgy tett, mintha belefeledkeznének az evésbe, de Jean füle olyan piros volt, mint a paprika, Jack pedig elmerülve vizsgált egy gombatelepet, de úgy, mintha ennél érdekfeszítőbbet még sosem látott volna. William megköszörülte a torkát, és a keze lehullott Isabelle derekáról. Isabelle pipacspiros arccal lesimította a ruháját. A pillái alól a férjére sandított, és a szemén látta, hogy csalódottságába vidámság vegyül. William kelletlenül felnevetett. – Igazad van – ismerte el.– Nem tudom, hova tartok, csak azt, hogy hova akarok. A kutyát kiköthetnénk az ebéd maradékával, a fegyverhordozókat pedig elküldhetnénk sétálni, de a szobánkban van egy kellemes, puha matrac…, ha készen állsz… Isabelle lesütötte a szemét. – Már elmúlt a vérzés – suttogta. A férje bólintott, és megmentette a csirke maradványait. – Egyél – nyújtott át neki egy darabot, és ő is elvett egyet. A szeme játékosan csillogott. – Szükségünk lesz az erőnkre. A hazafelé utat Isabelle szinte bódulatban tette meg, egyszerre érzett vágyat, szorongást, miközben egymást kergették a gondolatai. A férje bátyjára gondolt és a szeretőjére. Arra, amiket William elmondott, és arra, amiket nem, és a saját szavaira, amelyek lénye elfojtott részéből törtek elő, s amelyeknek eddig a létezéséről sem tudott…, és a következményekre, amelyek visszavezették a kezdethez. Kíváncsi volt, mit tesz majd a férje, ha hazaérnek? Kézen fogja, és a szolgák, csatlósok előtt bevezeti a hálószobába? Vagy talán neki kellene ezt tennie? Az arca eddig is lángolt, de ettől a gondolattól szinte égni kezdett. William nem sokat beszélt útközben, de ha ránézett, Isabelle egész testében megborzongott.

Ám a számításaikat áthúzták. Amikor hazaértek, látták, hogy a szolgák éppen idegen öszvéreket vezetnek az istálló felé. – Látogatók, milord – jelentette Rhys, amikor odalépett hozzájuk, hogy elvezesse a lovaikat. – Szerzetesek érkeztek Bradenstoke-ból. És egy hírnök is jött a királynétól. William halkan felnyögött. – Kezdődik! Hidd el, az itt-tartózkodásunk végére akkora lesz a jövés-menés, mint egy várban! Leemelte Isabelle-t a kancájáról, és magához szorította a lányt, úgy csúsztatta le a földre. Egy pillanatig egymáshoz tapadtak, az arcuk szinte összeért. William megcsóválta a fejét. – Az én hibám. Meg kellett volna kötnöm a kutyát, és elküldhettem volna a két fiút sétálni. – Benézett az istállóba, az öszvérekre és a hátaslóra. – Sehol egy talpalatnyi hely. Isabelle elpirult, gyorsan Rhysre pillantott, aki a semmibe révedt, és úgy tett, mintha épp fütyülni készülne. – Megyek, és átöltözöm, ha már vendégeink érkeztek – jegyezte meg, és hátrébb lépett, hogy ne érezze a férje mámorító közelségét. William még nézte, ahogy a fiatal, hajlékony alak légies mozdulatokkal átsiet az udvaron. Amióta csak leültek a patakpartra, majdnem végig merevedése volt. Nehéz lesz másra összpontosítania, amikor az esze jobbára csak azon jár, ami deréktól lefelé van. Eleinte könnyű volt várnia. A felesége vérzése még kapóra is jött, hisz visszanyerhette az erejét – mind fizikailag, mind szellemileg. Ki tudta pihenni magát, aludhatott, és volt ideje meggyógyulni. Ez a szenvedély és leplezetlen birtoklási vágy azonban váratlanul érte, bár gondolhatta volna, hogy a lány az apja egyéniségét örökölte, az írek pedig híresek voltak szilaj természetüktől. Ám azt is gyanította, hogy Isabelle ugyanolyan gyakorlatias, kitartó és teherbíró, mint ő. Nem riad vissza a nehézségektől, ugyanakkor van benne gyöngédség, egy sebezhető belső mag, ami olyan mély érzelmeket kavart fel benne, amilyeneket utoljára akkor érzett, amikor még Clara lovagolt mellette. Daniel testvér, aki hat másik szerzetessel érkezett hozzájuk a bradenstokei apátságból, vidám, eleven, a harmincas éveiben járó férfi volt, a tonzúrája körüli sötét hajába már a bölcsesség és a tapasztalat ezüst szálai keveredtek. William egy Ágoston-rendi apátságot akart alapítani északi birtokán, Cartmelben, amely a sajátja volt, nem pedig Isabelle hozománya. Bár az okiratokat még meg kellett írni, és tanúkkal is alá kellett íratni, szerette volna, ha a bradenstoke-i szerzetesek teszik ki a cartmeli közösség magját, és azt szerette volna, ha minél előbb megalapítják az apátságot. A Stoke-ba érkező hat szerzetes az első önkéntesek voltak, és a látogatásukkal William jóváhagyását szerették volna elnyerni. Bár ezt még hivatalosan is hitelesíteni kellett, biztosra lehetett venni, hogy Daniel testvért apát úrnak nevezik ki az újonnan alapított apátság élére.

William az apátság alapító okiratáról beszélt, és elmondta, hogy amint visszatér az udvarba, azonnal szentesítteti. – Isten tiszteletére alapítom – mondta. – Ezzel szeretném megfizetni az adósságomat, amivel Istennek tartozom, hogy kegyelmében részesített, és nagy jóindulatot mutatott irántam. – Ivott egy kortyot a kehelyből. A bor abból a hordóból származott, amelyet még FitzReiniertől hoztak, és selymesen simogatta a torkát. Érezte maga mellett Isabelle-t, aki az oldalán ült, és hallgatta a szavait. A felesége rózsaszín selyemruhát viselt, de a szerzetesekre való tekintettel a haját és a nyakát illedelmesen eltakarta egy egyszerű vászonfátyollal, és tartózkodóan csendes volt, bár William tudta, hogy csüng minden szaván. Megköszörülte a torkát. – A magam és a feleségem lelkéért is alapítom, valamint leendő, esetleges örököseinkért… – Gyors pillantást vetett Isabelle-re, és látta, hogy halványan elmosolyodik, és elpirul –, és Henrik király, Richárd király…, és az uram, Henrik, az ifjú király lelki üdvéért. – Az utolsó szavait fájdalmas szomorúság hatotta át. – Sokat jár a gondolataimban, és szeretném, ha az én lelkem és az övé is békét találna. – Mindennap imádkozunk majd, uram – felelte komolyan Daniel. William megkönnyebbülten bólintott. Bár az alapító okiratot még jóvá kell hagyatnia az udvarban, jó érzéssel töltötte el a tudat, hogy mire az okmányt szentesítik, a szerzetesek már megkezdik a spirituális munkát. Meg kellett fizetnie a múlttal és Istennel szemben az adósságát, ha tiszta lappal szeretné kezdeni az új életét. Miután beszélt a szerzetesekkel, még a királyné futárát is fogadnia kellett, egy Michael nevű sovány fiatalembert, aki írnokként szolgált az udvarnál, és mint kiderült, Wigain unokaöccse. William nem volt meglepve. Egy-egy család tagjai sokszor ugyanazt a foglalkozást választották, és a vézna termet, a fesztelen viselkedés is határozottan emlékeztette Wigainre. A levél a királyné elegáns kézírásával íródott, mivel azonban William nem tudott olvasni, visszaadta a futárnak, és megkérte, hogy ő olvassa fel. Michael megnyalta az ajkát, és kicsit elvörösödött. A hangja nem egy heroldéra hasonlított, mert magas volt és színtelen. Ennek ellenére gyorsan és magabiztosan fogott hozzá. Az üdvözlőszavak után, amelyek Williamnek, és persze Isabelle-nek is szóltak, a királyné először is a figyelmükbe ajánlotta Michaelt, mint hozzáértő írnokot és ügyvédet, aki folyékonyan beszél latinul, franciául és angolul, és aki nagy szolgálatukra lehet. Végül a diszkréciójáról biztosította őket. – Igen dicséretes ajánlással érkeztél, Michael mester – jegyezte meg szárazon William. – Mit mást tehetnék, mint hogy felvegyelek? Az állás a tiéd, ha akarod. – Köszönöm, milord. Hívjak-e valakit, aki felolvassa a többit, nehogy azt hidd, hogy kitaláltam az egészet?

William jót nevetett. – Kinézem Wigainből, hogy így próbál megtréfálni, de mivel őszintének látszol, ráadásul könnyen leellenőrizhetlek, hiszek a tisztességedben. Kérlek, folytasd! A továbbiakban a királyné azt kívánta, hogy William és Isabelle örömüket leljék a házasságban, majd rátért a lényegre: Richárd – ha a széljárás engedi – augusztus elején Londonba érkezik, a Westminster-apátságban szeptember harmadikára kitűzött koronázásra. A levél megfogalmazása óvatosabbá vált, de a királyné célzott William és a családja további előmenetelére, valamint dicsérte a hűségét. William köszönetet mondott az írnoknak, amikor az befejezte a felolvasást, megismételtette vele az üzenetet, hogy az emlékezetébe vésse, majd elküldte, hogy egyen, igyon és pihenjen. William elgondolkodva támasztotta a tenyerébe az állát. Bár nem tudott olvasni, a sorok között mégis eligazodott. Ahogy Isabelle is. – Striguilt nem csak azért kaptad, mert így akartak megjutalmazni a hűségedért, hanem azért is, hogy felemeljenek, és hatalmat adjanak a kezedbe – vetette fel. William megrántotta a vállát. – A királyné nem feledkezik meg azokról, akik hűségesen és jól szolgálták. Most, hogy abban a helyzetben van, hogy ezt meg tudja hálálni, nagylelkűen viselkedik. – Úgy van, de okos is. Amikor majd Richárd keresztes hadjáratra indul, hűséges és készséges férfiakra lesz szüksége, akik vállalják a felelősséget, hogy egyben tartják a birodalmat. Nem emeltek volna grófi rangra, ha nincs nyomós indítékuk, csak egyszerűen meg akarnak jutalmazni. – Nem vagyok gróf – felelte William. A hangja szórakozottan csengett, mert a megjegyzés készületlenül érte. Ha Eleonóra királyné éles eszű volt, az újdonsült felesége nem sokban maradt el tőle. – Gróf vagy minden tekintetben, csak hivatalosan nem, és még többre kaptál ígéretet. Kézenfekvő, hogy magas állásra szánnak, ha Richárd háborúba megy. – Úgy tűnik – vetett fanyar pillantást a feleségére William. – És nem örülsz? William megfogta a kezét. – Tudom, hogy bármit meg tudok csinálni, mindegy, hová akarnak kinevezni. Sosem futamodtam meg a kihívások elől, sőt igazából élvezem őket. – Az asszony arcát, kérdő tekintetét tanulmányozta. – De van bennem valami, ami nyugalomra vágyik. Nem csak azért jöttem Stoke-ba, hogy az elmúlt év viharait kiheverjem, hanem azért is, hogy erőt gyűjtsek, és felkészüljek a jövőre, mert higgy nekem, nehéz idők jönnek. – Az asszony kezét fogva felállt, és Isabelle-t is magával húzta. – Gyere az ágyba! – unszolta. – Légy a kikötőm, adj menedéket! Amíg gondolkozni tudott, Isabelle arra a következtetésre jutott, hogy ő az, akinek menedékre van szüksége, mivel őt ragadta magával az érzékek forró

hulláma, hogy aztán kisodorja a tengerre, és most elnyeléssel fenyegesse. Azt hitte, tudja, mi vár rá, de a valóság egyszerre volt durvább és gyöngédebb, mint bármi, amit addig elképzelt. William forró ajkát érezte a nyakán, a szája sarkában, majd a száján, a férfi a testére és a testébe lehelt szerelmes szavakat, addig, amíg el nem ragadta a hév, és fel nem sikoltott. A nyelv könyörgése, az ujjak bonyolultan könnyed érintése, mind válaszért hízelegtek. Izgatták és csábították, míg a szenvedély oly hatalmasra duzzadt benne, mint teliholdas dagály a csillagos ég alatt, és ő átadta magát és egyben sürgetve várta, hogy végre kisodorja a partra. Isabelle a párnán dobálta a fejét, hosszú, szőke haja kibomlott, mint egy sziréné, és beterítette halvány testét. A júliusi hőség napközben megrekedt a nagyterem fagerendás felső emeletén, és a zsalugátereket kitárták, hogy a hűs fuvallatokat beengedjék. A táblák közti nyíláson sötétkéknek látszott az ég. Az izzadság finom patakokban folyt le Isabelle két keble közt, és az oldala úgy fénylett, mintha most bukkant volna elő a tenger hullámaiból. William teste is fénylett, mert ugyanolyan nyirkos lett a verítéktől, a haja összekuszálódott és csapzottan hullt a homlokába, a szeme sötét volt, mint éjszaka a folyó, amely gyorsan és kíméletlenül rohan a tenger felé. Volt fájdalom is, amikor Isabelle-be hatolt. Isabelle egyetlen sóhajjal, a levegőt hirtelen, keményen szívta be, és halk, a betolakodást egyben üdvözlő kiáltással engedte ki. William kapkodó, gyors lihegéssel hirtelen mozdulatlanná dermedt fölötte. Isabelle megérintette az oldalát, az ujjaival végigsimította a kiálló bordákat, a férje széles mellkasát, majd a keze lejjebb vándorolt, és közben lassan hozzászokott, hogy magában érzi Williamet. Úgy érezte, túlságosan megfeszül és olyan csordultig tele van, hogy mozdulni sem tud, de a különös kényelmetlenségen túl a tenger mégis gyönyörről mesélt, és a változást hirdető mély, hullámzó árapályról. William a nevét suttogta, és közben az arcát simogatta. Isabelle félrefordította az arcát, és megcsókolta az ujjai hegyét. Megkérdezte volna, hogy erre vágyott-e, megtalálta-e a biztos kikötőt és menedéket, mert ő már megtalálta, de William odahajolt, és csókkal pecsételte le az ajkát, így fojtva bele a kérdést. Kezébe fogta Isabelle keblét, és a csípője ritmikus hullámzásba kezdett, előretört és visszahúzódott, miközben a lányt csókolta és a mellbimbóját simogatta. Isabelle szeretett volna az érzés hevétől felsikoltani, de képtelen volt rá, mert William csókja nem engedte. A férjébe csimpaszkodott, és a teste ívben meghajolt. Fájdalom hasított az ölébe, de gyönyörűség is, amíg tágra nyílt szemmel halkan nyögdécselni nem kezdett. De William még ekkor sem engedte el, és a nem szűnő, gyöngéd mozgás egy meredély szélére sodorta Isabelle-t, ahol megtartotta, hogy remegve, kétségbeesetten könyörögjön feloldozásért. Isabelle végül félve és mámorosan zuhant a mélybe, és amikor a gyönyör végighullámzott az ölén, William végre felhagyott a csókkal, arcát Isabelle nyakába temette, kétszer

keményen belehatolt, majd úgy remegett meg Isabelle karjában, mint egy viharban sziklára futó hajó. Apránként váltak mozdulatlanná, ahogy kapkodó lélegzetvételük lelassult, és hevesen dobogó szívük megnyugodott. Amikor Isabelle magához tért, fájdalom és gyönyör egymástól elválaszthatatlan nyilallásait érezte, mint amikor egy muzsikus lantján lágyan pengetik az egymás melletti húrokat. Érezte, hogy megvan benne az erő mindkettő megújítására. A férfi felemelkedett, és még mindig Isabelle-ben maradva lenézett rá. – Jézusom – nyögte rekedten. – Ez nyaktörő vágta volt. – Lehajtotta a fejét, megcsókolta a lányt, és odabújt hozzá. – Zöldfülű ifjoncként éreztem így utoljára magam… Isabelle-t forró öröm járta át a szavak hallatán. – Szóval olyan volt, mint első alkalommal? – ugratta félénken. A férfi felnevetett, és Isabelle-nek furcsa volt magában érezni a vidámságát. – Ó, távolról sem! Legalábbis ami téged illet, remélem, nem olyan volt! A tizenhét nyarat megélt ifjakban lobog a játékos kedv, és a szerszámuk folyton érdeklődik, de sajnálatos módon hiányzik belőlük a figyelmesség és a tapasztalat…, de ma éjjel jó, hogy emlékeztettél arra a kétségbeesésre. – Lassan kicsusszant Isabelle-ből, és az oldalára fordulva magához vonta az asszonyt. Az ablak felől fújó enyhe szellő lehűtötte izzadt testüket. – Azt hiszem, hogy egy férfi számára az első alkalom nem olyan, mint egy nő számára – suttogta Isabelle, miközben William gyöngéden simogatta a hátát. – Nem – hagyta rá William, és amikor felemelte a fejét, hogy ránézzen, aggodalmas volt a tekintete. – Tudom, hogy fájt, de remélem, egy kis gyönyört is kaptál. Isabelle elmosolyodott, és megsimogatta az arcát. – Egy kicsit – helyeselt gonoszkodva. – FitzReinier asszony azt mondta, hogy egy asszony akkor esik teherbe, ha élvezi a szeretkezést, máskülönben a magja nem száll le, és nem keveredik a férje magjával. – Ezt már én is hallottam – dörmögte vidáman William. – A szaracénok ezt állítják. Fiatalkoromban, Eleonóra királyné poitoui udvarában ez köztudott volt. Nem vagyok biztos abban, hogy a férfiak teljes mértékben meg voltak erről győződve. A nőknek persze tetszett a gondolat, hogy élvezetet szereznek nekik, de némelyik nem örült az anyaság esélyének. – És anyává tetted bármelyiket is? – kérdezte Isabelle könnyedén. William felnevetett. – Ha azt mondom, hogy miattam egyetlen nőnek sem nőtt meg a hasa, akkor arra következtethetsz, hogy vagy tehetségtelen szerető vagyok, vagy nem elég életerős, hogy gyermeket nemzzek. – A kezét Isabelle gömbölyű feneke alá csúsztatta, és az ágyékához vonta. – Remélem, ma éjjel bebizonyítottam, hogy egyik sem igaz. Amikor még ifjú lovag voltam, olyan nőkkel bújtam ágyba, akik tudták, hogy védekezzenek, Clara pedig meddő

volt. Amióta elváltunk, jobbára egyedül töltöttem az éjszakákat. Nehéz időket éltem át az udvarnál, és úgy döntöttem, nagyobb bajt okozok azzal, ha ágyba viszek egy nőt, mint amennyit az egész ér. – És soha nem éreztél kísértést, hogy másképp tégy? – mormolta álmosan Isabelle. A tagjai elnehezültek. Még szorosabban odabújt Williamhez. – Mostanáig egyszer sem – felelte a férfi. Isabelle kiérezte a válaszból az udvariasságot, de valami annál mélyebbet is, és felemelte a fejét a férfi mellkasáról, hogy ránézhessen. William arckifejezése ernyedt volt, a szemhéját lehúzta a fáradtság, a kielégültség… és a békesség. – Addig nem, amíg biztos révbe nem értem.

Harmincnegyedik fejezet Marlborough, Wiltshire, 1189 augusztusa

Gyermekkoromban sok időt töltöttem itt – mondta William Isabellenek. János herceg Havise-szal, Gloucester örökösnőjével kötendő házasságát készültek megünnepelni. – Az apám volt az udvarnagy, és a fivéreimmel abból az ablakból dobáltuk egymást kavicsokkal – mutatott fel a sátor kitárt szárnyain a magasban levő ablaknyílásra. – Az volt a szobánk. A falakat vörös kárpitok borították, és mind egy ágyban aludtunk, mint a kutyakölykök. – A hangja nosztalgikusan csengett. – Henrik király nem sokkal a trónra kerülése után elvette apámtól Marlborough-t. Tízéves korom óta nem tettem be ide a lábamat, és most furcsa érzés viszontlátni. – Valóban különös volt, főként, ha belegondolt, hogy János herceg a gyerekkori szobájukban tölti majd a nászéjszakát, míg ő és a kísérete az udvar többi tagjával együtt sátrakban alszik a várudvaron, mivel a tornyot a király kíséretének tartották fenn. Richárd már visszatért Angliába, a koronázási előkészületek szépen haladtak, és a király a déli birtokain át London felé tartott. Másnap lebontják majd a sátrakat, és az udvar elindul Windsorba. – De legalább visszakapja a családod Marlborough-t – jegyezte meg gyakorlatiasan Isabelle. – A király rábízta a bátyádra. Akkor keresed fel azt a szobát, amikor csak akarod. William diplomatikusan morgott valamit, és elvette a kardkötőjét Jeantól; azt mondta, majd ő maga felcsatolja. Jacknek szabadnapot adott, hadd töltsön egy kis időt az apjával, aki az udvar másik végében táborozott. Apának és fiának kényes dolgokat kellett megvitatnia, tekintettel arra, hogy John Marshal csatlakozott a házasemberek táborához, mivel nemrégiben elvette egy sussexi földbirtokos, Adam de Port tizenhárom éves lányát. – Az már nem ugyanaz – mondta. – Az ember soha nem mehet visszafelé. – Felcsatolta

az övet, és lehúzkodta a tunikáját. – Készen állsz bearanyozni a napot? – nyújtotta oda a karját a feleségének. Isabelle a karjára tette a kezét, jelezve, hogy elkészült. A rózsaszín selyem menyasszonyi ruháját viselte. Bár most már sok szép ruhája volt, még mindig ez volt a kedvence. Annyit tett csak, hogy aranyszállal és gyöngyökkel díszítette a ruhaujjakat. – Kényelmetlenül érzed itt magad – jegyezte meg. – A tornyot nézegeted, és úgy körözöl, mint a kutya, amelyik rosszat szimatol. William megdörzsölte a tarkóját. Hamar rájött, hogy Isabelle könnyen észreveszi a hangulatváltozásait. A világot becsaphatta egy mosollyal és egy barátságos megjegyzéssel, de a nőt, aki hat hete volt az asszonya, nem. Isabelle feltett egy-két kérdést, megérintette vagy csak ránézett, és William úgy érezte, mintha lehántotta volna a bőrét, és lecsupaszítva állna a szeme előtt. – Igazad van – ismerte el. – Valóban úgy érzem magam, mint a kutya, amelyik valami bajt szimatol, de ha megkérdeznéd, mi az, azt kellene felelnem, hogy nem tudom, hacsak nem az, hogy együtt látom de Glanville-t, Longchampot és János herceget. Ez bármelyik vadászkutyát felingerelné! Isabelle elmerengett. – Sosem kedveltem de Glanville-t, bár soha nem ártott nekem… – Kivéve azzal, hogy amíg csak tehette, az utolsó pennyig beszedte a birtokaid járadékát, és ebből maga is szép kis hasznot húzott – szakította félbe fagyosan William. – És nem te voltál az egyetlen. Wigain mesélte, hogy több mint tizenötezer márkát sikkasztott el, amit a kincstárnak kellett volna befizetnie. Isabelle némán megismételte a számot, és a szeme elkerekedett. – Wigain hajlamos a túlzásokra, de jobbára a szerelmi életével és a férfiassága méretével kapcsolatban. Ami a híreket illeti, megbízható szokott lenni – mondta William. – Most, hogy Richárd udvarában van, mindenfélét hall – vonta meg a vállát. – Elismerem, hogy de Glanville-től borsódzik a hátam, de nem jelent fenyegetést. Megesküdött, hogy elkíséri Richárd királyt a Szentföldre, és ezzel vége a hatalmának. De Longchamp… – William megvetően elhúzta a száját. – Kiválóan ért a pénzhez és hűséges a királyhoz, és ez rendben is lenne, ettől még a keblemre is ölelném, de hatalomsóvár, és olyan sokra tartja magát, hogy mindenkire úgy tekint, mintha a lába előtt vonagló féreg lenne. William karja megfeszült, és Isabelle ebből rögtön tudta, hogy a férje ingerült. Williamtől eltérően ő csak akkor ismerte meg Richárd kancellárját, amikor Richárd megérkezett Normandiából és Winchesterben összehívták a királyi udvar tagjait. Longchamp, csakúgy, mint William, olyan családból származott, amelyik a rangjánál magasabbra tört, és ha a király kegyesnek mutatkozott az ilyen emberekkel szemben, az mindig irigységet szült. Bár Isabelle-nek nem voltak előítéletei, mégis pontosan olyannak találta Longchampot, amilyennek William leírta. Nem számított, hogy Isabelle fontos örökösnő: a kancellárnak már a tekintete is becsmérlő volt, és szavak

nélkül is a tudtára adta, hogy nincs rá ideje, ám annál jobban lenézi a fiatal nőket, bármilyen magas rangúak is. – Mégis muszáj megegyezned vele – vetette fel. – Mi mást tehetnél? William tettetett mogorvasággal felmordult. – Tényleg tudni akarod? Isabelle felnevetett, és belecsípett. Amikor kiléptek a sátorból, William még megjegyezte: – Az egyik választási lehetőség, hogy együtt vacsorázom az ördöggel, de nem tudom, elég hosszú-e a kanalam, és meglehet, hogy az ördög nem akar velem vacsorázni. Isabelle rásandított a szeme sarkából. – Gondolom, nem áll szándékodban megmagyarázni ezt a megjegyzést, máskülönben nem beszélnél talányokban, és nem lenne az arcod csukott könyv. – Nem az. – De mennyire, hogy az! – vágta rá derűs beletörődéssel a fiatalasszony. – Minél ártatlanabb képet vágsz, annál mélyebben titkolod a gondolataidat. – Majd később elmondom. – Csak ne feledkezz meg arról, mit ígértél! – figyelmeztette az asszony, majd elmosolyodott, és bókolt, amikor Essex grófja és grófnője szintén kilépett a sátrából, hogy elinduljon a misére, ahol tanúja lehet János esküvőjének. Isabelle belekortyolt a borba. Kellemes volt az íze, de szerette volna, ha tiszta marad a feje. William mesélte, hogy az öreg Henrik király udvarában mindig mocsárízű bort szolgáltak fel, így alig akadt az udvarban részeg ember, hacsak nem a saját borát itta valaki. Richárdnak és János hercegnek kétségtelenül jobb volt az ízlése, ami abból is látszott, hogy már többen is felöntöttek a garatra. William tapasztaltabb volt annál, semhogy leigya magát, és Isabelle örült ennek. A bortól nevetősebbek lettek az emberek, könnyen megsértődtek, és hamar kardot rántottak. Észrevette azt is, hogy János herceg sem iszik sokat, de ő volt a vőlegény, és még teljesítenie kellett a kötelességét. Újdonsült felesége, Gloucesteri Havise szótlanul, lesütött szemmel, elszántan és kifejezéstelen arccal ült mellette, amiből Isabelle sejtette, hogy szörnyen retteghet a rá váró megpróbáltatástól. Az ember nem bánja, ha az arcára kiül a boldogság, de a félelemmel és az ellenszenvvel már más a helyzet. János hercegről legalább azt állították, hogy tapasztalt szerető. Valószínűleg igaz lehetett a szóbeszéd, hogy az udvarhölgyek között több szeretője is akadt, akkor pedig egyenesen kitört a botrány, amikor elcsábította és teherbe ejtette a saját unokatestvérét, Hamelin de Warenne lányát. János éppen a Marlborough nagytermében ülőket méricskélte, hol ezen, hol azon állapodott meg a tekintete egy-egy percre. Észrevette, hogy Isabelle figyeli, és a lányt egy pillanatra csapdába ejtette a sárgásbarna szempár. Isabelle hirtelen úgy érezte magát, mint azok az eleven birkák érezhették,

