Dr. Harsányi István: Doni Napló

Dr. Harsányi István: Doni Napló (kivonatos sorozatközlés) (Folytatás az előző számból – befejező rész)

Kántorné Nevetése Kisgyermek korom óta ismerem Kántor Jánosnét. Abból az időből, amikor még – csomós Juli néven – édesanyám cselédlánya volt. Fiatal volt még akkor, erős, egészséges. Semennyi munka nem volt neki sok, s mindig csodálkoztam, mire én felébredem, ő már fölseperte az udvart, télen befűtött a szobákba, kitakarította a konyhát, az ebédlőt, s megterítette reggelihez az asztalt. Mikor iskolába kezdtem járni, észrevettem, hogy Juli nem tud írni, olvasni. De őt ez nem bántotta. Tanyán nőtt fel, s ott bizony nem ő volt az egyetlen, aki nem értett ehhez a különös mesterséghez. Pedig tanyájuk Halászhomok, igen közel volt Sárospatakhoz. Piacra, üzletekbe gyakran ő járt vásárolni, s úgy tudott összeadni meg szorozni, hogy sohasem csapták be. Mindnyájan szerettük. Édesanyám hányszor emlegette, hogy sohasem volt jobb, hűségesebb cselédje. Hosszúhosszú ideig volt nálunk, családtagnak számított. Egészen addig, míg Kántor János favágó, alkalmi munkás, egy ősztök tavaszig tartó udvarlás után feleségül nem vette. Ott voltunk mindnyájan a lakodalmán és nagyon-nagyon szomorkodtunk, hogy Csomós Julikából Kántor Jánosné lett. Azért életútja nem vált el a családunkétól. Amolyan bejáró mosónő lett nálunk, s a téli tűzifánkat hosszú éveken át az ő férje vágta el a házunknál. S amióta én is családos ember vagyok, nálunk is Kántorné a mosó- vasalónő. Hét gyermeke van Kántornénak. A legnagyobb már

katona, a legfiatalabb első elemista. Azt az apró házacskát, amelyet többszöri nekirugaszkodással felépítettek, már nemsokára teljesen ki fogják fizetni, de az csak természetes, hogy Kántorné ma talán még korábban kél, mint ezelőtt húsz, s egynéhány esztendővel, hogy mielőtt napszámba megy, megfőzhesse az ebédet az egész családnak. Ha pedig kenyeret kell dagasztania, sütnie, akkor alig néhány órát alszik éjszaka. Mindez annyira egyszerű és természetes számára, hogy szinte már kár is róla beszélni. Nem is hoztam volna szóba ezeket a dolgokat, ha az elmúlt évben a „doni kiküldetésem” idején nem gondoltam volna annyiszor Kántornéra. Nem is annyira őrá, mint inkább a nevetésére. Arra a tiszta, fesztelen, hangos, sokszor csuklásba elakadó nevetésre, amelynek emléke mindig valamilyen csodálatosan jóleső derűt fakaszt bennem. Most már tudom, hogy ez a gyönyörű kacagás hódított meg engem véglegesen Kántorné számára. Mikor még Csomós Dr. Harsányi István Juli volt, aligha tudtam volna erről számot adni. De később, amikor egyre jobban kezdtek érdekelni az emberi sorsok, a jellegzetes magyar életformák, amikor eléggé kinyílt a szemem ahhoz, hogy észrevegyem Kántorné lábán az óriási, szinte kötélvastag visszereket, szemében az átvirrasztott éjszakák álmatlanságának nyomait, amikor a fülem nemcsak hallóidegeimnek, hanem szívemnek is továbbította azokat a Dickens tollára kívánkozó apró eseményeket, amelyek az ő nyomorúságos életüket jelentették, akkor sokat, nagyon sokat gondoltam a Kántorné tiszta csengésű nevetésére.

Pannon Világ • 2015 •

1

Sehogy sem tudtam megérteni, hogy az ő küzdelmes életének a fájáról ilyen diadalmas kacagássarj harsanhasson. Nem tudtam megérteni, hogy visszhangozhat az egész konyha az ő kacagásától, amikor csak az imént mondta el hajmeresztő erőfeszítéseit, amelyeket minden nap elölről kezd szaporodó családjáért. Mint ahogy nehezen tudtam megérteni a „Hét krajcár” tüdőt megrepesztő, viharzó asszonynevetését is. Csak akkor jöttem rá, akkor tudtam meg, hogy mennyire örök emberi ez a fájdalmak, kínok, szenvedések, gondok tövéről buggyanó, biztonsági szelepnyitogató nevetés, amikor 2000 km-rel odébb kifosztott orosz vidéken, nyomortanyáknak beillő orosz viskókban újra meg újra fülembe harsant a Kántor Jánosné dallamos, különféle hangnemekben előadott nevetése. Mert hányszor, de hányszor hallottam én ezt! Nem nevetést, akármiféle nevetést, hanem az övét. Hányszor kaptam fel a fejemet munka közben, apró orosz házakban, amelyek egyik helyiségében a család lakott. Vagy nagy menetelések alkalmából, amikor toprongyos, didergő orosz nők lapátolták utunkból a fagyott havat vagy gyúrták a tésztát… Itt is, ott is ruhamosás, férfinak való nehéz munka közben is felharsant Kántorné kacagása. A megalázott, meghajszolt, kihasznált, gondokban gyötrődő ember lelke pillanatnyi felszabadulásának fehér galambja. S én minden ilyen nevetésben a Kántorné nevetésének visszhangját hallottam. Ugyanaz az érzés áromlott szét bennem, mint amikor egy szörnyű, véres, riadt éjszaka másnapján gyönyörű, mosolygó kék színű virágokat szedtem egy hatalmas repülőbomba ásta tölcsér fűvel benőtt, kavicsos alján. Mi mindenre orvosságot termel az idő, s a rugalmas emberi lélek! S milyen szomorú, milyen sivár, milyen vigasztalanul sötét lenne az élet, ha végül is nem diadalmaskodna el rajta a Kántor Jánosné, sok – sok Kántor Jánosné csuklásba fúló, egészséges kacagása, ami vérben, viharban, öldöklő háborúban, sötét fásultságban és összeroskadások közepette is hozza, egyre hozza felénk a diadalmas élet biztató üzenetét.

Otthon most törik a dohányt… Meleg nyárvégi este. Szolgálatban vagyok ütegem főfigyelőjében. Virrasztanom kell éjfélig. Alkonyatig bent ülök a figyelőfedezékben, az ollós távcső előtt. Ilyenkor – más figyelőkkel együtt – én vagyok a hadosztály szeme. Figyeljük az ellenség minden mozdulatát. Mikor aztán bealkonyodik, s összefut a szemem előtt a lép – ház, bokor, rozskereszt, szélmalom – otthagyom a fedezéket. Most már nem a szememmel, hanem a fülemmel figyelek. Szép, teliholdas, meleg este van. Nem búg repülőgép, nem bömbölnek a lövegek, nem kattog a géppuska. Még csak a jelzőrakéta lövedékek sem röppenek. Mintha szelíd béke telepedett le volna a földre. Alattunk itt-ott 2

megcsillan a Don ezüst szalagja. A mocsaras partokon millió béka hangversenyez. Körülöttem mindenféle tücsökzene színesíti a hangulatot. Békahangverseny, tücsökmuzsika ugyanabban a hangnemben, mint otthon. A Tisza vagy a Bodrog partján. Learatott magyar mezőkön, réteken… Fölöttem ugyanaz a hold ragyog. Ugyanazok a csillagok fénylenek, ismergetem őket. Csalom magam. Mintha nem is itt volnék, hanem otthon. Olyan ismerős minden, ami körülvesz. A túlparti orosz faluból a tehénbőgés, kutyaugatás is… Géppuskásaink lövészárka szélén ülök. Mellettem Fibi András géppuskás. Most ketten virrasztunk, ketten őrködünk. Már jó ideje nem váltottunk szót. Kiveszek egy – egy szem napraforgót, gyakorlott szájmozdulattal roppantom meg a héját. Fibi András ugyanezt csinálja. A szánk, mint valami szorgalmas malom hántja, egyre hántja a pörkölt magot. Legalább nem álmosodik el az ember, amig szotyola van a zsebében. És miközben foglalkoztatja a kezemet, a számat, gondolataim szabadon kalandozhatnak, akárcsak fényszóró csóvája az égen. Látom, Fibi András is gondolataiba merül. Előre könyököl az árok partján, közvetlenül lábra állított géppuskája mellé. Arcán lélek gubbaszt. Valami meghatározhatatlan messzi pontra mered. Biztosan ott járnak gondolatai Ibrányban, abban a széles szabolcsi faluban, amelynek – mint mondani szokta – húszezer lakosa is megvan talán, ha a tanyákat is oda vesszük, ahol ő is lakik. Halkan, melegen szólok hozzá, hogy fel ne riasszam: Mi az Fibi, hol járnak a gondolataid? Nem mozdul, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Meghajal még vagy két szem napraforgót, s csak akkor dünnyög halkan, felém se fordulva, még mindig arra a láthatatlan pontra meredve: - Otthon most törik a dohányt… Ismét csend telepszik ránk. Nincs ebben a lényeget puritán egyszerűséggel kifejező mondatban egyetlen fölösleges szó, de még hang sem. Épp csak annyi beszéd, amennyiből mindenki ért, aki akar. Én értem és tudom, Fibi András még mindig otthon van. Nyugodt léptekkel jár a nagy és egészséges levelek között, s töri a dohányt. Legalább gondolatban, ha már egyéb módon nem teheti. – Maga dohányos? – próbálom továbbgörgetni a beszélgetés kerekét. – Az! Feles dohánykertész vagyok. A kérdések és válaszok hosszú szüneteiben egyre percennek a magok, őrölnek a fogak, kezünk szinte magától hordja ajkunkhoz az újabb szemeket. – Mikor kezdik törni a dohányt? – szegezem neki az újabb kérdést. – Hát, úgy Szent István napja körül, augusztusban – válaszol lassan, a parasztember ráérős módján, de közben felém fordul. A holdfényben látom megcsillan a szeme. Először csak úgy válaszolt, félig – meddig kötelességből, ha már egyszer egy tiszt kérdezi. Gondolatai inkább ott kalandoznak az otthoni dús dohányföldek között. De ebből az utolsó válaszból már tudom: megérezte, hogy őszintén érdekel az az élet, amiből itt a frontos is él.


szúnyogot, majd tovább fosztjuk, hántjuk a napraforgót. Hol van még az éjfél! Lassan – lassan megtanulom itt a Donnál, Fibi András tuskolánytanyai feles dohánykertésztől, géppuskás tüzéremtől – aki öt hold dohányföldet művel két leánytestvérével – a dohánykertészek életét. Odahaza, az Ibrány melletti Tuskolánytanya nincs messze tőlünk. Pataktól alig negyven kilométer. Vonaton egy óra alatt ott lehettem volna náluk. Bepillanthattam volna életükbe, megismerhettem volna jellegzetes magyar életformájukat, ott a helyszínen, a dohánylapuk, a dohánypajták tőszomszédságában. De úgy látszik erre mégsem volt időm. Ide kellett eljönnöm, 2000 km kellett megtennem, hogy megismerjem a magyar földnek eme színét. Most van időm… Fibi András sem fűzögeti a petróleumlámpája mellett a szép szabolcsi dohányleveleket a „tőre”, arról meg a póréra, ahogy otthon tenné… Neki is van most ideje éjfélig. Aztán holnap, meg holnapután megint csak lesz ideje. Így hát haladunk tovább szép csendesen, meleg hajlásokkal, kifejező mozdulatokkal kísérve minden szót. Plántálás, 60 cm sortávolság, 45 cm bokortávolság, pótlás, kapálás: mind mind sorra kerül, majd következik egy kis szabadidő. Éppen annyi, hogy elvessék a harmados kukoricát, meg a krumplit. Sok érdekességet tudok meg a dohányos csikóról, amit ők egyéves korában vesznek a parasztgazdáktól, használják egy évig. Az ő munkájuk igazán nem nehéz, fiatal csikó is elvégzi. Aztán két éves korában eladják kisebb parasztgazdáknak, 5-8 holdasoknak. Ez hoz nekik valamit. No meg az állattartás! Igaz, hogy minden napjuk be van fogva. Március 15-től január 20-ig, az utolsó beváltásig meg nem áll a hat munkáskéz, s kora hajnaltól késő estig mindig van mit csinálni, mindegyiküknek. Nem kell ott hajtani egyiküket sem a munkára! Mindenki tudja a maga dolgát, s mikor augusztus 20körül megkezdik a törést, Istenem, milyen gyönyörű is az, amikor a pajtában szaporodnak, sűrűsödnek a pórék, sárgulnak az illatos finom dohánylevelek! Fibi András mély áhítattal beszél minderről. S mikor azt mondja, hogy a kiskerti dohány levele olyan vékony, mint a cigarettapapír, s ha a Nap felé tartják,olyan szépen átlátszik a finom erezete: meggörbed, a Hold felé fordítja két kezét, s úgy tartja benne a semmit, mintha drága, selymes, illatos Magyar katonák Kijevben 1942 februárjában. (Madarász haditudósító felvétele)

Közelebb húzódik hozzám. Értelmes szemei nagyra tágulnak, s szomjasan issza kérdéseimet, amelyekkel unszolom, hogy beszéljen tovább Ibrányról és a dohánykertészek munkájáról, tavasztól egészen a dohánybeváltásig. Átszellemült arccal fog bele a beszédbe, de felgyorsul. Szinte az egész testét rabul ejti az emlékezés gyönyörűsége. Mindent, amit csak tud, mutat a kezével is. Öntudatosan, szabadosan beszél. 10-15 év dohánytermesztésben eltöltött év élménye, emléke van minden szava, minden mozdulata mögött. Magam előtt látom őket, a dohányosokat, ahogy március 16-án lerakják a szinte térdig érő trágyát, aztán nyomják, tapossák jó sűrűre, hogy rendesen begyulladjon, ha ráteszik a „sukknyi” földet – közben mutatja, mennyi az a „sukk” – aztán fél sukknyit az erdei, porhanyós földből. Ahogy morzsolgatják, szórják, egyengetik, hogy egyetlen kavics, rög se maradjon benne, mert csak így kél egyenletesen a palánta. Magam előtt látom a gyékény hasura készítését, s azt is, milyen gonddal áztatgatják az apró dohánymagot, hogy naponta többször megnézik duzzad-e, csírázik-e már? Azt is mutatja, hogyan keverik össze az icipici csirázó magokat fahamuval – nem homokkal – hiszen a durva homok megsértené a csírákat, aztán hogyan vetik el áhítatos gondossággal azt a magot, amelyből kenyerüket, ruhájukat, téli szobamelegüket várják: egyenletesen, mintha csak gép után volna vetve. Az égen ragyog a Hold. Fölényesen, hidegen. A Don békái tovább hangversenyeznek, mi pedig figyelünk. Semmi gyanús nesz. Időnként elcsapunk arcunkról egy – egy


3

szabolcsi dohánylevél volna. Aztán sok sok mindent elmond még a válogatásról, a beváltásról, a szűzdohány- szívás élvezetéről, a fináncokról, a selejtes dohány elégetéséről, hogy jobb legyen az átlag. S ahogy beszél, néha bizony el is fátyolosodik a hangja, megnedvesedik a szeme a meghatottságtól. Mert ő most nem lehet otthon. Ő most nem csinálhatja mindezt végig, pedig már napok óta törik a dohányt, fűzik az egészséges leveleket a kaszafokból készített tűre, onnan a póréra… Hányszor emlegetik most őt otthon! Talán ugyanannyiszor, ahányszor azok megfordulnak az ő fejében. Nagyon sokszor. Micsoda boldogság lehet dohánykertésznek lenni! Csak földdel, állattal foglalkozó embereket hallottam ilyen áhítattal beszélni a munkájukról. Se iparos, se bányász, se gyári munkás, se hivatalnok nem melegedhetik fel ennyire munkája, életformája iránt, mint Fibi András dohánykertész. S milyen különös áldása, gondoskodása a Jóistennek, hogy amikor a dohánnyal nincs munka, éppen akkor kell megmunkálni a harmados földecskét, akkor kell aratni, gépelni, hogy legyen kenyérnek való is. Hogy tavasszal újra minden kezdődhet elölről minden, s hogy télen befejeződik az, ami tavasszal kezdődött… Itt nem úgy van, hogy más vet és más arat. A dohányosok maguk vetnek, maguk aratnak, s ha becsülettel dolgoztak, akkor megvan az eredmény is. Itt már megvalósult a minőségi termelés gondolata. Az a gondolat, amelynek mindenütt érvényesülnie kellene. Minőségi termelés, közérdek, önérdek találkozása: ez a munka igazi sarkantyúja. Miért jó a magyar ember dohánykertésznek? Mert, hogy jó, azt senki sem vitatja. Bizonyára azért, mert tudja, ő maga megtapasztalta, hogy minél jobb munkát végez, annál több haszna van belőle magának is. Ezért nem kell hajtani, nógatni a dohányosokat. S ezért magyarnak való foglalkozás, lelket kívánó foglalkozás. Egy nyárvégi éjszakán egy egész külön világ tárult fel elém a Don partján.

