Dr. Berencsi György III. 1941-ben Budapesten, a Madarász utcai kórházban születtem. Ez 50 éves koromban derült ki, amikor kerestetnem kellett, hogy melyik kerületben állították ki az anyakönyvi kivonatomat. Nagyapám dr. Berencsy (Dezső) György I. 1889-től Budapesten a Várnegyed nürnbergi származású orvosa mellett dolgozott, majd főnökének Németországba vonulása után a századfordulón örökölte a „praxist”. Reá azért is emlékszem, mert születésem után már csak tolókocsiban ülve hagyhatta el a házat és így jött az unokájával sétálni. Felnőtt fejjel értettem meg, hogy élete során 3.300 szülést vezetett és az édesanyák közül egyetlen egy sem halt meg! Ő volt az egyike azoknak, akik a semmelweisi aszepszist már Lord Listernek, az antiszepszis hirdetőjének, magyarországi látogatása előtt is alkalmazta. Ez nem véletlen, mert diplomáját Hőgyes Endre írta alá, akihez munkája során is az akkori „Pasteur Intézetbe” számos beteget vitt. Működése, vasfegyelme és példája három unokaöccsét vezette az orvosi pályára. Berencsi Zoltán a Debreceni MÁV és a Kenézi Kórház szülész-nőgyógyásza volt. Sajnos agyvérzés miatt az 50-es években már nem tudott dolgozni. Én is csak nyugdíjasként ismertem. A fiatalon, 43 éves korában, leukémiában elhunyt Berencsi
Gábor
sebész
lett,
akinek
a
fertőtlenítőszerekkel
szembeni
túlérzékenysége miatt át kellett térnie a pathológia művelésére. Azóta is azt hiszem, hogy fehérvérűsége foglalkozási ártalom volt. Berencsi Géza megmaradt a Hajdúságban. Ő fedezte fel és szabadalmaztatta az első mandzsetta nélküli, a csuklón elhelyezhető vérnyomásmérőt. Édesapám, dr. Berencsi György II., 1936-ban végezte el Budapesten az orvostudományi egyetemet. A fakultás történetében Ő volt az első, „kormányzó gyűrűs” orvos. A 2. „kormányzó gyűrűt” Budapesten az a prof. dr. Váczi Lajos érdemelte ki, aki egyetemista koromban a mikrobiológiát tanította.
Édesapámat 1939-ben a tisztiorvosi tanfolyam elvégzésekor Johan Béla vizsgáztatta, majd meghívta munkatársának, 4 órás állásra a Belügyminisztérium egészségügyi államtitkárságra. Születésemet ennek az állásnak köszönhettem, mert a 200 pengős fizetésére meg tudott nősülni és a Győri Kórházban dolgozó édesanyámat, dr. Matthes Klárát feleségül venni. Édesanyám azért lett orvos, mert a nagyanyja, Szilágyi Ferencné (Vajnovszky Mária) a II. sz. Gyermekklinikán, több mint 20 éven keresztül Tauffer professzor szülésznője (főmadámja) volt. Amikor Tauffer professzor nyugdíjba ment, Ő is elhagyta a klinikát, mondván; „taknyosokkal én sem dolgozom tovább”. Anyai nagyapám, Matthes Sándor tagja volt Károlyi Mihály parlamentjének. Ezt a „bélyeget” csak az evangélikus egyház nézte el neki, ezért evangélikus kántor-tanítóként élt haláláig, 1936-ig. Édesapám munkanapjának második felében az Egyetem Kórélettani Intézetben, dr. Belák Sándor munkatársaként dolgozott. Őt tartotta ugyanis az ország remek logikai készséggel és alapos tudással megáldott legkiválóbb orvosának. Egész életében büszke volt arra, hogy a diplomáján Belák Sándor aláírása is szerepel, de neki köszönhette azt is, hogy 1943-ban habilitálhatott. Elég korán születtem ahhoz, hogy emlékezzem az I. kerület első bombázására, amikor minden ablak betört és én nem mehettem oda a játékaimhoz, mert az ablak alatt voltak. Emlékszem 1944-ben a pincére, amikor a bombariadó alatt matracokkal körülpárnázva egy rézágyon, gyertyafény mellett ültünk a húgommal és figyeltük, hogy a robbanásoktól remegett a sötétség. A II. Világháború megváltoztatta a mi életünket is. Házunkat a Várnegyedben lebombázták, ezért 4. születésnapomat már Püspökladányban ünnepeltük. Egy bérelt szovjet katonai teherautóval 8 napig utaztunk Püspökladányig, ahol az autó tönkrement. A húszezer lakosnak nem volt orvosa, ezért édesapám a falu orvosa lett. A ma már város rendelőintézetének falán emléktábla mutatja, hogy éveken át egyedül látta el az orvosi teendőket. Mivel az orvosi lakásba a Szovjet
Parancsnokság költözött, ezért családunkat először Tőke Imre, majd Kovács Ferenc, a falu akkori református lelkésze fogadta be, tehát református paplakban nőttem fel. Ennek köszönhettem, hogy istentelen lettem, mert megértettem, hogy a vallás legfőbb feladata az, hogy az emberek az élők világából nyugodt lélekkel távozzanak, a pap ugyanis az, aki az embereknek az elmúlás előtt végső búcsút int. A folyosónak két bejárata volt, az első a lelkészi hivatalé, a másik az orvosi és fogorvosi rendelőé. A Rákosi korszakban furcsa módon mindenki, aki kijött a házból az orvosnál vagy a fogorvosnál volt, és soha senki nem járt a lelkészi hivatalban. Az ateizmuson kívül azonban becsületet, tisztességet, emberséget tanultam a papoktól, a torinói egyetemet végzett Reményi Ferenc plébánostól tanultam olaszul. Sarkadi Nagy Pál teológia professzortól és Zakar Ödöntől tanultam meg az egyházi énekeket, Arató Ferenc későbbi püspökhelyettestől és Gál Mihálytól a családszeretetet, Szabó Gyulától és Somogyi Gizellától pedig a neveletlen gyermekek iránti toleranciát. Kiemelkedő tehetségű pedagógusok tanítottak, akiknek egész életemben hálás vagyok. Hegedülni Csenki Imre (a karnagy és zeneszerző) édesapjától, németül Pöck Ilka nénitől, angolul (az Amerikában középiskolát végzett) Dévai Jenőtől, oroszul a kárpát-ukrajnai születésű Küstel Tibornétól, Lesszia nénitől tanultam. Magyar irodalomra Demjén Lajosné és Rettegi Istvánné tanított (akiknek vezetésével a püspökladányi Karacs Ferenc Múzeum megalapításához szükséges anyaggyűjtésben is részt vehettem), a fényképezés alapjait pedig (Ondós)Kovács János tanár úr fotószakkörében sajátítottam el. Nemcsak a gimnázium volt fiatal, hanem az ambiciózus tanárok is. Jellemző, hogy Ungváry János akkor is tartott matematika szakkört, amikor én voltam az egyetlen jelentkező. Az egyetemi felvételemet – annak ellenére, hogy az akkori rendszer szerint a legmagasabb 20 pontot értem el – Kesztyűs Lóránd professzor úrnak köszönhetem, mert nagyapám „helytelen” származása miatt a Felvételi Bizottság elutasított volna.
