Dr. Brezovits László: ÉLET AZ UNIVERZUMBAN. Mottó: A természetben nincs természet feletti. A természetben minden természetes

Dr. Brezovits László:

ÉLET AZ UNIVERZUMBAN

Mottó: A természetben nincs természet feletti. A természetben minden természetes.

3 Brezovits László:

A FÖLD GYERMEKÉHEZ

Hosszú időkön át nevelt emlőiből Vetettünk, arattunk Nem várt hálát, jó szót, soha semmit érte Ehettünk, ihattunk. De mi élvezetnek, mohó vágynak élve Romboltunk, mulattunk Mígnem teste ezer, kínzó gyötrelemtől Megroppant alattunk. S várhat-e most gyógyírt saját gyermekétől? Álmodhat-e újabb boldog nemzedékről? Árad-e majd cseppnyi szeretet feléje? Vagy eztán is csak mocskot löknek az ölébe? Állj meg! Állj! Ne rohanj céltalan utakon Esztelen, hasztalan Az, mire úgy vársz: a boldogságnak kulcsa Szívedben benne van. Tárd ki hát szeretőn elméd a Világra, Nézz mélyen magadba S kitágul segítőn lelkednek határa Feletted, alattad.

4

BEVEZETŐ

MI VÉGRE VAGYUNK A FÖLDÖN? A kérdést élete során minden ember legalább egyszer felteszi magának. Többnyire nem tud vele mit kezdeni, és a szőnyeg alá söpri, vagy a téma örökre rabul ejti. Mivel az első reagálás az általános, a társadalom „hivatalos” reakciója is ezt tükrözi. Az evolúció vonalát követve láthatjuk, hogy a „tudattalan” élőlények genetikai kódjaik által vezérelve pontosan betöltik kijelölt helyüket az EGÉSZ-ben, s a kérdés fel sem merül. A tudattal rendelkező természeti népeknél is domináns az ösztönös elem, így a különböző istenképek kialakításával igazítják hozzá tudati világukat. A fejlődés későbbi szakaszaiban egy-egy, a természetes folyamatokba nem illeszkedő, gén-kóddal ellentétes ciklus után rendre felerősödnek, és újrafogalmazódnak az ember hovatartozását rögzítő vallási irányzatok, mintegy feloldva a tévútra jutott társadalmi szokás és tudatforma, illetve a természet egésze között felhalmozódott feszültséget. A tudat logikai képességének erősödése a társadalmak gondolati és cselekvési irányát egyre jobban eltávolította az ösztönök által képviselt természeti trendektől, s napjainkra szembefordította vele. Az időközben megcsontosodott „racionális” logika még nem tud, és meg sem próbál elfogadható választ adni alapkérdésünkre, valamint a materialista alapállású analitikus tudományok sem tudnak mit kezdeni az évezredeken átmentett magyarázatokkal, azok hatását gátolják. Az emberiség így két szék között a földre (pácban) ülni kényszerült. Szerencsére mindkét tudományterület folyamatosan tágítja látókörét, határfelületeik egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Az egykor virágzó generalista gondolkodás csírái újra feszegetik a specializáció csonthéját. Mindezen hatások és a szükség kényszere napjainkra lehetővé tette, hogy az utolsó pillanatban végre logikai alapokon a természettudományok fogalomkörében is meghatározzuk létünk értelmét, alapvető céljainkat és feladatainkat. Így lehetővé válik, hogy saját magunk és szűkebb környezetünk kipusztítása helyett újra elfoglaljuk kijelölt helyünket az Univerzumban, és annak ismét aktívan szerves részévé váljunk. Amennyiben sikerül helyes következtetéseket levonni, az eddig elszigetelt részletekből összeáll a kép, és világossá, érthetővé válik az érthetetlen, a megmagyarázhatatlan. A különböző tradíciók, tudományágak és irányzatok LÉGYEGET tükröző elemeit összekötve kirajzolódnak a hiányzó láncszemek, s ezeket a többihez kapcsolva végre egybefüggő, erős láncot kapunk. Erre a láncra építhetjük fel azt a hidat, mely újra összeköthet bennünket az ÉLETTEL, a kozmikus energiaörvényekkel, az evolúcióval. Ez a híd jelenti az egyetlen utat az emberiség jövője felé.

5

Szavaink jelentése Szavainkat gondolataink, érzelmeink kifejezésére, tolmácsolására alkottuk. Egy szó akkor egyértelmű, ha az általa képviselt gondolat is az. Ellenkező esetben használata állandó magyarázkodást, kiegészítést igényel, vagy a gondolat átadása válik pontatlanná. Napjainkban egyre szaporodnak a nehezen leírható fogalmak, sokféleképp értelmezhető, ezért pongyola kifejezések. Ez a jelenség arra utal, hogy alapfogalmaink átértékelődtek, eredeti jelentésük már nem felel meg a megváltozott körülményeknek. Ha egy elmélet, vagy szokásrendszer tarthatatlanná válik, annak oka, hogy nem követi kellően az Univerzum folyamatait, vagyis hamisnak bizonyul. Természetesen a leírására használt kifejezések alapjukat vesztve már nem tölthetik be eredeti funkcióikat, bizonytalanná, többértelművé válnak. Korunk erkölcsi, identitási, társadalmi, gazdasági válságában, egykor világos, stabil irányt mutató alapszavaink értelmezése is kaotikussá vált. E káosz egyenes következménye egy hosszú időn át mesterségesen fenntartott hamis értékrend összeomlásának. S itt a leggyengébb láncszemet jelentő szocialista-kommunista rendszer bukását egy világméretű gazdasági-gondolati értékválság kezdeteként kell tudomásul vennünk. De a káosz, mint a dekadencia mélypontja egyben egy új fejlődési korszak serkentő melegágya is. Jó módszernek kínálkozik alapszavaink eredeti értelmének, összefüggéseinek mélyreható vizsgálatán keresztül rálelni azokra az ősi csírákra, melyek az emberi lét továbbvitelét, kiteljesedését biztosíthatják.

6

AZ ENERGIA

Áthatol az éteren A semmiből lett végtelen Szűz forrásként tör elő A mérhetetlen ős erő.

Ha az energia fogalmának egyértelmű meghatározását keressük a szótárakban, csak semmitmondó általánosságokat, könnyen cáfolható definíciókat, ellentétes nézeteket találunk. Egy biztos, hogy az Univerzum, az Élet nem létezik Energia nélkül, s könynyen bebizonyosodhat, hogy ezek egyazon lényeget takaró megfogalmazási kísérletek. Ha Einstein relativitáselméletének energia értelmezéséből, azaz a jelenleg elfogadott tudományos képből indulunk ki, az E = m c2 alapösszefüggés az energia és a tömeg sebességfüggő azonosságát mutatja. A mozgás relativitása még inkább kiemeli, hogy ugyanazon jelenség különböző „halmazállapotairól” van szó. Az újabb keletű, a tudomány határait elméletekben az energia az Univerzum rezgéseként, s maga a világegyetem hullámjelenségeként szerepel. Az értelmezés szerint az energia az idő és a tér keletkezésekor a neutrinóban termelődik. A továbbiakban már csak terjed, és különböző sűrűségű formákká alakul a hullámrendszerek interferenciáinak, eredőinek megfelelően. Bármelyik megközelítést vesszük is alapul, két dolog egyértelműnek látszik: Az egyik, hogy az energia az Univerzum egész kiterjedésében jelen van, a másik pedig, hogy az Univerzum alkotórészei az energia különféle pillanatnyi megjelenési formái. A két megállapításból egyenesen következik, hogy az UNIVERZUM MAGA AZ ENERGIATENGER. az élet fogalmát is nyugodtan kapcsolhatjuk ehhez az ekvivalenciához, mivel az is anyagból, energiából, mozgásból, stb., vagyis az előzőek bizonyos formációiból tevődik össze. Az Élet nem más, mint az univerzális energia örvénylése, rendezett áramlása. Eljutottunk hát ahhoz az alapösszefüggéshez, mely döntően befolyásolhatja az ember és környezete viszonyát, s új szemléletet követel mind a tudomány, mind az általános értékrend és közfelfogás területén: Energia = Univerzum = Élet Visszatérve az energia szűkebb értelmezéséhez, annak hullámjelenségtermészetéből adódik, hogy folyamatosan minden irányban terjed. A keletkezési pontok végtelenségének és eloszlásának eredményeként az Univerzum kiterjedése egy különböző helyi sűrűséggel rendelkező energiatenger kiterjedésével egyenlő. Ez a kozmikus energiatenger természetesen nem azonos a kozmikus háttérsugárzással, ami annak egy szűk frekvenciatartományban észlelt áramlása. Az ember és műszerei számára csak bizonyos sűrűségi és rezgési tartományok érzékelhetők. Szerencsére ez a

7 „látóhatár” folyamatosan tágul. Az energia jelenlétének valamely módon érzékelt, de az analitikus tudomány által még nem értelmezett formáit ma a „parajelenségek” kategóriájába soroljuk. Ki kell azonban hangsúlyoznunk, hogy ez a kifejezés létező, döntő többségükben kutatóintézetek által hitelesen regisztrált jelenségeket takar. A „para” jelző arra utal, hogy a tudomány még elmaradt ezek objektív feldolgozásával, rendszerbe foglalásával. Semmi esetre sem helyezkedhetünk arra a kényelmesnek tűnő álláspontra, hogy amit nem értünk, nem tudunk hitelesen megmagyarázni, az nincs is. Ellenkezőleg, a tudományos hálózatok, apparátusok részletekbe vesző gigantikus potenciálját, de annak legalábbis egy jelentős részét ezen fehér foltok felderítésére kell koncentrálni. Miért olyan fontos ez? Már magáért a felismerésért megérné a fáradozás, de vannak súlyosabb, napi gondjainkhoz kötődő indokok is. Korunk embere az energiának csak bizonyos speciális formáihoz fér hozzá, s döntő többségében „munkavégző képességét” állítja saját szolgálatába. Ez a szűklátókörűség számtalan veszélyt rejt magában. Az energiaátalakítás hatásfoka alapvetően azon múlik, hogy a feladat ellátása érdekében melyik energiaformát választjuk forrásnak, és azt mivé alakítjuk. A korlátozott ismeretanyag miatt a választás nagy valószínűséggel messze elmarad a lehetőségektől, s az optimális megoldás helyett az eredmény gyakran a száz százalékos pazarlás. Ez egyrészt fáradtságos munkánkat teszi értelmetlenné, másrészt feleslegesen terheli környezetünket, ami az ember és az Univerzum egyre mélyülő konfliktusához vezet. Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy felmérjük csekély túlélési esélyeinket ebben az összeütközésben. Megfelelőbb energiaforrások és átalakítások alkalmazása esetén egész iparágak, társadalmi tevékenységek hosszú láncolatai válnának feleslegessé, s az így felszabaduló kapacitással reálisan megvalósítható lenne az emberi fejlődés és életmód olyan változata, mely mindenki számára megadná a kiteljesedés lehetőségét, egyben biztosítva az együttműködést, a harmóniát ember és környezete között. Nem elhanyagolható tényező az sem, hogy a mai felhasznált energiamennyiség nagyobb része, mely nem az Univerzum számára hasznos formává alakul, teljes egészében a természet károsítására fordítódik. Így az elfogyasztott energiamennyiség döntő hányada éppen az energiabázis roncsolását szolgálja.

Az energiatenger megcsapolási kísérletei A legkonzervatívabb gondolkodású ember sem állíthat olyat, hogy már elértük a tudás csúcsát, és a jövő már nem tartogathat számunkra újabb, korszakalkotó felfedezéseket. Éppen ellenkezőleg, a gyakorlat azt mutatja, hogy a megismerési folyamat egyre gyorsul. Jelenleg az Univerzum energiájának csak egy-két formációját tudjuk hasznosítani. Biztosan eljön az az idő, mikor ez a paletta sokkal változatosabb lesz. De lehet, hogy ezeket a felfedezéseket nem is a jövőben, hanem a múltban kell keresnünk?

