ÉLETÜNK LEGSZEBB NYARA

Adriana Trigiani az 1970-es években a virginiai Big Stone Gapben nőtt fel. Évtizedek óta sikeres írónő. Színdarabjaival és dokumentumfilmjeivel számtalan díjat nyert. Jelenleg New Yorkban él férjével. Magyar nyelven első regényét veheti kézbe az olvasó.

Adriana Trigiani

ÉLETÜNK LEGSZEBB NYARA

Geopen Könyvkiadó 2004

A mű eredeti címe: Big Stone Gap © 2000 by The Glory of Everything Company Hungarian translation: © Szűr-Szabó Katalin, 2004

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

ISBN 963 9093 95 5 Kiadja a Geopen Könyvkiadó, 2004 Felelős kiadó a kiadó ügyvezető igazgatója Szerkesztette: Borbás Mária Nyomdai előkészítés: Geografika Borítóterv: Váradi Gábor www.geopen.hu

Timnek

Big Stone Gap a képzelet műve. Noha a regény hatodik fejezetét és néhány egyéb utalást John Warner és Elizabeth Taylor 1978-as valóságos kampánya ihlette, amelynek során valóban megálltak a virginiai Big Stone Gapben, és Elizabeth Taylor kórházba került, mert megakadt a torkán egy csont, a könyvben leírt látogatás minden részletében képzelt és kitalált. Az Elizabeth Taylornak vagy John Warner-nak tulajdonított és itt leírt események, cselekedetek, párbeszédek, az általuk viselt ruhák vagy általuk képviselt álláspontok semmiképp sem óhajtanak rossz fényt vetni Elizabeth Taylor bámulatos pályafutására és sztár mivoltára, és nem akarják lejáratni az Amerikai Egyesült Államok választott hivatalaiért folytatott demokratikus kampányokat. A többi szereplő, esemény és párbeszéd a szerző képzeletének gyümölcse; valódi személyekhez vagy eseményekhez való hasonlatosságuk puszta véletlennek tekinthető, és nem változtat a mű fiktív jellegén.

4 Életünk legszebb nyara

Életünk legszebb nyara

Első fejezet Olvasásra alkalmas hétvégének ígérkezik. A Francia Klub tegnapi süteményvásárán egy tucatot vettem Vernie Crabtree tök jó csokis sütijéből. (Fogalmam sincs, mit tesz bele, de egyszerre szívós és ropogós.) A süti, egy kancsó kávé és egy jó könyv, másra már nincs is szükségem erre a hétvégére, amire esőt jósoltak. A hegyeink közt kora szeptember van; napközben kellemesen meleg az idő, de éjszaka hűs köd szitál, s emlékeztet bennünket arra, hogy küszöbön az ősz. A Wise megyei mozgókönyvtár szememnek kedves látvány. Valahányszor megpillantom, amikor a hegyi úton gurul lefelé, mint egy tank, majd nagy ívben, nehézkesen rákanyarodik a Shawnee sugarúira, úgy intem le, mint egy régi barátot. Amióta csak az eszemet tudom, ezen a sarkon várom minden áldott pénteken. Lehet, hogy a mozgókönyvtár csak egy államilag üzemeltetett busz, de az én szememben történeteket, tudást és magát az életet hordozó, csillogó-villogó királyi hintó. A könyveknek még az illatát is szeretem. Gyakran hallom másoktól, hogy egyik legmaradandóbb gyermekkori emlékük nagyanyjuk házának szaga. Nagyanyámat sosem ismertem, de a mozgókönyvtár mindig mellettem volt. A legfontosabb tudnivalókat az életben könyvekből szereztem. Megtanítottak arra, hogyan alkossak képet másokról. A leghasznosabb, amit valaha olvastam, megtanított rá, hogyan olvassak az emberi arcokban; ezt az ősi kínai tudományt siang mien-nek hívják; azt vallja, hogy a szem mérete, a száj vonala és a homlok szélessége az ember jellemére mutat. A fül elhelyezkedése az intelligenciát jelzi. Az előreugró áll makacsságra vall. A mélyen ülő szem titkolódzó jellemről árulkodik. Az összenőtt szemöldök pontos választ ad arra a kérdésre, hogy Képes lenne-e ez a férfi puszta kézzel végezni velem? (Igen.) Még a gödröcskének is van jelentése. Nekem van gödröcském, és az arcjóslás szerint harmincöt évesen valami csodálatos történik velem. (Négy hónap telt el a születésnapom óta, de még nem adtam fel a reményt.) Ha valaki az én arcomból próbálna olvasni, kellemes embernek találna: barna szem, fehér fogak, formás száj, és némi jóindulattal nemes vonalúnak nevezhető orr. Vastag a szemöldököm, ami gyakorlatias jellemre utal (gyógyszerész vagyok, ennél ugyan ki lehetne gyakorlatiasabb?). Nőies az alakom – a környéken azt mondják, amolyan hegyvidéki lány forma a lábam erős, a fenekem lapos, amit a kabát jótékonyan eltakar. Ma kissé idegessé tett az érzés, hogy hátralevő életemet Big Stone Gapben élem le. Nem veszek levegőt, akárcsak olyankor, amikor erősen töröm a fejemet. A lélegzetvétel visszafojtása káros az egészségre, így lassan és mélyen beszívom a levegőt. Szénpor ízét érzem. Nem bánom: annak bizonyítéka, hogy van még gazdaságunk. Valamikor arra számítottunk, hogy városunk a „Dél Pittsburgh-je” és „Virginia szénbányászati központja” lesz. Ez sosem vált valóra, tehát mindig is a nagy szénbányászati vállalatok kényének-kedvének kiszolgáltatott helyzetben leszünk. Amikor azt állítják, fogyóban a szén ezekben a hegyekben, hogyan is kételkedhetnénk a szavukban? Szép helyen élek. Este hatkor leszáll a tintakék este. Sehol másutt nem ilyen átható a föld és a növényzet illata. Gap határozottan romantikus város.



Még a vonatfütty is muzsikál: édes oboahang a sötétségben. Gap vágyódással tölti el a szívet. A mozgókönyvtár megállt a piros lámpánál. A könyvtáros és sofőr egy pusztán a szórakozásnak élő nő, Iva Lou Wade. Negyvenes éveit tapossa, de még nem tűzte ki a zászlót szexuális élete magaslatára. Jól játssza a szerepét. Ha meg akarnánk festeni, a képen aranyos szegélyű, rózsaszín felhőn ülne, és jó sok látszana a lábából. Annyi parfümöt szór magára, hogy amikor a mozgókönyvtárban járok, estig rajtam marad az illata. (Nagy szerencse, hogy szeretem a Coty ,,Emeraude”-ját.) Apám mindig azt mondogatta, hogy egy nőnek épp ilyennek kell lennie. – Egy nőnek félreérthetetlenül jeleznie kell a férfinak a jelenlétét. Iva Lou nem hagy kétséget afelől, hogy nő, amikor belép egy szobába. – Én ilyenkor sosem szóltam semmit, csak a szememet forgattam. Iva Lou nehezen boldogul a parkolással. Egy postai teherautó rosszul állt meg a posta előtt, és elfoglalta szokásos helyét, ezért int, hogy a benzinkúthoz áll be. Kent Vanhooknak bizonyára semmi kifogása ellene. Odavan Iva Lou-ért. Melyik férfi ne lenne? Iva Lou egyforma figyelemben részesít minden férfit. Úgy vizsgálja meg őket, mint a gazdasszony a tojást: Isten tökéletes teremtményei, akiket táplálásra teremtett. És Iva Lou még nem találkozott olyan férfival, aki ezt ne tartaná nagyra. A férfiak bolondítása istenadta tehetség, akárcsak hallás után zongorázni. Nem mindenki született csodagyerek, de az Iva Lou-hoz hasonló nők művészi tökélyre fejlesztették a férfiakkal való bánás képességét. A mozgókönyvtár ajtaja szisszenve kinyílik. Leesik az állam, amikor meglátom Iva Lou szerelését. Jégkék, magas nyakú pulóvere úgy tapad a testéhez, hogy az embernek az az érzése, kívül viseli a melltartóját. Halványkék, sárga és zöld kockás, feszes nadrágja azt a benyomást kelti, mintha szalagokat tekert volna a lábára. Iva Lou-nak még ültében is hihetetlen az alakja. De eltöprengek rajta, ebből mennyi köszönhető a fűzőjének. Előfordulhat-e, hogy testrészei olyan jól idomítottak és aládúcoltak, hogy valódi alakját lágy ívű homokóraformára alakította? Arca gyermeki: apró áll, nagy kék szem, rózsabimbó száj. Szemfoga metszőfoga elé tolakszik, de neki még ez is jól áll. Szőkesége húsvéti szalmasárga, haját feltornyozva viseli, a begöndörített fürtökön át lehet látni. Rengeteg divatékszert hord, mert könyvtárosi munkája mellett ezekkel házal. – Cserét ajánlok. Sampont egy sikerkönyvért. – Egy szatyornyi sampont nyújtok Iva Lou felé. A minták gyógyszertáramból, a Mulligan Patikából valók. – Megegyeztünk. – Iva Lou elmarja a szatyrot, és a mintákat nézegeti. Az újdonságok polcára mutat. – Muszáj elolvasnod a Kapitányok és királyok című könyvet, Ave Maria. Tudom, szívem, hogy nem szereted a történelmi műveket, de ebben szex is van! – Hát neked sosem elég a románcból, Iva Lou? Big Stone Gap férfilakossága felének elcsavartad már a fejét. Lekezelően vigyorog. – Csak a felének? Na mindegy, azért bóknak veszem. – Félig olasz vagyok, ezért Iva Lou rendületlenül magánhangzót bigygyeszt a szavak végére. Néhány elengedhetetlen olasz kifejezésre megtanítottam, ha a nemzetközi románcarénába nyílna belépési lehetősége. Óvakodtam attól, hogy halálra kacagjam magam, amikor Iva Lou egy nap anyámon próbálta ki őket. Mit mondjak, nehéz volt megállnom.



Iva Lou-nak van egy fontos életcélja: szeretkezni akar egy olasszal, hogy kiderítse, valóban a világ legnagyszerűbb szeretői-e. – Az olaszok az én Matterhornom, szívem-ó – mondogatja. Kár, hogy errefelé egy sem akad. Az itt lakók jobbára skótok-írek vagy melungok (török-francia-afrikaiindián és még isten tudja, kiknek a keverékei; fent élnek a hegyekben, és maguknak való emberek). Zackie Wakin, a város áruházának tulajdonosa, libanoni. Anyámmal mi ketten voltunk olaszok, aztán öt éve jött egy zsidó, Lewis Eisenberg, aki ügyvéd volt a New York állambeli Woodburyben. – Mindig a harmadik lehajtható széken ülsz. Miért? – kérdezi Iva Lou, de fel sem néz az úti fényképezésről szóló nagy, színes albumból, amit épp lapozgat. – Kedvelem a hármast. – Mondok neked valamit, szívem-ó. – Iva Lou tekintete révedezőn, titokzatosan csillog. – Amikor lelépek ebből a szénbányából, és életem nagy utazására indulok, nem pocsékolom az időt arra, hogy a Circus Maximust fényképezgessem – mélyül el rekedtesen, szexisen a hangja. – Nem izgatnak a kövek meg a romok. Húst és vért akarok! Egy pompás, széles vállú, nagydarab európai férfit. Fütyülök a nevezetességekre, nekem csak a pasikat mutassák meg. A márvány nem szorít magához, bébi – majd mély sóhajjal hozzáteszi: – Ajaj! Iva Lou kávét kutyul magának, és nevet. Folyton szüksége van arra, hogy felpörgesse magát. Engem is mindig megkínál, de köszönettel visszautasítom. Egyetlen tiszta műanyag pohara egy romantikus randevúhoz segítheti. Miért fecsérelné rám? – Megkerestem neked azt a végrendeletekről szóló könyvet, amit kértél. És itt az egyetlen, amit a bánatról találtam. – Iva Lou úgy emeli a magasba az Ahogy oszlik a bánat című könyvet, mintha divatbemutatón volna. A szép borítón rokokó kerubok és felhők gömbölyödnek. Az angyalok mosolya azonnali vigaszt nyújt. – Hogy boldogulsz? – Iva Lou szemébe nézek. Ártatlan arckifejezése a kerubokéhoz hasonlít. Valóban érdekli, hogy vagyok. Anyám 1978. augusztus 2-án halt meg, pontosan egy hónappal ezelőtt. Életem legszörnyűbb napja volt. Mellrák vitte el. Sosem hittem volna, hogy mindkét szülőm rákban hal meg, mégis így történt. Mama ötvenkét éves volt, ami hirtelen rettenetesen fiatalnak tűnik. Tizenhét volt csak, amikor Amerikába jött. Apám tanította angolra, de anyám mindig is erős akcentussal beszélt. Nagyon hiányzik a hangja. Amikor lehunyom a szememet, néha még hallani vélem. Mama nem akart meghalni, mert nem akart magamra hagyni. Nincs testvérem. A Mulligan családban erősek a gyökerek, de az ágak már többékevésbé elhaltak. Anyám sosem mesélt Olaszországban maradt családjáról, így csak arra gondolhatok, hogy meghaltak a háborúban, vagy valami hasonló. Egyetlen élő rokonom a nagynéném, Alice Mulligan Lambert. Kellemetlen nőszemély. Férje, Wayne bácsikám egy életen át próbálta kiengesztelni, mindhiába. Alice néninek kicsi a feje, és penge vékony a szája. (Rémes kombináció.) – Kimegyek füstölni, szívem-ó. – Iva Lou a két kávéval és két cigarettával nagy nehezen leevickél a lépcsőn. Tizenöt másodpercbe sem telik, és Kent Vanhook lép ki a garázsából. Kezét egy rongyba törli. Iva Lou odanyújtja a műanyag poharat, ami elvész a férfi hatalmas markában. Cigarettáznak, és a kávét kortyolják. Kent Vanhook jóképű, ötvenes férfi, amolyan



magas, könnyen kezelhető cowboy típus. A nagy Walter Pigeonra hasonlít, csak gyérebb a hajzata. Amikor Iva Lou-val nevetgél, húsz évet fiatalodik. Kent felesége cukorbeteg, ki sem mozdul otthonról, és rengeteget panaszkodik. Tudom, mert havonta egyszer én viszem el neki az inzulint. De Iva Lou-val Kent mást sem tesz, mint nevet. Szeretek egyedül üldögélni a mozgókönyvtárban. Lehetőségem nyílik istenigazából átnézni az új könyveket. Halomba rakom őket, aztán átlapozom a régieket. Itt van a vésztartalékom, A kínai arcjóslás ősi művészete; apámra, Fred Mulliganra gondolok. Amikor tizenhárom éve meghalt, azt hittem, bánkódni fogok utána, de mind a mai napig nem tettem. Nem álltunk közel egymáshoz, de nem azért, mintha én nem próbálkoztam volna. Amióta az eszemet tudom, átnézett rajtam, ahogy az ember a lekvárosüvegen néz át, hogy lássa, maradt-e még valami benne. Fiatalabb koromban sok éjszakát átsírtam emiatt, végül egy nap felhagytam avval, hogy a szeretetére áhítozzam, és szívemben megszűnt a fájdalom. Ennek ellenére a betegsége alatt végig mellette maradtam. Apám, aki mindig is távolságot tartott, akkor váratlanul egynek érezte magát az emberiséggel. Fájdalmai voltak, és elkerülhetetlennek tűnt a halála. A szenvedés alázatossá tette. Szomorú, hogy a vele kapcsolatos legszebb emlékeim a betegsége idejéből valók. Akkor kölcsönöztem ki először a kínai arcjóslásról szóló könyvet. Azt hittem, ha olvasok apám arcvonásaiban, jobban megértem, miért volt olyan szemét velem. Hosszan tanulmányoztam. Apa arca szögletes volt és csupa kiugró él: téglalap alakú homlok, kemény állkapocs, hegyes áll. Kicsi szeme volt (a kétszínűség jele), duzzadt orra (az élet derekán adódó anyagi javak, amelyek nála a patikából folytak be), és penge vékony szája. A kegyetlenség jele. Amikor az ember a tévében a híradót nézi, érdemes egy pillantást vetnie a bemondó szájára. Garantálom, hogy egyiknek sincs felső ajka. Az ember nem a kedvessége révén jut ilyen álláshoz. Csaknem négy éven át időnként az én nevem, és csakis az enyém szerepelt az arcjósló könyv kölcsönzési lapján. Amikor Charlottesville-be utaztam, hogy bevásároljak a patikának, megpróbáltam megvenni a könyvet, hogy legyen saját példányom, de kifogyott. Iva Lou többször is megpróbálta nekem adni; azt mondta, bejelenti, hogy elveszett. De nem tehetem. Szeretem tudni, hogy itt utazik a jó öreg Iva Lou-val a mozgókönyvtárban. Merengés közben alighanem őket fixíroztam a szélvédőn át, mert mindketten engem néznek. Iva Lou rózsaszín cipőjével elnyomja a cigarettáját, és visszakapaszkodik a mozgókönyvtárba. Kent utánanéz, és úgy issza be tekintetével a látványt, mint erős feketéje utolsó cseppjeit. – Bocs. Kenttel belemelegedtünk a beszélgetésbe, aztán tudod, hogy van ez… – Nem gond. – Már megint az arcjóslás? Nem tudod még kívülről? Jesszuskám. Kisujját eltartva pecsétel a könyvekbe. – Viszlát jövő héten. – Fesztelenül intek Kentnek, hogy érezze, semmi kivetnivalót nem találok abban, ha az egyedülálló, szerelemre éhes és kapható Iva Lou-val társalog és cigizik. Megkönnyebbülten mosolyog vissza. Azt hiszem, Big Stone Gapben sokan vélekednek úgy, hogy titkaik biztos helyen vannak nálam. (Isten a megmondhatója, nem nagy örömömre szolgál, hogy tudom: a jegyző anális önki-elégítést végez.) ***



Még le kell szállítanom egy rendelést. Megígértem Mrs. Macnek – teljes nevén MacChesneynek –, hogy felviszem neki az új gyógyszert, amivel kordában tarthatja a magas vérnyomását. Errefelé „Almadzsem Nan”-nek nevezik, mert senki sem főz nála finomabbat. Odafent van a háza Cracker's Neck Hollerben, azaz az egyik hegyoldali zugban. Számtalan kanyar és forduló leküzdésével lehet oda feljutni, és valósággal száguldók a nagyobbakban, akárcsak Mario Andretti (egy másik híres olasz). A hegyi utak mindig veszélyesek: nincs védőkorlát, tehát csak magunkban és autónk műszaki állapotában bízhatunk. Ha az ember egy pillanatra nem figyel oda, könnyen leszaladhat az útról. A Brightwell fiúk egy ködös éjszakán elvesztették az uralmat a teherautójuk felett, és lezuhantak a mélybe. Estükben szerencsére fennakadtak egy fán. Egy rendőr talált rájuk másnap reggel, amint frissen teregetett ruhaként lengedeztek az ágon. A teherautót azonban elvesztették. Ütközéskor úgy hullott le róluk, mint a nadrág. A teherautó most a Powell Valley-i tó mélyén nyugszik. A Gap, vagy ahogy a zugokban, a „mélyedésekben” nevezik: a „lenti város”, a völgyben fekszik. A „mélyedésben lakók” kis közösségek a Blue Ridge hegy oldalában. Képtelen lennék bárkit is útbaigazítani hozzájuk, egyébként oda tudnék vinni bárkit. Sehol egy útjelző tábla, az ember egyszerűen tudja, merre kell menni. Amikor felmászunk az itteni legmagasabb csúcsra, öt állam – Virginia, Kentucky, Észak-Karolina, Tennessee és Nyugat-Virginia – határait láthatjuk. Az elválasztó vonalakat természetesen nem látni, csak tudjuk, hogy öt államot látunk, mert van egy emléktábla, amelyen ez áll, és mert az iskolában ezt tanították. Negyedik osztályos tanítónőm, az apró Miss Callahan nagyon boldog lenne, ha tudná, hogy megőriztem és most megosztom ezt a tudásmorzsát. A mélyedéseknek nevük és történetük van. A családok kis zugokat kerestek maguknak a hegyekben, aztán végleg ottmaradtak. Sokat elárul valakiről az, ahol letelepszik. Big Stone Gap az egyetlen hely, ahol valaha éltem; egyszer hagytam csak el, amikor főiskolára mentem. Az Indiana állambeli South Bendben a St. Mary'sbe jártam, egy kis női főiskolára. Amikor lediplomáztam, hazajöttem, és átvettem a patika vezetését. Szükség volt rám. Apám megbetegedett, és abba kellett hagynia a munkát, mama pedig nem boldogult egyedül. Nem mintha gyönge asszony lett volna. A visszajárót mindig nehezen számolta ki. Rekordidő alatt értem fel Cracker's Neckbe. A MacChesney-tanya egy tisztáson áll. Szögletes kőépület, négy kéménnyel. Az égő fa kőházban jobb illatot áraszt, és Mrs. Macnél mindig ég a tűz. Leállítom a kocsit, és várom, hogy a kutyák körüljárják. A hegyekben több száz vadon élő kutya tanyázik; falkában kóborolnak. Többségük nem veszett, de ha mégis, akkor kilövik őket. Hat sovány ebet számolok meg, ahogy a kerekeim körül szimatolnak. Időhúzásképp letekerem az ablakomat, és kiteszem a vevőimnek szóló jelet: fehér négyzet, amelyen ez áll: GYÓGYSZERSZÁLLÍTÓ. (Én rendeltem a rajzot: siető ápolónőt ábrázol.) Amikor meglátom Mrs. Macet, ahogy kikukkant az ablakán, összeszedem a bátorságomat, hogy kiszálljak a dzsipből. Nem szeretném, ha a vevőim gyáva nyúlnak gondolnának. Bevallom, jó érzés, hogy szemmel tart, míg kinyitom az ajtót, és kilendítem a kocsiból a lábamat. Könnyednek szánt mozdulattal kiegyenesedem, és magabiztosan lépkedek a kocsitól a bejárati ajtóhoz, mint Maureen O'Hara a John Wayne-nel közösen készített filmjei-



ben. Maureen O'Harának ugyanolyan rövid a dereka, mint nekem. Ő ihleti az öltözködésemet és a tartásomat. A hajviseletem is olyan, mint az övé: sima, hosszú, takaros fonat. Belőlem mégis kevesebb energia sugárzik: az én hajam barna, az övé csillogó vörös. A verandát frissen festették, sehol egy porszem rajta. A ház oldalában hosszú sorban csinosan, rácsosán halmozták fel a tűzifát. Igyekszem egyformán viszonyulni mindenkihez, de Mrs. Mac és rendezett otthona határozottan listavezető nálam. – Nem kapkodta el! – kiáltja Mrs. Mac, amikor felpattintja a szúnyoghálós ajtót. – Elcsevegtem Iva Lou-val. – Mindjárt gondoltam. – Mrs. Mac a tűzre mutat. – Jó kis tűz, igaz? – Sárga lángnyelvek nyaldossák a rácsot. – A legpompásabb tűz, amit valaha láttam. – Komolyan gondolom. – Kerüljön csak beljebb. Kukoricakenyeret sütöttem. Követem Mrs. Macet a konyhába: napsütötte, tágas helyiség, a mennyezeten vastag tölgygerendák. Zajt hallok a hátam mögött. Imádkozom, nehogy még egy kutya legyen, és lassan megfordulok. Padlómagasságból apránként szemmagasságig emelem a pillantásomat. Nem kutya, hanem férfi. Mrs. Mac fia, Jack MacChesney alsónadrágban – a rózsaszínre fakult kezeslábas alsó úgy feszül rajta, mint egy tornadressz. Egymásra nézünk, és olyan színű lesz az arcunk, mint amilyen eredetileg az alsója volt: pipacspiros. – Jesszusom, Jack, vegyél fel már valamit – förmed rá Mrs. Mac. – Igenis, assz'nyom – mondja Jack az anyjának szinte gépiesen. – Jó reggelt, Ave Maria – köszön aztán nekem, azzal sarkon fordul, és elindul. Nem tehetek róla, muszáj utánanéznem. Szép, formás hátsója van. Bárcsak nekem is ilyen lenne. Öves katonai dzsekimet lehúzkodom lapos fenekemen, és belépek Mrs. Mac nyomában a konyhába. Mrs. Mackel az ablak melletti nagy asztalhoz ülünk, ahol forró feketét tölt nekem a bögrébe. Isteni az illata. Mellé friss tejszínt és hófehér cukrot kapok. – Mi hír a városban? – kérdezi Mrs. Mac. Hegyvidéki arca van: tollhegygyel megrajzolható finom orr, fényes zöld cipőgombszem, ívelt száj, sima orca. Látszik, hogy fiatalon igazi szépség lehetett, és még ma is szemrevaló. – A Nan valaminek a rövidítése? – kérdezem. – Hogyan? A nevemre gondol? – Mrs. Mac csinos háromszögekre vágja a kukoricakenyeret a vastepsiben. – A mamámat hitták Nannek. A második nevem Harangvirág, mert amikor megszülettem, kéklett tőlük a mező. – Nan „Harangvirág”. Szép név. És mi volt a lánykori neve? – Istenkém, de sok kérdése van ma reggel! Gilliam. Nan Harangvirág Gilliam. – Tetszik – jegyzem meg kávékortyolás közben. Jack áll az ajtóban. Egy pillanatig tétovázik, mintha felmérné a helyzetet. Vagy talán csak nem akarja félbeszakítani a beszélgetést. A városban Jack Macként emlegetik. Száznyolcvan centinél is magasabb, de alacsonyabbnak látszik, mert vaskos a nyaka és a törzse. Az arca kerek és lágy, az álla határozott. Vékony, keskeny szemöldöke van és mogyoróbarna szeme. A szája szimmetrikus – az alsó és felső ajkak egyforma vastagok (nagyon ritka!) –, és az orra illik az arcához: erős orr, nem törik meg a vonala a két szem között, hanem sima ékként ugrik ki az arcból. Álla vonala is erőteljes, ami azt



jelenti, hogy amit az életben akar, annak utánamegy, és ki is harcolja. Jack Mac felöltözött; flaneling és kopott farmernadrág van rajta. A haja nedvesen tapad a koponyájához, a napfényben látom, hogy őszül és kopaszodik. Jack Mac és én egyidősek vagyunk, de nálam sokkal idősebbnek látszik. A középiskola négy évében jó, ha két szót beszéltünk; amolyan magának való típus. Mrs. Mac kávét tölt a fiának. – Ülj csak le, gyerekem – mondja neki nagy szeretettel. – Épp azt kérdeztem Miss Ave-től, hogy mi újság a városban. – Jack Mac biztos többet tud nálam. A zenészeknél csapódnak le a zaftos pletykák. – Gondolod? – nevet Jack Mac. – Végtére is te vagy a nagy rendező, te irányítod az információáramlást. Jack Mac a „munkámra” céloz (természetesen önkéntes munka): zenés szabadtéri drámánk, A magányos fenyő ösvénye rendezői posztjára. Hegyvidéki szerelmi történet – a plakát tanúsága szerint. Tizenhat nyárral ezelőtt született. A környéken sok a színészi és zenei tehetség, így a helyi vezetők úgy döntöttek, kiaknázzák. Úgy gondoltuk, ha a bányák bezárnak, a turizmus hasznot hajtó kiutat jelenthet. A szabadtéri dráma a Közép- Dél minden szegletéből vonz közönséget. – Nem akarom a számat jártatni – kezdem vészjóslóan –, de egy bizonyos Édes Sue Tinsley nagyon odavan a zenekari árokban az egyik zenészért. – Istenem, Jack, csak nem azzal a kis csitrivel jársz még mindig? – vonja fel bosszúsan a szemöldökét Mrs. Mac. – Büszkén mondhatom, mama, hogy fején találtad a szöget – jelenti ki Jack, és rám kacsint. – Az a lány nem alkalmas nehéz holmik emelgetésére. Mrs. Mac rám pillant, majd végigmér; kétségtelen, en-am súlyemelőnek teremtett az isten. – Ejnye, Mrs. Mac, nagyon kisajátítja magának az egyetlen fiát. Biztos megkedveli majd Édes Sue-t – igyekszem elterelni a témától. Jack Mac megkönnyebbülten néz rám. Mrs. Mac hosszan ecsetel valami csatornázási problémát, ami odafent a mélyedésekben jelentkezett, és amiről Hetilapunkban, a Post-ban olvasott. Nehezemre esik kézbe venni a helyi lapunkat, annyi a szövegben a helyesírási hiba. A helyesírás egyike erősségeimnek, így észreveszem, ha nem hibátlan. Mrs. Mac tojást, kukoricakását – ő maga készíti, ezért halványsárga, nem olyan, mint a bolti –, szalonnát, mézet ;s még isten tudja, mit tesz az asztalra. Jack Mac eszik, hegylakóhoz képest nagyon finom a modora. Szinte úri. És mindegy, miről duruzsol az anyja, olyan odaadással hallgatja, mintha világmegváltó igéket hirdetne. Milyen életet élhetnek idefent kettesben? Vajon hogyan szökik el Jack, hogy Édes Sue-val randevúzzék? Hogyan intézi, hogy Sue-nál aludjon, mit ad be az anyjának? Egyike a nehézségeknek, amelyekkel egy szüleivel egy fedél alatt lakó felnőtt gyereknek meg kell birkóznia. Egy évvel ezelőtt még nekem is ez volt a problémám, így aztán tudom, milyen keserves. Jack talán lejár a városba, és Édes Sue-nál alszik, amikor a gyerekek minden második hétvégére az apjukhoz mennek. Lehet, hogy valami elhagyatott út mellett a kocsiban szerelmeskednek, például az Epres Parcellánál vagy fent, a Harag Sziklánál, ahova a tinik járnak. Vagy talán Tennessee állambeli Kingsportba ugranak el egy motelbe, ahol senki sem ismeri őket.



– Merre kalandoztak el a gondolatai, Ave Maria? – kérdezi Mrs. Mac, miközben még egy kávét tölt nekem. Rajtakaptak, elpirulok, és ezt mindketten észreveszik. – Ábrándországban jár, mama. – Neem. A patikán járt az eszem. Fleeta fura stílust vesz ha sokáig távol vagyok. Jack Mac igazi úriemberként áll fel, amikor felemelkedem. – Nem, nem, ülj csak vissza. – Lovagiassága kissé zavarba hoz. Kihűl az étel. Mrs. Mac megböki a fiát. – Kísérd ki, Jack. – Köszönöm a kávét. És szóljon majd, hogy milyen az új gyógyszer, amit Daugherty doktor felírt. – Okvetlen, kedvesem – integet Mrs. Mac a lapáttal. – Siessen csak. Jack Mac udvariasan előreenged az ajtókban. A szúnyoghálósnál kínos jelenet zajlik le, mert én is odanyúlok, ő is, és a kezünk összeér. – Szénbányász létedre nagyon puha a kezed – jegyzem meg. Jack elmosolyodik. Mi a fene ütött belém, hogy éppen ez szaladt ki a számon? – Nem igazán. Simítsd csak meg az ujjhegyem. – Kinyújtja a jobb kezét, baljával megfogja az enyémet, és ujjamat az ujjához érinti. – Bőrkeményedés! – A gitártól. – Gyakoroltál. – Muszáj. Pee Wee Poteet és én kimondatlanul is versengünk. Gitár kontra hegedű. – Szerintem te nyersz. – Honnan veszed? – A felesége tegnap este rácsapta Pee Wee ujjára a kocsiajtót. Fájdalomcsillapítót kellett vinnem neki. – Szegény Pee Wee! – Nem véletlenül történt; a felesége féltékenységében éktelen haragra gerjedt, és utána vetette magát… – Magamba fojtom a szót. Bizalmas dolgokat mesélek ennek az embernek. Sosem teregetem ki mások magánügyeit! – Tetszik a parfümöd. – Iva Lou-ról ragadt rám – mondom, és négy árnyalatra pirulok (a világos bőr átka). – Nagyon kellemes, akárhonnét származik is. – Lemegyek a lépcsőn az udvarra. A kutyák körözni kezdenek körülöttem. – A ti kutyátok valamelyik? Jack nevet. – Nem, mind kóbor. Ilyentájt, amikor vége az esőzésnek, és a levelek sárgulni kezdenek, megrémülnek, mert nem találnak vizet. Tudják, hogy lágy a szívem. – Lenézek a kutyákra, és egy pillanatig szinte kedvelem a barna szemű és rózsaszín nyelvű vadállatokat. – Ugye, nem félsz tőlük? – Még hogy én? Ugyan már! Nincs, amitől félnék! – Gondolom, nem látja, hogy legyőzhetetlen vagyok, akárcsak Maureen O'Hara. A dzsip felé igyekszem, amikor utánam kurjant. – Hé, Ave Maria, hogy tetszik az új teherautóm?



Jack Mac a fészer melletti tisztásra mutat. 1978-as Ford kisteherautója égővörösen, fényesen csillog a napsütésben. – Csodaszép! – üvöltöm vissza. – Teljes extrával! – Isteni lehet! – Búcsút intek, és bemászom a dzsipbe. Mialatt visszafelé hajtok, azon jár az eszem, hogy MacChesneyéknél minden olyan tiszta. A város közepén forgalmi dugó támadt. Mindenki a szabadban kereskedik. Ráadásul ma van a villany- és gázszámlák befizetési határideje. Szeretem a várost, amikor nagy a nyüzsgés; úgy érzem, bármelyik pillanatban valami izgalmas történhet. Zackie Wakin, a tömzsi libanoni házalóból lett helyi vállalkozó végeket terít a járdára a boltja előtt. Alacsony – úgy százötven centi lehet –, a bőre tejeskávészínű, ajka telt (a nagyvonalúság jele). Mindig is szerettem a kirakatát: ZACKIE ALKALMI ÁRUHÁZA: RUHA, ÉS AMI MÉG KELL AZ EGÉSZ CSALÁDNAK. És nem tréfál! A kenyérpirítótól az aranyszandálig mindent tart. (Tapasztalatból tudom, mert egyszer egy gyógyszerészeti szakmai konferencia estélyére szükségem volt aranyszandálra, és nála kaptam!) – Miss Ave! – Zackie odaint magához. (Filmbeli sivatagi sejknek látszik, de úgy beszél, mint bárki a városban.) – Újabb árleszállítás? – Úgy ám. Túl kell adnom az árun az őszi újdonságok beérkezése előtt. Frye bakancs érkezik nagy méretben a jövő héten. Ugye, nem felejti el? – Egy pár erejéig feltétlen számíthat rám – ígérem. Zackie ragyog. Született kereskedő. A patika előtti parkolóban nincs üres hely, ezért a sikátorban második sorban parkolok, és a kocsiban hagyom a kulcsot, ha valaki ki akar állni. Látom, hogy Iva Lou még a benzinkútnál időzik, és Kent most bent ül mellette a mozgókönyvtárban. (Haladás.) Mielőtt belépek a patikába, megszemlélem az épületet. Az ablakkeretről pattogzik a festék, a felirat kifakult, a neon mozsártörő és mozsár fele szánalmasan villog. Mama betegsége alatt nem törődtem a bolttal. A vevőimet szerencsére nem érdeklik a sallangok; mindig tele a patika. Fleeta Mullins, egyetlen alkalmazottam és Gapben a legsoványabb nő, a pult mögött egyik cigarettáról a másikra gyújt. Még sosem láttam Fleetát cigaretta nélkül, pedig hányszor beszéltünk már a dohányzás ártalmairól. A köhögéséből kihallom a tüdőtágulás kezdetét, de Fleeta akkor sem hagyja abba. Még csak az ötvenes éveiben jár, és az arca máris ráncos, apró berakások sorakoznak rajta. – Szia, Ave Maria! – vakkant rám. – Szép a frizurád, Fleetsie – és komolyan is gondolom; most fésültette fel a haját. – Jeanne Pruett fejtetőn összefogott frizuráját utánoztam. – Fleeta finoman megpaskolja halántékára tapadó kis tincseit. – Bárcsak úgy is énekelnék, mint ő! – Az éneklés még nem minden. Lefogadom, Jeanne Pruett nem tudja kívülről a világranglistán szereplő összes birkózó nevét. – Hát nem. – Forgalmas délelőtt volt. – Kiürítem a pénztárgépet.



– Valami moratóriumot kell bejelentenünk ezekre az átkozott pénzgyűjtő perselyekre – morog Fleeta. – Akárhányszor beütök egy tételt, felborítok egyet. Igaza van. A pultunkon otthon készített perselyek tömege, tetejükön kézzel vágott nyílás. Iskolából jövet a gyerekek adják be, hogy különféle célokra pénzt gyűjtsenek. Az iskola képét a perselyre ragasztják, alá kerül a nevük és egy kézzel írt jelmondat. Most épp az általános iskolai Halloweenkirály és – királynő címéért folyik a versengés, és mivel nem kivételezek, akinek csak eszébe jut, mind itt hagyhatja a perselyét. Teena Lee Ball, egy helyes kis másodikos a pénztár előtt áll. Fleetára pillant, de aztán meggondolja, hogy tőle kérjen szívességet, és hozzám fordul. – A mamám azt mondta, Miss Mulligan, hogy biztos ki tetszik tenni a perselyemet a pultra, mert itt vásárolunk. – A mamád okos asszony, és igaza van. Ezt nevezik „tisztes csereüzletnek”. Tedd csak a perselyt a pultra. Lehet, hogy egymilliót gyűjtünk a célodra! Teena Lee elmosolyodik, és elöl kivillan a foghíja. A többi elé teszi a perselyt, és már ott sincs. – Nagyon lágyszívű vagy. Hagyd rám a gyerekeket, akik bejönnek ide! Ha én nem lennék, az emberek álló nap csak kihasználnának. Majd megmondom ezeknek az átkozott kölyköknek, hogy a Takarékbankba vigyék a perselyeiket, mert nekünk nincs helyünk, nekik meg három pénztáruk is van. Szemben a mi egy pénztárunkkal. Leemelek egy perselyt a pultról. – A Commer fiú megkapta a vesét? – Ha jól emlékszem, benne volt az újságban, hogy igen. Lecsavarom a Commer fiú perselyének fedelét, és a gyermekbénulás elleni országos évi gyűjtés perselyébe öntöm az érmeket. – Lew Eisenberg azt kéri, hogy menj át az irodájába. És felmondok. – Viccelsz? – Ave édesem, torkig vagyok az emberekkel. Otthon akarok maradni, tévét akarok nézni. Portlynak nemsokára esedékes a szilikózis miatti kártérítése. Ideje, hogy élvezzük az életet. Fleetának kétségkívül meg sem fordul a fejében, hogy a kártérítési összeg megszerzéséhez a férjének meg kell betegednie. Nem éppen ünneplésre való ok. – Nem akarom, hogy elmenj – mondom cseppet sem főnöknői, szánalmas hangon. – Majd túlteszed magad rajta. Nem ismerek olyan embert, aki pótolhatatlan lenne. – A kettő nem ugyanaz. – Ideje, hogy változtassunk, ennyi az egész – jelenti ki Fleeta, mint egy görög filozófus. Változás. Miért fut mégis végig a hátamon a hideg ettől a szótól? *** Lew Eisenberg irodája közvetlenül a patika mellett van a Fő utcán. Rettegek attól, ha át kell mennem, akkora a rendetlenség. Inez Lew felesége és egyben a titkárnője is. Akkor ismerkedtek össze, amikor Lew valami jogi ügyet intézett a Westmoreland Bányavállalatnak. Inez akkor érettségizett. Szerelem, terhesség. Lew a tisztességes megoldást választotta, és elvette Inezt. (A tisztesség Inez szempontjából értendő.)



– Bent van – mondja Inez, és fel sem pillant. Még mindig helyes a pofija, de vagy ötven kilót hízott, amióta házasok. Rémes lehet, mert híres volt a remek alakjáról, amikor még a szurkoló csapat vezetője volt. Most örökösen fogyókúrázik. Próbálkozott fogyasztó turmixszal, cukorkával és ostyával (mindenféle ízben tartok), de semmi sem hozott sikert. Lew az íróasztala mögött ül, és cigarettázik. Kerek tökfeje túl nagy vézna testéhez képest. Vastag szemüvege mögött apró barna szem pislog, metszőfogai közt kis rés (amit a kínaiak szerencsés fognak neveznek). A rést mostanában nemigen láttam; Lew ritkán mosolyog. – Kávé vagy tea? Vagy kérsz valami mást? – kérdezi Lew. Mindig izgatottan beszél, de ez nem zavaró. A vak is látja, hogy valójában egy angyal. – Kösz, nem kérek. – Lew-n megkönnyebbülés látszik: minél kevesebbet érintkezik Inezzel, annál jobb. Becsukja az ajtót, és leül mellém. Ezt még sosem tette. – Beszélnünk kell. –Pár másodpercig hallgat, bár az időt hoszszabbnak érzem. Feláll, és le-fel járkál. – Átnéztem anyád papírjait. A végrendeletét. A ház, a patika, az életbiztosítás mind a tiéd. A munkám gyakorlatilag befejeződött. Egy dolog kivételével. Az iroda ajtaja előtt reccsen a padló, mintha száz kiló tipegne rajta lábujjhegyen. Egymásra nézünk. Lew felhangosítja a rádiót – Inezről az a hír járja, hogy hallgatódzik –, aztán ismét letelepszik mellém. – Van itt még egy levél. Nagy barna borítékot ad át. Nekem címezték, Lewis Eisenberg címén. A bal felső sarokban a levél küldőjének neve: „Fiametta Vilminore Mulligan”. A leveleimet a postaláda mellett állva szoktam elolvasni, így most azonnal feltépem a borítékot, és széthajtogatom a levélpapírt. Anyám kézírását látom. (Angolul írta, gondolom azért, mert Lew-nak is el kellett olvasnia.) Drága Ave Mariám! Amikor ezt a levelet olvasod, már itt hagytalak. Vannak dolgok, amiket sosem tudtam elmondani neked. Pedig sokszor megpróbáltam. Aztán meggondoltam magam, mert mégsem bírtam könnyíteni a lelkemen, és tovább hallgattam. Legelőbb is azt akarom, hogy tudd: te vagy a legjobb, ami az életben történt velem. Ezen a ponton olyan hevesen ver a szívem, hogy blúzom gombjait mozgatja. Lew-ra nézek, aki most a földön fekszik, dohányzik, és a mennyezetet bámulja. – Olvastad, Lew? – Ühüm. Ne foglalkozz velem, nagyon fáj a hátam. 'Tizenhét évesen nagyon boldog voltam. Apám bergamói boltjában varrónőként dolgoztam. Anyám gyönyörű volt apám köztiszteletnek örvendett. Volt egy fiú. aki gyakran benézett az üzletünkbe Mario Barbarinak hívták. jó családból származott, egy hegyi kisvárosba, Schilparióba valósi volt. Csinos volt és megnevettetett. Apámat egyszer az üzleti ügyei Schilparióba szólították könyörögtem, hogy vele mehessek. Reméltem, hogy viszontlátom Mariót, és szerencsémre így is történt. Amikor papa rendezte az üzleti ügyeit, úgy döntött, ott marad kártyázni. Mario felajánlotta. hogy megmutatja a várost.



Elvitt a templomhoz, a vízimalomhoz, az iskolához Úgy éreztem, mintha világéletemben ismertem volna Azon a napon szerettem bele. – Kaphatnék egy kis vizet? – nyelek keservesen. Inez belép a vízzel. Lew-val egymásra nézünk. Inez kimegy. Amikor Mario lejött Bergamóba, felkeresett. Apámnak fülébe jutott a barátságunk, és megtiltotta, hogy találkozzunk, mert fiatal voltam még ahhoz, hogy udvarlóm legyen. Én azt tettem, amit egy szófogadó lány nem tesz: szembeszálltam az akaratával, és titokban kiszöktem, hogy Marióval találkozzam. Olyan boldog voltam, amikor vele lehettem. Csodálatos, örömteli időszak volt. Azt terveztük, hogy elszökünk. Úgy volt, hogy a bergamói állomáson vár. és az első vonattal Milánóba utazunk. Vártam, csak vártam, de nem jött küldönccel levelet küldött, amiben megmagyarázta, hogy aznap nem találkozhat velem. Azon a napon akartam megmondani, hogy téged várlak, hogy rögtön összeházasodhassunk. Biztos vagyok benne, hogy sejtelme sem volt az állapotomról különben feltétlenül eljött volna Tudtam, hogy el kell jönnöm otthonról máskülönben a szégyent soha senki nem mosta volna le rólam. Eszembe jutott, hogy van egy unokatestvérem a Maggiore tónál. Jegyet vettem, mert azt reméltem befogadnak. Amikor a tóhoz értem, nem találtam az unokatestvéremet. Nem volt hova mennem. Majd meghasadt a szívem. De rád gondoltam. Tudtam, hogy vigyáznom kell rád. Aztán nagyon nagy szerencse mosolygott rám. Visszamentem a vasútállomásra. Láttam. hogy mindenki rohan, mindenkinek van hova mennie. Egyedül ültem egy padon Elaludtam. Amikor felébredtem, egy gyönyörű hölgy ült mellettem. Sosem felejtem el. milyen volt. Magas és karcsú, kék kabátot viselt, amin a gombok kék ékkövek voltak. Fején különleges kék bársonykalap volt pávatollakkal ás apró aranycsillagokkal. Az arca bársonyos és rózsás volt, és olyan illata volt, mini egy virágoskertnek. Édes péksüteménnyel kínált Olyan éhes voltam, hogy elfogadtam. –És most mihez fogunk, kedvesem? – kérdezte – Nincs hova mennem – feleltem. – Már hogyne lennel! Velem jön. Amerikába megyek. Velem marad És amikor odaérünk, állást keresünk magának. – Nagyon féltem. De ez az asszony rám mosolygott, és tudtam, hogy minden rendben lesz Sírok. Lew feláll, és nyújtózkodik. Odalép hozzám, kezét erőtlenül a vállamra teszi, és megvereget, mint egy öreg kutyát. Megkérdeztem a szép hölgyet, hogy hívják – Ave Maria Albricci – felelte. Azt mondtam, hogy gyönyörű né,. ő pedig nevetett. Túlságosan cirkalmasnak találta. Azt feleltem erre, hogy amikor majd megszületik a lányom, Ave Mariának kereszteltetem. Nevetett, és azt kérdezte, honnan tudom, hogy lányom lesz. Mondtam, hogy egyszerűen csak tudom. Csodálatos hajóutunk volt. Ave Mariának nagyon szép volt a kabinja. A személyzet kikészítette a ruháinkat. A háború ellenére is bőségesen volt étel és éreztem, hogy boldog és egészséges vagy a hasamban. Négy hét elteltével New Yorkba érkeztünk. Ave Maria rokonai



vártak bennünket a kikötőben. Vonattal a New Jersey-i Hobokenbe utaztunk Ave Maria megvette az Italia Oggi című újságot. Elolvastuk az álláshirdetéseket, akkoriban az emigránsok olcsó munkaerőnek számítottak, szállásért és ellátásért dolgoztak. – Mi az a Virginia? – kérdeztem Albricciékat. Nevettek. Én meg válaszoltam a következő hirdetésre: „VARRÓNŐT KERESÜNK: BIG STONE GAP BÁNYÁSZVÁROS, VIRGINIA. JÓ FIZETÉS.” Mama a levél hátára ragasztotta a hirdetést, hogy hitelesebbé tegye. Tudtam, hogy ez a munka jó lehetőség. Levelet írtam. Az úriembernek, aki a hirdetést feladta, volt egy boltja a városban. A levelem alapján azonnal felvett. A barátja véletlenül egy Big Stone Gap-i kereskedő volt, aki vásárlási céllal New Yorkban tartózkodott. Fred Mulligannak hívták, a Mulligan Patika tulajdonosa volt. Akarom-e, hogy elkísérjen Virginiába? Nagyon boldog voltam. Fred Mulligan vonattal jött elém. Meglepődtem. Fiatal volt, akárcsak én Értett olaszul mert a virginiai egyetemen tanulta a nyelvet. Megkedveltem. Ő később azt mondta, hogy számára ez szerelem volt első látásra. Gyanította, hogy másállapotban vagyok, és tudta, hogy könnyebb lenne a helyzetem, ha férjnél volnék. Igent mondtam. Érdekházasság volt. Nekem állt érdekemben. Soha többé nem hallottam Ave Maria Albricciről. Az évek során sok levelet írtam hobokeni családjának, de mind visszajött. Ennek ellenére életem minden napján imádkoztam érte és sosem felejtettem el a kedvességét. Amikor kimondtam a nevedet rá gondoltam, és arra, hogy segített nekem. Angyal volt. Úgy éreztem, tudnod kell az igazat. Remélem, helyesen döntöttem, amikor ezt elmondtam. Megkértem Mr. Eisenberget, hogy legyen melletted, amikor elolvasod a levelemet. Szeretlek, drága kislányom. Mama Megfordítom a borítékot, hogy lássam, nincs-e benne még valami. Cakkos szélű, négyzet alakú kis fénykép hullik az ölembe. Aranybetűkkel ez áll rajta: „Ti amo, Mario”. A hátán pedig anyám kézírásával: „Mario da Schilpario, Italia, 1949.. A kép elfér a tenyeremben. A képen látható fiú tizenhét évesnek látszik. Fekete a haja és ápolt a külseje. Nevet. Ő az apám. Inez áll az ajtóban. – Az iskolából hívtak, Ave. Valami baleset történt. – A padló nyekereg, ahogy Inez felém csámpázik. – Fel kell menned, Ave. Az igazgató hívott. – Lew hangja ránt vissza a valóságba. – Szükségük van a mentőcsapatra. Nemcsak patikus vagyok, hanem a mentőcsapat főnöke is. Daugherty doki vett rá évekkel ezelőtt a munkára. Sürgős esetekben hívható, önkéntes csapat vagyunk: a tűzoltófőnök, Pötty Broadwater és én. Autókaramboltól a gyerekek orrából előbányászott gombokon keresztül mindennel foglalkozunk. Egyszer még Faith Cox macskáját is újraélesztettük. – Pötty kint vár – teszi hozzá Inez kissé türelmetlenül.



Pötty a mentőcsapat egyes számú egysége, egy élénk narancssárga csíkos fehér kombi kormánya mögött szorong. Fogalmam sincs, miért hívják Pöttynek, holott valóságos óriás; százkilencvenhét centijével ő a legmagasabb ember a városban. Beszállok a kocsiba. Fleeta kiront a patikából, és az ablakon át benyújtja az elsősegélytáskát. Pötty úgy tapos a gázra, hogy Fleetának majdnem leszakad a keze. Ahogy elindulunk, hallom, hogy a hátunk mögött Fleeta Pöttyöt szidja. Pötty a sofőr felőli oldalon kinyúlva kék szirénát csap fel a kocsi tetejére. – Probléma van fent az iskolában. – Pötty cigarettával kínál. Nyilván látszik, hogy életbevágó szükségem van rá. Arcom felpuffadt a sírástól. – Rosszat tesz, Pötty. – Öngyógyítás. Majd ha kitalálnak valami egészségeset, ami megnyugtatja az idegeimet, leszokom róla. – A Powell Valley-i középiskola elegáns, vadonatúj, vöröstéglás épület, ami a főúttól nem messze, egy mezőn áll. A város büszkesége; a hatvanas évek szegénység elleni harcának pénzéből építették. Pötty fittyet hány a közlekedési szabályoknak, és ellenkező irányból száguld végig a körkörös felhajtón. – A nyugati szárnyban történt – magyarázza. Az igazgató, Dale Herron vár bennünket az iskola előtt. A gyerekek csak Támolygónak nevezik, és most látom is, miért: csapott a válla, az állát előreszegezi. A FIÚK feliratú mosdóhoz vezet bennünket. Az épületben síri csend van. – Hol vannak a diákok? – kérdezem. – A nagyteremben – közli az igazgató. – Azt hiszem, jobb lenne, ha itt várna, Miss Mulligan. – Majd én elintézem – paskol meg Pötty, mint egy pekingi pincsit. A férfiak bemennek a mosdóba. Telnek a percek. Mormolást hallok a mosdóból. Végül előjönnek. – Menjünk – mondja az igazgató, és a folyosó végén levő nagyterem felé mutat. Követjük a dühös igazgatót a gyűlésterembe. Minden hely foglalt. Kétoldalt tanárok állnak, mint az őrök. Itt-ott pusmogás hallatszik. A dobogón énekeskönyvtartó polc, a székeken két diák feszeng: egy hosszú, reneszánsz frizurás fiú, a diákköri elnök, és egy vastag szemüveges pufók lány, a titkár. Támolygó felmegy a színpadra. – Jó napot, diákok! Ez a köszöntés annak a kilencvennyolc százaléknak szól, akik törvénytisztelő gyerekek. Mindjárt rátérek a maradék két százalékra. Azért hívtam össze váratlanul ezt a gyűlést, hogy mindenkit figyelmeztessek: beteg elme rejtőzik közöttünk. Az ajtó felett egy jelmondat ékeskedik: EGYESÜLVE GYŐZÜNK, MEGOSZTVA ELBUKUNK. A köztünk levő kis százalék svindlijei és disznóságai miatt mindenki szenved. Elbukik. Mike. Brownie. Hozzátok ide a bizonyítékot. Két gyerek áll fel az első sorban. Hátramennek. Zavartan őgyelegnek elő a kulisszák mögül. Mike világosszőke kis kölyök; ráismerek: ő kosárlabdaválogatottunk támadásvezetője. A másik egérszürke srác, kicsinyítő neve pontosan ráillik. Nagy vitorlavásznat cipelnek. – Tegyétek le! – dörren rájuk az igazgató.



A fiúk leteszik a vásznat. Fehér kerámiadarabok koccannak hangosan a színpad deszkájához, és kis porfelhő száll fel. A sértetlen vécéülőke odébb gurul, és megerősíti gyanúmat. – Ez az a gonosztett, amit valaki, aki most itt ül közöttünk, elkövetett. Megfontolt szándékkal. Hogyan? Fürtös bombát szerkesztett, és rászerelte a nyugati szárnyban a fiúvécé egyik kagylójára. Ideges kacarászás hallatszik a diákság körében. – Nem nevetség, emberek. – Támolygó a tömeget fürkészi, hogy kiszúrja a nevetgélőket. Aztán szünetet tart, és a pódiumra csap. – Valami szerencsétlen fiatalember is ülhetett volna a vécén, amikor a levegőbe repült. És akkor mi történt volna? – Jesszusom – suttogja Pötty. – Megsérült valaki? – súgom vissza. Pötty nem vesz tudomást a kérdésemről. – Frászt kapok – szólal meg egy ismerős mély hang mögöttem. – Nagyon helyes – súgom vissza. – A következő célpont a tanári szoba. – Ma este vacsora? Előadás után? – Isteni lesz. A mély hang, és vele ma esti partnerem a legjobb barátom, a Powell Valley-i középiskola zenekar- és kórusvezetője, Theodore Tipton, aki a pennsylvaniai Scrantonból került hozzánk. A bánya vagy az iskola időnként külsőst is alkalmaz, aki óhatatlanul itt marad, és felkavarja az itteni állóvizet. Theodore életre keltette a zenekarunkat, és óriási lökést adott a város nőlakossága nemi vágyának. (- Szuper pasi – ömleng Iva Lou élvezettel, valahányszor látja. – Énekel a Levi's, amiben jár.) Theodore a szabadtéri drámában Vörös Róka tiszteletest alakítja. Akkor barátkoztunk össze, amikor kilenc éve eljött a meghallgatásra, és ráosztottam a szerepet. Kénytelen voltam. Arcvonásaiból azt olvastam ki, hogy lojális és igaz, és elszántan védelmez mindenkit. Tudtam, hogy ha szerepet osztok rá, sok időt töltünk majd együtt, és így is történt. Az arca szögletes, álla határozott, és elöl kis gödröcske van rajta. Olykor erősnek tűnik, mint egy ír kalóz, máskor entellektüelnek, mint egy felhőkben járó poéta. Magas férfi, kék a szeme, és vörös a szakálla. Bár valamennyi egyedülálló nő – és néhány férjezett is – csak őt hajkurássza, minden szabadidejét velem tölti. „Idegenyek” vagyunk – bár én itt születtem, anyám az volt, így engem is annak tekintenek –, de ez csak egy a sok közül, ami még közös bennünk. Az igazgató a diákságnak szánt további fenyegetésekkel fejezi be beszédét. Ha a bűnös vagy bűnösök nem jelentkeznek, a kijelölt helyen felfüggeszti a dohányzást. A diákok egy emberként nyögnek fel. A titkár egy NÉVTELEN feliratú cipődobozt tesz a pódiumra. Támolygó közli a gyerekekkel, hogy a dobozt a tornaterembe teszik, és ha valakinek tippje van a vécéincidenssel kapcsolatban, abba dobja. Elbocsátja a diákokat, azok felállnak, és rendben kivonulnak. Többségük odaköszön Theodore-nak. Népszerű, és tisztelet övezi; egy tanár hírnevéhez nem is kell több. Velem csak egy diák áll szóba, Pearl Grimes, egy tizenöt éves, aranyos hegyvidéki lány, akinek a súlyával szokott gondja lenni. Gyakran nézegeti a Mulligan Patika kirakatát. Átkarolom, úgy megyek végig vele a folyosón. – Megint pattanásos a bőröm – hajtja le szomorúan a fejét. – Van rá valamim. Gyere el a patikába, és engem keress. – Rendben – vonja meg a vállát. Nem hisz nekem.



– Nem tudtad, hogy minél több a pattanásod most, annál kevesebb ráncod lesz később? Végre elmosolyodik. Szív alakú arca, magas homloka arra vall, hogy érzelmes és tisztességes. Orra kicsi és enyhén pisze, orcája telt és kerek – egy uralkodó orcája –, ami azt jelenti, hogy tud bánni a hatalommal. Pearl elvegyül a diákseregben. Theodore karon fog. – A kocsihoz kísérlek. – Rendben. – Mi újság? – Ócska fattyú vagyok. Theodore nevet, és ezzel engem is megnevettet. – Lebuktattál valami bolti szarkát? – Dehogy. Szó szerinti értelemben értettem. – Hogyhogy? – Ma lezártuk mama örökösödési ügyeit. Hagyott nekem egy levelet. Fred Mulligan nem volt az apám. – Theodore meglepődött, de a kedvemért nyugodtan fogadja a hírt. Mindent tud rólam és Fred Mulliganről. Amikor elmeséltem a történteket, Theodore mindig olyan képet vágott, mint aki megölne bárkit, aki fájdalmat okoz nekem. Ez a hír meglepi. Theodore kivezet a kocsihoz. Pötty már a helyén ül. – Szálljon be, Ave – morogja, és rágyújt. – Csak az időt pocsékoltuk. – Viszlát ma este – mondja Theodore, amikor becsukja az ajtómat, és közben megérinti az arcomat. Felnézek az első emeleti labor ablakára. Pearl Grimes az ablakban áll, és bennünket figyel. A lágy délutáni fényben királynői a pillantása, mintha alattvalóira tekintene le. Búcsúzóul gyorsan odaintek. Pearl mosolyog.



Második fejezet Beázik a tetőm. Meg kell javíttatnom, méghozzá mielőbb. A város ezermesterei egy testvérpár, Otto és Worley Olinger. Nyitott platójú teherautóval közlekednek, és összegyűjtik a kidobott kacatokat. Egyik nap centrifugás mosógéppel furikáznak, másnap vasúti talpfákkal és kitömött medvefejjel. Van, ahol úgy ismerik őket, mint az „Ezt még használja valamire?” testvéreket, mert így szólítanak meg mindenkit, akinek az udvaráról szívesen elvinnének valamit. Kettejük közül Otto látszik idősebbnek. Kurta lábú és zömök, haja ősz, és alul van már csak pár foga. jellegzetes az orra: az orrnyergen ellaposodik, ami azt jelenti, hogy jól bánik a pénzzel. Worleynak sűrű vörös haja van, a termete magas és sovány. Hosszúkás arca illik a magasságához. A városban senki sem tudja pontosan, hogy mennyi idősek, mert nem jártak iskolába. De úgy tűnik, mintha örök időktől itt élnének. Felmegyek hozzájuk a tetőre. Főztem nekik egy termosz kávét, és néhány friss sonkás süteményt is mellékelek. – Uzsonnaszünet, uraim – mondom, amikor mászni kezdek feléjük. – Fél a magasban, Miss Ave? – Ühüm. – Nem nézek le, amikor válaszolok. Worley felém nyújtja a kezét. – Ne féljen. Nem hagyjuk leesni. A föld amúgy is puha. Leestem a posta tetejéről, amikor a szellőzőventilátort javítottuk. A fejemre estem. Nem is volt olyan rémes. – Hazudsz – mondja Otto. – Elkaptalak. – Nagy a baj a tetőmön, fiúk? – Rosszabbat is láttam már – mondja Otto. – Hagytam mindent tönkremenni, amikor mama beteg volt. – Megesik – von vállat Worley. – Egész télen tudok maguknak munkát adni. – Szükségünk is lesz rá. Rendesen megcsináljuk – ígéri Otto. Hosszan hallgatunk. Még sosem voltam idefent. Messzire ellátni. Valóban itt az ősz. A fák csúcsa a város széléig narancs és vörös tollak erdeje. Bárcsak felhoztam volna ide mamát. Nagy örömét lelte volna abban, hogy olyan messzire ellát! Megtapogatom overallom zsebében a levelét. Mindenhova magammal viszem, bár semmi szükség rá. (Annyiszor olvastam, hogy már kívülről tudom.) Bárcsak hagyott volna valami utasítást. Miért mesélte el ezt a történetet? Vajon azt akarta, hogy keressem meg Mario da Schilpariót? Vagy csak tudtomra akarta hozni, hogy megértsem Fred Mulligant? Annyi mindenen járnak a gondolataim. – Ha ilyen tetőm volna, egész nap itt tanyáznék – jelenti ki Worley. – Az öcsém nem szeret dolgozni. – Nem bizony. Aludni szeretek meg enni. A munka kifáraszt. Csupa kátrány leszek, és este fogalmam sincs, mivel töltöttem a napot. – Én is ezt érzem, amikor egész nap tablettákat számolok. – Férjhez kéne mennie, Miss Ave. Egy nőnek nem szabad így dógoznia. – Nézze, Otto, engem nem reszel a fene a férjhez menésért. És szeretem a munkámat, rendben? – mondom szenvtelenül. Családi állapotomat gyakran



firtatják a helybeliek. Az emberek igyekeznek mindig tudtomra adni, hogy bár nem vagyok férjnél, így is elfogadhatóan, sőt elég szemrevalóan festek ahhoz, hogy férjet szerezzek. – Nem kéne ilyen sokáig várnia a házasodással. Megcsontosodnak a szokásai, oszt nem kell majd senkinek sem. – És ha épp a megcsontosodott szokásaim miatt kellek? – Hát ebben van némi igazság, Otto – hagyja rá az öccse. – Volt már szerelmes, Worley? – Nem én, assz'nyom. – És maga, Otto? Otto nem válaszol. – Otto egyszer szerelmes vót egy lányba. Úgy ám. Ne is tagadd, testvér! – Eltitkol valamit előttem, Otto? – Nem, assz'nyom. – Akkor hát mesélje el. – Vót egy igaz szerelmem, de annak már nagyon sok éve. Nyár vót, én meg úgy tizenöt lehettem. Anyám beküldött a városba befőttesüvegekért. Akkor tette el a vegyes befőttet. Útközben elmentem egy lakókocsi mellett. Sok gyerek rohangált körülötte. Látnivaló vót, hogy melungok. Sötét volt a bőrük, oszt olyan melungos vót a külsejük. Volt köztük egy lány. Fényes fekete haja vót, egyenes fonatban hordta. Emlékszem, arra gondoltam, hogy olyan a hajfonata, mint a barik ajtaján a koszorú. És szénfekete vót a szeme. Meg kicsike vót. Mint egy gyufásdoboz. A mesekönyvben arra a tündérre emlékeztetett. – Borsszem királykisasszonyra? – Arra. – És hogy hívták a maga szerelmét? – Destrynek. – Otto félrekapja a tekintetét, amikor kimondja a nevet. – A legszebb név, amit valaha hallottam – mondja csendesen. – És mi történt? – Telt-múlt a nyár. És csaknem mindennap eljött sétálni velem. Kezdtem megkedvelni a sétát, és már előre örültem neki. Egy nap nem jött, és nagyon hiányzott. Akkor gyüttem rá, hogy szeretem. Kiderült, hogy a papája áthúzta a lakókocsit Stonegába. Öt mérföldet gyalogoltam odáig. Valamit adni akartam neki. A mamámnak volt egy kis ezüstgyűrűje, abban meg egy piros kő. Én meg nagyon szerettem Destryt. Elloptam a gyűrűt, és nekiadtam. – Mit szól hozzá? – nevet Worley. – Egész biztos nagyon szerette, ha lopott érte. – Úgy igaz, assz'nyom. – Mama a lelket is kiverte Ottoból, amikor rágyütt! Addig verte nádpálcával, amíg az ketté nem tört. – Úgy ám, és amikor papa hazagyütt, ő is elvert. – Otto a zsebébe nyúl. Kivesz egy csomó összegyűrt papírt, szögeket, meg egy ötdolláros bankjegyet. Átválogatja, és kihúz a halomból egy kis ezüstgyűrűt. Odanyújtja nekem. – Próbálja csak fel. Felhúzom. – Nagydarab lány létére kis keze van – jegyzi meg Worley. – Milyen gyönyörű gyűrű. – Köszönöm, assz'nyom. – Hol van most Destry?



– Meghalt – sóhajt fel Otto. – Ez a történet szomorú része – mondja Worley, és mély érzéssel tekint a bátyjára. – Igen, assz'nyom, meghalt. A melungok mindenfélét elkapnak, jóformán minden nyavalyát, amit csak lehet, és olyan gyöngék, hogy rendszerint el is viszi őket. Tizenhat vót, amikor meghalt. El akartam venni, de beteg vót hozzá. – És miért halnak meg így a melungok? – kérdezi Worley. – Az elmélet szerint folyton csak egymás közt házasodnak. A hegyen lakók nem keveredtek a lent élőkkel. És ez lett a vesztük. Minél jobban keverednének, annál erősebb lenne a vérük. Vagy legalábbis így gondolják az orvosok. – Honnan származnak a melungok? – A melung szó a francia mélange szóból ered, és „kevertet” jelent. – Azt hittem, a melungok odalentről, Észak-Karolinából, az Elveszett Gyarmatról származnak. – Ez is egy elmélet. – Mi az az Elveszett Gyarmat? – kérdezi Worley. – Mondja csak el neki, Miss Ave – biztat Otto. – Az Elveszett Gyarmat tudomásom szerint inkább a hegyekben mesélt legenda volt, mint valóság. De azt beszélték, hogy az angol telepesek Virginia közelében érték el az észak-karolinai partot. A hajó ellátmánnyal együtt tette partra őket, ők pedig megalapították a gyarmatot. Volt egy erőd, kertek, kis házak, templom; minden rendben ment. De amikor a hajók egy év múlva Angliából visszatértek, kísértetvárost találtak. Megvetett ágyak. Könyvek a polcon. A szekrényekben ott lógtak a ruhák. De sehol egy lélek. Az emberek nyomtalanul eltűntek. Keresték őket, de nem kerültek elő. Csak egy nyom volt: egy fába azt a szót karcolták, hogy Croatan. Egyesek szerint egy lakos véste a fába, mielőtt az indiánok elrabolták. De ez csak találgatás. A melung tehát olyasvalaki lehet, aki a telepesek és az indiánok keveredéséből született, ősei itt rejtőztek ezekben a hegyekben, és sosem mentek el innen. A maga Destryje is ezeknek a leszármazottja lehetett. – Én csak azt tudom, hogy sosem szerettem senki mást – mondja Otto mély meggyőződéssel. Hármasban kávézgatunk. A kis Destryre gondolunk. Otto megtalálta igaz szerelmét, és elveszítette. Remélem, egy nap megnyílik a szívem, és találok ilyen szerelmet. *** A magányos fenyő ösvénye című drámához a szabadtéri körszínházat a városunkba érkezett és általam ismert egyetlen híresség, ifj. John Fox, a darabunkat is ihlető regény írójának otthona mellett építették fel. Fox tehetséges, magányos figura volt, aki anyjával és húgával élt egy fedél alatt. 1908as regénye, A magányos fenyő ösvénye, az Elfújta a szél megjelenése előtt sikerkönyvnek számított az Egyesült Államokban. Ez az első tény, amit Fox házának megtekintésekor a turistáknak elmondanak. A város a házat ajándékbolttá alakította át, ahol kulcskarikát, levelezőlapot és kukoricahéjból készített babát lehet kapni. Közvetlenül mellette van a színház, a színház mellett pedig az ifj. John Fox gyerekkorából származó eredeti, egy tantermes iskola. Az épület felújítására szánt állami pénzt nem kaptuk meg, így



bemenni nem lehet, csak az ablakon bekukucskálni. A turistabuszok behajtanak a zsákutcába, ami a vendégeket mintegy körülzárva arra készteti, hogy pénzt költsenek. Szünetben a látogatók végigjárják az ajándékboltot, és húsos-paradicsomos zsemlét esznek a Kiwanis Klub standjánál. Szeretem a drámát, mert kisgyerek- és nagylánykorom legtöbb nyarát a színfalak mögött töltöttem. Mama tervezte és varrta a darabhoz a jelmezeket. Mindig akadt valami megjavítani- vagy pótolnivaló, ezért mamával átmentünk, és megoldottuk a felmerülő problémát. Mindig is szerettem a színházi embereket, bár egy kicsit féltem tőlük, amikor díszes parókában, hosszú fekete műszempillával és kipirosított arccal bukkantak fel. A szereplők kedvesek voltak hozzám, és egyszer még azt is megengedték, hogy a darab végén kimenjek velük a színpadra. Sosem felejtem el a rivaldafény izgalmát, a hátsó falat megvilágító fáklyákat, és a színpad előterében, a fűrészporral felszórt zenekari árokban a zenészek kis csoportját. Magától értetődő volt, hogy amikor felnövök, én is segítek majd az előadás színre vitelében. Mazie Dinsmore, az első szezon nagyasszonya-rendezőnője, egy Cecil B. De Mille-léptékű képzelettel megáldott gőzgép hamar felfigyelt rám, és megtanított a rendezés fortélyaira. Én voltam a súgója (az a lány, aki a színpadon kívül kuporog, és a színészeknek súgja a szöveget, ha elfelejtik, hol vannak, és mit kell mondaniuk). Fontos állás volt, mert nem egy főszereplőnk köztudottan az előadás előtt vagy alatt a pohár fenekére szokott nézni. Egyik este a pityókos Cory Tressnek súgtam, aki kinézett rám a színfalak mögé, és harsányan azt kérdezte: – Micsoda? – Hatalmas nevetés tört ki. De az efféle baki ritka. Amatőrök vagyunk, de komolyan vesszük a drámát. Egyszer meg egy díszlet, amely egy Kentucky állambeli udvarház szalonját ábrázolta, megbillent és dőlni kezdett. Felosontam a színpadra, és elkaptam, mielőtt a színészekre zuhant volna. Mazie ezt sosem felejtette el nekem. Úgy vélte, van bátorságom a rendezéshez. Sosem esem pánikba. És ezt a rendező egyik legfontosabb tulajdonságának tartotta. A színfalak mögött futkosó gyerekek, hangszerhangolás, táncosok bemelegítésének és színészek szöveggyakorlásának zűr- és hangzavara. Ma van színházi szezonunk utolsó előadása. Ingyenes, a szereplők és a stáb családtagjait és barátait várjuk, tehát csak állóhely van. Idegesebbek vagyunk, amikor ismerősöknek játszunk; idegenek előtt valahogy könnyebb a fellépés. A darab egy hegyvidéki lányról, June Tolliverről szól, aki beleszeret John Hale-be, egy kentuckyi bányafelügyelőbe. John elviszi Kentuckyba ezt a kis vadmacskát, hogy arisztokratikus nővére, Helen kitanítsa, pallérozza. Amikor a pygmalioni átváltozás után a lány visszatér a hegyekbe, kiderül, hogy képtelen beilleszkedni. Még John Hale is túlzottan kulturáltnak tartja, és el sem hiszi, micsoda előkelő hölgy lett belőle. Végül aztán túlteszik magukat a problémán, és bevallják, hogy mindig is egymást szerették. Klasszikus történet, és minden alkalommal leveszi a lábáról a közönséget. Kedvenc pillanatom az első felvonásnak az a jelenete, amikor June apja, Ördög Judd Tolliver rájön, hogy John Hale szerelmes tizenöt éves lányába. Megpróbálja elijeszteni a bányafelügyelőt; Ördög Judd: Az én Juneym még fiatal hozzád. John Hale: Nem marad mindig tizenöt, uram. Tudok várni. Évek óta jóformán változatlan minden, csak annyi a dolgom, hogy azt mondjam: „jöjjön ide”, „álljon oda”, „a puskadörrenéskor vágjon meglepett



képet”, „ne rágózzon”. Mazie súgókönyvének utasításait követem. (Végrendeletében Mazie az ifj. John Fox Múzeumra hagyta.) A különleges megoldásokat mind Mazie Dinsmore-nak és komoly színházi koncepciójának köszönhetjük. Ő iktatott tényleges puskadörrenést a darabba, ő találta ki, hogy előadás előtt kentuckyi vándorzenészek és énekesek countryzenével szórakoztassák a közönséget. Ez az előjáték különböztet meg bennünket a drámasorozat többi szabadtéri előadásától. A közönség bomlik a hagyományos kentuckyi countryzenéért, és persze alig várják, hogy láthassák világhírű háttérfüggönyünket, egy fél futballpálya nagyságú festményt. Pontos mása a hegyvidék látványának, amely mögötte tárul a szem elé. Pompásan mutat alkonyatkor, amikor az ember a közönség soraiban ül, és a valódi tájról készült festményt látja maga előtt. A rendezés legnehezebb része a résztvevők egyeztetése, ugyanis nem vagyunk hivatásosak, és mindenkinek van egy-két állása a dráma mellett. Van zenész, aki szénbányász, és a bagolyműszakban dolgozik (éjféltől ebédidőig), tanár, aki egész nap elfoglalt, farmer, aki hétvégén dolgozik. Óriási szervezést igényel, de hihetetlenül szórakoztat. Imádom a countryzenét, a bánkódás kelta skót-ír dallamait, a „Barbara Allen”-hez és a „Szegény idegen vándor”-hoz hasonló halkan jajongó dalokat. Mindig is úgy éreztem, hogy Fred Mulligan miatt szeretem ezt a zenét. Ez volt köztünk a kapocs, az egyetlen dolog, amit mindketten szerettünk. Most már erről is le kell mondanom. Theodore jelmezben, szakállal lép be jobbról a színpadra. A színpad elejére sétál, leugrik a párkányról, és aggodalmas arccal jön felém. Tanácskozunk a trutyiról, ami a melléből művért szivárogtat (a darab végén ugyanis lelövik). Pearl Grimes a kellékesem, így ő is hallgatja beszélgetésünket. Ügyelőm egy csiptetős táblát lenget az arcom előtt. – Kezdhetünk, Miss Mulligan. – Odakiált a táncosoknak: – Kérem, foglalják el a helyüket! – A táncosok felmennek a színpadra. Nappal Theodore hozzáértő vezetése alatt a középiskolai zenekarban mazsorettek. A mazsoretteket az iskola legszebb lányai közül választják ki, akik még a szurkolócsapatnál is szemrevalóbbak. Lássuk be, a botforgatáshozügyesség kell, a szurkoláshoz csak hangerő. Este ők a táncosaim, akik mozdulataikkal mesélik el a történetet. Botforgatás nincs a drámámban, bár a mazsorettek vezetője, Tayloe Slagle erősen lobbizott érte. Elmagyaráztam, hogy az egész darabnak a történelmi hűség a lényege. Nem tartom hihetőnek, hogy egy csomó hegyvidéki ember 1895-ben, eleven táncszám közepette botot forgat. Tayloe jobbról lép színre. Elfoglalja helyét a színpad középen, és úgy uralja, mintha ez volna a világegyetem középpontja. Bo Caudill, a világosítóm, kitágítja a fénykört, amely most már nemcsak Tayloe tökéletes arcát, de a kivágott és ujján-alján fodros piros ruhában formás, éretten dús idomú testét is befogja. Tayloe kicsi, de arányos, és hosszú lábú, mint a nagy filmcsillagok. Arányos feje van, tiszta, magas homloka, amely kiemeli finom vonásait: kiugró, de egyenes orrát (mint amilyen Miriam Hopkinsé), szőke haját (mint Veronica Lake-é) és lágy pillantású szemét (amilyen Bette Davisé). Jobb szemöldökét mindig kicsit felhúzza, amitől az a benyomásom támad, hogy szkeptikusan fogad bármit, amit mondanak neki.



