XX. századi Magyar Tudósnők
Ács Zsuzsanna orvos, neuroendokrinológus (Budapest, 1937. 03. 21. – Budapest, 1997. 08. 03.) Kutatási területe a kísérletes neuroendokrinológia, és elsősorban az agyalapi mirigy által termelt hormonok hatása és elválasztásának szabályozása volt. Kandidátusi értekezése sikeres megvédése után megbízták a Központi Izotóp-és Hormonlaboratórium vezetésével, és annak tudományos főmunkatársává nevezték ki, majd doktori fokozatának megszerzése után tudományos tanácsadó lett. Élete Ács Zsuzsanna édesapja eltűnt a második világháborúban, édesanyja, Süveg Erzsébet nevelte fel. Középiskolai tanulmányainak befejezése után a Budapesti Orvostudományi Egyetemen tanult tovább, 1961-ben általános orvosi oklevelet szerzett. Első és egyetlen munkahelye a MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézete volt, ahol tudományos pályafutását az ACTH (adrenokortikotrop-hormon) Kutatócsoport tagjaként kezdte meg. Munkássága Kutatási területe a kísérletes neuroendokrinológia, és elsősorban az agyalapi mirigy által termelt hormonok hatása és elválasztásának szabályozása volt. Az ACTH a mellékvesekéreg hormontermelését szabályozó hormon, amelynek szintje az agyalapi mirigy, illetve a mellékvesék betegségei esetén emelkedhet vagy csökkenhet. Az ACTH-t az agyalapi mirigy termeli, a hormon feladata a mellékvesék serkentése, a kortizol és más hormon elválasztásának stimulálása. Ács Zsuzsanna a mellékvese kortikoidszekrécióját vizsgálta altatott és éber állatokban. Vizsgálata során elsőként igazolta, hogy a mellékvese működése visszacsatolással gátolja az ACTH elválasztását. Az ACTHkortizol hormonszabályozási rendszer, illetve a transzkortinreceptor kortikoszteroid hatásának vizsgálatából 1975-ben védte meg kandidátusi értekezését, a növekedésihormon-elválasztás sajátosságainak élettani összefoglalásával 1994-ben szerezte meg az MTA doktora címet. Kandidátusi értekezése sikeres megvédése után megbízták a Központi Izotóp-és Hormonlaboratórium vezetésével, és annak tudományos főmunkatársává nevezték ki, majd doktori fokozatának megszerzése után tudományos tanácsadó lett. Tudományos tevékenysége elismeréseként 1968-tól tagja lett az Endocrine Societynek, és 1992-ben a European Neuroendocrine Association is a tagja közé választotta. Fő művei A transzkortin-receptor kortikoszteroid hatása. Kandidátusi értekezés. Budapest, 1974. Gamma-Aminobutryc Acid Stimulates Pituitary Growth Hormone Secretion in the Neonatal Rat. A Superfusion Study. Többekkel. Endocrinology, 1987. Role of Hypothalamic Factors in the Regulation of Growth Hormone Secretion. Társszerző: Lóránt György és Makar B. Gábor. Neuroendocrinology, 1990. Possible Mediation of GABA Induced Growth Hormone Secretion. Társszerző. Zsom Lajos és Makara B. Gábor. Life Sciences, 1992. A növekedési hormon elválasztás GABAerg szabályozása. Élettani sajátosságok. Akadémiai doktori értekezés. Budapest, 1994.
Balázs Júlia csillagász (Budapest, 1907. 02. 02. – Budapest, 1990. 05. 11.) A rövid periódusú (RR Lyrae, delta Cephei) változócsillagok megfigyelésében és feldolgozásában ért el jelentős eredményeket. A csillagok fényesség ingadozásának nagyságában és menetében fellépő változások tanulmányozásával nemzetközi elismerést szerzett. Tanulmányainak egy részét férjével, Detre Lászlóval publikálta.1959-ben a bambergi változócsillag-konferencián beterjesztette az RR Lyrae változócsillag periódusváltozásának elméletét. Ezt a felismerést nevezik Balázs Júlia-féle elméletnek. Élete Balázs Júlia értelmiségi családban született, édesapja a Szépművészeti Múzeum gazdasági igazgatója volt. Férje Detre László csillagász, az MTA tagja. Szakmai körökben ugyanúgy együtt említik őket, mint a világhírű Curie házaspárt. Gyermekeik: Csaba geológus, Villő Ybl-díjas belsőépítész, Szabolcs és Zsolt ikrek, gépészmérnökök, olimpiai bronzérmes vitorlázók. Balázs Júlia a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett bölcsészdoktori diplomát 1930-ban. 1972-ben a fizikai (csillagászati) tudományok kandidátusa tudományos fokozatot kapta. Egyetemi tanulmányai befejezése után előbb a Budapesti Műszaki Egyetemen molekulaspektroszkópiai laboratóriumában volt gyakornok, ahol a molekulaszínképekkel foglalkozott, és e tárgyból készítette egyetemi doktori értekezését is. 1933-tól a Svábhegyi Csillagvizsgáló gyakornoka, 1938-tól tudományos munkatárs, 1965-től tudományos főmunkatárs. Detre Lászlóval 1938-ban kötött házasságot, akivel együtt folytatták az intézetben kutatómunkájukat; nevükhöz fűződik a magyarországi változócsillag-kutatási program kidolgozása, amely a mai napig egyik fő programja az intézetnek. Munkássága Kutatásuk jelentősége abban áll, hogy felismerték és fizikai magyarázatot is adtak a pulzáló változócsillagok azon tulajdonságára, melynek felhasználásával fontos információkhoz lehet jutni a csillagok távoli világából. A felismerés több csillagászati összefüggést vagy rejtélyt oldott meg a későbbiekben. Kutatásaik alapján 1959-ben a bambergi változócsillag-konferencián beterjesztette az RR Lyrae változócsillag periódusváltozásának elméletét, amely szerint a csillagok mágneses pólusainál periódikus kitörések következnek be, s ahol a forgástengely különbözik a mágneses tengelytől, a forgásidő modulálja a fényességváltozást. Tanulmányait részben férjével, Detre Lászlóval közösen publikálta a csillagvizsgáló „közleményeiben”, valamint az Astronomische Nachrichtenben. Számos ismeretterjesztő cikket írt többek között a Búvár és a Csillagászati Lapok hasábjain. A Nemzetközi Csillagászati Unió Változócsillag Bizottságának, valamint az Astronomische Gesellschaft tagja volt. Főbb művei A NO és CO molekula sávjainak Zeemann-effektusa. Budapest, 1935. Über den Lichtwechsel und die Periode von RR Leonis. Astronomische Nachrichten, 1936. Der photometrische Doppelsternsystem WY Tauri. Társszerző: Detre László. Budapest, 1940. Szoros kettőscsillagok. Csillagászati Lapok, 1942. Mit tudunk az üstökösökről? Budapest, 1954. Über den mehrfachperiodischen Lichtwechsel von RR Lyrae und RW Draconis. Társszerző: Detre László. Bamberg, 1961.