Egyetemi tanulmányaim során nem szerettem sem a kémiát, sem a biokémiát. Tudatában voltam azonban annak, hogy ez a jövő tudománya, ezért szigorlataim után Bot György, majd egy évre rá Tankó Béla professzor urak meghívtak a tudományos diákkörbe. Az Orvosi Biokémiai Intézetben kötöttem ki, ahol Zsindely Attila adjunktus munkatársa lettem. Nagy szerencsém, hogy amikor az adjunktus úr beteg lett, Tankó professzor úr azt mondta: „Ha a kis Berencsi nem tudja folytatni Attila munkáját, akkor senki nem folytatja”. A tanszék demonstrátora lettem, és a szigorló év végéig folytattam Zsindely Attila munkáját, amiből 3 tudományos dolgozat született. 1960 és 1965 között RNSnukleotidsorrend vizsgálattal foglalkoztunk. Felfedeztük, hogy a pankreász RNáz enzim közti-terméke egy ciklikus nukleotid, amelyről a 8. Magyar Biokémikus Kongresszuson 1966-ban én számolhattam be. Korábban diákköri kongresszusokon (Prágában, 1963-ban és Niš-ben, 1964-ben) is tartottam tudományos előadást. A nukleotid sorrend vizsgálathoz olyan RNS-re van szükség, amiben minden egyes molekula egyforma. Mivel akkoriban ilyet csak vírusokból lehetett készíteni, ezért lettem a Hajdú-Bihar Megyei Közegészségügyi-Járványügyi Állomás (KÖJÁL) dr. Madár János igazgató úr által menedzselt vadonatúj vírus laboratóriumának virológusa. Első tanárom a virológia területén Koller Miklós volt. Itt találkoztam először olyan nimbuszokkal rendelkező főorvosokkal (Ivánka Gyula és Csáky Gergely bácsival), akik a Johan Béla által elindított tisztiorvosi tanfolyamokon végeztek. A katonaság akkori, hat hónapos kötelezettségét mindvégig a Honvéd KÖJÁL-ban, Budapesten, elsősorban a vaccinia vírussal dolgozó dr. Simon Miklós őrnagy környezetében töltöttem, ahol lehetőségem nyílt az Országos Közegészségügyi Intézet Virológiai osztályával történő első megismerkedésre is. 1966 őszén az alföldi arbovírusok kutatása céljából a Szlovák Tudományos Akadémia Virológiai Intézetének öttagú munkacsoportja jött Debrecenbe. Tőlük
tanultam meg a kullancs agyvelőgyulladás vírus tenyésztését, primer csirkeembrió szövettenyészet készítését és a természeti góckutatás módszereit. M. Grešiková, E. Kožuch, E. Ernek, I. Grulich, M. Sekeyová és O. Nosek kiváló tanároknak bizonyultak. Senkinek sem tűnt fel, hogy 3 hónapon keresztül Debrecenben, Molnár Erzsébet, Kubinyi László és Kubaszova Tamara révén egy magyarul, angolul és oroszul beszélő soknyelvű baráti kör dolgozott. Sajnos ilyen méretű góckutatást Magyarországon az óta sem sikerült megvalósítani. Az influenza diagnosztika Takátsy-féle módszereit Tanyi János állatorvossal együtt tanultuk meg, és az 1966-os járványról a miskolci tudományos összejövetelen tartottunk előadást. Időközben Madár János KÖJÁL igazgató támogatásával arbovírus-specifikus ellenanyagokat is kerestünk. Akkor tanultam meg a rutinszerű vérvételt, mert az önként jelentkezőktől sok ezer vérmintára volt szükség. Ekkor sikerült hatvan éven felüli alföldi lakosok vérében a nyugatnílusi (West-Nile) láz specifikus ellenanyagait kimutatni. A család ekkor háromfelé szakadt. Húgom dr. Berencsi Klára és férje dr. Kari Csaba a Debreceni Orvosegyetem Mikrobiológiai és Gyógyszertani Intézetben maradtak első feleségemmel, dr. Farkas Zitával és két fiammal együtt. Édesapámat pedig Ivánovics György professzor javaslatára a Szegedi Orvostudományi
Egyetem
megválasztotta
a
Közegészségügyi
Intézet
igazgatójává, ahol 17 éven át nem csak a tanszék vezetője, hanem a közegészségtan „igazi tanára” lett. Emlékét számtalan tanítvány emlékezetén kívül a róla elnevezett „Berencsi előadóterem” őrzi. 1968.