Tayloe játssza June Tollivert, a főszereplő naivat, aki kentuckyi hölggyé cseperedik. Azért kapta meg a szerepet, mert igazi sztárkvalitásai vannak. Olyasmi, amit nem lehet kitalálni. Mindez nem akadályozza a város többi leányát abban, hogy megpróbálja kialakítani magában Azt A Bizonyos Valamit. Sok lány órákig gyakorolja a lábmunkát, hangképzésre jár, és cinegére soványítja magát, de képtelen megérteni, hogy ez a ragyogás vele született képesség, nem tanítható, és Tayloe-ban épp ez van meg. Egy jó rendezőnek csak ki kell aknáznia az adottságát, ezért a második felvonásba beletettünk egy álombeli balettot, amelyben Tayloe testhezálló rózsaszín nadrágban és bokorugró bársonyszoknyában táncol. Úgy vitték a jegyeket, mint a cukrot. Ő a mi sztárunk, így az összes lány az ő helyeslésére vágyik, és őt utánozza. Tayloe olyan eszményt testesít meg, amelyhez magukat mérhetik. Más képességet és tulajdonságot meg lehet ismerni, értékelni és elkönyvelni, de a szépség első pillantásra nyilvánvaló. Még sosem ismertem olyan lányt (magamat is beleértve), aki ne akart volna gyönyörű lenni. Egy szép lány válogathat, és sosem kell arra várnia, hogy őt válasszák. Hatalmat ad, ha az ember választhat. Pearl Grimes érinti meg a karomat. – Azt hiszem, találtam egy jobb módszert a vér kifröccsentésére. Csövet vezetek végig Mr. Tipton nadrágszárán belül, és amikor lelövik, elég erősen toppantania. 1978 nyara egyszer s mindenkorra a színpadi trükkök nyaraként vonul be a történelembe. Bármilyen megoldással próbálkoztunk – márpedig még New Yorkba is telefonáltunk, hogy kiderítsük, ők mit alkalmaznak –, képtelenek voltunk összehangolni a lövést és a vér megjelenését. Vagy korán csurrant a vér, vagy későn. Így is, úgy is rontott a pillanat hitelességén. – Mr. Tiptonnak tetszett az ötleted? – Rettentő türelmetlen. – A legtöbb nagy művész az. Michelangelo azt mondta, hogy a zsenialitás – végtelen türelem. – Gondolja, hogy Mr. Tipton zseni? – Akár az, akár nem, rendesen le kell hogy lőjék, hogy a darab végén meghalhasson. Ez a szezon utolsó előadása. A lövés eldördülésekor meg kell jelennie a vérnek! – Bizony, assz'nyom. Szegény jó Pearl: ami nála megvan, az hiányzik Tayloe-nál. Vékonyszálú barna haja van, vastag bokája, és gond van a kilóival. Pearlnek viszont gyönyörű a keze. A szép arcú lányoknak általában csúnya a keze. Az is igaz, hogy nem sok olyan embert ismerek, aki felfigyel mások kezére. – Tayloe tényleg nagyon csinos – szögezi le Pearl. – Igen. – Nagyon feszes ez a ruha. Arra gondolok, hogy én sosem vennék fel ilyen ruhát. Ez a különbség köztem és Pearl között. Ő még álmodozik arról, hogy ilyet viseljen. – De nagyon fennhordja az orrát – jegyzi meg csípősen Pearl. Nem válaszolok. Semmi értelme nem lenne meggyőzni Pearlt arról, hogy a szépség belülről sugárzik, és a kor a legszebb arcot is elhervasztja. Bal halántékomba belenyilall a fájdalom, mialatt szegény Pearlt figyelem, aki úgy néz fel Tayloe-ra, mintha róla olvashatná le a választ. Tayloe beképzelt. Na és aztán? Tayloe, és nem Pearl áll a reflektorfényben. Tayloe-t és nem Pearlt



vizsgálják és illetik elismeréssel, mint valami ritka rubintot. Pearl tiszta szívéből azt kívánja, bárcsak ő volna az a Bizonyos! Hazudhatnék is. Mondhatnám Pearlnek, hogy a város legszebb lányának lenni nem nagy dolog, de végül csak rájönne az igazságra. Tizenöt éves korban ez minden. És még akkor is valami, amikor az ember harmincöt. A szépség az a széles sárga csík, amely Powell Valley országútjának közepén húzódik. És nem árt, ha az ember kideríti – minél előbb, annál jobb –, hogy a csík melyik oldalán áll. Mert hanem teszi ő maga, a világ megteszi helyette. Minek várnánk az ítéletre? Pearl a színpadra hunyorog, és lassan beszívja az esti levegőt, mintha megszívna egy cigarettát. Minden erejével azt próbálja kisütni, miért Tayloe, és miért nem ő. – Menj, és ellenőrizd a kellékeket. Mindjárt függöny – emlékeztetem. Pearl kiegyenesedik, és céltudatosan hátramegy. A céltudatosság a nem csinosak apró titka. A tennivaló lekörözi a néznivalót. A szereplők fantasztikus látványt nyújtanak. Egész nyáron heti öt előadást tartottunk, mégis tele vannak lendülettel. Hadd mellőzzem az évente márciustól júniusig tartó meghallgatások és szereposztás részleteit. Elég legyen annyi, hogy nagy versengés folyik. Az emberekből semmi sem hozza ki annyira a rosszindulatot és a maró gúnyt, mint a színház. Akarják a szerepet, amit kinéztek maguknak, és ez ellen nincs mit tenni. Mindegy, hogy korban nem illik hozzájuk, vagy repedtfazék-hangjuk és botlábuk van. Leveleket hagynak a dzsipemben, felhívogatnak odahaza, tortákkal és befőttel próbálnak hatni rám; mindent megtesznek, hogy jobb belátásra bírjanak. Szerintem még a Broadwayn sem olyan kíméletlen a verseny, mint itt. Istennek hála, hogy vannak szerepek, amikbe belenőnek a szereplők: Kis Búbból Nagy Bub lett, aki aztán eljátszhatja Dave Tollivert, aztán ahogy korosodik, Rossz Rufe-ot, majd végül magát a pátriárkát, Ördög Juddot. Olyan régen megy a darab, hogy a szereplők tudják egymás szövegét. Sosem volt gond a beugrással. Van egy idegesítő színházi mamánk: Betty Slagle. Tayloe anyja annyi gyötrelmet okozott nekem a javaslataival – amelyek mindegyike a legjobb színben tünteti fel a lányát, és semmi köze a történethez –, hogy a jelmeztárba osztottam be. Most a nadrágvasalás teljesen leköti, és nem engem molesztál. Intek a Foxoknak, hogy engedjék be a közönséget. A Foxok – természetesen – ifj. John Fox tiszteletére elnevezett nőegyletünk. Rájuk tartozik a jegyeladás, és a szünetben a szőnyegszövőszék bemutatása a Fox Múzeumban. Fiatal és szexis elvált asszonyok és egyedülálló lányok klikkje. Testvéri szellemben végzik a munkájukat. És amint testhezálló trikójuk felirata tanúsítja, elevenen tartják a történelmet. Jelzek a zenekarnak, hogy kezdhetik a nyitányt. Jack Mac rám kacsint, és én visszakacsintok. Van egy közös titkunk – láttam alsónadrágban –, és ez jó poén. Bólint a fiúknak, akik rázendítenek. Mindig beleborzongok a gyönyörűségbe, amikor meghallom a vonósok és mandolinok egyszerű, tiszta muzsikáját. A lágy zene bejárja a szabadtéri színház nézőterét, és kiárad a sötétségbe. Elfoglalom helyemet a hátsó fal melletti kakasülőn, Bo mozgatható reflektoránál. Akárhányszor nézem végig a darabot, mindannyiszor ideges vagyok az előadás kezdete előtt. Lenézek a lassan beszivárgó közönségre. Iva Lou egy jóképű férfival érkezik, akit még sosem láttam (hol tesz



szert rájuk?). Hullámzó mentazöld nadrágruhában van, amiben olyan, mint egy görög istennő. A hatást tökéletessé teszi a felsőkarjára húzott aranyperec. Felmosolyog rám, én meg leintegetek. Az utolsó előadás baj nélkül lezajlik. Segít a lábdobbantásos vérspriccelés, amit Pearl talált ki (hála az égnek). Az előadással nem is volt baj, amíg Kis Bub – ahogy ilyenkor járja – meg nem tréfált bennünket. Amikor Theodore-t lelőtték, felhajított egy gumicsirkét a színpadra. A közönség persze bomlott. Theodore nem mulatott a tréfán. A közönség felállva tapsol, Bo rám irányítja a reflektor fényét, és a szereplők intenek, hogy menjek fel a színpadra. Két kóristafiú segít felmászni. Tayloe elismerőleg füttyent. Furcsán hangzik, hiszen a fináléban viselt kentuckyi estélyi ruha van rajta. Megölelem a négy főszereplőt. Aztán előráncigálom Pearlt a színfalak mögül. Megölelem zseniális húzásáért, ő meg boldogan mosolyog. Aztán elmondom a szokásos „köszönet az eddigi legjobb színházi szezonért” beszédemet. A Foxok elnöknője, Édes Sue Tinsley végigjön a színpadon egy üveg pezsgővel, és megajándékoz vele. Édes Sue velem egykorú, és évfolyamunk Tayloe Slagleje volt. Még mindig olyan csinos, mint egy tinédzser: kis termetű és szőke, villogó kék szemmel. Épp olyan népszerű, mint a középiskolában volt (komoly teljesítmény). Természetesen nem ezzel a névvel született. Elsőben három Sue volt az osztályban. A tanárnő folyton összezavarodott, így mindegyiküknek becenevet adott, ami rajtuk is ragadt. Volt egy Magas Sue, egy Falat Sue és ez itt, a mi Édes Sue-nk. – Avah Maria, fogadd el ezt a buborékost a Foxoktól, tiszteletünk jeléül. Te vagy a valaha élt legeslegjobb rendező a világon, és olyan hálásak vagyunk a munkádért! – Édes Sue-t megtapsolják, és akkora a füttyögés, mint egy Miss Amerika-választáson. Átfut a fejemen, hogy helyreigazítsam-e Édes Sue-t: a nevem nem Avah, mint Ava Gardner, hanem Ave, mint az imádság. Első óta rosszul ejti a nevemet. Vajon megtanulja-e valaha is helyesen ejteni? Amikor a tömegre pillantok, és látom a barátságosan mosolygó arcokat, úgy döntök, hogy nem hozom szóba. Nem ez a kellő pillanat, hogy kicsinyes legyek. Most döbbenek csak rá, hogy az Édes Sue beszéde utáni szünet túl hosszúra húzódott. Tekintetével arra kér, hogy mondjak már valamit. Minél előbb. A csinos lányokra jellemző merev mosoly és jellegzetes türelmetlenség rí le róla. Te jössz, mondja a szemével. – Köszönöm szépen, Édes Sue – bököm ki sietve. – És köszönöm, Foxok. – Édes Sue megkönnyebbül, amikor elfogadom tőle a pezsgőt. – Hé, fiúk, játsszunk el egy dalt Édes Sue-nak, a város legcsinosabb lányának, helyes? – kiabál a dobos a zenekari árokból. – Kösz, fiúk – mondja Édes Sue nagylelkűen. Aztán lehajol az árokba, és hosszan, erősen megcsókolja Jack Macet. A tömeg éljenzésben tör ki. Aztán kórusban üvöltik, hogy „Kérd meg, Jack! Kérd meg, Jack!” A zenekar feltuszkolja Jacket az árokból a színpadra. Wanda Brickey, aki a drámában a hegyi matriarchát játssza, sétabotjával veri a padlót. – Ha nem veszed el ezt a lányt, Jack, abból nagy baj lesz. A tömeg lecsendesedik, és Jack válaszát várja. – Emberek, tudjátok, hogy magamnak való ember vagyok… Mielőtt befejezhetné, Édes Sue csicsereg közbe: – A válasz igen. Igeeen! – Összecsókolja Jack Mac arcát. – Imádom ezt az embert! – kiabálja. Fiai – még hegyi jelmezben – felszaladnak a színpadra. A tömeg éljenez. A behű-



tött pezsgő hirtelen mintha nem a megfelelő kézben volna. Átmegyek a színpad jobb felére, és odaadom Jack Macnek. – Gratulálok! – mondom boldogan. A tömeg megbolondul. Jack Mac a fülemhez hajol, és azt mondja: – Köszönöm. Ránézek. – Hívd fel anyádat. – Igenis, assz'nyom. – Jack Mac arcon csókol. Édes Sue elmarja. – Hé, Avah, ő az enyém. Keress magadnak mást! A tömeg nevetésben tör ki; hosszú, gyöngyöző kacagás száll a levegőben. Amikor az ember a helybeli vénkisasszony, az ilyen vicc cseppet sem mulatságos. Mifelénk a házasság emeli az ember értékét. Engem senki sem kért meg, és bár ennek nem szabadna fájnia, mégis fáj. Sírni tudnék. Ehelyett előrehajolok, és mindenki másnál hangosabban nevetek. Theodore mintegy végszóra mögém lép, átkarolja a derekamat, és kijelenti: – Már talált magának, Édes Sue. – Felnézek Theodore-ra, a legszebb férfira, akit valaha láttam. Nekidőlök. – Én nem is úgy értettem… – dadogja Édes Sue. Jack Mac int a zenekarnak, és elegánsan kimenti barátnőjét a kínos helyzetből. Theodore karjába vesz, és táncolni visz. A zene betölti a színházat. Mindenki a dalszöveget énekli, de én csak Theodore hangját hallom, ahogy azt mondja: „Talált magának! Talált magának!” A színpadon jelentette ki, a nagy nyilvánosság előtt, mindenki füle hallatára! Kívánatosnak, megállapodottnak, és – el sem hiszem – csábítónak érzem magam. Tánc közben nem nézek félre, hanem Theodore szemébe, amely olyan kék, mint a háttérdíszleten az ég. Aztán megállunk. Theodore megcsókol. Nem a szokásos baráti csók, amelyhez ennyi év alatt már hozzászoktam, így eleinte nem is reagálok. Zavarba jövök. Aztán ajka szavak nélkül, lágyan nem tágít. Gerincem összeszegecselt csontokból bársonyszalaggá válik, amely orsójáról leszaladva lágyan a földre omlik. Úgy kapaszkodom Theodore-ba, mint Myrna Loy Clark Gable-be, amikor a Berepülő pilótá-ban kiugranak a kétüléses gépből. Derekam könnyedén hajlik hátra, ahogy megdönt. De a csóknak még most sincs vége. Amikor pillanat múltán szétválunk, a testemet pehelykönnyűnek érzem. Theodore két kezébe fogja az arcomat, miközben a többiek körülöttünk táncolnak, és elismerőleg néznek bennünket. – Ki kellene rúzsoznod magad – néz rám hunyorogva. – Neked meg le kellene törölnöd – törlöm le a Pipacs pirosat az arcáról. Nevetünk. Meghitt pillanat két olyan” ember között, akik olyan jól ismerik egymást, hogy az már az irónia határát súrolja. Theodore magához von. Fejemet a vállára ejtem. Friss menta- és fűszerillata van. Felnézek. A színpad másik végéből Iva Lou elismerően feltartja a hüvelykujját. – Menjünk innen – javasolja Theodore olyan sürgetően, ahogy még sosem hallottam a szájából. Kézen fog és levonszol a színpadról, én meg ügyetlenül bukdácsolok mögötte a lépcsőn. Nellie Goodloe, a Magányos Fenyő Művészeti és Kézműves Céh elnöknője megállítja Theodore-t. – Beszélnem kell önnel, Mr. Tipton, John Warner szenátorjelölt látogatásáról, amit Gapbe tervez! – Éppen elmenőben vagyunk – mondja határozottan Theodore. Nellie hozzám fordul. – Mondd meg neki, Ave Maria, hogy ez nagyon fontos. – Várhat – jelenti ki ellentmondást nem tűrően Theodore.



– Nem várhat. Most hívott fel John Warner sajtótitkára. Arra kér, erősítsük meg, hogy dél-virginiai korteskörútján a város teljes mellbedobással Mr. Warner mellett áll! Nellie szája mozog, de hangot nem hallok. Ajka, haja narancssárga, kezét Theodore mellkasára teszi. John Warner a világhírű Elizabeth Taylor férje, és hamarosan mindketten városunkba érkeznek. Nellie azt szeretné, ha Theodore Miss Taylor tiszteletére ünnepi műsort rendezne. A város legnagyobb büszkeségét szeretné felvonultatni: a Powell Valley-i középiskola zenekarát. Hihetetlen programot akarnak. De most képtelen vagyok ezt tervezgetni. Ma este az életem örökre megváltozott. Szerelmes vagyok! A szénmaradékot rejtő hegyek között valaki rám talált! Kívánnak! Egész életemben erre vártam. Az elmosódottan tovatűnő alakokat nézve arra gondolok, hogy az emberek valószínűleg úgy hiszik, hogy Theodore-ral, akivel ilyen szoros a barátságom, már régen viszonyom van. De Theodore felbukkanása városunkban, és a barátságunk kialakulása egybeesett anyám betegségével, és nem éreztem helyénvalónak, hogy időt raboljak el tőle. Így Theodore és köztem csak barátság volt, szerelem nélkül. Eleinte úgy éreztem, valami hibádzik, de most értem, miről van szó. Várt. Kivárta, hogy a szívem a bánat után lecsillapodjék, és helyet adjon neki! Most hirtelen eltékozoltnak érzem az éveket, és legszívesebben lelökném a parancsolgató Nellie Goodloe-t a faforgácsra, hogy belefojtsam a szót a babos kendővel, amit kackiásan a nyakára kötött. Hát nem érti, hogy a testemben olyan erős a vágy, hogy puszta kézzel feje tetejére tudnék fordítani egy teherautót? Hogy megismerkedésünk pillanatától arról álmodoztam, hogy ölelésben forrok össze ezzel a férfival? Nem látja, hogy érett gyümölcs vagyok, amely kifakad, ha hozzáérnek? Kíméletlenül félbeszakítom őket. – Elnézést. Ezt később is megbeszélhetitek. Jó éjt, Nellie. Megragadom Theodore kezét, és kivonszolom a színházból az utcára. – Hozzám? – Nagyszerű. – Theodore felsegít a teherautójába, amely most királyi fogat a szememben, hintó, amely álmaimból a valóságba röpít. Felkapaszkodik mellém, és vállamat átkarolva kihátrál a parkolóhelyről. Az idő megáll, amikor megkapjuk, amit akarunk, gondolom magamban. *** Mama halála óta nem főztem spagettit. Előveszem a receptkönyvét. Amikor megtudta, hogy beteg, mindent leírt. Eleinte helyes angolsággal, majd egyre érthetetlenebbül. Megpróbálta befejezni, mielőtt teljesen elhatalmasodott rajta a betegség. Az utolsó recepteket már olaszul írta. – Aprítsd fel a fokhagymát – mondom Theodore-nak. – A bazsalikom az ablakpárkányon van, a virágládában. Én felteszem a vizet. Theodore teszi a dolgát. Feltűnik, hogy nem beszélgetünk, így viselkedik két ember, amikor testi kapcsolatba kerülnek? Csókok váltják fel a szavakat? Visszagondolok múltbeli románcaimra, és jelentéktelennek, gyermetegnek és ostobának tűnnek, bizonyára azért, mert azok is voltak. Akkor még nem voltam igazi nő, aki ismeri önmagát. Egy nő, aki egyedül van a világon. Szabadon. Most itt állok kötöttségek, bűntudat vagy szülők nélkül, és nem tudom, mit mondjak. Hogyan kezdjem? – Mióta házasok a szüleid? – kérdezem ártatlanul. – Negyvenkét éve.



– Boldogok? – Tökéletesen illenek egymáshoz. Az apám iszik, az anyám falaz neki. Miért kérdezed? – Még sosem beszéltünk róluk. – Szerintem meg igen. Azt hiszem, mindent tudsz rólam. – Voltál már szerelmes? – És te? – kérdezi. Szándékosan kerüli, hogy előbb az én kérdésemre válaszoljon. Kényes kérdés. Azt hiszem, még nem voltam, bár volt egy chicagói fiú – rendes, lengyel katolikus –, akivel a St. Mary's-ben, egy húshagyó keddi adománygyűjtés alkalmával ismerkedtem meg. Másfél évig jártunk. El akart venni, de én nem láttam benne jövőt. Amikor szakítottunk, szomorú voltam, de nem szakadt meg a szívem. – Azt hiszem, igen. Egyszer. – A fokhagymát belekeverem a felforrósított olívaolajba. – Csak egyszer? – Igen. Theodore eltöpreng ezen, én meg leülök, és elnézem, ahogy a bazsalikomot aprítja. Eltűnődöm, hogy kedvemre való-e, ahogy a mosogató mellett dolgozik. Illik-e ebbe a házba? Illik-e az életembe? Ha összeházasodunk, itt lakunk-e, vagy az Aviation Roadon levő víkendházában? Anyám hangja cseng a fülemben: „Pazienza! Lassabban! Gondolkozz, Ave Maria! Gondolkozz!” Megigazgatom a tányéralátéten az evőeszközt. Tetszik, hogy két alátét van az asztalon. Olyan, mintha megint család lakna itt. Az asztal körül négyen is elférnek. Gyerekek! Öreg vagyok már hozzá? Némelyik középiskolai osztálytársnőmnek már unokái vannak. Nem vagyok túl öreg. Istennek hála, jó olasz génjeim vannak. Egyetlen korai skót-ír ránc sincs az arcomon. Min jár a fejem? Mit beszélek? Megpillantom tükörképemet a párás konyhaablakban. Verítékezem. Nem! Lucskos vagyok. Tenyerem és arcom izzadságban fürdik. Hányingerem van, és remegek az idegességtől. Gyakorlatias vagyok, de mindig is hajlamos voltam az ábrándozásra, és most azt képzelem, hogy ennek a férfinak a felesége vagyok, és valami oknál fogva ez teljesen lelomboz. Még nem akarok házasságra gondolni. Elég lenne a szex. Hogy valaki a karjában tartson. Istenem, segíts rajtam! – Szájukra vesznek az emberek – bizonygatom. – Nem baj, hadd tegyék. – Miért főzünk? – teszem fel kacéran a kérdést, és azt akarom vele tudtára adni, hogy ne együnk, hanem csókolóddzunk. – Nem vagy éhes? – kérdezi Theodore. Bólintok. De az éhségem tágabb körre vonatkozik: ételre, rá, mindarra, amit az élet kínál. Egyszerre mindent lehetségesnek érzek. Hogyan mondjam ezt meg neki? Theodore egyre csak szecskáz a vágódeszkán. Milyen szép a keze! Nagy, az ujjvége meg szögletes, és ügyesen bánik a késsel. Mozdulatai egy francia filmet idéznek fel bennem, amit egyszer Charlottesville-ben láttam. Amikor beszerzőkörútra megyek, sosem mulasztom el, hogy külföldi filmeket nézzek. Nálunk nem játsszák őket, így különleges élvezetnek számítanak. A francia filmekben mindig a konyhában játszódik a szerelmi jelenet. Valaki valami csepegőset eszik, mondjuk egy érett datolyaszilvát, majd a követke-



ző közeli már a csókolódzást mutatja és a kezeket, aztán kialszik a fény, le a ruhával, és nemsokára már senki sem beszél. Gyümölcsöstálamra pillantok: csak egy megfeketedett banán árválkodik benne. Remélem, ez nem baljós előjel. – Én nem… Azt hiszem, azt akarom ezzel mondani, hogy… – Theodore tovább vagdos. Én nem tágítok. – Azt akarom mondani, hogy… – Gondolkozom, Ave. Lehet, hogy régen nem voltam férfival, de nem kell szexbombának lenni ahhoz, hogy tudjam, a gondolkodás nem jó jel. A férfiak nem gondolkodnak a szexen, csak azon, hogy hogyan, hol és mikor, de a miérten egy percig sem törik a fejüket. – Nem kívánsz – jelentem ki keresetlen egyszerűséggel, és titkon abban reménykedem, hogy nincs igazam. Tessék. Kimondtam. A fazékban felforrt a víz, és habos a teteje. Theodore ledobja a kést, megkavarja a vizet, miközben a víz lefolyik a fazék oldalán. Kanállal próbálja felfogni, de nem sok sikerrel. – Segíts. – Megy ez neked egyedül is. – Nyugodtan közlöm, de valójában remeg a lábam. Bokától felfelé sokkos állapotban vagyok. Olyan kijelentést tettein, amitől a frász jön rám, és nagyon picire össze kell húznom magamat ezen a támlás széken, mert különben nem tudom, mit teszek. Theodore lehúzza a fazekat a lángról. A forrás lassan abbamarad. A spagettit a mosogatóban álló szűrőbe önti. Alaposan megrázza. A fazekat a mosogatóban hagyja, és a tűzhelyhez megy. Megkavarja a szószt. – Svay-svay szósznak hívjuk – mondom. Egyetlen hozzájárulásom a vacsorához. – Mit jelent? – Anyám szülőhelyén használatos nyelvjárás. Svay-svay azt jelenti, hogy gyors. Gyors szósz. Azonnali szósz. – Remek az íze. – A friss bazsalikomtól. Theodore ráönti a szószt a spagettire. Tányért, villát vesz elő, megterít. – Elárulod végre, miért csókoltál meg? – Te csókoltál meg engem – néz a szemembe. – Nem. Épp fordítva történt. – Jézusom, kiabálok! – Belementem. Te megcsókoltál, én visszacsókoltalak. Az után, amit Édes Sue mondott, úgy éreztem, erre van szükség. – Szóval szívességet tettél nekem? – Igen. Egyike azoknak a pillanatoknak, amikor a férfi és nő közti indulat falat húz. Olyan vastag a fal, hogy nem is látom Theodore arcát. Nem értem. Hát nem tudja, mit érzek? Kívánom őt, kívánom ezt az egészet. Hol a csókolódzó Theodore? Hova lett? – Nem vagy szerelmes belém, Ave. – Micsoda? – Csak vágy ébredt benned, ennyi az egész. – Élveztem a csókot! Jó volt! Jólesett! – Azt mondtad, régen nem volt dolgod férfival. Érthető. A sivatagban is jólesik egy pohár víz.



Nem hiszek a fülemnek! Theodore a vágytól feszülő lágyékomat a sivataghoz hasonlítja. Ez az este egyáltalán nem úgy alakul, ahogy reméltem. – Micsoda? Micsoda? – Miért csak ezt hajtogatom? – Nézd, én egyedül élek. Kilenc gyerek közt nőttem fel, és még mindig élvezem, hogy egyedül alszom az ágyban. Nem akarok semmit. Jól érzem magam veled. Te vagy a legjobb barátom. Nem akarok kapcsolatot. – Mindenkinek szüksége van kapcsolatra. – Csak neked. Evés közben belátom, hogy igaza van. Velem van a gond. Szerelemre vágyom. És mást akarok okolni azért, mert nem szeret. Akkor már jobb, ha a szüleimet hibáztatom. Könnyű célpontok: az egyik nem szeretett, a másik ijesztő levelet hagyott hátra, amikor meghalt. Vagy vádolhatom az életet is. Az élet mindig szétzilálja a terveimet. Először ott volt Fred Mulligan betegsége, aztán anyám ápolása, majd beindult az üzlet, és mind többet vállaltam, és egyre kevesebbet törődtem magammal. Szegény kis én. Kiegyenesedem a széken, és testtartásomba sűrítem teljes önbecsülésemet. Végül nagyon fesztelenül Theodore felé hajolok. – Nem hiszem el, hogy komolyan azt gondolod, hogy én csókoltalak meg. – Pedig így volt. A városnak leesett az álla. Fütyülök a városra. Lassított felvételként rágok, mert ezt meg kell emésztenem. Én kezdeményeztem a csókot? Én csókoltam meg őt? Valójában mire szomjazom? – Találsz majd egy rendes embert, ne félj. Hol? A Blue Ridge hegyen? A Magányos Fenyő Ösvényén? A Powell folyó partján? Ne bomolj már, te pennsylvaniai Scrantonból áttelepített gyagyás! Errefelé a korban hozzám illő férfiak már tizenhét éves koruk óta nősek. Némelyik már nagyapa. Itt nincsenek férfiak! Te vagy az egyetlen! Légy az enyém! – Majd csak találsz valakit – állítja. – Még hogy valakit! – Ébredj már fel, haver! Nekem nem jó akárki! Én válogatós vagyok. Egy óra hosszat eszem a tonhalas szendvicset, mert mielőtt beleharapnék, kieszem belőle az édes savanyúságot! Hiú vagyok. Lefekvés előtt hússzor végigtisztítom és krémezem az arcomat, aztán még öt percig lelógatom a fejemet az ágyról, hogy ne ereszkedjen meg a bőröm. Sznob vagyok. Olyan férfit akarok, aki olvas. Az elmúlt harminc évben nem láttam férfit megfordulni a mozgókönyvtárban, kivéve a fura Earl Spiveyt, de ő nem számít, mert ő csak leselkedik, és nem olvas. Ha ez a titokzatos férfi nem okos, nekem ugyan nem kell. Miért nem látja ezt be Theodore? – Rendben, talán nem valakit, hanem egy rendes embert, egy igazi nagymenőt. Amikor ma megcsókoltál, a pillanat hatása alatt cselekedtél. Merész voltál. Az itteniek más szemmel néztek rád. Valami biztosan történik majd. – Ha te mondod… – Olyan erőtlenül ejtem ki a szavakat, hogy alig hallani őket. Theodore sajtot szór a spagettire, takaros gombolyagot teker a villájára, és bekapja. Nyugodtan megrágja. Lenyeli. Mintha minden a legnagyobb rendben volna! Már más témára térne, mintha ezt alaposan” meghánytuk-vetettük volna, és nem lehetne róla újat mondani. Szinte mintha így összegezné: „Rendben, csókolództunk, jó volt, de ennél nem lépünk tovább, térjünk hát vissza a barátságunkhoz.”



– Valakinek meg kellene mondania Édes Sue-nak, hogy már nem ő a város szépe. Többek között ezért is van szükségem Theodore-ra. Amikor hazajövök, vele akarok elemezni mindenkit és mindent. Miért nem tehetem? – Attól fél, hogy valaki elcsábítja tőle az emberét – von vállat Theodore. Egyáltalán – ugyanazon az eseményen vettünk részt? tömeg Jack Macet biztatta, hogy kérje meg Édes Sue-t, Édes Sue és Jack Mac szenvedélyesen csókolództak, és az én szememben elintézettnek tűnt az egész. Annyira hiányozna belőlem a testiség, hogy ezt nem is veszem észre? Vagy talán más dimenzióban élek, amelyet a magam megfigyeléseiből tákoltam össze? Félrekapom a pillantásomat, kinézek az udvarra, és ott nem Potterék tölgyét látom, amely a kerítés fölé nő, hanem egy villanásnyi időre Jack MacChesneyt alsónadrágban, és arra gondolok, milyen erős és mackós volt, tetőtől talpig milyen igazi férfi. Megrázom a fejemet, hogy elűzzem a képet. Sikerül. – Le akarok ma feküdni veled. – Tessék, kimondtam. Egyenesen. Kertelés nélkül. Bravó. Theodore leteszi a villát (újabb rossz jel). Aztán rám néz. – Ave, te gyönyörű vagy és kívánatos. De ez akkor sem lenne jó. Szeretjük egymást, de nem vagyunk szerelmesek egymásba. Ha ma éjjel lefeküdnénk egymással, előbb-utóbb rámenne a barátságunk. És ezt nem szeretném elveszteni. Hát te? A villámra teniszlabda nagyságú spagetti göngyöleget tekertem. – Én sem – válaszolom Theodore-nak. De miért nem kaphatom meg mindkettőt? A szeretőt és a legjobb barátot? Hát nem ez lenne a lényeg? Tudom, mit akarok. Hosszú évekig gondolkodhattam rajta. Amikor évekkel ezelőtt megpillantottam Theodore-t a dráma meghallgatásán, nagyot dobbant a szívem. Kapcsolatunknak még a közelében sincs a „rokon lélek” meghatározás. Leeresztem a teniszlabdát a tányéromra, ahol négyszöget alkot, mint egy nyitott ablak kerete. A négyszögbe élénk rajzfilmet képzelek. Feldühödött egér hatalmas bunkóval kerget egy kiálló fogú gorillát. Az egér felmászik a gorillára, és többször fejbe csapja. A gorillának keresztbe áll a szeme, feje körül csillagok sziporkáznak. Mosolyognom kell, ezért nem sírok.



Harmadik fejezet Fleeta komolyan gondolja, hogy felmond. Onnan tudom, hogy a pénztár mögötti polcról eltüntette életre szóló kóla-és sósmogyoró-készletét. Bifokális szemüvege a tokjában. Papírjai két halomba rendezve. Az egyikben a profi birkózómeccsek menetrendje. Fleeta és Portly minden alkalmat megragadnak, hogy Kingsportba és Knoxville-be meccsre járjanak. Átlátszó műanyag tokban a nagy birkózósztárok – Tornádó Calhoun, Atomrobbanás, Johnny Weaver és a félelmetes Légkalapács – fényképei. A birkózók vaskos, tuskószerű teste olajosan fénylik. Fejük aránytalanul kicsi zömök, izmos testükhöz képest; úgy fest, mint alma egy nagy épület tetején. A másik halomban Fleeta receptjei. Amikor nincs vevő a patikában, Fleeta átírja a receptkatalógusát; csaknem öt éve dolgozik már rajta. Nyomtatott nagybetűkkel a következőket írja: SKEEN MAMA OPOSSZUMJA Az oposszumot megnyúzzuk. Nagy fazékban feltesszük, és puhára pároljuk. Ízlés szerint sózzuk és borsozzuk. A húslét négy evőkanál liszttel és fél csésze tejjel, lassú keverés mellett mártássá sűrítjük. Egy lábat tartsunk meg, a mártás kitunkolásához! *** Kíváncsi vagyok, mi lesz a többi három lábbal. Átlapozom a recepteket, és Fleeta több specialitását is látom köztük: az isteni cukorkát, egy habkönynyű különlegességet, amit karácsonykor szokott behozni, a citromos kockát, sajtos rudat, mogyoróvajas labdacsot, és kedvencemet, a rebarbaralepényt. – A férjhezmeneteléig összegyűjtöm a receptjeimet az unokámnak – szólal meg mögöttem Fleeta. – Ettél már oposszumot? – Tudomásom szerint nem. – Sokat vesztettél. A legfinomabb, legpuhább hús. Fleeta felkapja a cigarettadobozát, és int, hogy menjek vele hátra az irodába, ebédelni. Bezárja az ajtót, és kifelé fordítja a „KÉREM, CSENGESSEN” táblát. Fleeta az összecsukható székre ül, és cigarettázik. Kólás-üvegébe önt egy celofánzacskónyi sós mogyorót, befogja az üveg száját, felrázza, és amikor pezseg, felhajtja. Hiányoznak majd ezek az ebédek. – Tényleg muszáj felmondanod, Fleeta? – Nézd, édesem, a mamám ötvenöt évesen halt meg. Én ötvenhat vagyok. Lejár az időm. És élni akarok, mielőtt az enyémnek vége. A pénz persze hiányozni fog. – Megemelem a fizetésedet. – Már késő. Ugyan már, Ave. Előtted az élet. Hozzá fogsz menni ahhoz a Tipton nevű fickóhoz. – Tessék? – Szombat este isten tudja, meddig parkolt a kocsija a házad előtt, és Nellie Goodloe városszerte híreszteli, hogy smaciztatok a dráma után a táncparketten. Mindenki tudja. Ne titkold előlem, kicsikém, ahhoz túlságosan régen ismerlek.



– Nem kellek neki, Fleeta. Csak barátok vagyunk. – Ne etess. Sülve-főve együtt vagytok. Az isten is egymásnak teremtett benneteket. – Vitatkozni próbálok, de Fleeta belém fojtja a szót. – Ha egy dobozban összeeresztenek két patkányt, eleinte marják egymást, de idővel sorozatban gyártják a kispatkányokat. – Bocs, Fleeta, de ebédelek. – Jó kiállású ember. És tiszta. Szeretem a tiszta férfiakat. És szép sűrű haja van, amit harminc fölött már pluszként könyvelhetünk el, édesem. És kellemes ír vonásai vannak. Vöröses haj, kék szem. Vonzó mosoly. Az iskoláját, mi egyebet akarsz még? Nem válaszolok. Semmit! Theodore-on kívül nincs más számomra. Miért nem hagyja ezt Fleeta abba? – Egyáltalán férfit akarsz? – néz rám a szemüvege felett. – Nem akárkit – felelem védekezően tele szájjal. – Azt akarom, hogy olyan jó embert találj, amilyen nekem Portly. Tudod, mi még mindig testi kapcsolatban vagyunk. Persze jóval tovább tart, míg belemelegszem. Már túl vagyok a változáson. És ez találó szó, mert minden megváltozott rajtam. Fel kell készülnöm arra, amikor azt a bizonyos tekintetet látom Portly szemében. De egyet elárulhatok: Portlynak sonkakarja és lapáttenyere van, érted, ugye, mire gondolok, a fejem beleférne a markába, szóval kosárlabdázhatna vele. De ha az a hatalmas kar nem ölelne át éjjel, akkor csak egy házsártos öregasszony lennék, semmi más. – Hogyan ismerkedtél meg Portlyval? Fleeta kifújja a füstöt, és tekintete régi emlékekkel telik meg. Hunyorogva próbálja kivenni ennek a régi képnek a részleteit. – Fent az iskolában. Amikor az East Stone Gap-i középiskolát bezárták, az összes gyereket átirányították a Powell Valley-i iskolába. Portly is köztük volt. Amikor az első tanítási napon megláttam, tudtam, hogy ő az igazi. Pedig már öregnek éreztem magamat, tudod, arra gondoltam, hogy-már nem találok senkit. – Hány éves voltál? – Tizenhat. És még sosem csókolóztam. A mamám nagyon büszke volt erre. De bevallom, amikor Portlyt megkaparintottam, behoztam a mulasztást. Emlékszem a legelső csókunkra. Az iskolai lelátó mögött. Délután öt körül történt, Portly baseballedzése után. Rám nézett. Én ránéztem. Persze előbb ki kellett vennünk a trutyit a szánkból, mert mindketten szerettünk bagót rágni. Szóval kiköptük, aztán csókolództunk. A többit már tudod. Annyira elvarázsol Fleeta szerelmi élete, hogy meg sem hallom a pulton levő csengő kitartó csilingelését. Magamhoz térek, és kimegyek az eladótérbe. A mazsorettek állnak a pult előtt, van, aki a National Enquirer-t olvassa, mások a People-t lapozgatják. Tayloe a kész gyógyszerek kiadásánál álldogál. – A gyógyszeremért jöttem. – Mindjárt hozom, kedvesem. – Még nincs kész? – Bosszúság érződik minden szaván. Szemét forgatja. Istenem, milyen türelmetlen. Emlékeztetem magam, hogy csak egy gyerek, és nem harapom le a fejét. – Nem, még nincs – felelem vidáman.



Pearl Grimes lép be a boltba, de amikor meglátja a mazsoretteket, azonnal behúzódik a hajápolási állvány mögé. – Nézzétek, hogy meghízott! – jelenti ki határozottan Glenda, az egyik mazsorett, és a többiek máris a People magazin köré gyűlnek, és kárörvendő tekintettel méregetik a képen látható korábban sovány, most testes tévészínésznőt. – Nem értem, hogy hagyhatja el így magát valaki – jegyzi meg egy másik. – Mer' szeret enni – szögezi le Tayloe. Egyáltalán nem vicces, amit mondott, a lányok mégis majd' meghalnak a nevetéstől, mert a maga köreiben Tayloe nemcsak gyönyörű, de humorosnak is számít. – Azért még ő sem olyan kövér, mint Pearl Grimes. – Még hangosabb nevetés. Látom, ahogy Pearl feje eltűnik az orvosi kellékek állványa mögött. Vajon látták-e bejönni? Valóban ilyen kegyetlenek? Mrs. Spivey, Mrs. Holyfield és Mrs. Edmonds lép be. A három legkiválóbb baptista hölgy. Akik mellesleg több pletykát terjesztenek, mint a városi újság. – Sietne, kérem, Miss Mulligan? Zenekari próbánk lesz. Tudja… Mr. Tiptonnal. – Újabb kacagás. Gondolom, a fülükbe jutott, hogy Theodore kocsija későig állt a házam előtt. Bárcsak lefeküdtem volna vele, hogy ne az én káromra nevessenek. Kikiabálok a pult mögül. – Egy pillanat, lányok. – Sóhajok, szemforgatás. Tovább olvassák a képeslapokat. Fleeta jön előre. – Vigyázzatok az újságokra, mert nem adhatjuk el őket gyűrötten, használtan. Az emberek szűziesen szeretik kézbe venni az olvasnivalójukat. Megértem őket, hiszen fizetnek érte – morogja. Fleeta szóhasználata adja az ihletet. Megragadom a kínálkozó alkalmat. A gyógyszer-előkészítőben mikrofont szereltettem fel, mert nagy az üzlet, és amikor sok a dolgom, odahívhatom a vevőt. Belefújok a mikrofonba. Mindenki felkapja a fejét. – Tayloe Slagle átveheti a fogamzásgátló tablettáit a kiadóablaknál. Tayloe. Slagle. Fogamzásgátló. Tabletták. Jöjjön ide. Tayloe az ablakhoz ugrik, és elmarja a fehér zacskót. – Görcsökre kaptam. – Valóban? – Megfontolom ezt a lehetőséget. A tisztes baptista matrónák egymásra néznek, aztán megvetően végigmérik Tayloe-t. Festett üvegablakon ijesztő együttest alkotnának. – írja a számlámhoz – veti oda Tayloe, és az ajtó felé iramodik. A lányok követik. Fleeta kuncog, amiből persze köhögés lesz. – Elegem van ezekből a lányokból; folyton bemászkálnak, olvasnak, és semmit sem vesznek. Jól megadtad nekik. Felveszek egy kosár hajbalzsamot, és a hajápolási részleghez megyek. Pearl a földön ül, és az üvegek hátán levő címkéket olvassa. – Szia, Pearl. – Lejöttem a pattanás elleni szerért, amit említett. – Akkor mi az ördögöt keresel a hajápolásnál? Pearl vállat von. A szeme kissé duzzadt, amiből rögtön tudom, hogy hallotta a mazsoretteket.



– Van kedved feltölteni a polcokat? – Igen, assz'nyom. – Fleeta itt hagy, így keresek valakit, akit részmunkára felvehetnék. Lenne kedved? – Meg kell kérdeznem a mamámat. – Menj, hívd fel, és kérdezd meg, hogy kezdhetsz-e ma. – Nincs telefonunk. És nem tudom, engedné-e, hogy dolgozzak. Hogyan jutnék ide, és munka végeztével haza? – Hazaviszlek – ajánlom. – Fent lakunk Inskóban. – Gyorsan vezetek. Mennyit kérsz óránként? Mármint fizetést. – Nem tudom. – Ugyan már, Pearl. Eladással fogsz foglalkozni. Próbáld most magadat eladni. – Ötven centet kapok, amikor a Bloomer gyerekekre vigyázok. – Nem rossz. Megátalkodott kölykök. Gondolom, rá kell ígérnem Mrs. Bloomerre. – Nem lenne sok óránként egy dollár? – Pearl félrekapja a pillantását; zavarban van, hogy pénzről kell beszélnie. – Csak egy dollár? Hm. Te aztán tudsz alkudni, Pearl. Mit szólnál óránként három dollárhoz? Pearl szeme kitágul. – Köszönöm, Miss Ave! Kezdhetek holnap? – Kiegyenesedik, és láthatóan három centit nő. – Hát persze. Fleeta utánanéz, és rágyújt egy cigarettára. – Mi a fenének vetted fel ezt a gyereket? – Mert kedvelem. – Nem valami kellemes látvány. – Hallottad, mit mondott. Fent lakik Inskóban. – Nem érdekel. Ez nem mentség. – Nem értlek, Fleeta. Azt hittem, meglátod másokban a lehetőséget. – Van lehetőség, szívem, és van francos álmodozás. Azt hiszem, itt az utóbbiról van szó, ha érted, mire gondolok. Fleeta a nagy tollseprűt végighúzza a vitaminokon. Épp csak megcsiklandozza őket. – Én arra gondoltam, hogy Pearlből nagyszerű alkalmazottat faraghatnánk, ha igazán mesteri kéz tanítaná. – Mondtam, hogy nem akarok tovább dolgozni. – Fleeta újabb cigarettára gyújt, és kicsit elgondolkodik. – De ha tönkre akarod tenni mindazt, amit itt felépítettem, akkor át kell gondolnom a helyzetet. Rendben, részmunkaidőben tovább dolgozom. – Olyan boldog vagyok, hogy megölelem. Fleeta megmerevedik, mint egy karó, ugyanis még sosem öleltem meg. Mindketten meglepődünk. – Heti három nap, óránként ötven cent. – Megegyeztünk. – Micsoda? Nem alkuszom jól? – kérdezi mosolyogva Fleeta. – Hát nem vagy Tornádó Calhoun. – Nyilván. De jobb körülmények között két vállra tudnám fektetni – kuncog magában.



*** Pearl másnap a legjobb ruhájában jön dolgozni: húzott ujjasban és tűzött szélű trapéznadrágban. Haját lófarokba kötötte. Csinos, de ettől még Fleeta tetőtől talpig végigméri. Pearl munkája az áru fogadásával kezdődik. Fleetával van egy menetrendünk: ő kicsomagolja az árut és beárazza a cikkeket, én összehajtom a dobozokat és kiviszem őket a bolt mögötti konténerbe. Fleeta helyezi el az árut, ő gondoskodik a mutatós elrendezésről is, mert ez kielégíti kreatív ambícióit. Gyilkos tekintetet vet Pearlre, amikor a lány művészien elrendezi a samponokat a fali üvegvitrinben. Úgy döntök, a betanítás idejére üdvös lenne szétválasztani őket: Fleeta öreg macska, pontosan körülhatárolt körzettel és éles karmokkal, amelyekkel érdekeit védi. Pearl utánam jön, és máris tele van ötletekkel, hogyan lehetne meggyorsítani az áru kirakodását. Okos gyerek, és ez cseppet sem idegesít. – Szeretném megköszönni az állást. Kisegít bennünket a mamával. – Örülök, hogy vállaltad. És ne izgasd magad a jó öreg Fleeta miatt. Szúrós a modora, de a szíve arany. – Nem olyan, mint Tayloe meg a lányok az iskolában. Nekik a szívük is szúrós. – Ne is törődj velük. – Igyekszem, de nem könnyű felszívódnom, amikor én vagyok a legkövérebb az iskolában. – Nem is te vagy a legkövérebb. – Szerintem meg igen. – Neked van a legjobb iskola utáni állásod. – Nagyot nevet, miközben dobozokat hajigálunk a konténerbe. – Egyébként is azok a lányok mindenkiről locsognak. Még egymásról is. – Tudja, mit beszélnek magáról? – Rólam? Miért vennének engem a szájukra? – Azt mondják, hogy fattyú, hogy Fred Mulligan nem is volt az apja. – Ezt beszélik? Pearl bólogat. Milyen naiv vagyok. Azt hittem, senki sem mond rólam ilyeneket. Sosem pletykálok senkiről, ezért abban a hitben éltem, hogy engem is megkímélnek. De egy kisvárosban egy izgalmas történet – még az enyém is – kellemes beszédtéma. – Nézd, Pearl, alighanem igazuk van. – Tényleg? – Igen. A mamám várandósán érkezett ide Olaszországból, és Fred Mulligan elvette feleségül, mert akkoriban, ha valaki babát várt, férjnél kellett hogy legyen. Csakhogy a mamám ezt nem személyesen közölte velem, hanem levélben. A halála után kaptam meg. – És nem haragszik? Bizonyára hosszan a távolba révedek, mert Pearl megismétli a kérdést. Nem tudom, mit válaszoljak, mert nem szoktam haragudni. – A helyében én biztos mérges volnék. – Igazán? – A mamájának nem lett volna szabad hazudnia a papájával kapcsolatban. – Nos, ezen már nem lehet segíteni. Pearl ezek után teszi fel a kérdést, ami örökre megváltoztatja az életemet.



– Megkeresi az igazi papáját? – Az igazit? – kérdezem csendesen. Az igazi szó olyan új a nyelvemen. – Ha él még, megkeresi? Kinek van ideje Mario da Schilparióra gondolni? Egy szabad percem sincs. Itt van a patika, a szállítások, a mentőosztag, a dráma és a Csók. – Hozzámegy Mr. Tiptonhoz? – Azt ne mondd, hogy erről is beszélnek! Bólint. De igen, erről is beszélnek. – Az a véleményem, Pearl, hogy senkinek semmi köze hozzá, kihez megyek férjhez, vagy ki az apám, vagy hányas bugyit viselek! – Nagyon helyes! Most aztán jó dühös lett! – jelenti ki büszkén Pearl. Igaza van. Szétrobbanok a dühtől. És még nem is tudja – mint ahogy én sem –, hogy ez még csak a kezdet. *** Ethel Bartee szépségszalonja egy lakókocsiban van, a posta mögött. A patikától a hátsó sikátoron, majd a rakodási övezeten vágok át. Ethel igazán kicsinosította a lakókocsit: az ablakokban piros muskátlival teli virágládák vannak. Hajfonatom vége olyan, mint a szalmacsutak; hajat kell vágatnom. Az ajtót rózsaszín sampontartállyal támasztották ki. Ethel épp Iva Lou haját rakja be. – Elvállal egy gyors igazításra? – kérdezem kedvesen. A tömzsi Ethel, aki alakjához illő tökéletes buborékfrizurát visel, bifokális szemüvege felett rám néz, mialatt Iva utolsó tincsét feltekeri a műanyag csavaróra. – Egen – mondja bosszúsan. – Be kellett volna jelentkeznem. – Úgy van. De tudja, hogy én senkit sem küldök el. –Ethel bíráló tekintettel mér végig. – Főként olyat nem, akinek vágásra van szüksége. De mielőtt sorra kerítem, még van két kifésülésem – mutat a szárítók alatt ülő vendégeire. – Rendben, megvárom. Iva Lou feláll. – Kimegyek, és a napon szárítom meg, szívem. Megspórolom neked a villanyköltséget. – Hatalmas csavarókkal teli nagy fejével int, hogy menjek vele. – Ethel harapós. – Iva Lou rágyújt egy cigarettára. – Hallottam! – mondja, és a szemembe néz. – Mindenki erről beszél? – kérdezem. – Mondok egy példát. Gapben hat helyen állok meg. Mindegyiken ez volt a fő beszédtéma. – Iva Lou cigarettájával a lakókocsi ajtajára mutat. – És a szárító alatt ülő két csoroszlya másról sem locsogott, míg meg nem jelentél. Egy pillanatig szóhoz sem jutok. Azt hittem, hogy származásom kizárólag rám tartozik. Hátradőlök a lépcsőn, és lehunyom a szemem. – Tudod, mit? – kérdezi élénken Iva Lou. – Szerintem ez izgalmas hír. – Tényleg? – Gondolj csak bele. Egész életedben valamilyen szerettél volna lenni. És ha akarsz, most valami egészen más lehetsz! Az alapoktól építheted fel magadat! Megvalósíthatod régi álmaidat. – Iva Lou folytatja lelkesítő dumáját, én pedig felülök, és a patika hátsó fertályát nézegetem. Az épület hátulról még pocsékabbul fest. A téglák közül sok helyen kihullott a habarcs, és rés



tátong. Borzalmasan néz ki. Eszembe vésem, hogy ki kell a közöket fugáztatni. Mégis bosszant, hogy erre gondolok. Nem kellene rendbe hozatnom; életre szóló garancia van rá. *** A dráma utolsó előadása után kezdődik a Powell Valley-i középiskola fociszezonja. Színházi életem lecseng, Theodore-é beindul, mivel ő koreografálja és tanítja be az itthon játszott mérkőzések félidei műsorait. A szurkolók legalább akkora hűhót csapnak a műsor, mint a foci körül. Minden évben az a kérdés, hogy Theodore-nak sikerül-e túltennie önmagán, és mindig sikerül! A belvárosi üzleteket a középiskolai csapat zászlói díszítik: élénk középkék és rubinvörös. Zackie kivonszol egy két és fél méteres papírmasé vikinget, amit festékszóróval ezüstre festett, hogy a városon áthaladók tudomására hozza: mi vagyunk „a vikingek, a nagy, a hatalmas vikingek!” Nellie Goodloe végül is leült Theodore-ral, és megértette vele Elizabeth Taylor és John Warner október végén várható látogatásának fontosságát. Mindenki tőlünk várja, hogy összehozzunk egy emlékezetes hétvégét. Amúgy is izgalom érződik a levegőben, mivel ősz van, a legbujább évszakunk. A várost környező hegyek sötét bársonya színjátszó taft lesz. A késő szeptemberi levelek még ragyogó zöldek, de október első hetére sziporkázó ékkövekké – gránáttá, topázza és a bíbor minden köztes árnyalatává – válnak. A hegyeket mintha rivaldafény világítaná meg. Az ősz a mi nagyoperánk. Ebben az évszakban az illat is részegítőbb: balzsam, hikori- és vaníliafüst friss keveréke. A péntek esték a focimérkőzéseké, szombaton pedig a városban mindenki a Carter család karámjába igyekszik. A Karám azért híres, mert a Kelet- Tennessee-stílusú countryzene megteremtői a legendás Carter család tagjai voltak, élükön az anyával, Maybelle Carterrel. Egy csomó szebbnél szebb lánya volt, köztük June Carter, aki most Johnny Cash felesége. Igen, ez a családi birtokuk, amely idevonzza a countryzene hírességeit (így például Dickenson megyéből a híres Stanley testvéreket), sőt időnként a Carter család egyik ismert személyisége is megáll itt, bár nem ezért járunk ide, hanem az élő zenéért és a táncért. Enni is lehet, chilis hot dogot és sült krumplit, mégpedig a legfinomabbat. Általában Theodore-ral járok ide, és amióta nem feküdtünk le egymással, még többet vagyunk együtt. Kéj vágyam viharfelhője elvonult, ő tehát biztonságban van, én meg ismét normális vagyok. Belépünk a Karámba, egy felnyitható oldalú régi csűrbe, amelyet átjár az esti levegő. Olyan az egész, mint egy cigány szekértábor: az embernek az az érzése, hogy reggelre felkerekednek és odébbállnak. És valóban, ha az ember napközben jár erre, könnyen egy nagy mezőn álló, időjárás koptatta csűrnek nézi. De estére megelevenedik. A kibetonozott táncparkettet az emberek szalmabálákon, több sorban ülik körül. A zenekar egy téglafal mentén helyezkedik el, pódiumon, amelyet mindenféle elektromos csatlakozóval szereltek fel arra az esetre, amikor a WNVA Rádióállomás élőben közvetíti innen a zenét. Japán lampionok és régi karácsonyi égők színes összevisszaságban lógnak a színpad felett. Szeretem az egésznek ezt a bolondos zűrzavarát: házilagos, mégis hatásos. A lenyűgöző látványba feledkezem, míg nagynéném, Alice Lambert hangja el nem rontja a kedvemet. Ránézek, és látom, hogy elmerülten szemrevételezi Theodore-t a cipője orrától a feje búbjáig. Száját olyan erősen csücsöríti, hogy két ajka meggyújtásra váró petárdának látszik.



– Akkor hát, Avah Maria… – ő is rosszul ejti a nevemet – … végre napvilágra került! – Micsoda? – kérdezem a lámpákra hunyorítva. – Az igazság! Tudod, hogy miről beszélek, te lány. – Sosem hittem volna, hogy Alice néni szóba hozza előttem ezt a témát. Érzi, hogy a mondottak készületlenül értek, és rögtön él is az alkalommal. – Ez mindent megváltoztat. Nem? – acsarog. – Az öcsém hagyatékával kapcsolatban? – Az öcséd tizenhárom éve halt meg, és mindent a mamámra hagyott – jelentem ki nyájasan, mintha az időjárásról csevegnénk. – Ez így nem járja. Te nem vagy a gyereke. Sosem voltál… Mielőtt belelovalná magát, megfordulok, és keményen a szemébe nézek. – Nem fogom veled megbeszélni a magánügyeimet. Soha. Most pedig, ha megbocsátasz, a barátaimmal vagyok itt, és szeretném jól érezni magamat. Jó estét. Még látom a száját – Hát…! –, amikor odébb megyek. Volt időm átgondolni, amit Pearl mondott, és amire Iva Lou utalt. Azt hiszem, mindig is voltak jelek, hogy nem vagyok Fred Mulligan lánya, csakhogy én sosem kételkedtem benne. Igazi apámnak tekintettem. Természetes, hogy jobban szerettem az anyámat, de úgy okoskodtam, ez azért van, mert egyke vagyok és lány, és minden gyerek jobban ragaszkodik az anyjához, mint az apjához. Nem állítom, hogy elsiklottam a felett, hogy valami nincs rendben. Emlékszem a családi összejöveteleken a sugdolódzásra, hogy édes unokatestvéreim nem játszottak velem, hogy még az iskolában is ugrattak a keresztnevem miatt (idegenyes hangzású). De nem állt össze bennem a kép. Remélem, rájövök, miért nem ástam le a dolgok mélyére. Fejbe tudnám csapni magamat, hogy ilyen hülye voltam. Otto és Worley kiszúrnak minket. – Akarják látni a kígyófejemet? – kérdezi Worley. Mielőtt nemet mondhatnék, előhúz egy csavaros fedelű kis üveget a farzsebéből; az üvegben céltalanul lebeg egy friss kígyófej, képére örök vigyor fagyott, vékony nyelve az üveg falának ütődik. – Otthon még három ilyen van. A Zúgónál fogtam őket. – Miért éppen ennek vágta le a fejét? – Mert ennek volt a leghosszabb a nyelve. – Worley hátraszegett fejjel, hosszan kacag. – Felkérhetem egy táncra, Miss Ave? – kérdezi Otto, mint egy igazi úriember. – Majd később, Otto. Előbb még el kell intéznem valamit. Otto és Worley a zene ritmusára arrébb sasszéznak. Theodore elmegy chilis hot dogot venni. Lew Eisenberg egyedül üldögél egy bálán, és feketeáfonyás fagylaltot nyal. – Kellemetlen lerendeznivalóm van veled – mondom neki. Lew a fagylaltot nyalja, és a chilis hot dogos standot nézi, ahol Inez hot dogokat tesz a grillre. Úgy jár a szája, mint a kacsa popsija; innen is látjuk, hogy rózsaszínre festett szája szüntelenül mozog. Mérgesnek látszik, szemöldöke haragos V-alakban húzódik össze. Pokolbéli Alice nénikém áll mellette, valamint a Zenekart Reklámozó Klub hölgytagjai. A város pletykatörésvonalának epicentruma celofánzacskókat tép fel, és a hot doghoz kifliket szór a pultra.



– Mivé lett az életem? – kérdezi fagylaltját nyalogatva Lew. – Olyan boldog voltam Long Islanden. Egyedül. Egy szál magamban. Volt egy kis praxisom, egy kis lakásom, kicsi problémáim. Szeretem a kicsi dolgokat, Ave Maria. A kicsiben el tudok rejtőzni. Ehelyett most ez van. – Karjával körbeint. – Éjjelente ébren fekszem, és azon töröm a fejemet, mit szúrtam el. – Nem tudom, mit mondjak, Lew. – Nem szoktunk privátbeszélgetést folytatni, és ettől kissé feszengek. – Egy hiba… – Talán Inez véletlenül becsúszó terhességére utal, gondolom. – Egyetlen hiba, és aztán… ez. Inez olyan helyes, csendes lány volt. Olyan bájos. Olyan szelíd. Mint a festett kép. Most meg kibírhatatlan. Amikor nem beszél, akkor eszik, de akárhogy is, az a száj egy pillanatig sem szünetel. – Emlékezz csak vissza, miért szerettél bele annak idején. – Csodálatos teste volt. – Hallgat egy sort. – Olyan volt… olyan volt, mint egy áramvonalas, feszes kis angol sportkocsi. Ő volt Big Stone Gap TR-6-osa. Fotómodellnek is beillett volna. – Rám néz. – Nagyon rémes, hogy ezt mondom? – Felsóhajt. Tényleg hiányzik neki a régi Inez. – Csak őszinte vagy. – Mindketten Inezt nézzük, akinek fogalma sincs, hogy róla beszélünk. A pletykafészkeknek meg sem fordul a fejében, hogy valaki róluk beszélhet. –Mit gondolsz, tudja, mit érzel? – Az elmúlt öt évben egyetlen gondolatról sem tudok, ami annak a nőnek átsuhant a fején. Egy idegent is jobban ismerek – sóhajt fel. – Lefogadom, hogy ezt ő is tudja. Talán ezért eszik annyit. – Bosszant, hogy belementem ebbe a beszélgetésbe; nem ezért jöttem ide Lew-hoz. Bármennyire elszakadt a valóságtól, most mégis olvas a gondolataimban. – Miről akartál beszélni? Nem válaszolok, mert szinte csak szerelmespárokat látok a táncparketten. Fleeta és Portly úgy simulnak egymáshoz, mintha ezeréves álmukból most ébredtek volna fel, és találtak volna ismét egymásra. Olyan lányok táncolnak körülöttem, akikkel együtt jártam középiskolában, olyan férjek karján, akikkel zsenge koruk óta házasságban élnek. Elégedettnek látszanak. (Enynyit a tanácsról, hogy „ne házasodjunk fiatalon”.) Rick Hármon, egy markáns arcú, tagbaszakadt férfi – a középiskola kerületi céllövőbajnoka, most bányász – tánc közben felesége, Sherry fenekére teszi a kezét. Sherry fesztelenül elhessenti, és meghitten nevetgélnek. Worley Nellie Goodloe-val táncol, aki undorral löki el a kígyófejet. Körülnézek, merre lehet Theodore. Táncolni akarok. Ott akarok siklani a táncparketten. Felejteni akarok. De nem látom a tömegben. Arra gondolok, biztosan kiment a mezőre, és elindult toronyiránt, hogy soha többé vissza se téljen. Eltűnik, mint mindenki más. A szívem úgy kalimpál, mint egyszer a St. Mary's-ben, amikor feketén és gyógyszeren maradtam fenn egész éjjel. Kezemet a mellemre teszem, és amikor lepillantok, látom, hogy le-fel mozog a blúzomon. – Jól vagy? – kérdezi Lew. – Nem. – Mit érzel? – Erős szívdobogást. – Kezemet a mellemre szorítom, és amilyen hirtelen jött, a gyors szívverés úgy csillapul. – Pánikroham – mondja Lew, és elzavar egy legyet a szemüvegéről. – Még sosem éreztem ilyet.



– Nem csak te vagy így vele. Ha egyszer elkap, onnantól nem tudod, mikor csap le rád megint. Ahogy idősebb az ember, egyre gyakrabban jelentkezik. – Nem vagyok öreg! – Tessék, már megint Ave Maria, a vénlány, aki kakukként ugrik elő az órából, és azt ismételgeti: Nem vagyok öreg! Nem vagyok öreg! Nem vagyok öreg! – Ezt nem is mondtam, csak azt, hogy idősebb vagy. Szívdobogásom visszaáll a normális ütemre. Mélyeket lélegzem. Felidézem orvosi képzésemet: oxigént kell a szervezet bejuttatni. Amennyit csak lehet. – Van kedved táncolni? – kérdezi a hátam mögött egy hang. Végre! Theodore! Nem hagyott el! Felállók. De nem érzem menta és alma keverékét, inkább egy új illatot: szantálfa és citrom. Kellemes, de ismeretlen. – Van kedved táncolni? – ismétli meg Jack Mac, és kegyesen felém nyújtja a kezét. Körülnézek, hátha megpillantom Theodore-t, de sehol sincs, hogy megmentsen. – Hát persze. Hogyne. – Mulassatok jól – mondja Lew, és úgy integet utánam, mintha gyerek lennék. Jack Mac kézen fog. Besasszézunk a tömegbe, és a táncparkett közepe felé vesszük az irányt. Átfogja a derekamat, és magához von. Lassan lépked, könnyű követni. Tánc közben sokkal magasabbnak tűnik. – Hol van Édes Sue? – Elvitte a fiúkat az apjukhoz. – Odaát lakik Coeburnben, nem? Jack Mac bólint. – Emlékszem rá a középiskolából. Hát te? Jack Mac bólint. – Mike Tinsley volt mindenben a legjobb. Az egyetemi dzsekije úgy tele volt kitüntetésekkel, mint egy hadseregtábornoknak. Emlékszel? Állami bajnok volt mindenfélében. – Sok minden megváltozott a középiskola óta. – Elnéz a fejem felett, hogy figyelmeztessen, ne káráljak már Mike Tinsleyről. Nem hallottam eleget arról, hogy csalta Sue-t, milyen durván bánt vele, és házasságuk alatt Sue kénytelen volt a legtöbb hétvégét egymagában otthon tölteni? Egyébként is tudom, hogy egyetlen férfi sem szereti, ha az elődjéhez hasonlítják. Jack Mac közelebb húz magához, arca hozzám simul a bal fülein fölött. – Hogy van a mamád? – kérdezem. Egy pillanatig nem válaszol. Érzem, hogy elhúzódik tőlem, hogy rám nézhessen. A szemembe néz. Aztán megint magához húz. – Őszintén szólva, most nem az anyámra gondoltam. Az isten szerelmére, Ave Maria! Miért pont az anyja felől kell kérdezősködnöd egy férfitól? Igazi vénlányos allűr! Talán elfelejtetted, hogyan kell beszélgetni egy férfival? i Mondj valami szellemesen okosat. – Mi lenne, ha csak táncolnánk, és nem beszélgetnénk? – kérdezi Jack Mac. Bólintok. Ne beszélj, Ave Maria. Ez a férfi szereti a csendet. Az idegeire mész. Eszedbe ne jusson valami vicceset mondani. Nem kell szórakoztatnod. Engedd el magad. Hallgasd a zenét, és táncolj. Csak táncolj, semmi több.



Vége a számnak. Jack Mac finoman, szertartásosan hajol meg, mint egy herceg. – Köszönöm, assz'nyom – mondja, és távozik. *** Óvatosan Theodore háza mögött állítom le a kocsit, nehogy megint tápot adjak a pletykának. (Már ne én legyek egy személyben a város vénlánya, fattyúja és lotyója!) Ráadásul Theodore makulátlan hírnévnek örvendő tanár a Wise megyei állami iskolarendszerben. Felgyújtja a villanyt. Otthona egyszerű és tiszta. Bármely más középiskolai tanáré is lehetne, ha nem látnám az ebédlőasztalon a díszes kiállítást. Arra, hogy ez az ebédlő, csak a konyha közelsége utal. A székeket és az edényt eltávolította. Műhellyé alakította át, ahol a félidei remekműveit koreografálja. Ma kínos rendben száz ólomkatona sorakozik az asztalon: középiskolai zenekarunk és a mazsorettek. Antik tálalón egy kis lemezjátszó és hangszórók állnak az asztal mellett. A lemezek közt vannak Sousa-indulók, klasszikusok, és Al Green, a bluesénekes. Az asztalt csomagolópapírral terítette le, és krétával rárajzolta a pálya alapvonalait. Az alakok meneteléskor legyezőszerűen széttartanak, és csillagot alkotnak, amelynek csúcsain három selyempapírból készült, mérethű piramis áll. – Piramisokat készítesz? – A műszerészinasok építik meg őket. A Vernon lány szerkeszti meg. Emlékszel rá? A tavalyi bálra ő csinálta a „Színezd ki a világot!” óriási földgömbjét. – Hogy felejthetném el? Theodore engem hívott meg rá. Alig akartam elhinni, hogy végre elmegyek egy szalagavató bálra a Powell Valley-i középiskolában! Diákkoromban soha nem hívott meg senki. Tizenhat évvel később a sztaniolcsillagok alatt táncolni édes beteljesülés volt. – Ki viszi ki őket a pályára? – A zászlóvivő lányok. Mindegyik piramis alatt kettő kettő. – Zászlóvivő lányok? Viccelsz? – Papírmaséból épülnek a piramisok. Pehelykönnyűek lesznek. – Nagyszerű. Elsötétítés lesz? – Mindegyik félidei műsorban van egy koncertbetét, amikor a zenekar megáll a hazai csapat lelátójával szemközt, és eljátszik egy számot. Hagyományos, de néha nagyon unalmas. Theodore előállt egy ötlettel, amivel felélénkíti a műsort: a kellő pillanatban a pálya reflektorai kialszanak, és bájos mazsorettjeink ott állnak botjaikkal, amelyek fáklyaként égnek, tűzcsóvát írnak le velük, és azt írják a sötétbe, hogy Rajta! és Győzzetek! – A zászlóvivő lányok ipari elemlámpát használnak a piramisok alatt. Részletek lesznek Elizabeth Taylor filmzenéiből; a National Velvet-tel kezdünk. Amikor a zenekar a Sandpiper betétdalát játssza, minden fény kialszik, és kivilágítjuk a piramisokat. Aztán, amikor a Kleopátra szerelmi dalára váltunk át, Tayloe Kleopátra jelmezében kiemelkedik a központi piramisból, és tűzkarikát pörget. – Theodore a terepasztalon bemutatja az alakok mozgását, a jelenet koreográfiáját. Aztán leoltja az ebédlőlámpát, hogy bemutassa a kivilágított piramisokat. Valóban olyan hatást kelt, mintha pontosan ott lennénk, Kairó közepén. – Nagyon látványos, Theodore! – dicsérem, és minden porcikámmal komolyan is gondolom. – Még egy filmsztárt is elkápráztat! – Gondolod? – kérdi, és vonalzóval mozgatja a fafúvó-sokat. Átérzem, mekkora nyomás nehezedik rá. – Elizabeth Taylor tiszteletére valószínűleg több díszműsort adtak, mint az összes elnök tiszteletére



együttvéve! Ő már mindent látott. És ezernyi országban. Biztosan elsírja magát vagy ilyesmi, hogy ebben az ócska kis Big Stone Gapben ilyen műsorral fogadják. Híres leszel! Theodore felélénkül a hírnév hallatán. A helyében más is így érezne. Milyen nagyszerű gondolat: az embert istenadta tehetségéért elismerik, és versengenek érte! A szakterületén tisztelik és kikérik értő véleményét. Csak filmsztároknak kijáró áhítattal és tisztelettel veszik körül. – Nem akarok híres lenni, Ave. Csak nagyon, nagyon jó. – Az is vagy! De mennyire, hogy az! – Nem esik nehezemre szenvedélyesen egekig magasztalni. Őszintén hiszek benne. Theodore arrébb tol egy sor katonát, és a csillagból háromszög lesz. Figyelem, ahogy mesteri kézzel alkotja egyik formációt a másik után, és úgy tanulmányozza a terepasztalt, mint egy algebraegyenletet. Theodore szereti a munkáját. Folyton csak ezen töri a fejét, tanulmányozza, újdonságokat próbál ki, javít rajta. Anyám is ilyen volt. Sosem volt elégedett a munkájával. Annyi varrást fejtett fel, ahányat megvarrt, vagy még többet. Olyan mesterségbeli tudás és munkája adta büszkeség jellemezte, amilyet én sosem éreztem. Kíméletlen volt önmagával szemben. Varrás közben magában beszélt, kritizálta a munkáját, aztán elismerően motyogott és mosolygott, amikor a cérna csodálatos, apró, egyforma öltésekkel fogta össze az anyagot és finoman eltűnt benne. Anyám munkájának ez volt a fémjelzése: a ruha akkor tökéletes, ha a varrás eltűnik. A kész öltözék összhatása volt a fontos. A vonala. Ahogy állt a viselőjén. Az esése. A mozgása. Munkája sosem volt hivalkodó, így nem is ismerték el. Nem vagyok kézműves, mint az anyám, sem látnok, mint Theodore. Tablettákat számolgató gyógyszerész vagyok. Orvosok utasítását követem, még csak diagnózist sem állítok fel. Munkám lényege nem a kidolgozás, hanem a pontosság. Theodore talán ezért igényli a véleményemet. A részletek miatt. Ehhez értek. – Ahhoz, hogy sikerre vigyük ezt a műsort, az oldalvonalon szükségünk van egy csapatra. Hozhatnék embereket a drámából, hogy segítsenek. Megszervezem a csapatot, és te eligazgatod őket. – Megtennéd? – Hát persze. De cserébe le kell feküdnöd velem. Úgy nevetünk, hogy rázkódik tőlünk az asztal, és a katonák eldőlnek, mintha golyózápor söpört volna végig a csatamezőn. Kacagunk, míg ki nem csordul a könnyünk, és az jut eszembe, hogy vajon mit szólnak majd a szomszédok. Milyen unalmas lenne az életem Theodore nélkül! Vajon tisztában van-e vele? *** Egy hét szabadságot adtam Pearlnek, hogy felkészülhessen a főiskolai alkalmassági vizsga harmadikos változatára, az előzetes vizsgára. Amióta nálam dolgozik, hármasról négyesre javított. Dillard Cantrell, a középiskola nevelési tanácsadója felhívott, és köszönetet mondott. Lehet, hogy a következő félévben Pearl felkerül a kiváló eredménnyel végzett diákok listájára. A Pearlhöz hasonló lányok gyakran kihullanak a rostán, mondta, és ő a maga részéről végtelenül boldog lenne, ha egy hegyvidéki lány végre többre vinné.



Fleetának szabadnapja van, így egyedül vagyok az üzletben. June Walker, a városban a legráncosabb asszony az arckrémekkel kapcsolatos kérdéseivel kerget az őrületbe. – Várd meg, June, míg Pearl ideér az iskolából. Ő mindent tud a hidratáló krémekről. – Jó lesz, ha siet, mert nagy gáz van! A mozgókönyvtár megáll a patika előtt. Pearl száll le. Iva Lou az ablakból integet, és jelzi, hogy a benzinkútnál fog megállni. (Elmélyülhetett a kapcsolata Kent Vanhook-kal, mert szokásos parkolóhelyén senki sem áll.) Pearl sikkes, rövidre vágott hajjal és csinos ruhában lép be az ajtón. Lehet, hogy csípőszorítót hord? Igen! Több mint egy hete nem láttam. Mekkora változás! És sokat fogyott! Már éppen rávetném magamat, amikor June megelőz. – Te fogytál, Pearl Grimes! Hogy érted el? – Beléptem a Súlyfigyelők közé. És sok gyümölcszselét eszem. – Ebből engem se hagyj ki! Egy tonna zselét is megennék, csak leadjak pár kilót. És most, kisasszonyka, tudd meg, hogy olyan ráncos az arcom, hogy köztük egy elefánt is elférne. Melyik krémet tanácsolod, hogy éjjel a képemre kenjem? – A „Heléna királynő” uborkás pakolást ajánlom. Sűrű, de a bőr finoman beissza. És ezért az árért nagy adagot kap. June Walkert ahhoz a kis asztalhoz vezeti, amit felállított. Figyelem Pearlt, a szakértőt, ahogy June kezén bemutatja a különböző krémek előnyeit. Micsoda eladói tehetség! Talán igaza van Mr. Cantrellnek. Ennek a lánynak van jövője, de nem Inskóban. A hármas csengő kellemes csilingelése újabb vevő érkezését jelzi. – Jó napot, tiszteletes úr. – Jó napot, Miss Mulligan. – Elmo Gaspar hitszónok, a helyi Isten Egyháza Jézus Krisztus Nevében gyülekezet lelkésze és kígyóidomára a vényes ablak előtt áll, és a receptért átkutatja összes zsebét. – Maga a legrendetlenebb ember Délnyugat-Virginiában, tiszteletes úr. – Tudom én, Ave Maria. De maga is tudja, hogy ezen a világon semmi sem tökéletes, csak a túlvilágon. A tiszteletes kuncog, s ez jellemének napsugarasabb oldalára emlékeztet. Amikor még kicsi voltam, péntekenként igehirdetés volt az általános iskola nagytermében. A szónok mindig valamelyik helyi gyülekezet lelkipásztora volt. Persze, ahogy idősebbek lettünk, kirázott a hideg ezektől a péntek reggelektől. De kicsi korunkban élveztük a kénköves, istenharagos bibliai történeteket, amelyeket a Hét Protestánsa nagy hévvel és lelkesedéssel adott elő. A protestánsok felváltva prédikáltak, míg egyszer valaki le nem mondta, és nem volt a helyére senki, így az iskolánkat magától értetődően a környék egyetlen katolikus papja kereste fel. A többi gyerek sokat heccelt a vallásom miatt; azt mondták, hogy a katolikusok vért isznak a misén és bálványokat imádnak. Amikor a pap eljött hozzánk, meg voltak győződve, hogy szarva lesz és zöld bőre. Nagyot csalódtak, amikor Rausch atya, egy sörtehajú, szelíd férfiú bábokkal eljátszotta nekik a tékozló fiú tanmeséjét, ami nem éppen kolosszális történet. Szinte azt kívántam, hogy a papomban a nagyobb hatás kedvéért legyen valami ördögi. Szerettem volna, ha a katolikusokban több az élet. Nem mesélhetett volna inkább a stigmákról vagy a



könnyező szobrokról? De nem így történt. Nem volt bennünk hév. A protestánsokban meg igen. Ők ugyanis tudták, hogy rámenősségtől függ minden (mindig is heves, bár be nem vallott versengés folyt a különféle szekták között), ezért teljes vértezetben, térítésre készen, hang- és képanyaggal, vitairatokkal és dalokkal felszerelkezve léptek elénk. Gaspar tiszteletes egy diafilmet mutatott be arról, milyen a mennyország. A Mennyek Palotájában a nappali rózsa- és aranyszín márványból volt, gyönyörű fiatalok bő köntösben heverésztek, és felbámultak a nyitott mennyezetre, ahonnan ragyogó fény áradt be. A fény Isten volt, és épp meglátogatta az embereket a számunkra készített számtalan terem egyikében. Aztán a tiszteletes megmutatta nekünk a poklot. Kínokban fetrengő emberek egymás hegyén hátán, ahogy lábbal tapossák egymást, kezüket könyörögve nyújtják a remélt szabadulás felé, fogukat csikorgatják, és iszonyatosan jajgatnak. Gaspar tiszteletes hagyta, hogy sokáig nézzük ezt a képet, és szónokolt róla; általában igyekezett a frászt hozni ránk. Sikerült is, mert a vetítés végére a legtöbben sírtunk. Miután letöröltük könnyeinket, és megesküdtünk, hogy soha többé nem hazudunk, vagy csapunk be bárkit is, elénekeltünk egy dalt a Bibliáról. – Emlékszik arra a dalra, tiszteletes úr, amit lánykoromban a gyülekezetben tanított nekünk? – Hát már nem lány, Miss Mulligan? – kacsint rám. – A hazugságért Istennek tartozik elszámolással. – Kicsit dúdolok, aztán rémes énekhangomon rázendítek: – A B-i-b-l-i-a, könyvem a Biblia! Nincs támaszom más, mint Isten szava: a B-i-b-l-i-a! – Nagyon jó. – A tiszteletes boldog, hogy befejeztem a neki szánt szerenádot, és megkönnyebbült, hogy szivarzsebében ráakadt a receptre. Kisimítom a papírt, és rácsíptetem az írótáblámra. Daugherty doki írta fel, csörgőkígyó mérge elleni szérum. Mindig tartok belőle raktáron, végtére is vadászszezon van, és időnként előfordul egy-egy kígyómarás. – Vadászni készül, tiszteletes úr? – Nem, nem. Frog Levelen evangelizációs kampányt tartunk, ahol prédikálok és kígyót bűvölök. Megígértem Daugherty dokinak, hogy a kezem ügyében tartom a szérumot. A tiszteletes igen fiatal kora óta foglalkozik kígyóbűvöléssel az újjászületési ünnepeken. Mesélik, hogy egyszer három csörgőkígyót is el tudott altatni. Az Ószövetségben szó van a kígyóbűvölésről. A hívők ezzel tesznek tanúbizonyságot Istenbe vetett hitükről: azt, aki őszintén hisz, Isten megvédi a kígyómarástól. Gaspar tiszteletes hite nagyon őszinte lehet, mert ennyi év alatt egyszer sem marták meg. Felnéz rám, és elmosolyodik. Üdvözült az arca, és valami szent kedvesség sugárzik róla. Hetvenhez közeledhet, mégsem látok egyetlen ráncot sem fiatalos arcán. Megvan még minden foga, fehérek és egyenesek. Fiatalkorában sűrű, fekete, szerteszét meredező haja kihullott, de fejbőre sima és rózsaszín, a jó egészség biztos jele. Kék szeme olyan humorral és bennfentességgel csillog, ami csak Istennel fennálló derűs és bensőséges kapcsolatából eredhet. Nincs benne semmi szerepjátszás: hamisítatlanul kedves és jó ember. – Legyen óvatos, tiszteletes úr. – Feltétlenül. – Már indulna, de aztán visszafordul. – Emlékszik, hogy van tovább a dal szövege, Miss Ave? – Szégyellem bevallani, tiszteletes úr, de nem.