Csapody Vera tanár, botanikus, növényrajzoló, muzeológus (Budapest, 1890. 03. 29. – Budapest, 1985. 03. 06.) "Én mindig azt mondom, hogy növényrajzoló vagyok, tehát nem művész, s nem is tudós, hanem a természetnek egy alázatos másolója. Az én munkám a megfigyelés és a valósághoz hű visszaadás." A növényvilág tudományos ábrázolásának művésze 1890. március 29-én született Budapesten. Orvos édesapja biztatására kezdett rajzolni - festeni. 1908-ban sikeres érettségi vizsga után külön engedéllyel iratkozott be a Pázmány Péter Tudományegyetem matematika-fizika szakára, ahol 1913ban a nők közül elsőként szerzett diplomát. Az I. világháborúban önkéntes ápolónő. 1932-ben szerzett egyetemi doktorátust. 1916-tól a Sacre Coeur Sophianum katolikus leánygimnáziumban tanított matematikát és a fizikát. 32 évig volt a leánygimnázium tanára, az utolsó tíz évben az igazgatója. Soha nem alapított családot. 1949-ben a Természettudományi Múzeum Növénytárának tudományos főmunkatársa lett. 1966-ban "hivatalosan" nyugdíjba vonult, ekkor Entz-Ferenc éremmel tüntették ki. További két évtizeden át folytatta munkáját, élete szinte utolsó napjáig. Tanári munkája mellett már az 1910-es évektől kezdve foglalkozott növényakvarellek készítésével Első növényfestmény kiállításán 1920ban abban találkozott először Jávorka Sándorral. Közös nagy munkájuk: „A Magyar Flóra Képekben”. A 60 év során általa illusztrált növényhatározók, flóraművek, tan- és kézikönyvek, lexikonok ma is példamutatóak. Alapvető munkája volt a hazánkban első csíranövényhatározó összeállítása (1968), de jelentőset alkotott a muzeológiában és a magyar növénynevek gyűjtése terén is. Jávorka ösztönzésére kezdett tusrajzokat készíteni a növényekről. Ezzel a módszerrel gyorsabbá vált az ábrázolás hosszan tartó, nagy figyelmet igénylő munkája. 1951-ben a Természettudományi Múzeum Növénytárának munkatársa lett, számtalan botanikai gyűjtőúton vett részt. Egyik legnépszerűbb alkotása Jávorkával közös, „Erdők–Mezők virágai” című műve, amely élőhely szerinti praktikus csoportosításban tartalmazza a növények rövid leírását, ebben ő készítette a növények ábrázolásait. A középiskoláknak készített Simon Tibor-Csapody Vera „Kis növényhatározó” is számos kiadást ért meg. Növénytári működése során mintegy 5000 növényfestményt készített el. Nevéhez fűződik a csíranövény gyűjtemény létrehozása, amely 821 nemzetség 2281 faját mutatja be. Előrehaladott kora ellenére 1970-től Debreczy Zsolt munkatársaként a több kötetesre tervezett "Dendrológiai Atlasz" összeállításában vett részt. Hat évtizedes munkássága során munkatársai felmérése szerint mintegy 12 ezer akvarellt, 3 ezer táblarajzot készített. A Természettudományi Múzeum Növénytárában a "Jávorka Sándor emlékszobában" 11000-nél is több eredeti akvarellje található. További főbb munkái Jávorka S. -- Csapody V.: Kerti virágaink, Budapest 1962., Csapody V. Toth.: Flowering trees and shrubs, Budapest 1982., Jávorka Sándor-Csapody Vera: Kerti virágaink. Közép-Európai dísznövények színes atlasza. Bp., 1962. 156 lap + 100 tábla. Csapody Vera-Priszter Szaniszló: Magyar növénynevek szótára. Bp., 1966. 301 lap. Csapody István-Csapody Vera-Rott Ferenc: Erdei fák és cserjék. Bp., 1966. 288 lap + 114 tábla + függelék 36 lap.
Csongor Éva az első magyar atomfizikus nő (Gyula, 1922. 06. 06. – Budapest, 2007. 10. 11.) Kutatóként főként az atommagok gerjesztett állapotait vizsgálta. Részese volt az első magyarországi Geiger-Müller-számlálócsövek kifejlesztésének és elkészítésének. Eredményes módszert dolgozott ki a magnézium mikro-elektrokémiai leválasztására, jelentős szerepet vállalt a koronastabilizátor-csövek kidolgozásában. Élete Csongor Éva eredeti neve Chilla. 1987-ben elhunyt férjét, Szalay Sándort szintén neves fizikusként és kiváló tudományszervezőként ismerte a szakma. Két gyermekük született: Sándor és András, mindketten fizikusok. Testvérei: Chilla Raymond jezsuita szerzetes, Csongor József radiokémikus, húga Csongor Jusztina műszaki rajzoló. Csongor Éva Békéscsabán, a Lorántffy Zsuzsanna Leánygimnáziumban érettségizett 1940-ben, majd a debreceni Tisza István Tudományegyetemen végzett 1944-ben matematika-fizika szakos tanárként. Két év múlva doktorált, 1960-ban lett a fizikai tudományok kandidátusa. Az új nevén Kossuth Lajos Tudományegyetem Kísérleti Fizikai Intézetének már tanulmányai befejezésekor gyakornoka, majd tanársegédje, 1946-tól 1952-ig adjunktusa, ezután docense. 1967-től 1991-ig az MTA debreceni Atommagkutató Intézetének tudományos főmunkatársa. Nyugállományba vonulása után a Kossuth Lajos Tudományegyetem címzetes docense. Munkássága Kutatói tevékenységében főként az atommagok gerjesztett állapotait vizsgálta. Részese volt az első magyarországi Geiger-Müller-számlálócsövek kifejlesztésének és elkészítésének. Eredményes módszert dolgozott ki a magnézium mikro-elektrokémiai leválasztására, jelentős szerepet vállalt a koronastabilizátor-csövek kidolgozásában. A hidegháború évtizedeiben, a nukleárisfegyver-kísérletek idején fontos méréseket végzett a légkörbe és a csapadékba került hasadványok mennyiségének megállapítására. Részt vett a csernobili atomerőmű-baleset Magyarországon is mérhető hatásának vizsgálatában. Sikeresen végezte a 14C-izotóp mennyiségének mérését a geológiai rétegekben és a régészeti leletekben. Tagja volt az Eötvös Loránd Fizikai Társulatnak, a Műszaki és Természettudományos Egyesületek Szövetségének és a Tudományos Ismeretterjesztő Társaságnak. Tudományos tevékenységének elismeréséül 1988-ban a Kossuth Lajos Tudományegyetem emlékérmét, 1999-ben emlékplakettjét, 1988-ban a Magyar Tudományos Akadémia Fizikai Fődíját, 2000-ben az Eötvös Loránd-emlékérmet kapta meg. Főbb művei Vizsgálatok a magnéziumnak polonium-alfa-sugarakkal történő bombázást kísérő gamma-sugárzásról. Egyetemi doktori értekezés. Debrecen, 1946. Determination of Radioactive Content of Rocks by Means of GeigerMüller Counters. Társszerző: Szalay Sándor. Science, 1949. Stabilizált hálózati feszültségforrás Geiger-Müller-számlálócsövek táplálására. Társszerző: Nagy János. Magyar Fizikai Folyóirat, 1958. Vizsgálatok a 24 Mg, 25Mg, 26Mg izotópoknak polónium-alfa-sugaraival történő bombázását kísérő gammasugárzásra vonatkozólag. Kandidátusi értekezés is. Magyar Fizikai Folyóirat, 1960. Polónium-alfa-sugaraival létrehozott magreakciók. Fizikai Szemle, 1964. 85Kr az atmoszférában. Fizikai Szemle, 1969. Fission Products in the Atmospheric Precipitation in Debrecen, Hungary, during 1968 and 1969. Társszerző: Szalay Sándor. Acta Physica, 1970.