január
6-án
az
OKI
Virológiai
osztályának
tudományos
segédmunkatársa lettem, ahol Hollós Iván vezetésével a himlő laboratóriumban kezdtem dolgozni. A diagnosztikai feladatokon kívül a fő feladat hazai előállítású kémiai anyagok influenzavírus-gátló tulajdonságainak vizsgálata volt. Az OKI-ban eltöltött idő számomra nagy élményt adott. Találkoztam az egykori Belák és Faragó Intézet itt dolgozó munkatársaival (Molnár Erzsébettel, Milch Heddával és Berta Lászlónéval). Kölcsönös tisztelet jellemezte
kapcsolatomat a főigazgatóval (Bakács Tibor), a különböző osztályok vezetőivel (Barsy Gyula, Berky Lajos, Deák Zsuzsanna, Erdős László, Fehér Gyula, Fornosi Ferenc, Habán György, Kertai Pál, Kurcz Mihály, Makara György, Mórik József, Novák Ervin, Róna Borbála, Rudnay Ottó, Surján Lászlóné, Székács István, Újhelyi Károly és Zoltai Nándor) és a kiemelt tudományos beosztású munkatársakkal (Czeizel Endre, Csanády Mihály, Geck Péter, Hegyessy László, Karasszon Dénes, Kerekes László, Kertész Magdolna, Kubinyi László, Schiefner Kálmán, Serény Béla, Solt Katalin, Szita József, Sztankayné
Gulyás
Magdolna,
Várkonyi
Tibor
és
Vitéz
István).
Valamennyiüknek köszönettel tartozom azért, hogy kizárólag jóindulattal fordultak a vidéki fiatalember felé… Közben megtanultam, milyen Budapesten, család nélkül, albérletben lakni. Feleségem, két fiammal – eltartási szerződés segítségével – csak 1970-ben tudott a Fővárosba felköltözni. Takátsy Gyula 1968 tavaszán a WHO-tól megkapta a Hong-Kong világjárványt okozó H3N2 influenza törzset. Mérhetetlen erőfeszítéssel az egész osztály vakcinát gyártott. Amíg egész Nagy-Britannia csak 300 ezer adag vakcinával
rendelkezett
(David
Fedson
személyes
közlése),
1968
szeptemberében, a járvány kitörésekor Magyarországon több mint hatszázezer adag oltóanyag állt rendelkezésre, amit az osztály Influenza laboratóriuma évről évre újratermelt. A férfiak feladata kezdetben a kész vakcinát tartalmazó ampullák
kézi
lezárása
volt
(„egész
nap
kupakoltunk”),
melynek
modernizálására csak később nyílt lehetőség. Már 1969-ben megkértem az osztály vezetőjét, Farkas Eleket, hogy helyezzen át az akkor már kandidátus és nemzetközi hírű virológus, Dömök István munkacsoportjába, ahol módom nyílt újból kísérleti munkára. Bekapcsolódtam a gyermekbénulás vakcinációt követő bénulásokat okozó vírusok vizsgálatába. A megkezdett munkát azután is folytathattam, hogy Dömök István eltávozott Ugandába, mivel pályázat útján az Entebbe-ben működő WHO laboratórium-
vezetői beosztását nyerte el. Ugandai munkatársa az a Mihail Balayan volt, aki később, hazatérését követően, hősies önkísérlettel bebizonyította, hogy a hepatitis E vírus embereknek is képes májgyulladást okozni. Dömök István rám hagyta a WHO feladatokat, és a II. Nemzetközi Virológiai Kongresszus szervezési munkáit. Helytállásomat Molnár Erzsébetnek, Takátsy Gyulának
és
nem
utolsó
sorban
dr.
Berta
Lászlóné
Ember
Róza
asszisztensnőnek köszönhetem. Osztályvezetőm, Farkas Elek pedig reám bízta egy tudományos diákkörös (a nálam angolul és oroszul is jobban tudó), Nagy Gábor felügyeletét, aki később az enterovírus laboratórium vezetőjeként utódom lett. Kimutattuk, hogy az RNS oligonukleotidok segítségével a DNS-vírusok szaporodását gátolni lehet. Sikerült bebizonyítanunk, hogy élő sejtekből a vitálfestékeket a sejtek pusztulása nélkül részlegesen hidrolizált RNS oldatokkal el lehet távolítani. Ez a napjainkban alkalmazott siRNS (small interfering RNA) módszernek az elődje lehetett volna. Sikerült azt is bebizonyítani, hogy a poliovírus fertőzés a szövettenyészeti sejtek sejthártyáját az immunglobulinok számára átjárhatóvá teszi. Arról, hogy ebben az FcRIIb receptoroknak is lehet szerepe, abban az időben még fogalma sem volt senkinek. A Gyöngyösi Kórházzal (Pintér László) együttműködésben a szaruhártya-herpes gyógyulását fényérzékenyítő reagensekkel (proflavinnal) serkentettük. 1969-ben egy 70 dolláros turista útlevelet kaptam. Ez lehetővé tette a Justus Liebeig Egyetem (Giessen, NSZK) Virológiai Intézetének felkeresését, ahol Prof. Rudolph Scholtissektől megtanultam a preparatív ultracentrifugával történő munkát. Prof. Rudolph Siegert, Lehman-Grube, dr. Slenka és dr. Kohlhage támogatásával megnézhettem, hogy a Marburgi Egyetemen hogyan dolgoznak az akkor Európában először megjelent, és ma is a különlegesen veszélyesek közé tartozó Marburg vírussal.
Pályafutásom során kiemelkedő jelentősége volt 1971-ben (Dömök István távollétében) Farkas Elekkel, Nagy Gáborral és Rubányi Évával (az IBUSZ Kongresszusi Iroda vezetőjével) közösen a II. Nemzetközi Virológiai Kongresszus megszervezése, amelynek meghívóit 6.000 virológiai közlemény ismerete alapján küldtük ki. A Kongresszuson – amelyen a szakma többek között a Berencsi nevet is megismerhette – 1.200 virológus vett részt. A jó szervezés jutalmaként 1975-ben a Magyar Mikrobiológiai Társaság és az IBUSZ lehetővé tette, hogy eljuthassak a következő (madridi) III. Nemzetközi Virológiai
Kongresszusra.
