X. Iszapbírkozás és fekete karácsony

Karmikus horoszkópértelmezések és horoszkóprendelés Kozma Botond Szilárd család-asztrológussal

X. Iszapbírkozás és fekete karácsony

Tizedik fejezet. X. ISZAPBÍRKOZÁS ÉS FEKETE KARÁCSONY Amint látod, ke és bõséggel írtam neked szívszorító szerelmi drámákról, furcsa barátságról, diktatúra béli bizarr történetekrõl, boldogsághajszáról, erkölcsi csõdrõl, gondokról, irracionális gondolatokról, félelmekrõl és szorongásokról, titkosszolgálati kihallgatásokról, lelki és érzelmi zsarolásokról, hivatalos és hazafias hazugságokról, sikerekrõl és bukásokról és más, regénybe illõ zsáner témákról, ahogy azt illik, becsületesen. Remélem, pont úgy jól laktál, mint én ezekkel a szamárságokkal és te is szeretnéd már pont úgy, mint én, befejezni ezt a rezesbandás felvonulást. Vagy nem? Talán tetszik? Jól érzed magad ebben az olvasmányos pocsolyában, ebben a ganajtúró tragikomédiában? Jól érzed magad idegbajosan, jól érzed magad ellenségekkel ellenségként, becsvágyaiddal és hiúságaiddal együtt zaklatottan, betegen, magányosan, idegesen a holnapi naptól tudattalanul reszketve? Én tovább írhatnám a az érdekes story-fzért, de unom már. Ezért a hátra levõ részben rövidre veszem a történeteket. Persze, ugyanakkor, azzal is tisztában vagyok, hogy nem fogsz végig olvasni egy sor, regény címen kiadott, elvont lételméleti eszmefuttatást! Tudod mit? Nem csak, hogy megértelek, hanem bizonyos kivételektõl eltekintve, igazat is adok neked. Semmi értelme nincs a valóságtól elszakadt elméleteknek. Ezért nincs értelme elolvasni öt, hat, sõt: hétszáz oldalon keresztül bogozódó steril elméletet, mint ahogy olyan, irodalom címen futó, megható-tragikusan tekergõzõ történeteket sem érdemes olvasni, amilyenekkel nagyszüleink szórakoztak és amilyenekkel a népszer szappanoperák és a valóság-show -msorok ömlesztve szolgálnak mostanában a tévében. És azt is tudom, hogy ezen állításaimmal máris haragosommá, sõt: ellenségeimmé tettem az írótársaim jó részét, habár én soha nem fogom e szellemi munkásokat elismerni ellenségeknek! Tudom, hogy amennyiben te is véletlenül úgynevezett prózaíró vagy, forgatókönyvíró, vagy drámaíró, filozófus, kritikus és esztéta, azonnal rávágod, hogy nézz csak oda a süketre, ez nem akarja rám bízni, hogy én, és velem együtt a többiek úgy érezzük jól magunkat az életben és a sorsunkban, ahogy akarjuk, tehát akár betegen és nyomorékon is, ha úgy adódik éppen! Hagyjon nekünk békét az ilyen tökfej! Az olyan ember, akit még nem fogott fel a betegség, a nyomor és a tragédia isteni esztétikájából semmit, ne ugráljon! És már hegyezed is vitriolba mártott tolladat, hogy leszedd könyvemrõl a keresztvizet. Megfigyeléseim alapján ugyanis írótársaim, ha nem is szeretnek betegek lenni, de szeretnek együtt érezni a beteg olvasóikkal, és szeretik, ha az olvasóik is velük együtt éreznek az õk betegségében, és úgy általában is, szeretik a beteg embert megérteni, megsajnálni és mint ahogy az emberek nagy többsége erõsen szeret betegségben a többivel együttétezni. Aki betegségrõl és nyomorról ír, az méltán számíthat sikerre. Aki egészségrõl és az egészséghez szükséges magatartásról, az nem. Írótársaim tehát, igen érzékletesen le tudják írni, hogy ez a rengeteg betegség és szenvedés, amirõl gõzük nincs, hogy merõ gyávaságból, vagyis rejtett agresszivitásból, lelki korrupcióból és felelõtlenségbõl ered, véletlenszeren, a természet vak szeszélyeképpen jön létre. Tizenkét évvel ezelõtt, amikor metafizikai kérdésekkel foglalkozni kezdtem, azt tapasztaltam nagy döbbenettel, hogy a korábbi elképzeléseimmel ellentétben, nagyra becsült és igen tisztelt írótársaim sokkal nagyobb mértékben szeretnek betegek, azaz: becsvágyók, gõgösek, hiúak, nagyképek, fölényeskedõk, féltékenyek, kicsinyesek, arrogánsak, kegyetlenek, ellenségeskedõk, hisztériásak és részegek lenni, a nyugodt és bölcs-öreg maszkjaik mögött, mint más ember. Rájöttem, hogy a legtöbbjük mindössze azért ír, mert nekik nagyobb szüksége van, mint más embernek az önigazolásra, vagyis a beteg, csonka, vagy nyomorult állapotukat elõidézõ sors-zavarukat és a humánizmustól csöpögõ és esztétikailag találó szavak mögé elbujtatott erkölcsi, és ha nem erkölcsi, hát akkor egészségi krízisekben jelentkezõ szellemi korrupciójuk külsõ okainak a felsorolására. Tudom, hogy nem fogják szívesen fogadni könyvemet - a mi könyvünket -, a papucshõs drámaírók, akik még mindig a drámák katartikus esztétikájával szédítik a színházak közönségeit. Már hogy a csodába ne fogadnák haragos malíciával ama kerge ötletemet, hogy hagyjuk el az antik anfiteatrumokban zajló beavatási misztérium-játékokból, sikerhajhászává, vagy öncélú okoskodássá degenerálódott esztétikai hatásvadászatot, és állítsuk újra helyre önmagunkban az Istent és az Istenségeket. És kezdjünk el végre õszintén élni a személyi gyengeségeinkkel szemben folytatott harcok árán elérhetõ harmónia felé figyelgetõ személyünkben, személyes felelõsséget vállalva mindazért, ami velünk történik, illetve mindazért, ami kívül és belül ér bennünket? - Nem fog örvendeni könyvemnek sem a drámaíró, sem a forgatókönyvíró kolléga tehát! Hiszen íme, arra buzdítlak téged, kedves olvasóm, hogy lépj ki a fölösleges szenvedésektõl csordultig terhelt tragikomédiából: a véres korrupció színpadáról és a közömbösség nézõterérõl. Arra, hogy ezentúl ne a sötét pontodtól: ne a zavaros, de titkos gondolataid és vágyaid által irányítottan, de ne is a magánéletükkel és az egészségükkel a titkos pontjuk miatt ugyancsak csõdöt mondott a nevelõk, tanárok, papok, politikusok és reklámszakértõk által a képzeletedbe vésett forgatókönyvek alapján éld az életedet. Mert a titkos pontunk által irányított képzeletünk által alkotott tévképzeteink logikája szerint megírt forgatókönyveink elválasztanak a tényleges egészségünktõl és a valós (belsõ) boldogságtól. Mert a szülõk sötét pontjának a logikája szerint zajló élet újabb elhazudott és végsõ soron összezavarodott, drámai, hisztériás és tragikus következményekkel járó újabb életeket eredményez. És ez ugyebár, nem szokott benne lenni a magunk számára és a gyermekeink számára írott jövõ-forgatókönyvekben. És mégis, bárhogyan igyekeznénk is, bármennyi beton-biztos tudományos trükköt felfedeznénk is, a tragédia mindig bekerül az életünkbe, a a legjobban megírt és életképzeletünkbe helyezett jövõ-forgatókönyvek ellenére. Balog Ádámnak sem jutott volna eszébe soha, amikor az életérõl szóló fiatalkori jövõképeit gyártotta, hogy õ valamikor két olyan gyermeknek lesz az apja, akit egyáltalán nem érez a magáénak, és akiket olyan nõk szülnek “számára”, akiket õ nem hogy nem szeret, de valójában még csak nem is kedvel. És soha eszébe nem jutott, hogy õt emiatt, vagy bármi miatt is, valamikor az öngyilkosság gondolata meg fogja kísérteni. Ezért az öngyilkossági kísérletbõl és a Géza barátja furcsa tanításaiból lassan - lassan magához térõ Balog Ádám valóságlátása egy kis értelmezést kíván. Mert lássuk be, hogy az a szellemi alapállás, ahogy Géza barátja a szellemi igazságot a nõk lepofozásával egyenértékvé teszi - amint azt, a konfliktuskerülõ gyávaságában és felelõtlenségében a sors-események sötét démonait állandóan a maga fejére idézõ Balog is Ádámunk megjegyzi "egy kicsit meredek"… De vegyük szép sorjába a gondolatokat. Balog Ádám tragédiája nem abból eredt, hogy http://kozmaszilard.hu

Készítette a Joomla!

Generálva: 22 June, 2016, 02:18


nem verte félholtra a belé szerelmesedõ nõket, amiként azt Géza tanította, hanem onnan eredt, hogy a saját fekete pontjára vonatkozó információk hiányában, nem tudván felülemelkedni az édesanyja által öntudatlan (ártatlan) boszorkánysággal beidézett és a kettejük korrupt alapállása miatt létrehozott élethelyzetein. Abból, hogy az ártatlan áldozat szerepében a kelletnél többet tetszelegve, önkéntelenül is átvette a szegény édesanyja zavaros életképzeletének tökéletesen megfelelõ, román szocialista korszellem világképzetét. Ezért az õ számára, a gyermekkori barátok után, érett férfikori barátként is, csak egy olyan korh és civilizált barátra - alteregóra! - tellett, akinek eszébe sem jut az átlagon felüli szellemi tájékozottságának megfelelõ hiteles életrend kidolgozása és megvalósítása. Géza ugyanis nem az Ádámot helyesen tanítani - irányítani képes szellemi vezetõ, hanem mindössze egy, a kereszténység táptalaján növekedett, humanista és a tudományos intellektualizmus csõdjét egész fiatalon felismerõ, rendkívüli értelmi képességekkel bíró személy, aki a kritikai és ítélkezõ, jobban mondva becsmérlõ magatartásán kívül, annál semmi jobbat nem képes állítani az intellektualizmus helyébe. Sõt magát az intellektualizmus fölötti kritikát is kompromittálja a zavaros és korrupt életvitelével, amely sehogy sem áll összhangba a több rendben hirdetett szellemi, vagy ahogy õ mondja: spirituális igényességével. Géza az európai filosz, aki bizonyos intuitív (ösztönös) szellemi tudás birtokában, nem váltja be a hirdetett eszméit a mindennapi életében, sõt: ezt a magasrendnek képzelt tudását is csak arra használja fel - amikor nem tart épp igen érdekfeszítõ elõadásokat belõle , hogy másokat becsapjon és kifosszon, és az így nyert jövedelmekbõl a párttitkároknál is könnyelmbben éljen a diktatúra alatt. Géza tehát a káprázatosan hamis értelem birtokosa, aki az által, hogy mindössze szavaival, de tetteivel és életvitelével nem tanúskodik az isten országa mellett, egyenesen kompromittálja azt a zrzavaros és korrupt életével, és még nagyobb zavart okoz azoknak a fejében, akik õt hallgatják, minthogyha nem mondott, és nem hirdetett volna semmit. Mint minden ember aki nem tud róla, éppen úgy Géza is a saját sötét pontja által manipulált, és az õ életvitele is ellenkezik mindazzal, amit az úgynevezett szent dolgokról általános mveltség szintjén tud és hirdet, és nála is, mint minden tudós pszichológusnál, teológusnál és filozófusnál, a rendkívüli magatartás nem más, mint egy szellemi színjáték, amelynek a segítségével a lényeges kérdéseket elkerülje és a spirituális életfeladatokat elhárítsa. Balog Ádám valahol érzi is ezt, de nincs, amit tegyen, mert még nem érti, hogy mi történik, mivel nem ismeri még a fekete pontot és ezért nincs belátása Géza kártyáiba, azaz Géza lelkébe, és éppen a saját, toleráns-humanizmus formájában jelentkezõ sötét pontja miatt, egészen pontosan: az õ sötét pontja által épített hazugság - labirintusa miatt. Ezért elfogadja Géza teóriáit a saját bntelenségérõl, részben kényelembõl és öncsalásból, részben, mert a Géza elõadásai olyan érdekes információkkal telítettek, amilyenekkel nem lehetett máshol találkozni a diktatúra idején Romániában, és amely információk Ádám számára hitelesebbnek bizonyultak a valóságban az országosan tanított és a gyakorlatban kigúnyolt filozófiai és erkölcsi tanoknál. Ezért Balog Ádám is, épp úgy, mint a többiek akkor, és most is a Kelet-európának nevezett szellemi varázskörben, külsõ és személytelen eredmények segítségével képzeli elérhetõnek a boldogságát, és, mint mások a könny meggazdagodás segítségével, az intellektuális tudásról szóló hivatalos elismervény megszerzésével elérhetõnek képzeli a boldogságát. Ezért folyamatosan eljátssza és kikerüli azokat a lehetõségeket, amikor az övéhez hasonló tragikus élmények után, végre saját magával is szembe tudna nézni a betegségeibõl kigyógyuló és káprázataiból kijózanodó ember. Inkább elfogadja tehát Géza érveit miszerint õ, Ádám, nem hibás a vele történtekért és folytatja további tévelygéseit önmaga és mások megtévesztésében, felfogadván, hogy kivárja azt az idõt, amikor a körülmények, amelyeket most már õ próbál alakítgatni különbözõ személyes stratégiák alapján, oda alakulnak, hogy õ nyugodtan festhessen és felmutassa az õ “értékét ennek a kurva világnak”. A baj mindössze abban áll, hogy hosszú, erkölcsi krízisekkel, érzelmi csõdökkel, és újabb lelki és erkölcsi szenny gödörbezuhanásokkal teli éveknek kell eltelnie még addig, amíg Ádám rájön arra, hogy a külsõ körülmények a belsõ világosságunk, vagyis a belsõ sötétségünk, zavaros életképzeletünk függvényében alakulnak ki minden egyes esetben. Ezt kell még sok gödörbezuhanás árán megsejtenie, mivel a Géza világosító tanításai egyelõre inkább elfödik elõle a valóságot: a sötét pontnak a létezését, illetve az õ sötét pontjának a személyi természetét, még akkor is, ha Gézának voltak tétova, de késõbb elfelejtett tapogatózásai teológus tanonc korában a belsõ, szubjektív sötétpontnak az élet eseményeit meghatározó kauzalitása felé. Annak köszönhetõen tehát, hogy túlzottan jó életösztönökkel és még annál is jobb intellektuális képességekkel rendelkezett ahhoz, hogy önmagával szembe kerüljön, és ez által szellemi krízisbe kerüljön a teológiai szemináriumban észlelt spirituális korrupció miatt, Géza mindent meg tudott volna tanítani Balog Ádámnak, kivéve a lényeget. Azt tehát, hogy bármi, ami az emberrel történik élete folyamán, tökéletesen összhangban áll annak az anyjától és anyai nagyanyjától örökölt lelki és szellemi képzeteivel, a veleszületett, vagyis a biológiai fogantatásakor az édesanyja aurájában és képzelet-világában már készen álló spirituális struktúrájával. És ez még akkor is úgy van, ha az ember (Balog Ádám) az anyja élet-látomásával homlokegyenest szembehelyezkedõ nézõpontból ítéli meg a világot. Ezért például, noha Géza nevetségesnek talált minden intenzíven átélt ellenség-képzetet, nem tudta megmagyarázni azt, hogy miért veszélyes, és hogy miért káros mind a sorsra, mind a biológiai egészségre nézve, a lélek és a szellem belsõ tájain a külsõ ellenségekkel komolyan és huzamosan háborúzni. Hogy miért nem érdemes háborogni, vagyis a lélek és a szellem belsõ tájain huzamosan háborúzni a bárkivel és bármivel olyképpen, hogy teljes hitbõl és meggyõzõdésbõl veszekedünk a sorsunk külsõ szereplõivel, és képzeletben egymást összevissza vagdaljuk, ha lehet, el is tüntetve az ellenségnek képzelt másik embert a föld felszínérõl. (Játékból igen, de komolyan... legyünk már komolyak, kérem!) Azt, hogy amikor lelki hittel és teljes szellemi meggyõzõdéssel lélekben és szellemben ordibálunk, gyalázkodunk, spekulálunk, stratégiákat gyártunk, kémkedünk és forradalmat robbantunk, sztrájkolunk, intrikálunk és más ilyen jópofaságokat követünk el teljes bevetéssel, szóval ezeket szívbéli meggyõzõdéssel gyakorolni értelmes ember számára nem csak, hogy nevetséges, de veszélyes is. Mindezt Géza nem tudta megtanítani Ádámnak, mert õ ezekre mindössze csak ráérzett, de gyakorlatilag nem fedezte fel, hogy csak azt a személyt lehet elküldeni háborúba, ellenséget lõni, aki hisz is az önmagán kívül létezõ ellenségben, vagyis a külsõ sötétpontban, mint a keresztény papok a nagybets Sátánban. (Ez, a sejtések szintjén megragadó sugallat, ez a teológiai szeminárium falai http://kozmaszilard.hu




közt ragadt, véghez nem vitt felfedezés, okozta azt a látszólag értelmetlen tényt, hogy miért szökött Géza késõbb, egy tiltott határátlépési kísérlet eredményeként letöltött börtönbüntetése után, ismét külföldre.) Sem Géza, sem Ádám nem tudta azt, hogy ahhoz a felébredt személyhez, aki ismeri a sötét pont természetét és ezért egyáltalán nem hisz a rajta kívüli ellenségben, ahhoz nem érkezik meg sem a katonai behívó, sem a letartóztatási parancs. És ez egyszerûen azért, mert benne, az õ világ- és életképzetében, és ennél fogva a saját személyérõl és sorsáról alkotott képzeletében nem talál kapcsolatot, nem talál hasonmást a behívó- és a letartóztatási parancsok spirituális szférájában mûködõ külsõ ellenségképzet. Vigyázat, kedves olvasóm, az együgyû szektások dogmatikus - és ezért személytelen - képzetei és hitvallása nem tartozik a könyvünk eszmekörébe! A fanatikus szektások megtagadják ugyan a fegyverviselést, de hozzájuk elérkezik a behívóparancs, és fegyverviselés nélküli munkaszolgálatot végeznek a még létezõ néphadseregekben, mert õk még hisznek a külsõ ellenség, illetve a külsõ sötét pont (A Sátán) létezésében. Géza tehát a szellemi (spirituális) értékeket egyszer életrecepteknek vélte és azt hitte, hogy önleleplezés és képzeleti tisztulás nélkül, mindössze a külsõ világ elemeire alkalmazottan, azoknak lehet értelme. Ezért a Balog Ádáménál sokkal megrázóbb és megalázóbb eseményekben volt része késõbb, annak ellenére, hogy nem hagyta magát befolyásolni az események által és teljesen összezavarodott és kétségbeesett, nem akkor, amikor a megvilágosodott Balog Ádám, tizenöt év múlva ráébresztette, hogy tulajdonképpen egy egyszer csõdtömeg az egész élete és lénye, hanem akkor, amikor a Géza sors-angyala ezt felfedte elõtte. De a Balog Ádám számára tehát, a Gézával való barátság élménye és annak rendkívüli tanításai, annál is inkább hatásosan félrevezetõk voltak, mivel Gézának rettentõen sok kérdésben igaza volt és megállapításai, próféciái nem csak a múltban és a jelenben igazolódtak be, hanem a több éves együtt-kalandozásaik közben is, miután Géza egy másik erdélyi városba költözött, mivel szknek bizonyult számára a hely a szülõvárosában. Egyenesen dermesztõ volt tehát Ádám számára, ahogy a neki kéretlenül gyermeket szülõ nõk társadalmi és gazdasági ambíciójára vonatkozó Géza-próféciák, szép sorban valóra váltak: Kalász Irén, hat hónappal a gyermek (Boróka) születése és annak az Ádám által minden problémázás nélküli nevére vétele után, bepereli gyermektartásért a Balog Ádámnak a szó szoros értelmében is szegény édesanyját és az öregasszony ezerlejes nyugdíjából havi száz lejt ítéltet meg magának, mivel Balog Ádám egyetemistaként nem fizetõképes. Ádám azon kérdésére, hogy miért csinálta ezt, a Géza cinikus próféciája beteljesítéseként, az ártatlanul megesett huszonöt éves nõ a legtökéletesebb választ adja: - “Azért, hogy így érezd, hogy a Te gyermeked.” Ettõl a perctõl kezdve, bármennyire is kibékült a késõbbiek során Irénvel, és Irénnek, az Ádám által soha nem feledett legénykérõ-jelenetét rendezõ és eljátszó édesanyjával és rokonságával, a kislány kamasz koráig Ádám nem volt képes a gyermekének úgy elfogadni Borókát, mint Medárdot. A Kingával folytatott "emberi belátáson" alapuló válóper végkifejlete viszont az lett, amire Balog Ádám soha nem gondolt volna: Hirtelen erõs szükségét érezte arra, hogy Kingát felpofozza, de nem azért, hogy a "szerelem magas izzásában" részesítse, á lá Géza, hanem azért, mert a kedves felesége, mindamellett, hogy a bíróságon õt "szélhámos latornak és aljas gazembernek" titulálta – amivel, amúgy még nem lett volna nagy baj – de sorra cáfolta meg a vádpontokat, amelyekben korábban közösen megegyeztek. És még ezzel sem lett volna semmi baj, amennyiben a váláshoz vezetõ konkrét vádakat állított volna azok helyett. Az a nõ tehát, akirõl õ úgy képzelte, hogy hálás azért, amiért lovagi áldozatával „a becsületét megmentette", azáltal, hogy feleségül vette, miközben Dórát a kétségbeesésbe és egy másik fiatalember karjaiba kergette, hálából szélhámos latornak nevezete õt és igaza volt. Mert amennyiben nem vette volna el feleségül, és nem játssza el annak a szülei elõtt a komoly szándékú võ szerepet, akkor nem kerültek volna válóperre. Az elcsattanó szelíd pofok hallatára mind a ketten meglepõdtek. De bármennyire is szégyellte tettét a késõbbiekben Ádám, aki sem azelõtt, sem azután nem ütött meg nõt (Még akkor sem, amikor hat év múlva a tizenkilenc éves Rita éppen a Kingától született fiú, Medárd jelenlétében szólította fel Ádámot arra, hogy pofozza fel “a kettejük jövendõ boldogsága érdekében”.), igazi lelkiismeret furdalást sem akkor, sem a késõbbiek során nem érzett. E három pofon ugyanis, kevés ellensúlynak bizonyult mindahhoz a piszokhoz és szennyhez képest, amibe a férjvadászó nõ, az apja tanácsára bekeverte. Ráadásul e pofonok következtében, végre hivatalosan is tiszta lett a polgári helyzete: Kinga két hét múlva elpanaszolta a pofokat a bíróságon, aminek köszönhetõen a bíró kimondta a válást már a következõ tárgyaláson mindenki megelégedésére. Ám Géza próféciái itt még nem zárultak le: Ádám mindössze a volt felesége külföldön maradását követõ elsõ gyermek-elhelyezési per elvesztése után volt képes felfedezni a Kántor családnak a hivatalos szervekre gyakorolt befolyásának a forrását, pontosabban, a gyámság megállapításban szerepet kapó hivatalnokoknak az elején egyszer lekenyerezés következményének tûnõ színeváltozása és a szekuritáte (szûnni nem akaró hazafias kihallgatások) iránta tanúsított túlbuzgó érdeklõdése közötti összefüggéseket. Az történt ugyanis, hogy az elsõ, még hivatalosan ki nem közölt ítélethirdetés után, amelyben a szeretõjével külföldre szökött, és bizonyítottan a szeretõjével egy garzonszobában lakó Kingának ítélték oda a gyermeket, a kétszobás tágas lakással rendelkezõ, egyedül élõ és biztos jövedelemmel rendelkezõ Ádámmal szemben. Egy ilyen, hivatalosan még ki sem közölt elsõ fokú bírósági végzés után, bekopogtatott Ádám ajtaján a Rend Hatósága, illetve Szocialista Román Rendõrség: a Milícia. A Rend egy civil ruhás fiatal nyomozótiszt, két rendõrkatona mellett a volt apósa, Kántor Pál személyében testesült meg akkor éppen, abban, a szent nemzeti szocialista idõkben. A nyomozótiszt bemutatkozik, mint a moziban, rendesen igazolja magát és elmondja, hogy törvényszéki határozatot jött teljesíteni, és nyomban átkísérni az édesanyjának ítélt gyermeket annak a Romániában bejelentett otthonába, vagyis az édesanya képviselõjének, Kántor Pálnak a lakására. Balog Ádám elsõ rémületében hitetlenkedni kezdett, majd törvénnyel való visszaélést emlegetett, amitõl csodák-csodájára a fiatal tiszt is elbizonytalanodott és azt tanácsolta, hogy hívják fel a bíróságot telefonon. A bíróságon egyáltalán nem tudtak ilyen, a gyermek lakhelyváltoztatására vonatkozó határozatról. A fiatal nyomozótiszt elbocsátotta az apóst és két rendõrkatonát és megkérte Balog Ádámot, hogy írjon egy nyilatkozatot arról, hogy miért nem hajlandó alávetni magát a hatósági felszólítás teljesítésének. Balog Ádám, most már kevésbé remegve, felhívta telefonon az ügyvédnõjét és megkérdezte, mit tegyen? - Írd le nyugodtan, hogy az ítélet még nem jogerõs, hiszen még el sem kezdõdött a fellebbezési határidõ. http://kozmaszilard.hu