Fibi Andrásnak helyén a szíve Azóta már jó idő eltelt, s megint tanultam valamit Fibi Andrástól. Egy hűvös októberi reggelen betört állásainkba az orosz. Fibi András ugyanabban a géppuska fészekben teljesített szolgálatot egy másik géppuskás társával, amelyben annyi szép nyári éjszakát töltöttünk el együtt, ahol megismertem a dohánykertészek életét. A figyelőnk előtt állomásozó golyószórós rajt teljesen felőrölte az ellenség. Ebben a szorongató helyzetben a pokoli harci zajban ellenséges aknagránátok gyilkos robbanásai közben, egyszer csak észrevette Fibi András, hogy egy vérző, halálfélelemtől reszkető bajtárs kúszik a fedezék felé. De már elhagyta az ereje, alig bírja vonszolni magát. Fibi András, a hazagondoló , elmélázni szerető 4

dohánykertész Tuskolánytanyáról most nem töpreng, nem latolgat. Bajtársával, Holló Andrással együtt kiugrik a védelmet nyújtó fedezékből, s zuhoghat körülötte az orosz gránát, süvíthet a golyó, ő csak a vérző embert látja, hozzásiet, ölbe veszi, s viszi, viszi rendületlenül a fedezékbe. Ott letörli arcáról szivárgó vérét, nyugtatgatja, bekötözi. Megmenti a biztos halálból. Fibi András, majd ha hazatérsz egyszer Tuskolánytanyára, s irigykedve fogja kisebbíteni a melleden csillogó vitézségi érem értékét, akkor csak írj nekem! Én elmegyek hozzátok, s bizonyságot teszek arról, milyen legény is voltál a Don mellett! És nem emlékszem, hogy mondtam is neki vagy csak gondoltam magamban, de akkor óriásként magasodott elém ez az egyszerű, derék ember, ez a hatalmas lélek. Utóirat: E tanúságtételre azonban nem kerülhetet sor. Fibi András Tuskolánytanyai dohánykertész sohasem tért haza a Dontól.

„Édesanyám is volt nékem” Parancsnokváltás volt az ezredünknél. Régi parancsnokunk magasabb beosztásba került. Meghalt a király – éljen a király! Ez már csak elég ok az ünneplésre, a vacsorára, a baráti összejövetelre. Még orosz földön is. Még akkor is, ha konokul röpködnek felettünk az ellenséges bombázók, vadászok, ha közben fedezékbe kell szaladnunk, hogy mentsük az életünket. Hazánknak, családunknak, magunknak. Nem jöhetünk össze sokan. Az egész hadosztályból mindössze vagy harmincan. A többieket nem lehetett behívni a frontvonalból, szolgálati helyükről. Mikor terített asztalhoz ülünk, övék az első gondolatunk. Alig mosott csajkájukra, hideg ételükre, barátságtalan fedezékeikre gondolunk. Ismerjük mi is az ő életüket. Próbáltuk. Tudjuk, milyen hősi magatartásra, lemondó igénytelenségre, kötélidegzetre van szükségük az ottani helytálláshoz. Rájuk gondolunk, mikor elhelyezkedünk az asztal körül, amelyen – ha nincs is mindenki számára evőeszköz, pohár vagy tányér – ott kínálja magát néhány üveg bor, ásványvíz. Fölülről pedig házi áramforrásból táplálkozó villanykörték szórják az otthonra emlékeztető meleg sárga fényt. Az egyik sarokban rádió szól. Épp úgy, mint otthon.


Híradó katonák fedezékben

1942 karácsonya a harcoló honvédőinké (korabeli képeslap)

Ismerős bemondók, ismerős zenék, ismerős zenekarok… Egy percre elhomályosodik előttünk az asztal, a teríték, összeolvad sok egyenruha, s egyszerre otthon járunk – gondolatban. Családunk körében. Szinte álomból rezzenek fel, amikor elém teszik a tányérra kiszedett első fogást. Még mindig álmodom, vagy ez valóság? Hamvasan üde leányarc mosolyog rám. Nem, nem álom! Hiszen amott is egy telt arcú, szőke lányka sürög – forog az egyenruhák körül. Megzörrenek a kanalak. Telnek, ürülnek, aztán megint telnek a poharak. Az oldódó hangulatban élénkülnek az arcok. A bőség boldogsága telepszik ránk, miközben egyöntetűen örülünk a szokatlan finomságoknak. A környezetnek, a zenének, a villanyfénynek, amely oly otthoni, oly távoli. A nagy orosz téglakályhák ontják magukból a meleget. A második fogás: csirkesült céklával. Remekelt a szakács! Rövid, katonásan egyszerű pohárköszöntők következnek. Nincs bennük fölösleges szólam, semmi nagyhangú hazafiaskodás. Itt erre igazán nincs szükség… Sajttal és valódi feketekávéval fejezzük be a vacsorát. Aztán a kulináris élvezetekben elgyengülve, túl a formaságokon, váratlanul fellobog a hangulat lángja. Gyufák sercennek, füstgomolyagok támadnak és oszlanak szét a teremben. A társalgás egy fokkal hangosabb, csoportok alakulnak, ötletek szikráznak, tréfák csattanói nyomán innen is onnan is nevetésgejzírek törtek fel. Angyalos Géza, közkedvelt orvosunk hegedűt vesz elő. Cigányos mosollyal sorban elhúzza mindenki kedves nótáját. Egyikhez – másikhoz ének is társul, egész kórus. Aztán, mintha csak rendezték volna, Balogh Jóska áll az asztal végéhez, s elmond egy szép verset. Most két orosz lányka áll elő. Egyikük kezében balalajka. Először szomorú, majd vidám

orosz dalok zendülnek fel. Bogáthy Béla is fészkelődik már. Tegnap még ellenséges tűzben, halállal cimboráló bátorsággal szerelt le a Don partján egy lezuhant orosz repülőgépet: géppuskákat, bombákat hozott magával róla. Fütyült, mókázott akkor is, amikor a közeli erdőből csak úgy süvítettek a feje körül a géppuska lövedékek. Most is mosolyog, kész a tréfára, mint mindig. Apró szájharmonikát húz elő a zsebéből, majd rákezd a Kék Duna keringőre. Néhány taktus és ámulat ül ki az arcokra. Hát ebből a csepp jószágból ilyen hangokat lehet előcsalni? Hiszen ez egy komplett zenekarral felér! Béla csak fújja, szívja tovább. Magyar nóta és csárdás váltja egymást. Ömlik, árad a hang, nyíltszínű taps a jutalma. Egy-egy virtuóz bravúr után nem győzik szorongatni a művész kezét. Koccintás, nevetés, elismerés. Ez már valami! Soha még ilyet! Micsoda kincs ez a tudomány! Béla nem lankad, ismét szájához emeli hangszerét, de ezúttal fél kezét zsebre dugva fújja harmonikáját, mint valami zenebohóc. Egy ropogós csárdás ütemei olyan vígan perdülnek, hogy mindenkit magával ragad a széles jókedv. A felszolgáló orosz lánykák is szájtátva ámuldoznak az ajtóban. Egy zászlós derékon kapja az egyiket, rendesen megforgatja a pironkodó szőkeséget. Ovációtól zeng az épület, cseng a pohár, Béla hajlong. Percekig tart a felszabadult jókedv, ami már alig fokozható. Kézről kézre jár körbe a pöttöm csodaszerszám, amelybe annyi hang szorult. Amikor gazdájához tért vissza a hangszer, Béla megint felemelkedik ültéből. Mindenki elhallgat, várja a folytatást. Bogáthy Béla, ez a csupa szív, ezer veszély köt is valami gyermeki melegséget magában hordozó Béla, meleg lélekkel megszólal: a következő nótát édesanyámnak küldöm… Gondoljon mindenki az édesanyjára! Ekkor búgó fájdalommal, szívből jövő hálával, forró szeretettel zendül fel az „Édesanyám is volt nékem…” dallama. Majd csend… Még a lélegzetét is visszafojtja mindenki. Megtettünk 2000 km, most mindenki ott van az édesanyjánál. A drága, szent asszonynál, aki most érte dolgozik, érte él, őt várja haza, aki minden pillanatban rá gondol, aki éjszakákat virraszt át gyermekéért fájó szívvel. Aki oly sok esetben nehezen, bizony nehezen tartotta, ringatta fáradt kezében, a aki sokunk esetében már ott porlad valamelyik kis magyar temetőben… Mennyi


5

könnyes férfitekintet! Mennyi felhős gondolat! Mennyi megragadott, komoly, magába merülő arc… Szól, egyre csak szól a nóta. Újra és újra, a pianissimo leghalkabb hangjaira is visszazeng valamennyiünk lelke. Nem rándul már, nem rezdül egyetlen hetyke mosoly sem a messze – messze révedő arcokon. A dal végén csend telepszik a teremre. Szünet. Van, aki zsebkendőjével törölgeti szeme sarkát, mások komor arccal merednek maguk elé, kezükben forgatva üres poharukat, mint valami távollátó varázsgömböt. Ekkor váratlanul, akár a leereszkedő szomorú novemberi ködöt tovaűző fuvallat, parázs dallam űzi el az iménti pillanatot. Egy napsütötte, más világ következik, amint pici zeneszerszámával a kezében Béla fortissimo-ra cifrázza a vérpezsdítő csárdásokat. Ki ki visszahozza megfürdetett lelkét hazulról, édesanyjától… Egyetlen szó sem esik az előző percekről, de látom, tudom, hogy ennek a fesztelen, drága, meleg hangulatú estének ezt a röpke élményét magával viszi innen mindenki. Talán egész életére. Mint a kagyló a fájdalom árán szült igaz gyöngyszemet. Bogáthy Bélának, ennek az igazi, lelkeket elérő, karizmatikus erejű művésznek aligha ez volt az utolsó fellépése. Egy éve a nagy katasztrófa után, már tudom: a frontról ő sem tért vissza…

Arcélek A hivatásos tisztek körében világosan, felismerhetően különböző típusok léteznek. Vannak, akik csak a társadalmi páváskodás, a kiszámítható karrier érdekében lettek katonák, amikor aztán jött a háború, legfőbb, sőt egyetlen dolguk volt saját biztonságuk

megteremtése. Él bennük a felsőbbrendűségi tudat, amelynek értelmében ők a magyar hadseregnek olyan pótolhatatlan értékei, akiket nem szabad elfecsérelni. Ez mindenkor kitűnő hivatkozás. Rájuk majd „máskor” lesz igazán szükség – állítják. A magasabb rangúak között sokan vannak olyanok, akiknek az előléptetéshez, vagy éppen a tábornoki rang elnyeréséhez jött volna jól egy kis frontszolgálat, ezért tettek meg mindent, hogy kikerüljenek. Ám a frontszolgálat még akkor sem életbiztosítás, ha „jó helyre” kerül az ember. Különleges eset az, amiről Boldizsár Iván ír „Don –Buda – Párizs” c. könyvében. Említ egy alakulatot, amelybe először besorozták, s végül is csak betegsége miatt nem ehhez, egy nagy veszélyeknek kitett gépvontatású tüzér alakulathoz, hanem egy ellátó oszlophoz osztották be. Nagy mázlija volt. Ez utóbbi 102 katonája közül mindössze 2 halt meg, az előbb 133 fős állományából mindössze 2 élte túl a doni küldetést. Boldizsár Ivánénál szerencsésebb eset nem is fordulhatott volna elő. A mi 23. könnyű tábori tüzérezredünk 1200 katonája közül csak 120 kerültük el a pusztulást, ami 90% veszteséget jelent. De mint láttuk, nem ez volt a legrosszabb. Nos, a hivatásos tisztek egy része mindent elkövetett, hogy a kritikus pillanat küszöbén hazamehessen szabadságra, vagy még inkább valamilyen továbbképző tanfolyamra, mondjuk Berlinbe. Többnyire össze is jött nekik a bűvészmutatvány, úgyhogy az ottmaradás jórészt a tartalékos tisztek „kiváltsága” volt. Ezek között voltak olyanok, akik tanítóból, tisztviselőkből lettek tartalékos, majd tovább szolgáló, úgynevezett „bezupált” tisztek. Ezek számára mindennél fontosabb volt valamiféle kitüntetés megszerzése, hogy jobban haladhassanak pályájukon. Ilyen volt ütegparancsnokom is. Persze az ízig-vérig katonatípus képviselői sem hiányoztak. A mintakatonák, a parancsot komolyan vevők és feltétlenül teljesíteni akarók. Semmiképpen sem igyekeztek kihúzni magukat a hivatásukból adódó kötelezettségek alól. Ilyen volt például Koperniczky alezredes úr. De most vegyük sorra a különféle típusok karakteres képviselőjét..!

Szarka István ezredes

Ukrán földművesek

6

…. Nagy megkönnyebbülés volt számomra, mikor az ezredparancsnokságot vitéz Szarka István ezredes vette át. Jóvágású, nyugodt, bizalomgerjesztő, mosolygós képű úriember volt, jó adag civil beütéssel. Pesti társaságok közkedvelt tagja, bridzspartnere… Igyekezett elegánsan viselni a nehézségeket. De amikor érzékelte, sőt világosan látta a közelgő végpusztulást, segédtisztjével Báthy Zoltán századossal együtt egy gépkocsiba vágta magát, s egy megbízható sofőr, egy tizedes társaságában előrement (hátra, Kijev felé), azért persze, hogy „szálláshelyet” készítsenek elő a később érkező, szedett- vedett Pannon Világ • 2015 •

épp elnyomta az álom”. Koperniczkyről is legendamenekülő különítménynek. Egyik – másik helyen szerű epizódok keltek szárnyra, hogy mintaszerűen megvártak bennünket, intézkedtek, s mentek tovább, gondoskodott beosztottjairól. Saját kis személygépminél távolabb a veszélyeztetett helyekről…. Ennek a kocsiját nem „grasszálásra” vagy menekülésre, hanem magatartásnak volt aztán a következménye, hogy a közügyek intézésére használta fel. Már a kifelé hivatásos tisztek nélkül maradt visszavonuló egysémenetelés közben el-el tűnt időnként, s kocsijában geknek leginkább tartalékos hadnagyok vagy akár nem egyszer kétszáz vekni kenyérrel tért vissza egyzászlósok lettek a „rangidős parancsnokaik”. Én is egy ségéhez. Szeretett furkósbottal járni, s a legénység voltam az utóbbiak közül. Amikor március közepén – körében az a legenda terjedt el róla, hogy „nem fogja a Vaszkovicsiban – hosszabb időt töltöttünk, két golyó”. Bejárt mindent az első vonalban, s a gyaalkalommal segítettem ki Szarkát bizonyos nem neki logosok között is nagy híre volt. Mindenki szerette, sőt való feladatból. Írtam neki egy március 15-i beszédet, rajongtak érte, akik közelebbről ismerték. Hősnek, majd én tartottam meg az úgy, ahogy összeszedett igazi férfinak tartották. Zsebében mindig volt két katonáknak egy másik beszédet a doni hősi halottak kézigránát. A fejhallgató éjjel is a fülén volt, hogy érdemeiről… Ezredes úr szeretett lovagolni. Gyöminden jelentést első kézből nyörű téli hóesésben többször ismerjen meg. A távbeszélőhívott engem is, menjek vele. kábelt vizsgáló járőrrel együtt Ezek az alkalmak katonáskodásokszor részt vett az összekötsom legszebb élményei közé tetés minőségének ellenőrzésétartoznak. Mi tagadás, nekem is ben. Mindennek maga nézett nagy passzióm a lovaglás. A utána. Gyalogságunkat, főleg fogatolt tüzérséghez is főként selejtes fölszerelése miatt azért mentem, hogy megtanuljak nagyon gyengének tartotta. Ha lovagolni. Minősítésemben is a 23/II könnyű tüzérosztály mindig ott díszelgett: „Jó lovas.” emberei összegyűltek beszélHogy most egy kicsit több getni, néhány perc múlva bizalkalmam is nyílt rá, mint éppen tosan ráterelődött a szó. Egekig szerettem volna, az már nem dicsérték, s róla senki semmi tőlem függött… Később Pesten rosszalló, elmarasztaló szót egyszer meglátogattam őt Banem hallatott. Sokan úgy teross, vagy talán Üllői úti – már kintettek rá, mint valami csodanem emlékszem tisztán – lakálényre. Engem is hatalmába sában. Jól elbeszélgettünk. Ha kerített személyiségének varájól emlékszem, ő cipészkedésbe zsa. Igazi regényalak, aki a fogott a háború után. Juhász fronton – kezében fütykössel – Edus is talpra állt. Mások pedig, „Ima” Bodnár Jurij festménye nagy lapátfülével ide – oda, mint Enyedi Laci, Náday Zoli mindenüvé benéz, behallgat, mindenről tud, s puszta jelentős polgári – műszaki pozíciókat töltöttek be. megjelenése is valamiféle biztonságérzetet kölcsönöz Helyzetük teljes áttekintése után nem sokat teketóriázembereinek. Csak megy – megy hosszú léptekkel, tak, hasznos civil tagjaivá váltak társadalmunknak. néhanap még fütyörészik is halkan. Csajkáját mindig maga mosta ki: én ettem belőle, én is mosom ki – Koperniczky Lajos alezredes szokta mondani. Az azonban szóba sem kerülhetett, hogy valaki ürügyet keresve kivonja magát a tűzŐ volt tüzérezredünk pozitív példaképnek vonalból. Elrendelte, hogyha meghal, tegyék be kis mondható igazi hivatásos, ízig vérig katonás kocsijába, öntsék le benzinnel és égessék el. Ez így is mentalitású törzstisztje. Rendkívül egyszerű ember történt. 1943. január 18-án, Goncsarovkán, a gyalogovolt, kissé befelé forduló, de hiteles személyiség. sokkal együtt harcolva esett el. Hólyaglövést kapott, Mindig szívesen beszélgettem vele, ha alkalmam nyílt miután eldobta a két kézigránátját és kilőtte utolsó rá. Hosszabb ideig tervezgettem, hogy interjút pisztolygolyóját. Hősként élt és aként is halt meg. A készítek vele. Ennek jegyzetei megmaradtak notelegpozitívabb emberélményem volt és marad is életem szomban, úgyhogy most összeszedem a kiböngészvégéig… hető följegyzéseket, s próbálok róla egy kis portrét rajzolni. Olyan egyszerű és elnyűhetetlen volt, akár egy jóféle katonai bakancs. Katonai példaképe is az a …Etlényi László, tartalékos hadnagy, Hannibál volt, akiről legendák terjedtek a maga fogatos tiszt korában, melyet Livius is feljegyzett: „ sokszor látták komisz katonaköpenyébe burkolózva aludt ott, ahol Visszavonulásunk felejthetetlen emberélménye. Pannon Világ • 2015 •