Dömötör Tekla néprajztudós, folklórkutató, egyetemi tanár, a történettudományok (néprajz) doktora (Budapest, 1914. 01. 13. – Budapest, 1987. 11. 15.) A magyar néprajz nagyasszonya. Fővárosi polgárcsaládban született. A budapesti egyetemen 1936ban szerzett tanári diplomát, rá egy évre bölcsészdoktori címet is a német passiójátékokról írt tanulmányával. Ezek után egy évet hallgatott a Sorbonne-on. Elsősorban a középkori irodalom, színháztörténet, a klasszika filológia és a folklorisztika érdekelte. Első tudományos cikke az Etnographia 1938-as évfolyamában jelent meg. A háború alatt főként fordítással foglalkozott. 1953-ig nem dolgozhatott és nem is publikálhatott. 1946–1953 között a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár munkatársa volt. Ortutay Gyula meghívására került az ELTE Folklór tanszékére oktatónak 1953-ban. Ekkor indult újra tudományos munkássága is. 1960-ban kandidátusi fokozatot szerzett. Néprajzkutatók nemzedékeit tanította 1973-tól 1981-ig tanszékvezető egyetemi tanárként. Professzori tevékenységét Ortutay Gyula a következő szavakkal jellemezte: „Szemléletében együtt van a szakma szenvedélyes szeretete, a filológiai módszer tisztelete és a következetes munka megkövetelése.” Valószínűleg ezért szerették és tisztelték tanítványai és munkatársai egyaránt. Egyetemi előadásai nagyon népszerűek voltak, nemcsak a saját tanszékén, de vendégelőadóként neves európai és amerikai egyetemeken is. 1980-ban Norvégiában a bergeni egyetem díszdoktorává avatta. Hatalmas munkabírása révén (összekapcsolva érdeklődési és kutatási témáit) a Színháztudományi Intézet osztályvezetőjeként is tevékenykedett 1958 és 1966 között. Sorra jelentek meg cikkei, tanulmányai hazai és külföldi tudományos és szaklapokban. Írásai ugyanúgy, ahogyan a könyvei is, elsősorban a népi mesevilággal, színjátszással, szokásokkal és hitvilággal foglalkoztak. 1972-ben jelent meg A magyar népszokások című könyve, amely azóta a hazai folklorisztika egyik alapműve. A kötetet angolra, németre és franciára is lefordították, szerzője számára pedig nagydoktori címet jelentett. Aktív tagja, egy időben alelnöke is volt a Magyar Néprajzi Társaságnak, egy ideig szerkesztője az Etnographia című szakfolyóiratnak is. 40 éves tudományos tevékenységét a hazai folklórtudomány képviselői az Etnographia 1976/4. számával ismerték el. 1984-ben ment nyugdíjba, de természetesen továbbra is aktívan irt és dolgozott. Élete során 11 szakkönyve, számos kisebb-nagyobb publikációja, recenziója jelent meg, nyolc lexikonnak volt szerzője, szerkesztője. 1985-ben kiérdemelte a Herder–díjat. Hivatalos elismerései mellett megkapta a hazai folklorisztika legmagasabb elismeréseit: a Györffy István és az Ortutay Gyula emlékérmet is. 1987. november 16-án hunyt el. Halálának évében jelent meg önéletrajzi ihletésű írása, a Táltosok Pest-Budán és környékén. A könyv egy nagyszerű tudósasszony életének őszinte summázata és egyben korés kultúrtörténet is.
Götz Irén Júlia vegyész, egyetemi oktató, kémiai szakíró (Magyaróvár, 1889. 04. 03. – Ufa, Szovjetunió, 1941. 12. 24.) Életútja Gimnáziumi tanulmányait a Veres Pálné utcában lévő budapesti nőgimnáziumban végezte, ahol kiváló tanárai voltak. Később fizikát, matematikát, kémiát és filozófiát hallgatott a Budapesti Tudományegyetemen. Kémia–fizika–matematika szakon szerzett doktorátust 1911-ben. Már egyetemista korában igen tájékozott volt a radioaktivitás témakörében, jól ismerte Rutherford és a Curie-házaspár munkásságát. Doktori értekezésének megvédését követően egy évig Madame Curie párizsi laboratóriumában posztgraduális tanulmányokat folytatott. 1913-tól az Állatélettani Kísérleti Állomás munkatársa volt. Részt vett a Galilei Kör tevékenységében. A Tanácsköztársaság alatt egyetemi katedrát kapott (1919-ben), és első nőként elméleti előadásokat tartott heti három órában. 1919-ben jelent meg a Magyar Chemiai Folyóirat márciusi számában a „Folyadékok keverésekor beálló térfogatváltozások okairól” című cikke, amely 1919. januárjában előadás formájában is elhangzott a Természettudományi Társulat ülésén, ahol nagy elismerést aratott. A Tanácsköztársaság bukása után bujkálnia kellett. Emigrált, 1920 őszétől Bukarestben dolgozott, majd 1922-1928-ig a kolozsvári Gyógyszerészeti Intézet adjunktusa, 1925-től előadótanár volt az orvosi karon. 1928 őszén családjával Berlinbe költözött. 1931-től Moszkvában a Nitrogén Kutató Intézet munkatársa, 1941-ben hamis vádak alapján meghurcolták, majd szabadlábra helyezték. A börtönben szerzett tífuszban hunyt el 1941 végén. Kísérleteihez tiszta, híg rádiumbromid-oldatot használt, amelyből az emanációt a készülék evakuálása után átszívással vitte át. A feladat egy méréstechnikai nehézség kiküszöbölése volt, amit a rádiumemanáció gyors átalakulása során keletkezett, egészen különböző aktivitású termékek okoztak. Méréseit, a többi doktoranduszhoz hasonlóan, ő is a Weszelszky Gyula által kifejlesztett készülékkel végzete, amelynek lényege az volt, hogy egy kondenzátor egyik lemezére ismert mennyiségű töltést visznek föl, és a kisülés sebességét mérik. Mérőeszközként elektroszkópot használtak, amelynek elmozdulása az elveszített elektromos töltéssel arányos. Ez azért történik, mert a radioaktív sugárzás ionizálja a levegőt, így az vezető lesz. Dolgozatában írt a radioaktív bomlási sorokról és a háromféle emanációról (rádium, tórium, aktínium). Fontos észrevétele volt az, hogy a bomlások során „egyensúlyi állapot következett be”. Ennek beállása után megfigyelte és követte az exponenciális csökkenést. Mérései kiértékelésénél utalt arra, hogy az átalakulási termékek lerakódnak, erre használták akkoriban azt a kifejezést, hogy „indukálja a készüléket”. Azért választotta az emanáció vizsgálatát, mivel a gázt könnyű felfogni. Főbb művei A rádium emanatio quantitatív meghatározásáról. Bp., 1911. Folyadék keverésekor beálló térfogatváltozások okairól. Magyar Kémiai Folyóirat. 1919. A tudomány harca a világnézetért. Napkelet (Kolozsvár). 1921. Harc Einstein körül. Korunk. (Kolozsvár), 1916. 2. sz. Az elemek átváltozása és a modern anyagfogalom. Korunk (Kolozsvár), 1926. 3. sz.
