Dr. Constantinovits Milán János emlékének
Írta: Constantinovits Milán Constantinovits Miklós
Bevezető – Két sors, egy forradalom
Két ember. S két nagyon is emberi sors 1956 lélekemelő és véres eseménysorából. Egyikük megérthette, hogy megvalósul, amiben szemész főorvosként, a forradalom napjaiban is dolgozva, rendületlenül hitt. Hogy Magyarországon szabadon lehet lélegezni, beszélni és emlékezni. Emlékezni azokra, akiknek mindez nem adatott meg. Többek között egy orvostanhallgatóra, aki tanulmányai, fiatalsága, sőt élete küszöbén állt azon a végzetes őszön, amikor a mindent elsöprő, második szovjet támadás kivégezte a forradalmat. Nekik kíván emléket állítani ez a rövid visszaemlékezés. Dr. Constantinovits Milán szemészprofesszornak, aki a klinikai forradalmi bizottság elnökeként, majd az utolsó szabad napokban a kórház választott igazgatójaként ápolta a szabadságharcosokat. S akinek az ablakai ma is, 2010 őszén is, a Corvin közre néznek. Nagyapám mellett szeretném megidézni Kormos Zoltán alakját, aki már nem lehet köztünk, mert – és ma már ezt le szabad írni félelem nélkül – hősi halált halt a Corvin közben. Egy felnőtt és egy fiatal. Egy medikus és egy praktizáló, elismert doktor. S a szakrális helyszín, ami nem csak a forradalom bölcsője, sírkamrája, hanem két ember életének (és halálának) színtere. Nehéz két ilyen sorsról, két ilyen tragikus életútról elfogultság, olykor ma is elő-előtörő indulatok nélkül írni. Azonban azt gondolom, hogy leendő orvosként kötelességem mementót állítanom nekik, és jelképesen minden ’56-os hősnek. Célként fogalmaztam meg, hogy az események objektív láncolatán túl bemutassam az emberi oldalt is. Hogy mi mozgathatta a 23 éves fiút, akit egyetemi tanulmányok vártak, amikor odaállt a tankelhárító üteg mögé október 25-én. S hogy a két gyermekes családapa miért vállalta az életveszélyes és hálátlan szolgálatot a kórházban az utolsó pillanatokban is. Munkám során Dr. Constantinovits Milán naplójegyzeteire, visszaemlékezéseire, egyéb írásaira, és a Corvin közről meg a szemészeti klinikáról szóló történeti munkákra támaszkodtam.
Fehér köpeny… Október 23. „Hogy is volt a tegnapi napom? Ja igen, korán reggel vizit a klinikán, majd műtét, délután is betegek ellátása. Kora délutántól kezdve nagy ifjúsági tüntetés a Petőfi szobornál, Bem szobornál, Parlamentnél, késő este a rádiónál a tömegbe lőnek. Este 8 órakor provokatív Gerő-beszédet olvas be a rádió. Este 11 órakor a felkelő tömeg a Mária Terézia (Kilián) laktanyát elfoglalja.” A lengyelek melletti szimpátiatüntetés a világtörténelem új fejezetét nyitotta meg. Az eleinte betiltott, majd az ÁVH által megfigyelt demonstráció óráról órára komolyabb tömegeket vonzott. Az egyetemistákból, majd különböző életkorú, foglalkozású emberekből álló menetnek konkrét vezetője nem volt, ám közös célok megfogalmazódtak a skandált jelszavakban. Reformok, Nagy Imre visszavétele a kormányba, és végül a Szovjetuniótól független politika. Önálló, szabad Magyarország képe rajzolódik ki a tüntetésen. S ez az, amitől az Politikai Bizottság nagyon megijedt, és készenlétbe helyezte fegyveres védelmét, az ÁVH-t. A tüntetésen együtt menetelt a több százezer fiatallal együtt Kormos Zoltán és Dr. Constantinovits Milán is. Sorsuk az októberi eseménytörténet első kockájánál is összekapcsolódik, és szorosan egymás mellett fut egészen a tragikus novemberi napokig. Ám ne rohanjuk előre! Kormos Zoltán 1933. július 21-én látott napvilágot Budapesten, ahol a ciszterci gimnázium (mai Szent Imre Gimnázium) tanulója lett. Leérettségizni azonban csak messze vidéken, Berettyóújfaluban tudott, mert családjával együtt kitelepítették őket. Majd két évet katonai munkaszolgálatosként vesztett el fiatalságából, ahonnan csak 1955-ben tudott leszerelni. Ám élt benne a remény, hogy