7

Szabadságáról tért vissza, amikor csatlakozott visszavonuló részlegünkhöz. Nyitott szemű, gyakorlatias, higgadt, megbízható, jó barátnak bizonyult. Mint afféle „vonatosnak” (anyagszállító) neki is mindig nyitva volt a szeme, s szerzett, amit csak lehetett. Így idejében fölfedezte, Boldizsár Iván könyvében is említett? kondenzovói raktárszéthordást. A legénységnek is megengedte a „gyűjtést”, a tisztek számára pedig szerzett jó csomó vajat és egy láda pálinkafélét, egyesek szerint, német faszeszt. Mindkettő kincs volt számunkra a visszavonulás későbbi szakaszában. Krumplit szinte mindenütt lehetett szerezni, ami egy kis hagymával, vajjal elkészítve kitűnő tápláló eledelnek számított. A pálinkaszerűség még ha netalán faszesz volt is, igen jól jött a dermesztő hidegben. Laci nagyon körültekintően osztotta be a szerzeményt, így az sokáig kitartott. Kinek jutott volna eszébe panaszkodni amiatt, hogy hetekig napról napra ugyanazt a fajta meleg ételt kellett ennünk? Lacival a tartós együtt gyaloglás, azonos nehézségek átélése idején a kapcsolatunk barátsággá érlelődött. Miskolcon is többször felkerestem később.

Bogáthy Béla tüzér szertári hadnagy Kitűnő pozitív figura Frontra küldött fotó nagyival volt. Mi, a híres vívónő után csak Ernának hívtuk .Arról volt nevezetes, hogy egy egész sorozat szájharmonikája volt, s mesterszinten játszott rajtuk – amit az „Édesanyám is volt nékem” c. fejezetemben megörökítettem. Bogáthy legnagyobb szereplése mégsem ez volt, hanem 1942-ben , Andrásnap estéjén. Ekkor csodálatosan tiszta holdas-havas este átszánkóztunk egyik ütegünk tisztjeihez. Már nem is tudom, ki volt közülük András, de annyi biztos, hogy remek vacsorával, itallal vártak minket. A beszélgetés során Náday Zoli, mint memóriavirtuóz produkálta magát, Béla pedig muzsikált egyvégtében szívvel, lélekkel… Volt közöttünk egy kassai zászlós, emlékezetem szerint Regéczy Gézának hívták. Kitűnő karikaturista volt. A Borbála-esten, amit a lehetőségek határai között a fronton is megünnepeltük, igen nagy sikert aratott a telitalálat rajzaival. Nem tudom, mi lett vele. A Borbála-esten még táncoltunk is. A tiszti konyhán dolgozott két fiatal orosz nő. Natasa volt az egyik, talán Lidia a másik. Natasa igen szép volt, s nagyon szívesen táncoltunk vele. Kásás őrnagy akkori 8

vezérkari tisztünk, nem kis megdöbbenésére. Hogy jut eszünkbe, hogy az ellenség leányaival táncolunk? De hát jókedvünk volt, s nekünk ilyenfajta gondolataink vagy éppen gátlásaink igazán nem voltak…

A sógor traktora Tüzérezredünk parancsnoksága közelében lezuhant egy lelőtt orosz repülőgép. A pilóta – hír szerint – életben maradt és eltűnt. Szarka ezredes kíváncsi volt a lelőtt repülőgépre. Befogatott egy országos járműbe, majd Bényeivel és velem elindultunk megszemlézni a roncsot. A kocsis, Bényei Lajos aszalói parasztlegény volt. Értelmes, zömök magyar gyerek. Jól megnéztük a maradványokat, majd hazafelé kocogás közben Szarka megkérdezte Bényeit: no, te mit láttál a gépen? Bényei pontosan elsorolt egy sor mindent, még a bonyolultabb alkatrészeket, mérőeszközöket is fölismerte, s tudta, mire való. – Hát te honnan értesz így a repülőgéphez? – Hogyne értenék, hiszen otthon a sógoromnak traktora van! Szívből, gyöngyözően felnevettünk mindhárman. Ekkor érett meg bennem a felismerés: mit jelent az igazi gyakorlati intelligencia, s mennyire hatékony tud lenni a „transzfer”, a rokon területen szerzett tudás!...

Sebesülteknek cigaretta Még a kivonulás idején történt. Nyolc napig tartó vasúti szállítás és egy napos kemény, próbára tevő menetelés után érkeztünk meg a Kurszk melletti durnyevói erdőbe. Éjszaka erős bombatámadást kaptunk. Járőreim közül ketten hősi halált haltak, 12 megsebesültek, 9 lovunk vagy elhullott vagy ugyancsak megsebesült. Nagyon hamar elért bennünket ez a tűzkeresztség. A vak sötétben nagy izgalmat, szinte pánikot keltett a Sztálin-gyertyák vakító fényében végrehajtott, repülők morajával kísért bombázás, s az azt követő jajgatás. Két fiatal, hadi tapasztalatokkal egyáltalán nem rendelkező orvos zászlós volt velünk, akik bizony igen nehezen nyerték vissza lélekjelenetüket, zavarodottan kapkodtak, miközben a sebesültek kétségbeesetten kiáltoztak orvosért. Nemsokára megérkezett a hadosztály vezető orvosa. Az érett


férfikorban lévő Vissy Károly, orvos őrnagy első világháborús tapasztalatai birtokában azonnal erélyesen lépett fel. Első dolga volt, hogy cigarettát nyomott a sebesültek szájába, független attól, hogy az illető dohányos volt-e vagy sem. A terápia folytatásaként mondott nekik egy-két vigasztaló szót, sőt félreérthetetlenül pajzán hasonlatot, amire az illetőnek a lehető legkisebb szüksége volt ebben a pillanatban, de azért kényszeredett mosolyt igyekeztek az arcukra erőltetni. Ez a fájdalmas grimaszba fordult mosoly is hamar lehervadt az arcukról, amikor az orvos őrnagy ugyanazzal a lendülettel, de kevés kímélettel nekilátott a sérültek ellátásának.

Otthon Már a korábbi felvidéki- kerekhegyi bevonulásunk alkalmával sokszor megéltem az „otthon” minőségi kitágítását. Ha visszatértünk estefelé egy sátorba, egy hevenyészett bunkerba, máris valami otthonlét érzése költözött belém. Most ez a környezet helyettesíti az otthont. Hát még később, amikor jó ideig meglaktuk egy orosz gerendaházat, amelyben volt kemence, ami valóságos kandallóélménnyel szolgált, ahol vártak megszokott tárgyaink: egy szék, egy asztal, egy vaságy, egy tábori lámpa. Az átmeneti otthonteremtési törekvés szinte mindenkire jellemző volt. Ha csak néhány négyzetméternyi szobarészt is mondhattunk magunkénak, az máris valamennyire az otthon hangulatát varázsolta körénk. Hátha még egy macska is odasündörgött mellénk, csizmánkhoz törölte fényes szőrét és dorombolt. Meg hát mindenkinek volt néhány fényképe, levélkincse. Ha ezeket nézegettük, elszorult ugyan a szívünk, de valamennyi melegség is elöntött bennünket. Az otthon élményeinknek az újraélése.

Csirkéink Amikor egy-egy faluba hosszabb időre beszállásoltuk magunkat, a lakóknak el kellett hagyniuk a házukat. Senki sem törődött azzal, hogy hová mennek. De mintha már az ilyen mozgatásokhoz hozzáedződtek volna, nem is nagyon tiltakoztak ellene. Utolsó állomáshelyünkön Szagunyban telepedtünk le, amikor megtudták a lakók, főleg az asszonyok a parancsot: A falut ki kell üríteni! Megindült a csomagolás a ruhák összekapkodása. Felajánlottuk, hogy vigyék magukkal a még igen fiatal csirkéket is. Egy idős asszony, nyugtató mozdulatokkal tudtunkra adta, hogy azokat ott hagyják. Ez meglepett bennünket. De én ezen felül élveztem, ahogy az így rendelkező matriarcha finom, beszédes gesztussal fejezte ki, hogy a csirkék hadd maradjanak, lesz velük, ami lesz. Akkor még mit sem tudtam a gesztus-, testtartás – és kommunikációs elméletéről, de a kép

máig kitörölhetetlenül él bennem. A csirkék aztán ott nevelkedtek, növekedtek közvetlenül közelünkben, s megszerettük őket. Mikor már valamennyire fölcseperedtek, éjszakai szálláshelyül az udvaron lévő eperfákat választották ki, alkonyatkor úgy ültek az ágakon, mint nagy fehér vattacsomók. Végzetes menekülésünk napjaira már jó paprikásnak valókká nőttek, s ez pecsételte meg sorsukat. Utolsó vacsoráink egyikén az egész ezredtörzsnek kitűnő paprikás csirke készült belőlük.

Idevalósi lettem Az esti szürkületben „lakásom” felé tartok. Hirtelen megszólal mellettem egy honvéd: „A hadnagy úr idevalósi tetszik lenni?” Szíven ütött ez a kérdés. Rövid habozás után rávágtam: Idevalósi! A katona útbaigazítást kért, majd ment a maga útjára. Fejemben azonban furcsa gondolatok kezdtek kavarodni, miközben baktattam tovább a poros úton. Ismételgettem magamban: idevalósi vagyok. Erre a hazámtól 2000 km-re fekvő orosz falura, Szagunyra mondtam én, hogy idevalósi vagyok.

Kicsi a világ Egy másik, téli alkalommal szintén sötét este bandukoltam hazafelé, amikor egyszer csak látom, hogy egy menetirányomba állított szánra felpattan egy magyar katona. – Merre bajtárs? – szólítom meg. – Szaguny felé! – válaszol. – No, akkor felülnék én is, hogy ne menjek gyalog – mondom, mire ő int a fejével, hogy nincs ellenére. Nem látjuk egymás arcát a sötétben, de bemutatkozom. – A sárospataki tanár? – kérdi útitársam. Csodálkozva nézek rá, kérdem, honnan ismer? Elárulja, ő is pataki diák volt, néhány évfolyammal járt lejjebb, mint én, jól ismer. Kicsi a világ…

Dióval bélelt cirókai aszalt szilva Feleségem legkedvesebb meglepetései közé tartoztak ezek a csemegék. Zsuzsa lányom élesen emlékszik rá, sokszor emlegette is, ahogy édesanyja a

Visszavonulás


9

kályha mellett ülve vagdosta és töltögette a válogatott aszalt szilvaszemeket. Fényes, nagy aszalt szilvaszemek voltak. Kis, mintha „érték nélkül” jelzésű papírzacskókba csomagolva érkeztek a frontra ősztől kezdve. Hogy odavarázsolják az édes otthont, amelyben Zsuzsa mellett immár a bölcsőben ott lélegzik a 2 hónapos Ádám is… Mennyit is jelentett akkor, ott ez a kedves gondoskodás! Elmondani lehetetlen!

Biblia és pisztoly Visszavonulásunk megkezdéséig velem volt a Bibliám. Gyakran olvasgattam, s találtam benne erőforrást, vigasztalást, amire igen – igen nagy szükségem volt. Sok verset, mondatot aláhúztam benne. Könnyen kitalálható, milyen tartalmúakat. Jól emlékszem egy ilyen Biblia – olvasó kiruccanásra. Már sárgult a körtefa levele, sőt lassacskán hulldogált is. De mivel szélcsendes napok követték egymást, a lehullt okkersárga levelek szabályos köralakban hevertek a fák alatt. Napsütéses, otthoni képeket idéző látványt nyújtott mindez. Kimentem a közeli gyümölcsösbe, körülnéztem, gyönyörködtem a kis ligetfoltok színpompájában, aztán leheveredtem olvasni. Pisztolyomat magam mellé dobtam az avarra. Meghökkentem a véletlenül létrejött furcsa látványon: Biblia és fegyver egymás tőszomszédságában. Ha akarom, amolyan ótestamentumi kép. Amikor az emberek felkeltek a háború idején, hogy várost építsenek. Építőszerszám és fegyver váltogatta egymást a kezükben…

Szebb jövőt, tanár úr! Visszavonulás közben így köszönt rám egy katona. Patakról ismert, ahol tanár koromban, mint jelentős sarzsival rendelkező tartalékos tiszt, a gimnazisták levente parancsnoka is voltam. Kissé furcsán hangzott a visszavonulási – menekülési helyzetben ez a köszöntés. De megmaradt emlékezetemben, hiszen mégiscsak az én igazi hivatásomra, tanár mivoltomra emlékeztetett. Ami pedig a szebb jövőt illeti, ez a kívánság igazán ránk fért akkoriban valamennyiünkre.

Néhány előrelátó tiszttársam azonban, például a Szarvasy Laci, egy irattáskát megpakolt mindenféle „nélkülözhetetlen” kellékkel, s azt soha ki nem engedte a kezéből. Milyen okos volt! Visszafelé menet ő volt csapatunk Krőzusa. Bámultuk bölcs leleményességét és előrelátását. Persze, olykor számon is kértük magunkban, hogy ha ő ennyire fel tudott készülni a legrosszabbnál is rosszabbra, akkor miért nem adta át nekünk is ismereteit, miért nem javasolta nekünk is, hogy hasonlóan cselekedjünk? De hát kinek jutottak eszébe abban a helyzetben ilyen finomságok? Nekem mindenem elveszett csicskásommal együtt. Még egy evőkanalam, egy fogkefém sem maradt. Nagy dolog viszont, hogy megmaradt feleségem életmentő küldeménye, egy halinacsizma, amit bőrcsizmámra húztam, s így fagyásveszély egy percig sem fenyegette a lábamat. Fene nehéz volt benne a menetelés, de mit jelentett ez a lábfagyáshoz képest, ami miatt annyi emberünk szenvedett! A másik kincs az a fekete birka irhabélés volt, amit köpenyem alatt hordtam, s ami még most is, e sorok papírra vetésekor is megvan. (1956-ban, legszívesebben ezen aludt Sinka Pista barátunk.) A menekülés útján első szerzeményem egy nagy vászonzacskó volt. Olyan kisebbfajta zsákocska, amit a nyikolájevkai gyűrűben szereztem. Ettől kezdve ebben gyűjtöttem új életszakaszom nyomorúságos kincseit: egy darab spárgát, szíjat, kapcának való rongyot, más egyebet. Tiszti ládám, amely pontosan az országos jármű méreteihez volt igazítva, valahol persze mindenestül elhagyott. Volt benne napló, fényképezőgép, csodálatos meleg pulóver, néhány ikon és még sok más földi érték. Semmit sem láttam viszont belőlük. De megmaradt az életem… cserébe! A túlélés élménye, immár ismételten! Dr. Harsányi István Fotóanyagok forrása: Dr. Harsányi István “Galambok a tűzelőállásban” című kötetéből. Kiadó: Új levédia, 2012. http://www.hontours.hu/utazasi-ajanlatok/?utid=898 Magyar Nemzet magazin 2001.09.29.