Ez a rendõrségi szabály- és törvénysértés egymástól látszatra két különbözõ eseményt hozott közvetlen összefüggésbe az Ádám emlékezetében. Az, ami elsõként az eszébe jutott, nemrég történt. Miután Kinga egy ultimátumszer levélben arról értesítette, hogy amennyiben egy bizonyos határidõn belül a gyermeket nem adja át Kinga szüleinek, Kinga édesapja, Kántor Pál, beszolgáltatja a szekuritátéhoz az Ádámra nézve kompromittáló kifejezéseket is tartalmazó, Kingához írt régi leveleit, amelyben Ádám Ceausescu elvtársat szidta. A Kántor család eme nemes célkitzését megerõsítette a keresztfiát, Medárdot meglátogató Gondoshelyi fiatal keresztmama is. Persze, e fenyegetés semmit sem változtatott Ádámnak a fiával kapcsolatos elképzelésein, sõt, visszaüzente, hogy azokból a levelekbõl úgy sem tudnak meg többet felõle a szervek, mint amennyit eddig is tudtak. Nosza rajta, tegyék csak bátran uraim! És Kántorék meg is tették és e nemes tettüknek nem lett Ádámra nézve semmiféle büntetõjogi következménye. Ám a mindjárt ide kapcsolódó emlék, annál furcsább, mondhatni, veszélyesebb: A három évvel korábban lezajlott hazafias kihallgatása alkalmával, Bunkó Nyenye ezredes elejtett egy megjegyzést, miszerint Balog Ádám hálás lehet a szekuritátenak, amiért az nem folyamodott különösebb eljáráshoz annak érdekében, hogy megakadályozzák az otthonától (Istenhidegétõl) nagyon távol esõ, Ó-romániai Borila nev városból való hazahelyezkedését. "- Hogyan, hát önöknek hatalmában állt volna megakadályozni a hazajövetelemet?” - játszotta a kis naivat Ádám Bunkó Nyenye nem kis megelégedésére: "- De még mennyire, hogy hatalmunkban állt volna! Ha mi akkor úgy döntünk volna, hogy Balog Ádám jelenléte ezen a vidéken és ebben a városban nem kívánatos, megtettük volna a végsõ lépéseket. Hiszen lépésrõl-lépésre végig kísértük az ön haza-helyezkedésének a mozzanatait. De, amint látja nem tettük meg azt az intézkedést, amivel három évig önt Borilán gazdaságilag helyhez kötöttük volna." Ádám akkor sejtette már, hogy jó ideig nem fog külföldre útlevelet kapni, hiszen azért kerítettek Nyenye elvtársék sort a beszélgetésre, mert másfél hónappal többet tartózkodott Budapesten a hivatalosan megengedettnél, természetesen a budapesti román követségen szerzett hosszabbítási vízummal. Nyenye elvtársék persze, nem hitték el, hogy Ádám, különbözõ korházakban ücsörgött heteken át és mi tagadás: nem sokat tévedtek. Ez a beszélgetés viszont megnyugtatta Ádámot, mert kikövetkeztethette belõle, hogy attól a dátumtól, amikor a besúgó ismerõsétõl elbúcsúzott Budapesten, Nyenye elvtársék nem tudtak egyetlen lépésérõl sem. Szóval, Ádám tudta már, hogy amíg a Ceausescu diktatúra tart, õ legfennebb a romániai tengerpartra, vagy a csodálatos hazai hegyek közé kirándulhat, de külföldre nem. Így hát nem köszönte meg Nyenye elvtárs emlegetett szívességét, és továbbra is szemrebbenés nélkül különféle, a különlegesnél is különlegesebb magyarországi egészségi vizsgálatokról kórházakról, kezelésekrõl és orvosokról hazudozott az ezredesnek. A kihallgatási cirkusz után viszont újra emlékezetének homlokterébe került a Borilai haza-jövetelének melléktörténete. Borila egy Istenhidegénél sokkal nagyobb Ó-romániai város, ahová Ádámnak az állami kihelyezése szólt, és ahonnan sikerült jó idõben elbocsátási jóváhagyást szereznie egy szülõvárosbeli vállalattól kapott áthelyezési igénylésre. Ez azt jelentette, hogy az áthelyezési igénylést kibocsátó Istenhidegei vállalat hajlandó volt õt a végzettségének megfelelõ minõsítésben, vagyis mérnökként alkalmazni, amennyiben az a Borilai vállalat, ahová kihelyezése szólt, lemond a szolgálatairól és beleegyezik az áthelyezésébe. A mûszaki egyetemeken és fakultásokon végzõs diákok általában szeptember - október folyamán szokták elfoglalni azokat a munkahelyeket, ahová szólt az egyetemtõl - fõiskolától kapott kihelyezésük és ugyancsak késõ õsszel szoktak jelentkezni áthelyezési kéréseikkel is a munkahelyeket meghirdetõ vállalatok személyzeti osztályán. Ádám óriási szerencséjére fontos volt a mihamarabbi munkába-állása, hiszen édesanyja gyermektartási levonással megcsonkított nyugdíjából õk ketten, egy hónapig sem élhettek és a korábban festett, de eladható festmény kollekciójának, amelynek darabonkénti eladásából kiegészítette az ösztöndíját és így fenntarthatta magát az egyetemi évek alatt, mind elfogytak. Ezért idejében megszerezte a már-már reménytelennek látszó áthelyezési igénylést és pár héttel a hivatalos kihelyezése után. Még augusztus elején jelentkezett a Borilai ipari vállalatnál az áthelyezési kérés jóváhagyásáért, illetve az elbocsátásáért. Ennek az idejében történt jelentkezésnek és a vállalattal szembeni kötelezettségei, vagyis a munkaviszony feloldozásáról szóló dokumentumoknak a zökkenõmentes és azonnali jóváhagyásnak volt köszönhetõ egész késõbbi élete alakulása és jóval késõbbi magára-találása. Mert amennyiben Borilán kellett volna maradnia, a kezdõ mérnöki fizetésébõl levont gyermektartási százalékokkal, még épp, ha kantinkosztra futotta volna keresetébõl és esetleg egy munkásszállói lakásra, nem hogy festõvásznakra, ecsetekre, festékre. És természetesen, sem édesanyját, sem Dórát nem láthatta volna viszont, legfeljebb csak negyedévenként másfél napra. Ez, az akkori lelkiállapotában, egy újabb kétségbeeséshez, vagy a beletörõdéssel járó lassú lelki elsorvadáshoz, és így a fizikai megsemmisüléshez vezetett volna. Az állami kihelyezés el nem fogadása viszont az egyetemi tanévek és az ösztöndíjak utólagos kifizetésével járt akkoriban, ami fel sem tevõdhetett Ádám esetében. Szóval igencsak fontos volt Ádám számára a hazahelyezkedés, de még fontosabb volt a szekuritate és a Kántor család számára az õ Borilán való marasztalása. Amint az elért siker hangulatában boldogan hazaérkezett a szülõvárosába, két levelet talált a családi házuk postaládájában: egyik a Borilai Ipari Vállalat felettes szervétõl, az ottani megyei néptanácstól érkezett, amelyben az felszólítja Ádámot munkahelyének azonnali elfoglalására, különben büntetést helyez kilátásba. A második levél a Borilai városi bíróságtól érkezett, amelyben gyermektartási perben kapott idézést egy nagyon közeli dátumra. Ahogy elolvasta a két levelet és végiggondolta azt, hogy õ, a tudatán kívül tulajdonképpen versenyfutásban volt az idõvel, az ellene irányuló félhivatalos államvédelmi ügyködések és a Kántorék által indított hivatalos intézkedésekkel szemben, elhagyta minden ereje és remegni kezdett. Azt a gondolatot, hogy ilyen szoros kapcsolat létezne az államvédelmisek és volt apósa között, esetleg a volt felesége között, még önmaga elõtt is szégyellte, és agyának egy rejtett rekeszébe zárta, anélkül, hogy különösebb elemzésekbe fogott volna ezzel kapcsolatosan. A gyermek-elhelyezési per utáni fél-hivatalos hatósági önkényeskedés megtörténtekor viszont, amiben a volt apósa személyesen is részt vett, már nem volt, amiért e korábbi feltételezések miatt szégyenkezzen. És a feltételezés bizonyossággá válását megszilárdították benne Medárdnak az elrablását és a Magyarországra való rejtélyes kicsempészését követõ események, vagyis a rendõrség Kántorék érdekében történt falazása, bundázása, késõbbi nyílt obstrukciója és a bírósági csalások. Sem Ádám, sem Géza nem ismerték a http://kozmaszilard.hu




nyolcvanas évek elején a hatás és visszahatás, a rezonancia (zsák megtalálja a foltját) egyetemes törvényét és különösen nem a csalóka polaritás törvényét. Mégis, utólag beigazolódott, hogy a lucid Gézának újfent igaza volt az Ádám "emberséges belátásainak" a várható következményeirõl szóló prédikációjában, és Ádám el kellett fogadja Géza ama tételének az igazát is, hogy mindaz a planetáris méret õrület, ami ma emberiség szintjén az egész földön folyik, az nem más, mint "mindenki háborúja mindenki ellen", még a látszólag békében élõ közösségekben is. Ettõl a "józan észheztéréstõl" kezdve, amit nem lehetett elkerülni ama felismerés után, hogy õ részint az ártatlan nõ iránt érzett sajnálatból, részint a Kinga szülei iránt érzett lelkiismeret furdalásból, de leginkább a szegény anyja által belé nevelt polgári tisztességbõl (vagyis gyávaságból), ha nem is egy besúgó nõt, de mindenképpen egy besúgó férfinak a lányát vette el feleségül, hirtelen minden megváltozott Ádám magatartásában. Úgy vélte, hogy érdekeit neki is érvényesíteni kell végre, és ezért neki is harcolnia kell, mert nem akarta önmagát többé letiporva, legyõzve és megalázva látni. Sõt, késõbb még a gyermekét is meg akarta menteni attól, hogy megfertõzzék a hazugság, a besúgás és az árulással kevert, cukorkás-szirupos és csokoládés szeretet korrupt szellemiségével. Úgy vélte, jobb, ha becsületes harcosok lesznek mindketten. Ebben, a humánusan hipokrita környezetével szembeni tisztázott stratégiai helyzetben, Ádám különös harcosi képességekre tett szert, úgy hogy még Géza is büszke lehetett volna rá, mert Ádám tényleg eljutott odáig, hogy jóformán senki nem tudta õt többé hivatalosan megverni, vagy átverni. A fontos mindig az volt, hogy játszma és verekedés közben az ellenfél küzdõ szempontjait, annak belsõ logikai törvényeit felismerje és aszerint is végiggondoljon minden helyzetet. Ha ez megtörtént, már könny volt továbblépni, hiszen a korrupt ellenfél logikájának csapdái és buktatói, belülrõl mindig hamar kiderültek. De a nehézség talán nem is ebbõl állt, hanem a gátlástalanság és a látszólagos kegyetlenség megtanulásában, annak a személyi elsajátításában. Mert a gátlástalanság Ádám szerint, maga az igazság szembeköpése, ami a legnehezebb a magára valamit is adó embernek, nem másért, de annyira nevetséges és kisszer és olcsó és hosszú távon egyenesen értelmetlen. És mindaddig, ameddig a magára valamit is adó ember csak önmagáért harcol, tényleg nem is nyúl hozzá a gátlástalan szemtelenség eszközeihez, mert elsõsorban önmaga elõtt találja nevetségesnek saját magát. Ha azonban a sok vereséget megunva, a harcosok útjára rálépett és gyermekéért is harcolni kezd, mert úgy érzi, hogy azért harcolnia kell, a buta gátlástalanságok - amelyek használatában az emberek konvencionálisan és általában, az "ilyen az élet" cím létfilozófia szerint megegyeznek - végül is rákényszerítik, hogy õ is éljen ezekkel, a könny sikert hozó eszközökkel is a végsõ gyõzelem érdekében. Ha a Kántor családnak a rendõrséggel és az államvédelemmel való polgári kollaboráció, vagyis a besúgás volt a keresztényi igazság érvényesítési eszköze, Balog Ádám lelkiismeretfurdalás nélkül, felháborodott hangvétel beadványt fogalmazott a Megyei Pártbizottsághoz, és naiv módon megkérdezte, hogy "egy hazaáruló szökevénynek" és az itthon maradt családtagjainak miért állhat a rendelkezésére törvénytelen akciók végrehajtásában a Szocialista Románia Rendõrsége? A fiatal rendõrnyomozótiszt által aláírt nyilatkozat másolatát is a beadványhoz mellékelte. Eredmény és következmény: a rend és a normális állapotok helyreállása. A gyerek-elhelyezési per törvényszéki tárgyalását ugyanis minden probléma nélkül megnyerte. Az, hogy gyõzelme piruszi volt, mert volt apósa jó társadalmi kapcsolatai a párt és egyéni diktatúrából felszabadult román demokráciában is fennmaradtak, most mellékes. Lényeg, hogy akkor a harci magatartást Ádám megtanulta és megszerette. És ha gyõzni kellett, "a gyermeke érdekében", hát õ is megtanult bánni a Kántorék által oly természetes módon használt gátlástalanság fegyverével. Bunkó Nyenye ezredesnek sem akadt semmiféle ellenérve, amikor azon a hazafias kihallgatáson, amelyen a volt apósa és a szigorúfiú elvtársak között a "kölcsönös megsegítési együttmködési viszony" egyértelmen kiderült, Ádám kijelentette, hogy “tudomása szerint az õ festõi tevékenysége nem alkotmányellenes, sõt, épp fordítva: õ a mvészetével hozzájárul az ország szellemi színvonalának emeléséhez. És kikéri magának, hogy csak azért, mert õ olyasmivel foglalkozik, amit nem tud utánozni „minden ember”, ide idézgessék ebbe az épületbe közbnözõkkel együtt. Sem azoknak a képeknek, amelyeket õ fest, sem a kenyérkeresõ szakmai tevékenységének sincs semmi tangenciája (Balog Ádám új játékosi stratégiájához, "felüljátszási" taktikájához tartozott az a szemtelen merészség is, amivel a "tangencia" kifejezést külön és igen sokatmondóan nyomatékosította. ) az becses államvédelmi hivatal munkatárgyával, annak alkalmazottainak munkakörével és tevékenységével.” Még Ádám is csodálkozott, amikor Bunkó Nyenye elvtárs nem sértésként fogadta e kijelentést, hanem lárvás arcú bikafejét megbólintva, helyeselni kezdett: - Na látja, mi is így gondoljuk ezt, Ádám! Pontosan ezért nem léptünk közbe a Boriláról való hazahelyezkedése esetében, mert bíztunk abban, hogy immár felnõtt, komoly diplomás emberként, megkapja helyét ebben a társadalomban, stabil családot alapít, gyermeket nemz, beiratkozik a pártba, és normálisan folytatja tovább életét, mint ahogy azt teszi itt nálunk minden rendes ember. - Természetesen Bunkó Nyenye ezredes és Ádámi is jól tudták, hogy egyik sem hisz el a másik mondataiból egyetlen szót sem. Mindketten hazudtak és mindketten tudták, hogy a másik is tudja, hogy õ hazudik. De ez volt a hivatalos és törvényes játékszabálynak, vagyis a mindenki, mindenki ellen cím, globális játszma nemzeti szocialista változatának a lényege. És Balog Ádám nem csak tehetséges ember volt, hanem eszes és talpraesett fiatalember is tudott lenni, ha már ennyire megszorították a körülmények. Mondhatni, hogy az idõnek és a helynek megfelelõ tökéletes harcossá, azaz iszap-birkózóvá képezte magát a román nemzeti szocializmus korrupt mocsarában. Hogy a nyugati polgárjogi és emberjogi mozgalmak egyre erõsödõ tevékenysége hatására-e, vagy mindössze azért, mert a párt-hatalom és az államhatalom, illetve az államvédelem különbözõ területei és vezérei között egyre inkább lazulni kezdett az egység és ennek „alul” is jelentkeztek a következményei, nem tudható, de az tény, hogy amennyiben az ötvenes években, „véletlenül” még agyon is lehetett verni valakit Romániában azért, mert nagyobb társaságban kijelentette, hogy õ nem fog diktátor- dicsõítõ és hazafias képeket festeni, vagy azért, mert a hivatalos formák betartásával, de többet tartózkodott külföldön az otthoni államvédelmi szervek által ellenõrzött és irányított útlevélhivatal által „engedettnél”, ez a nyolcvanas években, már nem történt meg. És Balogh Ádámnak semmi más bizonyítható bûne nem volt a számláján, hiszen arról, hogy kivel és mit beszélt és merre járt Magyarországon az alatt az egy hónap alatt, amit a hivatalos besúgója nélkül http://kozmaszilard.hu




tölthetett ott el, Bunko Nyenye ezredeséknek semmilyen adata nem volt. A velük szembeni kölcsönös gyanakvási és utálati viszony olyan helyzetbe hozta, hogy azoknak majdnem minden beugrató trükkjüket idejében felismerje és észrevehetetlenül visszafordítva a játszmát, a trükköket azokkal szembe alkalmazza. Megtanul a mocsárban tájékozódni, ahhoz, hogy valamiképpen túlélje azt, amit az akkori misztikus sejtelmei szerint, neki valamiért túl kellett élnie. Mindenre figyelt, minden jelentéktelennek látszó hírt megjegyzett és mindent az akkor tökéletesnek és legyõzhetetlennek látszó román állampolitikai korrupció szerint értelmezett. Nem csoda, hogy az így nyert tudásával, de a régi, soha el nem árult alapállásával a diktatúra bukása után döbbenetet és botránkozást keltett egy nyári szabadegyetem teológusához intézett kérdésével, hogy vajon jól érzi-e magát a mindenható Úristen azon székelyföldi katolikus templomok falai között, amelyeket annak idején a bátor és vállalkozó szellem, fiatal vidéki papok építettek a diktatúra alatt az akkori államadminisztráció gyengébb jellem alkalmazottainak a lekenyerezése (korrumpálása) árán? Ádám megtanult tehát a korrupciós játszmákon átlátni, érzelmek nélkül ítélve meg lehetõleg minden helyzetet. Fiának a Kántor család lélekrontó hazudozása légkörébõl való kimentése mellett, mindent alárendelt egyetlen céljának, a "csak azért is magas színvonalú mûvészetet létrehozni" rögeszméjének. Ez lett a hivatalos önigazoló indoka is a Dórától való, a Dóra részérõl tragédiaként megélt elválásának az oka is. A Géza által megjósolt, második öt éves fázis vége elõtt (tíz év elõtt: vagyis kilenc év után), miután sikerült meggyõznie magát arról, hogy lelke e legféltettebb zugában: a mvészi önérvényesülési vágy zugában, Dóra mellett, a Dóra iránt érzett szerelmében sem számíthat igazi beteljesülésre. Így, a Géza fantazmagórikusnak tnõ "metafizikus okoskodásai" és irracionális próféciái e téren is beigazolódtak. Dóra ugyanis, minden közösen viselt viszontagság után és minden, a kettõjük egyesülésének útjában álló hivatalos (és törvényes!) akadály legyõzése és elhárítása (Balog Ádám kilenc hónapig tartó válópere például) után is, képtelennek bizonyult legyõzni sértetett nõi önérzetét, hiúságát, belsõ félelmeit. És Ádám sikeres hazahelyezkedése után is folyton olyan veszekedéseket robbantott ki, az Ádám erkölcstelen múltját, a két gyermeket és a "rengeteg feleségét" emlegetve, amelyek Ádám szerint teljesen fölöslegesek voltak, és amelyek pontosan az együtt maradásuk által bebizonyított egymáshoz kötöttségük szellemi színvonala miatt nem szabadott volna, hogy elhangozzanak. Ezek a sértett büszkeségbõl eredõ, valóságos érzelmi alapot nélkülözõ veszekedések lehetetlenné tették a "hétpróbás szerelmük" békés és termékeny házassággá való átalakítását. Ezért több, az Ádám ex-házasságát megelõzõ sikertelen válási kísérletek emlékével a tudatában, Ádám végre szilárdan eltökélte magát: - Ha nyolc évvel ezelõtt és hét és hat és öt évvel ezelõtt is te egyre csak azt hangoztattad, hogy félsz tõlem, és félsz rábízni az életedet egy ilyen bizonytalanságot keltõ férfire, most viszont nekem kell azt mondanom - és nem a reváns kedvéért -, hanem azért, mert tényleg úgy érzem, hogy igenis, most én vagyok az, aki fél tõled. Igen, jól hallottad: félek tõled. Azért, amiért olyankor vádaskodsz és zaklatsz és hibáztatsz és hánytorgatod a múltat, amikor annak semmi értelme nincs, mert nem tudod eldönteni, annyi viszontagság után sem, hogy hova tégy engem az életedben, hogy mit is akarsz tõlem? Igenis most nekem kell azt mondanom, hogy félek tõled, félek az örökös elégedetlenségedhez és szemrehányásaidhoz hozzákötni az életemet. Amikor Ádámnak ez feltört a torkán, mindaz, amivel hetek, sõt hónapok óta viaskodott, Dóra nem hitte el, hogy Ádám komolyan beszél. Nevetségesnek találta Ádám elhatározását, hiszen szerinte ez sem végzõdhet másként, mint az elõzõ ezeregy elválási kísérlet! Várt két hetet, aztán egy vidéken töltött, hajnalig tartó buli után, az egyik módos bulizó-társával Ádám tömbháza elé vitette magát, becsengetett Ádámhoz és befeküdt Ádám mellé az ágyba. Természetesen, szeretkeztek. Ennek ellenére Ádám kitartott eredeti elhatározása mellett és nem folytatta a viszonyt, nem kereste és telefonon sem hívta Dórát. Dóra, az újabb Ádám nélkül töltött két hét után kétségbe esett. Ám a lakásaik közel álltak egymáshoz, nem kerülhették el egyik a mást, több alkalommal találkozniuk kellett. Ilyenkor többnyire Dóránál kötöttek ki, hiszen Ádám sem tudott csak úgy, egyszeren „soha többet” nem beszélni Dórával, és szegény Dóra még mindig reménykedett, és csak újabb hetek elmúltával, Ádámnak az ostoba, férfias eltökéltségéhez mérten, nagyon is késõn vált egyértelmen világossá, még Dóra számára is meglepetésszeren, az õ mélységes szerelme. Csak most derült ki, a minden korábbi óvatoskodást, megfontolást és racionális okoskodást eltörlõ, méltóságot és hamis önérzetet messze eldobni képes, a megalázkodást is vállaló, szerelmi kötõdése Ádámhoz. Ádám megrendült e könyörgõ, az imádkozásig fajuló jelenetek hatására, de valami mély, számára is ismeretlen ördögi ambíció szállta meg, amikor Dórát meglátta a lábainál ugyanabban a térden álló, lábait csókolgató, pozícióban könyörögni, amilyenben õ esdekelt valamikor Dórához hiába. De ennek ellenére sem tágított és nem engedett a saját elgyengüléseinek sem, még a legmeghatóbb, általában szeretkezésekben feloldódó, drámai jelenetek után sem. Pedig késõbb, az immár diktatúra nélküli, de ugyancsak gyermekek és Rita nélküli, szomorú függetlenségében, azaz magányában, ahogy visszagondolt ezekre valamikori forró hosszú nyári éjszakákra, megbánta az akkori fanatikus eltökéltségét. Úgy gondolta, hogy attól a nulla ponttól, amikor egyértelmvé vált, hogy a Dóra büszke kevélysége és önféltõ óvatossága, az igazi, határtalan szerelme által megtöretett és legyõzetett, neki is meg kellett volna fordulnia, és újra kellett volna kezdeni Dórával mindent. De a forró nyár elmúlt, Dóra lassan kigyógyult a "szerelmi betegségébõl" - ahogy õ emlegette az akkori állapotát késõbb nosztalgikus öniróniával, - és Ádám tovább fejlesztette a "mindenki - mindenki ellen" cím háborúban szerzett és egyre tökéletesebbé váló harci tapasztalatai által egyre erõsödõ és titokban az öncélú mûvészi ambícióit kiszolgálni hivatott akaraterejét. Harcossá lett, valóságos iszap-gladiátor, a szuper-realista módszerekkel tervszerûsített kommunista embertelenség dzsungelében. A Dóra után jövõ fiatal szeretõket egyáltalán nem zavarta a két gyermek létezése. Mindössze a lányuk jövõéért aggodalmaskodó anyukákat vetették be az intrika minden mesterfogását lányaiknak az Ádám-mentes "boldog jövõjének" a magmentése érdekében. Az anyák által Ádámtól megmentett lányok az intrikák következtében elõbb- utóbb létrejövõ szakítások után boldogok is lettek természetesen: melyik külföldre menekült az Ádám nélkül értelmetlennek és kilátástalannak képzelt helyzetbõl, melyik folytonos kommandós-képzõ edzõtábor-szer házasságba, ahol az anyukák által Ádámtól megmentett lányoknak a „tiszta lappal” induló ifjú férjek mellett, a mozgó bõrzsák szerepe jutott, amelybõl az érzékeny szív férjek Ádám emlékét próbálták kiverni. Néhány esetben, mint kirívóan a Rita esetében, ezeknek az anyai mentõ akciónak és a kétségbeesett lányok menekülésszer http://kozmaszilard.hu