családja „múltja” ellenére folytathatja majd a tanulmányait. Álma volt az orvosi egyetem, ahol nővére, Kormos Katalin is tanult. (Ő szigorló orvosként mentesült a kitelepítési parancs alól.) S a két szálon futó történet itt kapcsolódik össze. Kormos Katalin vőlegénye, későbbi férje ugyanis Dr. Constantinovits Milán volt. A szemészorvos 1921-ben született Miskolcon és a gimnáziumi évek után a budapesti Semmelweis Ignác Orvostudományi Egyetemen tanult tovább. A történelem azonban az ő terveit is átrajzolta, hiszen a második világháború utolsó évében a németországi Halleben, háborús körülmények között, a szőnyegbombázásoktól sújtott városban kellett az utolsó vizsgáit letenni. A legsúlyosabb megméretést azonban maga az élet állította elé, hiszen egy bombatámadás után, súlyosan megsebesülve az életben maradás volt a tét. Majd a viszontagságokat túlélve, Magyarországra visszatérve az orvosi hivatás és munka várta. Tegyük hozzá, háborús emlékként életre szóló sérülést szerzett fél lábára. S később a szerelem is rátalált. Már gyakorló orvosként, a hazai mentőszolgálat egyik alapítójaként ismerte meg az akkor még medikaként tanuló Kormos Katalint. A csinos, fiatal
orvostanhallgató és a szemészdoktor között szerelem szövődött, ami házassággá ért 1951ben. A vasfüggöny innenső oldalán azonban a történelem menete ebben az időszakban sokszor keresztezte a hétköznapi emberek terveit: az esküvő utáni napon máris költöznie kellett az ifjú párnak. Nászajándékként a rezsim ugyanis kitelepítette őket Biharkeresztesre. Innen hazatérve, majd az Illés utcai szemklinikán orvosként dolgozva érte a világ szerencsésebbik felét is felrázó forradalom október 23-án. Constantinovits Milán doktor ezen a napon még nem is sejthette, hogy az orvosi hivatáshoz való hűség, az erkölcsi kötelezettségek teljesítése is veszélybe sodorhatja saját és családja boldogulását. Mint ahogy az este a Sztálin szobrot ledöntő tömeggel önfeledten ünneplő, friss medikus, Kormos Zoltán sem tudhatta, hogy az egyetem helyett mártírsors vár rá sok más pesti sráccal együtt. Október 23-án csak az tűnt biztosnak, hogy változás történik. Hogy többet nem lehet karhatalmi szóval szétkergetni a fiatalok menetét, és végre több százezren tettek hitet a szabadság alapvető, emberi, mi több, nemzeti joga mellett. A tüntetést követően a doktor úr és Kormos Zoltán, ahogy barátai hívták, Öcsi is hazatért a Corvin köz harmadik emeletén lévő családi fészekbe.
Október 24. Az akkori honvédelmi miniszter, Gregov Zsukov parancsára a szovjet csapatok bevonultak hazánkba, mire válaszképp a pesti fiatalok a főváros több pontján kezdték meg a fegyveres szabadságharcot a megszállók ellen. A doktor lakhelyén, a Corvin közben az egyik legfontosabb forradalmi bázis alakult ki, innen ugyanis kiválóan ellenőrzés alatt lehetett tartani a mind a külvárosból az Üllői úton, mind Petőfi híd felől a körúton érkező ellenséges tankokat, csapatokat. „Nagyon dörömbölnek, nagyon csengetnek. Alszom fáradtan, hiszen a tegnapi nap nagyon kimerítő volt. Felébredek, dörömbölés újra a bejárati ajtó felől. Feleségem is felriad, gyerekeink alszanak. A hajnali ébresztőknek baljós emlékei vannak bennem (ÁVO, kitelepítések, házkutatás). Nincs mit csinálni, megyek egy szál pizsamában ajtót nyitni. Három ismeretlen férfi nyomul be az ajtón, és egymás szavába vágva izgatottan kérdezik, én vagyok-e az orvos? Igen, mondom én, már 10 éve az Illés utcai Szemészeti Klinika orvosa vagyok... Jöjjön sürgősen, doktor úr velünk a sebesültekhez! Elképedek. Sebesültek már itt is?” Dr. Constantinovits Milánt jól ismerték a környéken, így este, amikor az első sebesülések történtek, tudták, kihez kell fordulni. Mivel Milán doktor már az egyetem másodévétől mentőzött a BÖM1-nél, mindig volt nála elsősegélynyújtáshoz szükséges felszerelés.
