Zsolt 107,23-43; Zsid 13,5b; 5Móz 31,8 Új év, de ugyanaz a kegyelem „A kik hajókon tengerre szállnak, és a nagy vizeken kalmárkodnak, Azok látták az Úrnak dolgait, és az ő csodáit a mélységben. Szólott ugyanis és szélvészt támaszta, a mely felduzzasztá a habokat. Az égig emelkedének, a fenékig sülyedének; lelkök elolvada az ínségben. Szédülének és tántorgának, mint a részeg, és minden bölcsességöknek esze vész vala. De az Úrhoz kiáltának az ő szorultságukban, és sanyarúságukból kivezeté őket. Megállítá a szélvészt, hogy csillapodjék, és megcsendesedtek a habok. És örülének, hogy lecsillapodtak vala, és vezérlé őket az ő kívánságuknak partjára. Adjanak hálát az Úrnak az ő kegyelméért, és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért! És magasztalják fel őt a népnek gyülekezetében, és dicsérjék őt a vének ülésében! Folyóvizeket tett vala pusztává, és vízforrásokat szárazzá; Gyümölcstermő földet meddő földdé, a rajta lakó népnek gonoszsága miatt. Pusztaságot tett vala álló tavakká, és kiaszott földet vízforrásokká. És telepített oda éhezőket, hogy lakó-városokat építsenek. És mezőket vetének be és szőlőket plántálának, hogy hasznos gyümölcsöt szerezzenek. És megáldá őket és igen megszaporodának, és barmaikat sem kevesbítette meg. De megkevesedtek és meggörnyedtek vala ínség, nyomorúság és keserűség miatt. Gyalázatot zúdított a fejedelmekre, és bujdostatta őket út nélkül való kietlenben. De felemelé a nyomorultat az ínségből, és hasonlóvá tette a nemzetségeket a juhnyájhoz. Látják az igazak és örvendeznek, és minden gonoszság megtartóztatja az ő száját. A ki bölcs, az eszébe veszi ezeket, és meggondolják az Úrnak kegyelmességét. „…mert Ő mondotta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled” „Az Úr, ő az, a ki előtted megy, ő lesz te veled; el nem marad tőled, sem el nem, hágy: ne félj, és ne rettegj!” Bevezetés: Vasárnap a zsoltár első huszonhárom versével foglalkoztunk. A kegyelem hatszor fordul elő az egész zsoltárban, ennek megfelelően hat szakaszra lehet osztani. Négy képet használ az Ige, hogy honnan mentette ki az Úr az embereket. Most az utolsó, a negyedik képpel, a viharral foglalkoznánk, ami az ötödik szakaszban van leírva. Azután megnézzük a befejező, hatodik szakaszt, a tanulságok levonásával. Két szempontból szeretnék ezekről az igékről is szólni. Először a kegyelem sorozat részeként, másodszor mert itt állunk az év kezdetén. Újévkor mindnyájan keressük, hogy mi Istennek az üzenete számunkra erre az évre vagy életünk következő idejére, ami még előttünk van. Nem egyszerű dolog elmondani, amit úgy gondolok, hogy Isten helyezett a szívemre, mert jobban szerettem volna nem ilyen dolgokról beszélni. Év elején szeretünk olyan igékkel foglalkozni, amik bíztatnak minket. „…Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled […] Az Úr, ő az, a ki előtted megy, ő lesz te veled; el nem marad tőled, sem el nem, hágy: ne félj, és ne rettegj” (Zsid 13,5; 5Móz 31,8). Ez az ige áll - erre is, amiről ma szó lesz. Tulajdonképpen erről van szó, hogy velünk lesz az Úr, nem kell félnünk sem a viharok között, sem olyan körülményekben, amit a zsoltár befejező részében olvastunk. 1.) Vihar a tengeren (23-32. vers) Nézzük meg a tengeri vihar képet: „A kik hajókon tengerre szállnak, és a nagy vizeken kalmárkodnak, Azok látták az Úrnak dolgait, és az ő csodáit a mélységben. Szólott ugyanis és szélvészt támaszta, a mely felduzzasztá a habokat. Az égig emelkedének, a fenékig