8 Egyelőre ne foglalkozzunk a több ezer éves utalásokkal, a jógik, lámák titokzatos képességeivel. Maradjunk az ipari forradalom nagyon is materialista szemléletű találmányainál. Több tucatnyira tehető a kor azon szabadalmi leírásainak száma, melyek a „semmiből” nyert energiával működő szerkezeteket ábrázolnak. Természetesen ezek nagy része a pontatlan rajzok és leírások miatt rekonstruálhatatlan, így megítélésük is szubjektív. Néhány esetben azonban megmaradtak a korabeli vizsgálati jegyzőkönyvek, vagy hitelesnek tekinthető tanúvallomások. Mielőtt belemerülnénk a témába, le kell szögeznünk, nem holmi perpetuum mobile víziókról van szó. Ezek a szerkezetek egyszerű energiaátalakítók, csak a bemeneti forrás jellege ismeretlen a mai tudomány számára. Egyébként az örökmozgó fogalmát sem célszerű gondolkodás nélkül megmosolyogni, mert például az Univerzum egésze, mint rendszer nagyon is rászolgál erre a kifejezésre. Az energiatenger jelenségével már Michael Faraday (1791–1867) és James Maxwell ( ) is találkoztak. Érdekes kísérleteket végeztek olyan generátorokkal, melyek a tér energiájának jelenlétét mutatták. Azonban ezek a megfigyelések annyira eltértek a kor tudományok felfogásától, hogy háttérbe szorultak, a fizikusok figyelme más irányba fordult. A feljegyzések szerint az első ember által épített motor is a tér szabadenergiáját hasznosította. A Peter Peregrinus által 1269-ben összeállított és dokumentált szerkezetet 1954-ben Kaliforniában rekonstruálták, s a modell működőképesnek bizonyult. Az ipari forradalom egyik legérdekesebb feltaláló egyénisége Nikola Tesla (1856– 1943) több szabadenergia-átalakítót is szabadalmaztatott. Ezek egy egyszerű antenna segítségével képesek voltak több száz Watt energia előállítására, és különböző fogyasztók folyamatos működtetésére. Tesla többek között egy időben ilyen energiaátalakítóval felszerelt, elektromotor meghajtású gépkocsival közlekedett. A szabadenergia-konverter szabadalmát és működő modelljét a Westinghouse cég megvásárolta, de mivel a villamos energiahálózatok építésében voltak érdekeltek, a találmány süllyesztőbe került. Tesla kortársa, Dr. Henry Moray szintén az energiatenger megcsapolását tűzte ki céljául. Fáradozásait siker koronázta. 1928. október 1-én közjegyző jelenlétében mutatta be készülékét a tudósokból és szakemberekből álló bizottságnak, akik hitelesítették, és regisztrálták annak működését. A több napos, megfigyelt folyamatos működtetést követően Moray még a szerkezet felépítését, alkatrészeit is ismertette az érdeklődőkkel. A kezdeti szenzáció után ez a találmány is hasonló sorsra jutott, mint Tesla esetében. A 70-es évektől kezdődően több amerikai fizikus érdeklődése ismét a szabadenergia felé fordult. Tesla és Moray eredményeit követve Bruce de Palma, Valone, Trombly, Milhelm, Boyer, Wheeler és még sokan mások végeztek kísérleteket, építettek működő modelleket e tárgyban. Az egyre szélesedő kutatói tevékenység eredményeként a világon jelenleg is található néhány működőképes, tesztelhető átalakító. Felmerül a kérdés, hogy ha már ilyen régóta ismertek eszközök a végtelen energiaforrás hasznosítására, akkor miért küszködünk a nehézkes és környezetkárosító hagyományos energiafajták-

9 kal? Az általános „energiaéhség” korában miért hallgatjuk el ezt a lehetőséget, és miért nem koncentráljuk tudományos kapacitásunkat ebbe az irányba? Az emberi társadalom alapvető fejlődési sajátossága, hogy a hagyományos szemlélet és szokásrendszer, valamint az érdekeltségi viszonyok mindig a gyors minőségi változások ellen hatnak. Ez a tehetetlenségi erő fontos szerepet játszik az evolúcióban. Ha valamilyen új megoldás a társadalmi tudat fogadóképességét megelőzve, vagy a mellékhatások, következmények teljes ismerete nélkül terjed el, súlyos katasztrófákat okozhat. Elég, ha az atomenergia felfedezésére gondolunk. A válasz második fele is ide kapcsolódik, de mélyebb elemzést igényel, s több fejezet érinti e témát. Lényegét tekintve, az emberiség energiaátalakító tevékenységének vizsgálata szerint, jelen stádiumában a társadalmilag elfogyasztott energiamennyiség több mint 90%-át szemétté, vagyis az Univerzum hozzánk kapcsolódó átalakítói számára használhatatlan formává alakítjuk. Képzeljük el, hogy ilyen rossz hatásfokú működés mellett mi történne, ha ipari méretekben is könnyen hozzáférnénk a végtelen energiaforráshoz. A szemétgyártás hatásfokának kis változása mellett annak mennyiségi növekménye ugrásszerű lenne. Az amúgy is súlyos környezeti problémák rövid időn belül katasztrofális méretűvé duzzadnának. Talán az sem véletlen, hogy az antigravitációs kutatások sikeresen működő szerkezetei rendre megsemmisülnek. Első hallásra megdöbbentő összefüggés, hogy egy igazán „tiszta” energia kellő felkészülés nélküli alkalmazása is környezeti katasztrófához vezethet, de később erre is fény derül.

Az Univerzum energiaátalakítói Az előzőekben láttuk, hogy az Univerzum az energia különböző formációinak öszszessége, melyben az energia folytonosan keletkezik, átalakul, és terjed. Ebben a pontos törvényszerűségek szerint áramló örvényrendszerben minden egység – függetlenül annak méretétől és bonyolultsági fokától – rendelkezik néhány alapvetően közös tulajdonsággal. Jellemzőjük, hogy van „bemenetük” és „kimenetük”, s az energiamegmaradás elve alapján ezek csak az energia sűrűségében, pillanatnyi alakjában mutatnak eltérést. Ha viszont minden Univerzum-alkotó valamilyen energiafajtát, fajtákat vesz fel (fogyaszt), és másmilyeneket bocsájt ki (termel), akkor egyféle átalakítást végeznek, vagyis ENERGIAÁTALAKÍTÓK. Az univerzális energiafolyam ilyen átalakítók végtelenül bonyolult hálózata, mely egyszerű rendszer szerint működik. Minden elem bemenete egy, vagy több más elem kimenetéhez kapcsolódik. A rendszer működésének alapfeltétele, hogy a kapcsolódó elemek egymás számára megfelelő mennyiségű és minőségű energiaformát alakítsanak át. Más megfogalmazásban: „Az érkező anyagoknak mindig legyen utánpótlása, a távozóknak befogadója”. Ha egy átalakító működési rendellenessége miatt a kapcsolódók számára feldolgozhatatlan kimenetet produkál, vagy többet fogyaszt, mint a felé áramló energia, akkor hamarosan lehetetlenné teszi közvetlen környezete normális működését. Az egyre csökkenő bemeneti potenciál, illetve a felhalmozódó kimeneti termék negatív létfeltételeket teremtve likvidálja létrehozójukat, s a meghibásodott átalakító elpusztítja

10 önmagát. Helyét a kapcsolódások igénye szerint kialakuló új mutáció veszi át. Ha a Tisztelt Olvasó összefüggést fedez fel az itt leírtak, és az emberiség energiaéhsége, valamint akut környezeti problémái között, az nem a véletlen műve. Az ember, mint egyed és az emberiség, mint faj az Univerzum részei, így szintén energiaátalakítóként funkcionálnak. Az átalakítók működésére jellemző, hogy „létezésük” során három különböző szakaszt figyelhetünk meg. Az első a FEJLŐDÉSI SZAKASZ, melyben az Univerzumalkotó a kapcsolódó elemek által a számára szolgáltatott energiát döntően saját felépülésére fordítja. Mivel a bemenethez hasznos kimenet nem, vagy csak elenyésző mértékben párosul, ezt akkumulálási (tárolási) szakaszként is értelmezhetjük. Az egyszerűbb formációknál a tárolási, a bonyolultabbaknál a fejlődési jelleg dominál. Ez alatt az idő alatt az átalakító még nem képes ellátni alapvető univerzális funkcióját. Nem bocsájt ki a kapcsolódó átalakítók számára hasznos energiaformát. A kifejlődési periódus vége felé fokozatosan megindul a hasznos energiakibocsájtás, s ezzel párhuzamosan csökken az akkumulált hányad. Mire egészében képes az őt létrehozó feladat ellátására, már teljes értékű átalakítóként vesz részt a hálózatban. Az ÁTALAKÍTÁSI SZAKASZ során az alkotó a bemeneti energiaáram közel 100%-át hasznos kimenetként továbbítja folyamatosan a kapcsolódó hálózati elemek felé. Az átalakítók létére többnyire ez a szakasz a jellemző. Az életciklus végére lecsökken a folyamatos átalakítás mértéke, s mire a rendszer működését veszélyeztető szint alá süllyed, az átalakító elsődleges tevékenysége megszűnik, azaz elpusztul, helyét újak veszik át. A „halált” követően az Univerzum-elem léte utolsó, harmadik periódusába, a VÉGSŐ ÁTALAKULÁS SZAKASZÁBA érkezik. Ebben a teljes életciklus alatt felhalmozott akkumulált energiamennyiség átalakul, lebomlik, de ez már más átalakítók tevékenységi köréhez tartozik. Az Univerzum állandó keletkezése, tágulása, dinamikája miatt fő jellemzője a folytonos átalakulás. Ez csak úgy tartható fenn, ha elemei, részei sem statikusak, hanem igazodva az egész tulajdonságaihoz maguk is átalakulást, átalakítást végeznek. A pillanatnyi feladathoz, a működés feltételeihez igazodva az előbbiekben vázolt három szakasz aránya egyedenként igen változó lehet. Ezen elvi tagozódás azonban a legkisebb részecskétől kezdve minden nagyobb méretű és bonyolultságú rendeződésben fellelhető. Egy fa esetében például a tiszta fejlődési szakasz igen rövid, az első levélzet kialakulásáig tart. Ekkor megindul az átalakítás egy része: a szén-dioxid lekötése, az oxigéntermelés és a víz párologtatása. Közben folytatódik a fa növekedése. Később a termések érlelésével egy másik átalakítási forma is bekapcsolódik a tevékenységi körbe. A fa kipusztulásával ezek az átalakítások megszűnnek, megkezdődik az akkumulált energiarész, a fa anyagának lassú lebomlása. Az egyik alrendszert, a levelet vizsgálva más arányokat tapasztalhatunk. A felépülési fázis után egyenletes átalakítási szakasz következik, majd az elsárgult, földre hulló levél a tárolt energiát más átalakítók számára továbbítja. Ebben az esetben jól elkülönül a hármas tagozódás. A gyakoribb a fejlődési és átalakítási szakasz átfedése. Ennek oka, hogy az alkotó alrendszerek rövi-

11 debb idő alatt készen állnak a kijelölt átalakítói feladat ellátására, s az egész kifejlődési ciklusának befejeződése előtt már megkezdik működésüket. Vannak olyan hálózatok, melyek életfunkcióit a növekedés, terjeszkedés jellemzi. Ezeknél az energiaátalakításnak csak egy része távozik folyamatosan a kimeneten, a másik rész pedig akkumulálódik. Itt az elsődleges és a végső átalakítási szakaszban átadásra kerülő energiamennyiség arányának eltolódásáról van szó.

Az energiagazdálkodás fogalma Az energia fogalomkörének tisztázása során feltétlenül ki kell térni az energiagazdálkodás értelmezésére. A szó az ipari forradalom második felének szüleménye, mikorra az elektromos hálózatok kiépítése során szükségessé vált az igények és a hálózati teljesítmények összehangolása. Később ez a tevékenység más energiahordozók forgalmazásában is meghonosodott. Mivel nem természeti alapfogalomról, hanem ember alkotta résztevékenységről van szó, nem tartozna e könyv témái közé, de elemzése során jól megmutatkoznak mai értékrendünk anomáliái, és mint az a bizonyos állatorvosi ló feltétlenül bemutatást érdemel. Először is azt kell leszögeznünk, hogy az Univerzum energiaátalakítókból álló dinamikus hálózatában nincs értelmezve az energiagazdálkodás fogalma. Az átalakítók a részükre beérkező, hozzáférhető energiaáramot a tőlük telhető maximális hatásfokon alakítják át, és adják tovább. Hatásfokuk megközelíti a 100%-ot, mivel „veszteségként” szinte csak a mozgással járó hőtermelés könyvelhető el, de energiaforma lévén ez is beépül a nagyobb léptékű áramlásba. Észre kell venni, hogy az átalakítók mérete, mennyisége, kapacitása a BEMENETHEZ igazodik. A feladat mindig az adott helyen és időben beérkező energiaáram megfelelő átalakítása és továbbítása. Az így megjelenő kimenetnek természetesen igazodnia kell a kapcsolódó hálózati elemek fogadóképességéhez. A változó körülményekhez való alkalmazkodást segíti, hogy az átalakítók egyben tárolói funkciót is ellátnak. Összefoglalva elérkeztünk az Univerzum egyik alapösszefüggéséhez: EGY ÚJ MUTÁCIÓ JELLEGÉT MINDIG AZ UNIVERZÁLIS HÁLÓZATBAN HOZZÁ KAPCSOLÓDÓ ÁTALAKÍTÓK KI- ÉS BEMENETI ENERGIAFORMÁT, A TOVÁBBÍTÁS, ILLETVE A TÁROLÁS MÉRTÉKÉT PEDIG A BEÉRKEZŐ ENERGIAÁRAM ÉS A KIMENETI FOGADÓKÉSZSÉG HATÁROZZÁK MEG. Az Univerzum terjedése a bemenetek meghatározó voltára utal. Az ettől eltérő működés, például „saját igény” szerinti átalakítás nem illeszkedik a hálózat működésébe, s a zavart okozó elemet a védelmi mechanizmusok likvidálják, helyét új mutáció tölti be. Az energiagazdálkodás mai téves értelmezése abból fakad, hogy energiatermelésből és fogyasztásból indul ki. Az előbbiek során rámutattunk, hogy az ember is ugyanolyan átalakító, mint az Univerzum bármely más eleme. Energiát sem termelni, sem eltüntetni (fogyasztani) nem áll módjában, tevékenysége csupán annak átalakítására

