VIVIANE VILLAMONT. Kisdarázs

VIVIANE VILLAMONT

Kisdarázs

FORDÍTOTTA

Bognár Róbert

VIVIANE VILLAMONT

Kisdarázs REGÉNY

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1982

VIVIANE VILLAMONT LE GUÉPIOT BELFOND © PARIS 1979 HUNGARIAN TRANSLATION © BOGNÁR RÓBERT, 1982

Everly, 1947. február. Kisdarázs, Kisdarázs, Orra hegyén pattanás, Nincsen neki szárnya, Nem repül a bálba. – Félicie! Megjött a papa! Papa! Szaladok a kerti ösvényen, én érek elıbb a kapuhoz. Papa felkap a földrıl, boldogan kacagok. – Mondd meg, ki vagyok én neked! – A seggem lika. – Bravó! Jól nevelt kislány vagy. Kéz a kézben megyünk be a házba, torkunk szakadtából énekelünk. Én veszem le a tarisznyát széles válláról. Leguggol, hogy elérjem. Egész közelrıl látom az arcát; milyen szép az én papám, szép a szıke haja, a nagy zöld szeme. Magamhoz ölelem, teljes erımbıl szorítom, és addig csókolgatom, amíg vidáman nevetve kegyelmet nem kér. Fölegyenesedik, hátba ver, mint valami havert, és megkérdezi: – Na, Kisdarázs, mit kotyvasszunk vacsorára? – Kását. Már megint? Mást se eszünk három napja! Mit szólnál egy kis jó füstölt heringhez? – Jobban szeretem a kását, az édesebb. – Hé, Guenaud! Legyen már esze! Fızelék kéne a kicsikének. Kása! Füstölt hering! Csak ennyi a tudománya? – Jól van, na, ne zsémbeljen, Félicie! Majd veszek egy szakácskönyvet, és retket ültetek. – Nem bírom hallgatni ezt a buta beszédet, inkább elmegyek. Így nem lehet gyereket nevelni. Hát az anyja? hol marad ilyen késıig? – Párizsban van, szokása szerint. – Mi a csudát keres ott? – Festıcuccot vásárol magának.

– Festés helyett inkább stoppolná meg a zoknikat! Hát nézze meg magát, hogy le van rongyolódva! Ha én nem volnék, nem tudom, mit csinálnának. – Mit csinálnánk, mit csinálnánk... fél lábra állnánk, úgy pipálnánk. – Hát magának már sose nı be a feje lágya? – Hiszen még csak harminchat éves vagyok, Félicie. És különben sem érdemes mellre szívni a dolgokat. – Hányra jöjjek holnap reggel? – Hatra, egy perccel se késıbb! Majd alhat vasárnap. – Még szerencse, hogy az én koromban már nem kell sok alvás az embernek. A zubbonya ott van a szekrényben, szépen kimosva. Jóccakát, lelkecském! – Jó éjszakát, Félicie mama! *

* – Ki az ágyból, Kisdarázs, mert elkések a melóból! Hagyd abba az ásítozást, és ide figyelj! Félicie dögrováson van, a szomszédasszonyával üzenteti. Máma te mész oda hozzá, de csak akkor indulj el, ha már világos lesz. Jó? – Jó, papa. – A meló után odamegyek érted. És meglepetés is lesz, hő, de még milyen!... Tudod, mi van ma? – Nem. – Ma van a születésnapod! Ötéves lettél. – Akkor már nagy vagyok? – De nagy ám! Még egy év, és aztán már nemsokára vén csont leszel, a hamut is mamunak mondod. Na jó, rohannom kell, a kakaó ott van az asztalon. Este találkozunk. – Nem adtál puszit! – Igazad van, a fene egye meg! Milyet adjak, cuppanósat vagy csiklandozósat?

– Ilyet is, meg olyat is! – Aztán nehogy az ırületbe kergesd nekem az öreglányt! Ülök az ágy szélén, felhúzom az egyik mamuszt… De hol a másik? Keresem mindenhol, a szekrény alatt, az éjjeliszekrény alatt… – Mész innét, Mirci! Add vissza a papucsomat! Füle botját se mozdítja, csak dorombol. – Most már elég legyen! Hát mondd meg, mit vegyek fel! A papa régi cipıjét! Egy kicsit nagy, de sebaj. – Ide nézz, Mirci! Van egy kicsi lábam, meg van egy nagy lábam. Beültetem a sarkamhoz, bıven van hely a cipıben. Még melegít is. – A nagy láb ért ki elsınek a konyhába. Nyertél egy bögre tejet, Mirci. Reggeli után az eget kémlelem. Még sötét van, megyek, felöltözöm. Fölveszem a cipıt: már megint kacsaláb. Hiába, ügyetlen vagyok. Papa megmagyarázta, hogy kell csinálni, mégis mindig bajban vagyok vele. A Mircit megbővöli a cipıfőzı, villámgyorsan pofon vágja, elkapja a végét, elengedi, megint elkapja, mintha egérrel játszadozna. Lassan hátrálok, a cica jön utánam, futni kezdek, ı is fut. Már megint nyert, megkaparintotta a cipıfőzıt. Egy csöppet se bánom, úgyse tudom megkötni. Fölveszem a kabátomat, amelyet Félicie alakított át a papa régi zakójából, és elindulok. Félicie egy kis házban lakik az everlyi fıutca túloldalán, nem messze a mi utcánktól. Ha nem beteg, jobb szeret nálunk vigyázni rám. Szereti, hogy olyan tágas a házunk, hogy rózsaszínő a fal, szereti a sok növényt, és fıleg az állatokat. A papa csirkét meg kacsát nevel, és eteti a kismadarakat. Fagyos a föld. Páros lábbal szökdécselek, hogy felmelegedjek. Kiérek a fıutcára. Szemben, a mohos kút mellett még alszik Félicie kunyhója, cirógatják az elsı napsugarak. Leülök a küszöbre, megvárom, hogy Félicie felébredjen. Didergek, csapkodom a vállamat, begörbítem a lábujjaimat. Az úton feltőnik a Riri, az igásló; az ócska kordé fakerekei éktelenül zörögnek a kövezeten.

– Halkabban, Honoré úr! Még felzavarja Félicie-t. – A teremburáját! Hát te mi a fenét csinálsz itt ilyen korán? – Várok. – Mit vársz? A tavaszt? Honoré jó melegen van öltözve; összekucorodik mocskos bekecsében, sapkája a fülére húzva, nyakában vastag gyapjúsál. A keze vörös és kérges. A ló pedig meztelen. Még takaró sincs a hátán. Honoré lassan eltávolodik, még sokáig hallom a hahotázását. Utálom Honorét, ostora van, és használja is, amint az a szegény Riri lassít. Papa azt mondja róla, hogy vadállat és mocskos ganéj. Át vagyok fagyva, szólok Félicie-nek. Felállok, és már éppen bezörgetnék az ütött-kopott ajtón, amikor észreveszem, hogy csudaszép színes kis virágok bújnak meg néhány fonnyadt levél alatt. Énekelek, táncolok… Félicie kinyitja zsalut, fején hálósipka, nyaka körül vatelinos torokmelegítı. – Hát téged meg mi lelt? Nagyon fényes kedvedben vagy. – Mondd, Félicie mama, milyen virág ez? – Kankalin. Mért kérded? – Ma minden szép színes, Félicie, a kertek, az utca, a mezı, az állatok, az ég. A kankalin nélkül meg olyan szürke volt. – Úgy látom, a hideg elvette az eszedet, te gyerek! Felmászom az ablakpárkányra, Félicie magához ölel. – Félicie! Én egy csokor kankalin vagyok, napocska van bennem, és mindig virágozni fogok. Félicie, hogy erıt öntsön belém, megkínál a mézbıl és rózsasziromból készült kanalas orvosságával; jót tesz a toroknak. – Miért vagy beteg, Félicie? – Dehogy vagyok én beteg! Csak meghőltem egy kicsit. – Kimehetek játszani? – Menj csak! De én nem mehetek veled, megtiltotta a doktor. Ebédre itt legyél! Jó dolog a csavargás, de attól nem telik meg bendıd. – Igen, Félicie mama. Mikor is van az ebéd? – Amikor a legmagasabban van a nap. De ne felejtsd el, hogy még tél van, és a nap nem megy még valami magasra.

Egy kicsit hangosan csukom be az ajtót, Félicie zsörtölıdik. – Ejnye! Még egyszer-kétszer megcsinálja, és a markában marad a kilincs. Nem tudom eldönteni, hogy a kiserdıbe menjek-e vagy a mezıre. Széttárom a karom, és teszek egypár lépést az út közepén. Behunyom a szemem, és addig pörgök, amíg el nem szédülök. A kiserdı van elıttem. Odamegyek, ismerem minden titkát. Minden kis ösvényen végigugrándoztunk, én és a kisbárányom. Ma ibolyát fogok szedni, Félicie nagyon szereti. Remélem, nem fog teát fızni belıle. A csupasz ágak közti résen át megnézem, hol a nap. Jól van, még szedhetek egy nagy csokorra valót. Egy puha mohadombocska mögött találok néhány fehér ibolyát. Büszke vagyok, a fehér ibolya ritka virág. Beljebb merészkedek a bozótosba, ide már nehezen hatol be a fény, viszont itt a legtöbb az ibolya. A papa azt mondta, hogy szerénységbıl bújnak el. A tüskebokrok ingerkednek velem, utánam nyúlnak, nem tudom lerázni ıket. Kibújok a kabátomból, én húzom erre, ık meg arra, na végre, elengednek. Holnap magammal hozom a papa nagyollóját vagy a Félicie botját. A madarak jól ismernek, gyakran jövök morzsával teli zsebbel. Ma reggel jó nagy adag disznózsírt hoztam el hazulról, újságpapírba csomagolva. Széles mozdulattal elhajítom az addig szedett virágot, és a legalacsonyabb ágakra kenem az életmentı zsírt. Papa megmagyarázta, hogy nekik éppúgy szükségük van a zsiradékra, mint nekünk, hogy kibírják a hideget. Borzongok a nyirkos homályban. Megkeresem az út menti árkot, és az ibolyacsokorral a kezemben visszamegyek Félicie-hez. – Tudod, hány óra? – Nem. – Nézz csak fel a napra! – Már nincs fönt? – De nincs ám. Most tér nyugovóra. Olyan nyugtalan voltam miattad, hogy majd belehaltam. Pedig megígérted. – Ne haragudj, Félicie mama! A napot elfelejtettem, de azért hoztam neked valamit.

Elırántom a kincset, amit eddig a hátam mögött rejtegettem. Félicie olyan görnyedt, hogy az orra pont egy vonalban van az ibolyával. Mélyen beszívja az illatát. Reszketıs kezébe veszi a törékeny virágot. Néhány rövid szárú ibolya a kıpadlóra hull. – Derék kislány vagy. Nincs sok sütnivalód, de jószívő vagy. Gyorsan odaviszek neki egy mustárospoharat, megtölti vízzel, és amennyire tudja, szépen elrendezi benne a virágot. Ibolyaillat tölti be az öreg házikót. – Látod, lelkem, én már nem tudok ibolyát szedni. Ilyen az öregség. – De te nem vagy öreg, Félicie! Papa azt mondja, hogy az öregek megbüdösödnek.

* – Mért nem gyújtasz lámpát, Félicie? – Elfogyott a petró. – De így nem látok, és semmit se tudok csinálni. – Hát maradj veszteg. – De viszket a talpam. – Ne morogj már, hé! – De én látni akarok! Mikor jön a papa? – Bármelyik másodpercben megjöhet. – Mennyi az a másodperc? – Nem sok. Hatig kell számolnod, és kész. – De én nem tudok jól számolni. – Majd én segítek. Mondd utánam: egy, kettı, három… – Már olyan régóta számolok, Félicie mama, és még mindig nem jött meg a papa. – Dehogyisnem, Kisdarázs! Itt vagyok. – Hol? – Az ajtó elıtt. – Nyisd ki!

– Várj egy kicsit, elıveszem az öngyújtómat. Papa árnyéka a falra vetıdik. A feje a mennyezetig ér. Olyan, mint az óriás a Hüvelyk Matyiban. – Papa… – Megvárnád, míg felderítem a terepet? – Félek. Olyan nagy vagy a falon. – Az nem én vagyok, hanem Gargantua. – Kicsoda? – Majd elmesélem, piszkosul tetszeni fog. Papa babrál egy ideig a Félicie lámpásával; pisla fény táncol a szobában. – Rendes dolog magától, Guenaud, hogy gondolt rám. – Ugyan már, Félicie, hiszen maga annyit segít nekem, szépen is volnánk, ha megfeledkeznék magáról. Papa egy fél kenyeret tesz az asztalra, meg egy darab lókolbászt. – Ez a legpuhább, a hentes azt mondta, hogy ez nem fogja feltörni az ínyét. Tényleg, Félicie, hogy van? – Megvagyok. Az én koromban örüljön az ember, hogy él… – Ne panaszkodjon, nagyanyó, maga mindnyájunkat túl fog élni. Öreg csonton nem fog az idı. Félicie ingatja a fejét. – Vigyázzon, Guenaud, ne maradjon fent sokáig a kicsi! Az ı korában még a nappal együtt kellene nyugovóra térnie. – Hát tehetek én róla, hogy az anyja sosincs otthon, hogy lefektesse? – Tudom én, tudom. Félicie feje elırebukik. – Jaj, papa, mi van vele? – Csitt, elaludt. Na nyomás, Kisdarázs! Ülj fel a csomagtartóra, és jól kapaszkodj belém, már úgyis elkéstünk. A biciklilámpa megvilágítja az utat. Mellettünk gyorsan tekeredik az útszegély fehér szalagja. – Hova megyünk, papa? – Majd meglátod.

Üresek és némák a falu utcái, csukva vannak a zsaluk, alszanak a házak, csak a kis téren levı kocsmában van élet, oda járnak a gyárbeli munkások. Papa megáll, a járda mellé állítja a biciklit. Leveszi a nadrágcsipeszt, rám kacsint, aztán lehajol hozzám, és kart karba öltve bemegyünk a boráról és harmonikamővészetérıl híres Kis Luc kocsmájába. A papa haverjai már ott könyökölnek a pultnál. Amikor meglátnak bennünket, megemelik a poharukat, és kórusban boldog születésnapot kívánnak. Kis Luc odaküld egy szelet csokoládét. – Na gyere, kölyök! Koccintunk az egészségedre. – Gazdasszony! Abból töltsön, amibıl az uraknak, és púposra, ha megkérhetném! – Szolgálatára, Guenaud úr! / – Kezdünk szorosan lenni itt a pultnál! Üljünk le, cimborák! A férfiak az asztalok köré telepednek. Odabújok papa mögé, és belekapaszkodok a székébe. Kezdek elálmosodni. De úgy kiabálnak, hogy nem tudok elaludni. Most meg Kis Luc nénivel ingerkednek, kikötik a kötényét, megpaskolják a fenekét. A gazdasszony megdühösödik, rájuk pirít. – Ej, ne kényeskedjen, szépasszony, hát már viccelıdni se szabad? Kis Luc néni szigorú képpel telitölti a papa poharát. Kihasználom, hogy papa el van merülve a beszélgetésbe, és jól megtréfálom. Egy hajtásra megiszom a bort, és szép csöndesen visszateszem az üres poharat. Hú, de égeti a torkom! Papára nézek: nem vette észre, most akar inni. – A hétszentségit! Hé, kuplerájosné, ne nézzen már madárnak, jó? Meddig várjak? – De hisz most szolgáltam ki, Guenaud úr! – Na ne mondja! Csontszáraz a poharam, és még egy fél kortyot se ittam. Kis Luc néni visszajön, és mutatja, hogy még ott egypár csepp bor a pohár alján. Na jó, a születésnapomra való tekintettel meghívja papát egy ingyen pohárra. De csak egyre! A harmadik rundóért már fizetni kell. Megtántorodok, megfogódzkodok a szék támlájában, és még egy pohárral ledöntök a gazda jobbik borából.

Igen ám, de papa ezúttal vigyázott a poharára. Rajtakap, de már nem tud közbelépni, megittam az egészet. Kibuggyan belılem a nevetés, jól megtréfáltam. Egy csomó feje van neki, az asztalok meg táncolnak, a cimboráknak nagy füle, nagy orra, nagy szája van. – Nézd csak a lányodat, Guenaud! Nem gondolod, hogy beseggelt a kicsike? Nagyon bamba a képe, és még a szeme is keresztbe áll. A hahotájuktól szétmegy a fejem. Pofákat vágok, papa az ölébe vesz, részeges nıszemélynek nevez. Kis Luc néni közkívánatra körbejár a „pirossal”, és tölt a poharakba. – Ne sajnálja, szépasszony! Danászni kezdenek: Rajta, pajtás, tölts bort a kupába! Sej-haj inni jó, de jó! Forog a plafon, hányingerem van. – Rosszul érzem magam, papa! – Na hallod, ekkora ivászat után! Hazaviszlek. Jobb lesz, ha ágyba duglak, te nagypiás. – De én… én keringızni akarok veled. – Ne bomolj, Kisdarázs! Olyan részeg vagy, hogy a tojás sárgáját is fehérnek látod. A keringıtıl végképp kifeküdnél. – De énnekem születésnapom van!... Táncolni akarok. Papa enged a könyörgésemnek. Nyekeregve megszólal a Kis Luc tangóharmonikája, a Kék Duna keringı-t játssza. A harmadik forgásnál elhányom magam. Isten veled, kék Duna, hazamegyünk. Papa kerít valahonnan egy erıs zsineget, és jól odaköt a biciklivázhoz. – A csomagtartóra akarok ülni!… Ez itt töri a fenekemet. – Hogyisne! még elvesztenélek útközben, vagy a küllık közé dugnád a csülködet, és akkor mindketten pofára esnénk. – Le akarok szállni!… Gyalog akarok hazamenni! Papa megmérgesedik. Most már elég volt belılem. És ne izegjek-mozogjak, mert irtó nehéz tekerni a pedált egy ilyen sajtkukaccal a vázon. Végre megérkezünk, papa leoldja rólam a

zsineget, és elıreküld, hogy nyissam ki az ajtót. Félúton vagyok a kertkapu és a ház közt, tántorogva megállok. – Papa! Ég a lámpa a konyhában. – A mindenségedet! Már megint elfelejtetted eloltani, amikor reggel elindultál Félicie-hez. – Nem, én mindent úgy csináltam, ahogy mondtad. – Ki hisz egy ilyen korhelynek! Elkeseredve rugdosom a bicikligumit. – De ha mondom, hogy eloltottam! – Pofa be, Kisdarázs! – Akkor én világgá megyek. – Gyere vissza, a kutyafáját! Jól van, hiszek neked, sıt gratulálok. Meg vagy elégedve? – Igen. Lefekteti a bicajt a földre, és keresgélni kezdi a kulcsot a zsebében. – Mi a csuda, kajaszagot érzek! Anyád hazajött! Na, Kisdarázs, most tényleg bocsánatot kérek tıled. Anyád gyújtotta meg a lámpát. – A születésnapomra jött haza? – Azt azért nem hiszem. Biztosan kifogyott a pénzbıl, és már nem tudott több ecsetet venni. – Mama! Itt vagyok, mama! Rohanok a konyhába, és anyám nyakába ugrom. – Hát ez hihetetlen! Hiszen te bőzlesz a bortól. Csak nem ittál? – De igen. Megünnepeltem a születésnapomat… Hoztál nekem valamit Párizsból? – Nem. Viszont csináltam neked egy rongybabát, és jó vacsorát fıztem. Terítve van, ülj asztalhoz! – Ide nézz, papa, milyen szép fehér terítı. – Eegen. Honnan szedted? – Kölcsönbe kaptam. – Kitıl? – Mi közöd hozzá? Itt a terítı, és kész. – Honnan?

– Trapillonnétól kaptam ajándékba. – Tüntesd el innen, de azonnal! – Te nekem ne parancsolgass, és pláne most ne! Aki hagyja, hogy egy ötéves kislány részegre igya magát, az fogja be a száját. Nem szégyelled magad? Azt akarod, hogy ugyanolyan alkoholista legyen belıle, amilyen te vagy? – Most már aztán kussolj, Darázs! Ha egy kicsit gyakrabban lennél itthon, akkor talán eltőrném, hogy a szememre vess valamit. Csakhogy nem könnyő dolog melózni a gyárban, és mellette pótolni a családanyát. Úgy boldogulok a kicsivel, ahogy tudok. Na és te mit csinálsz, azon kívül, hogy folyton lelécelsz itthonról? – Jaj, ne veszekedjetek! Félek. Már megint verekedni fogtok. – Ne félj, Kisdarázs. A Trapillon néni szép fehér abroszán fogunk vacsorázni. , Mama egy ropogósra sült csirkecombot tesz a tányéromba. Hm, de jó illata van! Ritkán eszünk ilyet. Anya rám parancsol, hogy igyak sok vizet, az elsı pohárral még lemegy valahogy, de a másodikkal már meggyőlik a bajom. – Nem bírok többet, mama. – Pedig csak az pucolja ki a gyomrod, öregem, ha teleiszod magad vízzel. Ne felejtsd el, hogy lány vagy. Nem akarom, hogy olyan részeges, közönséges tökfej legyél, mint az apád. Elharapom a poharat. Apám odaugrik, kikapja a kezembıl, szétfeszíti a szám, és rám kiabál, hogy köpjek. Aztán a lámpa alatt kiszedi a szilánkokat az ínyembıl és a nyelvembıl. – Ez a te mőved, Claude. Nézd meg, hogy kiborítottad! Anyám felháborodik, papa felborítja az asztalt, veszekednek, verekednek, aztán nem tudom, mi történik… Kinyitom a csomagot, és gyönyörködöm a babámban. Még sose volt saját babám. Durcásnak neveztem el.

* – Mama! Mi van?

– Tudsz számolni? – Persze. – Én is. Egy, kettı, három… – Hagyj békét! Nem tudok dolgozni, ha zavarsz. A festıállványt már felállította az ablakkal szemben, most festéket ken egy sötétbarna palettára. Szeretem nézni, ahogy a festékhurka kijön a tubusból, és puha, kerek halmocskába győlik. Olyan, mint a praliné. Anya fıleg kékkel és zölddel fest. – Miért nem használsz sárgát is, mama? – Nem látod, hogy az eget festem? – Kifelejtetted a felhıket. – Ne idegesíts már! Ülj le, és rajzolj! Hoztam neked színes ceruzát Provins-bıl. – Nem tudok rajzolni. Te magad mondtad. Kimehetek boltost játszani a Mircivel? – Nem. Ha én itthon vagyok, te is itt maradsz. Eleget csavarogsz, amikor nem vagyok itthon. – Énekelhetek? – Nem. – Nézhetem, mit csinálsz? – Nem. Az zavar. – Ígérem, csöndben leszek, mama. – Akár csöndben vagy, akár nem, mindenképpen zavar, ha itt állsz mellettem. Utoljára mondom, hogy ülj le, és hagyj nekem békét. Az asztalra könyökölve, egy ceruzát rágcsálva figyelem anyámat. Milyen szép! Lerajzolom. Nagyon igyekszem: ez a lába, ezek itt a blúzára hímzett kis virágok, ez meg a hosszú haja, amely lágy keretbe foglalja az arcát… Egy kis fehérrel megpróbálom visszaadni a tekintetét. Benne tündököl a kert, és amit a szeme birtokba vett, azt finom, keskeny keze életre kelti a vásznon. Kiigazítom a szája vonalát, és máris kész a kép. Odaviszem neki. – Nézd, mama, milyen szép vagy! – Hagyjál már!

– Miért csukod be a fél szemed? Miért nyújtod ki a karod azzal a ceruzával? – Eredj innét a fenébe! Kinyitom a kezem, a rajzom lebegve, pörögve hull a kıpadlóra, a képes felére. Tiszta fehér a papír, olyan, mintha nem is rajzoltam volna rá. – Nagyon szép képet festettél, mama. Vidámabbak a színek rajta, mint a kert színei. Mintha tavasz volna. – Elegem van belıled! Menj ki játszani! Lábujjhegyre állok. Átölelem a nyakát, magamhoz húzom a fejét, szeretném megcsókolni. Ingerülten leráz. Kemény a hangja, eloldalgok, most nem szabad ıt zavarnom. Kimegyek a kertbe, a Mircit szólongatom. Ott lapul a fatönk mögött, de már szalad is felém, farkát zászlóként lobogtatva. Felkapom, magamhoz szorítom, és bemenekülök vele a csonka kıfal mögé. Érdes nyelvével letörli a könnyeimet. Elmesélem neki, hogy az én mamám nagyon szép, és olyan gyönyörő tájképeket tud festeni, hogy még a Kis Lucnél kapható képeslapok sem érnek a nyomába. Cirmos cicám egyetértése jeléül pulóverembe mélyeszti a karmait. Bedugja a fejét a hónom alá, és hozzám dörgölızik. – Hagyd abba a dorombolást, Mirci, inkább játsszunk egyet. Te leszel a kislány, én meg az aranyos anyuka, aki fest. Az ölembe ülhetsz, és nézhetsz. Mama pihenıt tart; kijön az udvarba, nagyot nyújtózik. Arca, keze csupa festékfolt. Láthatóan elégedett. Meglátja Mona Lisát, a kedvenc tyúkját, ott kapirgál a többiekkel együtt a trágyadombon. Mama hoz egy teli marok magot a pajtából, leguggol, odacsalogatja Mona Lisát. A tyúk csırét elıreszegve, szárnyát kitárva rohan felé. Olyan mohón kapkodja fel a magot anyám tenyerébıl, hogy remélem, megfullad. Kidülleszti a begyét, és vidáman petyeg gyöngédségtıl ellágyult anyám fülébe. Mindig csak Mona Lisát becézi, csókolgatja, dicséri. Mi lenne, ha Mona Lisa nem lenne? Akkor talán engem szeretne úgy a mama, mint most a tyúkját. – Elviszem az erdıbe, és ott hagyom, jó, Mirci? Nem jó… visszajönne. És ha megfojtanám, mint papa a kölkeidet?

Anyám sokáig tereferél a tyúkocskájával, aztán visszamegy festeni. Beviharzok a tyúkólba, Mona Lisa jóllakottan piheg a létra alsó grádicsán. Megmarkolom a szárnyát. Halálra rémül, és úgy rikácsol, hogy belereped a dobhártyám. Félek, hogy anyám meghallja, megpróbálom hát kitekerni a nyakát, aztán belenyomom a fejét a vályúba. Viaskodik, fröcsköli rám a vizet; mélyebbre nyomom. Anyám ott terem, rám veti magát, a karomba harap; kénytelen vagyok elengedni a dögöt. Mona Lisa félholtan tántorog. Anyám zokogva csókolgatja, ölelgeti, vigasztalja, nekem meg jó nagyot rúg a fenekembe. – Ne merj még egyszer a Mona Lisához nyúlni! Mona Lisa szent. İ az én kabalám, az én talizmánom. – És én? – Te? Te ugyanolyan vagy, mint az apád, te degenerált!

* – Juj, ez fáj! Húzod a hajam! Miért nem a kefével fésülöd ki, mint a papa? – Apádnak nem kell elérni a buszt, nekem viszont igen. – Párizsba mész? – Igen. – Minek? – Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Vedd fel a pulóvert! – Segíts, mama! Sötét van benne! Félek! Nem bírom felhúzni! Megpróbálom leereszteni a karom, hogy lerángassam a pulóvert, de anyám fogja a csuklómat a fejem fölött. Ide-oda tekergızök, és végre sikerül kiszabadulnom a kezei közül. Kibújok a pulóverbıl, és verítékben úszva rohanok Félicie-hez. – Nyisd ki az ajtót, Félicie mama! – Hát ez meg micsoda! Megbolondultál, hogy ilyen lengén rohangálsz a tél kellıs közepén? – Elfelejtettem kabátot venni.

– Az még hagyján, ha csak kabát nem volna rajtad, de hol a trikó meg a többi? Nem tud segíteni az anyád? Lefogadom, hogy nagyban cicomázza magát. – Nem, Párizsba megy a busszal. – Már megint? Nem bír veszteg maradni az a némber! Terítsd gyorsan a válladra ezt a kendıt, én meg csinálok neked egy jó herbateát. Aztán hazaviszlek és felöltöztetlek. – Forró a tea, Félicie. – Hát várd meg, míg kihől! – Papa megígérte, hogy vasárnap magával visz Ormes-surVoulzie-ba. Lehet, hogy nemsokára odaköltözünk. Te is velünk jössz. Te ülsz majd a csomagtartón, én meg a vázon. Mért nem mondasz valamit? – Hát… éppen az járt a fejemben, hogy hamarosan én is elköltözöm innét… és az biztos, hogy sose jövök vissza…

* – Hol vagy, papa? – Várj egy kicsit, a dolgomat végzem. – Már megint? – Hé! Hé! Már azt is te akarod elıírni, hogy mikor pisálhatok? – Mama azt mondja, hogy azért pisilsz olyan gyakran, mert sokat iszol. – Anyád jobban tenné, ha a saját likával törıdne. – Papa! – Mi van? – Miért állva pisilsz? – így gyorsabban megy. – Én is kipróbálom. Pisilés után majd add át azt a fát, jó? Papa visszafordul, begombolja a sliccét. – Te jössz. Lehúzom a bugyimat. Szörnyő: minden a lábamra ment.

– Lepisiltem magam, papa. Nagyot nevet. – Miért nem kértél használati utasítást? Elıször is le kell venni a csukát, aztán fel kell emelni a lábat, ahogy a kutyák csinálják, és azt kell énekelni, hogy Kacagj csak, te céda. – Azt nem ismerem. – Majd megtanítalak rá. Na jó, eleget bohóckodtunk, Kisdarázs, térjünk rá a komoly dolgokra. Vedd fel a munkanadrágomat, a zubbonyomat meg a svájcisapkámat. Hova mész? Várj, még nem vagyunk készen. Mutasd a képed, hadd dörzsölöm be az orrod hegyét. Hát igen, a szén a legjobb púder sápadtság ellen, ez tuti. – Papa, hajtsd fel a nadrág szárát meg a zubbony ujját, légy szíves! – A gatyaszárat nem bánom, de a zubbonyról szó se lehet. És most szépen a cseresznyefák közé állítalak. Így biztos jó lesz a termés. Széttárt karral állok a kertben, mint egy madárijesztı, és utánozom a szélzúgást. Öt perc múlva megelégelem a dolgot; unalmas és fárasztó. Bemegyek a házba. – Papa! Papa, hol vagy? Hova tőnt? És hol a biciklije? Biztos a kocsmába ment. Megyek, megkeresem. Az emberek megfordulnak utánam a faluban. Nem ismernek meg. Táncra perdülök, két lépés elıre, három hátra, lebegtetem a zubbony ujját, a papa nadrágja az utcát söpri. Megpróbálok felrepülni, nagy lendületet veszek, a nadrág lecsúszik a bokámra, botladozva kilépek belıle, és dühösen ott hagyom az utca közepén. A zubbony olyan hosszú, hogy megteszi ruhának. Bemasírozok a Kis Luc kocsmájába, és közben a Pacsirta szót a fán-t dalolom. Papa a helyiség végében kockázik: a vesztes fizeti az abszintot. – Nézd csak azt a bohócot, Guenaud! – De hisz ez a lányom! – Nem maradt neked cseresznye, papa. Mind megettem. – Na megállj, mindjárt jól kiporolom nadrágodat. Elhagytad az ırhelyed. Állj ide elém! És most adj egy puszit az öregednek!

– Dobhatok az egyik kockával? – Nem. Lelépünk, mielıtt legatyásodnék miattad. A múltkor is nekem kellett fizetni a rundot, amikor hagytam, hogy te dobj. – Hadd szívjon el legalább egy bagót a gyerek, te Guenaud! – Jaj, papa, engedd meg! Már megkóstoltam egyszer Mathurin bácsinál. – Ha így folytatod, nem irigylem azt a fiút, aki smárolni fog veled, ha nagy leszel! Szevasztok, fiúk, holnap találkozunk. – A fene essen belé! Leeresztett a kerék. Na mindegy, gyalog megyünk haza. Ne mocorogj, és jól kapaszkodj az ülésbe! – Nem tudok, hosszú a zubbony ujja. – Hát vedd le, ma már nem kell melóznod! – De akkor meztelen leszek. – Mi? – Elvesztettem a nadrágodat. – Na ne szórakozz! Hol hagytad el? – Ott ni, az utca közepén. Nem látod? – Pedig jól megkötöttem a madzaggal. – Igen, de amikor ugrottam egy nagyot, mégis lecsúszott. Papa jól legorombít, aztán menet közben felszedi a nadrágot. A kapu elıtt nagyot csilingel a biciklicsengıvel, és bekiabál: – Hahó! Darázs! Itthon vagy?… Június tizenkettedike van, Kisdarázs, ma van anyád születésnapja. Persze nincs itthon. Úgy kell neki, te kapsz ajándékot, nem ı. Csinálok neked egy hintát. Egy szál deszkából meg kötélbıl megcsinálja a hintát, felszereli az almafa legvastagabb ágára, és ráül, hogy kipróbálja, elég erıs-e. – Ha nem megy szét alattam, akkor téged is el fog bírni. Meg vagyok szeppenve egy kicsit, tétovázok. – Nem kell félni. Ülj rá közepére, és fogódzkodj a kötélbe! Rajta! Nagyot taszít rajtam, a levegıbe emelkedek; vissza, elıre, vissza, elıre. – Repülök, papa! Nem hallja, mit mondok, énekel: Leng a hinta, leng…

– Lökjél magasabbra, papa, olyan jó! – Most már csináld egyedül, nekem be kell menni kaját készíteni. Boldog vagyok, hogy hintám van. Papa azt mondta, hogy ha felállok, még magasabbra tudok szállni. Fél lábamat a deszkalapra teszem, és a kötélbe kapaszkodva megpróbálok felhúzódzkodni. Megcsúszik a talpam, elvesztem az egyensúlyomat, a deszkalap átfordul, beszorul a hátam mögé, a kötél pedig pörögni kezd, a nyakamra tekeredik, üvöltök, mindjárt megfulladok. Papa kirohan, és a bicskájával elvágja a kötelet. – Olyan lila vagy, mint egy padlizsán. Hő, de bemajréztam! Na, azt hiszem, egy ideig beéred a fára mászással. – És a hintával mi lesz? – Aprófát csinálunk belıle télire.

* – Ma délután elmegyünk Provins-be a mutteromhoz. Valami nem stimmel a háztetıvel, muszáj megbütykölni. Nem szeretem a papa anyját. Dagadt, undok és szigorú, és akkora térde van, mint egy cipó. – Miért pumpálod a kereket, papa? – Mert Provins-be megyünk, nem a szomszédba. Vígan tekeri a pedált, az Avanti popoló-t énekelve. SainteLucence utca, végállomás. Eugénie nagymama kihajol az ablakon. – Csakhogy megjöttél! Pont olyan vagy, mint szegény apád. Sose vagy itt, amikor szükségem van rád. Nem bírja ki zsörtölıdés nélkül. – Ide hallgass, anya, van nekem más dolgom is. Nincs olyan nagy vész a tetıvel, várhatott. – De jó vicceid vannak! Kénytelen voltam odatenni egy dézsát a lyuk alá, hogy el ne ússzon a konyhám. Különben a szomszéd már elvégezte a nehezét, minden anyag ott van a kertben. Én most

bemegyek a városba a tejért, mert nemsokára bezár a bolt. Velem jössz, Viviane? – Nem, inkább itt maradok a papával. – Akkor segíts, Kisdarázs! Én elıremegyek a teknıvel, te meg hozod a vakolókanalat. Felmászik a létrán, és lovagló ülésben elhelyezkedik a tetın. Utánamegyek a létra utolsó fokáig, de már sietek is vissza, hogy felvigyem a kalapácsot meg a vésıt, még mielıtt megköt a cement. Égszakadás-földindulás, a papa meg káromkodik, mint a záporesı: – A leborult szivarvégit! A rohadt kurva életbe! A szerszámokkal a kezemben benézek az ablakon. Papa a konyhakövön hever, egy szék romjain. Nagymama után szaladok. – Nagymama! Kilyukadt a tetı! – Miket beszélsz? – A papa beesett a konyhába. – Ez rá vall. Semmit se tud rendesen megcsinálni. Nagyanyám csípıre tett kézzel, zihálva áll a küszöbön. Papa fájdalmas képpel dörzsölgeti a fenekét. – Na, anyám, azt hiszem, nagy baj van a tetıvel. Szakemberrel kell becementeztetned a kémény oldalát. A szék miatt meg ne haragudj. Legközelebb ne tedd a konyha közepére. Még uzsonnát se kaptam.