1
BÖME=Budapesti Önkéntes Mentőegyesület
Az időnkénti, ellenséges golyózápor miatt utcára érve hason kúszva kellett a sérülteket megközelíteni. S ez a segítségnyújtás egész másféle volt, mint a békeidőben megszokott. Itt ugyanis mások életének megmentése a sajátjának veszélyeztetését jelentette az orvos számára. Az első ilyen mentési kísérlet azonban nem lehetett sikeres: a sérültekhez érkezve sajnos már senkin sem tudott segíteni az karhatalmisták által meglőttek közül. Az esetet, hivatási kötelezettségének eleget téve, jelentette a mentőszolgálatnak, majd a szovjet pergőtűz miatt rendkívül óvatosan, a házfalak fedezékében visszalopózott családjához, kik a Corvin közre néző lakásból aggódták végig a veszélyes expedíciót.
Október 25. A szovjet csapatok visszafoglalták a Rádió épületét, és beolvasták a kormány közleményét, miszerint az „ellenforradalmi puccskísérletet felszámolták”. Budapest népe erre kivonult az utcákra, a Parlament elé, ahol ÁVH-sok orvul tüzet nyitottak a tömegre. Ezalatt a Corvin közben tovább dúltak a védharcok. Este Maléter Pál a kormányzat utasítására tárgyalásokba kezdett a corvinistákkal, aminek átmeneti fegyverszünet lett az eredménye. „Öcsi reggel elment, nem mondta hová. Délben ablakomból lenéztem a mozira, ahol már napok óta az Emberek fehérben című orvos film óriási plakátja fedi a homlokzatot, és láttam, hogy Öcsi a tankelhárító ágyút kezeli!” Az elszántan harcoló Corvin köziek fiatal helybeli srácok voltak, akik között akadtak igen fiatalok, és sok huszonéves is. Őket nevezte el a népnyelv pesti srácoknak. Kormos Zoltán, Öcsi is ott volt egészen a kezdetektől, a maga 23 évével és munkaszolgálatosi tapasztalatával. Egy tankot is kilőni képes ágyút kezelt, közvetlenül a mozi bejáratánál, a körút felé irányítva. Kéksapkának becézték Öcsit, és igazi nevét a mellette harcolók sem mind tudták, hiszen itt mindenkinek valamiféle ragadványneve volt, amit egy tulajdonságáról vagy ruhájáról kapott. Ám ezekben az időkben nem is a név számított, hanem a bátorság, a harckészség, az elszántság, amiben Öcsi nem volt híján. Az őt ismerő szemtanúk és barátok visszaemlékezése szerint Öcsi nem hangoztatott semmiféle politikai szólamot vagy ideológiai meggyőződést, amikor beállt a tanklövő üteg mögé. Mégis tudatosan választotta ezt az életveszélyes feladatot a Corvin köz védelme során. Azt tette, amit helyesnek érzett, s az ágyúkezelésre senki nem kérte fel, senki nem bízta meg. Maga vállalta ezt a tisztséget, és bár közrejátszhatott cselekedetében a merész, kalandvágyó, „pesti vagány” természete, magától értetődő dolognak tartotta a helytállást a golyózáporban. Hozzáállásáról sokat elárul, hogy minden sikeres találatot bevésett a Corvin közi lakás egyik ajtófélfájába; ezek a rovátkát ma is láthatóak. S amikor nővérének férje, a családjáért aggódó szemészorvos nagyapám le akarta beszélni végzetes szolgálatáról, ő makacsul ragaszkodott hozzá, hogy napról napra ott állhasson az üteg mögött. A doktor úr eközben otthon rekedt a családjával, próbálta őket biztonságba tudni, ő maga pedig a harcok alatt hivatásának megfelelően segítette a rászorulókat. A lakás viszonylag biztonságosnak tűnt, mivel nem a körútra nézett, hanem a Corvin közre. A háztömb viszont
folyamatos és egyre élesedő harcoknak volt kitéve, az udvaron rendszeresen kisebb összecsapásokra került sor, és a kapualj is sokszor nyújtott védelmet a szabadságharcosoknak. Öcsit napról napra szorongva figyelték az ablakból, de lebeszélni őt nem lehetett, neki ott kellett lennie…