amikkel a Tower őrei az oroszlánokat etették. De aztán János elbűvölő mosollyal biccentett, és a pillantása máris odébbsiklott. Isabelle gyorsan kortyolt egyet, hogy összeszedje magát, de félrenyelt. William odahajolt hozzá, és féltő gondoskodással megkérdezte, jól van-e, Isabelle pedig alig hallhatóan válaszolt. Hirtelen nagyon örült, hogy nincs Gloucesteri Havise helyében. A lakoma főfogásait leszedték, csak a gyümölcsöket, a diót és a finomságokat hagyták az asztalokon, a muzsikusok pedig pergőbb ritmusú zenét kezdtek játszani. Kezdetét vette a körtánc. A menyasszony és a vőlegény felállt, hogy eljárja a nyitó táncot. János kecsesen és a tamburin ritmusára táncolt, Havise viszont kevésbé volt magabiztos, többször is megbotlott a ruhájában, vagy elvétette a lépést. Az anyakirályné Richárddal csatlakozott a tánchoz, majd mások is követték őket, akik elég józanok maradtak, vagy tehetséges táncosok voltak, esetleg a pár iránti tiszteletüket akarták kifejezni. William és Isabelle – maguk is újdonsült házasok lévén – szintén felállt az asztal mellől, és követte a többieket. Mivel a körtánc folyamatos volt, Isabelle-nek nagyon fürgén kellett mozognia, nehogy a lábára tapossanak, és többször is félrefordította a fejét, amikor egy-egy partnere az arcába szuszogott, és a borgőzös lehelet megcsapta az orrát. Nem is egy úr úgy vélte, boldoggá teszi, ha gratulál neki a házasságkötéshez, és bajszával csiklandozva csókot nyom az arcára, Isabelle pedig kénytelen volt a tapintatosság és az önvédelem közti keskeny ösvényen egyensúlyozni. A következő partnere Richárd király volt, aki kipirult ugyan a bortól, de még tartotta magát, és nagyszerűen táncolt. Bár rámosolygott Isabelle-re, a fiatalasszony tudta, hogy átnéz rajta, és bármelyik nő állhatna előtte, a férfinak akkor is mindegy lenne. János azonban nagyon is tudatában volt annak, hogy ki áll előtte, amikor átvette Richárd helyét. A keze megérintette Isabelle derekát, mogyoróbarna szemével kihívóan nézett rá, és olyan vonzerő áradt belőle, hogy Isabelle beleborzongott. – William Marshal szerencsés fickó – jegyezte meg János, rávillantva a mosolyát. – Amióta csak ismerem, hosszú évek óta mindig talpra esik, és most megint így tett. – Uram? – kérdezte Isabelle, és már táncolt volna tovább. – Megkaphattalak volna, neki pedig Havise-t kell elvennie feleségül. – A szép száj rosszindulatú mosolyra húzódott. – Akkor nagyon szerencsés asszony vagyok, hisz én téged kaphattalak volna – felelte Isabelle szintén mosolyogva. János még akkor sem hagyta abba a nevetést, amikor a lány már egy másik férfival táncolt. Micsoda ostobaságot beszélek, rótta meg magát Isabelle. Körültekintőbbnek kell lennem, gondolta. – Húgom… – hajolt meg előtte a következő férfi, amikor megfogta a kezét, és Isabelle meghökkenve látta, hogy a férje bátyjával táncol. Egy újabb

férfi, akivel jobb lesz óvatosan bánnia. John azért jött Winchesterbe, hogy fejet hajtson Richárd előtt, de a hűségesküje a herceghez kötötte. Williammel mosolyogva ölelték meg egymást, de érezhető volt a köztük vibráló feszültség, és Isabelle még most sem látta át kettejük viszonyát. Gyanította, hogy John Marshal irigykedik Williamre, de küzd az érzés ellen; hogy becsvágyó férfi, aki hasznot remél a János herceg udvarában betöltött pozíciójából. Nemrégiben azt az ígéretet kapta, hogy megteszik York seriffjévé, és mindent elkövetett, hogy bebizonyítsa, a saját érdemei elismeréseként nevezik ki, és nem William kérésére. Hogy ezt mások elhitték-e vagy sem, nem lehetett tudni, és Isabelle gyanakodott, hogy ez a sógorának nem esik túl jól. – Bátyám… – válaszolta, amikor összeérintették a tenyerüket, és megfordultak. John csak két évvel volt idősebb az öccsénél, de a korkülönbség tíznek tűnt. William fiatalabbnak látszott a koránál, barna hajába még csak néhány ezüstös hajszál vegyült, és a bőre is feszes volt, John Marshal homlokát viszont mély, függőleges ráncok szabdalták, és míg William szája mosolyra húzódott, Johné komoran legörbült. Ünnepi gyapjútunikája ráfeszült kis pocakjára, míg William hasa – jó étvágya ellenére is – olyan lapos volt, mint fiatal korában. – Bizonyára örülsz, hogy Marlborough udvarnagya lettél. A férfi jegesen mosolygott. – Valóban örülök, hiszen az apám évekig töltötte be ezt a tisztséget, és igazságtalanul fosztották meg tőle. Isabelle egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy William bátyja úgy érzi, Marlborough jár neki. Később John Marshal feleségével is táncolt, amikor a férfiak és a nők különváltak, a férfiak balra, a nők jobbra alkottak egy-egy kört. Aline de Port alig múlt tizenhárom éves, sápadt, karcsú teremtés volt, akinek a melle még csak most kezdett domborodni szorosan befűzött selyemruhája alatt, a csípője pedig olyan keskeny volt, mint egy gyermeké. William elmondta Isabellenek, hogy a bátyja még nem hált a feleségével. Bár a lánynak már megvolt az első vérzése, testileg még fejletlen volt, és ha most teherbe esne, valószínűleg ő és a gyermek is belehalna a szülésbe. Isabelle-t már a gondolattól is kirázta a hideg, de uralkodott magán. Ő maga fejlett nő volt, erős és egészséges, mégis reszketni kezdett, ha a szülésre gondolt, arra a megpróbáltatásra, amely a havi vérzése kimaradása óta minden nappal egyre közelibbnek tűnt. A tánc a végére teljesen felgyorsult – a táncosok már csaknem futottak –, és amikor véget ért, Isabelle egy pillanatra félrevonult, hogy megvárja, amíg nem kell már kapkodva vennie a levegőt. Aline is csatlakozott hozzá; azt mondta, szomjas, és fenékig ürítette az egyik színültig töltött boroskupát. A hajhálóból, fátyla alól kiszabadult vékonyka, göndör tincsek fakószőke keretbe foglalták kipirult arcát. Isabelle belekortyolt a borba, és megkérdezte a sógornőjét, hogy tetszik neki a házasság.

Aline vállat vont. – Tetszik az udvar – jelentette ki magas, kongó hangon. – És kedvelem a szép ruháimat. – Már a harmadik kupánál tartott, és dülöngélt. – Nem akartam hozzámenni, de az anyám azt mondta, mivel jóval idősebb nálam, pár év múlva úgyis meghal, és akkor kifizetem a büntetést, és ahhoz megyek feleségül, akihez csak akarok. Isabelle-nek majdnem torkán akadt az ital. Amikor meghallotta, hogy William lesz a férje, neki is ez volt az első gondolata. De idősebb volt Alinenál, William pedig fiatalabb Johnnál, és a házasságuk hat hete alatt mindennap hálát adott Istennek, hogy ilyen szerencsés. – Külön szobában alszom – kotyogott tovább Aline –, és ő is. Tudom, hogy néha felvisz magához nőket, de nem érdekel. Legalább békén hagy, amíg velük hentereg. – Hát… – nyögte ki Isabelle, aki nem tudta, mit mondjon. – Van egy állandó szeretője is. Mindent tudok róla. De ő sem hál vele. Azt mondja, házasságon kívül bűn az ilyesmi, és ezért halt meg a kisbabájuk. De John meg szokta látogatni, és eltartja. Rendes tőle, hogy gondoskodik róla… jó ember… – A hangja megbicsaklott, majd a semmibe veszett, mint egy vékony füstcsík. Eddig kipirult volt az arca, de most ijesztően elsápadt. Isabelle gyorsan kikísérte a vártoronyból, és tartotta, amíg Aline kihányta a bort, ami a gyomrának és a nyelvének sem tett jót. Isabelle igyekezett megnyugtatni Aline-t, és gyöngéden visszakísérte őt a várudvaron felállított sátrukba. A lány szolgálói azonnal odasiettek úrnőjükhöz, hogy a gondjukba vegyék, de Isabelle egy ideig még mellette maradt, mert sajnálta, és egy kicsit bosszús is volt. És a bosszúság nyomában feltámadt a bűntudata is. Ha Isten kegyelme nem száll rájuk, így jár minden fiatalasszony…, és sok vőlegény. – Szegény kislány – sajnálkozott később a sátrukban William, amikor Isabelle elmesélte, mi történt Aline-nal. William elküldte a fegyvernökeit, és leült a kinyitható tábori székre, hogy lehúzza a csizmáját. – De rosszabb is lehetne a helyzete. A bátyám a kedvében jár, és még nem hált együtt vele, holott joga van hozzá, bármilyen fiatal is a felesége. Elhozta magával az udvarba, pedig ezt sem kellett volna megtennie. – A családja hevesen tiltakozna, ha nem tette volna – csattant fel élesen Isabelle. – A felesége ittléte nem akadályozta meg Johnt abban, hogy szajhákkal szórakozzon a szobájában. William magához húzta a feleségét, és az ölébe ültette. – Nem helyeslem, amit John tesz, de talán többre vágyik, mint a testi vágyak csillapítására. – Azt nem találja meg egy szajha karjaiban – szipogott Isabelle. – Ha a szajha érti a dolgát, és szorult bele némi együttérzés, valami ahhoz hasonlót találhat. De a kislány-feleségénél biztos nem lel rá, és Alaishez sem fordulhat. Az Alaishez vezető utat már túl sok tövissel szórták fel.

Kibontotta Isabelle fátylát, és kihúzta az aranytűket, amelyekkel az ékköves hajhálót a hajához tűzték. – A hajad – suttogta, amikor lehullottak Isabelle fonatai, amelyek súlyosak voltak, mint a kötél, és fényesek, mint a selyem. – Szeretem a hajadat. Szeretnék kislányokat, akiknek olyan a hajuk, mint a tiéd… – temette az arcát a puha hajsátorba. Isabelle lehunyta a szemét, a szíve csordultig telt, a tagjai elgyöngültek. A szavak már a nyelve hegyén voltak, hogy Williamnek talán nemsokára teljesül a vágya, amikor a sátor bejárata kinyílt, és az esti szellő meglibbentette a gyertyákat. Jean fülig vörösen lépett be. Nem nézett Isabelle-re, aki kócos fürtökkel, a nyakánál kibontott ruhában ugrott fel William öléből. – Uram, én csak… – Már nem folytathatta, mert közvetlenül a nyomában berontott János herceg, akiről mindenki úgy tudta, hogy a nászéjszakáját tölti újdonsült feleségével. A herceget John, William bátyja követte a sátorba. Az arcán kínos zavar tükröződött. Isabelle mélyen bókolt. William lassan felállt, és a maga tempójában hajolt meg a herceg előtt. János gúnyosan elmosolyodott. – Bocsáss meg, Marshal, hogy betörök a magánéletedbe! Te legalább láthatóan élvezed, hogy a feleségeddel lehetsz. – Isabelle felé biccentett, és a pillantásán látszott, hogy szinte lenyűgözi a fiatalasszony zilált állapota. – Ha okosabb lettem volna, rábeszélem Richárdot, hogy inkább a de Clare-birtokokat adja nekem. William intett a fegyvernökének, hogy hozzon még egy széket. – Szerencsém, hogy nem így történt – felelte. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy meglátogattál? Bizonyára fontos dologról van szó, ha egyenesen a nászágyból siettél ide. – Az összeesküvés sokkal izgalmasabb, mint a bujálkodás, nem gondolod? – kérdezte János. Elvette a széket az elképedt fegyvernöktől, kinyitotta és lovagló ülésben elhelyezkedett rajta. – Mehetsz! – bocsátotta el. Jean Williamre nézett, aki kurtán biccentett. A herceg Isabelle-re pillantott. – A milady marad – jegyezte meg hűvösen William. – Ő az enyém, a de Clare-birtokok pedig az övéi. János vállat vont. – Ahogy kívánod, de ne feledd, hogy a női nyelvet nehéz kordában tartani. – Úgy bízom a feleségemben, ahogyan felséges anyádban, a királynéban: az életemet és a becsületemet teszem le a kezükbe – felelte szenvtelenül William. – Életem során a legtöbb bajt férfiak nyelve okozta nekem. – Felállt, kézen fogta Isabelle-t, és leültette a maga helyére. Isabelle büszkén kihúzta magát, és felindultan a férjére pillantott. Gyorsan összefogta a haját, és a kibontott varkocs szalagjával hátrakötötte, de nem tette fel a fejfedőjét vagy a fátylát, és így szavak nélkül is jelezte, hogy William és ő otthon vannak, és itt, a saját sátrukban azt tesz, amihez kedve van.

– Vacsora az ördöggel – formálta hangtalanul a szavakat William Isabelle-nek úgy, hogy csak az asszony láthatta. Isabelle szeme egy pillanatra felvillant, majd tekintetét gyorsan összekulcsolt kezeire szegezte. – Ahogy kívánod – válaszolta János herceg, láthatóan kedvetlenül. – Miben állhatok a szolgálatodra, uram? – kérdezte William. – Ha a feleségem ír birtokairól van szó, akkor örömmel megvitatom veled a kérdést. – William leült az ágyra, és összefonta a karját. A herceg Írország uralkodójaként olyan hűbérbirtokokkal jutalmazta meg a követőit Leinsterben, amelyek jog szerint Isabelle fennhatósága alá tartoztak, és János még a gondolatától is irtózott annak, hogy a birtokokkal kapcsolatos jogok ismét Isabelle-re szálljanak vissza. – Nem – felelte a herceg kurtán –, ezzel a kérdéssel majd később foglalkozunk. Nem ezért jöttem, te is jól tudod. William vállat vont. – Furcsának is tartottam, hogy emiatt kereket oldottál a hitvesi ágyból – jegyezte meg. A herceg bosszúsnak látszott, és William bátyja próbálta feloldani a kínos helyzetet. – Az uram számunkra is fontos kérdésről akar beszélni – jelentette ki. – Jól tennéd, ha meghallgatnád. William széttárta a karját. – Figyelek. A herceg egy pillanatig mintha azon lett volna, hogy távozik, de aztán uralkodott magán, és az ingerültségéről csak dühösen kitáguló orrlyuka árulkodott. – Míg a bátyám a keresztes hadjáratban vesz részt, az országot a megfelelő bírók kezében hagyja. Ez eddig is nyilvánvaló volt, és William nem szólt semmit, csak az állát dörgölte, és várt. – Néhány bírót már úgyszólván ki is neveztek. Mások pénzért vásárolják majd meg a hivatalukat. Richárd úgyszólván az összes hivatalt pénzért árulja Angliában. – John éles pillantást vetett Williamre. – William Longchamp vezető szerepet játszik majd. Richárd kinevezte Ely püspökének, ami azt jelenti, hogy Longchamp minden pénzügyi kérdésbe beleüti az orrát. A hagyomány szerint Ely figyeli a kincstárat. William még mindig óvatosan, de már élénkebb érdeklődéssel bólintott. – Hallottam a királynétól, hogy a bírók élén Essex grófja és Durham püspöke áll majd – jegyezte meg. – És ha bármelyikük kudarcot vall, akkor mit gondolsz, ki veszi át a helyüket? – János herceg felállt, ide-oda járkált a sátorban, majd megfordult. – Longchamp minden lehetséges módon hasznot fog húzni. Ahogy te is, gondolta William, miközben szenvtelenül figyelte királyi látogatóját. A herceg felsóhajtott. – Látom, hogy ellenséges vagy, Marshal, és meg is értem, miért. Az apám miatt rosszat gondolsz rólam, pedig nagyon nehéz döntéseket kellett akkor hoznom. Ha akkor máshogy döntöttem, mint ahogy

te döntöttél volna, még nem jelenti azt, hogy neked van igazad, és én tévedtem. – Nem, uram – felelte mereven William, mert tudta, hogy sosem bocsátja meg Jánosnak, hogy a halálos ágyán elhagyta az apját. Bármilyen ok vezérelte is, egyik sem lehetett elég fontos, még akkor sem, ha az életét féltette. A Biblia szerint a szeretet erős, mint a halál, de ez állt a becsületre is. A herceg tekintete kemény lett. – Hogy éreznéd magad, ha William Longchamp zsarnoksága nehezedne rád? Melyikünket választanád? – Richárdot. – Aki legjobb esetben is évekig távol lesz. Nem arra kérlek, hogy hírbe hozd magad, csak gondolkozz! A feleségem révén Anglia dél-nyugati részén vannak birtokaim. A bátyádnak is vannak ott birtokai, és ő felügyeli Marlborough-t, Yorkban pedig kinevezték seriffnek. A te giffardi és striguili birtokaiddal növelheted a hatalmamat, vagy szembeszegülhetsz velem, amennyiben bajba kerülünk... csupán felkészülök minden eshetőségre, tervezgetek, ennyi az egész. János esetében ennél mindig többről van szó, gondolta cinikusan William, ám a hercegnek egyvalamiben igaza volt. Bármilyen stabil az ország, és bármennyire megoldott a kormányzás, amint Richárd távozik, hatalmi harcok lángolhatnak fel, és mindenkinek el kell majd döntenie, kik a szövetségesei és kik az ellenségei. – A gloucesteri seriff hivatalát ötven márkáért árulják – jegyezte meg halkan János herceg. – Ha megvennéd, a tiéd lehetne Gloucester kastélya és Dean erdeje. A bátyámnál nagy kegyben állsz. Szívesen eladja neked. – És ha megveszem, de aztán szembeszegülök veled? János vállat vont. – Bolond lennél ilyet tenni. A bátyám hajlandó elősegíteni a Marshal család felemelkedését, de Longchamp nem. Lehet, hogy nem gondolkodunk mindig egyformán, most mégis az lenne az ésszerű, ha összefognánk. – Felállt, és a sátor bejáratához lépett. – Gondolkodj el azon, amit mondtam! Az anyám is egyetértene velem. – Akkor talán ki kellene kérnem a véleményét. János szárazon rámosolygott. – Tedd azt! Kétségtelenül óva int majd attól, hogy lepaktálj velem, de William Longchampot sem kedveli. Nem viseli el azokat a férfiakat, akik nem csodálják. Jó éjt!Vár a kötelesség, ahogy benneteket a gyönyör. – Isabelle felé fordult, és kajánul felvonta a szemöldökét. A távozását rövid csend követte. John Marshal megköszörülte a torkát, és beletúrt őszülő hajába. – Igaza van. A saját érdekeinket kellene szem előtt tartanunk. Meg kellene kérned Richárdot, hogy adja neked Gloucestert. Nem fog nemet mondani. Ötven márka nem nagy összeg. – A hangja rideg és ideges volt, mintha egy csata előestéjén beszélne, és Williamet nyugtalanság töltötte el.

– De meg kell fizetni az árát. – William Isabelle-re nézett. – Mi a véleményed? John Marshal pislogni kezdett: bizonyára meglepte, hogy William kikéri a felesége véleményét. Isabelle az ajkát harapdálta. – Szerintem érdemes ajánlatot tenni Gloucesterre – mondta egy perc gondolkodás után. – Minél hatalmasabb vagy, annál több a választási lehetőséged. János herceg a király egyetlen felnőtt örököse és az ír birtokaid hűbérura. Óvatosan kell döntened, nem kötelezheted el magad mellette túlságosan, de nem is utasíthatod vissza a közeledését sem. Azokat nem éri majd bántódás, akik a legjobban megőrzik az egyensúlyukat. John Marshal tátott szájjal bámulta Isabelle-t. William arcán büszkeség és csodálat tükröződött. – Egyetértek – jelentette ki. – Esküt tettem Richárd királynak, és ezt a halálomig megtartom, de meg kell védenem magam. – A bátyjára pillantott. – Ahogy Isabelle is említette, óvatosnak kell lennünk. Nem tűröm el, ha a herceg kísérletet tesz a korona megszerzésére a király távollétében, de minél több földünk van és befolyásunk mint családnak, annál nagyobb védettséget élvezünk. – Töltött magának egy kupa bort, és kiöblítette vele a száját, mintha meg akarna a szavai ízétől szabadulni. John Marshal vállat vont. – Megteszem, amit muszáj – válaszolta. – Ha szükséges, te megvédesz Richárdtól, és én is tisztára söpröm előtted a Jánoshoz vezető utat…, és reménykedem, hogy egyikre sem lesz szükség. – Adja ég! – bólintott William. Amikor a bátyja távozott, William felsóhajtott, és megdörzsölte az arcát. – Jézusom! Kezdem azt kívánni, bárcsak Kendalban maradtam volna. Isabelle odament hozzá. Felemelte William kupáját a ládáról, és maga is ivott a borból. – Nem. Ilyen kis tűznél sosem melengetted volna a kezedet. Ezt te is tudod – nyújtotta oda a kupát. – Stoke-ban azt mondtad, hogy felkészülsz a közelgő viharra. Ez az első hevesebb széllökés, és könnyen lehet, hogy nem hoz vihart. Bármi történjék, Gloucestert érdemes megvenned. William ivott, aztán félretette a kupát, és végigdőlt az ágyon. A kezét a feje alá tette. Isabelle föléhajolt, kibontotta a haját, és betakarta kettejüket. Az illata olyan volt, mint egy távoli rózsakertnek.

Harmincötödik fejezet Striguil, a walesi határ mellett, 1189 karácsonya

William

megrántotta a gyeplőt, és a fogai között beszívta a kristálytiszta levegőt, majd felnézett a dermedt téli ködből kiemelkedő vastag

falakra. Szűziesen fehér hó borította a földet, és keretezte a Wye folyó gyűrött, szürke selymét. A sárgás felhők újabb hóeséssel fenyegettek, és a nappali fény is rohamosan hanyatlott alkonyatba. – Striguil – mondta William, és a szájából tűzcsóvaként tört fel a pára. – Hála istennek! – Kesztyűs kezébe fogta a zablát, és eltűnődött, vajon mennyire lesz merev a térde, mire a vártoronyhoz érnek. – Ebben a hidegben még a boszorkányok csöcse és a varázslók farka is lefagyna – motyogta a lovagja, Alan de Saint George. William elhúzta a száját. – Akkor az ő érdekükben is reménykedjünk, hogy nincsenek errefelé sokan, hm? Roger D'Abernon kiköpött a nyereg mellé a földre. – William Longchampnak már biztos lefagyott volna, ha ilyen időben kimerészkedik a kandalló mellől – az a pokolfajzat. William nem válaszolt. Az elmúlt négy hónapot Richárd király udvarában töltötte, mert ő és a bátyja fontos állást kaptak a királyi tanácsban. Isabelle vihart említett, és Williamnek számos vihart kellett kiállnia. Richárd makacs volt és szeszélyes. A kormányzás – a sok eladásra kínált állás miatt – leginkább a londoni Smithfielden tartott marhavásárokra emlékeztetett. Számtalan érdekcsoport jött létre, és bár mindenki mosolygott mindenkire, vagy legalábbis igyekezett udvariasan viselkedni, mindenki a keze ügyében tartotta a kését, és csak azt leste, mikor nem figyel az ellenfele. William a veszélyek és a megpróbáltatások ellenére is élvezte új feladatait. Korábban, az udvartartáshoz tartozó lovagként korlátozott volt a hatalma, és főként katonai térre terjedt ki. Most már azonban a tanácsban kérték ki és mérlegelték a véleményét, és nem fesztelen beszélgetés közben. Ahogyan a bátyjáét is, bár John kevésbé értett a politikai taktikázáshoz, és gyakran kényszerült védekezésre Richárd kancellárjával, Longchamppal szemben, aki különösen nagy élvezettel gyötörte. Miközben erre gondolt, William szeme összeszűkült. Longchamp megvetését a Marshalok iránt alig leplezte a kényszeredett udvariasság máza. Bármennyire is nem bízott János hercegben William, egy dologban igazat kellett adnia neki: Longchampra oda kellett figyelni, különösen most. Isabelle szőrmével szegett köpenybe burkolózva várt rá a várudvaron, hogy üdvözölhesse, és William szíve majd kiugrott a helyéről örömében, hogy viszontláthatja. Az asszony arcát és ajkát pirosra csípte a hideg. A fátyla alól előcsillant aranyszőke haja, fényes, dús fonatai az érett búzára emlékeztették a férfit, és a köpeny nyílása egy pillanatra látni engedte termékeny testét is, a felesége hasa már szépen gömbölyödött. A lovász elvezette William paripáját az istállóba, és a vörös alkonyatban, mialatt az első hópelyhek szállingózni kezdtek, William gyöngéd mohósággal ölelte meg Isabelle-t, aki fittyet hányva a lovagokból és a kíséret tagjaiból álló nézőkre, szájon csókolta a férjét. – Már számoltam, hány nap van hátra karácsonyig, és aggódtam, vajon megérkezel-e időben – vallotta be.