* – Menj ki játszani! – Esik az esı. – A pajtában nem esik. – Mért nem maradhatok bent? – Mert fogat húznak anyádnak. És az nem gyereknek való látvány. – Azt mondtad, hogy a fog magától kiesik.

– A te fogad igen. De a felnıtteknél más a helyzet. Anyádnak tönkrementek a fogai. Ki kell ıket húzni, nehogy begennyesedjen az egész állkapcsa. A fogorvos belép a kertkapun. Nem olyan a ruhája, mint a papáé: kalapot visel, és egy nagy orvosi táskát lóbál, a kezében. Apám elésiet, és üdvözli. – Jó napot, Traibaut úr. A feleségem már várja. Szörnyő, mit szenvedett az éjjel. – Azért vagyok itt, hogy segítsek rajta, Guenaud úr. Egy hét, és elfelejti az egészet. Sajnálatos, hogy a feleségének a korához képest ilyen rossz állapotban vannak a fogai. Kénytelen vagyok négy vagy öt zápfogát kihúzni, közben majd tartunk egy kis szünetet. – Nem túlzás ez, doktor úr? – Nem. Sıt félı, hogy még szerény is volt a becslésem. Maradjon a konyhában, ha ideges. Biztosra veheti, hogy sikeres lesz a beavatkozás. Kimegyek a pajtába a Mircivel. Nyugtalan vagyok, nincs kedvem játszani. Szegény mama, ott fekszik az ágyban, és a doktor bántani fogja. Én is lefekszem, mint ı. Fekszem a döngölt földön, és álmodozom. Kis Luc, a haverok, papa, a társalgás… – Hé, Mathurin, mit szólsz azokhoz a rohadékokhoz? Arra kényszerítettek férfiakat, nıket meg gyerekeket, hogy egész nap mozdulatlanul feküdjenek a földön, és ha valaki megmoccant, azt fıbe lıtték, vagy kitépték a karját, vagy gázkamrába küldték. Nincs aljasabb ezeknél a sváboknál. Ha meggondolom, hogy nekünk fogalmunk se volt, hogy mi folyik a hátunk mögött… Hogyan tud az ember mozdulatlanul maradni? Most megpróbálom. Meredten bámulok egy pókot, mely a hálóját szövi a korhadt gerendán. Görcsösen összeszorul az állkapcsom. Elmerevednek a tagjaim. Nem bírom tovább. Sírva felülök, elképzelem, hogy kitépik a karomat. Ordítást hallok. Anyám segítségért kiabál. Kirohanok a pajtából. – Nyisd ki az ajtót, papa! – Tőnj el innen, Kisdarázs! – Mit csinál a mamával?

– Már elmondtam. – De miért kiabál? – Mert fáj neki. – Mondd meg a doktornak, hogy hagyja békén! – Muszáj neki kibírni. Különben minden foga megrohad. Megpróbálok bejutni a házba. Ajtó, ablak zárva. Anyám még mindig üvölt. Aztán csend. A ruhám övét harapdálom, várok, félek. Papa végre beenged. – Na most már bemehetsz anyádhoz. Iszonyú látvány. A párnája, a hálóinge, az arca – minden csupa vér. A fogorvos megtörli a kezét, rám mosolyog. – Gyere ide! Mutatja anyám zápfogait az éjjeliszekrényen. – Látod, milyen feketék? Szuvasak. Ilyen lesz a te fogad is, ha nem mosol fogat mindennap. Vegyél példát a papádról, egész pályafutásom alatt nem láttam olyan szép fogsort, mint az övé. Este visszajövök. Ha erısen vérezne, azonnal szaladjanak át értem. Papa kikíséri Traibaut doktort. Egyedül maradok anyámmal. – Fáj, édes mama? Bólint. Nem tud beszélni, vér szivárog a szájából. Benedvesítek egy törlıruhát, óvatosan letörlöm vele az arcát, és megcsókolom a homlokát. Papa visszajön, feszeng, egy szál rózsa van a kezében. ' – Szegény Darázs, inkább lettem volna én a helyedben! Leül az ágy szélére, gyengéden megcsókolja anyám kezét. – Gyere, menjünk ki, Kisdarázs, hagyjuk pihenni. Tudod mit, elmegyünk a vegyesboltba, veszünk egy fogkefét a macskádnak. Láttam, hogy egészen sárga az agyara. Aztán átmegyünk Kis Luchöz, és kérünk tıle egy kis jeget. Az jót fog tenni anyádnak. Az udvaron megszorítja a vállam. – Jól van na, ne légy oda! Így legalább velünk marad, amíg meg nem gyógyul.

*

– Na, ebbıl elég! Csináld, amit mondok, a hétszentségit! És ne vihogj, ez komoly dolog. Csücsörítsd a szádat, és fújd ki a levegıt. – Nem megy. – Pedig igazán könnyő. Próbáld még egyszer! – Elıbb te, hadd lássam, hogyan csinálod. Fütyülj valami olyat, amit ismerek. – A fehér rózsák megfelel? – Meg. Papa elfütyüli A fehér rózsák-at, a cigarettájával vezényel hozzá. Csücsörítek, ráncolom a homlokom… – Ne a mezei nyulat utánozd, hanem a pacsirtát! Erısen beszívom a levegıt... – Hallottad, papa? – Eegen. Alakul már. Na, hadd hallom! Újra próbálkozom. – Sikerült, papa! – Igen, igen, de még hamis. Még egy hétig gyakoroljuk, és aztán beteszlek egy kalickába. Több legyet ütök egy csapásra. Tudni fogom, hol vagy, magot fogsz kajálni, és nem leszel folyton a sarkamban. A nyakába ugrom. Boldog vagyok, sikerült! Már nem gyöngyvirágszál vagyok, hanem az ı belevaló csemetéje, „Kisdarázs, Kisdarázs, orra hegyén pattanás, nagy vidáman fütyürész, a fejében nincs sok ész”.

* Semmit se látok, be van ragadva a szemem. Hiába szólongatom a papát, már elment a gyárba. Huzigálom a szempillám, a párnához dörzsölöm a szemhéjam. Meg vagyok rémülve. .. A sírás segít, végre ki tudom nyitni a szemem. A Mirci, fejét szürke tappancsára hajtva, mélyen alszik az ágy lábánál. Jól van, nem vagyok egyedül. Szemügyre veszem az

ismerıs tárgyakat, olyan figyelmesen, mintha most látnám ıket elıször. Szépek. Ágyban kell maradnom, kanyaróm van. Papa azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy érett paradicsom. Az ujjaimmal játszom, nézem a mennyezetet. Életre keltem a nedvességfoltokat, mind egy-egy meseszereplı. Hallgatom a madárhangokat, megismerem a rigófüttyöt meg a pinty csicsergését. A zsalu résein napfény szőrıdik be a szobámba. Szeretem nézni a sugarakat. Porszemeket lebegtetve, szelíd pásztákban simogatják a földet. Halkan nyílik az ajtó, felkapom a fejem. Surranó léptek: ez Félicie. A púpja jelenik meg elıször az ajtónyílásban. Egy csésze meleg tejet hoz. – Már felébredtél, lelkecském? Rámosolygok. Kisimítja a párnáimat, megtörli a szememet. Leül az ágyam mellé, és reszketıs hangján mesélni kezdi a Csipkerózsikát. Kinyúlok a rácson, és megfogom ráncos kezét. Az arcomhoz szorítom. – Én nagyon szeretlek téged, Félicie. Úgy csinál, mintha nem hallaná. De ellágyuló tekintete elárulja. Félálomban még magam elıtt látom győrött arcát, csenevész kontyba összefogott zilált haját. Nagyon szép vagy nekem, Félicie. Olyan vagy, mint egy napsütötte tisztás.

* – Hozd csak ide a kapát, Kisdarázs! – Miért csinálsz lyukakat a földbe azzal a bottal? – Oda ültetem a salátát, te kis buta. Aztán jössz te, félig betemeted földdel, meglocsolod, és lesed, hogy kinıjön. Most ide a gereblyével! Vagy tudod mit? gereblyézd fel te az ösvényt, én addig bepermetezem a szılıt. Hé, te kelekótya, lefelé legyenek a gereblye fogai, ne fölfelé! Felpattanok a gereblyenyélre, most én vagyok a világszép királykisasszony a fehér paripán.

– Hagyd már abba a száguldozást! Megkértelek, hogy gereblyézz. – De én inkább locsolni szeretnék. – Nem bánom, hozd a locsolókannát! – Nehéz, nem bírom el. – Várj, kiöntöm a felét. És most locsolj egy kis vizet minden paradicsomtı köré! Nem könnyő dolog. Máris tele van vízzel a cipım. A paradicsomra nem is jutott. – Miért nem dolgozol, mihaszna? Már egy órája ott állsz, mintha gyökeret eresztettél volna, a paradicsom meg eleped a szomjúságtól. Ameddig te lajhárkodtál, én felvágtam a fát, és szépen felraktam a fészerben télire. De az még semmi! Kigyomláltam a fél kertet, és megerısítettem a futóbab karóit. Ehhez mit szólsz? – Fázik a lábam, papa... – De hiszen nyár van! – Igen, de... – Aha, látom, mi a baj. Vedd le a csukád, és öltözz át! Meghívtam Félicie-t vacsorára. Kint fogunk enni a kertben. Jaj de jó lesz, szeretem a nyarat. Alkonyatkor a pillangók az egresbokrokon meg a mályvarózsákon alszanak el. Kész is vagyok. Még fésülködtem is. Papa bosszúsan dörmög a konyhában. Túl sőrő lett a kása.

* Félicie egy álló hete nem mozdult ki otthonról. Tegnap ott volt nála az orvos, és megkért, hogy hagyjam pihenni. Most én vásárolok helyette, és segítek neki enni. A vásárlásra egy csomó lyukas pénzt kaptam Félicie-tıl. Felfőztem ıket egy gyékényszárra, olyan lett, mint egy karperec. A főszeres nem örül neki. Az ollójával el kell vágnia a láncot, és nem is elég a pénz.

Ma este Félicie a szokásosnál is jobban reszket. Bebugyolálom a nagykendıjébe. Aludni akar. A botjára és a vállamra támaszkodva nagy keservesen odavánszorog az ágyhoz, és kimerülten végigfekszik a vastag dunyhán. – Nincs tovább, kicsi lányom. Kövér könnycseppek gördülnek le ráncos arcán. Egy poros fényképre mutat, mely ott függ az ágy fejénél. Fiatal pár mered a semmibe. – Az uram meg én, amikor még. . . – Melléhez szorítja a kezét. – Gyorsan, kicsikém, gyorsan! – Ne mozogj, Félicie, átszaladok a szomszédért, mindjárt jövök.

* – Papa! Miért ment el Félicie Everlybıl? – Beteg, és Provins-ben ápolják. Amint meggyógyul, eljön meglátogatni téged. – És ha már nem leszünk itt? > – Akkor utánunk jön Ormes-sur-Voulzie-ba. Ott nagyobb a ház, és lesz neki külön szobája. Aranyos vagy, papa. Nagyon szeretem Félicie-t. Sokkal kedvesebb hozzám, mint a mama. Még puszit is szokott adni. – Tényleg? – Miért sírsz? – Nem sírok, csak szomorú vagyok. Marhaság, hogy hazudozok neked. Sose fogod viszontlátni Félicie-t. Félicie meghalt. Megdöbbenek, aztán fellázadok. Két ököllel püfölöm apámat. – Nem igaz, hogy meghalt. Nem köszönt el tılem. – A bárányod se köszönt el, amikor meghalt. Félicie szép csöndesen elaludt, mint a lámpája, mikor kifogyott belıle a petróleum. Emlékszel?

– De most hol van? Az ablaktáblák be vannak csukva, és el fognak hervadni a virágok. Sokszor voltam nála, de hiába szólongattam. Miért nem mondtad meg? – Nem volt könnyő nekem, tudtam, hogy milyen sokat jelent számodra. Most már csak ketten maradtunk. Boldogulunk, ahogy tudunk. Még szerencse, hogy már nem vagy olyan kicsi. Hej, ha az anyád visszajönne! Tudod, Kisdarázs, én is nagyon szerettem Félicie-t. Vasárnap reggel szedünk egy szép csokrot, és odatesszük a sírjára. – Az mi? – A sír az egy nagy kı, ami a rossz idı ellen védi a holttestet. – És a bárányomnak miért nincs sírja? – Jaj, hogy te miket tudsz kérdezni! Az állatoknak nincsen sírja. Csak nem kezdesz el bıgni? Az ember sohase mutassa ki a bánatát! Annak csak örülnek a többiek. Zokog a szív, és mégis, mégis mosolyogni kell... Ezt sose felejtsd el, Kisdarázs!

* Kimentem a temetıbe. Nem találkoztam Félicie-vel. Papa nem volt hajlandó felemelni a kılapot. Odatettük a csokrunkat egy hosszú szalagos koszorú mellé. Papa elment vízért, hogy meglocsoljuk a kókadozó növényeket. Én meg közben összeszedtem egy marékra való üveggyöngyöt öreg barátnım koszorúszalagjáról. Visszaérve Everlybe, bekopogtattam Féliciehez, át akartam adni neki a fejéket, amit a gyöngyökbıl csináltam. Gyönyörő ékszer volt, csupa rubin, agát meg gyémánt. – Én vagyok itt, Félicie, a Viviane tündér! Ajándékot hoztam neked. Merlin, a varázsló kihirdette, hogy ma te vagy Everly királynıje. Vártam valami hangra, egyetlen szóra. Napokig vártam a diadémot szorongatva a kezemben. Meglocsoltam Félicie virágait, a szomszédok nevettek rajtam. De én tudtam Félicie meséjébıl,

hogy Viviane tündérnek varázspálcája van, és egyszer hintóvá varázsolta a tököt. Hiába dörömböltem, nem nyílt ki az ajtó. Megfogadtam a papa tanácsát, és nem mutattam ki a bánatomat; elbújtam a gesztenyefa mögé, csak ott sírtam. Édes Félicie mama! Tegnap láttam két egymást ölelı felhıt az égen, az egyik te voltál, a másik a bárányom. Már nem volt púp a hátadon. Kiabáltam, de a szél gyorsan elvitt benneteket. Megtanulok repülni. Éjszaka felszállok az égbe, és hozzátok bújok. Együtt fogunk aludni a Göncölszekéren. Reggel a sápadó hold fog felébreszteni. Akkor visszamegyek az ágyba, és aztán várom a papát, hogy megjöjjön a „meló”-ból.

* – Ébredj, Kisdarázs! Kész a reggeli. És odakint vigyázz, mert sőrőn vannak a vadászok. Az egyik még állatnak néz, amikor bıszen csörtetsz a bozótban, és úgy lepuffant, mint a pinty… – Holnap költözködünk, Kisdarázs. Gyere ki velem a kıfalra! Nézd meg jó alaposan ezt a házat, és vésd emlékezetedbe minden részletét! Én is ki vagyok borulva, hogy itthagyjuk Everlyt. Itt éltünk, anyád meg én, az esküvınk óta. De hol van már a nagy szerelem? Tudom, hogy anyád egyszer végképp lelécel. – Hova fog menni? – Elmegy valakivel. És aztán lassan eltőnünk az életébıl, elfelejt bennünket. Eh, megérdemelnék egy jó nagy seggberúgást! Hiszen az enyém a legnagyobb kincs a világon. Senki másnak nincs ilyen. Nincsen másnak Kisdarázsa, együtt megyünk tollasbálba, és most sipirc, be az ágyba! Hú, mennyi melód lesz ott. Háromszor akkora a kert, mint itt. – Vannak madarak? – De még mennyi! És még arra is lesz helyünk, hogy nyulat tartsunk. Errıl jut eszembe, vigyázz a Mircire, megint kiscicái lesznek. – Megtartunk egyet?

– Mért ne!… a Mirci is jól megöregedett… De azt elıre megmondom, hogy kandúrt fogunk választani. Megcsókolom apámat, és odahívom a Mircit. Tényleg nagy hasa van. Utánam jön a házba, és most alszunk utoljára együtt az ágyamban. Papa lefőrészelte a rácsát, már nem kell félni, hogy leesem. Nagylány vagyok. Hallom, hogy kint dúdolgat a konyhában: A szép szerelem múló pillanat, A bánat a sírig elkísér…

* Germaine, a mama unokanıvére, direkt azért jött Párizsból, hogy segítsen nekünk. – Ezzel igazán tartoztam neked, Claude. Nem is tudom, mi lett volna velem nélküled, amikor szegény uram meghalt. – Szarok a hálálkodásodra. Csak az idımet lopod. Csülökre! Nagymama ládákba rakja a fehérnemőt, a konyhaedényeket, papa beszögezi a ládákat, a haverok pedig láncban kiadogatják a csomagokat. A mama a körmét lakkozza, és nyugtatgatja Mona Lisát, hogy nem kell félnie, nem fogják ketrecbe dugni a kis tyúkocskát. A gazdija ölében fog utazni a vezetıfülkében a sofırrel és Germaine-nel. Aki nem szereti ıt, az csak utazzon hátul, legalább vigyáz a csomagokra. Hiába mondta annyiszor a papa, hogy itt születtem, nem vagyok szomorú, hogy elmegyünk Everlybıl: meghalt Félicie is, a bárányom is, hát mi tartana vissza? Rossz az út, zötykölıdünk. Kicsúsznak a komódfiókok, és nagymama térdére esnek. Nagymama szidja a sofırt, na ez is lehetetlen egy alak. A lehetetlen alakok listáját papa vezeti, aztán mama következik a sorban, majd én, mert hol az apámra

hasonlítok, hol az anyámra. Aztán jönnek az unokatestvérek, nagybácsik, nagynénik, a szomszédok: a termetes asszonyság mindenkirıl leszedi a keresztvizet. Papa egy kartondobozon ül, és zsebkendıjét az arca elé tartva tüsszög. Látom, hogy sír. A szekrényen lovagló két haverja azt tanácsolja neki, hogy igyon grogot, csak az ér valamit a szénanátha ellen. A recept: háromnegyed deci rum, egy kávéskanál forró víz, és hat kanál cukor, hogy elnyomja a víz ízét. A mindig szomjas Mathurin elıhúz a zubbonya zsebébıl egy üveg vinkót. A három férfi tüneményes gyorsasággal eltünteti az italt, még a higiéniára is van gondjuk: minden slukk elıtt megtörlik az üveg száját a zubbonyuk ujjával. Nagymama nem szenvedheti az erjesztett szılı szagát, rájuk mordul, hogy le fogja hajítani ıket a teherautóról. A ponyva nincs feltéve, és az a legnagyobb baj, hogy nagymama képes beváltani a fenyegetését: száznyolcvan centi, és megvan vagy száz kiló. Mogyoró, a harmadik lator nem érzi valami jól magát a bırében: épp a derekáig ér nagymamának... Nem, most már egy kortyot se isznak többet. Recsszó! Nagymama elégedetten elıveszi a kötését. Egy sima, egy fordított… ejnye, hát nem leesett a szem! Gödör volt az úton, megugrott miatta a kötıtő. Nagymama mérges, mindjárt dühöngeni fog... Nincs rá ideje. Ormes-surVoulzie közel van Everlyhez, megérkeztünk, a fuvarozó segít leugranom, én érek elıször a kapuhoz. Papa már elhozott egyszer megnézni a házat. Hatalmas szobám van, az ablaka gyümölcsfákra néz. Papa meg akarta kímélni mamát a munkától, hát rábeszélte a szomszédasszonyt, hogy csináljon nagytakarítást, mielıtt beköltözünk. Most már neki meg nagymamának csak ki kell rakodni. Fuksziával, violával, árvácskával és sarkantyúvirággal szegélyezett ösvény osztja ketté a veteményeskertet. Mögötte nagy gyümölcsös. Szaladok fára mászni a Mircivel. A cicám nem jut magasra a nagy hasával, leugrik, és a fa tövében vár rám. Leszakítok egy almát, még savanyú. Nini, ott egy fabódé! Nem is vettem észre a múltkor. Megyek, megnézem közelebbrıl. Hiszen ez egy budi! Csodálatos, Everlyben nem volt ilyenünk. A nagydolgunkat a veteményesben intéztük el (papa szerint az a

legjobb trágyázás), a pisiléssel pedig egyben gyomirtást is végeztünk. Pillangókkal kergetızök. Egy helyen olyan magasra nıtt az árpa meg a szittyó, hogy ki se látszom belıle. Halk surranás, kígyó menekül elılem. A feje formájáról látom, hogy sikló. Nem veszem üldözıbe, a sikló nagyon hasznos állat, pusztítja a szúnyogot. Germaine kiabál, ideje bemennem. De nincs kedvem hozzá, jobb a kertben. Tudom, hogy nem is olyan messzire innen, a vasút mellett csörgedezik egy kis folyó, a Voulzie. Holnap odamegyek. Egész nap ott maradok, és gyönyörködök benne. Szép a kristálytiszta víz és medrében a csillogó kavicsok. A Voulzie kecsesen kanyarog, és lágy hangja van. Csalafinta halak rejtızködnek a legnagyobb kövek alatt, de a napfényben megcsillanó ezüstös pikkelyeik elárulják ıket. Egy kis ággal megcsiklandozom a farkuk végét. Akkor bemenekülnek a vízre hajló szomorúfőz árnyékába. Jól ismerem a Voulzie-t, Provins-en is átfolyik, nem messze onnan, ahol a nagymamám lakik. Gyakran próbáltam törpeharcsát fogni benne egy lyukas serpenyıvel. De itt nincsenek házak a Voulzie közelében, és sokkal szebb, ahogy a virágos réten kanyarog. Édes Voulzie! Te leszel a barátom, minden dalt elénekelek neked, amit csak tudok.

* – Na, Darázs, ma este elviszlek a moziba. – Mi ütött beléd? – Megünnepeljük az Ormes-ba való érkezésünket. – És ki vigyáz a kicsire? – Valamelyik szomszédasszony biztosan elvállalja. – Még senkit se ismerünk. – Megyek, megkérem, amelyik a nagytakarítást csinálta. Papa negyedóra múlva visszajön, gondterhelt az arca.

– Késın szóltunk, senki se vállalta. Minden nyanyának van valami hasfájása. Ugye, elboldogulsz egyedül is, Kisdarázs? Megszoktad, igaz? Mit csinálsz, ha tőz van? – Kiszaladok a házból, és azt kiabálom: segítség, tőz van! – Ha gázszagot érzel? – Akkor elzárom a gázcsapot, kinyitok minden ablakot, és fıleg nem nyúlok a gyufához. – Helyes. És ha csırepedés van? – Elzárom a fıcsapot. – Ha rosszul érzed magad? – Várom, hogy hazagyere. – Tökéletes, elmehetünk a moziba. – Hogy mondhatsz ilyet, Claude! Az ember sohasem tudhatja, egy perc nyugtom se lenne. – Ugyan már, Darázs, mit gondolsz, mi van, amikor nem vagy itthon, és én éjszakás vagyok a gyárban? – Ha nem vagyok itt, az más, akkor nem tudom, mi történik. Gyere ki a konyhába, mondani akarok valamit, és nem kell, hogy a kicsi is hallja. Az ajtóra tapasztom a fülemet, hallgatózom. Valami rosszban sántikálnak. Este mama kicsípi magát, papa ragyog a boldogságtól. Anyám ágyba küld, betakargat, megcsókol, és jó éjszakát kíván. Papa ruhástul mellém fekszik, és elalszik. Ötször, hatszor átöltöztetem Durcás babámat, aztán felkelek, és kimegyek a konyhába megnézni, hány órát mutat a falióra. A végén még elkésik a papa! – Ébredj fel! Vár a mama. – Hagyj békét, Kisdarázs, nagyon beszívtam. Másik oldalára fordul. Felveszem a ruhámat, és éppen ki akarok menni a szobából, amikor anyám belép. – Csöndesen! Papa elaludt. – És te miért keltél fel? – Én is megyek a moziba. – Honnan tudod, hogy moziba készültünk? – Kihallgattam, hogy mit beszéltek a konyhában.

– Akkor siessünk! Most már muszáj elvinnünk, és nem akarom lekésni az utolsó elıadást. Felrázza apámat, szidja, amiért elaludt; papa felül a biciklire, és akkorákat ásít, hogy majdnem kiugrik az állkapcsa. Pont akkor érünk a terembe, amikor körbejár a perecárus. A gyerekek padokon ülnek az elsı sorokban, a felnıttek meg hátul, összecsukható székeken. A színpadon, a vászon elıtt egy áttetszı fátylat viselı nı rázza a hasát. Egy varázslónak öltözött bácsi segít neki befeküdni egy ládába. Kardját suhogtatva bejelenti, hogy most ketté fogja vágni. – Papa! Félek! Ki akarok menni. – Csönd legyen, gyerkıcök! Így semmit se lát az ember! Egy zenész lehangolódott zongorán kíséri a mutatványt. Mindenki tapsol, összeforr a táncosnı teste, kezdıdik a vetítés. A gyerekek harsányan nevetnek: Stant jól pofán találta egy habos torta. Nagy bravózásra, hurrázásra ébredek. A gyerekek lelkesek, a felnıttek vidámak. Hazafelé menet anyám rosszkedvően zsörtölıdik, és szidja apámat. A kölykök teszik tönkre a házasságot, az embernek soha sincs nyugta tılük, folyton baj van velük, lesheti apám, hogy ı még egyszer elmenjen vele valahová!

* – Ezt nem teheted velünk, Darázs! Alig egy hete, hogy beköltöztünk, és te máris el akarsz menni? – Elfogyott a fedıfestékem, és ebben a rohadt porfészekben semmit se tud venni az ember. Ha nem tetszik, költözz te is Párizsba! – Ne hülyéskedj! Kovács vagyok az erdıgazdaság üzemében. Mi a francot csináljak én abban az ırült városban? Hogy tartanálak el benneteket? – Ahogy mindenki más. Állami alkalmazott vagy, bárhol elhelyezkedhetnél. Nagy a választék.

– Hát nem érted? Persze hogy bárhol melózhatok. De én a kovácsmesterséghez értek. Kíváncsi vagyok, mit szólnál hozzá, ha arra kérnének, hogy menj el szobafestınek. Legyél még egy kis türelemmel, olyan kevesen vannak a szakmámban, hogy egy kézen meg lehet számolni. Tuti, hogy emelni fogják a fizetésemet. – Lárifári! Semmit se ér a szakmád. Csak a hivatalnak van becsülete. Ha nem próbálsz feljebb mászni a ranglétrán, egész életedben egy nagy senki maradsz. Járj esti tanfolyamra, próbáld meg legalább a mővezetıi vizsgát letenni, már az is valami. De én már nem bírom sokáig ezt a szürke életet. Huszonhat éves vagyok, és egy tehetetlen alak felesége, aki hitvány fizetéssel is beéri, és máris azt várja, hogy nyugdíjba mehessen. Én mővész vagyok, nekem lételemem a változatosság és a kaland. – A Trapillon család beszélte tele a fejed. Mielıtt megismerkedtél a fickóval, itthon festegettél, és Kis Lucnél árultad a képeidet. Még Provins-bıl is jöttek vevık! Hiányzott valami az életedbıl? Emlékezz csak vissza, milyen szépen megvoltunk a kislány születése elıtt. – Az már a múlt. Ma már más vagyok, híres festı akarok lenni. Trapillon meg van gyızıdve, hogy tehetséges vagyok, bolond leszek itt megrohadni. Ha nem jössz, nélküled költözöm Párizsba. – Azzal a drágalátos Trapillonnal! – Na és ha vele? İ legalább tanult ember. És egészen más egy értelmiségivel élni, mint egy magadfajta sült paraszttal. Bizonyítsd be, ha igazán szeretsz! Tanulj, mővelıdj, és aztán meglátjuk. – Ha megteszem, amire kérsz, velem maradsz? – Csak ha hajlandó vagy Párizsba költözni. Sajnálom, Claude, indul a buszom. Majd máskor folytatjuk ezt a beszélgetést. – Mikor jössz vissza? – Nem tudom. Gondold végig, amit mondtam! Rajzmappájával a hóna alatt anyám kifordul a kertkapun. Szokása szerint nem búcsúzott el tılem, nem csókolt meg. Papa csak áll a küszöbön, és olyan, mint a kutya, amikor a gazdája után bámul. Elıveszi a zsebkendıjét, és tüsszent. Odalépek hozzá, és a kezébe csúsztatom a kezem. Lehajtja a fejét. Vörös a szeme. Rám

mosolyog. Nagyon szomorú. Azt se bánnám, ha meghasadna az ég, csak vidulna fel a papa arca! – Szerencsétlen flótás vagyok. Elvesztettem anyádat. Az én hibám. Beiratkozom az esti tanfolyamra, de biztos vagyok benne, hogy ez csak ürügy. Már nem szeret, azt akarja, hogy lekössem minden idım, és hagyjak békét neki. Ha mővezetı leszek, azért fog haragudni, hogy mért nem vagyok köztársasági elnök. Gyere, öleld meg apádat, Kisdarázs! Olyan mélyet sóhajt, hogy hallani is fáj. – Tudod mit, papa? Menjünk el bicajjal Port-Montainbe, és fogjunk egy csomó halat vacsorára! – Gyerünk! Te legalább kevéssel is beéred, Kisdarázs.

* – Késı este jövök haza. Tanfolyamra megyek. Van egy nagy darab kenyér a konyhaszekrényben. Nyolc órára ágyban légy! – Hallgathatom a rádiót, papa? – Igen, de ne felejtsd el kikapcsolni! Máskülönben kiégnek benne a lámpák, és most éppen nincs annyi dohányom, hogy ki tudjam cseréltetni ıket. – Úgy szeretném látni a dobozban levı embereket! Milyenek, papa? – Akkorák, mint a Hüvelyk Matyi. – És mitıl van olyan erıs hangjuk? – Dehogy van nekik erıs hangjuk! Figyelj csak! Bekapcsolja a készüléket. A bácsi felszólít bennünket, hogy hajlítsuk be a térdünket tízszer egymás után, aztán pedig végezzünk karkörzést a hátizom erısítése végett, és el ne mulasszunk minden mozdulatnál be- és kilélegezni. – Mit mond, papa? – Hogy tornázzunk. Na ugye, hogy milyen hangosan beszél! Balra fordítja a gombot, semmit se hallok.

– És most, Kisdarázs? Visszafordítom a gombot, a hang újra felerısödik. Papa kikapcsolja a rádiót, okos kislány vagyok, egyszer majd megmagyarázza, de most sietnie kell. Megcsókol, és jó szórakozást kíván. Reggelente késıbb indul munkába, mint Everlyben. Gyalog megy, közel van a gyár. Ez jó, legalább meglátogathatom. Beviszem a fészerbıl a szerszámosládát. Felállok egy székre, és megragadom a komódon szunnyadó rádiót. Nem fogom elég erısen, kiesik a kezembıl. Nem baj, meggyógyítom. Vajon hova rakta anyám a ragtapaszt meg a higanykrómot? Pánikba esem. Biztos megsebesültek az emberek a dobozban. Menteni, ami menthetı, felhasítom a készülék vászonhasát. Csak egy nagy szürke tölcsérféle van benne. Felfordítom a dobozt, és nekilátok kicsavarozni a hátlapot. Huzalok és lámpák. Csalódottan megpróbálok rendet csinálni, de nem sikerül visszaillesztenem a csavarokat. Na mindegy, bekapcsolom így, ahogy van, hátha mőködik. – Viviane! Viviane! – Megyek! Szomszédasszonyunk, Huncutka néni – papa csak így emlegeti – nagyon izgatott. A postáról hazafelé jövet találkozott az anyukámmal. Egy úr van vele. Sorsára hagyom a rádiót és láthatatlan sebesültjeit, anyám elé szaladok. Ott jönnek! A futástól kifulladva a mama nyakába ugrom. Kibontakozik az ölelésbıl, és bemutatja François Trapillon urat Provins-bıl, ı a „mővészi tanácsadó”-ja. Köszönjem meg neki, hogy eljött, és legyek kedves hozzá, a vendégünk. Alacsony termető, görbe lábú, olyan a haja, mintha ki volna bodorítva: egy csöppet se tetszik nekem. A Bugyorra hasonlít, a Voulzie-ban lakó varangyos békámra. Csak a Bugyornak nincs annyi szemölcse, amennyi a Trapillon úr arcán van. – Papa késın jön haza. – Miért? – Tanfolyamra megy. – Végre, hogy benı a feje lágya! Most már persze késı, elmegyek Ormes-ból.

– Mikor? – Hamarosan. És te velem jössz. Nem tőrhetem, hogy itt poshadj, és hogy ugyanolyan tahó váljon belıled, amilyen az apád meg a többi paraszt ebben a porfészekben. – De én jól érzem magam Ormes-ban. – Na igen, jól érzed magad, mint disznó az ólban. – A pocsolyában, drágám, a pocsolyában. És ami a császáré, az a császáré. Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Szokj le az ilyen elcsépelt frázisokról, drágám, fıleg ha nem tudod pontosan ıket! Trapillon most nyitotta ki elıször a száját. Mama rámosolyog, és bocsánatot kér tıle. Undorodom ettıl a pasastól, büdös. Átkerülök anyám jobb oldalára. Láthatólag el van ragadtatva Trapillontól, áhítatosan lesi minden szavát. Az meg mellét kidüllesztve vonul, hadonászik, és közben fröcsög a nyála. Egész úton szónokol. Csak akkor hagyja abba, amikor anyám megkérdezi tıle, nem kér-e egy csésze kávét. Anyám kisiet a konyhába. – Mi történt a rádióval? – Meg akartam nézni, milyenek az emberek, akik benne laknak. – Hát te hülye vagy! Nézd, mit csináltál apai nagyanyád ajándékával! Tudod, micsoda értéket tettél tönkre? Apád sose fog annyit keresni, hogy újat vegyen nekem. – Nyugalom, Maddalena! Éntılem szebbet fogsz kapni. – Maddalena? Új neved van? – Még szép! A Guenaud az olyan közönséges. Nem mővésznek való név. – A papát Claude Maddalenának, engem meg Viviane Maddalenának fognak hívni? – Nem. Itt csak én vagyok mővész. Ti megtartjátok a családneveteket. És most légy olyan kedves, és hagyj magamra a vendégünkkel! Szép idı van, csinálj magadnak egy szendvicset, és csak este gyere haza. Ebédemmel a zsebemben sietek a Voulzie-hoz. A halaknak is fogok adni a vajas kenyérbıl és a sonkából. És megmondom a Bugyornak, hogy találkoztam a provins-i unokatestvérével.

* – Mama! Már sötét van! Bemehetek? Papa nyit ajtót, nagyon sápadt. – Az anyád egy büdös kurva. Felemel, erısen magához ölel. Remeg az egész teste. – Fázol? – Igen, fázom, Kisdarázs. Fázik a szívem, az egész bensım, futkároz a hideg a hátamon. Az anyád átvert minket, és én még voltam olyan marha, hogy illúzióim voltak. – Mi az, hogy illúzió? – Az olyan, mint a remény. Gyere, feküdj le. – Még nem is ettem! Nincs semmi kajánk, de vettem neked cukorkát. Reggel majd pótoljuk egy nagy bögre kakaóval. Puszit adok neki, és megkérdezem, hol van mama és a Bugyor. – Kicsoda? – Trapillon bácsi. – Visszament Provins-be. Anyád pedig alszik, nem szabad zavarni. – Képzeld el, papa, van két új barátnım, a Josette és a Micheline. Kisebbek, mint az everlyi barátnıim. Josette ott lakik szemben, nagyon aranyos, de olyan a haja, mint a kóc. Megígértem neki, hogy majd szép frizurát csinálok neki. – Remek ötlet. De az ollóval csínján bánj! – Ne félj! Láttam, hogy csinálja a borbély, amikor hajat vág neked. – Hát jó, ott a hajnyíró a szekrényben, a zoknik alatt. A barátnıidrıl jut eszembe, a jövı héten eljön hozzád az everlyi szerelmed. – Melyik? – Alain. – Hurrá! Sokáig marad? – Az a nagymutterjától függ.

