In memoriam Prof. Dr. Berencsi György
Tisztelt Gyászoló Család, Barátok, Ismerősök, Kollegák! Nagyon nehéz most megszólalni, nagyon nehéz kifejezni a veszteséget, a búcsúzás, elválás fájdalmát, amit érzünk. „Eltékozolt csoda a létezés, Múlik, mire értjük, nem éltünk vele” (Dr Kosán Ildikó kortárs orvos/költő kollegánk) Valamennyiünket szíven ütött a hír, hogy Berencsi doktor már nincs velünk. Pedig, szinte a legutóbbi napokig dolgozott, nyilatkozott, e-mail-ezett, éreztük jelenlétét, segítségét, követte a naponta felbukkanó új szakmai eseményeket. Persze, tudtuk, hogy nagyon beteg, de azt is, hogy nem törődik bele a helyzetbe. Láttuk erőfeszítését, heroikus küzdelmét az újabb és újabb szövődményekkel és reménykedtünk, bíztunk egy kedvező fordulatban, a javulásban.
S most itt állunk, szomorúan és mégis meghatottan, tisztelegve egy nagy magyar orvos befejezett életműve előtt, aki családapa, aki munkatársunk, barátunk, tanárunk, kedves ismerősünk volt, aki megvalósította Illyés Gyula tanácsát: „Légy hű magadhoz, Olyanokat alkoss, Ne fogja a halál!” Berencsi doktor egy 13. századig visszavezethető nemesi családba született 1941-ben, egy orvosdinasztia tagjaként. Kiváló képességeket, adottságokat, tehetséget, szorgalmat örökölt; érdeklődésre, nyitottságra, kitartásra, teherbírásra nevelték. Otthon tanulta, tapasztalta meg a családi összetartozás erejét, fontosságát, az orvosi hivatás szépségét és tiszteletét és a szakma szeretetét. Aki az OEK évkönyve számára 2006-ban készített önéletrajzi írását elolvassa, megérzi, milyen döntő és egész életre meghatározó volt számára a családi indíttatás, a szülők, nagyszülők példája, kemény helytállása a háború zűrzavarában. Büszke volt nagyapjára, az első Berencsi Györgyre, akinek diplomáját Hőgyes Endre írta alá, aki a századfordulón a Budai Várnegyed orvosa volt és aki 3300 szülést vezetett. Büszke volt édesapjára, a második Berencsi Györgyre, aki az első „kormányzó gyűrűs” orvos volt, akit Johan Béla hívott meg tisztiorvosnak és aki 2 évtizeden át a Szegedi Egyetem Közegészségtani Intézetét vezette. „A II. Világháború megváltoztatta a mi életünket is. Házunkat a Várnegyedben lebombázták, ezért a 4. a születésnapomat már Püspökladányban ünnepeltük” – írta. Általános és középiskoláit is Püspökladányban végezte. 1959-ben érettségizett, majd a Debreceni Orvostudományi Egyetemen diplomázott 1965-ben. Egyetemi tanulmányai alatt az Orvosi Biokémiai Intézetben demonstrátor volt és az RNS nukleotid-sorrend vizsgálatokban vett részt.
Az egyetem elvégzése után a Hajdú-Bihar megyei KÖJÁL vadonatúj vírus laboratóriumában kezdte meg orvosi pályafutását Madár János és Koller Miklós irányításával, majd 1968-ban az Országos Közegészségügyi Intézet Vírus osztályára került, az influenza és az enterovírus laboratóriumba. 1973-ban ösztöndíjasként kijutott a Heidelbergi Német Rákkutató Központ Víruskutató osztályára. Itt Gerhard Sauer munkatársa lett és elmélyítette ismereteit a polyomavírusokkal kapcsolatban. Hazatérése után, 1974 novemberétől a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Mikrobiológiai Intézetében, Nász István egyetemi tanár munkatársaként adenovírus DNS modellen a génmanipuláció módszertani alapjainak kidolgozásával foglalkoztak. Bár egykori munkatársai ma már szinte kivétel nélkül külföldön tevékenykednek, kapcsolatuk nem szakadt meg. Kutatómunkája során gyümölcsöző együttműködést alakított ki a moszkvai Ivanovszkij Víruskutató Intézet, a Kievi Zabolotnij Intézet, valamint a Berlin-Buchban működő Molekuláris Biológiai Intézet virológusaival. Továbbra is szoros munkakapcsolatot ápolt a heidelbergi Német Rákkutató Központ víruskutató intézet, a SOTE Mikrobiológiai Intézet és az MTA-SOTE közös kutatási szervezet kutatóival. 1988-ban kinevezték az OKI a vírusosztály vezetőjévé, majd 1998-tól az OEK Virológiai Főosztályának vezetője lett. Ő irányította a virológiai munkát, kutatást; és az osztály keretén belül működő WHO nemzeti enterovírus-referencialaboratóriumot. Ő volt a motorja annak a „Magyarország fertőző betegségekkel szembeni járványügyi biztonságának megőrzése és fejlesztése” PHARE pályázatnak, melynek keretében modernizálták az ÁNTSZ mikrobiológiai laboratóriumait és megvalósult az OEK-ben az ország 4-es szintű biztonsági laboratóriuma, melynek első vezetője Ő volt. Tudományos kutatómunkája mellett arra is volt energiája, hogy aktívan közreműködjön hét magyarországi nemzetközi kongresszus szervezésében. Mintegy 130 magyar, angol, orosz, német és ukrán nyelven megjelent közleményben társszerző.
Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el: Manninger emlékérem (1994) Pro Sanitate emlékérem (2001) Fodor József Emlékérem (2003) és Népegészségügyért Emlékplakett Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt (2005) Takátsy-díj (2006) Szendei Ádám Emlékérem (2010) Nemzetközi elismerést kapott Magyarország polio-vírus mentesítésében vállalt szerepéért (WHO Európai Irodájából 2002) Fantasztikus átfogó, és a részleteket is precízen ismerő tudása rendkívül szerény, ismereteit másokkal boldogan megosztó viselkedéssel párosult. S talán a legtöbb örömöt és sikert az oktatásban, a szereplésekben is ez hozta el számára, úgy tudott új és elvont tudományos ismereteket hétköznapi nyelven „elmesélni”, hogy a hallgatót lelkesedése, szakmaszeretete magával ragadta. Támogatta, kapcsolatait felhasználva juttatta ki fiatal kollégáit tanulni, „megszórta a világot tanítványaival” már akkor, amikor ez még nagy nehézségekbe ütközött; s azoknak, akiktől ő tanult, hálásan állított emléket: Johan Béla, Dömök professzor, Farkas Elek tiszteletének megteremtésén sokat fáradozott. Páratlan szellemi képességekkel rendelkező, kritikusan gondolkozó, kollégáival őszinte, munkában fegyelmezett, szorgalmas, megbízható barátaival kapcsolatait ápoló, kedves ember volt. Egyéniség. A legnagyobb hidegben sem hordott kabátot – már gyerekkorában megedződött, nem fázott. Irodájában a rengeteg irat, feljegyzés között az aktuálisan keresettet biztos kézzel vette elő – remek memóriája volt. Szerteágazó ismeretei és szárnyaló fantáziája révén sziporkáztak a szakmai ötletei, s a megvalósításuk terén is alig ismert lehetetlent. „A felfedezés öröme minden bizonnyal a legfelemelőbb, amelyet ember érezhet” (Claude Bernard)
Segítőkészsége is határtalan volt: a hozzá fordulónak minden szakmai, orvosi és magánjellegű gondját megpróbálta megoldani. Átérezte a gyermeknevelés problémáit is, hiszen neki is négy gyermeke és hét unokája született. Családja biztos és igen meghatározó, fontos hátteret jelentett számára; akikért felelősséget érzett, akikről bizalmas körben mesélt és akik a legszorosabb, legmélyebb értelmében „hozzátartoztak”. Mindhárom fiára és Klára lányára nagyon büszke volt, fontosak voltak számára, nagyon szerette a gyerekeit. Ritka ünnepi alkalmakon, rendezvényeken a feleségével jelent meg, s az utóbbi időben többször előfordult, hogy előadását az unokái fényképeivel fejezte be, kedvesen bemutatva, megnevezve őket a hallgatóságnak. Öröm volt számára a munka, szeretett bejárni az intézetbe, oktatni és szerette azokat az embereket, kollegákat is, akikkel dolgozott. Mi is tiszteltük, szerettük, hallgattunk rá. Hiányozni fog, eredményeit megbecsüljük, szeretettel megőrizzük. „Az emlékezéshez nem emlék, hanem szeretet kell, s akit szeretünk, Azt nem felejtjük el.” (William Shakespeare) Az első és második mellett, méltó utódként, a harmadik, a virológus Prof. Dr. Berencsi György is nyugodjék békében.
Dr. Melles Márta főigazgató főorvos Országos Epidemiológiai Központ
Budapest, 2013. május 14.