férjhezmenetelének vagy fogorvosi, vagy ideggyógyászati kezelés lett a következménye, majd a külföldre szökés, vagy a törvényszéki válóper. Hiába…, ha fekete pontról nem tud senki, az anyukák maguk azok, akik egyenesen a világi húsdarálóba terelik a gyermekeiket. A fekete pont vonzásában, hogyan is mehetne jobban a gyermeknek, mint a szülõnek? Ezért Gézának ismételten mindenben igaza volt, egyetlen lényeges kérdést kivéve. Azt ugyanis õ sem tudta, hogy abban a spirituális felébredést biztosító világlátásnak a birtokában - amelyhez õ véletlenül (tévedésbõl?) hozzá jutott a nyers ifjúságában – és ezért talán igen korán, ahhoz, hogy a lényeget megértse – a közösségi konfliktusai és a teológiai szeminárium által biztosított olvasmányai útján -, hogy komolyan harcolni csupán önmagaddal, egészen pontosan a benned levõ fekete pont hatásaival érdemes. Másokkal csak játékból, hiszen az igazán megvilágosodott személy már soha nem kerülhet külsõ elemekkel és külsõ ellenséggel, élet-halál harcba. Ehhez a következtetéshez, ehhez a lényeges igazságra való ráébredéshez, Balog Ádám, ha iszonyúan keserves tapasztalatok árán is, életének és ép elméjének kétszeri kockára kerülésének árán is, de eljutott, miközben Géza nem. Az elsõ, sors-leckéket, Ádám a volt apósán, Kántor Pálon keresztül kapta. Kántor úrnak ugyanis, az akkor még ritkaság-számba menõ külföldi árucikkekbõl összeállított ajándékaival, sikerült végigkorrumpálnia a törvényszéki bírótól az unokájáig - Ádám fiáig - mindenkit, beleértve az Ádámnak bizalmas, jó barátjaként megmaradó Dórát is, mint óvoda-igazgatót, vagyis bizonyos értelemben, hatósági tisztségviselõt. Szóval Kántor Pálnak, “a cél szentesíti az eszközt” szer, nem-harcosi etikájával, de vallásosnak is mondható szent hitével, ami szerint idõben és térben értelmesen elhelyezett ajándékocskákkal, az Úristenig el, erkölcsileg minden és mindenki megrontható, sikerült legyõznie Ádámot a hátsó ajtókon való kitartó kilincselésével. Így sikerült elérni azt, hogy Medárdot odaítéljék a szeretõjével külföldre szökött Kingának, akinek nagy szüksége volt a gyermek jelenlétére, mert idõközben a Medárd nevére is vettek fel a Magyar Államtól Romániai menekülteknek járó építkezési segélyt. És sikerült elérnie azt is, hogy õt, Kántor Pált, a vérzõ szív nagyapát nem, hogy ne ítéljék el gyermekrablásért, hanem azt, hogy meg se idézzék és a pert még csak el se indítsák, amikor Ádám a Medárd törvénytelen elhurcolásáért és külföldre szöktetéséért azt beperelte. Szóval Kántor Pál a figyelmes külföldi édességeket, csecsebecséket és gyógyszereket tartalmazó csomagocskáival (ó mikõ átencie) alátámasztott meghatóan humánus, szívlágyító hazudozásaival, korrupciós ügyeskedéseivel, sopánkodásaival végül is mégiscsak megverte Ádámot, és nem csak, hogy nem büntették meg gyermekrablásért, hanem elérte azt is, hogy a tõle elrabolt és külföldre csempészett gyermek után Ádám gyermektartást kelljen fizetnie. De ez a misztikus leckének mindössze az elsõ fele. A diktatúra alatt börtönben sínylõdõ, de üldözött hõsökként késõbb könnyen politikai szerephez jutott barátaiból és ismerõseibõl kellett még végleg kiábrándulnia Ádámnak bizonyos közéleti és közúti balesetek után, ahhoz, hogy lassan-lassan ráébredjen, hogy a dzsungelharcban való részvételnek éppen úgy, mint a nõk felpofozásának semmi értelme nincsen. E személyes felismerések kényszerére jutott el késõbb a külsõ ellenség nem létezésének a felfedezéséig, amirõl õ maga számol be majd nekünk, az 1991-es karácsonyi töprengéseiben. Innen már csak egy lépés választotta el attól, hogy a fekete pont létezését megsejtse, és megérthesse azt, amit a boldogságát külföldön keresõ Géza nem érthetett meg. Azt tehát, amit, kedves olvasó, meg próbálok értetni veled ebben a regényben, a könyvben, a mi kettõnk könyvében. Persze, a kép még nem teljes. Éspedig azért nem teljes, mert az ellenpontos regénykonstrukció (az esztétika) és a drámai hatás kedvéért, a Gézának az egyetemes elmérõl és a nõi lélek kapcsolatáról szóló, nagy hegyi beszéde és az Ádám karácsonyi töprengései között kihagytam egy igen fontos szerelmi történetet. Éspedig pontosan azt a történetet, ami Ádámot a Ceusescu agyonlövését követõ második karácsony elõtt annyira beteggé tette, hogy néhány hónappal a történtek után - és a szellemi megvilágosodást hozó karácsony után – arra kellett ráébrednie, hogy tulajdonképpen korai magömlésben szenved. Valamikor, még az embertelenül egyhangú és kegyetlen diktatúra sárkányának a halál- agónia elõtti idõszakában, a véres politikai játszma idején és azt követõen történtek pedig Balog Ádám festõ-üzemmérnökkel, illetve üzemmérnök festõmvésszel a következõk: A mindössze tizedik osztályos Rita kezének a szülõktõl való illõ megkérése után, majdhogynem korlátozás nélkül élhette a tizennégy éve várt - a Hajninak az Ádám katonáskodása alatt, derült égbõl villámcsapásként történt férjhezmenetelével megszakadt -, és tizennégy éven át újra és újra álmodott, szerelmi boldogságát. Egyetlen problémát számára a Rita hirtelenül fellobbanó szerelmi szenvedélyénél is elsöprõbb erõvel kitörõ, már - már gátlástalanságba hajló szexuális étvágya, illetve Ritának a nagymamája és más jóindulatú személyek elõtt is elemi erõvel kitörõ, szenvedélyes ölelkezési és csókolózási vágyainak a lehûtésére irányuló gondja jelentette. Valamint az, hogy mindezek ellenére, Rita hallani sem akart arról, hogy Ádám Ilonkával szakítson, vagy, hogy a Rita szülein és az Ádám édesanyján kívül bárkinek is, beszámoljon arról, hogy õk ketten, mármint Ádám és Rita annyira szeretik egymást, hogy két év múlva, mihelyt Rita végez az iskolával, össze fognak házasodni. “- Két év alatt még sok minden történhet veled is és velem is. "Nem ebben egyeztetek meg a szüleimmel?”, - emlékezette Rita Ádámot, arra a szülõ-nyugtatónak szánt körülményeskedõ magyarázkodására célozva, hogy nem kell megijedniük, mert ez a lánykérés nem azt jelenti, hogy Ádám kisajátítja magának a fiatal Ritát. Hanem ez csak egy feléjük tett õszinteségi gesztus, amivel meg akarják kímélni a szülõket attól, hogy esetleg mástól vagy másoktól hallják meg azt a feltételezést, hogy közöttük ennyire közeli és bizalmas lenne a viszony, és emiatt becsapottnak és félrevezetetteknek érezzék magukat. Itt még semmi nincs igazából lezárva és véglegesen eldöntve a Rita jövõjére nézve, õ nyugodtan kiléphet a kapcsolatból, ha idõközben esetleg szerelmes lesz valamelyik osztály- vagy iskolatársába, és így tovább, és így tovább. Ádám szerint ennek a dumának akkor nagyon is helye volt, mert látható módon a szülõk csak ezután kezdtek megenyhülni és õt az új helyzetében is, mint potenciális vejüket is, a bizalmukba fogadni. Amit Ádám udvarias diplomáciai húzásnak szánt, ti. azt, hogy a szülõket nem csak a változtatási lehetõség gondolatával hagyta, hanem abban a lehetõségben is, hogy másoknak is, akik esetleg rákérdeznek a jövõben a Rita és az Ádám feltnõ viszonya természetére, ugyanezt mondhassák. - Dehogy gondolta Ádám komolyan azt, hogy a kezébõl valaha is kiereszti életének ezt a már-már nem is remélt szerelmét, ezt a drága kincset! Rita vagy zokon vette az Ádám szabadkozását, vagy pont annyira komolyan gondolta azt, hogy ezzel még nincs minden lezárva és elintézve, mint a szülei. Mert valahányszor nyugodtan szeretkeztek, vagy valahányszor sikerült elérnie, hogy a http://kozmaszilard.hu




kedvezõtlen körülmények, vagy a leleplezés veszélyétõl terhes helyzet ellenére is szeretkezzenek, miután gyorsan magukra kapkodták a ruhájukat, és ekképpen leleplezési veszéllyel együtt az idillikus szerelmi hangulat is elmúlt, újfent arról kezdett beszélni, hogy “mindezek ellenére”, Ádám nehogy megszakítsa a kapcsolatot Ilonkával, mert ami kettõjük között történik a részérõl nem jelent semmi határozott elkötelezõdést. Ádám arra kezdett gyanakodni, hogy a fiatal kora és a kevés tapasztalata ellenére, a keleti mesevilágok szexuális boszorkánya lakozik a kis Ritában és talán azért beszél így, mert nem elégedett vele szexuálisan. Az elején minden szexuális tapasztalatát és egyéni trükkjét latba vetette, hogy hátha csak ezen múlik minden, de ezzel, szemmel láthatóan csak azt érte el, hogy még jobban felcsigázta a lány szexuális étvágyát és fantáziáját. Ráadásul nem is tudott mindent úgy véghez vinni, mint ahogy másokkal sikerült, illetve úgy, mint ahogy Ritával mindazt még jobban szerette volna átélni, mint más nõkkel és lányokkal. Mindezt részben éppen azért, mert annyira jól akarta „azt csinálni”, és mert annyira sokat jelentett számára minden egyes alkalom, amikor az általa harmatcsepphez és drágakõhöz hasonlított lányban „benne-lehetett”. Másrészt azért, mert rendszerint vagy a korai ébredést követõ buszozástól és az azt követõ vidéki terepmunkától kifáradva érkezett a lányhoz. Vagy éppenséggel azért, mert attól volt kifáradva, hogy Ritáékhoz este megérkezve, a szülõk jelenléte miatt szexuálisan kielégíthetetlen szerelmi közelségi élmények hatására kevés órát sikerült átaludni az éjszakából, tudván azt, hogy vágyott Ritája két szobával arrább alszik a duzzadó tavaszi virág-testén mindössze azzal átlátszó selyem hálóinggel, amelyet akkor vetett le róla, amikor elõször szeretkeztek, és amit másnap reggel, ami után a szülõk elmennek munkába, ismét le fognak vetni... A Ritához való viszonyulásban önmagával szemben felállított teljes õszinteséget elõíró, belsõ etikájának megfelelõen, el kezdett hát a lánynak magyarázkodni, illetve azt kérlelni, hogy legyen türelmesebb, “mert majd csak el jön az ideje, amikor Ádám számára is teljesen nyugodt körülmények között is lehetnek együtt, hiszen õ jól ismeri magát és ...” . És itt követte el a tapasztalt Balog Ádám a legnagyobb hibát: Elmondta Ritának ugyanis, otthon, a saját lakásában, ahol tehát lehetõsége van teljesen nyugodt körülmények között szeretkezni Ilonkával, nem ezt a szexuális képességét képes nyújtani, amivel Ritának, kénytelen - kelletlen, de egyelõre meg kell elégednie.” Rita semmi jelét nem mutatta még ekkor annak a beteges féltékenységnek, mely ezektõl az idillikus nyár eleji májusi! - hetektõl és hónapoktól számítva, pontosan egy év múlva kezdte õt gyötörni és éppen akkor, amikor erre már semmilyen oka nem volt. Hiszen akkorra már Ilonka régen felfedezte az Ádámnak által kész akarattal a felszínen hagyott és az erdei források nimfáit is megszégyenítõen szép arcú Ritáról készített portré sorozatát, a fátyolruhás rajzokat, majd a Ritát gyönyör meztelenségében ábrázoló fényképeit és a szintén festõmûvész Ilonka számára egy pillanat alatt egyértelmû lett az, amire mindössze néhány hete gyanakodott: “- Drága Ádám, nehogy azt hidd, hogy nem szeretlek eléggé, és azért mondok le rólad ilyen könnyen, nem. De annyira buta sem vagyok, hogy ne lássam, ilyen jó képeket egy nõrõl csakis egy nagyon szerelmes férfi festhet, még akkor is, ha a nõ, ez esetben a fiatal lány a valóságban is szép. És annyira buta sem vagyok, hogy azt képzeljem, valamit is érnék azzal, és bárkinek is jót tennék azzal, ha hagynám, hogy szerencsétlen módon magyarázkodni kezdj. Hidd el, hogy nagyon fáj, és amint kilépek majd az ajtón, nagyon elkezdek sírni, és épp azért megkérlek, hogy ne mondj semmit, és ne is kísérj ki az ajtón, mert nem akarom, hogy sírva lássál. Csak azt akarom még, hogy elhiggyed, bármennyire is fáj az, hogy ez így kellett történjen, én egyáltalán nem haragszom rád és remélem, soha nem is fogok. Ne..., kérlek, ne szólj semmit, és amíg innen ki nem megyek, meg se mozdulj. Csak annyit engedj meg még, hogy ebben, az eddigi életem legboldogabb napjait tartalmazó szép szobában jól körül nézek. Így, Isten veled Ádám, mindent nagyon köszönök...” És Ádám megrendülten hallgatta, ahogy a Ritánál mindössze négy évvel idõsebb szeretõje a lépcsõházban felzokog, amint az ajtót becsukta maga után. Bármennyire is hõsies volt az Ilonka vártan remélt, és remélten várt, önkéntes kilépése az Ádám életébõl, a dolog, vagyis a válás nem ment ilyen simán, és még néhányszor fel mentek egymás lakására, de ezek az elsõ sorban Ilonka számára fájdalmas búcsú-találkozások egyértelmen véget értek karácsony elõtt. De az is igaz, hogy Ádám számára, - aki már a lány nyári vakációja idején kivehetõ szabadságát, mindenképp a lánnyal szerette volna tölteni, épp annak érdekében, hogy végre folyamatos nyugalomban, a látszatõrzések feszültsége nélkül lehessenek - azért nyúlt meg ennyire ez a kettõs szerelmi játék, mert épp a Rita erõsködésére nem vált el Ilonkától. És Ádám számára minden úgy is nézett ki, mintha direkt Rita (Aki minden áron Ádám nélkül akart elmenni, és csakugyan el is ment néhány osztálytársával egy Nyugat-erdélyi sátortáborba.) kényszeríttette volna Ádámot arra, hogy végül is Ilonkával menjen el a fekete tenger parti szokásos nyári karate- edzõtáborába. A külön táborozás, természetesen némileg zavarossá tette a kettejük viszonyát a nyár idõszakára és tovább hosszabbította az Ádám és az Ilonka hazug viszonyát, amit Ádám már akkor fel akart számolni maradéktalanul, amikor Ritával odáig jutottak, hogy megkérte a szüleitõl lány kezét. Több volt ez neki, mint a gordiuszi csomó és a Rómeó és Júlia szerelmi drámája együttvéve. Ha másért nem, hát azért mert, amint utólag kiderült, a szülein kívül, mások elõtt, az Ádámmal szembeni vágyainak szabad kibontakozást engedõ Rita azzal az érvvel nyugtatta az édesanyját, hogy õk ketten nem szeretkeznek. Ahogy elmondta: Ádám pontosan azért nem szakított még mindig véglegesen Ilonkával, hogy Rita a fiatal lányi tisztességét megtarthassa. És a jóindulatú és jóhiszem anya ezt el is hitte. Annyira elhitte, hogy állítólag akkor sem gyanakodtak a Rita apjával arra, hogy õk többet is csinálhatnak kettesben, amikor otthon magukra hagyják, mint hogy illedelmesen beszélgetnek, de maximum csak csókolóznak, hogy amikor egy nyári délután, amikor a Rita számításai és a nyílt leleplezõdéstõl szorongó Ádám fenntartásait leszerelõ, nyugtató szavai ellenére, a szülõk haza jöttek, hosszasan kellett kopogjanak a saját lakásuk ajtaján, amelyet egyébként mindig nyitva tartottak, ha valamelyikük otthon tartózkodott. Sõt: Márta néninek egyenesen Ádámmal akadt valami sürgõs megbeszélni valója, miközben Ádám azon iparkodott, hogy az alsó nadrág nélkül magára rántott nadrágja elejét szembeszökõen kinyomó hímvesszõjét, amelyet nem lohasztott le a korai interruptus, valahogy rávegye a zsugorodásra. Ráadásul az ingét sem tudta felvenni - örvendett, hogy a sebtében megtörült fan szõrzetére a nadrágot magára kaphatta, és annak a zipzárját felhúzhatta. És azt hazudta, hogy a rettenetes hõség miatt volt kénytelen levetni. Ádám tehát így, egy szál nadrágban beszélte meg Márta nénivel azt a rettenetesen fontos ügyet, miközben arra gondolt, http://kozmaszilard.hu