Kol Erzsébet botanikus, algológus, a kriobiológia tudományág megteremtője, egyetemi tanár (Kolozsvár, 1897. 07. 08. – Budapest, 1980. 11. 15.) 1897. július 8-án, Kolozsváron született, jómódú, polgári családban. Középiskolai és egyetemi tanulmányait itt végezte. Természetrajz-kémia szakos tanárként, 1925-ben bölcsészdoktorként végzett a Ferenc József Tudományegyetemen. 1932-ben magántanári képesítést szerzett, az első nők között. A járommoszatokkal kapcsolatos munkáit tartalmazó az „Előmunkálatok hazánk Desmidiaceái monográfiájához” című értekezésével elnyerte a Bugát díjat. 1930-ben elnyerte az „Amerikai Egyetemet Végzett Nők” Crusade nagydíját, így alkalma nyílott arra, hogy az Egyesült Államokban W. R. Taylor mellett dolgozzon, majd később egy újabb ösztöndíj segítségével eljutott Észak-Amerikán, Kanadán át egészen Alaszkáig. A gyűjtött anyag feldolgozása évekig tartott, sorban jelentek meg munkái Észak-Amerika hóalgáiról, Alaszka gleccsereiről, a Yellowstone park zöld haváról. A kolozsvári egyetem tanáraként (1940-48) főleg a borvízlápok algavegetációját és a Kárpátok színes havait kutatta. A Múzeumi Füzetek közölte Erdély borvizeinek hydrobiológiája, valamint Észak-Erdély 87 borvízforrása mikrovegetációjának általános összehasonlítása c. tanulmányait, míg az Acta Bolyaiana hasábjain egy új mikroszervezetről, az általa elnevezett Chlamydomonas Bolyaianáról számol be. 1948-ban került a Magyar Természettudományi Múzeum Növénytárába, miután el kellett hagynia a Kolozsvári Egyetemet. Értékes élőalga gyűjteményét szinte szökve, hozta át a határon. A Növénytárban is folytatta kriobiológiai tanulmányait. Közleményei jelentek meg a Kárpátok, az Alpok, a Pirin- és Rila hegység, Albánia és Görögország hóalgáiról. Munkássága összefoglalása a Kryobiologie című könyve, ami a ma napig is alapműnek számít. Kriobiológiai munkássága mellett Foglalkozott a Balaton, a Bakony, a Pécselypatak, az AszófőiSéd, gémeskutak, rizsföldek, borvizek, tőzegmohalápok és még számos más terület algáival. Élete végéig dolgozott Desmidiacea monográfiáján, ami azonban csak halála után, Felföldy Lajos átdolgozásában jelenhetett meg. Főbb művei Algák a Lomniczi csúcs tetejéről, (Folia Cryptogamica, 1926.) Über ein neues Mitglied des Krzoplanktons der Hohen Tatra, Ankistrodesmus Tatrae Kol nova species, (Acta Societatis Botanicorum Poloniae, Warszawa, 1927.) Snow Algae from the Valley of the Morske Oko Lake in the High Tatra, (Annales Historico- Naturales Musei Nationalis Hungarici, 1966.) Kryobiologie: I. Kryovegetation, (Stuttgart 1968.), a világ krioplankton monográfiája A hó elszíneződéséről tudományos szempontból a magyar olvasók először a Brehm-kötetben olvashattak Kol Erzsébettől: „Az ostorosok társaságába tartozó élőlények tömeges előfordulása idéz elő olyan természeti jelenségeket is, melyeknek megszemlélése és csodálása csak kevés embernek jut osztályrészül…” „…Ismeretes veres, zöld, sárga, fekete, sőt kék hó is…” „…A veres havat legtöbb esetben a Chlamydomonas nivali okozza…” „…A hó piros színeződését más ostorosok is előidézhetik, pl. több más Chlamydomonas; a Pteromonas nivalis rózsaszínű festődést idéz elő…” „…Leggyakoribb jelenség a fekete hó, utána a veres hó következik. Zöld és sárga hó már igen jelenség…” „..A sárga hó előidézője szintén ostoros, éspedig a Chlamydomonas…”
Lomb Kató tolmács, műfordító, az első szinkrontolmácsok egyike (Pécs, 1909. 02 08. – Budapest, 2003. 06 09.) Lomb Kató (Szilárd Kató) 1909. február 09-én Pécset született. Édesapja Szilárd Ármin, zsidó orvos volt. Férje Lomb Frigyes villamosmérnök, egy fia született János. Tanuló korában a nyelvtudása nem volt kiemelkedő. Fizikából és kémiából doktorált, de érdeklődése hamar a nyelvek felé irányult. Az elsőként tanult nyelve a német volt, majd ezt követte a francia, az angol és az orosz. Munkássága Munkássága során kilenc-tíz nyelven tolmácsolt, illetve hat nyelven fordított szakirodalmat és olvasott szépirodalmat. A publicisztikai szövegeket további kb. tizenegy nyelven tudta megérteni. Mint fogalmazott, összesen tizenhat nyelvvel keresett pénzt (angol, bolgár, dán, francia, héber, japán, kínai, latin, lengyel, német, olasz, orosz, román, spanyol, szlovák, ukrán). E nyelveket javarészt önerejéből, autodidaktaként tanulta meg. Önmagát legszívesebben „lingvistának” nevezte, olyan emberre utalva, aki praktikus célokból, érdeklődésének kielégítése végett sajátít el több nyelvet. Kedvenc nyelve az orosz volt. Módszerei: a három „autó” és a kontextus Kidolgozott egy használható módszert, úgy fogalmazott, hogy a nyelvek világában három „autó”-val lehet közlekedni. Ezek az autolexia, az autográfia és az autologia. Az autolexia az önmagunknak való olvasást jelenti: a könyv, amit egyedül fedezünk fel. Az autográfia az önmagunknak való írást jelenti. Az autologia az önmagunkkal való beszélgetést jelenti, amikor a gondolatainkat, vagy amit épp az utcán látunk, megpróbálunk „jártomban-keltemben” a tanult nyelven kifejezni. Hosszú életét nem a nyelvtudás, hanem a nyelvtanulás világította be. Ennek örömét több kiadást megért műveiben, rádiós és nyomtatott interjúkban, beszélgetéseken próbálta átadni újabb és újabb generációknak. Tolmácsként mind az öt kontinenst bejárta a világ negyven országában megfordult, s utazásai során szerzett élményeiről, átélt kalandjairól külön könyvében számolt be (Egy tolmács a világ körül). 1970-ben a Gondolat Könyvkiadó Nívódíját vette át, 1984-ben pedig a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki. 2000 szeptemberében került sor rubindiplomájának átvételére a Pécsi Tudományegyetemen. 2003. június 09-én bekövetkezett haláláig folyamatosan tanult. Életének utolsó éveiben az ivrit nyelvvel birkózott. Főbb művei Így tanulok nyelveket, Egy tizenhat nyelvű tolmács feljegyzései, Budapest 1970. Egy tolmács a világ körül. Budapest 1979 Nyelvekről jut eszembe. Budapest 1983 Bábeli harmónia. Interjúk Európa híres soknyelvű embereivel. Budapest, 1988.