– Papa, ki ez a Trapillon bácsi? – Egy szemétláda, aki el akarja rabolni tıled az anyádat. – Olyan csúnya! – Ha csak az volna a baj. De a tetejébe egy rohadt burzsuj. – Burzsuj? – A burzsujok, azok szemét jampecek, akik kizsákmányolnak bennünket, prolikat, és elcsábítják a feleségünket. Ha fiatal és szép az asszony, akkor elcsavarják a fejét a nagy dohányukkal. Tudod, Kisdarázs, a burzsujok nem is tudják, milyen az igazi szerelem. Nem is tudhatják, mert az ilyenek a brifkójukban hordják a szívüket. – Álmos vagyok, papa. Meséld el a Pulykatojást! – Ma este nem mesélek, kislányom, fáradt vagyok. Nem bírom ezt a strapát. Esti tanfolyam, éjszakázás a gyárban, ebbe még én is kikészülök, pedig igazán nem vagyok nyamvadt ürge. Bekísér a szobámba, segít felvenni a hálóinget, betakargat, megcsókolja a homlokom, és odabújik hozzám. Szuszogni kezd, nyitva van a szája, már horkol. Hozzásimulok, az arca legalább annyira szúr, mint a Fakír nevő sünöm háta. Lehunyom a szememet. Mesélek magamnak… Egy erdıszegéllyel körülvett nagy búzatábla közepén állok. A farkas egy fa mögött rejtızködik, engem vár. Én vagyok Piroska. Papa lepényt sütött a nagymamámnak. A farkas kilép a búvóhelyérıl, odajön hozzám, és pitizik. Hegyezi a fülét; azt javaslom neki, hogy egye meg a nagyanyámat. Igazán jó vagyok hozzá: a nagymama nagyon kövér. Cserébe a farkas ott hagyja nekem a lepényt, és elmegy. Felkacagok. Volt nagymamám, nincs nagymamám, felfalta a farkas… Éles fény hasít a szemembe. Anyám áll az ágyam elıtt, fél szemén lila monokli, arcán ragtapasz. A látványtól görcsösen nevetni kezdek, anyám felpofoz. Mi olyan nevetséges? Az apád majdnem agyonvert, és neked van pofád kiröhögni! – Azt hittem, alszol. – Az a vadállat apád adta be ezt a mesét, mi? Tudod, mire vetemedett? Volt mersze kidobni a vendégünket, és aztán nekem

rontott, mint egy ırült. Arra se adott idıt, hogy kimagyarázzam magam. De ne félj, kicsim, kiszabadítalak ennek a hatökörnek a karmai közül. Mellettem biztonságban leszel. Már nem kell sokat várni, Párizsba viszlek. – De én a papával akarok maradni. Szeretem a papát. – Ne bízz a férfiakban! Még az apádban se! Egyébként enyhén szólva gyanús, ahogy téged szeret. Amíg nem találok jobb megoldást, az anyámnál fogsz lakni, Provins-ben. – Nem! Én a papával akarok maradni. – Nem érdekel, hogy mit akarsz. Szót fogadsz nekem, punktum! Majd én elintézem ezt az ügyet, már holnap nekilátok. És most Párizsba utazom.

* Jókedvem van: papa jó kis hagymalevest csinál vacsorára. Mindig kuktáskodok neki, ha fız. Csuda mókás a nagy papírcsákóval a fején és a szénnel rajzolt bajuszával. Egy darab spárgával lyukas konyharuhát köt a derekára, hogy be ne piszkolódjon a nadrágja. Királyi ínyesmesterként, széles taglejtéssel irányítja a parádét, sose hallott mesés ételeket sorol, majd rázendít az Élvezd az életet-re vagy az Aranyló búzatáblá-ra. – Terítsd meg az asztalt, Kisdarázs! – Pisilni kell. – Hogy te milyen lusta vagy! Leesne az aranygyőrő az ujjadról, ha segítenél! Egyszer odapisiltem a konyha közepére. Nagyot nevetett, és még csak meg se szidott. Ma este szomorúnak látszik. A csákóját se tette fel. – Ócska egy ribanc az anyád, Kisdarázs. – Az mi? – Egyszer majd megmagyarázom. Még kicsi vagy. – Én mindig kicsi vagyok. Mikor leszek nagy végre? – Huszonegy éves korodban.

– Az sokára lesz? Bizony sokára. Nem baj, kivárom. – Egy hete nincs itt az anyád. Nemsokára megjön Párizsból, és akkor jól megtréfáljuk. Kajálás után azt mondjuk neki, hogy mérget tettünk a levesébe. – Inkább dugjuk el a tányérját. Az még viccesebb lenne, és a lábasból kellene enni neki. – Psszt! Nézd, ki van itt! – Mama! Megvetı arcáról lesír, hogy nem nagyon örül a viszontlátásnak. – Megpuszilhatlak? – Inkább eredj, mosd meg a mocskos kezedet! – Már reggel kezet mostam! Ugye, papa? – Igen, Kisdarázs. Asztalhoz! Kész a vacsora. Nyafogok, hogy kényelmetlenül ülök. Valami szúrja a fenekemet. Leejtem a kenyeret, zörgetem a pléhtányéromat. Legszívesebben kiborítanám a levest. Anyám megelégeli a dolgot, rám förmed. Maradjak veszteg, mert különben... Nem is bánom, ha megeszi azt a levest. Papa megkérdi tıle, hogy jó volt-e a levesben az a csipetnyi patkányölı. Anyámnak eltorzul az arca, kérdıen rám néz. Megpróbálok mosolyogni; ijesztıen sápadt. – Papa, mondd meg neki, hogy csak vicc volt! – Nem, Kisdarázs, most az egyszer nem vicc. Végre feldobja a talpát ez a te rohadék anyád. Megérdemli ez a repedtsarkú, ez a riherongy! Anyám villámgyorsan felkapja a kenyérvágókést, megbotlik a szék lábában, ordít, hogy addig nem döglik meg, amíg ki nem ereszti a belét ennek a disznónak, kocsmatölteléknek, szarházi koldusnak, aki tönkretette az ifjúságát. Gyilkos, méregkeverı! De most végez vele. Ráveti magát apámra, de ı ügyesen kitér az éles penge elıl. İrjöngve megragadja anyámat a hajánál fogva, az arcába sújt, aztán a falnak penderíti. Rémületemben üvöltök. Apám megmerevedik. Anyám, kihasználva az alkalmat, odarántja kettıjük közé az asztalt, leakasztja a piszkavasat, és eloltja a lámpát. A rettegéstıl eszméletemet vesztem.

Magamhoz térek. Sötét van, félek, hogy megvakultam, sikítok. Felgyullad a lámpa, apám felemel, nyugtatgat. Szólni akarok, de nem jön ki hang a számon, csak nyögök. Papa ágyba visz, zokogva hozzábújok. Anyám békésen alszik. – Marháskodás volt, kisdarázs, felejtsd el! Holnap kapsz egy szép ajándékot, egy aranyos kiskutyát. Fekete folt van az egyik szeménél. Úgy hívják, hogy Filkó. Már a múlt héten nekem ígérték, de még nem mondtam igent. Megkapod, ha akarod. Majd csinálok neki egy szép kutyaólat.

* Csöng az ébresztıóra, apám elzárja, és halkan fölkel. – P… p… papa! F... f… fáj! M… m... melegem van! – Hiszen te dadogsz! Mi bajod van? Már az este se tudtál kinyögni egy mondatot. Homlokomra teszi a kezét. – A hétszentségit! Tudtam! Lázas vagy, csak úgy tüzel a homlokod. Megyek a dokiért. Nem számít a meló. Felrázza anyámat. – Kelj fel, Darázs. Most nem durmolhatsz, beteg a kislány. Anyám nyújtózik egy nagyot, ásít. – Mi baja már megint? – Ne tetvészkedj már, az istenit! Anyámnak nem akaródzik felkelni, újra elalszik. Papa köp egyet, gyorsan felöltözik, és megígéri, hogy hamar visszajön. Feküdjek nyugodtan. Nem tudom, mennyi ideig bóbiskoltam, de már itt is van papa és Roubin doktor úr. Ismerjük egymást, és ı nem szeret, mert egyszer azt mondtam neki, hogy az orra pirosabb, mint a hátsó lámpa a papa biciklijén. Ezen úgy megsértıdött, hogy még a kalapját is nálunk felejtette.

Fülébe dugja a sztetoszkópot, és megkér, hogy köhögjek, lélegezzek, nyújtsam ki a nyelvem, mondjam meg, mit érzek. Megpróbálom elmondani neki, hogy fáj, de nem tudom, hol, és hogy félelem van a mellemben. – Rejtélyes dolog, Guenaud úr. Látszólag semmi baja. Nézzük csak! Gondolkozzon, történt-e valami tegnap! Nem esett el? Nem rémült meg valamitıl? Nos? Apám nem tud mit válaszolni. Közben anyám halkan kibújik az ágyból, megfésülködik, és kikészíti az arcát. – Értse már meg, Guenaud úr! Ha nem találjuk meg az okot, amitıl ilyen állapotba került, képtelen vagyok meggyógyítani. Még azt se ígérhetem, hogy valaha is visszanyeri a beszélıképességét. – Kislányom! Drágaságom! Hát ez borzasztó! Anyám elalél, elvágódik a kıpadlón. – Rá se rántson, doktor úr, csak megjátssza magát. Mindig ezt csinálja. Egyszer ráesett egy jókora kı a kislányra, és elrepedt neki a medencecsontja, ez meg ahelyett, hogy a segítségére sietett volna, megrendezte az ájulási nagyjelenetet. Elıbb ıt kellett fellocsolni. Roubin doktor felír valami aszpirinos receptet, és búcsúzóul néhány bátorító szót mond apámnak. – Meg akartam ajándékozni a lányomat egy kiskutyával. Mit szól hozzá, doktor úr: most is odaadhatom neki? – Miért ne, ha öröme telik benne! Az orvos távozása után papa odajön az ágyamhoz. – Dolgozni kell mennem délután, de azért nem leszel egyedül. Jól bebugyolállak, és elmegyünk a flokiért. Rám teríti a bekecsét, és felhúzza a lábamra a zoknit. Kintrıl még visszamegyünk a szobába egy takaróért. Anyám végre feltápászkodik, dühösen ránk támad. – Ez már aztán tényleg a pofátlanság teteje! Én itt feküdtem ájultan, és ti rám se hederítettetek. Úgyis baj van a szívemmel, és akkor még ezek az izgalmak! Érdekel is titeket! Csak magatokra gondoltok. És ráadásul úgy viselkedtek, mintha én a világon se volnék. Ha nem tértem volna magamhoz, itt hagytatok volna a földön, segítség nélkül!

– Hé, Darázs, azt hittem, eszméletlen vagy. – Vegye tudomásul az uraság, hogy én még aléltan is mindent hallok. – Azt hiszed, nem tudom? Csakhogy van egy szépséghiba a mősorodban. Be kéne gyakorolnod, hogy ne remegjen a szemhéjad. Amióta kifigyeltem, nem pazarolom rád az ecetet. Anyám magánkívül felkapja az ébresztıórát, és a papa fejéhez vágja. – Rohadt vipera! Azt hiszed, tele vagyok dohánnyal? Lassan meggazdagodik rajtam az órás, már vagy ötödször töröd össze a vekkeremet. Persze te tojsz rá, neked nem kell beérned a gyárba. – Te szerencsétlen agyalágyult bugris! Ha meghalok… – Ha meghalsz, és el leszel temetve jó mélyen a föld alá, még akkor se foglak komolyan venni… Életedben elıször takarítsd ki a lányod szobáját! Néhány napig pihennie kell. Odakint bántja a szemem a fényesség. Papa eltakarja tenyerével a szemem, és beszél hozzám. Megpróbálok válaszolni, ı fejez be minden mondatot. Nagyon fárasztó, elhallgatok. Hallgatom a szívdobogását; a lépései visszhangzanak a mellkasában és a fejemben. – Gondoltam, jobb, ha gyalog megyünk, Kisdarázs, biciklin még megfázhattál volna. Nem megyünk messzire, csak ide, a Vaignaudtanyára. Rendes emberek. Mostantól fogva náluk fogom venni a tojást. Tudod-e, hogy kezdesz nehéz lenni? Úgy látszik, túl sokat kajálsz, kénytelen leszek csökkenteni az adagot. Egyre erısödı kutyaugatást hallok. M... megérkeztünk, p...papa? Igen. Nézd, ott hancúroznak a flokik. köztük a tiéd. Az a legszebb, legokosabb, legmókásabb. Na, találd ki, melyik a Filkó? Ott van ni! Ott áll a mamája mellett. Kicsi, az egyik szeme tiszta fekete. Az egyik fülét hegyezi, a másikat meg lesunyja. Hajlékony, tömött farka ide-oda jár. Nyelvét oldalt kilógatva néz bennünket. Apám letesz a főbe. A kutyakölyök rám ugrik, és megnyalja a képem. – Ugye, megmondtam, hogy van neki gógyija. Rögtön megérezte, hogy ma reggel nem mosakodtál.

A kutyamama leül a fenekére, papa megsimogatja. Azt mondja neki, hogy derék kutya, de azért nem szép tıle, hogy úgy megverte a kölykét, hogy monokli lett a szemén. Vaignaud anyó lassú léptekkel odajön hozzánk; a sok hajolgatás miatt a csípıjén tartja a kezét. – Hát csak rászánta magát, Guenaud úr? Elviszi a Filkót? – El bizony! A lányom nagyon akarja, nem tagadhatom meg tıle. – Jöjjön be egy pohárkára! – Köszönöm, de nem jól van a gyerek, muszáj gyorsan hazavinnem. Papa a karjába kap a Filkóval együtt, a szuka ugatva jön utánunk. A parasztasszony mérgesen rászól. A Diana megtorpan. Nézi, ahogy elvisszük a kisfiát. Megesik rajta a szívem. – M...m... majd j...j...jövünk l...látogatóba. Papa hátrafordul. – Ne keseregj, Diana, jó dolga lesz a porontyodnak. És ıt legalább nem nyiffantja ki Vaignaud anyó.

* – Kikészülök tıled! Nem bírom tovább! Az én türelmemnek is van határa! Már egy hónapja hallgatom a dadogásod. Majd akkor szólok hozzád, ha abbahagyod a komédiázást. Elmegyek. – D...d...de mama! Hiszen s...s...sose vagy itthon! – A munkám miatt be kell járnom Provins-be, fontos emberekkel találkozom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elhanyagoljam a pályafutásomat. Ebéd után Párizsba utazom, elfogyott a terpentinszesz, és itt csak ócskát lehet kapni. Egy szó mint száz, mondd meg az apádnak, hogy egy-két hétig távol leszek. Szabadságra és kikapcsolódásra van szükségem az alkotáshoz. Odaveszem a Filkót az ágyamba. Mama elment, végre együtt alhatunk. Bemászik a takaró alá.

– Hé, m...m...mit csinálsz? N...n...ne csiklandozz! Harapdálja a lábujjaimat. Bedugom a lábam a párna alá. Hegyes fogai közé kapja a párnát, megrázza, kihasítja. Most aztán hova tegyem a lábam? Megint nekiugrik a párnának; pehely szálldos mindenfelé. A Filkó a lábujjamról is megfeledkezve vadul csahol a tollesıben. Már csupa toll a füle, a farka, sıt még az orrán is van egy, nagy nyelvcsapásokkal próbálja eltávolítani. Olyan a szoba, mint egy tyúkól. Hallom, hogy valaki fütyörészik odakint, jön a papa, most jól le fog gorombítani. – Hő, micsoda csatatér! Miért bújtál a szekrénybe, hékás? Ha lázad van, küldd el a Filkót a dokiért! Megkopasztottátok Mona Lisát, vagy mi a fene? – Nem. Ez a t...te p...párnád. – Hijnye, a ménkő csapjon belé! Most min fogok aludni? Valóságos istencsapása ez a floki. Már az összes zoknimon kitágította a lyukat, eltüntette az egyik cipım, leszaggatta a függönyöket, és ha így megy tovább, még két hét, és lyukat kapar a falba. Most már aztán gyorsan gyógyulj meg, mert neki mozgásra van szüksége, te meg olyan sápadt vagy, mint a fal. Mikor hagyod abba a dadogást? – H…h…h...holnap! – Akkor legalább nem kell biztosítást kötnöm az ágynemőre. Az még hagyján, hogy te nem dumálsz, az a baj, hogy a haverod nagyon is használja a pofáját… Nesze, hoztam neked valamit. Építıkocka! – Okosan tennéd, ha nem adnád oda neki. Képes lenne pillanatok alatt fogpiszkálót csinálni belıle. Késı! A Filkó már meg is kaparintott egy kockát. Papa utánaszalad, elkapja a farkánál fogva, egy fehér szırpamacs marad a markában. A kutyám már kint van a kertben, nagyban kaparja a földet. – N...n.. .ne izgulj, p...papa! T...t...tudom, hogy hova ásta el a k… k… kockát. – Fasírtot csinálok a Filkóból, de amilyen eleven, még a tányérból is képes lesz kiugrani. Hát anyád? Hol van? – P…p…p…pá…

– Jól van, értem, Párizsba ment. Hála istennek, hogy megszabadultunk tıle, legalább rendezhetünk egy jó kis murit. Meghívlak téged és a Filkót Valentinhez inni egyet. Te magad mondtad, hogy nemsokára meggyógyulsz. Neked is jót fog tenni egy kis lélekerısítı. A Filkó már az ajtó elıtt csahol, megértette, mirıl van szó. Útközben meglát egy macskát, utánarohan. – Micsoda floki! Szólni fogok Valentinnének, hogy dugja el a kolbászt. Különben akkora cechem lesz a hónap végére, hogy az nem igaz. – Papa! Elmehetek a F...f...filkóval ameddig t… t… te itt iszol? – El, de ne menjetek messzire, még gyengécske vagy. Elsétálok a Voulzie-hoz, és leülök egy nyárfa tövébe. Elmesélem a Filkónak, hogy is volt avval a mérgezett levessel. Türelmesen hallgat, megnyalogat. Néha elszalad egy kavicsért, bedobom neki a vízbe. Mintha könnyebben jönnének a szavak. Egy egész mondatot sikerül kimondanom dadogás nélkül. Sírva fakadok. Beszélek, Filkó! Papa! Beszélek! Úgy rohanok visszafelé a mezın, mint aki eszét vesztette, kifulladva érek Valentinhez. – Papa! papa! Meggyógyultam! – Már elment az apád. Egész odavolt, két óra hosszat keresett. – Két óra hosszat? Lesunyt fejjel lépek be a házba. Füstölthering-szag terjeng. – Papa! – Csakhogy hazataláltál! Hol a fenébe mászkáltál? – Kimentem a folyópartra a Filkóval. – Mondd még egyszer! – Mért? Süket vagy? – Dehogy vagyok süket! Épp azért kérem, hogy mondd még egyszer. Végre nem összevissza zagyváltál. Megırülök, Kisdarázs, te rendesen beszélsz? – Igen, papa. – Mi történt? Hogy csináltad?

– Egyedül. A Voulzie partján. A Filkóval. – Seggfej az a doki! Soha többé nem megyek hozzá. Ha legközelebb lerobbansz, kutyástul bedoblak a Voulzie-ba, és gyógyultan fogsz kimászni a vízbıl.

* – Ne mocorogj, Josette! – Húzod a hajam! – Ha azt akarod, hogy szép egyenesre vágjam, akkor maradj nyugton. Na tessék! Megszaladt az olló. Most majdnem olyan kopasz a fejed búbja, mint a Töketlen apónak. De igenis, hogy miattad van. Ne sírj, hozzáigazítom a többi fürtödet. Még egy kicsit innét, és kész is. Alain, lenézve az ilyen „lánydolgokat”, elment játszani a fiúkkal. Most ott terem a pajtában, alkalmi fodrászszalonunkban. – Hú, de ronda vagy, Josette, ezekkel a foltokkal a fejeden! – Ezek nem foltok, ez a választék középen! – Srácok! Gyertek ide, nézzétek meg a választékot a Josette közepén! A fiúk röhögnek, és ujjal mutogatnak rá. Josette meg akarja nézni magát egy tükörben. Alain elrohan egy tükörért. Josette megnézi magát, és összeomlik. – Ha rám hallgatsz, öregem, valahogy elrejted ezt a borzalmat! Körülnézek a fészerben, és egy üres krumpliszsákkal térek vissza. Ráhúzzuk Josette fejére, és egy darab spárgával bekötjük a nyaka körül. Josette kapálózik. Alain segítségével bezárom a budiba. Barátnınk segítségért kiabál az anyjának, otthagyjuk, és bemenekülünk Montoillat apó pajtájába. – Mit vagy berezelve? Azelıtt is elég ronda volt, és különben is, majd kinı a haja. – Jó, jó, de tudod, mit fogok én kapni ezért! – Csak nem vagy oda egy kis verés miatt! Kaptál már máskor is, nem?

Alain megsimogat, megpuszil, nyugtatgat, és megígéri, hogy ha megmutatom neki a pisilımet, azt fogja mondani, hogy ı követte el a disznóságot. – Minek akarod látni? – Azt mondják, hogy a lányoknak nem ugyanolyan. Lehúzza a nadrágját; olyan, mint egy kis vízcsap, csak gumiból. – Az enyém tényleg másmilyen. – Muti! Leveszem a bugyimat. Alain azt kéri, hogy üljek le, és tegyem szét a lábam. Jópofa játék. Közben megfeledkezem Josette-rıl és a birkanyírásról. Alain kíváncsian közelebb hajol, papa ebben a pillanatban lép be a pajtába. – Viviane! Mi a fenét csinálsz? – Megmutatom Alainnek a pisilımet. – Ez már aztán tényleg több a soknál! Úgy megnyírod a barátnıdet, hogy az anyja se ismer rá, aztán bekötöd a fejét egy büdös krumpliszsákkal, bezárod a klotyóba, és ráadásul minden jöttmentnek mutogatod a micsodádat! – De hiszen csak hárman vagyunk, papa! – Az tökmindegy! Aki elsı szóra szétteszi a lábát, abból elıbbutóbb mindenki macája lesz. Ennél kevesebbért is kopaszra nyírták a szajhákat a háború után. – Ha tudnád, micsoda baj van, akkor nem szidnál meg. Nekem hiányzik egy darab belıle! – Dehogy hiányzik, te majomparádé! – Hány éves korban nı ki az embernek? – Az agyamra mész! Sose nı ki. A csajoknak ilyen, és kész. – De miért? – Majd az esküvıd napján megmagyarázom. Még akkor is korán lesz. – Én nem fogok férjhez menni. – Miért? – Nem akarok zoknit stoppolni. – Hát akkor majd olyanhoz mész, akinek nincsen lába. És ezt meg ne lássam még egyszer! Te meg egy jó nagy seggberúgást

érdemelnél, Alain. Nagyobb vagy, mint ı, és tudod, hogy mit csinálsz. Most pedig gyertek velem! Köp egyet. Hazaérünk; a szomszédasszonyok már összegyőltek a konyhánkban. „Haditanácsot” tartanak, hogy kisüssék, mi legyen a büntetésem. Josette az asztalon ül, és szipog. – Állati, mit mőveltél, Kisdarázs! Nézd meg, hogy néz ki a barátnıd! Mintha molyok támadták volna meg a fejét. Apa hangjára odafordulnak a hölgyek. – Itt van a beste! Kapjátok el, nyírjuk meg ıt is! A hárpiák nekem rontanak. Anyám egy seprővel hadonászik, inamszakadtából nyargalok a kapuhoz; irány a Voulzie! Így hiába eresztik utánam az ebeiket, nyomomat fogják veszteni a folyónál. Az úton szembejön velem egy parasztember, a jószágot tereli hazafelé. A sipítozó boszorkák fékevesztett üldözı serege láttára megfenyeget a botjával, és szitkok özönét zúdítja rám. Papa megelızi ıket a biciklijén, és elállja az utat. – Ha valaki egy ujjal is hozzáér a lányomhoz, isten bizony belenyomom a pumpát a seggébe, és úgy felpumpálom, hogy kidurran! Josette anyja kártérítést követel. Papa odaígéri neki a Mona Lisa csibéit. Ezzel be is éri: a kabalatyúk szerencsét hoz.

* – Kisdarázs! Gyere gyorsan, összecsinálod magad a röhögéstıl! – Nem mehetek, éppen meglepetést csinálunk neked a barátnıimmel. – Szedd a lábad, ha mondom! Nem szívesen, de engedelmeskedem. Papa a nyakába kap, és felajzva rohan velem az udvarba. – Ki kötött lábast a cicáim farkára? – Ki kötött volna? Hát én! Jó vicc, mi? A Mirci és a Micó ırjöngenek. Mircinek fogytán az ereje. Fehér hab van a szája szögletében. Micó veszetten forgolódik. A farkára

kötött lábas nekiütıdik a locsolókannának, Micó iszonyú nagyot ugrik, a szeme majd' kiugrik üregébıl. Felborzolja a szırét, kimereszti a karmait, és elkeseredetten miákol. – Jaj, segíts nekik, papa! – Nyugi! Semmi bajuk. – Miért sír a Micó? – Ne bomolj, Kisdarázs, az állat, az nem tud sírni. – De igenis hogy sír! Nem hallod? Dühömben lekapom a sapkáját, és behajítom a zöldségek közé. – Azt hittem, szereted a mókát. – Az ilyet nem szeretem. Mentsd meg a cicáimat! Zavartan letesz a földre, és leoldozza a lábasokat a macskák farkáról. – Most az egyszer rosszul sült el a tréfám, Kisdarázs. Azt hittem, jót fogsz mulatni rajta. – Nem engedem bántani az állatokat. – Jól van, na, soha többé nem csinálom. És mi a meglepetés? – Szeretnéd látni? – De még mennyire! Csak úgy furdal a kíváncsiság. – Írtam egy mesét. Direkt neked írtam, – Írtál? Miket beszélsz? Hiszen csak most tanítottalak meg az ábécére! – De én fejben írtam. Gyere! Papa leül egy padra a Josette-ék pajtájában. Én mesélem a történetet, a barátaim meg eljátsszák. „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy aranyhajú kislány. – Szegény Josette! Hajlandó volt elvállalni a kislány szerepét! – Egyszer egy nagyon szegény és csúnya tündér levágta neki a haját, és odavetette a nyulainak. De akkor megjelent egy másik tündér, a jó tündér, és hagymából meg paradicsomból meg retekbıl készített varázsitallal bedörzsölte a kislány fejét. És a kislány azon nyomban érezte, hogy újra kinınek a fürtjei. A gonosz tündér megint megpróbálta ellopni a haját. De amint a kislány fürtjeihez ért, csak egy csomó hagymával meg paradicsommal meg retekkel lett tele a

marka. Dühösen eltőnt, és a kislány örökre megtartotta szép aranyhaját.” – Gratulálok, Kisdarázs! Csak így tovább, és a következı elıadásra már beléptidíjat szedek.

* – Gyere gyorsan, kislányom, rosszul van az édesanyád. – Már megint? Vihetem a Filkót? – Nem! – Miért? – Csak! Tegnap a szíve fájt, tegnapelıtt a gyomra. Rosszkedvően lépek be a szobába. Az összesereglett szomszédok gyászos képpel sustorognak. – Nagy szerencséje volt neki! Meg is halhatott volna. Micsoda kár lenne egy ilyen fiatal teremtésért! – Nem kell eltúlozni a dolgot, öreganyám. A földszintrıl nem esik nagyot az ember. Nézze meg, egy pici karcolás van a csuklóján, ebbe még senki se halt bele. – Nem úgy van az! Ha valaki egyszer rászánta magát, hogy kiugrik az ablakon, akkor már nagy baj van. Anyám arcán kövér izzadságcseppek peregnek. Hosszú fekete haja a bıréhez tapad, a lába rángatódzik a takaró alatt. Odalépek hozzá. – Mama! Én vagyok itt, nyisd ki a szemed. Felnyög. – Ki ez a kölök? Hallgattassák el, nem bírom, nyugalomra van szükségem. Beteg vagyok, nagyon beteg. – De mama! – Mama? Azt hiszi rólam, hogy az anyja vagyok. Zavarják el innen, de gyorsan!

– Mama! Nem akarok kimenni. Itt akarok maradni! Néni kérem, ı a mama! Az én mamám! A szomszédasszony kitaszigál a szobából, és kulcsra zárja mögöttem az ajtót. A gyümölcsös végébe menekülök a Filkóval, Mircivel és Micóval. Könnyeim a bundájukra hullanak. A kiskutyám nyöszörög, érzi, hogy bánata van a gazdájának.

* – Kisdarázs! – Papa! A mama látni se akar többet. – A terhére vagy. Akárcsak én. Tılem ugyan szedheti a sátorfáját, nyitva a kapu. De most az egyszer túllıtt a célon. Ne félj, nem leszel a pofozóbabája. A rohadt szemét kurvája! Ígérem, egyszer még kamatostul megfizet! Kockás zsebkendıjével letörli a könnyeimet. – Fújj egy nagyot! Nagyobbat, a hétszentségit! Nézz jól a szemembe! És hol a mosoly? Ne vágj már ilyen fancsali képet, mert kupán csaplak. Na pattanj, kirándulunk egyet. – A Filkó is jöhet? Tılem jöhet az egész állatsereglet. Feltesszük a két szatyrot a csomagtartóra, belegyömöszölheted a haverjaidat. Ha nem marad hely a csülködnek, hát tedd a zsebembe. Indulás, irány a természet! – És a mama! – Dögöljön meg ott, ahol van. Nem bánnám, ha meggebedne. De hát nincs nekünk olyan szerencsénk, pedig micsoda gyöngyéletünk lenne, ha csak mi ketten lennénk! Fıznél, takarítanál, bevásárolnál, stoppolnál, én meg mereszteném a seggem, és ledorongolnám a kuktát, ha túl sokat vacakolna a zupával. – Édes papa! Úgy szeretlek! – Hát még én! Odavagyok érted. Tudod mit? Este bejössz velem a gyárba éjszakázni.

Egyik szatyorban a kutya, a másikban a macskák, indulhat a kocsi. Papa énekelni kezdi A felszarvazottak indulójá-t, a biciklicsengın kíséri magát. Nem ismerem jól a szöveget, dúdolok, az állatok is bekapcsolódnak. Papa minden erejét beleadva tekeri a pedált. Kint járunk a földeken, a szénaillat lassan elnyomja az ecet szagát az orromban. Valahányszor elájul az anyám, bőzlik a ruhája az ecettıl. Átölelem a papa derekát. Elfogja elılem a szelet. Jól érzem magam, nagyon jól… – Kisdarázs! Ébredj fel, a mindenségit! Felriadok. A lucernában fekszem. Alig ismerek rá papára, százszorszépfüzér díszíti a fülét. Megkérdi, hogy sokáig akarok-e még aludni, mert nem tudja, hogy tisztában vagyok-e vele, de már három órája húzom a lóbırt. Ha folyton elalszom a biciklin, egyszer még a hajlemban kötünk ki. Nagyot nevetek: az állatok is ki vannak cicomázva. Papa nyakláncot csinált nekik búzavirágból és pipacsból. És még a bicikli kormánya meg a küllık is fel vannak virágozva. Elég a durmolásból. Épp csak arra van idınk, hogy lepakoljuk otthon a porontyaidat, és vegyük a tarisznyát. Rajta, szállj fel… Te Kisdarázs… – Na? – Hogy én micsoda marha vagyok! Olyan boldogok vagyunk így kettesben! Ma délután nagy elhatározásra jutottam. Végleg szakítok anyáddal. – Mit csinálsz? – Kihajítom. Menjen, ahová akar, csak hagyjon nekünk békét. Énekelni kezdi, hogy Ne játssz velem! Ezt én is tudom, vele énekelek. – Várj egy percet, Kisdarázs, bent felejtettem az elemlámpát. Derős képpel jön vissza. – Megnéztem, mi van anyáddal, alszik, mint a bunda. Ne izgulj miatta, most boldog, mert sikeres volt a magánszáma. És még közönsége is volt! Na, add a mancsod, megyünk melózni.

* – Nem is tudtam, hogy ilyen szép a gyárad, papa. Szép kertje van. És ez a fa is nagyon szép. Milyen fa? – Cseresznyefa. ' – Nagyobb, mint a mienk. Jólesik ugrándozni a szép utakat borító fehér kavicson. Papa szakít nekem egy virágot a mértani szabályossággal beültetett ágyasból. Ezt nem szabad, de sebaj. Elalvás elıtt majd titokban elıveszem a köpenyem alól, és kiszippantom belıle az illatát. Egyenesen a gépterembe megyünk. Fülsiketítı zaj, fullasztó hıség. Nagy vaskarok, hintáznak, le-fel, le-fel. A mővezetı utasításokat ad papának, és már szalad is, örül, hogy vége a napnak. – Ne bambulj, Kisdarázs! Vetkızz, és munkára fel! Nem azért jöttünk, hogy szórakozzunk. Olajos ronggyal a kezemben megyek mögötte; kezdıdik az elsı ırjárat. Megcibálja a fülem, rossz kart húztam meg. Mérgesen morgok, úgyis alig értem fel! Ebben a gyárban nem veszik figyelembe, hogy gyerekek is vannak a világon. – Ne zúgolódj, hanem menj, és hozd ide az állítható villáskulcsot! Elállítottad a gép fordulatszámát. Két szerszámot viszek oda, válasszon ı. Papa visszacsavarja az állítócsavart, aztán megmagyarázza, hogyan lehet megkülönböztetni a villáskulcsot a kombinált fogótól. Nekem közben azon jár az eszem, hogy jó volna vacsorázni. – Igen, papa, már értem a különbséget. – Akkor add ide a villáskulcsot. Odanyújtom a kombinált fogót. – Hogy te milyen ütıdött vagy, Kisdarázs! – Nem érdekel! Várhatnak ezek a te hülye gépeid! Éhes vagyok. Papa az olajos kezembe nyom egy jókora darab lókolbászt. Nem, nem kérek egy pohárka vöröset, inkább vizet iszom a csapnál.

A sovány vacsora után papa csupa nagybetővel felírja a nevem egy papírlapra. Amíg ı befejezi az ellenırzést, nekem tízszer le kell másolnom. Nagyon iparkodom: V-I-V-I-A-N-E… Már hatszor leírtam. Elálmodozom. A „V” bető ihletet ad, többször is lerajzolom, mindig más-más alakúra. Röpködı dalosmadarak lesznek belılük. Olyan kék az ég, hogy csak úgy ujjong a szívem. De nem sokáig… nincs több hely a papíron. Elnehezedik a fejem, ásítozom. Leheverek az asztalra, fejem alá húzom a tarisznyát. Tenyeremben már hervadozik a kis virág. Összegömbölyödök és elalszom.

* – Mikor fogok már iskolába járni a barátnıimmel, papa? – Karácsony után. – Miért nem most? – Mert még nem vagy iskolás korú. Az igazgató megígérte, hogy a következı negyedév elején majd fölvesz, akkor már nemsokára hatéves leszel. De ne búsulj! Tudsz írni, olvasni, számolni, nem maradsz le a többiektıl. És addig is szépen tovább tanulsz esténként, vagy otthon, vagy a gyárban. Akár tetszik, akár nem, olyan tudós leszel, mint a hétszentség. Megtanulsz folyékonyan olvasni, szépen írni, és úgy fogod fújni az igeragozást, mint a pinty. Errıl jut eszembe, vegyél egy papírt, tollbamondás következik. – Már megint? Mindennap tollbamondás! – Igenis mindennap! Ha a legjobb tanuló akarsz lenni, és méltó a faterodhoz, akkor tömni kell tudománnyal a kobakodat. Vagy az anyád nyomdokaiba akarsz lépni, aki még ahhoz is hülye volt, hogy az elemit kijárja? Pofa be, és írd, amit énekelek: Ez a harc lesz a végsı, csaak összefogni hát, és nemzetközi-vé-é-é-é lesz… – Nagyon unom, papa! – Most mit siránkozol, te majom? Vezettem a kezedet! Holnap a Marseillaise-t fogom énekelni. – Azt már fejbıl tudom!