sülyedének; lelkök elolvada az inségben. Szédülének és tántorgának, mint a részeg, és minden bölcsességöknek esze vész vala” (23-27 vers). Az Úrhoz kiáltottak, és kiszabadította őket. (1) Az életünk hasonló egy tengeri utazáshoz, még a világban, az irodalomban is szokták ezt a hasonlatot hozni. Az életünkben úgy, mint a tengeren, vannak csendes, szép, napfényes napok, de vannak hullámzások, viharok, nehézségek, próbák is. Ahogy a tengeren hirtelen szokott lecsapni a szélvész, az életünk mindennapjaiban is hirtelen törnek ki a viharok. Van egy régi ének: „Légy éber reggel, bár felhőtlen égbolt, vihartalan csendes napot ígér. Kelhet vihar szívedben, mely a vándort lesújtja, míg honába ér.” Úgy folytatódik, hogy legyünk éberek délben is, és este is, és így végződik: „Légy éber, napod bármerre fordul, mert szüntelen vigyáz az ellen is, a szentek szentjét elfoglalja orvul.” Azt a szentek szentjét, ami a mennyben van, nem tudja elfoglalni. A szívünkben lévő szentek szentjét, ahol az Úr lakik, azt nagyon meg tudja zavarni, egy pillanat alatt. Egy nap indulhat csendesen, és vihar támad. Indulhat viharosan, és a nap végére lecsendesedik. Ezek a viharok bekövetkezhetnek meggondolatlan magatartásunk, vétkek, amit elkövetünk, vagy mások vétke, meggondolatlan magatartása miatt is. (2) Sötét viharos napjaink lehetnek. A zsoltárban egy olyan viharról olvastunk, amit az Úr támasztott: „Szólott ugyanis, és szélvészt támaszta…” (25. vers). Ezt nevezzük próbának, amikor az Úr támaszt vihart, és megpróbálja az életünket. Azt mondja az Ige: „Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, amikor különféle kísértésekbe estek. Tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbáltatása kitartást szerez” (Jak 1,2-3). Isten azért ad próbát, mert jó dolgot akar kihozni belőle. „Azok látták az Úrnak dolgait, és az Ő csodáit a mélységben” (24. vers), akik átmentek ezeken a próbákon, viharokon, amiket az Úr támasztott. Amikor jön egy ilyen próba, vihar, bizony akkor úgy van, ahogyan olvastuk, hogy: szédelgünk, tántorgunk, elvész a bölcsességünk, azt sem tudjuk, hol vagyunk. Hol égig emelkedünk, hol a fenékig süllyedünk, nem tudjuk, mit tegyünk, odavan a bölcsességünk. Úgy fogunk cselekedni, ami igazán a szívünkben van, ameddig eljutottunk az Úr ismeretében, vagy érettségben. Ezért jó a vihar, mert rámutat arra, hogy hol tartunk. Gondolhatunk sokat magunkról, de a próbák lelepleznek. Lehetnek ínségek, amiben a lelkünk is elolvad (26-27. vers). Jó is, hogy elolvad, úgyis halálba kellene adni. Biztat, hogy bízzunk Istenben, mert Ő velünk lesz. Nem hagy el, nem marad el tőlünk, Ő maga jár velünk (5Móz 31,6). Kivezet minket, ahogy olvastuk: „De az Úrhoz kiáltának az ő szorultságukban, és sanyarúságukból kivezeté őket” (28. vers). Az Úr szeret bennünket, mert kegyelmes hozzánk. Erre számíthatunk, akármilyen viharok is jönnek az életünkben. Meglátjuk az Úrnak a hatalmas dolgait, csodáit is (31. vers). Amikor az Úr Jézus a földön járt, akkor is támadt vihar, mikor a tanítványokat elindította, menjenek át a túlsó partra. Egyik alkalommal felment a hegyre, imádkozott, és nagy vihar támadt, amikor a tanítványok hajója a tenger közepén járt (Mt 14,23-24). Másik alkalommal velük volt az Úr, csak aludt: „Azután monda nékik azon a napon, a mint este lőn: Menjünk át a túlsó partra. Elbocsátván azért a sokaságot, elvivék őt, úgy a mint a hajóban vala; de más hajók is valának vele. Akkor nagy szélvihar támada, a hullámok pedig becsapnak vala a hajóba, annyira, hogy már-már megtelék. Ő pedig a hajó hátulsó részében a fejaljon aluszik vala. És fölkelték őt és mondának néki: Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk? És felkelvén megdorgálá a szelet, és monda a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lőn nagy csendesség. És monda nékik: Miért vagytok ily félénkek? Hogy van, hogy nincsen hitetek? És megfélemlének nagy félelemmel, és ezt mondják vala egymásnak: Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?” (Mk 4,35-41). Ez van a mi életünkben is. Az Úr velünk van. Néha úgy vagyunk, mint a tanítványok mondták: „…Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk?” (Mk 4,38). Ő törődik velünk, ha alszik is. Aludt, mert ember is volt, és elfáradt. Isten soha nem alszik: „… nem szunnyad el a te őriződ” (Zsolt 121,3). Amikor felállt és a szelet megdorgálta, nagy csend lett. Így van az