Október 26-30. A forradalom napjaiban a kihirdetett statárium miatt az utcákon harcoló hősök és elnyomó szovjetek, ÁVH-sok tartózkodtak csak. Illetve Milán doktor is segített, ha kellett, ha hívták. A Corvin mozi mögött, a Práter utcai iskola épületében volt berendezve az alkalmi kórház és menza a harcosoknak. A szemészeti klinika zárva volt, a kinti harcok miatt megközelíteni nem lehetett. Így komolyabb műtétekre a harcok alatt nem kerülhetett sor, csak később, 31-én. Erre azonban nagy szükség is volt, hiszen a sok repesz és szilánk miatt szemsérült akadt bőven. Öcsi pedig, mintha egy átlagos vasárnap délután lenne, olyan nyugodtsággal, könnyedén járt fel nővéréhez ebédelni a harcok között. A puskáját pedig elrejtette a sufniban, hogy négyéves unokahúga, a későbbi neurológus főorvos, nehogy megtalálja. A Corvin mozit ekkor a szovjet 33. gépesített gárdahadosztály ostromolta, amire teljes vereséget mértek, a tizenéves pesti srácok. Volt nap, amikor 17 tankjukat lőtték ki, és ebben Öcsi is vitathatatlan szerepet játszott.
Október 31. A forradalom győzedelmeskedett, a szovjet csapatok kivonultak Budapestről, igaz, csak a vidéki laktanyákig. Megalakultak a forradalmi bizottságok, a corvinisták segítettek a nemzetőrség megszervezésében, ünneppé nyilvánították március 15-ét, Nagy Imre pedig bejelentette az egypártrendszer megszűnését és az új választások kiírását. Öcsi jelentkezett az orvosi egyetemre, ahova most már felvették egyből. Pontszáma mindig is megvolt, de most végre nem nézték a család „előéletét”, így a felvételt tanúsító papír boldog tulajdonosa lehetett. Ő is aktívan részt vett a világ legerősebb hadseregének megfékezésében, belőle is igazi corvinista vált. Kéksapka és immár hivatalosan is medikus lett. Talán élete legboldogabb napjai voltak ezek… A klinikákon a megalakult forradalmi bizottság gyászünnepséget tartott az elesett szabadságharcosok emlékére, majd gyűjtést szerveztek a hozzátartozók részére. 1240 forint gyűlt össze, és a befolyt összeget 1957 januárjában adta át Milán doktor L. Béla szabadságharcos fiatalembernek, aki súlyos sebesülés következtében mind a két szemére megvakult.
„A klinikán elkezdtük az ablakok helyreállítását, a műtő újra működtetését. A harcoknak sok szemészeti sérültje van, sok műtétet végeztünk naponta. Szerdán megalakult nálunk is a forradalmi bizottság, titkos választás útján elnökének választottak. A forradalmi bizottság tagjai: egy orvos, egy ápolónő, egy portás, egy takarítónő és egy tisztviselőnő lettek. Otthon délután az ablaküvegeket keménypapírral pótoltuk, és a hallból be tudtunk költözni az egyik lakószobánkba.” Amikor átmenetileg elültek a harcok, a doktor úr felkerekedett, és fényképezőgépével együtt bejárta az utcákat, a romos padlástereket. Megörökítette a forradalom első felvonása közben elpusztult várost. Ezek a képek felszaggatott útburkolatokat, porig égett háztereket, utcákat, kapubejárókat borító kőtörmelékeket ábrázolnak. A fotók aztán jó időre eltűntek a szemészprofesszor fiókjában; életveszélyes kísérlet lett volna bárkinek is megmutatni őket. A rendszerváltás után pedig elfelejtődtek a képek, hiszen annyi minden történt közben. Aztán 2006-ban aztán felbukkant egy egykori ötvenhatos, aki a kiállítást szervezett a Corvin mozi épületében. A fényképek így kerültek elő, és jelentek meg egy napilapban is, jó ötven évvel a készítésük után. Igaz, kicsit fel kellett javítani őket, ám még ma is döbbenetes erővel tükrözik a sebekből vérző várost. A fiatal látogatók, újságolvasók pedig elismerően hümmögnek a fotók láttán, hogy lám, ilyen volt fél évszázaddal ezelőtt a Corvin köz és környéke. Nekik történelmi tabló, a Constantinovits családnak pedig megélt, mi több, túlélt valóság.