– Isten igéje veled marad, mindig veled marad… – énekli. Pearl, June és én rázendítünk: – Isten igéje veled marad, mindig veled marad! Gaspar tiszteletes nevet, és távozik. – Egyszer le kellene jönnöd, hogy meghallgasd – tanácsolja June a sminkes asztal mellől. – Garantálom, hogy nincs nála ékesszólóbb prédikátor. Tayloe Slagle és mazsorettjei nevetgélve és fecserészve lépnek be. Mindig elég hangosak ahhoz, hogy a figyelmet magukra vonják, de nem annyira, hogy ellenszenvesek legyenek. – Mivel szolgálhatok, lányok? Körbesereglik a képes újságos állványt, és nem válaszolnak. Ha Fleeta itt lenne, a portörlővel a kezükre csapna, mert mindig elolvassák a lapokat, de egyet sem vesznek meg. Én elnéző vagyok velük, mert másra viszont költenek a patikámban. – Kapott már vízálló szempillafestéket? – kérdezi végül Tayloe. – Nem tudom. Kaptunk, Pearl? Pearl tovább masszírozza a krémet June arcába; mintha autót viaszolna. – Igen, assz'nyom. Megjött a Szuperhosszú Szempillafesték. – Látjátok? Itt mindent megkaptok egy helyen, lányok. Majd Pearl megmutatja az összes új arcfestékünket. –Pearl olyan pillantást vet rám, amelyből ezt olvasom ki: Kérem, ne is említsen engem! Ha nem beszél rólam, talán észre sem vesznek. Szépen eltűnök a „Heléna királynő” uborkás pakolás tégelyében. – Hadd kérdezzek valamit, Miss Mulligan – néz rám Tayloe. Még iskola után, förtelmes neonvilágításom fényénél, festetlenül is sugárzik. Felszegi tökéletes állát. – Miért fogadna el olyasvalaki, aki úgy néz ki, mint én, szépségápolási tippeket olyasvalakitől, aki úgy néz ki, mint ő? – A mazsorettek hangosan és kíméletlenül nevetnek a bemondásán. Tayloe leveszi az állványról a People-t, és átlapozza. Hányaveti kegyetlensége felpaprikáz. Hirtelen megelégelem, hogy a magafajták mindent végigtapogassanak a boltomban. – Tedd le azt az újságot – figyelmeztetem olyan hangon, ami engem is meghökkent. – Sosem veszed meg egyiket sem. Tayloe gyorsan lecsapja a képes újságot. Pearlre nézek, akinek nem lett könnyes a szeme, aki nem pirult el zavarában, és aki nyugodtan, céltudatosan és eltökélten krémezi June Walker arcát. Pearl már nem idegroncs. – Hadd mondjak valamit, lányok. És figyeljetek rám jól. – Két mazsorett, egy Farrah Fawcett-es tépett frizurájú vörös és egy Jaclyn Smith-szerű, középen elválasztott hajú barna az ajtó felé iszkol, hogy lelépjenek. – Nem mentek sehova! – dörrenek rájuk. A két lány megdermed, és felém fordul. – Halálosan elegem van az aljas megjegyzéseitekből. Nagyon fennhordod az orrod, Tayloe. De a helyedben megfontoltabb lennék. Nem leszel mindig ilyen szép. És azok a lányok, mint amilyen Pearl is, akik nem voltak népszerűek, csinosak lesznek. És tudod, miért? Mert nekik meg kellett ezért küzdeniük. Hogy a szépséget minden formájában értékelhessék. Te csak kaptad a szépséget, nem dolgoztál meg érte. Tehát nem fogod érteni, amikor egy nap nem lesz többé, és egyre csak hízol, és ráncok jelennek meg az arcodon. Pánikba esel majd, mert legjobb időszakod már a hátad mögött lesz. De Pearl még csak akkor áll a legszebb napjai előtt. Hogy miért? Mert az alapoktól kellett felépítenie magát. Senki sem segített neki. És nagy szerencsé-



je, hogy egy rakás felfújt hólyag közröhej tárgyává tette, hogy ettől többnek érezze magát. Hidd el, az ilyen hatalom rombol. Ellened fordul. Amikor annyi idősek lesztek, mint én, ti fogjátok őt irigyelni. Pearl addigra megismeri önmaga elfogadásának és az őszinte önszeretetnek az óriási erejét, és nem azt a sekélyes hiúságot, amivel ti összetévesztitek. És ennek az útnak a végén Pearl Grimes olyan gyönyörű lesz, hogy benneteket észre sem lehet majd venni mellette. Síri csend van az üzletben, csak a szék nyikorgása töri meg, ahogy June Walker a tükörhöz hajol, hogy közelebbről megnézze az arcát. – Hogy maga milyen fura, Ave Maria Mulligan! – mondja Tayloe. Végre valaki helyesen ejti a nevemet. Tayloe és botforgatói távoznak. Pearl folytatja a bemutatót. Kijövök a pult mögül, megállok az ajtóban, és nézem, ahogy végigmennek az utcán. Nem tudom, hogyan világítsam meg, pontosan mit is érzek, de mintha tizenhat éves önmagamat látnám távolodni. Tudom, hogy nem én megyek odakint az utcán, de mégis ott vagyok ezeknek a lányoknak az egyre kisebbedő, majd eltűnő alakjában. Életemben először érzem, hogy felbomlik az, aki én vagyok. Azok közé tartozom, akik esküsznek, hogy jól ismerik magukat, akik bármilyen helyzetben kiszámíthatóan cselekszenek. Sosem kiabálok senkivel, nem szoktam papolni. A feszültséget tréfával oldom fel, hogy mindenkinek elmúljon a zavara. Valami mégis kikényszerítette belőlem ezt a kifakadást. Azon túl, hogy védelmembe akartam venni Pearlt, vagy hogy ki akartam állni amellett, amit helyesnek tartok. Honnan támadt ez az új énem? Kié ez a hang, amely nem akar többé bájologni, hanem ki akarja mondani az igazságot? Nem Fred Mulligan lányáé. Mario da Schilparióra, apámra, a képen látható férfira gondolok. Miért próbáltam száműzni a gondolataimból, miért gondoltam, hogy meghalt, nincs többé, nem érdeklik az olyanok, mint én? Most hasít belém – és olyan biztos vagyok benne, mint abban, hogy itt állok hogy apám él és virul, és hogy meg kell találnom. Mellemre szorítom a kezemet, újabb pánikrohamra számítok, de ezúttal elmarad. A gyakorlatias Ave Mariának vége. Annak, aki én voltam. A vénkisasszony városi patikusnak, aki az elsősegélyládája nélkül sehova sem megy. Nekem. Aki annyira megszállottan felelősségteljes vagyok, hogy a dzsipemben két pótkereket tartok egy helyett. Nekem. Aki dupla biztosítást kötök mindenre, mert attól félek, hogy az egyik biztosítótársaság csődbe megy, és árvíz után itt maradok egy fillér nélkül. Nekem. A lánynak, aki gondosan felépítette az életét, mert senkitől sem akart semmit sem kérni. Elegem van magamból. Akárki is voltam! Kapd fel a vizet, Ave Maria! Egyedül állsz ezen a világon. Magadra hagytak. Hadd fűtsön a harag, hogy meg tudd tenni, amit kell. Hogy megtaláld apádat. Kimegyek a boltomból, és átvágok az utcán. Olyan mélyen szívom be a levegőt, hogy a lábujjamban is érzem. A mozgókönyvtárhoz megyek. Megbízásom van Iva Lou számára.



Negyedik fejezet Csend van a nappalimban, csak azt hallani, ahogy Theodore és Iva Lou olvasás közben lapoznak. Iva Lou most van nálam először; még sosem hívtam meg. Nem is tudom, miért. Amikor mama még élt, nemigen hívtam meg a barátaimat. Mama itthon varrt és fogadta a kuncsaftjait, így mindig benézett hozzánk valaki; talán meg sem fordult a fejünkben, hogy vendégeket hívjunk. Fred Mulligan nem szerette a vendégséget. Mama utolsó kuncsaftja elment, mire Fred hazaért. És ezt a szokását mama Fred halála után is megtartotta. Mire hazajöttem a munkából, már mindent elrakott. Nehéz lehetett számára. Mama szerette a társaságot. Az embereket. Könnyen barátkozott. A halála után sokan jöttek oda hozzám, és köszönték meg mama kedvességét: lányok – már asszonyok –, akik olyan ruhát viseltek a szalagavató bálon, amit mama ingyen varrt nekik. Menyasszonyok, akiknek ruhájába elöl be kellett toldani, mert már terhesek voltak, és nem akarták, hogy ez bárkinek is feltűnjék. Mama soha nem panaszkodott, csak igazított a ruhán. Fred Mulligan azonban képtelen volt feloldódni. Nem barátkozott össze a vevőivel. Talán úgy érezte, hogy barátokból nem húzhat hasznot, így nem szerzett egyet sem. Vagy talán senki sem akart barátkozni vele. Mindenesetre helyénvalónak, sőt nagyszerűnek érzem, hogy Theodore és Iva Lou itt ülnek a nappalimban, és süteményt esznek a könyvhalmok között, amelyeket a Virginiai Egyetem wise-i kihelyezett főiskolájától, a Clinch Valley-itől rendeltek dupla sürgősséggel. Iva Lou engedélyt kapott arra, hogy kikölcsönözze őket, mert ismeri az egyetemi könyvtár hatalmasságait. (Együtt kávézott velük.) Egy könyvet tol az orrom elé: körkép egy városról. – Nézd csak, ez Bergamo. Akkora, mint Big Stone Gap. Mama szülővárosának látképét tanulmányozom. A tér közepén szökőkút áll, táncoló angyalokkal. Az emberek szamárfogatú homokfutókon közlekednek. Macskaköves utcák. Fügefák. Kis kőházak. Gyerekek. Elképzelem, hogy anyám itt volt gyerek, fiatal lány. Természetesnek érzem. Theodore és Iva Lou éjfélig maradnak. Elmosom az edényt, majd eloltogatom a lámpákat a földszinten. Aztán olyasmit teszek, amit azóta nem tettem, hogy anyám meghalt. Bemegyek a szobájába. Egyszerű szoba. Franciaágy fehér vászon ágytakaróval, az ágy fölött egy kis fakereszt lóg a falon. Az ablakkal szemközti falnál egy kemény támlájú szék és egy tükrös fiókos szekrény, a varrógép egy kis benyílóban, az ablak mellett. A gardróbszekrény kicsi és rendes. Leülök az ágy szélére, és úgy nézek körül a szobában, mintha még sosem jártam volna itt. Mama haldoklása idején gyakran feküdtem itt mellette. Elfoglaltam az engem megillető helyet, hiszen rajtam kívül senkije sem volt. Kiskoromban, ha rosszul éreztem magam, átjöttem érte, de sosem fektetett maguk közé. Mindig feljött emeleti szobámba, és bebújt az ágyamba. Azt mondta, hogy nem akarja apámat zavarni, de most már azt is tudom, hogy miért nem zavarhatta. Apám tudta, hogy nem az ő gyereke vagyok, és bár szeretettel fordulhatott volna felém, mintha az övé volnék, nem tette, így anyám ügyelt arra, hogy



csendben maradjak. Hallgatólagosan ebben egyeztek meg. És ez az egyezség mindkettejük haláláig tartott. Anyám olvasni is imádott. Néha vett is könyvet, de általában csak kikölcsönözte – ahogy én is – a mozgókönyvtárból. Szerette a romantikus regényeket. A messzi helyeken, régebbi korokban játszódó könyveket. A történelmi regényeket. Amikor mama a dráma jelmezeit tervezte, tanulmányozta a kort, vázlatokat készített. De voltak nem ennyire színházi feladatai is. Emberemlékezet óta ő varrta a szurkolólányok egyenruháját. Díszes népviseleteket készített. És természetesen a szalagavató bálra is ő varrta a ruhákat. Amikor a kuncsaft valami csicsásat akart, anyám olasz akcentusával csak ennyit felelt: – Egyszerű jobb. Egyszerű. Egyszerű. – Néha sikerült lebeszélnie, máskor azonban hallottam, ahogy magában cöcög, miközben flittert és csipkét varr olyan ruhákra, amelyekre nem illik a cicoma. Amikor átalakításra vagy javításra hoztak valamit, anyáin meggyőzte a hölgyet, hogy a szövetkabátot szegesse be vörös szaténnal, a szoknyát selyemmel. – Senki sem látja, de maga tudja, hogy ott van, és az csodás érzés lesz – mondogatta. – Anyám szerette az eleganciát, de az élet nem volt olyan, hogy hódolhatott volna neki. Felveszem az éjjeliszekrényen fekvő könyvet. Az elbűvölő Gene Tierney van a címlapján. Hollywood aranykorának filmjeiben használt jelmezekről szól. Mama mindig elvitt a Zackie áruháza melletti Ösvény moziba. Akkoriban fogalmam sem volt róla, de Jim Roy Honeycutt, a mozi tulajdonosa tíztizenöt évvel korábbi filmeket vetített. Sosem kérdeztem anyámat, miért viselnek a szereplők fura kalapokat, miért olyan különös a frizurájuk. Kérdés nélkül elfogadtam. Csak évekkel később tudtam meg, hogy Mr. Honeycutt sok pénzt takarított meg azzal, hogy régi kópiákat bérelt. Így szerettem bele a harmincas és negyvenes évek hősszerelmeseibe: Clark Gable-be, William Powellbe, Spencer Tracybe, Robert Taylorba és elsősorban Joel McCrea-be. Mama rajongott a színésznőkért, akiket a híres ruhatervezők, Edith Head, Adrian és Travis Banton öltöztettek. Azért emlékszem rájuk, mert mama megmutatta nekem a nevüket a stáblistán. Sokszor megnéztünk egy-egy filmet, hogy mama tanulmányozhassa a ruhákat. Bár a filmek fekete-fehérek voltak, mama meg tudta állapítani, hogy valódi aranyszállal hímezték-e Hedy Lamarr török bugyogóját, vagy igazi cobollyal szegték-e Rosalind Russell kabátját. Anyám nagyon szép volt. Fekete haját mintha lakkozták volna; egyszerűen hátrasimítva, sima kontyba tekerve viselte. Aranyszínű volt a bőre, és haláláig egyetlen ránc sem volt rajta. Mélyen ülő barna szeme volt, vastag szemhéja, mint a Modigliani-festmények modelljeinek. Karcsú nyaka, hoszszít ujjai voltak, telt ajka, gyönyörű foga. Kitartó rendszerességgel járt fogorvoshoz, és vitt engem is. Királynői sasorra volt. Magas homloka nemességre vallott – az én szememben anyám királynő volt. Tekintetében azonban mindig mélységes szomorúság tükröződött, mintha elvágyódna innen. Gyakran kérdezgettem: – Miért jöttél éppen ide, mama? – Mintha ez itt holmi mocsár, fullasztó hely volna. De anyám szerette a hegyeket. A hegyek számára az életet jelentették. Apám halála után könyörögtem neki, hogy menjünk el Olaszországba. Volt időnk, pénzünk, és ami a legfontosabb, nem volt többé ott az apám. Szabadok voltunk, de nem tudtunk változtatni a régi szokásainkon. Apám halála után olyan hangosan hallgathattuk volna Sergio Franchit, ahogy csak



jólesik, mégis halkan játszottuk, hogy halljuk, amikor apám kocsija megáll a ház előtt. Apám – az étel kivételével – semmi olaszosat nem tűrt ebben a házban. Élvezettel ette anyám főztjét, és szinte kizárólag ilyenkor mosolygott. Anyám mindent frissen készített, friss alapanyagokat használt a kertjéből, az olíva olajat New Yorkból rendelte. Apám még erős olasz feketét is ivott. Anyám származását csakis a főztjében viselte el. Bár a főiskolán tanult olaszul, soha nem beszélte a nyelvet. Anyámtól is elvárta, hogy angolul beszéljen. Anyám tanított meg olaszul, a maga hegyvidéki dialektusára, amit titkos nyelvként használtunk magunk között. Az érettségi utáni nyáron elmentünk Monticellóba, Thomas Jeffersonnak a virginiai Charlottesville melletti otthonába. Bosszantott, amikor apám nem cs-vel, hanem lágyan, sz-szel ejtette Monticellót. Kijavítottam, de olyan dühös lett, hogy felpofozott. Akkor utoljára. Attól fogva kerültem. Feladtam. És később mama is. Éveken át próbált bennünket közelebb hozni egymáshoz, de nem járt sikerrel. Visszatekintve látom csak, hogy védeni próbált tőle. Világunkat apám kényelmének és nyugalmának megőrzése köré építettük. Sosem árultam el előtte a haragomat, csalódottságomat vagy szenvedélyemet. Mindent lenyeltem, és ez hamarosan jellememmé vált. Mulattatás, szórakoztatás volt a feladatom, nem a kihívás vagy zaklatás. Amikor anyámmal kettesben voltam, kiélhettem volna valódi érzéseimet, de ez bűntudatot ébresztett bennem – miért izgatnám fel? Anyám római katolikus volt. Járhatott templomba, engem is elvihetett, de akkor a metodista templomba is el kellett volna járnunk apámmal. A városban a katolikus templomot szegény, ácsmunkából élő papok kis misszionárius rendje, a Glenmary-rend működteti. Öt évvel ezelőttig rendes templomunk sem volt, a papokat annyira lefoglalta, hogy a szegényebb vidékeken templomokat építsenek, hogy a miénk építését egyre halogatták. Végül csak megépítettük, és anyámat végtelenül boldoggá tette, hogy apám halála után egy jókora összegről szóló csekket adhatott át a katolikusoknak. Olyan sok pénzt adott nekik, hogy be tudták fejezni a templomunkat! Amikor a metodisták, akiknek díszes, nagy templomuk van, szintén adományért jöttek, anyám csak jelképes összeget adott, mondván, hogy nagy a gyülekezet és sokan juttatnak nekik tekintélyesebb summát. A metodisták nem lelkesedtek, de jó keresztények lévén annyiban hagyták a dolgot. Mamával jó olaszként próbáltunk élni Fred Mulligan halála után. Vissza akartuk szerezni énünknek azt a részét, amit addig rejtegettünk. Eldöntöttük, hogy elutazunk Olaszországba. Nagy élvezettel tervezgettük az utat. Utánanéztünk minden részletnek, megszerveztük, megvettük a jegyeket, aztán az indulás közeledtével mama pánikba esett, és tengeribetegségre hivatkozott. Valósággal rettegett, így lemondtam az utat. Pár nap múlva rendbe jött. De ez az eset annyira felizgatta, hogy soha többé nem hoztam szóba az utazást, nem terveztem újabb kirándulást. Amúgy sem mehettünk volna el. Anyámnak rákja lett, és ez végérvényesen megváltoztatta az életünket. Körülnézek ebben a szobában, és látom, hogy mindenből egy van: egy lámpa, egy tükrös szekrény, egy szék. Mindig csak egy télikabátja volt. Egy pár kimenőcipője. Egy csinos hajcsatja. Egy, egyetlenegy mindenből, mintha csendes életre vágyott volna. Tartotta magát az életfilozófiájához: ne zavarjunk sok vizet, és akkor Fred talán engedi, hogy maradjunk. Mintha csak ennyit érdemelt volna! Anyámnak sem arany, sem rubint, sem gyémánt nem



lett volna elég! Nagyszerű jellem volt. Legnagyobb bánatom, hogy tudom, soha életében nem bántak vele hozzá méltóan. Természetes lett volna, hogy halála után bejövök ide, átnézem a holmiját, de képtelen voltam rá. Most meg túl nagy fontosságot tulajdonítok ennek a szobának. Anyámat jobban megvilágító nyomokat keresek. Megpróbálom kideríteni, mi volt az, amire igazán vágyott. Mi után sóvárgott. Titkon mi érdekelte. Leveszem az éjjeliszekrényéről a könyveket, az ágyra teszem és átnézem őket. Az egyik a mellrákról szól. A másik az olasz tájak konyhájáról. A harmadik Ingrid Bergman élettörténete (mindketten szeretjük az életrajzokat). Végül A Lago Maggiore és környéke. Fogom a könyvet, leoltom a lámpát, és kimegyek anyám szobájából. Sosem félek ebben a házban, de most megborzongok. Valami sürgető érzés cikázik át rajtam. Anyámhoz hasonlóan csöndes kétségbeesésben éltem (kedvenc íróm, Henry David Thoreau szavaival élve, ahogy a Walden-ben leírta), és most meg akarok változni. Amikor átmegyek a nappalin, felkapok egy kis könyvet a halomról, amit Iva Lou hagyott ott. A címe: Schilpario: élet a hegyekben. A hátán levő kártyán ez áll: „Virginiai Egyetem Építészeti Könyvtára. NEM KÖLCSÖNÖZHETŐ KI”. Iva Lou tényleg mindent megmozgatott, hogy megszerezze nekem ezeket a könyveket. Talán elveim ellenére is vennem kellene tőle kosztüm ékszereket? Amint ágyba bújok, felkapcsolom a kislámpát, és végignézem a Schilparióról készült fényképeket. Az olasz Alpok hóborította csúcsai szaggatottan törnek a magasba: Háromszor nagyobbnak látszanak, mint a Blue Ridge, és lágyabb, anyásabb hegyeinknél veszélyesebbnek. Az utak újnak, de keskenynek látszanak. Van egy versenyautóról készült felvétel; a kocsi épp félelmetes kanyart vesz be. Az út két szélén meredek, sziklás hegyfal szakad le a mélybe. Nincs védőkorlát. Akárcsak Powell Valleyben! A következő oldalon a város látképe, amelyet valószínűleg egy másik hegyről vettek fel, mert az egész panorámát mutatja. Egymáshoz tapadó házak tompa téglavörös, arany és meleg barna árnyalatokban. A főutca végén egy vízimalom, amely a következő képen teljes egészében látszik; kétségtelenül nagy turistalátványosság lehet. Korábban, még a villamosság bevezetése előtt ez látta el friss vízzel és villamos energiával a várost. Most múzeum. A következő képen a város néhány magas méltósága sorakozik: csupa férfi; városkájukra büszkén pöffeszkednek. Lenézek a kép alatt felsorolt nevekre. Olvasás közben felpillantok a képre, és a sorban egy arcra, amin megakad a szemem. Ezt az arckifejezést már láttam valahol: a tükrömben. A szívem úgy ver, mint a Karámban azon az éjszakán. Pizsamagombjaim lefel mozognak, de most hallom a dübörgést és susogást, dobajt, surrogást, ahogy a szívem nagy erővel és nagy félelemmel pumpálja ereimbe a vért. Mélyeket próbálok lélegezni, de nem megy, így kapkodva szívom be a levegőt. Lew-ra gondolok, aki azt mondta, ne izgassam magam, semmi az egész. Kezemet a könyvön nyugtatom. Izzad a tenyerem, ujjbegyem nedves kis kör lenyomatát hagyja a borítón. Beletörlöm a könyvet a takaróba. Közelebb húzom a lámpát, mintha mikroszkóp lenne, a könyvet térdemnek támasztom, hogy ne remegjen. Négy nevet számolok meg, a negyedik az a férfi, aki ismerősnek látszik. Ujjammal elszámolok a negyedik arcig, majd lent megnézem a nevet: Mario Barbari, 1961-ben Schilpario polgármestere. Elöl megnézem a könyv kiadásának dátumát: 1962. Régen volt. Kiveszem a borítékból a cakkos szélű kis fényképet – amit mindig magamnál hordok –, és



összehasonlítom a két arcot. Mario Barbari kicsi a képen, de látom arcformáját, szemét, szemöldökét, és mindegyik hasonlít a kis képen levő fiatalemberre. A képen, amit mama rám hagyott. Ő lenne az apám? *** Alig várom a pénteket, amikor Iva Lou arra jön a mozgókönyvtárral. Fel akartam otthon hívni, aztán mégsem tettem, mert személyesen akarok beszámolni neki Mario da Schilparióról. Olyan izgatott és ideges vagyok, hogy nem bírom kivárni, amíg beér a városba. Elé megyek a várostól délre levő cadeti elágazásig. Iva Lou az út szélén parkol, és kolbászos zsemlét eszik a sofőrülésen. Kikiabálok a kocsim ablakán: – Egyedül vagy? – Még egy lélek sem jött. Semmi forgalom, akárcsak karácsonykor. Leparkolok a mozgókönyvtár mellett, és felkapaszkodom hozzá. – Azt hiszem, megtaláltam. Mariót. – Szentséges Atyaúristen! – ordít fel, és úgy ugrál, mint a bolond. A mozgókönyvtár inog, mint csónak a viharos tengeren. – Vigyázz, Iva! Felborulunk! – Ne aggódj, szívem-ó! Ennek az ócskaságnak már nem kell sokáig kitartania. – Miért? Kapsz újat a megyétől? – Nem, hanem a jó öreg Liz Taylor sült csirkét vacsorázik a Postakocsi Fogadóban, és pénzadományt gyűjt a könyvtárunkhoz. Most talán sikerül, Ave! Eljön a Nagy Alkalom! Lezöttyenek a lehajtható ülésre. Miért zaklat fel ez a hír? Ennyire ragaszkodom egy könyvekkel teli öreg tragacshoz? – Tudom, hogy szereted ezt a régi vackot, de képzelj el egy könyvtárat! Hány könyvet szerezhetnénk, ha egy nagy épület csak a miénk lenne! – Tökéletesen igazad van. Önző voltam. – Az állam azt ígérte, hogy kiegészítik, amit Liz összeszed. Felírhatlak két jegy erejéig a vacsorára? – Hát persze. – Isteni lesz. Theodore lesz a kísérőd, és én is szerzek magamnak valakit. Lyle Makin nagyon üldöz az utóbbi időben, talán megengedem, hogy utolérjen. Kedves, és van egy rendes öltönye. Jaj, istenem, felejtsd el az egészet! Inkább mesélj erről a pasiról, akiről azt hiszed, a papád. ' Megmutatom Iva Lou-nak a könyvet, ő meg feljegyez pár dolgot. – Kérsz kávét? Ezúttal nem mondok nemet. Levesz egy zacskó kávét a polcról, és rózsaszín kókuszos süteménnyel kínál a tartós élelmiszerek közül. Kis falatokat török belőle, és közben elmesélem Iva Lou-nak az estét, amikor apám képét megtaláltam a könyvben. Odaadóan hallgat, issza a szavaimat. *** Big Stone Gap még sosem bolydult így fel. Theodore szünet nélkül a műsort próbálja, Nellie Goodloe szervezi az adománygyűjtő sült csirkés vacsorát, én meg közhivataloknak írogatok Olaszországba, és Mario Barbari felől érdeklődöm. Olyan, mintha a várost körülölelő Blue Ridge hegység szertefoszlott volna, és hirtelen ránk találna a nagyvilág. Egyszerre lelkesítő és nyugtalanító. Nagyon kényelmes volt az eddigi életünk, honnan veszem hát a bátorságot, hogy felborítsam?



Magánéleti zűrzavarom közepette is törődnöm kell a patikával. Éppen a Dow-tól érkezett szállítmányt nézem át, Fleeta a pénztárgépnél áll, Pearl pedig az orvosi felszerelésekről készít leltárt, amikor megszólal az ismerős bányasziréna. A szénbánya bezár mára, a várost hamarosan elözönlik a vacsorára hazatérő férfiak. Miközben kitöltőm a recepteket, végignézek kis személyzetemen, és érzem, milyen biztonságban vagyok. Aztán a sziréna gyors egymásutánban még háromszor felvisít. Nem a nap végét jelzi, hanem balesetet. Valami baj történt odafent. Gépiesen tesszük a dolgunkat. Fleeta lesegíti rólam a fehér köpenyt, és rám adja mentős mellényemet, én pedig felkapom az elsősegélyládámat. A sziréna még háromszor szólal meg. Pötty nem tud elég gyorsan hajtani. A hegyoldalon száguldunk a bánya felé. Az utat nem aszfaltozták le, csak murvával szórták fel, a kocsi porfelhőt kavar, és ide-oda zötyögünk a szénszállító teherautók által kivájt kátyúkban. A bányához vezető úton sűrű, szürke füst fogad bennünket, ami megerősíti a gyanúmat, hogy baj történt. A bánya bejáratához közeli blokkoló bódéhoz megyünk, ahol minden bányász a műszakja kezdete előtt leadja a nevével ellátott kis fémlapot. Ugyanilyen lapot visel az övén is, hogy a bányatársaság mindig tudja, hol van. Vészhelyzetben ezeket a lapokat nézzük meg, hogy összeszámoljuk az embereket. Három lap maradt a táblán: A. Johnsoné, R. Harmoné és J. MacChesney-é. Elakad a lélegzetem. – Gyerünk, Ave. Nincs időnk – sürget Pötty, majd csatlakozunk a többi mentőcsapathoz. Négy lyuk, azaz bejárat van a hegyoldalban. Az egyiken a bányászok ereszkednek le a munkaterületre, a másikon a szállítószalag hozza felszínre a szenet, a maradék kettő a szellőzést szolgálja. A föld alatt sok metángáz gyűlik össze, és a legcsekélyebb mozgás is berobbanthatja. A bányában nem szabad dohányozni, de az üregekben meggyűlt halálos gáz könnyen meggyullad. Az ellenőrök napközben és éjjel is ellenőrzik a metán koncentrációját, de a bányászok öt mérföldre hatolnak be a hegy alá, így a munka sosem veszélytelen. Ahogy közeledünk, úgy lesz a füst egyre fenyegetőbb és feketébb, tehát a robbanás mélyen történt. Megérkeznek a környező városok mentőcsapatai: Appalachiából, Stonegából, Nortonból, Coeburnből és Wiseból is látok kocsikat. Pöttyel a bányaigazgató parancsára várunk, aki rádiókapcsolatban van a bányában ragadt túlélőkkel. Gyorsan megtelnek a hordágyak. A legtöbb sérülés füstmérgezés. Remélhetőleg bent sem rossz a helyzet. Reményre ad okot, hogy ez új fejtési terület, így modern berendezésekkel dolgoznak. Pöttyöt és engem a stonegaiak mellé rendelnek. Nem látok a füsttől, de ez amúgy sem sokat számít. Az igazgató megmutatja a térképen a robbanás helyszínét: öt mérföldre a hegy gyomrában történt, a második szinten. Amikor a megye minden pontjáról jelentkező önkéntesekkel a mentőszolgálatnál kiképeztek, meglátogattunk egy szénbányát. Emlékszem, hogy úgy vártam, mint egy osztálykirándulást. Bányászruhába öltöztünk: kezeslábas, térdig érő gumicsizma, sisak és lámpa, öv, amelyre felakasztottuk a lámpa tápegységét, a dögcédulát és a gázálarcot, amely robbanás esetén szén-dioxiddá alakítja át a szén-monoxidot. A bányászoknak biztonsági szemüveget is kell hordaniuk, ezt tehát mind felveszik. A szájukat takaró arcmaszkot is viselniük kellene, hogy kevesebb szénport lélegezzenek be, de általában nehezen tudnak munka közben egymással szót érteni, és mivel



nincsenek meggyőződve arról, hogy a maszk megvédi őket a szilikózistól, így ezt többnyire elhagyják. Romantikus kép élt bennem a föld alatti világról. Azt hittem, kísértetiesen szép és kriptaszerű. Ezzel szemben attól a pillanattól fogva, hogy beszálltunk a szállítókocsiba, nyomasztónak éreztem. A kocsi valójában lapos fémkenu, amelybe ketten szállhatnak. A bejáratnál alacsony a mennyezet, így az út jelentős részét fekve szokás megtenni, csak a vezető ülhet, aki a mennyezetre szerelt villanyvezetékhez csatlakoztatott farúddal vezeti a sínen a kocsit. Útközben nincs beszélgetés, csak rágás és köpködés. A bányászok bagót rágnak, hogy ne száradjon ki a szájuk, mert a bányában nagyon száraz a levegő. A hőmérséklet egész évben 12°C. Azt hittem, a bánya fala fekete lesz, mint a szénpor, és ki lesz világítva. Az egyetlen fényforrás ezzel szemben a sisakunkon levő lámpa, a falak pedig fehérek. Amikor kibányászták a szenet, a bányászok kőporral fújják le a falat, hogy tűz esetén a bánya ne váljon égő pokollá, amit a szén táplál. Vezetőnk elmagyarázza, hogy a kocsik kijelölt munkahelyre szállítják a csapatokat. A technológiai fejlődéssel megjelent egy „folytonos bányász” nevű gép, amely ténylegesen szenet fejt. A munkacsapat szállítószalagra lapátolja a kifejtett szenet. Miután egy bányaszakasszal végeztek, a csapat gerendákkal vajatokat készít, és aládúcolja a falakat, nehogy beomoljanak, majd a tető-alátámasztásért felelős a brigádjával hatalmas csavarokkal megerősíti a mennyezetet, hogy a bányászok tovább haladhassanak. A tetőalátámasztók munkája nagyon veszélyes; többen lelik halálukat sziklaomlásban, mint sújtólégrobbanásban. Vezetőnk azt is elmesélte, hogy az alátámasztok hallása hihetetlenül éles, és a legcsekélyebb reccsenésre is kimenekítik az embereiket. Súlyos sziklaomlás esetén nincs mit tenni, csak menekülni. Robbanás esetén csak abban reménykedhetünk, hogy ki tudnak mászni a vájatból, ha a füstben látják az utat. A bányászok életét vízbetörés is fenyegeti. Műszak alatt egy szivattyúkezelő munkás járja a bányát, és kiszivattyúzza a vizet, mivel a föld alatti vízforrásokat lehetetlen feltérképezni. Emlékszem, úgy éreztem, megfulladok, amint a kocsi egyre mélyebbre jutott a bányában, és félelmem úgy nőtt, ahogy mögöttünk az alagút végtelen fekete folyóvá vált. A bánya méretei is állandóan változtak. Egyszer szinte hatalmas volt, mint egy barlang, máskor olyan szűk helyen haladtunk át, hogy megérinthettem volna a két oldalsó falat. Az volt az érzésem, ha felemelem a fejemet, beverem egy gerendába vagy felső süvegfába. A fenyegető veszélyre állandóan emlékeztetett valami: a földből szivárgó mérges gázok jelzésére szolgáló órák, automatikusra beprogramozott gépek, amelyek bármikor figyelmeztetés nélkül beindulhatnak, és sérülést okozhatnak, és természetesen a szénpor. Ízét éreztük a szánkban, és ha az ember orron át belélegzi, az érzés kicsit az első cigarettára emlékeztet. Eleinte idegen, és az ember küzd ellene. Végül azonban teljesen megfeledkezik róla. A szénpor beivódik a bőrbe, megtölti a tüdőt, és mindenféle betegséget okoz, melyek közül a legenyhébb a rák, a legrosszabb a szilikózis, de valamennyi fájdalmas, elhúzódó kór, amely lassú halálhoz vezet. Leginkább a bánya halotti csendje lepett meg. Ilyen lehet, amikor elevenen eltemetik az embert. Vajon hogyan bírják ezt mindennap a bányászok? Én nem bírtam. A szénbányászok általában gyakorlatias emberek. Jóval az után ismerem meg őket, hogy otthagyták a bányát, és szilikózis segélyen élnek. Akkor van ugyanis szükségük az orvosságaikra. És nekem elhihetik, sok orvosságot



kell szedniük. Ha nem a tüdejük betegszik meg, akkor az ízületeiket rombolja a szedegetés, lapátolás, húzás és emelés. Ahogy a hegyben fogy a szén, úgy mennek tönkre az emberek, akik a földből szenet nyernek. A bányászat családi tradíció: fiúk apjuk nyomába lépnek, fiaik követik őket a bányában. Bátorságukról hihetetlen történetek keringenek, és ezek járnak az eszemben, míg utasításra várok. Az 1930-as években errefelé a legnagyobb hős Wesley Abingdon volt, mert egy balesetkor nem adta fel: egy csillébe dobálta az embereket, a pedált taposva kivágtatott a felszínre, kidobálta őket, aztán visszament a többiekért. Aznap harminc embert mentett meg, és az a harminc ember harminc családnak mesélte el ezt a történetet, majd azok is továbbadták. Wesleyt szentként tisztelték a környéken. Pár éve történt itt egy baleset, amely szájhagyomány útján terjedt és valóságos népmesévé lett, pedig tanúja voltam, és meg is esküszöm rá, hogy így igaz. Késő tavaszra járt, a hegyen akkor kezdtek zöldellni a fák. Megszólalt a sziréna, és összegyűltünk, ahogy ma is, hogy segítsünk a mentésben. Az igazgató megállapította, hogy mindenki kint van, csak egy Basil Tate nevű fiatal bányászról nem tudtak semmit. A robbanással az a gond, hogy az okát nagyon nehezen, többnyire csak a bekövetkezte után lehet megállapítani, ezért megelőzni jóformán képtelenség. A tűz és a füst is furfangos; egy ügyes bányász ezt figyelembe veszi, és kihasználja. A bánya mentőcsapata éppen eldöntötte, hogyan járjon el, hogyan keresse meg Basilt, amikor a bánya gyomrából morgás hallatszott. Halkan kezdődött, de úgy hangzott, mintha a bejárat felé közeledne. Míg élek, nem felejtem, ami ezután történt. Por és fekete füst áradt ki az alagút száján, majd egy pukkanást hallottunk. Felnéztünk, és Basil Tate úgy repült ki a bányából, mintha ágyúból lőtték volna ki. A robbanás vákuumot teremtett, benne Basillel, aztán a tűz kihajtotta a gázokat – és Basilt –, pontosan úgy, ahogy elsütnek egy ágyút. A tömeg lélegzet- visszafojtva figyelte Basilt. Vajon életben van-e? Szemmel követtük a testét, ahogy átrepült a hegyen, és legurult a lejtőn. A patakparton, puha sárban ért földet. Biztosra vettük, hogy meghalt. Amikor odaértünk hozzá, nem volt eszméletén, teste pedig S-alakba görbült. Testhelyzetéből tudtuk, hogy nyaka és mindkét lába eltört. De a pulzusa még tapintható volt, ezért gondosan bebugyoláltuk, helikoptert hívtunk, amely beszállította a Virginiai Egyetemre, ahol azonnal megműtötték. Két évig feküdt gipszágyban, de most a dráma jegypénztárosa. Csodaembernek nevezzük. Az igazgató, egy konzervatív városi – nem idevalósi – fazon olyan tekintettel néz rám, mintha azt kérdezné: – Mit keres ez itt? – Pötty is észreveszi, és rögtön megnyugtatja: – Velem van. – Értelmes kérdést teszek fel a robbanással kapcsolatban, mire az igazgató homloka kisimul, mintha úgy döntött volna, hogy minden rendben körülöttem, maradhatok, és tán némi hasznomat is veszik. Idegen ő is, mint én, de itt vége szakad a kettőnk közti hasonlóságnak. Modora és leereszkedő magatartása tökéletes példa arra, miért nem szeretik a helybeliek a vállalat embereit. A mostani robbanás – a hasonlókkal összevetve – nem tűnik tragikusnak. Tűz még nem ütött ki, a füst az akna szájának közelében, egy résből gomolyog elő. A művezető éppen a Hármas Szint elhelyezkedését próbálja elmagyarázni a vállalat igazgatójának, amikor felnézek, és meglátom Jack Macet, aki a szellőzőaknából kúszik elő, és Amos Johnsont hozza magával. Sikolyt hallok: az asszony rohan a férje felé. Visszatartják, míg a coeburni mentő-



csapat ellátja Johnsont. Jack Mac felé futok, aki visszafordul a bánya felé. A művezető odaordít nekem, hogy tartsam vissza. Jack Mac megfordul, és rám néz. – Rick még bent van – mondom neki. Két mérnök megpróbálja megállítani, de Jack lerázza a kezüket, és visszamegy a bányába. A művezető keményen lehord, hogy ezt elárultam Jacknek, és meghagyja, hogy menjek a korlát mögé, és várjam a sérülteket. Ezeknél a baleseteknél a legszörnyűbb a bemenetel és a kijövetel között eltelő várakozás. Csend és némi elfojtott sírás tölti ki. Az emberek általában nem sírnak: a baleset foglalkozási ártalom, és nincs értelme aggódni, míg valami be nem következik. Pötty mérges rám, mert nagy szám miatt tehetetlenségre kárhoztatták. Pötty szeret az események középpontjában lenni, most viszont kirekesztették. Eltelik húsz perc. Jack Macnek nyoma sincs. Borzalmas bűntudat gyötör. Miért szóltam neki Rickről? Nem hagyhattam volna a cég embereire, hogy kiötöljenek valami mentési tervet? Hiszen tudtam, hogy Jack Mac nem ül majd ölbe tett kézzel, hogy megvárja, amíg tesznek valamit. Valaki megérinti a vállamat. Édes Sue rémült arcát látom, amikor megfordulok. – Bent van, Avah? – Most hozza ki Ricket. Ne aggódj. – Igyekszem Édes Sue-t nyugtatni, ő pedig a többi asszonyhoz csatlakozik a korlát mögött. Arckifejezésük skálája a teljes kétségbeeséstől és félelemtől a veszett dühig terjed. Elegük van ebből, és minden joguk megvan, hogy dühösek legyenek. Éles a szemük – alig siklanak el valami felett –, de a kiábrándultságból fakadó fáradtság nyomot hagyott rajtuk. Pötty kiabál, hogy menjek vele, mert a mentőcsapatok nagy része már távozott a sérültekkel. A művezető még mindig dühös rám, hogy szóltam Jack Macnek Rickről. Az a dolga, hogy minél több embert mentsen meg, és most úgy fest, hogy kettőt is elveszít. Pötty épp döntőbíróként lép fel a vitánkban, amikor egy asszony felsikolt: – Mentsétek meg őket! Segítsetek nekik! A tömeg halálos csendben áll, mialatt füst ömlik ki a tárnából. Ekkor – mint egy álomban – Jack Mac lép elő, és hátán egy férfit cipel. – Jack Mac kihozta Ricket! – kiabálja valaki. – Kimentette Ricket! – Rick Hármon teste élettelenül lóg. Odamegyünk hozzá, hogy újraélesszük. Pötty fantasztikusan ért az újraélesztéshez és az oxigénhez, így azonnal átveszi a beteget, én pedig segítek neki. Jack Mac összeesik, az orvos rögtön odasiet hozzá. Ránézek Jackre, és látom, hogy elájult. Rick felesége, Sherry szalad oda hozzánk a gyerekeivel. Kiabálnak, hogy megérinthessék Ricket, hátha a család a szeretetével és csókjaival magához tudja téríteni. De az igazgató félrehúzza őket, mi meg tovább pumpálunk. Pötty rám pillant: – Mindjárt visszanyeri az eszméletét. Visszajön hozzánk az orvos, és átveszi tőlünk Ricket. Utasít bennünket, hogy vigyük el a füst közeléből, így Pöttyel óvatosan hordágyra emeljük, és a pár lépésre levő tisztásra cipeljük. Rick kinyitja a szemét, és így szól: – Isten verje meg, a lábam! – Olyan pillantással mosolygok Rickre, amiből ez olvasható ki: Szerintem nem ez a legmegfelelőbb időpont Isten szidására!, 6 pedig bocsánatkérően néz rám. – Máris megnézem. – Fel sem figyeltem a lábára. Szétroncsolt és véres. Ismét elmosolyodom, és azt mondom Ricknek, hogy ne aggódjon. Én azonban aggódom: a lábfejen mély vágás van, és nem látom a lábujját. Tartok tő-



le, hogy el fogja veszíteni. – Milyen, Ave? – kérdezi, és látom, hogy a legrosszabbtól tart. – Nem vészes. – Rick megkönnyebbül, és lehunyja a szemét. Újra elájul. Bekötözöm és jegelem a lábát. A nortoni mentőcsapat oxigénmaszkot tesz Rickre, és beemelik a mentőkocsiba. Csapódik az ajtó, és elszáguldanak. Jack Macet keresem, de sehol sem látom. Az Appalachia-csapat vitte kórházba. Az igazgató odamorog valamit nekem meg Pöttynek, ahogy elmegyünk mellette. Megállok, és megkérdezem, hogy biztosan kihoztak-e mindenkit a bányából. Megnyugtat, hogy igen. Mosolyog, de nem az életben maradottakért érzett megkönnyebbüléstől, hanem önző indokból. Számára az életmentés csupán számok kérdése: jó napja volt, és tudja, hogy biztosan ül az állásában. Az asszonyok is felhagynak a várakozással, a kocsijukhoz szaladnak. Egymás után indulnak el a lefelé vezető úton, hogy kövessék a kórház felé tartó mentőautókat. Rick felesége lép oda hozzám. Megölelem, és csak az jár a fejemben, hogy mennyire szeretheti a férjét, és milyen boldogok voltak, amikor a Karámban táncoltak. *** Pötty kitesz a patikánál, én meg szólok a lányoknak, hogy bemegyek a kórházba, megnézem, hogy vannak a fiúk. Fleeta és Pearl nem kíváncsiak a részletekre; a lényeget már tudják a rendőrségi rádióból. Kifelé menet Fleeta megállít, és papír zsebkendővel letörli a piszkot az arcomról. Az 1930-as években ide költöző ír katolikus apácák alapították a Szent Ágnes Kórházat. A közfelfogás úgy tartja: „Ha beteg vagy, bízd magad a nővérekre.” Bár a helyiek nem rajonganak különösebben a katolikusokért, a beteggondozás terén kivételt tesznek. Az apácák Nortonban, a legközelebbi városban és a szénbányákhoz viszonyítva a legközpontibb helyen építették fel kórházukat. Szeretem ezt a kórházat, mert minden sarkában szentek és angyalok szobra áll. Eulala Clarkstont egyszer trombózissal vitték be, és utána megesküdött, hogy Szűz Mária integetett neki. Júlia nővér erre azt mondta nekem, bármennyire szeretnék is, hogy Isten szent anyja megjelenjék Nortonban, szinte teljesen bizonyosak benne, hogy Eulala nem őt látta. Eulala akkoriban Darvont szedett, és mindenfélét összeképzelt. A legtöbb bányászt már hazaengedték. Megkérdezem az egyik nővért, van-e híre Rick Harmonról, ő pedig elmondja, hogy Ricket a charlottesvillei kórházban műtik, és amint többet tud, közli. Észreveszem Pöttyöt a folyosón, és megdicsérem újraélesztési technikáját, ő meg megköszöni a segítségemet. Amikor befordulok a sarkon, összefutok Jack MacChesneyvel. Sebtében megölelem, ami nagyon meglepi. – Jól vagy? – Igen, assz'nyom. Jack Mac furcsán néz rám, így mindjárt arra gondolok, hogy Fleeta mégsem törölte le rólam az összes piszkot. Ruhaujjammal megtorlóm az arcomat. Aztán Jack halkan így szól: – Kösz, hogy szóltál Rickről… Közbevágok. – A bányaigazgató alaposan lecseszett miatta. Az a pasi igazi hatökör. – Miért beszélek ilyen hangosan? Ellenszenves vagyok. – Hazavigyelek? – bököm ki.



Jack Mac úgy néz, mintha ez volna a szíve vágya, és már válaszolni készül, amikor ismerős hang üti meg a fülünket. – Jack! – kiáltja az anyja. – Hadd lássalak! Mrs. Mac Édes Sue karján érkezik. Jack rám pillant, és zavartnak látszik. Aztán Sue odarohan hozzá, és összecsókolja. Mrs. Mac következik, és úgy érinti meg fia arcát, mintha az ötéves volna. Megrohannak a lánykoromban érzett szomorú érzések; kívülálló vagyok. Édes Sue és Mrs. Mac megöleli Jacket; így helyes, hisz most ő a nap hőse. Nem harmincat, csak egyet mentett meg, de az itt élők szemében ez ugyanolyan fontos. Boldoggá tesz, hogy Mrs. Mac és Édes Sue ekkora hűhót csapnak körülötte. Jack igazán megérdemli. Milyen jó lehet, ha valakit ennyire szeretnek! Hogy az anyja úgy fogja az arcát, mintha törékeny porcelán volna! Tökéletes, gyönyörű jelenet szemtanúja vagyok, amelynek nem vagyok részese. Ők egy család. Sarkon fordulok, visszafelé indulok és kiballagok a parkolóba. *** Csak egy forró fürdőre, egy pohár borra és a Theodore-ral folytatott hosszú telefonbeszélgetésre vágyom, de amikor a házam mögé kerülök, észreveszem, hogy látogatóim érkeztek. Hátsó verandám közelében Alice néni és Wayne bácsi Oldsmobile-ja parkol. Az udvaron sétálnak, és a fákat nézegetik. – Ki kellene hívnod valakit az erdészettől, hogy vizsgálja meg azt a nyárfát. Gyökérrothadás bántja. Legszívesebben azt felelném: És téged mi bánt, Alice néni? – de csak megvonom a vállamat. – Beszélni szeretnénk veled, Avah – jelenti ki nagybátyám. Behívom, és jeges teával kínálom őket, amit visszautasítanak. Amikor a nappaliba menet áthaladunk az ebédlőn, Alice néni számba vesz minden bútort, tányért és poharat. A feje mintha kocsányon mozogna, hol erre, hol arra fordul, és igyekszik minden tárgyat s annak elhelyezkedését az emlékezetébe vésni. Sejtelmem sincs, mit keresnek itt. Sosem látogatnak meg, nem hívnak fel telefonon, nem invitálnak meg magukhoz. Apa halála után ünnepek alkalmával tisztelettudóan felhívtuk őket, de olyan kimérten viselkedtek, hogy feladtuk. Alice nénivel nem bánt kegyesen az öregedés. Hatvan körül jár, de sokkal idősebbnek látszik. Rövid haját száraz, kék, feszes csigákba bodoríttatja. Apró arcára, amelyre egy élet fintorai, homlokráncolása és hunyorgása véstek redőket, örök keserűség fagyott. Szemüvege nagy az arcához képest, és már műfogsora is van; hallom, ahogy beszéd közben sípol a fogai közt a levegő. Az élet ránehezedett, és a látvány nem valami szívderítő. – Mit tehetek értetek? – kérdezem, és leülök. Alice néni is leül, de Wayne bácsi állva marad. Feszeng, mintha kínosan érezné magát a felesége társaságában. Magas és sovány férfi, arca egy zsinóron rángatott, összeaszott bábué, ráncai mély nyomot hagynak a testén, akárcsak lelkén a megalkuvásai. – Azért jöttünk le hozzád – kezdi Alice néni –, mert nem foglak hajkurászni, hogy üzleti ügyről tárgyaljunk. Majd szépen ülsz, és meghallgatsz, mert mondanom kell valamit. Tudom, hogy anyád végre őszinte volt veled. – Úgy mondja, mintha előtte folyton csak hazudott volna.



– Inez Eisenbergnek ki kellene keresnie az értelmező szótárból az ügyfelek adatainak titkossága kifejezést. – Nézd, Avah – szólal meg Wayne bácsi. – Nem akarunk problémát… – Miféle problémát? – Aztán Alice nénire nézek. – És miféle üzletről van szó? Alice néni robban. – Ide figyelj, fiacskám. Egész életemben tehetetlenül figyeltem, ahogy a bátyám, akit nagyon szerettem, mindenét neked és hálátlan anyádnak adta, és hallgattam, ahogyan ő kívánta, de most, hogy kiderült az igazság, tudnod kell, hogy testvérein egyetlen vér szerinti örököseként kárpótlás jár nekem! Vér szerinti! Tudod, ugye, hogy értem. Bólintok. – Te nem vagy vér szerinti rokon. Sosem leszel az. Anyám majd belepusztult, amikor Fred egy digóval jött haza! Egy terhes asszonnyal! Uram, segíts! Fred megjelent itt, ezen a hátsó verandán egy bemocskolt idegennel, aki betelepedett ide! Előkelősködő volt a modora, lenézett bennünket, és mindent kifacsart Fredből. Fred taníttatott, ruházott téged. Jól táplálkoztál, és úgy éltél, mint egy királykisasszony, utazgattál ide-oda, Montiszellóba és vissza, én meg még Roanoke-ig sem jutottam el. De ennél többet nem szedsz el tőlem, kisasszonyka. Szavamat adom rá! Csendben ülök, és a kezemet nézem. Három kis vágás van a jobb mutatóujjamon. Nem emlékszem, hol szereztem őket, de most lüktetnek és kicsit sajognak. Biztosan akkor történt, amikor a nortoni mentőcsapat felemelte Ricket, hogy betegyék a mentőkocsiba, én meg levettem róla a felszerelését. Az első vágás mellett egy kis rászáradt vér van. Beletörlöm a nadrágszáramba. Alice néni folytatja. – Végtére is Fred üzlete tett gazdaggá. A papám háza volt ez az épület, a Mulligan család otthona, és nekem semmi sem jutott belőle. Tudod te, milyen érzés az, hogy nem lakhatok a házban, amelyben felnőttem? Hogy valami idegen lakik a papám meg a mamám házában, és nem én? Hogy így bánjanak velem, aki egyetlen valódi rokona vagyok! – Vér szerinti rokona – mondom nyugodtan. – Úgy bizony! És nézz meg minket! Csak küszködünk! Segélyen élünk, te meg itt dúskálsz, és soha semmit nem segítettél rajtunk. – Alice néni felnéz Wayne bácsira. Wayne bácsi tátog, mint a partra vetett hal, de hang nem jön ki a száján; olyan, mint az a felhúzható Mikulás, amit a patika kirakatába szoktam karácsonykor tenni. Alice néni a tekintetével ráparancsol, hogy szólaljon már meg, de Wayne bácsi képtelen rá. Alice néni nyakán a véna olyan, mint valami vastag, sötét kötél. Dühében vadul rángatódzik a feje. Aztán váratlanul farkasszemet néz velem, amit eddig sosem tett. Én is a szemébe nézek. A bifokális üveg mögött világosbarna és kissé dülledt a szeme, nem pontosan középre esik, és fehér veszi körül. (Az arcjóslásban a fehérrel körülvett, lebegő szivárványhártya a gyilkosok szeme. Alice néni most olyan dühös, hogy tényleg képes lenne ölni.) – Bárcsak egyetlenegyszer gondolt volna rám valaki! Törődött volna velem valaki! Soha senkinek nem voltam fontos! Igaza van. Azt a pár alkalmat leszámítva, amikor Fred Mulligan halála után meglátogattuk őket, nem néztem be hozzájuk, nem vittem ajándékot, nem ugrottam be egy rövid csevejre. Mégpedig azért nem, mert náluk utálatosabb embereket még nem hordott a hátán a föld. Kicsinyesek, fajtájukhoz húzó, pletykás és zsugori népek, akik nem érdemelnek meg egy szerető



unokahúgot. Az én erkölcsi felfogásom szerint amúgy is a legsúlyosabb bűnt követték el. Gyűlölték anyámat. Alice néni egy morzsányi szeretetet sem mutatott irányomban. Nem emlékszem egyetlen ajándékra, üdvözlőlapra vagy húsvéti tojásra, amit tőlük kaptam volna. Egyáltalán nem kötődtem hozzájuk. Ezért is olyan könnyű kimondanom: – Mennyit akartok? A kérdésem készületlenül éri őket. Egymásra pillantanak. Wayne bácsinak úgyszólván csorog a nyála, mintha most rögtön ki tudnék állítani nekik egy csekket. Alice nénit megszédíti a mohóság; körülnéz, és mindent akar ebben az egyszerű házban, magát a házat is beleértve. Wayne bácsi egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát, és kiegyenesedik. – Nagynénéddel még nem dolgoztuk ki a pontos részleteket. – Szerintem pedig nem ártana. Alice néni rám néz. Nem bízik bennem. Összeszűkül a szeme. – Beszéltünk Penningtonban egy ügyvéddel; ő lát el tanáccsal bennünket. – Mondjátok meg neki, hogy hívjon fel. Bambán bámulnak rám. Erre a reakcióra nem számítottak. – Nem akarok udvariatlan lenni, de most voltam kint egy balesetnél, és rettenetesen elfáradtam. Talán hallottatok is róla. Nagy robbanás volt odafent, Wence-nél. Ha megbocsátotok… – Felállók, és intek, hogy távozzanak. Alice néni vonul ki először, és nem néz vissza rám. Most, hogy pénzt szimatol, Wayne bácsi nagylelkű hangulatban van, és vékony szája halvány mosolyra húzódik. – Csak arra tartunk igényt, ami jogosan megillet bennünket. – Remélem, azt meg is kapjátok. Bezárom, beriglizem mögöttük az ajtót, és egyenesen a fürdőszobába megyek. Hányok. Megijeszt, hogy ennyit hányok, és öklendezés közben sírok. Bal kezemmel lehúzom a vécét, aztán a mosdóhoz hajolok, és jobb kezemmel kinyitom a vizes csapot. Amint hideg víz éri az arcomat, megint hánynom kell. Ez ismétlődik újra meg újra, míg végre nem jön fel más a gyomromból, mint tiszta víz. Megmosom a fogamat. Visszateszem a fogkefét a tartóba; olyan nehéz, hogy alig bírom felemelni. Mintha kőből volna. Újra elerednek a könnyeim. Bárcsak itt volna a mamám! Belekapaszkodom a mosdó szélébe. Nézem, ahogy könnyeim a fehér zománcra potyognak, és eltűnnek a lefolyóban. – Meg kellett volna ölnöm azért, amit rólad mondott, mama. – De a lelkem mélyén tudom, hogy jobb módja is van Alice néni kiiktatásának. Csak meg kell találnom.



Ötödik fejezet Igaz a mondás, miszerint jó ügyvédre mindenkinek szüksége van. Lew alapos és érti a dolgát. Bárcsak Inez ne kürtölne szét mindent, amit az irodájában hall. Nem rajongok azért, hogy magánügyeimet a fűszeresnél sorbaállás közben vitatják meg az emberek. Fleeta majdnem verekedésbe keveredett, mert szombaton nem éppen hízelgő történeteket terjesztettek rólam. Ennek ellenére az emberek nem annyira elítélnek, mint inkább érdeklődéssel fogadják a hírt, hogy törvénytelen gyerek vagyok. Nem hiszik a titkos szerelmi viszonyt, vagy azt, hogy egy magamfajta hétköznapi ember ilyen történet középpontjába kerülhet. Big Stone Gap lakói óvatos konzervatívok, és a Biblia útmutatása szerint élnek. Jóformán mindenki, akivel összefutok, sajnálkozva és álmélkodva néz rám. Tudom, kik terjesztenek rólam pletykát, mert azok képtelenek a szemembe nézni. Meglepődöm magamon, hogy ez az egész szemernyi szégyenérzetet kelt bennem. Szerencsére azonban inkább megkönnyebbültem, mint szégyenkezem. A megkönnyebbülés nem adott még lelki nyugalmat, de reménykedem, hogy eljön majd annak is az ideje. Beszélnem kell Lew-val, de nem akarom, hogy Inez is hallja, amit mondok neki, ezért megvárom, amíg Lew az irodából újságért indul a postára. Felkapom a kabátomat, és utánaeredek. Lew a kulcsait csörgeti, és kinyitja teli postaládáját. Amikor kiveszi a postáját, leesik egy folyóirat. Felveszem, odaadom neki, aztán elmesélem Alice néni és Wayne bácsi látogatását. Végül előadom a tervemet. Hajnalig fent voltam, kávé mellett tervezgettem, így kissé őrültnek tűnök, de az agyam tiszta. – Úgy gondolkozol, mint egy ügyvéd. Hátborzongató – mondja Lew, majd összesodorja a postáját, és gumival összefogja. Megvárom, míg Lew kimegy az épületből. Veszek egy csomag bélyeget, és pár percnyi várakozás után én is távozom. A patika felé sétálok, és látom, hogy Inez kijött az iroda elé, hogy elszívjon egy cigarettát. Mosolyogva integetek neki. A kedvesség eme megnyilvánulása zavarba hozza, ezért úgy néz rám, mintha én volnék a falu bolondja, de visszainteget, és halványan elmosolyodik. Visszamegyek a patikába. Kitöltőm a vényre szóló megrendeléseket, ellenőrzöm a készletet, a bankbetétemet. Kihagyom az ebédet. Nem telefonálok senkinek. Nemigen szólok Fleetához vagy Pearlhöz. Végzem a munkámat. És várok. Eltelik néhány óra, és Pearl előrehív. – Lew Eisenberg kéri, hogy menjen át hozzá. Megölelem Pearlt, aki furcsállva néz. – Biztosan jó hír… – Á, nem hír. Egyelőre legalábbis. Pearl vállat von, és folytatja a munkáját. A használt mintarúzsok végét tisztítja meg. Fleeta egy frissen érkezett samponos dobozon ül, és cigarettázik, ezért nem veszi észre, hogy elmegyek. Amikor befordulok a sarkon, érzem az ősz első hűs fuvallatát. Mintha egyetlen nap alatt egyik évszak átadta volna a helyet a másiknak. A hűvös idő jobb kedvre derít.



– Bent van a kedvesed? – kérdezem Inezt. Ezt a szót láthatóan viccesnek tartja, és nagyot kacag. – Menj csak be – biztat. Lew az íróasztalánál ül. Int, hogy üljek le. Felhangosítja a rádiót, hogy Inez ne halljon bennünket. Átfutja velem a tervem jogi vonatkozásait. Megemlít egy tényt, ami nyugtalanít: Wayne Lambert édes unokatestvére Buddy Lambert, a megyei szintű vidéki kerületi bíróság bírája, akit csak borítékos bírónak becéznek. Megvesztegethető, és Lew szerint Wayne bácsi már meg is egyezett vele. Bizonyos szempontból egyetértek Alice nénivel: Fred Mulligan pénze és ingatlanja nem igazán engem illet. Talán én okoztam ezt az egészet. Talán az apámmal, a patikával, a pénzzel és a házzal kapcsolatos vegyes érzelmeim sodortak bele. Alice néni talán rátapintott gyöngéimre, és tudja, mivel okozhatja a legnagyobb fájdalmat. Az öccse nagyon is jól tudta; talán az ilyesmi családi vonás náluk. Azt hiszem, Alice néni nem nyugszik, amíg a lelkembe nem tapos. Fred Mulligan végtelenül nyakas ember volt. Makacssága – és nem anyám iránti szerelme – miatt tartott ennyi évig a házasságuk. Még középiskolás voltam, amikor kitalálta, hogy a citromfának Big Stone Gapben is teremnie kell. Hiába bizonygattuk az ellenkezőjét, képtelen volt belátni, hogy a citromfának meleg és napsütés kell, nem a mi hegyvidéki borús, hűvös időjárásunk. Amikor a fa nem hozott gyümölcsöt, a csomagküldő szolgálatot okolta. A citromfa még ma is a hátsó udvaron áll. Ágai megszürkültek, meggörbültek, és a fa rácsavarodott a verandalépcső melletti ereszcsatornára. Nem nyúlok hozzá: arra emlékeztet, hogy nem szabad megkeseredni. Lew látja, hogy elbizonytalanodom. – Helyesen cselekszel, Ave Maria – oszlatja el kételyeimet. Kénytelen vagyok harcolni, s kiállni a magam igaza mellett. Ezt senki más nem teszi meg helyettem. Életemben először érzem át teljességében azt a szót: egyedül. Anyám nem él. Nincsenek testvéreim, akikhez fordulhatnék, sem férjem, csak ösztönös megérzésem. Nem akarom, hogy Lamberték egy fillért is kapjanak. Felidézem, milyen cudarul bánt Alice néni az anyámmal, és ez olaj a tűzre. Lew odacsúsztatja elém a szerződést; én aláírom. Egy hátitáskába rejti, hogy bevigye majd a bíróságra. Aztán kezet fog velem. Két keze közé fogja az enyémet, hogy támogatásáról biztosítson, és bátorságot csepegtessen belém. Szeretném megölelni, de nem tehetem. Elmegyek Inez mellett, aki most az íróasztalánál ül, aztán visszafordulok Lew-hoz, mert még eszembe jut valami. – Köszönöm, hogy segítettél, Lew. Alice néni és Wayne bácsi igazán megérdemlik, amit kapnak. Fred Mulligan is így akarta volna. Lew az ajtóban áll. – Örülünk, hogy szolgálatodra lehettünk –, azzal búcsút int. Mire kiérek az utcára, már hallom, hogy Inez telefonál. *** Insko Big Stone Gap és Appalachia között húzódó szabad terület, ahol valamikor külszíni fejtés folyt. Később alacsony jövedelműeknek szánt lakásokat építettek ide. Amikor a völgyet elönti az ár, az embereket felköltöztetik a hegyekbe, amíg lent a házakat újjáépítik. Ez néha olyan sokáig tart, hogy van, aki feladja, és itt marad, ahova átköltöztették. Az itt lakók függnek is a kormánytól, de utálják is. Iskoláskoromban sok programból húztunk hasznot. Minden védőoltást ingyen kaptunk. Ebédtál-



cánkra potya ételek kerültek: kis csomag mogyoró, tábla csokoládé vagy kedvencem, a KORMÁNY SAJTJA pecséttel ellátott szelet cheddar sajt. Időnként még a szórakozásunkról is gondoskodtak: középiskolás voltam, amikor New Yorkból induló turnéján hozzánk is eljutott a Harvey című darab. Nem én voltam az egyetlen diák, akinek feltűnt, hogy a férfi főszereplő részeg, és a második felvonás alatt elaludt a színpadon. De ez sem érdekelt bennünket. Bármilyen lehetőséget megragadtunk, hogy a külvilággal kapcsolatba kerüljünk, lássuk, milyenek mások, hogy beszélnek, mit hordanak. Tizenöt centért egy műsort láthattunk, és elképzeltük a színpadon látott színészek izgalmas életét. Nekünk sosem okoztak csalódást. Pearl és anyja az inskói lakótelep túlsó végén, egy régi házban laknak. Pearlt már sokszor hoztam haza, nincs szükségem útbaigazításra. Leállítom a kocsit a kétszobás ház előtt. Nem szóltam ide, mert nem is tudtam volna: nincs ugyanis telefonjuk, és nem is tervezik, hogy bevezettetik, mert Pearl főiskolai tanulmányaira gyűjt. Az alumínium oldalfalat ki kellene cserélni, a veranda roskadozik, és már-már leszakad a házról. A kormány nem töri magát, ha javításról van szó. Az ablakok egyrétegű, elcsúsztatható lapok, nem hőszigeteltek. A házban ég a villany. Néhány gyerek játszik a közelben. Abbahagyják, és engem bámulnak. Táskámban kotrók, míg sikerül rágógumit találnom. Odaadom nekik. Megköszönik, és elszaladnak. Párszor kopogok. Végül résnyire nyílik a szúnyoghálós ajtó. – Mrs. Grimes? – Igen, assz'nyom? – Ave Maria Mulligan vagyok a városból. Leah Grimes kikukkant. – Pearl leveleket vagy tudom is én, miket szed a biológia-órájára. – Bemehetek és megvárhatom? – Nem bánom. Leah Grimes ajtót nyit. Nagyon tiszta, de gyéren bútorozott szobába lépek. Régi pad, kis asztal és egy lámpa. A másik szobában két takarosan bevetett ágy, rajtuk régi paplan. A konyhasarok is rendes, a két gázégő egyikén leves fő. Pearl lihegve ront be. – Minden rendben, Miss Ave? – Persze. – Ő a főnöknőm, Miss Ave, mama. – Tudom. – Leah önérzetesen kihúzza magát, de furcsán néz rám. – Pearl jól dolgozik. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküle. – Tudom. Nagyon jó lány. – Hozott magának a varázslatos „Heléna királynő” pakolásunkból? – Igen, assz'nyom – mosolyodik el Leah, és eltakarja a száját. – Bocsásson meg, hogy kísérleti nyúlnak használtuk, de olyanon akartuk az új termékeinket kipróbálni, aki természetes szépség. – Régebben, mielőtt elvesztettem a fogaimat, csinos voltam. – Ugye, tudja, hogy a városban készítenek fogsort? – Majd egyszer. Ugye, mama? – Pearl gyorsan megszorítja anyja kezét. – Kér egy kis teát? – kérdezi kicsit felengedve Leah. – Ha nem haragszik, üzleti ügyben szeretnék Pearllel beszélni. – Pearl kihúzza magát, és nagyon felnőttesen viselkedik, az „üzleti ügy” hallatán. ***



Pearl körülvezet a lakótelepen. Negyedmérföldnyire található az egyik helyi természeti csodánk: a Zúgó Patak vízesés. Meseszép hely: a természet faragta kőlépcsőkön hegyi patak kristálytiszta vize zubog le. Az emberek eljönnek ide, üldögélnek, szabadjára engedik képzeletüket, elgyönyörködnek a látványban. – Ugye, nem tudta, hogy ilyen szegények vagyunk? – Sok helyre szállítok itt is. Pearllel leülünk a vízesésnél, és sokáig egyikünk sem szól. – Miért látogatott meg? Ki akar rúgni? – Nem. Nagyszerűen megállod a helyedet. – Köszönöm. Csak néha idegesítem Fleetát – mentegetőzik Pearl. Várakozásteljesen néz rám; töri a fejét, vajon miért jöttem. – Van egy dollárod, Pearl? – Most kaptam magától fizetést. Negyvenhat dollárom van. – Nekem csak egy kell. Kinyitja gyönggyel kivarrt táskáját, és szépen kihajtogat egy dollárt. Átnyújtja nekem. – Nincs szüksége többre? Tessék. Vegyen el, amennyit akar. – Köszönöm, nem kérek. Elég egy dollár. És most kézfogással pecsételjük meg. Pearl nem érti, de kezet ráz velem. – Gratulálok, Pearl. Éppen most vetted meg a Mulligan Patikát. – Igen? De miért? Mialatt visszakísérem a házukhoz, elmagyarázom Pearlnek, hogy csak úgy tudtam megmenteni vállalkozásomat a dögevő Lambertéktől, ha eladom, méghozzá azonnal. Sietve fontos döntéseket kellett hoznom. Úgy határoztam hát, hogy eladom a patikámat, nehogy elvegyék tőlem. Amikor visszaérünk a házhoz, Pearl odafordul hozzám. – Elmondhatom a mamámnak? – Feltétlenül. És tedd hozzá, hogy addig egy hangot sem szólhat róla, amíg nem adok rá engedélyt. – Biztos a dolgában, Miss Ave? – Igen, assz'nyom. Mellesleg nem kell okvetlen patikusnak menned csak azért, mert tiéd az üzlet. Menj főiskolára, tanulj azt, amihez kedved van, légy bármi, ami lenni akarsz. Fleetával tartjuk a frontot, míg te távol vagy. Fleeta egyébként biztosan megvág majd egy fizetésemelésre. Én nem vagyok ilyen arcátlan. De nagy a tapasztalatom, ha úgy döntenél, hogy megtartasz. És értek az emberekhez. – De miért engem választott? Annyi ember közül? – Mondjuk úgy, hogy te vagy a legjobb ember, akit ismerek. Pearl mosolyog. Az arca tiszta, sima és csupa öröm az acélkék alkonyatban. Végre valami jó történt vele. Végre-valahára valaki hisz benne. Az, ami ma este történt, eszközt adott a kezébe, amivel önbecsülését felépítheti: kiválasztott lett és megvan a biztonsága. Talán e kettő elég, hogy valaki sikert érjen el. Pearlre esett a választás, és ez alakítani kezdi. *** Megígértem Iva Lou-nak, hogy beülök vele egy szendvicsre a Szendvicsbárba. Általában igazi tinitanya, de mások is járnak ide, mert finom az étel. A helynek kellemes a légköre: a műanyag Tiffany-csillárok és a na-



rancssárga műmárvány asztalos bokszok fesztelen és kellemes hangulatot teremtenek. Beszámolok Iva Lou-nak Alice néniről és arról, hogy eladtam Pearlnek az üzletet. – Hálát kell adnod az Úrnak, szívem-ó, hogy ilyen terv jutott eszedbe! Ha a vén zsugori nagynénéd valaha is rátenné a rühes mancsát a patikára, a kutya sem járna oda. Be kellene zárni. Attól a boszorkától senki sem vásárolna. – Lew tényleg érti a dolgát. – Ismered a mondásomat. Jó ügyvédet nehezebb találni, mint jó férjet. Majd beugrom hozzá, és a magam módján köszönetet mondok a jó öreg Lew-nak – kacsint rám. – Csak azt ne! Már így is elég nagy bajban vagyok. – Á, csak viccelek. De mi lesz veled? Mihez kezdesz? Természetesen erre is gondoltam. Még életemben nem hoztam elhamarkodott döntést. – Sok pénzt tettem félre, Iva Lou. – Nagyszerű. – Egy darabig Pearlnél dolgozom, aztán meglátjuk, mi lesz. Dickie és Arlan Baker, két mormon hapsi ül oda hozzánk. Iva Lou bemutat nekik, mivel ő hozta össze ezt a találkozót. A Baker testvérek szemre a húszas éveikben járhatnak. Tiszták, hajuk rövidre vágott, bőrük sima és rózsaszín. (Mama mindig azt mondta, ne igyak annyi szénsavas üdítőt, mert rosszat tesz a bőrnek. A mormonok nem isznak ilyesmit, és a bőrük eleven reklám, hogy az ember hagyjon fel az üdítőitalokkal.) Egyenruhaszámba menő fekete nadrágot és legombolt gallérú fehér pamutinget viselnek. Az egyház megalapítása óta a mormon fiatalemberek ugyanebben az együttesben járnak házról házra, ugyanazokat a brosúrákat osztogatják, és jó misszionáriushoz méltóan prédikálnak. A testvérpár néhányszor járt már a patikában, de mindig más dolgom volt, és nem beszéltem velük. – Szükségünk van a segítségetekre Salt Lake Cityből, fiúk. Fel kell másznunk Ave Maria családfájára. – Iva Lou kinyit egy kis spirálfüzetet, és lecsavarja tolla kupakját. – Itáliában él egy férfi, és pronto meg kell találnunk. A pronto ,,gyors”-at jelent olaszul. Nevetek, mert ez volt az egyik első olasz szó, amire megtanítottam. – Miben segíthetünk? – kérdezi Dickie, vagy talán Arlan. – Ez minden, amit e pillanatban Mario Barbariról tudunk. – Iva Lou átnyújtja a könyvet, amelyben a képen Mario Barbari mint Schilpario polgármestere látható. – Ne veszítsék el, különben az Egyetemi Könyvtár elevenen megnyúz. – Dickie Mario fényképét nézi. – Azt hiszem, menni fog. A legtöbb embernek nincs fényképe. Iva Lou figyelmesen hallgatja a Baker fivéreket, amikor elmesélik, hogyan váltak a mormonok családfaszakértővé. Isten áldja a türelméért. Olyan igaz, drága barát, de én akkor is aggódom. Annyira elfoglalt bennünket, hogy megkeressük Mariót, hogy időm sem volt elgondolkodni azon, mi lesz, ha sikerül. És ha visszautasít? Hogyan emésztem meg, ha nem fogad el? Régi életemet úgy hámozom le magamról, mint a vizes ruhát. Nem könnyű, de meg kell tennem. Milyen lesz az új életem? Nem töltött el szomorúsággal a patika feladása, amiről azt hittem, sosem fog bekövetkezni. Sőt, jó kedvem kerekedett. Egyre könnyebben érzem magam. Boldoggá tesz-e majd, ha



megismerem Mario da Schilpariót? Valóban megszabadulok-e Mulliganmúltamtól, amikor Alice Lambert végül megkapja megérdemelt büntetését? Iva Lou kitépi a lapot a jegyzetfüzetéből. – Rajta, lássanak hozzá. És tessék a számom, hívjanak, ha kész vannak. Dickie és Arlan megköszönik Iva Lou-nak a vacsorát. Felkapják fekete aktatáskájukat, és távoznak. – Mi lenne velem nélküled, Iva Lou? – Hát, szívem-ó, valakinek be kell gyújtania a rakétát a fenekedben. Látom, valójában mi izgat. A magadé helyett mások kis drámáival foglalkozol. Segíts végre magadon, szívem-ó. Ne hanyagold el magad. – Nem hanyagolom el. – Dehogynem. Anélkül élsz, Ave, és ez a legnagyobb baj! – Honnan tudod? – Tudom, és kész. Iva Lou a szalmaszálon át kiszívja az utolsó csepp italát, körbelötyköli a jeget a pohárban, és rágni kezdi. – Nem egészséges „anélkül” élni. – Arcomra biztosan kiül az elszörnyedés, mert feltartja a mutatóujját, hogy nyomatékosítsa mondanivalója fontosságát. – Tudod, hogy sok férfit ismertem. És van valami, amit megtanultam: mind más. Minden új tapasztalattal tanulok valami újat, amit továbbviszek az életben. A szex a legfontosabb dolog a földön. – Micsoda? – suttogom. Aztán Iva Lou megismételi, amit az előbb mondott, de ezúttal harsányabban. És megkocogtatja az asztalt, amikor a mondat végére ér. – Miért? – Mert ez az egyetlen rejtély. Nem tudom eldönteni, hogy amit Iva Lou mond, mély filozófia-e vagy hülyeség. Talán eget-földet végigkutatott, hogy értelmet találjon a szerelmi kapcsolataiban. Még hogy a szex rejtély? Kinek? Neki nem, az biztos. Nem értem, miért mondja. – Az élet rejtély, amit élni kell, és nem megoldásra váró probléma – oktat Iva Lou. – Egyik barátom nemrégiben megajándékozott egy bögrével, amin ez állt, és ez lett a én Ottóm. Azonkívül meg kell keresned apádat, mielőtt egy férfit szeretnél. – Ezt egy percig sem hiszem – söpröm félre egy legyintéssel Iva Lou-t. – Pedig hidd csak el. Mert igaz. Mit gondolsz, miért segítek, hogy megtaláld? Tudom, mi a problémád, és hogyan kell megoldani. Egész életedben hazugsággal etettek. Mellesleg az a véleményein, hogy te mindvégig tudtad, hogy hazugság. De ezt majd magad kideríted, amikor ennek az egésznek vége. Mikor az ember hazugságban él, nem keres kapcsolatot másokkal. Amikor nem keres kapcsolatot, oda a bizalom. Nem tudsz lefeküdni valakivel, szívem-ó, mert nem bízol meg a férfiakban. Nem tudsz meztelenre vetkőzni, és ezt ne szó szerint értsd, hanem átvitt értelemben. Tudsz követni? Én úgy gondolkodom, hogy ha megtalálod apádat, az valóságos felfedezés lesz. Megtalálod majd a helyedet a világban. Végre tudod, hova tartozol. Nem vagy közülünk való, Ave Maria. És nem azért, mert a mamád idegen volt. Elhatárolódtál az itt élőktől. És ezzel nem akarlak megbántani. Világéletedben itt éltél, mégsem ismer senki. Akkor értettem meg, hogy mitől indulsz be, amikor azon az estén a házadban a könyveket forgattuk. Úgy néz-



ted őket, mint a jó öreg Kent Vanhook a fenekemet. Szomjúság volt a tekintetedben, végre valami vágy. Néhány középiskolás fiú harmadszor játssza a „Paradicsom a reflektorfényben” című dalt. Iva Lou odakiabál nekik, hogy nyomjanak be végre egy másik gombot, mondjuk Mac Davis „Fantasztikus nő”-jét (Iva Lou kedvencét) vagy Conway Twitty legújabb dalát. Csilingel az ajtó fölötti csengő. A patikában pontosan ugyanilyen van. A városban minden kereskedő ugyanott szerezte be, Zackie áruházában, és ugyanazt a kellemes csilingelést lehet hallani, ha Gap bármelyik üzletébe betérünk. Jack Mac és Édes Sue lépnek be a csengő dallamára. Jack meglát bennünket, és felénk indul. Édes Sue integet, majd az elvitel-pulthoz megy. – Sue gyerekei az apjuknál vannak a hétvégén? – kérdezi Iva Lou. – Igen, assz'nyom – feleli Jack Mac. – Hogy van az édesanyád? – érdeklődöm. Miért kérdezem folyton az anyjáról? – Jól. – Mondd meg neki, hogy érdeklődtem felőle. – Mi vagyok én? Idős hölgy a metodista egyházközösség varróköréből? Iva Lou furcsálló pillantást vet rám. – Igen, assz'nyom. – Jack Mac lenéz az asztalra, és meglátja Iva Lou nyitott jegyzetfüzetét. – Dolgoztok valamin? – kérdezi. Iva Lou rám néz, hogy válaszoljak én. – Hosszú történet. – Jack Mac az elvitel-pultra pillant, ahol Édes Sue Delphine Mosesszal, a Szendvicsbár tulajával cseveg, aki paradicsomszószt kanalaz a pizza tésztára. – Van pár percem. – Jack Mac leül Iva Lou mellé, velem szemben. – Megpróbálom megkeresni az apámat. – Miért mondom ezt el neki? Nem tudtam volna valami könnyed kis butaságot kitalálni, mondjuk azt, hogy Iva Lou olvasnivalókat ír össze nekem? Muszáj a magánéletemet kiteregetnem? – Hallottad a történetet, ami Ave Mariánkról kering? – kérdezi Iva Lou, mintha ott sem lennék. – Persze. – Igyekszünk megtalálni egy olasz úriembert, aki a mi Ave Mariánk igazi apja. – Hát igen, törvénytelen gyerek vagyok – viccelődöm. – Dehogy vagy az. Ez csak egy kifejezés, amivel a felnőttek a csecsemőket illetik. Szerintem csak az születik erre a világra, akinek dolga van itt. – Jack Mac ezt a legnagyobb természetességgel jelenti ki. Iva Lou-val összenézünk. – És hogy halad a keresés? – kérdezi Jack Mac, majd felveszi Iva Lou jegyzetfüzetét, és végignézi. – Iva Lou belevonta a mormonokat. Azt hiszem, tudják, hogyan kell valakit megtalálni. – De mennyire. Általában becsöngetnek az emberhez. –Iva Lou-val nagyot nevetünk. Jack Mac nem nevet a saját viccén, és ezt tisztelem benne. Édes Sue kezében a csomaggal megáll az asztalunknál. – Menjünk, Jack.