hogy lehetetlen, hogy a mama semmire nem gyanakszik, és itt tulajdonképpen egy olyan, pofátlanul nagy látszatõrzés történik a szenvedélyes lány erkölcse és a család tisztessége megõrzése érdekében, mint a kései középkori komédiaírók legkedveltebb mûveiben. " - Rita, tényleg nem sejtenek semmit a szüleid? " " - Dehogyis sejtenek azok bármit is, nem látod, mennyire a bizalmukba fogadtak és milyen kedvesek veled. Te vagy számukra a felelõtlen és gonosz feleség miatt ártatlanul szenvedõ, és önhibáján kívül elválni kényszerült férfi mintaképe. Rólad egyszerûen semmi rosszat nem feltételeznek.” Ha így állt is a dolog, nem sokáig állt így. Ádám ugyanis nem mondta el az elején sem Ritának, sem a szüleinek magáról, illetve a családi helyzetérõl, még pontosabban a gyermekei számáról és azok foganási körülményeirõl a teljes igazságot, attól való félelmében, hogy megfellebbezhetetlen elutasításban részesülne mind a Rita, mind a szülei részérõl. Sokszor készült Ritának beszámolni a Boróka létezésérõl, de várta a kellõ alkalmat, ami soha nem jött meg, mert amúgy is mindig rengeteg megbeszélni, megkérdezni, tisztázni valójuk gylt fel az egymástól távol töltött két - három és néha négy hetes idõszakok alatt, hogy nem tudott a végére járni két-három estébe nyúló délutánon, ami alatt még idõnként a szülõkkel is kellett csevegni. Sõt! Ritának az apja házi bor készítéssel is foglakozott, és ahogy lányos családoknál lenni szokott, ahol az apának külön szobája van, ahova másnak nem szabad belépni, és amelyet az apa ritkán hagy el este kilenc után, Rita apjának is csak olyankor adatott számára alkalom a “bórkóstolásra”, amikor férfi vendég volt a háznál. Így az idõ telt és az Ádám fiatalkori tévelygései során összebogozódott zavaros magánéleti háttér kiterítése, egyre halasztódott, mindaddig, amíg Ádámnak egy jó ismerõse ártatlanul és véletlenül el nem szólta magát Rita elõtt. Ádám éppen egy, a munka- és kenyéradó hivatalának a különbözõ kulturális eseményeknek is helyt adó, nagy dísztermében megrendezett kiállításának a gyümölcseit készült beseperni, amikor az ünnepélyes hangulatot megszakította egy Orsóhelyrõl érkezõ “sürgõs és halaszthatatlan” telefonhívás. - Mit csináltál velünk? - Hallatszott a Ritának a vádló hangja. Ádám nem értette, hogy mirõl beszél a lány, de valahol a lelke mélyén sejtette. - Rita, te vagy az, miket beszélsz, miért kiabálsz így? Mikor és mit csináltam velünk? - Mit csináltál te egy Irén nevû hölggyel, vagy várj csak... Boglárkával? - Ez sem volt értelmesebb, de Ádám utána kérdezett a kétségbeesésében és jogosnak hitt haragjában teljesen félre beszélõ, amúgy is szenvedélyes Ritának és tisztázta, hogy az mit tudott meg. - Rita, kérlek, hogy higgadj le és ne csinálj semmit, ne beszélj senkivel semmit. Két óra múlva találkozunk Kerekes Pistáéknál, és mindent elmagyarázok. A dolog nem úgy áll, ahogy te most gondolod. Meg fogod érteni. Kérlek, mielõtt valami végzeteset csinálnál, adj egy kis esélyt nekem, nekünk, hogy elmagyarázzam azt, hogy minden egészen pontosan hogy történt, hogy igazság szerint mennyi és miféle szerepem volt a Boróka születésében és, hogy most miféle viszonyban állok vele, illetve Irénvel. - Rita viszont azt felelte, hogy “- Két óra múlva késõ lesz Ádám. Milyen két óra múlva? Hiszen ha két hónappal korábban mondtad volna meg, már akkor is késõ lett volna. Egyáltalán nem kellett volna meg csináld....” - Mit? - Itt ezt az egészet... - És Ádám hallotta, amint Rita ugyanazt mondja és ugyanolyan lemondó - keserûséggel, mint õ, amikor azon a végzetes ünnepi rendezvényen azzal a kérdéssel szólította meg, hogy Rita hány éves: - „Ó, Istenem...” és a lány lassan letette a kagylót. Ádám egyetlen „szabad” mûvészi sikerélményét, amikor nem kritikus, jó, vagy rosszhiszemû, szakemberek és mûvész kollégák, nem hivatalos elvtársak és hivatalos újságírók gratulálgattak neki, mikor õszinte elismeréssel, mikor kimérten, vagy egyenesen leereszkedõen, hanem a képeit minden szakmai és osztályharcosi - világnézeti elõítélet nélkül szemlélõ, a szép és jó munkák láthatásának õszintén örvendõ, Ádámot általában amúgy is kedvelõ, szimpatizáló kollégái és munkatársai, a testvér-intézményekben dolgozó ismerõsei, az egyszer képszemlélõk és kép-élvezõk képviselõi, amikor tehát azok gratuláltak neki, akik számára valójában festette a képeit, szóval a szabad sikerélményét, amire vágyott, kettévágta és meg nem történtté tette a Rita telefonja. Másfelõl viszont, ez a siker jól idõzítve érkezett, mert az Ádám fõnöke és igazgatója nagyvonalúan elengedték õt egy elõtervezetlen három napos munkaköri kiküldetésbe, hogy lehetõsége legyen orvosolni a helyzetet. Az Ádám édesanyja által valamikor huszonöt évvel korábban megálmodott és a Géza õrült ötleteként meg is szerzett mérnöki diplomájának egyetlen hasznát - de a sajátságos nemzeti szocialista társadalmi körülmények természete miatt, felmérhetetlen érték hasznát! – igazából most látta meg. Azt ti., hogy e diploma segítségével sikerült az egyik elemista kori osztálytársának a jó idõben történt értesítésének köszönhetõen, egy olyan vállalathoz kerülnie, ahol az akkori Románia talán egyedüli demokrata igazgatója dolgozott. Ez, az elképesztõen nagyvonalú igazgató, akinek a szintén nagyvonalú gyermekkori barátja töltötte be a vállalat párttitkári funkcióját, nem tudni, hogy a csudába, de olyan baráti légkört tartott fenn a vállalatánál, amilyet még a szoviet uralom alól felszabadult demokratikus idõkben sem képesek létrehozni a keleteurópai vállalatvezetõk. És mindezt úgy, hogy közben mindenki rendesen elvégezte a munkáját. Ezért Ádám nem is csinált titkot az eljegyzés után abból, hogy neki szerelmi érdekeltsége is van Orsóhelyen a környéken mûködõ telepek szak-felügylete és szaktanácsolása mellett. Így, a végzetes telefonhívás után egy órával már egy, a város szélén leintett Dacia anyós-ülésén töprengve és reménykedve várta, hogy az autó minél hamarabb Orsóhelyre megérkezzen, és õ Ritával beszélhessen. Ádám csak hosszú évek múlva jött rá, hogy a sorsnak nevezett spirituális törvények, amiket a vallások gyûjtõ néven Úristennek neveznek, mennyire jó rendezõk és, hogy a fekete pont hatására, az Ember az, aki zavarja össze saját magát és az életét, mindenféle, a személyi sors-karakterével nem egyezõ elképzelések erõltetésével, illetve a fekete pont által manipulált képzeletét szolgáló nagyokos eszével. Amint az autóból kiszállt, maga sem tudván, hogy miért, nem annak a barátja háza felé vette az útját, ahol Ritának találkát adott, de nem is a Ritáék lakása felé indult el, hanem egy olyan, a két irány közötti “köztes” utcába vetette be magát, amelynek csak a végén kellett eldöntenie, hogy elõbb Ritáékhoz, vagy Kerekesékhez veszi-e az irányt. A mesebelien görbe macskaköves utca végének a sarkán, akárcsak a filmekben, egyenesen szembe találkoztak egymással. Rita ugyanis nem tudta, hogy Ádám stoppal érkezik és elindult az autóbusz-állomás irányába. Amikor meglátták egymást, annyira természetesnek tnt a találkozás, hogy meg sem kérdezték, hogy a másik miért pont azon az utcán indult el. Ádámnak végül sikerült mindent tövirõl hegyire úgy elmagyarázni, ahogy éppen volt Irénvel és Borókával, amitõl nem csak Rita nyugodott meg, hanem két nap múltán a Rita szülei is, akiket ezután már Rita http://kozmaszilard.hu




világosított fel elsõként. Ádám tehát, a következõ terep-munkája közben, zavartalanúl Ritáéknál aludhatott, és újra borozhatott a Rita apjával, de Rita külsõ viselkedése és intim mentalitása is módfelett megváltozott. A testi szerelem igénylése ezek után is fennmaradt, de elmaradtak a kiegyenlítõdések utáni célozgatások arra vonatkozóan, hogy Ádámnak nem szabad elhinnie magát, mert a kettõjük jövõjével kapcsolatban, a szülõknek tett fogadalma szerint, tulajdonképpen még semmi nincs eldöntve, és hogy Ádám ne képzelje azt, hogy amiért ennyit szeretkezhet vele és náluk is aludhat, ez azt is jelentené, hogy teljes mértékben birtokolja õt. Szóval ez a játék megszûnt. Ehelyett inkább az olvasmányélményeirõl, illetve a lány által valósággal felzabált könyvek “szellemi mondanivalójáról és rejtett értelmeirõl”, és általában a mítoszok és a konkrétan kevésbé megfogható-értelmezhetõ szellemi jelenségekrõl beszéltek, valamint a lány hivatásválasztási elképzeléseirõl. Miután egyértelmûen eldöntõdött, hogy Rita az osztálytársaival megy nyári sátortáborba és Ádám az egy évvel korábban betervezett tengerparti karateedzõtáborba, az Ilonka témát tabuként kezelve, meg sem említette egyikük sem. Így a nyári szabadságok szépen elteltek és a külön-táborozást, illetve az azt megelõzõ és azt követõ nehéz idõszakot kivéve, a szerelmük szép idõszaka köszöntött be végre, annak ellenére, hogy az Ádám feje fölött ott lebegett Damoklész kardjaként a befejezetlen régi viszonyának gondja. Ádám soha nem tudta meg, hogy tényleg a szülõk lelki nyugalma, vagy másvalami miatt kellett külön nyaralniuk, például azért, hogy a lány még egy esélyt akart hagyni magának arra, hogy saját reakcióit kipróbálja egy olyan szülõk és más felügyelõ felnõttek nélkül töltött, szabad táborozás folyamán, ahol és amikor más, vele egy ivású fiúkkal élhet és alhat közvetlen közelben. Ádám, a “szabadnyaralás” után, szerette volna megtudni, hogy Ritának voltak-e ilyen jelleg tapasztalatai, és erre nyíltan rá is kérdezett, de Rita igyekezett megnyugtatni, hogy kísérletek ugyan történtek két fiú részérõl is, de azon kívül, hogy néha átölelték és megpuszilgatták “baráti alapon”, Rita többet nem engedett. Még akkor sem, amikor az egyik éjszaka arra ébredt, hogy a szemtelenebbik srác bebújt a paplanként használt hálózsákja alá, és õt “puszilgatva” megkísérelte lehúzni a nadrágját. Ádám sejtette, hogy mindez meg fog történni és sértve érezte magát férfiúi hiúságában, hogy az õ szerelmét csak úgy bárki letámadhatja éjszaka és megpróbálhatja magáévá tenni, és még abban sem volt biztos, hogy csakugyan ennyi történt-e és semmi több. Abban viszont, hogy õ idõközben „törvényes szeretõként” Ilonkával volt a tengerparton, abban semmi kivetni valót nem talált. Hiszen teljes mértékben elhitte magának azt a hazugságot, hogy az egész nem rajta múlott, hogy Rita volt az, aki így rendezte a nyaralást, õ legszívesebben Ritával ment volna a tengerre, annak ellenére, hogy Ilonkával kényelmesebb volt az egész, mivel, önálló felnõtti státuszú személy lévén, nem kellett sem az ellátásról, sem a személyi biztonságáról gondoskodni. Sõt: valójában az Ádám két gyermektartással megterhelt fizetésébõl nem is futotta volna, hogy két személy teljes nyaralási és oda-vissza utazási költségeit állhatta volna, de hát ez fel sem merült, mert a szülõk még mindig úgy tudták állítólag, hogy õk ketten még nem ismerték meg egymást a szó ószövetségi értelmében (“És bemene a sátrába és befeküve az asszony ágyába és megismeré azt”). Szóval, teljes modernizmus: kíméletes hazugságokból szõtt Gordiuszi csomó, gyûlölködõ szülõk nélküli Rómeó és Júliával megspékelve. Az emberek általában ma is úgy képzelik, hogy ha nem is húszár-vágással, mint Nagy Sándor, de humanista türelemmel, rációval, valamint a tudomány (fõként a pszichológia, az elmetan és a génkutatás!) segítségével egyszer csak kibogozzák a kétezer éve vastagodó hazugságrendszereket, de nagyon tévednek. Persze, hogy a bátor (azaz dehogy bátor, csak gyávából vakmerõvé vált!) harcosi büszkeségétõl elvakult Ádámnak sem sikerült ez, és három év múlva ott feküdt kétségbeesetten a szobájában nem csak Rita nélkül és a hazugság csomóval a lelkén, hanem a „tõle elrabolt” gyermeke emlékével és a Rita elmenekülése után, önámító vigaszként megszeretett menyasszonyától is elhagyatva. De térjünk vissza az idõbe: nyaralás után, olyanképp akarván ki megtudni azt, hogy Rita ismert-e meg más férfit ószövetségi értelemben a nyári táborozás alatt, úgy, kelljen frontális támadással Ritát színvallásra bírnia - hiszen az Ilonkával töltött tengerparti napok miatt semmi erkölcsi alapja nem volt erre -, a Dóra szépségérõl, érett nõi bölcsességérõl, nemes erkölcsi tartásáról kezdett egyre többet beszélni az éretlen lánykának. E taktikával a tábori kísértések esetleges beteljesülésére ugyan nem derített nagy fényt Ádám, de Ritában sikerült a féltékenység mérgezõ magját elültetnie. A féltékenységi mag éledése még nem jelzett nagy dolgokat - semmiképp sem a késõbbi hisztériás kitörésekig elmenõ irracionális félelmeket, amelyek elõl késõbb Rita a boksz-zsák szereppel járó házasságába menekült - hanem egyelõre még hizlalták is Ádám hiúságát: ha bevallatlanul is, de büszke volt arra, hogy egy ilyen szép, csinos, értelmes és fiatal lány fél attól, hogy elveszítheti õt és nem fordítva! - Ha tudta volna, hogy mivel játszik... Ha tudta volna, hogy szegény Ritát is, akárcsak õt is, a rendkívüli intelligenciája és szeretõ ragaszkodása ellenére is, tudattalanul a fekete pontja vezérli. Ráadásul, az egyre növekvõ szexuális étvágya ellenére, Rita nem akart enyhe hormon tartalmú és rendszeresen szedhetõ fogamzásgátlót használni, holott az a lehetõség, hogy idejekorán teherbe esik, állandóan szorongatta mindkettõjük lelki világát. És átlagban három - négy hónaponként ez meg is történt. Ilyenkor Ádámnak kellett a föld fenekébõl is egyszer használatos, erõs hormontartalmú fogamzásgátló tablettákat szereznie, amelyeknek a hatása a biztos vérzésekhez és a lehetséges magzatok elvetéléséhez vezetett. Így színezõdött a gordiuszi csomó magzatellenes, illetve gyermek- és életellenes fizikai és mágikus (képzeleti) tevékenységgel. Csoda-e, hogy a nagy szerelem ellenére, el kellett válniuk egymástól. Ádám tehát hiába vált el Ilonkától, mert szexuális téren csak olyankor elégülhetett ki mindketten és mindenen szinten a szerelmében, amikor Rita éppen menstruált, vagy legalábbis közvetlenül a menstruáció elõtt állt, és az, amikor arra is kell vigyázni, hogy valami össze ne vérzõdjön. Ez ugyebár még sem lehetett az, az idill kiegyenlítõdés, mint amilyen unio mystica-król álmodnak általában a romantikus képzeletû szerelmesek. Hogy a szexológusok által ilyenkor ajánlott coitus interruptus természet-ellenességérõl (és isten-ellenességérõl) ne is beszéljünk. Szóval ennek a szerelemnek szexuális része nem olyan volt, mint amilyennek Ádám azt korábbi tapasztalataiból ismerte, és, amint kiderült, olyan sem, mint amilyennek a kamasz Rita megálmodta. Ennek ellenére Ritát egy egész éven át nem érdekelte az, hogy Ádám szerint minden más lenne, ha ráállna a folyamatos “védettséget biztosító” fogamzásgátló tabletták szedésére - Talán attól félt, hogy gondot okoz majd http://kozmaszilard.hu




számára, nem csak a rendszeres szedés, hanem a tablettáknak a szülõk elõl való rejtegetése is? - mindaddig, amíg az ötödik, ezúttal már veszélyesen komoly menstruáció-késés tényétõl és az azt követõ, nagy méretû hormonadaggal elkövetett magzathajtástól össze zavarodott menstruáció észlelésétõl Rita meg nem ijedt. Ekkor hajlandóvá vált megfogadni a mások tanácsa által megerõsített Ádám tanácsát is, és szófogadóan beállni a magzatfoganás ellen rendszeresen védekezõ romániai nõk sorába. De ekkorra már más, ezúttal végzetesnek bizonyuló gondok lendültek támadásba a szerelmespár érzelmei és egymásba vetett bizalma ellen, amit, egymástól hatvan kilométernyire fekvõ városban és más- más társadalmi státuszban, más - más magánéleti háttérrel élve, nem tudtak kivédeni. Történt, hogy a szerelmük szabad kibomlásától számított egy év múltán, az Ádám volt felesége bejelentetlenül kint maradt az élettársával Magyarországon. Ez a tény még egyáltalán nem érintette az Ádám Rita kapcsolatot, sõt: az elején talán mindenki örvendett magában, hogy egy gyermekkel kevesebb marad az Ádám közvetlen életterében. Igen ám, csakhogy utólag kiderült, hogy a gyermek sorsát illetõen, Kinga igencsak felületesen és felelõtlenül intézkedett külföldrõl, ahová Ádám már három éve, hogy nem kapott útlevelet, mivel Medárdot, annak a hivatalos kiszállításáig a szüleire bízta. Kinga tehát, a saját apja és a volt férje egymással merõben ellenkezõ természetét és életfelfogását ismerve, irtózatosan nagyot tévedett, amikor úgy képzelte, hogy azok ketten egyet fognak érteni a gyermeknek az országhatáron való végleges áthelyezési módjában. Különösen hogy akkor még minden arra mutatott, hogy Ádám “még a világ” nem kap útlevelet. Az édesanyja hiányában, Medárdban felébredt az addig vasárnapi apaként létezõ Ádám iránti vonzódás, aki teljesen másképp (férfiasabban) viselkedett vele, mint az õt agyon kényeztetõ, agyon babusgató, minden vágyát parancsként teljesítõ, nyugdíjas nagyszülõk. És mivel most több idõt tölthetett úgy a fiával, hogy nem kellett néhány órányi ünnepélyes együttlét után, az anya által megszabott határidõre a gyermeket haza vinni, hanem egész napokat, sõt hét végén két egész napot is tölthettek együtt, Ádám kezdte észrevenni az ébredezõ apai ösztönökkel együtt járó felelõsség-érzetét a gyermekkel szemben. Ez, az elején csak olyan kérdésekben nyilvánult meg, hogy amennyiben a kölyök nem csak, hogy nagyon (Korábban, amikor Medárdot sokkal ostobábbnak találta, mint a barátainak a fiával egy idõs gyermekeit, és mindössze a mostoha apja vigaszát idézte vicces-keserûen: a gyermeket nem a fejével csinálta.) és ráadásul kitûnõ memóriával is rendelkezik, akkor a gyermek miért selypít és miért nem tud beszélni az öt éves korához méltóan, mit a többi, vele egyidõs gyermek? És miért nem ismer több szavat, és miért nem rendelkezik negyed annyi információval sem a környezõ világról, mint a vele egykorú gyermekek? Saját elfogulatlanságának a felülvizsgálata érdekében és a Skorpiói kíváncsiságában elvitte a gyermeket egy logopédiával is foglalkozó pszichológus ismerõséhez is, hogy “szakember” állapítsa meg: nincs-e a gyermek agyának valamilyen baja, és ha van, hogyan lehet orvosolni? Egy egész órás vizsgálat után csak annyit mondott a késõbbi professzor nõ, hogy “Ádám, ennek semmi baja nincs, mindössze többet kell vele foglalkozni. ” Szóval, az öt és fél éves korában még selypítõ - gügyögõ, szemüveges gyermeke egyáltalán nem ostoba, mint ahogy az korábban látszott, hanem, az Ádám mulasztásának is következtében - illetve a volt felesége és annak a családjával szemben a válóper után érzett utálata következtében, aminek okán csak kizárólag hivatalosan érintkezett a gyermekkel-, annak egyszeren nem volt, ahogy kifejlõdjön a beszélõképessége és a megfigyelõképessége. És így gyltek a felismerések, a gyermeknek az igénytelen és ingermentes neveltetése és taníttatástól elkezdve az Ádám számára hajmeresztõen materiális beállítottságú erkölcsi neveltetésének a konstatálásáig. (A gyermek számára egyértelmûen csak két érték létezett a világon: a luxusautók és a csokoládé. ) Egészen odáig, hogy Ádám azon kapta magát: nem akarja, hogy a fiának a nevelése az addig követett, számára teljesen idegen és általa embertelennek: lelketlennek és szellemtelennek ítélt úton haladjon. Amire tehát Ádám elérte azt, hogy Rita folyamatos fogamzás-gátlást biztosító tablettákat szedjen és ez által a szerelmük biológiailag is nyugvópontra jusson, egyben arra a döntéshez is eljutott, hogy nem engedi ki a fiát a volt felesége után Magyarországra, és elindította a hivatalos eljárást a gyermek fölötti gyámság visszaszerzése érdekében. És ekkor elindult a pokol. Nem csak a volt-felesége, illetve annak a szülei tették félre az események elõrehaladásával minden gátlásukat annak érdekében, hogy Ádámot, akár a morális lejáratás és meghurcoltatás, akár a fizikai elveszejtése árán is, de mindenképp állítsák félre az útból, vagy tegyék el láb alól. Ezzel majdnem egy idõben, a korábban roppant kedves és megértõ Márta néni is, Ritának az édesanyja, érzékelhetetlenül finom, de hosszú távon annál hatásosabb aknamunkába kezdett. Mert azt, hogy a Ritánál kétszer idõsebb és elvált Ádámba szerelmes lett a lánya megértette, és a lánykérést is elfogadta, mint legerkölcsösebb, vagy legalábbis a látszatok megõrzésére legalkalmasabb megoldást. Sõt: késõbb azt a galuskát is lenyelte valahogy, hogy olyan idõs võlegénye van a Lányának, aki nem csak egy, hanem két, különbözõ anyától született gyermeknek is az apja. De azt, hogy a tizennyolc évét betöltõ lánya olyan férfihoz menjen feleségül, aki az akkori Romániában, amikor tejért, tojásért, húsért és cukorért reggel öt órától álltak sorba egyesek az üzletek bejárata elõtt, a hat éves gyermekét törvényesen magához akarja venni - márpedig ez az idõpont egyre közeledett, hiszen a leánykérés óta másfél év telt el – nos, a lányának egy ilyen jövõjébe semmiképp nem tudott belenyugodni. A lánya jövõjét féltõ anya, az Ádám által korábban elejtett, néhány viccesen-panaszkodó szavából rájött, hogy az, ami a leginkább elidegenítheti egymástól a két szerelmest, az nem más, mint a Rita tapasztalat nélküli képzeletének a féltékenység vírusával való megfertõzése. És ez annál is könnyebben ment, hogy az Ádám élet- lehetõségei adottak voltak ahhoz, hogy amennyiben éppen úgy gondolja, megcsalja Ritát. Hiszen egyrészt külön-bejáratú, kényelmes lakásban lakott egyedül, egy nagyobbacska városban, ahol Ritának még ismerõsei sem voltak. Másrészt a festõ Ádámnak Orsóhelyen is rengeteg barátja és ismerõse - és mindezzel együtt ismerõs nõje is volt, nem csak a vállalata helyi kirendeltségénél és a vidéki telepeken, hanem azon kívül is. Éppen abban az idõben, amikor Ádám öntudatában a tetõfokára hágott a polgárerkölcs szerinti felelõsségérzete, mind Ritával, mind Medárddal szemben, akkor tehát, amikor a legjobban igyekezett korrekten élni, illetve a legtörvényesebben eljárni mind a Ritához, mind a fiához való viszonyában, a Rita fülébe különbözõ “biztos” hírek kezdtek érkezni, Ádámnak nem is az otthon, hanem egyenesen az Orsóhelyen elkövetett erkölcstelen tetteirõl. Állítólag különbözõ bulikon vett részt, különbözõ “kirakatrendezõ kurvákkal”, sõt: az egyik jó http://kozmaszilard.hu