November 3. Nagy Imre megalakította forradalmi kormányát, hazánk az ENSZ felé fordult, és felmondta a Varsói Szerződést. Pesten a harcok már elültek, mindenki a törmelékek eltakarításán fáradozott, hisz még mindenfelé sok volt a rom, a pusztulás, az ideiglenesen eltemetettek sírjai. S ekkor nem lehetett tudni, hogy csak rövid átmenetről, pillanatnyi fellélegzésről van szó. Hogy Magyarország épp csak megízlelheti a szabadságot, amíg nem érkeznek vissza a szovjet tankok. Milán doktornak is bőven akadt tennivalója, ugyanis számos vidéki gazda jött élelmiszerrel felpakolt teherautókkal a fővárosba, és az élelmiszer egy részét a Klinikákhoz szállították, itt kellett megszervezni a szétosztást. A példátlan társadalmi összefogásra nagy szükség is volt, a pesti harcokban a boltok teljesen kiürültek, sokaknak már minden tartaléka elfogyott. Az üzletek ürességét nem a lopások okozták, a forradalom ugyanis morálisan tiszta volt, nem az aljanép felkelése, hanem nemzeti egység a szabadságért. Eközben a forradalmi bizottság gyűlést szervezett a kórházban a régi intézeti vezetésről: „Titkos szavazást tartottunk, majd a szavazatszámlálás után a szavazócédulákat a gyűlés résztvevői előtt elégettük. A gyűlésen 68-an voltunk, ebből 65-en szavaztak az eddigi intézet-
vezetőnő maradása ellen, és hárman szavaztak mellette. A sors fintora, hogy ezt a három szavazatot egy hónap múlva már 20-an vállalták! Késő délután mentem haza a klinikáról, amelynek ideiglenes vezetését és minden gondját ezekben a napokban nekem kellett ellátnom. Közben hallottuk a szovjet hadosztályok hazánkba vonulásának újabb híreit…”
…piros vér… November 4. Hajnalban megindult a teljes szovjet offenzíva hazánk ellen Zsukov marsall vezetésével. A kormány honvédelmi vezérkarát Tökölön letartoztatták, így a szervezetlen honvédség, és a nemzetőrök vették fel a harcot a betörő szovjetekkel. A fővárosban több ellenállógóc is kialakult, közülük a legtovább a Széna téri és a Corvin közi harcosok tartottak ki. „Ma, november 4-én vasárnap hajnali 5 órakor ébredtünk fel rettenetes ágyúzásra, lövöldözésre, a rádió mondja, hogy az oroszok támadnak váratlanul Budapestre. A házunkból a lakók nagyrészt levonulnak az óvóhelyre, azaz a pincébe. Ekkor halt meg a második emeleti folyosón Winklerné géppuskagolyóktól… Öcsi 9 óra körül telefonált, sajnos visszajött harcolni, én beszéltem vele utoljára…” Öcsit az új támadás híre megint az ágyúhoz szólította. Bár telefonon olykor tudta tartani a kapcsolatot az otthoniakkal, a forradalmi zűrzavar az egész családot bizonytalansággal töltötte el. Ez különösen igaz volt a november 4-én hajnalban induló szovjet offenzíva idején, amikor csak érkeztek a halottakról szóló jelentések az óvóhelyre. Zűrzavaros és szomorú időszak volt. Akik felmerészkedtek az utcára, szemtanúi lehettek a forradalmárok kétségbeesett utóvédharcának, a füstölgő törmelékek közt fekvő holtesteknek, a házról házra folyó elkeseredett küzdelemnek. Ezek a napok voltak a legkínzóbbak az egész család számára, Öcsiről november 4-e óta semmiféle hír nem érkezett, nem tudtak hollétéről, hogy életben van-e még, hogy elhunyt-e, megsebesült talán…
November 5. A harcok még folytak, de már sokan hazaszöktek, sok corvinista a Rákóczi téri vásárcsarnokba menekült át, sokan indultak el nyugatra. De maradtak a Corvin közben is, este 21 órakor kétórás tüzérségi előkészítés után megindult a szovjet roham, és a hős pesti srácok, életüket feláldozni készen védték a szabadságukat és hazájukat a mozi romjai között. „A negyedik emeletről menekülő lakók értesítenek, hogy mi is szaladjunk az óvóhelyre, mert ég az ötödik emelet. Gyorsan összeszedelőzködtünk és megindultunk lefelé. Kati feleségem cipel két koffert, én hathónapos fiamat és egy hátizsákot, anyám egy nagy koffert. A félemeletnél a kapu felőli lövések visszafordulásra késztetnek, és befutunk az első emeleti fogorvosnő üres lakásába, amelynek betörött ablakai szembenéznek és egy magasságban vannak a mozi ablakaival. Itt a jéghideg konyhában húzódunk meg, és kényelmetlenül, hajnalig ülve virrasztunk.”