William boldogan felnevetett. – Én is számoltam a napokat! Nagyon hiányoztál. – Az arckifejezése aggodalmas lett. – Hogy érzed magad? Gyönyörű vagy. Isabelle a hasára szorította a kezét. – Egyre inkább olyannak látszom, mint aki semmit sem csinál, csak a kandalló mellett ücsörög, és gyümölcspudingot eszik – válaszolta Isabelle szomorkásan –, pedig jól vagyok. Nem sokkal azután, hogy Striguilba érkeztem, elmúlt a hányinger. William bólintott; nagy kő esett le a szívéről. Isabelle mellette akart maradni az udvarnál, de a várandósság első hónapjaiban nem érezte jól magát, és mivel az udvar folyton költözött, nem volt alkalma pihenni. Eleonóra szánta Isabelle-t az állapota miatt, és nem akarta, hogy egy viselős asszony szolgálja ki, akit folyton a rosszullét kerülget. Williamnek Richárd mellett kellett maradnia, ezért azt tartotta a legjobb megoldásnak, ha Isabellet Striguilba küldi. Ő volt a birtok grófnője, fogadhatta a vazallusai hűbéresküjét, egyezkedhetett a szomszédokkal, intézhette a grófság ügyeit, ugyanakkor otthon volt, és pihenhetett. – A gyermek már megmozdult – mesélte Isabelle, miközben a nagyterem felé vezette Williamet. – A kezeddel még nem érezheted, de én már érzem, ahogy a kisfiú mozog a méhemben. – Kisfiú? – mosolyodott el William. Isabelle komolyan bólintott. – Fiunk lesz. William a vártornyot nézte, ahogy közeledtek felé. A díszes bejáratot, amelyhez balról őrszoba csatlakozott, egy fából ácsolt lépcsőn lehetett megközelíteni, és innen vezetett egy ajtó a kriptába. A kastélyt William FitzOsbern, egy normann hadúr építtette a normann hódítást követő években, és bár azóta igyekeztek megerősíteni, William úgy vélte, van lehetőség a kastély megnagyobbítására és tökéletesítésére. A nagyterem a raktár fölött helyezkedett el: hatalmas téglalap alakú terem volt, amelynek nagy, középső kandallójában tűz égett. A falba vágott díszes, tömör boltívek alatti beugrókba padokat állítottak, a fehérre meszelt, vakolt falakra zászlókat és falikárpitokat akasztottak, és váltakozva különféle festett, kerek angol vagy rombusz alakú normann pajzsokat. A terem végében található ajtó egy belső lépcsőre nyílt, amely a tető alatti magánlakosztályba vezetett, és Isabelle errefelé vonta magával Williamet. A fenti szoba aligha volt emeleti lakószobának nevezhető, bár a torony folyóra néző oldalába néhány kis ferde ablaknyílást vágtak. A helyiséget egy vastag gyapjúfüggönnyel két szobára osztották: az előszobát a személyzetnek tartották fenn, a belső szobába pedig félrevonulhatott az úr és az úrnő. A belső szoba nagyon barátságosan festett: több parázstartó ontotta a meleget, a nagy ágyat szalmával vetették meg, és erre két pehellyel töltött, vastag matracot fektettek. Isabelle festett kelengyés ládája állt az egyik sarokban, és egy másik nagy faládát is odakészítettek William ruháinak. A másik sarokba egy fényesre csiszolt cseresznyefa bölcsőt tettek. William odament, és

belenézett; megpróbálta elképzelni, milyen lesz egy újszülöttel, és a torka összeszorult a várakozásteljes izgalomtól és a félelemtől. Az utóbbit nem akarta Isabelle-nek elárulni, ezért nekilátott levenni a köpenyét, csuklyáját. A fegyvernökök követték őket a ládákkal az emeletre, és Isabelle szolgálói a háttérbe húzódva lestek a parancsaikat. William mindenkit elküldött. Később majd alaposan bejárja és felméri Striguilt, és foglalkozik a sürgős ügyekkel. Később majd lesz ideje másokra is, de most az önzés vezérelte. William Isabelle lágyan kerekedő hasára tette a kezét, és megcsókolta a felesége nyakát a kibontott szőke hajzuhatag alatt. Isabelle szívverése egy ütemre zakatolt az övével, a lélegzetvétele is épp oly kapkodó volt, ahogy egymás teste újrafelfedezésének gyönyöréből lassan magukhoz tértek. – Éveken át lemondtam az asszonyi test vigaszáról – nevetett halkan William –, most meg mindössze két hónapot voltam távol tőled, mégis úgy érzem, mint egy zöldfülű fiú élete első szerelmével. – Ezt már mondtad. Stoke-ban – emlékeztette fátyolos hangon Isabelle. – Ez az igazság. Ezt teszed velem. – Nekem nem tűntél zöldfülűnek. – De nagyon kapkodtam… – Én nem úgy éreztem. Te is két hónapig voltál távol tőlem. – Megsimogatta William arcát. – Sok téli este van előttünk, egy két embernek kényelmes, széles, puha ágy és meleg szőrmetakarók… lesz időnk a kényelmes és a sietős együttlétre is. A lány szavai, kezének könnyed, mégis céltudatos érintése elgyöngítették, ugyanakkor fel is ajzották Williamet, aki a karjába zárta és újra megcsókolta a feleségét. Isabelle szenvedélyesen viszonozta a csókját, aztán félrehúzódott és nagyot nevetett, amikor William gyomra akkorát kordult, mintha a távolban mennydörgés szelte volna ketté az eget. – Szégyellhetem magam, hogy a vágyaimat egy éhező férfi szükségletei elé helyezem! – Attól függ, mire éhezem a legjobban! – szakította félbe William lusta mosollyal –, de most már nem utasítom vissza az ételt, kivált, hogy kényelmesen és kapkodósan kell az éjszakát eltöltenem. Egyébként van néhány dolog, amit meg kell beszélnünk, és könnyebb lesz a terített asztal mellett, mint szeretkezés közben. – A szőrmével szegett köpeny után nyúlt, amely az ágyról félig lecsúszott a földre, azután az étellel, itallal megrakott, alacsony, kecskelábú asztalhoz lépett. A póréhagymás, mandulás, sűrű levest melegen tartotta a kis parázstartó, és mellé frissen sült, puha és ropogós búzakenyeret készítettek. Lehet, hogy Striguilban kemény és zord volt az élet, és nélkülözött minden fényűzést, de Isabelle szakácsa kiválóan értett a mesterségéhez. William érezte, hogy éhes, de csak akkor szembesült vele, mekkora űr tátong a gyomrában, amikor asztalhoz ült, és nekilátott az

ételnek. Ha voltak még kétségei Isabelle egészségét illetően, rögtön tovaszálltak, amint a felesége is leült mellé, és ugyanolyan jó étvággyal falatozni kezdett. William remélte, hogy amit mondani fog, nem rontja el Isabelle étvágyát. – Szóval – kezdte Isabelle, és letört egy falat kenyeret, hogy belemártsa a félig kiürült tálba –, mit kell elmondanod, ami jobban illik a leveshez, mint a közösüléshez? – Kétlem, hogy bármelyikhez illene – prüszkölt William, akit meglepett a furcsa szóhasználat. – Essex grófja meghalt, Isten nyugosztalja – vetett keresztet. – Normandiában hunyt el, negyednapos lázban. Isabelle is keresztet vetett, az arcára előbb a bánat ült ki, azért a férfiért, akit ismert és kedvelt, majd a felismerés nyomán az ijedtség. – Úgy volt, hogy ő lesz az egyik társbíró! – Richárd William Longchampot nevezte ki a helyére. – William elfintorodott. – Bár senkit sem ért váratlanul a döntése, akkor is szörnyű belegondolni, mi lesz. Az egyetlen vigaszunk, hogy négy albírót is kijelöltek, akiknek az lesz a feladatuk, hogy megregulázzák azokat, akik hajlamosak lennének Richárd távollétében visszaélni a hatalmukkal. – Remélem, ők a szövetségeseink – tolta félre a tányérját Isabelle. Komor tekintetét a férjére emelte. William félénken elmosolyodott. – Egy bizonyosan az – válaszolta-, mert Richárd engem nevezett ki az egyik tisztségre. Csakis neki és a királynénak tartozunk elszámolással. Isabelle szeme elkerekedett. – Nagyszerű hír! – ragyogott fel az arca. – És kik a többiek? William előrehajolt, és megfogta Isabelle kezét, majd sorolni kezdte a neveket, és Isabelle örömmel nyugtázta mindegyiket. William Briwerre, Geoffrey FitzPeter és Roger FitzReinfrey mindannyian egyívásúak voltak Williammel. Ők is fokról fokra emelkedtek feljebb a ranglétrán, és megbízható emberek hírében álltak. Igaz, Longchamp is megbízható volt, és szerény körülmények közül emelkedett fel, de most azon volt, hogy mindenáron megszabaduljon ettől a megbélyegzettségtől, és ezért úgy viselkedett, mintha királyi vér folyna az ereiben. – Természetesen – tette hozzá William fintorogva – Longchampon kívül János herceg becsvágyára is ügyelnünk kell, és minden bizonnyal nézeteltérés lesz köztük. Mielőtt elhagytad az udvart, láttad a pózolását. – De meg tudod csinálni – mondta Isabelle meggyőződéssel. – Van hozzá erőd. – Majd kiderül, nem? Isabelle összehúzta a szemét, és arra a következtetésre jutott, hogy a férje hangja inkább bizonyosságról, mint bizonytalanságról árulkodik. Az eltelt hónapok alatt, míg távol voltak egymástól, William megváltozott. Olyan volt,

mintha a fegyvertárból elővettek volna egy régi kardot, és addig élezték volna a köszörűkövön, amíg az éle kékes és borotvaéles lett. William felhajtotta a bort, de nem kért többet, amikor Isabelle újra megkínálta. – Felszólítottak, hogy húsvéttól pünkösdig a királyt szolgáljam Normandiában – pillantott a felesége hasára. – Nehéz lesz itt hagynom téged. – Akkor vigyél magaddal! – javasolta Isabelle. William rázni kezdte a fejét, de Isabelle gyorsan megelőzte. – Jól tettem, hogy októberben hazajöttem Striguilba. Vérszegény voltam, és különben is, egyikünknek fogadnia kellett a vazallusok hűbéresküjét. De most már jól vagyok, és szeretnék veled tartani. William mondani akart valamit, de Isabelle belefojtotta a szót. – Fogadhatnám a longueville-vazallusok hódolatát. Hadd lássák az úrnőjüket, és azt, hogy milyen nagy becsben tartja a jövendő örököse atyját. William kénytelen volt egyetérteni a feleségével. Ha Isabelle jelen lenne Normandiában, az javítaná a megítélését a normann vazallusok körében, akik vér szerint Isabelle-hez tartoztak. – És még meg is pihenhetek Longueville-ben, amíg te a királyt szolgálod, te pedig hozzám menekülhetsz, amikor csak akarsz. William csodálattal kacagott fel, és megcsóválta a fejét. – A helyemen kellett volna ülnöd a tanácsban, szerelmem! Fölényesen legyőzted volna William Longchampot! Isabelle megborzongott. – Éppen ellenkezőleg: csak tovább tartott volna az a szörnyű hányinger. Longchamp egy fekete, szőrös döglégyre emlékeztet. William elismerő mosollyal nyugtázta a hasonlatot, bár távolról sem találta mulatságosnak. Tonzúrás, torzonborz fekete hajával, fényes, fekete szemével Longchamp valóban egy dongólégyre hasonlított, ami bosszantó és veszélyes, és nem hagyja nyugton az áldozatát. Az egyetlen, amiben reménykedni lehetett, hogy lecsapják, amikor úgy teleszívja magát, hogy képtelen elkerülni az ütést. – A bukása elkerülhetetlen – tűnődött fennhangon William. – Efelől semmi kétségem, de vigyáznunk kell, hogy a miénk ne előzze meg az övét. Olyan ez, mint a lovagi torna. Gondolkodás nélkül is érezni kell, hogyan légy a lándzsád és a lovad ura, és azt is, mikor vesd bele magad a csata sűrűjébe, és mikor húzódj félre. – Félretolta a tányérját és a kupáját, aztán felállt és kinyitotta az ablaktáblát, hogy kinézzen a kavargó fehérségbe. Isabelle is odalépett mellé, és lábujjhegyre állva kikukucskált a válla felett. – Jó, hogy most érkeztél – jegyezte meg. – Máskülönben vissza kellett volna fordulnod Gloucesterbe. Úgy nézem, sokáig elzár minket a havazás a külvilágtól. – Biztos találunk valamit, amivel leköthetjük magunkat – ölelte át Isabelle vastagodó derekát William.

Harminchatodik fejezet Longueville, Normandia, 1190 áprilisa

William nagy patkócsattogással vágtatott be Longueville-be, levetette magát tajtékos lováról, és besietett az öregtoronyba. A járásmódjában volt valami különös, mert a szolgák gyanakodva méregették. William azonban rájuk sem hederített, hanem felrohant a csigalépcsőn, és bár majdnem elesett, nem volt hajlandó lassítani a tempón. A szíve majd kiugrott a helyéről, és zihálva kapkodta a levegőt, mire felért az emeletre, ahol végigszáguldott a folyosón, és megállt a hálószoba előtt. A vállát az ajtónak feszítette, és berontott. A szobában lévő nők döbbentek fordultak felé. A felesége, akiről azt hitte, hogy az ágyban találja, madonnaként térdelt a padlón, és egy apró, még csupasz, rózsaszín bőrű nyúlfiókához hasonlatos lényt mosdatott egy lapos bronztálban. A nyúl vinnyogott. Isabelle kibontott, derékig érő haja szétterült a vállán, és csak inget és nyitott hálóköntöst viselt. Sötétkék szeme elkerekedett rémületében, de amikor meglátta Williamet, elmosolyodott. Kiemelte a nyulat a tálból, gyöngéden belecsavarta a törülközőbe, amelyet a szolgáló tartott oda, és odavitte a férjéhez. – Mondtam, hogy fiú lesz – jelentette ki. – Williamnek kereszteltük a tiszteletedre. – A batyut William karjába tette, majd egy pillanatra elfordult a férjétől, és suttogva, a kezével jelezve utasította a szolgákat. William az újszülött arcára meredt. Éppen Richárd mellett teljesített szolgálatot, amikor hírnök érkezett tajtékzó lovon Longueville-ből, hogy értesítse: a felesége fiúgyermeket hozott a világra. Richárd rövid eltávozást adott, hogy hazamehessen és megnézhesse az örökösét, bár ahogy most érezte magát, engedéllyel vagy engedély nélkül is idevágtatott volna. A hazafelé vezető úton igyekezett maga mögött hagyni a démonait, de bárhogy űzte is a lovát, nem sikerült lerázni őket. Most azonban, hogy az újszülött fia rózsaszín, ráncos kis arcába nézett, és ismét elcsodálkozott Isten teremtésének a csodáján, a démonok egy időre a háttérbe húzódtak. Bár a gyermek arca még kialakulatlan volt, és nélkülözte a határozott vonásokat, William Isabelle-re ismert a pihés, világos szemöldökben és a gödröcskés állban. Egy apró kar kiszabadult a törülközőből, és elszántan, de céltalanul csapkodni kezdett. William elkapta a fia kezecskéjét, és abban a pillanatban tudta, hogy a gyermek örökre rabul ejtette. Nagyot nyelt, és elszorult torokkal a feleségére nézett. Az asszony könnyes szemmel, boldogan rámosolygott. William a szabad karjával magához húzta a feleségét, és megcsókolta. – A legnagyobb ajándék, amit adhattál – mondta rekedten. Isabelle félszegen felnevetett. – Jobb, mint Striguil, Leinster és Longueville?

– Jobb, mint bármi a világon – vágta rá William. – Fogalmad sincs… – Megint nyelt, és igyekezett nyugalmat erőltetni magára. – Hogy érzed magad? Nem kellene még ágyban lenned? – Csak most vette észre, hogy a felesége szeme alatt sötét karikák vannak. Isabelle dacos pillantást vetett a bábákra, akik William megjegyzése hallatán egyetértően bólintottak. – Fáj, és fáradt is vagyok – felelte –, de az alacsonyabb rangú nőknek szülés után egy nappal már újra dolgozniuk kell. Ha egy perccel tovább ágyban kell maradnom, megöl az unalom. A gyermek nyüszítése halk szuszogássá szelídült, és William látta, hogy a fia mindjárt elalszik: egyik kis keze az apja vaskos, lebarnult hüvelykujjára kulcsolódott. Isabelle gyöngéden elvette a férjétől a kicsit, a bölcsőhöz vitte, és a puha, gyapjas bőrre fektette. A kis Will álmosan nyöszörögve fejezte ki a tiltakozását, de amint az anyja szelíden mozgatni kezdte a bölcsőt, amely úgy ringott, mint nyári folyón a kikötött hajó, azonnal álomba merült. William elbűvölten nézte. – Kár, hogy a felnőttek nem bölcsőben alszanak – jegyezte meg. Mialatt Williamet teljesen lefoglalta a felesége és a kisfia, Isabelle szolgálói behozták a dézsát, és elkészítették a fürdőjét. Megérkeztek William fegyverhordozói is, és annak rendje és módja szerint odavezették őket a bölcsőhöz, hogy megnézzék az uruk örökösét. Jacket hidegen hagyta a gyermek, de Jean félelemmel vegyes érdeklődéssel bámulta. – Minden rendben – vigyorodott el William. – Nem rovom fel nektek, ha nem tartjátok a világ legszebb teremtményének, mégha a feleségem ezen a véleményen is van. Beérem azzal, hogy hűséget fogadtok neki. – Milyen pici! – csodálkozott el Jean. – Nekem éppen elég nagy volt – felelte Isabelle megjátszott komolysággal. – Ne hagyjátok itt izzadtan álldogálni az uratokat! Kész a fürdője, és ennie is kell. A fegyvernökök kicsit zavartan fordultak William felé. Elvették a kardját, a sarkantyúját, és a levetett ruháit átadták a szolgálóknak, hogy mossák ki. William egy intéssel elküldte a fiúkat. – Tegyétek el a fegyvereimet, aztán egyetek ti is! Ha akarjátok, megfürödhettek a vizemben, miután végeztem. Isabelle letelepedett az ágyuk lábánál álló, párnákkal telerakott padra, és elgondolkodva figyelte a férjét. William a víz alá dugta a fejét, aztán vizet csorgatott a hajára, de eljött a pillanat, amikor fel kellett emelnie a fejét, és rá kellett néznie Isabelle-re. Ha jól belegondolt, igazán nevetséges volt az egész: az udvarnál úgy színlelt, mint a legjobbak, és olyan természetesnek találta azt, hogy szerepet kell játszania, mint a levegővételt, Isabelle mégis átlátott rajta, belelátott a lelkébe, és nem nyugodott bele, hogy bármit is eltitkoljon előle. – Akár el is árulhatod, milyen kígyófészken ülsz – szólalt meg az asszony. – Előbb-utóbb úgyis kitalálom. Miért teszel kétszeresen is próbára, hogy még aggódjak is, mi az, amit nem mondasz el?

William kitörölte a vizet a szeméből, és sóhajtva fordult a felesége felé. – Remélem, készen állsz arra, amit mondani fogok, és nem alvasztom meg a vért az ereidben. – Ilyen rossz? – vonta fel a szemöldökét Isabelle. – Anglia-szerte újabb felkelések robbantak ki a zsidók ellen… Isabelle arcára kiült a kétségbeesés. – Azt hittem, Richárd király véget vetett ennek a vérfürdő után, ami a koronázást követte! – Isabelle megborzongott az emléktől. A londoni zsidók egy ajándékot akartak átadni Richárd királynak, de félreértették a szándékukat. Kitört a verekedés, amelyet végül egy ijesztő zsidóellenes felkelés követett. Richárd őrjöngött, és szigorú parancsokkal próbálta megvédeni a zsidó közösségeket, mert a korona számára a gazdagság és a bevétel létfontosságú forrását jelentették. – Richárd is ezt hitte – felelte komoran William. Karjával a dézsa szélére támaszkodott, és elvette a bort, amelyet Jean töltött neki. – De amint elhajózott Angliából, újrakezdődött az egész. Először Lynnben, aztán Norwichban, Stamfordban és Lincolnban támadtak a zsidókra. – Alaposan meghúzta a kupát. – A lincolni felkelést keményen eltiporták, mert a seriff és a püspök tudta, mire készül a csőcselék, és a zsidókat a kastélyba menekítette, de Yorkban más volt a helyzet. – A fegyvernökeire pillantott, de azok még mindig falatoztak, és közben Isabelle szolgálóival beszélgettek. – Yorkban? – Isabelle a szemöldökét ráncolta, aztán hirtelen kiült az arcára a döbbenet. – A bátyád… ? – kapta a kezét a szájához. William halkabban folytatta: – …aki még egy ivászatot sem képes megszervezni, az viszont nem esett a nehezére, hogy engedje, hogy a csőcselék minden egyes zsidót lemészároljon abban az istenverte városban. Isabelle szeme hatalmasra kerekedett. – Nem! – kiáltotta a szájára szorított keze mögül. William felhajtotta a bort, az arckifejezése kemény volt. – Hogy történt? – Biztos nem akarod tudni. – Mondd csak el! – követelte Isabelle. – Erős a gyomrom. – Az enyém is, de ez már nekem is sok, kivált a saját házamban, a feleségem és az újszülött fiam jelenlétében. Elég, ha annyit tudsz, hogy a tömeg megtámadta a zsidókat, akik a kastély egyik tornyába menekültek. Hívták a bátyámat, hogy fojtsa el a lázadást. – William a fejét csóválta, az undor kiült az arcára. – Ő azonban képtelen volt visszatartani a tömeget. A saját katonái is csatlakoztak az ostromlókhoz, és amikor a zsidók belátták, hogy nincs menekvés, öngyilkosok lettek… férfiak, nők, gyerekek… csecsemők haltak meg. Isabelle visszanyelte a nyálát. Hirtelen hányingere lett. Még ha a zsidók pogányok voltak is és bűnben éltek, akkor is elborzadt a gondolatra, hogy egy kétségbeesett anya megfojtja saját újszülött gyermekét, vagy egy férj elvágja

a felesége torkát. Félretolta a szobalányt, felállt és a boltíves ablaknyíláshoz botorkált, ahol nagy, mély lélegzeteket vett, amíg a hányinger múlni nem kezdett. A szülés után még görcsölt a méhe, és érezte, ahogy a vér lassan csordogál a lábai között. A kisded szipogott álmában a bölcsőben, és Isabelle szemét marták a könnyek. – Nem lett volna szabad elmondanom – mentegetődzött szégyenkezve William, ahogy kiszállt a vízből. – Dehogynem – tiltakozott Isabelle, de a hangja megbicsaklott. – Ilyesmit nem lehet az ágy alá söpörni! – Visszament a padhoz, a lába remegett, úgy érezte, mindjárt összeesik. Gyakorlatias dolgokra összpontosított, hogy összeszedje magát. – És ez mivel jár? – kérdezte. – Richárd mit mondott? William betűrte a dereka köré csavart törülközőt, és egy másikkal az arcát és a mellkasát szárítgatta. – Richárd úgy robbant fel, mint a forrásban levő üst, aminek szorosan lezárták a tetejét – felelte. – Nem csak megtagadták az engedelmességet, amint hátat fordított, de elvesztette a zsidóktól remélt jövedelmét is. Az ostoba bátyámat a király magához rendelte, és magyarázatot követel, hogy sikerült ennyire elrontania a dolgokat. – Mély levegőt vett. – Longchampot pedig Angliába küldte, hogy helyreállítsa a rendet. Egyre rosszabb, gondolta Isabelle. – Tudod jól, mit tesz majd – dobott egy törülközőt a sarokban gyűjtött mosnivalók közé William. – Megfosztja a bátyámat a yorki seriff tisztségétől, és John a világon senkinek sem tehet szemrehányást önmagán kívül. Longchamp magával viszi a fivérét, így mit gondolsz, kit ültet majd a bátyám helyébe? – Jézusom! – szörnyedt el Isabelle. – Hát semmit sem tehetünk? – Pillanatnyilag semmit. Longchampnál van a királyi rendelet, és miután látta, hogy dühöngött Richárd, amikor Yorkról és a többi városról hallott, kétlem, hogy megenyhülne és visszahelyezné a bátyámat a hivatalába. Megpróbálhatom óvatosan kiköszörülni a csorbát, de Richárd pillanatnyilag nincs olyan kedvében, hogy hallgasson rám. – Beletúrt nedves hajába. – Istenem, micsoda zűrzavar! – A bátyádnak van valami oka arra, hogy gyűlölje a zsidókat? Tartozik nekik? – Amennyire tudom, nem, de hát mit tudok én Johnról? Azt sem gondoltam volna, hogy képes ilyen őrültségre, de úgy látszik, tévedtem. – William odament a bölcsőhöz, és megnézte alvó fiát. – Az apám mindig azt mondogatta, hogy John alatt egy egész hordó szurkot fel kellene robbantani ahhoz, hogy fény gyúljon az elméjében, de úgy látszik, inkább az a kevés esze is elenyészett a tűzben. – Nagyot sóhajtott. – Felteszem, mint testvérnek az a kötelességem, hogy támogassam a fivérem, de John néha nagyon megnehezíti a dolgomat. Jól

meglettünk volna anélkül, hogy Longchamp Yorkban beleüti az orrát a dolgainkba. – Semmi olyat nem tudtok mondani, amit már ne mondtam volna önmagamnak – jelentette ki John Marshal Williamnek és Isabelle-nek. John Richárdhoz tartott, hogy szembesüljön királyi haragjával, de útközben betért Longueville-be. Mivel William is vissza akart menni az udvarba, a Marshal fivérek úgy döntöttek, legjobb ha együtt, erőiket egyesítve érkeznek Richárd színe elé. William a jelen körülmények között ezt tartotta a legszerencsésebb megoldásnak, ettől függetlenül nem állt szándékában egykönnyen megbocsátani bátyja szörnyű ostobaságát. – Mibe fogadsz, hogy tudunk? – morogta William. William szobájában ültek, a nagy ágyat bevetették, letakarták a nappali takarókkal, és félrehúzták a függönyöket. – Örülhetsz, ha Richárd nem küld a bitófára! Hogy hagyhattad, hogy ez történjen? Az isten szerelmére, a lincolni seriffnek sikerült megmentenie a zsidókat a csőcseléktől! – Csakhogy én nem vagyok Gerard de Camville, és a feleségem nem Nicolaa de la Haye! – csattant fel John. A kialvatlanságtól véreres és táskás volt a szeme. William felvonta a szemöldökét. Nicolaa de la Haye velük egyidős lehetett, kellemes megjelenésű, mozgékony, szókimondó asszony volt, akit tiszteltek és akitől tartottak az emberek. De William nem értette azonnal, hogy jelen esetben mi közük a feleségeknek a mészárláshoz. – Azt hittem, ha egy kicsit hagyom őket tombolni, maguktól is lenyugszanak – pillantott ellenségesen John a fivérére. – Fogalmad sincs, micsoda gyűlölet lángolt fel a tömegben! Inkább forduljanak a zsidók, mint egy keresztény seriff ellen. – Jézusom! – William a fogai között szűrte a szót, és uralkodott magán, hogy ne vágja szájon a testvérét. – Miféle parancsnok vagy te? Micsoda gyá… – Elharapta a mondat végét, de John nagyon jól tudta, mit akart mondani, és a vörösség felkúszott a nyakáról az arcára. – Te nem voltál ott! – acsargott. – Az vesse rám az első követ, aki bűn nélkül való. Igazi sorscsapás volt. Még mindig Marlborough várnagya vagyok. És neked is megvan Gloucester. William állkapcsa már fájt, úgy összeszorította a száját, nehogy visszavágjon. Hirtelen rettenetesen fáradtnak érezte magát, mintha egész nap csatázott volna, mégsem tett előnyre szert, sem ügyesebb nem lett, vagyis kizárólag az idejét vesztegette. – Felteszem, Longchamp már beiktatta a testvérét mint York új seriffjét? – Hamarosan megteszi – felelte John rosszkedvűen. Ő is úgy festett, mint aki egész nap küzdött, de nem ért el semmit, csak a lelke pusztult bele. –

Lehet, hogy a yorki felkeléseket nem sikerült elfojtanom, és ezért megkapom a büntetésemet, de Longchampnak az arroganciája lesz a veszte. – Ahogy a te veszted a hozzá nem értésed – morogta bosszúsan William. – Te persze csalhatatlan vagy… a hibátlan lovag, a tökéletes udvaronc, a legcsodásabb alattvaló és a legkiválóbb szakértő, aki valaha is élt a kobzosok dalain kívül! – fortyogott John. – Csakis te tudod, mi van az érme másik oldalán! William úgy hőkölt hátra a vádjai hallatán, mintha vipera marta volna meg. Az újszülött felriadt a bölcsőjében, és nyűgösen sírni kezdett az éhségtől. John megriadt a hangtól, aztán összehúzta magát, mintha egy sebet takargatna. Isabelle a bölcsőhöz ment, és felvette a fiát. Kicsit távolabb húzódott a férfiaktól, és az illem kedvéért hátat fordított a sógorának, úgy tette a mellére a kisdedet. John az anyát és gyermekét nézte. A tekintete keserű volt. – A feleségem elvetélt a yorki felkelések alatt. William a testvérére meredt. – Jézusom, John! – Képtelen volt leplezni az undorát. – Azt hittem, még nem háltál vele? John elvörösödött. – Már megindult a havi vérzése – védekezett, és hirtelen olyan mozdulatot tett, mintha le akarna mosni valamit a kezéről. – Az egyik marlborough-i szajha miatt, akit az ágyamban talált, szemrehányást tett, mire azt válaszoltam, hogy a másik megoldás meg nem lenne a kedvére. William orrlyuka kitágult. – Megerőszakoltad? John hevesen rázta a fejét. – Miért gondolod rólam mindig a legrosszabbat? Nem erőszakoltam meg! Hajlandó volt teljesíteni a kötelességét, mi több, ragaszkodott hozzá, és ő jött hozzám. Részeg voltam, bántottam, de nem erőszak volt. Bárcsak ne történt volna meg, de a dolgok néha a legjobb szándék ellenére is rosszra fordulnak! Azóta nem nyúltam hozzá, de egyszer is elég volt. Legalább nem halt meg. Isabelle a válla fölött hátranézett. – Jaj, John! – harapott az ajkába. Az arca elszörnyedt kétségbeesést és együttérzést tükrözött. – Egy árva napot sem töltenétek a helyemben – tápászkodott fel elcsigázottan John. – Majd megvárlak kint az udvaron. – Az isten verje meg! – káromkodott William, amikor az ajtó becsukódott a testvére mögött. Megborzongott, szeretett volna megszabadulni a testében felgyülemlett feszültségtől. Átment a szobán, és kapkodva felkötötte a kardját. Isabelle befejezte a szoptatást, a gyermeket átnyújtotta a dajkának, és a férjéhez sietett. William megigazította a kardot, magához vonta Isabelle-t, és a feje tetejére fektette az állát. – Kijöttem a sodromból – ismerte el. – Nem kellett volna. – Jobb, mint hagyni, hogy a harag csak gyűljön benned – felelte az asszony. – Mindkettőtök érdekében ki kellett mondanod. William hallgatott egy sort, aztán felsóhajtott. – De azért igaza van. A becsületem érmének van egy másik oldala is.

Isabelle erősebben kapaszkodott William karjába. – Akkor ez teljes emberré tesz, és az én szememben nem esett folt a becsületeden. William mélységes szeretettel nézett a feleségére. Isabelle feleannyi idős volt, mint ő, női bölcsessége mégis túlszárnyalta az éleslátásra tett gyönge erőfeszítéseit. – Ó, Isabelle – suttogta szelíden és hálásan, gyöngéden megcsókolta, aztán kisietett a szobából, hogy megkeresse a bátyját.