Disznaink Disznaink is voltak. Mindig bőségesen maradt étel az ebédekből, vacsorákból, így jól fel lehetett őket nevelni. A pánik kitörése idején tüzéreink levágták, megperzselték, kibelezték őket, s a nagy hidegben egy szánra rakták az egész „kincset”. Azt gondolták, milyen jó lesz visszavonuláskor a friss hús és szalonna. Ám a visszavonulásból eszeveszett menekülés lett, így sohasem ettünk belőle egy harapást sem. Jóformán mindenki csak azt tudta magával vinni, ami rajta volt. 10

Don-kanyar


Arcvonások: Dr. Harsányi Ádám „Alma és fája” - angol és orosz nyelven (magyar nyelvű változatát nézd az előző számban)

Cast of Features Like father, like son… the hope and purpose to pass over something out of My father, Doctor István Harsányi was a teacher that world of experience he had to live through to the and psychologist by profession. Both his father and present generation. All these events were eternized by father-in-law were professors of the School of a “civilian” to the quick but in the military uniform of a Divinity in Sárospatak. My father, who was the eldest reserve officer, a lieutenant. His aim was to vouch the son in the family, taking the cue of his forefathers, brilliant memory of those brothers-in-arm whose chose the career of a teacher as well (while his two names were carved on headstones only instead of brothers following the same family tradition and pages of history. feeding with the possibilities of the conventional After this historical, fate turning period, and also higher education in Sárospatak became a theologian after his blessed coming and a lawyer respectively). back home – after a short It was already anomalous “compulsory break” again that my father had his – up to 1948, still in the university studies not in short lived democratic Debrecen but as an Eötvös post-war period of the collegian (boarding school Hungarian history, Dezső student) at the arts departKereszttúri, the minister ment of the Péter Pázmány of culture appointed him University of Science in the head of the Institute of Budapest. At the end of his Folk Education, and he university years in 1932 he worked in this position up was given a scholarship and to the time when due to so had a possibility to spend another twist of fate he a year in Geneva and add was as a matter-of-factly psychology to his diploma as a professional man of Dr. Harsányi Ádám példaadó szülők körében, hivatása kezdetén dismissed from his job. Fortunately he did not Hungarian and Latin alreabecome jobless because taking use of his knowledge dy. After his coming back from Geneva in Sándor acquired in Geneva he had the possibility to work as a Maller's words it was not only a return but a real explopsychologists in the Budapest Children's Hospital of sion in the Calvinist Grammar School of Sárospatak. Psychology (later it was renamed and is now called the He would have stayed there for good but by the order Institute of Psychology - Clinica Pediatrica Psycholoof an yclept SAS draft (1) ad interim (my parents, and gica in Budapest) from where because of his objectioso my father also, being then thirty-four, were looking nable civilian doctrines he was pensioned off at the age forward to my birth; I was their second child) he had to of sixty. However retirement meant just the beginning go to Kassa (now Kosice) and join the military units of his pedagogical, psychological and publishing staying there without delay. From Kassa they were quickly dispatched to the front formed at the bend of career that he continued very intensely up to his 94th the river Don in order “to defend the Hungarian birthday, till his death actually. My mother after Motherland.” He participated in the fights there as a having acquired the diploma of a Hungarian and French teacher at the Péter Pázmány University of member of the 23rd Secondary Battery of Kassa which Science in Budapest was also a lecturer at the Calvinist booked the heaviest losses. Out of its 1,200 men only Grammar School in Sárospatak, then after many years 120 survivors returned to their homes. He wrote down of housekeeping she worked in the Institute for everything he had experienced at the front. It was a Protection of Children in the Hungarian capital as a story about all that happened over there, and also about reader in the field of children's protection. his bothers-in-arm. These were not only note-book The marriage of my father with my mother meant notes, but rather some kind of sketches, a collection of the get-together of the ways of life of two outstanding facts and experiences. Then after decades the notes families in Sárospatak. My father's lineage excelled in written down in 1943 were collected in a volume with


11

college teachers and professors of Calvinist theology; that of my mother's did so in ancestors in the most different fields of engineering: agriculture, landownership, and still earlier chemical engineering and dispensing chemistry. Squirearchy was definitely cut into two by my grandfather's death. Viz. in 1951 during the serial kulak-baiting in the police he suffered a sudden cardiac death under provocation. My very first years, i.e. from 1942 up to 1948, were the ones that I may justly call the years of a child of a happy teacher's family in Sárospatak, but I started my schools in Buda already at an elementary school in Krisztina Square and continued them in the Petőfi Grammar School which was not far from our place. The Petőfi Grammar School was called by the name of Verbőczy before World War II, and beyond its traditions of a very high level education it also excelled in sports, especially in athletics. Mr. Paulinyi, the famous games master was so popular that during the revolution and even after its crushing he was the head of the school elected by acclamation. Perhaps it is not accidental that some of the students of the Petőfi Grammar School later were main characters of contemporary political life. E.g. (just to mention a few): Árpád Göncz, Mihály Kupa, or Pál Schmitt and Péter Medgyessy from the form B which was parallel to mine. I had numerous excellent teachers but it was Mr. Rétháti, my Russian teacher who made the deepest influence on me. He started his studies of Russian at the age of seventeen as a Levente (2) in Russian confinement. Perhaps he was the only teacher who dealt with us, students, as equals and tried to share his life experience with us in a form of dialogue. I could enter the Medical University in Budapest only after a year following the passing of my final grammar school exams. I had to work a whole year as a factory hand in order to get those plus three points for being enrolled to the university that were as a rule required from children of white color workers so that in spite of their passing successfully the entrance exams they would not be admitted at once but with one or a two year delay only to universities demanding the highest score above the line. The decisive factor in choosing the career of a medico was my father who was looked at by me as a semi-god. But at the same time in essence the six years at the medical school were spent with hard work that always culminated in endless examination sessions. So in order to get a doctor's diploma one had to pass examinations including materials of at least 147 thick volumes and notes. But in spite of that I always managed to find time for going into sports as before in the grammar school, more than that I made it a sort of principle of my life. Then there were always five or more friends in the group who were also automatically interested in this kind of activity, i.e. in body building and complementary exercise, e.g. swimming or 12

running, so that it became for us an essential principle of life that we have not given it up until now even if, answerably to our respectable age, we naturally do this work-out in a more reduced form… The other line that became so very important for me, also due to my father's influence, was language learning. At first I learnt English then it was followed by German. This way I managed to acquire fluent English and a mid-level German. It was my father, too, who advised me to learn “blind” typing which I did, and my patients ever since and even nowadays admire daily the speed with which I am typing case histories at receptions. The idea that my field should be internal medicine since it was the nearest to “big” medicine hatched quickly in me. That is why after my university years I preferred to go to the smallest hospital in Hungary and work as an intern there rather than to make a compromise and accept a less affective place just in order to stay in Budapest. My time in Szikszó – according to my original plan – lasted for a year and a half only, till the end of 1979. I was not at all sorry for doing this. On the contrary, I enjoyed my independence very much which meant inter alia that I had to be a physician in attendance at least ten times a month. These attendances besides urgent internal medical receptions included doing duties in pediatrics as well. But in September, 1979, with the recommendation of one of my good friends, who was also an athlete, I got back to Budapest, to boot to one of the internal infectious diseases wards of the St. László Hospital. To learn a new chapter of internal medicine was extremely useful although it lasted just for three months. Beginning with the end of the sixties we also started to attend infarct patients in coronary care units, resp. to keep them in intensive care units in the most serious cases. While travelling home by the “black train” I read systematically the Hungarian Orvosi Hetilap (Medical Weekly). In its columns referring to foreign magazines it was often mentioned that there was an intensive therapy making its way in those days which made it possible to save desperately ill patients, moreover to rehabilitate them for a better life in a much bigger order of magnitude in proportion to the earlier one. These outstanding results were made possible by the concentrated application or rather by alloying of the latest spectacular results of science and technology in these units. This possibility seduced me so much that it became my set purpose to carry out this activity, so that is why I handed in my biography written in an “anomalous” way, accentuating the beatitude of the patients over against the material benefits to the Internal Department of the Medical Post-grad Institute in spite of the fact that there was no vacancy, but it (I mean the Institute) was a path-finder in the practical realization of the intensive therapy. Professor Schwarczmann in the Medical Post-grad Institute was not only a committed devotee of the idea,


but held the first place in its practical realization as well. So that he made cardiology and within its framework the attendance of acute (virulent) and desperately ill patients his main profile. I was just finishing my three month probation when Professor Schwarczmann rang. Due to an interim vacancy after delivery (partus) he took out my autobiography that was handed in by me earlier unsuccessfully but remained there and transiently offered me the job of an assistant ratified by contract. In the end this short-time assignment lasted for thirtyeight years eventually – from January, 1970 up to July, 2008. In 1972 I passed my professional examinations to Professor Magyar, who was famous for being very “rigorous”, and armored with the enthusiasm and swing provided by the excellent results I immediately presented myself to Professor Schwarczman telling him that I would like to take-on the work at the intensive care unit he was then establishing. With this I had given up all further circulation in the different sections of the internal medicine department and thus also its material gains. However there I had gotten full freedom of action to introduce methods which were already introduced in the foregoer Western and American hospitals but had to be yet realized in our country. In this respect my summer trips helped me and offered me a chance. Such trips were made possible by my elder sister who lived in the UK. My knowing English was an immeasurable advantage because with proper resolution I could ask the favor of privies to visit world famous intensive care units first of all in Oxford and Cambridge. I was received kindly everywhere and spending whole hours and days there I participated in the ward-walks (visitatio medicinalis), watched and asked questions, took photos of the different special diagnostic, and primarily curative procedures. Then at home I had already the opportunity, as it were, to break fresh ground and to introduce, then to make these methods routine procedures in our intensive care unit as well. Such was for instance the especially humane Seldinger technique of inserting central intravenal cannula (into the large venus blood vessel which is close to the heart) that plays a key-role in the urgent life-saving procedures of the patients, or the introduction of using ephemeral pacemaker

through the central vein again. In 1975 we started using the pulmonary artery catheter which is frequently referred to as a Swan Ganz catheter, and this made it possible to keep track of the extent of the circulation damage caused by acute cardiac infarct and also to timely select the most effective treatment. During these years and the whole history of intensive therapy I had an opportunity to co-operate initiatively in the yclept Second and Third Revolution of the upto-date treatments of infarct. The revolutionary changes were really able to reduce mortality by half if the patient got into the hospital in three hours. So due to keeping the patients in coronary wards, in other words with the help of the electric monitoring and treatment of the heart attack patients health care was able to reduce mortality from 32 per cent to 16 per cent, with the use of thrombolysis (3) from 16 to 8 per cent, and with primer PTCA (4) to four per cent, and here I am not yet mentioning the dramatic improvement of the possibilities of rehabilitating the patients for a much better life in the future. It was in December, 1979, that we started the thrombotic release of the closure of coronal (arteria nd coronaria) causing infarct. It was the 2 Revolution. In January, 1994, with primer expansion (primer PTCA) we put an end to the closure, and at the same time also to the stenosis (5) behind it. I can be most grateful to my superiors, especially to Professor Schwarczmann who we always called Teacher that he really was with a capital letter. My mentor after his having been retired became Professor Strausz. From 1974 up to 1994 the unit remaining in its former place but carrying out cardiologic intensive care as its main profile worked organizationally as part and parcel of the National Anesthesiology and Intensive Therapeutic Institute (OAITI- Országos Anesthesiológiai és Intenzív Terápiás Intézet) and as such was guided by Professor Tivadar Jakab. In 1994 we got back to the successor of nd the former internal department, to the 2 Internal Clinic of the Imre Haynal Health Care University of Science, but we carried out general intensive allinstitute assignments as well. I had been guiding the intensive department nonstop for thirty-three years. In 2005 I was pensioned,

Szabolcs utcai korház

Honvédkorház Pannon Világ • 2015 •

13

but it did not mean that I stopped working. Since then I continue serving ceaselessly and attend to special cardiologic consulting hours. Up to 2007 it was still in Szabolcs Street, but from 2007 in the State Health Care Center of the Honvéd (Military) Hospital. Viz. in 2007 after the contraction of hospitals my student, Robert Kiss, who had been working by my side for fifteen years, became the head of the imposing cardiologic department occupying a whole second floor. Thus all I can say is that though during the past forty-one years the hospital where I started my career was renamed ten times, but I have stayed in the same house, then in its chip institution since then for fortyone years. In December, 2005 at the scientific conference organized on behalf of the 100th Anniversary of the Hospital in Szabolcs Street I was requested to read a lecture on the treatment of infarct. As to my private life I must confess that I was unable to resist the temptations presented by the possibilities of the law on compensation and during the auctions in 1993-1994 a significant part of my grandfather's estate in Sárospatak was re-purchased by me, to boot at half the price.

Scilicet respecting the historical traditions nobody else wanted to make an offer. Besides this estate is to be found directly under the Maar (Tarn) of Megyerhegy which became pretty popular as a highlighted nature reservation. So now besides my activity in the field of medicine I grow still scion nuts and profess the traditional Tokaj piedmont vineculture. I administer business connected with the estate like my grandfather from Budapest. Twice a week I go to Sárospatak. Grape-harvests spiced with dances grew exceptionally popular with my friends and relatives. They give a handle for bringing together people in love, so for instance last time there were eighty-three of us who ate Hungarian “pincepörkölt” (stew served in the cellar) together. Even if with reasonable time I will have to ball up the financing of this game which was in the red so far, I still have the hope that my two sons and five grandsons will not turn their backs on this case. Dr. Ádám Harsányi Translated by: Peter Ortutay

Особенности (Черты лицa) „Яблоко от яблони…” Мой отец, доктор Харшаньи Иштван, был циальност венгерский и латинский язык и преподавателем психологии. И мой отец, как и мой литература он еще, как стипендиант, добавил тесть, оба были профессорами и преподавателими диплом по специальности психолог. Потом, по богословия в Шарошпотоке. словам Шандора Маллера, он не только вернулся, a Среди трех сыновей моего отца, самый буквально взорвался в шарошпотокскую рефорстарший из которых согласно старой семейной матскую гимназию. Он так и остался там претрадиции также выбрал преподавательскую деяподавателем – разве что с небольшим перерывом тельность (равно как и братья, согласно той же когда он ожидал моего рождения (я был вторым традиции, избрали для себя преподавание ребенком). В 34-летнем возрасте, будучи учителем богословия, за исключением младшего сына, из Шарошпотока, получил так называемую который, пользуясь возповестку SAS явиться можностями высшего незамедлительнo в Кообразования в Шарошшице, откуда потом был патаке, стал юристом). отправлен на Донской Тот факт, что мой фронт «для защиты Венотец продолжал обучатьгерской родины». На ся не в Дебрецене, а как Донском фронте их 23. Этвеш коллегист в Будалегкий кошицкий полк в пештском университете боях понес огромные Петера Пазмань на филолюдские потери, возлогическом факультете, можно, самые большие. был случаем из ряда вон Из 1200 однополчан вервыходящим. Кроме того, нулось домой лишь 120 после окончания универчеловек. То, что он исситета в конце 1932 года пытал на фронте, все изон поехал в Женеву, где к ложил на бумаге. Это своему диплому по спе- В кругу коллег (первый слева - Адам Харшани, 1973.) были не столько запис14


ки, сколько сведения o воедино пережитых фактax и событий. Затем, спустя несколько десятилетий, эти записи 1943 года он собрал вместе в надежде написать книгу, чтобы поделиться хоть чемнибудь с нынешним поколением, передать ему свой опыт. В каждом событии он постарался показать всего того, что происходили с ним, переживания лейтенанта-резервиста, но исключительно из сточки зрения невоенного лица. Его целью было почтить память товарищей, чьи имена высечены на деревяном надгробном кресте вместо того, что попасть на страницы истории. После этого исторического, судьбоносного периода, а также «благословенного» своего возвращения домой – а также кратковременного «вынужденного отрыва» - до 1948 года, даже в период народной демократии, по назначению министрa культуры Керестури Дежю, он работал в Институте народного образования в качестве директора аж до революции. К счастью, он без работы не остался, ведь благодаря своему женевскому диплому смог работать в качестве психолога в Будапештском институте детской психологии, позже в Институте психологии, откуда из-за так называемыx нежелательныx доктрин гражданского служащего в возрасте 60 лет был отправлен на пенсию. Но выход на пенсию стал для него началом новой педагогической деятельности, а именно, он полностью посвятил себя психологии, а также занялся писательской работой, которой он интенсивно занимался почти до самой своей смерти в 94 года. Моя мать, после получения диплома пропoдавателя венгерского и французкого языков университета Петера Пазмань, в течение короткого периода времени также преподавала в Шарошпатакской реформатской средней школе, и после этого стала домохозяйкой, и лишь по прошествии многих лет работала в Муниципальном институте по уходу за детьми, занималась защитой детей. Брак моих матери и отца являл собой породнение двух весьма известных семей Шарошпатака. С отцовской стороны - это была семья преподавателей реформаторского богословия в высшей школе. Со стороны матери - инженерыагрономы-помещики, а еще раньше - инженерыхимики, фармацевты. После смерти моего деда семья вынуждена была покончить земледельством. Он умер в 1951 году от сердечного приступа во время так называемого раскулачивания в результате одного из допросов в полицейском участке. Мои первые 6 лет (с 1942 по 1948 гг.) были счастливыми детскими годами сына шарошпотокского учителя, но в начальную школу я уже пошел в Будапеште в 1948 году, находящуюся на площади