Pécsi Eszter az első magyar mérnöknő (Kecskemét, 1898. 03. 08. –New York, 1975.05. 04.) Pollák Eszter néven született. Kecskeméten nőtt fel nehéz anyagi körülmények között hét testvérével együtt.1915 és 1919 között a Technische Hochschule hallgatója volt Berlin-Charlottenburgban. Amikor 1919ben a budapesti Műegyetem megnyílt a nők előtt, hazatért és itthon fejezte be tanulmányait. Így ő volt az egyike az első négy nőnek, akik a Budapesti Műszaki Egyetemen tanultak. 1920. március 8-án pedig az első magyar mérnöknőként szerezte meg az építész oklevelet, majd a budapesti Guth és Gergely mérnökirodában dolgozott egészen 1930-ig. Itt rövid idő alatt vezető tervező lett, részt vett a CIAM (Congres Internationaux d Architecture Moderne) magyar csoportjának munkájában. 1921. december 3-án házasságot kötött Fischer Józseffel. Egy szakmában dolgoztak, mégis más-más módon szereztek elismerést a magyar építészetben. Gyakran dolgoztak együtt, de Eszter sok más építész munkájában is közreműködött. 1930-tól 1948-ig saját irodát tartott fenn. Terveiben eredeti szerkezeti megoldásokat alkalmazott, ő készítette a margitszigeti fedett uszoda, a Fiumei úti baleseti kórház, a Kútvölgyi úti kórház, és több modern Villa szerkezeti terveit. Pécsi Eszter építette statikusként olyan építésznagyságok házát, mint Breuer Marcell vagy Moholy-Nagy Jánosét. Persze más házak megépítésére is jutott ideje. A páros nem csak magánvillák emelésében jeleskedett az itthon töltött 1956-ig tartó alkotói időszakuk alatt. Később Amerikába vitte az útja. Neki mindegy volt, hogy az épület csontvázát acélvázas épületből csinálja, vagy vasbetonvázas épületet emel, mindkettő elég jól ment neki. Munkája során zsebszámológépet sem használt, minden számítást logarléccel végzett. 1949-től a KGMTI (Kohó-és Gépipari Minisztérium Tervező Irodái) munkatársa volt, de 1957-ben politikai okok miatt elbocsátották. Ezután Bécsben a Krapfenbauer építészirodában dolgozva ő készítette a statikai terveket az első belvárosi többemeletes parkolóházhoz az Opera mellett. 1958-ban New Yorkba költözött, ahol előbb a Farkas & Barron mérnökirodában volt statikus, majd Breuer Marcellel is dolgozott a New York-i Egyetem több épületén. A SOM (Skidmore, Owings & Merill) irodánál dolgozott, és többek között ő készítette a Hotel Americana, valamint a Columbia Egyetem két toronyházának statikai terveit. Férje 1964-ben szintén az Egyesül Államokba emigrált, ahol végre ismét együtt lehettek. 1965-ben Pécsi Eszter kapta “Az év legjobb statikusa” címet azért a különleges alapozási módszerét, melyet a Hudson folyó partján épülő toronyházak építéséhez fejlesztett ki. 1970-ben súlyos agyvérzést kapott és öt év múlva, 1975-ben New Yorkban hunyt el. Hamvait Magyarországra hozták és a budapesti Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.
Róna Erzsébet (Rona, Elizabeth) fizikus, vegyész, geofizius (Budapest, 1890. 03 20. – Oak Ridge, USA, 1981. 07. 27.) 1911-ben a budapesti tudományegyetemen kémiai, fizikai és geofizikai képesítést szerzett. Már másodéves korában az Állatorvosi Főiskola kémiai laboratóriumában dolgozott önkéntesként. Doktori értekezése (1912) teljes mértékben kémiai témájú, címe: „A bróm és az egyértékű telített aliphás alkoholok”. Később a III. számú Kémiai Intézetben végezte kísérleteit. További munkássága azonban teljes mértékben nukleáris témakörökhöz kapcsolódott. Tanulmányai befejezése után nyolc hónapig Karlsruhe-ban dolgozott, abban az időben, amikor Fajans bejelentette az (akkor még plejádoknak nevezett) izotópok felfedezését. A radioaktivitás terén végzett kutatásait követően kémiai jellegű kurzusok vezetésében is részt vett a budapesti egyetem hallgatói számára. Ennek az az érdekessége, hogy ezek szerint ő az első nő, aki egyetemen hallgatókkal foglalkozott, ha nem is tartott rendszeres előadásokat, mint Götz Irén. Első publikációja 1914-ben 24 éves korában jelent meg, és ebben az urán bomlási sorozatának vizsgálati eredményeit közli. A Tanácsköztársaság leverése után a fehérterror elől Berlinbe ment, majd 1924-től a bécsi Rádium Intézetben folytatta munkáját, ahol hamarosan komoly elismerést vívott ki magának. Ebben az időben még szinte senki sem volt tudatában a rádium veszélyének. Róna Erzsébet az elsők között – ha nem a legelsőnek – ismerte fel a védekezés szükségességét. Amikor gázálarcot kért az igazgatótól, az kinevette, mire ő a saját zsebéből vásárolt kettőt. Röviddel ezután két rádiumkészítményt tartalmazó ampulla is felrobbant. Az, hogy majd négy évtized múltan leírhatta tapasztalatait, minden bizonnyal a gázálarcnak köszönhető. Az Intézet megbízásából Irene Curie munkatársaként is tevékenykedett Párizsban, a Curie Intézetben. Polóniumot állított elő, amelyet aztán a Bécsi Intézet kapott meg kutatási célokra. Eközben első kézből, a helyszínen élte át az első mesterséges radioaktív elem felfedezését, amelyért a Joliot-Curie-házaspár Nobel-díjat kapott. 1928-tól kezdve 12 éven át minden nyáron felkereste a svédországi Bornö oceanográfiai intézetét, ahol a tengerfenék és a tengervíz radioaktivitását mérte. 1941-ben az USA-ba távozott, a Carnegie Intézet geofizikai laboratóriumában, Washingtonban kapott állást. A háború alatt a Manhattan projektben vett részt. A háború alatti munkáját titkosnak nyilvánították. 1950-től 1965-ig az Oak Ridge Institute of Nuclear Studies, majd ezt követően egy évtizedig a miami egyetem tengerkutató intézete (Institute of Marine Sciences) volt a munkahelye. Az izotópok elválasztásának és a radiogeokronológiának nemzetközileg elismert szakértője volt. 1978-ban megírta életének és munkásságának történetét. Főbb művei A rádium-emanáczió diffúzióállandója és atomátmérője. Magy. Chem. Folyóirat, 23. 1917. 156. (Hevesy Gy. ): Die Lösungsgeschwindigskeit molekularer Schichten. Z. Phys. Chem., 89. 1915. Laboratory Contamination in the early Period of Radiation Research. Health Physics, 37. 1979. How it came about: Radioactivity, Nuclear Physics, Atomic Energy. Oak Ridge, 1978.