Harminchetedik fejezet London, 1190 karácsonya

Isabelle nézte, ahogy a fia FitzReinier asszony emeleti lakószobájának a padlóján négykézláb igyekszik utolérni az elgurított, színes labdát. A gyerek néha rosszul számította ki az irányt, és visszafelé haladt, vagy meg kellett állnia, hogy eldöntse, melyik kezét-lábát tegye előre, de elszántan haladt a célja felé. – A férfiak olyan elbűvölőek ebben a korban – jelentette ki FitzReinier asszony. – Kár, hogy fel kell nőniük! Isabelle felnevetett. – Van benne igazság – értett egyet –, de annyira jó nézi, ahogyan fejlődik. Kíváncsi vagyok, hasonlítani fog-e Williamre. – Nagy valószínűséggel – felelte az asszony. – Ugyanolyan jó természetű. – Ó, mert még nem láttad, amikor fáradt és álmos! – mondta Isabelle. – Kicsoda? A gyermek vagy a férjed? – tréfálkozott a hölgy. Isabelle felkacagott. – Egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. A fiam visít és nyűgösködik, William csöndes és komor lesz. – Az arca elkomolyodott. – Nehéz időket élünk – jegyezte meg halkan, miközben nézte, ahogy a kicsi pufók ujjacskáit a labda felé nyújtja, amelyet nem ér el. A gyerek türelmetlenül felsikított, majd még jobban igyekezett, de hátrafelé araszolt. – És ez valószínűleg egyre rosszabb lesz – jósolta FitzReinier asszony pesszimistán. – Az elvi püspök és János herceg nagyravágyása között őrlődhetünk majd. Isabelle egyetértően sóhajtott. A harcnak, amelyet Longchamp a hatalomért folytatott, York csak az első állomása volt. Két hónappal később, amikor Isabelle és William még Normandiában tartózkodott, Longchamp lerohanta Gloucester várát, és csupán Winchester püspökének és tekintélyes katonai kíséretének a beavatkozása késztette visszavonulásra. Longchamp ezek után megfosztotta a bírótársát, Durham püspökét a hatalmától, és mint egy hódító, lábbal tiporta Angliát, miközben a hatalmát jelentős zsoldoshadsereggel erősítette meg. A Szicíliában áttelelő Richárd pedig tétlenül tűrte kancellárja túlkapásait. Talán az, hogy Longchamp képes volt a

kőből is pénzt sajtolni, többet számított Richárdnak, mint a sanyargatottak panaszai. Az udvarról felhallatszó zsivaj a férfiak visszatérését jelezte, akik a kikötőbe mentek, mert FitzReinier szeretett volna eldicsekedni Williamnek az új bárkájával. Mindez persze csak ürügy volt arra, hogy megmozgassák a tagjaikat, az asszonyokat pedig magukra hagyják, hadd pletykáljanak. A kisfiú végre utolérte a labdát, dundi kezébe fogta, felült, majd ismét ledobta; annyira lekötötte a figyelmét a bonyolult művelet, hogy az alsó ajkát egészen előrebiggyesztette. A sikeres végrehajtás és saját ügyessége felett érzett örömében nagyot sikkantott, majd az anyjára nézett: tőle várt dicséretet. Isabelle azonban nem figyelt a fiára. FitzReinier és William a külső lépcsőn kapaszkodott fel az emeleti terembe, és Isabelle-t nyugtalansággal töltötte el, hogy a két férfi hangja nem örömteli és vidám, mint ahogy egy séta után várta volna, hanem halk és gondterhelt. Amikor a terembe léptek, az arcuk zord volt. A gyermek otthagyta a labdát, és az apja felé nyújtotta a karját, jelezve, hogy szeretné, ha felvenné. William felemelte a kisfiút, de a mozdulata ösztönös volt, oda sem figyelt arra, mit tesz. – Mi a baj? – kérdezte Isabelle. – Mi történt? FitzReinier a parázstartóhoz lépett, hogy megmelegítse a kezét. – Lojális vagyok – kezdte –, és térdet hajtok a királyom előtt, de lassanként eltűnődöm, vajon lesz-e királysága, ahová visszatérhet? Az egyik emberem rossz hírrel keresett fel a raktárban. – Az „egyik emberem” helyett akár „kém”-et is mondhatott volna; FitzReinier ugyanis legalább olyan kiterjedt kémhálózattal rendelkezett, mint a királyságban bármelyik mágnás vagy prelátus. – Longchamp azt állítja, hogy a birtokában van egy levél, amelyben a király az unokaöccsét, Bretagne-i Arthurt teszi meg örökösének, amennyiben a keresztes hadjárat alatt meg találna halni, Longchampot pedig kinevezi régensnek. – De Bretagne-i Arthur még ölbe való gyermek! – kiáltott fel Isabelle. – Hogy eshet Richárd választása az öccse helyett egy csecsemőre? – Hóbort, nyomott kedély, megtévesztés – sorolta kurtán FitzReinier. – És Longchamp nem riad vissza az iratok meghamisításától sem, amint azt Durhami Hugh is bizonyíthatja. Longchampnál van Richárd pecsétjének egy másolata, és nem mindig törvényes célokra használja. – János herceg tud erről? – nézett nyugtalanul a férjére Isabelle. Ez a fordulat végzetes lehet a számunkra, gondolta. William királyi albíróként köteles volt Longchampot támogatni, de ez már eddig is nehézségekbe ütközött. Ha a gőgös kancellárt majd régensként is védeniük kell, az már elviselhetetlen lenne. Ha viszont William megtagadja az engedelmességet, akkor felségárulást követ el. – Mostanra már bizonyosan tudomására jutott – mondta William. – Ugyanaz a hírvivő őt is felkereste. Mialatt itt beszélgetünk, már riasztja is a

várnagyát, és embereket toboroz, hogy szembeszálljon Longchamppal. Isten tudja, mit kellene tenni. Isabelle-nek eszébe jutott FitzReinier asszony megjegyzése, hogy úgy járnak majd, mint a két malomkerék közé szorult búzaszem. Kell, hogy legyen valami módja, hogy gátat szabjanak Longchamp becsvágyának, ugyanakkor János hercegnek is a kedvében járjanak. – Egy csöpp női taktikára van szükség – jelentette ki némi fejtörés után. – Vagyis? – kérdezte William. – A királyné közbelépésére – magyarázta Isabelle. – Nem kedveli William Longchampot, és Richárd hallgat rá. Bízik a tanácsaiban, és a királyné hatni tud rá. Eleonóra bizonyára nem akarja, hogy a családi hűbérbirtokokat egy hároméves gyermek nevében egy pederaszta pap irányítsa. Ha az albírók neki, és nem egyenesen Richárdnak küldik a leveleiket, akkor talán közbeléphet, és ráveheti Richárdot, hogy változtassa meg a véleményét. William ránézett, és a mély barázdák kicsit elsimultak a homlokán. – Okos gondolat, szerelmem. Valóban nem árt egy kis női taktika. Isabelle elpirult a dicséret hallatán. A feszültség érezhetően enyhült. Egy inas két ostyákkal és gyömbéres süteményekkel púposan megrakott, aranyozott ezüst tálat és édes forralt borral teli kancsókat hozott. William adott egy ostyát Willnek, hogy majszolja el az újonnan kibújt fogacskájával, és a kisfiút ismét letette a földre. Közösen fogalmazták meg a levelet Eleonóra királynénak. William hívatta az írnokokat, és levelet írtak a többi bírónak, akiknek a jóváhagyását kérték, illetve azt, hogy küldjék el az észrevételeiket, mielőtt továbbítják az üzenetet a királynénak. William bátyjának, Johnnak is küldtek egy levelet, aki János herceg mellett teljesített szolgálatot. – Nem hiszem, hogy sok értelme van – nyomta William a pecsétjét a puha vörös viaszba. – A testvérem elsősorban a herceg embere, és sem ereje, sem hajlandósága nem lesz, hogy megfékezze Jánost. FitzReinier megköszörülte a torkát. – Ha döntened kellene a herceg és Longchamp között, kit választanál? – Remélem, helyesen döntenék – válaszolta William, és a fiára nézett. William már régebbről ismerte Rouen érsekét, Walter de Coutances-t, bár az ismeretségük csak az elmúlt néhány évben mélyült el. Walter is Angliában született, csakúgy, mint William. Köpcös, pirospozsgás arcú cornwalli volt, pihés ősz tonzúrával, és jóságos arckifejezése vasakaratot takart. Az unokaöccse végül feleségül vette Kendali Heloise-t, és William és a fiatalember természetes szövetségesként álltak egymás mellett. Az érsek elindult a királlyal a keresztes hadjáratba, de Ciprustól királyi parancsokkal

fordult vissza, köztük egy meghagyással, amely szerint segítséget kellett nyújtania Anglia kormányzásában, és ez Longchamp fölébe helyezte. William vele tanácskozott éppen és a többi albíróval a Westminsterben, és a levelek tartalmát emésztette, amelyeket de Coutances éppen most olvasott fel. – Akkor ez tehát azt jelenti – mondta lassan –, hogy ha Longchamp nem veszi figyelembe a javaslatainkat és az útmutatásainkat, és bajt kever, akkor hatalmunkban áll felülbírálni, és eltávolítani a hivatalából? – Valóban ez a helyzet, milord – telelte fanyar mosollyal az érsek. – A megbízásom és a tiétek – nézett körbe az albírókon – arra vonatkozik, hogy biztonságosan ellavírozzunk a különböző érdekcsoportok sziklái között, és a király visszatértéig egyben tartsuk a hajót. Amennyiben Longchamp uram konzultál velünk, és irányadónak tekinti a javaslatainkat, akkor úgy intézi a dolgait, ahogy jónak látja – már ameddig a törvény keretein belül marad. Ezeket a leveleket nem mutathatjuk meg neki, és nem használhatjuk fel, amíg a szükség úgy nem diktálja. Ha a kancellár idő előtt tudomást szerez róluk, lehet, hogy ellenlépéseket tesz. Világosan fogalmaztam? – A legnagyobb mértékben, uram – felelte Geoffrey FitzPeter. – Valamennyiünk nevében szólok, amikor kijelentem, hogy titokban tartjuk az itt elhangzottakat, de úgy érzem, erre nem sokáig lesz szükség. – Majd meglátjuk – felelte de Coutances. Figyelmeztető pillantást vetett a társaira. – Ha mégis fel kell fednünk a titkunkat, úgy gyorsan kell cselekednünk, de nem egy veszekedést kirobbantani kívánó ember sietségével. A törvény keretein belül kell eljárnunk. A szavait az egyetértés moraja követte. – Hála és megkönnyebbülés tölti el a szívünket, hogy a király elküldött hozzánk – mondta Geoffrey FitzPeter. – Isten a megmondhatója, mennyit küszködtünk volna nélküled. De Coutances fanyarul elmosolyodott. – Eleonóra királynénak tartoztok hálával – jelentette ki. – Mások beszélhettek, amit akartak, csakis a királyné szava volt az, ami cselekvésre sarkallta a királyt. – Apró, ravasz szemével sokatmondó pillantást vetett Williamre. – Nagy szerencse, hogy az üzeneteid útközben elérték a királynét. William viszonozta a mosolyát. – Bizony nagy szerencse. De Coutances halomba rakta maga előtt a pergameneket, és szépen elrendezte őket. – De más híreim is vannak, amiket meg kell emésztenetek és ünnepelnetek – közölte, és a pergamenek tetején összekulcsolva a kezét, belefogott a mesélésbe. A tanácskozás után William megparancsolta a bárkája evezőseinek, hogy vigyék fel a folyón a Cavershamben levő udvarházába, ahol Isabelle várta, és egy szemernyi béke és nyugalom, már ha egy nagy nemesi ház nyüzsgését békének és nyugalomnak lehet nevezni. Leveleket kellett diktálnia,

hírnököket küldenie, kérvényezőket és vazallusokat fogadnia, intézőket és a kíséretéhez tartozó lovagokat meghallgatnia. Mindez azonban várhatott még néhány órát. Előbb pihenni szeretett volna egy kicsit, és meg kellett beszélnie az ügyeket a feleségével. Csupán ingbe és nadrágba öltözve feküdt az ágyukon az emeleti lakószobában, a fejét Isabelle ölébe, az asszony domborodó hasára fektette. Isabelle januárban ismét teherbe esett, és most lépett várandóssága hatodik hónapjába: olyan fenséges volt, mint az udvarház mögött kanyargó folyón sikló hattyúk. Az ágyláb felől besütő napfényben porszemek csillogtak. A fiuk a földön hempergett egy hozzá hasonló korú kisfiúval, az egyik lovag gyerekével. Egy éber dajka tartotta szemmel őket. William éppen azt mesélte el Isabelle-nek, milyen sikert hoztak az Eleonóra királynénak írt levelek, és örömteli büszkeséggel figyelte, ahogy elégedetten megcsillan az asszony szeme. – Ismerek olyan férfiakat, akik fütyülnek a feleségük véleményére, de a vakságukért súlyos árat fizetnek – jegyezte meg William. – Á, de ha nem értenél egyet a véleményemmel, nem cselekednél a szerint – válaszolta Isabelle mindentudó mosollyal. – Azt mondanád, hogy törődjek a saját dolgommal, és mennél a magad feje után. – Dehogy mondanék ilyet – méltatlankodott William – …, még ha a magam feje után is mennék…, na de ilyesmi nem fordulhat elő. Mindketten a legjobbat akarjuk Striguilnak és a gyermekeinknek. Nem akarod hallani de Coutences többi hírét? Isabelle megcibálta a férje haját; annyira azért nem, hogy fájjon, csak úgy, hogy figyelmeztesse. Williamnek valójában igaza volt, amikor azt mondta, hogy mindketten csak a legjobbat akarják a birtokainak és a gyermekeiknek. Egyébként valóban mindig kikérte a felesége véleményét, és mindenbe bevonta őt. Senki sem kételkedett abban, hogy Isabelle Striguil grófnője. Az iratokban, amelyekre William rányomta a pecsétjét, sosem mondta magát grófnak, és még a lovagi kis ovális pecsétjét használta. Isabelle-t mulattatta, sőt néha egyenesen a kétségbeesésbe kergette, hogy William mindig csak azt vette el, ami jog szerint megillette, és minden egyebet visszautasított, pedig senki sem gáncsoskodott volna vele, a legkevésbé maga Isabelle. – Mondd csak, miféle hírek? – Richárd király mostanra már bizonyosan nős ember. Eleonóra útnak indult, hogy elhozza Navarrai Sancho király lányát, Berengariát Ciprusra, az esküvőjükre. Isabelle szája kinyílt, hogy kérdezzen valamit, és pár pillanatra így is maradt. – Jézusom! – kiáltott fel végül. – De miért? Terveztek valamit, mielőtt a király elindult? – Én mindenesetre nem tudok róla, bár az anyja talán törte a fejét valamiben, Richárd pedig megtartja magának a legbensőbb gondolatait és terveit. Feltételezem, hogy Aquitániával és Poitouval kapcsolatosak az okok, amelyek a navarrai menyasszony mellett szóltak. Szerintem sosem akarta

elvenni Franciaországi Alyst. Richárd mindig inkább dél felé, mint északra kacsingatott. Isabelle tovább simogatta a férje haját. – Szóval valószínűnek tűnik, hogy a királynak nemsokára örököse születik – mondta elgondolkodva. – Hogyne, ha Isten kegyes hozzánk. Nekünk sem telt sok időnkbe – állította William meggyőződéssel, és reménykedett, hogy a király elhajlásaival kapcsolatos szóbeszéd nem több udvari pletykánál, vagyis semmi köze a valósághoz. – Mit szól ehhez János herceg? Máris tűkön ül amiatt, amit Richárd mondott, hogy az unokaöccsét teszi meg az örökösének. – Azt hiszem, az a kérdés magától megoldódott János javára. Egyetlen angol nemes sem esküszik hűséget egy franciáktól támogatott, hároméves bretagne-i porontynak egy huszonnégy éves fiatalemberrel szemben, aki Plantagenet Henrik és Aquitániai Eleonóra leszármazottja. – Megdörgölte az állát. – Richárd örököse azonban már más lenne… Minden attól függ, hogy Jánosnak mekkora a becsvágya. Nagyon jól tudom, hogy irigyli Richárdtól a vagyont, hogy hatalomra és tömjénezésre áhítozik. Magad is láttad, milyen. De hogy milyen messzire menne el… – Megcsóválta a fejét. – Azt csak János tudja. – Valóban? Azt hiszem, talán ő sem. – Isabelle megborzongott. János páratlan vonzerővel rendelkezett, és Isabelle sem volt érzéketlen vele szemben, de ösztönösen látta a lelke sötét bugyrait. Jánosban nem lehetett megbízni, és ő sem bízott meg senkiben; ütött, mielőtt őt ütötték volna. Isabelle gyorsan William szemére nyomta a kezét, míg úrrá lett az arcvonásain. – Jánossal zaklatlak, amikor Longchamppal kell megküzdened – jegyezte meg könnyedén. William felmordult. – Tulajdonképpen egyikről sem akarok beszélni. – Mintha csak a gondolatait akarná elhessegetni, hirtelen felült, megfordult, és Isabelle hasára tette a kezét. – Richard – jelentette ki. – Az új kicsit Richardnak nevezzük, vagy ha lány, Richendának. – A király után? – vonta fel a szemöldökét Isabelle. William fanyarul elhúzta a száját. – Nem árt, ha Richárd ezt hiszi, de én apádra gondoltam. Futólag ismertem, és kedveltem is, bár nem szerettem annyira, mint a lányát. – Hízelgő! – kacagott fel Isabelle. – Nem csoda, hogy magasra emelkedtél az udvarnál! – De sosem hazudok, mert a hazugságon mindig rajtakapják az embert. – Megfogta a felesége kezét, és megcsókolta. Isabelle az ajtóval szemben ült, és az álmos nevetés az arcára fagyott, amikor a férje bátyja két írnokot és egy intézőt félretolva az útjából hirtelen berontott a szobába. A felesége ijedt sikkantása Williamet is fölriasztotta álmodozásából. Gyorsan megfordult, és a bátyjára meredt, aki poros ruhát és

páncélinget viselt. Az arckifejezése felvillanyozta Williamet. Rögtön kiugrott az ágyból és a tunikája után nyúlt. – Longchamp Lincolnt ostromolja – bökte ki John, mielőtt William megkérdezhette volna, mit keres itt. – De Camville egyenesen a herceghez rohant segítségért, és a feleségére hagyta a várat, hogy védje a gazemberrel szemben. A kurafinak gyalogos katonái, lovagjai, hűbéres fegyveresei és vagy negyven aknásza van. Nem ülhetsz tovább a fenekeden, öcsém! Meg kell állítani! – vicsorgott. – Megtorlásképpen János herceg elfoglalta Nottinghamet és Tickhillt, és ha Longchamp nem vonul el Lincoln alól, akkor fegyverrel fordul ellene. Bíró vagy, mit teszel hát? – A járomcsontján lázrózsa gyúlt. William a fia örömteli sikkantásait hallgatta, és látta Isabelle néma, tágra nyílt tekintetét. – Megőrzöm a józan eszemet – felelte higgadtabban, mint ahogy érezte magát. – Szemben azzal, amit gondolsz, sem a többi bíró, sem én nem tétlenkedtünk. És nem engedjük, hogy Longchamp vagy János polgárháborút robbantson ki. – És hogy akarod megállítani őket? – esett neki John. – A herceg zsoldosokat toboroz a glamorgani birtokairól, és az emberek özönlenek a zászlaja alá, mert torkig vannak Longchamp kapzsiságával. William egy székre intett. – Ülj le! – parancsolt rá. – Attól még nem változik semmi, hogy néhány percre leülsz, és nem tudok úgy beszélni veled, hogy közben acsarogsz, mint egy felhergelt medve. John továbbra is dühös képpel levetette magát az egyik székre, amely recsegett-ropogott a heves mozdulattól. Most vett csak tudomást a sógornőjéről: szégyenkezve odabiccentett neki. Isabelle fogadta a köszöntését, és észrevette, hogy John tekintete elidőzik szabadon hagyott szőke fonatain és növekvő hasán. Szótlanul fátylat borított a fejére, és megigazgatta a ruháját, hogy a várandóssága ne látszódjon annyira. Egyáltalán nem jött zavarba, mert a magánlakosztályában volt, ahol olyan fesztelenül öltözködhetett, ahogy csak jólesett neki, de érezte John zavarát, és tekintve a férfi házasságának a körülményeit, a meleg családi otthon látványa olyan fájdalmas lehetett a számára, mint a nyílt sebre szórt só. – Az uram zászlaja alatt fogok harcolni, éspedig büszkén, ha kenyértörésre kerül a sor – villogott kihívóan John szeme. – Neki tettem esküt. Az udvarnagya és a vazallusa vagyok. A cartmeli és a leinsteri birtokok révén te is a vazallusa vagy, öcsém. Ezen nem ártana elgondolkodnod. – Gondolkodom is, állandóan – válaszolta William. – De a király bírója is vagyok. Vannak olyan kötelességeim és hűségesküim, amelyek személyes vágyaimon és birtokaimon túlmutatnak. – Akkor el kell döntened, melyik oldalon állsz – erősködött John. – Ha van egy csepp eszed, a herceget választod.

William érezte, hogy Isabelle önkéntelenül összerezzen, gyorsan, lopva felemelte a mutatóujját, hogy nyugalomra intse. – Szívesen beszélek János úrral – válaszolta –, de nem csatlakozom a csapataihoz. Amikor innen kilovagolok, csakis Walter de Coutances-hoz és a többi bíróhoz megyek. Lehet, hogy azt hiszed, nem tudjuk a fejünket a fenekünktől megkülönböztetni, de esküszöm, hogy ennek az ellenkezője igaz. John gúnyos megjegyzésre készült, de William egy kézmozdulattal belefojtotta a szót. – A szavamat adom rá…, és ezt az üzenetet János hercegnek is átadhatod. A roueni érsek is ugyanezt fogja mondani, ha majd személyesen beszél vele. John felpattant. – Remélem, tudod, mit teszel! – Én is remélem, hogy tudod, mit teszel! – vágott vissza William, majd elkeseredetten a hajába túrt. – Jézusom! Nem akarok veszekedni veled. Ha kenyértörésre kerülne a sor, és ne adj isten, Richárd a keresztes hadjárat közben meghalna, akkor támogatom Jánost, mint Anglia következő királyát, de csak ilyen feltételek mellett, sehogy másként. A bátyja mereven bólintott. – Én sem akarok veszekedni veled. De betartatom veled az ígéretedet. – Szükségtelen. A szavamat adtam, és ennyi legyen elég. A testvérek visszafogottan összeölelkeztek. John elhárította a vacsorameghívásukat, de elfogadta, hogy útravalóval lássák el őt és az embereit, majd kilovagolt Cavershamből. A fia mérföldeken át elkísérte, így legalább egy kis időt tölthettek együtt. William, miközben Jack visszatértét várta, szintén készülődni kezdett. – Gyanítom, hogy ma volt a vihar előtti utolsó szélcsendes napunk – jegyezte meg Isabelle-nek. Az asszony átölelte a nyakát, és megcsókolta. – De te és a többi bíró megőrizhetitek az ország békéjét, kivált Walter de Coutances irányításával! – nyugtatgatta. – Adja ég! – felelte komoran William. – Az ellenkezőjére gondolni sem merek.

Harmincnyolcadik fejezet Caversham, Berkshire, 1191 októbere

Richard Marshal világra jövetelét hosszú, keserves küzdelem előzte meg. Bár a magzat fejjel lefelé, de rossz szögben feküdt, és nagy is volt. Miközben vajúdott, Isabelle előtt világossá vált, hogy mindketten meghalhatnak. Még nem állt készen arra, hogy itt hagyja a világot, de Isten ritkán vette figyelembe a halandók kívánságait. Haraggal, félelemmel és

önsajnálattal birkózva szorongatta az olvasóját az öklében, és összeszorított foggal fojtotta vissza a sikolyt, mialatt újabb görcs rántotta össze a méhét. A bábaasszony megtörölte Isabelle homlokát, és bátorító szavakat suttogott, az imáit pedig Szent Margit, a vajúdó anyák védőszentje fából faragott szobrához intézte. A szobor egy égő gyertyákkal körülvett imazsámoly előtt állt. A gyertyák már kétszer leégtek, és megint újakat állítottak a helyükre. Amikor a tolófájás véget ért, Isabelle megkönnyebbülten lihegni kezdett. Egyrészt szerette volna, ha William mellette van, és megnyugtatja, másrészt örült, hogy nincs itt, és a Longchamp kancellárral kapcsolatos ügyek elszólították. Több mint két hete alig látta a férjét, amióta a cavershami emeleti lakószobában lebetegedett; akkor is csak pillanatokra, amikor William két megbízatás között hazajött megpihenni. Talán soha többé nem látja viszont, gondolta. Talán ez a halálos ágya. Képtelen volt tovább elviselni a szoba sötét, meleg, fülledt levegőjét, a halandóság fémes bűzét. – Nyissátok ki az ablaktáblákat! Látnom kell a napvilágot! – utasította az asszonyokat ellentmondást nem tűrő hangon. – De úrnőm, a hideg rosszat tesz neked és a babának. Meghűlsz – tiltakozott az egyik szolgáló. – Nyisd ki! – ismételte Isabelle. – Parancsolom! Ha nem teszed, felkelek, ahogy vagyok, és kinyitom én magam! A lány összeszorította a száját, elhúzta a reteszt, és kitárta az ablaktáblákat, hogy beengedje a szélrohamos, szürkés nappali világosságot. Isabelle mélyen beszívta a hideg, nyirkos levegőt. Készülődött a következő tolófájás, görcsbe rántotta a méhét, és ahogy Isabelle felkészült rá, érezte, hogy a medencéje alján megváltozik a nyomás. Londonból végig hátba fújta a szél Williamet és a kíséretét, a fülükbe bömbölt, és segítette a haladásukat. Fejükre borították a csuklyát, a köpenyüket pedig szorosra fogták, hogy védekezzenek az eső hideg rohamai ellen, így értek be pár perccel dél után Cavershambe. William szeme égett a fáradtságtól, de mint mindig, most is jobb lett a kedve, amint az udvarházhoz közeledtek, ami hamar az egyik kedvence lett. Közel volt Londonhoz és Wiltshire-hez, a nyüzsgéshez, de pont útba esett, ha a Keskeny-tenger kikötőihez menet meg akart pihenni, és nyugalmas révet jelentett, ahol végre ellankadhatott az ébersége, és ahol egy időre letehette a vállán cipelt terheket. Amikor leszállt fújtató csatalováról, és a gyeplőt odadobta a lovásznak, észrevette, hogy a zord időjárás ellenére az emeleti szoba ablaktáblái és ablakai is nyitva vannak. Épp azon törte a fejét, vajon mi lehet ennek az oka, amikor a nyitott ablakból gyötrelmes sikolyt hallott. Megfagyott az ereiben a vér.