Jack feláll, de egy pillanatig úgy érzem, nincs kedve menni. Szívesebben maradna, és beszélgetne velünk. – Vigyázzatok magatokra – mondja, és követi Édes Sue-t. Iva Lou pár centire felemelkedik, hogy szemmel követhesse Jack Mac távozó alakját. – Szépen formált hátsó. Nagyon szemrevaló. A kétkezi munkásnál nincs is szebb. – Hogy érted ezt? – kérdezem. – Szeretem az ácsokat, vízvezeték-szerelőket, építőmunkásokat és bányászokat. A Jack Mac típust. – Jack egy típus? – De mennyire. Muszáj szűkíteni a kört. Amikor az ember annyi férfit ismert, mint én, kezdi őket beskatulyázni. A kétkezi munkás masszív férfi. Meg tudja javítani azt, ami elromlott. Gyakorlati ember. Szeretem az ilyet. Hát te? – Még sosem gondoltam bele. – Igazában nem akarok erről beszélni. – Azt elhiszem, hogy nem – mondja Iva Lou, és fejét csóválva rám néz. – Mondok valamit. Azok a férfiak, akik egész nap az íróasztal mögött görnyednek, az irodai típusok, hát azoktól mentsen meg az isten. Azok a világ legelszántabb fazonjai. Egész nap bent ülnek, nem szívnak friss levegőt, nem végeznek fizikai munkát, a vér megposhad az agyukban, és nekem elhiheted, hogy ettől nagyon furcsa szexuális gondolataik támadnak. Perverz ötleteik. Komolyan mondom. Próbálom eltéríteni Iva Lou-t a témától, és visszaterelni a mormonokhoz. De ő a kedvenc csontját rágja, és nem tágít. – Egyszer megpróbáltam lefeküdni vele – jelenti be Iva Lou. – Kivel? – Jack Mackel. – Tényleg? – De semeddig sem jutottam. Semeddig. – Miért? Csinos vagy, szórakoztató. Mi történt? – Miért kérdezem, amikor nem is akarom tudni? Folyton ezt teszem. Amikor kínos helyzetbe hoznak, ahelyett, hogy megfutamodnék, fejest ugrok bele. – Egy este, még azelőtt, hogy Édes Sue-val kezdett járni, fent volt a Karámban. Ittunk pár sört, táncoltunk néhányszor, én is tüzes voltam, meg ő is, így azt javasoltam, találkozzunk fent a Huff Rocknál. Nagyon romantikus hely. Hegytető, ég, nagy sziklák, amikre le lehet feküdni. Érted, ugye. – Bólintok. – Csókolództunk egy darabig. Jól csókolódzik. Úgy ám. Nagyon jól. Aztán már ideje volt továbblépni, csakhogy ő abbahagyta. – Micsoda? – Persze megkérdeztem, miért állt le. Nem hencegek, de nálam ez volt az első ilyen eset. „Jack MacChesney”, kérdeztem, „mi az ördögért hagyod most abba? Hát nem érzed jól magad?” – Mire ő mit mondott? – Rám nézett azzal a szemével, tudod, és a legteljesebb őszinteséggel így válaszolt: „Csodálatos szerető vagy, Iva Lou. De nem vagyok beléd szerelmes. És én szerelem nélkül képtelen vagyok az ilyesmire.” – Ne már! – sikítok. – De igen. Pontosan ezt mondta. És tudod, mi a furcsa? Nem éreztem sértve magam, nem jöttem zavarba vagy ilyesmi. De mondok valamit. Nem



hittem, hogy a földön él ilyen férfi. Kicsit szívóztam, ő azonban nagyon finoman elhárította a közeledésemet, mire helyrerántottam a melltartóm pántját, és lezártam a dolgot. Nem is tudom… azt hiszem, csodáltam az elveiért. Nem akartam megzavarni. Becsültem. Iva Lou vállat von, és kanala hátával felszedi a süteménye utolsó morzsáit. – Hát nem oltári? De komolyan, hallottál már ilyet? – Tényleg nem mindennapi. – Mit akar, mit mondjak? Szótlanul üldögélünk pár percig. Iva Lou-t nézem. A jegyzeteit olvasgatja, és olyan, mint egy kislány. Pontosan látom, milyen volt kiskorában. Nagy étvágyú, kíváncsi gyerek. Mi történt azzal a kislánnyal, aki én voltam? Hova lett? Hétéves voltam, amikor Mrs. White felvitte az osztályunkat a Clinch Haven-i farmokra. Magasan fekszenek a hegyekben; emlékszem, féltem a buszon. De amikor odaértünk, lenyűgözött a táj. Élénkzöld mezők, hullámosak, mint a cukormáz, tele virággal, itt-ott egy-egy tehén – akár a tejesüveg címkéjére festett kép! Mrs. White elsőnek egy patakhoz vitt bennünket, amely kanyarogva csobogott le a sziklákon, és lent tavacskába gyűlt. Mrs. White összegyűjtötte az osztályt a patak partján, és elmagyarázta a víz körforgását: először esik, aztán az eső lefolyik a hegyről, patakokba gyűlik, majd folyóvá dagad. Megengedte, hogy igyunk a vízből. Megmutatta, hogyan kell letérdelnünk, és tenyerünkkel hogyan meríthetünk a víz színéről, a tiszta vízből anélkül, hogy felkavarnánk az üledéket. Amikor letérdeltem, a vízen keresztül néztem a patak medrében fekvő köveket. Üveges barna és fekete kövek voltak, mint azok a régi gombok, amelyeket mama a varrószekrényében egy süteményes dobozban tartott. Végigmentük a patak mellett a Buskers-farmig, és Mrs. White közben elmesélte, hogy a felfedezők mindig a víz folyását követik. Még most is, ha szállítás közben eltévedek a hegyi tanyák között, eszembe jut, hogy a patakot kell követnem, és mindig visszatalálok a városba. Ki tudja, miért, de ez az egyszerű szabály ennyi éven át megmaradt az emlékezetemben, és sok hasznom volt belőle. A Buskers-farm óriási volt. Tágas mező, pajta és egy tanyaház. Volt árnyékszék is, amin hosszan elviccelődtünk, bár néhány osztálytársamnál szintén ez állt az udvaron. Nina Kaye Coughlin volt a párom, az akkori legjobb barátnőm. Egyenes vörös haja volt, pisze orra csupa szeplő. Amikor mosolygott, metszőfoga Valakban befelé fordult, ennek ellenére nem nézett ki rosszul. Az egymásra torlódó fog annak a jele, hogy az illetőnek sok a mondanivalója. Egyszer csak odasúgtam Nina Kaye-nek, hogy meg kellene néznünk a pajtát. Elszakadtunk a csoporttól, és megkerültük a pajtát, hogy megkeressük a bejáratot, ám egy tisztáson szemtől szemben találtuk magunkat egy fejénél fogva három hosszú pózna közt kifeszített disznóval. A hasát nyakától az ágyékáig felhasították. Két munkás a sebet takarította; gondolom, a belső szerveket távolították el. Kezük tele volt vizenyős, kék és vörös belsőségekkel. Óvatosan bántak velük, egy hordóra ráfeszített tiszta kis ponyvára tették őket. A disznó tágra nyílt szemmel lógott, szeme az égre meredt, mintha imádkozna. Rubinvörös tócsa volt az állat alatt; annyi vére folyt ki, hogy megtöltött egy kis gödröt. Megdermedtünk. Nina Kaye olyan erősen szorította a kezemet, hogy körme félholdat vésett tenyerem élébe. A munkások végül észrevettek minket. Egy pillanatig bosszúsnak látszottak, de amikor látták, mennyire megrémültünk, megenyhültek.



– Most csapoltuk meg a disznót, lányok – mondta az egyik. Nina Kaye-en látszott, hogy mindjárt elájul. Városiak voltunk mindketten, háziállatokat csak iskolai kirándulásokon vagy az Amerika Jövőbeni Farmerjeinek nyári táboraiban láttunk. Hátrálni kezdtünk, majd a pajta sarkánál futásnak eredtünk. Nina Kaye sírt, én meg vigasztaltam. – Te nem félsz? – kérdezte tőlem. – Nem félhetünk mindketten – feleltem. – Tessék, már megint – mondja Iva Lou. – Föld körüli pályán járnak a gondolataid. – Bocs, Iva. – Mire gondoltál? – Hogy régen milyen bátor voltam. *** A Bullitt Park – középiskolánk focipályája, egyben a városi park – ködbe vész. Némelyik este úgy megtelik szürke köddel, mintha levesestányér volna, kivált ősz elején, amikor az anyatermészet lejjebb csavarja a fűtést. Barátságtalan látvány, de ma pezseg itt az élet. Két hónap intenzív gyakorlást követően a Powell Valley-i középiskola zenekara és mazsorettjei teljes díszben, megszakítás nélküli főpróbát tartanak az Elizabeth Taylor-üdvözlőműsorból. Theodore az ötvenyardos vonalnál még gyors utasításokat ad a zászlóvivő lányoknak. Falatnyi aranyiamé sortjukban senki sem nézné másodikosnak őket, inkább mintha Kleopátra háreméből pottyantak volna ide. A dobos mazsorett sípjába fúj, és a zenekar kerítéstől kerítésig egyenes vonalban felsorakozik a pálya végén. A lányok elbűvölően festenek középkék és rubinvörös egyenruhájukban. A vendégek oldaláról a piramishordozó csapat kiszalad a pályára, és elhelyezi a piramisokat. A dobos mazsorett felkiált: – Kürtöt fel! – És a zenekar rázendít. *** A műsor lenyűgöző, de izzadságszagú. Túlkompenzálunk és túlzottan felkészültünk, de nem tudjuk másként levezetni a bennünk felhalmozódott feszültséget. Nem szoktunk hozzá, hogy hírességek tisztelik meg ezt a környéket, bár a detroiti Tigrisek híres baseballjátékosa, Willie Horton Arnóban született. Az egyetlen sztár, aki valaha is erre járt, Peggy Castle volt A törvény emberé-hői, és az igazat megvallva smink nélkül nem hasonlított tévébeli önmagára. És természetesen George C. Scott (Patton tábornok) itt született a megyei székhelyen: a virginiai Wise-ban. Mostanáig ők voltak a Nagy Nevek. De a sort most minden idők legnagyobb sztárjával koronázzuk meg. Big Stone Gapben mindenkinek érdeke, hogy Elizabeth Taylor látogatása óriási siker legyen. Mr. Honeycutt „La Liz” fesztivált rendez az Ösvényben Liz Taylor filmjeiből, ami csak olaj a lázas készülődés tüzére. Nellie Goodloe nem győzi elégszer hangsúlyozni, hogy a választás évében vagyunk, és a látogatás valójában a politikáról szól. Ezzel azonban a kutya sem törődik. John Warner republikánus, az itteniek viszont jórészt demokraták, így aligha valószínű, hogy a szenátorjelölt kerülőútja sokat lendít a kampányán. A környék Jimmy Cartert támogatja. De ha bárki szavazatot tud szerezni Mr. Warnernek, akkor az csak filmcsillag felesége lehet. Még Tayloe Slagle is kész idegroncs. A lelátó mögött hányt a nagy szólószáma előtt, amitől az egész zenekart kitörte a frász. Szerencsére van nálam nyugtató – a pánikrohamom óta mindig tartok egy csomaggal a zsebemben –, és odaszaladok hozzá a tablettával. Rosszulléte miatt kínos zavarban van, és hálás a gyomrát lecsendesítő gyógyszerért. Ahogy anyja kar-



jában ül a földön, olyan, mint egy kislány. És az is. Ezt mindig elfelejtjük, mert errefelé a gyerekek korán érnek. Éveim számának szemszögéből Tayloe kislánynak látszik. Theodore megnézi, hogy van Tayloe, aztán a pályára szalad, és lelkesítő beszédet tart a gyerekeknek; elmondja, hogy összpontosítsanak a rutinra, ám a gyerekek arcáról süt a félelem. Ha a város legtökéletesebb teremtése kikészült, a zenekarnak nem sok hiányzik, hogy a páni félelemtől dominóként dőljenek halomra. Nagy szerencse, hogy Tayloe gyorsan magához tér, és visszamegy a pályára. Számtalan kívánatos tulajdonsága közé most már felveheti a sebezhetőt és a megfékezhetetlent. Felmegyek Pötty mellé a lelátóra. Mentősként most járt Wallens Ridgeen, és már alig várom, hogy halljam a részleteket. – Mi történt? – kérdezem tőle, amikor leülök mellé. – Larry Bumgarner rálőtt a nővérére. – Jesszusom! Hogy van a lány? – Jól. Larry nem találta el. Csak a ruhaujját lőtte át. –Pötty cigarettára gyújt. – És… és miért tette? – A nővére túl sokáig telefonált. Larry el akart hívni egy lányt, talán ismeri is: mazsorett, Bree Clendeninnek hívják. – Bólintok. – Larrynek már nagyon viszketett, hogy elhívja a lányt a szalagavatóra, és a nővére képtelen volt abbahagyni a beszélgetést. Larrynél végül betelt a pohár, átment a hálószobába, fogta az apja puskáját, és megfenyegette a nővérét. Azt mondja, véletlenül sült el a fegyver. A szürke ködfüggöny mögött magasodó hegyet nézem, és egyszer s mindenkorra fogadalmat teszek, hogy otthagyom a mentőcsapatot. Pötty mintha a gondolataimban olvasna. – Jól jött volna odafent. Nagyon ért hozzá, hogy észre térítse az embereket. – Pötty azt képzeli, hogy bókokkal az álláshoz szögez. Nem ábrándítom ki. – Tudja, muszáj volt megkérdeznem valamit. Mármint a gyerektől. Larrytől. Nem hagyott nyugton a kérdés, hogy mi az isten olyan különleges Bree Clendeninen, hogy ezért le kell lőnie a testvérét a telefonról. Tudja, mit felelt? – Fogalmam sincs. – „A haja.” Ezt mondta. A hajába szerelmes. Hát nem ez a csúcs? – Ez tényleg csúcs. De mégis mit képzelt Pötty, hogy mit fog Larry válaszolni? Hogy Bree-t a jelleméért, eszéért és a humorérzékéért szereti? Hisz elég az a sűrű rézvörös haja, hogy elvegye bármelyik fiú eszét! Mindenki ismeri a hegyi mondást. A nők a fülükkel, a férfiak a szemükkel szeretnek. Alaposan szemügyre veszem Pöttyöt. Sok időt töltök vele, de még sosem tanulmányoztam az arcát. Arcéle mint egy gyorsfénykép rajzolódik ki a lelátó betonfalának háttere előtt. Pötty arca csupa ellentmondás. Magas homloka vezérhez méltó, turcsi orra krónikus halogatóhoz. Álla nincs. A siang mien szerint nagy eszmék születnek a fejében, amelyeket nem követ tett. – Mondja csak, Pötty, boldog? Pötty kifújja a cigarettafüstöt. Kérdésem megnevetteti, ettől meg rájön a köhögés. A roham pár másodpercig tart. Köp egyet, aztán megköszörüli a torkát. – Mi olyan mulatságos? – Miféle kérdés ez?



– Boldog? Mindössze ezt tudakoltam. – Nem gondolkodom rajta. – Nem? – Nem hiszek neki. – A pokolba is, nem – pöcköli le a hamut a cigarettáról. – A boldogság puszta kitaláció. – Miért? – Tizenöt voltam, amikor megnősültem. Öt gyerekem van. Egyik nagyobb csalódás, mint a másik. Persze nem a nevelésük, hanem a világ miatt. A világ pokolra jut, és ez ellen senki sem tehet semmit. – Ha újraélhetné az életét, lenne valami, amit másként csinálna? Pötty megint megköszörüli a torkát. Szájának határozott vonalából tudom, hogy sokat gondolkozott ezen a kérdésen. – A feleségem helyett Twyla Johnsont kellett volna elvennem. Twylát elszalasztottam. Mindenkinek van ilyen az életében. Ő az, akivel együtt kellene élnünk, de a körülmények máshogy alakulnak, mellékvágányra siklunk, és leragadunk valaki más mellett. Egy férfi számára nehéz, amikor rendszeresen és ilyen fiatalon szexuális kapcsolatot létesít egy nővel, ahogy köztem meg a feleségem közt történt. Lehetetlen szabadulni egy ilyen kapcsolatból. Az ember belesodródik valamibe, ami kényelmes, mást nem ismer, ezért képtelen feladni. Az ördögbe is, nem is akarja feladni! Tizenöt voltam, és valljuk be őszintén, megízleltem a mézet, aztán már kellett az egész mézes bödön. A feleségem sem ismert mást. Férjhez akart menni, gyerekeket akart szülni. Persze el kellett vennem, tehát ennek is talán valami köze volt a döntéshez. Nagy hibát követtem el szinte még gyerekfejjel, innen se előre, se hátra nem vezetett út. Mit szépítsem, leragadtam. Próbálom magyarázni a gyerekeimnek, hogy ne állapodjanak meg, de ahhoz sincs sütnivalójuk, hogy a kanapéról felemeljék a seggüket. Született leragadok, akár az anyjuk. Semmit sem tehetek ellene. Az élet azt adja, amit kapunk, és azzal kell boldogulnunk. – Hova lett Twyla? – A penningtoni bankban dolgozik. Beavatott mosolyra húzódik a szája, s egy pillanatra még álla is van. – Találkozik vele? – Néha együtt ebédelünk. – Csak? – Ebbe ne menjünk bele. – Pötty rám mosolyog, ezzel jelzi, nem bántottam meg, amikor érdeklődtem, de nem hajlandó erről tovább beszélgetni. A férfiak már csak ilyenek. Amikor befejeznek egy témát, kár erőlködni. *** Pötty felajánlja, hogy kocsival hazavisz. Theodore-nak még el kell raknia a felszerelést, én meg fáradt vagyok, ezért elfogadom. A házamnál tesz ki, aztán a gázra taposva délnek hajt, Pennington Gap felé. A házban átnézem a postámat; semmi izgalmas, csak néhány körlevél a Takarékbanktól és a Collingsworth régiségkereskedéstől. Tartani kezdtem a postától, így némi megkönnyebbüléssel nyugtázom, hogy a mormonok nem írtak. Megvagyok rossz hír nélkül. Theodore telefonál, kérdezi, mi a véleményem a műsorról. A próba minden mozzanatáról aprólékosan kikérdez; micsoda maximalista! Kopogtatnak. Csak Pötty lehet. Valószínűleg az út végénél kapott egy újabb hívást, és azonnal visszafordult értem. Tényleg beszélnem kell vele a felmondásomról. Elegem van belőle, hogy a nap és az éjszaka bármelyik órá-



jában leakaszthat a szögről. Kikukucskálok az ablakon. Nem Pötty jött, hanem Jack MacChesney. A kezében két befőttesüveg. Miközben a telefont szorongatom, amibe Theodore beszél, ajtót nyitok. – Mama megfőzte az első őszi almadzsemjét, és neked is küldött. – Köszönöm. Bejössz? Jack Mac bólint. – Telefonálsz – jegyzi meg. – Igen. Már a végén tartok. Kérsz teát vagy kávét, vagy valami mást? – Söröd van itthon? Bólintok, és bemegyek a konyhába egy dobozért. Magammal viszem a telefont is. – Ki van ott? – kérdezi Theodore. – Jack MacChesney. – Mit akar? – A mamája almadzsemet küldött nekem. – Mást nem akar? – kérdezi Theodore csipetnyi irigységgel, ami megmosolyogtat. – Nem. Őrülten szerelmes belém, és ma éjjel összehozunk egy kisbabát. Theodore elneveti magát, és egy idő múlva vele nevetek. – Nézd, udvariatlanság telefonálni, amikor vendége van az embernek. Majd később hívlak. – Helyes. Theodore leteszi a kagylót. Még sosem volt féltékeny. Érdekes. Felturbóz az adrenalin; valószínűleg hormonális, de úgy érzem magam, mint a helyzet magaslatán álló macska, vadászat előtt. Benézek a nappaliba, hogy szóljak Jacknek, mindjárt jövök. A kandalló párkányán álló kis Szűz Mária-szobrot nézegeti. Míg anyám élt, mindig friss virágot tett mellé. A halála óta csaknem minden este gyertyát gyújtok mellette. Nem tudom, miért. Egyszerűen megteszem, és kész. – A Miasszonyunk szobra. Róla kaptam a nevemet. – Tényleg? – Ave Maria annyit tesz, mint Üdvözlégy Mária. – Nem tudtam. – Remélem, beéred Budweiserrel. Sör tekintetében csak az van itthon, amit Theodore hoz. Míg a konyhában állok, az ablakban visszatükröződve látom, hogy Jack Mac leveszi a farmerkabátját, és rendesen a hintaszék hátára teríti. Nem ül le. Álldogál, és körülnéz a szobában. Töltök magamnak egy pohár vizet, a söréhez valókat tálcára készítem. Felnyúlok a szekrénybe a mamám piskótás dobozáért, és néhány darabot tányérra teszek. – Szűz Mária a védőszentem – kiabálok a konyhából. – A baptistáknak nincs védőszentjük – feleli Jack. – Nekünk csak Jézus van. – Van valami előnye annak is, ha leegyszerűsítjük a dolgokat – mondom, miközben bemegyek a nappaliba. Jack Mac leült a kanapéra, és kissé előrehajol. Rendesen a dohányzóasztalra teszi a sört, a poharat és a szalvétát. Pár lépésnyire tőle Fred Mulligan karosszékébe telepszem, és még egyszer megnézem magamnak. Kicsípte magát. Sötétkék kordnadrágja frissen vasalt, ropogós zsályazöld inge újnak látszik. Cowboy csizmát visel. Úgy fest, mintha készülne valahova.



– Kiöltöztél. – Nem. Csak lefürödtem munka után. Harisnyás lábamat magam alá húzom. Eszembe jut, hogy bal harisnyámon nagy lyuk van. A St. Maryből származó kapucnis kabátom ősöreg, az overall zsebében, amit magamra kaptam, szögek maradtak, az Ottoval és Worleyval végzett tetőfedés után. Hajam szénakazal, meredező göndör fürtjeimét ezer tűvel próbáltam feltűzni. –Nem vártam vendéget – szabadkozom külsőm miatt. – Nagyon csinos vagy – biztosít. A fehér gyöngyökből font rózsafüzérre mutat, ami a dohányzóasztalon egy cukorkának szánt kis kristálytálban fekszik. – A tied? Bólintok. – Elő szoktad venni? – Nem elégszer. – Hogyan kell használni? – A rózsafüzér segítségével a Szűzanyához lehet imádkozni. – Máriához, akiről a nevedet kaptad? – Igen. És mindegyik gyöngy egy üdvözlégy, amit el kell mondani. Nem untatlak? – Egyáltalán nem. – Tíz-tíz gyöngy Jézus életének egy-egy szakaszát képviseli. Az örömteli misztériumokat, a szomorú misztériumokat, és így tovább. – A cseroki indiánoknak is van meditációs füzére. Kicsit hasonlít erre. Mamának is van. Tudod, az ő ereiben is folyik cseroki vér. Sokadíziglen ő is az. Fiatalabb korában koromfekete volt a haja. – Nem emlékszem rá fekete hajjal. – Még kiskoromban őszült meg. Hosszú csend támad. Mária szobrát nézem a kandallópárkányon. Kék köntösében, csillagkoronájával a hölgyre emlékeztet anyám leveléből, arra az Ave Mariára, akiről a nevemet kaptam. Emlékszem a Fogyókúrázó imájára: Bájos hölgy kékben, fogyassz le szépen. Beleharapok egy piskótába. Hangosat roppan, és overallom elején morzsalavina indul meg. A morzsák többsége szerencsére az elülső zsebben köt ki. A maradékot lesöpröm. Jack szólal meg elsőnek. – Rick Hármon felmondott. – Igazán? – Elvesztette legkisebb lábujját, és az orvos azt mondta, más munkát kell keresnie. Legg Autóvilágánál helyezkedett el. – Ennek örülök. Nagyon csúnya sérülésnek látszott. Hogy történt? – Amikor visszamentem a bányába, kis időbe telt, mire rátaláltam. Nagy volt a füst, Rick semmit sem látott, ezért megpróbált kimászni. A lába beszorult egy legördült szikla alá. Akkor sérült meg, amikor megpróbált kiszabadulni. – Én… szóval mindenki nagyon izgult, amikor visszamentél érte a bányába – jelentem ki az egész város nevében. – Te… vagy mindenki? – kérdez rá Jack, és igyekszik visszafojtani a mosolyát. – Mindenki. Engem is beleértve. – Attól tartok, nem egy nyelven beszélünk. Sok a rejtelmes hézag.



Egy pillanatig csendben ülünk. Végül megszólal: – A papámmal egyszer javítottuk itt a kazánt. – Igen? – Emlékszel arra a nyárra, amikor az Amerika Jövőbeni Farmerjai nyári táborába mentél? Hogy is felejthetném el? Kelet-Tennessee-ben egy rakás goromba lánynyal laktam egy faházban egy farmon, háziállatok körében, akiket etetnünk, csutakolnunk és fejnünk kellett. Fred Mulligan úgy vélte, jót tesz, ha megismerem a gazdálkodást. Gyűlöltem az egészet. – Hatodik táján történt, nem? – De igen. Miután megjavítottuk a kazánt, a mamád kis szendvicseket készített. A papámat egészen lenyűgözte. Valami olasz specialitás lehetett. – Biztosan pirított paprikás szendvics volt. A piros húsú paprikát addig sütötte, míg a héja meg nem feketedett, majd lehántotta az elszenesedett részt, és a többit olívaolajba áztatta. Végül papírvékonyságúra szeletelte – én még ma sem tudom úgy, ahogy ő –, és kenyérre kente, majd kicsit megsózta. – A legjobb szendvics volt, amit életemben ettem. Szeretném megköszönni, hogy ilyen szépet mond anyámról, de képtelen vagyok megszólalni. Hirtelen elszorul a torkom. Ezért aztán csak bólintok, és mosolygok. Mama halála óta nem sírtam, de ha most a szendvicseire gondolok, meg arra, ahogy a konyhában dolgozott, és eszembe jut, hogy nincs többé… könnyek szöknek a szemembe. – Bocsáss meg – teszi le sörét Jack Mac. – Nem akartalak felzaklatni. – Nem, nem. Nem dúltál fel. Csak nem beszéltem róla sokat. – Még friss a seb. Egy pillanatig nem értem, mire céloz. Még csak pár hónapja, hogy meghalt, de már akkor kezdtem elengedni, amikor nagyon beteg lett, és ennek csaknem négy éve már. A veszteséget nem érzem frissnek; jóval előbb átéreztem, mint ahogy valóban bekövetkezett. – Senki sem mondta, hogy ennyire fog hiányozni. – Nagyszerű hölgy volt – mondja egyszerűen és őszintén. – A halála utáni reggelen bementem a szobájába. Muszáj volt, mert ki kellett választanom egy ruhát, amelyben felravatalozhatják. Szóval beléptem a gardróbfülkébe, és találtam… – Olyan zavarban vagyok! Megbicsaklik a hangom, pedig sosem szokott. Miért sírok ez előtt a férfi előtt? Végre erőt veszek magamon, és abbahagyom. – Szóval nyolc új blúzt találtam. Gyönyörűek voltak, szépen kivasalva lógtak a fogason. Négy fehér pamutblúz és négy mintás batiszt, piros, kék, sárga, és fekete-fehér kockás. Mama varrta őket. Ő varrta az összes ruhámat. De nem emlékszem, hogy valaha is láttam, ahogy a blúzokat varrja. Azt hittem, a betegsége kezdetén abbahagyta a varrást. Az egyikre cédulát tűzött: „Új blúzok. Szeretettel: Mama” – Nevetek, Jack meg mosolyog. – Még a kabátjaimat is ő varrta. Farmeren kívül soha nem kellett semmit sem vennem. És most, hogy kaptam tőle ezeket a blúzokat, sokáig megint nem kell vennem semmit. – A jó anya ritka kincs – jegyzi meg. – Nagyon szerencsés vagy. Azt hiszem, ebben igaza van. De tudom, hogy én nem tartottam magam szerencsésnek. Életemet apró küzdelmek és a közbülső békesség kellemes fennsíkjai sorának láttam. De minden, ami vagyok, azt anyámnak köszönhe-



tem. Ő tanított meg a szelídség tiszteletére. Ő hozta ki belőlem a jószívűséget. Ő tanított meg arra, hogy olvassak, és szeressem a könyveket. De a helyek, ahova eljutottam olvasás közben, a közben megélt kalandok mind a könyvek lapjain maradtak. Igazából semmit sem szereztem magamtól. Nem rugaszkodtam el az adottságaimtól. Nem tettem próbára magam, nem ragadtam meg az élet nyújtotta lehetőségeket. Nem azért, mert féltem, csak éppen nem voltam különösebben vállalkozó szellemű. Érdekes, hogy valaki rám néz, és szerencsésnek gondol. Nincs velem született tehetségem. Olyan lassú vagyok! Mindent sokáig kell tanulmányoznom, sokáig kell kérődznöm mindenen, mielőtt döntök. Nincsenek világrengető gondolataim, amelyek bármin is változtatnának. Elég értelmes vagyok, de ebből az elég a meghatározó. Megfelelek a kívánalmaknak. Keményen dolgozom. Van humorérzékem, de ez annak köszönhető, ahogy a dolgokat látom, és még ez sem az én érdemem. Sokan nem is reagálnak szokatlan humoromra. Nem tudom, Jack milyennek lát, amikor rám néz. Nincs bennem semmi különleges, a „szerencsés” fogalmán viszont különlegességet értek. Könnyedséget, lendületet. Én nem ilyen vagyok. Berendezési tárgy vagyok. Tucatáru. Nem pezsgek. – Van kedved sétálni? – kérdezem. Jack Mac furcsán néz rám; nem tervezte a sétát. – Nem kell, ha nem akarsz. – Nem, nem. Menjünk csak. – Megvárja, míg felállók. Körülnézek, hol a papucsom, és az ebédlőasztal alatt találom. Lenézek a lábamra. A bal harisnyámon a lyuk szerencsére a talpamon van. Átsietek az ebédlőbe, és felhúzom a cipőmet. – Mindjárt hozom a kabátomat – szólok oda. – Vedd fel az enyémet. – Nem fogsz fázni? – Egyáltalán nem. Jack Mac rám segíti a kabátját. Puha, vállban lelóg. Azt hittem, egyforma a méretünk, de most látom, hogy kisebb vagyok. – Szép bélés. – Vastag olajzöld szatén. Pontos, tökéletes rombuszokkal szegett. – A mamád varrta bele a bélést. – Komolyan? Jack Mac kinyitja előttem az ajtót, és előreenged. Hűvösebb van kint, mint gondoltam. Felhajtom a gallért. Szantálfa- és citromillata van. Végigsétálunk a környéken, amit Nyárfa-dombnak neveznek; ez a város legrégebbi negyede, és egyesek szerint a legszebb is. A tömb legkisebb házában lakom, egy 1920-as évekbeli, deszkaburkolatos, nyaraló stílusú házban. Aranyos, fehérre meszelt ház; nagy verandája van. Kissé beljebb áll az úttól, ettől nagyon festői látványt nyújt. Az elülső verandán hintaágy van, az utcára néző ablakokat rózsaszín üvegszegély keretezi. Séta közben visszanézek rá, és most először támad az a gondolatom, hogy ez nem az apám háza, hanem az enyém. – Hogy van Édes Sue? – Szakítottunk. Megállok az út közepén. Fejbe kólint a hír, és nem egészen értem, miért. Talán azért, mert a szabadtéri dráma színpadán szinte már házasoknak láttam őket. Emlékszem, hogy Édes Sue mennyire megrémült, amikor Jack Mac visszament a bányába, és mennyire magáénak követelte, amikor szerencsésen kijött. Édes Sue tökéletesen kiegészíti Jack Macet! A gyerekei.



Az elevensége. Közösségi munkája; mindez kifogástalanul illeszkedik a Cracker's Neck Holler-i MacChesneyk nyugodt méltóságához. – Csodálatos teremtés, nagyon segítőkész – mondja Jack, és arrébb rúg egy követ. – De össze akartatok házasodni. – Nem egészen, assz'nyom. Muszáj így szólítania? Az isten szerelméért, hiszen egyidősek vagyunk! Itt és most elhatározom, hogy „Szerető Gondoskodás” hajfestéket veszek a patikában gesztenyebarna árnyalatban, és bekenem vele a hajamat. Abban a hitben éltem, hogy csak pár ősz hajszálam van, de ezek szerint tévedtem. – Mi történt? – kérdezem, noha száz százalékig tisztában vagyok vele, hogy semmi közöm hozzá. De úgy érzem, tudnom kell. Kíváncsi vagyok. Azonkívül az arcában olvasva feltűnik, hogy az orrától a szájáig futó ránc elmélyül, márpedig ez bűntudatra vall. – Érzéseket kezdtem táplálni valaki más iránt. – Szent isten! – sikítok fel. Kritikus hárpia vagyok, de általában sikerül titkolnom. – Ki iránt? – kérdezem, s tudom, hogy ehhez sincs közöm. – Nos, assz'nyom… – Jaj, Jack Mac, ne hívj már asszonyomnak! Nem vagyok a vénkisaszszony nagynénéd! – Az ördögbe is, hisz majdnem úgy nézel ki, mint középiskolában. – Hangjából ítélve komolyan is gondolja. – Köszönöm. Miről is beszéltünk? – Rólad. – Nem, rólad. Rólad, és…? – Rólad. – Rólam? – Miről beszél? Rólam. Mint miről? – Miss Ave? – Jack, ne is „Miss”-ezz, kérlek! Ez csak egy fokkal jobb az „assz'nyom”-nál! – Ave Maria? – Nagyszerűen ejtetted. És akkor rákezdi. – Mindketten a harmincas éveink derekán járunk. Teljesen egyedül vagy. Elárvultál. Nekem jó állásom van. És anyám halála után rám száll a ház. Meglehetősen jó erőben vagyok. Túl sokat eszem, és néha a kelleténél több sört iszom, de semmi baj a szívemmel, és erős vagyok. Félretettem egy kis pénzt. Most vettem egy jó teherautót. Egy 1978-as Ford kisteherautót. Minden extrával. És arra gondoltam, hogy most már otthont és családot szeretnék. Jó feleséget. És ami azt illeti, a mi korunkban már nem maradtunk sokan. Úgy értem, olyanok, akik sosem voltak még házasok. A lehetőségek mindinkább leszűkülnek. Maradnak azok, akik már voltak házasok, és az komplikációkkal jár. Én az egyszerűséget szeretem, és azt hiszem, te is. Szóval arra gondoltam, nem akarsz-e házasságot kötni. – Házasságot? – Igen, assz'nyom. Jobban mondva, igen – igazítja helyre magát. Helyes. Gyorsan tanul. – Megkéred a kezemet? – Igen. – Valami hibádzik nálad?



– Tessék? – Ismered valamennyire a nőket? – Szeretem azt hinni, hogy igen. – Először is nem sokat tudok rólad. Igaz, iskolatársak voltunk. Van egy aranyos mamád, akinek magas a vérnyomása. Jól gitározol. – Miért érzem mindig szükségét, hogy felsorolásba fogjak? Miért kell olyan módszeresnek lennem? Miért könnyíteni meg az ő helyzetét? Miért nem tudok úgy reagálni, mint egy nő, akinek lyukat beszélnek a hasába? – Azt mondtad, jól táncolok – jelenti ki egyenesen. – Így van. – Higgadtan, visszafogottan beszélek, mint egy gyerekkel, aki túl sok adománygyűjtő perselyt hagyott a pultomon. Egy pillanatra elfordulok tőle. De aztán rájövök, hogy nem kell elfordulnom, nem kell törnöm a fejemet; hirtelen minden értek, és ez úgy hasít belém, mint a villámcsapás. Sarkon fordulok. – Nem kell azonnal válaszolnod – mondja Jack Mac halkan. – Máris kész a válaszom, Mr. MacChesney. Uram. Megdöbbent a feltételezésed, hogy elhasznált vagyok, öreg, és se lehetőségem, se esélyem, se álmaim. Lehet, hogy kényelmes cipőben járó patikus vagyok, talán még a harisnyám is lyukas, de élet van bennem! Nem vagyok magányos. Sem kétségbeesett. És egy cseppet sem vagyok szomorú. Nincs szükségem rá, hogy megmentsenek! – Nem érted… – kezdi ugyanolyan hévvel. – Értem! De mennyire hogy értem! Ha komolyan gondolod ezt a szokatlan lánykérést, akkor a válaszom: nem. Nem szeretlek. És azok közé a kötöznivaló bolondok közé tartozom, akik úgy gondolják, hogy csak szerelemből tudnak férjhez menni. – Várj csak… – Ha viszont nem gondolod komolyan, akkor nagy aljasság tőled. Egyáltalán nem vicces egy nő társadalmi helyzetéből tréfát űzni. Mintha felelősség terhelne azért, hogy férjnél vagyok-e vagy egyedül élek! Néha az életben csak megtörténnek a dolgok, az események úgy alakulnak, hogy nem neked kedvez a szerencse. Olyan dolgok, mint a rák vagy a lelki terror vagy a félelem. Egy percig se hidd, hogy egyszerűen csak meglengethetsz az orrom előtt valami kis boldogságot; mintha az örömet egy pillanat alatt meg lehetne teremteni! Nem lehet! Boldog vagyok egyedül is. Nincs szükségem rád vagy bárki másra! Gondoskodom magamról. És lehet, hogy te unalmasnak vagy sajnálatra méltónak találsz, de az, amit felőlem tartasz, sem így, sem úgy nem változtat az életemen. – Nem érted… – Hadd magyarázzam el. Mindent elveszíthetek, amim csak van, és ez talán be is következik. De ha azt képzeled, hogy biztonságon egy olyan társat értek, akinek állása és teherautója van, akkor nem ismersz. És a helyedben kétszer is meggondolnám, mielőtt olyannak kérném meg a kezét, akit roszszul ismerek. Megfordulok, és nagy léptekkel elindulok visszafelé. Jack Mac követ. Úgy izzadok, hogy a nyakamból megcsapja az orromat a szantálfa és a citrom illata. Eszembe jut a kabát. Leveszem, és visszafordulok. – Tessék a kabátod. Elveszi.



– És még valami. A jövőben, ha meg akarsz hódítani egy nőt, ne azzal kezdd, hogy új teherautód van. A nők többsége fütyül az ilyesmire. Ettől nem leszel kívánatosabb. Jó éjt. A házamtól három saroknyira döbbenek rá, hogy milyen messzire sétáltam Jack Mackel, és ettől csak még dühösebb leszek. Miért sétáltam vele, miért vettem fel a kabátját és csevegtem vele? Még csak nem is kedvelem! Hümmög és hammog, és túl csendes. Utálom az ilyet! Azok a hosszú hallgatásai rákényszerítenek, hogy beszéljek, személyes jellegű történetekkel törjem meg a csendet, megfigyelésekkel, amiket nem is akarok megosztani vele! Hogy van bőr a képén! Még hogy a harmincas éveink derekán járunk! Te vagy nyakig az öregkorban azzal a kopasz fejeddel! Énbennem még pezseg a fiatalság, de a tied már letűnt, Jack MacChesney! Ne próbálj engem egy kalap alá venni magaddal és a kőházban élő anyáddal! Futásnak eredek, hogy minél előbb hazaérjek. Zsebemben ugrálnak a szögek, majd kiesnek; tudom, hogy meg kellene állnom, és fel kellene szednem őket, mert kilyukaszthatják valakinek a gumiját, de még a durrdefekt és egy hármas karambol képe sem állíthat meg. Haza akarok menni. Magamra akarom zárni az ajtót, és azzal akarok lenni, akiben egyedül bízom: magammal. Amikor befordulok a sarkon, megpillantom Theodore kocsiját a házam előtt. Theodore az utcai lépcsőmön üldögél. Gyönyörű Theodore, te, aki megértesz engem! Felszaladok az ösvényen, és a karjába vetem magam. Magához szorít. – Mi történt? – Gyűlölöm őt, Theodore. Gyűlölöm! Úgy beszélek, mintha tizenkét éves volnék. Magamhoz térek, és leülök. – Mit műveltek veled? – Theodore hangjából süt, hogy megöli, aki bántott. Kibújik a kabarjából, és a vállamra teríti. A szemembe néz. A verandái lámpa fényénél Theodore arca olyan, mintha aranyozva lenne; szépia és kő. Ezek a markáns vonások! Mennyire szeretem ezt az arcot! Ezt az ír arcot. A szarkalábakat. Az erős orrot, amely kicsit lefelé hajlik. Álla finom vonalát, amely az élet minden terén mutatkozó elszántságát jelzi. Egyetlen ember sem lehet erősebb ebben a pillanatban, mint az én Theodore Tiptonom! Vele mindig őszinte lehetek. Mindig. – Megkért, hogy legyek a felesége. Kis szünet. Theodore magához von. – És mit feleltél? –Hangjából kihallom, abban reménykedik, hogy nemet mondtam. – Nemet mondtam! Természetesen. Megőrültél? Mit mondhatnék mást, mint nemet? – Nem is tudom. – Nem akarom! – Fura… – Nincs ebben semmi fura! – Jack Mac egy hónapja odajött hozzám a benzinkútnál – kezdi Theodore. – Miért? – Tudni szerette volna, hogy szerelmesek vagyunk-e egymásba. – Miért nem szóltál róla? – Meg sem fordult a fejemben. Folyton húznak, így nem foglalkoztam vele különösebben.



Heccelik? Közröhej tárgya lennék a városban? Olyan dühös vagyok, hogy elfelejtek zavarba jönni. – Micsoda szélhámos ez a Jack MacChesney! Mr. Tisztelettudó! Mr. Tökéletes Modor, csendes és nyugodt. Kit próbál átverni? Kamu az egész! Hogy meri felzaklatni az embereket! – Úgy érted, téged. Hogy mer téged felzaklatni. – Igenis, engem! – Engem. Tessék velem törődni. Ma este rettenetesen feldúlt vagyok. Dühömben sírni sem tudok, csak parancsolgatok, mint egy őrmester. – Ma éjjel itt alszol, Theodore Tipton! – Nem érdekel, hogy van-e kedve hozzá. Szükségem van rá. Hogy valaki a karjában tartson. Megnyugtatásra van szükségem, amit az ember csak egy erős férfi karjában találhat. – Talán valóban nem ártana. – Muszáj – döntöm el, mert egy tapodtat sem engedek haragomból. – Muszáj? – Igen. Szeretlek. Nem szeretek senki mást. Belefáradtam ebbe. Szükséged van rám. Ahogy nekem is rád. Szükségem van a barátomra. Nem látom Theodore arcát, így nem is olvashatok a vonásaiban. Mélyet sóhajt, és bemegyünk. Theodore Fred Mulligan karosszékébe ül, míg én rendet rakok a házban. Autó fényszórója pásztázza végig a falat. – Elment – mondja Theodore, de nem néz fel az újságból. Amikor izgatott vagyok, olyankor mosogatok, elrakom az edényeket, söprök és rendet csinálok. Mint holmi tornádó vonulok végig a nappalin, majd a konyhán, aztán vissza. Képtelen vagyok levezetni fölös energiámat. Theodore kávét kér, így előkészítem a kancsót; sokat fogunk ma éjjel beszélgetni. Amikor a konyhaszekrényben kávét keresek, csak egy keveset találok a doboz alján. Kihúzom a kis állólétrát, hogy megnézzem a magasan levő polcon is. Fém kávésdobozt pillantok meg a legfelső polcon a falnál; mintha egy karácsonyi ajándékcsomagból származna. Megkönnyebbülten felsóhajtok. Most nagy szükségem van egy csésze kávéra. Előhalászom a dobozt. Theodore kijön a konyhába, és leül az asztalhoz. A doboz tetejét celluxszal ragasztották le. Éles késsel levágom a celluxot, és lepattintom a fedelet. A dobozban nincs kávé. Csak egy csomó levél. Eleinte nem tulajdonítok nekik fontosságot. Mama mindent elrakott. Miért is ne tartotta volna a leveleket egy fémdobozban? De kinek a leveleit? A gondolattól kihullik kezemből a doboz. A levelek szétszóródnak a földön. – Mik ezek? – kérdezi Theodore. – Nem tudom. – Hangomból sejti, hogy félek, ezért lesegít a létráról, és leültet egy székbe. Letérdel, és összeszedi a leveleket. Lenézek a mellkasomra. A szögtartó zseb le-fel mozog. Le-fel. Megint itt a pánikroham! Mélyeket lélegzek. Theodore leül mellém, és odaadja a leveleket. Anyámnak címezték őket: 233-as postafiók, Big Stone Gap, Virginia 24219. A boríték alján kézírással: „Egyesült Államok”. Olasz bélyeg. A levélen a dátum: 1952. április 23. Nem sokkal a kilencedik születésnapom előtt. A feladó címe: Via Davide, Bergamo BG, Olaszország. – Elolvassam? – kérdezi Theodore.



– Persze. Theodore széthajtogatja a levélpapírt, és átfutja. – Ave. Szívem. Olaszul van. Odaadja a levelet, én pedig olvasni kezdem. Úgy kezdődik, hogy „Drága testvérem!”, és úgy végződik, hogy „Szerető testvéred: Meoli”. A Schilparióban és Bergamóban zajló eseményekről számol be. Meoli nagynéném mesél az ikertestvéréről, Antoniettáról, aki boldog és egészséges. Részletesen ír az unokatestvérekről, Andreáról, Federicáról és Mafaldáról. Említést tesz anyám szüleiről! A nagyszüleimről! Egy nagybácsi meghalt. Aztán azt írja, hogy nem találkozott Marióval. Ennyi van csak apámról. Kérdezősködik felőlem. Nem küldene-e anyám fényképeket rólam? Ugye, nemsokára születésnapom lesz? – Mi áll benne? Szívem? Mi van a levélben? – Anyámnak két testvére van. Ikerlányok. – Leülök a földre. A levelek – és bennük még több megrázkódtatás és meglepetés – szétszóródnak körülöttem. Nem tudom, mennyit bírok még elviselni.



Hatodik fejezet A város lapja levendulaszínű különszámot adott ki, amelyben közli Elizabeth Taylor, az élő filmlegenda látogatásának menetrendjét. Miss Taylor 1978. október 20-án, pénteken érkezik, délután három óra tájban. Az Ösvény Motel luxuslakosztályában száll meg (te jó ég, micsoda meglepetés éri majd!). Este hatkor átszállítják a férjével együtt a Shawnee sugárúthoz (a főutcához) csatlakozó Railroad sugarúira, és ott nyitott autóba ültetik, amelyet Cas Walker fűszerboltlánca bocsát a hírességek rendelkezésére. Körülbelül 18.15-kor a nyitott autó követi a zenekart a futballpályára, ahol a kikövezett futópályán két kört ír le, hogy Elizabeth Taylor és a férje integethessenek a tömegnek. 19 órakor kezdődik Powell Valley mérkőzése Rye Cove ellen. Elizabeth egy külön erre a célra épített emelvényről nézi, amelyet Don Wax építőcége alakított ki a hazai lelátó közelében. (Ezen az emelvényen szoktak a zenekarversenyek bírái ülni, de Nellie erre az estére másként díszítette fel.) Ezek után következik a műsor. Szombaton a republikánusok palacsintás villásreggelit rendeznek, ezt mi kihagyjuk. A könyvtár adománygyűjtő vacsorája előétellel kezdődik 17.30kor. Iva Lou elintézte, hogy közvetlenül az Elizabeth Taylor melletti asztalt kapjuk! Nellie Goodloe-ban az a csodálatos, hogy mindent tökéletesen akar csinálni. Az Elizabeth Taylor főszereplésével fémjelzett hétvége szervezése az ő értő kezében van, és úgy tervezi meg, mint egy királyi esküvőt. A könyvtári vacsora fogadást helyettesít (szerintem Nellie esküvője sem volt ilyen aprólékosan megszervezve). A díszítés színeihez az ibolyakéket választotta (mert az megy Miss Taylor szeméhez), és a fehéret (mert jó kontraszt). A Somfa Kertklub készíti az asztalok virágdíszeit, az Ügyes Kéz Kertklub a háttér virágdíszítését, a Holding Temetkezési Vállalat különleges fűfutókat fektet le a bejáratig, és eső esetén rendelkezésre bocsátja baldachinját, én adom a gyertyákat, Zackie Wakin az arannyal nyomtatott E. T. monogramos és dátumos szalvétákat, a Postakocsi Fogadó készíti Elizabeth Taylor kedvenc ételét (és a cég specialitását): sült csirkét tört krumplival és amerikai kelkáposztával. A vacsorát illetően némi vita támadt Iva Lou és Nellie között. Iva Lou részt akart venni a vacsora előkészületeiben, mert lelki szemeivel már az új létesítmény főkönyvtárosaként látja magát. Iva Lou természetesen nem Nellie Goodloe; fittyet hány a virágdísznek, a fogadalmi gyertyát nem tudja megkülönböztetni a születésnapi gyertyától, és nem tudja, melyik oldalra kell tenni a kiskanalakat. Ezzel szemben Nellie maga az etikett atyaúristene. A Csipkerózsa Főiskolára járt, háztartásvezetésből diplomázott, így az elegáns életmóddal kapcsolatos hatalmas tudását osztja meg Gap lakóival. Iva Lou kerti grillpartit javasolt. Amikor ezt Nellie meghallotta, majdnem szívrohamot kapott; végtére is aligha kérhetjük meg Hollywood királynőjét, hogy a bányászparkban szalvétát kössön a nyakába, és rablóhúst rágjon. Nellie-nek ki kellett találnia valamit, amivel leköti Iva Lou-t, ezért rábízta a vacsora jegyeinek eladását. Iva Lou órákon belül az utolsó szálig eladta őket. Sok üzletembert ismer, akik kétségkívül a lekötelezettjei. A mérkőzés előtti parádé – amikor Miss Taylor és Warner szenátorjelölt nyitott kocsiban hajtanak végig a városon – tervezésének minden részletéért



Theodore felelős. Az üzletemberek klubjától, akik a menetet vezetik, a zenekar dobosaiig, akik a sort zárják, mindenkit ő irányít. A szurkolócsapat rendszerint a város tűzoltókocsiján szokott felvonulni. Theodore problémára számít, ezért Pöttyel kivakszoltatta, felfényesíttette a tűzoltókocsit, és baj esetére gondoskodott még egy autóról. Pöttynek egy kocsija van. Ha tizennyolc óra és tizennyolc harminc között-a városban bárhol tűz üt ki, a felvonulásnak annyi. Pár éve az egyik mérkőzés előtti felvonulás idején lakástűz volt. A szurkolólányokat úgy hajították le a kocsiról, mint a répát, amikor a tűzoltókocsi a beérkező hívásra elsöpört a helyszínről. Mivel „Elizabeth éjszakájáig” – ahogy errefelé emlegetik – már csak pár nap van hátra, sokáig bent maradok a patikában, hogy feldolgozzam a restanciát. Pearl az üzletben porszívóz és törölget. Nyugtalanság kínoz, de igyekszem nem mutatni. Úgy döntöttem, megvárom, míg a nagyszabású események lezajlanak, és csak utána foglalkozom a magam gondjaival. Pearl az álló porszívó nyelére tekeri a zsinórt, aztán porronggyal letörli a gép elejét. – Van kísérője az Elizabeth Taylor-vacsorán, Miss Ave? – kérdezi. – Mr. Tiptonnal megyek. – Az egyszer biztos, hogy mindenki Mr. Tiptonra figyel majd, amint elkápráztatja a népeket a műsorral. Bólintok, és folytatom a munkát. Pearl csak áll, és engem néz. – Mondani akarsz valamit, Pearl? – Miss Ave, biztos, hogy nekem akarja adni a patikát? – Biztos. A legteljesebb mértékben. Már csak a hivatalos papírmunka van hátra, és a tied. – Nem akarja, hogy a magáé legyen? Ha majd férjhez megy? Biztosan ér ez a hely valamit. Pearlre mosolygok. Megvárom az iratokat, csak azután tájékoztatom tranzakciónk anyagi vonzatáról. Megdöbben majd, ha megtudja, hogy patikalánchoz tartozunk. Nem egyszerűen az épület és az áru, valamint a berendezés tulajdonosa lesz, de értékes koncesszió birtokosa is, amit kedve szerint eladhat vagy megtarthat. Pearl nem is sejti, hogy komoly pénzhez jut. – Soha nem megyek férjhez, Pearl. – Elnézést, assz'nyom, de honnan tudja ezt ilyen biztosan? – Tudom, és kész. – Soha nem szabadna feladnia. Szegény Pearl. Nem érti, mi folyik a felnőttek világában. Tizenöt évesen sosem értené, milyen mély kapcsolat fűz Theodore-hoz. Ásó, kapa, nagyharang emlegetése sem tesz egy kapcsolatot jelentőségteljesebbé. Nem kell férjhez mennem ahhoz, hogy teljesnek érezzem magam. – Soha nem próbált férjhez menni? – Nem, assz'nyom. – Biztosan a fülébe jutott, hogy Theodore autója egész hétvégén a házam előtt állt. Pearl igyekszik többet megtudni. Magánéletem túlemelkedett a pletyka szintjén, és a hírharangok most a következő szintre, a házasságig akarják tolni. Ebben a városban házasságlevél nélkül két felnőtt nem folytathat kapcsolatot. – Azt hittem, férjhez akar menni – vonja meg a vállát Pearl. – Miből gondolod? – Megszabadult a sok szeméttől.



– Hogy érted ezt? – Kitakarította a hátsó udvart. Amikor idekerültem, még óriási volt a rendetlenség. Most sehol semmi. És megcsináltat mindent. Otto és Worley megjavították a tetőt. Most megfogadta őket, hogy újrafugázzák a téglaközöket. Kevesebbet dolgozik. Felvett engem, pedig Fleeta egyedül is elvezeti az üzletet. – Miről beszélsz? – Még az üzletet is nekem adta. Hát nem érti? Jelentős változás előtt az emberek rendezik a dolgaikat. – Talán csak elegem lett abból, hogy a szemetet kerülgessem. – Nem hiszem. Szerintem helyet csinál az életében egy férfinak. Pearl rám néz. Nem szólok semmit, amit úgy értelmez, hogy jobb, ha hallgat. Hátraviszi a porszívót a raktárba. – Hamarosan szükségünk lesz egy új szőnyegseprűre – mondja elmenőben. Néha rém furcsa ez a Pearl! *** Október 20-án felhőtlen, ragyogó napra ébredünk. A hegyek az ősz kései dicsőségében pompáznak, a levelek tompa aranyra fakultak; tökéletes háttér egy olyan asszonynak, aki Egyiptom királynőjét játszotta. Istenem, bárcsak anyám megérte volna, hogy egy igazi filmsztárt lát! Nagyon szerette Elizabeth Taylort. Órákig képes volt tökéletes vonásait dicsérni: gyönyörű szemét, egyenes orrát, kellően telt ajkát, erős állát. Elizabeth Taylor olyan, mint egy törékeny porcelánfigura, a legfinomabb porcelán, amit éjfekete haja csak hangsúlyoz. Mindenki izgatott, az idegesség egyesekből, főként a férfiakból furcsa reakciót vált ki. Városunk butykosa, Ballagd Littrell kijózanodott. Csak egy füle van – a másikat isten tudja, hol vesztette el –, így bal oldalon sosem vágatja le a haját. De most azt mesélik, látták a borbélynál, ahova azért tért be, hogy kicsinosíttassa magát: megpróbálta egyformára nyíratni a haját. Ottot és Worleyt Zackie áruházában látták, ahol inget vásároltak. Még sosem vettek semmi újat, így ez fontos esemény lehet az életükben. A város Elizabeth-korú női lakossága – negyvenöt és a fölött – ezt a mérföldkőnek számító látogatást úgy tekinti, mint figyelmeztetést, hogy javítson a külsején. Pearl meg is jegyezte, hogy eladtuk az összes Cobolyfekete hajfestéket és kék szemhéjpúdert. Gondoltam, ma ki sem nyitom a patikát, de aztán kénytelen voltam. Muszáj lefoglalnom a gondolataimat. Úgy izgulok Theodore-ért; azt akarom, hogy ma este minden tökéletesen sikerüljön! Keményen dolgozott. Remélem, a gyerekek nem roppannak össze a rájuk nehezedő felelősség terhe alatt. Nincs rosszabb, mint egy fáklya, ami felrepül a levegőbe, és Tayloe Slagle kinyújtott keze helyett a vendégcsapat lelátóján landol. Nem valószínű, hogy Tayloe fulladozzon, de sosem lehet tudni. Úgy döntök, hogy hamarabb bezárok. Pearl számít is rá; új ruháját elhozta a patikába, és úgy tervezi, a hátsó mosdóban öltözik át, aztán a parkban segít Theodore-nak felállítani a műsor piramisait. Felbéreltem, hogy dolgozzon Theodore előkészítő csapatában. Ha van, aki bírja a feszültséget, akkor az Pearl. Már attól megnyugszik az ember, ha ott lebzsel körülötte. Vidáman csilingel az ajtócsengő. Kinézek az ablakon, és látom, hogy már van, aki helyet foglal magának a főutcán a felvonulásra. Két kisfiú áll a



pénztár előtt. Azon vitatkoznak, hogy cukorkára kapott pénzüket Finom és Sokra vagy Erős Töltöttre költsék. Elég egy pillantás szőke fejükre, és tudom, hogy csak Édes Sue gyerekei lehetnek. – Ti vagytok a Tinsley fiúk? – kérdezem. – Én Jared vagyok, ő meg Chris – mondja a nagyobbik. – Mennyi pénzetek van? – Két tízcentes, egy ötcentes és egy penny. – Szerencsétek van! Ma kettőt kaptok egyért! Pontosan huszonhat centért két doboz cukorkát. – A fiúk ugrálnak örömükben, majd ismét megszólal a csengő. Felnézek, és Jack MacChesney áll előttem. – Mi tart olyan sokáig, fiúk? – Jared nem tudott választani – magyarázza Chris. – Most már gyerünk. Szálljatok be a teherautóba. – Nem ragacsozzuk össze az ülést, Jack bácsi – ígéri Jared. – Hé, honnan a két doboz? – A hölgy adta – mutat rám Jared. – Megköszöntétek? – Köszönjük, assz'nyom – mondják kórusban, és kiszaladnak. Megint ez az assz'nyom. Rettenetesen idegesít. Nem szabad elfelejtenem, hogy ők még csak gyerekek, a szemükben mindenki öreg, még a harmincöt éves anyjuk is. Pearl jön be a mosdóból az új kockás kosztümjében. Úgy fest, mintha legalább tíz kilót leadott volna. Megáll, hogy ellenőrizze a sminkjét a pultja tükrében, aztán meggondolja magát, amikor meglátja Jack MacChesneyt a pultom előtt. – Nagyon szép volt tőled, Ave Maria – mondja Jack Mac. – Helyes gyerekek. – Azok bizony, assz'nyom. Kisimítom a receptíró tábla gyűrődéseit az egyik ötcentessel, amit Jaredtől kaptam. Képtelen vagyok Jack Macre nézni; nem azért, mert zavarban vagyok, hanem mert nincs mit mondanom. Mit mondhatnék egy férfinak, akinek a házassági ajánlatát visszautasítottam? Töröm a fejemet, de a könnyed csevej nem az én asztalom. Jack Mac csak áll előttem, kezét zsebébe süllyeszti, kulcsait és apróját csörgeti. Aztán előveszi az aprót, és osztályozni kezdi. Örülök, hogy lefelé néz, így alkalmam nyílik, hogy megigazítsam a hajamat. Nagy lélegzetet veszek. Miért olyan finom mindig az illata? – Nem, nem, az Erős Töltött a cég ajándéka. Nem tudtak dönteni az Erős Töltött és Finom és Sok között. – Jack Mac értetlenül néz rám. – A gyerekeknek csak… – Pofa be, Ave Maria. Ezt a hapsit nem érdekli, mi a gyerekek kedvenc cukorkája; nem ő az apjuk, te hülye. Számukra ő csak Jack bácsi, az a kedves ember, aki elviszi őket autókázni a teherautóján, és focizik velük. Jack bácsi, aki egy nap a mostohapapájuk lesz. – Elmész holnap este a vacsorára? – Igen. – Elment az esze? Azt kérdi, megyek-e a vacsorára. Utálnia kellene. Pokróc voltam vele! És most itt áll előttem, és aprót tesz mindegyik adománygyűjtő perselybe. A pénzérmék hangosan koppannak, egy, kettő, három; szerencse, mert megtöltik valamivel a csendet. – Azt hiszem, ideje mennem – mondja, sarkon fordul, és kimegy.



– Kedveli magát – mondja Pearl, miközben eperszínű ajakfénnyel húzza ki a száját. Ha tudná. De nem mondhatom el neki. – Úgy néz magára, mintha a földkerekség leggyönyörűbb teremtése volna. Egy szemvillanás alatt otthagyná magáért Édes Sue-t. – Bolond is volna. – Á, dehogy. – Pearl néha nagyon makacs. – Tudja, mit mondok, Miss Ave? Ha a helyében lennék, és választanom kellene Édes Sue vagy a városban bármelyik más nő meg maga között, én magát választanám. – Nagyon kedves, hogy ezt mondod. – Istenem, csak abbahagyná már! – Azért, mert van magában valami. Maga sziporkázik. Igen, ez a helyes kifejezés. Sziporkázik. – Pearl felkapja a táskáját, és az ajtóhoz megy. – Viszlát a pályán. *** A legjobb darabomat veszem fel, bő, piros bársonykabátot, hogy Theodore rögtön kiszúrhasson a bemondói fülkéből. Amikor azonban végignézek a lelátókon helyet foglaló tömegen, rádöbbenek, hogy a városban szinte mindenkinek ugyanez jutott eszébe. Az egész lelátó csupa vörös és narancssárga színfolt. Mindenki a legharsányabb és legragyogóbb holmiját vette fel; talán tudat alatt azt reméljük, hogy Elizabeth Taylor megpillant bennünket a tömegben, és egy mosollyal vagy kacsintással jelzi, hogy nem vagyunk észrevehetetlenek. Fleeta integet a lelátó tetejéről egy lila fénybottal, amit a Tennessee-i Egyetem egyik futballmérkőzésén szerzett. Könyékkel oldalba böki Portlyt, hogy ő is integessen, az pedig lelkesen csápol. A vendégcsapat lelátója zsúfolásig megtelt a mieinkkel. Rye Cove kis falu, sokkal kisebb Big Stone Gapnél. Amikor ellenük játszunk, még a csapat biztatása is szánalmasnak tűnik, annyira nincs emberük sem a lelátón, sem a pályán. Ma este biztosan nyerünk ellenük, és így is illik; a mi csapatunk vendége a filmsztár. A csapatok még nincsenek a pályán. Felsorakoztak a futópálya mellett, hogy integessenek Elizabeth Taylornak. Körülnézek a parkban, és látom, hogy mindenki áll. Izgatottan zsibonganak, de a zsivaj kifejezetten áhítatos. A zenekar most kerüli meg – mint valami hosszú és ruganyos középkék kígyó – a parkolót, és ráfordul a futópályára. És ott is van! A nyitott kocsi! És benne Ő! Az autó motorja felbőg a parkoló elválasztó sávján, majd átpattog a futópályára; egy pillanatig attól félek, hogy Elizabeth és a férje leesnek a hátsó ülés kakasülőjéről, de egymásba kapaszkodnak, és nevetnek! Jobb helyen nem is lehetnék, hogy alaposan megnézzem. Ekkora éljenzést azóta nem hallottam, hogy 1972-ben megnyertük az állami bajnokságot. A tömeg egy emberként emelkedik fel. A stadion hangorkánját visszaverik a fekete hegyek: – Liz! Liz! Liz! – És időnként egy merész kiáltás: – Szeretlek! – süvölti túl a hangzavart. Fütyülünk, tapsolunk, tombolunk! Végy észre minket! Itt vagyunk! Láss meg, Elizabeth! Mi néztünk téged annyi éven át! Most te nézz bennünket! A kocsi lassan megkerüli a futópályát. Az elülső hűtőrácson tábla: VERD EL AZ ÉHEDET, EGYÉL MÉG TÖBB NABET!, ami errefelé a Nabisco sós keksz rövidítése. Cas Walker bizonyára megegyezett a képviseletekkel. Remélem, valaki elmagyarázta Elizabethnek, mi az a Nab. A kocsi óvatosan közeledik az ötvenyardos vonalhoz, ahol én állok. Pötty ül a kormány mögött. Meglát, és mivel tudja, mennyire szeretem a régi fil-



meket, jóformán leállítja a kocsit, hogy alaposan szemügyre vehessem Elizabethet. Elizabeth Taylor törékeny szépség. Bő smaragdzöld selyemtunikát és ugyanolyan nadrágot visel. A tunika V alakú kivágása nem pontosan középre esik, ami igen jól áll neki. Vállig érő haját tarkón összefogott kis kontyba tűzte, egyik füle mögé nagy sárga virágot tett. Elég közel vagyok ahhoz, hogy belássak a kocsiba. Lerúgta magáról csinos, a ruhájával megegyező színű cipőjét. Meztelen a lába, lábkörmét élénk rózsaszínre festette. De leginkább az arckifejezése, édes mosolya – ami nem erőltetett, hanem őszinte – fog meg. Boldog, hogy láthat bennünket! Nellie Goodloe-ra pillantok, aki megkönnyebbültnek látszik. A színválasztás igazi tisztelgés a színésznő előtt. De valami furcsát veszek észre Nellie-n, és most látom csak, mi az. Szénfeketére festette a haját! Szegény öreg Nellie, akarom mondani neki, vezér légy, ne szolga! Elizabeth kistermetű, keze, lába apró, finom, mint egy gyermeké. Kicsit telt, de rajta ez is jól mutat, meglágyítja, elmosódottá teszi a körvonalakat. Nincs rajta egyetlen éles kiszögellés sem. A metodista varrókörből három hölgy áll mögöttem. Ők már nem ilyen hízelgőén nyilatkoznak. Joella Reasor, aki évek óta küszködik a súlyával, így szól a barátnőihez: – Egész életemben úgy akartam kinézni, mint ő, és most végre sikerült. Látom fent a bemondói fülkében Theodore-t; a fülke kiugrik a hazai csapat lelátója fölé. Theodore az ablakban áll, és a magasból a pályát nézi. Hüvelykujjammal a levegőbe bökök, ő pedig integet. Aztán lenézek a kocsira: Warner szenátorjelölt úr is a győzelem jelét mutatja hüvelykujjával – nekem! Gondolom, azt hitte, neki szánom a jelet. Enyhe bűntudat mardos. Soha nem szavaznék rá, mivel demokrata vagyok. De tudják, mit? Nem lesz attól senkinek sem baja, ha elhitetem vele, talán mégis… Széles, ragyogó, szavazz-rám mosolyt kapok tőle, és cserébe ismét magasba tartom a hüvelykujjamat. Egy egész csapat kíséri Elizabethet és a férjét a helyükre. A focisták a pályára szaladnak, de a játékkal senki sem törődik. Luster Camp, egy kissé gyengeelméjű drága lélek a középiskolai csapat nem hivatalos kabalája. Szokásos szurkolóhelyét foglalta el, így ma este pontosan lehet látni Elizabeth Taylor ülőhelyéről. Luster szereti a csapatunkat, és nagyon szórakoztató szurkolóversikéket költ, de városunknak mégsem az a képviselője, akivel szívesen kiállnánk egy látogatóba érkezett filmcsillag elé. A tömeg úgy néz le rá, mint anya a hülye gyerekére, aki mindjárt igen kínos helyzetbe hozza a nagy nyilvánosság előtt. Kérlek, ne, könyörögnek a tekintetükkel. – Mind, mind, mind! – kiabálja Luster. – Mind egyek vagyunk! Király a csapatunk! A lelátókon ülő gyerekek általában hangosan szokták biztatni, de hallgatásuk most érthetően adja Luster tudtára: Kérlek, Luster, ülj le. Ne alázz meg bennünket! – Big Stone Gap! A legszebb! Jó hely a világ teteje, csapatunknak ott a helye! Elizabeth Taylor nevet, és tapsol, mintha ennél mulatságosabb buzdító verset még sosem hallott volna. – Rajta! – ordítja Luster. – Kettő, négy, hat, tizenkettő, csapatunk a biztos nyerő!



Elizabeth megint megtapsolja. A tömeg felveszi a végszót, feláll és éljenez. Luster mélyen meghajol, majd esőkabátjában és lapos nemezkalapjában eltűnik a tömegben. Aligha tudja, hogy Elizabeth Taylor is itt ül ma. Izgatottan lesem a második negyed utolsó perceit, remélem, hogy mindjárt vége, ugyanakkor félek is tőle. Hogy az ördögben fog Theodore megbirkózni ekkora feszültséggel? Szeretném, ha a műsora fényesen sikerülne. A mérkőzés utolsó másodperceiben a zenekar némán felsorakozik a pálya szélén. A csapatok leszaladnak a pályáról. A zenekar libasorban elhalad a hazai közönség előtt, majd átszeli a gólvonalat. A helyi rádiónak közvetítő bemondó a fülkében belefúj a mikrofonba, mire mind felnézünk rá. – Hölgyeim és uraim! Ma műsorral szórakoztatjuk önöket. Itt van köztünk Hollywood szépe, és műsorunkat az ő filmjei alapján állítottuk össze. Szóval most dőljön mindenki hátra, engedje el magát, köpje ki a bagót, és legyen boldog! Íme, emberek, a Powell Valley-i Viking zenekar! A tömeg talpra ugrik, tapsol és vadul éljenez. A piramisok készen állnak, hogy kigurítsák őket. Látom Tayloe Kleopátra-jelmezének csillogását a vendégcsapat lelátója alatt. Ekkor valami felettébb szokatlan dolog történik. A dobos mazsorett belefúj a sípjába. Nem egyszer, nem kétszer, hanem négyszer. Egy pillanat szünet, és ismét belefúj. A zenekar tagjai készen állnak. Szemük most kitágul, arcukon elszörnyedés. A húszyardos vonalon, pár lépésnyire onnan, ahol a zenekarnak az első alakzatba kellene fejlődnie, King és Cora látható, a város két kóbor, nagy testű blökije, akiket mindenki etet, de senki sem fogad örökbe. King meghágja Gorát. Cora vagy érzi maga körül a tömeget, vagy elege van Kingből, az azonban lerí róla, hogy ehhez most nincs kedve. Az jár a fejemben, hogy a kutyákban összpontosul a város lakóinak minden idegfeszültsége, és most muszáj levezetniük. A sietős dugás ritmikus, szinte azt sugallja: Csak legyünk már túl rajta. Legyen vége ennek a műsornak. Legyen vége most rögtön. A tömeg ismét lecsendesedik, és mindenki a királynőt nézi, hogy miként fog reagálni. Elizabeth Taylor nem vesz tudomást a kutyákról, a mellé rendelt hölggyel beszélget. Theodore magába roskad a bemondói fülkében. Pearlre nézek, aki vállat von felém, mintha szavak nélkül azt mondaná: Mit tehetnénk? Az egyik bíró nem bírja tovább, és kikocog a pályára, hogy szétválassza a kutyákat. Pötty utána rohan, és úgy ordít, hogy mindenki hallja: – Most nem választhatja szét őket, maga ostoba fajankó, mert megharapják! – Azt tesszük hát, amit ebben a rémes helyzetben tehetünk. Hagyjuk őket dugni, és kivárjuk a végét. Emberemlékezet óta ez a leghosszabb szerelmi aktus. Végül King kifárad. Lemászik Coráról, és bajnokhoz méltó peckes járással a célterületre fut. Cora elsompolyog az árnyékba. A dobos mazsorett sípjába fúj. Végre. Végre. Kezdődhet a műsor. A gyerekek az első alakzattól fogva tökéletesek. Nagyszerűen muzsikálnak, és milyen az elrendezés! Minden jelentősebb Elizabeth Taylor-film fontos slágerét kifogástalanul és gyönyörűen játsszák. Elizabeth feláll, és az emelvény korlátjára támaszkodik, úgy hajol előre, mintha minél közelebb szeretne lenni ehhez a fenséges, szeretetteljes tisztelgéshez. A zászlóvivő lányok libasorban forognak az ötvenyardos vonalon, és mintegy varázsütésre eltűnnek a piramisokban. A három piramis a helyére gurul, majd BUMM! A stadionban kialszanak a fények, a tömeg éljenez és fütyül, és a pálya közepén, fáklyákkal körülvéve Kleopátra-kosztümben ott áll Tayloe Slagle, fe-



jén koromfekete paróka, tartása, akár az egyiptomi királynőé. Csodálatos az alakja: vékony, de formás, épp, mint Elizabeth Taylor, amikor Kleopátrát játszotta. Tayloe elvesz két fáklyát, és hivatásoshoz méltóan pörgeti, dobálja őket. Könnyedén, simán forgat, hajol, dob és elkap, és közben egyre mosolyog, s mindezt milyen pimaszul! A hatás káprázatos a sötét futballpályán. Pearl, aki a sötétben a pálya másik oldaláról a futópályán ideszaladt hozzám, kifulladva megáll mögöttem. Állunk, és tátott szájjal bámuljuk a műsort. Bár végig segítettünk, képtelenek vagyunk elhinni, hogy milyen gyönyörű az egész. – Nagyon tehetséges – jegyzi meg Pearl Tayloe-t nézve. – Az. De a fáklyadobálás nem olyan készség, amire az életben nagy szükség van. – Nem tudom, miért képzelem, hogy mindig oktatnom kell Pearlt. Elvégre nem én vagyok Big Stone Gap orákuluma. Ismét világos lesz, a tömeg tombol. A zenekar befejezi az utolsó számot, és levonul a pályáról. Elhaladnak Elizabeth emelvénye előtt; Elizabeth csókot dobál nekik. Aztán hihetetlen dolog történik: Elizabeth a bemondófülke felé fordul, és csókot dob Theodore-nak. És aztán meghajol előtte! Igazából meghajol! Amíg élek, nem felejtem el ezt a pillanatot. *** A Postakocsi Fogadó Big Stone Gap egyetlen valamirevaló étterme. A Végállomás Kávézó és a Szendvicsbüfé egyszerű helyek. Jackson hal- és sültkrumpli-büféje csak vasárnapi villásreggelit kínál. A puncsos, süteményes esküvői fogadásokat a templom alagsori közösségi termeiben szokták rendezni. Az élet megannyi más eseményére – ünnepekre, klubösszejövetelekre, családi murikra – ott a Postakocsi Fogadó. Az épület egyszerű, gyarmati stílusú, vörös téglás kockaház, fekete spalettákkal és lejtős fehér tetővel. A bejáratnál cégér leng: tizenkilencedik századi postakocsis sziluettje, amint díszes hintaja bakjáról két lovat hajt. A művész, aki a postakocsit festette, ugyanaz, aki az én sietős ápolónőmet alkotta. Az étel isteni. Friss és ízletes, sós, ropogós, fűszeres, frissen sült csirke (vasárnaponként evangéliumi csirke név alatt kerül asztalra), olyan könnyű és habos burgonyaropogóssal, amiből az ember egy tucatot is meg tudna enni. Nellie csodálatosra varázsolta a bejáratot. A banktól kölcsönkért két rézedénybe hatalmas fikuszt ültetett, így amikor belépünk a Postakocsiba, buja lomb vesz körül bennünket. Edna és Ledna Tuckett, a város ikrei egyforma halványkék selyemkosztümben állnak, és az est programját osztogatják. A program nagyon mutatós; Nellie-nek van érzéke hozzá. A programfüzet borítója levendulaszínű vastag papírból van, amelyre selyemből készült apró fokföldi ibolyát ragasztottak, és az egészet kis félselyem szalaggal keretezték. A füzetben díszes írással az est programja: Isten hozta, Warner szenátor jelölt úr és Mrs. John Warner! Könyvtári adománygyűjtő vacsora 1978. október 21. 18.30. Postakocsi Fogadó Ünnepi beszéd: Elmo Gaspar tiszteletes úr Vacsora: Csirke körítéssel Elizabeth Taylor; a filmlegenda lenyűgöző karrierjének tiszteletére



Aperitif: „Kisasszony” rák és puncs Saláta: „Sárszalonka” burgonyasaláta Főfogás: „Kleopátra” sült csirke és „Butterfield” krokett Desszert: „Nemzeti (Vörös) Bársony” torta és fagylalt Kávé és tea Bevezető: Nellie Goodloe elnök asszony Beszéd: John Warner szenátorjelölt A hátsó borítón ez áll: „Tisztelettel: a Dolláros Vegyesbolt”, majd kotta kíséretében a bolt dalának refrénje: Mindennap dollárnap! A Dollár Vegyesboltban Mindent kap! (Gondolom, ők adták a pénzt a programfüzethez). Theodore igen elegáns szürke nadrágjában, tengerészkék blézerében és a halványkék nyakkendővel, ami kiemeli a szeme színét. Én fekete koktélruhát vettem, és páva alakú kristálybrosst tűztem rá. A hajamat különlegesen fésültem fel. A Postakocsi Fogadó öblös homlokzati ablakain át látom a több száz kiöltözött vendéget jönni-menni. Alkoholt – elméletileg – nem szabad fogyasztani, mivel ez alkoholellenes megye (nehezen betartható törvény), de Nellie Goodloe gondoskodott róla, hogy citromsörbetes pezsgőpuncsot szolgáljanak fel. Az idegek jelentősen megnyugodtak, de egy kis szesz még jobban lecsillapítja majd az embereket. Liz és a férje még nem érkeztek meg. Theodore-t azonnal körülveszik, és gratulálnak a félidei műsorhoz. Boldoggá tesz a sikere. Ragyog az arca, mint minden művésznek, aki nagyszámú közönség előtt mutatkozhatott be. A nők a legszebb ruhájukat viselik, és milyen érdekes: sokan friss virágot tűztek a hajukba! Én sem akarok lemaradni, így letörök az asztaldíszből egy fehér szegfűt, és a fülem mögé teszem. Iva Lou észrevesz, és rögtön odajön. A ruhája mester-mű: földig érő barackrózsaszín műselyem. A szoknya bő és hullámzó, rövid kis uszállyal. Felül teljesen testhezálló, amit sűrű gumírozással értek el. Nagyon hagyományos, a mellrészre dolgozott minta modernségét leszámítva: egy polcon három könyv, gyöngyből kivarrva, flitterrel pettyezve. – Mit szólsz, Ave! Kétezer-hétszázötven dollárt gyűjtöttünk össze ma este! Ugye, milyen nagyszerű? – Gratulálok! – Iva Lou boldogsága nekem is öröm. Végre minden kapcsolatát kamatoztatni tudta. – Mi a véleményed, kislány? – perdül körbe. – Bámulatosan festesz. Szélesen rám mosolyog, majd kidülleszti a mellét, és a mintára mutat. – Lyle azt mondta, hogy ettől a ruhától lelkes olvasó válik belőle. Lehet, hogy megengedem, hogy áttanulmányozza a katalógusomat ez után a hepaj után. Mit szólsz hozzá? – Szerintem Lyle a legszerencsésebb fickó egész Wise megyében. – Igazad lehet. Ha most nem is az, gondoskodunk róla, hogy ma éjjel az legyen. – Iva Lou a nyálát csorgató Lyle felé vonul, és elhinti a reménybeli éjszaka magvait.



Lew és Inez Eisenberg már az asztaluknál ülnek. Inez nagyon csinos bő és hosszú türkizkék hawaii ruhájában. Hajába evőpálcikákat tűzött, hogy egzotikusabban fessen. Derűsen üldögélnek egymás mellett, de más-más irányba fordulnak, és nem beszélgetnek. Sajnálom őket. Pötty lekap két rákot egy körbehordott tálcáról, és az egyiket a feleségének adja, aki Inez mellett ül. Nekik sincs sok mondanivalójuk egymáshoz. Végigjárom a termet; mindenki nagyon kedves, részben az alkoholnak, részben a Tennessee állambeli Kingsportból érkezett WCYB tévéállomás stábjának köszönhetően. Johnny Wood televíziós műsorvezetőt, riportert és időjárásgurut küldték, hogy beszámoljon az eseményről. A képernyőn alacsonyabbnak és zömökebbnek látszik, mint a való életben. Barátságos ember benyomását kelti, de dolgozni jött ide, nem csevegni. Az emberek ezt tiszteletben is tartják, és többnyire békén hagyják. Még sosem szerepeltünk a tévében, így a legkifogástalanabb modorunkat vesszük elő. – Új ruha? – szólal meg a hátam mögött Alice néni. – Ez a régi rongy? – Én újnak nézem. – Jól festesz ma este, Alice néni. – Meghökken, szeme gyanakvóan öszszeszűkül. – Elég ebből. Hogy halad az üzleti ügyünk? – Mr. Eisenberg foglalkozik vele. Tudod, hogy az ügyvédek nem kapkodják el a dolgot. – Azt akarom, hogy mennél hamarabb meglegyen. – Mielőtt Alice néni felpörgetné magát, és engem még jobban felizgatna, arrébb sétálok. Theodore-t újabb csodálok fogják közre. Estélyi táskámat az asztalunkra teszem. Iva Lou nem viccelt. Tényleg közvetlenül Elizabeth Taylor asztala mellett ülünk. – Nagyon csinos vagy – súgja oda valaki. Felnézek, és Jack Mac mér végig, mintha 1978-as vadonatúj Ford kisteherautó volnék az összes extrával. – Köszönöm. – Én is végigmérem, és meglepett arckifejezésem elárul. Tengerészkék, vékony szürke csíkos öltönyében elegáns, mintha skatulyából húzták volna ki. Inge hófehér, bár a gallérja kicsit szűknek látszik. Finom kínai selyem nyakkendője lángvörös. – Új szerkó – mutat az öltönyére. – Nagyon fess. – Micsoda?! Fess? Még életemben nem használtam ezt a szót! Idétlen, varrókörbe illő, öreg hölgyes szó. És különben is: Jack Mac nem fess, hanem egyszerűen szívdöglesztően jóképű. – Apám nyakkendője. – Igazi, finom selyem. – Nem bírok ellenállni neki, és megsimogatom a nyakkendőt; imádom a finom selymet. Anyám mindig a kezemre ütött, ha varrás közben az anyagot tapogattam. – Papa Franciaországban szerezte valamikor a második világháború alatt. – Nagyon vigyázz rá. – Hát ezt meg minek mondtam? Mi közöm van ahhoz, hogy vigyáz-e a holmijára? Az sem tartozik rám, ha összegyűri, és felmosórongynak használja. – Szerettem volna beszélni veled a múltkori estéről. – Egy pillanatig nem tudom, mire céloz; az almadzsem éjszakája óta eltelt már egy kis idő, és azóta nemigen volt időm töprengeni rajta. Ezt ő is látja rajtam, és majdnem ejti a témát, de mégsem teheti, hiszen ő hozta fel, ezért most kutyaszorítóban van. Nem segítem ki azzal, hogy megjátszom az értetlent.