Akkor
ismertem
fel,
hogy
hasznosabb
Magyarországon nemzetközi kongresszust szervezni, mert akkor a külföldiek jönnek ide, ők fizetnek és a hazaiak az új információhoz nagyságrenddel kedvezőbben juthatnak hozzá. Időközben folytattuk a WHO számára az enterovírusokkal kapcsolatos munkát. A világ különböző részein kitenyésztett gyermekbénulás vírusokkal, nyulak és lovak immunsavóinak felhasználásával a ló immunsavók termelését a HUMÁN Immunológiai Osztálya (Maróczi József) tette lehetővé. Először kaptam Genfbe szóló WHO szakértői megbízást 1972-ben. Dömök István Ugandából, én pedig Budapestről hoztam a kísérleti eredményeket, majd két napos egyeztetés után megtartottuk a beszámolókat. Az eredmények egy évtizeden keresztül alapját képezték a nemzetközi összehasonlító vizsgálatoknak a poliovírusok virulencia meghatározásának. Genfben az akkori korszak vezető poliovírus szakembereivel, Joe L. Melnick (Texas), Fűrész János (Kanada), David Magrath (London), Vladimir Vonka (Prága), Chas Cockburn (Genf), dr. Kantoch (Varsó) ismerkedhettem meg. 1972ben ismét eljutottam Bratislavába, ahol dr. Rosenbergova megtanított, hogyan kell poliovírus RNS-sel szövettenyészeteket fertőzni. A hátralévő év legnagyobb sikere az volt, hogy a vírus-RNS-sel plakkokat sikerült készítenem. Itt azonban megszakadt a pályafutásom.
Az OKI vezetősége és az Egészségügyi Minisztérium lehetővé tette, hogy DAAD (Deutsche Akademische Austausch-Dienst) ösztöndíjban részesüljek. Megpályáztam az NSZK minden enterovírussal foglalkozó intézetét, mert az ösztöndíj német forrásból származott. Sajnos mindenhonnan azt a választ kaptam, hogy a gyermekbénulás kérdései megoldottnak tekinthetők. Mindenhol abbahagyták az enterovírus kutatást, kivéve a Kölni Egyetemet, ahol Hans Eggers volt az újonnan kinevezett egyetemi tanár. Az intézet azonban felújítás alatt állt és ezért nem volt fogadóképes. Az NSZK Egészségügyi Minisztériuma egyszerűen kijelölte számomra a Heidelbergi Rákkutató Központot. 1973-74-ben Heidelbergben, a Német Rákkutató Központban, Prof. Klaus Munk
igazgatósága
alatt
Prof.
Gerhard
Sauer
laboratóriumában
daganatvírusokkal (SV40) és a repetitív DNS-sel dolgozhattam. Radioaktív anyagokkal és párhuzamosan 5 ultracentrifugával végezhettem munkát, mert a vadonatúj intézménynek még nem volt meg a végleges gárdája. Amerikaiakkal, pakisztániakkal, németekkel, szlovákokkal dolgoztunk együtt. Lehetőség nyílt a két évvel korábban felfedezett restrikciós endonukleázok kipróbálására, valamint az emlős repetitív DNS hosszúságának a megállapítására. Ma is őrzöm a közlemény elfogadásáról szóló értesítést, amelyet maga a Nobel-díjas Jacques Monod írt alá. Sauer dr. olyan nagyvonalú volt, hogy nem akart társszerző lenni, mert szabadsága alatt én találtam ki és csináltam meg a kísérleteket. A Biochem. Biophys. Res. Commun-ban egyszerzős cikkem jelent meg, ami akkor igen nagy dolog volt. Ezalatt az idő alatt megismerkedtem Harald zur Hausennel (aki felismerte a papillomavírusok emberi daganatkeltő hatását), Walter Doerflerrel (aki az adenovírusok molekuláris tulajdonságainak úttörője volt), Ernest Winocourral (aki a polyomavírus genom variabilitását felfedezte), Nathan Goldblummal (aki az Epstein-Barr vírus és a Hodgkin kór kapcsolatát mutatta ki), Subak-Sharp professzorral (aki először határozta meg a herpes simplex DNS nukleotidsorrendjét), Robin Weiss-szal (aki később Jan Zavada társaságában a pseudotípusokat fedezte fel), Allan Frieddel, akinek Wistar Intézetében,
Philadelphiában ugyanaz a Frantisek Sokol volt a főnöke, mint az OKI-ból néhány évvel korábban ott tartózkodó György Emesének, és ahol Dr. Plotkin munkacsoportjában Gönczöl Éva és a húgom is évtizedekig dolgoztak. 1974-ben, hazaérkezésem után – miután a molekuláris módszertani kutatások további folytatására az OKI-ban nem lett volna lehetőség – átkéredzkedtem a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Mikrobiológiai Intézetébe, prof. Nász István MTA kutatócsoportjába. A SOTE Mikrobiológiai Intézetének egyik kiemelt témája az adenovírus kutatás volt. Medveczky Péterrel (jelenleg Tampa, Florida) még az Intézet régi (Hőgyes Endre utcai) telephelyén sikerült restrikciós endonukleázokat és adenovírus fizikális térképet készíteni. Külön örömöt jelentett, hogy részt vehettem a mindig is a szívemhez legközelebb álló feladatok közé tartozó elméleti és gyakorlati oktatásban. Ezen túlmenően lehetőséget kaptam nemzetközi együttműködés keretében külföldi utazásokra is. Sikerült
emberi
és
állati
adenovírusok
restrikciós
enzim térképeit
összeállítani. Moszkvai és kijevi együttműködésben felfedeztünk egy „éretlen” adenovírus üres kapszid formát, illetve szolubilis DNS-protein komplexeket mutattunk ki. A DNS-etidium bromid fluoreszcenciája segítségével jelöltük az immunkomplexeket, ami a terminális fehérjének a korábbinál tízezerszer érzékenyebb kimutatását tette lehetővé. 1978-ban beválogattak a Világ Ifjúsági Találkozó magyar küldöttségébe. Kubában csaknem két hónapot tölthettem el a hazai „harmincévesek” legkiválóbbjaival és egész későbbi életemben elkötelezett tagja lettem a hazai békemozgalmaknak (Béketanács, Orvosok a Békéért, Magyar Békeszövetség). Jó együttműködést sikerült az állatorvosi virológusokkal is kialakítani. 1976-ban velük ismertünk fel először egy szarvasmarha rotavírus járványt, később pedig az emberi és az állati adenovírusok DNS-szakaszainak az összehasonlításával is foglalkoztunk. Az adenovírus DNS klónozása, 1980-ban akkor sikerült először, amikor Medveczky Péter hazajött Amerikából.