– Na és? Rouget de Lisle is fejbıl tudta. – Álmos vagyok. – Már aludni akarsz? Gyere inkább inni egyet Valentinhez. Akkora nagy pofonokat adsz a helyesírásnak, hogy muszáj egy kicsit magamhoz térnem. – Én inkább lefekszem. – Ahogy gondolod. Én megyek, zsugázok egyet.

* – Filkó! Ma nem maradhatok veled, ma megyek elıször iskolába. Várj meg fél tizenkettıkor. Szólj majd neki, papa, hogy el ne felejtse! – Oké, Kisdarázs, majd kölcsönadom neki a vekkert. A Filkó papára néz, csóválja a farkát, és elindul vele hazafelé. Bemegyek az osztályba, leülök. Olyan magas a pad, hogy nem ér le a lábam a lábtartó lécig. Az elsı sorban ülök, Evelyne mellett. Evelyne Flamboinban lakik, egy trágyaszagú kis faluban. Kinyitjuk a füzetünket, bemártjuk a tollunkat, és hozzáfogunk, hogy lemásoljuk a szöveget, amit Longbasile tanító néni felírt a táblára. Ez a címe: A fecske. – Mi az, Guenaud kisasszony, maga bal kézzel ír? – Igen, tanító néni. – Megtiltom! Szorítsa össze az ujjait! Üti a tenyeremet a vonalzóval; fáj, elhúzom a kezem; rám parancsol, hogy tartsam oda, még nincs ki a tíz. – A maga érdekében csinálom. És mindaddig így fogok eljárni, amíg meg nem érti. És most írja: A madár repül az égben, a macska nézi. Éhes. Várja, hogy leszálljon. – Nem tudom, tanító néni. – Iparkodjon, mert szekundát kap. Nem tetszik az iskola. Jobb a papával tanulni. Összepakolom a holmimat, és elindulok az ajtó felé.

– Hova megy? Haza. – Ki engedte meg? – Senki. Nem szeretem az iskolát. – Majd én megtanítom, hogy szeresse. Jöjjön ide! A gyerekek szeme láttára fejembe nyomja a szamárfüles sapkát. A tanítás végéig hátratett kézzel a sarokban kell állnom. Legalább nem kell a szorzótáblát gyakorolnom. De azért magamban együtt ismételgetem az osztálytársaimmal: ötször egy az öt, ötször kettı tíz. Este majd felmondom a papának. Csöngetnek, szabad vagyok. A kutyám vár az iskola elıtt. Behajítom a táskát az árokba. – Te nem tudod, Filkó, hogy milyen gonosz a tanító néni. Soha többé nem megyek iskolába. Gyere a Voulzie-hoz! Szedd a lábad! Leülünk egy lapos kıre. Belógatom a kezem a hideg vízbe, a Filkó sokáig iszik. – Játsszunk szembekötısdit, jó? Ne mozogj már, nem tudom megkötni a csomót. Azt hiszed, nem látom, hogy le akarod szedni a zsebkendıt? Ne kapálózz, és ne kukucskálj, nem ér csalni! Számolj húszig, szólok, ha elindulhatsz. Vajon megtalál-e, ha átmegyek a túlsó partra? Olyan vadul hányja-veti magát, hogy a kötés lecsúszik a nyakára. Azt se tudja, hol van, többször megpördül a tengelye körül, megtorpan, szimatolja a földet. Nyüszít. Nem talált meg. – Huú, Filkó, itt vagyok! Észrevesz, belecsusszan a vízbe, kimászik, megrázza magát. Aztán a főbe hemperedik, hogy megszárítsa a bundáját. Szökdécselek, ı meg a hátamra ugrik, megnyalja a fülem, beleakasztja a fogát a ruhámba, és kiszakítja. – Filkó! Ott áll a ruhafoszlánnyal a pofájában, kendıvel a nyakán, és bőntudatosan néz rám. Behúzza fülét, farkát. – Mit fogunk mondani a papának? Csuromvizesek vagyunk. Fázol? Hát persze hogy fázol! Mi lenne, ha bemennénk melegedni a kovácsmőhelybe? Versenyt futunk a gyárig. Nyitva van a kapu, a Filkó elnyargal mellettem, és kaparászni kezd a papa mőhelyének ajtaján.

– Hogy nézel ki, Kisdarázs? És mit keresel itt délután háromkor? Hát az iskola? – Nem akarok többet iskolába menni. – Hogyhogy? – Utálatos a tanító néni. Vonalzóval verte a bal kezemet, mert csak a jobbot szabad használni. És az nekem nehéz, mindig pacát csinálok, és ı szekundát adott. – Lesz egypár szavam a tanító nénidhez. Hát a ruháddal mi történt? – Kiszakította a Filkó. – Ez lesz az utolsó eset, hogy megvarrom. De most szögesdrótot fogok használni, és hogy meg ne rozsdásodjon, befestem míniummal. Na gyertek, rosszaságok, rátok eresztem a fújtatót. – Ne! Az olyan hangos. Inkább vizes maradok. – Tılem ugyan cidrizhettek, csak hagyjatok békén, meg kell csinálnom ezt a kaput. A Filkó kimerülten liheg az ölemben. Befogom a száját, hogy ne zavarja a papát. Papa megragad egy vasrudat, és beleteszi a parázsba. Aztán kiveszi a nagyfogóval, és olyan alakúra formálja, gömbölyíti, vékonyítja, amilyenre akarja. Szeretem, ahogy a kalapács csilingel az üllın. A kutyám is: bıszen ugat. – Kuss legyen, Filkó, nem hallom a saját kalapácsolásomat. Vigyázz, mert befogom a nyelved a satuba, és lereszelem. – Fázom, papa. – Ne gyere közel! Vasforgács mehet a szemedbe. – És neked? – Azzal te ne törıdj, nekem ez a melóm. Szemüvegem is van, feltehetem, ha zrí van. – Most miért nem teszed fel? – Mert nyomja az orrom. És most szállj le rólam, ötre végeznem kell evvel a melóval. Ha unatkozol, ott egy csomó szög meg egy kiskalapács a munkapadon. Keress magadnak olyan kis deszkadarabokat. Virágformába rendezem a fadarabkákat, és középre beverek egy nagy szöget. ,

– Ide süss, Kisdarázs! Na, hogy tetszik a mővem? Elismerıen füttyentek. – Állati klassz! Kinek csináltad ezt az ajtót? – A longueville-i építkezésrıl rendelték. Várjál, mindjárt jövök, csak átöltözöm. A Filkó a papa után szalad, és – ha már arra jár – megöntözi a falat. – Kész vagyok, indulhatunk. A Filkó felnyüszít, papa a lábára lépett. – Micsoda egy kullancs ez a floki! Folyton itt ugrál a lábam körül. Na, mit csináljunk elıbb: menjünk egyenesen a nagypofájú tancsi nénidhez, hogy jól lebaltázzam, vagy elıbb vegyek neked egy meglepetést? – A meglepetést! – Útközben pedig feltankolunk, oké? Beugrom a konyhába a butykosért. Várj meg itt kint! – Szegény Filkó! Nehéz a papa, mi? Na gyere, megsimogatom a mancsodat. De sokáig keresi azt az üveget! Menjünk, segítsünk neki. Veszekedést hallok a konyhából. Anyám itthon van. – Megelıztél, te disznó! Beadtad a válópert, még mielıtt én megtettem volna! Házasságtöréssel vádolsz. Ezt a szemétséget! És te, te mit csinálsz, amikor nem vagyok itthon? Mindenki tudja, hogy összeszőritek a levet Jacqueline Melland-nal. – Micsoda? Hiszen ı a haverom felesége! – És az anyám? Az kinek a felesége, mi? – Miket beszélsz? – Ne játszd a hülyét! Nagyon is jól tudom, hogy lefeküdtél vele, mielıtt összeházasodtunk. – Te tisztára begolyóztál! Honnan a francból veszed ezeket a válogatott baromságokat? – A barátaimtól tudom. Fel fogom használni a tanúvallomásukat, és kényszeríteni fogom anyámat, hogy bevallja a bíróságon. – Elıbb vágom én beléd a nagykést! Nem érem fel ésszel, hogyan süllyedhettél ilyen mélyre ilyen rövid idı alatt. Képes

voltál eljátszani azt az öngyilkossági komédiát, úgy csináltál, mintha amnéziás volnál, és megtagadtad a gyermekedet a szomszédok elıtt, ez már aztán tényleg aljasság. Azt még lenyeltem, hogy engem nevetségessé teszel, felszarvazol, hogy beletaposol a sárba, a mocsokba, de most már a kislányra is rászálltál, és ezt nem tőröm. – Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy még sokáig dajkálhatod. Amíg ki nem mondják a válást, az anya a gyerek gondviselıje. – Ha bármit megpróbálsz Kisdarázs ellen, én isten bizony betöröm a pofádat. Ehhez tartsd magad! – Megmondom az ügyvédemnek, hogy megfenyegettél. – Kit érdekel! Nincs esélyed. – Dehogyis nincs! Méghozzá nem is akármilyen. Iszákos ember nem lehet a gyermek gondviselıje. – Bizonyítsd be, hogy részeges vagyok, te szemét! – Hát az nem lesz nehéz. Mindenki tanúsíthatja. – Hogy te milyen hülye tyúk vagy! Itt téged mindenki élısködınek tart. Rendes asszony a háztartással törıdik, földet mővel. – Hát persze! Tegyem tönkre a kezem, és beszéljek úgy, mint ık, csak hogy a kedvükben járjak, mi? – Jobb, ha hallgatsz, mert amikor megismertelek, egy épkézláb mondatot nem tudtál kinyögni, de azóta akkorát fejlıdtél, hogy ha néhanapján levelet írsz, minden szóban van egy hiba, még a dátumban is. Úgyhogy ne légy úgy oda magadtól, mert a szar aranybevonattal is csak szar. – Jaj de tudsz kritizálni! Te, aki huszonkét éves korodban akkora tökfilkó voltál, hogy nem mertél egyedül felszállni a vonatra. – Belátom; tényleg akkor utaztam elıször vonaton, viszont nem azzal töltöttem az idımet, hogy ostoba, szentimentális képes újságokat olvassak. Amióta összeálltál Trapillonnal, úgy beszélsz rólam, mint egy bugrisról. De mondd csak meg, ki beszélt neked elıször a mitológiáról? Ki olvastatta el veled az orosz és francia klasszikusokat? És még a keresztrejtvényfejtés finomságaira is én tanítottalak meg, mert szegényes volt a szókincsed. Te akartál engem esti iskolába küldeni? Hát járj te magad esti iskolába!

Tanuld meg a helyesírást Párizsban! És attól még nem leszel festımővész, hogy szétrakod a lábad. – Rohadt perverz! Van pofád tanácsokat osztogatni! Te, akinek disznóságokra kell gondolnia, hogy felálljon a farka! – Most aztán már takarodj, Darázs! Menj vissza a stricidhez. – Ne merészeld sértegetni! A kisujjában is több van, mint neked a fejedben, ı egy igazi entellektüel. – Akkor szépen menj vissza az entellektüeledhez, majd iszom az egészségetekre. – Igyál csak, de ne felejtsd el, hogy nem sokáig hagyom nálad Viviane-t. Kiszabadítom a te mocskos világodból, és beíratom egy jó iskolába. Megbeszéltem anyámmal, hogy addig is nála lesz a gyerek Provins-ben. – Ilyen oltári nagy kurva, mint te, nincs még egy a világon. Papa tüsszögni kezd, kinyitja a konyhaszekrényt. Rohanok a kertbe; kavicsokat dobálok az ösvényen. Papa utánam jön, megtörli a szemét, és zsebre teszi kockás zsebkendıjét. – Anyád feltartott. Siessünk, mert bezár a bolt! Üres a bolt. Papa jó hangosan megkérdi, van-e itt valaki; Valentin néni válaszol neki az ebédlıbıl. – Ide tudna jönni segíteni, Guenaud úr? Nem bírom eltolni a komódot. Papa szívesen segít. – Jöjjön a hátsó ajtón! Hálából a segítségért Valentin néni nem fogad el pénzt a szokásos liter borért. Papa meghúzza az üveget, gondosan visszadugaszolja, és beteszi a zsebébe. – Csináljon már nekünk két szendvicset, szépasszony, hazafelé menet elmajszoljuk. Lecövekelek a bolt elıtt. – Mi van, Kisdarázs, mire vársz? Gyere már! – Nem akarok hazamenni. – Miért? – Sétálni akarok. – Mi bajod?

– Semmi. Ma este megy el a mama? – Nem. Holnap reggel. – Igazán el fog vinni? – Ide hallgass, Kisdarázs, egyelıre ne rágd a fülem, mert nagyon benne vagyok a szarban. Bedugtam az ujjam a fogaskerekek közé, másképpen sose tudnánk megszabadulni anyádtól. Most aztán meg kell húznom magam, mert a törvény az törvény. Mindent összevetve jobb, ha odaköltözöl a nagymutterodhoz. Anyád van olyan pofátlan, hogy ha nagyon keresztbe teszek neki, egyenesen felvisz téged Párizsba. Hetente kétszer-háromszor meglátogatlak, és minden vasárnapot együtt fogunk tölteni. Majd elmegyünk az óvárosba, egy nagy rakás kı az egész, de van mirıl mesélnie. Hallottál már a Meroving-dinasztiáról? – Nem, de szarok rá. – Micsoda? Te semmibe veszed az ıseidet? Bolond beszéd. – Én nem akarok Provins-be menni. – Akkor majd én elmegyek helyetted, te meg mész melózni a gyárba. Holnap elintézzük a dolgot. De egyelıre jobb volna, ha nem a konyhán keresztül mennél be. Irány az ágy! Nem szeretném, ha ma este találkoznál anyáddal, harapós kedvében van az öreglány. – Hát hogy menjek be? – A kert felıl, te majom, az ablakon! Nem volt idım becsukni a zsalut a szobádban. Erısen megölel. A pajta elıtt visszafordulok. Még ott áll, küldök neki egy nagy puszit. Veszekedés zaja szőrıdik át a szobámba. Na, ebbıl elég! – Gyere, Filkó, elbujdosunk. Nem akarok Provins-be menni. Fölveszem a kabátomat, kimászom az ablakon, lábujjhegyen végigosonok a kerten; senki se vett észre, szabad az út. Rohanok az erdıbe, balra fordulok, a sőrője felé. A Filkó jön utánam. A bozótos mellett leheveredek a földre. – Itt maradunk hajnalig. Ne félj, Filkó, nem találnak meg. És ha a mama már nem lesz ott, bemegyünk a gyárba. Egymáshoz bújunk, és elalszunk a fa tövében.

– Mi lesz, Kisdarázs, meddig akarsz szunyálni? Összerázkódom. Tágra nyitom a szemem: egész csıdület van a búvóhelyünk körül. Itt a fél falu, a férfiak csákányt, vasvillát, gereblyét szorongatnak a kezükben. Apám feldúlt arccal az ölébe vesz. – Iszonyúan majréztam. Tudtad, hogy a legtöbb vaddisznó errefelé tanyázik? – Ha a Filkó velem van, nincs mitıl félnem, ı a legerısebb a világon. A Filkó félrebillenti a fejét egyetértése jeléül. A parasztok hahotára fakadnak. Sértettségemben mindenféle gorombaságot vágok a legközelebb álló megmentı fejéhez. A kutyusom elıreszalad. Apám nyakában lovagolva teszem meg az utat hazáig. – Papa! Mit keres ez a nagy teherautó a házunk elıtt? Apám felzokog. Úgy rázkódik az egész teste, hogy attól félek, mindjárt leesem. – Jaj, tegyél le! Leguggol, nyaka köré fonom a karom, és összevissza csókolom könnyáztatta arcát. Mögöttem parancsszavak harsannak. Anyám irányítja a rakodást. Egy ládákkal felmálházott férfi megy utána. Sorra vándorol a teherautóhoz az asztal, a kredenc, a szekrény… – Miért viszik el a bútorainkat, papa? Szaladok a házba, benézek minden helyiségbe: alig maradt valami. Már kint is vagyok a kertben, a virág és a zöldség még megvan, úgy látszik, azt itt felejtette a mama. Anyám fenyegetıen odalép a papa elé. Éles, kellemetlen hangon azt tanácsolja neki, hogy segítsen a bútorszállítónak, ez igazán nem nıi feladat. Végül is minden ımiatta történt. Minden holmi fent van a teherautón. Anyám odahív, el akar búcsúzni tılem. Lehajol, megpuszil, megsimogatja a Filkót. Az meg boldogan csóválja a farkát, és megnyalja a mama kezét. Anyám hirtelen felkapja a kutyát, magához szorítja, és felugrik a vezetıfülkébe a sofır mellé. – Mit akarsz a kutyámmal, mama! Nem válaszol, elfordítja a fejét. Végre rádöbbenek, mi történt.

– Add vissza a kutyámat! Add vissza! Anyám megrázza a fejét. Hangomat hallva a Filkó megpróbál kiszabadulni a kezébıl. Anyám kíméletlenül visszatartja, félig megfojtja. Majd egy barátnıje vigyáz rá. Nem akarja, hogy apám kínozza szegénykét. Nagy nehezen felcsavarja az ablakot; a Filkó tehetetlenül kaparászik az üvegen. Fogoly. – Papa! Elviszi a Filkót! Papa! Apám nem mozdul. Tébolyult tekintettel, magába roskadva ül a küszöbön, úgy lóg a karja, mint egy száraz faág. A teherautó elindul, utánarohanok. Kifulladva megállok. Görcsösen hadonászom, a szám tele van porral. Könyörgök a Filkónak, hogy jöjjön vissza. Csak a saját hangomat hallom. Papa nem mozdul. Már nem is látom a teherautót. Egyedül vagyok. Rogyadozva elindulok a Voulzie felé. İ jól ismeri hő társamat. Részt vett minden csínyünkben, együtt bújócskázott velünk, ringatott bennünket. Az ı szelíd vize majd enyhíti fájdalmamat. A fülembe fogja suttogni: – Ne sírj, Kisdarázs! Én mindig itt leszek.

* – Te Viviane, nagyon odavan az apád. Vigyázhatnál rá egy kicsit. Folyton ott ül a Valentinnél, és ez rossz jel. Utoljára is úgy be volt szíva, hogy észre se vette, hogy a cimborái ecetes vizet itattak vele. – Hazudik a néni! – Csak segíteni akartam, te takonypóc! Elég nagy lány vagy már, tudhatod, hogy a részeges ember félember. – Nem is igaz, hogy iszik a papám! Bánatosan megyek Valentinhez. Leülök a lépcsıre. Minden este itt van a papa, a haverjai az ı egészségére és az ı számlájára isznak. Apámnak néha-néha vannak tiszta pillanatai, és ilyenkor megpróbál ellenállni, de a kedves barátai erısködnek:

– Ugyan, Guenaud! Csak nem hagyjuk abba! Na! Igyunk még egy pohárkával! Ez már tényleg az utolsó. A sok utolsó pohárka megoldja a nyelvüket, a beszélgetés trágár bizalmaskodássá fajul: – Hát tudod, mázlis egy fickó vagy, te Guenaud! Végre lekopott az a szajha feleséged. Most máshol kurválkodik. Ha akartuk volna, a környék összes kanja végigmehetett volna rajta. Ráadásul a pénzedet se szórja. Mégiscsak jobb megvendégelni a haverokat egy pohár borral, mint kitartani egy ilyen ribancot! Apám büfög, szellent, nem is hallja, mit mondanak. Szomorú a tekintete. Tüsszent, keresi a zsebkendıjét. Nem találja, eldugták a barátai. Odalépek hozzá, felajánlom a ruhám szegélyét. – Jössz, papa? Álmos vagyok. Az asztalra meg a szék támlájára támaszkodva, nagy keservesen feláll. Belekapaszkodik a pultba, jobbra-balra dülöngél. Hogy el ne veszítse az egyensúlyát, ujjával mutatja magának, hogy merre van a kijárat. Vállamra teszi erıs, szép kezét, és úgy jön utánam, mint egy kisfiú. – Hő, de rogyadozik a… a térdem… Kisdarázs… Kinyúltam a sok… biciklizéstıl… Holnap… holnap vonatra szállok. – Jó, papa. – Biztos… találkozom anyáddal. Tényleg… megvetted nekem a jegyet? – Igen, papa. – Akkor jó. Na, menjünk!... Szevasztok, fiúk! Tántorogva jön mellettem az utcán, kornyikál: Minden álom megannyi szappanbuborék. Nehezen forog a nyelve; csápol a karjával. És életbölcsességeket mond, magyarázza, hogyan kell élni: – Jegyezd meg, Kisdarázs… A korán… a korán kelıké a jövı! – Mindig ugyanaz a nóta: nagyokat nevet, aztán sírva fakad. – Az anyádnak… az anyádnak nincs jövıje… Az egész életét átaludná! Én… én már rég az üllıt verem... amikor kukorékolni kezd a kakas… És... és ez mindig is így lesz… pénzt kell keresnem neki... mert nem fog tudni festéket venni… De ha visszajön… mert én

mondom neked, vissza fog jönni… Ismerem én… nem tud megállni a saját lábán... Nahát! Elhagytam valahol a cipım… Tényleg elhagyta valahol. Mezítláb van. Visszamegyek Valentinhez. A papa barátai nagy röhögéssel fogadnak. – Na nézd csak, visszajött a kiscsaj! Vidd apád után a csukáját, és itt van a ketyegıje, az igazolványa meg a zsebkendıje is. Ma este is jól megvicceltük a faterodat. Hogy az mit tud benyakalni! Piszok jót tett neki, hogy olajra lépett az anyád! Győlölöm ıket. A konyhában papa a rádió melletti székre rogyik, a falnak támasztja a fejét. Bekapcsolja a rádiót. – Gyere az ölembe, Kisdarázs!... Nem tudom… nem tudom, mi van velem mostanában a gyárban… de folyton telemegy mindenféle szarral a szemem… – Mondtam, hogy vedd fel a szemüveget. – Azt hiszem… igazad van… Holnap felteszem azt a szemüveget. Lecsukódik a szeme. Ott szoktam maradni mellette. De ma este nagyon fáradt vagyok. Homlokon csókolom, és ágyba bújok. Kimerülten elalszom. Különös zajra ébredek, fölkelek, kimegyek a konyhába. Papa már nincs ott. Recseg a rádió, elfelejtette kikapcsolni. A falon sötétebb lett a brillantinfolt. Ha remeg a keze, egy kicsit többet ken a fejére a kelleténél. Bemegyek a szobába, ott fekszik elnyúlva az ágyon tetıtıl talpig felöltözve, még a svájcisapkáját és a bakancsát is felvette. Horkol. Ráterítem a bekecsét. – Jól aludtál, Kisdarázs? Finom kakaóillat terjeng a házban. – Igen, papa. Azt álmodtam, hogy kettesben sétálgatunk. – Na akkor pont jót álmodtál. Vasárnap van, megyünk, sétálunk egyet.

*

Mindjárt itt lesz a tanfelügyelı úr, gyerekek. Könyvet becsukni, kezeket karba! Énekeljük el, hogy Esı kerekedik, szép pásztorleány. Gépiesen kinézek az ablakon, szép idı van. A mindig szórakozott Mireille eltéveszti a versszakot. Újrakezdjük, Longbasile tanító néni felemeli a kezét, vezényli az ütemet: – Egy, két, há! Kinyílik az ajtó, és belép az igazgató úr a tanfelügyelıvel. A magas, szemüveges bácsi sorra feleltet bennünket. Csak egy-két megszeppent gyerek téveszti össze a négyes és a hatos szorzótáblát, a tanfelügyelı láthatólag meg van elégedve, tud az osztály. Megdicséri a tanító nénit, és buzdítóan megszorítja a kezét. Alaposan elment az idı, már háromnegyed öt van. A tanító néni kipirult arccal kellemes húsvéti szünetet kíván nekünk. Gyorsan sorba állunk, és a pokolba kívánjuk az iskolát tanító nénistül. – Ma este késıig fennmaradhatok, csatázni fogunk a papával. Átjössz, Josette? Nem tud válaszolni, mert utolér bennünket Liliane, és szemünkre veti, hogy otthagytuk, és még csak el se búcsúztunk tıle. – Mit vagy úgy oda! Holnap úgyis találkozunk a főszeresnél vagy a hentesnél. Végre sikerül leráznunk a „Piócát”, kéz a kézben elindulunk a gyár felé; papa már vár. – Szervusz, kislányom. Mi az, nem is köszönsz nekem? – De igen, mama. – Halljam! – Szerbusz. – Nem vagy valami lelkes! Pedig jó hírem van számodra. Elviszlek innen. Egyenesen a szeme közé nézek, és megpróbálok elszaladni mellette. Kitárja a karját, gyorsan irányt változtatok, Trapillon karjaiba futok. Mindenre számított: csapdába estem. Nem is próbálok ellenállni, de magamban megfogadom, hogy visszajövök a papával, amint meglátogat.

– Szeretném megpuszilni a papát, mielıtt elmegyek. – Semmi szükség rá. Hagytam neki üzenetet az asztalon. – Josette! Szaladj gyorsan a papához, és mondd el neki, mi történt! Trapillon és az anyám közt szorongva utazom a buszon Provins felé. Szólnak hozzám, én nem válaszolok. Anyám mamája Coudoux-ban lakik a város határában, egy magányos kis házban, melyet rétek és búzaföldek vesznek körül. A kert végében ott folyik a Durteint, nyárfák sorakoznak a partján. Lajoie nagyanyám utálja a bezártságot. Minden idejét a veteményeskertben tölti, és elhanyagolja a háztartást. A ház két sötét és mocskos szobából áll. Az ablaküvegek helyén felragasztott linóleumdarabok. Piszkos szigetelıszalaggal edényhalmok tornyosulnak, oda vonzzák a legyeket; a kredenc csupa por és pókháló. Ragacsos petróleumlámpa trónol a sánta asztalon, amely kartonpapírral van alátámasztva. A szobában szürke lepedık, lyukas pokrócok. Az ágy elıtt színültig tele bili, fedı nélkül. Hát ide hozott az anyám! – Nagyon jól fogod itt érezni magad, pipikém. Társaságod is lesz, Solange, a nıvérem lánya. A nagyanyád neveli. Egy évvel idısebb nálad, biztos vágyok benne, hogy nagyon jól ki fogtok jönni. – Hol fogok aludni? – Solange-zsal. – Nincs külön szobám? – Ne légy már olyan finnyás! Inkább örülnél, hogy eltávolítottalak apád közelébıl, és hogy ennyire aggódom érted. Most mennem kell, de amint idım lesz rá, meglátogatlak. Beírattalak a provins-i elemibe, igyekezz jobb tanuló lenni, mint Ormes-ban. És ne gondold, hogy itt is az iskola mellé járhatsz! Szóltam az igazgatóságon, rajtad fogják tartani a szemüket. Trapillonba karolva, sugárzó arccal távozik. – Na mi van, Buba? – Az meg ki? – Hát te. – Engem Viviane-nak hívnak. Vagy Kisdarázsnak.

– Itt Buba leszel, és kész. Csuda jópofa a nagymama. Kicsi és gömbölyded. Hatalmas cicije van. – A didkómat kukkolod? Irigyled, mi? Ezt nézd meg! Leveszi a blúzát, és a vállára löttyenti a mellét. – Tíz év múlva akkora lesz, hogy sálnak fogom használni. De mutatok én neked különbet is. Gyere csak ki! Fellebbenti a szoknyáját, és állva pisil: ki van vágva a bugyija. Más szemmel nézek a házra. Lajoie anyó jó kedélye tisztává varázsolta. – Megkeressük az unokanıvéredet, biztos kint játszik a mezın a barátnıivel. Már vagy egy félórája gyalogolunk erdın, mezın, amikor nagymamának elszakad a cipıpántja. Visszafordulunk. – Na nem baj. A vacsoránál majd találkozol vele, biztos megjön, amikorra nagyapád hazatalál. – Hol van a nagypapa? – Hol lenne? A kocsmában! Tudsz fızni? – Tudok kását csinálni, meg füstölt heringet fıtt krumplival. – Akkor még nem lehet férjhez adni. Amikor annyi idıs voltam, mint te, én már mindent fıztem. Gyere, megmutatom. Zöldségleves, aztán saláta és sajt. Részletesen elmondja a leves és a salátalé receptjét. – Most már hamarosan itt lesznek. Segíts megteríteni! Kivesz négy tányért a földön heverı kupacból, és a kezembe nyomja. – De hiszen ez nincs elmosva, nagyanya! – Hát aztán! Hetente egyszer bıven elég. Egy füst alatt a mosakodást is elintézzük, lecsutakoljuk magunkat a mosogatólében, és aztán jön az öblítés a folyónál. Ezért van ilyen szép színem. Nézd csak meg a bırömet! Meg kell hagyni, tényleg szép bıre van nagyanyának. – Na, már meg is jött az unokanıvéred. Vályúhoz! Solange nagyon aranyos kislány, szıke haja van, és nagy kék szeme. Rám mosolyog.

– Rég itt vagy? – Igen. – És hol az anyád? – Elment. – Akkor jó, mert én rá se bírok nézni. Itt mindenki rühelli. Fıleg nagyapó, ı folyton szidja, mint a bokrot. Azt mondja, hogy a lánya semmirekellı, ingyenélı, szajha. A múltkor még fel is pofozta. Nem szólok semmit, meg vagyok döbbenve. – Most már eleget szapultad a hülye lányomat. Kihől a leves. – És nagypapa? – Jött volna meg idejében! Vacsora után visszatesszük a tányérokat a földre. Nagyanyám felszólít bennünket, hogy menjünk aludni, késı van. Solange-hoz bújok a közös derékaljon, és arról faggatom, milyen az új tanító nénim. – Nyissatok ajtót, a szőzmáriáját! – Mi ez? – Semmi, csak megjött nagyapa. Megint jól beszívott. – Csakhogy itt vagy, te részeg disznó! Remélem, nem képzeled, hogy ilyenkor nekiállok levest melegíteni neked! – Szarok én a levesedre! Tılem akár beleáztathatod a valagadat. Csak segíts bevinni a székemet! És mellesleg megjegyzem, hogy nekem köszönheted, hogy húsra is telik a levesbe, az én veteránnyugdíjam nélkül felkopna az állad. Megnézheted magad, ha én kinyúlok! – A nagyapa magával hordja a székét? – Hát persze! Nem igazi szék, hanem tolószék. – Minek az neki? – Mert olyan reumás, hogy nem bír lábra állni. Most téged fog etetni a meséivel. Az elsı világháborúról meg a szaros lövészárkokról. Felkelek, hogy köszönjek nagyapának. Nagy feje van neki, és kicsi teste. Nagyanya segítségével kikászálódik a tolószékbıl. Mankóra támaszkodva, meggörnyedve kacsázik befelé a görbe lábain.

– Nicsak! Hát te is itt vagy? Gyere, csókold meg nagyapádat! , Borszagú, és szúr a szakálla. – Tisztára az apád vagy. Még szerencse, mert szó ami szó, marha rossz órában csináltam az anyádat. Csak bajunk van vele. Mindig nagyot akar fingani, és aztán csodálkozik, hogy összeszarja magát. Nagy keservesen elvergıdik az ágyig, leül. Dudorászva letolja a nadrágját. – Fordulj el, nem valami szép látvány. Nagyanyám lehúzza róla a cipıt meg a nadrágot. Nagyapa felveszi a hálósipkáját, és alsónemőben bebújik az ágyba; még odaint nekünk, aztán már alszik is. – Elegem van ebbıl a vén marhából, hogy a mennykı csapna belé! Halljátok ezt a horkolást? Mindjárt összedől a ház. És ez így megy évek óta. Le se hunyom a szemem miatta. És a tetejébe böfög, fingik, és a tökit markolássza! Megérdemelné, hogy leeresszek egy üveg vizet a pajslijába, hogy megfulladjon. Akkor legalább megszabadulnék tıle. Nagyanya levetkızik, és lefekszik Lajoie apó mellé. A legkisebb mozdulattól nyikorog alattuk az ágy. Papára gondolok, az én édes papámra.

* Fél ötkor Solange megvár az iskola elıtt. Csereberélünk az iskolatársainkkal: rágógumit adunk üveggolyóért és ólomkatonáért. – Siessünk haza, Buba, meg kell csinálnom a leckét. Nagyanya gyakran elénk jön az uzsonnával. Mindig tele van a keze csomagokkal, és átkozza élete párját; még azt se lehet megkapni tıle, hogy elmenjen néha a főszereshez. Mindig csak a kocsmázás… Vacsora elıtt segítünk nagyanyának megetetni a tyúkokat és a nyulakat. Megtapogatja a kisnyulak lábát. Három hónap múlva ehetık lesznek.

Nyomorúságos ruháimban úgy érzem magam ebben a villany és folyó víz nélküli házban, mint egy Hamupipıke, .akinek aranyos nagymamája van. Lassan hozzászokom az igénytelen élethez. Papa állja a szavát, hetente háromszor meglátogat. És vasárnap bıven van idınk beszélgetni. – Úgy jár a szád, Kisdarázs, mint a kacsa segge. Szóhoz se jutok melletted. Mielıtt visszamenne Ormes-sur-Voulzie-ba, iszik egyet Lajoie apóval az elsı meg a második világháború veteránjainak az egészségére, és ha már így belejöttek, a jövendı hadfiakra is koccintanak. Ma este nagyon ideges a nagymama. A levesbe ejti a kanalát, az arca bíborpiros. Szalad, kinyitja az ajtót, a szellızıablakot, és újsággal legyezi magát. Nagyapa tiltakozik; azt akarja, hogy megfagyjunk? – Nem érdekelsz, te vén marha! Ha nem tetszik, menj a… ott meleg van. – Ne nagyon ugrálj, mert ha sokat pofázol, legközelebb az egész nyugdíjamat eliszom a kocsmában a világháborús emlékmő tiszteletére. – És ki nem szarik rá? Én zöldséggel is jóllakok, és különben is magaddal szúrnál ki, mert nem adnék neked cukorkát. – Fázom, nagymama. Jobb lett volna, ha hallgatok. Felkap egy ágat a földrıl, és rajtunk tölti ki a mérgét: püfölni kezdi a hátunkat. Egyet Solangenak, egyet nekem; éppolyan igazságosan, mint mikor ölbe vesz bennünket: egyik a jobb térdre ül, a másik a balra. Eltörik a faág, nagyanya abbahagyja a verést. Egész testét remegés rázza, és az asztal sarkára borulva zokogni kezd, a haja belelóg a levesbe. Nagyapa besózza, beborsozza a kontyát. Egy kicsit túladagolta, nagyanya akkorát tüsszent, hogy répa-, hagyma- és krumplidarabok repülnek az asztal közepére. Kirobban belılem a nevetés, Lajoie apó és Solange velem nevet. Nagyanyám kiabál, sikoltozik, és hadonászva próbál meggyızni bennünket, hogy a kínok kínjait szenvedi el. Ötször-hatszor a földre hemperedik, nekiütıdik a bútoroknak, aztán a szívére szorítja a kezét, és kifogyva az

érvekbıl ı is röhögni kezd. Ruhaujjával letörli a viaszosvásznat, és a szeme sarkából ránk sandít. Bocsássunk meg neki, azért történt, mert klimaxos, és olyan hıségrohamok törnek rá, hogy úgy érzi, szétdurran. – Remélem, nem tettem túl nagy kárt bennetek. Szomorúan elıvesz egy kulcsot a zsebébıl; végre egyszer kinyitja a szekrényét! Kiguvad a szemem. Hímzett lenvászon lepedık szépen egymásra rakva. Csipkebugyogók; mögöttük nagy üveg pálinkában eltett cseresznye, az alsó polcon pedig, az élesre vasalt abroszok és szalvéták tornya mellett ott a kincses-ládika és a gyógyszerestáska. Senki se léphet a szekrény közelébe. Ez a bútordarab a nagymama tulajdona, övé minden, ami benne van, és meg van írva a végrendeletében, hogy vele együtt kell eltemetni. Nagyapa meg azt mondja, hogy ha nagymama adja be elıbb a kulcsot, akkor végre ágynemőt vált, sıt el fogja hordani a csipkés bugyikat. İ is szereti az ilyen firlefáncos holmit, márpedig az esküvıjük óta csak a szemét legeltetheti rajta, és az neki nem elég. Nagyanya dühöng: nem töltheti az egész életét mosással és rendcsinálással, mi lenne akkor a kerttel? Mutassuk a hátunkat. Jól lehord bennünket, amiért nem futottunk el elıle. Most aztán alaposan össze van verve a hátunk, és nincs elég higanykróm, a kurva mindenségit!