életünk viharaiban is. Tántorgunk, mint a részegek, elolvad a szívünk, a lelkünk, nem tudjuk mi lesz, de Hozzá kiáltunk. Kiáltsunk Hozzá, akkor szól, és csend lesz! Csodálkozunk, ki is hát Ő, jobban megismerjük; ezért jók a viharok. Megértjük, hogy mindennek parancsol: a szeleknek, tengernek, embereknek, minden fajta természeti jelenségnek, még a háborgó szívünknek is. Szól, és akkor minden elcsendesedik. 2.) „… az égnek négy szele háborút támaszt a nagy tengeren” (Dán 7,2) (1) Nyugtalanság lesz a népek tengerén. Szeretnék egy másik viharról is szólni. „Szóla Dániel, és monda: Látám az én látásomban éjszaka, és íme, az égnek négy szele háborút támaszta a nagy tengeren” (Dán 7,2). Háború a szél miatt a tengeren, ez a vihar. Az égnek a négy szele olyan, mint amit itt olvastunk: az égből, Istentől jött a parancs, hogy legyen háború a tengeren. A tenger a Bibliában mindig a népeket jelenti, szemben Izráellel, aki a szárazföld. Az, hogy háborút támasztott a szél a nagy tengeren, ez azt jelenti, hogy nyugtalanság, háborgás lesz a népek között. A mai napon kezdődő évvel is közelebb kerülünk ennek a próféciának a beteljesedéséhez. Az Úr Jézus is mondta, hogy vihar, háborúság lesz a népek között mindenfelé (Mt 24,6). Ennek a hullámai el fognak érni minket is. Nem tudjuk kihúzni magunkat belőle. Ha tovább olvassuk, látjuk mi lett a vihar következménye. A háborgó tengerből sorba jöttek fel a vadállatok. Megtudta, hogy ezek világbirodalmakat jelentenek. Az utolsó nagy világbirodalom, olyan állathoz hasonlít, ami rettenetes, iszonyatos, nem is tudta leírni (Dán 4,3-12), hasonlatot sem tudott hozni, hogy milyen. Most van kialakulóban ez a világbirodalom. Ez azzal jár, hogy előtte a népek tengere nyugtalankodni, hullámzani, háborogni kezd, így fog kiemelkedni belőle ez a birodalom is. „És lesznek jelek a napban, holdban és a csillagokban; és a földön a pogányok szorongása a kétség miatt, mikor a tenger és a hab zúgni fog, Mikor az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, a mik a föld kerekségére következnek; mert az egek erősségei megrendülnek” (Lk 21,25-26). Erről beszélt az Úr Jézus is, hogy a tenger és a hab zúgni fog. Világos, hogy erről van szó. Szoronganak a pogányok, elhalnak az emberek a félelem miatt, mi következik erre a földkerekségre. Ennek a jelei lesznek a napban, a holdban és a csillagokban. A hold elsősorban a zsidó népnek jel. Az ünnepeket, a hónapokat a hold változásaihoz igazították mindig. A nap a pogányoknak, a csillagok a hívőknek jel. Erről beszél Pál apostol: „…kik között fényletek, mint csillagok e világon” (Fil 2,15). Két héttel ezelőtt voltam Erdélyben. Szabó Zoli testvér beszámolt arról, hogy múlt év december elsején Izráelben volt. Találkoztak Lance Lambert testvérrel, aki azt a könyvet írta, hogy: A páratlan Izráel. Jóval nyolcvan feletti, idős, hívő, zsidó testvér. Többek között arról beszélgettek, hogy a Páska-ünnep tavasszal van, a mi húsvéti ünnepünknek párhuzamos ünnepe. A Páska első napja telihold lesz, most az idén 2014-ben is, meg jövőre, 2015-ben is. Nem mindig az, de most az lesz. Különös módon az őszi nagy ünnep, a Sátoros ünnep első napja is teliholdra esik, ez sem szokott így lenni. Két évben is egymás után, sőt, a tavaszi, és az őszi ünnep első napja is teliholdra esik, ez nagyon ritka. Ezenkívül, van még egy különös dolog. Közben a 2014 évi őszi ünnep, és a 2015 tavaszi ünnep között lesz egy napfogyatkozás is. Kimutatták, hogy ez rendkívül ritka, összesen hét esetben fordult elő az Úr Jézus óta. Az első akkor volt, amikor az Úr Jézus meghalt. Akkor is így esett, visszamenőleg ki tudták számolni. A napfogyatkozás akkor volt, amikor meghalt az Úr Jézus Krisztus. Egy másik ilyen eset akkor volt, amikor 1492-1493-ban Spanyolországból kiűzték az összes zsidót. 24 óra alatt el kellett mindent hagyni, egy bőröndben elvitték, amit tudtak. Földjüket, házukat, kereskedésüket, kincseiket, mind ott kellett hagyni. Rettenetesebb volt talán, mint a hitleri üldözés. Ilyen volt 1948-ban, amikor megalakult Izráel állama. Ilyen volt 1967-ben, amikor elfoglalták Jeruzsálemet, és most lesz ilyen.