November 6. A szovjet csapatok mindenhol befejezték a harcokat, és megkezdték az általuk rendnek nevezett diktatúra helyreállítását. Vagyis az ÁVH-val karöltve mindenkire vadásztak, aki részt vehetett a forradalomban: elég volt, ha egy töltény lapult meg az illető zsebébe, az igazoltatást követően egyből a hírhedt Andrássy út 60-ba kerülhetett. Milán doktor úr a lakásában próbált menedéket találni családjának, de hajnalban lángok csaptak be az ablakon, ami kétségbeesett menekülésre késztette őket. Az udvaron gyulladt fel egy teherautó, ami hőséget és világosságot árasztott. Így izzó fényárban úszva kellet lemenekülniük az pincébe. Ami egyáltalán nem volt könnyű vállalkozás, hiszen a géppuskák még szóltak a passzázsban és a házak között. Végül sikeres lejutottak a pincébe, és egy szénkupac teteje lett az új családi lakhely a következő napokra. Mindezt egy kisgyerekkel, akinek még rendesen enni se tudtak adni. Közben a gázvezeték is eltört, és kigyulladt a ház, vezetékes vízért pedig a szomszéd házba kellett átmenni. „Igen kedvezőtlen helyzetbe kerültünk, nincs kenyerünk és kicsiknek sem tudtunk meleg ételt adni. Délben néhányadmagammal felmentem az égő ötödik emeletre, lokalizáltuk a gázcső égését, de eloltani nem tudtuk. Visszafelé a lakásomból a maradék tejet lehoztam kicsi fiamnak. Sajnos a kicsi beteg volt, köhögött, ami nem csoda ilyen embertelen körülmények között.”
November 7-11. – az utolsó napok „November hetedikén, szerdán, még sűrű a lövöldözés volt a Corvin-közben” A dátum azért is érdekes, mert bár erről történészek vitatkoznak, szemtanúként Milán doktor egyértelműen leírta, hogy a szovjet hadsereg erős offenzívájával szemben még mindig volt ellenállás! A pesti srácok nem adták ingyen az életüket! Talán még Öcsi is közöttük volt, ahogy ismerték, soha nem adta volna fel a küzdelmet. Visszajött 4-én, és biztos, hogy a végső időkig nem gondolt a menekülésre… Családja azonban nem tudott róla ezekben a napokban semmit. A mardosó kétséget a még kegyetlenebb valóság oszlatta el. „Vasárnap Öcsi édesapja jött a szomorú hírrel, hogy fia iratait kihozták, Öcsi hősi halált halt!” A harcok csitultával a szemészprofesszor a Gól! presszó előtti omladékok között meg is találta Öcsi holttestét. A legrosszabb balsejtelmek igazolódtak be: Öcsi az életével fizetett bátorságáért, helytállásáért. A reményteli jövőjét áldozta fel azzal, hogy csupán azt tette, amit tennie kellett ebben a zűrzavarban. Nem tekintette magát sem hősnek, sem áldozatnak, sosem kérkedett azzal, hogy milyen feladatot vállalt. A saját erkölcsi érzéke és habitusa vezérelte a harcok során, és ebben benne volt az elbukás lehetősége is. Ahogy a szabadságharc egészében. Mégis azokat, akik részt vállaltak a küzdelmekben (akár fegyveresen, akár ápolással, segítségnyújtással, élelmiszerrel, vagy szellemileg), a remény és
a tettekbe vetett hit vezérelt: hogy lehet változtatni. A baráti memoárok szerint Öcsi sem törődött a világpolitikai tényezőkkel, a hadászatilag eleve súlyos, sőt, lehetetlen helyzettel, őt az érdekelte, hogy az ágyú mögött éberen és bátran elláthassa feladatát. S ez a feladat a körút felől érkező szovjet nehézpáncélos-egységek likvidálása volt. Ebben, ahogy az ellenállás egészében dekódolva volt a halál is. Öcsi ezt tudta, de rá jellemző módon egyáltalán nem érdekelte. De tudta ezt a szemészorvos is. Azonban mégiscsak más, ha a félelem csak a tudatunk sarkában fészkel, és más kiásni a törmelékek közül szerettünk összeégett testét. A halál gondolatával sosem lehet megbarátkozni, főleg akkor nem, ha igaz ügyért harcolva, ilyen fiatalon következik be. „A klinikák párttitkára által faragott fakeresztet tűztük Öcsi sírjára néhány szál virággal. Csak az érdekesség okán jegyzem meg, hogy ugyanez a sírkeresztet művészileg megfaragó párttitkár a következő