– Eszemben sem volt, hogy megsértselek vagy felbosszantsalak. Nagyon sajnálom. – Nem tudom, mit feleljek. Végül is nem lőtt rám vagy ilyesmi. Csak megkérte a kezemet. Aggodalmas arckifejezése láttán feszengeni kezdek. – Minden jó, ha jó a vége. Látom, megint Édes Sue-val jársz. – Édes Sue úgy bűvöli a tömeget, mint egy bárénekesnő. Ezüstösen csillogó, nyakpántos ruhát visel, a haja arany zuhatag. Szemhéját tompa levendula színre festette. A foga vakítóan fehér. Mintha a tévé divatmagazinjából lépett volna ki. – Nem egészen – válaszol Jack Mac mosolyogva, aztán Édes Sue-ra pillant, és vissza rám. Ez az idétlen gavalléros vigyor halálra dühít. Azt képzeli tán, hogy a város szépének és vénlányának érzelmeivel zsonglőrködhet? Talán olyan szánalmas teremtésnek lát, akinek férfira van szüksége, Édes Sue-t meg olyannak, aki kedvére válogathat? A másodperc tört részéig Jack MacChesneyben az ellenséget látom. De aztán emlékeztetem magam: semmi közöm ehhez az emberhez. Kétkulacsos badarsága nem tartozik rám. Próbálkozott nálam, de nem vettem a lapot. – Tudod, Jack, én csak egy tablettákat számoló patikus vagyok. És nem tagadom, hogy nem vagyok jártas a világ dolgaiban. De hadd közöljem veled: szerintem nem illik a nőkkel szórakozni. Ott vár egy gyönyörű lány. Rá kellene összpontosítanod. Egyedül rá. Jack Mac értetlenül néz rám. – Azt hiszed, együtt járunk? – kérdezi. – Elhoztad a vacsorára. – Ami azt illeti, a jegyeket még akkor vettem, amikor együtt jártunk, aztán a körülmények úgy alakultak… – Foglalkozol a gyerekeivel. – Hülyének néz? – Nem ejthetem a gyerekeket. Több mint egy évig jártam az anyjukkal. Megismertek, bíznak bennem. Nem tűnhetek el nyomtalanul az életükből. – Helyes. Rendben van. – Elfordulok, másfelé nézek. Reménykedem, hogy elérti a célzást, és magamra hagy. De marad. – Te is Theodore-ral vagy itt. Világosíts fel, mi a különbség. – Várjunk csak egy percet! Azzal járok, akivel csak akarok. Érted? Nem jártam-keltem kelletlenül a városban, és tettem házassági ajánlatot egyeseknek, hogy aztán a régi kedvessel ugorjak ágyba! – Hát te aztán nem vagy semmi – morogja szemernyi kedvesség nélkül. – Nem bizony! Nekem elveim vannak! – Csípőre vágom a kezemet, a nyakam tíz centit megnyúlik, így dühösen Jack Mac arcába meredhetek. Ő azonban nem visszakozik. Én sem. Szemtől szemben, orr az orrhoz. Édes a lehelete, a szeme szikrákat szór. – Megkeseredett és magányos vagy. Eltökélt szándékod, hogy az is maradsz. Hát maradj. Nem kell hallgatnom ezt a hülyeséget. Nem is fogom. Assz'nyom. – Sarkon fordul, és elmegy. Theodore lép oda hozzám. – Mi volt ez? – Micsoda félkegyelmű. – Theodore-ral nézzük, ahogy Jack Mac sűrű bocsánatkérések közepette átcsörtet a tömegen az asztalához. – Azért az öltönye elegáns – vonja meg a vállát Theodore. Elizabeth Taylor most érkezik. Onnan tudjuk, hogy az őt szállító kocsi reflektora vakítóan süt be az öblös ablakokon. Az éttermet fény árasztja el



és várakozásteljes izgalom tölti be. Egészen más, mint amikor tegnap a kocsiban láttuk: akkor távoli volt, álomszerű, mint a mozivásznon. De ma egy teremben ülünk, és velünk fog vacsorázni! Egészen közel leszünk hozzá. Milyen izgalmas. Johnny Wood utasításokat ad a tévéstábnak, a tömeg fel-ajzottan, hangosan cseveg. Theodore-ral a székünkre térdelünk, hogy a tömeg feje fölött végignézzük Elizabeth Taylor érkezését. Több munkatárs lép be elsőnek; megtisztítják az utat előtte és a szenátorjelölt előtt. Elizabeth következik földig érő királykék kaftánban, amelynek háromnegyedes japán szabású ujja van és csónakkivágása. Haja kibontva, a vállára omlik. Nagy szemű indián nyaklánc lóg a nyakában, arany, lila és barna achátból; valóságos királynői nyakék. Ma este is lélegzetelállítóan szép. Nellie Goodloe az ajtóban fogadja, és futólag megöleli. Elizabeth a Nellie füle mögé dugott rózsára mutat, Nellie pedig elpirul. John Warner, az Egyesült Államok haditengerészetének korábbi államtitkára sötétkék öltönyében, fehér ingében, kék, fehér és vörös csíkos nyakkendőben úgy fest, mint maga az elnök. Olyan, mint egy magas, jóvágású, észak-virginiai arisztokrata földbirtokos. Magabiztos, de türelmetlen. Sokszor simítja ki homlokából sűrű ősz haját; kicsit Kennedy elnökre emlékeztet. Azt mondják, szerencsés, hogy egyáltalán szenátornak jelölték. Dick Obenshain után második helyet szerzett a tavalyi előválasztáson. Mr. Obenshain repülőszerencsétlenségben meghalt. A republikánusok felkérték második helyezettüket, Mr. Warnert, hogy jelöltesse magát Mr. Obenshain helyett. Mr. Warner udvariasan engedett a kérésnek. Az újságok szerint Mr. Warner régimódi politikai „jolly joker”: be lehet nyomni oda, ahol megüresedik egy hely. Láthatóan bosszantja, hogy a feleségét így körülrajongják, de mégsem hagyhatja a kocsiban. Elizabeth vonzza a választókat, és ennek a kevéssé ismert republikánus jelöltnek pontosan erre van szüksége a győzelemhez. Kíváncsi vagyok, milyen érzés lehet számára, hogy mindig másodikként végez: először Obershain, majd a felesége mögött. Lehet, hogy nem is érdekli, míg versenyben van. Bámulatosan kipihentnek látszik annak ellenére, hogy már csak tíz nap van a választásig. Valószínűleg a jó nevelés az oka. A virginiai úriember jelszava: „Kellemmel a megpróbáltatások idején is!” Zackie Wakin elhúz a munkatársak mellett, és egyenesen Elizabeth Taylorhoz lép. Kezet nyújt neki. Elizabeth is kezet nyújt, mire Zackie elegánsan kezet csókol. A tömeg odavan. Zackie, az idegen házaló, elbűvöli a filmcsillagot. Zackie kistermetű, Elizabeth nemkülönben. Ahogy szemtől szemben állnak, kettejükből olyan ragyogás árad, mint azokban a romantikus filmjelenetekben, amikor a férfi nem a nő arcába néz, hanem a lelkébe. Elizabeth, az örök nő, hátraveti a fejét, és nevet. Töredékeket csípünk el a beszélgetésükből. Elizabeth sokat tud a libanoni kultúráról. Járt Richard Burtonnel a Közép-Keleten, amikor Richard a hatvanas évek végén filmet forgatott arrafelé. Amikor a munkatársak meghallják, hogy Elizabeth egy korábbi férjéről beszél, elterelik onnan az asszonyt, hogy kövesse jelenlegi férjét a konyhába, ahol a férj a konyhaszemélyzetet üdvözli. Elizabeth visszafordul, és Zackie-re pillant; vállrándítása mintha azt mondaná: „Sajnálom, hogy félbeszakítottak bennünket”, majd integet. Kicsapódik a konyhaajtó, és halljuk a jelölt hangját: – John Warner vagyok, az Egyesült Államok szenátusának jelöltje. November 4-én



valamennyiükre számítok. – Olvastam az újságban, hogy John Warner ért hozzá, kit kell megdolgozni. Bármennyire szereti a nagykutyákat odakint, mégis azok szavaznak tömegestől, akik az ételt főzik. Theodore-ral közel állunk a konyhába vezető ajtóhoz, ezért a kerek ablakhoz nyomakodunk, és befelé bámulunk, míg Elizabeth és Warner körbejárnak. Az alumíniumtálcák tele vannak aranybarnára pirult csirkével. Az egyikben csak szárnyak vannak; olyan ínycsiklandóak, hogy legszívesebben berontanék a konyhába, és felkapnék párat. Elizabeth Taylornak is ez járhat a fejében, mert amíg John Warner a főszakáccsal parolázik, ő lehajol és megkóstol egy csirkemellet. Két kézzel fogja, kisujját eltartja, és óvatosan beleharap a csontok melletti puha részbe, hogy ne maszatolja el tökéletes barackszín rúzsát. Warner Elizabethre hivatkozik, ő pedig rágás közben bólogat. A férfi csúnyán néz rá, amikor látja, hogy belekóstolt a csirkébe. Elizabeth bekap egy nagy falatot, hogy gyorsan végezzen, és folytassa a kampányolást. Nyel, de valami nagy baj történhetett. Mintha megakadt volna valami a torkán. Mentős felkészítésemből tudom, hogy fuldoklik, így azonnal berontok az ajtón. Torkához kap, és tehetetlenül néz. Nem tud beszélni. Látom bársonyos nyakán a sok évvel ezelőtti műtét hegét. Még mindig rózsaszín. – Miss Taylor. Hadd segítsek. Hallom a munkatársak sutyorgását: – Ki ez? –, mire a személyzet közli, hogy a mentőcsapat tagja vagyok. Theodore Pötty után ordít, ami felbolydítja a teremben összegyűlteket. Pötty úgy nyomakodik át a lengőajtón, mint John Wayne, pillantása körbefut a konyhán, meglátja Elizabethet, és odafut hozzá. Nyomában Theodore lohol. – Lenyelt egy csirkecsontot, Pötty – világosítom fel. – Jézus Mária. Most rögtön hozza ide a kocsit. – Odadobja nekem a kulcskarikáját. Theodore-ral átrohanunk a vacsorára váró tömegen, ki az ajtón, és beugrunk a mentőautóba. Villámsebesen a konyhai bejárathoz farolunk, feltépjük a hátsó ajtót, kihúzzuk a hordágyat, és begurítjuk a konyhába. Warner Pöttyel és a munkatársakkal ordibál, de jobbára Elizabethre mérges, hogy fulladozik. Pötty profi módon tüsténkedik; a hordágyra emeli Elizabethet. Gondosan rászíjazza, ellenőrzi a kerékfékeket. Az emberek gyakran panaszkodnak, hogy Pötty a mentőautóban furikázik a városban, magáncélra használja, de lefogadom, most nagyon boldogok, hogy ma este ezzel az autóval jött. Lehet, hogy ezzel menti meg Elizabeth Taylor életét. Pöttyel betesszük Elizabethet a mentőautóba. Warner már nagyon feldúlt, a felesége kezét fogja, és az arcát simogatja. Szerencsére Gladys Baronagan, a Magányos Fenyő Kórház Fülöp-szigeteki orvosnője is eljött a vacsorára a férjével, és most őt is felkérték, hogy segítsen. Hallom, amint azt mondja Pöttynek, lehet, hogy Elizabethet meg kell műteni. Elizabeth még ezekben a tragikus pillanatokban is gyönyörű. Úgy fekszik a hordágyon, mint egy levendulakék liliom. A fájdalmat férfiasan tűri, pedig én sok szenvedést láttam, és tudom, hogy az emberek néha úgy viselkednek, mint az őrültek. De ő szinte megdicsőül, mintha számítana arra, hogy rossz is történhet az emberrel, és istenem, ilyenkor nem lehet mást tenni, mint elviselni, túljutni valahogy rajta, nehogy elpusztítsa az embert. Tekintetével mintha azt mondaná: Csak szedjék már ki a torkomból ezt az istenverte csontot!



Theodore-ral beugrunk a kocsijába, és követjük a mentőautót a kórházba. Mire odaérünk, Elizabethet már be is tolták a sürgősségire. Kisebb tömeg verődött össze, de senki sem beszél. Pokoli dolog. Pötty idegesen jár fel s alá a sürgősségi osztály előtt. Imádkozunk, hogy minden rendben menjen. Theodore-ral majd éhen halunk, ezért egy csomó szemét kaját eszünk az automatákból, és neszkávéval öblítjük le. Warner szenátorjelölt külön szobát kapott a sürgősségi mellett, így nem látjuk. Több munkatárs toporog az ajtóban, egyik aggodalmasabb képet vág, mint a másik. Végül egy óra múlva kijön hozzánk egy ápolónő. Baronagan doktornő gumicsövet tolt le Elizabeth torkán, és lenyomta a csontot a gyomorba, ahol majd az emésztőnedvek feloldják. Műtétre semmi szükség. Miss Taylor rendbe fog jönni. Johnny Wood és a stábja érkezik, és az ápolónő köré sereglenek: exkluzív interjút szeretnének a tizenegy órás híradóba. Az ápolónő feltartja a kezét, és távozásra szólítja fel a férfiakat. – Ez kórház, nem cirkusz. – Johnny Wood vállat von, és kitereli az embereit. A járdán veszi fel a riportot. – Mi bajod? – kérdezi Theodore, amikor felém fordul. – Semmi – felelem, kezembe temetett arccal. – Hadd nézzem. – Két keze közé fogja az arcomat, és gondosan szemügyre veszi. – Sápadt vagy – szögezi le végül. – Túl sok édességet ettem. Ennyi az egész. – Menjünk – nevet Theodore. De nem hiszem, hogy az édességtől van. Újra meg újra végigéltem a jelenetet, amikor Jack Mac azt mondta, hogy megkeseredett és magányos vagyok, és ez kavarta fel a gyomromat. Ezt azonban nem akarom megosztani Theodore-ral. Még a legjobb barátunknak sem kell mindent elmondanunk.



Hetedik fejezet Többé nem láttuk viszont Elizabeth Taylort. Miután torkában elmozdították a csontot, órák hosszat pihent, majd a kora hajnali órákban helikopterrel az állam másik végébe, egy nagy richmondi kórházba szállították. A kampány végéig ott lábadozott. Hajszál híja volt, hogy John Warner el nem vesztette a választást; a rossz nyelvek szerint sokan együttérzésből szavaztak rá, amiért a feleségét baleset érte, mialatt korteskörúton volt vele. Nagy kár, hogy Big Stone Gap úgy vonul be a történelembe, mint az a kampánymegálló, ahol Elizabeth Taylor lenyelt egy csirkecsontot, és nem úgy, mint az a város, ahol méltó fogadtatásban részesült. Az itteniek elmélete szerint talán valami ősi ír-skót átok ül rajtunk. Végtére is a szénbányászat fellendülésétől sem lettünk a Dél Pittsburgh-je, most meg még egy világhírű filmcsillagot is majdnem megfullasztottunk. Talán nem arra születtünk, hogy a nagyvilág részévé váljunk. A nagy felhajtás után – melynek során félretettem saját gondjaimat – ismét szembenézek önmagammal. Végre leülök, hogy levelet írjak Meoli néninek. A levélírás katartikus élmény. Ha jól számolom, nagynéném a hatvanas éveiben járhat, így azzal a kéréssel kezdem a levelet, hogy hívjon oda maga mellé valakit, mielőtt továbbolvassa, hátha elájul, vagy tudom is én, mi történik. Rettenetesen nehezemre esik anyám haláláról írni, de tudom, hogy a testvére fogja elolvasni, ezért legjobb emlékezetem szerint minden részletről beszámolok. Mama mindig is a teljes igazságot várta el tőlem – milyen ironikus! –, így feltételezem, hogy ezzel a testvére is így van. Nem tudom, hogy mama miért nem beszélt nekem soha a családjáról, kivált, ha azt nézzük, hogy tizenhárom évig éltünk Fred Mulligan nélkül. Mitől tartott még? Miért nem gondolt arra, kettesben elutazhatnánk, hogy megtisztítsa a lelkiismeretét, és megossza velem az igazságot? Hány, de hány alkalom kínálkozott, hogy meséljen a múltjáról! Elmondhatta volna akkor, amikor az útleveleink megérkeznek. Útban Olaszország felé, repülőgépen. Választhatta volna bármelyik napot, a napon belül bármelyik pillanatot, amikor csak mi ketten voltunk ebben a házban, zavartalanul, idegenektől háborítatlanul. Kiönthette volna a szívét. Micsoda ajándék lett volna az igazság! Együtt repülhettünk volna Olaszországba, és megismerhettem volna azokat, akikhez rokoni szálak fűznek. Bemutathatott volna a családjának. Náluk lakhattunk volna, megtudhattunk volna róluk mindent, pótolhattuk volna az eltelt éveket. Nagynénéim, nagybátyáim, unokatestvéreim lettek volna. Mi mindent veszítettem egy hazugságba zárva! Épp egy szép nagy szeletet akarok vágni magamnak a Tuckett nővérek csokoládétortájából (a torta másik felét Theodore-nak adták). Sok ételt hoznak ajándékba, amióta tagja voltam az Elizabeth Taylor életét megmentő csapatnak. Tejszínhabot verek. Odakészítek egy bögre forró kávét. Legpuhább flanelpizsamámban vagyok, lábamat felteszem, amikor megszólal a telefon. Pötty hív. (Ki más?) Azt akarja, hogy menjek le vele az Isten Egyházának templomához. Rimánkodom, hogy menjen egyedül, mert fáradt vagyok (apropó, Pötty, el is felejtettem szólni, hogy felmondok). De ő tovább kérlel, míg végül beleegyezem. Körülbelül öt perc telik el, mire Pötty dudál az ajtóm előtt, és kirohanok. Futás közben felkapom az elsősegélytáskámat.



Mialatt a folyóparton a templom felé száguldunk, Pötty beszámol a részletekről. Gaspar tiszteletes tele templom előtt hitbéli megújhodást prédikált, és amikor kivett két csörgőkígyót a ketrecből, az egyik megmarta. – Ne izguljon. Nem olyan régen adtam szérumot Gaspar tiszteletesnek. Daugherty doki rávette, hogy váltsa ki a receptet. – Pötty nem válaszol, csak mélyen leszívja a cigarettája füstjét. Teljesen értelmetlen út; azért adtam be a derekamat, mert Pötty ragaszkodott hozzá. A kígyómaráshoz elég egy mentős. Ki kell mosni, be kell kötözni a sebet, és már ott sem vagyunk. Elképzelem az emeletes csokoládétortát a dohányzóasztalomon, és nagyon dühös vagyok. Isten Egyháza homokkőből épült ház, egyetlen teremmel. Egyszerű tető, amire csak ráfestettek egy keresztet. A bejáratot égővörösre pingálták, hogy távol tartsák a gonoszt. Pöttyel halljuk bentről a gyülekezet sírását, de megújhodásnál ez teljesen természetes. Az emberek azért jönnek, hogy megtisztuljanak bűneiktől, és megbocsátást nyerjenek. Nyugodtan hangoskodhatnak. A hátsó ajtón lépünk be. Dicie Sturgill, egy vörös hajkoronájú, apró termetű, zömök asszony vár bennünket az utolsó padoknál. Nagyon feldúlt. A padok közti folyosón Gaspar tiszteleteshez vezet bennünket, aki az oltár tövében fekszik. Valaki összehajtogatta a kabátját, és párnának a feje alá tette. Tizenkét hívő kézrátétellel próbál a tiszteletesen segíteni, és közben érthetetlenül halandzsáznak. Egy tavalyi mentős kiszállásunkról megismerem az egyik arcot: Den-Bob Snodgrass az, zabolátlan, tizenöt éves bajkeverő, aki egy délelőtt a lányok tornaórája alatt anyaszült meztelenül jött ki a fiúöltözőből, egy kosárlabdát dobálva. A lányok meglátták, sikítozni kezdtek, aztán kirohantak a folyosóra, ahol pánikot keltettek. Den-Bobot nem csapták ki, csak felfüggesztették, de nem ment vissza, hogy befejezze a tanulmányait. Inkább elhelyezkedett a bányában. Gaspar tiszteletes halkan nyög. Csuklóját papírtörülközőkkel vastagon bepólyálták, de a papírt már átitatta a vér. Míg én bekötözöm a sebet, Pötty kivallatja. Megkérdezi, hogy beadta-e magának az ellenanyagot. A tiszteletes nem képes koncentrálni; reakciójából arra következtetek, hogy nem adta be a szérumot, de nem tudhatom biztosan. Megkérem a feleségét, aki a lábánál sír és imádkozik, hogy üljön le. Hangosan jajong, és Jézushoz könyörög, hogy mentse meg a férjét. Arra kérem Pöttyöt, hogy fejezze be a kötözést, talán nekem sikerül szót értenem a tiszteletessel. Megkérem a kézrátevőket, hogy ők is üljenek le, mert a beteg nem kap levegőt. Megteszik. Egyikük átkarolja Mrs. Gaspart, és egy fapadhoz vezeti az első sorban. Pötty hozzákészül, hogy beadja az injekciót. Ha a lelkész már beadta magának az ellenanyagot, akkor nem árt, ha meg nem, imádkozom, hogy segítsen rajta. – Tiszteletes úr, hall engem? Ave Maria vagyok. Csúnyán megmarta egy kígyó. – Mosolyog, mintha értené. Ekkor Den-Bob Snodgrass felugrik, pisztolyt kap elő a zsebéből, és az oltáron álló ketrecben tekergőző kígyókra lő. Vér, vékony barna és zöld kígyóbőrcsíkok fröccsennek szerteszét. A gyülekezet elborzadva kiáltozik. – Rohadt csörgőkígyók! – üvölti Den-Bob. Két férfi leteperi, elszedik tőle a fegyvert, és kituszkolják a templomból. Pöttyel megőrizzük nyugalmunkat, és folytatjuk a dolgunkat, bár úgy érzem, mindjárt elhányom ma-



gam. Átfut a gondolat a fejemen, hogy senki sem változik: Den-Rob Snodgrass lökött volt, mielőtt rátalált Istenre, és lökött most is. – Beadta magának az ellenanyagot, tiszteletes úr? Nem válaszol. – Be kell vinnünk a kórházba. – Nem – szólal meg jól érthetően. – Muszáj. Megmarta egy kígyó. – Nem! Pötty rám néz. Akkor is elvisszük. Végezzünk gyorsan, és vigyük innét. Gaspar tiszteletes arca dagadni kezd. Amikor a hordágyra emeljük, kabátjából egy apró üveg esik ki. Az ellenanyagot tartalmazó lezárt kis fiola, amit nálam vett. Zsebembe csúsztatom, és reménykedem, hogy a felesége nem vette észre. Pötty rádörren az emberekre, hogy hagyják szabadon a padok közti folyosót. Kivisszük Gaspar tiszteletest, és betesszük a mentőautóba. Pötty vezet, én hátul maradok a tiszteletes mellett. Fogom a kezét. Még van annyi ereje, hogy megszorítsa a kezemet, és kérem is, hogy csak szorítsa nyugodtan. Vizet kér, megitatom. Valamit mondani akar. De előbb iszik még egy kortyot. – Miért nem adta be magának a szérumot, tiszteletes úr? – kérdezem. – Hit – feleli. Kezének szorítása enyhül. – Siessen, Pötty! Lenézek Gaspar tiszteletesre. Arckifejezése elégedettségről árulkodik. Nem értem. Fájdalmai vannak. Miért nem jajgat? A férfiak valahogy összemennek, amikor haldokolnak. A tiszteletest kisgyereknek látom. Fogom a kezét, gyöngéden megszorítom, várom a válaszreakciót. Nem jön. Még van pulzusa, de már kómába esett. *** Pötty visz haza. A kórházból hazáig alig beszélgetünk. Gaspar tiszteletes hajnali 3 óra 33 perckor szenvedett ki; egyesek megjegyzik, hogy Krisztus harminchárom évesen halt meg, és talán a kettő között van valamilyen öszszefüggés. Pöttyel még sosem vesztettünk el beteget, ezért együtt még nem éltünk át hasonló helyzetet. Kitesz a házam előtt. Felmegyek a lépcsőn, belépek az ajtón, de nem érzem otthon magam. Minden lámpa ég, a torta és a kávé ott van, ahol hagytam, a tejszínhab összeesett. A tányért és a bögrét kiviszem a konyhába, az ételt kidobom, a kávét kiöntöm, elmosogatok. Nem sírok, de folyton Gaspar tiszteletes arcát látom magam előtt. *** Ragyogó késő novemberi nap van, almaszedésre és temetésre egyaránt tökéletes. Gaspar tiszteletest fehér köntösben, egy egyszerű fenyőfa koporsóban ravatalozzák fel. A koporsó lábánál szalaggal átkötött mezei virágcsokrok. Isten Egyházának temploma még sosem volt ilyen zsúfolt. A többi felekezettől szinte az összes lelkész ott áll kétoldalt az oltár mellett, köztük katolikus papom, a New York-i Buffalóba való kedves öreg ír is. A mormon testvérpár figyelmesen nézi a tömeget, és amikor felismernek, odabiccentenek. Visszamosolygok rájuk; küldtek egy családfát, amit a mormonok a kedvemért állítottak össze. Az egyetlen baj csak az, hogy roszszul írták Mario Barbari nevét, és a Bonboni család fáját készítették el. A Bonbonik tehetséges olajsajtolók voltak, de sajnálatos módon nem a felme-



nőim. Nem volt szívem felvilágosítani a fiúkat, így végighallgattam a szövegüket, és úgy tettem, mintha szörnyen feldobna a felfedezés. Nagy éneklés és mulatság folyik. Az emberek álldogálnak, Gaspar tiszteletesről beszélgetnek; mennyit segített nekik, hogy megtalálják Jézust, mennyit imádkozott értük és velük; igazi prédikátor volt, mondják, valóságos apostol, aki csodálatosan tudott elmesélni egy történetet, és el is tudta hitetni az emberrel. Lehetetlen elfelejteni azt az esetet, amikor gyerekkoromban az iskolánkban prédikált. Kicsit féltünk tőle, de áhítatos tisztelettel hallgattuk. A hit szó újra meg újra elhangzik, nekem pedig eszembe jut, hogy is mondta a halála éjszakáján. Beleborsódzik a hátam. *** A temetés végén Pee Wee Poteet a hegedűjén eljátssza „A rózsás jövendő”-t, majd Dicie Sturgill áll fel, hogy felolvassa a levelet, amit halála esetére a tiszteletes a nyájának írt. A levél említésére az asszonyok keserves jajgatásban törnek ki. Dicie megelégeli a siránkozást, és zord pillán tást vet a nőkre, mintha azt kérdezné: Most sírni akartok, vagy felolvassam ezt a levelet? A hangos jajszó orrfújásba és szipogásba fullad. Dicie a következőket olvassa fel: Kedves barátaim Jézusban, a mi Urunkban! Életem során mindenben megtaláltam Jézust, a mi Urunkat és megváltónkat: munkában, szórakozásban egyaránt Jézushoz, nem csak betegség vagy szomorúság esetén fordultam. Vele jól is mulattam. Mellettem volt, bárhova is mentem, ha az iskolában prédikáltam, vagy szombat reggel a Powell Valley-i tónál horgásztam. Mindig velem volt, és remélem, jól ismerem Őt. A közösségi házban rendezett puncsos, süteményes tor helyett menjetek el valamennyien Shug Tekepályájára, és fékezzétek végig a délutánt. Szeretném, ha jót mulatnátok Jézussal hallgassátok egymást, nevessetek, és lássátok meg Isten nagy dicsőségét egymásban. Mert higgyetek nekem, kedves barátaim, ott van. Néha csak nincs szemünk, hogy meglássuk. Legyetek a vendégeim, és mulassatok jól Odaadó tisztelettel Elmo Gaspar lelkész Egyvalamiben kitűnünk itt, Gapben: az utasítások végrehajtásában. Miután a tiszteletest elhantoltuk, a temetési menet egyenesen a Shawnee sugarúira vonul, Shug Tekepályájára. Midge és Shug Hall előkészítették a pályákat, kifényesítették a golyókat, kitették az aprósüteményt, kitöltötték az üdítőket, és tisztára törölték az eredményjelző táblákat. Beözönlünk a tekepályára, csapatokba verődünk, hogy egy-két menetet lejátsszunk. Senki sem türelmetlen, senki sem verseng. Kivárjuk, míg ránk kerül a sor, egymás után gurítunk, élvezzük mások játékát. Még az idős hölgyek is részt vesznek a szórakozásban. Itt-ott könnyek potyognak, de többnyire nevetés, mesélés hallatszik, és jókat eszünk. Iva Lou-val kimentjük magunkat, és kimegyünk a mosdóba. A távolabbi pálya mentén kell végigmenni, hogy az ember hátrajusson a mosdókhoz. Emlékszem, milyen zavarban voltam a pubertás első pillanataiban, s ettől milyen végtelen hosszú volt az út a mosdóig. Egyik héten még ide-oda rohangáló, rágón kérődző gyerek voltam, egykét hónapon belül viszont rám szakadt a kamaszkor, és elszörnyedtem azon, hogy kirakatba kerültem, és a



mosdóhoz menet felhívom magamra a figyelmet. Ma, amikor Iva Lou-val végigmegyünk ezen a hosszú úton, nincs bennünk félszegség. Mindössze azért fohászkodunk, nehogy egy golyó kipattanjon a pályáról, és leüssön bennünket a lábunkról. Shug Tekepályája tele van pocsék tekézőkkel, és a golyók minden irányba repkednek. Amikor hátraérünk, megállunk egy pillanatra, mert a mosdókra kiszögezett URAK és HÖLGYEK tábla helyett itt az áll: SIMASZŐRŰ VIZSLÁK és HOSSZÚSZŐRŰ VIZSLÁK. A SIMASZŐRŰ tábláján egy vadászkutya látható, a HOSZ-SZÚSZŐRŰÉN egy kandalló előtt üldögélő eb. – Mi hoszszú-szőrűek vagyunk – jelenti ki Iva Lou, és benyomja az ajtót. June Walker mos kezet a mosdónál. – Ugye, milyen szörnyű, hogy meghalt Gaspar tiszteletes? – Szomorúan bólogatunk. – Tudjátok, három az igazság – folytatja June. – Eszerint még két halálesetre számíthatunk. – Azt hiszem, nem kell aggódnod – mondom June tükörképének. – A három haláleset már megtörtént. – Hogyhogy? – álmélkodik June. – Gaspar tiszteletes és a két kígyó. Megvan a három. Mialatt a tükör előtt tollászkodunk, halljuk, ahogy a golyók leütik a bábukat. Amikor a golyók a pálya hátsó falának csapódnak, hogy aztán viszszaguruljanak, olyan a hangjuk, mintha mindjárt átszakítanák a női vécé falát. June akaratlanul is hátrahőköl minden robajnál. Iva Lou meg én nevetünk. Utoljára kiskoromban voltam ebben a mosdóban. El is felejtettem, hogyan vágódnak a golyók a falhoz. *** Nem tudom, miért szomorít el annyira Gaspar tiszteletes halála. Részben azért, mert nem sokkal anyám halála után távozott az élők sorából, és anyám halála még friss emlék, így minden, ami ezen túl van, szürreálisnak tetszik. Amikor hazaérek a temetésről, Otto és Worley épp a földszinten helyezik fel a külső ablakszárnyakat. A fékezésről mesélek, ők meg nevetnek. Lassan kifogyok a nekik szánt feladatokból, így egyre gyakrabban gondolok a jövőre. Nem tudom, mikor következett be az átmenet, de Otto és Worley városi ócskásokból házi szerelőimmé léptek elő. Otto egy halom postát hagyott a konyhaasztalon. Felkapom, és felmegyek az emeletre. Levetem ünneplőmet, és overallt húzok. Felviszem a postát a padlásra, ahol az ablakon át kimászom a tetőre. Nem voltam idekint, amióta megjavítottuk. Hogy repül az idő! Pedig folyton fel akartam ide jönni, hogy nézzem a várost, és rendezzem a gondolataimat. Feltehetően sok volt a dolgom. Vagy talán mostanáig nem volt szükségem arra, hogy magasan legyek, minden felett. Három felszólítás újság-előfizetés megújítására. Ahelyett, hogy kinyitnám és a FIZETNIVALÓ kupacba tenném őket, kettészakítom mindegyiket. Rengeteg újság és képeslap van a boltban; mostantól inkább azokat olvasom. A halom legalján egy légiposta-boríték van, kék tintával papírra vetett cikornyás írással. A feladó Meoli Vilminore Mai! Végre! Vigyázva nyitom ki a borítékot, nehogy eltépjem a vékony papírt. Háromoldalas levél olaszul. Be kell vallanom, hogy amióta mama meghalt, romlik az olasz írás- és olvasáskészségem; minden azóta eltelt nappal egyre jobban berozsdásodom. Meoli néni megírja, mekkora szomorúságot okozott neki anyám halála. Remélte, hogy egy nap viszontlátják egymást. Azt írja, anyám biztosan boldog lenne, hogy mi ketten egymásra találtunk. Végtelenül boldog, teszi hoz-



zá, hogy jól vagyok, és kéri, küldjek magamról fényképet. Felrémlenek előttem az olasz öregasszonyok, amint a groceriá-ban összegyűlnek a fényképem körül, és marakodnak rajtam, mint fogatlan fiaik számára megszerezhető menyasszonyjelöltön; ettől a jelenettől végigfut a hátamon a hideg, és úgy döntök, egyelőre nem küldök képet. Zia Meoli olaszországi életével folytatja beszámolóját. Ikertestvére, Antonietta szinte helyette nevelte fel a két gyerekét, mert Meoli teljes munkaidőben tanított. A levél vége felé megpillantom a Mario nevet, ezért csak átfutom a pletykálkodást, hogy levelezésünk igazi okára rátérhessek. Zia Meoli közli, hogy nem ismeri valami jól az apámat, aki fent él Schilparióban, a felettük magasodó hegyen. Időnként azonban hall felőle, hiszen apám még mindig polgármester! Nem tudja, hogy nős-e, de úgy sejti, hogy nem; amikor utoljára hallott róla, nagy szoknyabolondként emlegették, ígéri, hogy igyekszik minél többet megtudni róla. Végigdőlök a tetőn. Csönd van, csak a próbaként le-fel húzogatott külső ablaktáblák zaja hallatszik fel. Tudom, boldognak kellene lennem, hogy az apám él és egészséges, a hír azonban megríkat. Nem tudom, mit érezzék és hogyan. Arcomat ingujjamba temetem, hogy Otto és Worley ne halljanak. *** Annyi könyvet kell visszavinnem a mozgókönyvtárba, hogy csak félig szánom tréfának, amikor megkérem Iva Lou-t, a házam előtt parkoljon. Berámolom a könyveket két sporttáskába, és elindulok a város felé. Pearlre és Fleetára bíztam a boltot; úgy határoztam, kiveszek pár nap szabadságot. Nemigen hiányzom nekik. Fleeta szereti a nap végén kiüríteni a pénztárgépet; a pénzes zacskót beviszi a bankba, és bedobja az éjszakai gyűjtőnyílásba. Úgy érzi, ez egy fárasztó munkanap tökéletes befejezése. A mozgókönyvtár ajtaja nyitva, ami eltér a megszokOttol. Bentről kuncogást hallok; megfordul a fejemben, hogy kopogok, aztán mégsem teszem. Iva Lou az egyik lehajtható széken ül Jack MacChesney mellett, aki a mozgókönyvtárban tartott három országos napilap egyikét olvassa. A nagy bambuszkeretre feszített újság nehezen kezelhető, és Iva Lou azon mulat, ahogy Jack Mac megpróbálja egyensúlyozni. Jack Macet Elizabeth Taylor fuldoklásának estéje óta nem láttam. Nem tapasztalom, hogy örülne nekem. – Szevasztok. – Kiürítem két táskámat, majd távozni készülök. – Hova sietsz? – kérdezi Iva Lou, pillantásával pedig azt mondja: Maradj. Válaszpillantásom egyértelmű: Nem maradok. – Megnézem Pearlt és Fleetát. Otto és Worley a házban dolgoznak. – Miért kell előttük mentegetődznöm? Nem elég, ha itt hagyom a könyveket, és elmegyek? – Hívj fel valamikor – mondja Iva Lou enyhe szomorúsággal. Az igazat megvallva, azt reméltem, elidőzhetem egy darabig a mozgókönyvtárban Iva Lou-val. Jó mulatság lett volna, de Jack Mac itt van, tehát felejtsük el. Elég volt Jack Mac savanyú ábrázatát látnom, hogy meggondoljam magam; máris szállok le. Most, hogy azt mondtam Iva Lou-nak, be kell néznem Pearlhöz és Fleetához, kénytelen vagyok beugrani a patikába, ugyanis a mozgókönyvtár szélvédőjén át látják, hova megyek, és nem akarok hazugságban maradni. Leparkolom a dzsipet a posta előtt, és bemegyek a boltba. Pearl és Fleeta hátul vannak, a sminkes pultnál. Pearl Fleeta szemöldökét szedi, Fleeta cigarettázik.



– Ez nem villámellenőrzés. A körülmények arra kényszerítettek, hogy bejöjjek. – Ki elől futsz? Pötty elől? – Nem. – Már keresett. Megkapta a leveledet, hogy felmondasz a mentőcsapatnál. Nem akar otthon zavarni, ezért folyton beugrik ide, és minket piszterkál. – A tiszteletes úr kígyómarása rémítette meg ennyire? – érdeklődik Pearl. – Nem rémültem meg. De az volt az utolsó csepp, ha érted, mire gondolok. – Én csak azt tudom, hogy nem szeretem az átkozott lógósokat – jegyzi meg Fleeta, és a köldökéig leszívja a Marlboro füstjét. – Évek óta dolgozom önkéntesként a mentőcsapatban! Nem vagyok állhatatlan. – Védekezés – morogja Fleeta a bajsza alatt. Nincs kedvem Fleetával vitatkozni. Átsétálok a postára, hogy megnézzem a postafiókomat, ami merő időpocsékolás. Néhány reklámismertető steppelt ágytakarók bemutatójára, Knoxville-be, a Tennessee-i Egyetem futballcsapatának mérkőzéseire, és egy rakás számla. A dzsipem mellett egy teherautó parkol, de olyan közel, hogy be kell nyomakodnom a két kocsi között, hogy felkapaszkodhassak a sofőrülésbe. Utálom, ha valaki így rám áll. Bőven van mindenkinek hely, ha megfelelő szögben állunk be. Kinyitom az ajtót, és már bemásznék, amikor felfigyelek valamire a teherautó anyósülésén. A Schilpario szóra. Ragyogóan süt a délutáni nap, ezért szememet árnyékolva bekukkantok a teherautó ablakán. Nagyon különös. Az ülésen az a könyv hever, amit most vittem vissza a mozgókönyvtárba: Schilpario: Élet a hegyekben. Ki vehette ki? És miért? Egyébként is csak engedéllyel kölcsönözhettem ki, tehát aki utánam kivette, rá kellett hogy vegye Iva Lou-t, tekintsen el az előírásoktól. Miközben kiállók, a mozgókönyvtárt keresem, de már nem látom. Elment. A teherautó ismerősnek tűnik. Új. Aztán eszembe jut: hiszen ez Jack Macé. Nem szoktam autókat fejben tartani, de emlékszem, hogy megmutatta a teherautót, amikor a mamájának gyógyszert vittem a mélyedésbe. Nem várok Jack Macre, hogy megkérdezzem, miért vette ki a könyvemet, hanem sebességbe teszem a kocsit, és elhúzok a közlekedési lámpáig. A visszapillantó tükörben látom, hogy kijön Zackie-től egy papírzacskóval, és beszáll a teherautóba. Amikor beindítja a motort, a lámpa zöldre vált. Balra fordulok, és elhajtok. *** Theodore-ral időnként valami különleges élménnyel lepjük meg magunkat. Szakmai kirándulásnak nevezzük. Átmegyünk Jonesville-be a Cudjobarlanghoz. A mély barlang bejárata a hegyoldalban nyílik. Tele van sztalaktitokkal és sztalagmitokkal, a természet fenséges ásványi és kőlerakódásával; „Isten ékszerdoboza” – ahogy a tábla hirdeti. A barlang bejárata előtti lapos tisztáson a vezetőre, egy Ray nevű öregemberre várunk. Megérzi, amikor látogatók érkeznek; máris halljuk a lépteit az ösvényen. – Á, maguk azok. Jó ideje nem jártak idefent – kuncog”. Aztán bevezet bennünket az indiánok által kivájt termek és katakombák között kígyózó ösvényen. A mennyezetről lelógó kisebb-nagyobb sziklaalakzatok



csillogó gyertyacseppnek tűnnek; egészen nagy is akad közöttük. A földből kiálló cseppkövek lágyan csillámló ujjaknak látszanak. Theodore-ral régebben egy füzetbe jegyeztük a különböző alakzatokat. Kis idő múlva meguntuk, és felhagytunk vele, de azóta is olyan gyakran jövünk vissza, hogy a vezető már ismer bennünket, és ritka helyekre is elkalauzol. Kedvencünk egy kristálytiszta kis tó a barlang mélyén. Ray sosem hozza el idáig az egyszerű látogatókat, mert ez szent hely volt: itt imádkoztak az indiánok. Ráadásul veszélyes is: a tó pereme csak harminc centi széles, és fölötte mindössze egy keskeny kiszögellés van, amelyre ketten mászhatnak fel. A tóban vagy száz méter mély a víz. Ray attól tart, hogy valamelyik látogató beleesik. Bennünket a tóhoz enged, mert tudja, hogy óvatosak vagyunk, és nem nyúlunk semmihez. A tó átmérője kicsi, talán három méter. Ray azt mondta, képzeljünk el egy hosszú kőhengert, amely vízzel telt meg, akár egy magas, karcsú váza. Megértem, hogy az indiánok itt szerettek imádkozni; olyan csend van, hogy csak a falon csorgó víz csepegése hallatszik. A tó Gaspar tiszteletes templomának keresztelőmedencéjére emlékeztet. Csak annyi a hely, hogy egyszerre egy vagy két ember megmártózzék. (Bárcsak elhoztam volna ide, hogy megmutassam, hol imádkoztak az indiánok.) Theodore nagy zseblámpával a szemközti falra világít. A víz visszaveri a sztalaktitokat, és a vízmosta falak a szivárvány minden színében ragyognak fel: kékek és ezüstök mozgó festménye. Theodore, aki végtelenül érzékeny, tudja, hogy valami ritka élvezetre van szükségem. Úgy gondolja, hogy Elizabeth Taylor fuldoklása és Gaspar tiszteletes halálos kígyómarása között szinte nem voltam önmagam. Igaza is van. Úgy érzem, mintha az elmúlt év kellemetlen események végtelen sorozata lett volna. Ennyit arról, hogy valami izgalmas történik velem a harmincötödik születésnapom előtt. (Lehet, hogy szemölcs nő az arcomon, ami öröm helyett szerencsétlenséget jelent.) E jeles dátumig még öt hónap van hátra, és lehet, hogy a sorsom jobbra fordul, ám ha mégsem, félek, teljességgel megrendül a hitem a kínai arcjóslás ősi művészetében. Theodore-ral sokáig maradunk a tó mellett, és nem fáradunk bele a természet kavarta színörvények szemlélésébe. Hazafelé menet megállunk a Pennington Gap és Jonesville közti hamburgeres büfénél. Theodore sokat rendel. Kiülünk egy padra, bár a novemberi napsütés ellenére is hűvös az idő. – Szeretnék beszélni veled valamiről. – Mondd csak nyugodtan. – Kinyitom a kis ketchupos zacskókat. Szeretem, ha bőven van ketchup a tányéromon, mielőtt nekifogok a sült krumplinak. Utálom, ha pár szem krumpli után ki kell nyitnom egy zacskót, aztán megint krumpli, megint zacskó. A gondos előkészítés híve vagyok. – Őrült időszak volt – jegyzi meg Theodore diplomatikusan. – De mennyire! – És azt hiszem, képtelen voltam rendesen gondolkodni. – Miről? – Kettőnkről. – Theodore-ra pillantok, és olyan őszinteség süt a szeméből, ami – az igazat megvallva – halálra rémít. Még soha nem mondta így, hogy „kettőnkről”. Mindig is haverok voltunk, kivéve azon az estén, amikor a nyakába vetettem magam, és ő visszautasított (ezt az estét nagyon szeretném kitörölni az emlékezetemből).



– Emlékszel az Elizabeth Taylor tiszteletére rendezett műsorra? – Hogy emlékszem-e? Viccel? Életem legnagyszerűbb éjszakája volt! – Amikor az a két kutya dugni kezdett a mesterművem kellős közepén, be akartam dobni a törülközőt. De a bemondói fülkéből lenéztem rád, és te vörös bársonykabátot viseltél, és felmosolyogtál rám, és mulatságosan az órádra pillantottál, mintha azt kérdeznéd: Meddig dughat két kutya? Örökké tán csak nem. Én meg úgy éreztem, mintha leakasztanák a követ a nyakamból. Azon az estén megmentetted az életemet. Sosem felejtem el. Köszönöm. – Szívesen, Theodore. – Komolyan mondom. Mindig mellettem állsz. Nem tudom, mi lenne velem nélküled. Az egyetlen ember, aki eddig azt mondta, nem tudja, mihez fogna nélkülem, az anyám volt, amikor haldoklott. Elraktározom az emlékezetemben, hogy elő tudjam szedni, ha szükség van rá. – Azt hiszem, össze kellene házasodnunk. Olyan, mintha egy rolót húznának le a zsinórjánál fogva a fejem tetejétől az arcomon, felsőtestemen keresztül egészen a lábamig. Olyan régimódi vászonrolót. Amíg csak élek, e mögött a roló mögött szeretnék maradni. – Mi a véleményed? – kérdezi egy kis szünet után. – Jaj, Theodore. – Ezt akarod, nem? Ezt akarnám? Hát nem látja, mi a baj velem? Nem tudom, mit akarok. Egész életemben azon igyekeztem, hogy másoknak megadjam, amit ők akarnak. Nem panaszkodom. Szeretek mások szolgálatára állni. Célt ad az életemnek. És nálam jobban senki sem volt meglepve, amikor a régi beidegződések többé nem működtek nálam. Időközben kiszáradtam, és kezdtem úgy érezni magam, mint a hegyen élő tizenhat gyermekes anya, aki egy nap felébred, és rádöbben, hogy ő csak egy edény, egy feltételes megálló, amin áthaladt az élet. Amikor Gaspar tiszteletes haldoklott, és a kezembe kapaszkodott, azt motyogta: „hit”. Nem tudom, miről beszélt. Na jó, lehet, hogy Jézus hagyományos történetét értette rajta, hogy abban higgyünk, de nem hiszem, hogy így lett volna. Szerintem mélyebb értelmű fogalomra gondolt. Olyasmire, amit nem érek fel ésszel. Szeretném felérni, de eddig még nem sikerült. Mit értett rajta? Hitet Istenben? Önmagamban? Másokban? Az ismeretlenben? Nem tudom. Ami az evilági dolgokat illeti, azok tekintetében még jobban össze vagyok zavarodva! Nem tudom, mi tesz boldoggá… Na jó, lehet, hogy Ledna és Edna Tuckett tortája, egy Olaszországból jött levél, az anyám varrta steppelt bélés bármelyik télikabátomban. Ezek boldoggá tesznek. De férjhez menni? Az boldogság? Vagy egy edény, amelyben a boldogságot tartom? Nem tudom. Theodore látja, hogy sehogy sem vergődöm zöldágra. – Túl hirtelen zúdítottam ezt a nyakadba – mentegetőzik. – Egyáltalán nem. Amióta megismerkedtünk, folyton arra gondolok, hogy hozzád megyek. Theodore-on megkönnyebbülés látszik, hogy végre nem egy helyben topog. Nem sokat tudok a férfiakról, de azt igen, hogy rettegnek a visszautasítástól. – Nézd, azt hiszem, te és Jack MacChesney azért kértétek meg a kezemet, mert tudtátok, hogy nemet mondanék.



– Itt nem Jackről van szó. – Nem, de bizonyos szempontból róla is. Én vagyok a város vénlánya, és az elmúlt fél évben két házassági ajánlatot is kaptam. Valami lóg a levegőben. Megeszem a szalma krumplit, megiszom az üdítőt, és Theodore-ra nézek. – El akarlak venni. – Szeretsz, Theodore? – Hát persze hogy szeretlek. – Mindenesetre nagyon köszönöm. – Szóval akkor igen? Hozzám jössz? Lassan nemet intek. Nem mehetek hozzá Theodore Augustus Tiptonhoz. Meggondoltam magamat. Imám meghallgatásra talált, de nem azért imádkoztam, amiért kellett volna. – De miért, Ave Maria? Azt hittem, hozzám akarsz jönni! – Megpróbálom elmagyarázni. Remélem, előre is megbocsátasz, ha a szavak szegényesek, vagy én pontatlan vagyok. Theodore int, hogy beszéljek csak. Szeretem ezt a mozdulatát: azt jelzi, hogy valóban odafigyel. – Iva Lou nem olyan régen azt mondta, hogy soha nem fogok addig férfiban bízni, amíg meg nem értem apámhoz fűződő kapcsolatomat. Választhatsz: Fred Mulligan vagy a rejtélyes Mario da Schilpario. Azóta, hogy Iva Lou ezt mondta, nyitott szemmel figyelem az apa-lány kapcsolatokat. És hihetetlen dolgokat láttam. Szívfájdítóan szépeket. Mint az a nem túl szép kislány, akinek furán áll a foga, a haja sem nő úgy, ahogy kellene, az orrán vastag szemüveg, de az apja fogja a kezét, és úgy sétál vele, mint egy kis angyallal, akihez senki sem nyúlhat. A legnagyobb ajándékot adja neki, amit egy nő ezen a világon kaphat: védelmet. És a kislány megtanul bízni a férfiakban. És mindaz, amit a világ elvár a nőktől – hogy szépek legyenek, megnyugtassák a háborgó lelket, meggyógyítsák a beteget, gondoskodjanak a haldoklóról, üdvözlőlapot küldjenek, tortát süssenek az csupa aprópénz, amivel törleszthetjük apánknak, hogy megvédelmezett bennünket. Tisztességes csere. De nekem ebből sosem jutott. Így nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzád. Úgy tehetnék persze, mintha tudnám, kitalálhatnám menet közben, és reménykedhetnék, hogy később mindenre rájövök. De nem lenne tisztességes veled szemben. Mi lesz, ha sosem jövök rá? Olyan nőt érdemelsz, aki egész lényét neked tudja szentelni. Azt hiszem, azt a nőt kell kivárnod. Theodore közben inggomb nagyságúra hajtogatta és nyomkodta a hamburgere alufólia csomagolópapírját. Hosszan mered rá. – Menjünk haza – mondja. Összeszedem a vacsoramaradékot, letakarítom az asztalt, a szemetet a kukába dobom. Theodore a kocsi mellett áll, és az eget bámulja. Idővel túljut rajta. Ebben biztos vagyok. *** Pearl megkapta az iskolai alkalmassági elővizsga eredményét. Az osztály első tíz százalékában végzett. Megmutatja a bizonyítványt, de a levegőben kell kitépnem a kezéből, mert le-fel ugrál örömében, és nem ereszti el. Fleeta is örül a sikerének, bár fogalma sincs, mi ez a vizsga; ő egyszerűen csak boldog, ha egy ismerőse győz. – Gratulálok, Pearl! Zseni vagy! – sivítok.



– Ezt már azon a napon tudtam, amikor a fájdalomcsillapítókat nem keverte össze a hashajtókkal – kacsint Fleeta. – Mr. Cantrell szerint valamelyik jó iskolába is bekerülhetek. Esetleg a Virginiai Műszaki Főiskolára. – Menj a műszakira. Jó sportprogramjuk van – biztatja Fleeta. Tayloe anyja, Betty érkezik egy recepttel. Fleeta és Pearl hátramennek, és munkához látnak. – Hogy van, Betty? – Voltam már jobban is. – Beteg? Betty azt feleli, hogy nem, és átnyújtja a receptet. A pult mögé megyek, hogy kiadjam. – Tayloe csodálatos Kleopátra volt. Mind nagyon büszkék voltunk rá. – Többen is állították, hogy jobban nézett ki, mint Elizabeth Taylor. – Ezt bizony én sem tagadom. Daugherty doki receptjét nézem. A doki terhességi vitaminkúrát írt fel. – Gratulálok, Betty! Babát vár? – Nem én. Tayloe. Most derült ki, hogy terhes. – Ó! – A receptre pillantok. Tényleg T. Slagle nevére állították ki. Nem tudom, mit mondjak. Hiszen ez tragikus! Tayloe gyerek még! – El sem hiszem. Pedig fogamzásgátlót szedett. De késő bánat ebgondolat, a dolog megtörtént, most már kár bánkódni miatta. Rendet kell teremtenünk, és tovább kell lépnünk. – Hogy van Tayloe? – Már túl az első megrázkódtatáson, de tudja, ugyanez a szerencsétlen dolog esett meg velem is, amikor tizenhat éves voltam, és az én gyönyörű Tayloe-m született belőle. Tehát próbáljuk meg pozitívan nézni. Átadom Bettynek a vitamint. Elveszi, és a táskájába teszi. – Gyerekek! – Aztán indulni készül. – Ave Maria? – Igen, Betty? – Tayloe áprilisra várja a babát. Megtartaná a szerepét a drámában, amíg fel nem épül? Mindennél fontosabb számára June Tolliver szerepe. – Mondja meg Tayloe-nak, hogy bármikor visszatérhet a színpadra, amikor csak késznek érzi magát. Betty arca felderül. – Hálásan köszönöm. Betty elmegy. Ő is tudja, én is tudom, hogy Tayloe színpadi karrierjének vége. De Betty még nem bírja szélnek ereszteni dédelgetett álmait. El tudom képzelni, mi lesz a folytatás, mert ezeknek a történeteknek mindig ugyanaz a vége. Tayloe férjhez megy, elköltözik egy lakókocsiba, gyerekeket szül és feleség lesz. Nem lesz ideje heti hat előadásra. Fleeta végigjön a polcok közt; hallotta a beszélgetésünket. – Az az átkozott Lassiter fiú! A csapat fedezete. Tudja, a szexi pillantású. Az csinálta fel. Fiúk! Fleeta hátramegy. Hallom, hogy Pearl leltározás közben az írótáblája csíptetőjét pattintja. A sminkes pultnál áll. Odamegyek hozzá. – Tönkrement az élete, igaz? – kérdezi tőlem. – Nem, dehogy. Nehéz lesz, de Tayloe igen eltökélt teremtés. És az anyja is segít majd neki.



– Nem akarom lakókocsiban végezni – szögezi le Pearl. – Akkor kerüld el a Lassiter fiúkat. Pearl bólint, és folytatja a leltározást. Megnézem magam a tükörben. Sötét karika a szemem alatt. A kimerültségtől félig hunyva a szemem. Most aztán nem „sziporkázom”. Az ajtócsengő ismerős csilingelése jelzi, hogy vevő érkezett, aztán még egy csendülés következik, mintha belépés után becsapnák az ajtót. Valaki dühös, és haragját az ajtómon vezeti le. A polcok közt kikukkantok. Igazam van. Alice néni az. – Hol vagy, te mocskos szajha? Pearlre pillantok. – Rád gondol, vagy rám? – Azt hiszem, magára – rebegi rémülten Pearl. Lassan felcihelődöm a sminkesszékből, és a gyulladáscsökkentők hosszú folyosóján nagynéném felé sétálok, aki olyan képet vág, mintha most rögtön keresztül akarna lőni. – Parancsolsz valamit? Egy levelet lenget az orrom előtt. – Jól kicsesztél velem. Azt hiszed, igaz? – Nem cseszegetek én senkit. – Természetesen szó szerinti és átvitt értelemben is az igazat mondom. – Gondolod, hogy szépen félreállok, és belenyugszom ebbe? Ha ezt képzeled, nagyon rosszul ismersz. – Alice néni, ha valami problémád akadt az üzleti ügyeimmel, beszélj Lew Eisenberggel. – Én nem beszélek azzal az idegennel! Csak veled! – Beszéljen az ügyvéded Mr. Eisenberggel. – Ha nem szerezhetem meg ezt a patikát, akkor vissza fogom kapni a házamat! Majd meglátod! – A házamat sosem kaparintod meg! Soha! – Hanghordozásom engem is meglep. Fleeta a hátsó szobába tereli Pearlt. És akkor Alice néni istenigazából nekem esik. – Ringyó vagy, mint az anyád. Élősködő, potyázó szajha! Azt hiszed, kiforgathatsz abból, ami az enyém?! Vedd tudomásul, hogy az utolsó leheletemig harcolok ellened! – Szeretnélek megkérni, hogy távozz. Ha nem teszed, hívom a rendőrséget. – Ez az enyém! Ez mind az enyém! Az egész! Megfosztottál mindenemtől! – Úgy áll ott, mint egy elkeseredett gyerek, aki nem kapta meg a babát, amire vágyott. Könnyes lesz a szeme. – Soha életemben nem kaptam meg semmit, amit akartam! – Ott van neked Wayne bácsi. – Tényleg csak ennyit tudok válaszolni? Hova tűnt a harci szellemem? Miért nem védem meg anyám becsületét? Hol az a nő, aki furfanggal őrizte meg vagyonát ezzel a kegyetlen némberrel szemben? Nem kell hozzá orvos, hogy felállítsam a diagnózist. Valami nagy baj van velem. *** Mostanában nagyon kimerült vagyok, de a hideg időre és a patikában töltött hosszú munkanapokra fogom. Vevőim kérésére karácsonyi díszeket, égőket is tartok, ami még több vásárlót vonz. Nem akarom Fleetát és Pearlt



még tovább bent tartani, így én dolgozom többet. Ilyentájt ráadásul az emberek gyakran influenzásak, sok a meghűlés, tehát állandóan gyógyszereket készítek és szállítok ki. Theodore és Iva Lou időnként felkeresnek, és aggódnak miattam, de azzal nyugtatom meg őket, hogy mindez az ünnepi roham miatt van. Fáradtságom arra is visszavezethető, hogy ez az első karácsonyom mama nélkül, és még nem tudtam ezzel a ténnyel szembenézni. Ha pihenhetnék egy kicsit, mindjárt sokkal jobban érezném magamat. Hovatovább ott tartok, hogy nem bírom végigaludni az éjszakát. Erről senkinek sem szóltam. De már megfordult a fejemben, hogy felhívom Daugherty dokit. Csak még nem jutottam hozzá. Több doboz karácsonyi égősort ajándékozok a Somfa Kertklub karácsonyi virágkiállításának, amelyet a Délnyugat-Virginiai Múzeumban rendeznek. Késve szállítom ki az égőket; akadt néhány utolsó pillanatban beeső vevőm. Felhajtok a pázsiton, és közvetlenül az ajtónál állok meg, mert ahhoz sincs erőm, hogy a járdától felmenjek. Megkértem volna Theodore-t, hogy vigye ki, de az ünnepekre Scrantonba utazott, a családjához. Engem is meghívott, de a hosszú autóút és a Theodore nagy családja körében töltött karácsony fárasztónak ígérkezett, így udvariasan visszautasítottam a meghívást. Idén karácsonykor nincs kedvem ünnepelni. A múzeum bejárata tulajdonképpen Big Stone Gap egyetlen kastélyának előcsarnokából nyílik. A múzeum a Slemp család otthona volt éveken át, amíg az 1940-es években az államra nem hagyták. Most aranyos, mesterkéletlen múzeum; a diorámák a bányászok, ágytakaróvarrók, cseroki indiánok, melungok és a környékbeli családok életét mutatják be. Jó ideje állhatok itt, mert két klubtag egymás közt sugdolódzik, hogy szólni kellene Nellie Goodloe-nak. Nellie lejön a díszes főlépcsőn, és az ajtóban üdvözöl. Arckifejezése nyugtalanságról árulkodik. Mélyen a szemembe néz. – Ave Maria, édesem, jól vagy? – Elhoztam az égőket. – Átnyújtom Nellie-nek a dobozokat, de mellényúlok, és az égők a földre pottyannak. *** Saját ágyamban, saját pizsamámban ébredek. Pearl, Leah, az édesanyja, Fleeta és Theodore állnak az ágyam lábánál. – Mi történt? – kérdezem. – Elájultál. – Az égőket szállítottam ki. – Megpróbálok felkelni, de a lábamat mintha homokkal töltötték volna meg. A kis csoport felém indul. – Mi bajom van? – Most már komolyan megijedek. – Nem Scrantonban kellene lenned, Theodore? – Pár napja értem vissza. – Pár napja…? – December harmincadika van, Ave – közli Fleeta, és ettől teljesen öszszezavarodom. – Rég elmúlt a karácsony. – De két nappal karácsony előtt jártam a múzeumban. Mi történt velem? – Daugherty doki nem tudja pontosan – mondja Pearl. – Hogy érted, hogy nem tudja pontosan? – Elájult odafent, és mivel a háza közel volt, idehozták. Aztán Nellie Goodloe átjött a patikába, és elmondta nekem meg Fleetának. Felhívtuk Daugherty dokit, és ő azonnal idejött. Az életfunkciói rendben voltak, így azt tanácsolta, hogy aludja ki magát. Így is tett. Pontosan hét napon át.



– A doki meghagyta, hogy nem dohányozhatok melletted, ezért leszoktam róla – jelenti ki Fleeta nagy büszkén. – Nagyon örülök. – Milyen szerencse, hogy Fleeta a maga javára tudta fordítani a bajomat! – Emlékszel valamire, Ave? – kérdezi Theodore. Nem emlékszem. Frissnek érzem magam, mintha délutáni alvásból ébrednék. Kilendítem a lábamat az ágyból, de visszaesem a matracra. – Elszokott a lábad a járástól, ennyi az egész. Rendbe jön, amint újra talpra állsz – nyugtat meg Fleeta. – Készítsünk valami ennivalót – szól közbe Leah, és int Fleetának és Pearlnek, hogy szüksége van a segítségükre a konyhában. Kimennek, Theodore pedig leül mellém az ágyra. – Haldoklóm, vagy mi az ördög van? – Dehogy. A doki szerint idegösszeroppanásod volt. – Micsoda? – Azt mondja, hogy élete során sokfélét látott már. Van, aki talpon végigcsinálja, másnak teljesen kiesik egy időszak az életéből, és úgy alussza át, mint a téli álmot alvó medve. Te a barlangi módszert választottad – mondja Theodore, és megölel. – Segíts felállni. – Megpróbálok kiegyenesedni, és Theodore támogat. Lassan elindulunk. A fürdőszobáig megyünk, ahol megkérem, hogy várjon kint. Fekete-fehér csempés fürdőszobámat hatalmasnak látom. A tetőablakot belepte a hó. Fehér karácsonyunk lehetett. A fürdőszoba hideg, az egy héttel ezelőtt kiakasztott tiszta törülközők érintetlenek. A szappan is ugyanakkora, mint egy hete volt, amikor elaludtam. Furcsa. Meghúzom a tükör melletti villanykapcsoló zsinórt. Belenézek a tükörbe. Az arcom olyan, mint lánykoromban. Azt hiszem, alvás közben lefogyhattam, mert hosszabb az orrom, és kicsit az állam is kihegyesedett. Szempillám csipás az alvástól, összevissza áll és összetapadt, de még mindig sűrű. A bőröm sima, pedig karácsony előtt csupa ránc volt. Nem emlékszem, hogy álmodtam-e. Egyszerűen kikapcsolt az agyam, és elaludtam? Miért nem emlékszem semmire? Hova lett az agyam? – Jól vagy? – kérdezi idegesen Theodore az ajtó túloldaláról. – Jól. Mindjárt végzek. Arcot és fogat mosok. Megkapaszkodom a mosdóban, aztán a falat fogva eljutok az ajtóig. Lassan kinyitom. Theodore kint vár, hogy elkapjon. – Éhes vagy? – Ilyen éhes még soha nem voltam. – Levisz a lépcsőn a konyhába.



Nyolcadik fejezet Akárki mondta is, hogy „Fáradtan ne hozz jelentős döntést”, okos ember volt. 1979 januárjában és februárjában csak a mindennapi dolgokkal foglalkozom. A városban mindenki a Nagy Alvásról kérdez – ezen a néven vonult be Big Stone Gap történelmébe –, de nincs róla sok mondanivalóm. Még most sem emlékszem semmire. Daugherty doki hetente megvizsgál, és úgy találja, fizikailag teljesen ép és egészséges vagyok, és feltehetően szellemileg is. Pearl és Fleeta tartották a frontot, míg aludtam, és egy diplomás gyógyszerész, Clayton Phipps jött át hétfőn és kedden Nortonból, hogy elkészítse az orvosságokat. Az emberek méltányolták a segítségét. Amikor végül márciusban dolgozni kezdek, Pearl megifjodott arcomon demonstrálja az alvásnak mint a női Szépség elengedhetetlen forrásának fontosságát. A szendergéshez semmi sem fogható, ha vissza akarjuk adni a bőr ifjonti ragyogását. A reklámot kissé hamisnak érzem. Szerintem azért nézek ki ilyen jól, mert nem haltam meg. Átéltem valamit, és a megkönynyebbülés frissítette fel az arcomat. Pearl mindenesetre vagonszám ad el a „Heléna királynő” arckrémből, mert azt mondja a hölgyeknek, hogy a Nagy Alvás alatt napjában kétszer is ezzel kente az arcomat. Pearl feljegyezte azoknak a nevét, akik benéztek a boltba. Nellie-től vette az ötletet, aki szerint a jobb családok vendégkönyvet tartanak, és abba írják látogatóik nevét. Végre sikerült belenéznem. Meglepő üzeneteket találok benne: Iva Lou mosolygó arcokat rajzolt, a Tuckett ikrek bibliai idézeteket mellékeltek, Daugherty doki latin mondásokat írt bele. A könyv tele van, és őszintén megnevettet. Vastag kötet. Nan MacChesney kétszer is járt itt. Keresem Jack Mac nevét. Nem tudott időt szakítani a látogatásra. Otto és Worley magukra vállalták, hogy a Nagy Alvás alatt a patika és a házam tetején kitisztítják az ereszcsatornát. Pearl azt meséli, annyira aggódtak, hogy fűbe harapok, hogy Otto még sírt is. Mindkettőjüket prémiumban részesítem kezdeményezőkészségükért és hűségükért. A Nagy Alvás révén három dologra jöttem rá magammal kapcsolatban: megtudtam, kik az igaz barátaim, világossá vált számomra, hogy addig temetem magamba a problémáimat, amíg irdatlan válságként a nyakamba nem szakadnak, és ami a legfontosabb: nem vagyok boldog. Ijesztő ezt elismerni. A környezetünkben élőket is megbénítja, mert úgy érzik, valamiképp ők felelősek a szomorúságunkért, és azt képzelik, változtatni tudnak rajta. De természetesen nem tudnak. Valahol bizonyára létezik boldogság, és ha tudnám, hol, odamennék és kikövetelném. Rádöbbenek, hogy világéletemben reagáltam csak, és nem kezdeményeztem. Valahol hagytam magam elveszni. És nem hiányoztam magamnak. (Nem hangzik ez őrültségnek?) Néha az is megfordul a fejemben, hogy a Nagy Alvás alatt talán valami kihajtott a szívemben. Változásra vágyom. *** A március soha nem látott szépséggel hozza meg a tavaszt Big Stone Gapbe. Mindenütt lila és sárga krókusz nyílik, virágzik és édes illatot áraszt a lonc, a télen szürke és fagyos hegyek zöldbe borultak.



Végre ismét önmagam vagyok. Iva Lou megdöbben, amikor felszállok a mozgókönyvtárba. Ezer éve nem jártam itt, és olyan érzés, mintha hazatértem volna. – Hé, kislány! – Megölel. Boldog, hogy újra a harmadik lehajtható ülésen kuporgok. – Még meg sem köszöntem, hogy meglátogattál, míg nem voltam magamnál. – Szóra sem érdemes. A frászt hoztad a városra. – Iva Lou arca ragyog az örömtől. – Később be akartam nézni hozzád. Lenne egy kérésem. Lyle Makin megkért, hogy legyek a felesége, és én igent mondtam! Úgy visítozunk, mint az iskolás lányok. – Az Egyesült Metodista templomban lesz az esküvő. Manning tiszteletes azt mondta, szívesen összeadna bennünket. És arra gondoltam, talán megtisztelnél azzal, hogy eljössz tanúnak. Vállalnád, hogy a nyoszolyólányom leszel? De még mennyire! Természetesen óriási megtiszteltetés. De nyoszolyólány helyett inkább rossz hírű lánynak kellene nevezni. – Ezt a titulust magamnak tartom fenn. Persze szívesen továbbadom neked, amikor már kövér és öntelt feleség leszek! *** Iva Lou és Lyle nem akarnak sokáig várni, így március 11-re ki is tűzik az esküvőt. Vettem egy rózsaszín ruhát, és ugyanolyan színű finom selyem tüll fátylas, széles karimájú kalapot, amelynek tetején poszméh tanyázik. Iva Lou megkért, hogy valami színeset viseljek, mert Lyle szereti az élénk színeket. Március 11-én kívánni sem lehet szebb időt. Meleg van – huszonhárom fok –, és süt a nap. Örülök, hogy a ruhámhoz stóla is tartozik, mert később, ha a közösségi terem-” ben meleg lesz, levethetem. Korán felöltözöm, aztán leülök, és átnézem a postát. Egy csomó reklám. A Dolláros Vegyesbolt körlevele vastagnak látszik, így megrázom. Egy levél hullik belőle a földre. Látom, hogy Olaszországból érkezett. Zia Meoli válaszát már egy hónapja várom, de ezen a borítékon ismeretlen a kézírás. Nem látok rajta feladót. Kihúzom az egyik hajtűmet, és lassan felszakítom a borítékot. „Drága leányom!” – olvasom a megszólítást. Kicsit döbbenten dőlök hátra. Még magamnak sem vallottam be, de feladtam, hogy valaha is hallok az apámról. Talán a Nagy Alvás az oka: fel kellett hagynom a reménnyel, hogy továbbléphessek. De olyan boldoggá tesz ez a levél! Rövid, de velős írás, nagyon egyszerű angolsággal. Elmondja, hogy Meoli férje felkereste Schilparióban. Nagybátyám mindent elmondott rólam az apámnak, vagy legalábbis azt, amit a levelekből tudott. Apám elmeséli, hogy nincs gyermeke, sem felesége. Anyjával lakik a városközpontban. (Az anyjával? Akkor hát nagyanyám is van! El sem hiszem, micsoda szerencse ért!) 1958 óta a város polgármestere. Szeretné, ha írnék neki, és a levél hátára írta a címét. A levelet betömöm a táskámba. Kellemes, barátságos levél. Nincsenek benne nagy meglepetések. Miért nem próbálta soha megkeresni az anyámat, miután szakítottak? Olyan keveset jelentett neki, hogy ilyen gyorsan és örökre elfelejtette? Dudálnak a ház előtt. Theodore ugrik ki a kocsiból, és az én oldalamra kerül, hogy segítsen beszállni. Nagyot füttyent. – Gyönyörű vagy!



– Köszöntsd Big Stone Gap Eperkoktélját. Theodore nevet, én pedig beszállok a kocsiba. – Mi újság? – kérdezi ártatlanul. Levelet kaptam Mario da Schilpariótól. Theodore döbbenetében a fékbe tapos. Kinyitom Iva Lou-tól nyoszolyólányi ajándékként kapuit gyöngyös kis táskámat, és kiveszem a levelet. – Minden rendben. – Mialatt Theodore a templomhoz hajt, felolvasom neki a levelet. Nagy tömeg gyűlt össze a templom előtt. Iva Lou nem küldött szét személyre szóló meghívókat, de közöltette az eljegyzési fényképét a Post-ban, és alatta közzétette az esküvő időpontját. Az ilyesmit nyitott esküvőnek nevezik, ami azt jelenti, hogy a város minden lakóját szívesen látják. Iva Lou közkedveltségnek örvend, így telt ház van. Fred Mulligan temetése óta nem voltam a metodista templomban. Inkább a magam katolikus templomához ragaszkodtam. De ismerek az épületben minden zugot, többek közt a sekrestyét, ahol a menyasszony a bevonulás előtt várakozik. Iva Lou lélegzetelállító a pávakék ruhájában. Úgy döntött, nem lesz fehérben, mert az nem megy jól az arcszínéhez. Ő is széles karimájú kalapot visel. Apró üvegből vodkát kortyol. Engem is megkínál. Meghúzom; nem mintha ideges volnék attól, hogy végig kell vonulnom a templomon, hanem mert Mario levelétől pattanásig feszültek az idegeim. Iva Lou felhajtja a maradékot, aztán az üres üveget a sminkes táskájába dobja. – Gyönyörű vagy, Iva Lou! – Gondolod? – A tükörbe hunyorít. – Egy kis darab kék mennyország vagy. – Kösz, szívem-ó. – Lyle hogy bírja? – Az este berúgott Esserville-ben. Hála az égnek, a haverjai hazahozták, így ki tudta aludni. – Ideges. – Aha – hagyja rám Iva Lou, és feltesz még egy kis pirosítót. Remeg a keze, meg kell támasztania. – Ne félj. Helyesen cselekszel. – Tudom. Csak utálom a tömeget. És a lelkészektől kilel a hideg. – Manning tiszteletes igazán kedves ember. – Tudom. Csak ez az egész túl komoly egy magamfajta lánynak. Egy olyanfajta lánynak, mint Iva Lou. És micsoda lány! Mindig a maga teremtette szabályok szerint élt. Itt van negyven-egynéhány évesen, életében először megy férjhez, és mindenbe belekóstolt, amihez kedve szottyant. Jól tette. Tudta, mire van szüksége, és meg is szerezte magának. A mozgókönyvtárral járta a vidéket, pedig azt mondták, hogy nő nem tudja vezetni azt a ház nagyságú járgányt. Bizsut árul, nemcsak anyagi haszonért, hanem azért is, hogy valami csillogó kis csodával ajándékozza meg az asszonyokat, amitől jobban érzik magukat a bőrükben. Mindig is eltartotta magát, saját otthona van. Nagyon erős és nagyon nőies. Iva Lou biztosan nagyon szereti Lyle-t, hiszen ahány nőt csak ismerek, mind közül neki van a legtöbb veszítenivalója. A sekrestyeajtó résén át hallom, ahogy felzúg az orgona, amit Fred Mulligan ajándékozott a templomnak; a hangjából ítélve vigyáznak rá. . – Azt hiszem, ideje mennünk, Iva Lou.



– Jézus, Mária, Szent József! Elfelejtettem a csokrodat. Ott van a dobozban. Kiemelek a dobozból egy csodálatos rózsaszín rózsaszín csokrot. Iva Lou felveszi a fehér rózsacsokrát. – Nellie. Nagyon ért hozzá. – Iva Lou a csokrát igazgatja. Ha majd férjhez mégy, vele köttesd a csokrodat. Gyerünk. Iva Lou és én a templom előcsarnokában álldogálunk. Nellie vezényli le az esküvőt, és most elindít bennünket a padsorok között. Filmes emlékeimre hagyatkozom, mert előzőleg nem próbáltuk el. Lyle azt mondta, hogy életében csak háromszor dugja be a képét a templomba: a keresztelőjén, az esküvőjén és a temetésén. Iva Lou kihagyta a próbát. A „Mondd, hogy örökké az enyém leszel” dallamára lejtek végig a sorok közt. A padok zsúfolásig megteltek, és elismerő pillantásokat, kacsintásokat kapok mindkét oldalról. Joella Ueasor még ki is hajol a padból, hogy odasúgja: – Isten hozott újra itt! – Tudom már, hogy érzik magukat a mélyedésbeliek, amikor a hosszú tél után végre lejönnek a hegyről a városba. Az oltárhoz érve rámosolygok Lyle-ra, aki nagyon boldognak és szörnyen idegesnek látszik. Kicsit tekergeti a fejét, hogy lássa Iva Lou-t, amint elindul a nagy fehér – ez esetben kék – úton. Megtorpanok, amikor meglátom Lyle vőfélyét: Jack MacChesney, kikenve-kifenve, mint egy kisbíró. Rám kacsint. Majd az esküvő után megmondom Iva Lou-nak a magamét. Miért tartotta titokban, hogy Jack Mac a vőfély? Talán feltűnt neki, hogy Jack nem látogatott meg, amíg beteg voltam. Talán úgy gondolta, nem vállalnám a nyoszolyó-lányságot, ha tudnám, hogy Jack a Lyle vőfélye. Furcsa. Nem utálom, amikor ránézek. Csak örülök, hogy jól festek ebben a ruhában. A metodisták nem szeretik hosszúra nyújtani a szertartást. Ennek az esküvőnek jóformán vége, mielőtt elkezdődne. De abban biztos vagyok, hogy ez volt Lyle életének leghosszabb nyolc perce: rákvörös az arca. Amikor Manning tiszteletes bemutatja őket mint Mr. és Mrs. Lyle-Makint, Iva Lou elsírja magát. Már nem élnek a szülei, és tudom, hogy azt kívánja, bárcsak itt volnának, és látnák, milyen boldog. Ismét rázendít a muzsika, és bár nem gyakoroltuk a kivonulási rendet, tudom, úgy illendő, hogy belekaroljak Jack Macbe, és az ifjú pár nyomában lépjünk ki a templomból. A gyülekezettel szemben állok, és várom, hogy Jack Mac mellém kerüljön. Odalép hozzám. – Szép a kalapod – mondja, és elmosolyodik. Amikor karját nyújtja, belekarolok, és elindulunk. *** Nellie viktoriánus stílusban díszítette fel a közösségi termet. A falon mutatós, kézzel festett legyezők, a mennyezetről csipkebaldachin lóg. Az asztalokon fehér vászonabrosz. A többemeletes torta tetején ódon hintóban menyasszony és vőlegény ül. Keményített fehér csipketerítővel letakart ezüsttálcákon Nellie házi készítésű, kék és rózsaszín cukorral meghintett, cukormázból formázott esküvői harangjai díszlenek. Lyle már megnyugodott. Iva Lou is újra önmaga: nevet, beszél, és gondoskodik róla, hogy mindenki otthonosan érezze magát. Theodore néhány tanárral cseveg, akik a középiskolában tanítanak. Csészémet a pezsgős puncsba merítem. – A rózsaszín a te színed – mondja Jack MacChesney.