Kérdezték a testvérek, hogy mi várható. A zsidó nép életére mindig súlyos hatással volt a hold. És ott a napfogyatkozás is, ami a pogányoknak szól. A testvér mondott néhány dolgot, ezt most nem akarom részletezni. Ahogyan én látom az Igében, úgy gondolom, ez várható, amit felolvastunk: a tenger és a hab zúgni fog. Izráelt megrengeti, de a népeket is érinti. Ki kell jönni a nagy világbirodalomnak a hullámzó népek tengeréből. „Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről; meglássátok, hogy meg ne rémüljetek; mert mindezeknek meg kell lenniök. De még ez nem itt a vég. Mert nemzet támad nemzet ellen, és ország ország ellen; és lésznek éhségek, és döghalálok, és földindulások mindenfelé” (Mt 24,6-7). Bár tudjuk, hogy szó szerint ez a nagy nyomorúság idejére vonatkozik, nem arra az időre, amíg itt van a Gyülekezet. Mivel közeledik ez az idő, egyre nagyobb lesz a nyugtalanság, a népek között a zúgás és a felfordulás. Készül a vihar, mert amikor a vihar kitör, nem sokkal utána fel fog állni az antikrisztusi birodalom. Kijön az a rettenetes vadállat a népek tengeréből. Amikor ez a vihar kitör, vagy készülődik, bennünket is érinteni fog. (2) „… az égnek négy szele háborút támaszta a nagy tengeren” (Dán 7,2), vagyis Isten akarja ezt. Nagyon különös dolog, hogy a szél miatt korbácsolódik fel a tenger. A szél nem látszik. A szél, mozgó levegő, nem látható, és gyakran nem is tulajdonítunk neki nagy jelentőséget a hatalmas víztömeggel szemben. Mégis a szél mozgatja és korbácsolja fel a hatalmas tengereket és a víztömeget. Isten nem látszik, mégis Istentől indul ki, az égnek a négy szele támasztja ezt a vihart. Eljött az idő, és Isten akarja, hogy beteljesedjenek a próféciák. Isten akarja azt, amit a Dániel könyve hetedik részében olvasunk. Ennek is végeredményben áldott következménye lesz, csak még előbb be kell következnie. Ahogy a zsoltárból olvastuk, hogy majd egyszer Isten szól, és lecsendesíti a vihart, mikor elérte a célját, és kikötünk a kívánt parton (30. vers). Ami történik, arról néhány igeverset olvasok el: „Nézém, míg királyi székek tétetének, és az öreg korú leüle…” (Dán 7,9). Ez Istenre, az Atyára vonatkozik, míg a továbbiakban látjuk, hogy: „Tűzfolyam foly és jő vala ki az ő színe felől; ezerszer ezeren szolgálának néki […] Látám éjszakai látásokban, és ímé az égnek felhőiben mint valami emberfia jőve, és méne az öreg korúhoz, és eleibe vivék őt. És ada néki hatalmat, dicsőséget, és országot, és minden nép, és nemzet, és nyelv néki szolgála” (Dán 7,10.13-14). Ez az, amiről ír az Ige, hogy: „Annakokáért az Isten is felmagasztalá őt, és ajándékoza néki oly nevet, a mely minden név fölött való; Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké” (Fil 2,9-10). Először be kell következni az antikrisztusi kornak. „Mígnem eljöve az öreg korú, és az ítélet adaték a magasságos egek szenteinek; és az idő eljöve, és elvevék az országot a szentek” (Dán 7,22). Ezt a földet, amit eddig a Sátán bitorolt, el fogják venni tőle. Mi után? Amikor az antikrisztusi kornak vége lesz. El fogják venni tőle, és a magasságos egek szentjeinek adatik. „Az ország pedig és a hatalom, és az egész ég alatt levő országok nagysága átadatik a magasságos egek szentei népének; az ő országa örökkévaló ország, és minden hatalmasság néki szolgál, és engedelmeskedik” (Dán 7,27). Ez lesz a vége, a csend. Az ezeréves királyságban nem lesz háború, békebirodalom lesz (Jel 20,6). A magasságos Isten, Jézus Krisztus lesz az Úr, és az Ő népe, de meg kell, hogy előzze ez a vihar. (3) Vigasztaló tudni, mi lesz a vihar végén. Számunkra biztató, hogy az Úr támasztja ezt a szelet, és ha az Úr szól, akkor vége lesz. Az Ő kezében van minden. Bárhogyan is hat, érint ez bennünket, egyben bízhatunk, az Úr velünk lesz, nem hagy el. Előttünk megy, és a hátunk mögött is. Körbezár bennünket, és amikor kiáltunk, megszabadít. Ezért mondja, hogy imádkozzunk a felsőbb hatalmasságokért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk (1Tim 2,1-2), istenfélelemmel és tisztességgel. Ebben az évben ne felejtsük ezt el, de a következőkben sem! Nem mindegy, hogyan érint bennünket, vagy hogyan sodornak el, vagy szigetelnek el, mennyire tudnak elszigetelni ettől a sok háborgástól, ami a világra következik. Nem tudom, hogy ebben az évben ebből a háborúságból, viharból mennyi valósul meg. Nem