Ezekből az eredményekből írtam 1981-ben „Adenovírus DNS fizikális térképezése és protein komplexei” címmel a kandidátusi (később Ph.D-vé minősített) értekezésemet. A képesített virológusi címet 1976-ban kaptam meg, 1987-ben pedig orvosi mikrobiológiából szereztem szakorvosi képesítést. Az adenovírus munkacsoport fokozatosan gazdagodott Ifj. Geck Péter (jelenleg Boston), Szomolányi Éva (jelenleg Worchester), Sojnóczky Sándor és Farkas László (jelenleg sebészek), Lukács Katalin (jelenleg gyógyszerész), Palkonyai László (jelenleg Kanada), Kang Wi Gyu (jelenleg molekuláris biológus, Pyong-yang Észak-Korea), Ascher Zoltán (jelenleg biológus), Fejér György (jelenleg Freiburg), Kiss Alexi (jeleleg St. Louis), Ruzsics Zsolt (jelenleg München), Garamvölgyi Edit és Pipirász Éva (jelenleg Franciaország), Takács Mária (jelenleg OEK), továbbá Vajda Zoltán, Jankovics András dolgozott velünk, akik a SOTE NET X. emeletén szakdolgozatot, pályamunkát, kandidátusi értekezést vagy Ph.D. dolgozatot írtak. A világ kiemelkedő virológus szakemberei rendszeres látogatóink voltak: így A.B. Sabin, Allan Fried, Sinkovics József, USA; VM. Zhdanov, M.K. Voroshilova, T.I. Tikchonenko, B.S. Naroditsky, E. Karamov, N. Chaplygina, B. Zavizion, L. Goldberg, S. Khilko, és Garaev, Moszkva; V.V. Szmirnov, N.Sz. Dyachenko, N.P. Vantsak, N.A. Nosac, L.A. Tarassyshin, Kiev; Lennart Pillipson, Tomy Linné, Uppsala, G. Wadell, Ůmeå-i Egyetem, Svédország; J. Subak-Sharp és Jozsef-Ferenc Szilágyi, Glasgow; G. Sauer, W. Waldeck, K. Choudhuri, Heidelberg, NSZK, Dr. B. Galabov, Szófia, Michael Strauss, és Professor E. Geissler, Berlin-Buch, A. Kramer és Weuffen, Greifswald, Péter Mihály, Marosvásárhely és még sokan mások. Az Egyetemen eltöltött éveim alatt elméleti felismeréseknek is részese voltam. Kidolgoztunk egy alternatív vírustaxonómiai rendszert, amely a vírusokat autonóm extrakromoszomális elemeknek tekinti. Az OKI Mikrobiológiai kutatócsoportjának tagjaival (Minárovits János) elméleti lehetőséget dolgoztunk
ki egy „gyógyító AIDS védőoltás” megvalósítására. Prof. Schuler Dezsővel és Fekete Györggyel, Pipirász Évával, Woo SLC (USA) vezetésével részt vettünk egy új, kizárólag a Kárpát medencében előforduló fenilketonúria genetikai haplotípus leírásában. A SOTE Mikrobiológiai Intézetében a rendszerváltás feszültségei miatt korán elhunyt V.V. Szmirnov akadémikus szerkesztésében „N.Sz. Yachenko, I. Nász, Gy. Berencsi, L.N. Nyikolajevna Nosach, N.P.Vantsak, L.A. Tarassyshin, E. Adam: Adenovirusz, kletka i organyizm. (Redaktor: V.V. Szmirnov, Naukova Dumka) Kiev, 1988” címmel írtunk egy orosz nyelvű adenovírus kézikönyvet. Ennek a munkálatai során Kijevben két héttel a „Csernobil Katasztrófát” követően 6 hetet töltöttem, ami életem meghatározó élménye volt. 1988-ban hirdették meg az OKI Virológiai osztályvezetői állását, amit megpályáztam
és
1988.
szeptember
19-től
ismét
visszakerültem
korábbi
munkahelyemre. Az osztályvezetői feladatkör rengeteg adminisztrációt zúdított a nyakamba. A célom az volt, hogy az egyetemen megtanult molekuláris módszereket az alkalmazott virológiai diagnosztikában is hasznosítani lehessen. Dömök István, az OKI akkori főigazgató helyettese illetve az osztály vezetője és diplomásai között gyakorlati munkamegosztás volt. Ő intézte a HIV/AIDS megelőzéssel kapcsolatos feladatokat, a kanyaró járvány alatt Nagy Gábor, Takátsy Zsuzsanna és Pohl Ödön végezték a klasszikus diagnosztikai vizsgálatokat. A vírusneutralizációs kísérletek a CDC-nél (Atlanta, Georgia, USA) történtek. Az 1988/1989-es kanyarójárvány során kimutattuk, hogy a majomvese szöveten termelt kanyaró antigén majomvírusokat (RSV) is tartalmaz, ezért az antigénnel mért
alacsony
ellenanyag
titerek
nem
mindig
bizonyítanak
morbilli
átvészeltséget. Megindult az influenza vakcina gyártás privatizálása, amit Dömök István és Jankovics István irányított. 1989-ben szokatlanul nagy echovírus 11 járvány tört ki az országban. Enterovírus kórképekben 386 újszülött betegedett meg, amelyek között a
legsúlyosabbak
vérzéses
májgyulladás
képét
mutatták.