– Köszönöm. Lyle kedvenc színe a pávakék, így én vagyok a kontraszt. – Hogy vagy? – Fokozatosan erősödöm. Köszönöm a kérdésedet. És te? – Én is jól vagyok. – Jack Mac pillantása máshol időzik. Odafordulok, hogy lássam, mit néz. Édes Sue Tinsleyt a volt férje, Mike társaságában. – Megint együtt vannak? – kérdezem egyenesen. – Igen, assz'nyom – feleli csendesen Jack Mac. – Tudod mit, Jack? Veszek neked egy új vadászpuskát, ha megígéred, hogy többé nem szólítasz „assz'nyom”-nak. – Bocsáss meg. Így neveltek. Theodore lép hozzánk, ahogy a puncsostálnál álldogálunk. – Később Iva Lou lakókocsijában rögtönzött vacsorára vagyunk hivatalosak. Remélem, el tudsz jönni, Jack – mondja barátságosan Theodore. – Ott leszek. – Hozom a kocsit – mondja nekem Theodore, és leteszi a csészéjét a piszkos poharakkal teli zsúrkocsira. Theodore kimegy. Megiszom a puncsomat, és egy esküvői harangot majszolok. – Te is ott leszel később Iva Lou lakókocsijában, igaz? Bólintok. – Ugye, ebben a rózsaszín ruhában leszel? Halvány mosollyal nézek fel Jack Macre, amiből ez olvasható ki: Azám. Úgy terveztem, hogy ebben a szoros fűzőben és harisnyanadrágban szenvedem végig a napot. Nem is sejti, hogy alig várom, hogy elmehessek innen, és lehámozzam magamról az egészet. – Viszlát Ivánál. – Lekapom a kalapomat a könyvespolcról, és kimegyek Theodore-hoz. *** Még sosem jártam Iva Lou lakókocsijában Danberry Heights-on, de csodaszép. Az elegáns nyers színű faborítással érdekes kontrasztot alkot a fényes fekete zsalugáter. A bejárathoz Iva vörösfenyő peront építtetett. A bejárat íve-fölött himbálódzó régimódi lámpa meleg, aranyló fényt vet. Egyedül érkezem. Theodore a saját kocsijával jön. Reggel iskolaszéki értekezlete lesz, és lehet, hogy hamarabb kell elmennie. A lakókocsi drapp és modern belseje tökéletes háttér egy olyan hűvös szőkének, mint Iva Lou. A hosszú szálú, mákos mintájú padlószőnyeg nagyon csinos. Iva Lou legközelebbi barátainak köre bezsúfolódott a lakókocsiba. Iva sajtos makarónit és vegyes salátát készített. Van még maradék mentacukor és rengeteg torta; bőséges az ennivaló. Iva esküvői papírtányérokat és papírszalvétát vett. Lyle sörösüveggel koccint a haverjaival. Máris úgy fest, mint a ház ura; határozottan beleillik a környezetbe. Iva Lou keksszel eteti, aztán lecsókolja a morzsákat. Majd kilyukad a gyomrom, így nekilátok a forró sajtos makaróninak. Mama sosem főzött ilyet, de én mindig is imádtam ezt az ételt. A vajban és cheddar sajtban megforgatott makaróni elolvad a számban. A tetejére morzsolt krumpliszirom finom sós ropogósságot kölcsönöz a fogásnak. Lehet, hogy többször is veszek belőle. Édes Sue lép oda hozzám egy tál süteménnyel. – Hogy s mint, Avah Maria? – Remekül. És te?



– Újra együtt vagyunk Mike-kal. – Mike Tinsley szívből nevet Lyle viccein. Boldognak látszik, hogy ismét a gapi társasághoz tartozik. – Hát igen, hiányzott a gyerekeknek. Édes Sue kissé összevonja a szemöldökét. – És persze nekem is. – Mosolygok és rágok; amíg rágok, nem kell megszólalnom. Édes Sue arcát nézem. Tényleg nagyon szép. A szeme tiszta tengerkék. Már kis ráncok keretezik, de ettől érettebbnek és bölcsebbnek látszik, ami jól áll neki. Kíváncsi vagyok, vajon Jack Mac közölte-e vele, hogy megkérte a kezemet. Az a gyanúm, hogy nem, mert Sue nem érzi kínosan magát a társaságomban. Láthatólag nem tekint vetélytársnak. – Majd később beszélgetünk – mosolyodik el Édes Sue, és átfurakszik a tömegen Mike-hoz. – Hova lett a rózsaszín ruha? – hallom a bejárat felől. Most látom csak, miért inalt el Édes Sue, mint egy megriasztott nyúl: Jack Mac áll összefont karral az ajtóban. – Elszorította a vérkeringésemet, és egy perccel sem bírtam tovább. – És a kalap? Mosolyog, közelebb jön, és be kell vallanom, hogy akármit mond ez a pasi, minden erotikusán hangzik. Van valami a lassú tempójában és a falánk szünetekben, amitől az ember anyaszült meztelennek érzi magát. Összehúzom magamon a kardigánomat, és begombolom. – Fázol? – A Nagy Alvás óta időnként kiráz a hideg. – Remélem, beveszi a hazugságot, ugyanakkor attól félek, hogy mégsem. – Megrémítelek? Hangosan felkacagok. – Dehogy, uram! – Hát… nem is tudom. Valahányszor a közeledben vagyok, idegesnek látszol. – Valóban? – Nem tűnt fel, hogy így lenne, de ha mégis, akkor sem akarom, hogy ez a férfi felhívja a figyelmemet a gyenge pontjaimra. – Miről álmodtál a Nagy Alvás alatt? – tűnődik fennhangon. Na jó, most már minden világos. Részeg, ezért kezd ki velem. A Tuckett ikrekkel flörtölhetett, és semmire sem jutott, így átment a teakonyhába, most majd a nappaliban én következem, mielőtt kikezdene Iva Lou knoxville-i unokatestvéreivel, aztán odamegy Mike Tinsleyhez, és képen törli, Édes Sue meg sikítani fog, és a többi férfi szétválasztja őket, Mike szája vérzik majd, és Mike azt mondja Jacknek, hogy ne merjen az asszonya közelébe menni, mire Jack azt feleli, hogy Mike csapnivaló férj volt, és Édes Sue-nak választania kell kettejük között, mi pedig elszörnyedve figyeljük a jelenetet, és reménykedünk, hogy egyiküknél sincs pisztoly. – Álmodtál a Nagy Alvásod alatt, Ave Maria? – kérdezi újra Jack Mac. Vállat vonok, mintha nem emlékeznék, és tovább eszem a sajtos makarónit. – Hol jársz, amikor így elködösül a pillantásod? – Most aztán rajtakapott. Mi az ördögöt válaszoljak? Tudod mit, Jack Mac? Megmondom az igazat. – Elképzeltem, hogy minden nővel flörtölsz, aki csak itt van, aztán odamész Édes Sue-hoz, és megpróbálod visszaszerezni, mire közted meg Mike Tinsley közt véres verekedés tör ki, amitől felborul a lakókocsi. – Jack hátravetett fejjel hahotázik.



– Most legalább tudomásul vetted, hogy soha ne kérdezd meg, mit gondolok. – Megfordulok, hogy otthagyjam, de elkapja a karomat. – Van valamim a számodra a teherautómban. – Azt elhiszem. – Néha előbújik belőlem a hegyvidéki lány. Igyekszem finoman kiszabadítani a karomat, de ő annál erősebben markolja. Aztán még hangosabban felkacag. – Becsíptél, Jack? – Egy kortyot sem ittam az esküvői puncs óta. És tudod, mennyire spórol Nellie az alkohollal. Na jó, akkor tényleg nagy baj van. Nem részeg. Tehát mindent komolyan gondol, amit mond. Most mit tegyek? – Gyere velem. Fogja a könyökömet, és nem ereszt. A tömegen át kivezet a lakókocsiból a parkolóba. Gyors léptekkel halad, és szednem kell a lábamat, hogy lépést tarthassak vele. Sötét van, de nem félek. Jack megtalálja a teherautóját, és felnyúl a vezetőülésre. Leemel egy papírzacskót, és odaadja. Az utcai lámpához megyek, hogy lássam, mi van benne. Egy könyv. A Schilpario: Élet a hegyékben új, fényes példánya, a könyv, amit pár hónapja a teherautója vezetőülésén láttam. – Az enyém? – De mennyire. Én még csak ki sem tudom ejteni. – Jack Mac rám mosolyog, miközben kinyitom a könyvet. – Külön Charlottesville-ből kellett megrendelnem. Elfogyott, így fel kellett kutatniuk. Gondoltam, segítségedre lesz most, hogy a papádat keresed. Nagyon furcsa érzés támad a testemben. Kedvem lenne megölelni, megköszönni a kedvességét. De annyi kérdés motoszkál a fejemben. Amikor elmeséltem neki, hogy megpróbálom megkeresni az apámat, a Szendvicsbárban volt Édes Sue-val. Miért ez a nagy érdeklődés? Miért fontos neki? Az arcára pillantok. Törődik velem. Olyan érzésem van, hogy többet tud rólam, mint amennyit elmondtam neki. Magamhoz szorítom a könyvet – a papírnak olyan finom az illata, a borító hűvös és sima. Aztán Jack magához húz, és átölel. Mélyen beszívom a szantálfa és citrom ismerős és édes illatát, hogy élvezzem, és lecsillapítsam hevesen dobogó szívemet. Nagy szükségem van oxigénre. A szívem már nem ver olyan erősen, a Nagy Alvás javított ezen az állapoton. Most valahogy másképp dobog; ilyet még sosem éreztem. Jack mellkasára hajtom a fejemet, és úgy érzem, mintha volna itt egy hely, amit nekem alakítottak ki. Hallom a” Statler fivéreket: kiugranak Iva lakókocsijából, aztán bemennek az erdőbe. Nevetgélnek, vidáman beszélgetnek. Nagyon jól érzem magam itt, ebben a pillanatban. Eltelik pár perc, és Jack Mac felemeli az államat. Álmos lettem, minden izmom ellazult. – Megcsókolhatlak? – kérdezi. Szellemes visszavágáson töröm a fejemet, de semmi sem jut eszembe. Érzi, hogy ilyesmiben sántikálok, és csírájában fojtja el. A humornak néha nincs helye az életben, és ez ilyen pillanat. Ajkával végigsimítja az arcomat a fejem tetejétől az orromon át a számig. Aztán megcsókol. Puha a talaj alattam, és én belesüppedek. Olyan vagyok, mint egy homokba szúrt bot, egyre mélyebbre süllyedek a földbe, nem ütközöm ellenállásba, akaraterőm elpárolgott.



– Vissza kellene mennünk a többiekhez… – Miért? – Újra megcsókol, de eltolom, mert eszembe jut Iva Lou, a vendégség, kötelezettségeim. – Köszönöm a könyvet. Kicsit értetlenül néz rám. – Menjünk vissza – mondom csendesen. Némán ballagunk vissza a lakókocsihoz. *** Misty Dawn Slagle Lassiter 1979. március 17-én déli 12.30-kor jött a világra három és fél kilósán a Virginia állambeli Norton Szent Ágnes Kórházában. A mamája, Tayloe jól Van; könnyen szült, és most tervezheti az esküvőjét. Betty behozta a patikába a babáról készült képeket. A kicsi olyan gyönyörű lesz, mint az anyja. Fleeta aggódik, hogy a baba a Lassiterek előreugró nyúlfogát örökli, de a képen ennek semmi jele. Amióta eladtam a patikát Pearlnek, másként állok a bolthoz. Nem veszem annyira a lelkemre az üzleti problémákat, az orvosságok árazása nem bosszant annyira, és pokolba a portörléssel! Fleeta és Pearl tökéletesen gondoskodnak mindenről, de valami megváltozott bennem. Pearlt a munkanapló vezetésére tanítom, amikor Nan MacChesney lép be a boltba. Botra támaszkodik. Ősz haját szoros varkocsba fonta. Tekintetével engem keres. – Tudom, hogy itt van valahol, Ave Maria. Láttam a bolt előtt a dzsipjét. – Itt vagyok hátul, Mrs. Mac. A gyógyszerrészlegben. – Ó! – A gyógyszertári pulthoz lép. Alig éri fel. – Hogy van? – kérdezem. – Jól vagyok. Kijönne ide egy kicsit beszélgetni, kérem? – Természetesen. – Kilépek a pult mögül, és megállok vele szemben. – Van valami hely, ahol beszélgethetnénk? – kérdezi Mrs. Mac. – A hátsó szobában – ajánlja Fleeta. Vajon Fleeta kihallgat minden beszélgetést, ami ebben az üzletben elhangzik? Lesújtó pillantást vetek rá, és a hátsó szobába vezetem Mrs. Macet. Kihúzok neki egy széket, de nem ül le, én azonban letelepszem. Máskülönben óriásként tornyosulnék fölé. – Nézze, tudom, hogy nem az én dolgom, de aggódom a fiam miatt. Szeretném, ha tudná, hogy a fiam tisztességes ember és odaadó fiú. Nála jobbat keresve sem talál. Tudom, hogy kedveli magát. Nagyszerű teremtésnek tartja. És ebben bátorítottam is, mert úgy gondolom, hogy élete során mindig helyesen döntött. Ragaszkodó és jószívű, és ezért jutalmat érdemel. Tudom, maga nem érzi úgy, hogy egyszer feleség vagy anya lesz, hiszen ezt időnként nekem is elmondta. Nem pletykát vagy szóbeszédet akarok én terjeszteni, csak azt mondom, amit egyenesen a maga szájából hallottam. De azt hiszem, időt kellene szánnia arra, hogy elgondolkodjon saját magán. Nem akarom megmondani, mit tegyen, de ha hagyja, hogy a fiam kicsússzon a keze közül, a világon maga lesz a legboldogtalanabb lány. Tudom, milyen ember a fiam: kiváló. A legnemesebb fából faragták. Tegye csak, amit tenni akar, én mindössze azt akartam, hogy legyen valaki, aki elmondja magának az igazságot a fiamról. Jobban nem is járhatna. Botjával megkopogtatja a padlót, és rám néz. – Köszönöm, hogy megosztotta velem a gondolatait. Tudom, hogy jót akar, és nem akarok tiszteletlen lenni. Egyetértek önnel. Nagyszerű fiút ne-



velt. De más terveim vannak. Utazni akarok, világot látni. Új dolgokat akarok kipróbálni. Egyedül. Megérti ezt? Mrs. Mac szkeptikusan vállat von. – El kellett mondanom, ami a szívemet nyomja – jelenti ki, miközben kivezetem a hátsó szobából. Amikor kilép, nyomában csilingel az ajtó. – Mit akart? – kérdezi Fleeta. – Mintha nem tudnád. – Nem is. Meséld el. – Ugyan már, Fleeta. Mindketten tagjai vagytok az Amerikai Forradalom Leányainak. Az a pletyka melegágya Big Stone Gapben. – Hát hallottam valamit, hogy valaki látott, amikor a fiává 1 smároltál Iva Lou lakókocsiparkjában, és a dolognak híre ment – ránt a vállán Fleeta. – Istenem, de gyűlölöm ezt a várost! – Mit akarsz tőlem? Nem tehetek róla, hogy hallottam. –Fleeta a portörlőjével elhessent, és hátramegy dolgozni. – Nem gondolja, hogy Jack MacChesney őrült helyes? –kérdezi Pearl a pult mögül. – Pearl! Elég legyen. – Isten tudja, mi lesz a következő kérdése. Nem tartozik Pearlre, hogy Jack jól csókolódzik-e. Mi bajuk ezeknek a népeknek? Azt várják, hogy egyetlen csóktól egy csapásra megváltozom? Csapot-papot hagynom kellene Jack Macért? És mi lesz az én terveimmel? Mi lesz azzal, amit én akarok? Pearl mosolyog, és a munkájára koncentrál. Töröm a fejem, melyik a legmagasabb épület Gapben, hogy onnan vessem le magam. *** Iva Lou üdén tér vissza a nászútjáról. A mozgókönyvtár műszerfalán esküvői gratuláció fekszik a Wise Megyei Könyvtártól, más nyoma nincs a változásnak. Meghallgatom, ahogy áradozik Gatlinburg és Ruby Falls (Tennessee egyik természeti csodája) mesés szépségéről, aztán kérem a New York Times-t. – Minek az neked? – kérdezi Iva Lou. Az utazási rovat érdekel. – Csak a vasárnapi számban szokták lehozni. A múlt hetivel szolgálhatok. Megfelel? – Bármi jó lesz. – Bárcsak idehozná már. Sosem szokott nagy feneket keríteni a kéréseimnek. Mi ez most hirtelen? – Készülsz valahova? – kérdezi aggodalmasan. – Még nem tudom. – Csak csínján a meglepetésekkel! Meglett férjes asszony vagyok, akinek a szíve nem bírja az izgalmakat. – Amint kitalálok valamit, te leszel az első, akinek szólok – ígérem. Látszik, hogy nagy kő esik le a szívéről. – Lent van, a tároló rekeszben. Mindjárt hozom. Iva Lou nem tudja, hogy elhagyom Big Stone Gapet. Itt töltöttem az egész életemet, ideje, hogy változtassak. Kihívás elé akarom állítani magamat. Szeretném látni, milyenek másutt az emberek, meg akarom ismerni őket. Kalandra vágyom. Igen, még szerelmes is szeretnék lenni! Azt hiszem, visszatérek a gyökerekhez, megkeresem az enyéimet. Olaszországba utazom. Még az is megeshet, hogy annyira megtetszik, hogy örökre ott mara-



dok. Fiatalságom utolsó pillanatait élem; nem akarok tovább várni arra, hogy fiatal legyek. Alaposan megnézem a mozgókönyvtárat. Lehet, hogy most vagyok itt utoljára, és minden részletet az emlékezetembe akarok vésni. (Most, hogy elszántam magam az utazásra, a holnap is késő.) Emlékezni akarok a zöld szegélyes rózsaszín műanyag polcokra, a gumiszalagra, ami menet közben a falhoz rögzíti őket, a három összehajtható székre, amelyeket a könyveknek támasztanak, ha nincs rájuk szükség, a fehér műanyag poharakra, a kávészacskóra, a kölcsönző bélyegzőre, a visszapillantó tükörre, amely előtt Iva Lou festeni szokta magát, és elsősorban és mindenekelőtt a mozgókönyvtár illatára. – Tessék, Ave. – Iva Lou kifogástalan állapotban nyomja kezembe az utazási rovatot. Nála jobb könyvtáros tényleg nem él a föld kerekén. Fantasztikusan vigyáz a könyvtári anyagokra. – Bocsánatkéréssel tartozom neked, Ave. – Miért? – Nem szóltam előre, és az esküvőmön a nyakadba zúdítottam a jó öreg Jack Macet. Gyerekkoromban sem szerettem, ha belém erőltetnek valamit, és ezzel ma is így vagyok. Említenem kellett volna, de azt hiszem, elsodortak az események, és egyszerűen megfeledkeztem róla. – Semmi gond. Ne izgasd magad. – Miért húzzák úgy fel magukat? Nem járok Jack Mackel. Csak végigmentem vele a templomon Iva Lou után. Na és? Egyszer megcsókolt. Vagy kétszer. A partin. Nagy dolog. Nem én vagyok az első, akivel ez megesett. Azóta szinte eszembe sem jutott. Kényelmesen elhelyezkedem a székemen, és olvasni kezdek. – Szóval hova készülsz? – kérdezi Iva Lou. – Olaszországba. – Olyan messzire? – mereszti tágra a szemét. – Mikor? Amint lefoglalom a jegyet. Hatásos hirdetésekre hívja fel a figyelmemet. Az egyiken megakad a szemem. A szöveg így szól: „GALA NUCCIO KÖRÚTJAI: ÍGY BIZTOSAN NEM KÉSI LE A HAJÓT! Utazzon Galával – minden útja szórakoztató!” Nagy fény-kép Gáláról, aki velem egykorúnak látszik. Teátrális külsejű olasz asszony. Bonyolult frizurája van: fejére tornyozott fonatai úgy hullnak alá, mint a kígyók. Nagy barna szeme Sophia Lorenére emlékeztet, az alakja, mint a homokóra. Egy gondola közepén áll Velencében, karja a levegőben. A gondolán lebegő zászlón a körutazás árai. Megfizethetőek. Egy személyben találtam rá az utazásszervezőmre és az idegenvezetőmre! Iva Lou nagyon örül. Azt mondja, szívesén menne ő is, de most félre kell tennie az európai úttal kapcsolatos álmait, és újdonsült férjével kell törődnie. Hazamegyek, kényelmesen elhelyezkedem Fred Mulligan foteljában, és felhívom Gala Nucciót. Kétszer kicsöng a telefon, aztán: – Frank, te mocskos disznó, ne hívj fel többet! Végeztem veled! Kész, vége! Nincs több közünk egymáshoz! – Biztos téves számot tárcsáztam – suttogom. – Ki beszél? Nem, nem. A francba. Azt hittem, a magánvonalamon csörög. Két készülék is van itt, és időnként összekeverem őket. – Gala Nuccióval beszélek? – Igen. Elnézést kérek a kifakadásomért. Sosem szoktam így beszélni. De ha az a maffiózó magát verné át úgy, ahogy velem tette, maga is tüzet okád-



va kapná fel a kagylót. – Felsóhajt. Hallom, hogy nagy slukkot szív a cigarettájából. Akcentusa a harmincas évekbeli krimik viharedzett New York-i szőkéire emlékeztet. – Jól van? – kérdezem teljes komolysággal. Erre elneveti magát. – Férfiak. Maga nő, nem? – De igen, assz'nyom. – Akkor tudja, miről beszélek. – Ne is folytassa – felelem kedvesen. Valójában az utam megszervezéséről szeretnék beszélni. Kérdezősködni kezdek a szervezett útjairól, de Gala Frankról akar beszélni. – Kisebb megszakításokkal kábé négy éve járok Frankkel. Elvált, három gyereke van, persze kis szörnyeteg mindegyik. És ritkán találkozunk. A munkájára hivatkozik meg a gyerekekre, de ezt a rizsát már régen nem kajálom meg. A címadó dal a „Rúzs az ingén”. Ismeri? – Megint beszívja a füstöt, és New Jerseytől idehallom, amikor kifújja. – Hogyne. Örökzöld sláger. – Hát persze. Még ma is divatos. Miben lehetek a szolgálatára? – Olaszországba szeretnék utazni. Beszélek olaszul. – Mi vagyok én, valami isten háta mögötti bunkó? Mit érdekli, hogy beszélek-e olaszul? Vagy nyelvvizsgát kell tenni, mielőtt az ember kifizeti a részvételi jegyet? – Több körutam is esedékes. A görög szigeteket is bele akarja venni? – Nem, csak Olaszországot. Észak-Olaszországot. – Aha. Velence, Milánó és feljebb. Ilyet is szervezek. Fakultatív kirándulás Santa Margheritába a parton. Azt ki ne hagyja. Isteni. – Nagyszerű. Talán küldhetné nekem néhány prospektust. – Szívesen. – Gala lelkesen fújja a füstöt, mialatt megadom a címemet és egyéb adataimat. Meglepi, hogy én is olasz vagyok, és a virginiai hegyek közt élek. Ilyesmiről még sosem hallott. Azt válaszolom, hogy a hosszú repülőül alatt majd elmondom a történetemet. Őszinte érdeklődés csendül ki a hangjából. – Nahát, Ave Maria! Ma igazán szerencsés napja van fújja tovább a füstöt. – Miért? – A három hét múlva induló észak-itáliai körutamon van még egy hely. Mit gondol, össze tudna készülni addigra? Pánikba esem. Hiszen annyi még a tennivaló. Nem vakációra megyek, hanem egy sorsfordulóval felérő utazásra! Rengeteg dolgot kell még itt elintéznem: a bolttal, a házzal és minden mással kapcsolatban. De talán ez égi jel, hogy gyorsan és tisztán zárjak le mindent. Talán ha nincs sok időm gondolkozni, akkor nem töprengek a részleteken. Talán most az egyszer fejest ugrom egy lehetőségbe, és meglátom, mi lesz. – Össze. – Szuper. Fel is írtam. *** Nyugodtan intézem az ügyeimet. Rájöttem, hogy ha korán kelek, sokat el tudok intézni. Anélkül, hogy elárultam volna magamat, sikerült összecsomagolnom a házban, bevásárolnom az útra és ellenőriznem a patikát. Nem akarom mások véleményét hallgatni a döntésemmel kapcsolatban; azt szeretném, ha ez csakis és kizárólag az én döntésem lenne. Írtam Mariónak, és



megkérdeztem, akar-e találkozni velem. Ha igen, mikor kereshetem fel Schilparióban. Még nem kaptam tőle választ. Írtam anyám családjának is – boldogok, hogy meglátogatom őket. Fényképet még nem küldtem. Az Iva Lou esküvőjén készült képek borzalmasak, nem mutatom meg őket senki emberfiának. A kalap és a ruha egyszerűen rémes, egyiket sem veszem fel többet. Még senkinek sem említettem, hogy elutazom. Talán Theodore-nak szólok előre, de csak akkor, ha találok rá alkalmas pillanatot. Úgy tervezem, hogy találkozom a családommal, és átgondolom választási lehetőségeimet. Egy dologban vagyok csak biztos: soha többé nem térek vissza Big Stone Gapbe. Ez már nem az én világom. Anyám meghalt. A patika és most már a ház is Pearl ügyes kezébe került. Pötty új embert talált a mentőcsapatba. Az előadást bárki megrendezheti. Semmi sem tart itt. Ideje továbbállni, * ** A Post címlapján vastag betűs szalagcím: FILMSZTÁR JÓ-KORA ÖSSZEGET AD AZ MFK-nak. Megtudom, hogy Elizabeth Taylor olyan hálás volt a Magányos Fenyő Kórház személyzetének, amiért elmozdították azt a csontot, hogy ötezer dolláros adománnyal növelte a sürgősségi aláírni. Hátralapozok az újságban az apróhirdetésekhez. A héten feladtam egyet; anyám Oldsmobile-ját hirdettem meg. Bámulatos, mi mindent el tudok intézni, ha egyszer nekidurálom magam. Készítettem egy listát a vagyontárgyaimról, és mindent eladok, amire nincs szükségem. Most már csak Pearllel kell beszélnem. Megbeszélésre hívtam össze Iva Lou-t, Nellie-t és Pearlt Lew irodájába. Útközben benézek a Szendvicsbárba, veszek néhány szendvicset és pár üveg üdítőt; munkaebédet terveztem. Delphine Moses ráadásul hozzátesz egy jó adag süli krumplit – ez régi szokása –, és megjegyzi, hogy nagy hatást tett rá Elizabeth Taylor bőkezűsége. – Az ember nem is várná el ezt egy filmsztártól – jegyzi meg. Inez karcsúbbnak látszik. Pearl rávette, hogy lépjen be a Súlyfigyelők közé, és az eredmény lenyűgöző. – Fantasztikusan nézel ki, Inez! – Kösz, Ave. Tudod, évek óta nem éreztem ilyen jól magam. És imádom a kis brosúrákat, recepteket és hasznos ötletéket, amiket a Súlyfigyelőknél adnak. Pam Sumpter, a vezetőnk ötven kilót fogyott, tehát tudja, milyen nehéz leadni. Minden héten megmutatja az „előtte” képét. Felnagyíttatta, és a csoportterápia előtt kiteszi egy állványra. Az agyamba vésem, és ez megacélozza az akaraterőmet. A fogyás teljesen megváltoztatta az életemet. Azt hiszem, nála sem maradt észrevétlen – int Lew belső szentélye felé. – Nagyszerű! – Miközben bemegyek Lew irodájába, rádöbbenek, hogy talán ez a leghosszabb beszélgetés, amit eddig Inezzel folytattam. Inezt mintha kicserélték volna. És Lew mosolyog. Miért is ne tenné? Megint rendszeresen túráztathatja a helyre kis versenyautóját. – Hogy vagy? – Jobban. – Úgy ragyog, mint egy férfi, akit neje őnagysága rendszeres figyelmében részesít. – És te? – Remekül. – Úgy is nézel ki. Pearl lép be; elfelejtette levetni a patikai köpenyét. Motorrobajt hallunk, amit az ékszíj zümmögése követ, majd csend; megérkezett Iva Lou a moz-



gókönyvtárral. Végül gardénia illat száll a levegőben, amiből tudjuk, hogy Nellie Goodloe belépett a várószobába. Lew kikiabál Nellie-nek, hogy jöjjön be, én pedig megterítek. Iva Lou libben be, és mindenkit sorba csókol, de látom rajta, hogy kicsit ideges. A lányoknak fogalmuk sincs, miért hívtam ide őket, és lássuk be, sosem kellemes egy ügyvédi irodát felkeresni. Igyekszem minél barátságosabban és fesztelenebbül viselkedni, de az étel is csak bizonyos mértékig szolgál szíverősítőként. – Gondolom, mindannyiótokat izgat, miért hívtalak ma össze benneteket. Nellie és Iva Lou bólintanak, Pearl pedig az ő példájukból okulva szintén bólint. Felnőttes viselkedését nagyon kedvesnek találom. – Elhagylak benneteket, lányok. – Csak nem vagy beteg? – aggódik Iva Lou. – Nem, nem, nem haldoklóm. – Látszik rajtuk a megkönnyebbülés. – Tudjátok, hogy hiszek a kínai arcjóslásban. Bár te talán nem hallottál róla, Nellie. – Kicsit megcsóválja a fejét; nem érti, mi ütött belém. – Minden arc egy térkép. Az én arcomról egy olyan nő történetét lehet leolvasni, aki harmincötödik éve küszöbén gyökeresen változtat az élete folyásán. Jól tudjátok, hogy az elmúlt hónapok során több megpróbáltatás is ért. A végzet avatkozott az életembe. Sokat elmélkedtem rajta, de végül úgy döntöttem, hogy üstökön ragadom a sorsomat, és kiókumlálom, miért is vagyok ezen a földön. Nem akarom, hogy továbbra is megtörténjenek velem a dolgok. Én akarom megválasztani a jövőmet. – Pontosan ezt tettem én is a harmincötödik születésnapom körül – szakított félbe Iva Lou. – Akkor szereztem két év után diplomát a Közösségi Főiskolán, és kezdtem eljárni a mozgókönyvtárral! – Na látjátok. Iva Lou tudja, miről beszélek. Előbb-utóbb mindenki felteszi magának az élet nagy kérdéseit. Van, aki fütyül az igazságokra, mások viszont pontot tesznek a múlt végére, és valami egészen másba kezdenek. Én az utóbbit választottam. – Jól teszed – jegyzi meg Nellie Goodloe, mert úgy véli, mondania kell valamit. – Köszönöm. Néhány hónapja Pearl Grimest a gyámságom alá vettem. Ráírattam a Mulligan Patikát. – Pearlre pillantok. – Vagyis rád. De akkor még nem mondtam el, hogy az egyezségben a házam is benne van. – Nekem adta a házát? – Igen, Pearl. A ház is a tied. – Pearl Lew-ra néz, aki egy bólintással megerősíti az állításomat, és rámosolyog. – De… miért? – Elmegyek a városból, és úgy gondoltam, örülnél neki. Pearl nem jut szóhoz. Tudom, mit jelent számára, hogy a városban élhet. Az iskolához közel. Telefonja lehet. Meghívhatja a barátait. Ennél jobb nem is történhet vele. Még a patikánál is jobb. Nellie-re és Iva Lou-ra nézek, akik nem kevésbé elképedve néznek rám. – Pearl most töltötte be a tizenhatot, és tizennyolc éves koráig nem kerülhet a nevére a két ingatlan és a többi vagyontárgy. Itt léptek be ti ketten a képbe. Szeretném, ha a törvényes gyámjai lennétek. Lew kitalált egy megoldást, ami nekem is tetszik. Ti ketten vigyáztok erre a gyerekre, és az üzleti döntéseiben tanáccsal látjátok el. Szolgálataitokért anyagi ellenszolgáltatásban részesültök.



– Még sosem irányítottam egy vállalkozást – csipog közbe Iva Lou. – Könyvtáros vagy. Szervezetten végzed a munkádat. Egy bizonyos rendszer szerint dolgozol. Pearlnek szüksége van rendszerre. Ebben segíthetsz neki. – És én? – kérdezi Nellie. – Én csak háztartásbeli vagyok. – Téged azért választottalak, Nellie, mert jó ízlésed van. És Pearlnek meg kell ismernie az élet kifinomultabb oldalait. Segíthetsz abban, hogyan rendezheti még szebben a kirakatot, megtaníthatod a munkaebédek etikettjére vagy a különböző emberekkel való bánásmódra. Nellie kihúzza magát. Eddig meg sem fordult a fejében, hogy piacképes adottságokkal rendelkezik. Most már ezt is tudja. – És a mamámmal mi lesz? – kérdezi Pearl. – Anyád kiváló asszony. Szeret téged, kifogástalanul gondoskodott eddig rólad, és fog ezután is. Megbeszéltem vele mindent, és egyetért azzal, hogy a dolognak ezt a részét Iva Lou és Nellie intézze. Amikor beszéltem vele, mindig csak azt hajtogatta, azt akarja, hogy boldog légy. – Pearl szemét elfutja a könny. – Igen, assz'nyom. Minden jó anya ezt akarja – áll mellém Nellie is. – Izgatott, hogy beköltözhet veled a városba. Közelebb leszel mindahhoz, ami segít, hogy megállj a magad lábán. Támogatja a tervemet… – Lew-ra nézek, és úgy döntök, közös az érdem –, a tervünket. – Elköltözöl, Ave Maria? – kérdezi Iva Lou. Egészen odavan. – Nem kell ezen szomorkodni, lányok. Egész életemben Itt éltem, csodálatos éveket töltöttem itt. De ideje megnézni, milyen a világ másutt. Szerencsét kell próbálnom, ki kell derítenem, milyen fából faragtak. Remélem, megértitek. – Mikor kezdünk? – kérdezi Nellie. – Hétfőn. – Micsoda? Jesszusom, rám hozod a frászt, Ave! – Iva Lou elképedve zöttyen hátra a székben. – Visszatér még valaha? – kérdezi Pearl. – Biztosan ellátogatok ide. Nem válok köddé, mint a drága jó Liz Taylor. Visszajövök még. Intek, hogy lássanak hozzá a Lew íróasztalán feltálalt ebédhez. – Együnk – mondja Lew. – A papírokat később is aláírhatjuk. Asztalhoz ülünk. Nemigen beszélgetünk. Eszünk. Az egyszer biztos, hogy Delphine remek szendvicseket készít. Nellie kibont egy papírszalvétát, és finoman az ölébe teríti. Pearlhöz fordul, aki a pulykát szedi le a szendvicséről, és neki is ad egy szalvétát. Pearl kibontja, és elegánsan az ölébe teríti, ahogy Nellie-től látta. *** A ház berendezésének összecsomagolásakor az a legnehezebb döntés, hogy vajon mihez kezdjek mama varró holmijával. Azt tudom csak biztosan, hogy a gombos-dobozát megtartom. Gyerekkoromban ezzel játszottam, a gombok sziklák voltak, ha felfedezőt, ékszerek, ha királykisasszonyt játszottam. A műanyag gombokat már csaknem mind kidobtam, csak az antik és anyaggal bevont gombokat tartottam meg. A doboznak nincs súlya, bármikor betehetem a bőröndöm sarkába, és a szememben szimbolikus jelentősége van a gomboknak. Amikor mama varrt valamit, utoljára a gombokat



varrta fel. A gomb volt az utolsó simítás, az alkotás befejező mozzanata. Nem dobhatom el őket. Tudom, hogy ennek könnyebben kellene mennie. Normális ember nem ragaszkodik anyagmaradékokhoz és fel nem használt végekhez. De én igen. Minden darab olyasmire emlékeztet, amit mama varrt. Van egy vég lila szatén, amiből az óvodai betlehemes játékhoz a pásztorköpenyemet varrta. A mentazöld pettyes svájci szövetből készült a hetedikes május elsejére a ruhám. A középkék gyapjúszövet a szurkolói szoknyámból maradt, a rubinvörös gyapjúból meg a szoknya szegélyét varrta. A piros zsinór és paszomány akkor maradt, amikor Bobby Necessary zenekari egyenruháját készítette. 1969-ben Bobby anyja nagy titokban átjött hozzánk, és mamának könyörgött, hogy varrjon Bobbynak egyenruhát. Bobby olyan tagbaszakadt fiú volt, hogy a méretében nem kaptak készruhát. Emlékszem, mama mennyit kínlódott azzal az egyenruhával. De amikor a meccs szünetében Bobby kivonult a klarinétjával, senki sem mondta volna, hogy az egyenruhája nem konfekció. Tökéletesen egyezett a többiekével. Több vég sötétvörös, kék és arany pamutbársony is van. Mama nagyon szerette a bársonyt, erős, elegáns anyagnak tartotta, és az volt a véleménye, hogy érdekesen mutat. Összegyűrte és elengedte az anyagot, hogy érzékeltesse, hogyan játszik a fény a redőknél, hogyan kölcsönöz neki csillogást és mélyíti el a színét. Mennyi mindent varrt nekem bársonyból! Szoknyát, nadrágot, kabátot, még ágytakarót is. Csodaszép ágyneműben, csupa pehely ágyban aludtam. Mama odahaza Olaszországban ugyanilyen ágyhoz szokott, és azt akarta, hogy az enyém is ilyen legyen. Amikor később ágyneműt vásároltunk, mama mindig megszagolta a vásznat. Az illatból meg tudta állapítani a vászon minőségét. Azt mondta, inkább van egy váltás négyszázas fonalszámú ágyneműje, mint tíz váltás kétszázas. Aludtam másutt olcsóbb ágyneműben; higgyék el, megérezni a különbséget. Még a kedvenc esti mesém is anyagról szólt! Mama elmesélte nekem az itáliai Fortuny család történetét, akik szövőgyárat alapítottak, és világhírt szereztek vele. Elmondta, hogyan találták fel a mindkét oldalán használható bársonyt (mama ezzel dolgozott legszívesebben), hogyan kísérleteztek a szabásmintával, a bársony hímzésével; vízjellel látták el, sőt meg is perzselték! Mese közben elképzeltem a Fortuny gyárat és a munkásokat-munkásnőket, ahogy lefejtik a gubókról a selyemszálat, ahogy a nyersselymet szabászasztalokra terítik; magam előtt láttam az áztatást, nyújtást, vasalást és szabást. Mama azt mondta, hogy ha egy tisztességesen szőtt anyagra vigyáznak, az idők végezetéig eltart. Azt hiszem, igaza volt. Gondoljunk csak a középkori faliszőnyegekre, vagy akár a torinói lepelre. A jó anyag, amelynek gondját viselik: maga az örökkévalóság. Ismerek néhány asszonyt, akik fent a mélyedésekben tűzött ágytakarót készítenek, de inkább olyasvalakinek adnám az anyagokat, aki magas fokon műveli az ágytakaróvarrást, és igazán értékelné anyám anyagait. Végül Nan Harangvirág Gilliam MacChesney mellett döntök. Mrs. Mac a környék egyik legjobb ágytakaróvarrója. Vitorlavászonba csomagolom a végeket. Mama sosem csavarta őket nejlonba; azt mondta, akkor nem lélegzik az anyag. Büszke lenne rám, hogy ezt nem felejtettem el. Mindent bepakolok a dzsipbe. Mire elkészülök, alig marad hely, hogy beüljek.



Közben vacsoraidő lett. Nem értem, hova tűnt a nap; reggeli után fogtam munkához, és úgy érzem, mintha azóta csak percek teltek volna el. Cracker's Neckbe kellemes az utam, minden csupa zöld. Estefelé a MacChesney-ház sokkal nagyobbnak látszik; barátságos menedék a hegyen, és nem csupán négykéményes, egyszerű kőház, amilyen a nappali képe. Ablakain fény árad ki, és mind a négy kéményből füst göndörödik. Nagyon hívogató. Beállok a ház elé. Nem látok kóbor kutyát; persze tavasz van, sok eső esett, a hegyi patakok megduzzadtak. Egy-egy véget jobbról-balról a vállamra vetek. Jack Mac teherautóját sehol sem látom. Nagyon helyes. Szépen beadom az anyagot, és elhúzom a csíkot. A szúnyoghálós ajtón át belátok a házba. Mögötte nyitva a bejárati ajtó. Beszélgetésfoszlányokat, nevetést hallok. Mrs. Macnek vendégei vannak. Először arra gondolok, hogy visszateszem a két véget a kocsiba, és majd máskor visszajövök, de már késő. A kutya a konyhaajtóban áll, és torkaszakadtából ugat. Mrs. Mac kikukkant a konyhaajtón. – Ki jár ott? Beszéljen, különben lövök! – Hangos, gyöngyöző kacagás a konyhából. – Nehogy keresztüllőjön, assz'nyom. Csak én vagyok, Ave Maria. – Síri csend. – Hm, tulajdonképpen máskor is visszajöhetek. Jó éjt. – A végek súlya alatt úgy süppedek a talajba, mint egy szög, ezért sarkon fordulok, és a végekkel bohóckodva elindulok a veranda lépcsőjén. Véletlenül csaknem benyomom a szúnyoghálót. – Hoppá! Egy pillanat – szól ki Jack Mac. – Várj egy percet. A francba is, itthon van. Biztosan hátul parkol; sötét van, nem láttam. – Csak anyagot hoztam az édesanyádnak. Anyámé volt, és nem akartam kidobni; gondoltam, felhozom neki, hiszen olyan gyönyörű takarókat varr. – Elcsuklik a hangom. Mennyire utálom az ilyesmit! Miért kell túlmagyaráznom? Haza akarok menni. Jack Mac közben már a verandalépcsőn áll, leveszi vállamról a végeket, és óvatosan lefekteti őket a verandára. – Még egy csomó van a dzsipben. – Segítek én is – szólal meg egy ismerős hang. Theodore. Mi az ördögöt keres itt? Szívesen nekiszegezném ezt a kérdést, mert ő a világon a legjobb barátom, de nem tehetem, mert nyugodt, fesztelen hangnemet választottam Jack Mackel szemben, és az előadás közepén taktikát változtatni maga lenne a halál. – Szia, Theodore – köszönök, mintha a legtermészetesebb dolog lenne, hogy itt találom Cracker's Neck Hollerben, a MacChesney családnál. – Még a dzsipben is van – közli Jack Mac Theodore-ral. Velem jönnek a dzsiphez. – Ezt az egészet te raktad be egyedül? Miért nem hívtál? – kérdezi Theodore. Hogy van bőr a képén! Itt csak én tehetnék fel kérdéseket. Például azt, hogy: Mit keresel itt? – Nem kell segítség, gyerekek? – érdeklődik egy női hang, de nem Mrs. Mac. Nem kérdezem, ki az, csak várok. – Azt hiszem, elboldogulunk, Sarah – kiabálja Jack Mac. Ki az a Sarah? Mi folyik itt? – Hűvös lett – jegyzi meg egy másik női hang. Felpillantok a verandára: a fényben egy másik nő áll. A MacChesney-házban karcsú, csinos nők sorozatgyártásával foglalkoznak vacsoraidőben? Vagy közös randit szakítottam félbe? Megalázó helyzet. Theodore-nak randija van, Jack Macnek is, Mrs.



Mac pedig disznósültet készít nekik burgonyával, és mind a konyhában ülnek, nevetnek, beszélgetnek, és kirándulásokat terveznek a Cudjo barlangba vagy talán Észak-Karolinába, a Biltmore-udvarházhoz. Theodore felelős a túra- – vezetésért, Jack Mac a parkolásért. A nyakbavetős topot és kurta sortot viselő lányok semmiért sem felelősek. Ők azért vannak itt, hogy élvezzék a dolgot. Mulatságosak és vidámak! Pompás társaság! Nem követelődzők! És szellemesek meg aranyosak is! És ahogy látom, jó az alakjuk, hosszú, középen elválasztott hajuk selymes és egyenes szálú, és nem tesznek bele csatot. Az ilyen lányok haja szárításkor nem göndörödik be. Nem kell tervezgetniük, ó, nem! Egyszerűen csak beugranak a kocsiba, púderezve és frissen, a nap vagy az éjszaka bármelyik órájában készen állnak, hogy nekivágjanak az útnak, és jót mulassanak. Fesztelenek, nem veszekszenek, beszédesek, szexik és komolytalanok, minden valószínűség szerint sosem voltak depressziósak, nem kellett elszenvedniük a Nagy Alvás megaláztatását, és csörgőkígyók vére sem fröccsent rájuk egy evangelizációs összejövetelen. Nem bizony. Ezek a lányok olyanok, mint a fagylalt a marhasült után. Csupa édesség, könnyedség, egy nap pompás befejezése. – Jó sokat hoztál – jegyzi meg Jack Mac, miközben már harmadszor járja meg az utat a dzsip és a veranda között. Kiemelem az utolsó súlyos véget, a nyakamba veszem, mint a vízhordó rabszolgák a Ben Hur-ban. Ez az utolsó vég, és az sem érdekel, ha ezer kiló; fel akarom vinni a házhoz, hogy elhúzhassam innen a csíkot. Jack Mac és Theodore azonban másképp vélekedik. Kiszaladnak az udvarra, hogy segítsenek. – Majd én átveszem – utasít Jack Mac. – Persze, persze – adom át a véget neki és Theodore-nak. Olyan nehéz, hogy ketten bírják csak el. Lefogadom, hogy Sarah és a nyüszöge barátnője egy orsó cérnát sem bírnak felemelni. Mrs. Mac a verandán áll. A teherhordók apránként beljebb cipelik az anyagokat. Az udvar közepéről intek Mrs. Macnek. – Kösz mindenkinek, és jó éjt! – kiáltok oda vidáman. Sarkon fordulok, hogy beszálljak a dzsipbe. Szerencse, hogy sötét van, mert attól félek, elerednek a könnyeim, amint bedugom a slusszkulcsot a gyújtásba. – Nem, nem! – csicsergi a forró nadrágos görög kórus. – Maradj! – Sajnos, nem tehetem. Mennem kell. Theodore lejön az udvarra. Félhangosan, de keményen odasúgja: – Ne légy modortalan. A helyes lányok ősi bölcsessége: semmilyen körülmények között se feledkezzünk meg a jó modorról. Bár örökre itt hagyom a várost, szeretném, ha rendes emberként emlékeznének rám – aki annyi éven át voltam –, és nem közönséges bugrisként, aki még elköszönni sem tud. A dzsip egyébként is üres, és nincs más dolgom; meddig tart még ez a megaláztatás? Theodoreral visszaballagok a házhoz. – Hadd mutassam be Sarah-t, Ave Maria. – Sarah kezet fog velem. A keze puha, a körmét bugyi rózsaszínre festette. Ez a kéz még sosem emelt kétszáz kilós beteget a hordágyra, és tetőt sem foldozott. Töredezett körmű kezemet a zsebembe süllyesztem. – Szia, Sarah. – Ő pedig Gail. – Gail is üdvözöl. Még Sarah-nál is apróbb, már ha ez egyáltalán lehetséges. Elefánt nagyságúnak érzem magam, mintha minimum három fejjel magasabb lennék, és széles, mint az országút.



– Az Ave Maria nagyon érdekes név – próbálkozik Sarah. – „Üdvözlégy Máriát” jelent – mondjuk kórusban, Jack Mac, Theodore és én. – Az egy katolikus imádság, nem? – szúrja közbe Gail, remélve, hogy rém intelligens. – Igen, assz'nyom – válaszolom. Adja ég, hogy ettől jó öregnek érezze magát. – Maradjon itt vacsorára – invitál Mrs. Mac. – Sajnos, nem lehet. Szülői értekezlet van Pearl Grimes osztályában, és el kell mennem az anyja helyett, akinek most készítik az új fogsorát. – Gratulálok, Ave Maria. Ennél jobban már nem is tudnád elferdíteni az igazságot. Az értekezlet, a fogsor – miért nem mindjárt egy udvarló, aki sörrel és ropival vár otthon a tévé előtt? Theodore és Sarah zavartan néznek össze. A francba is. Hisz Theodore tanár! Tudja, hogy nincs értekezlet. – Én vagyok az új angoltanár a Powell Valleyben – szólal meg Sarah. – Nem is tudtam, hogy ma este értekezlet van. Sarah, az új angoltanárnő. Milyen irodalmi! Kíváncsi vagyok, forrónadrágot hord-e az iskolában is? – Ave valószínűleg magánjellegű megbeszélésre készül Mr. Cantrellhez – siet a segítségemre Theodore. Mint a régi szép időkben. – Így van – helyeselek. Szegény Gailre nézek, aki dideregve áll a verandán. – És te mivel foglalkozol, Gail? – Sarah húga vagyok. Lejöttem a hétvégére, hogy segítsek neki berendezkedni az új helyén. – Nagyszerű! – Tényleg remek. Egy piranha testvérpár becsörtet a városba, és azonnal kiszúrja magának azt a kél partiképes fiatalembert, akiben még van élet, és rögtön szőröstől-bőröstől felfalják őket. Miért nem tudták a pasijaik – akik zsebre dugott kézzel állnak, és végüket járó halként tátognak rám – kivárni, hogy kitegyem a lábam a városból, mielőtt összeálltak velük? Mi az ördög jár a fejemben? Hiszen mindkettőt visszautasítottam, és most nagyon örülök, hogy ezt tettem. – Most már igazán mennem kell – pillantok a csuklómra. Szuper. Reggel elfelejtettem felvenni az órámat. Ha szerencsém van, senkinek sem tűnt fel. – Köszönöm az anyagokat, kedves – hálálkodik szívből jövően Mrs. Mac. – Jó munkát kívánok. – A lányokhoz fordulok. – Menjetek be, hűvös van. – Ugye nem akarjuk, hogy ez a két ízletes falat tüdőgyulladást kapjon, és lélegeztető gépen haljon lassú kínhalált? Sarah és Gail rám mosolyognak, és Mrs. Mackel visszamennek a házba. Jack Mac és Theodore felajánlják, hogy elkísérnek az autómhoz. Megköszönöm, de nem fogadom el. Nem akarom, hogy bárki bárhova kísérjen. Mi több, senkire sincs szükségem! Maureen O'Hara vagyok a Buffalo Bill-ből; fél kézzel megbirkózom mindennel, amit az élet a pofámba vág. Beszállok a kocsiba, a gyújtásba dugom a kulcsot, és elfordítom. Hátramenetben kiállók, lehajtok a hegyről, és nem nézek bele a visszapillantó tükörbe. Nem sírok. Még csak sírhatnékom sincs. A szexi testvérpár az a lökés, amire szükségem van, hogy el tudjam hagyni a várost. Az élet nagyon szépen folydogál nélkülem is Big Stone Gapben.



Kilencedik fejezet Van valami végtelenül izgalmas egy csaknem üres házban. Amikor az ember a tárgyak nyújtotta kényelemre vágyik, ahogy én egész eddigi életemben tettem, eltüntetésük nagyon felszabadító érzés. Világéletemben úgy vigyáztam Fred Mulligan foteljára, mint a hímes tojásra, óvtam a foltoktól, nem ültem a karfájára, ritkán csattintottam le-fel a lábtartót. Azt akartam, hogy sokáig tartson. Amikor elvitték a házamból, megkönnyebbültem. Többé nem kell görcsölnöm miatta. Lyle Makin az idők végezetéig sörben és hagymás szószban fürösztheti. Élvezze. Használja. És ha már nem kell neki, tegye ki az utcára Ottonak és Worleynak. Távozásom után Pearl és Leah új bútorral rendezik be ezt a házat, az új otthonukat. Szerintem nem szülne jó vért, ha a régi bútoraim közé kellene költözniük. Új életet kezdenek, és nem szabad, hogy bérlőnek érezzék magukat a saját otthonuk falai között. Most látom csak a ház építészeti „csontvázát”. Eddig sosem tűnt fel. A padlódeszka egyszerű és mutatós. Az ajtónyílások íve szeszélyes. Romantikus kis ház – milyen különös, hogy most látom először ilyennek! Az ablakok nagyon szélesek, és szemmagasságban nyílnak. A súlyos függönyöktől megszabadultak és csak a rolók maradtak; erről jut eszembe, milyen fontos, hogy fény áradjon a szobákba. Akárhova megyek, ezt a szabályt nem felejtem el. Hanyatt fekszem az üres nappaliban, és a mennyezetet bámulom. Makulátlan fehérség tágas térsége; olyan, mint egy festmény. Elmém tisztára törlődik, ahogy belefeledkezem. Egy pillanatra mélységes elégedettség fog el; talán ahhoz hasonlít, amit az apácák és a szerzetesek éreznek imádkozás közben. Végtelenül megnyugtató csendben lenni. A házhoz vezető kerti út felől szaggató köhögést hallok, és egy pillanatig arra gondolok, Fleeta jön át, hogy a könyvelésről kérdezzen valamit, de ez a köhögés az övénél mélyebbről fakad. Csakis férfié lehet. Nem ülök fel, csak hasra fordulok, és a nyakamat nyújtogatom, hogy a levélbedobó nyíláson át megpillanthassam a veranda lépcsőjét. Pötty az. Bekopogtat. – Nyitva van. Pötty belép a házba, és megáll. Meglepi, hogy olyan csupasz minden, és láthatóan azt sem érti, miért heverészek a padlón, mint egy öreg macska. – Jól van? – érdeklődik. – Soha jobban. – Szeretném, ha velem jönne a kórházba. – Miért? – Otto szívrohamot kapott. Ezerszer utaztam már Pötty mellett a mentőkocsiban. Kifogástalan állapotban tartja. Feltűnik, hogy belül egy s más megváltozott. Az utódom máshova tette a csiptetős írótáblát. Elsősegélyládáját a két ülés közt tartja, nem az ülés alatt, ahova én raktam. Ragasztószalaggal emlékeztetőket tapasztott a műszerfalra. Ezt én sosem tettem. Otto arra kérte Worleyt, hogy a Magányos Fenyő helyett a Szent Ágnes Kórházba vigye. Amilyen babonás, jobban érzi magát a katolikus apácák keze között. Amikor Pöttyel megérkezünk, közlik velünk, hogy Otto az intenzív osztályon fekszik. A nővér hangjából kiérezzük, hogy súlyos a hely-



zet. Az ápolónők kiválóan értenek egy csomó dologhoz, de pocsék színésznők. Worley a bátyja ágya mellett térdel, és két kézzel kapaszkodik Otto bal kezébe, nem abba, amibe az infúziót kötötték. Egy Buster Keaton-film jut róla az eszembe, ahol Buster egy épületről lóg, és két kézzel csimpaszkodik megmentője kezébe, miközben levegőben kalimpáló lábbal azon van, nehogy lezuhanjon. Pötty az ágy másik oldalára megy, és Ottohoz hajol. Worley vállára teszem a kezemet. Látom, hogy sírt. – Mi történt, Worley? – A bátyám megebédelt. Aztán a ház mögé ment, és hányt. Megkért, hogy gyorsan hozzam el a Szent Ágnesbe. Aztán elájult. Amikor nem tért magához, betettem a teherautóba, és idehoztam. – Jól tette. – Kérem, ne engedje meghalni. Kérem! Bárcsak megígérhetném Worleynak, hogy Otto sosem fog meghalni. De nem hazudhatok neki, és nem járja hamis reményeket táplálni ott, ahol nincs remény. – Pötty elkíséri magát, hogy igyon egy kávét és egyen egy falatot. – Nem akarom itt hagyni! – Worley nagy szeretettel néz a bátyjára. – Csak pár percre hagyja magára, amíg beszélek az orvosokkal, és kiderítem, hogy van Otto. Tegye, amit mondtam, helyes? – Pötty elkíséri Worleyt. Ann Christina nővér, az intenzív osztály vezetője közeledik felém. – Hogy van Otto, nővér? – Lehajtja a fejét, jelzi, hogy komoly rohama volt, és int, hogy ne tegyek fel kérdéseket. – Beszélhetek vele? Hallja, amit kérdezek? – A nővér bólint, én pedig Otto füléhez hajolok. – Mi az ördögöt keres a kórházban, Otto? Gyöngén rám mosolyog. De a tekintete élénk. Az oxigénmaszkra mutat. Szeretné, ha levenném. Egy kicsit elmozdítom a maszkot, hogy a beszédhez levegőt kapjon. – Mondjon meg valamit Worleynak. – Persze. Lélegzés és beszéd váltakozik. Leemelem a maszkot, aztán visszateszem, amikor befejez egy mondatot. Otto szusszan egyet, majd folytatja. – Nem vagyok Worley bátyja. – Összezavarodom. Az emberek néha megbolondulnak, amikor a szervezetük beadja a kulcsot, de a hallucináció nem kísérőjelensége a szívrohamnak, mint ahogy az emlékezetkiesés sem az. – Hát akkor ki maga? – Az apja. Megmarkolom az ágy rozsdamentes acélkorlátját. Hideg. – Emlékszik Destryre? – Bólintok. – Destry volt az anyja. Szüléskor halt meg. Worleyt állami gondozásba akarták adni, de mama azt állította, hogy az ő gyereke, így maradhatott. – Worley nem tudja? Otto megrázza a fejét. – Maga kell hogy megmondja neki, Otto. Muszáj. – Lassan, nyomatékosan mondom, hangsúlyozom a magát. – Képtelen vagyok rá.



– Ugyan már. Épp most mondta el nekem. Meg tudja tenni. Muszáj megtennie. Otto mélyet lélegzik, és könnyes lesz a szeme. – Nem megy. – Miért nem? – Otto szorosan lehunyja a szemét, és azt reméli, mire kinyitja, meggondolom magam. Aztán kinyitja a szemét, és felnéz a mennyezetre. Alig hallhatóan suttogja: – Szégyenkezik majd miattam. Íme, a válasz. A rejtély, amit nem tudtam megfejteni. Anyám nem bírta elviselni a gondolatot, hogy szégyenkezem majd miatta, ezért hazudott nekem. A hazugság is jobb, mint ha az embert a saját húsa és vére taszítja el magától, amikor ráébred, hogy az, akit imád, nem tökéletes. – Hallgasson ide, Otto. Worley ezt a maga szájából kell hogy hallja. – Otto rémülten néz rám. Szívrohama volt, fájdalmai vannak, a halál küszöbén áll, és nem vagyok hajlandó teljesíteni az utolsó kívánságát. Nem lát tisztán. Meg kell értetnem vele. – A fenébe is, Otto. Fattyú vagyok, de nem a születésem körülményei miatt, hanem mert hazudtak nekem. Születésemet a hazugság mérgezte meg. Magának olyasmiben volt része, amiről sok ember csak álmodozik: egy igaz szerelemben. És Isten kegyelméből gyerekük született! A maga és Destry gyermeke. Hát nem erre gondolt egész életében? Nem Destryre gondolt? Nem adná oda mindenét, hogy még egyszer megölelhesse? Mi szégyellnivaló van ezen? Szerette Destryt. Ez szent dolog! – El akartam venni feleségül – suttogja Otto. – Akkor ezt mondja meg Worleynak. Mondja meg, mit tervezett. Mesélje el, Destry milyen életet akart a fiának. Bármit elmondhat, amire csak emlékszik. Megoszthat vele mindent. Ennél szebbet nem adhat neki. Otto kapkodja a levegőt. Egy nővér lép oda; a tekintetéből ez sugárzik: Miért izgatja fel a beteget? De Otto fogja a kezemet, és ebből a nővér is megérti, hogy Otto szeretné, ha maradnék. – Kérem, hívja ide Worleyt – mondom az ápolónőnek. Elmegy. – És most ne sírjon, Otto. Tisztázza ezt Worleyval. Ezt magától kell hallania, érti? Otto bólint, hogy megértette. Worley jön be, és rögtön Otto mellé siet. Megveregetem a hátát, és Ottora nézek. Otto belekezd a mondandójába. Összehúzom a függönyt az ágy körül, hogy kicsit magukban lehessenek. Kimegyek az előtérbe, és megvárom Pöttyöt. *** – Ha felgyújtom magam, akkor sem maradsz? – kérdezi tőlem Iva Lou egy sör mellett a Postakocsi Fogadóban. – Lyle biztosan elvágná a torkomat. – Lyle Makin az egész várost telekürtöli azzal, hogy Iva Lou micsoda nagyszerű feleség, és ezt Iva is tudja. A házasság rabszolgát csinált Ivából, aki ezt cseppet sem bánja. – Ahogy mondod. Élvezi a házasságot. Ballard Littrell dülöngél el mellettünk, hogy a konyha közelében keressen szabad asztalt. – Megint berúgtál? – kérdezi Iva Lou Ballardtól. – És ha igen? – vigyorog Ballard, és lezöttyen egy asztal mellé. – Látod, miről maradtál le? Hogy min mehet keresztül az a szegény felesége. Minden asszonyi szenvedés mélyén egy üveg van – húzza meg a sörét Iva Lou.



– Egyébként mi történt a fülével? – Az a hír járta, hogy egy féltékeny szerető verekedés közben levágta. De szerintem ezt a pletykát Ballard indította el. Lyle azt mondja, hogy a bányában bekapta az aknafúró, és egyből levágta. Miért kérdezed? – Ez volt az utolsó megválaszolatlan kérdés, ami Big Stone Gappel kapcsolatban izgatott. – Egy csomó ember visszaadta a szerepét a drámában, mert az idén nem te rendezed. – Ugyan már. Nem vagyok én rendező. Csak követem az utasításokat, amiket Mazie Dinsmore a súgókönyvébe írt. Könnyen találnak mást a helyemre. – Ehhez nem tudok hozzászólni. De Theodore Tipton ma reggel felmondott. – Ne már! Hisz rajta áll vagy bukik a műsor! – Nekem mondod? Hosszú nyarunk lesz most, hogy Theodore felmondott és Tayloe Slagle megpróbálja ledolgozni a terhesség alatt felszedett kilókat. Theodore szuper állásajánlatot kapott. – Igazán? – A Tennessee-i Egyetem hívta meg karvezetőnek. – Fantasztikus! – De fáj a szívem. Szerettem volna, ha Theodore velem közli elsőként. Korábban így volt. A piranhás éjszaka után átjött hozzám, de nem nyitottam ajtót. Talán ezt akarta elmondani. – A fura az, hogy nem a színházi érzékéért vették fel. Zseniálisnak találták az Elizabeth Taylor-filmek zenéjéből készített összeállítását. Mit szólsz? – Zseniális is. – Aztán itt az öreg Jack Mac, aki a legjobban csókol Big Stone Gapben. – Mi van vele? Iva Lou vállat von. – Mit hallottál? – Az új tanárnővel randizik. Fleeta látta őket fent a Karámban. – Pont erre van szüksége. Egy tanárnőre. A bányászat és a tanítás remekül összeillenek. – A kis Miss Pozitív! Minden jó, ha a vége jó. Istenem! – Így van, nem? – Kedveled Jack Macet. Valld csak be. Hányavetin vállat vonok, és felhajtom a sörömet. – Vagyis abban az értelemben kedveled, ahogy én kedveltem Wise megye férfilakosságának a felét. És ne beszélj mellé. – Fogjuk rá, hogy igaz. Miért ismerném be? Mi előnyöm származna belőle? – Szeretni valakit az egyetlen jó, amit egyik ember a másikkal tehet. Tudod, mi a véleményem a szexről. Bár meg kell mondanom, hogy a házastársi szex merőben más tészta. De istennek hála, finom tészta. – Elgondolkodtál már azon, miért teremtettek bennünket ilyennek? – Kit? – Hát minket. Nőket. – Fogalmam sincs, szívem-ó. Azt hiszem, a férfiakat jobban megértem, mint a nőket. A férfi állat marad egész életében. Amikor éhes, enni akar.



Amikor fáradt, aludni akar. És amikor időnként kanos, akkor nőt akar. Egyszerű – néz rám Iva Lou. – Tényleg csak ennyi lenne? – tűnődöm. – Állatok. Úgy ám. A férfiak komplikációmentes lények. És itt helyben tudományos bizonyíték is van rá. Bárki, aki azt állítja, nem a majmoktól származunk, még nem járt Veszett Kutya Mabe-bel. Versenyezhetne a subaszőnyeggel. Még a könyökén is nőtt szőr. *** Sokáig üldögélek Theodore háza előtt, mire összeszedem a bátorságomat, és az ajtóhoz lépek. Ha az ember hülyén érzi magát, minden lépés százszor nehezebbnek tűnik. Gondolom, csúsznom-másznom és esedeznem kell, hogy megbocsássa a piranhás éjszakát. Azóta nem is beszéltem vele. Tudom, hogy komolyan megharagudott rám. Rettegek ettől a pillanattól. De nagyon hiányzik; régebben mindennap beszéltünk. Megváltozott az életem nélküle, és ennek a változásnak nem örülök. – Ki az? – Ave Maria Mulligan. Helybeli patikus. Theodore megjelenik az ajtóban. – Volt patikus. – Csak péntekhez egy hétre leszek az. – Gyere csak be. Theodore beenged a házába. Elölről még sosem léptem be. Mindig hátulról jöttem, a konyhaajtón át. Miért nem kerültem most is hátra, ahogy kilenc éven át? Miért választottam a bejárati ajtót, mintha ügynök lennék vagy misszionárius? Miért csinálom? Miért emeltem falat magam és a legjobb barátom közé? – Hallottad, hogy állásajánlatot kaptam a Tennessee-i Egyetemtől? – Csodálatos. Benne leszel a tévében meg minden. A világon minden dicsőséget és hírnevet megérdemelsz. – Köszönöm. – Dühös vagy rám? – kérdezem fura hangon. – Igen – feleli nagyon felnőttesen. – Sejtettem. És én nem lehetek egy kicsit mérges, mert a hátam mögött összeszűrted a levet két bombázóval és felmentél velük MacChesneyékhez, és erről egy szót sem szóltál? – nyafogom. – Nem. – Theodore ki nem állhatja a nyafogást. Miért játszom ezt éppen azzal, aki a legjobban ismer? – Miért nem? – Nagyon érdekes ember vagy – kezdi Theodore. Életem során mindig rosszat jelentett, ha valaki azt mondta rám, hogy érdekes vagyok. – Nem akarsz kapcsolatot teremteni senkivel, de azt sem akarod, hogy akiket ismersz, kapcsolatba kerüljenek bárki mással. Mit gondolsz, miért van ez? – Először is nem így van. Az ember azt teheti, amihez kedve van. – Az ember? Ez vagyok én neked? Egy általános alany? – Nem, persze hogy nem! – Kezdjük itt. Mi vagyok én neked? Azt akarom válaszolni, hogy ő a legjobb barátom. Hogy ha az egész világ összeomlana, és csak egy embert menthetnék meg, akkor az ő lenne. Hogy belepusztulok a gondolatba, hogy elmegy, és a világegyetem egy másik pontján fog dolgozni, ahol nem beszélhetek vele mindennap. De miért más



ez, amikor én utazom el? Arra számítottam, hogy Theodore majd itt ül, és vár, amíg én nagyszerű kalandokat élek át, hogy visszatérhessek, és megérinthessem, mint egy talizmánt, és megbizonyosodjam afelől, hogy semmi sem változott? Nem, én a nyüszöge nővéreket látom magam előtt Jack Mac verandáján, ahogy a holdfényben citeráznak. A képtől elfut a pulykaméreg. Miért van az, hogy engem sosem választanak? – Nézd, nem tartozol nekem semmivel. Tudok én vigyázni magamra. – Nincs szükséged senkire. – Úgy van. Egyedül is erős vagyok. Nincs szükségem senkire. – Biztos, hogy nem Fred Mulligan az apád? – Váratlanul ér a kérdése. Kegyetlenségnek érzem. Theodore-nak elmeséltem minden szörnyűséget, amit Fred Mulligan valaha ellenem és a mamám ellen elkövetett, és most ezt vágja a képembe! De sosem szerezném meg neki azt az örömet, hogy lássa rajtam, mennyire megbántott. Ha valaki most látna, gondtalannak vélne. Ez az igazi erősségem, itt nyújtom a csúcsteljesítményt. Lehúzom a rolót, kikapcsolok, nem érzek semmit. Most is ezt teszem. – Te lennél az első a világon, akinek senkire sincs szüksége, Ave Maria. Ilyennek gondolod magadat? Te vagy a világon az egyetlen lány, akinek soha senkire sincs szüksége? Te valami egyedi skatulyát fogtál ki magadnak? – Miért teszed ezt velem? – Tessék, már kezded is! Látod, mit művelsz? Én teszek valamit, mert megkérdezem, hogy érzed magad. Mit érzel. Ez a dolgom. Szeretlek. – Persze, persze – forgatom a szemem, mintha ötéves volnék. – A szex nem az egyetlen módja, hogy kimutassuk a szeretetünket. – De azért jó lett volna! – Miért ordítok ezzel az emberrel? Nem az én pártomat fogja? Nem azt mondja éppen, hogy megérdemlem a szeretetet, akárcsak bárki más? Hogy természetes, ha az embernek szeretetre van szüksége? Hogy nyugodtan lehetek rémült? De már késő. Tudom, hogy Theodore igazán dühös, mert képtelen rám nézni. Miközben fel-alá járkál, nyugodtan így szól: – Nagy problémáid vannak, igaz? Komoly gondok, amiken el kell gondolkodnod. – Nekem van komoly problémám? És mi a helyzet veled? Azt hiszed, nem tudok másokkal kapcsolatot teremteni? – Most már torkom szakadtából ordítok, és biztosan a frászt hozom rá. Nem baj. Még hangosabban folytatom. – Te csak ne elemezgess engem! Elég ebből! Kilenc éven át hozzád akartam menni, de nem kellettem neked. Végül, nagy sokára megkéred a kezemet – szerinted mit kellett volna tennem? Hagyni csapot-papot, és egy szörnyű depresszió kellős közepén hozzád menni? És utána hogyan tovább? Lettem volna boldog? Talán a depresszió sem akadályozott meg abban, hogy szeresselek, és ne sózzak a nyakadba egy komplett őrültet! Kilenc évvel ezelőtt kellett volna elvenned, amikor még fiatal voltam, és nem tudtam enynyit! Lett volna valakim, aki szeretett volna, miközben életem legrosszabb dolgai megtörténtek velem. Átmentem rajtuk, méghozzá egyedül. Az ember nem tehet úgy, mintha nem egyedül kellett volna végigszenvednie mindent. Én átestem rajtuk. Nem várok érte dicséretet, de értsd meg, hogy amikor szerelemről van szó, akkor nem értek semmit! Nem tudom, mit kellene tennem egy férfival. Fogjak férjet? Szolgáljam? Aztán imádkozzam, hogy soha ne hagyjon el? Hogyan lehet ezt megtenni anélkül, hogy az ember belehalna? Hogyan?



Theodore elindul a konyha felé. Az ajtóban megfordul. – Kérsz egy kávét? Theodore díványán ülök, míg ő felteszi a kávét. Lenézek a blúzom gombjára. Nem emelkedik, süllyed, nincs szívdobogás. Semmi, csak egyenletes lélegzés, amely az eltitkolt, magunkba fojtott és kilenc éven át eltemetett érzések kipakolását követi. Megkönnyebbültem. Összegömbölyödöm Theodore díványán. – Te vagy a legjobb barátom, Ave Maria – mondja Theodore a konyhából. – Soha nem foglak elhagyni. Meg akarok szólalni, válaszolni akarok, szeretném elmondani, hogy én is ugyanígy érzek. De ehelyett sírva fakadok. Itt sírhatok. Biztonságban vagyok. *** A városból felhív a postahivatal vezetője, hogy ajánlott levelem érkezett. Megkérem, nyissa ki. Gala Nuccio elküldte a jegyeket. Boldog izgalom fog el az út miatt, és szörnyen ideges is vagyok. Csaknem naponta hívom Gálát, hogy az olaszt gyakoroljam, és az útról beszélgessek. Boldog, hogy én is a csoportban leszek, mivel beszélek olaszul. Nagyon jó telefonbarátnők lettünk. Sokat elmesélt az életéről. Frank, a barátja végre megkérte a kezét, de Gala nem tartja magát Maria von Trappnak, második feleségnek, aki bábszínházat játszik a mostohagyerekeivel. Gala úgy véli, Frank életében ráadásul továbbra is vannak más nők. Nem tudja bizonyítani, de Frank mindennapjaiból hiányzik a rendszeresség, és mindig telefonfülkékből hívja (a csélcsap férfi biztos jele, mondja, és igazat adok neki). Sosem volt olasz barátnőm, és nagyon élvezem a beszélgetéseinket. Egyformán gondolkozunk. Theodore-ral átmentünk a bevásárlóközpontba, és megnéztük a Szombat esti láz című filmet. (Két éve játsszák, de Kingsportban még mindig sokan kíváncsiak rá.) Sosem gondoltam, hogy ilyenek is lehetnek az emberek. Gala megnyugtat, hogy a film közegét pontosan ábrázolták, ő is ilyen környéken nőtt fel. Elbűvölőnek tartja, hogy déli akcentusom van. – Az ember nem számít arra, hogy egy olasz lány szájából hallja! – Mindent elmeséltem az elmúlt esztendőmről, és ő figyelmesen meghallgatott. Azt mondja, szerinte Theodore nem a Nagy Ő. Jack MacChesney már inkább. Azt feleltem, hogy már késő: Sarah és Jack sülve-főve együtt vannak. Gala meg sem lepődött azon, hogy Jack azonnal fogta magát, és más lány után nézett. – A férfiak egy napig sem bírják ki nő nélkül. A szemét gazembereket ilyennek teremtették. – Szavai még az után is a fülemben csengenek, hogy letettük a kagylót. Azt hiszem, ebben is igaza van. Arcot mosok, kirúzsozom a számat, és felkapom a kulcsaimat, hogy besiessek a városba. Már átirányítottam a leveleimet a postára, így otthoni tennivalóim a főzésre és csomagolásra zsugorodtak. *** Lapáttal kell kiásnom a levélládámból a postámat. Gyorsan átnézem. Zia Meolitól jött egy levelezőlap; egy sorban azt írja, mennyire vár már az egész család. Amióta először írtam neki, hetente legalább egy lapot vagy levelet kapok tőle. Megírtam, hogy Mariótól semmi sem érkezett az első és egyetlen levele óta, bár én már háromszor megírtam neki az érkezésem időpontját. Már le is mondtam róla. Szeretnék személyesen találkozni vele, de ha nem sikerül, ha nem akar látni, akkor nem töröm rá az ajtót. Kíváncsi lennék, hogy megemlített-e az anyjának. A nagyanyámnak. Istenem, de szeret-



ném megismerni! Butaság, tudom, de az egyetlen, amire mindig is vágytam, hogy legyen egy nagyanyám, akivel beszélgethetek. Nos, minél hamarabb megtanuljuk, hogy az életben nem kapunk meg mindent, amit szeretnénk, annál jobb. Már azért is hálás lehetek, hogy megismerhetem az ikernagynénéimet, a nagybátyámat és az unokatestvéreimet. Az ember ne legyen telhetetlen. A Mulligan Patika kirakata még sosem volt ilyen szép. Nellie a kirakat belső ajtaját élénk citromsárgára festette, és a terméktartókra papírpillangót tett, amitől a kirakat olyan, mint egy boldog terrárium. A kiégett neonmozsár helyén egy hatalmas P díszeleg – remekül felhívja a boltra a figyelmet. Otto és Worley csodálatosan rendbe hozták a téglaburkolatot. A bolt most valóban kifogástalanul fest, és ez nagyon boldoggá tesz. Fleeta napközben a patika üzletteréről gondoskodik, amíg Pearl be nem fejezi az iskolát, az a kedves nortoni úriember pedig beleegyezett, hogy hétfőnként és keddenként átjön – amíg nem találnak állandó patikust és kiadja a recepteket. Már meghallgattunk egy coeburni férfit, aki talán nyár elején tudna kezdeni. Nellie és Iva Lou máris szárnyuk alá vették Pearlt, bár Pearl panaszkodott, hogy Nellie szeret dirigálni. Azt feleltem, hogy ezt mondja meg Nellie-nek; Nellie bizonyára észre sem vette, hogy parancsolgat. Fleeta a pult mögött áll. A lábfogással, illetve a lábbeakasztással történő átemelés közti különbséget magyarázza egy fiúnak, aki szintén profi birkózódrukker lehet. Fleeta kikönyörögte, hogy a Birkózó Világszövetség lapjait is tartsuk, így most ezek is ott vannak az állványon. Igaza volt, mert az ifjabb fiúkorosztályokat csábítja be ezzel, akik sok cukorkát vesznek. Fleeta rajong a birkózásért. Visszaszokott a dohányzásra; azt mondja, nehéz leszokni, amikor a birkózóversenyek színhelyéül szolgáló arénákban mindenki füstöl, mint a gyárkémény. Mi több, az idegei teljesen kikészülnek, ha az a birkózó, akit biztat, vesztésre áll. Cigarettával nyugtatja meg magát. – Mit keresel itt? – kérdezi tőlem. – Csak benéztem. Hogy üdvözöljelek. – Nem kellene otthon lenned, lányom? – néz körül idegesen. – Otthon voltam, de átirányítottam a postámat, ezért bejöttem érte. – Aha. – Valami baj van? – érdeklődöm. – Nem, semmi. – Fleeta úgy szívja a Marlboróját, mintha gyorsan akarna felfújni egy lufit. – Mintha valami idegesítene. – Mondtam már, hogy minden rendben. Úgy ismerem Fleetát, mint a tenyeremet. Valami nem stimmel. Apróság is lehet, mondjuk, fogadást kötött Tornádó Calhounra vagy Légkalapácsra, és húsz dolcsival tartozik valakinek, vagy komoly dolog, mondjuk Portly beteg. Fleetáról tudni kell, hogy egyformán reagál mindenre, nála nincsenek fokozatok. – Ne nézz rám így. Nem gondolod, hogy haza kellene menned? – Fleeta! Mi folyik itt? – Jesszusom, békén hagynál végre? Fleeta még sosem beszélt velem ilyen hangon. – Tudod mit, Fleeta? Nem szeretem ezt a hangvételt.