12 korlátozódik. Az átalakítás hatékonyságát is csak olyan szemszögből vizsgálhatjuk helyesen, hogy a hozzánk érkező energiaáramot milyen arányban továbbítjuk a hozzánk kapcsolódó átalakítók (környezetünk) számára feldolgozható formában, és mennyit konzerválunk feldolgozhatatlanná, azaz SZEMÉTTÉ. A szemét képzelődése már az Univerzum immunrendszerének mechanizmusához tartozik, ugyanis a helytelen átalakítás során keletkezik, és a bemenetet igyekszik csökkenteni. Az ember és a Föld esetében minél több szemét halmozódik fel, az egyre erősebb szigetelő réteget alkot a bioszféra felénk irányuló energiaárama és az ember energiaátalakítási bemenete között. Természetesen a szemét fogalomköre igen tágas. A hétköznapi értelmén kívül kiterjed a légkört károsító gázok, hő, stb. kibocsájtására, valamint a negatív szellemi energiákra is. Az Univerzum immunrendszerének egyik leggyakoribb és legegyszerűbb módszere, mikor a rosszul működő átalakítót (mutációt) éppen az általa termelt, nem oda illő, ezért az áramlásban megrekedt energiaformákkal szigeteli el (izolálja) az egészséges elemektől. Így a hibás mutáció maga szünteti meg létfeltételeit. Hasonló eredménnyel jár a környezet „megszívása”. Ez a hatás akkor lép fel, mikor az átalakító saját igényétől vezérelve több energiafelvétellel lép fel, mint amennyit a természetes energiaáram a részére biztosítani tud. Ilyenkor nem a mutáció alkalmazkodik az energiaörvény feltételrendszeréhez, hanem közvetlen környezetét igyekszik nagyobb kibocsájtásra késztetni. A következmény ebben az esetben is az „univerzális immunrendszer” aktivizálódása. A bemenethez kapcsolódó túlterhelt átalakítók elpusztulnak, vagy az energiafelvétel során egyszerűen eltűnnek. A hálózatban fellépő hiány pedig egyre hatásosabb szigetelőréteget alkotva vágja el az öncélú elemet életfeltételeitől. A kétféle védelmi mechanizmus rendszerint egyszerre, egymást erősítve fejti ki hatását. Öngerjesztő folyamat lévén az elszigetelő önpusztítás exponenciális függvény szerint játszódik le. A kezdeti hosszú „lappangó” szakasz után, amit az Univerzum türelmi idejének is nevezhetnénk, a változások felgyorsulnak, s egy küszöbértéken átlépve robbanásszerű katasztrófát idéznek elő a hibásan működő mutáció életében. Láttuk, hogy a termelés és fogyasztás mai értelmezésének a fordítottja igaz. Valójában amit mi termelésnek nevezünk az a fogyasztás, mert ekkor fogyasztjuk el az Univerzum felénk irányuló energiaáramát, ez a bemenet. A bányászati, ipari és mezőgazdasági tevékenységek a fogyasztási folyamat részei, mint ahogy az étel szánkba juttatása és a rágás is csak az evés mozzanatai. Termelésnek az az energiakibocsájtás minősül, amit a hozzánk kapcsolódó Univerzum elemek felé továbbítunk. Ez a kimenet természetesen csak a kellő fogadókészség esetén megfelelő. A saját célra történő átalakítás nem minősíthető kimenetnek, vagy termelésnek és többnyire használat után szemétként jelentkezik. Jól példázza a fogalomzavart a vaddisznó esete, amely a kukoricásban garázdálkodva mai szóhasználatunk szerint „termel”. Kívülről nézve az ember is így „termel”, mikor halászattal, vadászattal, fakitermeléssel, betakarítással, stb. foglalatoskodik. Nyilvánvaló, hogy az energia bevitel minden fázisával együtt a fogyasztásként és a kibocsátás pedig valamiféle termelésként definiálható. Ez együttesen az átalakítás folyamata. Mint ahogy mi a vaddisznó környezeteként érzékeljük, az csak akkor termel, mikor húsát elfogyasztjuk, illetve ürülékével trágyázza a talajt.

13 Remélem sikerült kellően megvilágítani, hogy az emberi tevékenység is energiaátalakítás, és annak hatékonysága – energiahatékonysági mutatója – kizárólag a kimenetek minőségétől, a közvetlen környezet számára hasznos és feldolgozhatatlan kibocsájtás arányától függ. A be- és a kimenetek között hatékonysági összefüggést keresni az energiamegmaradás törvénye miatt értelmetlen vállalkozás. Inkább azok minőségi, kapcsolódási vizsgálata indokolt.

14

A KÖRNYEZET Parányi pont csillag távolából Feléd jőve egyre tágul Mire hozzád érve rád ragyog A Mindenséget láthatod. Az utolsó években súlyosbodó „környezeti” problémák egyre inkább előtérbe helyezték az ember és környezetének kapcsolatát. A rendezés élharcosai a zöldek és a környezetvédők már szembesültek a környezet és a környezetvédelem általános értelmezésének visszásságával. Mára tarthatatlanná vált ezen fogalmak hagyományos jelentése, s az ember–Univerzum kapcsolatrendszer mélyebb megismerése során új tartalommal töltődtek fel. A KÖRNYEZET filozófiai jelentésén alapvetően AZ EGÉSZ UNIVERZUM értendő a megfigyelt rész kivételével. A vizsgáló szemszögéből: minden rajta kívül. Az ember esetében az egyén számára már a többi ember, a társadalom, a család is a környezethez sorolandó. A szó fizikai jelentése szűkebb. E fogalomkörbe az alkotó közvetlen kapcsolatrendszerében álló hálózati elemek halmaza tartozik. Mivel célunk az Univerzum és ember kapcsolatainak feltárása, a továbbiakban a környezet tanulmányozását az egyén nézőpontjából végezzük. Az élet kozmikus energiaáramlásában minden átalakító helyes működésére szükség van. Nem elégedhetünk meg a közvetlen környezet értékelésével. A csapból csak akkor folyik víz, ha a párolgástól az esőn, forráson, patakon, folyón, kúton, vízvezetéken át biztosított a víz zavartalan áramlása. Ugyanígy a lefolyó működése is csak akkor nevezhető jónak, ha a távozó mennyiség zavartalanul visszajut a körfolyamatba. Az előző fejezetekben láthattuk, hogy az Univerzumban minden mindennel összefüggésben van, s az ÉLET egyetlen hálózatot alkot. Ebben a rendszerben az egyén környezetét két, azonos fontosságú csoportra oszthatjuk. Az elsőbe tartoznak a közvetlen energiaáramlást nyújtó és továbbító elemek (primer kapcsolódási kör, közvetlen környezet), míg a másik csoport az áttételesen kapcsolódó többi elemet tartalmazza. Természetesen ezen túlmenően beszélhetünk még anyagi, társadalmi, gazdasági, természeti, stb. környezetről is, de ezek behelyezhetők az előző két főcsoport valamelyikébe. Mivel az ember tevékenysége fizikai és szellemi tevékenységek összessége, kapcsolódása is fizikai, illetve lelki környezethez történik.

A lelki környezet Az ember, mint tudati lény, cselekedeteinek döntő részét gondolatok előzik meg. A sorrend: gondolat – cselekvés – eredmény. Életünk kívülről észlelhető eredményei, viselkedésünk, jellemünk mind gondolatvilágunkban, tudatunkban gyökereznek. Fizikai tevékenységünk is zömmel gondolataink megvalósításaként fogható fel. Bátran kije-

15 lenthetjük, hogy az embert a szellemi tevékenység jellemzi. Az egyén tudata (lelke), mint alrendszer természetesen rendelkezik kapcsolódási pontokkal, ki- és bemenetekkel. Ezen kapcsolatok egy része a világ fizikai részéhez kötődik. Így tudjuk irányítani testünket, érzékelni az anyagi jellegű környezetet, annak jelzéseit. A kapcsolódások többsége azonban nem materiális. Így kötődünk embertársainkhoz, családunkhoz, a társadalomhoz, a szellemi produktumokhoz (pl. művészetek, tudományok), az információkhoz, magunk és mások érzelmeihez. De ilyen szálak fűznek a természet más résztvevőihez, hálózati elemeihez is. Egyes állatokat, növényeket, égitesteket, stb. szeretünk, másoktól félünk, vagy irtózunk, esetleg felkelti érdeklődésünket. A szellemi kapcsolatok összességét nevezzük LELKI KÖRNYEZET-nek. A környezet általános fogalmához hasonlóan a lelki környezet, mint alrendszer szintén közvetlen (primer) és közvetett körökre tagozódik. Az első körbe tartoznak a velünk közvetlen kontaktusban levő emberek lelki behatásai, a televízió, rádió információárama, stb. Az általános rész tartalma messzire vezet, de ilyen például a társadalmi közhangulat, a „kor szelleme” is. A lelki kapcsolatrendszer a fizikaihoz hasonlóan a születés pillanatában az anya– gyermek viszonyra korlátozódik. Az élet során folyamatosan bővül, s a szellemi érettségnek megfelelően az egyéni tudat egyre nagyobb hálózati körökhöz kapcsolódik.

Pozitív – negatív környezet Az élet, vagyis az Univerzum általában pozitív. Ezt támasztja alá állandó terjedése és minőségi változása. Ha negatív, azaz csökkenő, vagy változatlan jellegű lenne, akkor egyszerűen nem létezne. A pozitív Univerzum viszont minden eleme számára pozitív környezetet biztosít. Ez jelenti az alkotó létfeltételeit. A pozitivitás jelen esetben a hozzáadást, a gondoskodást jelképezi. Természetesen a hálózatban negatív környezet is megtalálható. A negativitásra az elvétel, a kizárás, a megszüntetés jellemző. Ilyen környezet akkor alakul ki, ha a hálózat valamelyik feleslegessé vált, vagy rosszul működő elemét meg akarja szüntetni, esetleg korlátozni kívánja tevékenységét. A negatív környezet létrejöttével csökken, vagy megszűnik az energiabevitel és átadás. Az életfeltételek romlása az átalakító gyors változását, szükség esetén pusztulását eredményezi. Lényeges momentum, hogy a negatív környezetet többnyire maga a hibás elem hozza létre nem megfelelő működésével. Összefoglalva tehát a pozitív környezet az Univerzum alapvető tulajdonsága, maga az élet, míg a negatív környezet az önszabályozó mechanizmus eszköze. A lelki környezetben is megkülönböztethető pozitív, illetve negatív szféra. Pozitív a társadalmi közeg, ha az egyének döntő többsége ADNI igyekszik a többi ember, a világ számára hasznos produktumokat. Negatív, ha a többség elvenni, megszerezni akar. Egy hasonlattal élve: Ha a közös tálból mindenki csak kivesz, akkor az hamar kiürül. A tál tartalmának csökkenésével egyre erősödik a harc az utolsó falatokért, majd végül

16 mindenki élelem nélkül marad. Ha viszont az egyének célja, hogy minél többet tegyenek a tálba, akkor az sosem ürül ki, jut is, marad is bőségesen. Korunk problémáinak talpköve a negatív lelki környezet kialakulása. A szerzési vágy kielégítése, az elvétel módjainak kifinomítása mára az össztársadalmi tevékenység jelentős hányadát teszi ki. Az arzenál a köztörvényes bűncselekményektől a „hivatalos” háborúkon át az üzleti, politikai csapdákig tart. Sajnálatos, de törvényszerű módon ez az általánossá vált mentalitás a maga mintájára formálta a közerkölcsöt és az értékrendet. A társadalmi, szakmai elismertséget a legkevesebb munkával a legtöbb bevételt produkálók kapják, mérce a felhalmozott vagyon. Nem ritka eset, hogy egyegy „ügyes” szélhámost a közvélemény hősként csodál és ünnepel. A negatív lelki környezet természetes velejárója az agresszivitás növekedése, ami rendszerint háborúkban csúcsosodik ki. Az egyéni és társadalmi tudat egymásra hatásából adódó öngerjesztő folyamat egyre gyorsuló negatív változásokat eredményez. Kisebb léptékű közösségben, a családban mindenki jól érzékelheti a jelenséget. Ha a családtagok célja egymás és a közösség érdekeinek védelme, szolgálata, akkor eredményesebben birkóznak meg az élet feladataival, s jó közérzet, szeretet uralkodik. Ha viszont elsődleges az egyéni érdek, és mindenki csak elvár a másiktól, akkor a család nem segíti, hanem nehezíti a boldogulást. Állandósulnak a veszekedések, rossz hangulat alakul ki, s a közösség, mint szervezet, szétesik. Helyi, országos, etnikai, nemzetközi méretekben ugyanezen társadalmi törvényszerűségek hatnak, sőt az emberiség, a bioszféra és az Univerzum közti kapcsolatrendszerében is. A céhmesterek korában maga a munka minősége, a produktum jelentette az értéket, az elismerést. A mesterek többsége minden áldozatot meghozott, hogy tudása legjavát adja, minél tökéletesebbet alkosson. A kapott honorárium mértéke is ehhez igazodott. Az elsődleges az alkotás, a belső értékek, energiák átadása volt. Napjainkra a személytelen tömegtermelés jellemző. Fő motivációja a szerzési vágy, s ennek megfelelően a dolgozók zöme a legkevesebb munkabefektetéssel (hozzáadás) a legnagyobb bevétel (szerzés) elérésére törekszik. A jövedelem, az elismerés is ezt tükrözi. Nyilvánvaló, hogy a szerzés-orientáltság kizárólag az egyed számára tűnhet nyereségesnek, s csak addig tartható fenn, míg a nagyobb szerveződésben elenyésző hányadot képez. Ha általánossá válik, komoly zavart idéz elő a hálózat működésében, s beindítja az önvédelmi reakciókat. A negatív lelki környezet leghatásosabb ellenszere az önismeret, a tolerancia és a szeretet.