A
vírusok
kitenyésztésében valamennyi víruslaboratórium részt vett, a vizsgálatok azonban folyamatos pénzügyi nehézségek között folytak. Sikerült egy OTKA, majd egy FEFA (Felsőoktatási Fejlesztési Alap) pályázatot elnyernünk, amelyben a Debreceni, Szegedi, Budapesti Egyetemek Mikrobiológiai Intézetei vettek részt. Az Európai Unióval „CIF” programjában működtünk együtt. Börzsönyi Mátyás és Pintér Alán támogatásával csatlakoztunk az OMFB Kutatási Műszerközpont programjához. Ezek a pályázatok, a 110 ezer USD (mintegy 3 millió Ft) kutatásra alkalmazható összeg, az automata nukleinsav analizátor beszerzését, valamint a molekuláris diagnosztikához szükséges alapműszerek beszerzését tették lehetővé. Hollós Iván nyugdíjazása, Nagy Gábor, Pohl Ödön és Takátsy Zsuzsanna távozása megszabta, hogy elsősorban az enterovírusokkal és a hepatitis vírusokkal kell dolgoznom. Hütter Eliza az országban először beállította a hepatitis C vírus PCR-t, amelyet később Tóth Etelka, majd Szomor Katalin vett át. Mezey Ilona és Xie Jiuru (Ph.D. hallgató) a humán parvovírus diagnosztikát, Szendrői Andrea és Musa El-Sageyer az enterovírus PCR (polimeráz láncreakcióval történő génsokszorozás) és az RFLP (restrikciós fragmentum hosszúság polymorphismus) vizsgálatokat vezették be. Az echovírus 11 járványt okozó vírusról sikerült bebizonyítani, hogy eltérő antigenitása miatt okozott országos járványt, ugyanis elveszítette neurovirulenciáját, és keletkezéséhez legalább két genetikai rekombináció volt szükséges. A vírus ún. „nem leolvasott” RNS szakaszán egy, alternatív szekunder szerkezetet fedeztünk fel, ami a riboszómák kötődését megakadályozza. Ez teszi lehetővé, hogy a virális genomok zöme a virionokba be tud épülni, ugyanis a riboszómához kötődött RNS genom nem fér bele a vírusrészecskébe. Megtaláltuk azt a nukleotidsorrend különbséget is, ami felelős lehet azért, hogy Magyarországon – szemben az 1958ban
járványt
kiváltó
coxsackie
B4
vírussal
–
a
csaknem
2 millió embert megfertőző vírus egyetlen egy szerózus agyhártyagyulladást sem okozott. Kiemelkedő jelentőségű anyagi forrást jelentett, hogy a szeroepidemiológiai szűrés céljára Straub Ilona főigazgató a Központ számára kiharcolt 100 millió Ftot. Az anyagi támogatás szép eredményeket is hozott. Siska Ilona, Brojnás Judit, Rusvai Erzsébet közreműködésével a hazai hepatitis A szerológiai eredményeket 20 évre visszamenőleg feldolgoztuk és kimutattuk, hogy 2000-ben a véradók csak mintegy 10%-a találkozott a vírussal, ezért a HAV megelőzésére a jelenleg alkalmazott mennyiségekben a gamma globulin nem alkalmas. Helyette, ún. „post expositiós” oltás formájában aktív védőoltást kellene alkalmazni, ami még két héttel a fertőzést követően is hatékony. Az eredményekből az is kiderült, hogy a balkáni háború idején a dél-dunántúli régióban, mintegy 3.500 megbetegedéssel rejtett hepatitis „A” járvány zajlott le, azonban csak minden 50. fertőzés eredményezett klinikai tüneteket. 2000-ben Mezey Ilona és Ferenczi Emőke vezetésével történt a kullancsencephalitis átvészeltség és a védőoltások által kiváltott szeropozitivitás összehasonlítása, valamint (7 ezres lakosságszám vizsgálatával) a rubeola, mumpsz, kanyaró és poliomyelitis szeroepidemiológiai vizsgálata Takács Mária, Szomor Katalin, és Dencs Ágnes munkatársaikkal együtt a magyar betegcsoportokban és egészséges lakosságban felmérték a hepatitis G vírus és a TT vírus prevalenciát. A Mikrobiológiai kutatócsoporttal együttműködve bevezettük az Epstein-Barr vírus epigenetikus metilációjának, nukleotidsorrend vizsgálattal történő kimutatását, és a hazai HIV/AIDS betegek genetikai csoportosítását. A
hepatitis
B
vírus
hordozás
vertikális
terjedését
és
altípusait
Magyarországon egy célzottan begyűjtött lakosságcsoporton Ördög Katalin, Szomor Katalin és Rusvai Erzsébet vizsgálta. Sikerült bebizonyítani, hogy a vírus csak a vírushordozó családok igen kis részében egy ún. „nem sejtpusztító
víruseliminációs mechanizmus” következtében képes a 4. generációra is átkerülni. Időközben a Főosztállyá átalakult egységből Koller Miklós, Simon Miklós és Varga Marina is távozott, Visontai Ildikó pedig főigazgató-helyettesi kinevezést kapott. Így Csire Mártára a 8 humán herpesvírus molekuláris diagnosztikája, Barcsay Erzsébetre pedig a herpes szerológia maradt. A herpesvírusok problémáin Ivanics Rita, Szalai Erika, Czeglédi Aliz és Pályi Bernadette is eredményesen dolgozott. Szakdolgozatot írt Makk Judit, Francisco Lucas (ELTE, TTK) és még számosan, akiknek a dolgozata sajnos könyvtáramban nem maradt meg. A munkák tudományos eredményei a myeloma multiplexben, Waldenstrőhm makroglobu-linaemiában és MGUSS-ban szenvedő betegek kórképeiben a Kaposi sarcoma herpesvírus lehetséges szerepének a valószínűsítésében (VályiNagy Istvánnal és Mikala Gáborral együttműködésben) valósultak meg. A szülészekkel és gyermekgyógyászokkal (Fülöp Vilmos, Visi Mária, Vályi-Nagy István, Mikala Gábor, Benczik Márta, Jeney Csaba) folytatott együttműködés keretében pedig a magzatvizek vizsgálata adott meglepő eredményeket. Kiderült, hogy a humán cytomegalovíruson kívül, a többi limfoid sejtekben lappangó humán herpesvírus (EBV, HHV6, HHV7 és HHV8/KSHV) is átjut a placentán időre született egészséges magzatok magzatvizébe. Egyes egészséges újszülöttek immunrendszere ezért már magzati korban találkozhat a szaporodó vagy a nem szaporodó vírusok antigénjeivel, ami a születés utáni immunválaszt lényegesen befolyásolhatja. Felmerülhet az a lehetőség is, hogy ezekben az egyénekben,