Кристинa, дальнейшее обучение продолжил в средней школе - в находящейся поблизости гимназии Петефи. Гимназия Петефи, куда я поступил после восьмилетки, перед второй мировой войной носила имя Вербёци и имела репутацию школы с традиционно высоким качеством образования, а также на хорошем счету была и в спорте, особенно преуспевала в атлетике. Учитель г-н Паулиньи, преподаватель физкультуры, был настолько популярен, что в ходе революции и даже после ее поражения на основании единодушного одобрения избирался на короткий срок директором гимназии. Возможно, не совсем случайно, что выпускники гимназии Петефи, такие как Арпад Генц, Михай Купа, и учащиеся с параллельного класса «Б» Пал Шмитт и Питер Меддьеши, брали активное участие в современной политической жизни страны. Среди многих прекрасных учителей гимназии, особенно глубокий след в моей жизни оставил преподаватель русского языка г-н Ретхати, который с русским языком начал свое знакомство в возрасте 17 лет как член юношеской полувоенной венгерской организации Лэвэнтэ, находясь в русском плену. Вероятно, он стал для нас тем, кто общался с большинством из нас как сверстник. Студентам он пытался передать свой жизненный опыт посредством диалога. В Медицинский университет в Будапеште я поступил спустя год после окончания гимназии. Мне пришлось этот год поработать в качестве чернорабочего, что было необходимо, так как при поступлении в университет благодаря этому приплюсовывалось три балла к вступительным баллам, что - несмотря даже на хорошие оценки на вступительных экзаменах - мне было необходимо из-за моего происхождения , если я хотел поступить в университет, где был слишком большой конкурс. В моем выборе профессии медика решающим мотивом был мой отец, который в моих глазах был полубогом. На медицину было всегда тяжело учиться. Шесть тяжелых лет надо было провести за партой, a кульминацией обучения были бесконечные экзаменационные сессии. Таким образом, для получения специальности врача необходимо было сдать экзамены по самым разным предметам, изучив при этом конспектный материал, которых хватало на 147 толстых книг. Но я все равно уделял время для продолжения занятий спортом, которым я начал еще заниматься в гимназии, даже максимально эти занятия культивировал. К этому времени как-то само собой в одну команду собралось пять друзей-единомышленников, которые, кроме занятий по атлетизму и спортивной гимнастике, занимались еще, например, и плаванием. А бег стал основополагающим видом спорта, так что теперь мы вместе совершен-


15

ствовались – уделяли внимание своей форме, даже до сих пор занимаемся вместе... Второе направление, которое благодаря моему отцу тоже стало для меня чрезвычайно важным это было изучение языков. Сначала английский, потом последовало изучение немецкого языка, так мне удалось научиться бегло разговаривать поанглийски, а также освоить на среднем уровне немецкий язык. Также по совету своего отца я я научился „слепо” писать на машинке, после чего даже мои пациенты в восторге от моей скорости, когда надо регистрировать их историю болезни при приёме в отдел. Вскоре я решил, что к «большой» медицине ближе всего находится терапия, так что мне следует занаяться именно ею. Так, после окончания университета я пошел работать в самую маленькую клинику Венгрии интерном, вместо того, чтобы оставаться в Будапеште, пойти на компромисс и заниматься менее насыщенной и не интересной для меня работой. Период Сиксо - в соответствии с первоначальными планами - длился только полтора года, до конца 1979 года. Я нисколько не жалел об этом, я был удовлетворен и уверен в себе, я имел возможность, по крайней мере, кроме всего прочего, вести порядка 10 дежурств. Работа в клинике включала в себя и оказание неотложной медицинской помощи, и, конечно же, педиатрию. В сентябре 1979 года по рекомендации одного моего друга (также занимающегося спортом) я получил возможность вернуться обратно в Будапешт, в Больницу Ласло в одно из подразделений инфекционного отделения. Знакомство с новой отраслью терапевтической медицины было очень полезно для меня, хотя длилось оно всего 3 месяца. С конца 60-х годов у нас в стране также начали учащаться случаи коронарных инфарктов пациентов, а также вестись соответствующий учет. А наиболее серьезные случаи проходили в палатах интенсивной терапии. Возвращаясь домой на т.н «черном» поезде, я постоянно читал Медицинский Журнал с иностранными публикациями о прохождении абстрагированных признаков, а также о частом использовании интенсивной терапии, благодаря чему пациентам спасалась жизнь и впоследствии они возвращались к своей обычной жизни, причем иногда более насыщенной по сравнению с предыдущим реабилитационным периодом, обеспечивая на порядок больше возможностей. Отличные результаты в науке - по последнему слову техники, просто впечатляли. Они были достигнуты в этой отрасли знаний, систематизированы и объединены. Эта отрасль настолько восхитила меня, что моими намерениями было развивать это направление, поскольку «необычный» способ не был описан, и, исходя из дей16

ствительного улучшения состояния пациентов, я предоставил свои описания в Последипломный медицинский институт на кафедру II Бел, даже не смотря на то, что не было вакансий, я получил там практику по интенсивной терапии. Г-н Шварцманн - преподаватель института усовершенствования врачей, стал не только сторонником этой идеи, но и способствовал ее практической реализации в числе первых врачей в нашей стране. Настолько, что в то же время, будучи известным кардиологом, он основным профилем своей деятельности сделал лечение, в том числе и тех больных, которые требовали неотложной помощи и которые поступали в весьма критическом состоянии, угрожающем их жизни. Именно тогда истек мой 3-месячный испытательный срок, когда г-н Шварцманн позвонил мне по телефону. Он предложил мне работу в послеродовом отделении на временной вакансии, на которую я ранее безуспешно пытался устроиться, но там оставалось мое резюме и он принял меня по договору на временное замещение. Такое временное положение продлилось 38 лет - с января 1970 года по июль 2007 года. В 1972 году я сдал профессиональный экзамен у известного известного из-за его строгости профессора Мадьяр, и, получив отличную оценку, сразу сообщил об этом господину учителю Шварцманну, что мне бы хотелось получить постоянную работу в отделении интенсивной терапии. Все это я делал в интересах больных, а не из-за какие-нибудь финансовые преимущества. Здесь я получил полную свободу действий для внедрения передовых западноевропейских и американских здравоохранительных идей уже на месте, но наша страна по-прежнему сталкивалась с проблемами их реализации. Для этого я поехал в Англию в качестве туриста, где жила моя сестра, так что пребывание там мне не стоило практически ничего. Благодаря своему английскому, я имел огромные преимущества, которые использовал как нельзя лучше. Не зная практически ничего - я смог посетить и пройти интенсивные курсы в передовых вузах Лондона, Оксфорда и Кембриджа. Практически везде меня тепло принимали. Проводя там часы или дни, я в частности участвовал в осмотре больных, подмечал, расспрашивал, фотографировал различные специализированные диагностические и терапевтические процедуры. Когда я приехал домой, то стал пионером внедрения их в жизнь нашего собственного отделения интенсивной терапии. Таким стало внедрение немедленной стимуляции методов спасения жизни пациентов, которые играли ключевую роль во внедрении техники венозной катетеризации Сельдингера (в крупную вену возле сердца) или через центральную вену


пациентов. В 1975 году мы начали так называемую катеризацию Сван Ганца, которая дала возможность контролировать степень ущерба, причиненного кровообращением при остром инфаркте миокарда – а также наиболее эффективное лечение его последствий. Годы - и история развития интенсивной терапии способствовали активному исследованию так называемого развития современного миокарда второй и третьей стадий. Стадии изменений можно было действительно увидеть, если пациент был доставлен в течении 3 часов – благодаря чему смертность сократилась наполовину. Таким образом, ишемическая опека, а именно электронный мониторинг миокарда пациентов при возможности его управления, уменьшалось с 32% до 16%, при использовании тромболизиса – с 16 % до 8%, и при начальной ангиопластике можно было снизить смертность до 4%, не говоря уже о дальнейшем значительном улучшении здоровья и возможности полной реабилитации. Мы начали в декабре 1979 года исследование сердечного приступа в результате тромбоза коронарной окклюзии растворения тромболизиса (стадия 2), в январе 1994 года занялись обструкцией и основным стенозом ликвидации первичной ангиопластики (ЧТКА основная). Я очень благодарен в этом плане своему руководству, а особенно г-ну учителю Шварцманну. После его выхода на пенсию, профессор Страус стал моим наставником. С 1979 до 1994 года, оставаясь в отделении, он продолжал заниматься своим основным профилем в сердечной реанимации - в рамках полномочий Национального института реаниматологии и анестезиологии под руководством профессора Йокоба Тиводара. В 1994 году мы вернулись в Бел отделение, которое осталось нам в качестве преемника тогдашнего IIго Научно-исследовательского медицинского университета Хайнала Имре, но мы и в дальнейшем продолжали заниматься проблематикой общих задач интенсивной терапии. Руководством отделения интенсивной терапии я непрерывно занимался на протяжении 33 лет. В 2005 году в возрасте 63 лет я оставил практику, но наряду с пенсией я практически без перерыва с тех пор стараюсь быть в курсе работы кардиологической службы. До 2007 года находящейся еще на улице Саболч, затем с 2007 года – в военном госпитале Национального медицинского центра. В 2007 году в ходе слияний больниц, работавший со мной на протяжении 15 лет мой воспитанник Кишш Роберт, сумел стать руководителем внушительного центра кардиологического отделения. Так что я могу сказать, что, хотя за последний 41 год работы клиники, где я начинал свою работу, она 10 раз переименовывалась, я 37 лет оставался в одном и том же здании, затем в преемнике, которое

располагалось там и остается на том же месте теперь уже 41 год. В декабре 2005 года больница на улице Саболч отметила свой 100 летний юбилей со дня своего существования, а также оставила значительный след в профилактике и лечении инфаркта миокарда. По этому случаю меня попросили прочитать лекцию об истории инфакрктных заболеваний. Но это, как говорится, отдельная статья отдельного разговора, о котором я могу рассказать. Что же касается моей личной жизни, то могу сказать, что я не смог противиться закону о компенсации, поэтому в аукционных торгах 199293 годов я сумел вернуть поместье своего дедушки в Шарошпатаке и значительная его часть была возвращена в семью, причем за полцены. Дело в том, что уважая исторические традиции других участников в публичном торге не было. Кроме того, после тех событий эта недвижимость стала находиться в заповедной зоне и приобрела чрезвычайную популярность благодаря непосредственно находящемуся поблизости горному массиву Медьер и расположенному ниже «Морскому оку». У меня производятся трансплантатные орехи, а также я занимаюсь традиционным токайским виноградарством. Делами, связанными с недвижимостью, как и мой дед, я управляю с Будапешта, наведываясь туда два раза в неделю. Обширные дружественные и родственные связи приобрели огромную популярность и принесли свои положительные результаты. У нас появилась возможность объединить людей и собраться всем вместе. Так в последний раз собралось 83-е человек для того, чтобы хорошо провести вместе время. Если всему этому в обозримом будущем предоставить значительную доплату, а производителю профинансировать ее должным образом, то появляются надежды, чтобы 2 сыновей и 5 внуков не предадут это дело. Д-р Адам Харшаньи Перевод: Евгений Ортутай

Szabolcs utcai korház


Honvédkorház 17

Volt „Onnan” Visszaút Találkozás Menczer Gusztával, a SZORAKÉSZ, Szovjetunióban volt magyar politikai rabok és kényszermunkások Szövetségének elnökével bűnözőkkel. Utána alakították külön a politikai börtönöket, börtön –táborokat. Sztálin halála után rögtön, szinte egy-két hónapon belül, összegyűjtötték – a több tízezer rabtáborból – a külföldieket. 1953 végén kb. 1500 magyar fogoly jött haza és kb. annyi maradt még ott az élők közül. Így került haza a több tízezer elhurcolt emberből néhány ezer magyar, akiket szovjet hadbíróság ítélt el a hírhedt 58-as törvény - A Magyar Parlament 1990-ben hozott egy haalapján. tározatot, mely kimondja, hogy a szovjet hadbíróság - Kárpátaljáról is ez időben hurcolták el a maáltal hozott politikai ítéletet gyar és a német férfiakat, a magyar jog nem ismeri el. ugyanilyen kreált vádakE határozat megszületékal, erre a gyilkos törsének Önnek is szerepe volt: vényre hivatkozva. Jól tuÖn fogalmazta. Arról a dom? deportálási akcióról, amit Kárpátalján 1944-45 fordulóján a „felmég „szebb” dolgokat szabadító” Vörös Hadsereg találtak ki, hiszen stratéhajtott végre, a hazai törgiai szempontból is meg ténetírás a mai napig nem kellett tisztítani a magyasok említést tett. Ön szeméroktól a területet. Leglyesen is átélte a „szabagyakrabban a következő dulás” árnyékában maradt vádak hangzottak el: az eseményeket. Beszélne neellenséggel való kollabokünk erről az időszakról és rálás, kémkedés, terrortapasztalatairól? cselekmény, diverzió, - Bevezetőmben szovjetellenes propaganhadd hívjam segítségül da.., és ezek különböző Menczer Gusztáv: Örültem, hogy nem tébolyodtam meg, sorstársam Fehérváry kombinációi voltak. A s túljutottam a fizikai kinzásokon István szavait, aki azt írja: kárpátaljai helyzet kissé (Forrás: Magyar Nemzet 2007. november 24.) „A holocaust árnyékában másként alakult. Ott már nem akarnak tudomást venni arról, hogy mi történt a jobban garázdálkodtak a „hatalmasok”, hiszen már Szovjetunióban. Mert ez összeférhetetlen lett volna a teljesen az ő területük lett. Civil családokat, egynácizmust legyőző szövetségesek magatartásával. A házakat vertek szét, semmisítettek meg… Erre kormányok, különböző világszervezetek, beleértve az semmiféle jogi alapjuk nem volt. egyházat is, néma hallgatása mögött, az emberi - Müller Péter könyvében olvastam e témát is történelem egyik legsötétebb megalkuvása húzódik igazoló gondolatot, hogy a kommunizmus birodalmát meg. Hiába jöttek a menekültek, az élő tanúk ezekből csakis a félelem tudta összetartani.., s ahogy Hitler az az emberi poklokból, nem hittek nekik. Segítségért ősvágyat, Sztálin az ősfélelmet idézte fel. Egész kiáltó szavukat mesterségesen fojtották el. Nem környezetét félelemben tartotta, s ő maga is rettegve létezett hírügynökség, amely leközölte volna, hogy mi halt meg. Ön is áldozatul esett ennek a félelemnek, a játszódik le a „vörös cár” birodalmában…” (vitéz kollektív félelemnek, a tárgyalási rémkomédiának, Fehérváry István: Szovjetvilág Magyarországon) A majd az emberi lét legsötétebb poklának. Hogyan bizonyítékok, hírek ilyen nehezen jutottak el a lehet ezt elviselni? A súlyos lelki, fizikai traumák után külvilághoz. talpra állni, tovább küzdeni? - Mikor kezdett bármi is kiszivárogni? - Nem szeretnék cinikus lenni, inkább egyszerűen - 1949-ben érzékeltük először, hogy valahol, a lényeget tömören megfogalmazva kinyilvánítani: Az valakik már tudnak rólunk… Így minket el kell ember a legjobb állat, aki a legtöbbet kibír. Teherbíró tüntetni. Ugyanis addig együtt voltunk a köztörvényes képességünket elsősorban a fizikai-, és lelkierőnk határozza meg. „A legyőzöttek győztes titkát Hirdessétek, hogy este lett… Nézzetek vissza, ők még bírják, S bennetek bíznak, bennetek! Nektek elesni nem szabad, Nektek elesni nem lehet!” (Tollas Tibor: Tanítványok c. verséből)