– Sajnálom, Ave Maria. Komolyan. De most az egyszer higgy nekem. Muszáj hazamenned. – Valami baj történt Ottoval? – Az istenért, dehogy! Úgy működik a bypassa, mint egy kerti locsolócső. Fleeta összeszorítja keskeny ajkát, és folytatja a portörlést. Várok egy percet, de egy szóval sem árul el többet. Valami készül. *** Amikor hazaérek, Otto és Worley a kerítést javítják az elülső udvarban. Nevetnek, egymásnak adják a szerszámokat, kikérik egymás véleményét, hogyan lehetne legjobban kicserélni egy ócska sarokvasat. Megkérdem, hogy minden rendben van-e, és amikor beszámolok Fleetáról, csak a vállukat vonogatják. A bypassról kérdezem Ottot. Kigombolja az ingét, és a mellcsontja alatt vöröslő, szaggatott heget mutatja (ezt elengedtem volna). Az orvos elégedett az eredménnyel, és Otto virgoncabb, mint újkorában. Az orvos csodának tartja Otto felépülését. Szerintem inkább az igazság gyógyította meg a szívét. Amint megszabadult a rettenetes tehertől, amely évtizedeken át nyomasztotta, végre fellélegzett. Nem kapkod levegő után, amikor létrára kell másznia vagy emelget valamit, és nem rág már bagót sem. Otto új életet kezdett. Nemsokára barátnőt keres. Már szemet is vetett valakire Lee megyében. Sikerült kiderítenem, hány évesek a „fiúk”. Otto hatvankilenc, Worley ötvennégy. A városban mindenkit megdöbbentett a hír, mert azt gondolták, hogy fiatalabbak, és korban közelebb állnak egymáshoz. Worleynak nehezére esik Ottot papának szólítani, ezért változatlanul Ottonak hívja. A testvéri kapcsolat átalakulása apa-fiú viszonyra már nem jelentett ekkora kihívást. Otto eddig is vezető szerepet játszott kettejük kapcsolatában, így a napvilágra került titok nem befolyásolja mindennapjaikat. Worley nagyon boldognak látszik, és minden alkalmat megragad, hogy a hegyekben lakókat kérdezgesse, emlékeznek-e a kis Destryre, a gyönyörű melung lányra. Néhányan emlékeznek, és ez nagy vigaszt jelent Worley számára. Szólok nekik, hogy felmegyek csomagolni. A ház vidám látványt nyújt: Otto és Worley tojáshéjsárgára festették a falat, és minden szoba üde és makulátlan. A ruháimat az ágyra terítettem. Olaszországban az április elég hűvös, ezért tengerészkékben és törtfehérben tartott alapruhatárat csomagolok be: egyszerű vonalú nadrágot, amit anyám varrt, néhány vasalt blúzt, egy szoknyát, templomi viseletnek meg a bő, piros bársonykabátomat. Pearl öszszeszedett nekem egy csomó kozmetikai mintát, beletette őket egy csinos piperetáskába, amelyre – búcsúajándékként – a kezdőbetűimet hímezte. Bemegyek a fürdőszobába. Tiszta, fehér törülközőimet leszámítva teljesen csupasz. Vizet engedek a kádba. A mai napom teljesen szabad. Kellemesen ázom egyet a kádban, aztán majd próbaképp felveszem a sportos tengerészkék úti kosztümömet, és meglepem Theodore-t: moziba viszem Kingsportba. Amikor végignyúlok a meleg vízben, felnézek a tetőablakra, amely éveken át a kedvencem volt ebben a házban: ezen az ablakon át mindig láttam az ég egy darabkáját. –Mindegy volt, hogy felhők borítják vagy esik; minden időjárásnak megvolt a maga szépsége ezen az ólomüvegkockán át. Láttam a madarakat, vagy ahogy a felhők habos fehérről szürkére változnak, majd télen hótól súlyosak. Ez volt az én magán-időjárásjelzőm. Nemsokára



harminchat éves leszek. Harminchat! El sem hiszem. Néha tizenkilencnek érzem magam, máskor meg nyolcvanötnek. Mélységes elégedettség fog el. Biztosan van olyasmi, amin felhúzhatnám magam; például azon, hogy Mario Barbari nem óhajt velem levelezni. De most olyan rátekintésem van az életemre, mint még soha. Az elvárásaim már nem az egeket ostromolják, és ez mindenképp jó. Nem kereshetem a boldogságot magamon kívül, és nem teheti tönkre az életemet holmi levelek érkezése vagy elmaradása. Készen állok a változásra. Tudom, hogy ez az olaszországi utazás gyökeres változást hoz. És nem küzdök ellene. Amióta mama meghalt, hozzá imádkozom. Nem érzem, hogy mellettem lenne, azt azonban tudom, hogy a mennyországban van. Iva Lou mesélte, hogy az anyja halála után hat hónapon át minden körte kiégett, amikor felkapcsolta a villanyt. Akkor is, ha új körtét csavart be. Iva Lou hisz benne, hogy minden lélek – energiamező. Ha kommunikálni akarnak velünk, a mi energiaforrásainkhoz csatlakoznak. A lámpa tökéletes kommunikációs közeg, mert árammal működik, és az áram hasonló a túlvilági frekvenciához. Én csak azt tudom, hogy egyetlen körtét sem kellett kicserélnem ebben a házban, amióta mama meghalt. De azért mindennap imádkozom. Mama azt mondta, hogy akkor is imádkozzam, ha az ima csak gépies ismétlés. – Lehet, hogy ma nincs szükséged az imádságra – mondta de hidd el, egy nap mindenki rákényszerül. – Emlékszem a haldokló Gaspar tiszteletes arcára. – Hit – mondta. Remélem, egyszer rátalálok. Törülközőbe csavarom a hajamat, és kifestem magam. Teljes vakolással próbálkozom: hidratálókrém, hibajavító és szivaccsal felvitt alapozó. Pearl megtanított, hogyan sminkeljem magam, és meg kell mondanom, hogy olyan lesz tőle a bőröm, mint az alabástrom. Megmutatta, hogyan húzzam ki a szám szélét ceruzával, aztán hogyan fessem ki: ecsettel, és nem egyenesen a tubusból. A szemhéjpúder nem az én műfajom, így csak a szempillámat festem ki. Pearl szerint a hosszú szempilla az erősségem. Lehet, hogy igaza van. A tetőablakon beárad a napfény, és amikor leveszem a törülközőt, a naptól ragyog a hajam. Megszárítom, és nem göndörödik be. Ilyenkor még elég száraz az idő. Évente három olyan hét van, amikor a hajamat kordában lehet tartani. Ez az első hét. Hiányozni fognak a sima hajú hetek, de nem érdekes; a hajam azt csinál, amit akar, ha majd Velencében egy gondolában ülök. Mamának volt egy üveg Chanel No. 5-je az öltözőasztalában; mértékkel beillatosítom magamat. Tudom, hogy bármikor vehetek másikat, de ez az illatszer az övé volt, így minden cseppje kincs. Nem akarom elhasználni. Talán úgy érzem, hogy ha elfogy, mamának tényleg vége. Erősen rácsavarom az üvegre a kupakot. Lemegyek a földszintre. Otto és Worley a konyhában ülnek, és az ebédjüket fogyasztják. Elismerően füttyentenek. Egy pillantással igyekszem helyretenni őket, mire mind a hárman nevetésben törünk ki. – Csak éppen soha nem láttuk így kirittyentve, Miss Ave – mentegetődzik Otto. Igaza van. Tényleg nem láttak. – Pearl azt mondja, hogy később át akarja hozni a maga meg a mamája pár holmiját – mondja Worley. – Rendben van.



– Hova készül? – kérdezi Otto. – Gondoltam, átmegyek Kingsportba, moziba. Képtelen vagyok nyugodtan ülni, és várni, hogy péntek legyen. Muszáj csinálnom valamit. Otto és Worley egymásra néznek, és elmosolyodnak. – Valamit vicceset mondtam? – Á – mondja Otto. – Csak éppen mindig olyan szorgos volt, folyton rohangált. Furcsa, hogy most nincs mivel lefoglalnia magát. – Mindent becsomagolt? – kérdezi Worley. Bólintok. Csengetnek. Biztosan Pearl jött. Bár van kulcsa. Akkor meg miért csenget? Ajtót nyitok. Egy pillanatig olyan érzésem van, mintha álmodnék. A szúnyoghálón át ismerős arcot látok. Ez az arc jelenik meg a The New York Times utazáshirdetési rovatában minden áldott vasárnap. Más a frizura, a karját üdvözlésképp nem emeli a magasba, de ugyanaz az arc, nagy szem, széles mosoly, amely ugyanazzal a szívélyességgel és örömmel köszönt, mint a képen. Gala Nuccio! – Te vagy Ave Maria? – Igen. – Ó, istenem! Én vagyok az, Gala. – Besodor magával a házba, és megölel. Úgy kapaszkodunk össze, mint a testvérek; érdekes gondolat, hisz külsőre akár a testvérem is lehetne. Alakja akár az enyém, csak alacsonyabb nálam, és göndör a haja. Józanabb és kevésbé színpadias jelenség, mint a fényképen. – Mit keresel itt? – kérdezem anélkül, hogy elengedném. – Mielőtt elmondanám, csak annyit, hogy hidd el, fel akartalak hívni, hogy elmagyarázzam, de nem hagyták. – Némán megszólal a fejemben a kérdés, hogy „Ki nem hagyta?”, és miért tett meg Gala ezer mérföldet, hogy lásson, amikor két nap múlva a New Jersey-i Newark repülőtér „C” pogygyászfeladójánál teljes életnagyságban találkozhatott volna velem? Idegeim apró tűszúrások kíséretében bújnak ki a bőrömön. Iszonyatos félelem fog el. Gala, a testvérem, tudja, mi játszódik le bennem. – Ne félj! – mondja, mintha Mózes lenne, ha Mózes történetesen New Jerseyben nőtt volna fel. Átkarolja a vállamat. Otto és Worley a konyhaajtóban állnak, és némán figyelnek. Gala kihajol az ajtón, és int valakinek, hogy lépjen be. Az ajtóban a fényképen látott férfi áll: az apám, Mario da Schilpario. Egyik kezemet a szívemre szorítom, a másikat a számra, mintha meg akarnék bizonyosodni, hogy még mindig a testemben vagyok, és itt állok. Mario rám mosolyog. Pontosan úgy, ahogy a képen. Olyan magas, mint én, fekete haja göndör és sűrű, kevés ősz haj pettyezi. A szeme nagy és barna, a sarka kicsit felfelé kunkorodik, mint az enyém. Az alsó ajka kissé előreáll, ahogy az enyém is, de gödröcske van az állán, ami nekem nincs. Kifogástalan eleganciával öltözik: hosszú ujjú bézs kasmírpulóvert terített a vállára és kötött meg elöl, mint Jean-Paul Belmondo a francia filmekben. Elképeszt, hogy apám ennyire jól vasalt. Betanult angolsággal így szól: – Mario Barbari vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. – Megfogja a két kezem, és megcsókolja, aztán megölel. Nem lélektelenül, nem is szánakozva, mintegy „Bocs, hogy ennyi éven át nem voltam melletted”-szellemben, hanem őszinte örömmel. Tényleg örül, hogy megismerhet!



Végre igazi apám karjában vagyok. Akkor meg miért látom magam előtt Fred Mulligan arcát? Fredét, akit megtanított almát hámozni, römizni és bankszámlát nyitni? Fred Mulliganét, akiről azt hittem, sosem szeretett, mert túl sokszor kérdeztem, hogy „Miért?”. Fred Mulliganét, aki anyámra hagyta mindenét, amikor meghalt, tudva tudván, hogy egy nap minden az enyém lesz. Fred Mulligan, aki nem tudta, hogy hogyan NE bántson meg, mert neki is hazugságban kellett élnie. Amikor elsírom magam, Gala is elpityeredik. Apám is könnyezik, de nem szégyenében, hanem együttérzéssel, mintha tudná, milyen fontos nekem ez a pillanat. Mario ugyanolyan csodálattal vesz szemügyre, mint én őt. Az életben sokkal imponálóbb jelenség, mint a fényképen. Szakítok rá időt, hogy személyesen is úgy tanulmányozzam az arcát, mint hónapokkal ezelőtt a fényképen. Erős álla van (határozottság), sűrű szemöldöke (egészséges libidó, micsoda meglepetés!), amely a szem egyik sarkától a másikig ível (egy nő ölni tudna ilyen szemöldökvonalért!), és egyenes orra, mégis a mosolya fogja meg az ember szívét. Telt ajkai közül tökéletes fogak villannak ki. Az arcjóslás tudománya szerint ez egy király arca. Férfi létére nem túl magas, de kiállása és tartása fenséges, így magassága nem számít. Gala megérinti a vállamat, és úgy nézek rá, mintha egy angyalra néznék. Mérhetetlenül hálás vagyok, de ezt képtelen vagyok kifejezésre juttatni. Milyen szavakkal mondhatnék köszönetet valakinek, aki ilyen hihetetlen dolgot vitt véghez? – Szeretnéd megismerni a nagymamádat? – kérdezi. A nagyanyám lép be. Végigmér tetőtől talpig, mintha padlizsánt venne. Apró termetű asszony, de a válla széles. Egyszerű kék szerzsruhát visel. Ősz haját fonott kontyban hordja. Hosszú az orra, a szeme tiszta és kék. Félretolja a fiát az útból, és így kiált fel: – Ave Maria! –, aztán olyan erősen, szívből szorít magához, hogy majd kettéroppantja a gerincemet. – Nonna? – kérdezem. Boldogan rám mosolyog. – Beszélsz olaszul? – Bólintok. Örömében keményen a karomra sóz. Nonna, azaz nagymama nehezen érthető hegyi dialektust beszél, de az olaszságomat megérti. Amikor izgatott vagyok, én is gyorsan beszélek. Felfoghatatlan csoda, hogy van egy nagyanyám! Egész életemben erről álmodoztam, és most valóra vált. Nonna lélegzetet sem vesz, csak mondja a magáét; elmeséli, hogy én vagyok az egyetlen unokája, és világéletében azért imádkozott, hogy legyen egy. Sajnálja, hogy csecsemőként nem tarthatott a karjában. Az olaszok vajon válogatás nélkül mindent kimondanak, ami eszükbe jut? Azt hiszem, igen. Aztán így szól: – Dove é cucína? – A konyhaajtóra mutatok, ő pedig elvonul. És akkor a legvarázslatosabb dolog történik. Zia Meoli és Zia Antonietta lépnek be. Egypetéjű ikrek, és megszólalásig hasonlítanak az anyámra! Ugyanaz a magas homlok, aranyló bőr, ugyanaz a mosoly! Tíz évvel idősebbek anyámnál, de a hajuk még mindig fekete, és egyforma hosszú copfban hordják. Egyszerre ölelem őket magamhoz, és újra anyám karjában érzem magam. Chanel No. 5-től illatoznak, mint mama. Magas, előkelő megjelenésű úr jön be mögöttük: Pietro nagybátyám, Meoli férje. Meoli bemutatja, és olaszul beszél hozzám: a levelekben Pietróról írtakra hivatkozik. Oldalt sandítok, és látom, hogy apám jelbeszédfélével próbálja megértetni magát Ottoval és Worleyval. Olyan mulatságos, hogy elnevetem magam, és erre mindenki kacagni kezd. A nevetéstől magamhoz térek, és újra gondolkodni tudok. Galához fordulok. – Hogy ke-



rültek ide? – Ő szervezte meg az útjukat, mondja. A gondolataimban olvas, ahol ez a legnagyobb kérdés: És ki fizette? Gala azt mondja, valaki elküldte a jegyeket a családnak. De ki? Gala vállat von, és kinéz a verandára. Theodore, Fleeta, Iva Lou és Lyle várnak rám. Sírnak, kivéve Lyle-t, aki az ajkát harapdálja. Odamegyek, hogy megöleljem őket, de nem tudják kivárni a sorukat, így valamennyien összeölelkezünk, és sírunk. Pearl, a híres sminkes, zsebkendővel törölgeti arcomról a lecsorgott szempillafestéket. – Köszönöm, amit tettetek! Nagyon hálás vagyok. – Drága barátaim biztosan összedobták a pénzt, hogy idehozzák a családomat. Hogyan fizethetem vissza nekik ezt a felbecsülhetetlen ajándékot? – Ne nekünk köszönd – mondja egyszerűen Iva Lou. – Hogy érted ezt? – Neki köszönd – mutat Iva Lou a bejárathoz vezető kerti utam végére. Egy férfi áll ott nekünk háttal, zsebre dugott kézzel. Kissé elfordul, és cipője orrával arrébb rúg egy kavicsot. Jack MacChesney. – Ezt értem tette? – kérdezem, és a barátaim ünnepélyesen bólintanak, majd egymásra néznek. – De miért? – Gondolom, ezt tőle kellene megkérdezned, szívem-ó – tanácsolja gyöngéden Iva Lou. Megfordulok, hogy lemenjek a lépcsőn, a kerti útra, amelynek végében Jack Mac áll. Mély lélegzetet veszek, de képtelen vagyok megmozdulni. Én látom, de ő még nem pillantott meg. A hegyek, mint megannyi zöld hullám tornyosulnak mögötte, míg össze nem érnek az éggel. Milyen kicsinek látszik a hegyek előterében! Milyen furcsának. És milyen magányosnak. Hátrapillantok a barátaimra, és ők egyetértenek. Ugyan mit is mondhatnék neki? Majd csak kitalálok valamit. Legalábbis remélem. Jack Mac a gondolataiba merül, amikor odaérek hozzá. Megérintem a karját, ő pedig rám néz. – Ezt értem tetted? Bólint. – Köszönöm! – Egy lépést teszek felé, hogy megöleljem. A szívem csordultig van hálával; szeretném, ha tudná, hogy ehhez foghatót még soha senki nem tett értem. Hátrál, és elnéz mellettem. Megdöbbent, hogy gorombán visszautasít. De nem erőltetem; nem olyan ember, akire rá lehet mászni. – Miért tetted ezt? – kérdezem halkan. Értetlenül mered rám, hogy ilyesmit kérdezek. – Hónapokkal ezelőtt terveztem… Hónapokkal? Azon az estén, amikor átjött az almadzsemmel? Kimosdva és kiöltözve, mint egy vasárnapi iskolába készülő fiú? Azon az estén, amikor teljesen váratlanul feleségül kért? Vajon ezt akarja mondani? – A dolgok azóta nyilvánvalóan megváltoztak. De azért a legjobbakat kívánom neked. Örülök, hogy jól végződött a dolog. Hogy jól végződött a dolog? Az isten szerelméért, nem a tűzhelyemet javította meg, nem a kerítésemet festette le! Elhozatta a családomat! Miért olyan visszautasító, és egyáltalán miről beszél? – Vigyázz magadra – paskolja meg a kezemet, azzal sarkon fordul. Elindul az utcán a város felé. Legszívesebben utána ordítanék, de gyorsan szedi



a lábát. És különben is, mit mondhatnék? Szörnyen furcsa helyzet. Hova megy? Miért viselkedik így? Hát nem látja, milyen hálás vagyok? Hogy milyen boldoggá tett? Miért nem marad? – Ave Maria! Andiamo! – kiabál Nonna a verandáról. Zsebkendővel int, hogy menjek be. Theodore a kapunál vár. – Mi volt ez az egész? – kérdem tőle. – Olyan nehézfejű vagy. – Lennél szíves megmagyarázni? Nem értem! – Ave. Ez az ember eladta az új teherautóját, hogy áthozassa a családodat. Szerelmes beléd. – Nem! – Miért tenne valaki ilyet egy másik emberért, ha nem szerelmes belé? – Te nem ismered Jack Macet, Theodore. – Szerinted mit kellene tudnom róla? Hogy nagyvonalú? Hogy jó ember? – Torkig vagyok vele, hogy folyton azt hallom, micsoda egy szent. Hidd el, ő sem tökéletes. – Hát ha te tökélyre vágysz – emeli magasba a karját Theodore. – Hagyd abba! Ha valaha is szeretett, már nem szeret. Én voltam a második fogás Édes Sue Tinsley és Sarah Dunleavy között. De nem baj. Nagyon illedelmesen csinálta. Most rajtam a sor, hogy jó modorról tegyek tanúbizonyságot. Viszonozni fogom. Csodálatos dolgot tett értem, és ezt meghálálom neki. Esküszöm. – Rendben – mondja Theodore, és a ház felé pillant. – Gyere – mordulok rá. – Vendégeim vannak. Segíts szórakoztatni őket! A családommal töltött első napot nem rontom el a problémáimmal. Jack Mac kétségkívül meggondolta magát velem kapcsolatban. Vége. Talált valaki mást. Boldog Sarah Dunleavyvel. Később majd rendezem a teherautójával kapcsolatos kérdést. Családom van, gondolom, amikor Theodore-ral felmegyünk a veranda lépcsőjén. Szükségük van rám. És annyi a kérdésem!



Tizedik fejezet Nonna ízletes rizottot főzött ebédre, hozzá bort iszunk és kenyeret eszünk. Iva Lou még sosem kóstolt rizottot; meglepődött, mert azt hitte, minden olasz ételt piros szósszal öntenek nyakon. Nonna az északolasz konyháról magyaráz, Gala tolmácsol. Megkérdezem Nonnától, hogyan csempészte át a vámon a hozzávalókat. Nonna Galára néz, aki vállat von. – A barátom, Frank vámos – mondja. Iva Lou sarokba szorítja apámat, és azzal traktálja, hogy mindig is olasz férfival folytatott szenvedélyes nemzetközi románcra vágyott, de Lyle Makin miatt nem vált valóra ez az álma. (Ciao, Matterhorn!) Apám odaadóan hallgatja Iva Lou-t, bólogat, legyezi Iva Lou hiúságát; azt feleli, hogy szerelmi téren nem sok olasz férfi váltja be a hozzáfűzött reményeket. Meggyőzi Ivát, semmit sem veszített azzal, hogy egy tisztességes amerikai bányász és a monogámia mellett döntött. Ebéd után Mario felállítja a kártyaasztalt, ami odavonzza a férfiakat és Zia Antoniettát. Őszintén elcsodálkozom, milyen jó a kapcsolat apám és anyám családja között. A történtek miatt nem utálják egymást. Nincs bennük harag. És bűntudatnak sem lelem nyomát. Ez csak az én malmomra hajtja a vizet. Hosszú éveket pazaroltunk el, minek is vesztegetnénk még időt bánatra és megbánásra? Miközben Nonnának segítek leszedni az asztalt, és feltálalni a desszertet, hallom, hogy Gala részletesen ecseteli Iva Lou-nak a barátjához, Frank DeCaesarhoz fűződő szerelme regényes történetét. Iva Lou érdeklődve hallgatja a szeszélyes fordulatokban gazdag elbeszélést. Ha van ember, aki eligazíthatja Galát a szerelem útvesztőjében, akkor Iva Lou az. Zackie Wakin zörget be a szúnyoghálós ajtón. – Megérezte a rizotto illatát, Zackie? – kiáltok ki a konyhából. – Nem, assz'nyom – vigyorodik el. – Pötty meg én hallottuk, micsoda meglepetésben volt ma része, és úgy véltük, ágyakra lesz szüksége, miután a magáét már elajándékozta. Ha nincs ellenvetése, kialakítunk itt egy kis szállodát. Pöttyel sebtében el is rendeznek mindent. Zackie járt Olaszországban, nem idegen előtte a siesta intézménye. A családom itt marad pár napig; milyen remek, hogy a fiúk egy szempillantás alatt szállodává alakítják át ezt az üres házat! Akadozik a beszélgetés; a rokonok fáradtak, és alig várják, hogy ledőlhessenek. Valamennyien lepihennek, csak Mario szeretne sétálni egyet. Egész délután azt vártam, hogy kettesben legyek vele. Ebéd közben folyton őt néztem; nem hiszek a szememnek, hogy itt van! Felfoghatatlan, amikor az élet teljesíti szívünk vágyát. Mario a környékre kíváncsi. Sétálni indulunk, bár ezt aligha lehet annak nevezni. A háztól öt lépésre megáll, majd alaposan körülnéz. Megáll minden ház előtt, és a szerkezetét tanulmányozza. A fákról kérdezősködik; tudakolja, mit ültetünk a kertbe, évszakonként milyen az időjárás. Mintha megpróbálna elhelyezni a világban. Hogy vetődött a gyermeke ilyen messzire az otthonától? Milyen is ez a hely, ahol felnőtt? Akármilyen szép is a környék – a somfák virágba borultak, minden friss, zöld és rózsaszín –, ennél szebb



helyet is ismerek. Megkérdezem, hogy van-e kedve kocsival elmenni valahova. Felragyog az arca, és azt feleli, hogy szívesen. – Biztosan nem fáradtál el? – kérdezem olaszul. Hevesen rázza a fejét. Az olaszok olyan kifejezésteljesek; Mario minden mozdulata eleven és érzékletes. Nem szoktam az ilyesmihez. Ennek ellenére sok hasonlóságot fedezek fel kettőnk között. Ő is nyakas. Amikor az anyja sajtot akar még szórni a rizottójára, tenyere élével, mint egy fejszével, suhintott a tányérja felé. Ezt én is szoktam csinálni, és az itteniek mindig meglepődnek rajta. Családom körében több ilyen felfedezést is teszek, és mindet élvezem. Mario beszáll a dzsipbe. Megigazítja a nyakába kötött pulóvert, lesimítja sűrű haját, és int, hogy mehetünk. Appalachia, a szomszéd falu, a hegyekbe vezető utak „kapuja” felé indulunk. Mario azonnal felfigyel a Powell folyóra, és tudni szeretné, merre folyik, és ki szokott-e áradni. Megkér, hogy álljak meg az útpadkán, amikor a szénszállítóhoz, egy hosszú, fehér csőhöz érünk, amely a hegytetőn levő bányából futószalagon továbbítja a szenet a lenti pályaudvarra. Megnézi a tehervagonokat. Erős olasz akcentussal fennhangon ejti ki a kocsik oldalára festett Déli szót, a vasúttársaság nevét. Elmagyarázom, hogy mi itt déliek vagyunk. Amikor Appalachia főutcájára érünk, Mario meg akar állni, hogy igyon valamit. Bessie étterme, Délnyugat-Virginia legjobb hamburgeres étkezdéje előtt fékezek. Bessie-nél mindig nagy a zsúfoltság. Amikor belépünk, a beszélgetés tompa moraja halk suttogássá szelídül. Vajon megérezték, hogy idegent hoztam a városba? Mit bámulnak? Aztán észreveszem, hogy a férfiakat nem érdekeljük: felpillantanak, aztán tovább esznek. A nők viszont nem tudják levenni a szemüket Marióról. Az egyik a hüvelykujjával igazítja helyre a melltartója pántját, a másik kisujjával letörli szája sarkából a morzsát, és elmosolyodik. A pultnál álló nő kiegyenesedik, és a szeme sarkából Marióra pillant. Én is ránézek. Mario sem marad adósuk: úgy nézi végig a teremben levő nőket, mintha egy doboz drága csokoládéval kínálnák, és mindet ízletesnek találná. Egyetlenegy sem tud ellenállni neki. Még egy babakocsiban ülő kislány is a kanalával dobol, hogy felhívja magára Mario figyelmét. Eszembe jut, mit írt Zia Meoli, micsoda híre van Mariónak. Két kólát kérek elvitelre, miközben Mario földrajzi kérdésekkel bombáz. Milyen messze vagyunk Big Stone Gaptől? Felmegyünk a hegyekbe? Gyakran járok-e Appalachiába? Amikor beszállunk a dzsipbe, fesztelenebbül érzem magam a társaságában, így én is kérdezősködni kezdek. – Nős vagy? – Mario nemmel válaszol, majd kinéz az ablakon; nem hajlandó többet elárulni. – És barátnőd van-e? – Kérdésem valamiért megnevetteti. Vállat von, és cigarettára gyújt. – Miért nem vagy házas? – puhatolódzom tovább. – Hát te? – dobja vissza a labdát. Biztosra veszem, hogy nem akart ilyen kurtán-furcsán válaszolni. Eddig még senki sem árulta el neki, hogy én képviselem a vénlányokat a városban? – Gyönyörű vagy – jelenti ki keresetlen egyszerűséggel. – Nem értem. Aranyos, hogy így bókol, még akkor is, ha ez részben az ő javára is írható, hiszen hasonlítok rá. Mindenesetre boldogsággal tölt el, hogy egyetlen



lányát nem tekinti idétlen óriásasszonynak. Hogy mondjam el, miért nem vagyok férjnél? Képtelenség a magyarázatot egy mondatba sűríteni. – Nem is tudom – válaszolom. – így alakult. Hátravetett fejjel hahotázik. – Mi olyan mulatságos? – bosszankodom. – Egy nő akkor megy férjhez, amikor csak akar – jelenti ki. Nem tudom, hogyan mondják olaszul, hogy „Szállj le rólam!”, ezért terjengős előadásba kezdek a férjhezmenetelemet akadályozó számos okról. Megfelelő férfi hiánya, rossz időzítés. Szeretem a magányt. Vegyes érzelmekkel viszonyulok a gyerekekhez. A munka minden időmet felemészti. Más dolgok kötik le az érdeklődésemet. Addig sorolom, míg belém nem fojtja a szót. – Nevetséges! – legyint előkelően. Az apámat mégsem tehetem ki az országút mellett! Csakhogy feltártam előtte legbensőbb gondolataimat, ő meg úgy hessegette el őket, mint boszszantó legyeket. – Amikor egy nő férjhez akar menni, elég, ha a férfi tudtára adja, hogy érdekli a dolog. Én csupán erre gondoltam. Most még a tetejében hülyén is érzem magam, hogy harsányan és védekezően jártattam a számat. Ezt ő is érzi, és ismét magára tereli a szót. – Én vagyok a polgármester Schilparióban. Bólintok. – Ha majd ellátogatsz Schilparióba, láthatod, hogy nálunk is vannak hegyek. Az olasz Alpok. Magasabbak, a csúcsok hegyesebben törnek az égbe, és soha nem olvad el rajtuk a hó. Télen síelünk, nyáron pihenünk. A hegyoldalban vadon nő a finom, édes szeder. Facsarunk rá egy kis citromlevet, úgy esszük. Cukor nélkül, mert elég édes. Nagyon finom! Hallgatunk, mialatt a kocsi a hegyre kapaszkodik. Mario körülnéz, láthatóan élvezi a csendet és a kilátást. Ott néz le a szédítő mélységbe, ahol nincs védőkorlát, de nem fél; mindez bizonyára otthonára emlékezteti. Elhagyjuk Inskót, és a tisztáson állunk meg. Szeretném megmutatni neki a Zúgó Patak vízesését. Leparkolom a dzsipet. Az ösvényen besétálunk az erdőbe. Az arcát figyelem, amikor megpillantja a vízesést. Mosolyog, mozdulatlanul áll, és csak nézi. Széttárja a karját, – tenyerét felfelé fordítja, mint anyám Assisi Szent Ferenc-szobra a hátsó kertben. – Gyönyörű! – kiált fel végül. – Csodálatos! Megmutatom a vízesés oldalába vezető ösvényt, ahol a víz a sziklán zubog le, és az előreugró párkányok alatt száraz üregek maradnak. Mario letérdel a patak mellé, ahogy én is tettem másodikos koromban, amikor Mrs. White felhozta az osztályt Huff Rockba, és megtanított bennünket arra, hogyan igyunk a patak vizéből. Apám ugyanúgy görbíti be és meríti vízbe a tenyerét, ahogy annak idején én tettem; anélkül, hogy felkeverné az üledéket, iszik a tiszta vízből. Int, hogy kövessem a példáját. Mellé térdelek, és iszom a patakból. A vízesés felett van egy hely, ahol a kirándulók üldögélni vagy falatozni szoktak. Innen belátni a kis patakokat, amelyek folyócskává egyesülnek, majd a szikláról lezúdulva megteremtik a Zúgó Patak csodáját. Sokáig üldögélünk csendben a sziklákon. Gondolatban többféle módon is próbálkozom, hogy szóba hozzam anyámat, de valahogy egyik sem tűnik helyesnek, így inkább nem mondok semmit. Apám ismét megérzi, mivel küszködöm, és a segítségemre siet.



– Mesélj anyádról – kéri. Nem tudom, hol kezdjem. És érzelmes sem szeretnék lenni. Ehhez már késő, mert úgysem oldana meg semmit. Az ő verziójára vagyok kíváncsi, de elszoruló torkomból nem törnek fel szavak. – Talán előbb elmesélem, amire én emlékszem – veti fel kedvesen. – Az nagyon jó lenne. – Fiametta Vilminore Bergamóból, egy nagyon jó családból származó, gyönyörű lány volt. Keményen dolgozott. Amikor az apja üzletében megpillantottam, rögtön beleszerettem. – Úgy vonja meg a vállát, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy megismerkedik egy szép lánnyal, és beleszeret. Zsebéből előhúz egy csomag cigarettát, megkínál vele – amit én visszautasítok –, majd rágyújt. – Erős akaratú teremtés volt. Egyszer kocsin felvittem a hegyekbe, és előírta nekem, hogyan hajtsam a lovakat. Én csak nevettem rajta. Azt hiszem, ez tetszett neki. – Miért vetettél véget a kapcsolatotoknak? Mario halvány mosolya eltűnik, és arca kifejezéstelen lesz. Alaposan megfontolja a válaszát. – Kényszerűségből – mondja végül. – Már nős voltam. – A patakot nézi. Nyomon követi, ahogy a sziklák közt kanyarogva eltűnik a vízesésben. – Mintha azt mondtad volna, hogy nem vagy nős. – Most nem is. De akkor az voltam. – Anyám tudott róla? – Igen. Levélben megírtam neki. Így már értem, hogy mama miért esett pánikba, amikor Olaszországba készültünk. Félt, hogy viszontlátja apámat, és apám ismét visszautasítja. És ha engem sem fogad el? Anyám nem akart ennek kitenni. Jobbat szánt nekem. Nem akarta, hogy egy olyan nővel folytatott futó viszony gyümölcse legyek, akire apám alig emlékszik. Melyik anya kíván ilyet a gyerekének? Világos, hogy nem akart visszamenni. – Mi lett a feleségeddel? – Hazament a szüleihez. Nem voltam jó férje. Szavamra, valakinek fel kellene világosítania, hogy nős férfinak nem illik más nővel járnia. Ugyan mi értelme volna most már? Azonnal látni rajta, hogy senki kedvéért nem változna meg. Mario nem akar erényes férfi szerepé--ben tetszelegni; úgy érzem, ezt cseppet sem tartja fontosnak. Kicsit hiú, de melyik jóképű férfi nem az? Jól érzi magát a bőrében, elfogadja magát olyannak, amilyen, beleértve azt is, ahogyan a nőkkel bánik. Ha nem az apám volna, engem is megigézne. Ismeri önmagát, és nem hagyja, hogy egyetlen nő is birtokolja. Nem sokat beszélgetünk, miközben a hegyoldalban visszasétálunk a tisztásra. Bárcsak Mariót tarthatnám felelősnek mindazért, ami történt, de sajnos nem tehetem. Tizenhét éves fiú volt, anyám meg jóformán kislány. Anyámra gondolok: egész életében az első szerelme után sóvárgott. Milyen hűséges volt Mario Barbarihoz! Emlékszem, hogy ha volt pár szabad perce, feltett egy csomó lemezt a lemezjátszóra, leült, behunyta a szemét, és zenét hallgatott. Nem szundikált, hanem álmodozott. Biztos, hogy Marióra gondolt. Mario izgalmasabb volt annál, semhogy anyám valaha is elfelejthette volna vagy mást fogadott volna be a szívébe. Most először nem fog el a szomorúság, ha anyámra gondolok. Csodálatos álma volt: távoli föld és egy elbűvölő férfi, aki a szerelmese volt, és megajándékozta egy kisbabával. Ta-



lán sejtette, hogy apám sosem váltaná be a hozzáfűzött reményeket. Vagy talán amikor rájött, hogy apám nem jön utána és nem menti meg, azt tette, amit minden erős asszony: megmentette önmagát. Gyakorlatias megoldás. Jellemző anyámra. Bárcsak anyám maga mondhatta volna el a történetét! Rá haragszom, és nem apámra, bár ő itt van, és haragomat egyenesen az arcába vághatnám. De ehhez még nem ismerem elég jól. Anyámmal nagyon közel álltunk egymáshoz; szinte elválaszthatatlanok voltunk. Bánt, hogy nem tudta felfedni előttem az igazságot. Még a szégyenletes hibák is helyrehozhatók, a sebek begyógyíthatok, a tévedések megbocsáthatók, csak őszintén fel kell tárnunk őket. Milyen szívszorító, hogy anyám nem tudott szabadulni a szégyenétől. Hazafelé menet elképzelem hármunkat: anyámat, Mariót és magamat. Mi lett volna, ha családban egyesülünk Fred Mulligan halála után? Mi történt volna, ha anyám elárulja a titkát? Ha visszamentünk volna Olaszországba, és bekopogtunk volna Mario ajtaján? Vajon lett volna helyünk az életében? Mama tisztában volt azzal, hogy nem. Tudta, hogy így kell megmaradnia apám emlékezetében: fiatalnak és ragyogóan szépnek, és úgy, ahogy a férfiak a nőt legjobban szeretik: nem követelődzőnek. Honnan tudta, hogy ezek az emlékek édesítik meg az öregkort? Amikor apám anyámat emlegeti, elégedettség ül az arcán. Számtalan nővel volt dolga anyám óta. Kíváncsi vagyok, vajon szerette-e anyámat. – Szeretted? Nem válaszol. – Nyugodtan megmondhatod, Mario. Elviselem – veregetem meg a vállát. – Sosem felejtettem el Ettát – feleli. Mamát senki sem hívta Ettának; boldog vagyok, hogy apámnak volt számára egy különleges neve. Több kérdést nem tehetek fel neki, mert néhány órás ismeretségünk során annyit már észrevettem, hogy Mario figyelme nem ragad le sokáig egy tárgynál. Sokat kérdez, de témáról témára ugrál. Látom rajta, hogy ezt a témakört elunta. Másra terelem a szót, miközben áthajtunk a városon. Látom, hogy örül neki. *** Theodore valóságos angyal: kirándulásokat szervez a rokonságnak. Kölcsönkérte az iskolabuszt, azzal fuvarozza őket. Nonna imádta Cudjo barlangját. Kedvenc helyi ételkülönlegessége a bableves és a kukoricakenyér; mindennap ezt eszi. Marióval összebarátkoztunk, és akárhova megyünk, mindenütt azt mondják, hogy megszólalásig hasonlítok rá. Rávettük Galát, hogy maradjon itt erre a négy napra. Bár Gala amerikai, Big Stone Gap olyan a számára, mintha külföldön tartózkodna. Worley beleesett, bár erről fogalma sincs. Mindenesetre úgy követi Gálát, mintha most látna először nőt. Theodore-ral azt tervezzük, hogy utolsó este kirúgunk a hámból, és felvisszük a családot a Carter Családi Karámba. Remélem, nem festettünk róla túlságosan rózsás képet. Nagynénéim alig várják, hogy fapapucsban táncoljanak, és elfogyasszák az első chilis hot dogot. *** Amikor felérünk a Karámhoz, a parkoló szokás szerint zsúfolt. Kiszállunk a buszból. Olasz rokonaim lassan lépkednek, mintha űrhajóból lépné-



nek egy új bolygó talajára. A kocsikat bámulják, az embereket, és a kéklő hegyek előterében csillogó régi karámot. Iva Lou és Lyle táncolnak, amikor belépünk. Letelepszem egy szalmabálára, őrzöm a kardigánokat és retikülöket. Theodore szárnya alá veszi a nagynénéimet és Galát. Fleeta a büféhez kíséri Mariót, a nagyanyámat és a nagybátyámat. A szalmabálán ücsörögve eszmélek rá, hogy érkezésük óta most vagyok először egyedül, most van alkalmam egy kis tűnődésre. Kész őrület volt ez a négy nap: váratlan betoppanásuk, az éjszakába nyúló beszélgetések, a városnézés. A karámban töltött estével ki is merült Big Stone Gap és környéke turistalátványosságainak sora. Nonna meghívott, hogy töltsem náluk a nyarat. Azt hiszem, elfogadom a meghívását. Boldog vagyok, hogy új családom meglátogatott, mielőtt végleg elköltöznék innen. Anyám házában szállhattak meg, akinek szelleme bútor nélkül is eleven e falak között. Tudom, hogy Pearl és Leah törődnek majd a házzal. Az őszt az isten is arra teremtette, hogy elköltözzek, és új állást keressek: mindenki más is ilyenkor fog valami újba. Iva Lou és Lyle lesétálnak a táncparkettről, Iva gyorsan megcsókolja, Lyle pedig elmegy, hogy valami ennivalót hozzon. Iva Lou int nekem, és felmászik mellém a bálára. – Hova lettek az olaszaid? – Első chilis hot dogjukat kóstolgatják. – Jól teszik. Remélem, ízlik majd nekik. – Eddig még minden ízlett, amit ettek. El sem hiszem! Apám szereti a sült csirkét, nagynénéim az amerikai kelt. Mit szólsz? A táncparketten nagy kört alkotnak az emberek, és hirtelen megpillantom Jack Macet és Sarah-t, a tanárnőt, amint kecsesen keringőznek. Iva Lou észreveszi, hogy nézem őket. – – Utálom azt a nőt! – fakad ki hevesen. – Kit? – A cingár tanárnőt. – Miért? – Rászállt Jack Macre. Nem szeretem, amikor egy nő kihasznál egy gyenge férfit. Na persze, magamat leszámítva! – Sarah tetszik neki – jegyzem meg tárgyilagosan. – Ennél azért többről van szó. Ez a nő úgy fut Jack Mac után, mint egy pincsikutya. Ma a szépségszalonban fűzte az agyamat, hogy mi mindent csináltak együtt! Már kempingezni is voltak. Hánynom kell tőle. – Miért? – Bevallom, a kempingezéstől nekem is hánynom kell. Sarahról első pillantásra lerí, hogy nem az a kirándulós-sportos fajta. Jack Mac addig kiránduljon, amíg el nem veszi, mert az lesz az utolsó alkalom, amikor Sarah húst süt a vadonban. Sarah a csalis-csapdás típus. Amint lépre csalta az áldozatát, többé nincs csali. – Tudod jól, miért. – Komolyan mondom, hogy fogalmam sincs. Sarah-val semmi dolgod. Neked ott van Lyle. Mit érdekel, hogy Sarah mit művel? – Ne csináld már! – bosszankodik Iva Lou. – Mit?



– Szerintem rémes, ahogy Jack Mackel bántál. Eladta a teherautóját, hogy idehozassa a családodat, te meg még rendesen meg sem köszönted neki. Mi bújt beléd? – Nézd, Iva, a ház tele vendégekkel. Holnap estére terveztem, hogy átugrom hozzá leróni a hálámat. Ennyivel beéred? – Utána kellett volna rohannod, amikor aznap elment tőled! – Dühösen ment el. – Még csak utána sem kiabáltál, hogy várjon meg. Visszajött volna. – Azt sem tudod, mit mondott nekem. – Nem lehet olyan szörnyűség, hiszen ez a pasi teljesen beléd van zúgva. Szegény Iva Lou. Vakon hisz a szerelemben. Szeretném megrázni, és az arcába kiabálni: Ébresztő! Nem magadról, rólam beszélsz! Senki sincs belém zúgva! Miféle bizonyítékot akarsz még? Hiszen magam vagyok. Ehelyett azonban védekező álláspontra helyezkedem. – Mivel nem ismered a történet minden részletét, ne indulj ki abból, hogy egyedül én vagyok a hibás. Mert nem így van. – Akkor hát világosíts fel. – Pár hónapja megesett rajtam a szíve, felkeresett és megkérte a kezemet – suttogom. – Állítólag szakított Édes Sue-val, de azután, hogy nemet mondtam, még egy hétvégébe sem telt, és megint együtt voltak. Ezek szerint nem a szerelem vagy az almadzsem űzte hozzám, hanem a szánalom. Érted? – Szánalom? Ugyan miért szánna téged bárki is? – Nem ismered Jack Macet. Zavaros ember, nehéz rajta eligazodni. – Rám nem ilyen benyomást tett, de ha te mondod… – Próbáltam köszönetet mondani. Odamentem hozzá, hogy megöleljem. Alig tudtam felfogni, amit értem tett. De elhúzódott, sőt kifejezetten hátrahőkölt, amikor odaléptem, és látszott, nem akarja, hogy megérintsem. – A verandáról nem így festett. – Nem hazudok, Iva. Jack Mac a büféhez kíséri Sarah-t. A lány derekára teszi a kezét, úgy irányítja. Sarah a jobb kezével hátranyúl, és megpaskolja Jack Mac lábát. Iva Lou is látja, és undorral hördül fel. – Miért nem mondja meg neki valaki, hogy a zongoralábú nőknek nem áll jól a lapos sarkú cipő? – Mondjuk, hogy ha egykor szeretett is, most már biztosan nem szeret. Ezzel le is zárhatjuk a témát. De Iva Lou nem ereszti, mint kutya a koncot. – Mit érzel iránta? A fejemet csóválom. Semmi kedvem mélyebben belemászni ebbe. Hogy mégis mit érzek Jack Mac iránt? Tudom, hogy amikor kedveltem, ő nem viszonozta az érzéseimet. Aztán amikor ő mutatott irántam valamiféle érzést, akkor nekem nem kellett. A csók néha eszembe jut; na jó, ha őszinte akarok lenni, ez az utolsó, amire elalvás előtti gyönge pillanatomban gondolok. Olyankor lélekben visszarepülök a lakókocsi telepre, a könyvhöz, az ablakon kiáradó fényhez, és arra gondolok, milyen volt az illata, az arcom hogyan simult a mellére, mintha megtalálta volna a helyét, és milyen gyöngéden, mégis szemernyi humorral nézett a szemembe. Gondolatban újra átélem az egész jelenetet. Aztán megcsókol. Ez a jóéjtcsókom, és reggeli előtt ez az utolsó, amire gondolok. Titkos szertartás, amit igazán nem tálalok ki Ivának. – Félsz tőle?



– Jesszusom, dehogy is! – Nem személy szerint rá értem. – Iva Lou a megfelelő szavakat keresi, amelyekkel áttörheti a magánéletemet védő falat. – Félsz lefeküdni vele? – Iva Lou! – Kérlek, hagyd abba, adom tudtára a hanghordozásommal. – Nézd, Ave, tudod, hogy a barátnőd vagyok. És te mindent tudsz rólam. De a fenébe is, nekem fogalmam sincs, te mit érzel bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Sosem említed, mit érzel a férfiak iránt. Úgy, mint nő. Az életben nincs annál nagyobb élvezet egy nő számára, mint ha kibeszélheti a férfiakat. Én vagyok erre a legjobb példa. A hálószobán belül és kívül ez a kedvenc témám. – De én nem szeretek erről beszélni. – Akkor hát ez egyszer végy erőt magadon, és próbáld meg! Nő vagyok én is. Egyazon szövetségbe tartozunk. A férfiaknak fogalmuk sincs, miről beszélgetünk magunk közt. Én sosem adom ki a titkaidat. – Lyle egy chilis hot dogot emel kérdőn a magasba, de Iva Lou a fejét rázza, és int, hogy hagyja most békén. Lyle tovább cseveg a haverjaival. – Őszintén kérlek, Ave, mielőtt elutazol, és örökre itt hagysz, áruld el, mi mozgat? – Iva Lou olyan könyörgő tekintettel néz rám, hogy megesik rajta a szívem, és kis híján engedek a rábeszélésnek, hogy feltárjam indítékaimat. – Vonzónak tartom, de komolyan! – bizonygatom, és abban reménykedem, hogy Iva Lou beéri ennyivel, és egy életre leszáll a témáról. – Ígéretes kezdet! – lelkendezik soha nem tapasztalt hévvel. – Ne csigázz! Folytasd! – Amikor a családom érkezése napján megpillantottam a kapumban, arra gondoltam, hogy hozzá foghatóan szép embert még sosem láttam. – És nem vetetted azonnal a karjába magad? – Nem, mert ő olyan… – Az istenért, miért nem hallgatsz egyszer az ösztöneidre? Hány éves is vagy? Harminchat? Mégis mikorra tartogatod a szexet? Amikor hatvan leszel? Vagy kilencven? Addig élvezd, amíg elég rugalmas vagy! Mire vársz, szívem-ó? Hogy hagyhatod, hogy egy ilyen férfi kicsússzon a markodból? Lefogadom, hogy Jack Mackel osztályon felüli a szex! Ránézésre meg tudom állapítani. Hiába szeretném, Iva Lou csak nem adja fel. Nem nyugszik, míg kemény koponyámba nem veri a maga igazságát. Még soha nem láttam ilyen izgatottnak. – Megtagadsz-e magadtól egy érett epret, egy kis kölnit vagy egy jó könyvet, mert úgy érzed, nem érdemled meg? Hát persze hogy nem! A szexszel is így áll a dolog. A szex Isten csodálatos ajándéka, amellyel megédesíti az életünket. Mi ebben a rossz? Sokkal többet megtudhatsz magadról, ha egy klassz pasival ágyba bújsz, mint ha fényképező- – géppel és útikönyvvel kóvályogsz egy ismeretlen országban. Légy őszinte magadhoz. Félsz. De kívánod a szexet. Szexre van szükséged. Otto és Worley kopogósra tanítják Nonnát. Lelkes kis csoport gyűlt köréjük, és buzdítja őket. Iva Lou-val közéjük furakszunk. Nonna törzse olyan, mint egy kis hordó, lábszára vékony, de formás. Csillog a szeme tánc közben. Az Appalache-hegységben divatos kopogósról átvált valami nálunk ismeretlen néptáncra, amit bizonyára az olasz hegyekben járnak. Otto és



Worley máris utánozzák, és nemsokára mindenki mosolyogva forog a táncparketten. Iva Lou-val elsőnek tülladunk ki. Leülünk, és bámuljuk őket. Kinézek az ajtón, ahol apám Jack MacChesneyvel beszélget. Apám szokás szerint ékesszólóan gesztikulál. Jack Mac apám füléhez hajol, és mond valamit. Nevetnek, majd kezet ráznak. Sarah megy oda hozzájuk – képtelen egy pillanatra is magára hagyni Jacket? –, Jack Mac bemutatja apámnak, majd Jack Mac és Sarah távoznak. Apám körülnéz, minket keres, aztán átvág a táncparketten. – Miről beszélgettetek? – érdeklődöm Mariótól a Jack Mackel folytatott csevegésre utalva. – Nagyon jól beszél olaszul – jegyzi meg apám. – Nem is tud olaszul. – Dehogynem – von vállat Mario. Megáll az eszem! Lehet, hogy Sarah Dunleavy a Keresztapá-ból ráragadt kifejezéseket tanítja neki? Mennyire európai beállítottságú! – Jack Mac nagyon kedves ember. Neked nem ez a véleményed? – kapja el rólam a pillantását apám. Hát persze, Jack Mac kedves ember, én szörnyen hálás vagyok, ő azonban nem kér a hálámból, és ezzel hülyét csinál belőlem. Szívesen felvilágosítanám apámat Jack Macről, Édes Sue-ról, a lánykérésről, Sarah Dunleavyről meg a többiről, de aztán meggondolom magam. Válaszul csak mosolyogna, köznyelvi olaszságával tenne valami fesztelen, értelmetlen és egyáltalán nem ideülő megjegyzést az élet sava-borsáról vagy a macska bajszáról. Hát nem érti senki, mennyire nehéz ez nekem? Gala összeterel bennünket – végtére is mindenekelőtt idegenvezető –, és a buszhoz ballagunk. Hazafelé menet mindenki Nonnán nevet, aki azt meséli, hogyan tanította Otto és Worley facipős táncot lejteni. Nem vagyok nevetős kedvemben. Szomorúság és megbánás tölt el. A családom csak most érkezett, és máris elutaznak! Nem akarom, hogy elmenjenek. Bárcsak ez a feketén kanyargó út soha nem fogyna el a kerekek alól, örökre itt ragadnánk a kisbuszban: mindenki egyszerre beszélne és nevetne, Theodore a vezetőülésben, apám meg mellettem. *** Amikor visszaérünk, Nonna odaadja Galának a bevásárlóközpontban beszerzett szárazbabot és a fűszereket, hogy juttassa el őket Olaszországba. – Holnap tényleg örökre szakítok Frankkel. Csak előbb átsíboltatom Nonna szárazbabját a vámon. Frank kihasznált, most az egyszer én is kihasználom őt. Nonna jóéjtpuszit ad, majd elvonul lefeküdni. Figyelem, ahogy Gala babbal tölti meg a zoknikat. Rám néz. – Jól vagy? – Bólintok. – Szomorúnak tűnsz. Hiányozni fognak neked. – Olyan gyorsan elröpült az idő! De nem akarok nyavalyogni. Még hálátlannak gondolnak. – Hidd el, komoly vállalkozás volt idehozni ezeket a népeket. Szervezési rémálom! Feljebb már nem is lakhattak volna az Alpokban! Igazi kőszáli zergék a családtagjaid. – Ki keresett meg, Gala, hogy idehozd a családomat? – Iva Lou. – Tessék?!



– Ő hívott fel először. De csak érdeklődött. Kíváncsi volt, hogyan áll öszsze egy ilyen társasutazás. Dióhéjban vázoltam előtte, és jegyzeteltem. Persze fogalmam sem volt, hogyan kell megszervezni, de aztán elképzeltem, mintha külföldre induló csoportról lenne szó, és rögtön helyben voltam. Iva Lou egy szóval sem említette a pénzt. Azzal kizárólag Jack MacChesney foglalkozott. Helyes pasi, nem? – Mikor hívott fel Jack Mac, hogy lefoglalja az utat? – Pár hónapja – vonja meg a vállát. – Ha akarod, utánanézek, hogy pontosan mikor. – Az utamat az övék előtt – vendégeim felé intek –, vagy utána fizettem be? – Utána. – Gala arcán átsuhan a bűntudat. – Vártam a hívásodat. Iva Lou bizalmasan értesített. Bocsáss meg. Hazudtam, költöttem egy kitalált utat, és elhitettem veled, hogy nemsokára elutazol. De akkor már a rokonaid útját terveztük, így nem láttam benne semmi rosszat. Frank lelkén szárad a hamis repülőjegy, amit elküldtem. Ne haragudj. Hogy is tehetném? A családom itt van nálam, és soha nem voltam ilyen boldog. – Sose mentegetőzz – felelem. – Sokkal többel tartozom neked, mint amennyivel te nekem. – így is gondolom. Ej, ez a cseles Iva Lou! Régesrég a mozgókönyvtárban találták Gala hirdetését, amikor Jack Mac újságot olvasott, így amikor külföldre utaztató irodát kerestem, Iva Lou rögtön Galához irányított. Jack Mac azt mondta, hogy akkor kezdte tervezni az egészet, amikor megkérte a kezemet. Iva Lou a mormonokat is azért keverte bele, hogy Jack Mac tervének megvalósításához időt nyerjen. Az egész város benne van ebben az összeesküvésben? *** Mindenki lefeküdt. Három ébresztőórát is beállítottunk, nehogy elaludjunk. A Piedmont Légitársaság gépe reggel hétkor indul, és aznap nincs másik gép, tehát nem késhetik le a csatlakozást. (A Piedmont „hegylábat” jelent. Egy légitársaságnak nem éppen találó név.) Nem jön álom a szememre. Fel-alá mászkálok a házban, de óvatosan, nehogy felébresszem őket. Aztán lábujjhegyen kisettenkedem a tornácra, és leülök. Előre érzem, milyen bánatos leszek, amikor holnap valamennyien elutaznak. Igaz, pár hét múlva Olaszországba utazom, hogy meglátogassam őket; Gala bánatpénz kirovása nélkül is gondoskodott mindenről, ráadásul meghívott, hogy töltsek nála, New Jerseyben is egy hetet, mielőtt a tengerentúlra repülök. És aztán mihez kezdek? Hova megyek? Lehet, hogy megtetszik Schilpario, és ott maradok. Ezen eltöprengek. Bárcsak mama itt volna! Elképzelem, milyen boldoggá tette volna, hogy családom körében lát, és tudja, hogy soha többé nem leszek egyedül! Még ezt sem adhattam meg neki. Miért is volt anyám élete ilyen nehéz? Nagyot sóhajtok. Erre a kérdésre már soha nem kapok választ. Zia Meoli áll az ajtóban. – Nem tudok aludni – mondja. Felkacagok. Mintha anyámat hallanám; ő sem volt holmi tréfamester, néha mégis megnevettetett. Zia Meoli is kijön. – Négyszemközt szerettem volna beszélni veled. – Odahúz mellém egy széket. – Igen? – Hogy tetszik? – int az ablak felé, amely mögött apám alszik. – Kedvelem. – Meoli vállat von. – Te nem?



– Politikus – jelenti ki némi töprengés után. Gondolom, Olaszországban ez nem számít dicséretnek. – Zia… – kezdem, de arckifejezéséből kiolvasom, hogy tudja, mit fogok kérdezni. – Emlékszel, amikor mama elhagyta Bergamót? Bólint, mintha tegnap lett volna. – Édesanyád éjszaka ment el otthonról. Egy szóval sem mondta, hova készül. Levelet hagyott nekem, amiben azt írta, hogy ne aggódjak, majd később írni fog. Zia arcán látom, hogy az évek során gyakran átélte ezeket a pillanatokat, amelyek még ma sem hagyják nyugodni. – Utána akartál menni, hogy megkeresd? – kérdezem. – Igen! De még mennyire! Végiggondoltam az összes helyet, ahova mehetett. Unokatestvéreket. Más városokat. De senki sem látta. És fogalmunk sem volt, hova tűnhetett és miért. Gyanakodtam, mert gyakran emlegette Mario Barbarit, de nem szóltam róla, mert nem voltam benne biztos. Anyám – a nagyanyád – egészen odavolt. Fiametta szökése után soha többé nem lehetett megvigasztalni. – És apád? – Azt hiszem, ő tisztában volt vele, mi történt. Ismerte Mario Barbarit. A családját is, nem túl jól, csupán üzletileg. Amikor papa rájött, hogy Fiamettának tetszik Mario, úgy gondolta, Fiametta még fiatal ahhoz, hogy udvaroljanak neki. Ezért megtiltotta, hogy találkozzon Marióval. Fiamettát lesújtotta apánk döntése. Papa nagyon szigorú ember volt. Ha a lánya az elveivel ellenkező illetlenséget követ el, elkergette volna. A testvérem tisztában volt ezzel. Bár majd megszakadt a szívem, megértettem, hogy nem volt más választása. A helyében én is így cselekedtem volna. – De hisz még csak tizenhét éves volt! Szinte gyerek. – Akkoriban sok olasz vándorolt ki. Kanadába, Dél-Amerikába, Ausztráliába. És persze rengetegen mentek New Yorkba. Amerikába. Tudtam, hogy ha teheti, Fiametta elhagyja Olaszországot, hogy ne hozzon ránk szégyent. És ha egyszer döntésre jut, többé nem gondolja meg magát. – Tudtad, hogy várandós? Zia Meoli a fejét rázza. Nem tudott testvére terhességéről. – Ha tudtál Mario Barbariról, miért nem kerested fel? Hevesen bólogat. – De hiszen felkerestem. Fel én! – Tudtad, hogy nős? – Ismertem egy családot, akik a hegyekben, Schilpariótól úgy tizenöt kilométerre laktak. Ismerték apádat, megmondták, hol találom. Ők mesélték, hogy nős. Biztos voltam benne, hogy a testvéremet vette el. De nem Fiametta volt a felesége, hanem egy másik lány. Mariót állítólag kényszerítették, hogy vegye el, de a házasság nem működött. A lány hamarosan visszaköltözött a szüleihez. – Hogy kényszerítenek valakit házasodásra? – A két család összeül, és eldönti a dolgot. Én is így kerültem össze Pietróval. Öten voltak testvérek, közülük négy fiú. Az apja eljött az én apámhoz, és megvitatták, melyik lánya melyik fiához passzolna. Antonietta egy Sestri Levante-i fiút szeretett, Fiametta elment, már csak én maradtam. Találkoztam Pietróval. Nagyon megtetszett. Egy évig udvarolt, aztán összeházasodtunk. – Összefonja a karját, s ezzel jelzi, hogy a szülők által összehozott házasság a világ legtermészetesebb dolga. – Mi történt, amikor felkerested Mario Barbarit?



– Ó, igen! – Eszébe jut, hol is tartott. Az olaszok – ezt észrevettem – könnyen elkalandoznak a tárgytól, a történet egy pontján valami megragadja a figyelmüket, már el is kanyarodtak az eredeti témától, és vissza sem térnek hozzá. Ebbe a hibába én is gyakran beleesem. Ezek a hasonlóságok a mélyben rejtőznek. A vérünkben vannak. – Mario behízelgő modorú fiatalember volt. Éjfekete haj. Fekete szem. Feltűnő jelenség. Kifundáltam, hogyan juthatok fel a hegyre úgy, hogy apám ne sejtse utam valódi célját. Reméltem, hogy Fiametta ott van nála, és rávettetem, hogy térjen haza. De amikor Schilparióba értem, Mariót a templomban találtam. A családja színes ólomüveg ablakok gyártásával foglalkozott. – Újabb, eddig ismeretlen tény! – Azonnal ráismertem, mert emlékeztem rá, hogy láttam a városban; lovas kocsival lejárt néha Bergamóba vásárolni, és a lányok mind felfigyeltek rá. Megkértem, hadd beszélhessek vele négyszemközt. Kedves volt, de semmit sem tudott a testvérem hollétéről. Nem kapott felőle hírt. Könyörgött, hogy értsem meg a helyzetét: nős, és most próbálják helyrehozni a házasságukat, jóllehet nem élnek egy fedél alatt. Gyönyörűnek és aranyosnak találta Fiamettát, de úgy vélte, a szerelmüknek nincs jövője. Megkért, hogy ezt mondjam meg neki, ha találkozom vele. Azt válaszoltam, hogy ezt személyesen kell megmondania a testvéremnek. Emlékszem, hogy Fiametta nevének említésekor mély fájdalom tükröződött a szemében. Azt hiszem, szerette a húgomat. Zia Meoli nyilvánvalóan sokat emésztette magát ezen. De ő is nő, és tudja, milyen sors vár a gyanútlan lányokra, ha bedőlnek a helyi Don Juannak. Eleinte belenyugszanak, hogy szerelmükön sokakkal kell osztozniuk, de reménykednek, hogy megváltoztathatják, hogy a csapodár férfi szíve feléjük hajlik, hűséges és igaz kedves válik belőle. Anyám tizenhét évesen nem tudta még, hogy ebben a harcban csak veszíthet. És olyan szerelmes volt, hogy feltétel nélkül apámnak adta a szívét. A sors iróniája, hogy én vagyok Mario egyetlen gyermeke. Hány nő, hány szerelem, mégsem született rajtam kívül egyetlen gyermeke sem. – Úgy tértem haza, hogy semmivel sem tudtam többet. Anyámat és testvéremet leültettem, amikor apám nem volt a közelben, és elmondtam nekik, amit kiderítettem. Anyám odavolt. Azt hitte, megtalálom Fiamettát, és hazahozom. Megromlott az egészsége. Folyton csak sírt, ágynak esett. Olaszországban azt mondják, megromlott a vére. Belebetegedett a bánatba. – És apád? – Anyám sosem beszélt erről az apámmal. Tudta, hogy apámnak mi erről a véleménye. Ha Fiametta hibát követett el, vállalnia kell a következményeket. Egyszer vitatkoztam erről az apámmal. Azt mondta, tudja, hogy a húgom él, és egészséges. Tudja, milyen erős akaratú. Papa úgy vélte, Fiametta meg tudja védeni magát. Én hidegnek és közömbösnek tartottam apámat, és végtelenül haragudtam rá, hogy nem keresi meg a testvéremet. De Fiametta meg az apám szinte beleláttak egymás gondolataiba; köztem és az apám közt nem volt meg ez az érzés. – Hogy érted ezt? – Papa mindig tudta, hogy Fiametta mire gondol. Mindig. Mielőtt megtett volna valamit, papa tudta, hogy mire készül. Kísérteties volt. – Anyám mikor írt először?



– Csaknem egy évvel az eltűnése után. Mama nagyon boldog volt, amikor megérkezett a levél Amerikából. – Nem találtam egyetlen levelet sem, amit anyád anyámnak írt. Zia Meoli határozottan nemet int. – Mama soha nem tett volna apám ellen. Soha! – Anyád tudott rólam? – Olyan boldog volt! De alig egyéves voltál, amikor anyám meghalt. De ismerte a nevedet, és minden apróságról tudott, amit Fiametta a leveleiben megírt. – Apádnak elmondtad? Nagynéném szomorúan rázza a fejét. – Ha tudott is rólad, sosem említette. Ne ítéld el érte, Ave Maria. Más idők jártak akkoriban. Egy lány nem hagyhatta el a családi fészket úgy, hogy nincs férjnél, és… – Nem hozhatott szégyent a családjára. Zia Meoli a fejét ingatja. – Tudtam, hogy szégyenről szó sincs. Fiametta fiatal volt. És szerelmes. – Zia hátradől, és hintázik a székében. Mama, amikor szerelmes! Bárcsak láthattam volna! *** Theodore-ral kikísérjük őket a repülőtérre, de a búcsú egyáltalán nem szomorú. Megfogadjuk, hogy telefonálunk és írunk egymásnak, és mindanynyian nagyon várjuk a Schilparióban töltendő hosszú nyarat. Apám egy köteg bankjegyet próbál a markomba nyomni, de én visszagyömöszölöm a zsebébe. – Nincs szükségem pénzre, papa. – Kérlek, fogadd el. – Tartsd csak meg, papa. Vigyázz Nonnára. – Mosolyog, és még utoljára megöleljük egymást. Hamarosan újra találkozunk, és ez örömmel tölt el bennünket. Theodore-ral nézzük, ahogy felszáll a gép. Miután eltűnik a hegyek mögött, beülünk az étterembe, ráérősen megebédelünk, és felidézzük az olasz látogatás emlékezetes pillanatait. *** Berámolom a dzsipbe a tepsiket, amelyeket a város hölgyei adtak be hozzám, míg a családom látogatóban volt nálam. Big Stone Gapben a kedvenceim között tartom számon az öröm vagy szomorúság idején házról házra vándorló komatálak sorát. Meg is könnyítik a tálak és tepsik visszajuttatását: az edények alján vastag ragtapaszon vegytintával állnak a nevek – N. Goodloe, E. és L. Tuckett, I. Makin, J. Hendricks és N. MacChesney. Csaknem egy napom rá fog menni arra, hogy visszajuttassam őket tulajdonosaikhoz. Cracker's Neckben kezdem; a hegytetőn adom le az első tepsit. Onnan járom végig a várost. MacChesneyék konyhai kéményéből fehér füstgomolyok bodorodnak. Bekopogok az ajtón. Senki sem jelentkezik. Újra kopogok. Semmi válasz. A következő pillanatban éktelen ugatás támad mögöttem. Ijedtemben majdnem elejtem a tepsit. De csak a családi eb jelez. Ugatva kocog vissza a ház mögé. Utánamegyek. Mrs. Mac tereget. A fehér lepedők vakítóbbak az égen úszó felhőknél, és még a kinti levegőben is érződik a frissen mosott ruha tiszta illata. Mrs. Mac felpillant, és rám mosolyog.



– Köszönöm a vaníliás fánkot. Nagyon ízlett a családomnak. – Kinek ne ízlene? Finom sütemény. – Segíthetek? – kérdezem. – Már meg is vagyok. Jöjjön csak be. Főztem kávét. Mrs. Mac a hátsó verandán át vezet be a házba. Még sosem láttam ezt a verandát, még soha nem kerültem errefelé, amikor itt jártam. Azt sem tudtam, hogy a ház végében is van veranda. A konyhából nem látni, mert más szögben csatlakozik a házhoz. A napozóterasz hívogatóan barátságos. Nádbútorral, színes mintás, steppelt anyagból készült puha párnákkal rendezték be. Mrs. Mac mindenhova virágkosarakat akasztott, amelyekből rózsaszín, lila és sárga virágok omlanak alá. Még sosem láttam ilyen szép télikertet; mintha egy másik házhoz tartozna, nem ehhez a makulátlanul tiszta, de szerény épülethez Cracker's Neckben. – Igen, ez a kedvenc helyem a házban. De a növények sok gondozást igényelnek. Elképzelem, ahogy Mrs. Mac nőies hozzáértéssel kialakítja magának a napozóteraszt. Ennél mégis több árad ebből a helyiségből: szinte vallásos szellemiség sugárzik belőle, mint egy megszentelt helyből. Egy kis kamrán keresztüljutunk a már jól ismert konyhába. – Mindenki jól érezte magát? – kérdezi, miközben kávét hoz nekem. – A lehető legjobban. – És maga? – Szép volt, mint egy álom. – Örülök. – Bizonyára tudja, Mrs. Mac, hogy Jack eladta a teherautóját, hogy kifizesse az útjukat, és én… Felemelt kézzel félbeszakít. – Ez csak rá tartozik. – Tudom. Csak azt szeretném mondani, hogy milyen nagyra értékelem, amit tett. – Ez nem az én dolgom, kedvesem. – De… – Nem rám tartozik. Néhány percre kínos csend telepszik közénk. – Nagyszerű embert nevelt a fiából. – Nagyon köszönöm. – Haragszik rám valamiért, Mrs. Mac? – Én nem haragnak nevezném. – Akkor hát minek? – Van rá megfelelő kifejezés; mindjárt eszembe jut. – Elgondolkodik, feláll, a süteményes dobozhoz megy, leemeli a tetejét, néhány darab piskótát vág, tányérra teszi, aztán elővesz két villát, két tányért és két szalvétát, majd visszajön az asztalhoz, és leül velem szemben. – Egyszerűen nem értem. – Tessék? – Akarja a fiamat vagy sem? Hogy válaszolhatnék erre a kérdésre? Egyrészt zavarban vagyok, másrészt most jöttem rá, hogy érzelmi zűrzavaromba még más anyját is belerángattam, és ez mindkettőnk számára szörnyen kínos. – Nem haragszik, ha erre nem válaszolok?



– Ahogy gondolja. Süteményt eszünk és kávét iszunk. Mrs. Mac kinéz az ablakon, pillantása a mezőn időz. Öregnek látszik ma délelőtt. Vagy talán attól félek, hiányozni fog, amikor már nem leszek itt. – Sok tepsi van még a kocsiban. Talán ideje indulnom. – Ave Maria? – Mrs. Mac a szemembe néz. – Cecelia húgom ma délután feljön értem, és levisz magukhoz. Egy hétig náluk leszek. A fiam pontban hatkor fejezi be a munkát, és hét óra van, mire belép azon az ajtón. Nem tudja, hogy a nagynénjénél vagyok látogatóban, ezért egyenesen hazajön, és szokás szerint vacsorára számít. A maga helyében, ha csak tizedannyi esze van, mint ahogy én feltételezem, akkor a napozóteraszon várnám. Elég világosan beszéltem, kicsikém? Bólintok. Gyorsan megölelem Mrs. Macet. Amikor eleresztem, ő még egyszer gyorsan megölel, amiből ezt az utasítást érzem ki: Tedd, amit mondtam, különben nem állok jót azért, ami ezek után történik. Miközben lefelé hajtok a hegyről, a mélyedésekben néhol megül a köd. A lakókocsiparkban esett csókra gondolok. Ez az első alkalom, hogy napközben jut eszembe. Amikor a Valley Roadra kanyarodom, egy macska ugrik a dzsipem elé. A fékre taposok, és kiugróm. A macska eltűnt az árokban. Megrémülök, hogy talán mégis elütöttem. Átmegyek az úton, lemászom a meredek partoldalon, és még látom, ahogy a macska beoson a víznyelő sötét nyílásába. Közelebb óvakodom, és az alagút bejáratánál félrehajtok néhány ágat. Levélkupac alatt, biztonságos fészekben három kismacska fekszik; olyan picik, hogy még a szemük sem nyílt ki. Óvatosan hátrálok, és leülök az árokpartra, hogy megvárjam az anyjukat. Nagy sokára előkúszik, és megnézi a kicsiket. Megnyalogatja őket. Úgy látom, nem történt semmi baja. Elerednek a könnyeim. Rádöbbenek, micsoda képmutató alak vagyok. Kíméletlen szavakkal adtam Otto tudtára, hogy szégyenét nem hallgathatja el Worley elől. De a magam szégyenével nem boldogultam. Úgy döntöttem, nem leszek szerelmes, mert azt hittem, anyám bukását azzal tehetem jóvá, ha erényes és önálló, egyszóval tökéletes lánya leszek. Fél életemet úgy éltem le, mintha nem volna szükségem senkire. De lelkemben újra Mrs. Mac hangját hallom, és most értem csak meg, hogy nem akarok tovább így élni. Valaki dudál mögöttem. Nellie Goodloe-t pillantom meg. – Jól vagy odalent az árokban, Ave Maria? – Jól, Nellie! – kiáltok vissza. Vállat von. Visszaszáll a kocsijába, és elhajt. Felállók, és lesöpröm a leveleket a nadrágomról. Mire a dzsiphez érek, már tudom, mit fogok tenni. *** A patikánál beadom Fleeta tepsijét. Fleeta a cukorkás pultot tölti fel. – Kiválasztották az új rendezőt – közli Fleeta. – Valóban? És ki lett az? – Sarah Dunleavy, az új középiskolai angoltanárnő. –Az nem lehet! – Teljesen bepöccenek. Nem hittem, hogy ilyen ádázul ragaszkodom volt állásomhoz, de hogyhogy éppen ő? Nincs meg hozzá a stílusa. – Sarah… – Fleeta úgy ejti, mintha valami silány termék márkaneve volna – fényesre nyalta az iskolaszék tagjainak ülepét. Belépett a Somfa Kertklubba, sőt ő rendezte a Korán Kelők Reggelijét, befurakodott a metodista egyházközség varrókörébe, és rávette a Don Wax Ingatlanügynökséget,



hogy fizessék a tizedik osztályosok tanulmányi kirándulását a Barter Színházba, ahol megnéztek egy darabot. Az a csaj nem tétlenkedik, hanem markába kaparint mindent. Nekem elhiheted. Pipa vagy? – Igen. – Nem tudom, miért, de tényleg az vagyok. – Joggal. Mindazok után, amit a népekért tettél. Hülyére melóztad magad, minden marhaságra önként jelentkeztél. És ez a hála. Még ki sem hűlt a helyed, máris betöltötték. Ha ez számít egyáltalán, Portly is disznóságnak tartja. – Van Coty „Emeraude” kölnink? – A zárható vitrinben. – Fleeta odamutat, majd a hátsó zsebéből előhúzza a kulcskarikát, amin millió kulcs lóg, és gyorsan átnézi őket. – Honnan tudod, melyik kulcs az? – Vakon is megtalálom. A recéken érzem. Az első kulcs, amit Fleeta kiválaszt, ülik a zárba. – Szerencséd van. Maradt egy üveggel. – Írd a többihez. Fleeta nevetése köhögésbe fullad. – Fura, hogy ezt mondod, amikor itt minden a tied. – Bárcsak vele tudnék kacagni, de e pillanatban nem vagyok nevetős kedvemben. Sarah Dunleavy könnyedén betöltötte a helyemet Big Stone Gapben; úgy érzem, mintha sosem léteztem volna. És még el sem utaztam! Úgy látom, határozottabban kell körbejelölnöm a felségterületemet. Mindjárt az Emeraude-dal kezdem. *** A délutánt az estére való felkészüléssel töltöm. Biztosra akarok menni; hatkor a MacChesney-teraszon kell ülnöm és várnom. Attól tartok, hogy ha elkésem, és akkor hajtok fel a hegyre, amikor Jack Mac teherautója már ott áll, azonnal hátramenetbe kapcsolom az öreg dzsipet, és behúzott farokkal meglépek. Ideges vagyok; Jack Mackel folytatott utolsó beszélgetésem nem valami barátságos hangnemben zajlott. Nehéz megjósolni, hogyan viselkedik majd; a hegyvidékiek zord modorában nem küld-e a fenébe. Előtte kell odaérnem és gyökeret eresztenem. Abból bátorságot meríthetek. Egyszerű öltözéket választok: mama egyik új blúzát és farmernadrágot. Szoknyában olyan benyomást keltenék, mintha le akarnám venni a lábáról, mivel többnyire nadrágban járok. Üzleti találkozóra készülök: komolyságot kell sugallnom, amihez a nadrág illendőbb viselet. Odafelé Jack Machez fűződő barátságom – vagy nevezzük, aminek akarjuk – szeszélyes alakulásán elmélkedem. Jack MacChesney visszahúzódó, bizonytalan figura volt a középiskolában. Nem lépett be a klubokba. Ha emlékezetem nem csal, talán baseballozott, de ebben ki is merült a közszereplése. Valóságos emlékeim kezdete a reggel, amikor alsónadrágban leptem meg, és itt maradtam reggelire. Akkor akadt meg rajta a szemem: fénylett a bőre, ahogy a zuhany alól kilépett. De akkor estem bele, amikor a dráma próbáján rám kacsintott. Én azonban nem vagyok az a fajta, aki elszedi mástól a kedvesét. Először is azért nem, mert nem akarom, hogy valaki velem is ugyanezt tegye. Másodszor az efféle győzelemmel kicsikart kapcsolatok soha nem tartósak; nincs biztos alapjuk – a baj első jelére összeomlanak. Talán izgalmas legyőzni egy másik nőt, de az én szememben egyetlen férfi sem éri meg, hogy összetörjem egy vetélytársnőm szívét.



Persze azért nem vagyok naiv. Tudom, hogy a világ tele Sarah Dunleavykkel, akik sportot űznek abból, hogy minden társaságban a legjobb pasira csapjanak le, és szolid, fegyelmezett és alkalmazkodó viselkedéssel lopják be magukat a szívébe. De nincs az a nő, aki képes egy életen át álarcot viselni, noha a férfi ezzel egyáltalán nincs tisztában. A férfi azt hiszi, tudja, kit vesz el, mert álmában sem jutna eszébe, hogy bárki megváltozzon a kedvéért. Amikor szétvetett lábbal megáll, mintha azt mondaná: „Fogadj el olyannak, amilyen vagyok, vagy szedd a sátorfádat.” A nő ezzel szemben alkalmazkodik. Az alkalmazkodás eredményre vezet. Mama esetében is így volt. Nekem nem kell ez az élet. Talán ez rejlik a vénlányságom mögött. Képtelen voltam alkalmazkodni. Miért tartok Cracker's Neckbe? Mégis mit képzelek, mit találok ott? Lehet, hogy Jack MacChesney csókjának esténkénti, elalvás előtti felidézése arra sarkallt, hogy szembenézzek önmagammal. Nem tudom. De valamit felszabadított bennem, az egyszer biztos. Ez a rozoga dzsip nem tud elég gyorsan kapaszkodni Cracker's Neckre, hogy épségben MacChesneyék teraszára repítsen. A teraszon ülök, és félelmem egyszerre tovaszáll. Elbűvöl a kilátás. Bárcsak tovább sütne a nap, hogy részleteiben is csodálhassam a tájat. Végtelennek tűnő idő után lentről reflektor fényét pillantom meg, amint a behajtó előtti utolsó nagy kanyart bevilágítja. A teherautó a földút krátereiben zötyög, és kis porfelhőt ver fel. Amikor Jack a ház mellé hajt, a reflektor egyenesen a szemembe világít. Eltakarom a szemem, de üdvözlésképp felállók. A szélvédőre fehér cipőkrémmel, nagy betűkkel a HASZNÁLTAN 3100 DOLLÁR feliratot festették. Biztosan Rick Harmon adta kölcsön a kocsit, a használtautó-kereskedésből. Nem is értem, hogyan lát ki a vezető a feliraton át. Egy pillanatra pánikba esem. És ha Sarah Dunleavy ott ül mellette? Istenem, miért nem hoztam magammal legalább egy tepsit! Akkor lenne valami ürügyem, és úgy távozhatnék, hogy büszkeségemen nem esett csorba. Késő, hogy a dzsipbe ugorjak és elhúzzak innét, így hát várok. A lemenő nap átsüt a vezetőfülkén, és látom, hogy Jack egyedül van. Nagyot sóhajtok. Elpiszmog a kiszállással. Kiveszi az ebéddobozát és a bakancsát. Megkerüli a teherautót, és felballag az ösvényen. Furcsán pillant rám. – Valami baj történt mamával? – Nem, dehogy. Csak… meglátogatja Cecelia nénédet. – És miért nem szólt róla? – Jack Mac feljön a lépcsőn, elmegy mellettem, és kulccsal a kezében az ajtóhoz lép. – Azt hiszem, hirtelen határozott így. – Meglehet – mondja, és kinyitja az ajtót. Behajol, és felkapcsolja a lámpát. Mrs. Mac az előszobaasztalon levelet hagyott, amelyben megerősíti, amit most mondtam. Jack elolvassa a levelet, és visszateszi az asztalra. Úgy viselkedik, mintha ott sem lennék. Nem örül a látásomnak, de nem is bosszankodik. Barátságos közömbösséggel kezel. Rémes! Megbántottam, és most visszaadja a kölcsönt. Jaj, istenem, alaposan meg fog izzasztani! Kénytelen leszek térden állva bocsánatot kérni. A teraszkorlátba kapaszkodom. – Bejössz? – Hangja olyan monoton, hogy képtelenség kideríteni, akarjae, hogy bemenjek, vagy csak udvariasságból kérdezi. – Igen.