Környezetvédelem A környezet fogalmának pontosítása után a környezetvédelem általános értelmezése is módosításra szorul. A közvetlen környezet a hálózati elem, alrendszer, stb. számára egy tükörként jelenik meg. Állapota pontosan megfelel az alrendszer működésének, belső állapotának. Ha tehát azon belül zavarok lépnek fel, a kapcsolódási pontokon keresztül a zavar a közvetlen környezetben is azonnal megjelenik.

17 Ettől kezdve a hibás rész konfliktusba kerül saját környezetével, az addig létfeltételeket nyújtó szomszédok veszélyforrásokká válnak. Amennyiben az alrendszer védelmi mechanizmusa nem tudja megszüntetni a rendellenességet, akkor ez a szembefordulás erősödik, s az eggyel nagyobb hálózati rész védelmi reakciójaként lép működésbe. A tükörkép jelenti az alkotó rész számára az elsődleges kontrollt, ezáltal tudja érzékelni saját változásait, azok helyes, vagy helytelen irányát. A környezeti tükör biztosítja a korrekció, a hiba elhárításának lehetőségét. Gondoljunk csak arra, hogy az ember környezetének rohamos változása eredményeként ismertük fel a mai életvitelünkben, szemléletünkben rejlő veszélyeket, s egyre nagyobb erők összpontosulnak ezek elhárítására. A tükörkép az alrendszer funkcionális változásait KÖVETVE, következményként jön létre. A hibaelhárítás nem oldható meg e képződmény befolyásolásával, sőt a „tárgy” és a képe közé épített lencsék, szűrők sem javítanak a „tárgy” hibáin. A kontrollkép torzítása csak nehezíti az önvédelmi rendszer működését. Ha valaki tükörbe nézve túl sápadtnak ítéli magát, eszébe sem jut a tükörképet púderezni, festeni. Még az arcon elvégzett kozmetikázás sem oldja meg a rendellenességet, csak látszatot kelt. Egészséges táplálkozással és életvitellel, súlyosabb esetben gyógykezeléssel visszanyerhető természetes arcszín, s ettől a tükörkép is megszépül. Az ember számára (is) a környezet az egész Univerzumot jelenti, melynek ő csak parányi alkotó eleme, alrendszere. A környezetvédelem ezek szerint az Univerzum védelmét takarná. Az Univerzum azonban maga az egységes EGÉSZ, az oszthatatlan ÉLET. Ez a tökéletes védelmi rendszerekkel ellátott hálózat nem szorul az ember védelmére, legfeljebb a hozzánk közvetlenül kapcsolódó elemek vannak nekünk kiszolgáltatva (tükör). Csakis belső változtatásokkal érhetjük el, hogy maradéktalanul megfeleljünk az univerzális hálózatban elfoglalt helyünknek, eleget tegyünk ránk háruló feladatainknak. Csak így kerülhető el, állítható meg a hálózati „immunrendszer” aktivizálódása, a saját létünket megszüntető feltételek előállítása. Vagyis a KÖRNYEZETVÉDELEM helyett az EMBERVÉDELEM szó használata sokkal indokoltabb. A „környezetvédelem” nem más, mint önvédelmi reakció, melyben a rész alkalmazkodni próbál az egészhez. Kísérlet a belső rendellenességek megszüntetésére, az univerzális energiafolyamban való részvétel megőrzésére, az életben maradásra. Mivel létünk alapjait az univerzális hálózathoz kötő kapcsolódási pontok jelentik, legfőbb feladatunk ezen kapcsolatrendszer megóvása, szélesítése. Érdemes megfigyelni a beszélni tanuló kisgyermekek első szókincskörét. Az újszülött természetes értékrenddel jön a világra, melyet gének, ösztönök őriznek, visznek tovább évezredek óta. Érdeklődése, első szavai is az ember–természet kapcsolat legfontosabb elemei felé irányulnak. Az elsődleges létbiztonságot kifejező papa, mama, stb. fogalmak után a világ minden táján az állatok megismerése következik. Ösztönösen olyan állatokkal ismerkedik (maci, kutyus, cica, paci, teve, stb.), melyekkel egy városlakó élete során alig kerül kapcsolatba, a más tájakon élőkkel pedig egy vidéki sem. Mégis, mivel ezek az állatok a hálózat hozzánk közel eső, lényeges elemei, az ösztönös értékrendben kiemelt helyen állnak.

18

AZ UNIVERZUM IMMUNRENDSZERE Ha megfordulsz az úton, mert célod elveszett Kik melletted álltak, mind szembe jönnek veled S a tükörképre támadó dühödt harci kedv Növelve egyre erejét, magát semmisíti meg. Az Univerzum, mint élő szervezet, természetesen rendelkezik védelmi mechanizmusokkal. Ezek a hálózat minden nagyságrendjében, alrendszerében jelen vannak, s lényegében azonos módon hatnak. A legáltalánosabb megoldás, mikor a hibás, vagy feleslegessé vált hálózati rész nem oda illő energiaátalakításával szétroncsolja saját kapcsolódási rendszerét. Ezzel elvágja az életfeltételeit biztosító energiaáram útját, mintegy elszigetelve magát az ép részektől. Az Univerzum tökéletessége ezáltal a lehető leggyorsabb és legegyszerűbb védelmet alakította ki. Nincs szükség külön figyelő, beavatkozó hálózatra. Ezt a funkciót a hibás rész látja el. A hiba maga válik orvossággá. Mivel minden alrendszer rendelkezik ezen képességgel, a korrekció a zavar létrejöttének pillanatában megindul, s az ok–okozati összefüggés miatt az elszigetelődés aránya megfelel a veszély mértékének. Az alrendszert az általa előidézett környezeti romlás funkciói megváltoztatására kényszeríti. Ez a kényszer addig erősödik, míg a belső változások elegendőnek nem bizonyulnak a nagyobb hálózat által támasztott helyi feladatok ellátására. Amennyiben a kedvező hatás elmarad, az elszigetelődés egyre fokozódik, míg végül az alrendszer elpusztul, helyét új mutáció veszi át. Az „immunrendszer” aktivizálódása érzékelhető. A nagyobb befoglaló hálózatok egy-egy részhálózat rendellenes működését más módszerekkel is igyekeznek kiküszöbölni. Például a hiba elhárítására specializált mutációk létrehozásával és helyszínre juttatásával segítik a helyzet normalizálását. Emberi léptékben jól megfigyelhetők a felvázolt folyamatok. Ahogy az emberi testben felismerhetők ezek az immunreakciók, ugyanúgy a társadalom, vagy a bioszféra szervezetének, hálózatának is szerves részét képezik. Például az öncélú fogyasztási szokások során felhalmozódó szemét és lepusztított természetes energiaforrások egyre vastagabb szigetelőréteget alkotnak az ember körül, s igyekeznek megszüntetni keletkezésük forrását. A ma emberére leselkedő veszélyek: az ózonlyuk, az üvegházhatás, az elsivatagosodás, a levegő, a víz, a táplálék szennyezettségéből eredő betegségek, a rák, az AIDS, a lelki deformáció, stb. kivétel nélkül az emberi funkciók rossz ellátásának következményei. Nem valami külső csapásként, hanem a hálózat immunrendszerének aktivizálódásaként értékelendők. Tehát a megoldás nem elsősorban az idézett problémák lokális kezelése, hanem a kiváltó okok megszüntetése. Ha az egyén a társadalmi törvényekkel, az elfogadott illeszkedő tevékenységekkel ellentétes

19 viselkedést mutat, azaz akadályozza, károsítja az össztársadalmi munkavégzést, akkor tettei következményeként sorra megszűnnek az emberi környezetéhez fűződő szálai. Nem kap fizetést, ellátást, nem gyakorolhatja jogait, súlyos esetben életét veszti. A bűnöző szemszögéből nézve „ellenséges” környezet alakul ki körülötte, de kívülről jól látható, hogy nem a társadalom lett gonosz, csak a negatív cselekvés vált ki elhárító intézkedéseket. Az is nyilvánvaló, hogy a rácsok elfűrészelésével, szökéssel csak látszólagos eredményt ér el, valójában súlyosbítja helyzetét. Kedvező változást csak arról remélhet, ha környezete, vagyis a társadalom törvényeihez, értékrendjéhez igazítja gondolatait, tetteit, s újraépíti kötődéseit. Nemzetközi méretekben gyakori jelenség, hogy egy népcsoport, ország megreked a társadalmi fejlődés korábbi lépcsőjén (pl. rabszolgaság, fajgyűlölet, stb.), vagy pedig az általános iránnyal ellentétes tendenciát mutat. A következmény rendszerint a normális kapcsolatok megszakadása, elszigetelődés (embargó, bojkott), esetenként nemzetközi beavatkozás. A felsőbbrendűség téveszméje, hogy az ember az Univerzum csúcsa, s így kötelesség, felelősség nélkül azt tesz környezetével, amit akar, gátolja kijelölt funkcióink ellátását. Szembe fordít a nagyobb hálózat, az EGÉSZ törvényeivel, s ugyanolyan retorzíókat von maga után, mint azt más léptékekben jól látjuk, tapasztaljuk. Az Univerzum immunrendszere minden egyes résztvevő és az egész hálózat érdekeit szolgálja, biztosítja az élet védelmét. Nem célszerű ellenségként szélmalomharcot folytatni ellene, inkább saját hibáink tükreként, figyelmeztetésként kezeljük. Az így kapott információkat használjuk fel helytelen életformánk módosítására.

20

A FEJLŐDÉS Csigaházként csavarodva Tágul a múlt horizontja S ha benne magad megleled Leszel bírád, Istened. Az Univerzum, az Élet legjellegzetesebb tulajdonsága a folytonos változás. A menynyiségi és minőségi változások összefüggő rendszerében nem könnyű feladat értelmezni e fejlődés fogalmát. Sokszor nézőpont kérdése, hogy egy adott változást fejlődésnek, visszafejlődésnek, vagy fejlődési zsákutcának minősítünk. Egy végtelenül bonyolult és tökéletes hálózat azonban nem épülhet véletlenekre, szubjektivitásokra. Mivel bizonyítást nyert, hogy az Élet egy és oszthatatlan, célszerű az evolúció, s fejlődés fogalmát is először az egész rendszerre vonatkoztatni. Az egyed, illetve alrendszeri változások a nagyobb befoglaló hálózat működésének belső folyamataihoz tartoznak. Egy alrendszer minőségi változása (fejlődése) a befoglaló hálózat szintjén egyszerű mennyiségi áramlásként jelenik meg. Egyre nagyobb léptékű rendszerben vizsgálva az eredeti részhálózat fejlődését, a változás jellege a növekvő léptékekben módosul. A differenciálszámításhoz hasonlóan lépésenként a hatványok eggyel csökkennek, a második hatványból szorzás, a szorzásból összeadás, végül konstans lesz. Mechanikai hasonlattal élve: a gyorsulás eggyel magasabb „dimenzióban” sebességként, kettővel magasabban állandóként jelentkezik. Az alrendszeri változás csak akkor nevezhető fejlődésnek, ha pontosan illeszkedik a nagyobb hálózatok folyamataiba. Sokkal célravezetőbb azonban élet-, vagy energiaátalakítási ciklusokban gondolkodni. Ha az egyed (részhálózat) fejlődését a normál életciklus jellemzőjeként értelmezzük, könnyebben összeáll a kép. A levél fejlődése a fa életciklusának egy eleme, az pedig az erdő életciklusában képez egy láncszemet. Az életciklusok minden léptékben, minden alrendszerben megfigyelhetők. A kisebb rendszerek ciklusainak módosult ismétlődése alkotja a nagyobb hálózat ciklusait. Mint ahogy a kisebb rész életfunkciója, energiaátalakítása függ a hálózatban elfoglalt helyétől, így változásának irányát (fejlődését) is ez határozza meg. Ha pedig az egyedfejlődés a hálózati feltételrendszerből, folyamatokból következik, akkor az élethez hasonlóan az evolúció is csak az Univerzum egészén értelmezhető.