barátjának az Orsóhelyen élõ hölgy unokatestvérével is, akinek a lakásán Ádám tényleg járt is, egy alkalommal, amikor segített annak haza cipelni a bõröndjét a vonatállomásról. Nos, az anyai fáma szerint ezekkel Ádám, már korábban is rendszeresen megcsalta Ritát. Nem is az bizonyult bajnak, hogy Ádámnak folytonosan kellett magyarázkodnia az abszurd vádak ellen, hiszen amennyiben tényleg lett volna ideje és kedve akkoriban Ritát megcsalni, azt a saját lakásában tette volna meg és nem Orsóhelyen, hanem az, hogy ennyire eredményesnek bizonyult a Márta néni stratégiája. Magyarán: sikerült beleverni a lányába az eleven frászt. És ezzel együtt, az elsõ és utolsó együtt töltött boldog szilveszteri bulijuk után, miután Ádám gyakorlatilag is magához vette a gyermeket, Rita is folyamatosan verte a Kántor családdal együtt Ádámba a frászt. A féltékenység odáig fajult, hogy Rita, a szeme sarkából kezdte figyelni Ádám tekintetét, amikor együtt mentek az utcán, és éppen, hogy nem rendezett minden kétszáz lépésnyire egy - egy nyílt színi jelenetet, ha észrevette, hogy Ádám szeme egy kicsit is elidõz valamely csinos nõ alakján. A végén már Rita panaszkodott: - Értsd meg, ez olyan, mint egy betegség. Tudom, hogy nincs igazam, és még sem tehetek semmit ellene. Az éber tudatommal, elhiszem és tudom, hogy édesanyámnak nincs igaza, hogy nem csalsz meg, és nyugodt is vagyok, amikor két napig mellettem vagy, de amint egy nap eltelik nélküled, máris megrohannak a kétségek, és nem tudok semmit se tenni ellenük. Ráadásul a gyermek körüli problémák, és a hivatalos ügyintézések miatt megritkult Orsóhelyi látogatások alkalmával Ádám már nem aludhatott, sem a Rita szülei lakásában, sem a Rita nagymamájánál, mivel a Rita szülei és közötte, ha nem is romlott nyílt haragvásig, de a szükséges udvariassági formák kínos betartásáig szkült le a kapcsolat. Így, Rita számára a fölösleges kétségek és féltékenységi rémképek eloszlatására egyetlen lehetõség maradt: A sûrû telefonálgatás és hosszas telefonbeszélgetés, akár a késõ esti órákban is, amikor Ádám éppen Medárdot próbálta elaltatni, vagy õ maga próbált elaludni, annak érdekében, hogy másnap a napi munka elvégzése mellett és után, a gyermekért folyó magán- és hivatalos pereskedés folytatásához és fenntartásához legyen elég fizikai és lelki ereje. Illetve arra, hogy a Kántor családnak a per megnyerése érdekében folytatott, alattomosan leleményes stratégiázásait kivédje és semlegesítse. Ilyen körülmények között - ilyen kevés találkozási és szeretkezési lehetõségek között - mindketten fölöslegesnek találták a Rita rendszeres fogamzásgátló-szedését és a felgyülemlett gondok és problémák gyökeres tisztázás útján történõ megoldása helyett, várták - legalábbis Ádám várta -, hogy ezeket az idõ megoldja. Könyörögött Ritának, hogy legyen egy idõre türelmes, és ne zaklassa a féltékenységével és a saját gondjaival, mert neki most minden erejével a gyermekre kell koncentrálni. Amikor látta, hogy Rita nem hagy fel a késõ esti telefonálásokkal, egyszerûen bejelentette, hogy nem bírja tovább, és szakítani akar, vagyis azt, hogy többet Rita ne keresse. Arra számított, hogy Rita amellett, hogy nagyon szereti õt, még amúgy is igen fiatal és legalább idõközben érettebbé válik és lehiggad. És arra, hogy, amíg õ a fia gyámságát véglegesen törvényes formába tudja önteni, a lány nem kötelezheti el magát egy életre más férfi mellett, és amennyiben nem megy férjhez, õ majd bárkitõl vissza tudja hódítani. - Hiába na, a fekete pont ismerete hiányában, fõként a mûvészek és a költõk kalkulálnak hajmeresztõen. És ugyancsak a fekete pont hatására, Ádám arra is vigyázott, hogy ne maradjon egyedül, és egy nemrég elvált, fiatal ismerõs hölggyel, aki a szomszéd vállalatnál dolgozott, és akivel minden szempontból kényelmesnek látszott egy fél baráti fél szeretõi viszony folytatása, sebtében összemelegedett. Ez a nyugalmasnak ígérkezõ kapcsolat viszont, nem lehetett tartós, hiszen Ádám a Bunko Nyenye elvtársék által idejében kiherélt forradalmári világszemléltével, homlokegyenest ellenkezett az új szeretõ konzervatív és szemforgató politikai felfogása, amely hatására a hölgy, a fõnöke noszogatásának engedve, kérte a Román Kommunista Pártba való felvételét a hivatali elõléptetése érdekében. Ádám, miután a hölgy lakásán felhajtott két - három pohár konyakot, kezdte azt gúnyolni. Az viszont, ekkora szemtelenségtõl felháborodva egyszerûen kirakta a szûrét. Ádám ettõl egyáltalán nem esett kétségbe, hiszen épp ideje volt, hogy szakítsanak, mert a szerelmes lelkét nem hagyta nyugodni a Rita képzete, és úgy gondolta, hogy a lány is, kénytelen - kelletlen, kígyógyúlt a féltékenységbõl három hónapi elvonókúra után, ami alatt õt telefonon sem ellenõrizhette. Hónapokkal késõbb se tudták tisztázni Ritával, hogy a szenvedélyek által felkorbácsolt indulatos telefonbeszélgetések valamelyikén, mikor is hangzott el a Rita szájából, állítólag azért suttogva, hogy a közelben levõ szülei meg ne hallják, az, hogy õ megint terhes. Ádám viszont ennek a végzetesen komoly ténynek a közlésre, illetve tudomásul vételére nem emlékezett, és, amikor megtudta, hogy Rita, az édesanyja segítségével elhajtotta a két és fél hónapos magzatot, csak az tartotta vissza az öngyilkosság gondolatának fontolgatásától, hogy tudta: a Medárddal elkezdett lelki építkezés és szellemi tisztítás munkáját folytatni kell, vagyis, hogy nem hagyhatja, hogy a létezõ fiára, a korrupt volt-após rátegye a kezét. Ezért mindössze csak kétségbeesetten zokogni volt képes, amikor Zitától meghallotta, hogy a tehetetlen Rita a felelõsségtõl való megfutamodás gesztusaként értékelve az Ádám szakítását és hallgatását, az anyja segítségével, házilag elhajtotta a két és fél hónapos fiú magzatot. Márta néni állítólag kegyetlen iróniával mutatta meg a Rita értetlenül rá meredõ apjának a nájlon tálban kifogott ép embriót, amelynek állítólag a férfi ivarszerve is jól kivehetõ volt: “Nézd meg jól: az unokád!” Lassan-lassan Medárd is hozzá szokott az új állapothoz: az új otthonhoz, az új életrendhez, az új neveléshez és az új napközi otthonhoz, ahova Ádám átíratta. De fõképp az önállósághoz szokott hozza nagyon hamar, amire Ádám igyekezett õt rávezetni, ti., hogy egyedül menjen el és jöjjön haza a napközi otthonból, és ott egyedül vetkõzzön és öltözzön. És hozzá szokott ahhoz is, amint egyértelmûvé tett Ádám mindenki számára, ti., hogy Ádám az, aki a gyermek sorsa és nevelése fölött rendelkezik, még akkor is, ha a gyermek elhelyezési pere még nincs megnyerve. Ádám is újra többet utazott Orsóhelyre - néha Medárddal együtt is. Ezt viszont, a volt anyósa érvként próbált felhozni az apa erkölcstelensége bizonyítására: “Elvitte a gyermeket udvarolni” - De Rita is, elérvén a nagykorúságot, már átrándulhatott idõnként Ádámékhoz Istenhidegébe. Mindazonáltal, talán annak is köszönhetõen is, hogy a dolgok nem bizonyultak olyan egyszerûnek, mivel Ádám nem nyerte meg a gyermek elhelyezési pert városi bírósági szinten, a kapcsolatuk egyre lazult. És, amint az természetes is volt, az Orsóhelyi szórakozó helyeket és baráti társaságokat látogató, Rita, a sógora bukaresti barátja által vele szemben elkövetett nemi erõszakos közösülés élménye mellett egyre több, finomabb és ártatlanabb vagy durvább és veszélyesebb szexuális http://kozmaszilard.hu




“megkísértésnek” lett a szereplõje, többek között egy olyan, Orsóhelyen élõ fiatal festõ által is, akit Ádám korábban a barátjának képzelt. Amikor Rita egy jól ismert magyarországi írónak a fiával állítólag nemi aktus nélkül, de meztelenül megesett éjszakai együtt alvásáról” is beszámolt, Ádám, úgy érezvén, hogy Rita mindezt az õ bosszantására teszi, illetve annak érdekében, hogy õ lemondjon Medárdról, úgy képzelvén, hogy a gyermeknek a külföldre engedése után Ádám újra több idõt tölthet majd vele. Ritának ugyanis mindössze egy féléve volt még hátra az érettségiig, amely esemény határidejéhez kötötték eredetileg az összeházasodást. Ádám viszont úgy érezte, hogy ezt, a minden oldalról támadott, és ezt, az önmagában is megromlott kapcsolatot fel kell bontani, még mielõtt idegileg véglegesen kimerülne. Felháborodását tudatosan fel srófolta és nagyon is tudva, hogy ezzel elsõ sorban a maga számára zárja le a lehetõséget a visszatáncolásra, lekurvázta a zsenge szerelmét és ráordított, hogy: “Ne kerülj többet a szemem elé.” Persze, ettõl még sokszor kerültek késõbb egymás szeme elé, és úgy tízévnyi távlatból mindketten szánakozva az akkori éretlenségükön, végül is, az egymás iránti táplált baráti érzésekkel folytatták külön-külön az életüket. De a Rita nevû szerelmi kapcsolat ezeknél a kegyetlen szavaknál, Ádám számára megszakadt. Ádámnak már volt része szenvedélybõl elkövetett veszedelmes gaztettek áldozata, vagy szemlélõje lenni, hiszen volt alkalma a fasiszta Matyi mostohaapja, az állítólag kommunista román hadsereg, valamint a szekusok huncut törvetéseinek és a Géza féle elméleti életiskolát is kijárni. De olyan fanatikus romlottsággal, mint amit a keresztény Kántorék esetében, soha nem volt alkalma találkozni. Tudván azt, hogy Kántorék templomba járó unitáriusok, de nem tudván semmit az unitárius vallásról, úgy képzelte, hogy az unitárius vallásban kell legyen valami, egészen pontosan: abból kell hiányozzon valami, ami a híveinek a minimális erkölcsi érzékét is teljesen kikapcsolja és azoknak a szektáknak a fanatikus híveihez teszi hasonlóvá, akik a kíméletlenségüket és fanatikus tetteiket a külön-bejáratú istenük akaratával igazolják. Másrészt nem is akart elmélyedni az unitárius hit rejtelmeiben, gondolván, hogy vallásból egy bõven elég. És hogy azt, amit a katolikusok rendszerében meg lehet tudni a kereszténységrõl, õ és az anyja el tudják majd magyarázni Medárdnak. Az ugyanis, karácsonyi ajándék-csomagot kapott ugyan az unitárius közösségtõl, de amikor a gyermek az általa ismert autómárkák felõl kérdezte, Ádám azt mondta neki, hogy a nagyapjától eltérõen, õ az autókat nem szereti, mivel az autóknak nincs lelke, Medárd csodálkozva nézett rá: - Mi az, hogy lélek? - Szóval így állunk, gondolta Ádám, miközben igyekezett a két és fél éves értelmi és információs szinten álló, hat éves fiát felvilágosítani, és úgy döntött, hogy az apósék által az õ megkérdezése nélkül unitáriusnak keresztelt Medárdot újra keresztelteti a katolikusoknál, ha lehet. Kiderült, hogy lehet. Miközben az ügynek utána járt, összebarátkozott a városhoz tartozó faluban szolgálatot tevõ, vele egyívású pappal, akinek a hittan órákkal egybe kötött miséire számos fiatal zarándokolt a városból minden vasárnap délután. Ezekre jó hangulatú, de tanulságos szellemi élményeket is nyújtó vasárnapi találkozókra Medárddal, azt követõen, hogy azt, az Uránuszi szellemû pap megkeresztelte. A többnyire kamaszokból és friss házasokból álló fiatalokkal együtt Ádám, aki jóval idõsebb volt azoknál és Medárd, aki jóval fiatalabb, úgy járt vasárnaponként az istállóból alakított kápolnaszerû mise- és tanterembe, mint egy oázisba. Ezek a négy kilométeres gyalogos séták voltak egyúttal a legmeghittebb együtt töltött óráik is. Egy alkalommal, amikor már nagyon közel értek az otthonukhoz, ahol a szokványos programok folytatódtak, Medárd azt javasolta az apjának, hogy “Gyere, menjünk a hosszabbító úton.”, gondolván, hogy amennyiben létezik rövidítõ út, hát kell lennie kell, egy hosszabbító útnak is. Természetes tehát, hogy a kaotikus lövöldözésekkel járó rendszerváltás után, miután Ritát is, és Medárdot is: szerelmét és fiát is elvesztette, Ádám folytatta a kis lelki oázishoz való vasárnaponkénti zarándoklatot, annak ellenére, hogy a szellemi valóságnak azt a leírását, amit a vallás végzett, immár belülrõl is megismerve, kezdte szûknek érezni. Mégis, valami babonás hittel remélte azt, hogy a csõdbe jutott magánéletére, a megoldást itt fogja majd megtalálni. És, ha önkéntelenül is, de életében másodjára, akkor és ott végzett szerelmi mágiát. Amikor, karácsony táján meghallotta az oltár mellett felállított pulpitusnál, a Ritánál jóval érettebbnek látszó Andreát beszámolni egy külföldi zarándokút élményeirõl és tanulságairól, majdnem olyan hatást tett rá az Andrea egyénisége, illetve az Andreából kisugárzó szellem, mint valamikor a Ritáé, azzal a különbséggel, hogy az akkori hatást pogánynak, ezt meg átszellemültebbnek és ezért “tisztábbnak” érezte utólag. A mise teremben egész végig arra gondolt tehát és azért is fohászkodott, hogy ez így legyen, hogy ezt az érett, de „tiszta” lányt maga Szûz Mária küldte, és továbbra is küldje ide, hogy ez legyen az õ jövendõ felesége. Mindazonáltal, Andrea, akivel néhány szót sikerült is, a kijáratnál váltani, hónapokig eltûnt a közösségbõl és csak egy fél év múlva jött el újra a kápolnába és Ádám egész végig hiába kereste szemeivel nem csak a kápolnában, hanem a város utcáin, üzleteiben is. De május végén, végre eljött, és Ádám az egész beszélgetés alatt érte imádkozott, illetve Szûz Máriához fohászkodott, hogy adja neki a lányt. A kijáratnál megszólította, haza kísérte és másnapra találkozót beszélt meg vele. A lány, aki laboránsnõként dolgozott egy nagyipari vállalatnál és közben esti egyetemre is járt, egyedül lakott egy albérletben. Harmadnap, amikor annak ellenére szeretkeztek, hogy a lány tényleg szûz volt, Ádám határozottan és egész lényében meg volt gyõzõdve arról, hogy a lányt maga Szûz Mária küldte az õ megváltására. És már a szenvedélyek elcsitulását követõ meghitt beszélgetés során, saját erkölcsi elképzelése szerint akarta megnyugtatni azt, hogy ne búsuljon azért, hogy mindez ilyen hamar történt, mivel neki nagyon komoly szándékai vannak, és ha Andrea is úgy akarja, mihelyt megszokják egymást, elveszi feleségül. Nem kis meglepetéssel vette tudomásul Andrea józan válaszát: “Korai még házasságról beszélni Ádám, hiszen annak ellenére, hogy te nagyon kedves vagy számomra, és hogy néhány órával korábban még szûz voltam, az tehát, hogy ennek ellenére szeretkeztem veled, még csak azt sem jelentheti, hogy ettõl a perctõl az elkötelezett mennyasszonyod, vagy a komoly szeretõd vagyok. Hiszen már csak a szüleim miatt sem lehetséges ez. A keresetembõl ugyanis nem tudom fedezni az albérletet és az egyetemi költségeket is, tehát rájuk szorulok. Márpedig én be akarom fejezni ezt az egyetemet és a szüleim a világ legkonzervatívabb emberei. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem egyeznének bele sem a veled való eljegyzésembe, nem hogy a házasságba, vagy az általuk vadházasságnak nevezett élettársi viszonyba. Ne ellenkezz, én nagyon is jól tudom, hogy mit beszélek. De azért nem válunk el” Ami ezt a józan beszédet http://kozmaszilard.hu




követte, és ami Ádámot a karácsonyi lelki, és végül a teljes fizikai összeomlásáig elkísérte, már majdhogynem egy fél évbe sûrített, egy kívülálló számára bizonyára karikatúraszerûnek tetszõ, de Ádám számára tragikus megismétlése volt mindannak, ami kilenc év alatt Dórával és közötte történt. A huszonkét éves Andreának még nem jött el a családalapítás ideje, annak ellenére, hogy stabil munkahelye van és a szüleitõl különváltan él, de nem egészen ..., és annyira nem, hogy - akárcsak Dóra annak idején, hosszú hónapokon és éveken át - õ is, kötelezõen hazalátogat hétvégeken a még annál is távolabb lakó szüleihez. És ugyanaz a pánikszerû rettegés az Andrea által nem kívánt teherbeesésektõl, mint Dóránál, mindaddig, amíg a nemi szerve be nem gombásodik, és Ádám el nem viszi a nõgyógyász rokonához, aki Andreát kikezeli, majd felírja számára a fogamzásgátló tablettákat. Miután Andrea elkezdi a tabletták szedését, minden megnyugodni látszik, mivel a kapcsolat ellen mindaddig hadakozó és a Rita édesanyjához hasonlóan a háttérbõl intrikáló Andrea édesanyja, ennek hallatára megnyugszik. De hiába, mert Andrea hirtelenül szerelmes lesz, és hetek alatt férjhez is megy egy a székelyföldi plébániákra érkezõ segély rakományokat kísérõ és a világi szerzetesrendjébõl a lány iránt lángra gyúló szerelmi érzései miatt kiugró férfihez. Olvassuk hát el Ádám sámán-betegsége (Kaukázusi hagyományok szerint, mielõtt a gyógyító erõt és a szellemi hatalmakkal való együttmûködési képességet elnyerik, a sámánok betegek lesznek) közben folytatott misztikus töprengéseit, majd kövessük az Ádám új személyét, ezúttal fordított helyzetben: õ lesz az egyik hazafias kihallgató, azaz lehallgató és meghallgató, mint ahogy õ lesz ezután a külföldrõl visszatérõ Gézával folytatott vitákban is a hitelesebb és meggyõzõbb fél is. De kedves olvasó, Ádámmal együtt neked is újjá kell születned! Ennek érdekében nem árt a következõ monológ végigcsemegézése után újból elolvasni a könyv kapukulcsának szerepét betöltõ, a felettes-én munkálkodásairól szóló, ötödik fejezetet. ******************************************************************** "Akar-e megváltást a világ? S ha igen, milyet? Ahány ember annyi félét? Összkomfortos megváltást? Villamosított megváltást? Légkondicionált megváltást? Sugárhajtású megváltást? Vajaskenyér megváltást? Primõr zöldség megváltást? Tengeralattjáró megváltást? Zsebrádió megváltást? Házastársi puszi megváltást? Zenés megváltást? Elsõ osztályú megváltást? Turista osztályú megváltást? " napja betegen fekszem az ablakra szegezett szemekkel. Karácsony van, a Krisztus születésének és a lélek megújhodásának: a szellemi újjászületésének az ünnepe. - A misztikusok szerint a karácsony nem csak a keresztény vallásnak, hanem egy emlékezetes kozmikus esemény évfordulójának az ünnepe is. Látszatra egy egyszer megfázásból eredõ, de elmúlni nem akaró hûléssel kezdõdött e magas lázat okozó betegségem három héttel korábban, ami végül általános legyengüléssé, majd reuma szer, izom és izületfájdalommá és végül oly élesen nyilalló derék és medence tájéki fájdalom- hullámzássá alakult, hogy kénytelen lettem elfogadni a beteg állapotot, és ágyban maradni. Sejtem, hogy e betegségemnek lelki okai vannak, de még nem tudom egészen pontosan, hogy melyek ezek az okok. A misztikusok szerint lelki és szellemi oka van minden betegségünknek. Ezek szerint lelki és szellemi oka van, nem csak minden egyes ember betegségének, de az egész emberiség betegségének is? Egyesek odáig is elmerészkednek, hogy az ostobaságból és tájékozatlanságból eredõ zavartságnak, illetve a rejtett ambíciókból és gyûlölködésbõl (rejtett neheztelésbõl) eredõ gonoszságnak tulajdonítják a betegségeket. Az ostobaság és az öncsalás következményében létrejövõ lelki harmónia-bomlásnak, az egészséges - egységes életérzékelés megcsonkulása, megzavarodása következményének tekintenek minden sokáig gyógyuló sérülést, balesetet és krónikus, vagy végzetes betegséget. A misztikus bölcseknek valószín, hogy igaza van, de én nem emlékszem, hogy mikor létezett, azaz mikor volt egyáltalán jelen bennem az egységes harmónia, ami az ostobaságom és az önámításom, a sorsommal és másokkal, az élettel szembeni gyûlölködésem: a gonoszságom következtében megbomlott volna meg bennem, hogy mikor is voltam én egyáltalán egészséges? Hiszen már csecsemõkoromtól majdnem szakadatlanul követtek a betegségek a szegény édesanyám féltõ gondoskodása és aggodalmaskodása ellenére. Vagy épp e miatt az aggodalmaskodó féltés és szorongó gondoskodás miatt voltam beteges? Szeretném valamikor megérteni ezt az egészet... Karácsony van, és én betegen fekszem az ágyban a harmadik emeleti lakásom ablakára szegezett szemekkel. Kint ünnepélyes havazás folyik, vastag, maréknyi puha hópelyhekkel, méltóságosan nyugodtnak és rendíthetetlennek látszik ez a harmadik emeleti ágyamból kozmikusnak érzékelt természeti jelenség, aminek mágikusan elbûvöl a látványa és nem fáj már az a tudat, hogy megint egyedül: magamban fogom tölteni a karácsonyi ünnepet. Isteni logikája anyanyelvemnek: hát lehet ezt szebben kimondani: nem egyedül, hanem magamban: önmagamon belül kell töltenem az ünnepet?! Ilyen kifejezõen nem lehet ezt elmondani sem románul, sem francia nyelven. Több nyelvet az anyám jövõ-féltõ, aggodalmaskodása miatt, illetve a kommunista rendszernek megfelelõ, szakosított oktatásom következtében, nem ismerek olyan behatóan, hogy általánosabb megállapításokat tehessek. Nálam még az is nyereségnek számít, hogy az iskolaprogramon kívül, a román és a francia után, mégiscsak megtanultam, ha nagy nehezen is, írni anyanyelvemen. Az utóbbi gondolattal már benne is vagyok a magamban töltendõ karácsonyi ünnep ok - okozati összefüggéseinek és szellemi-lelki vetületeinek a mélyrétegeiben. Ebbõl a gondolatból számtalan kérdés és válasz, az utóbbi évek lánc-töprengései bomlanak ki újra, értelmét és magyarázatát kutatni annak, hogy miért szükséges most nekem újra magamban tölteni a karácsonyt? Most, amikor megtudtam, hogy a karácsony nem csak a hivatalos kereszténység ünnepe, nem csak egy olyan ünnepi esemény során végzett vallásos gyakorlat, amely alapján a híveknek illik templomban ájtatoskodni a népi hagyomány és szokásrend szerint. A népi - vallásos ünnep ma egy, a gyökerétõl elszakadt, kultikus funkcióját vesztett, asztrológiai állapotra emlékeztetõ, eredeti funkcióját betölteni képtelen szertartás. A karácsony egybeköt egy asztronómiai mozzanatot egy olyan, a kereszténység történeti megszületését és elterjedését megelõzõ kultikus eseménnyel, amely az isteni és az emberi géniusz egylényegségére emlékeztette a mitologikus világképpel rendelkezõ archaikus és ókori embert. Talán most lett fontos számomra megérteni, hogy az erkölcsi és kulturális hagyomány, valamint a hivatalos oktatás útján az elõdöktõl örökül kapott és belém sulykolt életképzeletembõl: a belém nevelt téves értéktudatomból, hogyan következik az, hogy nem lehet mellettem most család, hogy miért kell egy más országban, egy nevelõ-apa mellett (talán õ is szorongva, mint én az õ korában) elõadja a hamis szeretet kötelezõ színjátékát a kilencéves gyermekem? Gyakran http://kozmaszilard.hu