Az ajtóban állok, és várom a további utasítást. De Jack egy árva szót sem szól. Jön-megy, itt-ott felgyújtja a villanyt, leteszi az ebéddobozát, elrakja a bakancsát, a leveleket elveszi a kandallópárkányról, és az előszobaasztalra teszi. Mintha láthatatlan lennék. Bárcsak így volna! – Mit gondolsz, mama hagyott vacsorát? – kérdezi végül. Ez az első barátságos megnyilatkozása, de nem dőlök be neki. – Nem tudom. – Nézzük meg. – Jack Mac a konyhába megy. Hülyébben már nem is érezhetném magam, ahogy ott szobrozok a küszöbön. Az ajtóból visszakukkant. – Gyere már – mondja, és előremegy a konyhába. Utánamegyek. Mrs. Mac természetesen hagyott vacsorát. Két személyre terítette meg az asztalt, középre fehér tartóba sötétkék gyertyát is állított. A látvány zavarba hoz; mintha a diákbál estéjén a szülők pattanásos gyerekeiket ugrálnák körül. – Melegítsd meg a vacsorát, én addig begyújtok – ajánlja Jack Mac. Úgy néz rám, mintha komplett idióta volnék, aki annyit sem képes magától kisütni, hogy ha egyszer itt van és elérkezett a vacsoraidő, akkor asztalhoz kell ülni és enni. A hűtőhöz megyek, és kiveszem a tálat. A ragtapaszon vegytintával ez áll: „Sajtos makaróni.” Bekapcsolom a sütőt. Mi a frászt keresek itt? Ennél eszementebb ötletem még nem volt. Mielőbb el kell pucolnom innen. Inkább a halál, semhogy bevalljam az elalvás előtti csók felidézését, azt, hogy szeretem az illatát, vagy netán azt, hogy inkább kikaparom Sarah Dunleavy szemét, de nem engedem át neki. Miért jöttem fel ma este a hegyre? Elég lett volna új teherautót venni neki, idehozatni, aztán örökre hátat fordítani a városnak, és elfelejteni Jack Macet. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy ilyen ellentmondásos érzések kerítsenek hatalmukba. Miért olyan nyugodt? Szándékosan csinálja ezt velem. Lefogadom, hogy magában jót mulat. Mr. Minden Ujjára Száz Lány Akad. Tessék csak, űzz tréfát a Halálra Rémült Vénkisasszonnyal. – Lezuhanyozom. Addig készítsd el a salátát. – Távozik. Hol a telefon? Felhívom Theodore-t, és megkérem, hogy jöjjön fel értem. Ilyen állapotban képtelen lennék vezetni. Ez az ember teljesen kiakasztott. A kezem mintha fából volna, akár csuklóból letörhetném. Jack Mac ismét bekukkant a konyhába. Hangja hallatán összerezzenek. – Retket ne tegyél bele. Utálom – mondja, majd ismét eltűnik. Jesszusom! Benéz, és rám ijeszt, mint horrorfilmben egy leselkedő! Biztosan észrevette, ahogy összerezzenek, mert most először láttam mosolyogni. Micsoda gyötrelem! Egyszerűen lépjek le? Miért nem teszem? Mert képtelen vagyok rá. A lábam nem engedelmeskedik. A lelkem mélyén megkeresem magamban az erőt, amiből meríthetek. Mélyeket lélegzem, lecsillapítom az idegeimet és heves szívdobogásomat. Megnézem magam a kenyérpirító tükörfényes oldalában. Jól nézek ki. Végig tudom csinálni. Elkészítem a salátát. Aztán az öntetet. Tálat keresek, az asztalra teszem. A sajtos makarónit beteszem a sütőbe. Az asztalnál kiválasztok egy helyet, és leülök. Várok. Végül visszajön a konyhába. Tisztára súrolt, takaros. Szépen átöltözött: farmeringet és régi farmert vett fel. Nem tesz olyan benyomást, mintha el akarna kápráztatni. A sütőhöz megy, kiveszi a tálat, és az asztalra teszi. A hűtőből elővesz egy üveg bort, és anélkül, hogy megkérdezne, kihúzza a dugót. – Tölthetek? – fordul hozzám.



Tenyerembe temetem az arcomat. – Inkább egy aszpirint adj – nyögöm. Fogalmam sincs, mit talál ebben olyan röhejesnek, de úgy nevet, mintha a hét legjobb viccét hallotta volna. Olyan hosszan nevet, hogy végül megsértődöm. – Mi olyan mulatságos? – Te. – Micsoda megtiszteltetés, hogy ilyen szórakoztatónak találsz. – Annál több vagy. – Jack Mac asztalhoz ül. Ezt meg hogy értsem? Mit akar mondani? Mintha idegen nyelven beszélne. Erről eszembe jut valami. – Apám mesélte, hogy olaszul beszéltél vele. – Tudok egy keveset. – Hogyhogy? – Könyvből tanultam. A megyei könyvtárból kivettem a Berlitz tankönyvet és a hozzá való kazettákat. – Miért? – Meg akartam tanulni olaszul. – Miattam? – Ha nem tudnád, nem te vagy az egyetlen olasz a világon. – Nem így értettem. Csak feltételeztem, hogy… – Hát ne tedd. Máris betelt a pohár, pedig még egy órát sem töltöttem ennek a csúf, vén, utálatos háznak a falai között. De azért sem harapom le a fejét! Méltóságteljesen fogok viselkedni. – Miért bánsz velem ilyen kegyetlenül? A fejét töri, mielőtt válaszolna. – Talán önvédelemből. Na jó, így már érthető. A lelkébe gázoltam, ezért most aprófát hasogat belőlem, hogy kvittek legyünk. Milyen gyerekes! Kivált olyasvalakitől, akinek már több az ősz hajszála, mint a barna. – Nem akarlak bántani. – Miért mondom ezt? Talán, mert ez tűnik a lényegi problémának, és igyekszem megcélozni. – Már késő. Komolyan dühös rám. Nem tudom, hogyan sikerül megértetnem magam vele. Egyáltalán érdemes-e próbálkoznom? Talán csak azt akarja, hogy elhúzzam a csíkot, de előkelő déli modora miatt nem tud kihajítani. – Szeretnéd, ha elmennék? – kérdezem nagyon kedvesen. – Szeretnél elmenni? Utálom, ha valaki kérdésre kérdéssel válaszol. – Nem – mondom nyomatékosan. Fogalmam sincs, honnan ez a válasz, amikor egy perce még a fél karom odaadtam volna azért, hogy kívül legyek az ajtón, de az, hogy elárulta, fájdalmat okoztam neki, valahogy maradásra bír. – Szerelmes vagy Sarah Dunleavybe? – Miért kérdezed? – Mert ha igen, akkor elfogadom az ajánlatodat, és távozom. – És ha nem? – Akkor szerintem meg tudnánk oldani ezt a kis problémát, és mivel anyád elutazott, ma éjjel akár boldoggá is tehetnélek. – Hát ezt meg honnan szedtem? Kész szerencse, hogy nevet, különben kénytelen lennék megkérdezni, hol tartják a puskát, amivel a veszett kutyákat lövik le, hogy kilocscsanthassam az agyamat.



– Ha tudtam volna, hogy ilyen könnyű, nem adtam volna el a teherautómat. – Feláll, és tölt magának egy pohár vizet. – Miért adtad el? – Most már én is állok. A két falat makarónitól visszatért az erőm. Készen állok a harcra. Tehát folytatom. – Volt hozzá minden extra. Álmaid teherautója volt. Imádtad. – De téged már hatodik óta imádlak. Felém fordul. Moccanni sem tudok. Ő sem. Áll, és engem néz. Végül maga elé mutat; jelzi, hogy menjek oda hozzá, mert ő ugyan nem jön hozzám. Megteszem a tizenkét lépést, és a karjába omlok. Nem hittem, hogy ez a pillanat ilyen sokat fog jelenteni, de amikor átölel, és arcom úgy simul a mellkasára, ahogy álmodoztam róla, akkor nincs, ami valaha is elszakíthatna tőle. Megcsókol – pontosan úgy, ahogy képzeletemben Iva Lou esküvője óta minden este – :, és ki tudnám tépni a hajamat, olyan dühös vagyok az elvesztegetett évek miatt. Korán van még, sok a megbeszélnivalónk. Elköltjük a vacsorát (ő éhes, én nem). Aztán Jack körbe akar vezetni a házban. A napozóterasszal kezdi, amely este még meghittebb hangulatot áraszt. Az ajtóból benézek anyja hálószobájába. Egyszerű halványkék szoba. Aztán következik a nappali. Felvezet az emeletre, és megmutatja a ház teljes alapterületét elfoglaló padlásszobát. Sima fapolcokon tartja itt Mrs. Mac a takaróvarró készletét és anyagait. A szoba közepén hatalmas faasztal, körülötte székek. Jack elmeséli, hogy Cecelia nénje és anyja barátnői e körül szoktak varrogatni. Az ablakhoz megyünk, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik Powell Valleyre. Mérföldre ellátni innen, pedig sötét van, a távoli lámpák kis foltokat világítanak meg a hegyekben. A padlásszobában megmutat néhány fényképet a családi albumban. Van fotó az édesanyjáról is, még fiatalkorából. Úgy fest, mint Loretta Young A vadon szavá-ban. Apja is mindig ezt mondta, közli Jack. A szülei szerelmi házasságot kötöttek, mondja, és apja halála után az anyja nagyon sokáig szomorkodott. Jack futólag a szerelmi múltját is érinti. Épp csak annyit mond el, hogy megértsem, de ne hozzon zavarba vagy ne keltsen bennem irigységet. Megvallja, hogy attól félt, hozzámegyek Theodore-hoz, és neki esélye sem lesz nálam. Az ő oldalát is sok kérdés furdalja. Megkérdezi, hova készültem, amikor Pearlnek adtam mindent. Nem tudom biztosan, felelem. Hosszú olaszországi utazásra gondoltam, meg arra, hogy utána majd eldöntöm, hol telepedjek le. Elképzelhetőnek tartom-e, kérdi, hogy itt maradjak Big Stone Gapben. Még most sem tudok határozott választ adni, de lassan kezdem belátni, hogy nem a város tett boldogtalanná, hanem én magamat. Mindent tehernek éreztem, így az is lett. De hozzáteszem, hogy ebben komoly szerepet játszott anyám halála. Fred Mulliganről is kérdez, akivel mostanra megbékültem. Jack rendes, de szigorú emberként emlékszik rá. Ezzel a jellemzéssel én is egyetértek. Végtére is szerencsésnek érzem magam: a rosszból is sok hasznosat tanultam. Ki hitte volna, hogy Mario Barbari felfedezése megszabadít Fred Mulligan nyomasztó árnyékától? Jacket az apjáról faggatom. Mosolyog. – Egy apa azzal teszi a legjobbat a fiával, ha szereti az anyját. És apám nagyon szerette az anyámat. Emlékszem, Iva Lou azt mesélte, hogy Jack Mac nem hajkurászta válogatás nélkül a lányokat. Talán tényleg az apjára üt. Kivezet a napozóterasz-



ra, kihozza a vastag gyertyát is. Végignyúlunk a heverőn. Átölel. Aztán elmondja, ami a szívén fekszik. – Évek óta próbálom felkelteni az érdeklődésedet a próbákon. Felajánlottam, hogy ott maradok és segítek a színpadmunkásokat dirigálni, és számtalanszor kértelek, hadd kísérjelek haza. Emlékszel? – Most, hogy említi, valóban emlékszem. De soha nem gondoltam, hogy férfiként érdeklődik irántam. Nem voltam az a fajta, akit a férfiak hazakísérnek. Mindig tenger dolgom volt. –Kedves és udvarias voltál, de fütyültél rám. – így volt. Szívélyesen bántam mindenkivel, de soha nem voltak kedvenceim. Részben Mazie Dinsmore rendezési elveit vettem át, részben a férfiakkal szembeni félénkségem volt az oka. – Aztán eljött az este, amikor Édes Sue átadta neked a pezsgőt – folytatja Jack –, és a társulat heccelni kezdett bennünket, engem meg belekergettek abba, hogy kérjem meg Édes Sue kezét. Életem legborzalmasabb estéje volt. Legszívesebben odafordultam volna hozzád, és azt mondtam volna: „Téged akarlak.” Sue is tudta. Akkor határoztam el, hogy nyíltan bevallom neked. Átmentem hozzád, és megkértem a kezed. – Azt hitted, igent mondok, és annyi? – Reméltem, hogy fontolóra veszed. Álmomban sem gondoltam volna, hogy nemet mondasz, és dühös leszel rám. De nem tudtam, mit teszek. Nem értettelek meg úgy, ahogy most. Az ötlet kizárólag tőled származhat, különben szóba sem jöhet. – De miért éppen akkor? Miért akkor kértél meg? – A bányában történt robbanás után mintha kiolvastam volna valamit a szemedből. – Haza akartalak vinni! – szólok közbe. – Igen. – De Édes Sue és a mamád… – Nem zavarhattam el őket. Különben is úgy néztél rám, mintha megértenéd. – Így is volt – bizonygatom őszintén. – Amikor hazaértem, leültem, és hajnalig a fejemet törtem. Rájöttem, hogy mögöttem már a fél életem. Sima ügy, gondolná az ember, pedig nem így van. Egész éjjel le nem hunytam a szememet. Amikor bementem, hogy segítsek Ricknek, hirtelen belém hasított, az én koromban könnyen lehet, hogy nincs erőm kivonszolni onnan. Tizennyolc éves korom óta a bányában dolgozom. Az csaknem húsz év. Már nem vagyok a régi. – De erős voltál! Kimentetted! – Nem sokon múlott, hogy ne sikerüljön – feleli Jack. – És mi köze ennek hozzám? – kérdezem. Jack Mac elgondolkodik. – Nem akartam nélküled megöregedni. Nem találok szavakat. A város vénlányaként sosem gondoltam arra, mi lesz, ha megöregszem. A magány egyfajta időtlenséggel vett körül. Arcomra nem vésett mély ráncokat az anyaság, testem nem ereszkedett meg a szerelemtől vagy a szüléstől. Tökéletes a tartásom, mert sosem hajolok le, és nem nézek a földre. Beledermedtem a pillanatba, s azt reméltem, az idő nem ér utol. Féltem bárkit is szeretni, mert attól tartottam, kudarcot vallok. – Sírsz? – kérdezi. – Még csak most kezdem – válaszolom. Nevet. – És most azt mondd el, hogyan eszelted ki, hogy Olaszországból idehozatod a családomat.



– Iva Lou napra készen tájékoztatott, hol tartasz apád keresésében. Amikor kapcsolatba léptél vele, arra gondoltam, átviszlek Olaszországba, hogy találkozhassatok. Az újságban akadtam rá Gala hirdetésére, és felhívtam, hogy lefoglaljak első osztályra két személyre egy utat. Aztán átmentem hozzád, és megkértem a kezed. – Az almadzsem éjszakáján. – Tessék? – Á, semmi, nem érdekes – mondom halkan. – Visszautasítottál, így ott álltam megfürödve, megtépázott büszkeséggel és egy kétszemélyes olaszországi luxusutazással. De Iva Lou egyre azt hajtogatta, hogy szeretsz. Azt javasolta, hogy küldjük el a jegyeket apádnak és nagyanyádnak. Majdnem keresztülhúztad a számításunkat, amikor elkezelted tervezni az olasz utadat. Beavattuk Galát, és rávettük, hogy állítson öszsze neked egy hamis utat. Az első sarokig sem jutottál volna a jegyekkel, amiket küldött neked. Azok is hamisak voltak. – Tudom. Gala bevallotta. És Zia Meoli, Zia Antonietta és Pietro bácsi hogy kerültek ide? – Ismered Galát. Vagy akár Iva Lou-t. Lehengerlő perszóna mind a kettő. Amellett, ha már csinálok valamit, megadom a módját. Nem hozathatom ide apádat, és hagyhatom ott anyád rokonait, nem? Ezért aztán… – Eladtad a teherautódat – fejezem be helyette. – Igen. Megoldódott a rejtély – jelenti ki egyszerűen. Részben. – És miért csináltad végig azok után, hogy… – Nem akarom a visszautasítottalak szót használni, így inkább nem mondom ki. – Megfordult a fejemben, hogy feladom. De már késő volt, az utat nem tudtam lefújni. És makacs vagyok. Még nem éreztem úgy, hogy be kellene dobnom a törülközőt. Iva Lou is bátorított, hogy szeretsz, csak még magad sem tudod. De a hit sem tart ki az idők végezetéig. Néha kell egy kis bizonyíték is. Soha semmivel nem biztattam Jacket. Nem csoda, hogy aznap, amikor a családom megérkezett, otthagyott az utcán. Valószínűleg el sem hitte a reakciómat. Hálás voltam ahelyett, hogy szerelemmel fordultam volna felé. Egyetlen férfitól sem kaptam ehhez fogható kincset. Ilyen felbecsülhetetlen ajándékot. A lelkembe nézett, és nekifogott, hogy valóra váltsa az álmomat. Én meg úgy viselkedtem, mintha egy üveg almadzsemet hozott volna. Jack pedig máshol keresett vigaszt. – És akkor Sarah Dunleavy lecsapott rád. – Rosszul ismered. Nem csap le, mert az összekócolná a haját. – Mit kerestetek itt mind azon az estén, amikor felhoztam a szövetet? – Évekkel ezelőtt anyám ismerte az ő anyját, és meghívta vacsorára a lányokat. Theodore benne van a középiskolai fogadóbizottságban. El akartuk vinni őket a Postakocsiba, de mama ragaszkodott hozzá, hogy ő főzze a vacsorát. Ismered, milyen. – De te továbbra is találkozgattál vele? – Nem igazán. Nem ismert senkit a városban. Felhívott, hogy vigyem el ide-oda. Nem én kerestem. Élveztem viszont, hogy féltékeny vagy. Ez volt az első kedvező életjel.



– Mit gondolsz, mi tartott nálam ilyen sokáig? – kérdezem őszinte értetlenséggel. – Miért nem jöttem rá, hogy én is kívánlak? – Bárcsak tudnám! – válaszolja, és mindketten nevetünk. Eltart egy darabig, míg Jack Mac hálószobájához érünk. (Igazi úriember!) Lépésenként megállunk és csókolódzunk, néha kicsit beszélgetünk is, de inkább csak fürdünk egymás érintésében. Olyan régóta álmodozom ezekről a csókokról, hogy még nem egészen valóságosak. Mindig is azt hittem, elég élénk a képzeletem, de most be kell látnom, hogy tévedtem. A valóság sokkal csodálatosabb és meglepőbb, mint az, amit képzeletben átéltem. Jack szobájának egyszerű a berendezése: ódon oszlopos ágy, puha steppelt takaró, az egyik sarokban támlás szék. A három ablak a völgy felé lejtő zöld hegyoldalra néz. Nem engedem, hogy behúzza a függönyt, olyan szépséges a táj. Iva Lou jut eszembe, és felnevetek. – Min mulatsz? – Iva Lou a fél karját odaadná, ha tudná, hol vagyok. – Akarod felhívni? – tréfálkozik Jack Mac. – Hol a telefon? – kérdezem. Nevetünk. Remélem, bárhogy alakul is az élet, mindig így fogunk nevetni. Az ágya mellett állok, ő meg az ablaknál. Odalép hozzám, felemel, és gyöngéden az ágyára fektet. Apró, szelíd csókokkal borít – vajon életem végéig meg tudom-e őrizni ezeknek a csókoknak az emlékét? Nagyot sóhajtok, és érzem, ahogy lélegzetvételem ritmusa az övéhez igazodik. Gyerekkoromban az udvaron játszottam, és a fűben találtam egy kis kék tojást. Felnéztem a fára, és az ágak közt a magasban egy fészket pillantottam meg. Anyámhoz szaladtam. Óvatosan a kezembe tette a tojást, és felemelt. A fészek szemmagasságban volt. Még két apró kék tojást pillantottam meg benne. A leesett tojást nagyon gyöngéden melléjük helyeztem. Így érzem ma éjjel magam a szerelmesem ágyában. Biztonságban vagyok. Hazaértem.



Tizenegyedik fejezet Mindig is azt képzeltem, hogy ha egyszer elszabadul bennem a NŐ, és engedek szenvedélyes természetemnek, csodálatára összecsődül az egész város. Ezért aztán nem lep meg, amikor másnap reggel felkelek, és amint megfőzöm a kávét, Pötty kopog be. Iva Lou biztosan keresett otthon, és amikor nem talált, átküldte Pöttyöt, aki itt lakik Cracker's Neckben, hogy keressen meg. Jack még alszik. Én már felöltöztem, így ajtót nyitok. – Jó reggelt, Pötty. – Mit keres itt? – Kávét főzök. És maga? – Jack Macért jöttem. Az édesanyját Penningtonban kórházba vitték. Jacknek azonnal oda kellene mennie. Nagy baj van, Ave. Sietnünk kell. – Várjon, mindjárt hívom. Bemegyek Jack szobájába. Jack mélyen alszik, mint egy kisgyerek. Gyöngéd csókkal ébresztem. Magához húz. – Pötty van itt, Jack. Cecelia nénéd kórházba vitte édesanyádat. Azonnal indulnunk kell. – Kipattan az ágyból. Segítek neki öltözködni; egyenként kezébe adom a trikóját, alsónadrágját, zokniját, nadrágját. Gyorsan beugrunk Pötty mentőautójába. Pötty nem kapcsolja be a szirénát, mert szombat reggel hét óra van, és a városban nemigen rohannak sehova az emberek, viszont tövig nyomja a gázpedált. Én hátul ülök, Jack elöl, Pötty mellett. Előrehajolok, és jobb kezemet Jack vállára teszem, hogy éreztessem vele: mellette állok. Időnként odanyúl, és megszorítja a kezemet. Pötty a visszapillantóban rám néz, és felhúzza az egyik szemöldökét; jelzi, hogy ért mindent. Jack a kórházig nem szól egy szót sem. Tudom, hogy mindig is ettől a pillanattól rettegett. Elviselhetetlen számára, hogy az édesanyja szenved vagy akár csak beteg, de nem omlik össze. Engem porba sújtott anyám betegsége. Jack MacChesney nem kiborulós fajta. Pötty a Pennington Gap-i kórház sürgősségi osztályának bejárata előtt fékez. Ismeri a járást, így a hosszú folyosón hátulról vezet bennünket az intenzív osztályra. Jack Pöttyöt megelőzve, elsőként lép be a kórterembe. Amikor meglátja az anyját a terem sarkában – Cecelia Mrs. Mac ágya mellett ül –, Jack futásnak ered. Mrs. Mac mosolyog, amikor megpillantja a fiát, és kicsit felemeli a fejét a párnáról. – Nem kapkodtad el – rója meg tréfásan a fiát. – Siettem, ahogy tudtam, mama – hajol közel Jack az anyjához, és megragadja mindkét kezét. – Elestem – suttogja Mrs. Mac, és lehunyja a szemét. – Elájult – zokogja Cecelia néni. – Nem tudtam magához téríteni. Ketten voltunk csak otthon, így kénytelen voltam felhívni a kórházat. Rettenetesen megijedtem! – Jack szorosan magához öleli az anyját. Megszakad a szívem Cecelia könnyeitől; átkarolom a vállát. Rám néz, s bár fogalma sincs, ki vagyok, hálás a vigasztalásért. – Ő az a lány, akiről meséltem – mondja Mrs. Mac Ceceliának. – Egykettőre rendbe hozzák itt, Mrs. Mac – biztatom. – Gondolja? – mosolyog a szeme.



Látom, hogy Jack kettesben akar maradni az édesanyjával, így kiterelem Ceceliát, aki igazi szépség, és valószínűleg idősebb Mrs. Macnél. Magasabb és testesebb. – Olyan nagyszerűen éreztük magunkat. Beszélgettünk, sokat nevettünk, ettünk. Furcsán érezte magát az este, de nem tulajdonítottunk neki különösebb jelentőséget; azt hittem, csak fáradt. Azt mondta, hogy nagyon rosszul aludt, mintha gyomorrontása volna, aztán amikor ma reggel bementem hozzá, hogy felkeltsem, ájultan találtam a padlón. – Mindent megtett, ami emberileg lehetséges. Biztosan segítenek rajta. – Igyekszem megnyugtatni, de Mrs. Mac elég rossz bőrben van. Jack Mac hív, én meg egy nővér gondjaira bízom Ceceliát. – Mama beszélni szeretne veled – mondja Jack. Elcsuklik a hangja – még soha nem hallottam ilyennek. Összefacsarodik a szívem. Olyan szomorú! Tisztán látja, hogy az édesanyja elmegy, és nem tehet ellene semmit. Ismerem ezt az érzést; iszonyatos. Odahajolok Mrs. Machez. Nagy lélegzetet vesz. – Soha nem csodálkoztál, miért anyádhoz hordtuk a javítanivalót, amikor én is szépen varrok? – A fejemet rázom; sosem jutott eszembe. – A fiam ürügyet keresett, hogy elmehessen hozzátok – mosolyog. – Vigyázz rá, mert ő szívvel-lélekkel vigyázott rám. Meg akarom fogadni, de egyetlen hang sem jön ki a torkomon. Néma bólintással teszek ígéretet. Felegyenesedem az ágya mellett. Egy pillanatra elszédülök. Nem fogom fel, ami történik. Jack lehajol, és karjába szorítja az anyját, aki olyan, mint egy gyönyörű porcelánbaba. Bőre selymesen fehér, mint a haja. Jack átöleli és sír. – Ne menj el, mama, ne menj el – könyörög. Az ápolónő odajön, hogy segítsen, de arckifejezésemből tudja, hogy Mrs. MacChesney meghalt. Fia karjában hunyt el, ahogy akarta. *** Nan Harangvirág Gilliam MacChesney halála mindenkit megdöbbentett a városban. Kivéve Jacket, aki tudta, hogy az édesanyja sosem bírna elviselni egy hosszúra nyúló betegséget, inkább választaná a gyors halált. És így is történt. Az én mamám tudta, hogy még nem bírom elengedni, így maradt, amíg halála már megváltásnak, szenvedése lezárásának számított. Életünk legnehezebb időszakai mindig értelmetlennek tűnnek, amikor éppen átéljük őket, amikor össze vagyunk zavarodva, és nem látunk kiutat. Úgy érezzük, semmi sincs, amibe kapaszkodhatnánk. Az anya megnyugtató szavaival ilyenkor meg tudja vigasztalni gyerekét. Senki sem aggódik úgy értünk, mint az édesanyánk, és amikor elmegy, a világ többé már nem biztonságos, az események ijesztőek. Nem fordulhatunk anyánkhoz, és ez örökre megváltoztatja az életünket. Senki sincs a földön, aki ismerne bennünket születésünk pillanatától, aki tudná, mikor miért sírunk, vagy mikor laktunk jól, aki pontosan tudja, mivel vigasztalhat meg, ha bánat ér bennünket, és aki arra buzdítana, hogy bátrak és jókedvűek legyünk. Amikor ez a védőréteg lefoszlik, anyánkkal együtt odalesz mindaz, ami a gyerekkorunkból maradt. Az emlékek merőben mások, és nem nyújtanak olyan vigaszt, mint anyánk simogatása. Anyám halálának csupán egyetlen értelme volt: segíthettem Jacknek az ő anyja halálának feldolgozásában. Legalábbis remélem. Jack erős volt a virrasztás és a temetés alatt. A gyászszertartáson elsírta magát. De nagyon büszke voltam rá: mindenkire, aki eljött, szánt pár percet,



éreztette velük, milyen sokat jelentettek az édesanyjának. Mindaz, aminek tanúja voltam, még jobban elmélyítette iránta érzett szerelmemet. Berakom a dzsipbe a letakart üres tepsiket – már megint! –, hogy visszavigyem őket, aztán meghívom Theodore-t ebédre, hogy megköszönjem a Mrs. Mac temetésén nyújtott segítségét. Bessie éttermében szokás szerint egy gombostűt sem lehetne leejteni. Theodore egy hátsó bokszból integet az emberek feje fölött. Átfurakodom a tömegen. – Legalább briliánsgyűrűt kellett venned a jó öreg Bessie-nek ezért az asztalért – csókolom arcon Theodore-t. – Majdnem. Az elmúlt héten nem sok alkalmunk volt beszélgetni, és most majd szétfeszít a rengeteg mondanivaló. – Mi van Jack Mackel? – kérdezi Theodore. – Lesújtott. De nem depressziós. Állandóan azt hajtogatja, hálás a sorsnak, hogy az anyja nem szenvedett sokat. El kell még búcsúznia anyja emlékétől. De rendbe fog jönni. – Nem így értettem. Hogy alakulnak a dolgok kettőtök közt? – Én… szóval… szeretem. – Most mondom ki először hangosan. – Komolyan? – mosolyodik el Theodore. – Igen. – És miért? – kérdezi kedvesen. – Nem is tudom, mondhatom-e. – Próbáld meg. – Theodore hátradől, és piramist épít a műanyag szószos tálakból. – Azért szeretem Jack MacChesneyt, mert… ő szeret engem. – Ennyi? Theodore nem érti, milyen nagy horderejű a kijelentésem, mennyire teljes ez számomra. Engem még senki sem szeretett. Mama persze szeretett, szó se róla, és a barátaim is, de senki sem volt még szerelmes belém. Kiválasztott vagyok. És most az egyszer nem féltem, hagytam, hadd kerítsen hatalmába a szerelem. Visszatekintve mekkora ostobaságnak tetszik a félelmem! Miért vártam olyan sokáig, hogy ajtót nyissak neki? Még Mrs. Mac is tudta, mennyire rettegek. Állandóan arról próbált meggyőzni, hogy a fia mellett biztonságban érezhetem magam. – Talán nem elég? – vágok vissza. Theodore bólint. – Elvállalom az egyetemi állást, Ave. – Tényleg? – Egy másodperc alatt földhöz teremt a csalódás, aztán épp oly gyorsan örülök a választásának. – Gratulálok! – Úgy érzem, ideje továbblépni. Kihívásra van szükségem. Ki kell próbálnom magam, tudnom kell, merre tart az életem. Megértesz? Jaj, Theodore, ne menj el! Miért nem lehet kerek az életem: Jack MacChesney, a szerelmem, és Theodore, a legjobb barátom, mint örökre az életem részei. Nem akarom, hogy ez megváltozzon. – Menj csak – mondom mégis. – De nem szabadulsz olyan könnyen. Távolsági jó barátok leszünk, helyes? – Persze, én is épp erre gondoltam. Knoxville nincs a Holdon. Majd meglátogatsz. – És telefonon is beszélhetünk – mondom, tyű de vidáman.



– Mindennap – erősíti meg Theodore. – Ahogy most is. –Rám néz. – Nyugtass meg, hogy helyesen cselekszem – kérlel. – Helyesen cselekszel. Nem tehetsz mást. Néha mindent el kell dobni, hogy megtaláljuk igazi önmagunkat. – Ezt tetted te is, nem? Ki hitte volna, hogy ilyen fordulatot vesz az életünk? – A kínai arcjóslásban mindez benne van. – Tréfálsz? Az is, amit ebéd utánra terveztem? – Vissza kell vinnem Edna és Ledna Tuckettnek a tepsit. – Szó sincs róla, ők nyugodtan várhatnak. Elmegyünk a Cudjo barlangba. *** Míg kocsival felmegyünk a barlanghoz, Theodore-hoz fűződő barátságomon jár az eszem. Éveken át nagy vigaszomra szolgált, és tudom, hogy mindig is fontos szerepet tölt majd be az életemben. Már hogy is ne, hiszen ő az egyetlen az ismeretségi körömben, aki szereti a barlangokat. Ray elemlámpával világítja előttünk a sötétségbe vezető utat. – Elmehetnénk a tóhoz? – kérdezem. – Még annál is jobb helyet tudok – jelenti ki. Theodore-ral összenézünk, és a nyomába eredünk. Tíz éve járunk ide kettesben, és Ray még most is tud valami újat mutatni. Hogy lehet ez? Eltitkolja előlünk a látnivalókat? Vagy állandóan felfedez valami újdonságot, és amikor kedve szottyan rá, megmutatja nekünk? Vajon ez az ősi hegy annyira gazdag, hogy egy vagy akár két élet sem elég minden szépségének a felfedezésére? Az ösvény összeszűkül, a falnak támaszkodom, ahogy magasabbra mászunk. Tenyerem alatt érzem a hideg hegyi vizet, amely a falon lecsurogva sztalaktitokat formál. Számos emberöltő kell hozzá, hogy a víz megváltoztassa a sziklát, mégis olyan finoman ereszkedik alá a köveken, mint egy szürke ködfátyol. – Tessék – mondja egyszer csak Ray. – Ezt nézzék! Kis beugró, egy grotta; hátsó fala csipkézett szikla, amely mennyezetet alkot. Vizes oldalán moha nő. Vezetőnk a földre világít. Levendulaszín homok borítja: finoman szemcsés, mint a pergetett cukor. Csillámlik a mozgó fénysugárban. – Hogyan alakult ki? – érdeklődik Theodore. A homok hihetetlenül szép. – Aligha tudnám megmondani – kezdi Ray. – Régóta fekete, olajos, undorító víz volt itt. A közelébe se mentem, mert fogalmam sem volt, mi van benne. A hegy belsejében sosem tudhatja az ember. Aztán télen kezdett kiszáradni, így szemmel tartottam. És amikor az utolsó csepp víz is eltűnt, ez volt az alján. Nem valami rondaság, hanem ez. – Ray a homokra irányítja a fénysugarat, amely élénken világít középen egy körben, majd a széle felé lágy, borongós kékké halványul. Sokáig nézzük. – Egész életemben itt dolgoztam. De néha akad olyasmi, amire lehetetlen magyarázatot találni. *** Jack Mac hajszálpontosan hétkor ér haza a munkából. Spagettit főzök, amikor belép. Bessie hamburgere már rég a múlté, és a falat is meg tudnám enni. Az előszobából üdvözöl, aztán hátrajön a konyhába. Az asztalra teszi az ebéddobozát, bakancsát a földre, majd rám néz.



– Felhívtam a papot. – Áttérsz katolikusnak? – ugratom. – Nem. – Akkor hát? – Azt mondtam, szeretném, ha összeházasítana bennünket. – A paphoz nem akarok hozzámenni. Nem házasodhatnánk össze csak mi ketten? Jack Mac nevet. – Vehetem ezt igennek? Bólintok. – De nem kapkodjuk el? – szólal meg bennem a régi Ave Maria, aki minden kákán csomót keres. „Viccelsz”, mondja Jack Mac a pillantásával, és belém fojtja a további locsogást, mielőtt elrontanék egy csodálatos pillanatot. – A magam bőrén tanultam meg, hogy az a legjobb, ha nem hagylak sokat gondolkodni – jegyzi meg, és elmegy mosakodni. *** Iva Lou Wade Makinra sosem lenne szabad egy egyszerű esküvő szervezését bízni. Két másodperc alatt rávett, hogy olyan ruhát viseljek, ami túl szoros, olyan kalapot, ami túl széles, és három nőre való sminket. Óriási vita kerekedik az arcpíron (nincs szükségem rá: a szokatlan helyzet elegendő rózsapírt biztosít), a rúzs kontra ajakfényen (úgy csillog az ajkam, hogy lecsúszom a vőlegény szájáról) és a púderen (szerintem krétafehér leszek, mint egy bohóc). Élénk színekre festett arcomra meredek a tükörben, és a jégrevü sztárjai jutnak eszembe, akikre annyi sminket kennek, hogy a porond fölött százötven méterről is jól lássák őket. Felesleges így kifesteni magam, hiszen a kis kápolnában maximum húszan fémek el. Kisurranok a mosdóba, hogy lemossam az arcomat, és újrafessem magam. Bohócarcom vörösei, kékjei és barnái feloldódnak a szappanhabban. Végül is ez az én esküvőm. Inkább vállalom, hogy megsértek pár embert, mint hogy Jack Mac egy pillantást vessen rám, és elszörnyedve meneküljön el. A mosdóban jövök rá, hogy ez az egész fiaskó az én hibám. Soha nem terveztem esküvőt. Fogalmam sem volt, mit akarok. Nem álmodoztam az esküvőmről. Egyetlenegyszer sem. Egyetlen kép sem élt bennem. Nem képzeltem el a nyoszolyólányokat – udvarhölgyeimet – pasztellszínű ruhában az oltár két oldalán. Nem láttam magam előtt a virágfüzérekkel díszített templomot, nem hallottam az orgonamuzsikát, nem töprengtem el azon, hogy Nellie Goodloe mentolos cukorkáit milyen színű mázba mártják. Egyáltalán nem hittem, hogy valaha is férjhez megyek. Ezzel szemben rengeteg nő van, akinek a fejében hat-nyolc esküvői forgatókönyv él, és boldogan megszervezik az ember nagy napját, csipke, szalagok és fidres-fodros borzalom lidérces álmává teszik. Iva Lou Makin hamisítatlan romantikus. Házasságkötés előtti gyötrelmeimet azonnal feledem, amint a templomhoz érünk. Jackkel egyszerű szertartást akartunk, ahol abban a megtiszteltetésben van részünk, hogy szeretteink színe előtt megígérjük: hűségesen szeretjük egymást. Megnyugvást ad ez a gondolat. Privát mise lesz Jack Cecelia nénje és legközelebbi barátaink részvételével. Nincs bevonulási hajcihő vagy más felhajtás. Jackkel együtt megyünk az oltárhoz. Tanúink Theodore, Iva Lou és Lyle, Cecelia néni, Pearl, Leah, Rick és Sherry, Fleeta és Portly, Otto és Worley, Lew és Inez Eisenberg, Zackie és Pötty.



Jack Mac a teherautóján érkezik. Kiugrik, felszalad a lépcsőn, és az előtérben csatlakozik hozzánk. – Gyönyörű vagy – mondja nekem. Nem ezt mondanád, gondolom, ha egy órával ezelőtt három kiló Max Factorral az arcomon láttál volna. Vőlegényemre mosolygok. És ami a legkülönösebb: senki sem könnyezik. Csak öröm, egyszerű, keresetlen öröm érződik a kis kápolnában, a halk szavú pap előtt. Holnap, 1979. április 29-én leszek harminchat éves. Hogy jutottam ide? Ki tudja? A szertartás után vacsorára látjuk vendégül az egész várost a Postakocsiban (igen, most is sült csirkét, krumplit és salátát eszünk, mint az Elizabeth Taylor-esten). Amikor felvágjuk a tortát – köszönet nektek, Edna és Ledna Tuckett, a kókuszos cukormázért! –, Zackie lép elő a bennünket körülvevő tömegből. – Miss Ave Maria… azaz Misziz MacChesney… – Óriási ováció. Pillantásom körbejár Rick és Sherry Hármon, Nellie Goodloe, June Walker és Mrs. Gaspar arcán. Jobban már nem is örülhetnének a boldogságomnak. Milyen szerencsés vagyok! – Valami különlegessel akartunk magának és Jack Macnek kedveskedni – mondja Zackie. – Ezért rendeztünk egy kis gyűjtést. Iva Lou és Lyle egy csaknem méteres befőttesüveget cipelnek be, amely színültig van fém- és papírpénzzel. Az emberek éljeneznek. Az üvegen címke: NÁSZÚT VAGY BUKTA. – Szeretnénk elküldeni az ifjú házasokat Olaszországba. Reméljük, ezzel hozzá tudunk járulni. Iva Lou és Lyle leteszik elénk az üveget. Pearl és Leah egy hatalmas üdvözlőlapot nyújtanak át, amit a fogadáson részt vevők mindegyike aláírt. Körülnézek a teremben. A többségnek csorognak a könnyei. Nekem is. *** Jackkel a hegyen álló kőházban töltjük nászéjszakánkat. Kitárom az ablakokat, mert meleg az éjszaka, és jázmin meg lonc illatától terhes. A férjem ágyba bújik. – Van valami, amit nem árultam még el neked – szólal meg. Megdobban a szívem, ezernyi lehetőség cikázik át a fejemen, s persze valamennyi iszonyatos: halálos beteg és három hónapja van csak hátra, Inskóban él a másik családja, vagy hamarosan elviszik az adósok börtönébe. Valami történt velem. Azonnal megrettenek. Korábban sosem féltem. Miért vagyok sebezhetőbb most, mint amikor még egyedül éltem, és én feleltem mindenért? Az ördögbe is, a város közepén laktam egymagam. Ellenőriztem az olajszintet, begyújtottam a kazánba, egeret fogtam. Munkával telt a napom: háztartást és patikát vezettem, dolgoztam a mentőcsapatban, darabot rendeztem. És soha, egyetlen percig sem féltem. Ennyit a tömegek hatalmáról! – gondolom férjemre pillantva most, amikor már család vagyunk. – Azon az őszön, amikor édesanyád megbetegedett, lementem hozzátok valami javítanivalóért. Anyád a nappaliban ült. Behívott, hellyel kínált. Leültem, ő meg magáról kezdett mesélni. Általánosságokat, hogy Olaszország melyik részéből származik, hogy hogyan tanult angolul, ilyesmit. Amikor távozni készültem, az ajtóhoz kísért. Elmondta, hogy haldoklik, és arra kért, hogy ha nem esik nehezemre, időnként nézzek be hozzád, hogy jól vagy-e. Megígértem neki, hogy megteszem.



Mit is mondhatnék? Biztosan tudja, milyen sokat jelent ez nekem. Jóval azelőtt, hogy beleszerettem volna Jackbe, amikor még teltem szeretni, anyám már kiválasztotta számomra. Vajon tudja-e anyám, milyen boldog vagyok ebben a pillanatban? Bár bizonyítékom nincs rá, úgy érzem, tisztában van vele. Bebújunk a paplan alá. Oldalamon fekszem, férjem átölel. Karjával úgy óv, mint hullámvasúton a biztonsági öv. Ma éjjel nem érhet már baj. Hosszú nap áll mögöttünk, nagyon elfáradtunk. Férjem azt mondja, szeret, én pedig azt felelem, hogy én is szeretem. Megcsókolja a tarkómat, és álomba szenderül. Míg alszik, Gaspar tiszteletesre gondolok, s hallom, ahogy azt mondja: hit. Mostanáig nem okoskodtam ki, mit akart a mentőkocsiban ezzel mondani. Úgy érzem, nem az Istenbe vetett hitről beszélt. Talán azt akarta tudtomra adni, hogy hisz bennem, hogy segíteni tudok rajta. Még az sem lehetetlen, hogy bízott benne, hogy meg tudom menteni. Ezért volt haldoklása közben is olyan tiszta a tekintete, és erőteljes a hangja. Megvilágosodott. Bizonyos volt abban, hogy az élet nagy misztériumait két ember csak együtt fejtheti meg. Együtt vészelhetünk át mindent. Élete végén rájött erre az igazságra, és boldoggá tesz, hogy ezt életem derekán megosztotta velem. Talán most végre valami hasznomat is lehet venni. Legalább egy ember javát szolgálhatom. Remélem, hogy ez az ember Jack MacChesney. *** Az olasz körút, amelytől életem gyökeres megváltozását reméltem, a nászutunk lett. Rábírtam Jacket, vegyen ki fizetés nélküli szabadságot, hogy a nyarat Olaszországban tölthessük. A férjem remek útitárs. Nem szőrszálhasogató, ami a látnivalókat illeti, nem ragaszkodik hozzá, hogy mindent lásson, az sem izgatja különösebben, ha lekéssük a vonatot, és nem lesz dühös, ha egy templom vagy múzeum már bezárt, mire odaérünk. Délies akcentussal beszél olaszul, és néha arrébb kell mennem, nehogy elnevessem magam. De Jack fütyül rám, és kitartóan társalog olaszul. Az itteniek imádják azért, hogy töri magát. A gépünk Rómában szállt le, és vonattal járjuk be Észak-Olaszországot. Tudományosan képtelen lennék megmagyarázni az itteni fényviszonyok mibenlétét, de esküszöm, a nap másképp áll az égen. A tájat valami barackrózsaszínaranyos pára vonja be, amitől a fű zöldje harsogóbb, a föld barnája melegebb lesz, és az emberek romantikusabbnak tűnnek. Amikor ezt elmondom Jacknek, azt feleli, hogy megmámorosodtam a hely szépségétől, és ettől intenzívebb a felfogóképességem. Nekem azonban más a véleményem. Azt hiszem, mégis a fény más. Amikor lemegy a nap, az ég élénk kékes feketére változik, a csillagok közelibbnek tűnnek, és az ég és a látóhatár széle nem mosódik össze. Ugyanez a mély, telített kék szegélyezi a horizontot, ahol a hold függ. Nem véletlen, hogy a Fortuny család éppen itt szövi a szöveteit. Esténként más-más bársonydrapéria simul a fejük fölé. Elég felnézniük és lemásolniuk. Természetesen alig várjuk, hogy Bergamóba menjünk, anyám családjához, ahonnan két nap múlva Schilparióba megyünk tovább, ahol Mario és Nonna élnek. Megegyeztünk, hogy Mario lejön a hegyről, és ő visz fel bennünket a szülővárosába. Nem találok szavakat, hogy leírjam azt a mélységes örömet, ami elfog. A férjem mellettem alszik a vonaton, és azon a földön



száguldunk keresztül, ahonnan származom. Ennél nem lehet csodálatosabb érzés. Begördül a vonat Bergamóba. Felébresztem Jacket, és kezdem lerángatni a bőröndöket a csomagtartóból. Temérdek amerikai vackot hoztunk a rokonoknak. Látogatásuk és a miénk közt eltelt annyi idő, hogy eldöntsék, mire vágynak, így alaposan feltankoltam cigarettával, filctollal és szögbelövővel, amerikai csokoládéval, cukorkával, és tenyérnyi műanyag gemkapcsokkal. Nem kritizálom a választásukat. Szó nélkül, nagy mennyiségben megvettem, amit kértek, és mindent becsomagoltam egy nagy bőröndbe. Két unokatestvérem, Mafalda és Andrea vár bennünket az állomáson. Boldog arcukat látjuk már a lassító vonat ablakából. Kihajolok, ők meglátnak, és a vonatlépcsőhöz szaladnak. Kétlem, hogy valaha bárki is ilyen boldogan várt volna minket. Megosztják egymás közt a nehéz bőröndöket, így nálam nem marad más cipelni való, mint az új bőrkötéses naplóm, amelyet férjem Firenzében vásárolt. A város széli vasútállomásról fákkal szegélyezett kis mellékutcára lépünk ki. Andrea és Mafalda beszuszakolják bőröndjeinket kis kocsijuk csomagtartójába, bepréseljük magunkat az utastérbe, és elindulunk. Andrea nagyon gyorsan vezet, Mafalda megrója, és kéri, hogy lassítson. Élesen jobbra fordulunk, egy félkörben kanyarodó utcára, amely a városközpontba vezet. Mafalda megmutatja a lapkiadó épületét, a polgármesteri hivatalt, a templomot. Bergamo pontosan úgy néz ki, mint azon a képen, a könyvben, amelyet Iva Lou kölcsönzött ki az Egyetemi Könyvtárból. Az Angyalok kútja, a macskaköves utcák, a finom pasztellszínre festett, keskeny házak, a kis park, a teraszos kávéházak – minden ugyanolyan! Egyetlen változást figyelek csak meg: a lovas kocsik helyét autók foglalták el. A Vilminore család a Via Davide közepe táján, egy négyemeletes házban lakik. Zia Antonietta, Zia Meoli, Zio Pietro és Frederica unokatestvérein a ház előtt várnak ránk. Nagynénéim elsírják magukat, amikor meglátnak minket. Képtelenek elereszteni Jacket, aki láthatóan nem bánja szívből jövő, szoros ölelésüket. A ház tiszta és szerényen bútorozott. Minden fehér, kivéve a fényes, csillogó sötétbarna deszkapallókból készült padlót. Mafalda felvezet bennünket a lépcsőn a szobánkba, egy tágas, egyszerű helyiségbe, ahol támlás franciaágy és hozzáillő rekamié áll. Az ágyon fehér dunyha dagad – pontosan úgy, ahogy mama szerette. Mafalda azt mondja, pihenjünk csak le nyugodtan, majd később lejövünk egy könnyű vacsorára. Mielőtt kimegy, még megmondja, hogy ez volt anyám szobája. Míg Jack kicsomagol, én végignyúlok az ágyon, és felnézek a mennyezetre. Sima és fehér. Az ablak- és ajtókeretet mandulaszínre festették. Anyám Big Stone Gap-i szobájában ugyanilyen fehér volt a fal és mandulaszín a fakeret. Lehet, hogy anyám keveset mesélt Olaszországról, de csupa olyasmivel vette körül magát, ami a hazájára emlékeztette. Lefekszünk szundítani, és este hétkor ébredünk. Már lement a nap. Meglepődünk, hogy ilyen sokáig aludtunk. A konyhaasztalt két személyre terítették. Zia Antonietta ízletes, sűrű zöldséglevest tesz elénk, mellé finom, puha, de ropogós héjú kenyeret, illatos, kenhető vajat, és remek, erős vörösbort. Az olaszok délben kiadósan étkeznek, a vacsora épp csak annyi, hogy tele legyen a gyomrunk, de ne terheljük meg túlságosan. A vacsora végeztével Zia Antonietta azt mondja, vegyünk pulóvert, majd sétálni, azaz la passeggiatá-val indulunk, ahogy errefelé mondják. A háztól



nem messze van Bergamo főtere, ahol az emberek kis csoportokba verődve állnak és beszélgetnek. Mások a szökőkút melletti kávéházakban kávét iszogatnak. Nevetés hallatszik innen-onnan, gyerekek futkosnak és játszanak. Minden csupa élet; a nyomaték kedvéért magasba szárnyalnak a hangok, az emberek mulatságos és élénk testbeszéddel hangsúlyozzák mondanivalójukat. Nem meglepő, hogy a commedia dell'arte színházi hagyománya éppen innen indult a tizennegyedik században. Isteni humora van mindenkinek. Zia Antonietta elmeséli, hogy itt minden este ugyanez folyik. – Olyan megnyugtató lefekvés előtt egy jót nevetni – magyarázza olaszul. Jack azt mondja, hogy ennél ragyogóbb ötletet még nem hallott. Zia Antonietta egy fényszegélyre mutat a város fölött; az alkonyatban úgy tűnik, mintha oszlopok és épületek állnának ott. – Alta Cittá. Ez a város ősi magja, Bergamo Alta. Most nagyon kapósak arrafelé az ingatlanok. Az egyetemünk is ott van. Mafalda holnap elvihet oda benneteket, ha kedvetek van megnézni. – Miért terjeszkedett lefelé a város? – kérdezi Jack. – A háború miatt. Sziklaomlások is voltak – magyarázza nagynéném, majd aggodalmas arckifejezésemet látva hozzáteszi: – De ez sok évszázada történt. Ne aggódj, Ave Maria. Zia Meolival és Zio Pietróval találkozunk. Nagybátyám magával viszi Jacket, mert mutatni akar neki valamit, Zia Meoli és én pedig kettesben indulunk sétálni. Zia Antonietta magunkra hagy bennünket, és egy mellékutcán hazaindul. – Hova megy Zia Antonietta? – Haza – vonja meg a vállát Zia Meoli. – Igazán maradhatna és szórakozhatna egy kicsit. – Szereti elvégezni a feladatait. – Ilyenkor? – Igen. Megterít holnap reggelire, aztán lefekszik aludni. – Miért ő készíti a reggelit? – Így szokás. Antonietta nem ment férjhez, így ő vezeti a háztartást. Akárcsak éri, gondolom séta közben. Otthon én gondoskodtam mindenről. Annyi volt a munkám, hogy meg sem fordult a fejemben, mit teszek, vagy hova szállnak az évek. Tettem a dolgomat, amit elvártak tőlem. Lehet, hogy Zia Antonietta az örök vénlány Bergamóban? Zia Meoli olvas a gondolataimban. – A testvérem szeret gondoskodni rólunk. – Boldognak látszik. – Sok-sok éve menyasszony volt. Egy tengerparti városban, Sestri Levantéban élő család hét fia közül a harmadikba volt szerelmes. De a fiú elesett a háborúban. Antonietta nem akart máshoz hozzámenni, pedig sok kérője volt. De nem tudta elfelejteni a vőlegényét, így sosem gondolt többé házasságra. Valamivel jobban érzem magam, hogy tudom: Zia Antonietta életében is volt egy nagy szerelem, még akkor is, ha a fiú meghalt. Ám akaratlanul is párhuzamot vélek felfedezni a Vilminore lányok sorsában: egyetlen férfit szeretnek egész életükben, akkor is, ha – mint anyám – máshoz mennek férjhez, vagy nagynénémhez hasonlóan egyedül maradnak. Vajon olyan biztosak-e szerelmükben, hogy soha többé nincs másnak hely a szívükben? Pedig amikor a szerelem megnyitja a szívet, nyitva is kellene maradnia egy



esetleges új szerelem előtt. Meglehet, a Vilminore lányok életében csak egyetlen férfi van. *** Jack már otthon vár, amikor visszaérünk a házhoz. Csókkal búcsúzom rokonaimtól, aztán Jackkel visszavonulunk a szobánkba. Belesüppedünk a pehely derékaljba. Olyan mélyre merülünk, hogy alig találjuk meg egymást. Anyám próbálta Amerikában is megteremteni ezt a kényelmet, de nem ért célt. Jack, aki a kemény amerikai matracokhoz szokott, attól tart, hogy ettől a puhaságtól megfájdul a háta. A legfelső takarót lesimítom, hogy lássam férjem arcát. – Köszönöm, hogy feleségül vettél – mondom. Zavartan néz rám, mintha azt akarná mondani: Az én furcsa feleségem már megint kezdi. – De komolyan! Köszönöm. – Szívesen… – mondja bizonytalanul. – Szeretek a feleséged lenni. – Még szerencse. Mert azt ígérted, halálomig velem maradsz. – Tudom. De most úgy érzem, repül az idő, és nem lesz elég időm melletted. Egyszerűen tudom. – Ne tépelődj ilyesmin. Aligha hinném, hogy kíváncsi a válaszomra. Mert én mindenen aggódom! Zia Antoniettán, akinek szerelme meghalt, mielőtt Antonietta hozzámehetett volna, azon, hogy az életét a mosogatás és takarítás teszi ki, és sehol egy kis szerelem, ami enyhítené az egyhangúságot. Félek, hogy a boldogság nem lesz tartós; tudom, hogy olyan, mint a Nagy Alvás: csupán egy mozzanat, egy időszak, amely után újra kezdődik minden. Azon emésztem magam, hogy szívemben az öröm egyszer hétköznapivá fakul, és elfelejtem, milyen boldogtalan voltam nélküle, megszűnik a csoda, és akkor tépelődni kezdek, elűzöm magamtól. Gyötör a gondolat: öreg vagyok ahhoz, hogy gyerekeim legyenek. Félelemmel tölt el, hogy a szénpor fekete homokként rakódik le Jack tüdejére, és tüdőtágulást kap, majd idő előtt meghal. Nyugtalanít, hogy hamarabb hal meg, mint én, és újra egyedül maradok. Félek, hogy amikor én is meghalok, és a mennyországban keresem, nem találok rá. Addigra megváltozik, nem fogok ráismerni, és egy örökkévalóságig keresem, miközben újraélem életein első harmincöt évét, amikor nem volt senkim, akit szeressek. – Hagyd abba. – Mit? – Fejezd be a töprengést. Ránc támad a két szemöldököd között. Mindig olyankor keletkezik, amikor valamin rágódsz. Ez szíven üt. Egy harminchat éves nőnek sosem szabad azt mondani, hogy bárhol is ránc van rajta. Nem szívesen hallok ilyesmit, mi több, soha nem is akarok ilyet hallani! Gyorsan elsimítom a ráncot. – Az a harmadik szemem. Jack úgy kacag, hogy kénytelen vagyok fejére borítani a takarót. – Pszt! – Mi az a harmadik szem? – Az arcjóslásban az a mindent látó lelki szem. Ott teremtjük meg azokat a képeket, amelyek életünk valóságává lesznek. – Akkor ültess be oda valami szépet – javasolja Jack egyszerűen.



Bárcsak ilyen könnyű lenne! Szánakozva nézek rá. Mindent összevetve azért csak férfi, és a férfiak képtelenek női fejjel gondolkodni. *** Mario Barbari úgy áll a Via Davidén a Vilminore-ház előtt, mintha övé volna az egész utca. Tengerészkék nadrágjában, ugyanolyan színű kasmír V-kivágású pulóverében, amely – természetesen – egyetlen ránc nélkül simul a derekára, és jellegzetes, vállára vetett és elöl megkötött drapp szvetterében szokás szerint rendkívül elegáns. Cigarettázik; milyen európai szokás! A szertartásosságot félredobva levágtatok a lépcsőn, és a nyakába vetem magam. – Papa? –Megölel, és arcon csókoljuk egymást. Boldog, hogy láthat. Én meg annak örülök, hogy szeretem. Igaz, hogy nem mindennapi fazon, a kölnije háromutcányira is érződik, de eredeti figura, és imádok a társaságában lenni. – Szóval férjhez mentél, és nem hagytad, hogy a papád vezessen az oltár elé. – Nem sokat vesztettél. Sok volt rajtam a smink, és nem kaptam levegőt a ruhában. – Biztosan gyönyörű voltál – mondja, és elpöcköli a cigarettacsikket. Ez a pasas kész filmsztár! Megöleli a férjemet, férfimódra: gyorsan, hát- és vállveregetések közepette, aztán berakják a bőröndöket a kocsiba. Családom a ház előtt áll, és addig integetnek, míg az utca végében el nem kanyarodunk. Papa úgy vezet, mint egy őrült. Ezüstgolyóként cikázunk a városközpont körgyűrűjén, amely megkerüli az Angyalok kútját, elsuhanunk a park mellett, majd ráfordulunk a városból kivezető útra. A zöld-fehér táblán az áll: Schilpario 7 km. Nagymama házához igyekszünk. Jack és apám az olasz és az amerikai ágyak közti különbséget taglalják. Jack azt meséli papának, hogy megdöbbenéssel tapasztalta: a háta nem fáj annak ellenére, hogy ilyen puha ágyban aludt. Papa felvilágosítja, hogy a testmeleg egyenletesen oszlik meg, amikor az ember tollal vagy akár szalmával töltött matracon alszik, így az izmok egyforma melegben vannak; az ember izomgörcsök és fájdalmak nélkül ébred. – Itt vagyok például én. Öreg vagyok, mégis kipihent, érted? – Jack bólint; papa korához képest remekül néz ki. Papa rám kacsint a visszapillantó tükörben. Ötvennégy éves, de nem Big Stone Gap-i mércével. Haja hosszú, sűrű, és puha hullámokban omlik a vállára; az ősz hajszálai mutatják egyedül a korát. Egyenes háttal, fiatalosan jár. A bőre ránctalan. Negyvennél nem néz ki többnek. Remélem, hogy az ő génjeit örököltem. Félúton papa lekanyarodik egy vízmosásba. Arra gondolok, hogy erdőbe hajt be, de az út egy tisztáson ér véget, amelyen nyári lak áll. Papa ránk néz. – Pihenő – jelenti ki, és leparkol. Kiszállunk a kocsiból, és bemegyünk a házba. A nyári lak étterem. Késő délután van, de vacsorához még fiatal az idő. Papa biccentéssel üdvözli a tulajt, aki italokkal tölti fel a bárpult polcait. Gyomorkeserűt hoz ki nekünk, amit apám egyszerre hajt fel. Jack vállat von, és követi a példáját. Végül én is felhajtom az enyémet. A patikában szerzett ismereteim alapján a gyomorkeserű kristályvízben, tonikban áztatott gyógynövényekből készül. Általában gyógyhatású. Még soha nem hallottam, hogy társaságban ilyesmit ittak volna. – Vértisztító – magyarázza apám.



A tulajdonos tálcán három kis ezüsttálat és melléjük ezüstkanalat hoz. Nyári szedret tesz elénk. Papa friss citromot csavar rá. – Tessék, egyetek. – Megkóstoljuk, és el sem hisszük, milyen édes a szeder. Papa elégedetten néz bennünket. – Indulás – jelenti ki, és már végeztünk is. Távozóban is odabiccent a tulajdonosnak. Nem fizet. Megköszönöm a pult mögött álló férfinak, aki mosolyogva int. A Schilparióba vezető út nagyon kanyargós, és kapaszkodás közben bedugul a fülem. Megkérdezem apámtól, milyen magasan vagyunk, de ő nem tudja pontosan megmondani. Aztán egy gyors csuklómozdulattal elrántja a kormányt, és lekanyarodik az útpadkára, hogy a magasból körülnézhessünk. Az ódon védőkorlát omladozik, és megáll a szívem, amikor papa a meredély mentén állítja le a kocsit. – Gyertek – int, és kiszáll a kocsiból. – Nézzétek! – Jackkel odalépünk mellé a szakadék szélére. Lenézek: éles, eróziótól lyuggatott sziklák szakadnak le a mérföldekkel lejjebb tátongó szurdokig, amely innét negyeddolláros nagyságúnak látszik. Megszédülök, és kénytelen vagyok hátralépni. – Messze van, ugye? – kérdezi apám. Bólintok. – Van erről egy családi történet – fog bele apám a mesébe. Mielőtt folytathatná, megkérem őket, hogy lépjenek hátrébb. Képzeletben már azt látom, amint orkán-szerű szél kerekedik a hátunk mögött, és lesodorja őket a mélybe. – Apám, Gianluca Barbari mesélte. Az apja, az én nagyapám, két lovas kocsit tartott. A városból a hegyre és vissza fuvarozta vele az embereket. Jól megfizették, és nagyon elegáns volt a kocsi. Egyik nap egy helybeli özvegyasszony arra kérte, hogy másnap vigye le Bergamóba. Napfelkelte előtt akart indulni, és nagyapám elvállalta a fuvart. Másnap hajnalban, még sötétben kelt fel, megetette, befogta a lovakat, aztán az asszony háza elé hajtott. Az özvegy gyönyörű halványzöld selyemruhában lépett ki az ajtón. Aranylevelekkel kivarrt vállkendő volt rajta, fején gyönyörű, zöld tollas kalap. Nagyapám még egy kavics nagyságú gyémánttal díszített szépséges nyakláncra is emlékezett, amely csillogott a lámpafényben. Nagyapám felsegítette az asszonyt a kocsiba. Az özvegyasszony boldogan mosolygott, ruhájából rózsaillat áradt. Elindultak lefelé. Nagyapám mindig ezen a helyen tartott pihenőt. Az asszony is ki akarta nyújtóztatni a lábát, így nagyapám lesegítette a kocsiból. Nagyapám ott álldogált, és a lovakat itatta, amikor hirtelen olyan hangot hallott, mint amikor teregetés előtt kirázzák a nedves ruhát. Megfordult, és látta, hogy az idős hölgy levetette magát a hegyről. Bő szoknyája adta zuhanás közben azt a suhogó hangot. Nagyapám a meredek szélére futott, de már nem tudta elkapni. Iszonyatosan remegett, és egy pillanatra még az is átfutott a fején, hogy ő is leugrik. De nyolc gyerekről kellett gondoskodnia, így nem tehette meg. Megfordult, és visszahajtott Schilparióba, egyenesen a rendőrségre. Nagyapám ismerte a helybeli rendőrt, és remélte, hogy az hisz majd neki. A rendőr azt mondta, nehéz lenne nagyapám ártatlanságát bizonyítani, mivel az özvegyasszonynak nem élnek rokonai a városban; magányos volt, akkor hát ki erősítené meg nagyapám meséjét, vagy szolgálna felvilágosítással az asszony lelkiállapotát illetően? Senki. Nagyapám most már amiatt aggódott, hogy börtönbe vetik, mivel igazságtalanul azzal vádolják, hogy lelökte az öregasszonyt a hegyről. Ekkor azonban a rendőrnek támadt egy ötlete. – Menjünk el a házához, hátha akad valami,



amely bizonyítja, hogy az asszony megőrült vagy rossz lelkiállapotban volt. – A rendőr fel akarta törni a zárat, de erre nem volt szükség, mert a bejárati ajtó nyitva volt. A rendőr arra kérte nagyapámat, maradjon kint, ő pedig bement a házba. A rendőr csak percekig maradt a házban, de nagyapámnak, ahogy mesélte, ez alatt az idő alatt megőszült a haja. A rendőr egy levéllel lépett ki, amelyben az állt, hogy a hatóságok ne vádolják Gianluca Barbarit, amiért ő, az özvegyasszony öngyilkosságot követett el. Elmagyarázta, azért döntött így, mert beteg, senkije sincs a világon, és nincs miért tovább élnie. Mindenét az egyházra hagyta. Aztán a rendőr átadta a pénzt, amit az özvegy hagyott fuvardíjként nagyapám számára. Nagyapám hazament, és otthon elmesélte a történteket. Hálából, amiért az özvegyasszony a hátrahagyott levélben tisztázta ártatlanságát, színes üvegablakot csináltatott a templom számára. Nagyapám testvéreinek kis üveggyártó üzeme volt. Ők készítették el az ablakot, és be is építették. Még ma is megvan, a kórus fölött. – Apám megígéri, hogy majd megmutatja. Magasan járunk az Alpokban, és bár nyár van, hűvös szellő fúj. Megborzongok. Jack és papa visszakísérnek a kocsihoz. Schilparióig egyetlen szó sem esik köztünk. *** Schilpariót semmi sem jelzi előre; szinte véletlenszerűen hajtunk be a városba. Ez a város sem változott sokat; pontosan úgy néz ki, mint Iva Lou könyvében a képeken, de kisebb, mint amire számítottam. Nem érzek csalódást, csak meglepetést. A keskeny főutcát szűk házak szegélyezik. Az itteni házak bizonyos részletekben különböznek a bergamóiaktól. A hegyvidéki építészet jellegzetességeit hordozzák: mézeskalácsház-szerűen faragott sötét tetőszegélyek, kis verandák, és színes, halványdrapp és rózsaszín zsalugáterek. A stukkót is élénkebb színűre festették, mint odalent. Talán azért festik világosabbra a házakat a schilparióiak, hogy ne tűnjenek el nyomtalanul a hegyekben, és az áthaladó utazók megtalálják őket. A város házai a hegyoldalba épültek; a főutcáról felvezető keskeny utcák vérerekként hálózzák be a hegyoldalt. Papa áthajt a városon a vízimalomhoz, amelynek keréklapjairól tiszta, jeges forrásvíz zuhog. Az emberek, akikkel találkozunk, mosolyogva integetnek. Úgy látom, apámat nagy tisztelet övezi. Papa visszakanyarodik a főutcára, majd megáll egy élénkzöldre festett, keskeny ház előtt. Nonna jelenik meg az ajtóban, egy csomó ember kíséretében; gondolom, valamennyien a rokonaim. Ahogy a rokonság körülveszi a kocsit, Nonna félrelöki őket, aztán megölel először engem, majd Jacket. Megragadja a kezemet, hogy megnézze arany jegygyűrűmet. – Sposa bella! – mondja nekem, aztán olyan erősen szorít magához, hogy belereccsennek a bordáim. Bevezet minket a házba. Rizottóból, salátából és sült kacsából álló lakomát készített. Jack el van ragadtatva. Jack, papa meg én asztalhoz ülünk. Mindegyikünket legalább négyen szolgálnak ki. Úgy sürgölődnek körülöttünk, mintha királyi látogatók volnánk. Apámat áhítatos tisztelet övezi, de arra is felfigyelek, hogy ezt el is várja. Mint a család egyetlen fia és a város polgármestere, feltétlen megbecsülésnek örvend. Apámat nézem, és bámulom magabiztosságát; nála valahogy ez teljesen természetesnek tűnik. Az asszonyok nem engedik, hogy segítsek leszedni az asztalt, Jackre pedig úgy bámulnak, mint egy marslakóra, amikor feláll, hogy segítsen mosogatni. Nonna olyan keményen lapogatja meg a hátát, hogy Jack visszaül, és



többet nem próbál segíteni. Nonna piskótát, szedret és erős feketét tesz elénk a vacsora végén. Mindent elfogyasztunk. Nonna boldog. Papa két idős barátja – valójában édes unokatestvérei – néz be, hogy megbámulják az amerikaiakat. Papa és Jack kártyázni hívják őket. Jack megkérdezi, hogy nem akarok-e játszani, ám én visszautasítom, nem azért, mintha nem szívesen szállnék be, hanem mert tudom, hogy nőnek nem illik részt vennie a férfiak játékában. Unokatestvéreim úgy mérnek végig, mint egy új mosógépet. Érdeklődésüket hasonlóan kíváncsi pillantással viszonzom, amitől elszégyellik magukat, és elkapják a tekintetüket. Fogalmuk sincs, mennyit tudok olaszul, így az egyik odasúgja a másiknak, hogy „jó segge van”, amikor kifelé indulok. Azt hiszi, nem értem. Képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek; közéjük hajolok, és azt felelem: – A tiétek is szép. – Először meghökkennek, aztán szívből kacagnak. *** Nonna finom reggelit tesz elénk: az előző esti vacsoráról maradt kemény zsemléket, puha vajat és szederdzsemet, valamint nagy bögre gőzölgő tejet, amibe feketekávét öntöttek. Ez a reggeli nagyon jólesik. Jackkel úgy határozunk, hogy otthon majd mi is ilyen reggelit készítünk. Vajon honnan tudják az olaszok, hogyan kell élni? Mindennek ezerszer jobb az íze, még a tegnapi zsemlének és a vajnak is. És sokkal kellemesebb itt az élet. Egy kis munka, szundítás, aztán megint egy kis munka, amit falatozás, végül ismét kis szundítás követ. És ez így folyik nap nap után. Bőven marad idő szórakozásra is: kártyázásra, társasági életre, hosszú sétákra. Paradicsomi állapotok az Alpokban. Papa szeretné megmutatni nagyapja nevezetes templomablakait. Felsétálunk a keskeny utcán, és befordulunk egy kis mellékutcába, ahol a kápolna a házak közé ékelődik; mindössze abban különbözik tőlük, hogy egyszerűbbek a vonalai, és ajtaját élénkvörösre festették, mint Gapben az Isten Egyházáét. Talán Olaszországban is az ördög távoltartására szolgál. Belépünk a kis kápolnába. Egy pap tesz-vesz az oltárnál. – Hadd mutassam be, Ave Maria, a papunkat, Don Andreát – mondja papa. – Hm – pillant rám a pap. – Még soha nem hallottam Ave Mariáról. – Hát sosem szokott rózsafüzért imádkozni? – kérdezem. Eleinte nem érti a viccet, aztán elmosolyodik. – Bemutatom a férjemet, Jacket. – Don Andrea kezet fog Jackkel. – Most házasodtak össze, Don Andrea – magyarázza apám. – Ave Maria a lányom. Már meséltem róla. – Á, igen! – Az öreg” pap most már mindent ért. – Csak körülnézünk – mondja papa. Jack a belső tér kialakítását tanulmányozza. Megkérem papát, hogy mutassa meg a Szűz Mária-ablakot. Felvezet a kórusba, és az ablakra mutat. Kicsike, nem nagyobb egy könyvnél. Ahogy közelebb hajolok, hogy megvizsgáljam, hideg fut végig a hátamon. Az üvegablakon ábrázolt hölgy hosszú kék ruhát és aranycsillagokkal, pávatollakkal ékes kalapot visel, mint Ave Maria Albricci, az asszony, aki anyámnak segített Amerikába hajóznia. Arcán isteni derű. Lába alatt mintha tenger hullámzana. – Rosszul vagy? – kérdezi papa. Hogyan mesélhetnék neki Ave Maria Albricciről? Még Jack sem igazán értette, amikor anyám történetét elmondtam neki. Nem tulajdonított neki



nagyobb jelentőséget; mintha mindennapos lenne, hogy mentőangyal jelenik meg az ember előtt. Végtelenül különös az élet. A tengernyi véletlen egybeesés közepette rádöbbenek, hogy nem magunk irányítjuk a sorsunkat, hanem meg van írva számunkra, ahogy születésünk is. – Szeretnék újra férjhez menni, papa – fordulok oda apámhoz, aki úgy néz rám, mintha elment volna az eszem; néha már elcsíptem nála ezt a jellegzetes pillantást. – És ezt Jackkel ki közölje? – kérdezi apám fanyar mosollyal. – Nem máshoz akarok hozzámenni, hanem Jackhez még egyszer. Itt. És azt akarom, hogy te vezess az oltárhoz. Apám vállrándítása mintha azt jelentené, hogy ez nem is akkora bolondság. Így aztán június harmadikán, vasárnap Don Andrea ismét összead bennünket a schilpariói La Capella di Santa Chi arában. Apám ideges, de nagyon boldog, amikor az oltárhoz vezet. Ő Jack tanúja, én meg Nonnát kérem meg, hogy a tanúm legyen. Nonnát feszélyezi a kérésem; úgy véli, öreg már ehhez. De addig nyúzom, míg meg nem teszi, pontosan úgy, ahogy ő parancsolgat mindenki másnak. A férfiak eleve nem rajonganak a templomi esküvőért, tehát elképzelhető, mennyit kell könyörögnöm Jacknek, hogy újra oltárhoz járuljon velem. Ám az, ahogy beleegyezik, elárul róla valami olyan fontosat, amivel korábban nem voltam tisztában. Mindegy, mire kérem, legyen bármennyire őrült vagy nehéz vagy egyszerűen régimódian megtehetetlen, ha én kérem, megteszi. Feltétel nélkül szeret, és képtelen bármit is megtagadni tőlem. Csak azért fohászkodom, hogy soha ne éljek vissza ezzel az ajándékkal. De ahogy ismerem magam, lesz, amikor elfog a kísértés. Remélem, hogy majd akkor is megért. *** Életünk legszebb nyara végéhez közeledik. Elbúcsúzunk, de a búcsú nem végleges, mert papa megígérte, hogy jövő tavasszal meglátogat bennünket. Mi pedig megfogadtuk, hogy hátralevő életünk minden nyarán ellátogatunk apám otthonába, Schilparióba. Már nem szomorítanak el a búcsúk. Annyira élvezem a búcsú előtti időszakokat, hogy már nem izgatom magam a véglegesség miatt. Alig várom, hogy hazaérjünk. Hiányzik a Blue Ridge hegység. Jack csak nevet rajtam. – A hegy az hegy mindenütt – mondja. – Dehogy, a mi hegyeink: az otthon – válaszolom. Képtelen vagyok szavakba önteni, hogy Big Stone Gap hogyan változott a lelkemben abból a helyből, ahonnan menekültem, az egyetlenné, ahol el tudom képzelni az életemet. Most már tudom, honnan származom, de azt is, hova tartozom. Otthonom a hegyoldalban álló kőház, Jack MacChesneyvel. *** Rázós a repülőutunk hazafelé. Majdnem végig hányok, és Jack is. Mármár azt hiszem, attól kavarodik fel a gyomra, hogy az én rosszullétemet látja. Hogy is szól a régi mondás az igaz szerelmesekről: amikor egyikük megvágja az ujját, a másik is vérzik? Amikor földet érünk a hazai repülőtéren, nem bánkódom. Örömmel várom, hogy visszatérjünk Cracker's Neckbe, várom az évszakok változását és első közös őszünket. * **



Tavaly augusztusban mégsem tengeri betegségtől voltam rosszul a gépen. Amerikai esküvőnk után majdnem egy évvel, 1980. április 28-án két boldog szülő örül Fiametta Harangvirág MacChesney világra jöttének. Mindez nagy újdonság számomra, és nem találok szavakat, hogy leírjam az érzéseimet. Azt azonban tudom, és majd el is magyarázom a lányomnak, hogy nagyon szerencsés gyerek. Saját családjában elég követendő példát talál majd arra, hogyan alakítsa az életét. A kisbabát Ettának becézzük, úgy, ahogy anyámat nevezte igaz szerelme. Remélem, a lányom anyám jószívűségét örökli: már az alatt a két nap alatt, amióta erre a földre érkezett, világosan látszik, hogy anyám makacsságából is kijutott neki. Amikor karomban tartom, sokszor gondolok anyámra. Érzem, hogy itt van körülöttem, útmutatást ad. Anyám választása végre érthetővé vált számomra. Most már világos: volt benne elég bátorság, hogy elhagyja a családját, és új életet kezdjen velem. Egy kisbaba erőt ad, hogy bármivel szembenézzünk. Etta a Nan MacChesney szemét örökölte. Azt mondják, minden kisbabának kék a szeme, de én már felfedeztem Etta szemében a zöldet, valamint az intelligenciát és humort is, amely a két lábbal a földön álló nagyanyját jellemezte. Milyen kár, hogy Etta egyik nagyanyját sem ismerheti! De nem szabad olyasmire gondolnom, amiben lányunknak nem lehet része. Egyet bizonyosan tudok: halálom napjáig aggódni fogok miatta. Ezzel Jack is egyetért; harminchét éven át szorongtam, mondja, tehát nagy gyakorlatom van benne. És Jack MacChesney, férjem és lányunk apja vajon mit tesz? Megtanítjae a kicsit gitározni és fütyülni? A kórház után első otthon töltött éjszakánkon a hold vékony karéj az égen. Fáradt vagyok, így Jack vált fel, én meg elszundítok vagy húsz percre. Amikor felébredek, csend van a házban. Sehol sem találom Jacket és Ettát, így kimegyek az udvarra, és a ház homlokzata felé kerülök. Ott ülnek. Apa és lánya. A verandán. Jack a karjában tartja a picit, és a holdat nézi. Sokáig állok ott, nem is tudom, miért. Etta nyűgös, tudom, hogy éhes, mégsem tudok moccanni. Egy örökkévalóságig elnézném kettejüket: a lányt, aki kezd bizalommal fordulni az apja felé, és az apát, aki azt teszi, amihez legjobban ért: megvédi őt mindentől.



Köszönetnyilvánítás Végtelen hálával tartozom Suzanne Glucknak, régi barátnőmnek, s most már ügynökömnek, aki arra bátorított, hogy megírjam ezt a könyvet. Köszönet Karen Gerwinnek, Suzanne jobbkezének, valamint a „balnak”, Caroline Sparrow-nak; Laura Daviesnek, a nemzetközi kávé, és Lorie Stoopacknek, a házi fekete megfelelőjének. Nagyszerű szerkesztőt kaptam virginiai honfitársnőm, Lee Boudreaux személyében, valamint köszönettel tartozom a Random House-nál Ann Godoffnak, Pamela Cannonnak, Betli Pearsonnak, Andy Carpenternek, Todd Doughtynak, Amanda Mahernek és Sherry Hubernek, a Ballantine-nál Gina Centrellónak, a simpatico olasz lánynak és könyvmágusnak. Soha el nem múló hálám írótársaimnak, akiknek tanácsa, bírálata és buzdítása végtelenül sokat jelentett: Tom Dyjának (aki őszintén hitt bennem), Michael Patrick Kingnek (mindenki sokat nyerne vele, ha ügyét ilyen bajnok képviselné), Ruth Goetznek, Rosanne Cash-nek, Susan Sales-Hillnek, Richard Kirschenbaumnak, Lorenzo Carcaterrának, Charles Randolph Wriglitnak, Kare Jackowskinak és Mary Trigianinak. Lekötelezettje maradok a Wise megyei állami iskolarendszerben tanító tanáraimnak, akik belém oltották a könyvek és az olvasás szeretetét, és új világot nyitottak meg előttem. Hálám Brownie Pollynak és Brad Cavedónak, akik elmesélték nekem a Gappel kapcsolatos emlékeiket, June Lawtonnak, aki bevezetett a kínai arcjóslásba, és Gina Casellának az itáliai ízekért és illatokért. Köszönet és hála Ruth Pomerance-nek, Caroline Rhea-nek, Bob Keltynek, Greg Cantrellnek, Mary Testának, Sharon Watroba Burnsnek, Nancy Ringhamnek, Dana Geiernek, Jake és Jean Morriseynek, Beáta és Steven Bakernek, E. J. Jonesnak, Joanne Curley Kernernek, Sharon Halinak, Todd Keslernek, Chris Sarandonnak, Wendy Lucknak, Dee Emmersonnak, Cynthia Olsonnak, Constance Marksnak, Susan Toepfernek, Adina és Michael Pittnek, Rosemarie és Anthony Casciolénak, Marisa Acocellának, Nancy Josephsonnak, Jill Holwagernek, Danny Greenbergnek, Jeanne Newmannek, John Farrellnak, Craig Jacobsonnak, Lou Pittnek és a Pitt-csoportnak. Nagy szerencsémnek tartom, hogy Monsignor Don Andrea Spada, Mario Mai, Lucia Spada Bonicelli és Michael A., valamint Yolanda P. Trigiani hatása alatt fejlődhettem. Életemre gyakorolt befolyásuk felbecsülhetetlen értékű. A filmiparban óriási hálával tartozom olyan nagyszerű férfiaknak, mint Larry Meistrich, Jim Powers, Todd Steiner és Mark V. Lord. Végtelen hála apámnak, Anthonynak, aki rátalált Big Stone Gapre, gyönyörű anyámnak, Ida Bonicellinek, aki ebben a városban otthont teremtett, Poplar Hill-i testvéreimnek: Mary Yolandának, Lucia Annának, Antóniának, Michaelnek (és feleségének, Lisának), Carlónak (és feleségének, Tinának), és Francescának (valamint férjének, Tómnak). És természetesen köszönet a Stephensonoknak; néha az embernek szerencséje van, és jó családba házasodik!

ÉLETÜNK LEGSZEBB NYARA

Recommend Documents