Az Univerzum evolúciója Az Univerzum kialakulásáról és fejlődéséről alkotott elképzelések sokaságából nehéz kiválasztani azt, amelyik a legjobban illeszthető az élet logikai rendszerébe. Az isteni teremtéstől az ősrobbanásig (Big bang) húzódó ránk maradt, vagy frissen kreált

21 változatok közül csakis azok vehetők számításba, melyek lehetővé teszik az abszolút semmiből az élet minden szintjének létrejöttét. Az analitikus tudomány által elfogadott ősrobbanás-elmélet semmilyen vonatkozásban sem felel meg e kritériumoknak. Mivel kiindulópontja „valaminek” a felrobbanása, nem ad magyarázatot az Univerzum keletkezésére. Másik alapvető ellentmondása, hogy egy ilyen robbanás az ősanyag folyamatos hígulását eredményezi, s ez az evolúcióval ellentétes tendenciát feltételez. A választott logikai rendszer szempontjából a Kabbala életfa-ábrázolása tűnik elfogadhatónak. A kabbalista modell egy pontból, az abszolút semmiből indul, s az ellentétes pólusok egymásra hatásaként létrejövő egység egyre magasabb szintű ismétlődéseiből építi fel az egész rendszert. Az életfa csúcsán ismét egy kiterjedés nélküli pont áll, mely azonban az abszolút tudás, a szellemi energiák sűrítménye. Így minőségében teljesen különbözik a kezdőponttól. Ebben a felfogásban az Univerzum egyszerre tágul, és koncentrálódik, ezáltal rendelkezik életciklusokkal is. A kezdőpont és a kiterjedés nélküli tökéletesség ugyanazon állapot magasabb szinten való ismétlődése, tehát az egész is rendelkezik az alrendszerek alaptulajdonságaival. Egyes kutatók az ősi vallási szövegek értelmezése során érdekes felfedezésre jutottak. Bizonyos kódok használatával a különböző történetekben a részecskefizika egyes területei fogalmazódtak meg. Állításuk szerint ezen írások az Univerzum szerkezetét rögzítik, de a különböző fejlettségi szinteken az eltérő értelmezéseken, „kódokon” keresztül más és más aktuális útmutatást nyújtanak. A különféle vallások és tudományok által leírt Univerzum és fejlődési modellek az önmagukat cáfoló extrém nézetek kihagyásával jól definiálható közös nevezőt mutatnak. Az egyik ilyen közös vonás az Univerzum komplexitása, a másik pedig a fejlődésnek, mint az általános tökéletesedésben való részvételnek az értelmezése. Az Univerzum evolúciójának pillanatnyi értékét az abszolút semmi és az univerzális tudat állapota közt fennálló szellemi potenciálkülönbség adja. Az univerzális tudatról a későbbiekben még részletesebben is szót ejtünk. Röviden: az Univerzum születése óta az alrendszerek által felhalmozott tapasztalatmennyiségből és a hálózat feldolgozó, kreációs képességéből összeálló kapacitás. Ennek nagysága emberi léptékben szinte elképzelhetetlen, hiszen a végtelenhez tartó nagyságrendekről van szó. Az evolúciós szint is a végtelenhez tartva simul az abszolút tökéletes tudáshoz. Az Univerzum fejlettségi foka nem azonosítható a legmagasabb szintű alrendszer fejlettségével, ugyanis az összkapacitás az alrendszerek hálózatának képességeitől függ. Az emberi társadalom fejlettsége sem mérhető le a legokosabb, vagy legügyesebb tagján, hiszen Michelangelo, Leonardo, Pithagorasz képességeit, vagy a spártai harcosok fizikai teljesítményét ma sem szárnyalták túl. Az emberiség tudása, fejlettségi szintje az információk (tapasztalatok) mennyiségétől, az információs rendszer hatékonyságától, és a feldolgozás–felhasználás fejlettségétől, vagyis az emberiség, mint hálózat működőképességétől függ. Természetesen készíthető rangsor a különböző alrendszerek között, azok bonyolultságától függően, de ennek nincs különösebb jelentősége. Az emberi testen belül sincs értelme olyan megállapításoknak, hogy a szív fejlettebb szerv, mint a tüdő, vagy a látás fejlettebb érzékelés, mint a hallás.

22 Egy-egy szerv (alrendszer) képességei sokat változhatnak az életcikluson belül és a körülmények, peremfeltételek hatására. Például bizonyos kapcsolatrendszeri elemek arányának eltolódása az alrendszer specializálódását vonja maga után – ha valaki sokat fut, megerősödnek a lábai. Ezek a változások azonban egyrészt az életciklus energiaátalakítási folyamatához tartoznak, másrészt pedig az alrendszerek alkalmazkodó képességének következményei. Az alkalmazkodás, a változás képessége az élethez szükséges legfontosabb tulajdonság. Ez jelenti az evolúció motorját, ez az ÉLETERŐ. Ha bármelyik alrendszer alkalmazkodó képessége csökken, vagy kevésnek bizonyul a kapcsolódások feltételeihez, az egyben a hálózati elem helyi alkalmatlanságát bizonyítja. Beindul a nem oda illő elem eltávolításának, és a megfelelő mutációval való pótlásának folyamata. De ez még mindig csak az élet fenntartásának alapfunkciója. Nem szokás egy pocsolya keletkezése és kiszáradása közti időszakban a benne megjelenő organizmusok változásait evolúciónak nevezni, pedig csak léptékében különbözik a bioszféra egy Föld-perióduson belül lezajló változásaitól. Az evolúció csak az alrendszeri életciklusok, változások összegeként a hálózat egészén, vagyis csak az Univerzumon mérhető. Itt jegyezném meg, hogy korunk környezetszennyezése azért is nagyon veszélyes, mivel a táplálékkal, vízzel, levegővel a szervezetbe juttatott mérgező anyagok a test alkalmazkodó képességét nagy mértékben leterhelik. Az alrendszernek ugyanis ezekhez alkalmazkodniuk kell, s ez leköti az alkalmazkodási kapacitás jelentős részét. Ugyanilyen terhet jelent a lelki környezetszennyezés hatása is. A mesterséges és felesleges teendőkkel leterhelt, csökkent külső alkalmazkodó képesség pedig csökkenti az életerőt, lerövidíti az alrendszerek normális életciklusát. Lényegi kérdés a fejlődés és az idő kapcsolata. Az Univerzumban minden alrendszer életciklusa zárt, vagyis élettartama véges. Az alrendszerek „fejlődése”, „evolúciója” így szintén véges. Ha viszont egy fejlődésnek vége szakad, nem folytatódik, akkor az egész értelmetlen, s nem nevezhető fejlődésnek. Egy alrendszeri életciklus csak a hálózat nagyobb befoglaló alrendszerében nyer értelmet annak elemeként. A befoglaló hálózat életciklusa ezért mindig nagyobb az alrendszereinél. Tudjuk, hogy a fajok, bolygók, naprendszerek, galaxisok életútja is véges. A végtelen életciklust, az ÖRÖKLÉTET egyedül az Univerzum egésze, az egységes hálózat tudja megvalósítani. Ezt a kivételes tulajdonságot a rendszer annak köszönheti, hogy benne az energia folytonosan keletkezik, s így az alrendszerek evolúciója mindig minden szintet képvisel. A hálózat időről időre megújul, de mint szervezet egyre tökéletesedik. Az Univerzum életciklusa ezáltal zárt, mégis időben végtelen. Sokkal inkább illene rá az atom (oszthatatlan) név, mint az így nevezett, már többszörösen is oszthatónak bizonyult részecskére. Megoldandó logikai feladat az Univerzum egyedülálló voltának bizonyítása. Ha ugyanis létezne több önálló Univerzum, akkor megdőlne az a tétel, hogy az élet egy és oszthatatlan. Ez azonban nem lehetséges, mivel a több már valamilyen közös „teret” feltételez, amiben több valami (Univerzum) van. A közös „tér” pedig maga az Univerzum. Ez a semmi és a valami (idő) egymásra hatásaként megjelenő első tér minden utána létrejövőt magába foglal. Természetesen azóta is folyamatosan lejátszódik ez az egymásra találás (így keletkezik állandóan az energia), de ez már mind az ős-téren, az

23 Univerzumon belül. Látszólag az is problémát jelenthet, hogy az első pillanatban az idő egyszerre több pontban is megindulhatott. Ez valóban így is van, hiszen csak ez tette lehetővé az időterek egymásba érésével az interferenciák révén a sűrűségkülönbségek kialakulását, vagyis az energiarészecskék létrejöttét, az evolúció megindulását. Összefoglalva: az evolúció az egyetlen és oszthatatlan Univerzum tökéletesedési folyamata a múlt végtelenjébe vesző kezdettől a jövő végtelenjében rejtőző abszolút tudásig. Út a semmiből a tökéletességbe. Az evolúciót az egyed, vagy bármely léptékű részhalmaz fejlődésére korlátozni, azok mesterséges sorba-rakásából általános következtetéseket levonni súlyos hiba. Ez magyarázza a darwini fejlődéselmélet tarthatatlanságát. Az abszolút tökéletest megközelítő Univerzum mindig tartalmazni fog különböző alacsonyabb evolúciós szinten álló részhálózatokat, hiszen ez a folytonos keletkezés következménye. Mindazonáltal így biztosítható az Univerzum halhatatlansága, mivel az evolúció újratermelődése nélkül minden eleme viszonylag egyszerre fejlődne, s ez nagyban rontaná a variációk sokszínűségét. Továbbá egy szint után a különbségek kiegyenlítődnének, ami a potenciálcsökkenés miatt az evolúció lassulását, majd stagnálását okozná. Az evolúciót az egyedek (részhálózatok) fejlődésére vetíteni azért is hibás, mert az egyedként elkülöníthető részhálózatok csak az energiaformák egy bizonyos tartományára jellemzőek. Mint ahogy a víz körforgásában az elkülöníthető részek (pára, felhők, esőcseppek, tócsák) tartományán kívül a vízhálózat egybefüggő rendszert alkot, az univerzális energiaörvények esetében is. Az emberi társadalmakban szintén megfigyelhető, hogy a társadalmi tudat külön fejlődési irányokat mutat, sőt általában azon népeknél fejlettebb, ahol az egyed, az individuum kevésbé hangsúlyozott.

A feladat Az Univerzum érdekessége, hogy mindig feladatokat old meg, de a megoldások egyben új feladatokat állítanak. A feladat a hálózatban potenciálkülönbségként (feszültségként) jelentkezik az alrendszer kapcsolódási pontjai között. A hálózati elem igyekszik úgy megváltozni, hogy kiegyenlítse a körülötte kialakult feszültséget. Változásával viszont a kapcsolódó elemek feltételeit módosítva azokat is hasonló tevékenységre kényszeríti. Mire azután az alapszituációnak megfelelő változás bekövetkezik, a környező hálózat feszültségviszonya is átalakul, s az alrendszer nyugvópont helyett újabb feladattal találkozik. A dinamikus hálózati feszültségviszonyok minden alhálózat számára állandóan új feladatokat jelentenek. Ez kényszeríti az Univerzumot a folyamatos tökéletesedésre, evolúcióra. A műveleti sorrend a következő: 1. A hálózat kapcsolódó pontjai között potenciálkülönbség lép fel. 2. A feszültségkép egyfajta megoldandó feladatot képvisel a hálózat számára.

24 3. A feladat létrehozza a megoldás „hologramját”, azaz kivetítődik a szükséges változás, a feladatnak megfelelő alrendszer képe. 4. A hologram mintája alapján az erre legalkalmasabb kapcsolódó alrendszer megváltozik, vagy ha erre nincs lehetőség, új mutáció jön létre. 5. A mutáció beépülése megváltoztatja a hálózati viszonyokat, így a feszültségképet is. Vagyis: Feladat – hologram – mutáció – megoldás = új feladat Az ősevolúció is a képlet szerint indulhatott. A semmi és az idő, mint valami között fennálló feszültség létrehozta az időtér szükségességét, s ezért az valóban elkezdett terjedni. Az időterek terjedése azonban újabb feszültségeket keltett, s létrejöttek az interferenciák, stb., seb. Más példát véve: ha egy területen sok az egér, akkor elszaporodnak a macskák. Ettől viszont lecsökken az egérállomány, túl sok lesz a macska. Ez összefüggést ráadásul még a kapcsolódó részek változása is bonyolítja. Ezért téves az az emberi rögeszme, hogy valamely elénk, körénk tornyosuló feladat megoldásától várunk végső stabilitást, tartós boldogságot. A stabilitásra való törekvés ugyan az élet, az Univerzum szerkezetéből következik, de ugyanebből következik annak fenntarthatatlansága is. Éppen a stabilitás hiánya, a dinamikus hálózat az evolúció, az élet és az öröklét feltétele. Elmondhatjuk, hogy az Univerzum építőeleme a különbözőségből létrejövő változás, az egységbe foglalt ellentét, a polaritás törvénye. Ezt fogalmazza meg különböző korok, tájak embereinek szintjén, nyelvén a Biblia Szentháromsága, a keleti filozófia jin–jang tanítása, a dualitás elmélete, s szinte valamennyi ősi és új keletű magyarázat, mely az Univerzum egészével foglalkozik. Napjaink problémáira vetítve ne feledjük: a polaritás, a nézetek, tapasztalatok különbözősége csak akkor képez aktív potenciált, ha hálózati kapcsolatban (egy áramkörben) vannak. A kapcsolódás hiánya, a szeparálódás csökkenti a változás esélyeit, és mint láttuk, a változás az élet feltétele.

A „fenntartható fejlődés” fogalmának fenntarthatatlansága Az utóbbi években varázsigeként emlegetett „fenntartható fejlődés”, mint a súlyosbodó ökológiai válság ellenszere, logikai ellentmondásosságából fakadóan többet árt, mint használ. Azt a látszatot hivatott kelteni a közvéleményben, hogy a fogyasztói életvitel, az anyagi gyarapodásra, annak kiszolgálására koncentráló társadalmi szemlélet kisebb korlátozásokkal, egy-két technikai bravúr bevezetésével töretlenül folytatható, szélesíthető az idők végezetéig. Tüneti kezeléseivel eltereli a figyelmet a leselkedő veszélyek valódi okairól, megakadályozva ezzel a szükséges alapvető változtatások kellő időben történő megtételét.