18


- A fizikai-, és lelkierő ilyen hosszú időre is érvényes? Hiszen Ön is több, mint 9 évig élte ezt az állati sorsot. Mi maradt még meg a reményéből? - Az elején még mindenki reménykedik, én is ezt tettem. Csupán akkor inogtam meg, amikor tapasztalnom kellett sorstársaim pusztulását. Azonban a jó Isten mindig megsegített. A halandóság közöttünk 90-95 %-os volt! Ez egy óriási szám! Alig jöttünk haza egy pár ezren. Az első szakaszban az éhség, a fehérjehiány, a leépülés gyötörte meg és pusztította az embereket.., majd a szervezet legyengülésével kapcsolatban fellépő betegségek: tuberkulózis, dizentéria, malária, tífusz… Ezeket a betegségeket ott nem lehetett kezelni. Az első időben tömegpusztulás volt. A végzetes betegségeket kívül a börtönök kegyetlen szabálya volt az, ami még a legtöbbet pusztított. - Említette, hogy először közbűntényesekkel zárták magukat össze. Verekedtek, gyilkoltak? - Minden volt: verekedtek, gyilkoltak, megaláztak. A Szovjetunióban már nagyon-nagyon régen is jól működött a szervezett bűnözés. Most már Magyarországon is tudják, mit jelent és mit jelenthet szervezettségük. Az olasz maffiózok csupán tanítványaik lehetnek. Kiépített hírszolgálatuk működött. Ha a bandájukból valakinek valami baja történt, vagy megölték, rögtön szétkürtölték saját csatornájukon keresztül. - Hogyan lehetett mellettük életben maradni? - Nehezen. Különösen addig voltunk veszélyes helyzetben, amíg meg nem tanultuk a nyelvet. Erős ösztönző volt az életben maradás esélye a nyelvtanuláshoz. Aki nem tanult meg nagyon gyorsan oroszul, az meghalt. Ezt sokan nem hiszik el. Tízszemélyes cellákban harminc embert, meggyötört roncsot tuszkoltak be. Volt benne egy „kibli” és semmi más. Együtt éltünk mindannyian. Aki nem tudott oroszul, azt rúgták, vágták, taposták, helye a kibli mellett volt. A halandóság annak mértékében csökkent, ahogy megtanultunk velük kommunikálni. Akkor már egy kicsit fel lehetett lélegezni. - Mi volt a következő akadály, lelki trauma? - A 40-es évek végén, amikor rájöttünk arra, hogy innen sohasem fogunk hazakerülni. Elveszítettük reményünket, ez volt a legborzalmasabb! Túljutva a létfenntartási ösztön első fázisán, az elsődleges problémák enyhültek, a nyelvet is megtanultuk. A mindennapok valóságából jött a következő felismerés: innen sohasem kerülhetünk haza! Különösen, amikor láttuk, hogy mindenféle tárgyalások nélkül csak úgy osztogatják a börtönévek meghosszabbításait. Például, ha valamelyik orosz sorstársunknak letelt a különleges bíróság által büntetésre kiszabott öt év (mert pld. a „kizsákmányoló” osztályhoz tartozott), újból kézbesítették a „meghívót” a további börtönévekre. Ezeket mindig időben kézbesítették, senki sem várhatta jogos szabadulását. Az állandó

hosszabbításokat tapasztalva a legtöbb fogoly lelkileg megbetegedett. Személy szerint számomra az első nagy megdöbbenést az okozta, amikor eljutott tudatomhoz, hogy Nürnbergben a nemzetközi bíróság Dönitz tengernagyot, Hitler utódját tíz évre ítélték el, és én is tíz évet kaptam… - Idegileg roppantak össze? - Idegileg is! Mivel az idegrendszer nagyon nagy szerepet játszik a szervezet ellenálló képességében, ha bármelyikünk feladta, akkor fizikailag is elveszett. Éppen ezért figyeltük egymást és a tényekre való reagálások elviselésének tűrőképességét. Aki jobb állapotban volt, odament a másikhoz, megpróbálta vigasztalni, feladatot adott, segítettünk. - A félelem és kilátástalanság teljessége megtört végül is valahol? Lehetett reménykedni? - Sztálin halála előtt semmi remény nem volt a szabadulásra. Egyetlen biztos sarkot sem láttunk magunk előtt, ahová szuronyai nem értek volna el. Mindenki számára világos volt, hogy amíg Sztálin él és rendszere funkcionál, addig semmi pozitív változást nem várhatunk. Minden marad úgy, ahogy van, semmi sem történik. E témát érintve, mindenkinek ajánlom, aki szeretné mélyebben megismerni honfitársaink külhoni, rabszolga – sorsba dobott életét, olvassák el volt rabtársunk, Kassay Kázmér „A vörös pók hálójában” c. könyvét. Kolimát, a jégbefagyott poklot az akkor 15 éves kamasz szemével láttatja, ábrázolja. Mert ennyi idős volt amikor elhurcolták, szinte gyerek.., tele hazafias, vallásos érzelmekkel, életvággyal.., miközben sorsa váratlan tragédiába fordult. „Amit eddig láttam, hallottam, tapasztaltam, mind hazugság volt? Csak a túlélés törvénye az igazi törvény? A többi mind hamis és hiteltelen? Hol az igazság? Hagyjunk mindent elveszni, ami jó? Nem! Próbáljuk megtenni! Igen! – ez volt mindannyiunknak jelszava… Ez adott megnyugvást és hajszálnyi reményt.” – idézem egyik megrendítő gondolatát a könyvből. - Menjünk vissza az előzményekhez. Az Ön személyes sorsa mikor kapcsolódott a – félelem és a szenvedés által összetartott – birodalomhoz? Hogyan került e tragikus sorsú emberek közé? Ha jól tudom,


19

akkor Ön ebben az időben egyetemi hallgató volt. - Személyes történetem egy hiteles korrajz, nem is alakulhatott másként. Mint már említettem, a háború vége felé 1944 november-decemberében elkezdődött egy hajsza a védtelen magyar állampolgárok ellen. A szovjet elhárítás több tízezer magyar állampolgárt tartóztatott le. Még itt Magyarországon ítélték őket súlyos börtönbüntetésre vagy halálra. - Az Ön személyes sorsán keresztül végig kísérhető a Szovjetunióba hurcolt, majd ott raboskodó magyarok sorsa, élete. Szeretném élő tanúvallomáson alapuló, e pokoli történet mechanizmusát megérteni és olvasóimmal megértetni. Segítene ebben? - Bizonyos mértékben eltért az én sorsom a többiektől, de lényegében azonos. 1944-45-ben második szigorlatra készülő medikus voltam és sikeresen atlétizáltam. A Magyar Atlétikai Club tagja voltam. Sikeresen mentesítettek a katonaság alól. 1944. október 15. után ezek a mentesítő lehetőségek megszűntek. Először a IV. kerületi Kiegészítő Karhatalmi alakulatnál, Mikó Zoltán segített. Később megszereztem egy paksaméta „nyílt parancsot” és a barátommal együtt el – el vezényeltük magunkat – a lehetőségek határán belül – az ország egyik részéről a másikra. Több emberrel találkoztunk, többek között a barátom egyik iskolatársával is, aki számunkra ismeretlen dokumentumot ajánlott fel. Nem kértünk belőle. Közben egy súlyos trauma is ért. Sopronban 1945-ben, húsvét előtt egy csatarepülőgép támadásnál a barátomnak szétlőtték a fejét. Egyedül maradtam. Arra vártam, hogy a front átvonuljon. Nagy nehezen jutottam haza. Ugyan a lakást szétbombázták, de ismét együtt volt a család. Egyik nap, hazajövet után, édesanyám azzal fogadott: ”Keresett téged egy ember, majd visszajön…” Akkor még nem gondoltam semmi rosszra. A tragikusan meghalt barátom társának segítségével voltam elfoglalva, hívtam, hogy látogasson meg Pesten. Bár anyám megemlítette, hogy nem valami jól beszélt magyarul, de én még akkor sem gyanakodtam. El kellett mennem valahová, de nemsokára visszajöttem. Már messziről láttam, vendégünk van. Rideg arcú, díjbirkózó termetű ember várt a ház előtt. Közelebb kerülve hozzá, megszólított: „Le van tartóztatva!” Elvitt egy társával a Damjanich 20

utca egyik pincéjébe és a barátom után érdeklődtek. Rajtam keresték, mint utolsó biztos nyomvonalat. Elmeséltem nekik a soproni tragédiát, de nem hitték el… Egy hét után levittek Balatonfüredre. Ott kezdődött igazán csak a vallatás. Rossz volt a tolmács is, magyarul, de oroszul is alig tudott. Amikor a vallatásnál mondtam egy mondatot, ő hosszan beszélt „fordított”, - akkor még nem tudtam, miről. Az én esetemben a következőképpen folytak a kihallgatások, vallatások. A cirill betűket nem ismertem. Amikor a jegyzőkönyvet elém tették, nem írtam alá. Először és másodszor.., majd mindig jól megvertek. Ha elájultam és vérzett a fejem, jobbik esetben átvittek a szemben lévő rendelőbe, de leggyakrabban csak úgy ott hagytak egy őrrel, eszméljek fel magam. Hangulatuktól is függött. 10-15-20-25- éveket szabtak ki ránk. Én tíz évet kaptam, ennyire ítéltek. Az akkori szovjet törvények szerint ez „megrovásnak” számított. Elvittek Sopronkőhidára. Akkor már (1948-ig) ez szovjet börtön volt. - Itt sokáig raboskodott? - Nem. Nemsokára bevagoníroztak és több hetes utazás után megérkeztünk a harkovi börtönbe. Sok halottunk volt a vagonban. Fiatal voltam. Leugrottam a vagonról, vágytam egy kis mozgásra. Azt hittem leugorhatok. Megpróbáltam, de nem tudtam lábra állni. A gyűjtő – börtönben volt talán a legborzalmasabb. 3-4 hét alatt szinte a fele fogoly elpusztult. Nem adtak enni szinte semmit. Aztán olyan időszakok következtek, amikor elkezdték az „etetést”. Ez azt jelentette, hogy fagyott káposztalevest adtak pld. délután öt órakor, s ezt ismételgették néhány órás rendszerességgel. A hasmenés, a dizentéria pusztított. Engem is befektettek a rabkórházba. Amikor visszavittek, úgy néztem ki, mint a koncentrációs táborok lakói. Lesoványodva,35 kiló voltam összesen. Kissé feltápláltak, de nem voltam jól, tüdőgyulladást kaptam. Elvittek Herszonba, egy rabkorházba. Nem sokáig maradhattam ott. - Miért? Netalán meggyógyult? - Nem ez volt az oka. 1946-ban ebben a kórházban nagyon sok magyar rab volt. Medikus voltam, ezt mindig hangsúlyoztam, ezért lehetőséget kaptam az ügyeleti segédmunkára. A gyógyszerek osztásánál is mindig ott sündörögtem. Megtanultam egy pár szót oroszul és ukránul. Magyarok között voltam… - Első kellemes érzés, amit egyáltalán megtapasztalt? - Nem sokáig tartott, s mégpedig egy ötletem miatt. Közeledett a karácsony. Az osztályvezető főorvosnak elmondtam, hogy számunkra az egyik legszebb ünnepünk – a karácsony. Ez a szó lett a vesztem. Kivágtak a kórházból, egyenesen a büntető zárkába, karcelba. Egy-két nap múlva bekerültem egy szállítmányba, amelyet a Bajlál – Amúr vasútvonal építésére irányítottak. Azt mondták, ez volt az év-


század építkezése. Valóban! Rabok építették, a világ összes nációja: japánok, németek, magyarok, oroszok… Azt harsogták, hogy önként jelentkező komszomolisták vették magukra az építkezés terhét. Mi voltunk ezek az „önkéntesen jelentkező komszomolisták”. Tajzet – Bratszk között, mintegy 300 km vonalat kellett építeni. - A Bajkál – Amur lett rabságának további színhelye? - Nem sokáig. Márciusban egy újabb vagonírozás után, egy nagyon furcsa helyen, Vlagyivosztoktól északra találtam magam. Többezres gyűjtő – osztályozó táborba kerültem, annak is a központjába – Vanyinára. Megközelítőleg 50-60 ezer embert gyűjtöttek ott össze különböző börtönökből, várva a további szállítást. - Gyakran változtattak helyszínt, a bizonytalanság érzését még ezzel is fokozva? - Arra nagyon ügyeltek, hogy az embernek még véletlenül se legyen meg az előrelátás esélye. Kit, miért és hová visznek és mennyi időre? Azt nem lehetett előre tudni. Az én vándoroltatásomhoz valószínűleg az is hozzájátszott, hogy valakinek nem tetszett a képem… Minden előfordulhatott. 1948 év végén kerültem Kolimára. Hajóval vittek, nehéz, de csodálatos út volt. A vidék szépsége, szerencsétlenségünk közepette is lenyűgözött. Szahalin és Japán között egy viszonylag kis szoroson La Pérousen át hajóztunk. Japán körvonalait is lehetett látni. Több, mint egy hétig hajóztunk Magadánig. 1949-től pedig már „élvezhettem” az u.n. koncentrációs börtöntáborok sajátos életét. Nem volt nevünk. Hátunkon, sapkánkon, combunkon számok voltak feltűntetve a smasszerek számára. - Kétségbeesésük itt fokozódott? - Nem igazán. Talán, mert ez az időszak már egy kicsit konszolidáltabb lett. Egyrészt azért, mert tudtam, hogy most egy ideig egy helyben maradok. Másrészt, itt már nem voltunk köztörvényes bűnözőkkel együtt. Megszabadultunk a szovjet maffia „bűvköréből”. Beszélgetésünk elején már említést tettem arról, milyen jól működött a hírszolgálatuk. Ha az ország egy csücskéjében egy csibésszel valami történt, akkor egy-két nap múlva tudták mindenütt. Természetesen a rabtartók is közreműködtek ebben. Nem voltak sem jellemes, sem pedig túlfizetett emberek. Mindenféle üzletet lehetett velük kötni. - Tehát, Kolimán már „elitebb” társaságba kerültek? - A szó igaz értelmében. Ott már csak politikai rabok voltak együtt. Ez a társaság azt jelentette, hogy ott volt: egy angol katonai attasé, spanyol, olasz, koreai, kínai, román, cseh, lengyel, német stb.., valamint nagyon sok orosz. Értékes, érdekes, nagyon művelt emberek, értelmiségiek, több nyelvet beszélő sorstársak. Volt kivel emberi szót váltani, volt kivel

beszélgetni. De ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy nem bántak velünk úgy, mint a bűnözőkkel. - A volt orosz politikai foglyok is gyakran emlegették és emlegetik Kolimát, mint egy gazdag, rejtélyes vidéket. Mesélne nekünk erről a területről? - Aranyban, ritka nemesfémekben és vizekben gazdag, sötét és hideg földrész Kolima. Az itt rejlő kincsek mind hadifontosságú nyersanyagok voltak. Már ezért is reménytelennek tűnt a hazatérés. Az „elit” helynek köszönhetően – a többi lágerhez képest – 1951-52-ben elviselhető volt itt a munka. Több helyen dolgoztam: kórházban, rendelőben, bányában, majd újra szakmai területen. A „mélyen tisztelt” rabtartók mindig gondoskodtak arról, hogy ne legyenek illúzióink. Mindent kitaláltak csak hogy ne bízzuk el magunkat a jobb jövő reményében. Módszereik változatosak voltak. Elmesélek egy esetet ennek illusztrálására. Volt egy zsidó származású – korábban MUSZ-os – magyar orvos, dr. Zádor György, orr-fül gégész volt Magadánban. Nagyon jó operatőr volt, különböző lágerekbe vitték konzíliumokra, nálunk is gyakran járt. Gyakorlatilag bevezetett engem a konzervatív fül -orr- gégészet alapvető elemeibe. Rendszeresen dolgoztunk együtt. Majd később, amikor ő volt távol, akkor én rendeltem és készítettem elő a betegeket. Ha szükség volt rá, akkor együtt műtöttünk. Egy napon magukhoz hívattak azzal a céllal, hogy kivigyenek egy sürgős esethez a börtön falain kívülre. Kiderült, hogy az állambiztonsági tiszt gyermekével van baj, őt kell gyógyítanom. Százados volt a tiszt, élet – halál ura. Lágerünk parancsnoka alezredesi rendfokozatot viselt, de úgy állt vigyázban a százados előtt, mint a cövek. Elvittek a lakásukra. Egy kb. 10-12 négyzetméteres szobában együtt volt a család: az „élet-halál” ura, a százados, a felesége, egy csecsemű és egy ötéves gyerek. Mivel én egy „rettenetesen közveszélyes, gazember fasiszta „ voltam ( így tituláltak bennünket), ezért három katona kívülről, kettő pedig a folyóson vigyázott rám. Amikor a gyermeket kezeltem, az egyik szorosan ott állt mellettem és leste minden mozdulatomat. - Meggyógyította a gyermeket? Elképzelni is rossz, mi történhetett volna egy téves mozdulat esetén! - Fülgyulladása volt a csecsemőnek. Nem egy bonyolult eset, sőt magától is performálódott. Kezeltem, szépen gyógyult. Eltelt egy pár hónap, s újból hívattak, hogy menjek azonnal az ambulanciára. Már ott várt rám az említett állambiztonsági tiszt. Őt is megvizsgáltam. Panaszkodott, hogy nem hall, spontán megsüketült az egyik fülére, csináljak valamit. Megnéztem és rögtön felfedeztem, hogy csupán egy mechanikus elzáródásról, fülzsírról van szó. Mondtam neki, hogy rögtön meggyógyítom. Rám szólt, vigyázzak, mert ha vele bármi történik, akkor nekem végem, egy „rohadt fasisztával” kevesebb lesz! Szó