Kettesével vette a falépcső fokait, úgy rohant fel a nagyterembe, és úgy tépte fel az ajtót, mint egy viking az apácazárda ajtaját. A szolgák és a csatlósok döbbenten meredtek rá, ahogy nagy léptekkel megindult az emelvénytől vezető lépcső felé. Egy kipirult bábaasszony, akinek bizonyára jelezték a megérkezését, leszaladt, hogy elállja az útját. – Isabelle grófnő… – mondta tömören William. – Jól van? Sikoltást hallottam… Az asszony meghajolt előtte. – Igen, milord. A grófnőnek szülési fájásai vannak, és nehéz a vajúdás, de van remény… William elsápadt; az asszony szavai félelemmel töltötték el. – Hogy érted, hogy van remény? – támadt neki. A bába remegett William haragja láttán, de bátran állta a tekintetét. – A gyermek nagy, és nem a legjobb szögben fekszik, de magától megfordult, és asszonyomnak jó széles csípője van. Isten segítségével, és ha asszonyom bírja erővel, még minden rendben lehet. William megborzongott. Abban a reményben érkezett ide, hogy megszabadulhat a terheitől, ehelyett össze kellett szednie magát, és újabbakat kellett a vállára vennie. A tehetetlenség érzése ijesztő volt. Semmit sem tehetett Isabelle-ért, nem védhette meg, és nem vehette át a fájdalmat. Azelőtt sosem döbbent rá, milyen árat kell esetleg fizetnie a feleségének. Will születésekor az után ért haza, hogy Isabelle átesett a szülés megpróbáltatásain, és a felesége fáradtan, de diadalmas mosollyal fogadta. Talán akkor is sikoltozott, de William nem volt jelen, hogy hallja. – Vissza kell mennem a grófnő mellé, uram – szakította félbe a gondolatait a bába, és sarkon fordult a lépcsőn. William nyelt egyet, és intett. Amikor a bába kinyitotta az ajtót, újabb tompa sikoly hallatszott ki. Hallott már ilyeneket: egy csata után, amikor a sebesültek rongyokba vagy fadarabokba harapva fojtották el a fájdalmas kiáltást, miközben törött csontjaikat helyrerakták. Hirtelen elfordult, és távolabb ment a lépcsőtől. Megérkeztek a lovagjai a nagyterembe: letették a csomagjaikat a kedvenc sarkaikba, feleségüket, gyermekeiket, kedveseiket és barátaikat üdvözölték. William érezte, hogy valaki hátulról megrángatja a tunikáját, és amikor odanézett, a fia tágra meresztett, nagy, kék szemét látta meg. – Ló – mondta a kisfiú, és a kedvenc fajátékát lengette az apja felé, miközben rámosolygott, kivillantva apró, hófehér gyöngyfogait. William lehajolt, és felkapta a kicsit. – Igen, ló – ismételte elfúló hangon. A dajka közvetlenül a rábízott gyermek mögött állt, de William egy kézmozdulattal elküldte, és a terem szélén álló padhoz vitte a fiát. A gyerek meleg kis testének érintése szívbemarkoló megnyugvással töltötte el. William figyelmét az is elterelte, amikor észrevette, hogy Will mennyire megváltozott és megnőtt, mialatt Anglia kormányzása miatt távol járt, és igyekezett megakadályozni, hogy egy herceg és egy püspök tönkretegye az országot. A kicsi tagjai még mindig puhák és pufókok voltak, de mint tavasszal az ágon

duzzadó rügyek, az izmok és az inak úgy kezdtek kibontakozni a párnácskák alatt. A kisfiú egyfolytában csicsergett, be nem állt a szája, hol érthetetlen, hol tökéletesen érthető szavakat hadarva, amelyek helyenként már majdnem mondatokká álltak össze. William hallgatta, válaszolt, a kicsi válaszát hallgatta, és a torkát elszorították az érzések. Amikor a gyermek egy pillanatra mégis elcsendesedett, William mintha hangot hallott volna az emeleti szobából, és megfeszült a teste. A közelben tébláboló dajkára pillantott, látta rajta, hogy nem képzelődött, mert az asszony tekintete is a lépcső felé villant. Williamet hányinger kerülgette. Azt hitte, hozzáedződött már mindenhez, ami az élet során a nyakába szakadt, de Isabelle szenvedéseivel szemben védtelen volt. Ismét hallotta a hangot, a kiáltás ezúttal erősebb volt, teli erőfeszítéssel, aztán… csend lett. William fülelt, és a távolban, alig hallhatóan felsírt egy újszülött; ez volt az utolsó csepp a pohárban, ami a mélybe taszította, és felmorzsolta sziklaszilárd önuralmát, ami sértetlenül segítette át lovagi tornák százain, eljuttatta a Szentföldre, majd vissza, és Anglia bírói posztjára emelte. A fiát a dajka karjába tette, a lépcsőhöz sietett, felrohant rajta, és berontott a szobába. Az előszobában összegyűlt asszonyok kétségbeesett kiáltásaira és sikolyaira ügyet sem vetve félretolta a függönyt, és besietett a hálószobába. Isabelle félig ült, félig feküdt az ágyukon, az alsóingét feltűrték, és kilátszott a hasa. A combja belső oldala vérfoltos volt, és vértócsa vöröslött alatta a szalmán is. A felesége verejtékben fürdött, göndör hajtincsei könnyben ázott arcára tapadtak, amelyre sötét árnyékokat rajzolt a kimerültség és a fájdalom. Ha Will születésekor gyönyörű Madonnának látta Striguilban, akkor William most a szülés valóságával szembesült, ami pontosan olyan véresnek és könyörtelennek bizonyult, mint a csatatér, és rá kellett jönnie, hogy az életben maradás esélye is épp olyan bizonytalan, mintha háborúban lennének. Isabelle halkan a nevét sikoltotta, és elkerekedett a szeme. Az ágy túloldalán egy asszony egy törülközőbe bugyolált kis batyut rázott, és próbálta elhallgattatni egyre erősebb és felháborodottabb jajveszékelését. A legidősebb bába kihúzta magát, és úgy szólt Williamhez, mint egy jobbágyhoz. – Nem szabad itt lenned! – rótta meg. – Nem illendő…, uram. – Megpróbálta kituszkolni, de William tapodtat sem mozdult. – Illendő vagy sem, itt vagyok – válaszolta anélkül, hogy levette volna a tekintetét a feleségéről. – Isabelle… – A szíve a torkában dobogott. A felesége a fájdalom és a kimerültség ködén át halványan rámosolygott. – William, te nagy szamár! – mondta rekedten. – Fogd a második fiunkat, és mutasd meg a lovagjaidnak és a bátyjának. Fiunk született, a longueville-i birtokok örököse. Amikor William meghallotta, milyen rekedt a felesége hangja, és mennyire kiszáradt a torka, gondolni sem mert arra, mennyit sikoltozhatott a csecsemő születését megelőző órákban. A bába, aki rosszallóan ráncolta a homlokát, innivalót vitt Isabelle-nek, és betakarta a lábát és a hasa lelappadt

halmát. Az újszülöttet tartó asszony odament Williamhez, és a visító batyut a karjába tette. William arca megrándult. – Az egyszer biztos, hogy olyan erős a tüdeje, hogy egy sereget is elvezényelne! – A születés kétségtelenül könnyebb volt neki, mint nekem – felelte Isabelle, majd a férje arckifejezését látva gyorsan hozzátette: – Mindkettőnket megviselt, amit átéltünk, de életben vagyunk. Menj! – hessegette el Williamet. – Hadd fejezzék be a bábák a dolgukat, hadd pihenjek egy kicsit, aztán majd beszélgetünk. – Meggyötört arcán az érdeklődés szikrája csillant. – Visszajöttél, ez azt jelenti, hogy hírt hoztál Longchampról? Egyedül ez a kérdés győzte meg arról Williamet, hogy Isabelle jól van. Ahogy a hitvese mondta, a szülés meggyötörte, de nem tompította el kíváncsi elméjét. És a gyermek is jól volt. Margit csecsemőjéhez képest, akinek ahhoz sem volt ereje, hogy levegőt vegyen, ez a csöppnyi ember úgy üvöltött, mint egy fiatal bika. – Van bizony – válaszolta, és végre volt ereje mosolyogni. – És örömmel hallod majd, amikor készen állsz arra, hogy meghallgass. William csak másnap reggel tudott sort keríteni arra, hogy mindent elmeséljen. A bábák erősködtek, hogy Isabelle-nek nyugalomra van szüksége, hogy egyen, igyon és aludjon, így William a nagyteremben, az embereivel együtt tért nyugovóra, és aznap már nem háborgatta a feleségét. Most a reggelijével – kenyérrel, sajttal és almaborral – ült az ágyuk szélén. A kicsi az anyatejtől megrészegülten Isabelle karjában aludt, csöpp arcán feszült összpontosítás látszott. Úgy tűnt, mintha pici létezése minden vonatkozását csak a legteljesebb odaadással lehetett volna kielégíteni. Nem lesz irigylésre méltó feladat pólyát cserélni rajta. – Longchampot – kezdte William, miközben letört egy darab kenyeret, és odaadta Isabelle-nek – elűzték Angliából, de a távozása mikéntje még a legcinikusabbakat is meglepte. – Szélesen elvigyorodott. – Ugye, tudod, hogy olyan síkos, mint az angolna, és nem volt hajlandó elénk állni, és megválaszolni az ellene felhozott vádakat? Amikor a londoni Towerben végre szembesülésre kényszerítettük, és belátta, hogy nem tud kikecmeregni a slamasztikából, túszként átadta a testvéreit, és megígérte, hogy lemond a várairól és a hatalmáról. Megesküdött arra is, hogy nem hagyja el Angliát, amíg a várak a várnagyaink kezére nem kerülnek. – William hatásszünetet tartott. – Minden bizonnyal megszegte a szavát – mondta Isabelle. William bólintott. – Átadta a Tower kulcsait, és Doverbe kísérték, mert megengedtük, hogy az a fennhatósága alatt maradjon. De továbbra is eskü alatt állt, hogy nem hagyja el Angliát, hiszen a többi várat még akkor adta át a bírák embereinek. Mégis megpróbálta elhagyni az országot, és

Normandiába akart szökni. A szolgákat elküldte, hogy szerezzenek neki hajót, és közben nőnek öltözött: zöld ruhát és csuklyás köpenyt vett fel. Isabelle-nek majdnem torkán akadt a kenyér. – Nem lehet! – Ijesztő volt William Longchampot, Ely püspökét és Richárd király kancellárját női ruhában elképzelni. – És ennél még jobb lesz! – nevetett William, aki mérhetetlenül jól szórakozott Longchamp kárára. – Mialatt a „milady” a parton várta a szolgáit, egy halász városi szajhának nézte, aki kliensekre vadászik, és nagyon megdöbbent, amikor a „kedvese” lába közé nyúlt. Ahogy gondolom, Longchamp is. Isabelle hangosan felkacagott, aztán rögtön meg is bánta, amikor még fájó izmai összehúzódtak. – Jézusom! – nyögött fel, és a hasára szorította a kezét. – Isten a megmondhatója, hogy az a halász vagy nagyon elkeseredett, vagy nagyon rövidlátó lehetett! – hahotázott William. – A szolgák kergették el, de aztán néhány asszony próbált beszédbe elegyedni Longchamppal, és amikor képtelen volt válaszolni, ugyanis egy szót sem beszél angolul, akkor lerántották a csuklyáját, és rögtön kiderült a turpisság. – William a kézfejével törölgette a szemét, és igyekezett lecsillapodni, de egy ilyen komikus eset elmesélése közben nehezen ment. – Ellene fordultak, megköpködték és megdobálták folyami kaviccsal. Végül néhány fegyveres mentette meg, akik a városból érkeztek, de bezárták egy pincébe, nehogy megint szökést kíséreljen meg. Most, hogy a várait átadta, elengedték, és útjára bocsátották, de nevetség tárgyává vált, és erről csakis ő tehet. Igazság szerint meg is érdemli, mégis sajnálom. Isabelle nem érzett szánalmat a gyűlöletes Longchamp iránt, csak megkönnyebbülést, hogy már nem jelent közvetlen veszélyt. – És János herceg? – kérdezte. – Gondolom, nem lát az örömtől? William levágott egy darabot a sajtból. – Valóban – hagyta rá fanyarul. – A herceg tényleg nagyon boldog, hogy a dolgok ennyire a kezére játszottak. Jánost elismerték, mint Richárd örökösét, miközben a legnagyobb ellenlábasát száműzték Angliából, és egy ország nevet Longchampon. De Jánost azért jó lesz szemmel tartani. Figyelni fogjuk. Még Richárd a király, és János a saját bőrével játszik, ha nem vesz tudomást erről. – Megvonta a vállát. – Legalább egyelőre béke van. – Felhörpintette az almabort, és megtörölte a száját. – És ez jó hír a bátyámnak is. Kinevezték Sussex seriffjének, hogy kárpótolják York elvesztéséért. – És ez jó? – helyezkedett el Isabelle kényelmesebben a tollpárnákon, és elnyomott egy ásítást. – Jobb, mint York volt. Közelebb van a saját területéhez, és a hivatal is jobban megfelel a képességeinek. Örül neki, és én is örülök, hogy örül. Isabelle tudta, hogy William ennél egyértelműbben sosem ismeri el, hogy a bátyja képességei korlátozottak. – Én is örülök. – A következő ásítást már nem tudta elnyomni. Az álmosság ólomsúlyként nehezedett a szemhéjára.

William bűnbánóan odahajolt, megcsókolta, és felállt. – Kifárasztottalak – mentegetődzött. – Majd később visszajövök. Az asszony álmosan mosolygott. – Minél hamarabb – kérte. – Aludnom kell, de inkább beszélgetnék, és tudom, hogy nemsokára el kell menned. – Pár napig még maradok – nyugtatta meg William. – Biztos révbe értem, és egy hajóskapitány nem merészkedik ki addig a viharos tengerre, amíg meg nem javíttatja a hajóját.

Harminckilencedik fejezet A londoni Westminster, 1192 decembere

Eleonóra királyné zaklatottan harapdálta az ajkát, és összefogta magán hermelinnel szegett köpenyét. Odament a szobát melegítő egyik parázstartóhoz, és fölé tartotta a kezét. Csípős hidegre fordult az idő, és az ajtók meg a szemöldökfák még délben is deresek voltak. A vizeshordókban és a lovak itatóvályúiban keményre fagyott a víz, és odakint olyan hideg volt, hogy a beszívott levegő késként hatolt a tüdőbe. A nemesek és a mágnások a nagy Rufus teremben gyűltek össze, de a királyné korán visszavonult, és csak néhány kiválasztott vendéget vitt magával, köztük Williamet és Isabelle-t. – Kereszteseket szállító újabb hajó kötött ki, de még mindig semmi hír Richárdról – súgta oda Williamnek, amikor a férfi odalépett mellé a parázstartóhoz. – Kezdek aggódni érte. – Még van idő, asszonyom – csitította William. A királyné szemrehányó tekintetéből látta, hogy Eleonóra most nem értékeli az üres közhelyeket. – Mostanra már látnia kellett volna valakinek, vagy hírt kellett volna kapnunk róla. Tudjuk, hogy októberben kihajózott Akkóból, és a gályája szerencsésen befutott Brindisibe, de azóta semmi hírt nem kaptunk felőle. Mennyi időbe telt, míg hazaértél Jeruzsálemből, William? William megvonta a vállát. – Nem egészen két hónapig tartott az út, de ez nem kőbe vésett szabály, ami mindenkire érvényes. – Richárd nem húzná az időt. Tudja, hogy a távollétében mekkora bajt okoz a francia Fülöp, és azt is, hogy Angliában is milyen sok gondot kell megoldania. – Megborzongott, és fázósan összedörzsölte a kezét. – A legkisebb fiam tegnap azt mondta, jobb, ha felkészülök arra, hogy Richárd halálhírét hozzák…, de nem tudom elhinni, hogy nem él. – Nagyot nyelt, a nyakán megfeszültek az inak. – Richárd a szívemnek kedves gyermekem, érezném, ha meghalt volna. János egy szempillantás alatt elbitorolná az országot. Tudom, hogy ostromra készíti fel a várait. Tudom, hogy üzent a várnagyainak, hogy készüljenek fel arra, hogy királlyá koronázzák… – Összehúzta a szemét. – Hozzájárultam ahhoz, hogy János legyen Richárd

örököse, de csak ennyi, az örököse, és amíg nem tudom biztosan, hogy Richárd meghalt, nem támogatom János semmilyen törekvését, ami a korona megszerzésére irányul. – William arcát fürkészte. – Jóban-rosszban barátok voltunk. – Igen, asszonyom – válaszolta gyöngéden William. – És csecsemőkoruk, kiskoruk óta ismerem a fiaidat. Eleonóra fagyosan elmosolyodott. – És nézted, ahogy férfiakká cseperednek, és eltékozolják az ígéretet… William szó nélkül megvonta a vállát, amit akárhogy lehetett érteni. – A múltban is számítottam a segítségedre, és tudod, milyen sokat köszönhetsz nekem. – Sárgásbarna szeme Isabelle felé villant, aki Walter de Coutances-szal beszélgetett. – A birtokaidat, a feleségedet. William kihúzta magát. – A hűségem nem ajándékoktól és adományoktól függ – jelentette ki mereven. Eleonóra gyorsan a karjára tette a kezét. – Természetesen nem! Sosem akartam ilyesmire célozni, és sajnálom, ha megbántottalak. Az aggodalomtól ügyetlenül fogalmazok. Nem kételkedem a hűségedben, még akkor sem, ha a bátyád János embere, és magad a leinsteri birtokok után János vazallusa vagy…, és ezt komolyan is gondolom… Csak hát egy öregasszonyt megvigasztalna, ha a szádból hallaná, hogy történjék bármi, kitartasz Richárd mellett. – A keze erősen markolta William karját. William lenézett Eleonóra kezére, és látta, hogy a gyűrűk lazán lötyögnek az ujjain, és foltos a bőre. William arra gondolt, hogy ha Richárd halott, az Eleonóra végét jelentené, de amíg hisz abban, hogy él, a lelkében lobog a tűz. Sokatmondó pillantást vetett a királynéra. – Nem olyan öreg, asszonyom – mondta –, de a vigaszt nem tagadom meg tőled. Szavamat adom. Történjék bármi, amíg él, kitartok Richárd mellett, ahogy kitartottam a férjed, Henrik király, és a fiad, az ifjú király mellett. – A szobában levők szeme láttára Eleonóra kezébe tette a kezét, és úgy hajtott térdet előtte, mint egy vazallus a hűbérura előtt. Eleonóra szeme könnyes lett. Lehajolt, kétfelől arcon, majd leheletkönnyen szájon csókolta Williamet, azután talpra segítette. – Ígéretet tettél, én pedig elfogadom – mondta. – Igazad van: még nem vagyok olyan öreg. A városra fagyosan ezüstös kék alkonyat borult, amikor Isabelle és William visszaindult a folyóparti szállására. Mindketten gondolataikba merültek a királyné szobájában történtek után. Ha Richárdról nem érkezik hamarosan hír, változások lesznek az udvarnál és a hatalomban. Fel kell készülniük arra, hogy elismerjék Jánost királynak, de ez nem lesz könnyű átmenet. – Uram, asszonyom, látogatójuk érkezett – jelentette a szolga, ahogy hajbókolva bevezette Williamet és Isabelle-t a nagyterembe. William kérdőn felvonta a szemöldökét. Szinte nem volt olyan pillanat, amikor ne lettek

volna vendégeik, de a szolgájuk csak akkor említett ilyesmit, ha személyes ügyről volt szó. Ekkor pillantotta meg a bátyja korábbi kedvesét és a lányát, akik a kandalló mellett melegedtek. Nemrégiben érkezhettek, mert még köpenyt viseltek, és az arcukat kicsípte a hideg. Alais élénken beszélgetett egy férfival, aki mellette ült, a férfi pedig mosolygott, és nagy figyelemmel kísérte minden szavát. Amikor Alais megpillantotta a belépő Williamet, könnyedén a férfi karjára tette a kezét, majd otthagyta, és a lányát magával vonva Williamhez sietett. – Alais! – kiáltott fel őszinte örömmel William, majd arcon csókolta, ahogy Sybillát is, aki karcsú volt, mint egy fiatal őzsuta, a haját fényes, fekete varkocsba fonták, nagy szeme pedig szürkészölden csillogott. – Szent Szűzanyám, de megnőttél! – Majdnem tíz – mosolyodott el Alais egyszerre szeretetteljesen és kicsit szomorkásan. – Nemsokára felnőtt nő! – De mama! – fintorította el az orrát Sybilla. Alais mélyen meghajolt Isabelle előtt, aki úgy üdvözölte, ahogy William: arcon csókolta, de a két asszony visszafogottabban viselkedett egymással. A Marshal családban betöltött visszás helyzetének következtében Alais zavarban volt Isabelle társaságában, Isabelle pedig, aki jobban ismerte John fiatal feleségét, Aline-t, hűvösen és tartózkodóan viselkedett vele. – Mi hozott Londonba? – tudakolta William, amint átvezették Alaist és Sybillát a magánlakosztályukba, és megkínálták őket forralt borral és datolyás süteménnyel. – A fiam – válaszolta Alais, és mosolyogva William fegyvernökeire nézett. – Gondoltam, nem bánod, ha felkereslek benneteket, és ünnepi ajándékot is hoztam neki. A piacokat is szeretném végigjárni. Amint említetted, Sybilla nagyot nőtt, és ruháznom kell. – Elpirult, aztán lehalkította a hangját. – John pénzt küldött nekünk, és megparancsolta, hogy kedvünkre költsük el. – Tudod, hogy ha bármiben hiányt szenvedtek, nyugodtan hozzám fordulhatsz – jegyezte meg csöndesen William. Alais méltóságteljes fejbiccentéssel fogadta az ajánlatot. – Tudom, és köszönöm, de máris eleget tettél azzal, hogy lovagot nevelsz a fiamból, és őszintén megvallom, semmiben sem szenvedünk hiányt. John nagylelkű…, talán bőkezűbb, mint ahogyan megérdemlem. – Vagy talán nem elég nagylelkű. Ne becsüld le magad! – emlékeztette William, amit Alais szívbemarkoló, hálás mosollyal köszönt meg. – Találkoztál vele mostanában? Alais a kezét vizsgálgatta. – Szent Mihály napja után járt Hamsteadben, amikor pénzt hozott nekünk… Jobbára az udvartartásához tartozónak tekint bennünket, és azt hiszem, bánja már… ahogy én is. De nem lehet a múlton rágódni, nem igaz? – Bátran szegte fel a fejét. – A karácsonyi ünnepekre Marlborough-ba ment a feleségével, és úgy tudom, a János herceggel

kapcsolatos ügyek kötik le. – Kíváncsi pillantást vetett Williamre. – Szóbeszéd járja Richárd királyról…, hogy eltűnt. William érezte, hogy Isabelle összerezzen mellette. – Kósza hír csupán – mondta a felesége udvarias mosollyal. – Mindennap várjuk, és a királyné bízik a visszatérésében. – Hát persze… én sem gondoltam másként – vörösödött el Alais. – Csak éppen a piacon hallottam. – Ott mindenfélét beszélnek az emberek, de az, ami ott elhangzik, nem több ostoba kotkodácsolásnál – jelentette ki Isabelle. Bár nem ez volt a szándéka, a válasza mégis úgy állította be Alaist, mintha ostoba, fecsegő asszony lenne. William tapintatosan igyekezett enyhíteni a helyzeten: hármasban hagyta Alaist és Sybillát az unokaöccsével, akihez tulajdonképpen jöttek, és Isabelle-lel visszatért a zajos nagyterembe, hogy a rokonai magukban lehessenek. – Ki volt az a lovag, akivel beszélgettél? – bökte oldalba a könyökével Isabelle a férjét. Az ágyukban feküdtek, amelynek a függönyeit behúzták, csak ez választotta el őket a teremben alvó emberektől. Csendben és lopva szeretkeztek, és Isabelle már elszundított volna, amikor az emlék átsuhant a fején, és visszarántotta az ébrenlétbe. – Sokan beszélgettek velem ma este – motyogta a férje. – Az, akinek sötét, göndör haja van. Amikor a palotából hazaértünk, Alaisszal és Sybillával üldögélt a kandalló mellett. – Guillaume de Colleville. A másod unokatestvére, Thomas a kíséretem tagja. – William ásított, megfordult, és magával rántotta a takarót. Isabelle rögtön visszahúzta. – Tisztséget keres? – Nem, saját birtoka van – felelte álomittas hangon William. – Más ügyek szólították el hazulról, és egy éjszakára igénybe vette a vendégszeretetünket. – Nős? – Amennyire tudom, nem…, és emiatt bizonyára jobban is alszik – morogta a férje. Isabelle elértette a célzást, és elhallgatott. William hátához simult. Az ágy és a férje testének melege lassan újra elálmosították, bár most már volt min törnie a fejét.

Negyvenedik fejezet Caversham, Berkshire, 119o februárja

–

Él, megtalálták!

Isabelle egy vásznakkal teli láda előtt térdelt, és felnézett, amikor William egy pergament lóbálva berontott, amelyen Eleonóra királyné pecsétje lógott. – Kicsoda? – kérdezte Isabelle. A hangja szórakozott volt, mert gondolatban még azt számlálta, hány vég vásznuk van, és mennyire lesz szükségük a nyári ruhákhoz. – Richárd király! Istennek hála, megtalálták! – William hangja egyszerre volt megkönnyebbült és izgatott, ahogy a karjába kapta a legkisebbik fiát, és körbeforgatta. A kicsi sikongatott. – Az viszont már nem olyan jó, hogy a német Henrik császár várbörtönében van. Henriknek nem sok oka van arra, hogy szeresse. – Hogy hol van? – képedt el Isabelle. – Fogságba ejtették, amikor az osztrák Lipót császár országán haladt át, aki szintén nem nagy barátja Richárdnak, és eladta a királyt a császárnak. – De a foglyul ejtői lelkét nem sodorja veszélybe, ha feltartóztatnak egy keresztes lovagot? – állt fel Isabelle, miközben elfojtott egy tüsszentést, a vászonból felszálló finom szálak csiklandozták az orrát. – Ezüstért feloldozást is lehet venni – felelte undorral William. – Még ha a császár nem is kedveli Richárdot, a pénzre akkor is szüksége van. Biztos vagyok benne, hogy pénzzel kiválthatjuk Richárdot. Isabelle arcára kiült az undor. – Legalább tudjuk, hogy él. – William letette a fiát, és odament a másik ruhásládához, amely a mellett állt, amelyben a felesége épp rendet rakott. Felnyitotta a fedelét, a tartalmát bámulta, miközben szórakozottan dörzsölni kezdte a combját, ahol a lándzsa ifjúkorában megsebezte. – Mi az? – firtatta Isabelle, aki tudta, hogy ez még nem minden. – Ki vele! William hangosan felsóhajtott. – A királyné összehívta a bírókat, hogy a tanácsban vitassák meg az ügyet. A kémein keresztül János herceg már tudott Richárd fogságba eséséről. Fülöp királyhoz sietett, és Anglia, valamint Richárdnak a Keskeny-tengeren túli összes birtoka nevében hűbéresküt tett neki. – Szent Szűzanyám! – Isabelle balsejtelemmel nézett Williamre, a karja libabőrös lett. Richárd él, de tehetetlen, János pedig őrjöngve hajszolja a koronát. Ez nem sok jóval kecsegtetett. William kirángatta a ládából a téli ünnepi köntösét és egy vastag gyapjúnadrágot. – Értesítenünk kell a part menti várakat, szemmel kell tartanunk János vazallusait…, és gyorsan meg kell találnunk a módját, hogy Richárdot kiszabadítsuk a börtönéből, amihez sok ezüst kell, amivel nem rendelkezünk. A tanácsnak villámgyorsan döntéseket kell hoznia. – Egy másik ládához ment, elővette az úti zsákját, és belecsomagolta a tunikát, a nadrágot, az udvarban viselt szép cipőjét és egy tiszta inget, majd összekötötte a zsák száját, és leemelte a falon levő szegről a szőrmével szegett köpenyét. – Amint lehet, hazatérek a hírekkel. Ha most elindulunk, az

éjszaka beállta előtt Oxfordban lehetünk. – Visszafordult Isabelle felé, hevesen megölelte, megcsókolta a fiait, és gyors léptekkel távozott. Isabelle a ládának dőlt, az ajka még bizsergett William csókjától. Kis idő elteltével felvette Richardot, és a csípőjére ültette, majd a kis Willt maga előtt terelve lement az udvarra, hogy végignézze, amint gyermekei apja a kíséretével együtt elvágtat az ólomszürke égen csattogó arany és zöld zászlók alatt, a csípős februári délutánban. Az oxfordi várban eső verte Eleonóra királyné szobájának az ablaktábláit, a cseppek olyan erővel vágódtak a fának, mintha kövek lennének. Odakint pokolbéli, koromsötét éjszaka volt. A királyné megborzongott, és jobban összehúzta magán a szőrmebéléses köpenyt. Jobb kezében egy esőfoltos pergament szorongatott. A tinta megfolyt és elmaszatolódott, de a szavakat még el tudta olvasni az, aki tudott olvasni, és az, aki nem, annak tudomására hozták a levél tartalmát. Elfogták János küldöncét, aki Windsorba igyekezett, és abból, amit Eleonóra most olvasott fel, egyértelműen kiderült, hogy a herceg és a francia király flottát szervez Wissant-nál, és sietve zsoldosokat toboroz, hogy megtámadja Angliát. Nyilvánvaló volt, hogy az elfogott hírnök csupán egy a sok közül, és János levelet küld valamennyi várnagyának, hogy a váraikat – a háborúra felkészülve – töltsék meg katonákkal. – A déli parton fegyverbe kell szólítanunk mindenkit – javasolta William. – Ha éberek vagyunk, megakadályozhatjuk, hogy az ellenség partra szálljon. Eleonóra helyeslően felszegte az állát. Lehet, hogy elmúlt hetven, de még oroszlánként küzdött. – Az ország összes főnemesét ráveszem, hogy hűséget fogadjon Richárdnak. A királyhű várnagyok készüljenek fel a védelemre, és arra, hogy a betolakodókkal és a lázadókkal elbánjanak! – Úgy lesz, asszonyom – hajolt meg de Coutances, a parancsot tudomásul véve. – Még ma éjjel megfogalmazom a közleményt. Boxley apátja és Robertsbridge haladéktalanul útnak indul Németországba, és tárgyalásokat kezd a király szabadon bocsátása érdekében. – Helyes. – Eleonóra feldúltságát elárulta, ahogy a köpenye vastag szövetét morzsolgatta. Ingerülten pillantott az ablaktáblák felé. – Ez az átkozott eső! – csattant fel. – Sosem tudtam megszokni. – A többi nehézséget igyekszem elhárítani, asszonyom, de az időjárással kapcsolatban csak az imáimat ajánlhatom fel – felelte fagyos humorral de Coutances. Eleonóra tompán felnevetett. – Fontosabb kérésekkel kell most Istenhez fordulnunk – jelentette ki. – A férjem tizenhat éven át tartott rabságban Salisburyben. Tudom, mennyire megtöri a lelket.– Az arcára kiült a konokság. – Hazahozatom az idősebb fiamat, a fiatalabbikat pedig helyre teszem, de nem Richárd helyére, addig semmiképpen sem, míg Richárd él és lélegzik.