hónapokban mindent elkövetett, hogy feleségemmel együtt 1957 márciusában munkanélküli szemorvosok legyünk…” Öcsi nem sejthette, hogy a halála a családi gyászon túl más természetű gondokat is okoz. Először ugyanis Milán doktor úr temette el egy közeli játszótéren. A sors fintora pedig, hogy a sír fölé a fakeresztet faragó jóakaró párttitkár ellenük fordult a forradalom után. A temetést követően a gyászoló család feje, Öcsi édesapja adott fel gyászjelentést, amiben úgy fogalmazott, hogy fia hősi halált halt. Ez a szófordulat azonban a lassan eszmélő és újra kiépülő diktatúra megtorlását vonta maga után. A Kormos családot kitelepítették Biharkeresztesre… A régi-új hatalom a szavak szintjén sem tűrte az ellenállást. S Öcsi halála után sem nyugodhatott békében: az exhumált holttestet a Kerepesi temető parcellái közt helyezték el. Azonban a Kádár-rendszer még a föld mélyén is megkeserítette az elhunyt forradalmárok örök álmát. A temetkezési vállalat jelezte, hogy lejár a sírbérlet, azonban a meghosszabbítástól elzárkóztak. Így kerültek Öcsi földi maradványai a Farkasréti temetőbe. Reméljük, harmadik nyughelye már végleges lehet, ha már a politikai rendszerek – hálistennek – nem bizonyultak annak.
…zöld remény
Epilógus 2010 augusztusát írunk. A Kresz Géza Mentőmúzeum ünnepséget rendezett az Országos Mentőszolgálat (OMSZ) megalapításának és alapítóinak tiszteletére. A meghívottak sorában volt dr. Constantinovits Milán, aki hiánypótló darabként korabeli mentős egyenruhát ajándékozott a múzeumnak. A szemészorvos és felesége stílszerűen egy mentőkocsival érkezett az ünnepségre. Ő az egyetlen, aki még él az OMSZ alapítói közül, hiszen a történelem elsuhant, az egykori alapítókollégák már nem érhették meg ezeket a pillanatokat. A mentőszolgálat különösen sokat dolgozott a forradalom során, a legveszélyesebb időkben is. Ahogy a szemészorvos is az Illés utcai klinikán, ameddig lehetett. Most fiatal arcok állják körül, eljött az új köztársasági elnök is. Pedig ő nem tett egyebet, mint ami a hivatása: embereket gyógyított. S hogy megválasztották a forradalmi bizottság elnökének? Erről igazán nem tehet, de ha már így alakult, becsülettel ellátta a feladatot. Sőt, akkor is igyekezett helytállni, amikor a megtorlásba hanyatló forradalom utolsó pillanataiban az egész klinika igazgatója lett. Ez a múlt, amit valahogy túl kellett élni. Vagy bele kellett halni, ahogy Öcsinek is. S ha valaki megkérdezi, hogy volt értelme? Volt reá bármiféle racionális magyarázat, hogy a végsőkig kitartottak? Hogy Öcsi a túlerővel szemben addig állt az ágyú mögött, amíg csak bírt? S hogy miért van értelme őrizni az emlékeket? A rendszerváltás után a Corvin köz legendás főparancsnoka, Pongrácz Gergely, a szemészorvos ablakai alatt felállított színpadon évről évre megemlékezett a hősök egyre fogyatkozó csoportjáról. S bár már ő sincs közöttünk, az ünneplők sorában immár fiatalok állnak október 23-án. Ekkor gyűlik össze évről évre a szemészorvos népes családja is, az unokák nemzedéke. S ha már a történelmet nem lehet újraírni, Öcsit sem lehet feltámasztani, és az akkori borzalmakat sem lehet ugyanúgy átérezni, valamire mégis jó volt ez az egész. Értő szívek számára üzenete van: a fel nem adásról. Arról, hogy mi helyes és mi nem. Mert korok változhatnak, lassan egyetlen túlélő sem lesz köztünk, de bizonyos értékek sosem. S ha ezt megértjük, talán nem volt hiába minden. Dr. Constantinovits Milán nagyobbik gyermeke, Györgyi szintén orvos lett, neurológus. Az unokák nemzedékéből pedig én szeretném továbbvinni Öcsi és a nagyapám örökségét. Hisz, bár ma nem élünk sorsfordító időket, azért orvosokra mindig szükség lesz. Bátyám, Milán pedig az irodalmat választotta hivatásul, és egy verssel is megemlékezett ’56-ról. Az ő soraival szeretném zárni a visszatekintést.