életük
során
a
vírusantigénekkel
szembeni
részleges
immuntolerancia miatt fognak majd daganatok kialakulni. Az Európai Géntranszformációs Társaság 1992-ben Budapesten, a Kertészeti Egyetemen egy angliai kiadó segítségével tartotta összejövetelét. A három szervezőre bízták a kiadvány szerkesztését, ami 2003-ban egy angliai kiadó
segítségével „Balla, E., Berencsi, G., Szentirmay, A.: DNA transfer and gene expression in microorganisms. Intercept, Andover, 1993.” címmel jelent meg. A
HIETE/SE
Egészségügyi
Főiskola
Közegészségügyi-járványügyi
Felügyelőképző Szak hallgatói részére kiadott „A fertőző betegségek általános és részletes járványtana (Szerk.: Jurányi R). Medicina Könyvkiadó Rt. 1. kiadás 1995, 2. kiadás 1998.”, illetve „A fertőző betegségek járványtana (Szerk.: Jurányi R.). SE Egészségügyi Főiskolai Kar, Budapest, 2005.” című tankönyvek virológiát érintő kérdéskörének elkészítésében első-, illetve társszerzőként működtem közre, továbbá megírtam a „Szülészeti genetika (Szerk.: Papp Z.). Medicina Könyvkiadó Rt. 1995”, valamint az „Emlőssejt genetika (Szerk. Hídvégi E.) Széphalom Könyvkiadó, Budapest, 2000” című kézikönyvek virológiával kapcsolatos fejezeteit. Az évek során és az egyetemi oktatással kapcsolatban is az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a pedagógusok egészségügyi ismereteit fokozni kell ahhoz, hogy ezek a lakosság minél fiatalabb rétegei között elterjedjenek. Ezért írtam „Berencsi Gy.: Kinek ártanak a vírusok?, SubRosa Kiadó, Budapest, 1995.” címmel egy népszerűsítő kiadványt ami közel 40 ezer példányban kelt el. 1999-ben az Európai Klinikai Virológiai Társaság megbízásából sikerrel szerveztem meg a 3. Kongresszust. (3rd Annual Meeting of the European Society for Clinical Virology). Négy évvel később pedig az újonnan megjelenő biológiai veszélyekkel
kapcsolatban
megszervezését
(NATO
a
NATO
Advanced
finanszírozta research
egy
Workshop
szimpózium „Emerging
Biologicalthreat”, Budapest, 2003.), amelynek kiadványát „Emerging Biological Threat” Szerk: G. Berencsi, Akbar S. Khan, Jrži Haloužka, Series I: Life and Behavioural Sciences – Vol. 370, IOS Press, Amsterdam, 2005.” címmel szintén én szerkesztettem: Külön örömömre szolgál, hogy munkatársaim közül tudományos munkássága alapján Takács Mária és Fejér György után – még nyugdíjba vonulásom előtt –
Musa El-Sageyer, Bánrévi Andrea, Szendrői Andrea, Ördög Katalin, Csire Márta és Szalai Erika is megszerezte a Ph.D. fokozatot. 1988-ban Dömök Istvánt követtem a Magyar Mikrobiológiai Társaság főtitkári székében. A társaságtól – leköszönésemet követően – megkaptam a Manninger Emlékérmet. Erre azért vagyok különösen büszke, mert ebben a kitüntetésben kivétel nélkül korábbi tanáraim és általam nagyra becsült mikrobiológusok (többek között Johan Béla is) is részesültek. A XXI. század első évei a 2. PHARE pályázat megvalósításával teltek el. Mindezek a munkák csak azért váltak lehetővé, mert a laboratóriumi munka nagy részét munkatársaim (Mezey Ilona, Ferenczi Emőke főorvosok, Petrányi Gábor, Tóth Etelka, Brojnás Judit és Rusvai Erzsébet, illetve Takács Mária és munkatársai) vették át. Külön kísérletsorozatot szántunk az emberi és állati vírusok antigénjeinek az összehasonlítására. Ezek a munkák egyben az állatorvosokkal folytatott együttműködés továbbvitelét is jelentették. Kimutattuk, hogy az emberi vírusok iránt specifikus szerológiai reagensek Hepatitis E, HIV1 és 2 valamint EBV ellenanyagokat mutatnak ki sertések, szarvasmarhák és afrikai zöld majmok vérében is, bizonyítva a közöttük létező evolúciós rokonságot. Ferenczi Emőke pedig (Bán Enikő, Rácz Gábor, Czeglédy Aliz, Csire Márta, és Bakonyi Tamás közreműködésével) a hazai virális zoonózisok területén ért el kiváló eredményeket. Ebben a munkában is Bartha Adorjánnal, Lomniczy Bélával és Egyed Lászlóval működtünk együtt. Az influenzaszerű megbetegedések (ILI) laboratóriumi nyomon követését pedig Jankovics István, Rózsa Mónika, Gyarmati Péter, és Kis Zoltán fejlesztették molekuláris színvonalra, miközben a klasszikus virológiát és a vakcinatermelés bázisát Visnyovszky Éva biztosította. Mindvégig arra törekedtem, hogy legalább egy angol ajkú külföldi dolgozzék az osztályon, majd a főosztályon, hogy a kollégák akaratlanul is kénytelenek legyenek angolul beszélni. Köszönöm a török Jem Aktepe, a libiai Musa El-