William összenézett a többi bíróval. Richárd és János között sosem dúlt a testvéri szeretet, és legalábbis ami Jánost illette, kitelt tőle a testvérgyilkosság. Ezt a királynénak is tudnia kellett, de a férfiak Eleonóra tartásából látták, jobb, ha a véleményüket megtartják maguknak. John Marshal kinézett a lőrésen a marlborough-i várudvaron tábort verő walesi zsoldosokra, és nagyot nyelt. A márciusi szél a fülébe süvöltött, a köpenye úgy csapkodott körülötte, mint egy felszállni készülő, hatalmas ragadozó madár. Wales mindig is Anglia ellensége volt, ahonnan bőven lehetett zsoldosokat toborozni, ezért idegessé tette, hogy a vártorony közelében olyan sok katonát lát az ártalmatlannak látszó, mégis halálos fegyvernek számító hosszú íjjal felfegyverkezve. Ám aligha utasíthatta vissza, hogy szállást adjon nekik, amikor királyi hűbérura savanyú mosollyal az ajkán, a vad szélben összehúzott borostyánsárga szemével ott állt mellette. A herceg titkon átkelt a Keskeny-tengeren, és egy kivilágítatlan halászhajón éjjel belopódzott Angliába. Egy elhagyatott partszakaszon kötött ki, és ennek csak két tanúja, két halász volt, akik most a tengerfenéken etették a halakat. Most már természetesen más is tudott róla, hogy itt van, de ügyesen megelőzte a bírókat, és a hátuk mögé kerülve sikerült csapatokat vásárolnia, amelyeket másképpen nehezen tudott volna megszerezni. – Örömmel látom, hogy az öregtorony jól felszerelt – jegyezte meg a herceg. – Igen, felség – felelte John Marshal, és arra gondolt, hamarosan pénzt kell kerítenie, hogy újra feltöltse a készleteket, hacsak János herceg nem vonul mihamarabb tovább a walesi sáskahaddal. John ráparancsolt a feleségére, hogy ki ne mozduljon a szobájából, nem mintha az asszonynak magától eszébe jutott volna ilyesmi. Az öccse feleségétől eltérően John hitvese nem volt erős akaratú. A herceg végigsétált a falon a következő falpártáig, és nekidőlt. – Richárd halott – közölte. – Az anyám nem hajlandó elhinni, mert mindig is Richárd volt a kedvence, csakhogy a királyné már öreg, és becsapták. – Hát nem igaz, hogy Richárd egy német börtönben raboskodik? A herceg megvetően felmordult. – Ezt a mesét Walter de Coutances és a bírók találták ki, mert meg akarják őrizni a hatalmukat. Lehet, hogy Richárd megérkezett Némethonba, de sosem fogja elhagyni az országot. Hűbéresküt tett vazallusom vagy, és mióta is vagy az emberem? – Az idei nyári napfordulón lesz tíz éve – erősítette meg John. – A hűséged jutalmat érdemel. – A herceg lerángatott egy gyűrűt az ujjáról, és átnyújtotta a várnagyának. – Viseld hát! És küldd el, ha a szükség úgy hozza. – Felség. – Johnt a fontosság tudata és a büszkeség pirulásra késztette. Ha Jánost megkoronázzák, vajon milyen jutalmakkal halmozza el?

Nagyobbakkal, mint amelyeket William kapott? A lelke legsötétebb bugyrában titkon abban reménykedett, hogy William szerencséje leáldozik, és a változatosság kedvéért megalázkodásra kényszerül. – Hol talállak majd, felség? A herceg gúnyosan elvigyorodott. – Aggódsz, hogy ki talállak enni a készleteidből, vagy kedvem szottyan arra a ványadt kis feleségedre? John elvörösödött. Gyűlölte a herceg kegyetlen humorát, de a természete alkalmatlanná tette arra, hogy szópárbajt vívjon vele, vagy a herceg szurkálódásai leperegjenek róla. Ilyenkor csak a fogát csikorgatta, és szabad folyást engedett a herceg gúnyos megjegyzéseinek. – A katonák a wallingfordi és a windsori váraimba készülnek, lady Aline pedig semmivel sem hoz kísértésbe. Ezzel szemben az öcséd felesége… – A herceg most szélesebben vigyorgott. – Bár nem vagyok olyan ostoba, hogy próbálkozzak – fújta meg sokatmondóan az ujjhegyeit. – Meghagyom az öcsédnek, hadd boldoguljon ő vele. Bőven akad édes alma a gyümölcsöskertben, nem kell erre az egyre fanyalodnom. – A szeme sarkából a várnagyára nézett. – Ne húzd fel az orrod, különben azt hiszem, az álszentség a Marshalok családi vonása. John Marshal állhatatosan a lábára meredt, és képtelen volt mosolyra húzni a száját. Hallotta, ahogy a herceg mesterkélten felsóhajt. A torony alatti zöld gyepen az egyik sátorponyvába belekapott a szél, és úgy csapta a földhöz, mint egy nagy, sebzett madarat. Mezítlábas zsoldosok futottak utána, hogy elkapják. – És ha már a Marshalok családi vonásainál tartunk – folytatta a herceg elgondolkodva –, mennyire tartod valószínűnek, hogy az öcsédet rá lehet venni, hogy az ügyemet támogassa…, amennyiben beszélni tudsz vele? John grimaszt vágott. William a birtokai és bizonyított katonai képességei révén vonzó támogatónak tűnt a herceg szemében, de John Marshalnak nem állt szándékában esélyt adni az öccsének, hogy a herceg oldalán elbitorolja az ő helyét. – Nem hallgat majd rám – jelentette ki ridegen. – Mindig is a maga feje után ment. Ha bárkit támogat, akkor az a királyné… – Nem kellett hozzátennie, hogy Eleonóra lenne az utolsó Angliában, aki feladja a legidősebb fia életben maradásával kapcsolatos reményt, William pedig a remény utolsó szikrájáig táplálná benne a hitet. A fiatalabb férfi összeszorította a száját. – Majd meglátjuk – jelentette ki, és továbbment a falon a toronylépcsőig. – Az isten szerelmére, hiszen semmi hírt nem kaptatok Németországból! Nézzetek szembe a tényekkel! Richárd halott! – acsargott János herceg a bírókra, akik a Westminster nagytermében gyűltek össze, hogy meghallgassák. Még mindig zaklatottak voltak amiatt, hogy Jánosnak sikerült a hátuk mögött beosonnia Angliába, zsoldosokat toboroznia és megerősítenie

nemcsak Wallingfordot és Windsort, hanem Tickhillt, Nottinghamet és Marlborough-t is. – Kinek a szava bizonyítja, felséges uram, hogy Richárd király halott, kivéve a tiédet, ami nem tekinthető elfogulatlannak? – vetette ellen de Coutances fagyos udvariassággal. – Több bizonyítékra van szükségünk, mint szóbeszédre. – Hiszen nem több szóbeszédnél, hogy él! – csattant fel János. – Mikor ébredtek már fel? Követelem, hogy adjátok át nekem az országot, és megparancsolom, hogy mindenki fogadjon nekem hűséget! – Te álmodozol, János – szólalt meg Eleonóra, aki eddig csendben hallgatta legkisebb fia kirohanását. Az arcára kiült a fáradt megvetés. – Él a testvéred. Bizonyítékunk van rá, és még több is lesz. Megparancsoljuk, hogy a Keskeny-tenger mindkét partján ereszd szélnek a csapataidat, és segíts, hogy megtaláljuk a módját Richárd kiszabadításának. – Miért, amikor meg kell szereznem az örökségemet azoktól, akik nem hajlandók elfogadni az igazságot? – meredt rájuk dühösen János. – Ha nem adjátok, ami jog szerint megillet, istenemre mondom, elveszem erővel! Eleonóra felvonta a szemöldökét. – Eddig nem sok sikerrel jártál – jegyezte meg lekicsinylően. – Három napja a kenti hadseregem elfogott két hajót, és velük a flamand zsoldosaidat, akik megpróbáltak partra szállni. Úgy tudom, a maroknyi túlélőt láncra verték. A többiekből haleledel lett. Az ország kitart Richárd mellett, és a nemesek is. – Nem mindenki – villogott veszedelmesen János szeme, és William felé vágott a tekintete, aki közönyösen viszonozta a pillantását. – Azok, akik számítanak – vágott vissza az anyja. János Eleonórára, a bírókra, a háttérben tébláboló írnokokra, fegyverhordozókra és szolgákra meredt, akik erőltetetten semmitmondó arccal hallgatták. – Ez az utolsó szavatok? – Természetesen nem – felelte Eleonóra még mindig higgadt és békés hangon. – Hajlandó vagyok veled tárgyalni… fiam…, amíg csak kívánod. János kipirult arca most olyan sápadt lett, mint egy halotté. – Elegem van a beszédből, anyám. Mostantól a kardom beszél helyettem. Richárd halott, hadd rohadjon a pokolban! – Sarkon fordult, és nagy léptekkel kirohant a teremből. Eleonóra sápadtan és remegve csuklott össze, és lerogyott egy padra. – Valóban azt hiszitek, hogy hiú reményeket táplálok? – kérdezte az asztal körül ülő férfiakat. – Nem, asszonyom, és szerintem a fiad sem hiszi – válaszolta William. – De talán abban reménykedik, hogy mások elhiszik, amit mond. Ha egy hazugságot elég gyakran és kellő meggyőződéssel ismételgetnek, döntőbb bizonyítéknak tűnik, mint maga az igazság, ahogy erről alkalmam volt meggyőződni. – Felállt, egy kupába forralt bort töltött Eleonórának a

kancsóból, amely a tűzön melegedett, és letérdelve nyújtotta át, mintha a fegyverhordozója lenne. A királyné halovány mosollyal elvette a serleget. – Hangosabban kell szétkürtölnünk az igazságot – jelentette ki William. – És ha szóval nem megyünk semmire, csak a fegyverek beszélnek, akkor legyen úgy! Eleonóra ránézett. – A bátyád kezén van Marlborough. Ha beszélnél vele, megadná magát nekünk? William a nyakát dörzsölte. – Megpróbálhatom – mondta. – Tedd azt! – kérte a királyné. A bor és a pillanat, ami alatt összeszedhette magát, megtette a hatását. A hangja ismét határozottabban csengett, még ha a kupát tartó keze remegett is. – Ha meg kell ostromolnunk Windsort, emberekre és készletekre lesz szükségünk. A birtokaid Anglia és Wales között terülnek el, William, így a megfelelő helyen vagy, hogy embereket toborozz. Lehet, hogy a fiam mindenkit elvitt Glamorganból, de te hozzáférsz Gwenthez és Striguilhoz. – Asszonyom – hajtott fejet William. A bírók hozzáláttak, hogy megvitassák a stratégiát és az utánpótlást, Williamnek pedig az eszébe jutott, hogy az egyik fegyvernökét el kell küldenie a pajzskészítőhöz, hogy megtudja, elkészült-e az új pajzsa. Úgy vélte, hamarosan szüksége lesz rá.

Negyvenegyedik fejezet Caversham, Berkshire, 1193 áprilisa

Ü

– lj le, mielőtt összeesel! – parancsolt rá Isabelle a férjére, aki nemrégiben tért vissza Windsor ostromából. William szédelgett a fáradtságtól, és a köpenye, amelyet a ládára akart hajítani, jó pár méterrel arrébb ért földet. Jean felvette, és letette a helyére. Isabelle lenyomta Williamet a dézsa mellett álló padra. Végigvizsgálta, de nem látott rajta sebesülést. Elég sovány volt, és Isabelle-nek nem tetszett a szeme, amely alatt sötét karikák húzódtak. – Túlságosan megerőltetted magad – rótta meg. William előreküldött egy hírnököt, hogy figyelmeztesse Isabelle-t az érkezésére, hogy az asszony legalább a szolgákkal odakészíttessen egy dézsa forró vizet a szobájukba, és gyorsan összeüssön egy hideg vacsorát abból, amit talált: sült kappanból, kenyérből és árpakásás-hagymás levesből. Odakint már leszállt az éj, felváltotta a mély levendulaszínű alkonyatot; a fiaik már aludtak a bölcsőben, és egy dajka vigyázta az álmukat. William a falnak döntötte a fejét, a haja lelapult és zsíros lett a sisak bélésétől. Isabelle-nek feltűnt egy lassan behegedő, keskeny seb, ami a járomcsont szélétől a szeme sarkáig húzódott. – Úgy van – felelte William –,

muszáj volt. – Végigdörzsölte az arcát, a kiütköző borosta hangosan sercegett a tenyere alatt, aztán a feleségére emelte véreres szemét. – Pusztán a tudat, hogy Caversham már nincs messze, segített, hogy egyik lábamat a másik elé tegyem. János herceget rávették, hogy adja át Windsort az anyjának, éspedig azzal a feltétellel, hogy visszakapja, ha Richárd börtönben marad. Mindenszentekig fegyverszünet van, és istennek hála, a herceg zsoldosait szélnek eresztették. Isabelle bort hozott neki, és figyelte, ahogy felhajtja: William úgy ivott, mintha szárazság perzselné a torkát. – Hallottuk, hogy Kingston felé harcok voltak – térdelt le Isabelle a férje elé, hogy lehúzza a sarkantyúját és a csizmáját. William bűzlött, és akkor Isabelle még nem is mondott sokat, de az asszonyt nem érdekelte. Itthon volt, egészben és sértetlenül, és csakis ez számított. Amióta William ellovagolt, hogy csatlakozzon a János herceget Windsorban ostromló bírókhoz, rémálmok gyötörték, főként azután, hogy hallott a nem is olyan távoli Kingstonban folyó kegyetlen fosztogatásokról és vérengzésről. Ismerte a walesi hosszú íj erejét, és tudta, hogy Williamet a páncéling nem védi meg a nyilaktól. – Voltak bizony – bólintott komoran William. – Az ifjú király kíséretében magunk is alkalmaztuk a chevauchée taktikát, amikor Henrik az apja ellen lázadt. Ismerem a fosztogatókat és tudom, hogy kell velük elbánni. – Lehorzsolt jobb öklét tanulmányozta, majd széttárta az ujjait, és Isabelle látta, hogy a kardmarkolat okozta bőrkeményedést nézi. – Akiket elfogtunk, azok most megkapták a maguk kis darab Angliáját: a sírjukban. A többi, ha azóta felhagyott a futással, sokáig nem merészkedik majd messze a családi tűzhelytől. Egy hűbéres fegyverest, hat gyalogos katonát és egy hátaslovat veszítettem. Nyertem harminc hosszú íjat, amiket a táborukban találtunk, különböző fegyvereket, és sok minden mást is, amit a kingstoniaktól zsákmányoltak. – Az állán rángatódzott egy ideg, és Isabelle tudta, hogy nem árulja el, miket találtak. Az asszony letekerte róla a lábszárvédőt, és William felállt, hogy a felesége lesegíthesse róla a többi ruhát. Isabelle felkiáltott. A férfi csuklóján egy csúnya égési seb éktelenkedett. Az asszony azonnal elküldött egy szolgát, hogy hozzon rá kenőcsöt. – Egy felborult fazék – magyarázta vállvonogatva a férfi. – A csatában nem is éreztem sebet. – Nem? De látom, milyen árat fizettél érte… William elutasítóan legyintett. – Egyszerűen csak nem aludtam – válaszolta. – A napnak nem volt annyi órája, hogy véghezvigyem mindazt, amit kellett. A nadrágját leszámítva most már meztelen volt. Átment a szobán, széthúzta a függönyt, hogy megnézze alvó fiait, akik a bölcső két végében, álomtól kipirult arcocskával szenderegtek. Will haja szőkésbarna volt, Richardéban megcsillant egy kis vörös, ami a de Clare ősöket idézte. – Minden gyereknek így kellene aludnia – mondta William Isabelle-nek. –

Ilyen biztonságban, ilyen háborítatlanul. – Megcsóválta a fejét. – Emlékszem, egyszer Poitiers-ban láttam így aludni János herceget, de azóta jóvátehetetlenül megromlott… Nem hagyom, hogy a fiaimmal is ez történjen! Azt már nem! – A tenyerébe temette az arcát. Isabelle egy pillanatig azt hitte, sír, de amikor elvette a kezét, látta, hogy William szeme száraz, és az arcán kábult fáradtság látszik. – Nem bizony – erősítette meg Isabelle, és gyöngéden a dézsához vezette. Lehúzta róla a nadrágot, és besegítette a vízbe. Odahozta a kenyeret, a kappant, bort töltött, majd elküldte a szolgálókat és a fegyverhordozókat, és nekiállt, hogy ő maga csutakolja le Williamet, aki bűzlött, így Isabelle-nek kétsége sem volt afelől, hogy az éjszakát az emberei között, egy mezőn töltötte. A bőre füst-és izzadságszagot árasztott. Ahogy a bor és az étel hatni kezdett, William arcába lassan visszatért a szín, és a szeme sem volt mát üveges. – Salisbury püspöke, Hubert Walter azt mondja, megállapították a váltságdíjat, és bizonyosságot szerzett arról, hogy Richárd király nagyon is eleven. – Mennyit kérnek? – kérdezte Isabelle. William befalta az utolsó morzsát is, és felhajtotta a bort. – Királyi váltságdíjat. – Mélyet sóhajtott. – Százötvenezer márkát, ami három részletben fizetendő. Isabelle szeme elkerekedett kétségbeesésében. – Jézusom! Honnan teremtünk elő ennyi pénzt? – Azt csak a jóisten tudja, és remélem, hamarosan a tudtomra is hozza, mert a pénzt csak a bírók szedhetik össze, és ha nem végzünk gyorsan, János ismét fellázad, és az ország igazi polgárháborúba sodródik. – A víz alá nyomta a fejét, megrázta a haját, aztán ismét felbukkant. – Nem vallhatunk kudarcot. És annál is inkább sietnünk kell, mert János herceg és Fülöp király mindent elkövetnek majd, hogy megakadályozzák Richárd kiszabadítását. – Mosakodni kezdett, de most már elevenebb mozdulatokkal. – Ott a ciszterciek pénze, amit a birkanyírásból szereznek, az kiteszi az összeg egy részét, az egyháznak van ezüstje és aranya, amit kölcsön vehetünk. – Beszéd közben elsötétült a tekintete. – Ellenzed az ötletet? – pillantott rá Isabelle. – Nem, mert muszáj összeszedni a pénzt, de eszembe jutott, amikor még az ifjú király szolgálatában álltam. Akkoriban is megfosztottuk az egyházat a kincseitől, és nem azért, hogy megmentsük a királyt, hanem hogy zsoldosokat fizessünk belőle, mégsem szívesen teszek ilyesmit. – Kiszállt a dézsából, a dereka köré tekert egy törülközőt, egy másikat pedig a vállára terített, aztán nagyot sóhajtott. – Az emberekre annyi adót kell majd kivetni, hogy belegebednek. Mindenkinek annyit kell majd adnia, amennyit csak bír, és cserébe ott lesz Richárd ígérete, hogy a buzgalmukért megjutalmazzák őket. Isabelle gyöngéden leitatta róla a vizet. – És te mekkora jutalmat vársz Richárdtól? – mormolta.

William kifújta a levegőt, és magához ölelte Isabelle-t. – Elég az, amim van – felelte –, és több is, mint elég, de a királyi kegy megtartásáról is szó van. Salisbury püspöke arra célzott, hogy az öcsém magasabb rangot kaphat az egyházon belül, esetleg püspökké is kinevezhetik. Ha rendíthetetlen a hűségem, és többet teszek, mint amit a kötelesség diktál, akkor azzal csökkenthetem a büntetést, amit John bátyám kaphat János herceg támogatásáért. Mellesleg hűséget esküdtem Richárdnak, és ez halálig tart. Isabelle gyorsan a szájára szorította a kezét. – Ki ne mondd ezt a szót! – rótta meg Williamet. – Melyiket? – kérdezte a férfi. – A hűséget? Isabelle megpróbált kibontakozni az öleléséből, de William erősen magához szorította. – Az egyik a másikhoz kötődik – suttogta William az asszony halántékához szorítva az ajkát –, legalábbis az én esetemben igen. Richárdért nem állhatok jót. – A kezére tekerte az asszony hajfonatát, és gyöngéden szájon csókolta Isabelle-t. – Ha úgy jobban tetszik, akkor azt mondom, e szerint a becsületkódex szerint élek, és bár tudom, hogy Istennek jogában áll bármikor, amikor csak úgy akarja, elvenni az életemet, mégis arra kérem az imáimban, hogy legyen hozzám kegyes és engedje megérnem azt az időt, amikor a fiaim magas, erős férfiakká serdülnek. Isabelle egy pillanatra eltolta magától, ezúttal szelíden, majd ismét Williamhez simult, és szótlanul átölelte. John Marshal a nőre nézett, aki a múltja volt, és aki miatt még ma is úgy hasogatott a szíve, mint egy odvas fog, amelynek a kihúzásához sosem volt elég bátorsága. Azután a mellette álló férfit vette szemügyre. A sötét szemű, megingathatatlan és csöndes Guillaume de Colleville egy sussexi kisbirtokos volt, egy kisnemes, akinek az életét John – a grófság seriffjeként – ugyancsak megnehezíthette. – Az áldásomat kéred a házasságodhoz? – nevetett keserűen John. – Jézusom! Ez az utolsó, amit akarhatsz tőlem! Az asszony tekintetéből szemrehányás sütött, a férfi keze ökölbe szorult. John kísértést érzett, hogy megparancsolja, fogják el de Colleville-t, és vessék börtönbe. Eleinte kényes volt az ilyesmire, de idővel egyre könnyebben tette meg. – Sem az áldásodra, sem a beleegyezésedre nincs szükségem – válaszolta Alais, és elszántan összefonta a karját a derekánál –, de azt reméltem, hogy legalább minden jót kívánsz nekünk. Eljöttem, hogy magam közöljem a hírt; így tartottam tisztességesnek… Johnnak hirtelen elszorult a torka, és nagyot nyelt. – Tisztességesnek! – Szinte fuldoklani kezdett a szó hallatán, és váratlanul de Colleville-nek támadt. – Elmesélte a múltját? – John nem tudta, hogy gúnyolódjon, úgy

beszéljen vele, mint férfi a férfival, legyen tisztességes és méltányos, vagy essen nekik, mint egy sebzett vadállat. De Colleville arcán izmok rángatództak és simultak el, ahogy a maga nehéz belső csatáját vívta. – Mindent elmesélt – felelte, miután nagy nehezen visszanyerte az önuralmát. – Nincsenek titkaink egymás előtt. – Akkor vidd! – intett a jobb kezével John, mintha elhajítana valamit. – És legyen benne több örömöd, mint nekem valaha is volt. Alais magába fojtotta a sértett tiltakozást, és a szeme könnyes lett. – Mit akarsz, mit mondjak? – dühöngött John. – Mi maradt még, amit nem mondtunk el? Mindent elmondtál a gyermekünk sírjánál. Ha bűn volt, hogy a szeretőmmé tettelek, akkor istenverte nagy árat fizettem érte. – Nehezen őrizte meg a hidegvérét. – Az öcsém tudja? – Megígérte, hogy a tanúnk lesz az esküvőnkön – felelte jeges nyugalommal de Colleville. John gyomra felkavarodott. – A gyerekeimnek, gondolom, nincs ellene kifogásuk. – Ők a mi gyerekeink – igazította ki Alais. Remegett a hangja, de acélos maradt. – És örülnek neki… én is nagy árat fizettem. John nyelt egyet. – Minden jót kívánok – sikerült rekedten kinyögnie. – Őszintén mondom, de többet ne kérj tőlem, mert nem tudok többet adni. Nem vagyok annyira nagylelkű. Az asszony és a férfi nem sokkal ezután elment. Az igazat megvallva John nem is várta, hogy maradnak. Összefonta a karját, és úgy érezte, mintha dárdával szúrták volna át. Alais, Alais! Nem annyira a szerelem gyötörte, nem arról volt szó, hogy ne tudott volna Alais nélkül élni. De fájt, ahogy az egykor volt fiatalsága ígérete és édessége kivérzett megkeseredett öregkorára. Az elszigeteltség és az árulás fájt. És hogy Alais Williamtől megkapta az áldást, amihez benne nem volt meg a kellő nagylelkűség. – Uram? Felpillantott. Fiatal felesége hangja tétova volt. Sosem szólította Johnnak, bár a férje felhatalmazta rá. – Mi az? – förmedt rá John, és kihúzta magát. A szeme égett, a halántéka tompán lüktetett. A fiatalasszony sápadtan állt előtte, kinyitotta és összezárta az öklét. Tizenhét éves még csak, szemben az én ötven évemmel, Isten irgalmazzon nekem, gondolta John. – Nem maradtak a látogatók? – kérdezte az asszony. John keserűen felkacagott. – Kétlem, hogy sok mondanivalónk lett volna az ebédlőasztalnál. Talán neked sem ártana távoznod. A felesége rémült döbbenettel nézett rá. – Távoznom, uram? És hova mennék? – Olyan messzire, amilyen messzire csak lehet… Az ember nem bújik oda egy sebzett vadkanhoz, hanem fog egy lándzsát, és a szívébe döfi. – Uram? – Az asszony hangja most már ijedt volt.

– Az Istenre, te lány, hagyj békén! Végül rá kellett ordítania, és a feje majdnem kettészakadt a saját üvöltésétől. Amikor a szeme elől eltűnt a vörös köd, látta, hogy a felesége engedelmeskedett. Végre egyedül lehetett. William a walesi határvidékre tartott, hogy megszerezze a pénzt, amellyel hozzá akart járulni a király váltságdíjához, és útközben Marlborough-ba is betértek. Williamnek elfacsarodott a szíve, amikor a hatalmas dombon álló várhoz közeledve látta, hogy a falakon csak úgy nyüzsögnek a katonák. Bár előreküldte a hírnökeit, kifejezetten ellenségesen fogadták őket. – Talán vissza kellene fordulnunk – javasolta Isabelle, és nyugtalan pillantást vetett a szekérre, amelyen a két fiuk és a dajkák utaztak. William megrázta a fejét. Tudta, hogy bármi ostobaságot követ is el a bátyja, testvérgyilkosságra nem vetemedik. – Még ha nem is fogadja tárt karokkal a király bíróját, akkor sem tagadja meg a vendégszeretetét a rokonaitól – mondta komoran, és a sarkantyúját a hátasló oldalába vágva felkaptatott a hídra. John az udvaron várta őket, és William elszörnyedt, hogy a bátyja mennyire megöregedett és milyen betegnek látszik. A szeme vörös volt és vizenyős, az arcát megpattant erek hálózták be. A tunikáján zsírfoltok éktelenkedtek, az állán kiütközött az ősz borosta. – Azért jöttél te is, hogy mosd kezeidet? – kérdezte csaknem ellenségesen. A hangja villámcsapásként érte Williamet. – Ha ezt akarnám, nem hoztam volna magammal a családomat és a fiadat. – A fiatalemberre mutatott, akinek már sötétszőke szakállkezdemény keretezte szögletes állát. – Mindjárt abba a korba lép, hogy lovaggá lehet ütni, és nagyszerű férfi vált belőle. – Az örök diplomata – morogta John; a szavai sértésként hangzottak. – Gyertek csak be! – Tudod, hogy amint kifizetik a váltságdíjat, visszatér a király? – kérdezte William. Az asszonyok a gyerekekkel felmentek az emeleti szobába; Isabelle huncutul csillogó szemmel előbb odasúgta, hogy megpróbál Aline-be egy kis határozottságot csepegtetni. William a parázstartó felé nyújtotta a lábát, és a combját dörzsölgette, ma este ismét fájni kezdett a régi seb. A bátyja összefonta a karját, és konok képpel hallgatta. – A herceg szerint még bizonytalan, hogy Richárd egyáltalán életben van-e. – Nekem elhiheted, életben van – felelte kurtán William. – Aki ezt tagadja, az felségárulást követ el.