* – Orvosi vizsgálat lesz, gyerekek. Vetkızzetek le, és amikor a neveteket halljátok, lépjetek oda a doktor bácsihoz! Lisette Decoin… Francine Basier… Viviane Guenaud… Mi van? Megsüketültél? – Nem akarok levetkızni. – Nincs idı ilyesmire! Csak feltartod a többieket. Azonnal vedd le a köpenyed!

Mit csináljak, engedelmeskedem. Az orvos a mellkasomhoz szorítja a fülét, aztán háromszor is felszólít, hogy forduljak meg. Végül megelégeli a csökönyösségemet, és erıszakkal megpenderít. – Mi történt a hátaddal? Mitıl vannak ezek a hurkák? Ki vert meg? – Senki. – Te tréfálsz velem. Olyan csíkos a hátad, mint egy zebrának. Hát ez hallatlan! Hajlandó vagy végre válaszolni? – Nem. – Hol laksz? – Coudoux-ban. – Az édesanyád vert meg? – Nem. – Kiküldünk egy szociális gondozónıt. Jöhet a következı. Solange vár a kapuban. – Megmondtad az igazat a doktornak, Buba? – Hülye vagy? – Gyakran bepörög az öreglány, de azért csuda rendes. És jókat bolondozik velünk. Emlékszel, amikor hátrafelé ugrókötelezett, és kirántott egy paradicsomkarót? Nagyanya tényleg nagyon kedves velünk, kényeztet bennünket, borjúmájat vesz („csak nagyapátok meg ne tudja”), ölébe ültet, megpuszil, énekel, és mesél, fıleg a fiatalságáról. Nagyon szeretem, még ha elıfordul is néha, hogy elver bennünket csalánnal. Azt mondja, hogy jót tesz a vérkeringésnek. Tegnap nagyon megijedtem, amikor összeugrottak nagyapával. A húsbárd átrepült az asztal fölött, és beleállt a kredencbe. Majdnem eltalált engem meg Solange-ot. Nagyanya hanyatthomlok kirohant a kertbe. – Nem lehet elviselni ezt a hárpiát! És mennyi dohányt kell költenünk szénre a hülye rohamai miatt. Csukd be az ajtót, Solange! Végre egyszer tiszta a levegı, elmesélem nektek, milyen volt a háború. Hova mégy, Solange? – Megyek, kiöntöm az éjjelit.

– Hiába, a mai fiatalság semmibe veszi a hısöket... Hát bizony a miatt a Habsburg-fattyú miatt robbantam így le, ımiatta volt az egész hajcihı. Ahelyett, hogy otthon maradt volna a valagán, és békésen vakarta volna a tökét, neki pont Szarajevóba kellett mennie. Ott parádézott a hintójában, erre lelıtték, és kitört a világháború. Kimentünk a frontra, és összevissza lövöldöztünk, még olyan is volt, hogy a saját bajtársainkat pufogtattuk le. Mit szenvedtünk a lövészárkokban! Az maga volt a pokol. És az volt a legrohadtabb az egészben, hogy fingunk se volt, miért harcolunk. Elárulok neked valamit: voltak olyan esték, amikor nem lövöldöztünk egymásra, és ilyenkor békésen üzleteltünk a svábokkal. Kolbászt meg konzervet adtunk nekik bagóért cserébe. Valóságos vágóhíd volt, kisfiam, mindenfelé hullák hevertek, és csak úgy ömlött a vér, a magunkfajta szerencsétlen flótások vére, akiket a tőzvonalba kergettek, miközben a tábornokok biztonságban tökörésztek a térképeikkel. Mi meg kint rohadtunk esıben, sárban, erre ment rá a lábam. Azt már nem is számítom, hogy úgy meghintettek minket srapnellal, hogy a repeszszilánkok még mindig itt mászkálnak a testemben, és a pofám is tiszta ragyás lett miattuk. És akkor még nem is beszélhetek itt, a hétszentségit! Hát kiért ontottam én a vérem, talán a porosz királyért? Tudod, pocok, hányan haltak meg a mieink közül? Több mint másfél millióan! És csupa bakát nyírtak ki, vagy nyomorítottak meg örök életére… – Ne pofázz annyit, vén csataló! Rosszat fog álmodni ez a szegény kislány a sirámaid miatt. – Kuss, te vén spiné! Ha mi nem vagyunk, lıttek volna Franciaországnak. – Jól van, papa, itt a nyalókád, szopogassad! Addig legalább fegyverszünet lesz. Nagyapa minden étkezés után cukorkát szopogat. Úgy cuppog, mint egy kisbaba. Csurog a nyálam. Nagyapa jót nevet rajtam, ad egy cukorkát, aztán mindnyájan lefekszünk, nagyanya eloltja a petróleumlámpát. Reggel, mielıtt elindulnánk az iskolába, Solange vagy én megdaráljuk a kávét, és begyújtunk a tőzhelybe. Nagyanya már este bekészíti az aprófát, ı maga hasogatja a tuskón.

Csütörtökön én viszem nagypapát a kocsmába. Egész úton pipázik. Derős az arca. Majdhogynem azt lehetne mondani rá, hogy szép: nagy fekete szeme van, sőrő szemöldöke, világos kreol bıre. Olasz vagy szicíliai vagy korzikai származású – mikor mit mond. A kis téren találkozik a cimboráival. Letelepszenek a buszállomásnál, és nézik a leszálló utasokat. A sofırök beszámolnak a legfrissebb párizsi pletykákról. Megélénkül a társalgás. Az öregek megint hadba indulnak, szorosan feltekerik a lábszárvédıt, délcegen kihúzzák magukat égszínkék uniformisukban, aztán szuronyt szegezve elıre! Megpróbálom magam elé képzelni ıket. Nem könnyő: egyiknek a lába hiányzik, másiknak a karja, az arcuk csupa sebhely. A marne-i csata kellıs közepén nagyapának hirtelen eszébe jut, hogy elfelejtett bemutatni a barátainak. – Guenaud-nak, a kovácsnak a kislánya. Még csak tizenhét éves volt, amikor megismerkedtem a fiúval, összekerültünk a csatornázásnál. Én kubikoltam, ı meg a szerszámokat kovácsolta. Fiatal volt, de máris piszok jól melózott. Hú, micsoda nagy heccek voltak ott, hol a csákányt emeltük, hol a butykost. De azért megszabályoztuk a Durteint és a Voulzie vizét, hogy legyen mit inni a párizsiaknak. Akkor kezdett el az apád olaszul meg arabul is dumálni, volt minden náció a brigádunkban, nagyon jól kijöttünk egymással. Ez a faterodnak is köszönhetı volt, jó haver volt, és be nem állt a szája. A meló végén, amikor megvolt a csatorna, apád megcsinálta a kapukat, gyönyörő munka volt. Kérd meg egyszer, hogy mutassa meg a mővünket. Tele van vízzel a vezeték, és úgy zúdul le, mint egy vízesés. Jól meg van szőrve, tényleg kristálytiszta. Ha ne adj' isten megundorodnék a bortól, nyugodtan innék belıle. Sajnos voltam olyan marha, hogy meghívtam hozzánk a kis Guenaud-t. Én tehetek róla, hogy elvette a lányomat. De hát honnan gondolhattam volna? Amikor megismerte, még egész kislány volt, a térdén lovagoltatta. Aztán késıbb belehabarodott, és feleségül vette a balfácán. Bár sose tette volna!

*

– Mért nem költözöl ide, papa? – Képzeld el, Kisdarázs, áthelyezésemet kértem a longueville-i gyárba. Provins-ben fogok lakni, nem messze anyámtól. Nagy nehezen belement, hogy odavegyen téged, ha megtoldom egy kicsit a háztartáspénzét. Az ügyvéd így nem köphet bele a levesembe. – Lajoie nagymamánál akarok maradni. A másiknál semmihez se szabad nyúlni, csak papucsban lehet bemenni a szobába. Sose mosolyog, és én félek tıle. – Nem baj. Legalább kénytelen leszel mosakodni. Mert amilyen koszban élsz itt, még torokgyíkot kapsz. Különben se panaszkodj, inkább örülj, hogy nem kell többé napi tizenkét kilométert gyalogolnod. A Guenaud mama ott lakik egy köpésre az iskolától. Nagyokat alhatsz majd, és nem leszel annyira kifacsarva. – Inkább gyalogolok. Mindennap a régi városfalak mellett megyek, át a Garnier-parkon. Ha el vagyok késve, virágot szedek a tanító nénimnek. Egyszer rám is szólt az ır. Gyere, megmutatom! – Ne röhögtess, Kisdarázs, úgy ismerem azt a helyet, mint a tenyeremet, ott főztem az anyádat. – De nem ugyanazoknál a virágoknál. A múlt héten hoztak újakat a kertészek. – Most már aztán tényleg elég belıled… Oda nézz! Szövegelés helyett tedd hasznossá magad, segíts pofára esni annak a kriplinek! Jutalmul kapsz egy nyalókát. Az öreg bácsi után szaladok, és elgáncsolom. Botját elıretartva hasra vágódik a főben, és szid, mint a bokrot. Apám odasiet, és felsegíti. – Maga a tanúm, uram! Teljesen megırült ez a gyerek. Papa a háta mögé teszi a kezét, és int, hogy táguljak. Futok, elbújok a csemetekert melletti ösvényen, ott várom. Ragyog az arca. – Le a kalappal, Kisdarázs, ügyesen feltaláltad magad. Egy szót se szólhatok. – És mi lesz a nyalókával? – Este, mielıtt Ormes-ba megyünk, megveszem neked az egész nyalókakészletet az áruházban. De most slattyogjunk fel az

óvárosba, nézzük meg a hóhér házát, jó? Aztán hülyéskedünk egy jót a Dézsmaháznál, a Szent János-kapunál és a Császártoronyban. – Már megint? – Hohó, kisapám, ismerd csak meg a szülıfölded történetét, büszke lehetsz rá. – Jó, de akkor hadd fussak végig a bástyafalon. – Azt nem! Beleesel az árokba, és kitöröd a nyakad. – Majd te fogod a kezem. – Legközelebb elhozom a bicajomat. Nem bírok lépést tartani veled a visszeres lábammal. Ne vágj már ilyen pofákat! Tudod mit? Játsszunk yorkos-lancasterest a Császártoronyban! – Ne! Azok olyan gonoszak! – Már réges-rég feldobták a talpukat, te hólyag! Hülyére röhögjük magunkat. Rózsa a fegyverünk, nesze, itt a piros, magamnak tartom a fehéret, mert én vagyok a muszklisabb. Gyere, kardélre hányjuk egymást a lépcsın. – Az nem jó. Sötét van, és szők is a hely. Be fogsz szorulni. Inkább menjünk a testırök termébe, az tágasabb. – Védd magad, yorki Kisdarázs herceg! Kardoddal tisztelegj! Ereszd le a sisakrostélyt, a hétszázát! Hú, bassza meg! Becsípte a fülem. Várjál, még nem ér. – De ér! Támadás! Nesze! Orron váglak a rózsám élével. Papa nagyot szippant, és a mellényzsebébe tőzi a virágot. – Add vissza a kardomat! – Fityiszt az orrodra! Új piros-fehér kockás divatmintát kreálok, és azt a nevet adom neki, hogy Nem skót a skót.

* – Jaj de örülök, hogy bálba megyek, papa! – Hát még én! Úgy nézz rám, Kisdarázs, hogy indulok a tangóés keringıversenyen. Viszlát, Lajoie mama! Megígérem, hogy legkésıbb holnap délre visszahozom a kislányt.

– Remélem is, Claude! Ha az a kurva lányom megtudja a dolgot, akkora balhét csap, hogy jobb se kell. – Nyugi, én állom a szavam. Meg aztán úgyis elegem lesz belıled, egész augusztusban ott fogsz lógni a nyakamon. – Komolyan, papa? – Hát persze. Hogy a fenébe boldogulnék nélküled azzal a sok nyúllal meg tyúkkal, he? És a parasztok is várnak, szeretnének már egy jót csavarogni veled. Amint hazaérünk, papa vizet melegít, és teletölti a teknıt. – Hú, de forró, a franc essen belé! Hideget tesz hozzá. – Most meg hideg, hogy az a magasságos... Na mindegy, nincs idınk. Ugorj bele! Nahát! Ilyen retkes fület én még életemben nem láttam! Nem is retek, hanem fekete szappan. Papa odahozza a drótkefét, és megfenyeget, hogy azzal fog lesikálni, ha tovább üvöltök. – Még benzinnel se jön le ez a szutyok rólad. A hajmosáshoz kinyomja egy citrom levét, attól szép fényes lesz a hajam. Visszaveszem a fehérnemőt és a ruhát, ami rajtam volt. – Olyan ronda ez a ruha! – Rá se ránts, Kisdarázs, nem a ruha teszi az embert. Nekem is jut a kölnibıl. Aztán papa bekölnizi az arcát és az ingét. Ellenıriznem kell, hogy nem nıtt-e ki a szakálla egy félóra alatt. Megpuszilom, puha és sima az arca, indulhatunk. Öt óra. Az utcák drótra akasztott lampionokkal vannak feldíszítve. Mindenki kimenıruhában, szépen megfésülve. Az öreg nénik feketében. Az özvegyek is. Papa azt mondja, hogy nem sokáig, még az estély vége elıtt eldobják a gyászfátyolt. Megyünk, iszunk egy pohárkával a Voulzie közelében levı kocsmában. Papa sodorni való erıs dohányt vesz magának, nekem meg rágógumit. Fújjak lufit belıle, akkor legalább csupa ragacs lesz az orrom. A téren színpadot állítottak fel. Egy nagyon sovány bácsi mászik fel rá. Fintorgatja az orrát, leporolja a zakóját, megigazítja a svájcisapkáját, és énekelni kezd. Jaj, mit kell hallanom, én a szívem adtam neked…

– De jópofa! A férfiú újabb dalba fog: Szegény leány volt az én kedvesem, csecsebecsét árult az utcán... – Ki ez a bácsi, papa? – Nem tudom. A városból jött a pasas, Bourvilt utánozza. A közönség tapsol, újráz. A cérnahangú parodista rázendít. A mősor végén általános ivászat; papa vesz nekem egy csomó nyalókát, különféle gyümölcspálinkákba vannak áztatva. Kezdıdik a bál, a zenekar már elfoglalta a helyét, hamarosan indul a táncverseny. Papa és Jacqueline Melland lesz a nyolcadik pár. Papa a sorára várva felkér táncolni. Enyhe szellı hintáztatja a hársfákra aggatott lámpásokat. A papa „csónakjára” állva gyakorlom a figurákat. Fordítva tanulom meg a keringıt. Néhány ütem után papa kijelenti, hogy már mindent tudok, és odaküld a korombeli lovagokhoz. Megpróbálom Alain-nel, de folyton a lábamra lép, hát faképnél hagyom. Megkeresem apámat, már megint Jacqueline-nal van. – Megengeded, hogy ide álljak közétek? Alain letaposta a bütykeimet. – Hogy te milyen pióca vagy! A zenekar új számba kezd, a Bummsztatta, bumsztatta, hej-hó-t játssza, nagyon szeretem ezt a dalt, a papa felkap, és a hej-hóra földob a levegıbe. Aztán a Pimpa rimpa pimpa következik, ez is jó gyors szám, nem olyan lötyögıs, mint a tangó. Papa odazavar a barátnıimhez, neki edzenie kell, Jacqueline türelmetlenül toporog. Bemutatnak egy másik Viviane-t. Pofon vág, és azt mondja, hogy egyedül neki van joga ezt a nevet viselni, mert ı Viviane Romance személyesen. Visszaadom neki a pofont, meghúzom a haját, és belerúgok, papa odaszalad, és szétválaszt bennünket. – Ki az a Viviane Romance, papa? – Az egy nagy színésznı, akibe én fülig szerelmes voltam. Ez a te szerencséd, mert különben azt a nevet adtam volna neked, hogy Maris de muris. És most hagyj békén, mi következünk.

A csısz tiszte, hogy kihirdesse a végeredményt. Olyan részeg, hogy a dob helyett a térdét püföli az ütıvel. A közönséget vádolja, miattunk nem tudja elolvasni a papírt, az is igaz persze, hogy fordítva tartja. Á, úgyse számít, iszik egyet, az fontosabb. A versenyzık nem értenek egyet vele, tudni szeretnék, ki nyert. Döntse el a kocsmáros! Guenaud keringızésben elsı, tangózásban második. Kap egy üveg habzóbort meg egy doboz kekszet. Szép jutalom. Szétkürtölöm a gyerekek közt, hogy ı az én papám. Nem mintha nem tudnák, de hát nagyon büszke vagyok rá. Éjfélre minden férfi hullarészeg. Hánynak, vagy vizelnek a platánfák mögött. Néhányan jól megkapják a magukét féltékeny feleségüktıl, aki egész este petrezselymet árult. Ginette Baudin van a legjobban elkeseredve az elhagyottak közül, megragadja a férje üstökét, és azzal fenyegetızik, hogy otthagyja. Majd összeáll a Sánta Zsozsóval, annak legalább fából van a fél lába, az nem fog táncolni. Egy boríző hang békéltetı szándékkal rázendít a Carmagnole-ra: Keringjen hát a körtánc, Éljen a dal, Éljen a dal! Aztán felharsan a Marseillaise. Az elsı világháború hısei vigyázzba vágják magukat. A legpityókosabbak tántorogva lengetik a hitvesük szoknyáját, azt hiszik, hogy lobogó. – Bolond vagy, Léon! Ország-világnak mutogatod a micsodámat! Az ifjabbak csákányt, gereblyét ráznak a kezükben, a vigalom duhaj tombolásba csap át. Hajnali két óra tájban papa odajön hozzám. A kocsma elıtt kuporgok a járdaszegélyen, a nyolcadik rágógumin kérıdzök. Már arra sincs erım, hogy lufit fújjak belıle. – Bepiáltam, Kisdarázs, gyalog kell hazamennünk. – De én fáradt vagyok! – Gyere a nyakamba veszlek. Soha nem volt még ilyen hosszú az út az ormes-i tértıl hazáig.

* – Nagyanya! Mehetek a bástyafal felé? – Minden csupa víz arrafelé, beleragadsz a sárba. – De én akkor is arra szeretnék menni, sokkal szebb az út, és olyan jó a nagy fák alatt menni. – Én biciklivel vagyok, te meg gyalogolni akarsz? Mikor fogsz hazaérni? – Ismerek egy rövidebb utat az óváros és a Macskazug felé. – Az neked rövidebb? Legalább egy órával tovább tartana. És különben is, veszélyes egyedül. A folyón is át kell menni, és te nem tudsz úszni. – De hát ott a híd! – Ismerlek én, rosszcsont, lemész pecázni, és könnyen elragadhat a víz, ott a legmélyebb. – Bemehetek egy kicsit a strandra? – Elment az eszed! Nincs nekünk arra pénzünk. És ha szabad kérdeznem, mit csinálnál a strandon? – Az osztálytársaim is ott vannak. Úszni tanulnak egy bácsitól. – Még csak az hiányzik! Na, most már elég legyen, mert dühbe jövök! – Minden semmiségért kiabálsz velem. Már megint rád jött a melegség? – Micsoda! Majd adok én neked melegséget! Folyton szájaskodsz, egy pillanatra be nem áll a szád. Nem félsz, hogy elkopik a nyelved? – Nem. Mert ha kopna, akkor neked már rég nem volna nyelved. Bíborvörös lesz az arca. Pofa be, és szálljak fel a csomagtartóra, hazamegyünk az egyenes úton, nem fogok neki elcsavarogni. Hazaérve alaposan elnáspángol, aztán bezár a szobába. Duzzogok. Most az egyszer nem érdemeltem meg a verést. A kimenıruhája ott lóg egy szögön. Elıszedem az ollót a varródobozból, és kis darabokra vágom a ruháját. Nagyanyát nyugtalanítja, hogy olyan

csöndben vagyok, kinyitja az ajtót, és rögtön látja, micsoda katasztrófa történt. Most aztán tényleg szíjat hasít a hátamból!

* – Neked hozta a postás, nagymama. Feltépi a borítékot, és elolvassa az aláírást. – A mővésznı macskakaparása. Nagyanya gyorsan átfutja a levelet, és közli velem, hogy másnap elutazom. – Jaj de jó! Nyaralni megyek a papához? – Igen, Buba. Három órája toporgok a kapu elıtt, és lesem az utat. – Jó sokat kellett várni rád, mama! – Lekéstem a buszról, vonattal kellett jönnöm. Megpuszil, és megkérdi, hogy kész vagyok-e. – Igen, nagymama mindent összepakolt. Hálából a fáradozásaiért egy vízfestményt ad át nagyanyámnak. Igen, szívesen megiszik egy kávét… És már fel is kapja a salátával, paradicsommal, friss tojással teli rekeszt, indulhatunk. Szomorúan búcsúzom Solange-tól. Jó lett volna, ha ı is eljöhetne Ormes-ba. De a mama hallani se akart róla. Megyünk a buszállomásra, anyám viszi a bıröndömet. – Fáradjanak a busz belsejébe!… Tessék! – Két jegyet kérek Párizsig. – Párizsig? – Igen. – Én azt hittem, Ormes-ba megyünk. Le akarok szállni! Elindul a busz. – Most mit vagy úgy oda? Megnézed egy kicsit a fıvárost, aztán mész apádhoz. Párizs gyönyörő város, és még csak képeslapról ismered.

– Mennyi ideig maradunk Párizsban? – Csak néhány napig. Elmegyünk a Vígoperába is, sokkal érdekesebb dolgokat fogsz látni, mint vidéken. Örömömben megpuszilom. Most nem lök el magától, csak elıvesz egy zsebkendıt, és megnyomogatja vele az arcát, a púder miatt. – Papa tudja, hogy Párizsba megyek? – Hát persze. És nagyon örül. Még pénzt is adott, hogy vegyek neked egy új ruhát. Nangis után mindenrıl megfeledkezem, csak a mama létezik számomra. Mosolyog, simogatja a hajam, megcsókol, Párizsról mesél. Gyönyörő parkok vannak ott, ahová kiváltságos gyerekek járnak szórakozni. Meg fogják engedni, hogy játsszak a hajójukkal, karikájukkal, kuglijukkal. Vaníliafagylalt-árusok sétálgatnak a park ösvényein. Székre nem szabad ülnöm, mert akkor fizetni kell, de hát van éppen elég ingyenpad is. Ölébe veszi a rajzmappáját, felvázolja a Luxembourg-palotát a kis színházzal, és lerajzolja Guignol bohócot, amint éppen üldözi a csendır. Ha majd nagyobb leszek, anyám nagyszerő helyekre fog elvinni, múzeumba, kiállításra. Tájékozott és mővelt kislány leszek. İ úgy szeret engem, hogy igazán megtehetek egypár dolgot a kedvéért. Ügyeljek a tartásomra, és legyen gondom a szép beszédre. Sajátítsam el a francia nyelvtant, bármilyen nehéz is, és tanuljam meg érthetıen, tagoltan ejteni a szavakat. Le kell szoknom a pöszítésrıl, mert az az ostobaság jele. Egyébként Trapillon bácsi lesz a kalauzunk, és nekem biztos nagyon tetszeni fog a Vígopera, az Eiffel-torony, a Sacré-Coeur, a Diadalív, és ízlik majd a gombakrémleves. De jó is lesz a kezedet fogni, mama! A másik kezemet a papának nyújtom, mert ı biztosan utánunk jön. Magával hozza az üllıt, a kalapácsot és a fújtatót, és minden parkhoz kovácsol egy kaput. Vincennes-i kastély, végállomás. Olyan fülledt szag van a metróban, hogy be kell fognom az orrom. Mindent megcsodálok, amire a mama azt mondja, hogy nézd, milyen érdekes: a jegylyukasztókat, a metrókocsikat, a plakátokat, a sietıs,

rosszkedvő utasokat, a lépcsıket, a piszkos és szürke falakat, a peronokat borító szakadt újságokat és jegyeket. Anyám padlásszobájától el vagyok ragadtatva. Otthonos és takaros. Kellemes fény árad be a meredek tetıbe vágott kis ablakon. Megérkezésem alkalmából mama átad egy csomagot. Virágmintás törülközık; az egyiket még nem volt ideje kihímezni. Az ölébe vesz, és mesélni kezd a kisbaba koromról. Rékliket horgolt nekem, ı kötötte minden kabátkámat, cipımet, sapkámat. Én voltam a legdédelgetettebb és legápoltabb baba Everlyben. Amikor aztán rá kellett döbbennie, hogy nekem az a legkedvesebb szórakozásom, hogy naphosszat csatangolok a mezın, lubickolok a folyóban, anyám abbahagyta a kötést, horgolást, nem csinált több szép ruhácskát nekem, csak várt, várt türelmesen. Most végre elég nagy vagyok hozzá, hogy belássam, vége annak a korszaknak, amikor úgy élhettem, viselkedhettem, mint egy kisfiú, és itt az ideje, hogy csinosan öltözködjek. Fekszem a keskeny ágyon, és a mamát nézem. Ott ül mellettem egy faládán, és az éjjeliszekrény-lámpa fényénél hímezi a vászontörülközıt. Fürge ujjai közt táncol a tő, és a színes cérnák életre keltik a kis virágokat. Ha végez a munkával, ı is lefekszik. Az ágy elé, hogy ne zavarjon. Azzal alszom el, hogy vajon milyen lehet ez a bővös város, ahol a mama szeret engem. Másnap meleg kiflit eszünk reggelire, ez párizsi különlegesség. Csuda finom. Mamának el kell mennie elintézni valamit, de majd siet vissza. Egy kis bırönddel a kezében még visszafordul, és azt tanácsolja, hogy rajzolgassak, amíg egyedül vagyok, színes ceruzát és papírt találok a polcon. Délfelé jön meg; kész sült csirkét hozott ebédre. Még nincs asztal, a földön ülve falatozunk. Ebéd után majd elvisz a Montparnasse-ra. Beülünk a Coupoleba, az a festımővészek találkozóhelye. Gyorsan lenyelem az ételt, alig várom, hogy sétálgathassak a mamával, és megismerkedjek a barátaival. Jókedvően megmosdat, felöltöztet, megfésül, és gyöngéden néz rám. Lelkemre köti, hogy pukedlizzak mindenki elıtt, akinek bemutat. Útközben túláradóan kedves és figyelmes, még azt is megkérdezi, hogy tudom-e még, mi a különbség az akvarell és az

olajfestmény között. Sietni kell, elkésünk, anyám megszaporázza lépteit. Befordulunk egy nagyon sötét, macskaköves utcácskába, és megállunk egy rácsos kapu elıtt. – Nem lehet továbbmenni, mama, el van falazva az utca. – Hát persze. Ez egy zsákutca. – Ez itt a Montparnasse? Anyám meghúz egy vasfogantyút, amely egy kötélen lóg. Távoli csengettyőszót hallok. Hosszú fekete ruhát, furcsa fejkendıt viselı nı lép ki az udvarra. Meglátja anyámat, rámosolyog. Elıhúz egy hatalmas kulcskarikát a köténye alól. Zörgeti a kulcsokat, majd kiválasztja a legnagyobbat, és kinyitja a kaput. – Dicsértessék, tisztelendı nıvér! Elhoztam a Guenaud kislányt. – Dicsértessék! Kérem, jöjjenek velem, a fınökasszony már várja magukat. – Mit jelent az, hogy fınökasszony, mama? És miért van fekete ruhája a néninek? Mi az a fején? Szigorú arcú nı nyit ajtót, megbénulok a tekintetétıl. Szertartásos üdvözlés után csak anyámat engedi be a sötét és szők szobába, én nem ismerhetem meg e furcsa ház titkait. Lassan, nagyon lassan telik az idı a folyosón. Vajon miért hagytak itt kint? Nem valami kedvesek a mama barátnıi! És nincs itt semmi látnivaló. Hol vannak a festmények? Ronda hely, kimegyek az utcára játszani. Merrefelé is jöttünk? Annyi sok folyosó meg ajtó van itt… Mit csináljak, megvárom. Rászáll egy légy az orromra, csiklandoz. Most megpróbálom megfogni, ahogy a papa tanította. Csakhogy a légy ügyesebb nálam. Elmenekül elılem, és még arra is van ideje, hogy lábait összedörgölve tisztálkodjon egy kicsit. Azért se törıdök vele! Hátat fordítok, és nem veszek tudomást róla. Bosszantja a közönyösségem, odaszáll, és belezümmög a fülembe, mintha azt mondaná: mi van, nem játszol? Hogy nem mozdulok, vakmerıvé válik, a karomra telepszik. Na most megvagy! Foglyul ejtettem, összezárt tenyeremben tartom. Elszomorít a vergıdése, odaviszem hát a hosszú folyosó egyetlen ablakához, és visszaadom a szabadságát. Az ablak rácsain át nézem, ahogy eltőnik. Anyám hangját hallom, megfordulok; végre elmegyünk innen.

– Most itt hagylak, pipikém, a te érdekedben, késıbb még hálás leszel érte. – De mama! Nem is ismerem a barátnıidet. Nem akarok itt maradni velük. És azt ígérted, hogy megnézzük Párizst. Mikor jössz vissza értem? Mama!… Ne menj el! Vigyél el innen!… Mama!… Mért nem mondsz valamit? Eltőnik a folyosó végén; nem csókolt meg, vissza se fordult. Záporoznak a könnyeim. Éles fájdalom hasít a karomba. – Hagyja abba ezt a komédiát, Guenaud kisasszony! Nem kisbaba már, így nem lehet viselkedni! Fújja ki az orrát, és jöjjön velem. Nincs zsebkendım, a ruhám ujjába törlöm az orrom. Alig tudom követni a nénit. Nagyon gyorsan megy, és nekem szúr az oldalam. Lenyőgözve nézem földet söprı fekete ruháját. Minden piszkosszürke ebben a házban. Piszkosszürke a mennyezet, a fal, piszkosszürkék az ablakok. A néni hirtelen megáll egy ajtó elıtt, amely még a többi ajtónál is mocskosabb, és parancsoló hangon felszólít, hogy lépjek be. A helyiség tele van ággyal. Még sose láttam ennyi ágyat. – Ez a hálóterem. Az édesanyja délelıtt itt hagyott egy bıröndöt. Ott találja a hátsó falnál, balra, Marie-Josèphe nıvér hálófülkéje mellett az éjjeliszekrényen. Iparkodjon elrakni a holmiját még vacsora elıtt. A maga száma a harminckettes. Minden fehérnemőjében benne kell hogy legyen ez a szám. Ha egyetlen zsebkendıjébıl is hiányzik, szóljon a nıvérnek, különben utasítani fogom, hogy fenyítse meg. És most ideküldöm Claude Brochier-t, ı fogja kitanítani a házirendre. Egyidıs magával, úgy gondolom, meg fogják érteni egymást. Maguk ketten a legfiatalabbak az intézményünkben. Megértette? – Igen, asszonyom. – Úgy kell mondania: Igen, tisztelendı anyám. Ismételje! – Igen, tisztelendı anyám. – Mondja azt is: Bocsásson meg, tisztelendı anyám. – Bocsásson meg, tisztelendı anyám.

– Az édesanyja megmondta, hogy maga teljesen tudatlan. Estére összehívom a leendı társait, és hálát mondunk az Úrnak, amiért hozzánk vezérelte. Mire vár? – De hát… – Ne feleseljen, és öltözzön át az asztali áldásig. Elindulok a számomra kijelölt ágyhoz. Semmi sem hever az éjjeliszekrényeken, a takarók szépen kisimítva, a padló felviaszkozva. A bıröndöm az egyetlen változatosság ebben a hatalmas teremben. Kinyitom, és kiöntöm a tartalmát az ágyra: egy bugyi, egy pár zokni, egy trikó, két hálóing, három zsebkendı, és... és hímzett törülközık. Nem értem. Olyan, mintha itt kellene laknom. Az nem lehet, megmondta volna mama. De akkor minek ez a jel a ruháimban? – Szervusz. Összerezzenek. Egy barna hajú duci kislány áll mellettem, szürke ruhát tart a kezében. – Tessék, öltözz át, a fınökasszony mondta. Ez az egyenruhád. – Miért kell nekem ezt hordani? – Mert itt nem viselheted a városi ruhádat. Itt ez így van. – De hát én nem maradok itt! – Akkor mit keresel itt? – Nem tudom, várom a mamát. – Vedd csak fel! Ebben a ruhában nem vacsorázhatsz. Felveszem a blúzt és a rakott szoknyát. Sehogy se sikerül összekapcsolnom. – Segíts, légy szíves! Hogy hívnak? – Claude Brochier-nak. És téged? – Viviane Guenaud-nak. Nincs más mondanivalónk egymásnak. Minden holmimat begyömöszölöm a fiókba. – Mit csinálsz! Ne rakj minden törülközıt az éjjeliszekrénybe! Egyet le kell vinni a refektóriumba. – Mi az, hogy refektórium? – Hát ahol eszünk. Hogy te milyen buta vagy! Na, siess már, nem érünk le az asztali áldáshoz. Kolompolnak, nem hallod?

– Mi az az asztali áldás? – Még azt se tudod? Az asztali áldás az az ima, amit evés elıtt szoktunk mondani. – És az ima? az mi? – Te tiszta hülye vagy. Szipákolok. Amióta itt vagyok, egy kukkot se értek abból, amit mondanak. – Talán azért nem értem, mert most vagyok elıször Párizsban. – Jól van, ne sírj! Az az ima, amikor kérünk valamit a Mindenhatótól. – Ki az a Mindenható? – Na, most már ne hülyéskedj velem! Mindenki tudja, hogy ki az a Mindenható. – Sose beszélt róla a papa. – Dehogyisnem. İ az, aki a világot teremtette. Az égben lakik, és folyton néz minket. És ha valami nagy bőnt követünk el, akkor a pokolba dug bennünket. – Mi az a pokol? – Hogyhogy mi az a pokol? A pokol… a pokol, az egy nagy tőz. És ha meghalsz, és a Jóisten nem enged be magához a bőneid miatt… Elfelejtettem mondani, hogy a Jóisten a mennyországban lakik, és annál nincsen szebb, ott azt ehet az ember, amit akar, és akkor alszik, amikor akar. – Csokoládé is van? – Van hát. Csokoládé is van, meg cukorka is meg mindenféle sütemény. Ott minden van, na! Szóval, ha nem enged be, akkor az ördöghöz küld. Az nagyon ijesztı. Este majd megmutatom neked egy képen. Szarva van, és vasvillát tart a kezében, azzal döfködi az olyanokat, akik ki akarnak mászni a lángok közül. – A lángok közül? De hiszen a láng az nagyon éget! – Naná! De most már siess, mert megbüntetnek bennünket. Kéz a kézben, négyesével szedve a lépcsıket rohanunk le az elsı emeletre, és belépünk egy büdös terembe, ahol gyerekek zsivajognak. Félek. Sokan vannak. – Gyere gyorsan! Jön a fınökasszony.

Egy másik késın jövı nagyot taszít rajtam, térdre esem a terem közepén. Más se hiányzott: mindenki rajtam nevet. Tüzel az arcom a szégyentıl. Hirtelen néma csönd. – Megállapítom, kisasszonyok, hogy még egyikıjük sem értette meg, mi a keresztényi könyörületesség. Az asztali áldás elıtt hallani akarom a fıparancsot. Mindenki egyszerre mormolja a szöveget: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedbıl, teljes lelkedbıl, teljes elmédbıl és minden erıdbıl. Szeresd embertársadat, mint saját magadat.” – Álljon fel, Guenaud kisasszony. Maga pedig, Brochier kisasszony, már elég régóta van itt, hogy tudja: a késésért fenyítés jár. – Csak azért késtem, tisztelendı anyám, mert... – Hallgasson! Menjen a helyére az új növendékkel, és többé ne mutasson neki rossz példát. Fáj a fejem. Úgy érzem, hogy akkora az orrom a sok sírástól, mint egy uborka. – Magára várok, Guenaud kisasszony. Meghökkenve nézek a nénire. Claude megbök a könyökével. – A kezed! – Mi van a kezemmel? – Tedd össze! – Minek? Micsoda cirkusz van itt az evéssel! A fınökasszony kezdi türelmét veszteni, gyorsan összeteszem a kezemet. – Szép az asztali áldás, szeretem az éneket. – Ez nem ének, ez ima. – Most már aztán elegem van! És ki ez a sok lány? – A növendékek. – Kik azok a növendékek? – Halkabban! Tanulók, akik egész évben itt laknak. – Te is? – Persze. – De hát én mit keresek itt?