25 Az előző részekben rávilágítottunk, hogy az Élet, az Univerzum, az Evolúció oszthatatlan egységet, hálózati rendszert alkot. A részhálózatok mennyiségi-minőségi változása (fejlődése) az energiaátalakítás és hálózatalkotás alapfunkciója. A részhálózati fejlődés (egyedfejlődés) az élethez hasonlóan, annak oszthatatlanságából következve kizárólag az univerzális evolúció, a hálózati élettevékenység részeként értelmezhető. Mivel a teljes rendszer életciklusa végtelen, az Univerzum evolúciója is örök. Az alrendszeri változások mindig az adott életcikluson belül jelentkeznek, az alrendszerek életciklusa pedig bizonyítottan és törvényszerűen véges. Így a „fenntartható fejlődés” fogalmának használata kétszeresen is fenntarthatatlan. Ha ugyanis a fejlődést az egységes egészre, az Univerzumra értelmezzük, akkor az ab ovo örökkévalóság fenntartására vállalkozunk. Ha az emberiségre, vagy a Földre, akkor pedig egy alrendszer életciklusának egy bizonyos szakaszát kívánjuk konzerválni. Az első eset fából vaskarika, a második szembeszállás az Univerzum alaptörvényével. Ez a törekvés egyenértékű azzal, mintha örökké gyermekek szeretnénk maradni, s fejlettségünket játékszereink, segédeszközeink (cumi, járóka, pelenka) minőségének javulásán, gyarapodásán mérnénk. A hasonlatnál maradva, egy csecsemő semmivel sem lesz fejlettebb azáltal, ha hagyományos pelenka helyett Liberót hord. A minőségi változást a segédeszköz elhagyása, a szobatisztaság jelenti. A gyermek- és a felnőttkor közti alapvető különbség abban mutatkozik meg, hogy míg az egyikben az ember ellátásra, tanításra, segítésre szorul, komoly terhet róva környezetére, addig a másikban ő a gondoskodó, a teherviselő. Tehát először kap, majd ad. Az sem az érettség jele, ha a gyermek a természetes gondoskodás értékelése helyett egyre többet követel magának, kockára téve ezzel családja egyensúlyát. A fogyasztást, mint célt konzerválni kívánó fenntartható fejlődés elmélet az emberiség egy része számára kényelmes „követelve kapó” státusz megőrzéséhez próbál módszereket nyújtani a fogyasztási, elvételi (termelési) technikák tökéletesítésével. Megjegyzendő, attól, hogy egy rabló nem veri agyon kifosztott áldozatát, még nem válik a társadalom számára hasznos emberré. Az a próbálkozás, hogy az emberiség úrrá legyen a körülötte tornyosuló veszélyeken, a természetes életösztön megnyilvánulása. A nemzetek összefogásával megindult Föld-mentő akarat erősödése mindenképpen pozitív és időszerű jelenség. Arra viszont fokozott figyelmet kell fordítani, hogy ez a szándék a valódi megoldások irányába hasson. A tüneti kezelések ugyanis csak minimális eredményt hozhatnak, s közben elterelik a figyelmet a problémák eredetéről, a lakosságban indokolatlan biztonságérzetet keltenek. Így a hatékony intézkedések elsődleges akadályát képezik. Az ózonlyuk, a sivatagosodás, az AIDS, a rák, stb. mind az Univerzum „immunrendszerének” aktivizálódását bizonyítja. A hálózati alapfunkciók szerint a helytelen működést mutató alrendszer egyben nagyobb rendszer védelmét szolgáló lépések végrehajtója is. A közvetlen környezet állapota csupán tükör, mely szintén a védelem hatásosságát növeli. Tehát minden a mi kezünkben van. Vagy sikerül időben kellő lépéseket téve újra beilleszkedni a hálózat egészébe, vagy saját hóhérainkká válunk. Az univerzális immunrendszeri hatásokkal vívott harc helyett egyetlen esélyünk az elszigetelődés ellen folytatott küzdelem. Mivel az Univerzum energiahálózatától való

26 elszigetelődés oka a hálózattal összekötő elsődleges kapcsolatrendszerünk módszeres és drasztikus csökkentése, a fő feladat ezen tendencia AZONNALI megállítása és megfordítása. Az életben (rendszerben) maradáshoz az összekötő szálak gyarapításán, erősítésén át vezet az egyetlen út. A bűnt elkövető személy előtt is két választási lehetőség áll: vagy szembeszáll az ő hatástalanítására (elfogására) kirendelt rendőrökkel, s folyamatosan fejleszti a harc eszközeit, vagy jó útra térve beilleszkedik a társadalomba. Nyilvánvaló, hogy tartós eredményt csak az utóbbi alternatíva nyújthat. Az emberi faj normál életciklusának FENNTARTHATÓSÁGÁHOZ az Univerzum hálózatába való újrailleszkedés révén juthatunk. Fajunk FEJLŐDÉSE pedig felkészülés arra, hogy ADJUNK a hálózat számára feldolgozható, szükséges energiaformákat. A fejlődés, az univerzális evolúció az embertől függetlenül örök folyamat. Értelmetlen tehát fenntartható fejlődésről beszélni. Ha a rendszeren belül egy csoportosulás egy részhálózat (faj) fejlődése megakad, életciklusának fenntarthatósága kérdésessé válik, az már nem fejlődés, hanem fejlődési zsákutca. Ezt az állapotot fenntartani lehetetlen, dacolás az Univerzummal. Az ilyen „fenntartható fejlődés” erőltetése helyett az emberi életciklusnak megfelelő helyes fejlődési irányt kell megkeresni, s az automatikusan fennmarad, hiszen az univerzális evolúció szerves részét képezi. Az ellentétes híresztelésekkel szemben nem a fejlődés ütemét kell mérsékelni, hanem az irányát hozzáigazítani a bennünket befoglaló hálózat követelményeihez. Tisztázni kell a hálózati feltétel- és követelményrendszer emberre vetített értelmét.

AZ EMBER Átkozott a Földnek fia Ki öntestébe belemar, Csalfa vágyainak élve Csak kapni, szerezni akar. Közben a szenny lerakódik Földön, vízen, lelkeken S mi évmilliók óta érett Férges gyümölcsöt terem. De ki bízik Istenében S adni képes általa Lészen az Egésznek része S nem tűnik el nyomtalan. A tudomány már kiterjedt ismeretanyaggal rendelkezik az Univerzum hálózatának hozzánk közel álló anyagi formációiról. A Földön kialakult energiaátadási folyamatok,

27 a tápláléklánc felépítése az általános ismeretek kategóriájába kerültek. Köztudottá vált, hogyan alakul át a napenergia a különböző élőlények által fogyasztható változattá, s hogyan vándorol sorra a láncszemeken életben, mozgásban tartva a bioszférát. Az „élettelen” anyagról szerzett ismereteink is egyre bővülnek, s egyre több kapcsolódási pontra derül fény az anyag „élő” és „élettelen” szférái között. A lánc azonban sem a Napnál, sem pedig az embernél, mint a bioszféra csúcsragadozójánál nem ér, nem érhet véget. Az Univerzum teljes egésze összefüggő hálózatot alkot, az energia folyamatos áramlásban van. Szabad láncvégek, elkülönült szakaszok idegenek a rendszer jellegétől, így csak pillanatnyi rendellenességként tapasztalhatóak, melyeket a rendszer a lehető legrövidebb időn belül igyekszik megszüntetni. A többékevésbé jól feltérképezett földi energiaáramlás további kapcsolódásaival azonban még adós a tudomány. Az ember bioszférában és az Univerzum hálózatában betöltött helyét megtalálni, ezáltal alapvető funkcióit definiálni viszont csak a további kapcsolatok ismeretével lehetséges. A tudatos cselekvés erősödésével az emberiség fokozatosan elveszíti azt a „mechanikus iránykövetést”, mely a növény és állatvilágban biztosítja a hálózat működését. Tevékenységünk tudatos tervezésének szabadsága óriása felelősséget is jelent. Nemcsak életünket, hanem halálunkat is a kezünkbe vettük a döntés jogának megszerzésével. Az ember bármit tervezhet, a gondolat, a papír mindent kibír. A megvalósítás során terveinket ütköztetjük az Univerzum valóságával, törvényeivel. Ha a terv jó, akkor illeszkedik a hálózat folyamataiba, ha nem, akkor válságokat idéz elő. Az elgondolások helyessége jól mérhető fizikai, lelki környezetünk állapotán. Ma, mikor az általános értékrend torzulásai miatt a társadalmi tervezés sorra zsákutcákat produkál, s az alapvető irányok hibás kijelölése minden eddiginél súlyosabb társadalmi és ökológiai válság felé sodorja a Földet, létfontosságúvá vált a tervezés pontosságának, biztonságának szavatolása. Ennek elengedhetetlen feltétele, kiindulópontja az emberiség hálózati helyzetének és funkcióinak tisztázása. Amíg nagyüzemben gyártjuk a kalapácsokat, hogy kalapálgathassunk, s az eszközhöz teremtünk mesterséges igényeket, addig tudatos tevékenységünk olyan, mintha csak úgy húzogatnánk a vonalakat, várva, hogy majd csak lesz belőle valami. A tervezés alapszabályait, melyeket a szakértők jól ismernek és alkalmaznak, a nagyobb léptékű társadalmi, globális problémák megoldásánál is be kell tartani. Egy ház építése is úgy kezdődik, hogy felmérjük a terület, a család adottságait, erőforrásait, reális igényeit, s ehhez tervezünk olyan otthont, mely a legjobban megfelel a lakók életfunkcióinak zavartalan ellátásához. Az építéshez szükséges anyagok, eszközök listáját csak ezután célszerű elkészíteni. A sorrend igen lényeges: ADOTTSÁG – FUNKCIÓ – CÉL – ESZKÖZ. A legfontosabb az adottságok és az ellátandó funkciók által reprezentált FELADAT helyes megfogalmazása. Az emberiség jövőjét biztosító globális irányok kijelölésekor is a fajunk létrejöttét kiváltó feladat pontos ismerete a tervezés kiinduló pontja. Enélkül az eredmény csak a zűrzavar, a feszültségek és válságok további mélyülése lehet.

28

Az ember, mint az Univerzum része Az emberi fajnak, mint részhálózatnak a helyét, kapcsolódásait keresve a hálózati rendszerben, először a bioszféra táplálékláncát kell megvizsgálnunk. A Nap energiájának feldolgozására és továbbítására kialakult „élővilág” sokfélesége lehetővé teszi a beérkező energia jelentős részének feldolgozását, s a bioszféra energiafolyamataiban való áramlását. A flóra és a fauna kiterjedése, minősége az ember megjelenésének idején elérte ciklusának csúcspontját. A lombos erdők kialakulásával és arányának maximalizálódásával a növényvilág, a csúcsragadozók megjelenésével, a zsákmányterületek szétosztásával pedig az állatvilág is elérte fejlődésének határait. A létrejött mutációk tökéletes hálózattá váltak, mely a természetes dinamikán kívül nem igényelt további lényeges változást. Az elmúlt ötezer év alatt a bioszféra ezen faktoraiban nem jelentek meg új természetes mutációk, sőt mind a fajok, mind az egyedek számát tekintve erősödve csökkenő tendencia tapasztalható. Az igazi változást a gondolkodó ember megjelenése és a környezetére gyakorolt hatása jelentette. Az embert, mint fizikai lényt vizsgálva megállapíthatjuk, hogy érzékszerveit, izomzatát, alkalmazkodóképességét, szívósságát tekintve nem éri el a specializálódott csúcsragadozó hálózat színvonalát. Amiben különb az állatvilág bármely eleménél, az kizárólag a gondolkodás képessége. MIÉRT LEHETETT SZÜKSÉG ILYEN KÉPESSÉG MEGJELENÉSÉRE A BIOSZFÉRA JÓL MŰKÖDŐ, MINDEN SZABÁLYOZÁST MEGOLDÓ RENDSZERÉBEN? Az az indok, hogy a csúcsragadozókat kellett szabályozni, nem támasztható alá kellő érvekkel. Ezek ugyanis a megelőző időszakban kiválóan szabályozták egymást, s harmonikus kapcsolatban álltak a többi állatfaj létszámával. Az ember tevékenysége csak rontott ezen a harmónián. A feltételezés másik gyenge pontja, hogy ebben az esetben az embernek döntő többségében csúcsragadozókat kellett volna (kellene) fogyasztania. Ez az emberi evolúció során sohasem teljesült, gondoljunk csak a vegyes táplálkozásra kifejlődött adottságainkra, szokásainkra. Sőt az emberré válás kezdeti időszakában nem sok eséllyel szállhatott harcba ősünk a húsevő nagyragadozókkal. Húsigényét inkább a hozzáférhetőbb növényevők elejtésével fedezte. A gondolkodás képessége által nyert előnyök nem hoztak előrelépést az optimalizálódott bioszféra-hálózatban sem mennyiségi, sem minőségi vonatkozásban. Mint láttuk, a „szűz természet” mindkét értelemben csak károsodott. A gondolkodás, a szellemi tevékenység megjelenésének szüksége (hologramja) azonban éppen a flóra–fauna hálózat optimalizálódásából, életciklusának kiteljesedéséből következett. Az előző fejezetekben láttuk, hogy az Univerzum részhálózatainak alapvető feladata a beérkező energiaforma átalakítása és továbbítása. A továbbítás két részre osztható, a folyamatos és az akkumulálás útján történő átadásra. A hálózat működésének követelménye szerint mindkét részben a kapcsolódó elemek számára hasznos, feldolgozható energiaformákat kell kibocsájtania. A körülöttünk levő anyagi világban jól megfigyel-

29 hetők ezek a folyamatok. A kapcsolódó elemek változási képessége révén mindig beáll az az arány, mely az energia teljes egészének megfelelő továbbítását biztosítja. A bioszférát és az emberiséget, mint részhálózatot tekintve az energia bemenetek többnyire ismertek. Ahol pedig bemenet van, ott kimenetnek is kell lennie, s az előzőek értelmében nem is közömbös, hogy milyen. Egy-egy részhálózat létrejöttét, tulajdonságait a be- és kimeneti oldalak együttes feltételrendszere határozza meg. A részhálózat tulajdonságaiból, képességeiből következtetni lehet a kimenetek jellegére. Tegyük ezt meg a bioszféra és az ember esetében is. Az elemzés során két dolgot feltétlenül szem előtt kell tartani: az egyik, hogy az ember energiaátalakító, mint az Univerzum minden eleme, a másik, hogy az elsődleges befoglaló hálózata a bioszféra. Ezt azért fontos rögzíteni, mert sok téves nézet táplálkozik az emberi fajnak az Univerzum rendszeréből való kiemeléséből, függetlenítéséből. Az energiaáramlást követve teljes biztonsággal kizárható az a feltételezés, miszerint a bioszféra mellett, vagy helyett megjelenő ember-szféra (homeoszféra, nooszféra) külön kategóriát alkot. Az emberiség egyértelműen a bioszféra alrendszereként kapcsolódik az univerzális hálózathoz. A fa gyümölcséhez hasonlóan jellegében, funkcióiban jelentősen eltér létrehozó energiabázisától, de kapcsolódása, függősége és rendszerbeli összetartozása megkérdőjelezhetetlen. A természetben megjelenő termések, gyümölcsök a hozzájuk tartozó alrendszerek HATÁRFELÜLETI ÁTALAKÍTÓI. Tulajdonságaikban egyaránt kell alkalmazkodniuk az őket létrehozó bázishoz és azokhoz az alrendszerekhez, melyek számára az energiát hivatottak továbbítani. Ezért mindig rendelkeznek olyan jellegzetességgel, ami gyökeresen eltér az alaprendszerben megszokott formáktól. Ugyanez a jellegzetesség viszont a kapcsolódó hálózat szerves részét képezi. A hasonlathoz visszatérve az emberiség a bioszféra gyümölcseként hivatott továbbítani az itt felhalmozódott energiát más alrendszerek felé.