Sass Flóra Afrika kutató, a rabszolganőből lett világutazó (Erdély, 1841. 08. 06. – Devonshire, 1916, 03. 11.) Sass Flóra varázslatos szépségű magyar felfedezőnő volt, a XIX. század második felében járta Afrikát férje, Samuel White Baker oldalán. Kalandos felfedezőútjaikról naplót vezetett, amely csak száz év múltán került napvilágra, mely páratlan történelmi jelentőségű írásmű. Jegyzeteit nem a nyilvánosságnak szánta, mely minden más forrásnál érdekesebben mesél a fekete kontinens életéről, gyarmatosításáról, utazásaikról. Sass Flóra 7 éves koráig Erdélyben élt székely családjában, Háromszék vidékén. 1848 őszén a kislány szüleit és fiútestvérét lemészárolták a felkelő román parasztok. Flóra úgy menekülhetett meg, hogy a család román szolgálója magáénak mondta a gyermeket. Később egy örmény család vette magához. A család a szabadságharc bukása után Törökországba Vidin városába menekült, ahol Flórának nyoma veszett. Samuel White Baker angol mérnök egyik vadászútja során 1859 januárjában a Dunán a jég fogságába került, s így kénytelen volt partra szállni Vidin városánál. Eljutott a város illegális rabszolgapiacára is, ahol meglátta a gyönyörű rabszolganőt. Az alig tizennyolc éves, szőke rabnő megtetszett neki megvásárolta, és feleségül vette. Ebben az időben Afrika térképét még sok fehér folt borította. A Királyi Földrajzi Társaság több expedíciót is indított, melyek fő célja a Nílus forrásának megtalálása volt. Samuel White Baker honfitársai próbálkozásairól az újságokból értesült, s az az ötlete támadt, hogy ő is megpróbálhatná a forrás felkutatását. Támogatás híján saját erőből készült első expedíciójára és 1861. április 15-én elindult Kairóból a Níluson felfelé. Három évig tartó útjuk utolsó évét betegen, nélkülözve, szenvedések közepette tették meg, de útjukat végül siker koronázta. 1864. március 14-én Sass Flóra és férje eljutottak egy hatalmas ismeretlen tóhoz, amit Viktória királynő elhunyt férjéről, Albertről neveztek el. Londonban örömmel várták a sikeres házaspárt. Flórát is megismerte és tisztelte mindenki, bár a királynő sokáig nem fogadta, mert egy ideig "vadházasságban"élt együtt férjével. 1869-ben adták át a Szuezi csatornát, ahol a walesi herceg támogatásával Baker és Sass Flóra lett a csatorna megnyitásáért felelős bizottság „kalauza”. Baker a megnyitó ünnepségen kapott megbízatást a Szudántól délre fekvő afrikai királyságok gyarmatosítására, a nílusi rabszolga-kereskedelem megszüntetésére. A Kelet-Afrika szakértőként számon tartott Samuel Baker, 1889-ben kétezer fős, gőzhajókkal és modern fegyverekkel felszerelt sereg élén Baker pasaként indult el második, veszélyes expedíciójára. Flóra útjukról naplót vezetett, amely páratlan történelmi értékű írásmű. Szokatlan látvány volt Afrika belsejében a fehér nő. Csodálták Flórát, mert különlegesen szép volt, erős és határozott fellépése többször mentette meg férje és a sereg életét. A bennszülöttek a Hajnalcsillag nevet adták neki, s negyed századdal később is emlékeztek rá. Felfedezéseik 1. Albert-Nyanza tó 2. Murchison-vízesés Férje, Samuel Baker így ír könyve utolsó sorain: „A múlt álomnak tűnt. Valóban a Nílus forrásaitól jövök? Nem, ez nem volt álom! Előttem ül egy tanú: még fiatal arc, de bronzszínű, mint az araboké, a perzselő nap barnította meg. Fáradalmaktól, betegségektől megviselt teremtés, gondoktól árnyékolt szem - zarándokutam odaadó társa, akinek az elért eredményeket és az életemet köszönhetem: a feleségem.”
Sebestyén Olga a biológiai tudományok doktora, limnológus, hidrozoológus (Nagyenyed, 1891. 07. 27. – Budapest, 1986. 11. 25.) Munkásságának legfontosabb eredményeit a Balaton élővilágának, a Balaton parti sávjában élő társulásoknak a kutatásában érte el. Kutatta az egysejtűeket, a a férgek különböző fajtáit, a szivacsokat. A tavi élet jelenségeinek világhírű kutatója volt. Egyetemi előadásokat is tartott a limnológia (az édesvizekkel, mint komplex – fizikai, kémiai és biológiai komponensek kölcsönhatása által létrejövő – rendszerekkel foglalkozó tudomány) tárgyából. Élete Iskolai tanulmányait szülővárosában végezte, a Kolozsvári Állami Tanítóképző-intézetben 1909-ben tanítói, 1915-ben Budapesten polgári iskolai tanári oklevelet szerzett. Az 1915–1917-es években magántanító, majd az Állattani Intézetben Entz Géza asszisztense. 1917-től 1921-ig a Nagyenyedi Tanítóképzőben segédtanár. Hét esztendőt az Egyesült Államokban töltött, ahol kulturális-szociális tevékenységet folytatott. Ifj. Entz Géza hívására tért haza, hogy részesévé váljon a néhány évvel korábban megindult Balaton-kutatásnak. 1931-ben jelent meg első balatoni tárgyú dolgozata, 1935-ben doktori címet szerzett a Szegedi Tudományegyetemen. 1943-ban a budapesti tudományegyetem limnológiából magántanárrá habitálta. A Tihanyi Biológiai Kutatóintézetben 1930 és 1971 között dolgozott, 1951 után a hidrobiológiai osztály vezetője. Nyugdíjasként még közel tíz évig dolgozott az intézetben.Százat meghaladó tudományos közleménye, mintegy negyven tudományos ismeretterjesztő írása és közel félszáz előadása a Balaton vízháztartásával, a tavi élet folyamataival, valamint a tótörténet kérdéseivel foglalkozott. Megalapozta a Balaton falcolimnológiai feltárását. A Nemzetközi Limnológiai Egyesület kongresszusainak aktív résztvevője, 1962-től alelnöke. A tihanyi temetőben nyugszik. A Balatoni Limnológiai Intézet és a volt lakóháza falán tábla őrzi emlékét. 1965-ben Akadémiai Díjat kapott. Munkásságának fő állomásai 1909-ben tanítói oklevelet szerzett a kolozsvári Állami Tanítóképző Intézetben. 1915-ben a budapesti Állami Erzsébet Nőiskolában polgári iskolai tanári oklevelet kapott matematika-természettudományok szakon. 1915-1917 között magántanítói tevékenységet folytatott, emellett 1917 első felében a műegyetem Állattani Intézetében Entz Géza asszisztense volt.1917-1921 között a nagyenyedi Tanítóképző Intézetben segédtanárként tevékenykedett. 1921-1928 között az USA-ban nevelőként dolgozott. 1928-30-ban a budapesti Állami Erzsébet Nőiskola líceumában nevelő volt.1930-1971-ig a Tihanyi Biológiai Kutató Intézetben dolgozott, először mint tudományos segédmunkatárs, 1935-ben egyetemi doktor, 1943-ban egyetemi magántanár, 1947-től osztályigazgató, 1952-ben a biológiai tudományok kandidátusa. 1951-től Magyar Hidrológiai Társaság társelnöke, a Limnológiai Szakosztálynak tagja. 195664 között a Magyar Hidrológiai Társaság elnöke.1962-ben a Nemzetközi Limnológiai Egyesület (SIL) alelnöke, majd t. alelnöke. 1965-ben Akadémiai Díjat kapott a Bevezetés a limnológiába című munkájáért. Főbb művei Quantitativ tanulmányok a Balaton bioseptonján (Társszerző.) Tihany, 1937. A Balaton élete. (Társszerző.) Budapest, 1940., 1942., 1946. A Balaton táplálékforgalmáról. = Hidrológiai Közlöny, 1953. 17. sz. Bevezetés a limnológiába. Budapest, 1963.