– Te tényleg nagyon buta vagy. Még mindig nem érted, hogy itt hagyott a mamád? Te is itt maradsz. – Nem igaz! Megmondta volna. – Á, mind ezt csinálják. Na, gyere, kezdıdik a vacsora. Padtologatás, veszekedés, kiabálás. A növendékek, tányérjukkal a kezükben, lökdösıdnek, tolakodnak. Azok járnak a legjobban, akik legelıbb érnek a levesesfazékhoz. Alig kapok levegıt a sok nagylány között. Félénken beállok a sorba, egy vörös hajú lány maga elé enged. Minden lépésnél nagyot dobban a szívem. Én következem. Egy fekete ruhás néni (itt minden néni fekete ruhában van) teli merítıkanállal a kezében rám szól, hogy ne remegjek. Megpróbálok uralkodni magamon, de hiába. Sıt, még gyorsabban ver a szívem. Nem bírom tovább, elejtem a tányéromat, és futok a kijárat felé. Nem akarok itt maradni, vissza akarok menni a papához füstölt heringet vacsorázni. Olyan jó volna, ha magához szorítana. Egy fekete madár utolér, megragadja a blúzom ujját. Kitépem magam; döbbenten nézi a rongyfoszlányt, ami a kezében maradt. Az elkeseredés erıt ad, elrohanok mellette, le a lépcsın. Odalent félig nyitva az ajtó. Már kint is vagyok az udvaron, futok a kapuhoz, ahogy a lábam bírja, kifulladva megragadom a kilincset, próbálom lenyomni, teljes erımbıl rázom, rángatom… Könnyek fojtogatnak, tehetetlenül térdre esem, papát szólongatom. Papa! Segíts rajtam, papa! – Nem kell sírni, gyermekem. Nagyon jól fogja érezni magát közöttünk. Örüljön, hogy Isten az ı hívei közé vezérelte magát. Törıdjön bele a sorsába, gyermekem, és ne felejtse, hogy az Úr megvidámítja a mi lelkünket, ı a mi legfıbb vigaszunk. – El akarok menni innen! Miért vagyok én itt? Miért nem láttam nyár óta a papát? Miért nem mehetek haza Ormes-ba a virágokhoz, madarakhoz, pillangókhoz, szitakötıkhöz? Miért nem mondta meg az igazat az anyám? Belecsimpaszkodok a fekete ruhába, és teljes erımbıl rázom. Azt akarom, hogy változzon meg a színe, azt akarom, hogy ez a fekete madár változzon gerlicévé, olyan szelíd madárrá, amilyenek az ormes-i kertünkben laknak.

– Viselkedjen jól nevelt kislány módjára! Jusson eszébe, hogy azért van itt, mert a szülei válnak. Cselekedetük meggyalázza a házasság szentségét. Tekintse kegynek, hogy eme szentségtörés ellenére hajlandók voltunk befogadni magát. Szégyellheti magát. Jegyezze meg, hogy az Úr tanúja minden cselekedetünknek, és most haragszik magára. – A papához akarok menni. Összekoccannak a fogaim, minden tagom jéggé dermed, béna vagyok a felindulástól. A fekete madarak hangtalanul körém sereglenek. Bevisznek a fürdıszobába, és ruhástul belöknek az egyik zuhany alá! Jéghideg tőhegyek szurkálják a testem, vacogok. Hoznak egy törülközıt, rám parancsolnak, hogy vetkızzek le, de ne merjek magamra nézni. Nehéz dolog, nem tudom, hogyan csináljam. Végül összeszorítom a szemem. Még félig vizesen veszem fel a hálóinget. Menjek a hálóterembe, és a feszületet nézve várjam meg a többi növendéket az ágyam elıtt. Nem tudom, mi a feszület, hát találomra kiválasztok egy ablakkilincset, amelyik nem olyan, mint a többi, azt nézem. – Jaj, de ostoba ez a gyermek! A néni mély tisztelettel egy deszkakeresztre mutat, amelyen egy félrebillent fejő, majdnem pucér férfi lóg. – Mondja utánam: Bocsásd meg vétkemet, Uram, Istenem! – Bocsásd meg vétkemet, Uram… Görcsösen ásítok a kimerültségtıl. Millió csillag villódzik a szemem elıtt. Hirtelen fülig szalad a szám. Ott jön a papa, félrecsapott sapkával biciklizik a csillagok között, jön az égben kiszabadítani az ı Kisdarazsát. – Az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében „Gyere, Kisdarázs, pattanj fel! Megtaláltam Varázscilindert, imádott felhıdet. Megígérte, hogy a kedvedért felfújja az arcát, és elkergeti az esıt. Holnap már kimehetsz játszani, szép idı lesz…”

*

– Papa! Papa! Arra ébredek, hogy kiabálok. Verítékben fürdöm, a lepedım csomóba győrve, a takaró leesett az ágyról. Lehajtom a fejem, mert vakító fénysugár hasít a szemembe. Végre rájövök, hogy ez a hosszú fehér hálóinget viselı nı Marie-Josèphe nıvér. Kopaszra van borotválva a feje: biztosan tetves volt, a papa szerint csak így lehet megszabadulni a tetvektıl. – Rosszat álmodtam, tisztelendı nıvér. Félek. Maradjon mellettem. Felé nyújtom a kezem; kell a vigasztalás. Lassú mozdulattal az ágyamra teszi az elemlámpát, leül. Felébresztem, feleslegesen zavarom? Na, majd ı móresra tanít. Belecsíp az arcomba, a karomba, próbálom megmagyarázni, pofon vág. – Ne bántson! Torkom szakadtából üvöltök, taknyom, nyálam összefolyik. Erre abbahagyja, nem akarja, hogy felébresszem a többieket. – Tanulja meg némán és méltóságteljesen tőrni a szenvedést, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus, aki keresztre feszíttetett a mi lelkünk üdvéért. Elmegy. Összekuporodok az ágyon, fejemre húzom a takarót, semmit sem akarok látni, semmit sem akarok hallani. Alig hallható hangocska szólít: – Viviane! Én vagyok az, Claude. Késı... Vadrózsabokrokkal szegélyezett ösvényen szökdécselek a Filkóval. Kiskutyám repkedı pillangók után veti magát. Leheveredek a mohába, egy nagy gomba mellé. Szeretem az illatát. A Filkó beleun a pillangóvadászatba, megnyalogatja az arcom, csiklandoz; olyan jól érzem magam… – Ki az ágyból, egykettı! Ha az éjszakát alvással töltené, könnyebb volna a felkelés. A növendékek már felkeltek. Összetett kézzel várnak. Alig bírom nyitva tartani a szemem. – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek… Már megint? Nincs erım keresztet vetni. Fáj a gyomrom az éhségtıl… Ott ülök a papa mellett, elıttem gızölgı kakaó…

„Mért szereted a banánt? – Mert nincs benne csont. – Ez aztán igazi Kisdarázs-féle válasz!” Az imát elhadarva az egész lánysereglet kiözönlik a hálóterembıl, mindenki siet, a nagyobbak lökdösıdnek. – Szedd a lábad, kisanyám! Épp csak arra van idınk, hogy kezet, arcot mossunk, és kimenjünk pisilni. A fınökasszony nagyon haragszik, ha elkésünk a misérıl. – Mi az a mise? – Már megint kezded? Olyan, mint a refektóriumban, csak nem eszünk, hanem imádkozunk. – És mikor eszünk? – Utána. „In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti. Amen. Introibo ad altare Dei. Ad Deum qui laetificat juventutem meam”... – Mit mond a bácsi? – Ez nem bácsi, hanem pap, és latinul dumál. – Latinul? – Igen, igen, latinul. – Miért van jelmezben? – Az nem jelmez. Mondom, hogy pap. Claude megdühödik, nagyot sóhajtok. Olyan sokáig kell térdepelni ezen a sámlin, hogy elzsibbad a lábam. – Sokáig tart még, Claude? Megvonja a vállát: – Még csak most kezdıdött. „Kürie eleiszon, Kürie eleiszon, Kürie eleiszon!” – Claude! Felteszek neked egy találós kérdést. – Maradj csendben, mert megbüntetnek. Pláne az Evangélium alatt! „Történt, hogy Jézus Naim városába ment. Vele tartottak tanítványai és mások is igen sokan. Amikor a város kapujához közeledett, egy halottat hoztak ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát. Nagy tömeg kísérte a városból. Amikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve, és megszólította: »Ne sírj!« Aztán odalépett a

koporsóhoz, és amint megálltak, akik vitték, megérintette, és így szólt: »Ifjú, felszólítalak, kelj föl!« A halott felült, és elkezdett beszélni. Ekkor átengedte anyjának. Mindnyájukat elfogta a félelem, és magasztalták Istent ezekkel a szavakkal: »Nagy prófétánk támadt« és: »Meglátogatta népét az Isten.« S a hír elterjedt egész Júdeában és a környéken is mindenfelé.” – Értem már! Jézus, az a királyfi a fehér paripán! Olyan, mint a papa meséiben, ismered a Csipkerózsikát? Claude az égre mereszti a szemét. – Jézus nem királyfi, hanem az Isten Fia. Mindig ellenkeznie kell velem! Nem is fogok barátkozni vele. Zaj támad a hátam mögött. A fekete madarak felállnak, és néhány növendékkel a nyomukban elıreindulnak a padok között. – Vége? – Dehogyis. Most van az áldozás. Maradj itt, te hólyag! Te nem kaphatsz ostyát, mert nem vagy megkeresztelve. – Micsoda? – Jól hallottad. A fınökasszony mondta. „Ite missa est.” „Deo gratias.” Mindenki feláll, majdhogy tapsolni nem kezdek örömömben. Párosával sorba állunk, és néma csendben felmegyünk a refektóriumba. – Hol a kakaó? – Nincs kakaó. Malátakávé van. Elment az étvágyam, Claude-nak adom a részemet. A falnak támasztom a fejem, és nézem, ahogy felkel a nap. A papa hangját hallom… „Bolondok városa az a Párizs, Kisdarázs. És anyád még azt akarja, hogy költözzünk oda!…”

*

– Egy kis fegyelmet kérek! Harminckettes! hozza rendbe az ágyát, de azonnal! Hogy néz ki az az ágy? A lepedı nincs kihúzva, a takaró lóg, mit képzel, disznóólban van? Egyetlen ránc se legyen rajta! Mivel nem fejezte be idejében, büntetésbıl krumplihámozásra megy. Krumplit pucolok a konyhában Léonie nıvérrel. Egy álló órája ugyanazt a krumplit vakargatom. Ha ilyen ütemben folytatom, nem nagyon lesz mit enniük a növendékeknek. Persze a nıvéreknek sem. – Hogy hívnak? – Viviane-nak. – Szép neved van. Hány éves vagy? – Hat és fél. – Jól érzed itt magad? – Nem. – Miért? – Mert nincs itt a papa. – Ne szomorkodj, majd meglátogat. – Nem csapsz be? – Nem hát. Odavágom a krumplit, és felpattanok a székrıl, minden bánatomról megfeledkezem. Nagy boldogságomban táncra hívom Léonie-t, Ugyan, ne bomoljak… a nagy pocakjával, és az ı korában! De itt van helyette egy kockacukor. Senkinek se áruljam el, ezt nem volna szabad… Kér, hogy segítsek: sőrő, sárgás pépet kell kavargatnom egy hosszú fakanállal. Olyan ragacsos, hogy alig tudom megmozdítani benne a kanalat. Úgy nézem, nudli lesz belıle. – A papa jobban fız, mint te. Léonie elmosolyodik. – Könnyen lehet, nemrég helyeztek át konyhásnak. Azelıtt a fehérnemővel foglalkoztam. Ülj vissza a helyedre, Marie-Josèphe nıvér nemsokára itt lesz érted. – De én veled akarok maradni, mert te nem vagy rossz hozzám. İtıle félek, és különben is, olyan csúnya, nincs neki haja.

– Ne halljak ilyet! Bőn rosszat mondani a felebarátunkról. – De ı nekem félig se barátom! És nem is a nıvérem, hiába mondja. Léonie úgy néz rám, mintha az égbıl pottyantam volna elé. – Mondd csak, gyakran vitt misére az apád? – Soha. – És lefekvés elıtt imádkoztál? – Az meg minek? Léonie majdnem megfullad, biztosan cigányútra ment neki a falat, amikor megkóstolta a mártást. – Csak nem azt akarod mondani, hogy soha, egyetlenegyszer sem hallottál a Mindenhatóról? – Ezt már Claude is megkérdezte. Most te is kezded? – Szegény gyermekem! Talán meg se vagy keresztelve? MarieJosèphe nıvér válaszol helyettem; nem is hallottam, hogy bejött. – Nincs megkeresztelve? – Léonie nıvér meg van döbbenve: kereszteljenek meg minél gyorsabban, meg kell menteni a lelkemet. Már látom a mentıautót, kórházba visznek; veszélyben vagyok, és én nem is tudtam. – Azt akarom, hogy megkereszteljenek! – Megfájdul a hasam, görcsösen vonaglok. Nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem: – Mi az a keresztelés? Léonie nıvér vállamra teszi a kezét, és együttérzıen magyarázza: – A keresztelı az Egyház hét Szentsége közül az elsı. Azzal mossuk le az eredendı bőnt. Érted? – Nem. Marie-Josèphe nıvér keresztüldöf a tekintetével. Visszavonom, amit mondtam. – Igen, tisztelendı nıvér, értem. – Fogadjon el egy jó tanácsot, Léonie nıvér, ne vesztegesse az idejét erre a gyermekre. Hihetetlenül ostoba.

*

Claude-dal ülök egy padban, hátul, az ablak mellett. SainteCécile nıvér végigtekint az osztályon a katedráról; csönd legyen, mindenki tegye hátra a kezét. Megpróbálom elolvasni a táblára rajzolt betőket. Nagyon fárasztó ilyen messzirıl. Inkább vonatost játszom, fújtatok az orrommal. Claude bokán rúg, hogy ne zajongjak. Micsoda undok egy hely, még játszani sem szabad. A többiek ügyet se vetnek rám, némán lesik a Cécile ajkát. Fogok egy törlıt, és eltüntetem Cécile-t. A papa öreg gramofonját varázsolom a helyébe. Lehunyt szemmel hallgatom az Aranyló búzatáblá-t… – „Szép, mi, Kisdarázs?...” – Mit csinálsz, Viviane? – Psszt! Hallgatom. – Mit hallgatsz? Még el se kezdıdött az óra. Rám való tekintettel Cécile most el fogja mondani a Jézus Urunk történetét. Minden szem felém fordul. Ezt olvasom ki belılük: Milyen hülye egy tudatlan ez az új lány! Honnan szalasztották? Tétovázom, megsértıdjek-e, vagy fütyüljek rájuk. Az utóbbi megoldás mellett döntök, ez a kényelmesebb. „Jézus jászolban született... Júdás elárulta… A Kálvárián halt meg keresztre feszítve… Három nap múlva feltámadt… És negyven nappal késıbb felszállt a mennybe.” Fel vagyok háborodva. Nahát, ez a Júdás! Elárulta a haverját. Potom harminc ezüstpénzért. Még szerencse, hogy jól végzıdik a mese, mert az egész napomat elrontotta volna. Szünet van. A sorban álló kislányok ujjal mutogatnak rám, és vihognak. Rosszul esik, de egy szóval se árulom el. Claude megfogja a kezem. – Ne törıdj velük, bejárók. Valaki megérint: – Te vagy a fogó! A fogónak kipirul az arca, egyre jobban liheg, és már az oldala is szúr. Egy vastag vadgesztenyefa mögül lesek az egerekre, így nem annyira fárasztó. Már jön is egy egér… Megvan! Most Claude a fogó. Ilyen cica mellett aludni is lehet… Csöngetnek, visszamegyünk az osztályba.

– Te Claude! Állati, hogy milyen undorító itt a vécé! Fuj, de büdös. – Mit érdekel az téged? Kint van az udvaron, nem? – Minden szürke ebben az iskolában. Na és ez a csupa beton udvar! Miért nem festik rózsaszínőre a falat, mint az ormes-i házunkét? Az sokkal vidámabb lenne. – Mert ez iskola. – Na és? – Csönd legyen a sorban! Egy, kettı, három, négy vadgesztenyefát látok... Ott egy madár. Fekete-fehér tollú madár: szarka. Guenaud nagyapámnak volt egy szarkája, amelyik folyton csipkedte a fülét. Ne álmodozzon a kisasszony, tessék figyelni! Elolvasom, mi van a táblára írva: Üdvöz légy, Mária! Ez könnyő volt. Cécile csodálkozva kérdezi, hol tanultam meg olvasni. – Bent a gyárban a papával. Az egész osztály hahotázik. – És írni is megtanított – kiabálom sértıdötten. Cécile csöndre inti az osztályt. „Te gyagyás vagy, Kisdarázs. Miért írtad három pével, hogy papa és eggyel, hogy koppan? – Azért, mert így szebb…” Fel kell írnom a táblára az ima folytatását. Cécile diktálja: – ...malaszttal teljes… Lassan, gondosan formálom a betőket; malaccal teljes… Cécile majdnem felrobban a dühtıl. Szentségtörı, istenkáromló, gonosz pára vagyok. De meg is kapom érte a méltó büntetést. Fejemre tett kézzel letérdeplek az osztállyal szemben, úgy kell vezekelnem. Kétségbeesve keresem Claude tekintetét, és csukladozva mondom Cécile után: „Könyörülj rajtam, Istenem, irgalmasságod szerint. Minthogy mérhetetlen a te irgalmad, gonoszságomat töröld le rólam. Mosd le bőnömet teljesen, vétkeimtıl tisztíts meg engem. Belátom gonoszságomat, bőnöm szüntelen elıttem lebeg. Egyedül csak ellened vétkeztem, ami színed elıtt gonosz, olyat tettem. Te

igaznak bizonyulsz döntéseidben, és igazságosnak, amikor ítélsz! Íme, én bőnben születtem, anyám már vétekben fogant.” Potyognak a könnyeim. „Még sokra fogod vinni, Kisdarázs. Nem káposztalé van a kobakodban, annyi szent…” Tévedtél, papa. Buta vagyok, és az is maradok.

* Marie-Thérèse nıvér a felügyelı délután. Ólomszürke az ég. Rozsdás falevelek libegnek az ablak elıtt. Megcsókolom ıket az üvegen át. Jó éjszakát, szép levelek, tudom, hogy nemsokára újra kinıttök. „Nézd, Kisdarázs, milyen szép! Vörös és sötétlila. Vadszılı…” Még egyszer se látogatott meg a papa. Elfelejtett. Lehet, hogy már nem szeret? – Papa! – Üljön le, maga ott! És hallgasson! Ha ki kell mennie, jelentkezzen, és várja meg, míg engedélyt adok. Nagyon sürgıs? – Nem, tisztelendı nıvér. – Akkor maradjon csendben, és írja azt a levelet. Egy szót se halljak. – Igenis, tisztelendı nıvér. „Édes papa! Nagyon boldogtalan vagyok. Itt mindenki gonosz, csak Léonie nıvér és Claude nem, ık a barátnıim. Félek. Minden rossz, amit csinálok. Sokszor megbüntetnek. Marie-Josèphe nıvér szerint ostoba vagyok. Folyton imát mondunk, egy kukkot se értek belıle, és az olyan rossz. Vigyél el innen, légy szíves, nagyon, nagyon, nagyon boldogtalan vagyok. Ne hagyj el engem! Szeretı kislányod, Viviane.” – Olyan nehéz, Claude! Nem tudom leírni, amit mondani szeretnék. Nem kérhetnék meg egy nagyot, hogy segítsen? – Dehogyisnem. Csak elıbb engedélyt kell kérni rá.

Diktálok Jeanine-nak. – Megbolondultál, hogy ilyesmiket írsz? Meg fognak büntetni. És a fınökasszony úgyse engedi elküldeni. Minden levelet elolvas. – Nem érdekel, akkor is megírom. Az igazat mondom benne. – Ha megmondod az igazat, nem kapsz kimenıt. – Mit jelent az, hogy nem kapok kimenıt? – Nem hagyhatod el az iskolát. – Engem úgyse látogat meg senki. Megcímzem a borítékot: Papának, Ormes-sur-Voulzie-ba. Benyálazom a ragasztót, aztán nagyokat csapok rá, hogy ki ne nyíljon. Telve reménységgel (s mert nem szabad zavarogni: lábujjhegyen) kiviszem a leveleskosárba.

* Félreértıset játszom Claude-dal a refektóriumban: – Kimész? – Senki se mész. Haladsz? – Nem vagyok hal, nem adok. Egyszer még a papát is legyıztem. – Siessetek, pisisek, mindig lemaradtok. Olyan hajcsárok a nagyok, folyton parancsolgatnak. – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében… Vége a vacsoraidınek. Nem baj, úgyis rossz volt. Claude éhes maradt, még gyorsan kitörli a tányérját egy nagy darab kenyérrel. – Brochier kisasszony! Mióta szokás ima közben az asztalnál maradni? Jöjjön be hozzám holnap! – Igen, tisztelendı anyám. Amikor a fınökasszony elfordul, Claude szamárfület mutat neki. – Maga pedig, Guenaud kisasszony, most azonnal jöjjön velem! A fınökasszony becsukja az ajtót, kettesben vagyunk a szobájában. Igen, bevallom, hogy én vagyok a szerzıje a papának írt, Ormes-sur-Voulzie-ba címzett levélnek. Mondjam meg azt is,

hogy melyik növendék segített. Ne akarjam elhitetni vele, hogy egyedül írtam. „Papa! Papa! Tudod, mit mondott az Alain? Azt mondta, hogy felszarvazott férj vagy. Papa rám mered, nagyon nyel. – Ne árulkodj, Kisdarázs, szomorúságot okozhatsz vele, és különben is, az árulkodás aljas dolog, igazán méltatlan hozzád. Tudod, mit jelent az, hogy felszarvazott férj? – Nem tudom. Megkérdeztem Alaintıl, de ı se tudja. Papának könnyes lesz a szeme. Látom, hogy szomorúságot okoztam neki. Ha ezt tudom, inkább elharapom a nyelvem. Megtanított rá, hogy azt hogyan kell csinálni…” – Senki se segített. – Még hazudik is. Maga, fiacskám, bőnt bőnre halmoz. Várhatok, van idım. Ha kell, az egész éjszakát itt töltöm magával. Ki segített a levélírásban? Lassan, nagyon lassan múlik az idı. Már alig állok a lábamon. Megdörgölöm a szemem, engedélyt kérek, hogy aludni mehessek. – A kis szemtelen! Szó sem lehet róla. Elıbb halljam a nevet. Remegni kezd az orrcimpám. Ideges vagyok a fáradtságtól. Úgy határozok, hogy a földre vetem magam. A fınökasszony megnyom egy csengıt. Kinyílik az ajtó. – Hozza a korbácsot, Saint-Ignace nıvér! Majd én megmutatom neki, hogyan térítjük jó útra a csökönyös gyermeket. A korbács szíja a húsomba vág. Összeszorítom a fogam, a fájdalom egyre elviselhetetlenebb. – A nevet! Halljam a nevet! Felháborítja az ellenállásom. Könyörgök neki, hogy hagyja abba. – Halljam azt a nevet! Záporoznak rám az ütések. Nem bírom tovább. Papa! Segíts, papa!… Saint-Ignace nıvér közbeavatkozik. – Hagyja abba, anyám, úgy kiizzadt, hogy még megfázik. Semmit se fog kiszedni belıle, ez a gyermek a Sátán hatalmában

van. Mihamarabb meg kell keresztelni. Vasárnap eljön hozzá az édesanyja, megállapodunk vele a szertartás idıpontjában. – Igaza, van, nıvérem, csak vesztegetem az idımet. A lábszáramon végigfutó vércsíkon állapodik meg a tekintete. – Menjen, feküdjön le. És senkinek egy szót se arról, ami itt történt. Senkinek! Értette? Ha eljár a szája, szörnyő lesz Isten bosszúja. Ahhoz sincs erım, hogy válaszoljak. – Hiába néz rám ilyen gúnyosan, Guenaud kisasszony. Nem kell pirulnom a cselekedetem miatt. Én csak az Úr szent akaratát teljesítettem. És Isten a hőségünk szerint ítélkezik felettünk. Jegyezze meg magának, hogy annak, aki İbelé veti hitét, soha nincs oka mentegetızni. Keresztet vet, és letérdepel az imazsámolyra. Saint-Ignace nıvér kitaszigál a folyosóra, halkan behúzza maga mögött az ajtót, és a betegszobába kísér. – Ne! Éget! – Maradjon veszteg! Azért kell az alkohol, hogy el ne fertızıdjön a sebe. Kedvem volna beleharapni a karjába... Énekelj, papa, énekelj a te Kisdarázsodnak! Nevetve tőrd, szíved ha fáj, Nagy bár a kín, ne kiabálj! Törvényünk ez… Szeretném nevetve tőrni a fájdalmat, papa, de nem bírom. Bánom is én, ha elfertızıdik a seb; faképnél hagyom Ignace nıvért. – Jöjjön vissza azonnal! Ez parancs! Akár parancs, akár nem, fütyülök rá, rohanok az ágyamhoz. A nıvér legyint, nem vesz üldözıbe. Nem tudok elaludni. A lepedı érintése is fájdalmat okoz. – Alszol, Claude? – Igen.

– Ébredj fel, elmondok egy mesét. – Hagyjál aludni! – Akkor soha többé nem mesélek. Claude nagyot mordul, de aztán csak felkönyököl. – Volt egyszer egy nagyon gonosz néni, aki gyerekeket szokott lopni, hogy kínozhassa ıket. Egy szép napon kiment a piacra, és meglátta, hogy egy picike szıke lány ott ül a járdaszélen. – Halkabban! Még felébreszted Marie-Josèphe nıvért. – ...Szerbusz, kislányom, Hol vannak a szüleid? – Nem tudom, azt mondták, hogy itt várjam meg ıket. – Most meg egy szót se hallok. – ...Gyere velem, veszek neked nyalókát. Van testvéred? – Nincs. – A kislány elmegy a gonosz nénivel, de az nem a nyalókaárushoz megy vele, hanem bedugja egy nagy zsákba és hazaviszi. A gyerek kapálózik, és olyan hangosan kiabál, hogy a banya megveri, hogy elhallgattassa. – Hát ez nem volt valami jó mese. Ezért ébresztettél fel? – Várj, még nincs vége… A kislány papájának bővös ereje van. Rögtön tudja, hogy a kislánya a gonosz boszorkány fogságába került. Megérinti az ujján levı aranygyőrőt, és abban a szempillantásban ott terem elıtte a gonosz boszorka. Annyira dühös, amiért most ıt ejtették fogságba, hogy lángok csapnak ki a szájából, a szemébıl és a fülébıl. A papa megint megérinti a győrőjét, és a gonosz boszorka azon nyomban krumplis-zsákká változik… Tudod, mi van a zsákban? – Hát… mit tudom én… Krumpli. – Nem, hanem egy fekete madár, amelyiknek nincsen szárnya. Egy csúnya, buta madár. Nem tud repülni, és ezért el kell bújnia a macskák elıl. Egész nap irigykedve bámulja az eget. Telnek, múlnak az évek, lassan fehérré válik a madár tolla. Megöregszik, és egy szép tavaszi napon meghal. – Úgy kell neki! És a gyerekekkel mi lett? – A papa kiszabadította ıket. Boldogan élnek a szüleikkel, játszanak a kertben, és sok lekvárt esznek. – A Hamupipıke jobban tetszik. Most már alhatok?

* Két órája várom anyámat a komor fogadószobában. Unatkozom. Melegem van az egyenruhában. Utálom ezt az egyenruhát, szürke és szomorú, de kötelezı. Hogy jobban teljen az idı, a falon levı képeket nézegetem. Magasan vannak, felállok egy székre. Szép színesek a képek, és egy csomó mindenki van rajtuk. Az az ember, aki a keresztet cipeli a vállán, a régi teknıcömre emlékeztet. Ott lakott a kertünkben, és a papa minden salátáját megzabálta. – Mit csinál maga ott, Guenaud kisasszony? Most megbüntet, elfelejtettem levenni a cipımet. – A képeket nézem, tisztelendı anyám. – Tudja maga, mit ábrázolnak ezek az alkotások? – Jézus mászkál rajtuk. Meg vagyok elégedve magammal, rögtön megismertem a keresztjérıl. Mindenhova magával viszi, még az is lehet, hogy azon alszik. – Elkeserítıen tudatlan maga, szegény gyermekem. Jézus Krisztus nem a pajtása magának. İ a mi Urunk. Itt láthatja a szenvedését. Ez a tizennégy kép a Passió jeleneteit ábrázolja. Ez a Kálvária. Sose feledje el, hogy Jézus Urunknak a mi bőneink miatt kellett meghalnia. Teljes szívünkbıl győlölnünk kell tehát bőneinket, hogy bőnbánatunk és vezeklésünk által irgalmat és bőnbocsánatot nyerjünk. Megértette? – Igen, tisztelendı anyám. Ha nemet mondok, nem enged el. – Akkor jó. Menjen, tegye el a kabátját, és csatlakozzon hozzánk a refektóriumban. Ma nem jön el az édesanyja. Kitör belılem a zokogás. Engem mindenki elhagyott, elfelejtett, engem senki sem szeret. – Hol maradt ilyen sokáig? Mindjárt vége az ebédnek. Üljön le gyorsan! – Igen, tisztelendı anyám.

Nem vagyok éhes, szeretnék elaludni, és egy nagy kertben felébredni, ahol mindenki ott van: papa, a Filkó, a virágok, a pillangók, a szitakötık, kis folyóm, a Voulzie, a felhı barátaim… Egyszer nagyon megharagudtam egy madárra. Olyan közel repült a Varázscilinderhez, hogy kilyukasztotta a csırével, és egész nap esett az esı. – Mi van, nem jött el a mamád? – Hagyj békén! Claude erısködik: – Legalább egy darab kenyeret egyél, mártogasd be a szaftba. – Nem kell. – Délelıtt, miközben te a beszélın voltál, Marie-Josèphe nıvér azt mondta, hogy a vecsernyéig elvisz bennünket a Füvészkertbe. Voltál már ott? – Még nem. – Meglátod, milyen szép, pláne neked, aki úgy szereted a virágot. Minden telides-teli van virággal, mégpedig ritka virággal. És csacsik is vannak. – Fel lehet ülni a hátukra? – Nekünk nem. De ott mehetünk mögöttük, végig az egész kerten. Vigyázz, kezdıdik az ima. – Csendet kérek. Azt mondtam, csend legyen. Nem akarok zajongást, amikor elhagyjuk a refektóriumot. Párosával sorakozó! Süketek maguk? Pá-ro-sá-val! Nem rohan a lépcsın! Azonnal engedje el a korlátot, Ladas kisasszony! Ne fogdossa össze a piszkos kezével. Büntetésbıl holnap reggel jelentkezzen takarítani. Ha nem hallgatnak el, séta helyett egész délután tanulószoba lesz. Hú, de harapós kedvében van a nıvér! – Claude! – Mi van? – Nézd! Eljött a papa! Ott, lent a lépcsınél! A fınökasszonnyal beszél. Torkom szakadtából kiabálok: – Papa! Édes papa!