tudom, de bármilyen vihart is támaszt Úr, ne féljünk, kiáltsunk Hozzá, és Ő megszabadít! Megállítja a szélvészt, átvezet a túlsó partra, ahová kívánkozunk. Még egy viharról hadd emlékezzek meg, ami szintén várható, és kapcsolatban van ezzel a népeket érintő viharral, háborúsággal. Elolvasom: „Hogy többé ne legyünk gyermekek, kiket ide s tova hány a hab, és hajt a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által” (Ef 4,14). Ravaszság, csalárdság, megtévesztés által, ami ugyanaz, mint, amit olvasunk, hogy: „Félek azonban, hogy a miként a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, akként a ti gondolataitok is megrontatnak, és eltávolodnak a Krisztus iránt való egyenességtől” (2Kor 11,3). Az utolsó időkben meglesz a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét (2Tim 3,5). Idegen szél, ami nem az Úrtól jön, „…a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által” (Ef 4,14). Várható az utolsó időkkel kapcsolatosan, hogy nagyon különböző tanítások jönnek a keresztyénségben, a hívő emberek között. Nagyon hasonlít az igazi tanításhoz, különben nem zavarna meg. Jézusról beszél, csak az a Jézus más; a Szent Szellemről szól, de más szellem; evangéliumról, de más evangélium. Nézzük meg, ami az országunkban történt most karácsonykor például. Alig-alig hangzott az evangélium, legalábbis a média annak adott teret, hogy kik vannak szükségben, kiknek kell segíteni, milyen akciók vannak, gyűjtsünk a szegényeknek. Hol van Jézus Krisztus, aki azért született erre a földre, hogy megmentse a bűnösöket? Erre volna igazán szükség! Nem mondom, hogy a szegényeken segíteni semmi, de a karácsony nem azért van, hogy az emberi szegénységen, nyomorúságon segítsünk Jézus nevében. Ismerjük a karizmatikus mozgalmat, mennyire hasonlít, a megtévesztésig hasonlít az igazi evangéliumhoz. Ki tudja, hogy még mi jön, de lehet olyan idő, ahogy olvastuk: „…tántorgának, mint a részeg, és minden bölcsességöknek esze vész…” (27. vers). Annyira hasonlít valami az igazihoz, de nem az. Ki veszi észre, hogy ne hajtsa a tanításnak akármi szele? Azért beszél erről az előző versekben: „És Ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangyélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul: A szentek tökéletesbbítése czéljából szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére: Míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére: Hogy többé ne legyünk gyermekek…” (Ef 4,11-14). Csak így tudjuk kivédeni ezeket az idegen szeleket, ha érettek vagyunk. Isten ehhez mindent megadott, amíg még csendes minden. Érdekes, van egy ilyen ének, hogy most még csendes minden. Harminc-negyven évvel ezelőtt már az egyik testvér írja, hogy nem csendes minden. Valóban már száz évvel ezelőtt elkezdődött. Az első világháború 1914-ben, éppen száz évvel ezelőtt tört ki. Már akkor elkezdődtek ezek a viharok, és azóta nem telt el egy nap sem, hogy ne lett volna háború. Már nem csendes minden, és ez fokozódik. Minket most még nem érint, de most ragadjuk meg az alkalmat. Szabó Zoli testvér is elmondta, hogy volt a munkahelyén egy olyan időszak, amikor azt mondta a főnök, hogy túlórázni kell, mert nagyon sok a munka, de csak egy ideig fog tartani. Zoli testvér is túlórázott, fáradt volt, igyekezett, nem nagyon volt ideje Igét sem olvasni. Eltelt két hét, de nem baj, utána minden nagyon jó lesz. Két hét után azt mondták, még egy hónap. Azután még egy hónap, még két hónap, már egy félév eltelt. Mi lesz itt, ezután soha nem olvasok Igét? Akkor eszébe jutott, amit mi is beszéltünk, hogy abban az időben, amikor a Bibliát írták, rabszolgák voltak. Ők nem nyolc, nem tizenkettő, nem tizenhat, hanem huszonnégy órát dolgoztak. Mindig rendelkezésre kellett állniuk. Azt a kis időt, ami van, azt ragadjuk meg, hogy épüljünk, és ismerjük meg az Urat. Erről is volt szó, hogy jönnek az alkalmatlan idők, amikor tényleg nem lehet, ezért most kell fegyvereket felvenni, gyakorolni, gyakorlatozni, mert amikor élesben történik, már késő. Nem fogjuk a szeleket felismerni, tántorgunk, mint a részeg, nem leszünk józanok, csak ha érettek vagyunk. „Mi azonban, a kik nappaliak vagyunk, legyünk éberek…” (1Thessz 5,8), legyünk józanok, „Mert a kik alusznak,