21

nélkül elláttam. A kezelés után megkérdeztem tőle: ha ém olyan vadember, gazember vagyok, mint ahogyan ő ezt állandóan állítja, miért nem félt attól, hogy kezelés közben tönkretehettem volna a gyermeke és az ő fülét? Különben is, ha én olyan fasiszta, gazember vagyok, a szovjet nép ellensége, akkor miért cipelnek annyi helyre? Miért nem lőnek rögtön agyon? Kérdésemre kajánul felröhögött és azt mondta: „Maga megőrült! Ne vicceljen már! 37 rubelbe kerül egy golyó. Képzelje el, ha magukat mind agyonlőnénk, mi pénzbe kerülne az nekünk! Így viszont dolgoznak, amíg bírnak, aztán megdöglenek! Az utánpótlás mindig biztosított…” Ez egy hiteles szituáció volt, ezek voltak a jellemző dolgok. Senkit sem vettek emberszámba, minket Sztálin már régen leírt. - A legolcsóbb munkaerőre vigyázók minden iránt megvakultak? Semmiféle emberség, részvét sem villant fel bennük? Egy pillanatra sem döbbentek rá arra, hogy a bolsevizmus számukra is fenyítés? - A tisztességes, emberséges utat akkor ők már valószínűleg teljesen elveszítették. Elveszett emberek voltak ők is, a rabtartóink. Egyszer-kétszer felcsillant a szemükben valamiféle emberség és hála, amikor gyógyítottam őket. Emlékezetem őriz még egy rendkívüli esetet. Egyszer bemutattak nekünk egy magyar filmet: Erkel Ferencről szólt. A számunkra felejthetetlen filmélmény egy részletében a magyar Himnuszt is eljátszották. Mondanom sem kell, hogy sírtunk és őrjöngtünk. Az egyik besúgó rögtön elment és jelentette: „jóindulatú” figyelmeztetése mellett? Hogy nagyon vigyázzanak, mert a magyarok megőrültek… Nem szabad ezt a filmet még egyszer bemutatni, túlságosan nagy emóciót váltott ki… Mi is úgy éreztük, hogy nem voltunk eléggé elővigyázatosak, s így nem láthatjuk többé ezt a filmet, amely számunkra akkor az utolsó kapaszkodót jelentette: a reményt, a biztatást… - Áldozatául estek az éber figyelmeztetőnek? - Nem. Váratlan dolog történt. Egy napon, legnagyobb meglepetésünkre megjelentek a környező táborokból a magyarok, honfitársaink. Betereltek bennünket az étterembe és csak nekünk, magyaroknak levetítették újra az Erkel Ferenc filmet. Ez volt számunkra az első reményt adó jel: valami csoda történhet és talán hazakerülhetünk … 1952 végén történt. - Egy –egy reményjel felvillanásán kívül, komolyan nem gondoltak arra, hogy ennek a gonosz játszmának egyszer csak vége lesz? - Mint mondtam, az elején reménykedtünk, de aztán a tények mást bizonyítottak. Az emberek sorra haltak meg körülöttünk. A nehéz, tőlünk idegen éghajlat, a fizikai legyengültség, a munka, a rabság, a mind erősebben kínzó honvágy.., mind mind bizonyította kilátástalan helyzetünket. A szökésre még álmában sem gondolhatott senki, az életben maradásra sem sokan. 22

- Kolima a világ egyik leghidegebb pontja. Jól tudom? - Igen. Télen – 55, - 68 fokot is mértek rendszeresen. Itt ölt a hideg és az éhség. A föld viszont dúskál aranyban, volfrámban, ólomban, molibdénben és antracitban. A népi mondás szerint (mindig azok a legigazibbak, legtalálóbbak): Kolima csodálatos táj. Tizenkét hónap tél, a többi nyár… Szeptember közepén van a születésnapom. Akkor ott mindig magas hó és erős fagy volt már – erre határozottan emlékszem. Június után kezdődött a hajózási időszak. Addigra olvadt el bizonyos mértékig az öbölben a jég. A hajókat mindig jégtörők kísérték. Október végéig, november elejéig lehetett hajózni. E pár hónap alatt kellett az európai területnagyságot elérő vidék élelmezési, műszaki dolgait behajózni, a vidéket életképessé tenni. Szükség volt a bányagerendákra, felszerelésekre stb. Mindent szállítani kellett. Óriási távolságok választottak el bennünket a világtól. Gyakran uralkodott el rajtunk a depresszió, amikor felerősödött bennünk az a tudat, hogy hazánkba soha többé vissza nem térhetünk, szeretteinket nem láthatjuk. Ez volt a legborzalmasabb. Még az a lehetőség sem volt számunkra engedélyezve, hogy az otthoniakkal levelezzünk. Nem tudtunk róluk semmit, az otthoniak sem tudtak rólunk semmit. Teljes hírzárlat… Néha egy-egy újság a kezünkbe került, szinte kábultan olvastuk minden betűjét. Aztán egyegy film, - ez volt mindenünk a külvilággal kapcsolatosan. - Az édesanyja a későbbiekben sem értesült hollétéről? - Nem! Sohasem tudta meg, mert időközben 1948-ban meghalt. - Mire számítottak? Ha esetleg szabadulnak, akkor hazamehetnek? - Ezen a vidéken az volt a szokás, az ottani rendeletek szerint, ha valaki hosszú idő után, bizonyos munkateljesítmény esetén, esetleg előbb szabadul, akkor kijelölhetnek neki egy helyet valahol KözépÁzsiában, ahová száműzik, kitelepítik. Természetesen a továbbiakban is rendőrfelügyelet alatt áll és onnan el sem költözhet. Gondoskodnia kell magáról és munkalehetőségéről. Segítséget nem várhatott senki. Nos, ez várt ránk is, ha szabadulunk és élve maradunk. Ez a hajszálnyi remény nem lelkesített, csupán életben tartott. - Irracionálisnak vélték azt a gondolatot, hogy lesz onnan visszaút? - Bizonyos idő után már nem mertük magunkat áltatni (több, mint 9 évet töltöttem ott). Kibírhatatlannak tűnt az újabb csalódás. 1953-ban Sztálin meghalt. Ábrándjaink csak így érvényesülhettek. Rövidesen elindították az első csapatot haza, a hazájukba. A jó Isten gondviselése bennünket is kivezérelt e pokolból. Az élettől edzett, sokat tapasztalt,


becsületes emberek maradtunk. A hazugságra és az emberek megfélemlítésére épített birodalom önmagától felrobbant. Felrobbant, összeesett, de el nem pusztult. - Mitől kell még tartanunk? - A pánszlávizmus eszméje újraéledt. Arra kell vigyáznunk, hogy a sötét erők, amelyek évtizedeken keresztül pusztítottak, többé sohase jelenjenek meg életünkben és hazánkban. A szabadságunk, a teremtő erő őrzésével azoknak is tartozunk, akik sohasem jöhettek haza: Értük is kiáltanunk kell! Ezen a téren is sok a pótolni valónk. - Meddig élhet a megfélemlítés parancsa: Ha túléled, hallgass!? - A rendszerváltás időszakáig a hazai történetírás a szovjet deportálási akciókról nem tett említést. Ezekről a dolgokról nem volt szabad beszélni. Kínos volt, mert sok társunkat a Mauthausen és Auschwitz koncentrációs lágereikből szállították a Szovjetunióba. 1989 év elején egy közlemény jelent meg egy minisztertanácsi ülésről: a volt szovjet elítélteket, internáltakat, kitelepítetteket, hadifoglyokat Magyarországon rehabilitálni kell és bizonyos kárpótlásban részesíteni… Ez az írás volt az első, amire felfigyeltünk. Sokat jelentett számunkra. Többen összejöttünk és úgy döntöttünk, hogy megalakítjuk a Szovjetunióban volt politikai raboknak a tagozatát egy szervezeten belül. Meghirdettük alakuló ülésünk időpontját. Béreltünk egy termet a Budai Vígadóban. Úgy gondoltuk, hogy bőven elférünk egy 200 fős teremben. Több, mint 400 voltunk. - Néhány túlélő még ma is félve emlékezik. Nem került felszínre az emberekben még mindig élő félelem és rettegés? Hiszen a traumatizált lélek gyógyul a leglassabban! Ön, mit tapasztalt? - Meg kell mondanom, hogy társaim között akadt olyan is, aki azt mondta: „Eljöttem, de azért a feleségemmel becsomagoltattam három napra élelmet és fehérneműt.., mert én bizony nem bízom bennük.” Ez 1989-ben történt, amikor már sorstársaim többsége rendelkezett a rehabilitációról szóló igazolvánnyal. - Munkájukat nem korlátozták? - Nem. 1990-ben egy teljesen önálló szövetséget alakítottunk. Hozzánk csatlakoztak a Szovjetunióba hurcolt volt kényszermunkások jelentős része. Szervezetünk létszáma, több mint 3500 fő, ennyi tagot számláltunk. Ebből a létszámból – 1000 fő a Gulágot megjárt személyek. Még mindig élünk… Mindannyian a szovjet deportálási folyamatból merítjük a közös sors és múlt emlékét. A letartóztatási hullám, mint említettem 1944 év végén kezdődött, 45-ben folytatódott, sőt még 47-48-ban is tartott. Kovács Bélát 1947-ben tartoztatta le a GPU és 1949 márciusában ítélték csak el. Ma már dokumentumok bizonyítják mindannyiunk rehabilitálását. - Összességében mintegy 700 ezer magyart

vittek ki a szovjet munkatáborokba. Ezek közül hányan jöttek haza? - Nagyon kevesen. Igencsak sokan nem jöhettek haza: a hadifoglyok esetében a halandóság 30% között mozgott, a kényszermunkások között szintén ez az arány érvényes, a politikai elítéltek, az ellenállók, a Gulág rabjai között, akik a legkegyetlenebb poklot is megjárták a 90% is meghaladta a halandóság. - Elpusztításra ítélt nép voltunk? - Érdemes visszatekintenünk a történelmünkre, de maradjunk csak az általunk tárgyalt évszámoknál. Érdemes visszatekintenünk az 1943 év elejére. Ez időben Benes Molotovval tárgyal és felveteti az „ötletet”, mi lenne akkor, ha a magyarokat, akik a németek oldalán harcolnak, kollektív bűnösöknek nyilvánítanák. Ekkor született meg a kollektív felelősség, a bűnös nemzet elve, amelyet Molotov örömmel felkarolt, s már 1943 év nyarán lefixálja az angol és az amerikai nagykövethez írt levelében is ezt a jelszót. Ez év végén az „ötletet” elindított és befejezett tényként kezelik. A Szövetségek nem tiltakoznak. Így kezdődött el népünk megbélyegzése. Ez a megbélyegzés gyakorlatilag 1989-ig tartott. Ez a történet vége. Ennyivel mindenképpen tartozunk társainknak, akik örökre ott maradtak, hogy tragikus sorsukról, történetük árnyékban maradt oldaláról tudósítsunk, hogy a mai és a jövő generációjának is elmondjuk: „A legyőzöttek győztes titkát!” Az interjút 2000.-ben készítette Ortutay Mária Fotók forrása: http://www.bien.hu/otthon-es-szorakozas/erdekessegek/kolimailyen-volt-egy-igazi-szovjet-munkatabor/119765 https://en.wikipedia.org/wiki/Kolyma http://www.nuvol.com/critica/kolima-o-el-planisferi-delextenuacio/


23

A megismerés folyamata a szintézistől a bölcsességig a mai modern szobrászatban Találkozás Krushelniczky Fedor szentpétervári szobrászművésszel (Folytatás az előző számból)

Mert csak az alapos felkészülés és munka lehetett biztosíték arra, hogy jó irányba haladok. Az országon - Sokirányú érdeklődésének és tájékozottsábelüli bolyongások is arra ösztönöztek, hogy egyben gának köszönhetően minden aktuális ügymenetről lássam az egyetemes szláv kultúra értékeit. Szobképben van. Igazságkereső szenvedélye és egyéni rásszá igazából Leningrádban váltam, szakmám itt látásmódja, hogyan segítette művészeti pályáját? A kapott a legnagyobb ösztönzést. Szobraim által egy trendi, a divat és a kultúrpolitikai elvárás a legkevésbé felsőbb szintű, illetve nem kommersz típusú vizuális sem érdekelte? és gondolati közlésre tö- Én megpróbálok rekedtem. Nem kívántam úgy élni és alkotni, hogy csupán azért megalkotni egyezzen a véleményem a egy szobrot vagy műcselekedetemmel. .A sokemléket, hogy csupán a irányú érdeklődést, mint nézettséget, a népszerűemlítettem, már az óvodás séget növeljem. Mindig korban ültették belénk. azzal a szándékkal dolgoAztán jött az iskola, ahol zom, hogy a közlésem érszintén ragyogó tanáraink tékes és tartalmas legyen, voltak. Az orosz tanárpersze nem csak a műérnőmet sosem felejtem, neki tők, hanem a közemberek köszönhetem, hogy a felszámára is befogadható vételi vizsgán a Szentmódon. Nagyon szeretném pétervári Iparművészeti elérni, hogy alkotásaim Akadémiára („Muhinka”), egyszerre adhassák, muamikor 10x volta túl- Krushelniczky Fedor szobrászművész tassák: egyéniségemet, az jelentkezés, engem felélmény erejét, az esztévettek. Abban az időben az alaptantárgyaknak tikum és az etikum elválaszthatatlan ötvözetét és a pontosan olyan jelentősége volt, mint a szaktantárnagy elődöket jellemző alázatát a művészet iránt. Arra gyaknak, mindegyikből kitűnőre vizsgáztam. A törekszem, hogy „vibráljon” benne az élet, a gondolat. művészeti önépítés korszaka a donyecki színház Alkotói módszerem az úgynevezett „üres fej” dekorációs részlegén kezdődött, majd következett az (pusztájá golová), amely azt jelenti, hogy sakkungvári Művészeti Szakközépiskola. Kárpátalja nem játékaim alatt születnek meg a legjobb ötleteim. Az csak művészeti vonalon vonzotta magába érzelemalkotás folyamata nálam mindig így kezdődik: ülök, világomat. Ott találtam rá az első feleségemre is, akitől logikusan, előrelátóan gondolkodom, játszom, de a a lányom is született, aki most Londonban él. A kezem már építi (agyagból gyúrja) a fejemben Művészeti Szakközép Iskolába pedig nem vettek megszületett gondolatot, szobortervet. volna fel – egyes dokumentumok beszerzése hiányá- Milyenek a visszajelzések? ban – Manajló Iván igazgató úr támogatása nélkül. - Többnyire dicséretet kapok. A moszkvai Életkörülményeimet is ők segítették, hiszen nagy„Mányezs” 600 m2 kiállítótermében volt a legnanénjük adott nekem ideiglenes szállást és otthont. gyobb szakmai és nézői sikerem. Szülőföldemen Azóta is szoros kapcsolat fűz a Manajló családhoz. Az pedig - Donyeck és Voronyezs kiállítótermeiben a élet és a művészet iránti szerelmemet Ungváron már nézők, barátok és rokonok szeretete varázsolt el. nem csak az irodalom, a művészet, a sport jelentette, Közvetlen, szeretetteljes volt a hangulat, óriási média hanem az új családom és a baráti köröm. A kulnyilvánosságot vonzott. Sok szobrom van a köztéren túrpolitikai elvárásoktól még hosszú ideig távol és külföldön. Természetesen munkám mennyiségét a voltam. Csupán kemény fizikai munka közbeiktatáhivatalos döntési fórumok is befolyásolják. A sával kerülhettem be a Szentpétervári Iparművészeti szobrászat drága, költséges műfaj. A bevétel 50%-át a Akadémiára. Az alkotói megnyilvánulásaim, bekivitelezés költségeire kell összpontosítanom. A mutatkozásaim mögött, illetve előtt rengeteg munka művészet sem működik kölcsönös szolgálat nélkül. van. A művészet iránti vágyódás és alázat mindig arra Ezért kulcskérdés az oktatásba, a kultúrába, a sarkallt, hogy sokszorosan utánanézzek minden művészetbe való beruházás. Véleményem szerint, dolognak, így a divat, a trendi sem nagyon befolyásolt. igazán sikeres csak az az ország lehet, amelynek jól 24


megtervezett és végrehajtott humán fejlesztési stratégiája van. Fontos, hogy a társadalomnak az anyagi javakkal kifejezhető „jóléttel” szemben az etikai, érzelmi, környezeti és spirituális fejlődés is működjön, jó legyen. A mai világ embere ki van téve az erőszakos és elvtelen befolyásolásnak (lásd: ukrajnai testvérháború). Csakis a kulturált, művelt és etikus polgár tud a saját elvei szerint élni és dönteni. - Művészetéről szóló beszélgetésünknek több tanulsága van. Érvelései az életből vett gyakorlati bizonyítékok, amelyek különböznek a logikai, matematikai érveléstől. Inkább valószínű igazságokat erősítenek, amelyeket a közvélemény is jól ismer, elfogad. A szó és a művészet hatalma nem csökken mai világunkban sem. A gondot csak az okozza, hogy ha a szó és a művészet hatalmával élni lehet, akkor visszaélni is lehet vele. Ön szóval és gondolatait szoborba foglalt alkotásokkal épít, küzd, él és dolgozik. Önnek mi adná manapság a legnagyobb boldogságot (nem személyes boldogságra utalok), mikor érezné, hogy elérte célját úgy a művészet, mint a társadalmi „jóléttel” kapcsolatban? - Álmom, vágyam, reményem abban az esetben valósulna meg és tenne engem boldoggá, ha létrejönne: Oroszország- Ukrajna – Beloruszija újraegyesülése, a keleti szlávok együttélése. A három testvéri nép egysége és harmonikus fejlődése. Ez az én