– Inkább elővigyázatos és hallgat a józan eszére – vetette ellen John. – És Krisztus nevében: honnan kerítesz elő százötvenezer márkát? Ez egyszerűen lehetetlen! – Nyisd ki végre a szemedet! Igenis lehetséges! A bírók Windsorban elfoghatták volna a herceget. Kizárólag azért kötöttek fegyverszünetet, mert senki sem akarta megalázni őt, és János könnyen belement, hogy átadja a vártornyot. – Azzal a feltétellel, hogy össze tudjátok szedni a váltságdíjat és ki tudjátok szabadítani Richárdot, ám egyik sem valószínű. Ha kudarcot vallotok, és János lesz a király, te leszel kénytelen kinyitni a szemedet. – Nem vallunk kudarcot! – csattant fel éles hangon William. – Ha János dacol velünk, akkor megtesszük, amit kell. És istenemre, bátyám, nem akarok fegyverekkel visszatérni Marlborough-ba! – Talán inkább én jövök így Striguilba! – rivallt rá John. – Ez nem játék, az isten szerelmére! A herceg ingoványos területre csalogat. Nézz körül! A várat roskadásig telezsúfolta emberekkel és ellátmánnyal! Ennek csak egy vége lehet… – Mondod te, de ez kockázatos játék, nem…? Ahogy apánk jól tudta. István király gyöngeségére tette fel az életedet, és nyert! – Valóban? – simította végig az arcát William, és az apja eltorzult arcára gondolt. – Valóban nyert? – De mennyire. Ma mindegyik táborban van egy-egy fia. A Marshal név így vagy úgy, de fennmarad. Én védem Marlborough-t, ami apánk szerint a miénk. Büszke lenne, ha látná, hogy az idősebb fia kezén van. Büszkébb, mint valaha is sejtenéd. – John… – Elég! Beszélek a fiammal, és reggel továbbindulhattok. Mindent elmondtunk, amit csak lehetett. Értelmetlen tovább vitatkozni. – Felállt, és kiment a szobából. William érezte, hogy a bátyja távozása nyomán felkavarodó hűvös levegő meglegyinti a tarkóját, és beleborzongott.

Negyvenkettedik fejezet A londoni Szent Pál-székesegyház, 1193 ősze

William

magával húzta Isabelle-t a Szent Pál-katedrális irdatlan hajójában, ahol utoljára négy éve az esküvői szertartásuk alkalmával jártak. Isabelle szeme elkerekedett a csodálkozástól, amikor meglátta a boltíves mennyezetet tartó magas oszlopok között lelakatolt, sorba állított, vasalt faládákat, az ezüst-pennykkel megtömött kisebb-nagyobb hordókat, az egymásra halmozott finom posztókat, a sok drága fűszert, amelyeket pénz

helyett adományoztak. Állig vértbe öltözött, pajzsokkal és dárdákkal felfegyverkezett katonák őrizték ezt a temérdek kincset. Az egyik oldalon súlyokkal, mérőedényekkel és rováspálcákkal felszerelt hivatalnokok szorgoskodtak, és mérték fel a kincset. Egymás közt németül beszéltek, de az angol hivatalnokokkal latinul értették meg magukat. William és Isabelle mögött a zöld és sárga Marshal-libériába öltözött szolgák Striguil urának személyes hozzájárulását cipelték oda a Henrik császár képviselői által felbecsült és összeszámlált váltságdíjhoz. – Túltettél magadon, milord – jegyezte meg Walter de Coutances; a tekintete ravaszságról árulkodott, ahogy felügyelte a Marshal-adomány átvételét. William vállat vont. – Megtettem, ami tőlem telt – válaszolta –, de nem volt könnyű. Elzálogosítottuk a jövő évi gyapjúhozamot, és eladtuk az ünneplőruháinkat. Az ember csak bizonyos számú tunikát és köpenyt hord el életében. – Felemelte mindkét kezét, hogy mutassa: csupán egy gyűrűt visel, egy szép, gömbölyű csiszolású zafírt. Egy vele egyenrangú férfi általában roskadozott az aranytól ott, ahol William keze csupasz volt. – Igaz – hagyta rá de Coutances, és fürkésző tekintetet vetett rá. – Hallottál valamit Marlborough-ról? – Az utóbbi időben nem – válaszolta óvatosan William. – Úgy tudom, alaposan felkészültek az ostromra, vagy a lázadók fogadására, amennyiben azok érkeznének a kapu elé. – De Coutances a fejét csóválta. – Gonosz időket élünk, amikor a testvér testvér, a szomszéd szomszéd ellen fordul. – Nincs vitánk a bátyámmal – felelte higgadtan William –, csak más a véleményünk. A levél, amelyet Fülöp király János hercegnek írt, csak néhány egyszerű, keresetlen szóból álló, egyetlen szűkszavú figyelmeztetést tartalmazott: „Vigyázz, az ördögöt szabadon engedték”. A levél valójában előbb íródott, minthogy Richárd kiszabadult. Az „ördög” ugyan még börtönben volt, de mindenki tudta, hogy hamarosan szabadon engedik. A váltságdíj első részletét már kifizették, és Eleonóra királyné Walter de Coutances kíséretében útnak indult, hogy hazahozza Richárdot Némethonból, ahol most szívélyes házi őrizetben, saját udvartartástól körülvéve élt, és nem bilincsbe verve, ahogy az öccse remélte. William elmesélte Isabelle-nek, mit tartalmaz a levél, amelynek egy másolata Hubert Walter kezébe került. William nemrégiben tért vissza Londonból Cavershambe; Londont már úgy elárasztották a hírek, mint patkányok a tele magtárat. A heves októberi szél vadul kergetőzött Caversham falai körül, és a szélrohamok az ablaktáblákat zörgették. – Mondanom sem kell, János elmenekült Angliából – tette hozzá.

Isabelle az ágyon ült, épp a haját bontotta ki, és közben a férjére pillantott. – Nem látszol meglepettnek! – A korábbi viselkedése alapján pontosan erre számítottam – felelte komoran William. Isabelle fésülni kezdte a fonatok hajvégeit. – Ez azt jelenti, hogy elhagyja a süllyedő hajót, vagy segítségért rohan? William széttárta a karját. – Ki tudja? János esetében bármelyik számításba jöhet. – És a várnagyai? – Megparancsolta nekik, hogy tartsanak ki – felelte a férje sötét arccal. Isabelle az ajkába harapott. Tudta, hogy mindketten William bátyjára gondolnak. Napok óta figyelte, ahogy William a szobájukban és a nagyteremben járkál fel s alá, és várakozás közben gyötrődik. – Nem hallgat rám – mondta William. – Olyan, mint az ura: túlságosan messzire ment az úton, most már nem tud visszafordulni. – Azért mégis megpróbálhatnál szót érteni vele – tanácsolta Isabelle csöndes meggyőződéssel. – Akkor legalább tudni fogod, hogy megpróbáltad. – A hasára szorította a kezét. A terhessége harmadik hónapjába lépett, és állandó hányinger gyötörte. William a körmét rágta. – Mit gondolsz, Richárd megbocsát majd Jánosnak, amikor visszatér? Isabelle a homlokát ráncolta. – Igen – felelte lassan. – De nem testvéri szeretetből. Azt hiszem, nem táplálnak egymás iránt szeretetet. És kötelességtudatból sem, de talán a közös szülők okán, és azért, mert Richárd úgy érzi, annyival fölötte áll Jánosnak, hogy az összeesküvését egy gyerek bosszantó piszkálódásának tekinti. Egyébként el tudsz képzelni bármit, ami jobban ingerelné Jánost, mint Richárd nagylelkű megbocsátása? – Nem én – rázta a fejét William. Ralph Bloet, akinek az apja Striguilban volt udvarnagy, ajándékot hozott Williamnek az apjától. – Úgy gondolta, jó lesz a nagyobbik fiadnak – jegyezte meg, és önelégülten biccentett a bozontos sörényű és farkú, fehérfekete foltos kis pónira. – Az intézője nyerte kockán egy törpétől, és továbbadta. Már megszokta a nyerget. – Apád lekötelezettje vagyok, Ralph – örvendezett William. – Már épp itt az ideje, hogy Willnek pónija legyen, de nehezen találtam volna megfelelő méretű lovat, hacsak be nem megyek Londonba a nagy vásárra. – Örömömre szolgál, hogy segíthettem – jelentette ki a fiatal lovag zord elégedettséggel. – Akkor hát mostanában kerülöd Londont? – Mondjuk úgy, hogy inkább szívesebben tartózkodom Cavershamben. Pihenek két felfordulás között – húzta el a száját. – Ki tudja, talán még lesz olyan kegyes hozzám a sors, hogy Willből kiváló lovast nevelhetek, és persze

abból az imposztor Richardból is! – mosolyodott el a kisebbik fia említésekor, aki még alig töltötte be a második évét, máris kecsesen, ügyesen mozgott, és gyakran bajba került. – Én… – kezdte, de aztán elhallgatott, mert észrevette, hogy egy lovas kocog be az udvarra, és megáll az istálló előtt. A férfi ismerősnek tűnt neki, és Williamet az öröm és a felindulás keveréke töltötte el. – Wigain? A kis írnok lekászálódott fújtató gebéjéről. A fenekét dörzsölgetve, fintorogva csámpázott oda görbe lábán Williamhez. – Esküszöm, a mérföldek meghosszabbodnak, ahogy öregszem – nyögte, és hanyagul meghajolt William előtt. Azután végigmérte a pónit. – Ha nem veszed sértésnek, milord, nagy kutyákat tenyésztesz manapság. Bloet a homlokát ráncolta. – Arcátlan vagy – morogta. – Ha velem beszélnél így, korbáccsal tanítanálak jobb modorra. – Hagyd csak, Ralph! – nevetett William. – Azóta ismerem Wigaint, hogy közönséges konyhai írnok volt, én meg föld nélküli léhűtő. Én azóta a király bírája vagyok, a feleségem pedig grófnő, ő pedig továbbra is közönséges, viszont már nem konyhai írnok! – Néha azt kívánom, bárcsak az lennék! – fakadt ki őszintén Wigain. – Krisztusom, a fenekem! Úgy sajog, mintha egy tehén hátsóján zötykölődtem volna idáig! Bloet orrlyuka kitágult. A látogatójuk láthatóan nem nyűgözte le, de William kétértelmű megjegyzése csendre intette. – Hírt hoztál? – komolyodott el William. – Hírt bizony, méghozzá Hubert Walter érsektől. – A rövid köpeny alól Wigain egy lepecsételt csomagot halászott elő. – Tudod, mi áll benne? – William elvette tőle a levelet, és elindult a nagyterembe vezető lépcső felé. Elszalajtott egy szolgát, hogy hívja gyorsan Isabelle-t. – Igen, milord. Magam írtam, az érsek úr diktálta. Nem fog tetszeni, ami benne áll, de nem leszel meglepve. William felvonta a szemöldökét. Wigain arckifejezése komor élvezetről tanúskodott. – Csak nem azt akarod mondani, hogy tolvajok lopták el a váltságdíjat, vagy Richárd meghalt? – Nem ennyire rossz – rázta meg a fejét Wigain. – Akkor hát János hercegről van szó. – William a vállával belökte az ajtót, és a kandallóhoz ment. Előhúzta a kését, felvágta a pecsétet, széthajtotta a pergament, és odaadta Wigainnek. – Akár fel is olvashatod. Wigain jelentőségteljesen köhécselt, és William gondoskodott róla, hogy hozzanak neki egy kupa bort. Míg ivott, Isabelle is megérkezett, és kérdő tekintettel csatlakozott hozzájuk. Wigain meghajolt előtte, megtörölte a száját, majd a torkát megköszörülve nekifogott az olvasásnak. A levelet lehangoló volt hallgatni. János herceg és Fülöp király úgy próbálta megakadályozni Richárd szabadon bocsátását, hogy magasabb

összeget ajánlott a német császárnak, és cserébe azt kérte, tartsa börtönben Richárdot, vagy adja át nekik. János angliai várnagyait levélben utasították, hogy tartsanak ki, és megint csak azt hajtogatták, hogy Richárd nem tér vissza. – A canterburyi érsek elfogta János egyik kémét egy csomag levéllel – mesélte Wigain. – János minden kétséget kizáróan felségárulást követett el. A püspök attól fél, hogy az üzenetek mégis eljutottak a várnagyokhoz. William káromkodott. – Jött válasz a császártól? Wigain megrázta a fejét. – Még korai lenne. – Nem egyezik bele az ajánlatukba – vélekedett Isabelle. – Teljesen bizonyos abban, hogy Angliából megkapja a váltságdíjat. Az emberei itt jártak, és az összeg egy részét már ki is fizettük. De János és Fülöp hol talál ennyi pénzt? A franciák nem ürítik ki a kincsesládáikat, hogy börtönben tartsák Richárdot, bármit kívánjon is Fülöp, és Jánosnak kevés forrása van, ahonnan pénzt szerezhet. William bólintott. Ő is hasonlóan okoskodott. Fülöpnek és Jánosnak nem volt pénze, és az ügy egyébként is túlságosan előrehaladt ahhoz, hogy változtassanak a dolgok menetén. De ami János várnagyait illeti… – Hubert érsek arra készül, hogy körülzárja a herceg várait – jelentette be Wigain, mintha olvasna William gondolataiban. – Láttam, hogy megrendelte a köteleket, a láncokat és a görögtűzhöz valókat. Ha nem adják meg magukat, lerohanják őket, és számolniuk kell a következményekkel. Kínos csend telepedett rájuk. Wigain töltött magának. – Sajnálom – szabadkozott vállvonogatva. – Én csak a hírhozó vagyok. Ha a herceg várnagyainak van egy kis sütnivalójuk, vagy kedves az életük, akkor megadják magukat. William megrázta a fejét. – A bátyámról egyik sem mondható el – mondta elnehezült szívvel. John Marshal Marlborough-ban végighallgatta, ahogy az írnoka felolvassa az urától érkezett utasításokat. Richárdot nem engedik szabadon, a herceg új megállapodásra jut majd a császárral. A bírók valószínűleg megtámadják a herceg angliai várait, és a várnagyoknak bármi áron, de ki kell tartaniuk. John szórakozottan kifizette a hírnököt, és nagy keservesen felkapaszkodott a lőréses oromzatra. Mire a tetejére ért, a tüdeje szúrt, és a lábizmai égtek. A várat egy dombra építették, amelyet az ősi időkben állítólag temetkezési helyként használtak. Néha tárgyakat ástak ki a földből – nyílhegyeket, gyöngyöket, cserépdarabokat –, amelyek egyáltalán nem hasonlítottak a jelenleg használt holmikhoz. Egyesek látni vélték, hogy szeles őszi éjszakákon kísértetek suhannak át a falakon, mások júniusban kopogó lépteket, női nevetést hallottak a járatokban a késő esti órákban. John már nem is emlékezett arra, hogy hangzik egy női nevetés. Egyszer mintha az

apját látta volna a falakon sétálni, az egyik arcéle árnyékba borult, a másik azonban tisztán kivehető volt. Az oldalán ugyanaz a kard lógott, amely most John oldalán, a lába nem ütött zajt a járópallókon. John pislogott, és ebben a pillanatban a kísértet – ha az volt – köddé vált, és John zavarodottan és félelemtől eltelve meredt a holdsütötte csupasz fára és kőre. Megérintette a kardját, hogy erőt merítsen belőle, és a markolat olyan hideget árasztott a tenyerében, mint egy jégdarab. Két lovas közeledett a város felől, és John hunyorogva bámult az alkonyatba. A fekete csatamén ismerősnek tetszett, ahogy a zömök vasderes hátasló is. Összeszorult a gyomra. – Nyissátok ki a kapukat! – parancsolta az őröknek, és lesietett az udvarra. Éppen akkor érkezett oda hozzájuk, amikor William és a fegyvernöke leszállt a lováról. – Az ostromlókat előztétek meg? – szegezte nekik a kérdést. A mellkasát hasogató fájdalomtól alig kapott levegőt. – Mégis, mit gondolsz? – kérdezte William, és John szánalmat és elszántságot vélt felfedezni öccse sötétszürke szemében. – Elhoztam a fiadat, hogy lásson, én pedig azért jöttem, hogy könyörögjek: add át Marlborough-t, mielőtt túl késő. – Akkor kifutottál az időből – mondta sípoló hangon John. – Bár talán eleget tettél ahhoz, hogy könnyíts a lelkiismereteden. William hátrahőkölt, és John némi elégedettséggel nyugtázta, hogy a szúrása célba talált. A nagyterem felé mutatott. – Gyertek be! Hadd lássalak vendégül benneteket, amíg tehetem. – Amikor sarkon fordult, megtántorodott. A fia volt hozzá közelebb, és izmos, fiatal karjával megtámasztotta. John közelről látta a fiatalember sima bőrét, sűrű, vörösesbarna haját, az arcvonásait, amelyek mintha a saját vonásait tükrözték volna. A gyermeke, a fia. Férfi a maga jogán. A könnyek csípték a szemét, és elhomályosították a látását. Hagyta, hadd vezessék be a nagyterembe, és hadd ültessék le egy padra. A szívverése olyan gyengének és távolinak tűnt, mintha a szíve, ez az aprócska teremtmény egyre mélyebbre merülne egy irdatlan mocsárban. Amikor William orvost akart hívni hozzá, erősködött, hogy jól van, és egy kupa cukrozott bor és pár perc üldögélés után valóban jobban is lett, a fájdalom enyhült, és a szívverése is helyreállt. – Csak a szót vesztegeted – mondta Williamnek –, hacsak nem azért jöttél, hogy segítséget ajánlj, vagy közém és a közé állj, ami közeledik. – Tudod, hogy ezt nem tehetem – felelte csöndesen William. – Megtehetnéd, de nem teszed. – Ahogy te is átadhatnád Marlborough-t a bíróknak, de nem teszed – vágott vissza William. – Tudtad, hogy János herceg megpróbálta megvesztegetni a császárt, hogy tartsa fogságban Richárdot? John vállat vont. – Beszélnek mindenfélét.

– Nem szóbeszéd – világosította fel William. – Olyan megkérdőjelezhetetlen tény, mint az, hogy Hubert Walter úton van ide a seregével. Ha nem adod át Marlborough-t, akkor erővel veszi el tőled. – Igaz, uram – erősítette meg Jack az apjának. – Láttam az érsek levelét. John hallotta a mély hangot, amelyben már nyoma sem volt a gyermeki hanglejtésnek. – Ha Marlborough-t rád bíznák, átadnád a kulcsait? – kérdezte a fiatalembert. A fia a homlokát ráncolta, és alaposan megfontolta a választ. – Lehetséges – felelte kis idő múlva –, de addig nem, míg nem kényszerítenének rá. Ha hamar megadnám magam, akkor besároznám a becsületemet, ha pedig túl későn, amúgy is elveszteném, és az uram sem venné többé hasznomat. John meglepetten nézett rá, majd eltöprengett. – Te mondtad, hogy ezt felelje? – fordult az öccséhez. – Nem, Jack a maga ura – felelte William szintén elgondolkodva. – Nem engedhetem át a várat – hajtogatta John feszült, konok arccal. – Megteheted – jegyezte meg William, és reménykedett, hogy a hangja egyszerre kellően bátorító és könyörgő. John megrázta a fejét. – De nem teszem meg – felelte, és William tudta, hogy veszített. Másnap reggel mentek el, amikor a hajnal meleg sárga fénnyel felvirradt a keleti égbolton. William visszanézett, és látta, hogy John a kapuban áll, és búcsúra emeli a kezét. Ilyen messziről nem látszott, mennyire fakó a bőre, és láthatóan igyekezett összeszedni széthulló lényét. Nem ölelték meg egymást, és még ha tekintetükkel jelét is adták, hogy utoljára látják egymást, az arcukon mindebből semmi sem látszott. William nem kíváncsiskodott, hogy John és a fia mit mondtak egymásnak, amikor kettesben maradtak. Mit mondana a fiának egy ilyen végső és komor búcsú előestéjén? William a lelke mélyén legszívesebben megfordította volna a lovát, és visszavágtat, hogy hevesen magához ölelje a bátyját. Sosem álltak közel egymáshoz, de most, hogy a külső távolság egyre nőtt közöttük, és az utolsó hidat is nemsokára felégetik, fájdalom és bűntudat mardosta. Az unokaöccse, aki szintén visszafordult, most előre nézett, és összeszorította a száját. – Ugye, meg fog halni? – kérdezte. A szavak villámként hasítottak Williambe, és valóságossá tették azt, amit megpróbált elhallgatni. – Nem vagyok orvos – felelte nyersen. – Pedig így lesz. Az arca olyan szürke, mint egy festetlen halotti szobor, és hallottad, hogy sípol a tüdeje. William felsóhajtott. – Igen – ismerte be kimerülten. – Attól tartok, meghal.

Jack nagyot nyelt. – Mit gondolsz, hallgat ránk? Megadja magát, ha ideérnek? A hajnal mind többet hódított el az éjszakától, és az ég úgy ragyogott, mint egy tengeri kagyló pereme. – Tudom, hogy meghallgatott – válaszolta William. – És mind a ketten tudjuk, hogy nem sikerült rábeszélni. Nekem is átadhatta volna Marlborough-t, ha akarja. – A büszkesége sosem engedte volna – felelte Jack. – Nem bizony – hagyta rá William fáradtan –, azt hiszem, így van. – Elfordult a napkeltétől, és a fiatalember arcát tanulmányozta. – Az apád érdekében egy kéréssel küldtem vissza Wigaint Hubert Walterhez. Tudom, hogy meg kell ostromolnia Marlborough-t, ha apád nem adja meg magát, de azt kértem, legyen elnéző, ne tépázza meg apád büszkeségét. Tudom, ez nem elég… – Ha fordítva állna a helyzet, ő megtenné érted? – vont vállat a fiatalember. William felsóhajtott. – Nehéz kérdéseket teszel fel. Szeretnék igenlő választ adni, de ha mindent figyelembe veszek, azt kell mondjam, nem tudom. És most már nem is számít, kivéve azt, hogy amikor most itt hagyom, úgy érzem, elárultam. Az unokaöccse álla megfeszült. – János herceg az áruló – mondta ki. – Az ő felségárulása nélkül apám sem került volna ilyen szorult helyzetbe. – Apádnak igaza van: még megeshet, hogy Jánosból király lesz – mormolta William. – Ettől még becstelen marad – villogott a fiatalember tekintete. – Igen, de ha király lesz, a becsület arra kötelez bennünket, hogy őt szolgáljuk, ahogy apádnak ez most is becsületbeli kötelessége. – William arca eltorzult. A „becsület kötelez”, gondolta, és innen már nincs kiút. Gúzsba kötve hajítják a tűzbe a bátyját, akár egy perzselnivaló disznót.

Negyvenharmadik fejedet Marlborough, Wiltshire, 1194 márciusa

John Marshal torkában sípolt a lélegzete, és közben a sereg közeledését figyelte, a seregét, amelyre William figyelmeztette, és amely elveszi majd tőle Marlborough-t, és megszégyeníti. A hűbérurának, a hercegnek talán majd megbocsátás lesz a része, de John tudta, hogy ő nem is reménykedhet ilyesmiben. Így vagy úgy, de kárhozatra ítéltetett. Sorban, lassan elbúcsúzott a gyermekkori szobáktól és folyosóktól, átadta a feleségének a pénzes szekrény kulcsait, s mindazt a pénzt, ami benne volt. – Ha rosszul alakulnának a dolgok, te vagy a helyettesem – mondta.

Az asszony üres, rémült tekintete rászegeződött. – Nem tudom, mit tegyek! John fagyos mosollyal viszonozta a pillantását. – Tégy úgy, mint Isabelle grófnő! – tanácsolta. – Senki sem bánt majd. Csak ártatlan játékszer vagy. Viselkedj úgy, ahogy egy előkelő hölgyhöz illik, és akkor úgy is bánnak veled. – Az asszony szobájából átment a sajátjába, és intett a fegyvernökeinek, hogy öltöztessék fel. A fonott páncéling súlya úgy húzta le, mintha a szemeket ólomból kovácsolták volna. A rövid selyemköpeny fénye bántotta a szemét, az apja kardja a bal csípőjén kényelmetlen volt, mert a bal csípője fájt a csontig hatoló márciusi nyirkosságtól, de a legnehezebb terhet az elméjében cipelte. Izzadtan és hányingerrel küszködve tűnődött, meddig bírja ő és a vára. Talán igaza volt a fiának. Talán fel kellene készülnie a megegyezésre…, de most még nem! El kell hitetnie az ellenséggel, hogy érdemes egyezkednie vele, és öregbítenie kell önmaga és az ura jó hírét. Hírnév! Hiszen éppen ez a bökkenő, gondolta. William nem is törekedett rá, mégis egész életében jó volt a híre, míg John hiába küzdött érte, sosem szerzett hírnevet. – Túl sokáig éltem – mondta elképedt fegyvernökeinek. – Talán ma szerencsém lesz. Metszően fújt a márciusi szél Striguilban. Isabelle a köpenye alatt összefonta a karját, és könnyezett, miközben a kihegyezett karókból épített kerítéshez ment, és kinézett az alsó várudvarra. William egész délután a lovait iskolázta. Isabelle érezte, hogy a férjének magányra és fegyelmezett összpontosításra van szüksége, ahol nincs helyük az egymásra torlódó gondolatoknak, ezért a szobájában maradt, és a többieknek is meghagyta, hogy nagy ívben kerüljék az urát, de ahogy teltek az órák, és lassan leszállt az alkonyat, úgy vélte, ideje kideríteni, hogy érzi magát. Még az új csatalovával bajlódott, amelyet egy hónapja vásárolt Londonban. Erős, sötétbarna csikó volt, a hasán és a farán vörösessárga foltokkal. Isabelle nézte, ahogy William arra tanítja a lovat, hogy rövid vágtában hol egyik, hol másik mellső lábával lépjen ki, és mint mindig, most is megcsodálta egyenes tartását, ahogy azt is, milyen tökéletesen ért az állatokhoz. A kihunyó fényben kirajzolódó alakja láttán akár egy fiatal, ruganyos fegyverhordozó is lehetett volna, és Isabelle érezte, ahogy a szívében és az ölében feltámad a vágy. A fegyverhordozók nem voltak a közelben, és Isabelle arra gondolt, hogy bizonyára beküldte őket az őrszobába, és csak Rhys maradt mellette, aki éppen takarót borított Bezantra, hogy bevezesse az istállóba. Isabelle hasában a harmadik gyermekük nagyot rúgott. Mostanában már nem volt sok helye. Előrehaladott terhessége miatt óvatosan lépkedett végig a falon, majd leereszkedett az alsó várudvarra; a köpenye csapkodott a szélben, a fátyla az

arca körül repkedett, így alig látta, hova lép. Mire a lépcső aljába ért, Rhys már figyelmeztette Williamet, és a férje odakocogott hozzá a csatalovon, és megrántotta a gyeplőt. – Hogy halad? – simogatta meg a ló bársonyos orrát Isabelle. – Nagyon szépen – felelte William –, bár még sokat kell tanulnia. – Körülnézett, és egyik kezével elengedve a gyeplőt megdörgölte az arcát. – Nem is sejtettem, hogy ilyen késő van. – Tudtam, hogy időre van szükséged, hogy magadban légy – mosolygott aggodalmasan Isabelle. William leszállt a nyeregből, és átadta a kantárszárat Rhysnek. Belekarolt a feleségébe. – Mindig tudod, mire van szükségem – mormolta. Összefonódott a pillantásuk, de Isabelle felnevetett, hogy enyhítse a pillanat komolyságát. – Lehet, hogy tudom, de nem mindig tudom megadni – tette a hasára a kezét. – Most már biztos, nem tart sokáig… – Elhallgatott, és megfordult, amikor az őrök kiáltása egy lovas érkezését jelezte. A kapus gyorsan kinyitotta a kaput. Isabelle érezte, hogy William erősebben szorítja a karját, és abból, ahogy a férje megmerevedett, rögtön tudta, hogy William ma délután nem hagyta maga mögött a démonait, és azok nagyon is vele vannak. A hírnök egy izzadt vörösesbarna csődörön vágtatott be az udvarra. – A bátyám lova – mondta rekedten William, és megborzongott. Hát itt a hír, amire vártak, és amitől rettegtek, gondolta Isabelle. A csuklyás lovas, amikor leszállt a lóról, kicsit megingott, majd feléjük fordult, és Isabelle ekkor ismerte fel Wigaint, aki önmaga sápadt, kimerült kísértete volt csupán, de azért a régi Wigain. A kis írnok felnézett Williamre, a szemében kihunyt minden vidámság. A csuklyája alól kibújt ősz hajtincseket ide-oda csapkodta az esti szél. – Egyenesen Marlborough-ból vágtattam ide, Hubert Walter uramtól… – Megnyalta az ajkát. – Ugye, meghalt a bátyám? – kérdezte William határozottan. Wigain bólintott, aztán nyelt egyet. – Igen, milord. Nagyon sajnálom. Hubert érsek mélységes részvétét fejezte ki… – Még egyet nyelt, aztán köhögött. William nem vett tudomást Wigain túlzott erőfeszítéseiről, amelyekkel fel akarta hívni a figyelmet kiszáradt torkára. – Valóban? – kérdezte, és harciasan kitágult az orrlyuka. Isabelle azonnal magához ragadta a kezdeményezést: magához húzta William karját, és megrángatta. – Hideg és sötét van – mondta józanul. – Ahelyett, hogy idekint állunk, bent, a meleg szobában is meghallgathatjuk, hogy történt. – Talán nincs szükségem a melegre ahhoz, amit hallani fogok – morogta William. Isabelle égnek emelte a tekintetét. – De nekem és a meg nem született fiunknak vagy lányunknak igen.