éjjel alusznak; és a kik részegek, éjjel részegednek meg” (1Thessz 5,7). Ilyen vihar is várható, de nem győzöm hangsúlyozni, azt mondta az Úr, hogy kiáltsunk, és a minden kegyelemnek Istene (1Pt 5,10) nem fog elhagyni bennünket. Velünk van, körül vesz, megőriz, szól, és majd elcsendesedik a vihar. Ennyit a viharról. 3.) Befejezés és tanulságok (33-43. vers) Most hadd szóljak ennek a zsoltárnak a befejező részéről. Különös, amit itt olvasunk, ha többször elolvassuk, akkor is mindig különös. „Folyóvizeket tett vala pusztává, és vízforrásokat szárazzá; Gyümölcstermő földet meddő földdé, a rajta lakó népnek gonoszsága miatt” (33-34. vers). Valami jó, gyümölcstermő, vízforrás volt, semmivé tette Isten, és az ellenkezője jött: „Pusztaságot tett vala álló tavakká, és kiaszott földet vízforrásokká. És telepíte oda éhezőket, hogy lakó-városokat építsenek. És mezőket vetének be, és szőlőket plántálának, hogy hasznos gyümölcsöt szerezzenek. És megáldá őket, és igen megszaporodának, és barmaikat nem kevesbítette meg” (35-38. vers). Akkor megint jön egy fordulat: „Látják az igazak és örvendeznek, és minden gonoszság megtartóztatja az ő száját” (42. vers). Egy újabb fordulat: „De megkevesedtek, és meggörnyedtek vala ínség, nyomorúság, és keserűség miatt. Gyalázatot zúdított a fejedelmekre, és bujdostatta őket út nélkül való kietlenben” (39-40. vers). Mint az első kép, amikor a kietlenben, pusztaságban bujdostak. Akkor megint fordul: „De felemelé a nyomorultat az ínségből, és hasonlóvá tette a nemzetségeket a juhnyájhoz. Látják az igazak és örvendeznek, és minden gonoszság megtartóztatja az ő száját (41-42. vers). Levonja a következtetést: „A ki bölcs, az eszébe veszi ezeket, és meggondolják az Úrnak kegyelmességét!” (43. vers). Ebből az Igéből is, és más Igékből is látható, hogy közeledünk a vég, az Antikrisztusi kor, majd a királyság felé. (1) Igen nagy átalakuláson megy keresztül az egész föld, nemcsak szellemileg, hanem fizikailag is, ahogy itt le van írva, szó szerint is. A jó termő vidékek elsivatagosodnak a rajta lakó nép gonoszsága miatt, és a pusztaságokat gyümölcstermővé teszi Isten. Ézsaiás is az ezeréves királyságról szól: „Örvend a puszta és a kietlen hely, örül a pusztaság és virul mint őszike” (Ézs 35,1). Ott is ugyanezeket írja le, pusztaságokban támaszt Isten vízforrásokat. Mire számíthatunk mi itt Európában, a névleges keresztyén világban? Arra számítok, hogy a viruló kerteket pusztává teszi, a rajta lakó nép gonoszsága miatt. Mi ennek a népnek a gonoszsága? Emlékeznek a testvérek, amikor Lót és Noé napjairól volt szó? Már láttuk ott is, hogy óriási gonoszságok voltak. Lót napjaiban ott volt a homoszexualitás. Noé napjaiban „Megbáná azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, és bánkódék az ő szívében […] mivelhogy a föld erőszakoskodással telt meg…” (1Móz 6,6.11). Mégis nem ezeket emeli ki az Ige, hanem azt, hogy nem vettek észre semmit abból, hogy mi következik erre a világra. Mivel voltak elfoglalva? „Ettek, ittak, házasodtak, férjhezmentek mindama napig, a melyen Noé a bárkába beméne […] Hasonlóképen mint a Lót napjaiban is lett; ettek, ittak, vettek, adtak, ültettek, építettek” (Lk 17,27-28), ezzel voltak elfoglalva. Ennek a névleges keresztyénségnek az a bűne, hogy nem törődik Jézus Krisztussal. Törődik a gazdasággal, a kereskedelemmel, a jóléttel, az eszmékkel, mindennel, de Krisztus nem kell. Várható a nagy átalakulásban, hogy a termőföld pusztává lesz. (2) Szellemi síkon is van ennek üzenete, elsősorban nekünk ezt kell figyelembe venni. Azt nem tudjuk, hogy ez mikor valósul meg, lehet, hogy akkor már nem lesz itt a Gyülekezet. Az előszelei már itt lesznek, mert nem egyik napról a másikra megy végbe. A keresztyén világ nagyon sokáig szellemi vízforrás volt. Amikor megromlott az egyház, megújulás jött, a reformáció idején újból szellemi vízforrás lett. Azután az is megromlott, és megint voltak újabb szellemi vízforrások. Lassan oda jutunk, hogy a földön lakó nép nem becsüli, nem kell Krisztus, inkább minden más kell. Karácsonykor sem kell Krisztus. Soha nem kell, más kell! A földön lakó nép gonoszsága miatt egyszer csak Isten elveszi a vízforrást. Elveszi a gyümölcsöket, és adja olyan népnek, aki jobban becsüli. Erről beszélt az Úr Jézus is:
„Annakokáért mondom néktek, hogy elvétetik tőletek az Istennek országa, és oly népnek adatik, a ki megtermi annak gyümölcsét” (Mt 21,43). Itt a zsidó népnek mondta, és félretette őket. A pogányoknak adta, és jött a keresztyénség. Kétezer év után odajutottunk, hogy ők sem becsülik, akkor majd elveszi, és adja más népeknek. Itt, ahol gyümölcsök voltak, ahol a kultúra a keresztyénségre épült fel, a rajta lakó nép gonoszsága miatt semmivé lesz. Majd ahol eddig csak pusztaság volt, ott fog majd felfakadni. A szellemi éhezőket megáldja. Ebből is tanuljunk, becsüljük az Urat és az Ő Igéjét, amíg van. A közelmúltban valamikor említettem Ámos könyvéből ezt az igét: „Ímé, napok jőnek, azt mondja az Úr Isten, és éhséget bocsátok e földre; nem kenyér után való éhséget, sem víz után való szomjúságot, hanem az Úr beszédének hallgatása után. És vándorolni fognak tengertől tengerig és északtól fogva napkeletig. Futkosnak, hogy keressék az Úrnak beszédét, de nem találják meg” (Ám 8,11-12). Futkosnak, keresik, de nincs. Nincs sehol! Nem lesz kijelentés. Nem eleveníti meg a Szent Szellem. Abban az időben, hiába veszik elő azokat a CD-ket és kazettákat, amelyek most szólnak. Feltehetik, hallgathatják, de ha a Szent Szellem nincs ott, nem ért belőle semmit, mert elvette az Úr. Amíg még itt van, addig becsüljük meg! Ezt olvastuk: „A ki bölcs, az eszébe veszi ezeket, és meggondolják az Úrnak kegyelmességét” (43. vers) Isten gyermekeit az Ige bölcseknek mondja, és azok is vagyunk igazán. Vegyük eszünkbe ezeket, és gondoljuk meg azt a kegyelmet, amit az Úr mind a mai napig gyakorolt velünk! (3) Nagyon érdekes a következő szakasz (39-42. vers). Itt megint jön a másik hullám. „De megkevesedtek és meggörnyedtek vala ínség, nyomorúság és keserűség miatt” (39. vers). Először ebből láthatjuk azt, hogy Isten mindent megtehet. Egyik pillanatról a másikra is, bármit megtehet. Azt olvassuk, hogy: „Gyalázatot zúdított a fejedelmekre, és bujdostatta őket út nélkül való kietlenben” (40. vers). Isten gyalázatot zúdíthat bármikor a fejedelmekre, a magasan ülőket megalázhatja. Már csak a mi éltünkben is hány rendszer és birodalom omlott össze egyik napról a másikra! Aki addig magasan volt, most bűnös lett; aki addig üldözött és bűnös volt, azt magasztalta fel. Bármikor megteheti Isten, egyik pillanatról a másikra, hogy megváltoztassa az addig öröknek gondolt állapotokat. Nem lesz mindig hatalmas az, aki hatalmas, de nem tart örökké a nyomorúság sem. Ez nemcsak testi, hanem szellemi területen is így van. Isten mindent megtehet. Másodszor az is látszik ebből, hogy eljön az idő, amikor Isten igazságot fog szolgáltatni. Most sokan mondják, ha van Isten, hogy nézheti el, hogy tűri el azt, ami történik. Most tűr Isten: „…hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek…” (2Pt 3,9). Egyszer eljön az idő, amikor igazságot fog szolgáltatni. Amikor „…Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád” (1Pt 5,5). Harmadszor az, amit itt olvastunk: „Látják az igazak és örvendeznek, és minden gonoszság megtartóztatja az ő száját” (42. vers). Most a leghangosabbak a gonoszok, ezeknek van a legnagyobb szájuk, de akkor befogják, mert látják, amit Isten tett, mert igazságot fog szolgáltatni. Nekünk azt kell látnunk, meggondolnunk, hogy nem érdemünk szerint cselekszik velünk Isten. Senkivel sem az érdeme szerint bánik. Nem azt adja, amit érdemelnénk, mert csak a halált érdemeljük, hanem Isten a kegyelem szerint bánik velünk. Ezért van a 107. zsoltárban hatszor a kegyelem. Az első versben is, az utolsóban is kegyelem van. Meggondoljuk az Úrnak kegyelmességét, ez van az utolsó versben. Az első versben ez van: „Magasztaljátok az Urat, mert jó, örökkévaló, az Ő kegyelme” (Zsolt 107,1). Kegyelmesen bánik velünk, de a kegyelem Krisztushoz van kötve. A kegyelem nem úgy lóg a levegőben, hogy jó, kegyelmesen bánok mindenkivel, mert Isten kegyelmes. Az van megírva: „…a kegyelem […] Jézus Krisztus által lett” (Jn 1,17). Akié Krisztus annak van kegyelem; akinek nem kell Krisztus, soha nem kell, élete végéig sem, és így hal meg, annak nincs kegyelem sem. Elválaszthatatlan Krisztustól a kegyelem. Úgy bánik tehát, velünk Isten, ahogy Krisztushoz