álmom..., társadalmi és művészeti vágyam. A mai testvérháború, egymás gyilkolása csak egy külső befolyással történhetett. A szónoklat etikátlan gyakorlata valósult meg, amely a rábeszélést, a befolyásolást tekintette céljának az igazság meggyőzése helyett. Elszabadult a pokol. Kijev és Donyeck Lugánszk megye területén testvérháború van, folyik a vér. Érdemes átgondolni, miért is kezdődött a tiltakozás, ami már messze nem az európai értékek védelmében hoz véráldozatot és pusztulást. Hová fajult a korrupcióval, az oligarchiával szembeni elégedetlenség? A lakóházak is a harc színterévé váltak. A donyecki múzeumban álltak az én szobraim is, mi van most velük, hiszen a kulturális intézményeket, kórházakat, reptereket is bombáztak?! Mindenképpen felmerül Ukrajna felett befolyásért vetélkedő hatalmasainak felelőssége is. Keleten és Nyugaton meg kell végre egyezni… Boldogságomat és nyugalmamat ez szavatolja. Mert hiába lesz művészeti elismertségem otthon és külföldön, hiába lesz netalán világhírnevem és küzdöm fel magamat a legmagasabb szintre. Ha elpusztítják szellemi és lelki energia gyűjtőhelyként szolgáló szép vidékünket, szülőotthonomat (ebben az évben sem tudtam már Ukrajnába menni), megszakítják kapcsolatomat Ukrajnával, szülőföldemmel, gyerek – és ifjúkori emlékeimmel, rokonaimmal, előbb – utóbb képtelen leszek alkotni, fejlődni, a mesterségemet fejleszteni, kiállítani, tanulni és tanítani. A testvéri népek együttélése jelentené számomra azt a megtartó érzést: a kötődni akarást, a valahová, valakihez tartozás és szeretetének vágyát, amely magasabbra lendíthetné művészetem jövőjét. Balatonföldvár, 2014. július Az interjút készítette és oroszból fordította: Ortutay Mária


25

Élet- és szakmai sors, az Ung rohanó folyójától, Ungvárról a hegyek szorításából kikerülő Dunáig, Vácig Beszélgetés Ilykó Andreával, a Váci Ruszin Nemzetiségi Önkormányzat elnök asszonyával, a Nemzetközi Ruszin Képzőművészeti Alkotó szimpóziumok egyik főszervezőjével Ilykó Andreával, a 2015-ös hetedik nemzetközi képzőművészeti táborban beszélgettem Földváron, a Balaton part egyik legszebb szállodájában. A Határon Túli Magyarokért Alapítvány és a Váci Ruszin Nemzetiségi Önkormányzat szervezte ezt a kitűnően sikerült nemzetközi alkotói szimpóziumot. Támogatója a Pannon Világ Kulturális és Ismeretterjesztő Központ volt. Ilykó Andrea, művész férjével, Manajló Andrással egyetemben, nagyon fontosnak tartják gyökereiket, származásukat. Mindketten a gyönyörű, vadregényes Kárpátalján születtek. A művészházaspár a szívükben megtartották a szeretetet hazájuk iránt, megőrizték egyéniségüket, eredetiségüket. Mindkettőjükre jellemző a nagy tisztelet őseik iránt, művészetük tükrözi a magyar és a ruszin nép etikai és erkölcsi értékeit. Valamenynyi munkájukban érezhető valami különös, egyéni él- Andrea családi körben mény forrás, fantázia és elmélyedés a közös gyökerekben. Beszélgetésünket is ez az elkötelezettség jellemezte. - Művészeti alapértékeidet hol szerezted meg? Mi vezetett téged a művészetek, a felfedezés, a kreativitás felé? Milyen iskoláid voltak? - Már gyerekkoromban nagyon szerettem rajzolni, a környezetem egy örökké rajzolgató gyerekként tartott számon. A tanáraim felfigyeltek erre, versenyekre küldtek, szép díjakat nyertem és mindenki azt javasolta, hogy nekem a művészi pályán van a helyem. Ungváron magyar iskolába jártam és onnan felvételiztem az Iparművészeti és Képzőművészeti Szakközépiskolába. Abban az időben már öt éves volt a tanulmányi idő. Az utolsó évet a diploma munkánk elkészítésére fordítottuk, én ötvös művészetből készültem a diplomára. A szaktantárgyaink sokrétűek voltak, tanultunk: rajzot, festészetet, szobrászatot, ötvös iparművészetet. - Miért választottad pont az ötvös szakot, célirányos választás volt számodra? - Valójában igen. Nagybátyám elismert ötvös művész volt Kárpátalján, aki később Magyarországra 26

települt át és itt alakított műhelyt. Nekem is ez volt a tervem, hogy szakmai munkámat majd Magyarországon, nagybátyám műhelyében folytatom és az ő segítsége és tapasztalatai révén, fejlesztem. Sajnos, cégének fejlesztése, a rendszerváltozás kiszámíthatatlan kihívásainak idejében, elmaradt, bezárta működését. A munkahelyek kényszeres megszűnése, maga mögé utasította az emberek művészeti igényét, vágyát. A szellemi értékek megbecsülésében is változás történt. Gondolom, nem „dugtad a fejedet a rossz hírek elől a homokba”, amikor értesültél az ötvös művészeti karriered előtt álló kihívásokról. A világ sorsának alakulása, változása gyakran meglepetéseket okoz, ezt gyakran át kellett élned, hiszen Kárpátaljáról származol. Az élet még ezen felül is sok szép és izgalmas lehetőséget rejt magában. Mihez kezdtél utána? Mi segített egy új, értelmes, elégedett életforma kialakításában? - Kerestem a nekem megfelelő szakmai lehetőségeket Ungváron. A barátnőm bemutatott egy orosz szakembernek, aki selyemhímzéssel foglalkozott, szinte mesterszinten végezte. Megtetszett ez a munka, mert szorosan kapcsolódott az iparművészeti tanulmányaim tapasztalataihoz. A selyemhímzés, úgynevezett úri-hímzés, minden csínját-bínját megtanultam. Elégedett voltam, mert nem csak tetszett a selyemhímzés, hanem biztonságos anyagi háttért is adott. Kreatív feladat volt, megadta nekem a fantázia alkalmazásának lehetőségét. Nem másolnom kellett, hanem kitalálnom, megalkotnom a mintát. Alkotás volt, számomra energia forrás, mivel összpontosította a figyelmemet és motiválta az ötleteket. Szerencsésnek mondhattam magam, mert a cég munkájára megnőtt az igény, már exportra dolgoztunk. Főként Olaszországba exportáltuk az alkalmi cipőkre és táskákra hímzett munkánkat. Újabb célokat tűztünk ki, amikor kineveztek művészeti vezetőnek. A különböző faktúráknak köszönhetően az elkészült alkotás eltérő fényviszonyok között mindig más-más hangu-


latot áraszt és a távolból úgy néz ki, mint egy festmény. Innen jött az ötlet híres Kárpátaljai festőművészek, mint pl. Prihogyko vagy Mikita alkotásait kihímezni. Számomra ez egy nagy kihívást jelentett, az én feladatom volt konzultálni az asszonyokat a tökéletes eredmény elérésében. A kreativitás, a fantázia az álomvilággal és a valósággal keveredett. A hímzésekben mindig rejtve volt valamilyen gondolat, a szépség iránti vágy. Volt olyan munkánk is, amely kevésbé látványos, nem nagy sikereket kereső, hanem szívós aprómunkával és művészi alázattal, új hatásokat, új művészeti látásmódot kísérletező vonulat, amely teljesen egyéni és csak a mi vidékünkre jellemző alkotás volt. A festőművészekkel való közös munkánk is ilyen jellegű volt. - Mikor települt át Magyarországra? - 1991-ben családegyesítéssel jöttünk át a háború után Kisvárdán rekedt nagyapámhoz. Ebben az évben házasodtunk össze Andrással, ám akkor ő még Ukrajnában, a lembergi Nyomdaipari Akadémia grafikai szakán folytatta tanulmányait. Így csak 1993ban tudott áttelepülni Magyarországra. - Milyen kihívásokkal kellett szembenéznetek? - Egymás megbecsülése és szeretete volt a szövetségünk. Nem olyan külsődleges „jutalmakra” összpontosítottunk csupán, mint a pénz és a pozíció. Együtt akartuk az új életet elkezdeni, annak ellenére, hogy András még Lembergben tanult és csak 1993-ban jött ki utánam. Apukámnak köszönhetően volt egy kis panellakásunk Vácott, ez segítette kezdeti lépéseinket. De nem voltak ismerőseink, barátaink. Kerestük közösségünket, amelyet szerencsére hamar megtaláltuk. Olyan emberekkel kerültünk kapcsolatba, mint Kiss Lászlóné Évike és a többi váci jelenlévő barátaink, akiket az azonnali segítőkészség mozgatott. Helyzetünket felismerve új alapokra helyeztük céljainkat. Energiánk terelgetésére pozitív célokat tűztünk ki, részben a minden munkalehetőséget kihasználó tervünknek köszönhetjük e nehéz időszak túlélését.

András reklámgrafikával kezdte el itt a munkát, egyedül megtanulta a programot és önállóan céget alapított. Minden munkát elvállalt ezzel a témával kapcsolatosan. Közben intéztük a magyar állampolgárság megszerzését. 1996-ban született Gregor fiúnk, rá másfél évre – Teodor gyermekünk. - Mikor kerültél kapcsolatba először a Ruszin Nemzetiségi Önkormányzatokkal? Donáth Lehel, a Lipótvárosi Ruszin Önkormányzat vezetője keresett fel először azzal az ötlettel, hogy szervezzünk közösen egy kiállítást a „Három Manajló” címmel. A nemrég elhunyt kiváló ember Donáth Lehel, nagyon nagy művészet kedvelő volt. De nem csak kedvelő, hanem értő is, akit már évekkel ezelőtt megérintett az a szellemiség és az az alkotó erő, amely a mai napig lenyűgözi a nézőt. Ő nagyon jól ismerte Kárpátalja legjelentősebb alkotóit, így a Manajló Fedor, Iván és András munkáit is. András akkor festegetett, de nem ez volt a fő tevékenysége, valamiből meg kellett élni. Szép alkotásai voltak már akkor is. A természetet ősi gyökereiben, a nagyapjához és az apjához hasonlóan, de mégis egyénien ábrázolta. Önmagán keresztül, ahogy a látottakat tük„Mezei virágok” selyemhimzés rözi a személyisége. A hagyományok megőrzése jelentette minden alapját a továbblépésnek. Édesapjának és nagyapjának pedig már szinte világra szóló híre volt. A természet- és az életképek kimeríthetetlen változatai vonzották a művészetet kedvelőket. Óriási sikere volt e nagyszabású rendezvénynek. Itt ismerkedtünk meg először a Magyarországon élő ruszinokkal, kárpátaljaiakkal, bekerültünk a közösség vérkeringésébe. Ezt a gyűjteményes kiállítást az egész országban vándoroltatták, Vácott is megrendeztük. 2002-ben szerveztük meg a Váci Ruszin Nemzetiségi Önkormányzatot, azóta vagyok az újraválasztott elnöke. A hegyek összefüggő erdősége, szépsége emlékeztet bennünket Kárpátaljára. A magasból, sok helyről látható a Duna, úgy mint nálunk a gyorsan folyó Ung. Egyre kevésbé volt ismeretlen a most már otthonunknak mondott Vác. A


27

város vezetésétől is minden segítséget megkaptunk, bármit kértünk értelmes, kulturális eseményekre, támogatták elképzeléseinket. Nagyon sok programot szerveztünk. Ezek közül csak egy párat szeretnék felsorolni: A Kárpátaljai ruszin fatemplomok megmentéséért szerveztünk Andika a férjével, Andrással hangversenyt a „Barátok” templomában világhírű orgonaművész Bednárik Anasztázia közreműködésével. Az itt összegyűjtött pénzt a templomok felújítására/konzerválására használtuk. Görög katolikus bizánci kórus találkozókat szerveztünk a város Bazilikájában Szócska Györgyi üvegfestőművész kiállításával. A kiállítás gyűjteményét a kórus találkozó tematikájához igazítottuk. Akkor mutattuk be Györgyi „Ruszin Golgotáját”, amelyet kollégájával, Urbán Mariannal készített. Valóban gyönyörű munkát alkottak, mint témában, úgy kivitelben. Mind a 14 stáció megvilágítva, felejthetetlen benyomást keltettek. Szócska Györgyi hitvallása is szervesen illeszkedett a rendezvényhez, amelyhez Roth Miksa szavait illesztette: „Ne nézd az üvegfestést a meggazdagodás útjának, ha szükségletedet megkeresed vele, tiéd még az öröm is, hogy szívvel- lélekkel szolgálhatod ezt a szép és örökbecsű művészetet.” Gyakran hívtuk meg Kárpátaljáról a híres „Edelveisz” gyerekkórust Zsovcsák Zoltán karnagy vezetésévvel. Többször is volt Vácott fellépésük. Az egyik a Fehérek templomában szervezett előadáson az emberek szinte sírva hallgatták az angyali hangokat. Felejthetetlen esemény volt a Ruszin Nemzetiségi Ünnep is, talán a legjobban sikerült – országos jelentőségű – rendezvény volt. Az akkori Országgyűlés elnöke Szili Katalin köszöntőjével és magas politikai és egyházi személyiségek részvételével. A város vezetése a legnagyobb segítséget is megadta minden egyes programunk alkalmával. Rendezvényeinket igyekeztünk nem csak országos, hanem Kárpát- medencei,

regionális szintre is kiterjeszteni. Ezt az elvet követjük úgy a Vácott szervezett, illetve a kihelyezett rendezvényeinken. Nagy előkészülettel szervezzük meg évente a Balatonföldvári Nemzetközi Ruszin Alkotó Szimpóziumot, ahová a legkiemelkedőbb ruszin származású/kötődésű Kárpát-medencei, Szent – Pétervári és Olaszországban élő művészeket hívunk meg. Azért térünk vissza örömmel a balatoni tájra, hogy a Balaton-felvidék hegyes- völgyes vidékéről tájképet fessünk és az állandóan változó Balaton szépségét és természeti csodáját megörökítsük. Nem kis feladatot jelent az elméleti továbbképzések megszervezése és munkájuk több nyelvű hírül adása, illetve a média és egyéb kiadványok által nyilvánosságra hozatala is. Hisszük, hogy ezt az élményt és tudást meg kell osztani a világ művészetet kedvelő embereivel. Az alkotótáborokról szóló tudósításaink folyamatosak és sokoldalúak. Célunk, hogy összegyűjtsük, lejegyezzük, mindenhová elküldhetővé tegyük szülőföldünk alkotóinak, honfitársaink munkáját, bemutassuk értékállóságát, a fejlődést, megújulás képességét és az összetartozást. Ebben a nagyszabású, évenként többször is jelentkező munkában, művész férjem, Manajló András vállalja a vezető szerepet, a Pannon Világ Kulturális és Ismeretterjesztő Központ háttér munkájával. (Folytatás a következő számban)

Balatonföldvári Alkotótábor

Kiadja a Kárpátok Régió Kultúráért Egyesület. Felelős kiadó: Manajló András - az egyesület elnöke. Főszerkesztő: Ortutay Mária. Telefon: +36 1 380 7652. Szerkesztőség címe: 2600 Vác, Bulcsú u. 10. E-mail: [email protected] Készült: AMG experts Bt HU ISSN 2062-0381

28


Dr. Harsányi István: Doni Napló

Recommend Documents