Slachta Margit szerzetes, feminista politikus, az első magyar női országgyűlési képviselő (Kassa, 1884. 09. 18. – Buffalo, 1974. 01. 6.) A "boldog békeidő"-ben születik lengyel származású, felvidéki nemesi családba. A felső leányiskolát szülővárosában, a tanítónőképzőt Kalocsán végezte. A győri polgári leányiskolában tanított 1906-1907 között, majd Budapesten a II. kerületi tanítónőképzőben. 1908-ban abbahagyta a tanítást, hogy a szociális munkának éljen. Az Országos Katolikus Nővédő Egyesület Berlinbe küldte, „munkásnőtitkári” tanfolyamra, innen visszatérve egy nővédő szociális tanfolyam előadója lett. 1908-ban belépett a Szociális Missziótársulatba. 1915-ben szociális iskolát nyitott, majd az „A Keresztény Nő” című katolikus egyesületi lapot szerkesztette. Maga is cikkek sorozatát publikálta az újságban. A Keresztényszocialista Párt tagja volt, mikor az a Katolikus Néppárttal egyesülve, 1918 februárjában létrehozta a Keresztényszociális Néppártot; az új pártnak szintén tagja lett, de 1918. október 28-tól már az általa szervezett Keresztény Női Tábor élén állt. 1920.-ban a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának tagjaként (ő lett az első női képviselő Magyarország történetében. 1923-ban a Miszsziótársulat Főnöknője új szabályzat bevezetése mellett dönt, ezért Margit és még több mint 20 nővér elhagyta a Szociális Missziótársulatot; és megalapították saját társulatukat, a Szociális Testvérek Társaságát 1923. május 12-én. Nem sejtették, hogy egy nemzetközi szervezet alapjait rakják le. 1931-től a nők állampolgári jogainak érvényesítésére létrehozta a Keresztény Női Tábort. 1933-ban pedig megalapították a Szentlélek Szövetséget. Margit testvér négy évtizeden át, 1963-ig irányította a Társaságot. 1937. november 3-án megalapították a Katolikus Női Szociális Képzőt, ahol szociális munkát tanítottak keresztény alapon. 1942-től az egész országban világnézeti kurzusokat szervezett, 1941 telén a kőrösmezei deportálás ellen tiltakozott.1943. február 8-án Szlovákia bejelentette a teljes zsidótalanítást, Margit testvér Rómába utazott, és 1943. március 11-ére sikerült is kieszközölnie a pápai kihallgatást, melynek eredményeként XII. Pius pápa utasította a hét szlovákiai püspököt, hogy tiltakozzanak az államelnöknél és a minisztereknél. Mindezek eredményeként a deportálás elmaradt. 1945 elején Slachta Margit visszatért a politikai közéletbe. Az 1947-es választásokon a Keresztény Női Tábor programjával jutott mandátumhoz.Az 1947. október 28-án mondott beszédét külpolitikai érdekeket sértőnek minősítették (bírálta a Szovjetuniót és Jugoszláviát), s október 30-án a mentelmi bizottság javaslatára hatvan napra kizárták az országgyűlésből. Letartóztatástól tartva 1949 januárjától a domonkos nővérek zárdájában rejtőzött. 1949. június 22-ről 23-ára virradó éjjel két szociális testvérrel együtt Ausztriába, s onnan szeptember 16-án Tóth Etelka álnéven az Amerikai Egyesült Államokba távozott. Visszatérési szándékkal ment el, de már nem jöhetett vissza, szegényen és kifosztottan halt meg. Élete a nagy ellentétek, a sikerek és sikertelenségek sorozata, ugyanakkor a siker nem kábította el, a sikertelenség nem verte le. Főbb művei A puszták rejtekéből az élet centrumába (Budapest, 1918) Elkapott sugarak (Budapest, 1927) (utiélmények az Egyesült Államokból). Pünkösdi tűz (Budapest, 1944) Sugárzó élet. Válogatás Slachta Margit testvér gondolataiból. (Budapest, 1993)
Steinschneider Lilly a monarchia első pilótanője (Budapest, 1891. 01. 13. – Genf, 1975. 03. 28.) Steinschneider Lilly az egykori Osztrák-Magyar Monarchia első női pilótája. Steinschneider Lilly Budapesten született 1891-ben, a jómódú zsidó nagyiparos, Steinschneider Bernát és Wohl Irma lányaként. Vélhetően komoly lexikális és zenei tudásra, idegennyelv-ismeretre tett szert egészen kicsi korától kezdve és feltehetően hamar megismerte a divatos sportágakat: teniszt, vívást, lovaglást is. A fiatal úrilány 1910-ben egy alkalommal ellátogatott egy Budapesten megrendezésre kerülő nemzetközi repülőversenyre, aminek hatására megszületett benne a döntés: ő is pilóta lesz. Egyes – hihetőnek tűnő – feljegyzések szerint szülei kezdetben nem igazán örültek ennek az új – és még igencsak kezdetleges – sportágnak való hódolásnak, ám Lilly eltökéltségét látva beadták a derekukat. Két évvel később, 1912-ben Lilly akkori nagynevű pilóták utasaként beírta nevét a repülés történetébe. A korabeli repülő-versenyek egyik feladata volt az utas szállítása is. A repülés hőskorában inkább a vékonyabb alkatú pilóták és utasok voltak előnyösebb helyzetben. Lilly ennek a „követelménynek” is megfelelt. Az első éjszakai távrepülés is az ő nevéhez fűződik, amikor utasként 168 km-es utat tett meg. Ebben az esztendőben a lány, Bécsújhelyen sikeres vizsgát tett Etrich Taube típusú gépén. 4. számon kiadott igazoló okmánya (mai szóval szakszolgálati engedély) a Közlekedési Múzeumban látható. Október 6.-án, Nagyváradon rendezték a következő „légiparádét”, amelyen Lilly bemutatkozhatott a közönség előtt. Korabeli újsághírek szerint ötvenhatvan méterig emelkedett az Etrich Taube-val, sikeres landolása után pedig a nézők örömujjongásban törtek ki, berohantak a pályára és vállukra kapták a hős pilótanőt, akit így vittek el a hangár épületéig. 1913-ban – szintén a rákosmezei reptéren megrendezett versenyen – Steinschneider Lilly lett a gyorsasági futam győztese, és hat perc tizenöt másodperces idővel második helyezést ért el abban a kategóriában, amely azt mérte, hogy egy felszállással meddig képes a levegőben maradni. Az első világháború kitörésekor, 1914-ben Lilly azzal a tervével kereste fel a hadügyminisztérium illetékesét, hogy engedélyezze részére a pilótaszolgálatot, azonban elutasították. Még ebben az évben gróf Johannes Evangelist Virgilio Coudenhove-Kalergi von Ronspergheim felesége lett és Csehországba költözött. Ezután nemcsak szüleivel és testvéreivel való kapcsolatát szakította meg, hanem a repüléssel is felhagyott – bár ebben szerepet játszott, hogy a háború alatt betiltottak mindenféle polgári repülést. Tizenhárom év után Prágában született meg a házaspár lánya, Pixie. Vele 1939-ben – már a második világháború nácizmusa miatt – Olaszországba menekült, ahol nagy szegénységben, sokat betegeskedve élt, majd a háború utáni években Dél-Franciaországba költözött. 1960-ban, huszonegy év különélés után hivatalosan is elvált férjétől. Halálának pontos dátumát nem ismerjük. Egyes források szerint 1975. március 28.-án Genfben (84 éves korában), más források szerint pedig 86 évesen – 1977-ben – Nizzában hunyt el.Emlékét egy utca őrzi Wiener Neustadt-ban, ahol száz évvel ezelőtt levizsgázott repülőgép vezetésből.