viszonyulunk. Lehetünk gyengék, tévedhetünk, vétkezhetünk. Balgatagok, gyengék és kishitűek lehetünk. Sok hibánk van, és lehet is, de a kérdés az, hogyan viszonyulunk Krisztushoz. Ezért mondja az Ige: „Ha valaki nem szereti Jézus Krisztust, legyen átkozott” (1Kor 16,22). Aki szereti az Urat, mint a kelő Nap, olyan lesz az ő erejében (Bír 5,31), azokkal Isten kegyelme van. „A kegyelem legyen mindazokkal, a kik szeretik a mi Urunk Jézus Krisztust romlatlanságban” (Ef 6,24), vagy el nem múló szeretettel. Ettől függ minden: Hogyan viszonyulunk Krisztushoz? Az tud jól viszonyulni Hozzá, aki alázatos. Megalázkodik, nem fuvalkodik fel, elismeri, igen rossz, bűnös vagyok. Rossz természetem van, ami bármikor előjöhet, de Ő meghalt az én bűneimért is. Az alázatosaknak mindig kegyelmet ad (Jak 4,6). Az alázatos tudja elfogadni a kegyelmet. Csak az alázatos tudja elfogadni, mert aki nem alázatos, annak nem kell a kegyelem. Nem olyan régen történt, hogy valaki börtönben volt. A média sokat foglakozott vele. Kegyelmet kért, és az ország első számú vezetője adott neki, azért szabadult ki a börtönből. A rab, aki kiszabadult, azt mondta: nem kértem kegyelmet, mert nem is vagyok bűnös. Ez az, amikor azt gondolja, hogy igaz, felfuvalkodik, és azt mondja, nekem nem kell a kegyelem. Nekem az jár, hogy engedjenek ki a börtönből. Így van most is az ember, de aki megalázkodik, és kegyelmet kér, az kegyelmet kap. Az alázatosaknak kegyelmet ad (1Pt 5,5). Befejezés: Az utolsó verssel még foglakoznék. Az új fordítás így mondja: „A bölcs jegyezze meg ezeket, és értse meg az Úr kegyelmes tetteit” (43. vers). A Károliban „az Úr kegyelmességét” írja. Ez az egész zsoltárra vonatkozik, úgy gondolom, nem csak erre a befejező szakaszra. Bármilyen nehéz helyzetbe kerülhetünk, ebben az évben vagy a következő időben, ahogy ez a zsoltár írja. Bolyonghatunk kietlen pusztában, mint eltévedt vándor; juthatunk szellemileg börtönbe, lehetünk szellemileg halálos betegek; kerülhetünk akármilyen viharba; Isten megváltoztatja egyik napról a másikra az életkörülményeinket. Ahol eddig gyümölcstermő volt, az pusztaság lesz, vagy fordítva. Hegyek omolhatnak a tenger közepébe, akkor is kiálthatunk a kegyelmes Úrhoz, és Ő meghallgat bennünket. Ha bölcsek vagyunk, vegyük ezt eszünkbe, hogy ilyen kegyelmes az Urunk, és kiáltsunk Hozzá! Azért jött, hogy megtartson bennünket, nem azért, hogy elveszítse az embert. Figyelemre méltó, hogy a bölcs ember miről gondolkodik, vagy miről gondolkodjék. Így olvastuk az utolsó versben, hogy a bölcs, az eszébe veszi ezeket, és meggondolják az Úrnak kegyelmességét. Miről gondolkodik a bölcs ember? Az Úr kegyelméről. Ezért mondtam, hogy ez beletartozik a kegyelem sorozatába. A bölcs ember az Úr kegyelméről gondolkodik, nem az Úr haragjáról. Nem arról, hogy Isten törvényt adott, és mennyire töltöm be, vagy mennyire nem töltöm be. Nem mondom, hogy ezzel egyáltalán nem kell foglakozni, de alapvetően nem ezt kell nekünk meggondolnunk, hanem Krisztust, Akihez a kegyelem kötve van. Nem az Úrnak a fenyítéséről, nem a viharokról, nem a börtönről, nem a halálos betegségről, nem az eltévelyedésről a pusztában, nem a világról, nem a másik emberről kell nekünk gondolkodni. Amit meg kell gondolnunk, az az Úr kegyelmessége. A bölcs ember az Úr kegyelmességét látja meg a viharokban, a börtönben, a halálos betegségben, még abban is, ha eltéved a pusztaságban. Mindegyik esetben azt láttuk, hogy az Úrhoz kell kiáltani. Az Úr kiszabadít belőle, és akkor mi következett? „Adjatok hálát az Úrnak az ő kegyelméért, és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért” (Zsolt 107,21). Mindenben megtalálhatjuk Isten kegyelmét: „Magasztaljátok az Urat, mert jó, örökkévaló, az ő kegyelme” (Zsolt 107,1). Ezzel a bizodalommal induljunk el ebben az évben. Az Úr nem titkolja el tőlünk, hogy lesznek nehézségek, nagy változások. Nem titkolja el, hogy egyéni életünkben is bármikor lesznek viharok. Lehetnek téves tanítások, akármilyen idegen szelek, de arról is biztosít bennünket, hogy velünk van. Mert „Ő mondotta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled
[…] Az Úr, ő az, a ki előtted megy, ő lesz te veled; el nem marad tőled, sem el nem, hágy: ne félj, és ne rettegj!” (Zsid 13,5; 5Móz 31,8). Ámen. Debrecen, 2014. január 1.