Sageyer és Younes Saleh Ali, illetve a kínai Xie Jiuru munkatársaimnak, hogy akaratlanul, a tanulás fejében ezt a funkciót közel 17 éven keresztül ellátták. Osztályvezetőként példaképem Farkas Elek, aki szerint nem szabad, hogy a munkatársak féljenek a főnöküktől. Ő is mindig négyszemközt beszélgetett munkatársaival, a lehető legritkábban tartott értekezleteket, amikor úgysem mer senki igazat mondani. Nem ő ment külföldre, hanem Koch Sándort, Dömök Istvánt, Hollós Ivánt, Takátsy Gyulát, Ruzicska Pétert, György Emesét és Csonka Évát küldte maga helyett. Vigyázott arra, hogy az osztályon az „oszd meg és uralkodj” elv nehogy megjelenjék, mert akkor a munkatársak nem az ügyért, hanem egymás ellen fognak dolgozni. Talán részben sikerült ezeket az irányelveket az elmúlt 18 év alatt magamévá tennem és híven követnem. A laboratóriumban kézzel dolgozni mindenki az asszisztensektől tanul meg. Egész életem során mindig a szakma iránt elkötelezett asszisztensek tanítottak és segítettek, akik közül felsorolom azokat, csak keveseket, akik személy szerint nekem tanítottak, vagy a gyakorlati tapasztalatok elsajátításában segítettek: Gáspár Györgyné (Budapest), Ferenczy Judit, és Géczi Margit (Debrecen), dr. Berta Lászlóné, Ember Róza, Ercsényi Sándorné, Krajczár Károly, Takács Béláné, Nagy Tiborné, Szabadi Sándorné, Bártfai Julianna, Palánszkyné Perjés Zsuzsanna, dr. Bánkiné Sármay Éva, Körmendi Sándorné, Szűcsné Pulinka Ildikó, Schneider Erzsébet, Lipták Károlyné (OKI), Bacsó Éva, Balázs Sándorné, Bábel Ildikó, Csabai Gyula, Csányiné Balogh Judit, Czira Zsolt, Hollós Ivánné, Kaposi Tamásné, Kerékgyártó Lászlóné, Kozmáné Török Mária, Körmendi Sándorné, Marchut Anna, Nagyné-Péntek Ilona, Petukov Gergely, Rauch Henrietta, Szilágyi Andrea, Szajkovicsné Szabó Anna, és Zatureczky István, (OKI/OEK). Lugassy Magdolna, Balázs István, Végh Mária, Garamvölgyi Veronika (SOTE). Ezt azért teszem, mert tőlük érdemes példát venni a közegészségügy szolgálatában álló kollégáknak és egyébként az intézeti Évkönyvekben nevük ritkán kerül feltüntetésre.
A SOTE német fakultásain az orvosi parazitológiát és virológiát németül oktattam. Az ELTE Természettudományi Karán Prof. Rusvai Miklós együttműködésével megindult a „Humán virológia” című posztgraduális és választható kreditpontos tárgy, ami a bolognai oktatási rendszerre való áttérés után már a biológusok és a szakmikrobiológusok tananyagában szigorlati tárgyat képez. Sikeres oktatói munkámért 2000-ben a SOTE egyetemi magántanárnak választott. Az ELTE TTK pedig lehetővé tette, hogy 1997-ben habilitáljak, illetve Doktori iskolájának alapító tagja lehessek. 2003-ban a Szent István Egyetem az Állatorvos-tudományi Fakultás Járványtani és Mikrobiológiai Intézetébe címzetes egyetemi tanárrá nevezett ki. Munkám során számos elismerésben részesültem. A már említett Manninger Emlékérem (1994.) mellett Nívódíj az Állatorvosi Járványtan könyv lektorálásáért (1998.); Pro Sanitate Emlékérem (2001.), Fodor József Emlékérem, Népegészségügyért Emlékplakett és Főigazgatói Elismerés (2003.), a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje (2005.) és legutóbb a Takátsy Gyula díj (2006.). Őszinte köszönettel tartozom mindenkinek, aki ezeket a kitüntetéseket javasolta és adományozta. 2005-ben volt a Bakács Tibor és Farkas Elek által szerkesztett „Orvosi virológia” című kézikönyv megjelenésének 40. évfordulója. Ez volt az alkalom, hogy megszerkesszem (és a Bagdi Károly által irányított Convention Budapest Kft. segítségével kinyomtassam) az „Orvosi Molekuláris Virológia” című kézikönyvet. Sajnos a kapkodás rossz tanácsadó, csak hétvégén és éjszakánként tudtam az anyaggal foglalkozni. Azért, hogy ne alakuljon ki konfliktus a szakemberek között, a szerzők kiválasztásának az volt a szempontja, hogy az illető virológiai laboratóriumban dolgozzék és még nem vett részt egyetemi tankönyv-fejezet írásában. Ez volt nyugdíjaztatásom előtt, a BSL 3-4 laboratórium korszerűsítésén kívül, az utolsó szakmai tevékenységem.
1986 óta Budapest XIII. kerületben lakunk, ahol 2002-ben díszpolgárává választottak. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki reám szavazott, valamint Tóth József polgármester úrnak, hogy érdemesnek tartottak a kerületben lakó művészek, oktatók, orvosok, papok, politikusok stb. sorába emelni. Remélem, hogy négy gyermekem és jelenleg még csak négy unokám is emlékezni fognak nagyapjukra, mint ahogy én is tisztelettel adózóm szüleimnek, nagy és dédszüleimnek. Horváth Éva feleségemnek pedig köszönettel, hogy mindezt kibírta és az otthoni terhek zömét vállamról levette. Három fiam és egy leányom van. Legidősebb fiam dr. Berencsi György IV. szintén orvos lett, és első munkahelye az OKI/OEK Parazitológiai osztálya volt. Később, főleg anyagi okokból éveken át orvoslátogatóként dolgozott, majd magáncéget alapított. Zoltán fiam biztonságtechnikával foglalkozik, Márton biológus-számítástechnikus diplomát szerzett leányom, Klára pedig orvostanhallgató. Jelenleg négy unokám van. Virág másodikos, Boglárka óvodás, Bendegúz második születésnapját ünnepli a kézirat leadása napján, Henrietta pedig még egyéves sincs. Remélem felnőtt korukban „jó emberek” lesznek…