Az ember, mint energiaátalakító Az Univerzum minden eleme, alrendszere energiaátalakítóként funkcionál. Ahhoz, hogy az ember univerzális helyzetét, lehetőségeit és feladatait definiálni tudjuk, energiaátalakítói képességeit kell megvizsgálnunk. Mint ahogy haszonnövényeink, haszonállataink esetében alapvető fontosságú tudnunk, hogy mit igényelnek, és mit hasznosíthatunk belőlük, az emberi lét hatásfokának felméréséhez is ismernünk kell a ki- és bemeneti paramétereket. Ahhoz, hogy az Univerzum, a bioszféra hasznos részének érezhessük magunkat, a lehető legjobban kell ellátnunk energiaátalakítói teendőinket. Ez viszont el sem képzelhető az energiafolyamatok, a kapcsolódási paraméterek ismerete nélkül. Az érthetőség kedvéért először egy jól követhető példán, egy tehén esetében nézzük végig az energiaátalakítási funkciókat. A szóban forgó részhálózat főbb bemenetei: a legelés során elfogyasztott növényi részek, víz és oxigén. Az életciklus kifejlődési szakaszában a kimenetet kizárólag az ürülék, a vizelet és a kilélegzett szén-dioxid alkotja. Az elfogyasztott energia jelentős része a test felépülésével akkumulálódik. Az érettség szakaszában az akkumulálás csökken, megjelenik azonban az utódok világra hozása és

30 az ehhez kapcsolódó tejtermelés. A végső átalakítási szakasz, a halál során a testben felhalmozott energiamennyiség konvertálódik tovább az emberi, álltai, organikus fogyasztás útján. Az állatok, növények életciklusában is felfedezhető bizonyos „szellemi” tevékenység, de élettevékenységük döntően anyagi természetű. A táplálékbevitel szorosan illeszkedik a csatlakozó hálózatok (legelő) energiakibocsájtásához, a folyamatos kimenetek (trágya, szén-dioxid) pedig visszacsatolásokként jelentkeznek a hálózati rendszerben. A tej és a hústermelés pedig újabb részhálózatok felé alakítja át az energia fennmaradó részét. Megfigyelhető, hogy a bemenetet az illeszkedő hálózatok természetes energiaárama határozza meg, míg a kimeneti formák maradéktalanul feldolgozásra kerülnek. A természeti népeknél vizsgálva az energiaátalakítás folyamatát, az előző példához képest a következő eltéréseket találjuk: 1. Új energiabeviteli formaként jelentkezik az eszközkészítés során felhasznált anyagok energiatartalma. 2. A tanulásra, szellemi fejlődésre fordított energiahányad nagyságrenddel nagyobb az állat- és növényvilágban tapasztalható értékeknél. 3. A szellemi tevékenység a felnőtt korban is domináns elem marad. A természetes energiabázissal kialakult kapcsolat, valamint a kibocsájtott anyagok feldolgozhatósága a kapcsolódó hálózatok számára az állatvilágéhoz hasonlóan harmonikus marad. Azonban már az ősember eszközkészítő tevékenységével megjelenik egy új energiaátalakítási kategória, mely a bioszféra összes hálózati elemétől eltérően, markáns jellemzőként csak az ember esetében figyelhető meg. A későbbi civilizációk kialakulásával a három eltérő tulajdonság egyre meghatározóbbá válik, s az ipari forradalom korára az összes energiabevitel nagyobbik hányadát teszi ki. A természetes energiaátalakítási funkciók arányának háttérbe szorulása mellett az isz. második évezred végén újabb két tényező megjelenése gyakorol döntő hatást az ember energiaátalakítói tevékenységére. Az egyik az ENERGIABÁZIS „MEGSZÍVÁSA”, a másik pedig a kapcsolódó hálózatok számára feldolgozhatatlan energiaformák (SZEMÉT) KIBOCSÁJTÁSA. Az előzőekhez képest e két új elem már nem a fejlődés irányába mutató pozitív változás, hanem az ön-elszigetelés egyik jele. Miután az emberi energiaátalakítás minden mozzanata a rendelkezésünkre áll, sorra vizsgáljuk meg ezek összefüggéseit és hatásait.

31

1. BEMENETI OLDAL: 1. Természetes energiabázisok A megújuló energiaforrások: A légkör oxigénje, a víz, a növényzet és az állatvilág önregenerációs szintjükön belül biztosítják az ember számára rendelkezésre álló folyamatos energiabevitelt. A napenergia más közvetítők útján való kinyerése (pl.: nap, – szél, – vízierőművek) a jelentős eszközigény miatt csak elvben sorolhatók ebbe a kategóriába. Ide tartoznak viszont a még ki nem használt, fel nem ismert lehetőségek. Ezen bázisok közös jellemzője, hogy az univerzális (bioszférikus) energiaáram részeként kisebb ingadozással folyamatosan áradnak az ember felé, s feldolgozásuk, elfogyasztásuk nem igényel különösebb közbülső átalakítást. A természetes úton feldolgozható energiaáramok kapcsolódó pontjainak folyamatos terhelhetősége, hozama behatárolt. A megfelelő illeszkedést a természetes szabályozó rendszerekben a fogyasztók számának dinamikája adja. Az emberi civilizációk „modernebb” változataiban kiiktatódott ez a szabályozás és a fogyasztás mennyiségnövelő eszközeinek terjedésével az illeszkedés megszűnt, egyre növekvő hiányok léptek fel. A mesterségesen indukált és önmagát erősítő energiahiány pótlására az ember egyre bonyolultabb technikákat dolgozott (dolgoz) ki, melyek megvalósítása és üzemeltetése újabb energiaigényeket támaszt, s negatív hatással vannak a természetes energiabázisokra.

2. Energiamegszívásos technikák Az alcímben szándékosam kerültem a „mesterséges energiabázisok” kifejezést, ugyanis mesterséges energia nem létezik. Mint korábban láttuk, az energia az univerzum keletkezésekor, azzal egyenértékűen jön létre. Minden további változás csak energiaátalakulás, átalakítás. Még az atomerőművek is természetes energiát szabadítanak fel, azaz konvertálnak más formációvá. A döntő különbség a természetes energiaáram és a megszívásos átalakítók között, hogy az egyik a természetes energiaátalakítási módszereken alapul (evés, légzés, stb.) és a számunkra érkező energiaáramot ELFOGADJA. A másik mesterséges átalakítók alkalmazásával ELVESZI a megváltozott igényeihez szükséges mennyiséget. Hasonlattal élve, nem mindegy, hogy a csapból folyó víz hozamához igazítjuk fogyasztásunkat, vagy pedig a többletigényt kiszivattyúzással pótoljuk. Az utóbbi esetben a hálózat egyensúlya (normális dinamikája) felborul, egyes helyeken hiányok lépnek fel, végső soron a rendszer működőképessége szenved károsodást. A megszívásos többletfogyasztás következtében a keletkező szennyvíz mennyisége is arányosan növekszik, ami viszont a lefolyó (elvezető) hálózat túlterhelésével fokozza a negatív következményeket.

32 Az e kategóriába tartozó energiaátalakítási technológiák köre igen széles. Ide sorolható a mezőgazdálkodási módszerek, a bányászati, fakitermelési tevékenységek jelentős része és valamennyi erőmű. Természetesen ezek különböző mértékű, és hatásfokú szívást (terhelést) képviselnek.

II. KÖZBENSŐ ÁTALAKÍTÁSOK Az állat- és növényvilágban, valamint a természeti népeknél a természetes energiabázisból áramló energia bemeneti kapcsolódási pontokon történő elfogyasztása és a kimeneti kapcsolódási pontokon való továbbadása között viszonylag rövid utat tesz meg. A modernizáció előrehaladtával ez az út egyre hosszabbá vált, s a közbülső átalakítások egyre szaporodtak. Már a természetes energiaátalakítási módokat (evés, ivás, stb.) is számos előkészítő művelet előzi meg a betakarítástól a szállításon, feldolgozáson, a főzésen át a tálalásig. Az eszközök készítése, használata terén még bonyolultabb átalakítási láncolatok tapasztalhatók. Minden emberi átalakítási mozzanatnak megvannak a maga melléktermékei, melyek többnyire a közvetlen környezet számára feldolgozhatatlan energiaformában jelennek meg. Ezeket nevezzük összefoglalóan SZEMÉT-nek. A belső átalakítások a természetes és a megszívott energiabázisok kilépési pontjai, valamint az Univerzum számára feldolgozható energiák átadási pontjai között felölelik az emberiség tevékenységeinek csaknem a teljes palettáját. Ha hozzávesszük, hogy ezek hatásfoka meg sem közelíti a 100%-ot, láthatóvá válik hova tűnik el a feldolgozott energia. Egy átlagos 50%-os hatásfokkal modellezve az átalakítások hatékonyságát, a kimeneti szint hasznos értéke a következőképpen alakul: Be: 100 egység 1. lépés

50,00

75,00

2. lépés

25,00

56,25

3. lépés

12,50

42,20

4. lépés

6,25

31,64

5. lépés

3,125

23,73

6. lépés

1,562

17,80

A bemenetként elfogyasztott 100 egységből már a hatodik átalakítási periódusban is csak 1,5 egységnyi hasznos kimenet származik, a 98,5-nyi különbözet pedig valamilyen szemétként jelenik meg. Ha a jelenlegi technikai színvonalon igen jónak számító 75%-os hatásfokkal dolgozunk, akkor is csak 17,8 egységnyi a hasznosuló energiahányad. A modellen jól kivehető, hogy a hatékonyság növelése érdekében sokkal célravezetőbb módszer a belső átalakítási fázisok számának csökkentése, mint az egyes

33 lépések hatásfokának növelése. Természetesen ez utóbbi sem elhanyagolandó eszköz, de sokkal nehezebb és lassabban kivitelezhető, mint egyes fázisok elhagyása. Míg az egyik erősen eszközigényes megoldás, addig a másik eszköz-elhagyó, tehát másodlagos hatásaival is az alapfunkciót erősíti. A modernizáció és a fejlődés fogyasztói értelmezése az átalakítási lánc hosszabbítását tűzi ki céljául. Ez a láncolat már ma is olyan terjedelmes, hogy az Univerzum számára hasznos kimenetet csak alig észlelhető nyomokban produkál. Az egyre nagyobb megszívással növelt bemeneti energiaáram a közbülső átalakítások során elvész, és fokozatosan szemétté alakul. A bemeneti növekmény azonban sohasem tudja utolérni a láncreakcióként terjedő belső átalakítási lépések szaporodását. Az eredmény: 12%-os hasznos kimenet, közel 100-os szemétképződés, és egyre erősödő bemeneti szívóhatás. A modell jól illusztrálja korunk válsághelyzetét és a lehetséges megoldási irányt is. Az általános értékrend és a fejlődés anyagi vagyongyarapításra, eszközfelhalmozásra vetített értelmezése törvényszerűen vonja maga után az átalakítási lánc egyre gyorsuló hosszabbodását, a környezetterhelés (a szívóhatás és szeméttermelés) rohamos növekedését. Az Univerzum kapcsolódási pontjai felé irányuló pozitív kimenet ezzel párhuzamosan, hasonló tendenciával csökken. A folyamat megállítására és megfordítására két eszköz mutatkozik: elsősorban a belső átalakítási lépések számának csökkentése, másodsorban az egyes átalakítások hatásfokának javítása. Természetesen a lépéscsökkentés nem jelenti a „vissza a fára” elképzelést. A felesleges, pazarló eszközök és tevékenységek likvidálása csak segítség lehet a valódi emberi fejlődés útján. Hogy eszköztárunkat és szokásainkat az univerzális emberi cél és feladat szempontjából ki tudjuk rostálni, ahhoz előbb meg kell vizsgálni azok tartalmát. A cél és a feladat ismeretében a legkisebb bemenethez tartozó legnagyobb pozitív kimenet igényéhez kiválaszthatók azok a minimálisan szükséges hatékony eszközök, melyek nélkülözhetetlenek az átalakítói tevékenység ellátásában. Az így kialakuló eszköz – és tevékenységi kör már nem gátja, hanem segítője az emberi hivatás ellátásának. A belső átalakítások logikai modelljében megjelenő két megoldási lehetőség a társadalmi tendenciákban is felismerhetők. Az eszközrendszer drasztikus csökkentése a keleti vallási filozófia alaptétele, de a hippi és más szélsőséges naturista, zöld irányzatokban is jelentkezik. Az átalakítások hatékonyságának növelése pedig a fogyasztói társadalmak „hivatalos” válságprogramja. A két lehetőséget együtt az ökofalu kezdeményezések és tudományok alapon szervezett zöld közösségek jelenítik meg. Közös vonásuk, hogy a logikai modellel egyezően a harmonikus kapcsolatot és értékrendszert döntően a közvetlen, rövidláncú átalakításokkal oldják meg, melyet a hatékony módszer és eszközkiválasztás tovább tökéletesít.