Övön aluli ütés volt, ezt mindketten tudták. William azonban megadta magát, és hagyta, hogy Isabelle felvezesse a lépcsőn; csak annyi időre állt meg, hogy elküldje a szolgát az őrszobába, Jackért. Amikor a szobájukba, a menedékébe lépett, a két fiuk szaladt elé. A dajka magához akarta hívni a gyermekeket, de William intett neki, hogy hagyja őket, mert szüksége volt az örömükre, elevenségükre ahhoz, ami most várt rá. Erőt akart meríteni belőlük. Isabelle a tűz mellé telepedett, és a hasára tette a kezét. Wigain úgy itta a bort, amivel megkínálták, mint aki azt szeretné, ha minden korty tovább tartana, csak ne kelljen beszédre nyitnia a száját. Jack szótlanul lépett be, és bizalmatlanul nézett körbe. William intett, hogy jöjjön oda a parázstartóhoz. A fiatalember tekintete Wigainre siklott. – Édesapád meghalt – mondta gyöngéden William. Jack arckifejezése nem változott, de úgy torpant meg, mint egy rövid kantárra fogott ló. Wigain kifogyott a borból. – Sajnálom – krákogott. A fiatalember megfejthetetlen pillantást vetett rá, majd alig láthatóan megvonta a vállát. – Várható volt. – Mondj el mindent – parancsolta William. A fiait a lábához ültette, a mutatóujját a szája elé téve jelezte, hogy maradjanak csendben. Will ünnepélyesen bólintott. Richárd az apja mozdulatát utánozta, majd eltúlzottan összepréselte az ajkát, és tágra nyitott szemmel meredt Wigainre: kétségkívül mesét várt. Wigain elvette a kancsót William inasától, és teletöltötte a kupát. – Walter érsek megérkezett a csapataival Marlborough alá, és megparancsolta a bátyádnak, hogy Richárd király nevében adja át a várat. A bátyád azonban nem volt hajlandó megadni magát, és az íjászaival rálövetett az embereinkre. Az érsek azonnal ostromolni kezdte a várat. Tudod, milord, hogy megy az ilyesmi. Elég ostromot és chevauchée-t láttál magad is Henrik király és a fiai szolgálatában. William bólintott. – Semmi szükség a részletes beszámolóra – jelentette ki kurtán. – Semmi értelme. Csatában esett el? Wigain felhajtotta a bort. – Nem, milord. Igaz, hogy a harcot irányította a várfalról, többször is láttam a pajzsát és a zászlaját…, de amikor az ostrom egy pillanatra lanyhult, levették a zászlót, azután a hírnökök kilovagoltak, és a megadás feltételeit kérték az érsektől. Wigain látta, ahogy nagybácsi és unokaöcs tekintete összevillan. – Az érsek uram a vár átadását óhajtotta, és kijelentette, hogy kész szabad elvonulást engedni a helyőrségnek. De amikor kinyílt a kapu, lady Marshal hozta ki a vár kulcsait, és elmondta, hogy a férje meghalt. – Wigain arca elkomorult, ahogy visszaemlékezett. – Letérdelt az érsek elé, a tenyerén felkínálta a kulcsokat, és az irgalmáért könyörgött…, az érsek pedig megkegyelmezett neki. Már megkapta, amit akart. A helyőrség megadta

magát, és az érsek megengedte, hogy Lord John testét kiterítsék a kápolnában, amíg koporsót nem hoznak meg egy szekeret, amin átvihetik Bradenstoke-ba. A gyászmisét a cirencesteri katedrálisban tartják. William összehúzta a szemét, és magában azt számolgatta, milyen hamar tud útra kelni. A gyász és a mélységes kudarcérzés ólomsúllyal húzta le. Hogy jutottak idáig? Wigain ismét kortyolt a borból. – Más is van – folytatta. William rápillantott. – Más? – A szó baljósan csengett. Wigain megnyalta az ajkát. – Richárd király partra szállt Sandwichnél. Úton van, hogy részt vegyen Nottingham ostromában, és megparancsolta, hogy sietve csatlakozz hozzá, mivel hogy szereted. A Huntingdonban tartott mustrára vár. – A kis írnok feszengett. – Az a hír járja, hogy Marlborough-ban voltál a bátyáddal..., hogy a király elleni harcot választottad. William ökölbe szorította a kezét, alig tudott úrrá lenni a dühén. Elég hátat fordítania, és az ellenségei máris kivonják a kardjukat! – De nem voltam ott, vagy igen? – Nem voltál, uram – szégyenkezett Wigain úgy, mintha a hírt ő terjesztené, nem csak továbbadta volna. – Igazán restellem. Nem tudtam, melyiket mondjam előbb… – Egy testvér előbbre való egy királynál? – kérdezte William keserű, humortalan mosollyal. Letekintett a fiaira. A kisebbik tágra nyílt, sötét szemmel nézett vissza rá. Williamnek eszébe jutott az apja, aki hajlandó volt a becsvágyát és egy leendő királynét a családja elébe helyezni. – Ez a mese vége, papa? – kérdezte Will. – Nem tetszett. – Nem tetszett – visszhangozta Richárd, és a szája kezdett legörbülni. – Nem ez a vége – felelte William, és megborzolta az örököse mogyoróbarna haját. – Távolról sincs vége, bár ami engem illet, nekem sem tetszett. – Még kevésbé tetszik majd, ha elmondom, hogy Longchamp újra a király mellett van – folytatta Wigain. – Richárd érvénytelenítette a száműzetésére vonatkozó rendeletet, és visszafogadta a szolgálatába. Szüksége van a régi kancellárjára, aki mindenből pénzt tud csinálni, ráadásul Longchamp mindig is olyan síkos volt, mint egy angolna. William gyomra felfordult az undortól. A kezét továbbra is a fia fején hagyta. – Meg sem kell kérdeznem, ki uszította a királyt ellenem. Jobb, ha sietve útra kelek, mielőtt a legszörnyűbb felségárulással vádolnak. William addig hajszolta a lovát, míg Cirencester külvárosában végre sikerült utolérnie a testvére temetési menetét útban a katedrális felé. Aline hat hivatásos siratót bérelt, akik hosszú, sötét köpenyben, bő csuklyában vették közre a koporsót. Időnként feljajdultak és a mellüket verték. Aline sápadt volt, mint egy kísértet, a szeme karikás lett a kimerültségtől, de uralkodott

magán. Bármennyi bánatot és nehézséget kellett is elviselnie, a John Marshallal kötött házassága méltóságteljesebbé és érettebbé tette. William leszállt a lováról, hogy gyalog kísérje tovább a bátyját utolsó útjára. John kardja, amely valaha az apjuké volt, a vörös selyem szemfedélen feküdt. William lelke sajgott, és már bánta, hogy nem kerültek közelebb Johnnal egymáshoz, de ezen már nem változtathatott. Jack is leszállt a lováról, és szótlanul beállt a gyászolók közé. William többi lovagja követte a példáját. – Végül nem kellett megadnia magát – jegyezte meg Aline Williamnek és Jacknek, akik mellette lépkedtek a gyászmenetben. Ő is sötét köpenyt és csuklyát viselt, de alatta egy drága vörös gyapjúruhát, amely minden lépésnél elővillant a köpeny alól. – A teste nem bírta tovább, és miatta örülök, hogy így történt, hogy nem kellett lemondania a várról, és büszkén távozhatott erről a világról. Lejött a várfalról, hogy megpihenjen. – Aline az ajkába harapott. – A lépcső végében összeesett. Mire odaértem, a lelke már elszállt. Nem volt mit tenni. – Én is örülök, hogy így történt, és Marlborough uraként halt meg – mondta rekedten William. – Bár jobban szerettem volna, ha életben marad. Komor, töprengő hallgatásba burkolódzva mentek tovább, majd hosszú idő múlva William odafordult a mellette lépkedő sápadt lányhoz. – És most mihez kezdesz? A lány reményvesztetten megvonta a vállát. – Visszatérek a családomhoz... egy újabb házassággal szolgálom őket, és reménykedem, hogy az új frigy jó lesz. William szívét még inkább összeszorította a bánat és a megbánás. – Én is remélem, milady. A Cirencesterben tartott virrasztást és misét követően William az unokaöccsét és a lovagjai többségét hátrahagyta, hogy az út hátralevő szakaszán egészen a bradenstoke-i apátságig kísérjék a koporsót, ő pedig felkészült, hogy lóhalálában Huntingdonba vágtasson. Cirencesterben még lovaggá ütötte az ifjú Jack Marshalt. – Mivel atyád egyetlen fia és immár felnőtt férfi vagy, kijár neked a lovagi cím – mondta, miközben Jack derekára kötötte az apja kardját. – Egyébként is rászolgáltál, és úgy illik, hogy atyád temetési menetét a család egyik felnőtt tagja és egy felesküdött lovag vezesse. – Bűntudat mardosta a lelkét. Tudta, hogy neki kellene Bradenstokeba lovagolnia a menettel, de nem engedhette meg magának ezt a fényűzést. Jack bólintott, az állkapcsa megfeszült. Látszott rajta, hogy alig tudja visszafojtani az érzelmeit. William, megszorította a vállát. – Amikor megtetted atyád iránti kötelességedet, gyere utánam Nottinghambe! Szükségem lesz rád. A katedrálisból kilépve mélyen beszívta a kesernyés márciusi levegőt, és felkészült a következő próbatételre.

Csak késő délelőtt ért Huntingdonba, pedig hajnalban indult el Bedfordból. Williamet és három lovagját feltartóztatták a városkapuban, és egy hírnök előrefutott, hogy jelentse a királynak az érkezésüket. Mialatt William tajtékos lova nyergében várakozott, magán érezte a gyanakvó pillantásokat, és nem kellett megerőltetnie a képzeletét, hogy kitalálja, mi jár a férfiak fejében. – Kevés emberrel érkeztél, milord – jegyezte meg a zsoldosok kapitánya, aki a kaput őrizte. A kardmarkolatával játszott. – A csapatom később követ – felelte közömbös hangon William. – Nottinghamben csatlakoznak hozzánk. A zsoldos bólintott, és nem válaszolt, de William érezte, hogy arra gondol, vajon kinek az oldalán harcol majd. Senki sem ajánlotta fel a vendégszeretetét, de William nem akadékoskodott. Ismerte már ezt a játékot, és járatos volt benne. Leszállt a lováról, ráhajított egy takarót az állat izzadt hátára, aztán intett a lovagjainak, hogy tegyék ugyanezt. Katonai témákról beszélgetett velük, és magabiztos fellépést mutatott, bár belül úgy feszengett, mint aki hangyabolyra ült. A hírnök végül azzal az utasítással tért vissza, hogy Williamet kísérjék a király sátrához. William Longchamp is a hírnökkel tartott, és sűrű fekete szakálla sem takarta el dölyfös mosolyát. Kétségkívül élvezte, hogy megbosszulhatja a régi sérelmeket. – Hajszálon múlik az életed, Marshal – fröcsögte rosszindulatúan Longchamp. – A te érdekedben is remélem, hogy ékesszóló kedvedben vagy! William keményen farkasszemet nézett a püspökkel. – Sokszor múlt már hajszálon az életem, mégis itt vagyok. A király vagy kiismert mostanra, vagy nem. Ezen a szavak – bármilyen ékesszólóak legyenek is – semmit sem változtatnak. Longchamp ajka megvető mosolyra húzódott. – Nem bizony – mondta sokat sejtető hangon. – És a király már várja, hogy elmond, amit akarsz, és utána ítélkezhessen. William átadta a lova gyeplőjét Roger D'Abernonnak. – Készen állok – közölte a püspökkel nyugodtan. – És nem félek az ítélettől. – A nottinghami helyőrség még mindig nem adta meg magát a királynak – mesélte Longchamp, míg Williammel átvágtak a táboron. – Keményen küzdenek, de bennünk méltó ellenfelükre akadtak. Az a kár, hogy a bírók egyáltalán visszaadták Jánosnak. – A hangja kifejezéstelenül csengett, de mivel William volt az a bíró, aki Nottinghamért felelt, és azért, hogy később a béketárgyalások idején átadják Jánosnak, a szavait sem ártatlan, sem közömbös megjegyzésnek nem lehetett tekinteni. – Úgy cselekedtem, ahogy helyesnek találtam – felelte William kurtán.

Longchamp kelletlenül elmosolyodott. – Ennél ügyesebb választ kell kitalálnod, Marshal – jegyezte meg. – Hát, nem is tudom – vágott vissza William. – Mások elég könnyen megúszták, ha belegondolunk, milyen visszaéléseket követtek el a király távollétében, dokumentumokat hamisítottak, rossz célra használták fel a királyi pecsétet. Longchamp összehúzta a szemét. – Nem követtem el árulást. Ugyanezt viszont nem mondhatom el rólad és a bátyádról. Williamnek ökölbe szorult a keze, és nagy erőfeszítésébe került, hogy uralkodni tudjon magán. Szerencsére közben odaértek a király sátrához, és Longchamp kifogyott az időből, nem hergelhette tovább. William megtorpant, és a szélben felpúposodó, vörösre és aranyra festett, nagy bronz csúcsdísszel megkoronázott sátrat nézte. Az őrök mögött félrevonták a bejárat sátorlapjait, és láthatóvá vált a damaszkuszi selyemmel bélelt sátorbelső. Balról egy szőrmetakaróval borított ágy állt, jobbra pedig egy összecsukható székekkel és padokkal körülvett asztal. Középre a király trónszékét helyezték, amelyet különféle fegyverek vettek körül, egy bükkfa oszlopra akasztva pedig ott lógott a király sodronyinge is. A földet vastagon fedte a zöld sás, itt-ott tavaszi virágok, kankalinok és friss százszorszépek tűntek elő, és színt varázsoltak a zöld sásszőnyegbe. William gyomra felkavarodott. Richárd a harisnyáját húzogatva lépett ki a sátor függönnyel eltakart végéből. Vörösesszőke hajában ezüst szálak csillogtak, és a nap, a szél és a fogság szűkölködései éles ráncokat véstek az arcára. Harminchét éves volt, de tíz évvel idősebbnek látszott. A nyakánál nyitott inge és tunikája alól előbukkant erős vörösesbarna mellszőrzete, de rendetlen öltözéke ellenére is királyi volt a megjelenése. William nyelt egyet, aztán belépett a sátorba, és letérdelt. Körülötte felszállt a sás növényillata, és William ökölbe szorította a kezét. Több mint negyven éve történt, hogy kisgyermekként István király sátrában játszott; ártatlan, mit sem sejtő fiúcska volt, akinek hajszálon múlt az élete. Ha nincs az a régmúlt nap, valószínűleg most nem lenne itt, gondolta. – Hagyjatok magunkra! – parancsolta Richárd a szolgáknak és az őröknek. – Te is, püspök uram – intett Longchampnak. – De felség! Tanúkra van szükséged, és… – kezdte Longchamp, aki kétségbeesetten vágyott rá, hogy maradjon, és szemtanúja lehessen ellenfele megaláztatásának. – Azt mondtam, hagyjatok magunkra! – ismételte meg ellentmondást nem tűrő hangon Richárd. – Ez az ügy csak kettőnkre tartozik: rám és a marsallra. Longchamp egy pillanatig tétovázott, aztán meghajolt és kicsörtetett a sátorból. A köpenye suhogása nyomán hideg huzat támadt, és megcsapta Williamet. – Elkéstél a találkozóról, Marshal – jegyezte meg Richárd egy kis idő múlva, és intett, hogy álljon fel. – Reggelre vártalak.

– Olyan gyorsan vágtattam, ahogy a lovam bírta, felség – válaszolta William. Sikerült leküzdenie a kísértést, hogy izzadó tenyerét a köpenyébe törölje. – De a csapatod nélkül érkeztél? William felegyenesedett, és szembenézett Richárddal. A tarkója bizsergett. – A csapatom Nottinghambe megy, és ott vár. Jelenleg az unokaöcsém parancsnoksága alatt áll, és a bátyám temetési menetét kíséri Bradenstoke-ba. Richárd összeérintette az ujjvégeit az ajkánál, majd járkálni kezdett a sátorban, mint egy éhes oroszlán. – A bátyád – szólalt meg végül. – Hallottam, hogy meghalt, és sajnálom. Kár, hogy fellázadt ellenem. – Hű volt az öcsédhez, felség. – Hű valakihez, aki állhatatlan, és sejtelme sincs a hűség szó jelentéséről. Mondd csak, Marshal, a te hűséged húrját túlfeszítették-e? – Nem annyira, hogy elpattanjon, felség. Richárd ránézett, és William rezzenetlenül állta a tekintetét. – Leveleket kaptam Cipruson, amelyekben az állt, hogy elárultál, és átalltál az öcsémhez. És ugyanezt hallottam, amikor Angliában partot értem. – Bárki… – vetett jelentőségteljes pillantást a válla fölött William a sátor bejáratára, amelyen keresztül pár perce Longchamp nagy dérrel-dúrral távozott – …írta is, hazudott. Sosem szegtem meg az alattvalói hűségeskümet, ha egyszer letettem. – Csakhogy hűséggel tartozol az öcsémnek az ír földjeid és a cartmeli hűbérbirtokod után. – De Striguil és Longueville után nem, felség, sem pedig a bírói tisztségem után. Igaz, hogy támogattam János urat, amikor Ely püspöke túllépte a hatáskörét, de ezt édesanyád, a királyné és Rouen érseke parancsára tettem, aki viszont a te felhatalmazásod szerint cselekedett. – Jobb kezével úgy tett, mintha elhajítana valamit. – Vagy bízol bennem, felség, vagy nem, és akkor itt és most vége. Richárd felmordult. Az ajka kelletlen mosolyra húzódott. – Anyám és Walter de Coutances számtalanszor felszólaltak az érdekedben – mondta. – Igazság szerint csaknem lerágták a fülem. És a magad módján ékesszóló voltál, amennyiben a váltságdíjamhoz való hozzájárulásod nyilatkozatnak fogható fel. – Richárd csettintett, és a szolga bort töltött két kupába. William pillantása megrebbent. Egy pillanatig mintha két jelenés lett volna rajta és Richárdon kívül a sátorban: a beesett szemű, ösztövér István király, akit gondok gyötörtek, mégis volt mosolya egy szőke kisfiúnak, aki nem sokban különbözött William négyéves fiától. A lába alól a sás gyomorforgató illattá hullámokban tört fel. Richárd átnyújtotta a színültig töltött kupát Williamnek. – Kevés ember van a világon, akiben megbízom, és az öcsém semmiképpen sem tartozik közéjük, bár vannak erényei, és még a hasznomra lehet. Bármit gondolj is a

kancelláromról – és elismerem, hogy Longchamp részben olyan, mint a róka, részben olyan, mint egy kígyó –, teljes mértékben az elkötelezettem, akinek a szolgálatait értékesnek találom. De te, Marshal… – A hatás kedvéért szünetet tartott, és William visszafojtotta a lélegzetét. – Elvehetted volna az életemet, de mégsem tetted – mondta Richárd. – Tűzbe boríthattad volna a délnyugatot, ha a lázadás során az öcsémhez csatlakozol. A saját véred fölébe helyeztél. Egyesek szerint mindezt azért tetted, hogy a saját ügyedet szolgáld, kivált a kancellárom hangoztatja ezt, de vesztett a veled való összecsapásokban, és rosszul viseli a megaláztatást. Anyám szerint nálad nincs hűségesebb ember…, és egy királynak mindenekfelett a hűséget kell méltányolnia. William tudta, hogy a szavaknak fel kell bukkanniuk. Jóformán egész életében álmaiban hordozta István királlyal történt találkozásának az emlékét, amely nemcsak emlék, de megérzés is volt, ezt most már egészen biztosan tudta. A kezében tartott kupával várta, hogy a hűségre igyon, és remélte, hogy nem látja viszont a bort. Richárd elgondolkodva bólintott. – De anyám téved – folytatta. – Vagy legalábbis a szavak megválasztásában… William megmerevedett. A jelenetnek nem így kellett volna lejátszódnia. – Valóban méltányolom a hűséget, de a becsületességedet még jobban. Van ugyanis egy árnyalatnyi különbség. A becsület tartott az apám mellett, és az fúrta bele a lándzsádat a lovam oldalába…, és ez hozott ide ma. Azt teszed, ami helyes és igazságos. William ebben nem volt egészen biztos. Az igaz becsület ma Bradenstoke-ba vitte volna, ahol illendő keretek között eltemeti a bátyját ahelyett, hogy csak a cirencesteri gyászmiséjén vesz részt, majd az utat levágva idevágtat a királyhoz. Huntingdonba a kényszerűség és az önzés hozta, de ha ezt Richárd másképp akarja nevezni, ám legyen, gondolta. Hűség, becsület, kényszerűség. Mind érvényes, mindegyik alakította az életét, és így vagy úgy továbbra is alakítja majd. Richárd felemelte a kelyhét. – A jövőre! William komor mosolyt erőltetett az arcára. – Bármit is hozzon – mondta rá, és arra gondolt: erre talán képes lesz a kupáját emelni.

Epilógus Portsmouth, 1194 májusa

William lenézett a bölcsőben alvó kislányra. A gyermek hangosan szuszogott álmában, apró ökle olyan volt, mint a még összeboruló tavaszi levelek. Az idő alatt született, míg Richárd a nemrég megadásra kényszerült Nottingham várát ostromolta. Amikor William Striguilba ért, anyát és lányát

épségben, egészségben találta, és ez az ajándék felbecsülhetetlen értékkel bírt a számára. A kislány a Mahelt nevet kapta a keresztségben, és csaknem hathetesen az újszülött ráncos, gyűrött kis arcát az egészséges, jól táplált csecsemő rózsás fehérsége váltotta fel. A haja vöröses volt, a szeme kék és rövidlátó, de bizonyos jelek arra utaltak, hogy idővel szürke lesz. Williamet mindig elbűvölte, amikor ránézett. Will és Richárd kevésbé rajongtak érte: jobban érdekelte őket a játék kardjuk és a falovuk, mint a kishúguk. Will – a legidősebb és legtudatosabb lévén – most inkább nagy izgalommal várta a tengeri átkelést. William tekintete a bölcsőről a fából ácsolt, hosszú épület nyitott ajtajára esett. A fiai nevetve, egymást kergetve, a dajkájukkal a nyomukban rohantak el mellette. Április végén iszonyatos viharok köszöntöttek rájuk, és Richárd kísérletei, hogy Normandiába hajózzon, rendre kudarcot vallottak a szakadó esőben és a vad szélben, amely hatalmas hullámokat korbácsolt a vízen. Egyszer már tengerre is szállt, de a hajót visszasodorta a szél a kikötőbe. Ma azonban meleg, földillatú szél fújt, ráadásul Normandia irányába, és tökéletes idő ígérkezett az átkeléshez. – Milord! – A kislány dajkája mélyen meghajolt előtte, azután lehajolt, hogy felvegye a gyermeket, és egy meleg úti takaróba bugyolálja. Mahelt tiltakozva nyögdécselni kezdett, a homlokát ráncolta, de nem ébredt fel. Egy fegyveres ajtónálló felkapta a bölcsőt, hogy a rakpartra vigye, a dajka pedig követte, és közben halkan dudorászott a csecsemőnek. Isabelle kint felügyelte, ahogy az utolsó bútordarabokat és csomagokat is felhordják a hajóra, de most bekukkantott az ajtón. – Kész vagy? – kérdezte. Vastag kockás gyapjúból varrt, mókusszőrmével szegett ír köpenyt és nehéz, ilyen időre való ripszselyem fej fátylat viselt. A szemében vidámság, bosszúság és megértés csillogott. Jól tudta, William mennyire gyűlöli a tengeri utazást. William bekapcsolta a köpenye csatját, és kihúzta magát. Bár meleg volt, a szél még most is vadul fújt, és a tengeren csak felerősödik. Isabelle-re mosolygott. – Igen, készen állok – felelte, és kilépett a napsütésbe. Isabelle felnézett rá, a szeme a nyári tenger kék színárnyalatait tükrözte. Szertartásosan William kezére fektette a kezét, és titkon a férje csuklóján levő érre siklott a hüvelykujja. Enyhén megnyomta az eret, amivel mély szeretetét és támogatását akarta kifejezésre juttatni. Együtt sétáltak le a hajóhoz, és bár lovagok, fegyverhordozók, lovászok és szolgálók, gyerekek és dajkák hada kísérte őket, úgy érezték, mintha kettesben lettek volna: szerelmesek, akiket meghitt kapcsolat köt össze, de akik mégis élvezik, hogy ezen a ragyogó tavaszi délelőttön újra összetalálkoztak. A rakpart mellett már csak egyetlen magányos evezős hajó állt, a szegélydeszkát zöld és arany pajzsok díszítették, az árboc tetején és a

fedélzeten összetákolt kalyibán vörös sárkányos zászlók csapkodtak. A tenger csillogott a ragyogó délelőtti napsütésben, és a hajók többsége, köztük Richárdé és Eleonóráé már kifutott a nyílt vízre. Nagy tömeg verődött össze a rakparton, és William lószállító hajója éppen most indult útnak. William összehúzta a szemét, és a fedélzeten ki tudta venni Rhys és az unokaöccse, Jack alakját, aki úgy döntött, inkább a lovakkal és új fekete csatalovával utazik együtt. William mélyen beszívta a sós tengeri levegőt, és keresztet vetett. Nem annyira a tengeri utazás gondolata késztette erre, mint a tudat, hogy a lehető legnagyobb örömét akarta lelni a feleségében, a családjában és a birtokaiban, azzal a testét feszítő életerővel, ami semmit sem csökkent azóta, hogy ifjúként Drincourt-ban harcolt. A szemfedél, amelyet Jeruzsálemben vett, az úti ládája mélyén feküdt, de remélte, nem lesz rá addig szüksége, míg a gyermekei fel nem nőnek, és élete kelyhét fenékig nem üríti.