elhangzik az, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Milyen szereteté? Az érzelgõs misztikába rejtett szereteté, az egoista, vagy a színészkedõ szereteté, amely a saját birtok tárgyának, vagy az erkölcsi világnézet hivatkozási alapjának tekinti a gyermeket? A régiek szerint, a szeretet bölcsesség és a bölcsesség szeretet. Philo - Sophia. A filozófiának valamikor a bölcsesség-szeretete, illetve a szeretet bölcsessége volt az igazi jelentése. A kettõ lényegileg egy. A kettõ együtt igaz, egymás nélkül veszedelmes õrület, vagy rothadáshoz vezetõ korrupt élet-vurstli. Hogy a mai filozófusok ezt nem így értik? - Láthatjuk a következményeket! A filozófusok és a tudósok, ha rejtetten is, de mindig az észre, illetve az ész hatalmára - az emberi ész belátó, átvilágító képességére - esküsznek, miközben a gondolkozásra rest személyek az érzelmekre, a lelkiségre. Öt évvel ezelõtti, döbbenetes felismeréseim jutnak eszemben, miszerint önmagában még nem elég, és a tudatos felelõsségvállalást nem pótolhatja az érzelgõs magatartás és az érzelmi ömlengés, amirõl egyesek úgy képzelik, hogy az a szeretet természetes megnyilvánulása. Sõt: az, hogy a hosszú távú következményeket elõre látó felelõsségtudat és éber figyelem nélkül: az életutat elõre világító értelem fénye nélkül, nagyon veszélyes, sokszor felismerhetetlen ördögi okozatokat kiváltó okok eredõje lehet egyegy aggódó szeretetbõl jövõ magatartás, ambíció és cselekedet. És erre minket a Názáreti Jézus a két ezer éve figyelmeztetett. Elvált, vallásos édesanyám a legféltõbb anyai szeretetével íratott engem az elsõ osztály elsõ napjától román iskolába. Tudom, hogy õ ezt nem elég megfontoltan, de maximális jó szándékkal és jóakarattal, a jövõm, a boldogságom és a boldogulásom érdekében tette. És eközben sokat imádkozott értem, illetve a boldog jövõmért. Most, miután az öngyilkos romániai magyar mûvészek életkorát (harmincnyolc) sikerült túlélnem, tudom, hogy ezzel, az általa tisztának és elõrelátónak képzelt, aggódó anyai szeretetébõl fakadó cselekedetével, egész gyermekkoromat, fiatalságomat - életem talán legfontosabb, meghatározó részét- egy, a lelkem számára idegen, tragikusan nyomasztó vakvágányra helyezte. Az anyám aggódásból eredõ pragmatikus tette tragikus következményeinél is szomorúbb az a tény, hogy ebbõl senki számára nem következik az égvilágon semmi, csak bennem motoszkál az a homályos érzés, hogy az anyámnak nem szabadott volna ezt tennie. Jobban meg kellett volna figyelnie, vagy elõre kellett volna gondolnia, hogy mi történik, mi történhet, és mi történhetett a magyar kisebbségi helyzetben, az anyanyelvi kultúra igazodási pontjaitól elszakított gyermekekkel. Mivel a jövõmért aggódó szívû, és pragmatikusan gondolkozó anyám, ezt tette, nekem letelt a fél életem és még mindig itt állok a sorsommal, az általa elõidézett vakvágányon való haladásból eredõ lelki és szellemi zavarodottságom összes következményeivel. Nem mintha a túlélés lett volna az egyetlen célja a fény nélküli szeretetbõl általa vakvágányra állított életemnek. A veszély viszont, vagyis a halál fuvallata, jó néhányszor nagyon megközelített. Különösen akkor, amikor Kingát elvettem feleségül és úgy képzeltem, hogy emiatt elvesztettem Dórát, a nagy szerelmemet. Akkor, amikor leszaladtam a töltésrõl, mert alólam elfogytak a sínek és egyszer csak ott találtam magam egy számomra ismeretlen és addig elképzelhetetlenül kietlen helyen, sárban és hínáros mocsokban, bûnökben és bûntudatban, szorongásban, kilátástalanságban és tehetetlenségben és félelemben és félelemben és megint csak félelemben. És vártam a véget. Vártam hogy az egésznek egy csapásra valamiképp vége legyen. Vártam, hogy meghaljak, hogy megõrüljek, vártam a lehetõséget, hogy olyasmit tehessek, amitõl meghalhatok, vagy megõrülhetek, hogy történjen velem valami végzetes dolog, hogy valami külsõ befolyás következtében valami olyan, a halálhoz, vagy az õrülethez hasonló állapotba kerüljek, ami véget vet az egésznek. Mostanában tudtam meg, hogy a nagy fekete pont, a kereszt középpontja volt az a hely, ahova akkor kerültem. És az állapotom és a helyzetem annak a pontnak a tökéletes megfelelõje, ahol a természeti élet és a természeti értelem találkozik a természeten túli hatalmakkal, a transzcendentálisnak nevezett, negatív és pozitív Isteni erõkkel és a pont meghaladását és feloldását biztosítani hívatott egyetemes lét- törvényekkel. De akkor még nem tudtam az ilyen helyekrõl és állapotokról semmit és csak vártam a véget. Késõbb, e végsõ hely határáig érkezett mellém még valaki, ahol a sínek elfogynak. Õ viszont félig tudatosan haladt arra, mellékvágánynak képzelve a holt-vágányt. Amint mondta, nem volt kedve a fõpályákon haladni, és, ahogy õ mondta, együtt a nagyokos zavarodottak csõdületével. Rám szólt, hogy hagyjam abba a kétségbeesett szorongást a halál- és a csodavárást, nincs még itt a világvége, mindössze az történt, hogy valakik felszedték a síneket ezen a vonalon elõzetes figyelmeztetés nélkül. Szedjem össze magam, húzzam fel magam a töltésre, õ majd segít a sínekre visszaállni, barátom lesz, visszamegyünk és megkeressük együtt a kényelmes mellékvágányokat, mert értelmes embernek elviselhetetlen sokáig együtt élni a fõvonalakon haladók kábult tömegével. Elfogadtam ajánlatát, mert tetszett a rendkívüli fölényessége, az okfejtései, arról, hogy nem én vagyok a felelõs a velem és a mellettem élõ személyekkel történtekért, hanem csak az a szerencsétlen véletlen, hogy az út-vezérlõk és az utazók is teljesen meghibbantak és véletlenszerûen éppen itt szüntették meg a pályát, ahol fiatalos lendülettel éppen mi haladtunk elõre. Vagyis az a tény, hogy a zavarodott vezetõk humánus filozófiával palástolt agresszivitása és az érzelgõs pragmatikusok gyõzelme és e történelmi gyõzelembõl eredõ kegyetlen kényszerhelyzete folytán, az olyan igényes lélekkel és ép szellemmel rendelkezõ személyeknek, mint amilyenek mi vagyunk, képtelenség a fõvonalon haladni és persze azok miatt, akik tévedésbõl, vagy személyi ambícióból a mellékvágányokról (most épp alólam éppen!) figyelmeztetés nélkül, felszedik a síneket. Ma már tudom, rosszul tettem, hogy akkor rá hallgattam és a tetszetõs szavaiba kapaszkodva, mindjárt fel is húztam magam a töltésre, és minden további nélkül visszaállítottam magamat a sínekre. Nekem ugyanis többet kellett volna idõzni abban a vészterhesnek érzékelt, krízishelyzetben, a határállapotban. Azt a helyet és azt a helyzetet jól meg kellett volna figyelni, vissza kellett volna gondolni a történtekre. Értelmezni kellett volna a határállapotokhoz és végül, a fekete ponthoz vezetõ választásokat és eseményeket, felidézve a vakvágányon való haladás minden mozzanatát a lét e rendkívüli határállomása várótermének: az örvény elõtti nagy küszöb szellemének a tükrében. Akkoriban viszont még nem rendelkeztem valós szellemi ismerettel, és az igazi filozófiai színhelyrõl vidáman és sírva, sírva és nevetve, elsiettem. Annak következtében, hogy elfogadtam a könnyítést és a hamari kiút lehetõségét a krízis-helyzetembõl: az egyáltalán nem véletlenül elõállt sors-krízisembõl, fölöslegesen utazgatnom kellett még egy évtizedet tényleges haladás nélkül, a szórakoztatónak ugyan, néha roppant szórakoztató, de mikor követhetetlenül félelmetesen rohanó, mikor egyszerûen kifulladó és kidõlõ és így használhatatlan vezetõnek bizonyuló barátommal. Vele haladtam hát a mellékvágányokon, egészen addig, amíg rá http://kozmaszilard.hu




nem jöttem, hogy amennyiben el akarok jutni az életem céljához úgy, hogy másoknak lehetõleg minél kevesebbet ártsak, magamnak kell felszednem magam alól az elõdeim és az emberiség, valamint az általuk beállított korrupt képzeletem által szerelt síneket. Hát így kerültem éppen most, ezen a karácsonyon vissza ide, ebbe a lét határállomásán található, küszöb elõtti váróterembe. A tíz évvel korábbi krízis-állapothoz képest, különbség most annyi, hogy akkor váratlanul, most viszont, majdhogynem fél-tudatosan elõidézve az újabb élet-csõdhöz vezetõ eseményeket, egyfajta elõlegezett éberséggel érkeztem ide. Talán így, hogy nem hagytam magam a tehetetlenségi erõktõl tovább vezérelni és a küszöbön túlszaladva visszahozhatatlanul az örvénybe zuhanni, valamikor a jövõben, a tõlem elrabolt fiamnak is segíthetek... * vattacsomó nagyságú hópelyheken át nem a mai telet látom, hanem egy tömbház és autózaj nélküli, csodálatosan szép szeptemberi reggelt, amikor nem tudtam még, hogy a kristálytiszta verõfényes szeptemberi hangulat ellenére, az én kis életemre végzetesen tél ráborul a tél. Azon a szeptember 15-ei napfényes reggelen édesanyám szépen felöltöztet, virágot adott a kezembe és biztató mosolyával elvitt egy hatalmas udvarra, ahol vártunk egy kicsit, aztán bementünk egy még hatalmasabb épületbe, a többi napközi otthonos társaimmal és azoknak szüleivel együtt. Ekkor én még egy normálisan boldog gyermek voltam és a halálon kívül, amely az akkori képzelgéseim szerint bármikor megfoszthat az egyetlen támaszomtól: szegény édesanyámtól, viszonylag kevés dologtól féltem. A virágcsokorról kiderült, hogy nem annak a tanító néninek kell odaadnom, akinek, a többi volt óvodás társaimmal együtt elmondtam az alkalomhoz illõ, ünnepi verset, hanem egy másiknak, aki egy másik teremben beszélt számomra érthetetlenül (két napközis társamon kívül, akik vegyes házasságokból születtek) számomra ismeretlen gyermekeknek. Ettõl kezdve kiismerhetetlenné változott számomra a külsõ világ és lassan - lassan, én is idegenné váltam, még saját magam számára is benne. Három román kifejezésig terjedõ nyelvismerettel rendelkezõ nagyapám, aki mellett házi feladataimat kellett volna délutánonként elkészítenem, ameddig édesanyám holtfáradtan haza nem jön a munkahelyérõl (hogy vacsora után, folyassa a hosszú számoszlopok összeadását és kivonását), szóval nagyapám valami viperákról társalgott egyik látogatójával, amikor én diadalmasan felkaptam a fejem: - Nagytata. Ezt mi is tanultuk az iskolában! - Menj el gyermek, csak nem tanultok kígyókról elsõ osztályban, abban a romány iskolában? Este édesanyám kiderítette, hogy betûkrõl és nem kígyóról szólt a nagy tanítás (literõ, nem vipera), csak én nem figyeltem eléggé oda. Másnap kiestem a padból, úgy figyeltem, mégsem fedeztem fel az iskola és a valóság közötti összefüggéseket. Osztálytársaim megijedtek a nagy zuhanásom által okozott zajtól, aztán a tanító nénivel együtt nevettek rajta. Édesanyám pedig elégedetten mosolygott: milyen szófogadó, jó gyermek az õ fiacskája. Aztán a negyedik négyes után az elégedett mosoly átalakult kétségbeeséssé, és szegény édesanyám, amellett, hogy kegyetlenül megvert, az õ kétségbeesésével engem még jobban kétségbe ejtett. Ez a kétségbeesés viszont nagyobb gyakorlati eredményre nem vezetett, csak a zavarodottságot növelte bennem. Hiába értettem meg késõbb a román szavakat, és azt, hogy mi is lenne az a bizonyos lecke, amit meg kell nekem tanulni, hogy mit kell tennem a gyakorlatban ahhoz, hogy megtanuljam, és megcsináljam a leckéket, lassan megszoktam a szürke bûntudatot is, amiért korábban a velem szembeni elvárásoknak nem tehettem eleget. Így megmaradtam terhelt lelkiismeretû "rossz tanuló"-nak. És mindez így is maradt az utolsó középiskolás évekig, amikor rajzolni kezdtem, és a rajz segítségével néhány lényegi összefüggést a magam számára felfedeztem. * E gondolatokat ma k Jól tudom, hogy amennyiben mégis megkísérlem valamikor a közlésüket, és ha akadna is szerkesztõ, aki az anyanyelvi iskoláztatás kérdésének a szubjektív megközelítési módjával egyetértene, nem ért egyet majd az írás személyes hangvételével. Nem értene egyet azzal, hogy a problémát, mint személyes élményt vezessem fel, hacsak nem akarok verset, esetleg novellát, vagy drámát írni a hivatalos, de számomra még idegen nyelvû iskolásélményeimbõl. Szóval, ha nem akarok valami irodalmi alkotást kihozni a gyermekkori boldogtalanságomból. Ha nem így teszek, esetleg nem is a szerkesztõ, hanem az olvasó fogja majd kényelmetlenül érezni magát helyettem, különösen a velem egykorú értelmiségiek. Mi ugyanis, az objektivitás szellemének: a materialista tudományos koncepciókon alapuló világnézetnek, az utópisztikus társadalmi fantazmagóriát és személytelenséget szülõ káprázatok idején voltunk fiatalok. Mi nem csak a Ceausescu diktatúrában, hanem a lukácsIrén értelmiségi gondolkozás aranykorszakában lettünk felnõtté, amikor már nem csak a személyes társadalom kritika, de a demagóg és hipokrita önkritika is divatját múlta. Nekünk a festményeinket úgymond objektíven bírálták el a zsûritagok, holott mindössze elõbb cenzúrázták, majd rokoni és korrupciós alapon és fogadták, vagy utasították el munkáinkat a szerkesztõ elvtársak és az esztéta- kritikus bácsik és tõlünk is objektív belátást igényeltek állandóan. Így mi már automatikusan átvehettük a felelõsség nélküli személytelen mentalitás összes lelki formáit. Aki nem bírta ezt cérnával, elvándorolt Magyarországra és ott a siker érdekében még tudományosabb objektív személytelenségre kényszerült, vagy családot alapított, és a jobb anyagi megélhetés érdekében a giccs- gyártásnak és a portré festésnek adta el magát, ha nem kezdett el kocsmákba és rendes munkahelyre járni és nem hagyta a fenébe a mûvészetet. Fülembe cseng jó barátom szarkasztikus válasza egyik kétségbeesett, tehetetlen helyzetünket ironizáló, hülye-gyerek játékomra l989 õszén, amikor valami Román Kommunista Párti kongresszus, vagy mit tudom én micsoda kapcsán felvetõdött Ceausescu újraválasztásának kérdése. - Itt a nagy lehetõség, Zoltán, gyere, gyõzzük meg a párttagokat, hogy szavazzanak ellene. Egyszer az egész: az elvtársaknak már csak egy kis bíztatás kell, hisz a vak is látja, hogy itt minden a fészkes fenébe süllyed, ha ez az õrült vezeti tovább az országot. Szóval, ha a mi párttagjaink ellene fognak szavazni, nekünk minden bajunk megoldódik ezzel, nem? Na mit szólsz, itt a nagy alkalom, gyere, tegyük meg a magunk dolgát végre, ne szalasszuk el. - "Én most paszulykonzervet eszek." Zoltán e poénja egyrészt nekem szólt, akivel együtt szent eskü kötelezte õt arra, hogy " A kefét azért sem fogjuk megenni", és szólt a falaknak, hiszen épp a közös munkahelyünkön, pontosabban az õ irodájában hozakodtam elõ az ország- és népmegváltó ötletemmel. Ennyi volt minden, amit tehettünk a ma már jelentéktelennek tûnõ, tudat-mentõ akcióink és az általános korrupcióban való részesedést elutasító mentalitásunk mellett: az elõttünk járó nemzedékének személytelenségébõl felépített ördögi államadminisztrációs szerkezetnek és az azt megszemélyesítve mûködtetõ román és magyar elvtársak és fõelvtársak belsõ http://kozmaszilard.hu




baráti köri semmibevevése, kiröhögése, a személytelenségnek semmi ördögi jelével való, házi megbélyegzése. Ítélkezni könnyû de egy jelenség lényegét megérteni és a belsõ lelkiismeret és a közönséges megélhetés malomkövei között helytállni, az a mûvészet! Nekem ne mondja senki, hogy Ceausescu elvtárs és Ceausescu elvtársnõ és általában, azon az értelmetlen érzelgõs szinten, amelyen nemrég még a húsz millióból tizenöt millió román állampolgár élt, az elvtársak nem szerettek senkit önmagukon kívül. Az is durva egyszerûsítés és a probléma vallásos elmázolása, hogy "õk nem rendelkeztek a szeretet keresztény kegyelmével", és azért követtek el annyi gazságot. A baj nem a szeretet-hiányban lakozik. A baj a felõsség-hárítást szolgáló személytelen objektivitás kérdésében a leginkább felismerhetõ. Találkoztam elég kegyetlen cselekedetekre, és ami veszélyesebb: kegyetlen gondolatokra vetemedõ vallásos emberekkel. Ha a múlt és a történelem nem szolgált számunkra elég példával, vessünk egy pillantást a jeleni Jugoszláviára. Ott, mint tudjuk, nem csak az ortodox szerbek, hanem a katolikus horvátok és az iszlám albánok és bosnyákok is követnek el kegyetlen harci és harctéren kívüli gyilkosságot, embercsonkítást, gyermekgyilkosságot. Kik indították el az elsõ világháborút? Nem az anyáik könnyektõl csillogó és meghatódott szemei elõtt elsõ áldozó, konfirmáló és egyéb keresztény beavatási szertartáson részt vevõ valamikori ártatlan gyerekek? És a másodikat? Csak a náci fasiszták, csak Hitlerék bandája és nem az öntudatos – technikailag legalábbis: – mûvelt német polgárok nagy része? Netalán az ördög? Vagy az ördögi objektív körülmények? És a természet pusztulását elõidézõ, szenny-termelõ civilizációt ki hozta létre? A kommunisták, vagy a népüknek és az emberiségnek csupa jót: mérhetetlen gazdasági hasznot hozni akaró keresztény nyugati befektetõk, új és régi gazdag kapitalisták – a természet maximális kizsákmányolási lehetõségein töprengõ közgazdászok? A materializmus tévtanával félrevezetett tömegek, vagy a helyes tanítások birtokában ózonrétegeket lyuggató és tengerfenekeket atomhulladékkal szennyezõ keresztény tudósok és feltalálók? - Is, is! Ideje lenne már felszámolni az ördögnek, az objektív körülménynek, ördögi objektív körülményeknek, jobb és bal oldalinak, a rátarti magyarnak, a tolvaj románnak, a kegyetlen szerbnek, mélabús szlováknak, az õrült orosznak, a spekuláns németnek és zsidónak, a kommunistának és muzulmánnak és hitetlennek és marslakónak nevezett külsõ ellenségképeket. Az ellenség mi vagyunk, ki-ki magának és közvetlen környezetének az ellensége. Minden percben, amikor felelõtlenül: személytelenül járunk el egymással szemben, amikor eszköznek tekintjük egymást, vagy saját testünket és eszünket, különbözõ adottságainkat, öncélú élvezetet, kényelmet és különbözõ könnyítéseket ígérõ célok eléréséhez. A hülyeségig öncsaló, korrupt, “keresztényi”- szeretet és a fénytelen gyakorlati gondolkozás találkozásának és jellegzetes csõdjének tekintem azt a mozzanatot, amikor a belgrádi ortodox pátriárka és katolikus érsek 1991 nyarán, hivatalos közleményben tudtára adták a világnak három napos eszmecseréjük gyümölcseként megszületett nagy felfedezésüket miszerint: "A jugoszláviai válság a Sátán tevékenységének a következménye." Miért nem a kedvezõtlen csillagjárásnak, vagy a balkáni ködtõl berekedt kakasok hamis kukorékolásának a következménye? Én azért sem hiszem el, hogy ilyen magas rangú egyházméltóságok agyalágyultak lennének! De miért vezetik az egymást öldöklõ híveiket félre, honnan ez a magas stíl cinizmus, ez az ignorancia? Azért, mert az egyházaik fenntartása és mûködtetése érdekében tetetniük kell magukat, vagyis azért mert a saját rendszereik foglyaként tehetetlenek, vagy csak tehetetlennek érzik magukat annak köszönhetõen, hogy Jézus személyes alapállásával és tanításaival szemben, õk maguk is személytelenek? Ami ma Jugoszláviában történik, az csakugyan ördögi, és a helyzet tényleg ördögien összetett. Az igazi okok mögött viszont nem a papok patás ördöge lapul, hanem konkrétan minden szerb, szlovén, horvát, albán nyelvû és valamennyi ortodox, katolikus, iszlám, református, evangélikus vallású individuum a maga személytelen felelõtlenségével, nemzet és hazaszeretetbõl eredõ fanatizmusával, érzelgõs értetlenségbõl eredõ gyûlöletével, vakszeretetével és bosszúvágyával. Nemzeti és nemzetiségi gõgjével, büszkeségével és sértettségével, a személyes felelõsségnek a másra, másokra való áthárításával, a külsõ ellenség keresésével, titkos szövetségeivel, alkudozásaival. - Mindig másokkal, mindig a körülményekkel és a valós emberi szükségletek nemismerésével, a valós emberi érdekeinek a félreismerésével és a misztikus és vallásos fantazmáival és zavarodottságával és kétségbeesésével. Azzal, amivel minden volt, vagy jelenlegi jugoszláv polgár, gerjeszti az öncélúvá vált katonai és politikai intézmények személytelen, ezerfejû sárkányának pusztító erejét. A végsõ soron mindannyiunkban ott lapuló sors-irányítási, mások sorsába való beavatkozási vágynak: a hatalmi ösztönnek a hatalmi õrületté fajult véres diadalát. * Mi a személytelenség? A személyes meggyõz nélkül, az individuumon kívüli okokra fogott, azokra „kent” és azok nevében "elkövetett" mechanisztikus cselekvés, a jelenlét nélküli létezés. Vagyis azon eljárásaink sorozata, amelyet a "kényszerítõ körülmények" hatására, jobb meggyõzõdésünk ellenére hajtunk végre valamely közösség, intézmény, állam, iskola, hadsereg, rendõrség, egyház, bíróság, minisztérium, egészségügy, vállalat, stb. nevében. - Vagy az emberi személynél elsõbbrendnek kinevezett valamely absztrakt eszmeiség (haza, nép, nemzet, emberiség, internacionalizmus, humanizmus és az összes izmusok) nevében, embertársunk, embertársaink, más haza, más nép és más nép személyei és végül az egész természet ellen. Az ördögi ebben éppen az, hogy személytelenségünkbõl következõ veszélyes cselekedeteinket elkövethetjük szeretetbõl népünkért, hazánkért, családunkért, de leginkább életünk legféltettebb alanyaiért: gyermekeinkért. Ki ne vesztegetett volna meg a szocializmus alatt, legalább egy bolti eladót, azért, hogy gyermekének jobb cipõt, jobb ruhát, gyógyszert, csokoládét szerezzen? Nagyobb mindennapi korrupciós eljárásainkat nem is említem. És nem mindig kényszerbõl és nem mindig magunkért, hanem igenis szeretteinkért és a szeretet nevében! Ám ugyanakkor a dühtõl reszketünk, és nem gyõzünk méltóképpen felháborodni, ha egy politikus, vagy más közméltóságot viselõ államhivatalnok panamázik és különbözõ korrupciós ügyletek részese. És csodálkozunk, hogy nem mûködik rendesen a régi - új kapcsi társadalom, nem lehet benne megélni becsületesen. A becsület is jól eladható árú lehet ma bármely társadalomban. Hiába adjuk le szavazatunkat a legmegfelelõbb képviselõkre, mert mások ugyanakkor nem a legmegfelelõbb képviselõkre szavaznak, és így megy ez körbe-körbe. Ördögi körbe. Hogy mi a személytelenség, a szeretteinkért történõ, jelentéktelennek tûnõ, mindennapi megvesztegetéseinkben? - Az individuum védelme, létfenntartása és létbiztosítása nevében és érdekében történõ közösségi együttélési szabályoknak az http://kozmaszilard.hu