34

III. KIMENETI OLDAL Az emberi energiafelhasználás és átalakítás eddig tárgyalt szakaszait a különböző tudományágak megfelelő részletességgel regisztrálják, magyarázzák. E könyvben legfeljebb egy más nézőpontból világítottuk meg ugyanazokat a folyamatokat. Az emberiség energiakimeneti oldala viszont teljesen hiányzik az analitikus tudomány palettájáról (nem véletlenül). A filozófiai és vallástudományok ugyan központi kérdésként kezelik a tudat kapcsolódását az Univerzum többi részéhez, de a két tudományterület között az eddig áthidalhatatlan szakadék tiltott, nem létező zónává tette a témakört. Az elhallgatás oka, hogy az analitikus tudomány az energia anyag-jellegű formációit tudta könnyebben érzékelni, mérni, értelmezni. Az erre a bázisra kiépült fogalom- és mérőrendszer viszont ezeddig alkalmatlan volt a más jellegű energiaáramok észlelésére, kezelésére. Az újabban megjelenő vagy éppen ősrégi mérőeszközöket a hiányzó elméleti háttér miatt a hivatalos tudomány nem fogadja el. Így aztán a különböző „parajelenségeket” a kutatóintézetek hiába tanulmányozzák, csak a hatások tényét kénytelenek elfogadni. Pedig az emberiség energiaátalakítói tevékenysége csak a kimeneti oldallal együtt érthető meg, a folyamatok csak záródó áramkörben magyarázhatók. Ez az a terület, melynek feltérképezése áttörést hozhat korunk válságának megoldásában, és új lökést adhat a szeparálódott tudományágak komplex egésszé válásához. Az analitikus és a filozófiai, a para, a vallástudományok úgy állnak egymás mellett, mint a vak és a süketnéma. Képtelenek kommunikálni egymással, így eredményeik sem állhatnak össze közös rendszerré, pedig ugyanazt vizsgálják, csak más-más oldalról. Meg kell találni a közös nyelvet (pl. a vak és a süketnéma esetén a tapintást), mellyel a különböző energiaszférák szakterületei összekapcsolhatók. Ez a közös pont maga az ember. Az emberi energiafogyasztás és belső átalakítás után nézzük meg, hogy az emberiség, mint univerzális alrendszer milyen kimeneteket produkál. Az emberi tevékenységek alapvetően két párhuzamos, egymással kapcsolatban levő átalakítóláncolatba sorolhatók. Az egyikbe a táplálkozás során bekövetkező átalakítások, míg a másikba az eszközkészítés és használat átalakításai tartoznak. A két átalakítási lánc aránya az emberi fejlődés során nagyot változott. A természeti közösségeknél a táplálkozási hányad túlsúlya tapasztalható, a legújabb kori civilizációk többségében az eszközkészítés és használat dominál. Ugyanígy változik a kimenetek feldolgozhatósága is a kapcsolódó környezeti elemek számára. Míg az első esetben a produktumok szinte teljes egészében feldolgozhatók, addig a másodikra a hasznosíthatatlan, sőt káros anyagok (szemét) kibocsátása a jellemző.

35

A GONDOLAT, MINT ENERGIAFORMA A szemét kategóriája mellett az emberi tevékenység kimeneti oldalán még egy új elem jelent meg: a szellemi termék. Ez alatt ne csak könyvet, előadást, stb.-t értsünk, hanem magát a gondolatot, annak változásait, „fejlődését”. A köztudatban, a tudományos felfogásban eddig a tudati, szellemi tevékenységek síkja teljesen elkülönült az Univerzum mérhető energiaformáitól. Pedig maga az ember az élő bizonyíték arra, hogy e terület is szorosan hozzátartozik az Univerzum egészéhez, és állandó kapcsolatban áll az energia más (anyagi) megjelenéseivel. Amennyiben elfogadjuk, hogy az Univerzum a különböző pillanatnyi sűrűségű energiaformációk összessége, akkor minden ezen belül értelmezett jelenségnek is energiának kell lennie. Márpedig az ember az Univerzum része, a gondolat pedig az ember része. Az állítás azzal az egyszerűen mérhető tapasztalattal is megerősíthető, miszerint egy intenzív szellemi tevékenységet folytató, de fizikailag mozdulatlan ember energiafogyasztása megközelíti a közepesen nehéz fizikai munka fogyasztási szintjét. A mérés úgy is elvégezhető, hogy folyamatosan regisztráljuk a nyugalomban levő személy tömegcsökkenési gradiensét. Az intenzív szellemi tevékenység szakaszában a gradiens szignifikánsan megváltozik, a tömegcsökkenés felgyorsul. Azt a lehetséges magyarázatot, hogy az így felhasznált energiatöbbletet belső kémiai változások nyelik el, a hagyományos kimenetek (hő, kilégzés, stb.) mérési elemzése nem támasztja alá. A gondolat energiaformaként való értelmezése új távlatokat nyit az emberi tevékenység energiagazdálkodásának megfogalmazásában. Mindenekelőtt a szellemi tevékenység megjelenik az ember energia-átalakításának kimeneti oldalán. Ha figyelembe vesszük, hogy egy átlagember is szinte minden percben gondolkodik valamin, és az aktív tudatműködési idő meghaladja az aktív fizikai cselekvések napi időátlagát, semmiképpen sem hanyagolhatjuk el ezt az energiamennyiséget. Természetesen a keletkező szellemi energia sem jelent 100%-ban hasznos kimenetet. Itt is megtalálható a rendszer számára feldolgozhatatlan hányad, vagyis a szemét. Az ember energiaátalakítói tevékenysége az előbbiek szerint alapvetően két csoportra osztható:

a) Természetes átalakítás, mely az emberi test belső átalakítói funkcióit jelenti Bemeneti tényezői: – evés; – ivás; – belégzés; – szellemi bemenetek;

36

Kimeneti tényezői: – a környezet számára biológiailag hasznosítható kimenetek (ürülék, stb.); – az univerzális rendszer számára hasznos szellemi kimenetek; – a nem hasznosítható szemét.

b) Mesterséges átalakítás, mely az eszközök készítésével és használatával kapcsolatos átalakításokat jelenti Bemeneti tényezői: – a bioszféra energiabázisa: – emberi munkavégzés energiaértéke; – szellemi energiaérték; – visszaforgatott (újrahasznosított) energiaformák. Kimeneti tényezői: – a környezet számára biológiailag hasznosítható kimenetek; – visszaforgatott (újrahasznosított) energiaformák; – a nem hasznosítható szemét. Összevonva, egységében kezelve a két csoportot, a be- és a kimeneteket a természetes és a mesterséges átalakítások tényezőinek összegzésével kapjuk.

c) Összevont átalakítás Végső soron az ember energiaátalakítói tevékenységének kimeneti oldalán a következő kimeneti energiaformák jelennek meg:

37

1. Az első főcsoportba a természeti rendszer számára feldolgozható hasznos kimenetii formák tartoznak. Ezek egyrészről a környezet, a kapcsolódó elemek számára biológiailag hasznos, lebontható energiaformák, másrészről pedig a rendszer számára hasznos szellemi energiák. Jelenleg az urbanizáció miatt a biológiai kimenetek döntő többsége a szemét kategóriába kerül. Ennek oka, hogy az elvileg hasznosítható anyagok olyan területi koncentrációban, és szennyezett állapotban kerülnek ki a településekről, hogy az a környezet számára feldolgozhatatlan, sőt káros hatásokat okoz. A valóban hasznosuló biológiai kimenetet így a többihez képest sajnos el lehet hanyagolni. A hasznos kimenetet ezután már csak a hasznosuló szellemi energiák képezik. Ez óriási energiaáramot jelent, de gondosan meg kell különböztetnünk a szemét kategóriába tartozó, a rendszer számára haszontalan, vagy káros szellemi termékektől. Ezek felismerése nem is olyan szubjektív, mert ha egy negatív, erőszakos, stb. szellemi produktum hatásait vizsgáljuk, már az emberi társadalom rendszerében is könnyen kimutathatók a rendszerműködést zavaró károsítások. 2. A második főcsoportba a befoglaló rendszer számára feldolgozhatatlan, hasznosíthatatlan, tehát SZEMÉTként felhalmozódó kimenetek tartoznak. Ezek olyan megjelenő szellemi, anyagi, stb. energiaformák, melyek mennyiségük, koncentrációjuk, keveredésük vagy jellegük miatt az univerzális rendszer kapcsolódó elemei számára feldolgozhatatlanok, befogadhatatlanok. Az előzőekben láttuk, hogy a szemét képződése nemcsak azért káros, mert az energia természetes áramlásában egy hiányt indukál, hanem azért is, mert felhalmozódása veszélyes szigetelőréteget von az őt előállító alrendszer köré. 3. A harmadik kimeneti forma a szemét kategóriájának azon része, mely visszaforgatással ismét a bemeneti oldal energiaáramába csatolódik vissza. Ez a ma még elenyésző energiamennyiség a jövőben fontos szerepet játszik a folyamatok pozitivizálásában és a harmonikus kapcsolatrendszer fenntartásában. A szemét hasznos alapanyagok és energiák keveréke. Képződésének minimalizálása mellett kellő gondossággal, szelektív gyűjtéssel ezen anyagok szinte teljes egészében visszaforgathatók az energiaáramba. Egy részük hasznos nyersanyagként, más részük energiaként, a többi pedig biológiailag lebomló, más elemek számára fontos tápanyagként. Természetesen a visszaforgatás nem egyenértékű a szemét keletkezésének megelőzésével. A több lépcsős átalakítás hatásfoka messze elmarad a keletkezés

38 megakadályozásának 100%-os hatásfokától. A visszaforgatás tehát csak másodlagos, kármentő tevékenység.

IV. AZ ENERGIAÁTALAKÍTÁS HATÁSFOKA Ha az ember, a társadalom, az emberi lét rendszerben mért hatásfokát akarjuk meghatározni, azt a be- és kimeneti energiaáramok összehasonlításával tehetjük meg. Mivel az alrendszer zártnak tekinthető, sem belső forrással, sem pedig energianyelővel nem kell számolnunk. Elegendő a kimeneti formák mennyiségi összehasonlítása. A visszaforgatás az alrendszeren belüli közbenső művelet, ezért a hatásfok szempontjából nem esik vizsgálat alá. Természetesen a szemét-felhalmozódást döntően befolyásolja, így közvetve megjelenik a kimeneten is. A lehetséges kimeneti energiaformák közül a befoglaló rendszer szempontjából hasznos szellemi és biológiai kimenet, valamint a további befogadásra alkalmatlan, a környezetben felhalmozódó szemét energiaáramai határozzák meg az átalakítás hatásfokát. Mivel az ember speciális képessége a szellemi energia képzése, a rendszerben ellátandó feladatának megítélése szempontjából döntően a hasznos szellemi kimenet és a közben keletkező szemét arányát kell figyelembe venni. Ez azért is indokolt, mert a már említett okok miatt a biológiailag feldolgozható kimenet is javarészt szemétté válik. Az elhanyagolások után: ÁBRA ÁBRA A képletből kitűnik, hogy a hatásfok a hasznos szellemi kimenet arányának növelésével, illetőleg a képződő szemét arányának csökkentésével javítható. Ez a cél a következő gyakorlati lépésekkel érhető el: – a szemét keletkezésének megakadályozásával; – a visszaforgatott szemét arányának növelésével; – a biológiai kimenetek hasznosulásának biztosításával (pl. önellátó kistelepülés – hálózat); – a szellemi termékek szabad hasznosulásának elősegítésével.

39

Átalakítási folyamat rendezettség

Fény 5%

Szén Napfény CO

hő

egyéb

korom

Olaj

salak meddő

Bio

95% rendezetlenség

Az ábra jól szemlélteti, hogy a szemét képződésének aránya hogyan téríti el az emberiség energiaátalakítói tevékenységét a természetes energiaáramlás irányától. Ha ez az eltérítés erőteljes (kis hatásfok), vagy hosszú időn keresztül hat, akkor az eltérés abszolút értéke már katasztrofális következményeket okoz.