Székyné Fux Vilma geográfus, egyetemi tanár (Debrecen, 1916. 05. 20. – Budapest, 2006. 03. 24.) Családja Szepes vármegyéből, Gölnicbányáról származik. Apja Fux (Fuchs) Antal felsőkereskedelmi iskolai tanár, édesanyja Eibl Anna, húga Fux Irén, 1936-os olimpikon volt.Középiskolai tanulmányait a debreceni református Dóczy Leánygimnáziumban végezte, 1934-től a Tisza István Tudományegyetem hallgatója lett, 1939-ben itt szerzett kémia-természetrajz szakos tanári oklevelet, majd 1940-ben doktorált ásvány-kőzettanból. 1938-tól az Ásvány-földtani Intézet gyakornoka, 1939-től tanársegéde, 1940-től pedig gyakornok – fizetéstelen tanársegéd, 1942 októberétől 1943. szeptember végéig fizetéses tanársegéd a Ferenczi István professzor, majd Hoffer András szakelőadó vezette tanszéken. 1943 szeptemberétől a budapesti tudományegyetem Ásvány- és Kőzettani Intézetében volt tanársegéd, majd 1946 novemberétől adjunktus. 1943-ban ment férjhez Széky Ferenc jogászhoz, két gyermekük született: Péter (1945), Annamária (1953). 1951 januárjától docens Szádeczky-Kardoss Elemér professzor mellett, 1971 júliusától egyetemi tanár. 1974-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Ásvány- és Földtani Tanszékének élére nevezték ki, ahol tanszékvezető volt 1981-ig. 1986-ban vonult nyugalomba.1994-től professor emeritus. 1972-től 1984-ig a Magyarhoni Földtani Társulat alelnöke, 1952ben a földtudományok kandidátusa, 1970-ben doktora lett. 1975-ben Szabó József emlékéremmel, 1993-ban Széchenyi-díjjal tüntették ki. Lényegesen több ásványtani információ származik Székyné Fux Vilmának a területen végzett kutatásaiból, melynek összegzése a telkibányai érces területet tárgyaló monográfiájában található (SzékyFux, 1970). A telérek és a mellékkőzetek anyagának - műszeres vizsgálatokkal alátámasztott - részletes ásványtani és kőzettani tanulmányozásával nagyban gazdagította a terület ásványaira vonatkozó ismereteket. Kimutatta egyes telérekből a következő új szulfidokat: galenit, kalkopirit, pirargirit, szfalerit, tetraedrit és markazit. Először tett említést a vágatokban epigén szulfátokról (alunogén, halotrichit, melanterit) és számos agyagásványt (halloysit, illit, montmorillonit, kaolinit, dickit), illetve karbonátásványt (kalcit, dolomit, ankerit) írt le a telérekből és mellékkőzetekből. „Nem az a mester, aki megtanít valamire, hanem aki megihleti a tanítványt, hogy legjobb tudását latba vetve fölfedezze azt, amit már eddig is tudott.” Paulo Coelho „Az ember az egyetemi tanulmányaiból nem a pedagógiai módszerekre, hanem a tanáregyéniségekre emlékszik. Nyilván mindenkinek van példaképe vagy kedves tanára, aki meghatározó módon befolyásolta az életútját. Nekem sok meghatározó ember volt az életemben. Engem a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen olyan professzorok tanítottak, mint Ránki György, Niederhauser Emil, Orosz István, Székyné Fux Vilma, Kádár László, Borsy Zoltán és Pinczés Zoltán. A tanár eszköze a személyisége, ez az, amivel hat. Ez sokkal fontosabb, mint az, amit tanít. Személyiségével éppúgy tanítja a hallgatókat, mint szaktantárgyával. Nem bújhat ki a bőréből, nem hibátlan, így áll nap mint nap a hallgatói elé.” (Siposné Prof. dr. Kecskeméthy Klára)
Telkes Mária ("Sun Queen") biofizikus, egyetemi tanár, a napenergiahasznosítás kutatója, az első napház tervezője (Budapest, 1900. 12. 12. – 1995. 12. 2.) Telkes Mária Budapesten jómódú családba született, nyolc testvér közül ő volt a legidősebb. Elemi iskolai tanulmányait mindvégig jeles eredménnyel végezte. 1920-ban kezdte meg tanulmányait a budapesti tudományegyetemen, matematika-fizika szakon szerzett diplomát, majd doktori fokozatot fizikai-kémia területen 1924-ben. Még ebben az nagybátyja, Ludwig Ernő, hívásának eleget téve Amerikába költözött. 1925-ben a clevelandi Biofizikai Intézet kutatólaborjában kezdte munkásságát. Olyan fényképezőgépet készített, mellyel az agysejtek infravörös sugárzása mérhetővé vált. 1939-ben Bostonba költözött, ahol a Massachusetts Institute of Technology (MIT) tanáraként és kutatójaként folytatta pályafutását. Innentől munkássága leginkább a napenergia felhasználása, átalakítása köré összpontosult. Az 1938–1988 között tartó Solar Energy Research Project-et, egy amerikai iparmágnás finanszírozta, ezen kutatócsoportnak lett tagja, később vezetője Telkes Mária. Elsődleges feladatként a napenergia átalakítás lehetőségeinek kutatását kapta. Amerikában összesen hat kísérleti napház épült, melyből az első a Boston melletti Dover városkában épült fel 1948-ban. A házban egy 3 méteres üvegfal mentén a Nap felmelegítette a levegőt, s a forró levegőt glaubersót (nátriumszulfátot) tartalmazó tartályok köré fúvatták. Lehűléskor az olvadék újra kikristályosodik, s a felvett olvadási hő dermedési hőként felszabadul. A ház fűtési rendszere nem mutatkozott teljesen kielégítőnek, az ötlet azonban tökéletesnek bizonyult: a látens hő felhasználásának elvét hőtárolási célokra egyre kiterjedtebben, napjainkban is használják (például kollektoros rendszerek hőtárolására). Telkes Mária a napenergia hasznosítására vonatkozóan számos szabadalmat jelentett be. Egyik legsikeresebb találmánya a második világháború amerikai katonai pilótáinak kifejlesztett napenergiával működő tengervíz sótalanító berendezése volt, amely naponta körülbelül 1 liter víz lepárlására volt alkalmas. Tervezett ezen kívül egy napenergiával működő hússütőt is, amely főként Indiában terjedt el. Egyetemi oktatóként, nagyvállalatok tanácsadójaként dolgozott, részt vett több állami megbízású tengerészeti és űrkutatási programban is. Eredeti kémiai hőtárolási felfedezései egy teljesen új technológiává nőtték ki magukat. Amerikában „Sun Queen”-ként emlegetett tudósnő több találmánya is sorozatgyártásra került. Telkes Mária munkásságát és sikerességét jól jellemzi több mint száz tudományos publikációja, összesen 39 szabadalma és nemzetközi kitüntetései. További jelentős találmányai, felfedezései napenergiával működő párologtató/desztillátor berendezés, napenergiával működő szárító berendezés, napenergia-sütő eutektikus (könnyen olvadó) vegyület hideg tárolására kazán hatásfokát/hatékonyságát növelő hőenergia-tároló halmazállapot váltó hőtároló anyagok kéregképző stabilizátorral napenergia fűtési módszer és berendezés Főbb művei Future uses of solar energy. Bull. Atomic Science 1951. Solar Energy Research Wisconsin 1955. Solar thermoelectric generators. Journ. of Applied Physics 1954. Thermoelectric generators. Solar Energy Research, Wisconsin 1955
TÁMOP-4.2.3-12/1/KONV-2012-0047
http://kutatas.karolyrobert.hu