alattomos kikerülése, kijátszása és megszentségtelenítése. A megfelelõ erõfeszítés- nélküli és a tudati fejlõdéshez szükséges személyi tapasztalat nélküli törvénytelen elõnyszerzés az embertársak erkölcsi tudatának lépre-csalásával és bemocskolásával. Ráadásul még meggyónnom sem kell, mert nincs benne a tízparancsolat egyik tételében sem az, hogy ne fizess le, ne kenyerezz le, ne korrumpálj, ne csalizz, ne etess be senkit soha. De emlékezzünk: evett volnae Ádám a rossz tudás fájának gyümölcsébõl, ha szeretett asszonya nem kínálja õt szeretettel? Ezek szerint a szeretet az ördög eszköze lenne? Nem! A sors-ismerõ és sors-vállaló szeretet Istennek a legbizonyosabb jelenléte. De a szeretet az ember esetében csak a következményeket bemérõ és a mindent átvilágító és mindent a következmények szempontjából felülvizsgáló értelem mellett, a figyelem és a felelõsségvállalással együtt, azokkal egyetemben mûködik egészségesen. És még ezen felül is, ott marad megválaszolatlanul az alázat, az áldozat kérdése? " Ha lehet, múljon el tõlem e keser pohár, de úgyis a Te akaratod teljesüljön." – Magammal mindent megtehetek az emberiség, a népem a hazám, vagy közvetlen környezetem általam belátott érdekében (Jézus, az Isten fia. negyven napig meditált a pusztában a megváltás mûveletének hatalmas képeit magában forgatva, önmagát át- és átvilágítva, személyi döntéseinek, döntései súlyának és személyes felelõsségtudatának teljes mélységeiben.) De az áldozathozatalra, önmagamon kívül, senkit rá nem kényszeríthetek! Az áldozatot, a teljes odaadás áldozatát - ami nem jelenti az önfeladást, vagyis az egyetemes felelõsségtudatom feladását - nekem kell elsõsorban meghozni. Nem delegálhatok a keresztre fiatalokból álló hadosztályokat a magam nevében. Amit mondtam, be is kell váltanom, a tanítványok és az emberiség elõtt, mert nem szabad tanítás és tett, szó és cselekedet között rés nyíljon, egy hajszálnyi sem. Amit mondok, azt is cselekszem. Ha én hozom a társadalmi törvényt, én vagyok az, aki legelsõnek magamat az általam hozott törvénynek alárendelem. Ez a Jézusi személyes beváltás tanítása. A személyes hitesesség tanítása. Az embernek ezt az utat kell követni az életben, nem a személytelent. Ha elveszíti személyességét az ember, mert nem hajlandó gondolatait szavakban, szavait cselekedetekben beváltani, elidegenedik saját magától, és ezért saját maga helyett a környezetétõl, általában az emberektõl, tehát mindig másoktól kéri számon a beváltást, és joggal úgy érzi, hogy õt állandóan átverik. Haragra gerjed, háborút indít, és õrjöngeni kezd. dogma szerint, a templomi misék meghitt légkörében minden december huszonnegyedikén megszületik a Megváltó Krisztus, majd kétezer éve. Megszületni megszületik szegény talán (esetleg…), de mi nem vagyunk hajlandóak õt teljesen befogadni teljes elménkbe, szívünkbe és lelkünkbe, és tudatosan magunkban hordozni azt nap, mint nap, egész évben. A mindennapi életben beválthatatlan, ünnepélyes szavakban, érthetetlenül cirkalmas eszmékben és unalomig ismételt, de emésztetlen imádságokban idézzük fel esetleg még vasárnaponként is a Krisztust és nem értjük, hogy a hétköznapi cselekedeteink során miért kell eltávolodnunk a tetteinkben tõle, miért tátong akkora szakadék a tanítások ünnepélyes hangzása közben elképzelt életünk és a mindennapi valóság között? Miért romboljuk a keresztény kultúránkkal a kereszténység bölcsõjében, Európában, létrehozott technikai tudománnyal nem csak egymás lelkét, de magát a tehetetlen természetet, az élõ életet? Hogyhogy megváltó lehet egy mitológiai hõssé emelt hús-vér ember és hogyhogy a kereszthalálával megváltott õ minket? Szemforgató hipokritákként, kényszerhazudozókként, szeretettel és szeretetért, öncélú szexuális élvezetekért és hatalmi ambíciók kielégítéséért, birtokvágyunk kielégítéséért vesztegetõkként, fanatikus türelmetlenekként, felelõsségünket az Istenre, vagy az ördögre hárító álszentekként és másokat áltató hazudozókként megváltottak lettünk csak attól, hogy kétezer évvel ezelõtt valaki tudatosan felfeszíttette magát a keresztre? Megváltottak vagyunk mi, akiknek a lelke már csak nyomorog a földi porhüvelyében a pszichológiai módszerekkel, idegnyugtató és altatótablettákkal elhallgattatott bûntudatunk következtében? Nézzük meg a közéletünket. Fóruma a sajtó, az a hely, ahol mindenki, de abszolút mindenki másokon kéri számon a saját zavarodottságát és csapata – pártja korrupcióját. Minden újságcikkben csupa ártatlan, öntudatos, tiszta kezû és tiszta lelkiismeret személy méltatlankodik az õt, vagy az általa képviselt közösséget ért igazságtalanságok miatt a romániai magyar sajtó és a magyarországi sajtó hasábjain. Római- és görög-katolikus, protestáns, ortodox, szociáldemokrata, kommunista, liberális, konzervatív és más új-keresztény megváltottak. Reszketnek a méltatlankodástól, az õket ért sérelmektõl, az igazságtalanságok sora miatt érzett dühtõl. Panaszkodnak és vádaskodnak. Ha lehetne, egymás torkának esnének, vagy egymást tömegestõl a föld alá süllyesztenék. Hibabelátásra és jóvátételre egyikük sem képes, de róják egymásnak eszelõsen a számlát. Követelik egyik a másikon a boldogságot és a jóléti mennyországot. Követelik a kormánytól, az ellenzéktõl, a képviselõktõl a sikkasztó és panamázó hivatalnokoktól, és a közismert panamázási ügyletei ellenére is megválasztott miniszterelnököktõl, az államelnöktõl, a közgazdászoktól, szóval mindig kívülrõl, mástól és másoktól. Egyik országos napilapunk karácsony ünnep elõtti száma elsõ oldalán karácsonyi témájú írásokat közöl. A szerkesztõ vezérrovatában a két évvel ezelõtti reményeink (az õ reményei…) elárulását, cinikus meggyalázását rója fel a román kormány-hatalomnak magyarul, mintha ez a személytelen hatalom, vagy az azt megtestesítõ román kormányfõ, vagy államelnök meg is hallgatná, elolvasná, az õ szent, magyar nemzeti és populista óbégatását, amennyiben a román kommunista párt második vonalának a képviselõibõl összeálló mai román kormány tényleg rendelkezne magyar panaszok meghallgatására behangolt fülekkel. Vagy talán nekem panaszkodik az újságíró, nekem, az olvasónak? A nagy árulás következtében, mondja (nekem, magyar olvasónak és a román hatalomnak), " a két évvel ezelõtti utca forradalmi népe az önös érdekek oltárán feláldozta örökérvénynek hitt eszményeit. (-Gondolom, ezek az öröknek vélt eszmék a francia forradalom szabadság, egyenlõség és testvériség nevû kimérái lehettek.) Tengernyi a gond, de parttalan az éhség." A misztikusok azt állítják, hogy az éhségérzet csak egy felszíni információs tünet, amely sokkal hamarább lépik fel, mint amikor a biológiai szervezetünknek igazából táplálékra - anyagi információra- lenne szüksége. Sõt: szerintük, azoknak, akik leszoknak a húsfogyasztásról, negyednyire csökken az éhségérzete és még ennél is inkább az évi gyógyszerszükséglete. Persze, errõl már nem ír a szerkesztõ, hiszen az így még elárultnak és árvának nevezhetõ, de úgy esetleg autonóm személyekké váló magyarjaink többet nem is vennék meg a lapját. Az objektív igazságról Õ annyit ír, hogy ebben a helyzetben, amiért egyedül az áruló kormány felelõs, vagyis "éhes állapotban tülekedünk és acsarkodunk, gyûlölünk és gonoszkodunk, megalázkodunk és megalázunk." Arról már szintén nem ír, hogy http://kozmaszilard.hu




amennyiben a fene nagy boldogság-és élvezetszerzési vágyukban nem zavarnánk össze a természeti életterünket és az életrendünket, az anyatermészet bõségesen ellátna bennünket. Sõt: ha nem akarnánk még többet kicsikarni belõle, a valós szükségleteink szerint bõven ellátna táplálékkal – fogyasztható természeti információval. És akkor nem kellene gyûlölködnünk egymással szemben. Mert a civilizációs zavart nem a mostani és nem a múlt rendszeri román államhatalom keltette, de nem is az azt megelõzõ társadalmi berendezkedések. Ugyanannak a lapnak a címoldalán a Táborhelyi pápai prelátus több tételes cikkében bizonyítgatja, mint egy igazi tudományos levezetésben, Isten létezésének a tényét ("Isten tagadásánál egyetlen nagyobb ostobaságot ismerek, éspedig létezésének a bizonyítását." - Hamvas Béla.), e tény felõl több világhírû tudós tanúságtételét idézve. A meggyõzõ erejû tudományos érvelések után, elmés teológusunk átevez a költészeti metaforák megfoghatatlan vizeire: " Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Ez a hasonlatosság az isteni kegyelem szépségébe, mennyegzõ ruhájába öltözött lélek méltósága. Az ilyen lélek Isten szeretetében, közelségében és barátságának a tudatában él és abban boldog." Istenem, ha mindenki számára, mindez tényleg ilyen egyszerû-idillikusan megvalósítható lehetne, az általános karácsony elõtti, népszokások állat-gyilkolási feketemisék ellenére: a pálinka gõzös mészárosok által végrehajtott családi disznóölések ellenére! Ha mindennap ilyen egyszerû költõi formulák szerint, vagy legalább a családi veszekedésektõl mentesítõ reverendában élhetne minden ember és nem láthatatlan mészáros köpenyekben! Ha nem kellene, nem hogy karácsonykór, de egész évben húst enni. Ha nem "kellene" soha egy bolti eladót, egy kishivatalnokot sem a gyermekem, testvérem, édesanyám, édesapám, élettársam egészsége, boldogsága, vagy éppen csak apró boldogulása érdekében megvesztegetni. Ha nem kellene hazudni a fõnökömnek, az ismerõsömnek, igazán csak az õ érdekében, azért, hogy ne okozzak bánatot neki a nyers igazsággal... ha... Sok okos dolgot ír még a prelátus az emberiséget (!) gyötrõ gondokról és azok megoldási lehetõségérõl. Persze a fõ gondot okozó ellenségek között az emberi értelem viszi a pálmát. " Az emberiség súlyos öröksége mondja, az emberi értelem tévelygése, melynek sötétségétõl (sic!) Jézus szabadíthat meg (- Persze, a történelmi Jézus személyének az imádása és nem a disznók, a tehenek és a bárányok, vagy a tyúkok és libák legyilkolása ellen lázadó lelkiismeretünk által bennünk megszólaló Krisztus...). Ezek után természetesen egyházunk mostanában oly divatossá lett mûsorszámára kapcsol: a magzatgyilkosság elterjedésével fokozódó mérhetetlen bûnösségünk jóvátehetetlenségére. Mi lett volna, kérdi a prelátus, ha a tudomány, a mûvészetek különbözõ zsenijét a szüleik megölik magzatkorában? Szóval a többi még hagyján, de a zsenik... A mustárgázt, a vírus- és az atombombát, feltaláló tudósok! Hát azokért tényleg kár lett volna… A kérdésfelvetés megható és mindjárt eszembe jut, hogy mostanában a magzatelhajtás elleni egyházi tiltakozások (Amelyek, kétségtelenül jogosak!) százszor és ezerszer vehemensebbek, mint a háborúk és általában a hadviselés, valamint a konfliktusoknak a fegyverek általi megoldása elleni egyházi tiltakozások. A magzat- elhajtás elleni tiltakozás sokkal vehemensebb mind a már meglévõ, kifejlett és a korábban megszületett gyermekeknek a meggyilkolása, szerencsétlenné, csonkává, nyomorékká és beteggé és hideglelõssé és idegbajossá és árvává és õrültté és bosszúálló paranoiássá, a félelemtõl, a rettegéstõl és a borzalomtól való idegronccsá tétele elleni tiltakozások. Miért nem lehet a háborút viselõ feleket és egyáltalán az emberre fegyvert fogó embert, magát a hadsereg intézményét, egyszer s mindenkorra pápailag elítélni? – Csak azért, mert ez által népszerségébõl nagyot veszítne a pápa, vagy esetleg ráfognák a fegyvergyárosoknak lekötelezett bal és jobb oldali liberális politikusok és a közgazdászok, hogy eszét vesztette az egész pápai tanácsadó testület? Nem! Azért mert egy ilyen lépés után, nem csak Kínában, hanem a világ majdnem minden országában, nyíltan, vagy titokban a hivatalos kormányok hatalmi szervei üldözni kezdenék, és igyekeznének lehetetlenné tenni a Katolikus egyház mûködését, de legkevesebb az egyház intézményeit. A magzatelhajtás elleni tiltakozás miatt még nem kell hatósági üldöztetéssel szembenézni egyetlen katolikus plébániának sem. És itt nem arról van szó, hogy a lányokat és a nõket a saját anyai mivoltukkal szembe fordító és szellemileg agresszívvé tevõ magzatelhajtás gyakorlata nem pont akkora, nagyobb, vagy kisebb bûn lenne, mint a háborúviselés, hanem arról, hogy a kétféle emberölési szándék és elkövetett bûn miért nem bír azonos fontossággal a vallásos személyek lelki üdvösségével foglalkozó, önmagát szentnek nevezõ világintézmény és annak szent vezetõje meglátásában? Érdekes, hogy a magzatelhajtást nem kenik az ördögre a jugoszláviai egyházatyák, a háborút viszont igen! Talán arról, az ördög által létrehozott objektív körülmények által kényszerhelyzetbe hozott ártatlan ember már nem is tehet? Országos napilapunk ünnep elõtti számának - csak ez a múlt pénteki szám ért el hozzám karácsony elõtti keddre, nem tudni, hogy kicsodának, vagy micsodának a gondos tevékenysége következtében - elsõ oldalán az egyik tiszta lelkû költõnk, az egyetlen talán az idõsebb nemzedékbõl, aki egyetlen vers, egyetlen szó erejéig sem alkudott meg a diktatúrával, Fekete Karácsony címmel közöl verset. Az alázatra ámító papokról és a gyáva költõtársakról - elõdökrõl is megemlékezõ apokaliptikus látomásában a folttalan múltú költõnk azt írja a lélekrõl, hogy " Becsapottan, nyomorba zúzódottan még felhányódva // de kifosztva legszentebb tartalmaiból // vagy elalszik léte partjain, vagy felhorkad." Majd: "Fölkorbácsolt dühe szilaját csak ez a karácsonyra // szóló áhítat szereli le néhány tétova percre."(!) - Sajnos így van ez: valóban csak néhány percre, néhány napra szereli le az egymásra acsarkodó, húsfasírtos - részeg dühünket a karácsonyi áhítat. A költõ ezúttal is közelebb áll a valósághoz a helyzet- és lélekábrázoló jellemzésében, mint az újságíró, vagy a pápai prelátus. Helyzetjelentése pontos: " Zúzott angyal szárnyain veséjét, máját // tépjük // (Mármint a Léleknek!) -: esszük magunkat, fiam! " Az igazság viszont az, hogy a költõ által leírt helyzet is csak az okozatok világában marad, és nem ér el a gyökér okok világáig, a mindannyiunk képzelet-világában tátongó alapkorrupcióig, az évszázadok óta a keresztény erkölcsi hagyományainkba ágyazódott, életnyerésre állított (tudományosított) alapállás leleplezéséig: "Aki meg akarja nyerni életét, elveszti azt." – Pedig milyen egyszerû ez… Diktatúra kori elzártságunkban, mi sokat olvastunk, és sokat szenvedtünk ugyan, és lehet, hogy lelkünk nemesedett is ez által, amint azt a keresztény gondolkozók vélik, de a szabadság gyakorlási lehetõségétõl fosztottan ezekbõl az olvasmányokból és szenvedésekbõl nem tanultunk semmi lényegeset. Naivitás volt részünkrõl azt hinni, hogy olyan külsõ tényezõk, mint egy diktátor elûzése és meggyilkolása, a http://kozmaszilard.hu




politikai és a gazdasági élet felszabadítása, a vallásszabadság visszaállítása tisztára fogják mosni a lelkeinket. Hiszen mindössze a külsõ élvezetek és ingerek habzsolása vált lehetõvé, nem a belsõ feszültségek kiegyenlítõdése, a szellem felszabadulása, a lelki-szellemi növekedés. És naiv és ostoba módon elindultunk a gazdasági feltételekhez kötõdõ boldogságvadászat, válságokkal terhelt nyugati útján. Elhittük azt az ostobaságot is, hogy a piac-gazdasági felszabadítás a diktálatlan törvényeivel megtisztítja majd a választók és a választottjaik tudatát az ontológiai korrupció emlékétõl is. Mert hát Európából kimaradni, olyan nincs, olyan nem lehet! Ó, a mindig más nevekkel, mindig más arcokkal visszatérõ formuláink bûvös mágiája! A léleknek elsõsorban nagyon sok belsõ csendre és hibabelátási képességre van szüksége, és nem gazdasági, de még csak nem is politikai megoldásokra (“Isten igéjével él az ember, nem csak kenyérrel.”) Nem ész nélküli rohanásban, habzsolásban, spekulációban, politikai csatározásokban, nem a spirituálisan értelmezetlen sors- és személyi obstrukciók miatti buta bosszúságokban való részvételre van szüksége. Nem közgazdasági manõverezésekre van szükségünk, hanem például az egyetemes erkölcstudat bevezetésére a politikai életbe. Ha tiszta, vagy legalábbis tisztázott lenne legalább a politikusok számára a politikai élet spirituális célja és értelme, ha az emberi élet kauzális funkciója: az emberi alaphelyzet teljes félreértése következtében nem lenne a politikában huncutkodás, sötét alku, uszítás, áltatás és gazdasági megvesztegetés! De kérlelhetetlenül az van, mert annak kell lennie: hiszen a mindenki számára társadalmi – közösségi cselekvési formákat szakmának és nem egyéni és közösségi szükségletnek tekintjük, akárcsak azok ellenétét: a nem-cselekvés nyugalmában végre hajtott istenazonossági érzetnek és tudatnak a kialakulását szolgáló remetéskedést, vagy a szerzetességet. Minthogyha a szülõi, vagy az élettársi állapot is egy – egy szakma lehetne! Mindenki tévúton tévelyeg ezzel a szakosodási mániájával. Nem veszik észre, hogy amennyiben nem bízzák a személyes dolgaikat másokra, és ha belsõ öntudatból fakad mindenki számára az egyetemes törvényekkel összhangba hozott közösségi törvényesség betartása, akkor lesz majd nyugalom, lesz majd gazdaság, lesz majd karácsonyi béke egész évben nem csak az áhítat perceiben. És a fenének sem kell akkor a papok ördögével szórakozni. Senkinek nem kell majd a külsõ ellenségnek az állandóan felmutatott, misztikus képe. Senkinek nem kell majd az, a gyilkolás céljaira termelt és géppuskagolyók által összeluggatandó furnérlemezbõl kivágott ellenség-kép, amelyet a román, a szerb, a cigány, a lipován, a ruszin, a magyar, az ukrán és más nemzetiség katonák a vállaikon hordoznak Románia különbözõ városainak az utcáin a lövészeti gyakorlataikra, román hazafias dalok és indulók harsogása kíséretében. Nem hogy félelem- és gyûlöletkeltõ, esetleg mérgesítõ lenne, de mindezen túl egyenesen szánalmat, sõt: hányingerkeltõ benyomást tesz az Istenhidege utcáin a koszos és szutykos gyakorló-ruháikban masírozó román rendõrkatonák hazafiasan-fenyegetõ harci dala: Vom trecse Kárpácii... (Áthágunk a Kárpátokon...). Ahhoz viszont, hogy a közösségi megtisztulás megtörténjen, az életet létrehívó teremtõi ellentéteket, azok okait, célját és rendeltetését kell megkeresni és kimutatni, amelyek nem láthatók és nem érthetõek az érzékszerveinkkel, az érzelmeinkkel érzékelt és az anyagi világ történéseihez kapcsolódó észlelésünkkel, a jelenségek világából általános törvényszerségekre következtetõ lineáris gondolkozásunk segítségével. Nem a "sötét, tévelygõ értelemmel" van a baj, hanem a kizárólag materialista tanokkal. Vagy ami ugyanaz: kizárólag vallásos idealista tanokra, de azok mellett az öncélú gazdasági növekedésre - a hamis fejlõdésre, bõvülésre – tágulásra alapozó értelemmel. A spirituális hagyományok kultuszait és szellemi kinyilatkoztatásait gyermekmeséknek bélyegzõ, vagy azokat szintén életnyerésre használható primitív recepteknek látó, ésszerû és pragmatikus értelemmel. A szeretet által nem felmelegített és az õsforráshoz vissza nem csatolt értelemmel és az értelem által nem átvilágított, a korrupció mocskától meg nem tisztított egoista szeretettel. A hitetlenségbõl fakadó veszteségtõl való félelemmel: az aggodalmaskodással, a felelõsségnek álcázott fegyelemmel. A valódi felelõsséget pótolni hivatott párt és katonai és csendõri és titkosszolgálati és vállalati és vallásos és végsõ soron fegyvergyári munkafegyelemmel, amely kikapcsolja a személyt, helyet adván az ördögi személytelenségnek. A materialista-gazdasági utópiát: a kommunizmust félreállítottuk a gyávaságunkat és szorongásainkat megtestesítõ külsõ diktátorokkal együtt, mi magunk viszont megmaradtunk vallásosan is materialista gondolkozásunknál, az életünket megnyerni szándékozó világias alapállásunknál, csakúgy, mint három, harminc vagy háromszáz évvel ezelõtt. * feleségem, az udvarlójával együtt disszidált Magyar- országra, szüleire hagyván hatodik éves közös gyermekünket, az õ és a szülei egyre növekvõ, rejtett neheztelése ellenére történt felelõs apai szerepem felvállalása közben rájöttem, hogy bennem is és a volt apósomban és anyósomban is, az õket gyûlölni kezdõ anyámban is és a többi emberben is, de még a hibás nevelés következtében értelmileg és érzelmileg egyaránt a csecsemõ korban ragadt, ártatlan gyermekemben is ott lakozik egy-egy kisebb vagy nagyobb Ceausescu. És, hogy a Kárpátok géniusza, a fenséges népvezér nem lehet más, mint a mindannyiunk apró többé, kevésbé rejtett kis Ceusescujának a közös eredõje, a sok kicsi személyes Ceusescu összege, akit akár másképp is nevezhetnének, mondjuk Ionescunak, Ghicanak, Kozmának, Ceonteanak, Kovácsnak, Kémenesnek vagy Funarnak. Ezt a lelkeinkben lapuló kis diktátorok összegezõdését megtestesítõ nagy diktátorokról szóló témát, egy másfélszer két és fél méteres kompozícióban meg is festettem, ami az összes itthoni kiállításokat megelõzõ zsûrizéseken mind kiesett, 1989 decembere után is. A magyarországi szakmabeliek nem értették, hogy mi ebben a képben a pláne és azt sem, hogy miért kell nekem egy ilyen, senki által el nem fogadott mondanivaló erõltetésével a szakmai elfogadtatásomat megnehezítenem? Ellenben azonnal megértették és a legelsõ nemzetközi tárlaton kiállították Szlovákia fõvárosában, a pozsonyi várban megrendezett kelet-európai fiatal képzõmûvészek seregszemléjén. Itthon, Romániában, az “Én, az örök sátán” cím festményemet máig nem sikerült elfogadtatni. Hiába, nem az éneklõ angyalok seregének az õs ideáját komponáltam meg azon a képen..., de hatásvadászó fogásokat sem alkalmaztam a megfestésekor, hiszen számomra akkor az esztétika már semmit nem jelentett. 1989 márciusában, fiam újrakeresztelésekor, pontosan tudtam, hogy mit beszélek, amikor a keresztelõ pap barátom azon kérdésére: "Ellen fogsz-e állni az ördög kísértéseinek és csábításainak", határozott igennel válaszoltam a gyermek nevében. Ekkorra már sikerült megértetnem vele, hogy az autók, a "magyar csokik", a fagyi és a pénz (igen az öt és fél éves gyermekkel Kántorék már megszerettették a pénzt!) mellett az embereket, http://kozmaszilard.hu