Pipiskedek, integetek, hadonászok, az nem lehet, hogy ne vegyen észre. – Álljon ki a sorból, Guenaud kisasszony! De még mennyire, hogy kiállok! Karok, lábak közt bújok át, lökdösıdöm. Félre elılem! Óriás vagyok, mindenkit eltiprok, aki utamba áll. Felılem ugyan dumálhatsz, Marie-Jo, itt a papa, semmit se tehetsz ellenem. Papa! – Kisdarázs! A fejemben lámpások gyúlnak. Szédülök: piros, kék, zöld, sárga színek villódznak elıttem. Áll a bál. Bumsztatta, bumsztatta, hejhó! Papa a magasba repít. Kacagásom elnyomja a zenét. Sírok, beszélek, mindent egyszerre akarok csinálni. – Tegyél le, papa! Vastag pulóverjébe fúrom a fejem. Finom kölniszaga van. Szépen megfésülködött, és csupa brillantin a haja. – Olyan szép vagy, papa! Csillogsz, mint a nap. Szebb vagy, mint régen. Hát nem felejtettél el? Még mindig szeretsz? Én nagyon, de nagyon szeretlek. – Tudod, édes Kisdarázs, az anyád nem volt hajlandó elárulni, hol vagy. Három hónapja kereslek; már azt hittem, megırülök, beledöglök a bánatba. De aztán addig-addig jártam az ügyvédem nyakára, míg meg nem szerezte a címedet. – Haza akarok menni, papa. Nagyon fogok vigyázni, hogy a küllık közé ne dugjam a lábam. Látod, még erre is emlékszem. – Nem biciklin jöttem, hanem busszal. Messze van ám ide Ormes-sur-Voulzie. – Busszal is mehetünk, nekem mindegy. – Sajnálom, Guenaud kisasszony, itt kell maradnia. – Ne hallgass rá, papa, vigyél el! Nem akarok itt maradni. – Meg kell magyaráznom neked valamit, Kisdarázs, gyere, kimegyünk egy kicsit. – Szó se lehet róla, uram. – Miért? Az apja vagyok. – Ez igaz, uram, sajnos, igaz. De egyelıre Guenaud-né asszony a gondviselı, és ı a lelkemre kötötte, hogy semmi szín alatt ne

engedjem el magával a gyermeket. Biztosított róla, hogy joga van megtiltani. Megtárgyalta az ügyvédjével. Maga veszélyes ember, szadista, alkoholista és ráadásul istentagadó. A gyermek védelmében nem engedélyezem, hogy eltávozzon az épületbıl magával. – A feleségem nem akadályozhat meg benne, hogy találkozzak a lányommal. Szokása szerint hazudott. Nincs olyan paragrafus, aminek alapján joga volna megtiltani. Ide figyeljen, asszonyom… – Anyám! – Asszonyom! Gondolja, hogy a lányom a nyakamba ugrott volna, ha veszélyes alak volnék? Más a meggyızıdésem, mint maguknak itt, de ez még nem ok rá, hogy távol tartsanak Vivianetól. Különben pedig, lelke rajta, ha elhiszi azt a temérdek szemétséget, amivel a feleségem traktálja. Ismeri a mondást: „Két oldala van az éremnek.” Gyere, Kisdarázs, sétálunk egyet. – Megtiltom. – Asszonyom! Három szörnyő hónapot éltem át, amíg végre megtaláltam a kislányomat. Jól jegyezze meg, hogy sem maga, sem az anyja, sem az ügyvédek nem másíthatják meg elhatározásomat. – Uram, ez a gyermek Istené! – Tegye el a kenetteljes mondásait a gyengeelméjőeknek. Nekem nincs szükségem Istenre, hogy kiismerjem magam az életben, már elég nagy vagyok. – De… – Kár a szóért. Én nem félek magától. Ha engedélyezi, ha nem, most elmegyünk egy órára. – Istenem, add, hogy ne lépjen az apja nyomdokaiba a gyermek! – Ne hallgass oda, Kisdarázs! Jobb, ha apádra számítsz, mint ha a Jóistenre. – Tényleg itthagysz? Az udvaron papa leül egy vadgesztenyefa tövébe. – Nyomorult élet! Gyere, ülj a térdemre, Kisdarázs! Mennek a katonák, Billegnek, ballagnak…

– Még nem válaszoltál, papa. Megköszörüli a torkát, végigsimít a haján, nem tudja, hogyan kezdjen bele. – Emlékszel, amikor anyád otthagyott bennünket, és Párizsba költözött? – Igen. Akkor lopta el tılem a Filkót. Találkoztál azóta a kiskutyámmal? – Nem. Azt hiszem… Elcsuklik a hangja. Nehezen formálja a szavakat, sírva fakad. Összeszorul a torkom. – Mi van veled, papa? Erıt vesz magán. – Ne haragudj, Kisdarázs, teljesen kivagyok. Napok óta egy szemet se alszom. Tönkre akar tenni az a szemét anyád. Nemcsak hogy elrabolt téged, de még egy szociális gondozónıt is rám szabadított. Mindenbe beleüti az orrát a hülye, még a gyárban is szaglászott utánam. Képzelheted, milyen helyzetbe kerültem miatta, fıleg a haverok elıtt. Ha hallottad volna, miket próbált kiszedni belılük! Undorító az egész. Pedig én igazán mindent megtettem anyádért, azt akartam, hogy ı legyen a legboldogabb asszony a világon. İ volt nekem a… nem is tudom, hogy magyarázzam meg… ı volt a mindenem. Amikor festett például, és hullámos, hosszú fekete haja csillogott a napfényben, órákig elnéztem, és gyönyörködtem benne. Nem is tudod, milyen szép volt az anyád. Néha nem álltam meg, odamentem hozzá, és azt mondtam neki, hogy szeretem, hogy ı az én gyönyörőségem, a boldogságom. És ı mosolygott. Hej, ha láttad volna azt a mosolyt! Egyetlen everlyi nıt se lehetett egy napon említeni vele. Hozzáérni is alig mertem, féltem, hogy felsértem a bársonyos bırét a kérges, olajos mancsommal. Olyanok voltunk egymás mellett, mint egy törékeny virág és egy fatuskó. Túlórázást vállaltam, vertem a vasat, mint egy megszállott, az ingemet odaadtam volna, csak hogy neki mindene meglegyen. Boldog voltam, és ı is boldog volt. Legalábbis azt hittem. Aztán jött a háború, bevonultam, fogságba estem. Negyvenegyben megszöktem, hogy hazamenjek hozzá, de már elkéstem, összeismerkedett egy rohadt spinével meg a fiacskájával, akik teljesen megszédítették. A fülem hallatára

ilyeneket mondtak neki: „Ugyan, Madeleine, mit vár maga ettıl a szerencsétlen flótástól. Egy falusi kovács, az sose mászik ki a szegénységbıl. Itt magának nem terem babér. Menjen Párizsba!” Már nem voltam elég jó neki. Ostoba bugris lettem, aki nem képes megérteni az ı mővészetét. Egy szép nap az orvos közölte vele, hogy gyereket vár. De hát neki azt mondták, hogy nem lehet gyereke! İ ugyan meg nem tartja! Én meg olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett fogatni velem, és azt reméltem, hogy neki is megváltozik a véleménye, ha meglesz a gyerek... Egy februári estén untad el magad az anyád hasában. Kutya hideg volt, vártuk a bábát, de az csak nem jött. Be voltam sózva, mi a jó fenét csináljak, ha megindul a szülés? Felpattantam a bicajra, és a bába elé mentem. Egy kilométerre a házunktól találtam meg félig megfagyva: jeges volt az út, megcsúszott a kocsija, és árokba fordult. Az se jutott eszembe, hogy megkérdezzem tıle, nem törte-e össze magát. Csak gyorsan felraktam a csomagtartóra, de olyan hevesen, hogy még a szoknyája is elszakadt. Azt a rohanást! Úgy tekertem, mint még soha életemben. De kellett is, mert mire megérkeztünk, neked már kint volt a fejed. A bába kikergetett, mert az agyára mentem a sok kérdezısködéssel. Fel-alá rohangáltam, tövig rágtam a körmöm, és megégettem a csülköm a piszkavassal, ahogy szenet raktam a tőzre a konyhában. Mindegy, csak meg ne fázzatok, fıleg az anyád, aki nem volt valami stramm. Aztán hallottam, hogy felsírsz. Nyomás! De már akkor nyílt is az ajtó, és a bába azt mondta: „Lánya született, Guenaud úr.” Üvöltöttem a boldogságtól, táncra perdültem veled, és akár hiszed, akár nem, te rám mosolyogtál. Olyan voltál, mint egy nyúzott macska. A fél tenyeremben elfértél. Soha életemben nem láttam hozzád foghatóan szépet. Bevittelek a szobába. Meg akartam ölelni az anyádat, de már aludt. Halkan odatettelek mellé a bölcsıbe. Megcsiklandoztam a kis nyakadat, és te pofákat vágtál. Hogy magunkhoz térjünk a nagy ijedségbıl, a bába meg én megkajáltuk az ebédrıl maradt palacsintát. Ittunk rá egy kis vörös bort, és én csak dumáltam, dumáltam. Óriási nap volt az az életemben. A bába megmutatta, hogyan kell pelenkázni és cumiztatni. Mit mondjak, a kalapács jobban állt a kezemben. Úgy

meg voltam kavarodva, hogy búcsúzáskor azt mondtam a bábának: „Viszontlátásra, uram.” Ehhez már tényleg hülyének kell lenni, mi?... A születésed után minden maradt a régiben, sıt. Anyád elkezdett Párizsba utazgatni. Egyre gyakrabban volt távol. Mindent lenyeltem, mert féltem, hogy elveszítem. Éjszakai mőszakokat vállaltam, hogy legyen mibıl fizetni a vonatjegyet, ecsetet, vásznat, temperát, rajzszenet meg mindent, amire szüksége volt, és mivel sokszor senki se volt, aki vigyázzon rád, magammal vittelek a gyárba. Ez tilos volt, mindig cidriztem, hogy rajtakapnak. Csak arra kellett vigyázni, hogy a mővezetı ki ne szúrja a dolgot. Bedugtalak a bekecsem alá. Mintha megérezted volna a veszélyt: egyetlenegyszer se sírtál. Az öltözıben már nyugi volt. Ágyat csináltam a cókmókomból, és odaraktam melléd a tarisznyát, nehogy a nyirkos földre gurulj. Csak akkor üvöltöttél, ha éhes voltál. Hát így lettünk jó haverok, te meg én. Cumiztatás közben folyton dumáltam hozzád. Ekkorára nyitottad a csipádat, az ember azt hitte volna, hogy minden szót értesz. Egyszer meg akkorát kacagtál, hogy majd seggre estem. Együtt vigyáztunk a gépekre reggelig. Télen, ha úgy adódott, forró rumos teával vártam anyádat az állomáson. Féltem, hogy megbetegszik. İ meg a képembe nevetett, hogy az agyára megyek a gondoskodásommal. Nem akartam hinni, hogy mindennek vége köztünk. Még hat évig kapálóztam. Pokoli volt… Közben áthelyeztek az ormes-sur-voulzie-i gyárba. Elköltöztünk. Papa elıveszi kockás zsebkendıjét. Remeg a keze. Letörli a könnyeit. – Tiszta piros a szemed, papa. – Rá se ránts, Kisdarázs, néha jót tesz az embernek, ha jól kibıgi magát. Szipog, némán magához ölel. Gyöngéden simogatja a hajam szép, erıs kezével. Boldog vagyok, és szomorú is. – Papa, édes papa!

Nem tudom, mit mondjak. Úgy szeretném, ha mosolyogna. Teljes erımbıl az arcához szorítom a szám, sós ízt érzek. Szeretném, ha ebben a csókban benne volna mindaz a szeretet, amit nem tudok kedves szavakkal kifejezni. Üresnek érzem magam. – Még kicsi vagy hozzá, Kisdarázs, hogy megértsd. Egyszer majd, ha nagy leszel, megmagyarázom... Igen, még kicsi vagyok. De érzem, hogy nagy bánata van a papának. – Igyekszem gyorsan megnıni, és akkor összeházasodok veled, és te leszel a legboldogabb papa a világon. Mosolyog. Lám, mégiscsak sikerült. – Édes kislányom! Csak te maradtál nekem. Erısebben magához szorít. – Hé! Vigyázz, megfulladok. Vigyél el innen! – Nem lehet, Kisdarázs. A törvény elıírja, hogy a válás ideje alatt a gyereknek az anyjával kell lennie. – De papa! Én nem vagyok vele. – Tudom. İ úgy dönthet, ahogy neki tetszik. De ha én áthágom a törvényt, börtönbe csuknak. És mi lenne veled, amíg én bent csücsülök? – Veled mennék. Megveregeti az arcom. – Anyád háborút akar, hát háború lesz, de olyan, hogy megemlegeti. Én leszek a gyıztes, mert különben golyót eresztek a fejembe, sıt a tiedbe is. Nagyon jól tudom, hogy semmivel és senkivel nem képes törıdni, csak saját magával; Nem hagyom, hogy szentfazekat csináljanak belıled. Mi csak kövessük nagyapád példáját. Lerombolt egy templomot Mortyban, és a köveibıl utat épített. Az hasznosabb, és legalább munkát adott a melósoknak. – Sokáig tart a válás? – Még nem tudom, ez a repedtsarkú anyád hangulatától függ. Az ügyvédem szerint azért rakott be téged ebbe az apácazárdába, hogy kitoljon velem. Persze, azok a szarházi talárosok se próbálták lebeszélni, sıt még bujtogatták is. Világi ügyvédet egyszerően nem találtam. Állítólag felkopna az álluk, mert senki se fordulná

hozzájuk. Nagy méta lesz, Kisdarázs, ezek a rohadtak a papok szövetségesei, nem a mieink. Errıl jut eszembe egy csuda jó hecc, ezt hallgasd meg! Durand úr, az ügyvédem azt tanácsolta, hogy keresztelkedjek meg, ha azt akarom, hogy esélyem legyen. Mit szólsz, micsoda patkányfajzatok ezek, he? – Engem is meg fognak keresztelni. – Micsoda! A kurva szentségit neki! Nem, ezt nem merik megcsinálni. Szétverem a pofájukat. Nem engedem, Kisdarázs, érted? Nem en-ge-dem. Na gyere csak, van egy-két szavam ahhoz a banyához. – Várj meg, papa, ne rohanj annyira! A dühtıl elvakulva, apám félrelöki Sainte-Cécile nıvért a lépcsın. – Na de, uram! Legalább bocsánatot kérne! – Maga csak ne pofázzon! Hívja ide nekem a kuplerájosnét, de azonnal! – Hogy beszélhet így egy apácával? Micsoda botrány! – Hagyja ezt a szöveget, mert nagyon begurulok! Sainte-Cécile nıvér eliszkol, de már jön is vissza a fınökasszonnyal. – Jobban tenné, ha nem heveskedne, Guenaud úr. A maga érdekében mondom. – Asszonyom! Az imént tudtam meg a kislányomtól, hogy maguk meg akarják keresztelni ıt. Ezennel közlöm, hogy nem adom a beleegyezésemet hozzá. – Vegye tudomásul, uram, hogy nincs is szükségünk a beleegyezésére. Elegendı számunkra az édesanya beleegyezése. Apám arca bíborvörössé válik. Fenyegetıen villog a szeme, már emeli a kezét. – Papa! Megmerevedik a kiáltásomtól. Elernyed a keze, elıreesik a válla. Leguggol hozzám. – Ha nem ügyelek magamra, a végén még valami ırültséget csinálok, és arra csak mi fizetnénk rá. Jövı vasárnap megint eljövök. Szépen kicsíped magad, és elmegyünk a vincennes-i

állatkertbe. Ma is oda szerettelek volna elvinni. – Rám kacsint. – Ne búsulj, majd pótoljuk az elveszett idıt. Szeretném, ha darabokra hullanék, ha eltőnnék a föld színérıl: elment a papa. – Féktelen és goromba ember az apja, Guenaud kisasszony. Ne ıbenne keressen vigaszt, hanem Jézus Urunkban. Fél óra van a vecsernyéig. Jöjjön velem a kápolnába, és fohászkodjon Istenhez.

* – Kisasszonyok! Vasárnap nagy nap virrad a társukra, részesül az Egyház elsı szentségében. A keresztelı olyan szentség, amely lemossa rólunk az eredendı bőnt, kereszténnyé tesz bennünket, vagyis Jézus tanítványává, Isten és az Egyház gyermekévé. Örvendezzenek, mert a gyermek, aki úgy hal meg, hogy nem részesül a keresztségben, nem jut be a mennyek országába. A mai katekizmusórát tehát az ı okulására szenteljük. Álljon fel, Guenaud kisasszony, és nagyon figyeljen. A fınökasszony körbehordozza a tekintetét az osztályon, rám mosolyog, és lapozgatni kezd egy vaskos könyvben. Megköszörüli a torkát; a pogányokról fog beszélni. – „Vannak, akik nem ismerik Jézust, sıt Ábrahám Istenét sem. Pedig nagyon sokan közülük istenhivık. Hisznek valamiképpen Istenben, és imádkoznak is hozzá. De zavaros elképzelésük van róla, vagy éppen több istent imádnak. Ezek a tévelygık nemigen jutnak a Mennyországba. Fogalmuk sincs Jézusról, az ı tanításáról, csodatételeirıl. Olyanok ık, mint a vándor a sőrő rengetegben. Vannak jó keresztények, akik az evangéliumot hirdetve megmutatják az utat. Ezek a misszionáriusok. És a hitetlenek elnyerhetik üdvösségüket, ha engedelmeskednek lelki sugallatuknak. Akkor istenfélık lesznek, és Isten irgalommal lesz irántuk…” Szeretnék leülni. Fárasztó ez a sok fecsegés. Semmit sem értek belıle. Jobban szeretem a papa leveleit, azok sokkal vidámabbak...

„Kell nyalóka, Kisdarázs? (Orrod tıle fokhagymás!) Reggel találkoztam a tejesemberrel, az út szélén sírdogált. – Mi történt, kedves barátom? – Tönkrementem, Guenaud úr. Nem ad tejet a tehénkém. Megkérdeztem tıle, hogy miért, erre kiöltötte a nyelvét. – Ne essen kétségbe, támadt egy ötletem. Jöjjön velem! Megtöltöttem a tejeskannáját burgundival. Annyi vevı jött, hogy hamarosan egy csepp se maradt a kannában. A tehén úgy megsértıdött, hogy pezsgıt ad tej helyett. Azóta mindenki danászik a környéken. Két rögbicsapat alakult, a »Burgundpártiak« meg a »Jobb a pezsgı«. Az útépítık girbegurbára építik az utakat. Messze földön híres lett a tehén, amelynek dühtıl habzik a tıgye. Meg kell mondanom, hogy anyád egész családja ellenem tanúskodott a bíróságon, még Germaine is. Megtudtam, hogy elvállalta, hogy a keresztanyád legyen. Milyen egy mocskos némber! Pedig igazán sokat segítettem neki, amikor meghalt a férje. Teljesen kikészültem a dologtól, de ne félj, összeszedi magát a faterod. Hamarosan újra együtt leszünk, mint régen. Szia, Kisdarázs, és ne hagyd el magad, nem fognak elbánni velem a piszkok. Megpróbálom megakadályozni a keresztelıt (nincs rá sok remény). Vasárnap kora délután érted megyek, ahogy megbeszéltük, és elviszlek megnézni a zumidubarágát, az egy olyan állat, amelynek két feje van, dugóhúzó formájú farka, egy piros-zöld szeme a homloka közepén és három harmonikalába, folyton ugrándozik, utálja a vizet, viszont odavan az amerikai mogyoróért és a limonádéért. Csókol apád, aki csak rád gondol és az eljövendı boldog napokra. Ui. Csak Lajoie papa volt rendes. Nem akart keresztbe tenni nekem. Elküldte a jó francba a lányát…” – „Hajdanán nem keresztelték meg azonnal az olyan felnıtt pogányt, aki kereszténnyé akart válni. Elébb meg kellett ismerkednie Krisztus igéjével, és le kellett vetkıznie a régi szokásait, amelyek nem voltak Istennek tetszık…” Hát ennek sose lesz vége! Már egy órája állok mozdulatlanul, és hallgatom, amiket összehord a csúnya pogányokról… Puhány

pogány pogácsát zabál… Zabálnak pogányok, én meg közben hányok… – Boldogságában mosolyog, Guenaud kisasszony? – Igen, anyám. Most örülsz, mi? – „Napjainkban rögtön a születésük után megkeresztelik a keresztény szülık gyermekeit. İk nem a keresztelı elıtt készülnek föl a keresztényi életre, hanem utána.” Mindjárt turkálni fogom az orrom. De jó volna kimenni az udvarra, és lovacskásat játszani. És a Montmartre-ot is jó lenne látni, Claude azt mondja, hogy nagyon szép, a szülei ott laknak a közelben. Majd megkérem a papát, hogy vigyen el egyszer. – „Aki részesül a keresztelés szentségében, vállalja, hogy hisz Jézus Krisztusban, követi a parancsolatjait, és ellenáll a Gonosz és a bőn minden kísértésének. Szereti Urát, Istenét teljes szívébıl, teljes lelkébıl, teljes elméjébıl, és szereti embertársát, mint saját magát. Készítse fel a lelkét, gyermekem!” – Igen, anyám. Kimehetek?

* Süt a nap, anyám kiöltözve, fekete bársonykalappal a fején megy „allegro con spirito” cinkosai élén a templomba. A fınökasszony vonul mögötte, és a keresztapám meg a keresztanyám. Győlölöm Germaine-t, ezt az árulót. És milyen kenetes képet vág! Hát elfelejtette, hogy Germaine a második keresztnevem, és hogy a papa azért adta nekem ezt a nevet, hogy a kedvében járjon? Hívnának inkább Klozettnak, még az is jobb volna. Germaine, az olyan, mint Júdás. Melegem van, lassítok. Nekem ugyan nem sürgıs. Nem akarom, hogy megkereszteljenek, a papa megtiltotta. Anyám siránkozik. – Mit vétettem én Isten ellen, hogy ilyen haszontalan gyermeket kellett a világra hoznom?

A fınökasszony megvigasztalja: idıvel és Isten segedelmével jó magaviselető leány leszek, aki tudja, hogy hálával tartozik az édesanyjának. Felém fordul, és pártfogóan magyarázni kezd: – Tudja, gyermekem, ha nincs megkeresztelve, és egy autó elüti magát, egyenesen a pokolba megy ahelyett, hogy a mennyországba szállna. Mert tisztátalan a lelke. – Én nem akarok a mennyországba szállni. Én a papával akarok maradni. Engedélyt kérek, hogy levehessem a cipım, fáj a lábam. A latrok mélyet sóhajtanak, jeléül, hogy micsoda áldozat tılük a keresztelımedencéhez cipelni ezt az ördögfiókát. – Ellene mondsz-e a Gonosznak? A fınökasszony válaszol helyettem. – Igen. – És minden kísértésnek? – Igen. – Lemondsz a földi hívságokról? – Igen. – Hiszel a Szentlélekben, a katolikus Szentegyházban, a Szentek Egyességében?... Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében megkeresztellek. A rohadtak! Jól kibabráltak velem, ahogy a papa mondja. Mind úgy mosolyognak, mintha valami viccet sikerült volna elsütniük. És nem is akármilyet, mert a templomból kilépve megpillantom apámat, ırjöng a dühtıl. Odaszaladok hozzá. – Papa! – Tudom, Kisdarázs, tudom. – Nagyon haragszol, ugye? Olyan súlyos dolog a keresztelı? – Igen, súlyos. Ezek az alakok itt csupa közellenség. Minden alkalmat megragadnak, csak hogy még egy nevet odaírhassanak a bigottak listájára. Majd egyszer megérted. – Én csak benned hiszek, papa. – Remélem, hogy nem fognak megváltoztatni, Kisdarázs. Nagyon értenek az agymosáshoz, én meg nem lehetek a közeledben.

– Én olyan leszek, mint te. Könnycsepp csorog végig az arcán. Megígéri, hogy hamarosan eljön, és a lelkemre köti, hogy ne hagyjam megfőzni magam. Lassan távolodik, majd eltőnik a metrólépcsın; egyetlen pillantásra sem méltatta a társaságot. Szomorú vagyok, hogy ilyennek kell látnom. Nem akarom, hogy megkereszteljenek, papa! Gyere vissza! Elfelejtette az állatkertet! – Papa! Az ármánykodók körém sereglenek. Anyám sugárzik a boldogságtól, meg akar csókolni. – Hagyj békén, utállak! Miattad ment el a papa. Zavartan köhécsel. Nyafogó hangon meghív a keresztanyámhoz, ott fogjuk elfogyasztani a tiszteletemre sütött tortát. – Nem, nem és nem! Nem kell a tortája. Fulladjon meg rajta! A megbántott jelenlévık rosszalló tekintetet vetnek a templom kapujának támaszkodó papra, aki már a következı áldozatát várja. Nem lesz még egy ilyen elfuserált keresztelı, annyi szent. A fınökasszony szokása szerint keresztet vet. – Ó, Istenem! Micsoda szentségtörés, és éppen egy ilyen nagy napon. Hallgasd meg fohászomat, Uram, világosítsd meg az elméjét, és szabadítsd meg a gonosztól! Szemlátomást fájdalomtól sújtva, átnyújt egy masnival átkötött szép kis csomagot. – Ez a magáé, gyermekem, nagyon vigyázzon rá. Elegem van belıle, hogy itt kell állnom a járdán, és hogy kíváncsian méregetnek a járókelık. Megpróbálom felbontani a csomagot. Bajlódom a csomóval, türelmetlenül toppantok; a segítségemre sietnek. – Add ide, segítek – ajánlkozik keresztanyám. – Maga ne nyúljon hozzá! Elégedetten nyugtázom, hogy jól megsértettem. De azért kíváncsian ott marad mellettem. Látványosan hátat fordítok neki, és hogy még jobban felbosszantsam, lassan, nagyon lassan bontom ki a csomagot... Egy feszület. Csokoládénak jobban örültem volna. Van egy kép is, szelíd arcú anyukát ábrázol kisfiúval a karján.

Tetszik a kép, azt megtartom, a feszületet pedig visszaadom a fınökasszonynak. Erısködik, hogy az is az enyém, megtarthatom. A zsebembe teszem az ajándékot. Szomorú vagyok. Megint egy papa nélküli vasárnap. – Haza szeretnék menni az intézetbe, tisztelendı anyám. – Ne butáskodjon, gyermekem, töltse ezt a szent napot az édesanyja társaságában. Ne okozzon neki szomorúságot, ınélküle nem részesült volna a malaszt szentségében. – Minek a szentségében, anyám? – Ne tetézze rosszindulattal a háládatlanságot! Anyám közbeszól: – Azt hiszem, a lányom egyedül akar maradni önnel, és én annyira szeretem ıt, hogy nem akarom megmásítani az óhaját. Hálát kell mondanom az Úrnak, amiért meghallgatta fohászomat. Most már megbékélt szívvel halhatok meg, abban a tudatban, hogy a kisleányom is üdvözülni fog. – Rendben van, asszonyom… Jöjjön velem, Viviane! Ha nem túl fáradt, gyalogszerrel tesszük meg a visszautat. Ez egyszer hozzám igazítja a lépteit. Vállamra teszi a kezét. – A keresztség felvétele, gyermekem, még nem irtja ki belılünk a rosszra való vágyakozást, a bujaságot. Tudja, hogy mit jelent ez a szó? Fütyülök rá, nem érdekel. Állatkertbe akarok menni a papával, megnézni a zumidubarágát. – A bujaság a földi örömök élvezete, kiváltképp a testi gyönyöröké. De megvan bennünk Isten, a Szentlélek ereje. Ha erısen áhítjuk, le tudjuk gyızni a bujaság kísértését, Isten gyermekéhez méltóan élhetünk. De ehhez szüntelenül tusáznunk kell. Magunk választjuk meg az utunkat, szabad akaratunkból. – Anyám… – Hallgatom, gyermekem. – Most, hogy meg vagyok keresztelve, visszamehetek Ormessur-Voulzie-ba? – Istennek nem ez az akarata. És nekünk engedelmeskednünk kell Isten akaratának.

– De nekem egy szóval se mondta, hogy mit akar! – Mikor érti meg végre, hogy Isten végtelenül tökéletes örök lélek, minden földi dolgok teremtıje és ura. Néha az az érzésem, hogy kitehetem én a lelkem, maga hermetikusan elzárkózik a katekizmus minden tana elıl. Mondja meg nekem, miért lélek az Isten. Hogy engem bosszantson. Miatta nem lehetek sohasem a papámmal. – Várom a feleletét. Azt ugyan várhatja, egy szót se fogok szólni. A legszívesebben szamárfület mutatnék neki. – Most magyarázom el magának utoljára. Annyi baj legyen. – Isten azért lélek, mert nincsen teste, és nem lehet sem látni ıt, sem megérinteni. Ez az ı szerencséje. Mert különben fasírtot csinálnék belıle, mint papa a nyúlból. – Isten örök; volt, van és lesz, az idık kezdete óta az idık végezetéig. Nincs szerencséd, Kisdarázs. Ez itt egyre duruzsol a füledbe, és neked persze az jut eszedbe, hogy miket hordtak össze a falubeli pletykafészkek. Mindig járatták a szájukat, bánták is ık, hogy egy szó se igaz abból, amit mondanak. „Mit szól hozzá, kedves Guenaud úr? Majdnem felakasztotta magát a hentes. A miatt a cafka felesége miatt. Azt mondják, a postással szőrte össze a levet az asszony. Mi meg persze hiába vártuk a levelet.” És blablabla, blablabla, blablabla, mondta-mondta a magáét a szipirtyó. Amikor végre elkotródott, a papából kitört a felháborodás: „Tudod, Kisdarázs, ha az ember elhinné, amit ezek a viperafajzatok összezagyválnak, az több bajt csinálna, mint a kolera. Hallgass a faterodra, és egy szavukat se hidd…” – Isten megmutatkozott az elsı embereknek, azután Máriának és a Prófétáknak, elsısorban a fia, Krisztus által. Krisztus azt hirdette,

hogy Isten nemcsak a világ megteremtıje, hanem minden ember atyja is. Ezt a hazudósat! Az én papám apja nem ı volt, az biztos. Én ismertem ıt, a németek ölték meg a fegyverszünet elıtti napon a provins-i fıtéren, amint éppen kertészkedni ment. A fınökasszony meg mindenféle hülyeséget akar bemesélni nekem! – Jézus arra kér bennünket, hogy így szólítsuk meg Istent: Mi Atyánk. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben… Milyen szomorú ez a Párizs ilyenkor vasárnap! – Miért vannak zárva az üzletek, anyám? – Mert a vasárnap az Úr napja, gyermekem. Na tessék! ez is miatta van. Az üzleteket is muszáj neki bezárni! – Jegyezd meg Isten harmadik parancsolatját: „A hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek a pihenınapja, ezért semmiféle munkát nem szabad végezned.” Vasárnap tehát misére kell menni, és nem szabad semmi tiltott munkát végezni. Vannak azonban olyan haladéktalan munkák, amelyek kivételek ez alól. A földmővesek behordhatják a termést, mert egy vihar tönkretehetné munkálkodásuk gyümölcsét, a családanyáknak engedélyezve van, hogy ellássák az otthoni tennivalókat. Szórakozni is szabad vasárnap, mi több, buzdít rá az írás is, de a vigalomnak a tisztesség keretein belül kell maradnia, és nem szabad megakadályoznia, hogy elmenjünk a misére. Mert Isten mindent lát. Igen, gyermekem, látja a múltat, a jelent és a jövendıt, látja minden cselekedetünket és minden gondolatunkat. – Pont mint a nagyanyám! İ is mindent lát, ha megnézi a kártyában. – Szép kis családja van magának, nem mondom. Tudja hát meg, hogy a babonaság bőn. Bőn, ha olyan hatást tulajdonítunk bizonyos szavaknak és cselekedeteknek, amelyeket Isten nem tulajdonított nekik, ilyen például a kuruzslás és a jóslás. Ugyancsak babonaságban vétkezik, aki kártyát vettet vagy jósoltat magának, tehát aki jövendımondóhoz fordul. A szenteltvíz és az Egyház által megszentelt tárgyak iránt való áhítat nem minısül babonaságnak, mivel ezek a tárgyak Isten kegyelmébıl és a hívık jámbor imádsága által fejtik ki üdvös hatásukat. Megértette?

– Igen, anyám. Vízhólyag van a lábamon, és nagyon fáj. Menjünk be ide a kocsmába, és üljünk le egy kicsit.

* „Drága papa! Jól vagyok. Rendesen viselkedem, szépen eszem, és jól alszom. Jó lenne, ha eljönnél vasárnap. Léonie nıvérnek elmúltak a fájdalmai, azt mondja, hogy szép idı lesz. Mindig rád gondolok, édes papa…” Hőha, kifelejtettem a Jézuskát! Be fognak zárni büntetésbıl… „Csak rád, és Jézusra. Szeretı lányod, Viviane.” Hátratett kézzel, mereven kihúzva magam, mosolyogva ülök a padban, várom, hogy Sainte-Cécile nıvér észrevegye, hogy befejeztem a levélírást. Odasétál hozzám a padsorok ,közt, és megkérdi, nincs-e szükségem segítségre. – Nagyon szépen kérem, tessék szíves lenni kijavítani a helyesírási hibáimat, a papa haragszik értük. – Jól van, gyermekem, nagyon jól van. Büszke vagyok magára. A megkeresztelése óta nyilvánvaló fejlıdésrıl tesz tanúságot. Mindazonáltal javítsa ki az utolsó mondatát a következıképpen… Ír valamit a piszkozatpapírra. Engedelmesen lemásolom: „Minden gondolatom Krisztus felé száll, aki azt reméli, hogy te is megtalálod az Istenhez vezetı utat.” Mérges lesz a papa, de majd megmagyarázom neki a dolgot. Rajzolok egy szép virágot a lap aljára. Kölcsönveszem Claude színes ceruzáját. – Viselkedj rendesen, jön Marie-Josèphe nıvér. Egy üres papírlapot lobogtatva, határozott léptekkel odamegy Sainte-Cécile nıvérhez, engedelmével megzavarja egy percre a tanulószobát. Egyenesen a plébános úrtól jön. A plébános úr szép hangú önkéntesek jelentkezését várja, szeretné megszervezni a huszadik kerület legjobb kórusát a vasárnapi nagymisére. Így szándékozik kivívni a gyülekezet csodálatát, amely egyre kisebb számban vesz részt az istentiszteleten.

Egy, két, három, négy, öt kéz emelkedik a magasba. Nekem is szép hangom van, jelentkezem. Mindegyikünket kipróbálják. Megszületett az isteni gyermek… Üdvöz légy, üdvöz légy, Mária… Ímhol a szelíd bárány… Én következem, lámpalázam van, félek a nıvértıl. – Rajta, énekeljen! Adj erıt, papa, ez a kedvenced: Hogyha hét karjában tart, Felejtek minden bajt, Hisz oly szép így az é-élet… – Mars ki! Lehajtott fejjel kioldalgok az osztályból. Én tehetek róla: fals volt. Pedig sose szokott elıfordulni. Ha papa hallotta volna, most mérges volna: „Úgy nyávogsz, Kisdarázs, mint a macska, ha a farkára lépnek. Kezdd újra, megadom a hangot…” Már jön is a nıvér. – Hadd próbáljam meg még egyszer, biztos... – Ezt már nem viszi el szárazon, fiacskám. Gúnyt őzött az elöljáróiból és, ráadásul Krisztus Urunkból is. Maga gyalázatos istenkáromló! – De tisztelendı nıvér… Ököllel gyomorszájon vág. Nem kapok levegıt, összegörnyedek. Sípcsonton rúg, pofon vág, megmarkolja a hajam, és a folyosó végébe vonszol. A lépcsı! – Jaj, nıvér, leesek! Belecsimpaszkodom a szoknyájába. Mulattatja a rémületem, hátralép. Megpróbálok felegyenesedni. Hirtelen kitépi magát a

kezembıl, és nagyot taszít rajtam. Megkapaszkodnék a korlátban, de nem érem el, elvágódok, gurulok lefelé a lépcsın. Minden fokon nagyot koppan a hátam, a fejem. Lehorzsolódik a bır a tenyeremen. Vérzik az orrom. Segíts, papa, meghalok! Aztán semmit sem érzek, vége, megsemmisültem. Összezúzott arccal, hörögve fekszem a lépcsı tövében. – Felállni! Ne komédiázzon! Nem tudok felállni, megbénultam. Fázom. Terítsd rám a bekecsedet, papa! Elsötétedik elıttem a világ… – Próbálja meg… nyissa ki... milyen színő… Ki szól hozzám? Nem értek minden szót. Messze áll tılem. Megkérem, hogy jöjjön közelebb. Nem sikerül, mozdítani se tudom az állkapcsomat. Most jobban hallom a hangot. Szelíd hang. Összeszedem minden erım: Pa…pa? – Kezd magához térni. Adja ide a szalmiákot, nıvér! Csípi az orrom. Tüsszentenem kell… Jaj, a fejem! nagyon fáj! – Kinyitotta a szemét. – Pa…pa? – Én nem az apád vagyok, kicsikém. Delpierre doktor vagyok. Azért vagyok itt, hogy meggyógyítsalak. Nagy szerencséd van, tudod-e? Legközelebb jobban vigyázz a lépcsın! A lépcsın? Miféle lépcsın? Minden olyan ködös a fejemben. – Papa… Mért… van… sza...kállad? – Én nem az apukád vagyok. Nézzél meg jobban. Én egy öreg bácsi vagyok. Érzem, hogy folynak a könnyeim, de nem tudom, miért. – Sírj csak, kislányom, sírj csak. Attól megkönnyebbülsz. Ez azt jelenti, hogy már jobban vagy. Kik ezek itt körülöttem, és miért néznek? – Gyorsan a mosdótálat! Hányni fog. Fuj! elviselhetetlen ez a romlotthús-szag. Ki ebbıl a szobából! – Maradj nyugton! Megtiltom, hogy kikelj az ágyból. Megtörli a homlokomat. – Jobban van? – kérdezi egy édeskés hang.

Megdermedek. Égnek áll a hajam, és ahogy a hang felé fordítom a fejem, úgy érzem, mintha hangyák lakmároznának az agyvelımön. Eloszlik a köd, rémületemben felsikoltok. MarieJosèphe nıvér alattomos képpel egy pohár vizet nyújt felém. – İ menjen innen! Bántani akar, meg akar verni. – Nyugodj meg, kislányom, nyugodj meg! Már így is elég magas a lázad. – Félrebeszél, doktor úr. – Nem beszél félre, nıvér, ez csak a sokkhatás. De mondja csak, miért fél ennyire magától ez a kislány? – Tudtommal semmi oka rá. A doktor bácsi nagyon kedvesen megkérdezi tılem: – Volt veled valaki, amikor leestél a lépcsın? – Egyedül volt. Egypár másodperccel korábban kéredzkedett ki a tanulószobából. Arra kérem, doktor úr, hogy halassza késıbbre ezt a beszélgetést, most nincs ereje hozzá szegénykémnek. Az orvos tétován becsukja a táskáját, és felveszi a felöltıjét. – Rendben van, nıvér, estefelé visszajövök. Addig pedig ne felejtsék el beadni neki az orvosságot, és hagyják pihenni. Csak Léonie nıvér marad a szobában. – Jaj, édes kislányom, de rám ijesztettél! Amikor megláttalak, ahogy élettelenül fekszel ezen az ágyon, és olyan fehér vagy, mint a liliom, teljes szívembıl fohászkodni kezdtem Istenhez, hogy keltsen életre. Letérdel, és még egyszer köszönetet mond az Úrnak, hogy megsegített. – Ne félj, én foglak ápolni, és úgy kényeztetlek majd, hogy… – Kérem, menjen ki egy percre, Léonie nıvér, beszédem van Guenaud kisasszonnyal. A fınökasszony részvétet sugárzó arccal leül az ágyam mellé. İ is nagyon megijedt. Felhúzza a takarómat, hogy ne fázzak, csak az orrom hegye látszik ki. – Jó hírem van. Úgy döntöttem, hogy megváltoztatom korábbi utasításomat. Ezentúl engedélyezem, hogy eltávozzon vasárnap az apjával, feltéve ha jó a tanulmányi elımenetele, példás

magaviseletet tanúsít, és részt vesz a nagymisén. Marie-Josèphe nıvér tájékoztatott, hogy jelentkezett a plébános úr kórusába. Úgy hallom, szép hangja van. Gratulálok. Az édesapja büszke lesz magára. Nem merek hinni a fülemnek. Dadogok valamit. A fınökasszony gyengéden a számra teszi az ujját. – Ne erılködjön! Tudom, hogy örül. És most, mielıtt távoznék, szeretnék egynéhány szót ejteni Isten nyolcadik parancsolatjáról: „Ne tégy hamis tanúságot embertársad ellen.” Elıfordulhat, hogy igazat állít valaki, és mégis bőnt követ el vele. Mert a könyörületesség törvénye tiltja, hogy ok nélkül ártsunk felebarátunk jó hírének, és vannak olyan körülmények, amelyek súlyosbítják vétkünket. Például ha valaki rossz hírét kelti elöljárójának, egyházi személynek vagy egy közösségnek. Isten győlöli azokat, akik a viszály magvait hintik el testvéreik között. Ha elhamarkodottan ítélünk, kellı ok nélkül rossz véleményt alakítunk ki magunkban embertársunkról. Az elhamarkodott ítélet bőn. Mert az igazságosság és az irgalmasság törvénye tiltja, hogy elegendı bizonyíték híján rosszat gondoljunk valakirıl. Mondja utánam: „Istenem, add, hogy mindig hallgassak azoknak a szavára, akik a Te nevedben szólnak! És taníts meg megbocsájtani azoknak, akik vétettek ellenem!” Látom, hogy cinkos mosolyt vár tılem. Hát legyen meg az öröme. Papa Marie-Josèphe nıvérért. A fınökasszony nesztelenül feláll. – Isten áldja, gyermekem! Nyikorogva becsukódik mögötte az ajtó. Végre egyedül maradtam. Lehunyom a szemem. Papa, édes papa, úgy szeretlek. Rád gondolok, és máris jobban érzem magam. Ma este veled vacsorázom. De csak egy kicsit eszem, mert nem vagyok éhes. Egypár kanál hagymalevest, azt nagyon jól csinálod. Vacsora után te mosogatsz, én törölgetek. Bekészítjük a másnapi elemózsiát a csajkádba, a csajkát pedig beteszem a tarisznyába. Ellenırzöd, hogy rendesen elzártuk-e a gázt, aztán leülünk egymás mellé az asztalhoz. Kihajtod az újságot a keresztrejtvénynél; a lexikon ott van a kezed ügyében. Én meg a Pif-et olvasom.