Constantinovits Milán: Már nem alszik Megfáradt eszmék, üres szónoklatok, a forradalom félszáz éves halott. Mint egy eltaposott, félig sem szívott cigarettahüvely, a földre ejtve, ott eltemetve, elfelejtve. Megjelölt idő, megjelölt hely nyílt titokban mégis minden elmosott, kopottra mosdatott, üres szónoklatokban elaggott, magával meghasonlott, félszáz éves halott. A történelem üveglapját lánctalpak karistolják. Ijesztő képregényt rejtenek félszáz év óta az egykedvű tűzfalak: golyók rajzolta sok apró, véres jelenet: hátrahőkölt a hatalom, a tömegbe forrt akarat elsodorta az avítt jeleket, néhány szívdobbanás alatt porba hullott, minek helye a porban volt. Legyen az bálvány, torz ideál élő, avagy holt. A város felett az égbolt szabadságot hazudott. S fegyvert fogott, ki addig az eszme barikádokon süvöltve harcolt. Nem volt, vagy csak alig olyan otthon, hová a vér nem karcolt új szimbólumot. Kéz kezet nyújtott vagy puskát ragadott. Tűz tüzet gyújtott,
s a láng világrendbe harapott. A romok felett az égbolt új időkről hazudott. Tévedés, már világos! Diadalból szőtt illúziószőnyeg: álságos vánkos. Mert a remények mindig térdet hajtanak a szigorú tények előtt. Mert tarkóra szegezett, élesre töltött kalasnyikovval szemben nincs sors, nincs Isten tervez, ember végez, az idő pedig eltemet. Exhumál egy új rend s az új rend mártírja leszel, ami semmit sem jelent, mert a mártír csak báb, míg a remény térdepel a porban tovább. S nem emeli fel semmi, nem emlékszik majd senki, ki akarna hős lenni? Ma viharverte, szúette háztetők fölött bolyong október sziluettje, s a vándorlás örök Mert amíg járnak az úton mert járni fognak, jók, közömbösök és persze rosszak addig megnyugvást a múlton átmeredő igazságok sem hoznak. De lesznek üres szónoklatok, lesznek újra hulló vakolatok lesz új hatalom, fejfákon Egy mondatok. A forradalom már nem alszik, nem halott.
Képek 1. kép: Kormos Zoltán igazolványképe
2. Corvin köz, 1956. október 30. körül. A képen a filmszínház bejárat látható és a körútra néző löveg. Az ágyú mögött vállán puskával álló forradalmár Kormos Zoltán. A felvételt dr. Constantinovits Milán készítette, az Üllői út 42-es ház Corvin közre néző ablakából.
3. A leomlott Kilián laktanya épülete, az Üllői út 42-ből. A képet dr. Constantinovits Milán készítette 1956. október 30. körül
4. Dr. Constantinovits Milán önkioldós felvétele, az Üllői út 42-es ház leégett padlásán. Háttérben a rommá lőtt környék jól látható.
5. A Semmelweis egyetem 1956-os hőseinek emléktáblája, az egyetem Üllői út 26. szám alatti központi épületének belső falán. A képen látató Kormos Zoltán neve.