az állatokat, sõt a nõvényeket is inkább kell szeretni. A legjobb úton haladtunk, hogy a kórosan a tudatába rögzült hazudozásról - legalábbis az általa felismerhetõ hazugságokról - végképp leszokjon, csakúgy mind a hízelgésrõl, valamint arról a gyönyörûséges, a nagymaminál és nagypapinál hatásos formulájáról: miszerint "Akkor (ha nem veszel nekem, amit én kívánok, ha nem úgy lesz, ahogy én akarom, stb.) nem is szeretlek. " Tudtam tehát, hogy mit beszélek azon a keresztelõn, a körülöttünk dúló embertelen, minden oldalról, kívülrõl és belülrõl fenyegetõ diktatúra fertõzött légkörének az erõs nyomása ellenére. De ma már nem tudhatom, hogy Magyarországon, az idõközben kitelepedett nagyszülei mellett, ellen tud-e állni Medárd a hazudozás, a megvesztegetés, a cinikus közöny, a kényelmes felelõtlenség, az erõszakoskodás, a hisztéria, az áltatás, az arrogáns fölényeskedés és a többi kísértés csábításának, hiszen nem volt sok az egy év és valamennyi hónap, amit mellettem tölthetett az életébõl. Nem tudhatom, hogy az autó, a csoki, a fagyi, a pénz, a videó, a számítógépes játék máris nem került-e újra a barátság, a nyíltszívûség, a felelõsségérzet, a jóhiszemûség, az emberek, az állatok és a növények szeretetének a helyére a könnyen beetethetõ és fertõzhetõ gyermeki szívében? Fiamat annyira szerette a nagyapja, hogy a volt feleségem (Fiamnak a Magyarországra menekült szegény édesanya) utasítására, beszolgáltatta rövid udvarlásom idõszakában és a házasságunk elsõ hónapjaiban Nagykátrányról Kingához írott leveleimet a szekuritáténak. Ettõl azt remélte, hogy az ily módon bizonyított államellenes magatartás miatt néhány évre börtönre ítélnek és õ végképp megszabadul tõlem. Azokban a levelekben ugyanis akadt jó pár elszólás és haragos kirohanás a diktatúra és Ceausescu népfõvezér rovására. Kántor Pál ezzel, az unokája iránt érzett szeretetébõl fakadó keresztényi cselekedetével azonban nem tudta elérni az elítéltetésemet, de annyi érdemet szerzett magának a hatóság elõtt, hogy az én kérésemre nem vonták vissza a gyermek korábban kiállított útlevelét tõle, nem csak az 1989 augusztusában kelt törvényszéki határozat után, de l990 januárjában sem. Pedig ezt, több kérvény és törvényszéki határozat-másolat beadásával kértem az akkori szekuritáte fennhatósága alá tartozó útlevél-hivataltól. Két napra rá, hogy az öt évi tilalom után újra a Magyarországi barátaimhoz utazhattam, távozásom idejére édesanyám gondjaira bízva elsõ osztályos fiamat, a leleményes Kántor Pál elrabolta az utcáról Medárdot és a Magyarországon élõ lányához csempészte. Pénze volt, Magyarországon telve voltak az üzletek, miközben a romániai hivatalnokok és törvényszéki bírók, a diktatúra bukása után, sokkal inkább mint máskor, nem csak hogy szívesen fogadták, de busásan meg is hálálták Kántor úrnak a külföldi árucikkek formájában érkezõ “mikõ átencije”-ket: „kis figyelmesség”-eket. Természetes tehát, hogy a gyermek visszaszerzéséért indított pereket sorra elveszítettem. * Krisztus annyira szeretett minket, hogy értünk feláldozta magát a kereszten. De feláldoznia magát értünk és miért éppen a kereszten? Hogyan lehetek én, Balog Ádám egy más ember áldozata következtében megváltva? Miért e kereszt és miért e hatalmas áldozat? A keresztáldozat személyi felvállalása pontosan olyan tanítás, mint a tizenkét tanítvány lábának megmosása. Ez a hõsiesen világméretû utolsó cselekedet általi nagy tanítás a sorsvállalás szükségérõl, az igazi felelõsségrõl. Az örökölt személyi tulajdonságok, a neveltetés és a személyes sors meghatározott egyéniségünk háttérbe szorításának szükségességérõl és lehetõségérõl. A világméretû Szent Lecke a szavak beváltásának a szükségérõl, a szó a gondolat és a cselekedet egységérõl. Tanítás az individualitásunk legyõzésérõl az egyetemes isteni személyiségtudatnak, a Krisztusnak az általunk történõ teljes érvényesülésének az érdekében. Ennek az elsõ keresztény leckének a fontosságát, a betegségtõl és a nyomorúságtól való megszabaduláshoz vezetõ korrupció-ellenes magatartásról szóló leckének a fontosságát, azt, amely a Jézusnak a belsõ Sátán kísértéseire - a belsõ, személyi korrupcióra, a személyi gyöngeségek által sugallt meghasonlásra, az alapállás- feladásra késztetõ "ésszerû" gondolati kísértetettségére - adott válaszait tartalmazza, nem lehet eléggé hangsúlyozni. "- Meg akarod váltani az emberiséget? Változtasd az emberek számára kenyérré a köveket.” - A megváltás nem lehet gazdasági programok következménye. Az emberek újabb és újabb gazdaságon keresztül elérhetõ kényelmi, szórakozási és mesterséges élvezeti lehetõségek után vágyakoznak. A jóllakottság csak újabb jóllakottsági vágyat öncélú élvezetek utáni sóvárgásokat gerjeszt. "Akkor tégy csodákat, bizonyítsd be mágusi erõdet és hatalmadat: vesd le magad az Atyád templomának tetejérõl, és minden tanításodat elhiszik majd, ha meglátják, hogy épen leértél a földre." - Nem kell a csodák általi megváltás sem, mert épp arról van szó, hogy az erõk használatával nem lehet és nem is kell megnyerni az életet. A csodavárók mindig újabb és újabb, nagyobb és nagyobb csodákra vágynak. Egyéni felelõsségtudat és szabad akarat nélkül, a csodamûvelõtõl eligazításra, vezetésre és irányításra várnak. És ha mástól várják az irányítást, nem képesek felvenni az Atyával a kapcsolatot. "- Képességeiddel és mágikus tudásoddal szerezd meg világ fölötti hatalmat: király lehetsz, és császár lehetsz, ha akarod. Rendelkezésedre állnak majd állami szervezetek, minisztériumok, hivatalok, katonák, hadseregek, mindaz, ami kell az emberiség tökéletes megszervezéséhez, a közintézmények és a közhivatalok, valamint a civil szervezetek tökéletes mûködtetéséhez, a törvények érvényesítéséhez. Már csak a te tudásod és az Atyád törvényeinek a betartása kell, ahhoz, hogy a megváltás állapotát elérhesse az emberiség. A közösségi élet általad szervezett rendezettsége által a kötelezettségeinek teljesítése közben boldog lesz az ember. És még akkor is, ha nincsenek ínyére az általad hozott tõrvények, a rendfenntartó hatalmi szervezetek nyomására a boldog és az isteni törvényekben egyet értõ emberi közösség, az egyház fennmaradása érdekében szenved, aminek következtében a legmegátalkodottabb lélek is megérik a túlvilági boldogság eléréséhez." - Én törjem meg az erõszak, a diktált fegyelem eszközeivel az Atyám lelkeinek szabad akaratát? Szabad választás, szabad vállalás nélkül még úgy sem lehet megváltani senkit, mint csodákkal, vagy gazdasági programok valóra váltása által létrehozott anyagi bõséggel. Jézus e benne levõ, õt korrupcióra kísértõ, megváltói szándékaiban néha õt is meggyengítõ sötét erõknek és belsõ gyengeségeinek adott válaszai után, egyértelmûen rátér a megváltás tanainak a hirdetésére és egyben a személyes beváltás útjára, az emberiség történetében a legérvényesebb tanítás: az öncélú élvezetek és ambíciók, az aggodalmaskodás és a védekezés elhárításának, az egyéni áldozathozatal tanításának és megvalósításának az útjára. Ennek az útnak több állomása van, amelyeknek egyik jelenetében csaknem bizarrul viselkedik humanista szemmel nézve. Amikor Péter apostol le akarja beszélni a természeti én http://kozmaszilard.hu




feláldozása szándékáról, vagyis a keresztre feszíttetés aktusának az elfogadásáról, Jézus csaknem dühösen rákiált: "- Távozz tõlem Sátán!" Amennyiben nem vagyunk hipokriták, vagy közömbösek, értetlenül csodálkozunk, hogy mi történik? Hogy van ez? Hát Péter, akire rá akarja bízni az egész tanítását, hogy hirdesse tovább azt az emberiség minden népének, maga a Sátán? Megszállta volna õt a Sátán? Õt, akinek a neve sziklaszilárd, és aki annyira szerette mesterét Jézust és annyira el volt telve annak isteni személyiségétõl? Pétert megszállhatta volna a Sátán mindjárt ott, a megváltó közvetlen közelében? Na nem! Péter mindössze emberi értelmével és isteni felelõsségtudatába még nem beágyazott szeretet-érzéseinek engedve, vagyis a személyes korrupciójával vegyülõ, mérhetetlen szeretetbõl akarta lebeszélni Mesterét a kereszthalál vállalásáról. Nem, õt abban a percben, nem a Sátán szállta meg, õ csak engedett az individuális szeretet hangjának, vagyis a kísértésnek, az értelem, az isteni mérték és az egyetemes tudatosság rovására, gyengeségre, önfeladásra kísértve ez által Jézust is. Õt, a késõbbi fõpásztort és a földi kapcsolatok megkötõjét egy pillanatra személytelenné tette a Jézus iránt érzett emberi szeretetérzés. Jézusnak, a Krisztus megtestesítõjének viszont nem szabadott ettõl meghatódni, elgyengülni, és a megváltás aktusára a felkiáltó jel feltevésérõl lemondani, bármenyire is szerette Pétert. "- Távozz tõlem Sátán!" - Távozz tõlem felelõtlenül: ésszerûen és érzelmeid szerint gondolkozó ember. Nehogy megvesztegess gyenge, felelõsség nélküli, a felelõsséget meg nem értõ szereteteddel! Tudom, súlyos szavak ezek, elsõ hallásra még szentségtörésnek is tûnnek. Ideje lesz azonban feltörni a szentséges pecséteket és a meghatódás és a megdöbbenés mellett, a metafizikai mélységük szerint is megérteni az írások tartalmát, hogy ezeket az értelmeket személyesen is a magunkévá tegyük. Ideje lesz leleplezni a mindannyiunk korrupciós hajlamaiban bujkáló Sátánt: a megsemmisülés felé rohanó, egyéni felelõsségét feladó személytelen embert, aki úgy értelmezi még a szeretetet, hogy szeretetbõl képes még az emberölésre. A családi szeretet nevében tett természetrombolásunkról nem is beszélve. Igen: rendszerint sátánokká válunk a hazaszeretet, a nemzetszeretet, a testvéri és a szülõi szeretet, sõt: több esetben, az istenszeretet nevében is. * A misztikusok szerint a szentírás ama jóslata, miszerint az ap fogja hódítani a földet, félreértésbõl ered. Pontosabban: annak ilyetén való értelmezése tévedés. A misztikusok szerint ugyanis nem sárga fajról, hanem sárga sugárról beszél szerintük az írás. Sõt, szerintük az apokalipszist sem kell végpusztulásként értelmezni. Az apokalipszis a görög eredetiben kivilágosodást, kiderülést és értelem nyerést, eredeti funkció szerinti értelmezõdést jelent. Ezek alapján a történeti apokalipszis az a korszak, amikor a dolgok elnyerik igazi értelmüket, és amikor mindenrõl kiderül, hogy mi a tulajdonképpeni (eredeti) értelme és értéke. Az más kérdés, hogy ez a tisztázódás csak úgy lehetséges a káprázatban élõ emberiség számára, hogy elvakultságában a végsõkig: a katasztrófák létrehozásáig fokozza az értelmetlenségeket. De olyan színpadias végítélet nem lehetséges, amelyen Jézus, mint valami égi törvényszéki bíró a földön ítéletet hirdet elevenek és holtak fölött. Az apokalipszist most éljük belsõ és külsõ világunkban egyaránt, ahol a minden fantáziát felülmúló haditechnikával felszerelt keresztények és más hívõ emberek egymást mészárolják az Uráltól a Sinai félszigetig. Az apokalipszis most dühöng, amikor egyesek még mindig hisznek a földi paradicsomnak a gazdasági eszközökkel: kényelmi berendezésekkel, élvezeti cikkekkel és orvostudománnyal történõ megvalósíthatóságában. Amikor egyesek még mindig magukon kívül: a természetben és a társadalomban keresik az ellenséget, aki megakadályozza õket ama törekvésükben, hogy a földi paradicsomba, vagyis a civilizációs boldogságba eljuttathassák magukat, vagy legalábbis gyermekeiket. Nem kell e felismerésért a széthulló szovjet birodalom "felszabadult" konfliktusos zónáiba mennem. Elég ha megnézem az Erdélybõl "gyermekeink érdekében" Magyarországra emigrált családokat, amelyeknél nem lehet megállapítani, hogy ki érzi magát kifosztottabbnak: a szülõ-e, vagy az otthon maradt barátok, a nagyszülõk és a rokonok hiányáért, a civilizált magányért, az otthoni szabad mozgásért és a talajvesztésért legfennebb egy videóval, számítógéppel, vagy autóval kárpótolt gyermekek? Szóval nem sárga fajról, hanem sárga sugárról beszél a szentírás egyes metafizikusok szerint. A sárga szín többek között az odaadó, áldozatos szeretet három bolygójának, a Holdnak, a Vénusznak és a Neptunusznak a színe. A metafizikusok azt állítják, hogy az érzelmeinket különbözõ rezgési frekvenciával - vibrációkkal - sugározzuk környezetünkre. Szerintük nem csak mi, emberek vagyunk érzékenyek egymás vibrációjára, nem csak mi érzékeljük azokat tudatalatti érzékelõ szerveinkkel, hanem a környezetünkben élõ állatok, növények is. De még a tárgyak is ki vannak téve e vibrációs áramlataink hatásának, egészen a szubatomi szerkezeti módosulások elõidézéséig elmenõen. Teljes környezetünk ki van téve, tehát a lelki állapotaink, érzelmeink sötét, vagy világos gondolataink befolyásának. E különbözõ vibrációknak (amelyeket anélkül, hogy tudnánk róla, szétsugárzunk a környezetünkben) különbözõ színek vibrációs skála szerinti spektrumai felelnek meg. A sárga szín vibrációja állítólag azonos a szeretet - sugárzás vibrációjával. "Szeressétek ellenségeiteket, és le fogjátok gyõzni õket." Küldjetek ellenségeitek felé sárga sugarakat és a szeretet erejével le fogjátok fegyverezni õket. A román népfelkelés idején talán ezért, a szeretet-gyõzelemért adtak a fiatalok a diktatúra gépfegyveres rendõreinek virágot? Most, két év elteltével a bányászok Molotov- koktélokkal dobálják a pajzsos rendõröket. Vajon a Jugoszláviában egymást vadászó fiatal katonák és különféle nemzeti és felekezeti partizánok milyen sugarakat bocsátanak egymásra? És milyen sugarakat bocsátanak a románok a magyarok lelkéhez és milyeneket a magyarok a románok lelke irányába egy-egy román parlamenti gyûlölködés országszerte közvetített TV-adás közben és azt követõen? Hogyan küldjek szeretet-sugarakat a románok felé, amikor én ezeknek a román média által közvetített hivatalos nemzeti gyûlölködéseknek a hatására még mindig a hatvanas évekbeli románosítás misszionáriusi tudatával a székelyföldre érkezett és ott tanító román tanáraim emlékével kell éljek? Hogyan küldjek szeretetsugarakat, ha magamban õrzöm a szekuritáte rácsos ablakai mögötti kihallgatásaim emlékeit arról, hogy atyáskodó alezredesek, agresszív kapitányok és nálam fiatalabb pattogó hadnagyocskák az orrom elõtt öklükkel hadonászva okítottak becsületre, hazaszeretetre és humanizmusra, amiért ki mertem jelenteni nyilvánosan, hogy én nem fogom feladni az elveimet soha, és ezért nem fogok soha piros-sárga-kék festményeket pingálni? Hogyan küldjek szeretetsugarakat a románok felé, ha bekapcsolom a televíziót, és ott megint magyarellenes hecckampány folyik, amelynek majdnem egy egész "szabadon választott" parlament helyesel? Nem lehet szeretet sugarat küldeni a románság felé! http://kozmaszilard.hu




Így, személytelenül nem lehet, de egyes románok, román barátaim felé igenis lehet. És a személyességen keresztül majd azon emberek felé is lehet, akik éppenséggel a román nyelv adta fogalmi struktúrákban gondolkoznak, és általában románul beszélnek, de inkább szeretni, mint gyûlölködni akarnak és megnyitják a szeretet sárga sugarának a szívüket. Hogy hogyan? Csakis értelemmel, csakis belátással, rossz tapasztalataim által belém rögzõdött elõítéleteim leküzdésével és felszámolásával. Tudatos felelõsségérzetemmel: az emberi áldozat szükségességének a beismerésével, ami nem az egyetemes mértékeim és érték-ítéleteim feladását jelenti. És soha nem jelenti az erõszaknak, a diktatúrának és az érdemtelen elõnyszerzési eljárásoknak való behódolásomat sem a haza, a nép, a gyermekem, de még Istennek nevében sem. Isten nem kéri, hogy csaljak, hogy elõnyöket szerezzek, hogy mások és a magam kényelméért embereket öljek, azt hogy a nemzeti, vallási, vagy gazdasági személytelenségnek és a kegyetlenségnek engedjek, hanem azt, hogy a gyengeségeimet tükrözõ nehézségeimnek a becsületes legyõzése árán fejlõdjek. Isten azt kéri, hogy másokra figyelve, azokkal együtt fejlõdjek. Az embertelenség jelenségével szembeni meghódolás elsõsorban bennem történik meg elõbb, még mielõtt rajtam kívül, vagyis a környezetemben megtörténne. A hazaszeretet, vagy a testvérszeretet nevében elkövetett bûncselekmény nem lehet szeretet, hanem a bennünk munkálkodó mérték nélküli érzelmek, a sötét és ravaszkodó gondolatok és kényelembõl, vagy rövid távú érdekeinkbõl származó felelõtlenségeinknek a sátáni körülmények képében való megjelenése és azoknak a törvényes létformaként való elismerése. Jézus útja, a pusztában a Sátán kísértéseire, tehát a saját gyengeségeire és meghasonlásra való hajlamaira adott válaszai után, már egyértelmûen a kereszt függõleges és vízszintes tengelyeinek a metszéspontjához vezet. A fizikai, természeti létezés és a természeten túli erõk (Az isteni hatalom) találkozásának pontjához, ahol az egyetemes egység megvalósul: Istenben és az emberben. Ahhoz a ponthoz, amely nem a nulla jelképe, mint egyesek hiszik (feladván személyes felelõsségben való hitüket: akaraterejüket e mágikus térérzékelésnek hatására: “Mert itt már tehetetlen vagyok, semmit nem tehetek, jöjjön, aminek jönnie kell", hanem a nagy egységé. A kereszt: az éberen vállalt életfeladat az örvénynek az ellentéte. E pontban még fokozottabban fenn kell tartanom figyelmemet, értelmemet és szeretetemet. Egyszóval éberségemet. E pontban mindennek eggyé kell válnia Istennel. Ezt viszont csak áldozatok árán lehet elérni: a magam, az egoista, a természeti (kicsi) énem feláldozásával, a többiek belsõ énjével való kapcsolat létrehozásának érdekében. A szociabilitásom, szociabilizálódásom: a mások számára való megnyílásom érdekében. A közösségbe való integrálódásom érdekében. Ez az utolsó nagy lecke, a nagy tanítás, a személyes beváltás értelme: az áldozat értelme. Így, az elõítéleteim és a balhiedelmeim, a nevelés és a tanítás során belém vésõdött elõítéleteim és negatív reflexeim feláldozásával, a kicsinyes egoizmusom, a nyerni és gyõzni akarásom, a fölényben maradni akarásom és a kiszolgáltatottsági tévképzeteim feláldozásával lehetek megváltott ember és megváltott lélek a Jézus tanítása által. Az õ áldozata által. Mert "Én vagyok az út, az igazság és az élet." - a Jézus által megtanított egyetemes törvények szerinti látásmód segítségével juthatok el a megváltott állapotig, a személyes sorsbeváltásig, a teljes harmóniáig, a normális, egészséges, ders és kiteljesedett életig. Nagy szavak ezek, de itt most számomra hihetõek. És hinni fogok ezekben még akkor is, ha a következõ napok, hetek és hónapok során még nem tudom mind megvalósítani õket. Így, e látás és belátás által kell most karácsonykor az én lelkemben és az én tudatomban, nem Jézus a történeti személy, hanem az általam megtestesített egyetemes személy, a Krisztus, szeretetben, értelemben és személyes felelõsségtudatban megszülessen. Éjfél van. Testté lett az Ige. A világ különbözõ templomaiban most áldoznak, és úrvacsorát vesznek a hívek, amit különbözõ papok osztanak ki, gondolom meghatódva és mélységes kegyelettel. Közöttük a Belgrádi pátriárka, a Horvát Katolikus érsek és Ioan Robú bukaresti magyarfaló katolikus érsek. A Sátánnak, mint az Isten ellenpólusának, vagyis mint az embertõl függetlenül létezõ és azt önkényesen befolyásolni képes, objektív gonosz léterõnek a létezésében mind a hárman egyetértenének és engem, e szentségtörõ gondolataimért a katolikusok sorából kitagadnának. De én akkor is csak az élõ, az életet teremtõ és az életért való Istenben hiszek és a Sátán létezésében nem: az Istennek semmiféle olyan természetfeletti opponensében, mint a Sátán, nem hiszek. A Sátán és a diktátor és a kegyetlen és a korrupt és a zûrzavaros ember, és a többiek a zûrzavarát okozó és felfokozó tévelygõ, sátáni ember bármikor én lehetek. Rajtam múlik, hogy az leszek-e, vagy sem. Nem értelmes cselekedet rákenni a személytelenség magatartását másokra, a csillagokra, vagy a körülményekre. Az ördögre kenni nevetséges. Az Istenre kenni, nagyobb értelmetlenség, mintha az ember ateista lenne. Az egyetlen normális magatartás tehát az engem érõ bántalmak, valamint az életem nehézségei miatti minden felelõsség magamra vétele. Így, és csakis így lehetek személyes és hiteles ember. Sõt: így lehetek én szellemi ember. Sõt: isten-ember! Halleluja, Krisztus bennem megszületett! Holnap a betegágyból felkelek.

http://kozmaszilard.hu



X. Iszapbírkozás és fekete karácsony

Recommend Documents