– Ne ásítozz, Kisdarázs, menj aludni! – Csak még egy kicsit hadd maradjak fent, papa! – Istennév, négy bető… mi a fene lehet ez? Aha, megvan: Juno. – Úgy megijesztettél! Ki az a Juno? – Csak akkor mondom meg, ha lefekszel. Áll az alku? – Aha. De vigyél az ágyba, jó? Annyit szaladgáltam, hogy fáj mindenem. – Hát ez nem igaz! Már megint lyukas a fuszeklid. Hagyd benne a cipıben, majd megstoppolom, amíg te húzod a lóbırt… Csak azt tudnám, hova hánytad el a hálóingedet! – Nem tudom. Ja! az ágy alatt van. Nem volt idım rendet csinálni reggel. Már vártak fogócskázni. – Kész vagy? Na, akkor nyisd ki a füled! Juno, az egy mitológiai személy. Undok egy spiné volt, és nagyon féltékeny, Szaturnusz lánya, Jupiter felesége. Emlékszel még Jupiterre? A múlt héten meséltem róla… Rosszul vagyok. – Léonie nıvér! Nem hallja meg. Kikiabálhatom a tüdımet. Undorító ez a záptojásszag. Minden ragacsos a hányadéktól. – Léonie nıvér! Miért nem jön? – Ébredj, kis nyuszi, nemsokára jön a doktor. Csak mordulok egyet. Mindenem fáj, moccanni is alig merek. – Mosolyogj már rám, na! – Nem bírok, fáj a mellem. – Az még senkit sem akadályozott meg benne, hogy mosolyogjon. – De engem igen. – Hő, de rossz kedve van valakinek! Idd meg ezt a hársfateát, ez majd megnyugtat. – Hársfatea? Azt ígérted, hogy kényeztetni fogsz. És különben is, hársfateát csak az öregek isznak. – Ha látnád a képedet, tüstént meginnád. – Forró. Nem kaphatnék egy pici csokoládét, nıvérke?

– Ha majd elmegy a doktor, lopok egy darabkát a fınökasszonytól. Az nem igazán bőn, ha betegnek lop az ember. Keresztet vet. – Hányingerem van, kedvesnıvér. – Már megint? Háromszor hánytál az éjjel. Ha így folytatod, hamarosan zörögni fognak a csontjaid. Itt a szalmiák, vegyél nagy lélegzetet. – Nem. Attól… Nagyot tüsszentek. Jobb a kölni. Majd megkérem a papát, hogy hozza be a kölnijét. Léonie nıvér hirtelen búgócsigává változik. Pördül egyet: megmos. Pörgés: tiszta hálóinget ad rám, és áthúzza az ágynemőt. Újabb pörgés: számba dugja a hımérıt. És egy utolsó pörgés: feltörli a padlót. – Meddig kell a betegszobában maradnom? Itt olyan büdös van. – Amíg meg nem gyógyulsz. – De ronda az a feszület! Biztos, hogy jól van felakasztva? A papánál egyszer a fejemre esett a kakukkos óra. Soha többé nem mutatta a pontos idıt. – Szabad? – Nem! Ne jöjjön be! Léonie nıvér azt mondta, hogy oltást fog adni. A szakállas doktor olyan, mint Daudet meséjében a kiskecske, a mögötte belépı fınöknı pedig a farkas, amelyik les rá. – Nyújtsd ki a nyelved, nyisd ki a szemed... Szép sárgaságod van, nem mondom. Adjanak neki egy tükröt, hadd lássa, mi az. Nem tudom eldönteni, hogy sárga vagyok-e vagy zöld. Leginkább sárgászöld. Mint a fonnyadozó kelkáposzta. Nincs mit tenni, jónak kell lennem, szót kell fogadnom a felnıtteknek, szépen be kell vennem a tablettákat meg a kanalas orvosságot, és nem szabad felkelnem a jó meleg ágyból. Ne féljek, nem maradok egyedül: majd jön Marie-Josèphe nıvér katekizmust tanítani. Minden izmom összerándul. Semmi sem kerüli el Kecskeszakáll figyelmét: – Félsz tıle, igaz? Lesütöm a szemem, ég az arcom.

– Nem, uram. – Veled volt, amikor leestél a lépcsın? Mondd meg nekem az igazat, ne félj, a barátod vagyok. Nézz a szemembe, légy szíves! Felemeli az állam. Zihál a mellem. – Nem, uram, egyedül voltam. A fınökasszony gratulál a tekintetével: meglesz a jutalmam. „Kisdarázs, a hazugság, az olyan, mint a krumplibogár, mindent felfal, ami az útjába kerül…” Krumplibogár lettem. Egy krumpliföld közepébe pottyantam, ahol csupa ehetetlen fekete krumpli van. Minden falatot ki kell köpnöm. Hát megrágom, és elpusztítom a gyökerüket. El fognak száradni. Ott rohadnak a földben. A krumpli nem száll a mennyországba.

* – Leveled jött! Megismerem a papa írását. A levél, szokás szerint, már fel van bontva. Disznóság! – Elegem van ebbıl, Léonie nıvér. Nekem küldték ezt a levelet, nem a fınökasszonynak. – Ne légy szemtelen! Nagyon szeszélyes vagy a betegséged óta. Egy internátus igazgatónıjének mindenhez köze van, ami érinti a növendékeket. Érted? – Nem! A papa levele olyan, mint egy gyönyörő rózsa. A boríték feltépésével mintha a szirmait tépnék ki. Nem engedem, hogy tönkretegyék. – Túl sokat kívánsz, aranyom. Csinálhatsz vagy mondhatsz bármit, kicsike vagy te ahhoz, hogy megváltoztasd a házirendet. És ha sokat bosszantasz, hívom Marie-Josèphe nıvért. – Akkor már inkább a mumust. Az legalább nem nyaggat a keresztény hit rejtelmeivel. Léonie nıvér megharagszik. Nem tudom, miért, de nem vagyok képes komolyan venni. Ha ránézek erre a kis, gömbölyded nénire,

labdázni volna kedvem. Nem akarom elszomorítani, bőnbánó képet vágok. Esedezem Istennek, hogy bocsásson meg. Feltérdelek az ágyon, és a feszület felé fordulva ledarálok két Miatyánkot és három Üdvözlégyet. – Rendes kislány vagy, de meg kell tanulnod uralkodni magadon. Lobbanékony vagy, hirtelen haragú. Ez bőn. Ha így viselkedsz, az olyan, mintha hátat fordítanál a Jóistennek, és azt mondanád neki, hogy már nem szereted. – Azt hittem, hogy a Jóistennek nincs teste. – A Jóistennek nincs is, de Krisztusnak van. És Krisztus Urunk is maga az Isten, mivel Istennek a fia, és mindenben egyenlı az Atyával. – Én jobban szeretem a télapót; ı sokkal kedvesebb a gyerekekhez. Léonie nıvérnek bíborpiros lesz az arca. – Hogy merészeled Krisztushoz hasonlítani azt a nevetséges télapót? Tudom, hogy szereted a meséket, de azért ne csak az ilyen badarságok iránt érdeklıdj! A Mi Urunk Jézus Krisztus Szent Élete maga az Igazság. Te csúfot őzöl a Vallásból. Megszentségteleníted a legszentebb dolgokat. Az istentelenség bőnébe esel. Ez istenkáromlás. Hogyan is vetemedhet ilyen szentségtörésre, aki meg van keresztelve! – Ne hagyjon itt, Léonie nıvér, csak vicceltem. Tudom, hogy van Isten. Ezt bizonyítja minden élılény, hiszen nem születhettek a semmibıl. Megtorpan, és feldúlt arccal felém fordul. A szemében könnycsepp csillog. Kitárja a karját; repülök felé. Léonie nıvér! 'a te kedvedért minden marhaságot összehordok. Úgy csinálok, mintha hinnék. Betéve megtanulom a katekizmust, annak biztosan örülni fogsz, és én azt akarom, hogy meg legyél velem elégedve. Mi lenne nélküled? – Te olyan, de olyan... Menj feleségül a papához, Léonie nıvér! Szeretném, ha az anyukám lennél. Ugye, te is akarod? – Ugyan, ne butáskodjál! Hiszen én már frigyre léptem. – Kivel? – Istennel.

– Akkor te vagy a Jézus mamája. – Nem, az a Szőz Mária, de minden apáca Isten jegyese. – De ha olyan sok van neki, akkor igazán átengedhetne egyet a papának. Hiszen nincs jóságosabb Jézus Urunknál. Válj el tıle, a papa jobban fog szeretni, mint a Jóisten. Biztos vagyok benne, hogy csuda jól kijönnétek egymással. Szerintem még hasonlíttok is, egyforma a mosolyotok. – Nem lehet elválasztani, amit Isten egyesített, kislányom. A házasság egyike azoknak a jeleknek, amelyek a legnyilvánvalóbban megkülönböztetik az embert az állattól. Az ember megválasztja a párját, és örök életére hő marad hozzá, az állat pedig nem. Kétségtelen persze, hogy némelyik házasság rosszul sikerül. Rendszerint tulajdon azok tehetnek róla, akik szenvednek tıle. Ha jobban meggondolták volna, mielıtt egybekeltek… – Ha te jobban meggondoltad volna, akkor a papához mentél volna feleségül!

* – Mikor lesz már végre vasárnap, Léonie nıvér? – Ma van vasárnap. ' – Hurrá! Páros lábbal ugrándozom az ágyon. Nyikorognak a rugók, de a fene se bánja. – Hagyd abba! Szétmegy a matrac. – Azt írta a papa, hogy tizenegyre ér ide. Most hány óra van? – Kilenc. Kiszámolom az ujjaimon. Még két óra. – Légy szíves, told elıre az óramutatót, Léonie nıvér! – Ne beszélj butákat! – De igenis, hogy beszélek, akkora butaságokat mondok, mint a fejed… illetve, mint a fejem. A doktor bácsi azt mondta tegnap, hogy nemsokára meggyógyulok. Már csak egy hétig kell

szobafogságban lennem. Aztán végre elmehetek az állatkertbe megnézni a zumidubarágát. Te már láttad? – Már megint butáskodsz. – Gyere velünk, neked is megmutatjuk. – És ki fog ebédet fızni? – Marie-Josèphe nıvér. És jól megégeti az ujját… Hány óra? – Kilenc múlt öt perccel. Remélem, nem akarod ötpercenként megkérdezni, hány óra. Inkább imádkozzál. – Ma nem imádkozom, ez a papa napja. – Mindenekelıtt az Úr napja. – Itt minden nap az Úr napja. A papának egy nap se maradna. Már válaszra se méltat. „Üdvöz légy, Mária, malaszttal teljes…” Iszonyú unalmas ez a sok ima. – Mit jelent az, hogy méhednek gyümölcse? – Nem szégyelled magad? Megzavarod az imádkozásomat, csak hogy olyasmit kérdezzél, ami még nem neked való. – Egy nagylány azt mondta, hogy az olyan, mint a bél. Ez igaz? – Képen legyint. – A kutyafáját! Szeretném megérteni, és senki se hajlandó megmagyarázni. – Nehezen állja meg nevetés nélkül. – Pont úgy vagyok vele, mint a Szőzanyával, ami még csak nem is rendes név. Megnéztem az osztály kalendáriumában, és nincs benne. – A Guenaud sincs. A Szőzanyának Mária a keresztneve, mint neked a Viviane. Annyit kérdezısködsz, hogy azt se tudom, mire feleljek. Ki hallott már ilyet? Ez a kis tökmag mindent szeretne tudni. Mondd el inkább a Hiszekegyet! – „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtıjében, Jézus Krisztusban, İ egyszülött fiában, ki fogantaték Szentlélektıl, születék Szőz Máriától, szenvede Pontius Pilátus alatt, megfeszítteték, meghala és eltemetteték. Szálla alá poklokra…” Keresztre feszítették, jó, ezt még értem, de hogy leszállt a pokolba! Ha leszállt, akkor a pokolnak a földben kell lennie. És hogy ment le egyáltalán? Létrán? Olyan a pokol, mint

egy barlang, amelyben kovácsok szítják a tüzet? Ha elvinnél megnézni, akkor biztosan hinnék benne. Nem mersz odamenni? – Ne akarj mindig mindenre magyarázatot találni! Fogadd el jámbor szívvel Isten adományát, és adj hálát, hogy velem hozott össze a sors. Más hetekig száraz kenyéren és vízen tartana a szemtelenségedért. Már nem is figyel rám. Bosszúsan nézem. Lassan megváltozik az arca. Áhítatba merül; pillája félig lehunyva. Alig mozgatja a száját, mintha attól félne, hogy elriasztja védelmezıjét. Hervadt ujjai közt az olvasója gyöngyeit morzsolgatja. Aranyszálakkal átszıtt stólában vándorol az égben, a Jóistenbe karolva. Megbővölve gyönyörködöm benne: sugárzik a boldogságtól. Lábujjhegyen elhúzódom tıle. İneki ragyog a nap, nem akarok árnyékot vetni rá.

* – Papa, bemutatom neked Léonie Jóisten nıvért. Leveszi a svájcisapkáját. – Jó napot kívánok, asszonyom. Léonie nıvér rázogatja a jobb kezét: a papa keményen kezet szorított vele. Jobban járt volna, ha puszit ad neki. – Hú, de ramatyul nézel ki, Kisdarázs! Olyan zöld vagy, mint a levelibéka. Jobban jártál volna, hogyha kanyarót kapsz. – Kanyaróm már volt. – Aha, tényleg. Örülök, hogy megismerhettem, Léonie asszony. Viviane folyton magáról ír a leveleiben. Tudom, hogy maga ápolta a betegsége alatt. Remélem, rendesen viselkedett. – Nagyon rendesen, uram, a lánya igazán imádni való. Talán egy kicsit kíváncsibb a kelleténél… – Nekem mondja! Ha egynapos korában beszélni tudott volna, biztos megkérdezi, hogyan csinálják a gyereket. Ha túlságosan az agyára megy, billentse fenéken, csak az használ. – Szipákol egy kicsit. – Köszönöm, hogy olyan jó volt hozzá. – Félszegen átnyújt

egy csokor újságpapírral körültekert szellırózsát. – Bocsásson meg, hıgutát kapott szegény, iszonyú meleg volt a buszban. De friss vízben magához tér. Léonie nıvér a haja tövéig elpirul, zavartan hebeg: – Nem is tudom, hogy… hogy elfogadhatom-e… Életemben elıször... kapok virágot valakitıl… – Na akkor kvittek vagyunk, Léonie asszony, mert én meg életemben elıször adok virágot valakinek. – Most itt marad a kislánnyal, vagy elmegy elıbb ebédelni? – Itt maradok, Léonie asszony, hoztam magammal elemózsiát. – Celofánba csomagolt, jókora szendvicset vesz elı a bekecse zsebébıl. – Itt van, ni… basszuskulcs, csupa kulimász lettem, úgy látszik, sok vajat kentem rá. – Mossál kezet, papa, ott a mosdó mögötted! – Liliputiakra méretezték ezt a bidét vagy micsodát? Nem tudom beledugni mindkét mancsomat, olyan kicsi. Léonie nıvér a szája elé kapja a kezét, hogy leplezze a mosolygását, és szalad a konyhába. Nemsokára hozza az ebédemet. – Ez a te nıvérkéd egy csöppet se hasonlít a többi szentfazékra. Biztos vagy benne, hogy hisz Istenben? – Egészen biztos. – Meglepı. Ezek az ájtatos némberek mindig olyan székrekedéses pofát szoktak vágni. – Összevonja a szemöldökét, és aggodalmaskodva megkérdezi: – Mi a fenét kajáltál, amitıl sárgaságod lett? Nem a csokievést vitted véletlenül túlzásba, he? – Itt nem kapunk se csokoládét, se más édességet. – Miért nem írtad meg? Hoztam volna banánt meg teasüteményt. Mutasd csak a képed! De hiszen tele vagy karmolással! Kivel verekedtél? – Senkivel. Megbotlottam a lépcsın, és leestem. – Na már csak ez hiányzott! Valóságos szépségkirálynı vagy. – Csatázzunk, papa, jó? – Csak nem képzeled, hogy mindenhova magammal viszek egy pakli kártyát! – A kaját bezzeg nem felejtetted el! Akkor mesélj valamit!

– Jó, de elıbb nekivetkızöm. Olyan meleg van itt, hogy egy szerecsen törzs is hıgutát kapna. – Delpierre doktor írta elı, nehogy megfázzam. – Na jó, akkor kényelembe helyezem magam. – Leveszi a bekecsét, és a földre hajítja. – Vigyázz, megyek! Cipıstül végigveti magát az ágyamon. – Legalább a cipıdet levehetted volna, papa. – Mi bajod neked a csukámmal? Direkt kisuvickoltam reggel, mielıtt elindultam. Nézd meg, hogy csillog! – Csillogni csillog, de itt nem szabad feltenni a cipıt az ágyra. – Elıre megmondom, vissza fogod sírni a topánkámat. Nem volt idım lábat mosni. Igaza van; befogom az orrom. – Én figyelmeztettelek. Az elıkelısködı szarháziknak valók az ilyen illemszabályok, nem minekünk. Ide hallgass, Kisdarázs, remélem, nem akarsz az agyamra menni. Rágyújt, nagyot szippant a cigarettából. Várom a mesét. – „Volt egyszer egy nagyon csúnya ember. De olyan csúnya volt, hogy mindenki félt tıle, még Természetanya is. Minden tönkrement, amihez csak hozzáért. Ha szomját akarta oltani, elapadt a forrás, kiszáradt a patak. Ha lefeküdt aludni egy fa tövébe, úgy hullottak a levelek, mintha szélvihar szaggatta volna le ıket. Leszakított egy gyönyörő szılıfürtöt, hogy éhét csillapítsa, de mihelyt hozzáért, a szılıszemek megrohadtak. Nagyon magányos volt. Egy szép napon aztán találkozott egy lánnyal, aki olyan gyönyörő volt, mint a tavaszi hajnal. És nem menekült el a rémisztı szörny láttán, hanem odalépett hozzá, és arany bimbókat nyújtott felé. A férfi nem merte elfogadni, mert tudta, hogy az érintésétıl elvesztik csillogó fényüket, és elhervadnak. De a szép leány olyan szomorúan nézett reá, hogy nem tudott ellenállni. Karmos mancsával megragadta a csokrot, és tágulva fújtató orrához emelte. Olyan varázsos illata volt a virágnak, hogy menten elaludt tıle. Miközben aludt, ifjú daliává változott. Testérıl eltőnt a durva szır, nem volt már üveges a tekintete, kétágú kígyónyelv a nyelve. Olyan szép lett, mint a nap. A bájos leány pedig ott állt elıtte, és mosolygott.

– Mi történt velem? Te változtattál meg? – Igen. Lunea tündér lánya vagyok. Csak annyi a varázserım, hogy egyetlenegyszer csodát tehessek. – És miért rám pazaroltad? – Régóta figyellek. Tanúja voltam balsorsodnak, de azt is láttam, hogy soha senkinek sem ártottál, még egy pillangónak sem. Azzal a tündér köddé vált. A férfi elment a patakhoz, hogy benedvesítse az ajkát. És lám, nem a kiszáradt patakmeder fogadta, mint máskor, hanem dallamos csobogás. A fák feléje nyújtották ágaikat, a madarak a kezére telepedtek, az erdei állatok köré sereglettek. Olyan lett az élet, mint egy szép álom. Hirtelen nagy szomorúság áradt el a lelkében. Rádöbbent, hogy nem ıt szeretik, hanem új külsejét. Sírva fakadt. És mintegy varázsütésre ott termett elıtte a bájos leány. – Veled maradok, ha akarod. Ne sírj, én már akkor is szerettelek, amikor csúnya voltál. Együtt töltötték az egész napot, sétáltak, és millió dolgot fedeztek fel. A lány megtanulta, hogy vigyázni kell, meg ne zavarja az ember a méhecske álmát, megtanulta, hogyan kell megnyugtatni az ijedezı ızikét, nem tudott betelni az alkony rejtélyesen csillámló fényeivel. A férfihoz simult, és egész éjjel táncoltak a holddal és a csillagokkal. Pirkadatkor aztán eltőnt a tündér, és sose tért vissza.” – Ez szomorú mese volt, és nem is értettem. Mondj egy másik mesét. – Figyelj ide, most komoly dolgokat kell elmondanom. Anyádról van szó. – Róla nem akarok hallani. Még csak meg se látogatott, amíg beteg voltam. – Épp azt akarom elmondani, hogy miért nem… Nehéz ügy. Na mindegy, akkor is meg kell tudnod. Szóval elég szarul volt az utóbbi idıben. Nem úgy volt beteg, ahogy te, hanem… szóval nem stimmelt valami a fejében. – Beütötte? – Nem úgy… Ha teljesen egészséges leszel, jövı vasárnap meglátogatjuk. Akkor majd talán jobban megérted, hogy mit

akarok mondani. Olyan helyen van, ahol az embereknek… szóval nincs ki a négy kerekük. Azért nem kell nagyon becsinálni. – És neki mi baja van? – Az orvos… illetve hát a pszichiáter azt mondja, hogy el fog múlni. Jó kezekben van, talán már nemsokára kijöhet. Valami rohamot kapott, amit úgy neveznek, hogy… hisztériás roham. Nagyon megváltozott. – Mi az a hisztériás roham? – Olyan idegbajféle. – Nem akarom meglátogatni. – Na, ne légy már ilyen! – De ne maradjunk sokáig. – Jó, jó, rendben van. – Papa az ablak felé fordul, hangosan kifújja az orrát. – Diliházban van az anyád. – Mi az hogy dili? – Azt nevezik dilisnek, akinek baj van az agyával. – És neki is kimossák az agyát? – Hát lehet. Csakhogy azzal még nem vagyunk kint a bajból. Ha tényleg ırültnek nyilvánítják, akkor nem válhatok el tıle. És nehezen tudlak visszaszerezni, mert engem hibáztat az állapotáért. Ne vágj már ilyen savanyú képet, Kisdarázs! Ne félj, a végén kimászunk a csávából. Na jó, most kajálunk egyet. Sonkásat vagy kolbászosat? – Gyorsan a lavórt! hányingerem van…

* – Holnap elhagyhatod a betegszobát. Delpierre doktor szerint meggyógyultál. Mi van, nem is örülsz? Mondj már valamit! – Mindjárt sírva fakadok. – Te aztán fura egy szerzet vagy. Mindennap faggatsz, hogy mikor gyógyulsz már meg végre, és amikor közlöm veled a jó hírt, elpityeredsz.

– Ez azért van, Léonie nıvér, mert… Fáj a szívem. Érzem, hogy elveszítlek. Itt naponta többször is velem voltál, kényeztettél, puszilgattál, tréfálkoztál, mesélted Jézus Urunk történetét. Egyszer még mandarint is hoztál. Olyan boldog voltam, hogy végre látok egy gyümölcsöt, hogy a héját is megettem. Minden reggel te ébresztettél. Szelíd hangodon jó reggelt kívántál, és megkérdezted, jobban vagyok-e. Szó ami szó, attól a szörnyőséges hársfateádtól mindenki meggyógyult volna. Veled tettem meg az elsı lépéseimet Jézus felé. Együtt imádkoztunk. Jó volt veled imádkozni, úgy éreztem, mintha segítenék ajándékot választani annak a férfinak, akit imádsz. Ha felkelhettem volna, elmentem volna az ormes-i kertembe, és leszakítottam volna minden virágot, hogy te nekiadhasd ıket. Szerettem volna megbizonyosodni róla, hogy a Jóistenkéd éppúgy szeret téged, amennyire te szereted ıt. Kicserélted a feszületet a kedvemért, és Jézus vérzı melléhez kötötted az egyik fehér szellırózsát, amit a papa hozott. Igaz, ragtapaszt nem voltál hajlandó a sebére tenni. Holnap minden visszatér a régi kerékvágásba. Reggel mise a kápolnában, amely olyan kicsi, hogy még leülni sincs hely. A tömjénszagról eszembe jutnak a falubeli istállók, és szeretnék hazarohanni. Aztán tanítás, ahol csak Istenrıl van szó, meg a bőneinkrıl (az övéirıl persze nem), gyónásról és bőnbánatról, no meg keresztényi szeretetrıl és öröklétrıl és Jézusról, Jézusról és megint Jézusról. Olyan ez a Jézus, mint a bogáncs, bele-akaszkodik az emberbe, nem lehet lerázni. Tanulószoba: tilos megszólalni. Levélírás: tilos megírni az igazat. A fınökasszonynak hízelegni akaró stréberek árulkodása. A refektóri-um, ahol minden ehetetlen. Állandó imádkozás, amit senki sem vesz komolyan. Imádjuk a jóságos, szeretetre méltó, együttérzı Istenkét, aki mindig lát bennünket, még akkor is, amikor pisilünk. És Marie-Josèphe nıvér… Gyere velem Ormes-sur-Voulzie-ba, Léonie mamácska! Bemutatom neked a Mircit és a Micót. Elmegyünk a nagy tölgyfához, ahol az a sok madár lakik. Hallgatod majd a szél zúgását a búzaföldön, megismered a zab szıkeségét, a pipacs

pirosát, látni fogod a hol kéken fénylı, hol szürkén kavargó eget, beszívod a záportól nedves föld kesernyés illatát. Nemsokára itt a karácsony. Hó fog csillogni a káposztán meg a póréhagymán a papa kertjében. Gyere velem, gyere gyorsan, elég nagy a házunk, hogy odaköltözhess a Jóisteneddel együtt. Átengedem neked a szobámat.

* – Igazítsd meg a sapkádat! Legyél nagyon kedves az anyukádhoz, és szépen imádkozzál, ha azt akarod, hogy gyorsan meggyógyuljon. Vigyázz, ne állj huzatba, még nem vagy valami jó erıben. – Ne aggódjon, Léonie asszony, úgy vigyázok rá, mintha a saját lányom volna. – Maga semmit sem vesz komolyan, Guenaud úr. – Ellenkezıleg. Komoly vagyok, és realista. Az anya biztos, az apa… hm-hm. – Vigyáznia kellene, hogy mit mond a lánya elıtt. Meg van keresztelve. Jézus megtisztította a szívét. Nem szabad megzavarni egy ártatlan gyermek lelkét. – Még hogy ártatlan gyermek! Egy nagy túrót. Én továbbra is úgy beszélek vele, ahogy jónak tartom: nyíltan kimondom, amit mások csak gondolnak. – Gonosz gondolatokat melengetni bőn. – Ezzel meg mit akar mondani, Léonie asszony? – Azt, hogy nemcsak cselekedetünkkel követhetünk el bőnt, hanem gondolatban is. Mert kívánni se szabad, amit nem szabad megtenni. És bőn az is, hogy maga szántszándékkal megbotránkoztat egy apácát. – Ha nem kedvelném magát ennyire, nem hagynám, hogy ilyen válogatott ökörségekkel traktáljon. Maguk sose mernek szembenézni az igazsággal. Azt hiszi, hogy az éhezık jóllaknak az ilyen kegyes hadovával?

– Mindenki a maga hivatása szerint, Guenaud úr. Mi az imáinkkal járulunk hozzá az emberek boldogságához. Irgalmas szent cselekedet tanítani a tudatlanokat, és hozzásegíteni az ifjú lelkeket, hogy megismerjék és megszeressék Jézus Urunkat, mert csak így szállhatnak szembe a gonosszal, csak így üdvözülhetnek. A keresztényi mértékletesség erénye megóv bennünket a túlzásoktól, és azt várja tılünk, hogy ne érdekeink szerint cselekedjünk, ne a tulajdon boldogságunkat keressük. Én az evangéliumi jámbor erényeket választottam élethivatásul, az alázatot, szegénységet, szüzességet, engedelmességet. – Hát egy dologba nem szólhatok bele: a szüzessége tényleg magánügy. De a többi, az egy nagy rakás hazugság, amivel a beijedt nyomorultak szemét akarják kiszúrni. Magasztalja az engedelmességet a kiskölköknek, de a magunkfajta öreg marháknak már kinyílt a csipája. – Az engedelmesség olyan erény, amely arra késztet bennünket, hogy engedelmeskedjünk az Isten által fölébünk rendelt elöljáróink parancsainak. – Na ne hülyéskedjen! Ha hajlandó volna kimozdulni ebbıl a szentséges kuplerájból, megmutatnám magának, micsoda ronda pofákat rendelt fölébünk az Isten, kezdve a mővezetımmel. Egyetlen dologhoz van esze, a piáláshoz, meg ahhoz, hogy megfogdossa a nık valagát. Léonie nıvér meg van botránkozva. – Nem akarom hallani ezt a trágár beszédet, Guenaud úr. És remélem, hogy a lánya révén egyszer még sikerül elültetnem a kételyt a maga lelkében is. – A lányomat hagyja ki a játékból, mert felgyújtom ezt a kócerájt. Léonie nıvér felháborodva ott hagy bennünket a lépcsıfordulóban, de azért tovább mondja a magáét: hogy apámnak alázatot kellene tanúsítania, mert az alázatosság segít felismerni hibáinkat, és tanúsítja Isten elıtt ama csekély erényt, ami a lelkünkben lakozik.

* – Nyirkos a tenyered, papa. Nemsokára ott leszünk? – Már meg is érkeztünk. – Dr. Lor...dain. Jól olvastam el, papa? – Jól, Kisdarázs. – Mire vársz, miért nem csöngetsz be? Hideg van. Vegyél föl, hadd nyomjam meg én a gombot! Egy fehér köpenyes bácsi nyit ajtót. Éterszag árad belıle. Papa bemutatkozik. Átvágunk egy nagyon sötét, négyzet alakú udvaron. A falakat fekete gyökerek hálózzák be, talán repkény, de most nincsenek rajta levelek… – Sajnos nem engedhetem meg, hogy bejöjjenek, uram, bizonyára megérti, hogy miért. – Felém int a fejével. – Várakozzanak a kertben! Odavezetem magukat. A széles kerti utak mentén padok vannak, mindegyik egy-egy fa (talán platánfa) tövében. Sápadt napsugár csillan meg a cipım hegyén. – Nézd, papa, milyen jópofa az a bácsi! Ugrándozik és tapsol, mintha legyet akarna fogni. Én is úgy csinálok. – Viviane! – Jaj, mama! Örülök, hogy… – Claude! Hogy engedheted, hogy a lányod gúnyt őzzön abból a szerencsétlen emberbıl! – Ugyan, Madeleine, gyerek még, nem fogja föl ezt a dolgot. – Ismerem én a lányodat, komisz, alattomos kis dög, örül a lelke, ha árthat nekem. – Nyugodj meg, Madeleine. Sétáljunk egy kicsit. Te meg, Viviane, viselkedj rendesen, és csókold meg anyádat. – Nem! Ugyanolyan undok hozzám, mint régen. Pedig te azt mondtad, hogy nagyon megváltozott. – Jól van, hallgass már!… Hogy érzed magad, Madeleine? – Mit törıdsz vele? Ne csinálj úgy, mintha érdekelne.

– Hát persze hogy érdekel! Különben nem volnék itt. Még nem késı, még visszavonhatjuk a válást. Gyere haza, boldog leszel, akár egész nap festhetsz, és annyiszor jöhetsz föl Párizsba, ahányszor akarsz, most emelték fel a fizetésemet. Törıdni fogok veled, tudhatod, hogy alapjában rendes fickó vagyok. Szeretlek, Madeleine! – Ne, papa! Ne szeresd, gonosz! – Ordítás hallatszik a házból, mintha valami állatot ölnének. – Mi ez, papa? Félek. – Hallgattasd el a lányodat! Nem bírom idegekkel. Mi a fenének hoztad el? – Azt hittem, örülni fogsz neki. – Még örüljek is, hogy ilyen neveletlen és ronda lányom van? Életemben nem láttam ilyen ütıdött és slampos kölyköt. Szembejön velünk egy néni, a fejét vakarja. Lebiggyed a szája, és folyton hunyorog. Anyám megszólítja. – Hadd mutassam be a férjemet és a lányomat, Duprez-né. Nem válaszol a köszönésünkre, csak tetıtıl talpig végigmér, és nyersen azt mondja: – Hülye a lánya, Madeleine. Miért téveszti össze a hímnemet és a nınemet? – Egy szót se szóltam, papa. Miért mond ilyet a néni? – Gyere, Kisdarázs, elmegyünk. Nekem ebbıl elég. Anyám elsápad, felemeli a kezét. Papa még idejében elkapja a csuklóját. – Ne merj hozzányúlni, Madeleine! İ aztán tényleg semmirıl se tehet. – De igenis, hogy mindenrıl ı tehet. Ha ı nincs, nagy mővész válhatott volna belılem. És biztos vagyok benne, hogy velem jöttél volna. Késın kerültem Párizsba. Most már sohase fogják elismerni a tehetségemet. Senki se vásárol tılem. Éhen döglök. Beteg vagyok, érted? beteg vagyok, de majd a lányod megfizet érte. – Gondolod, hogy neki olyan aranyélete van? – De mennyire! Babusgatja, kényezteti, imádja az édes apukája. Énvelem meg senki sem törıdik, én akár meg is halhatok, és ha… Összeesik.

– Mi történt vele, papa? – Azt hiszem, rosszul lett. Hívjál gyorsan segítséget. – Bácsi! Bácsi! Széles folyosókon rohanok végig; az egyik szobából kiszól egy idıs férfi: – Hova szaladsz, kislányom? – A mama… Rosszul van a mama. Két ápoló jön velem. Anyám önkívületben üvölt, kapálózik, megpróbál leköpni. Ráerıszakolnak egy köpenyfélét, még akkor is átkokat szór ránk: – Ezt még megkeserülöd, Claude. Te rohadt csibész, te impotens, perverz, elfuserált alak! Menj a francba, hülye állat!

* Porig sújtva, megalázva baktattunk az utcán; a hosszú úton egy szót se szóltunk egymáshoz. Olyan döbbenetes volt, amit láttunk és hallottunk, hogy azt se tudtuk, hol vagyunk, csak mentünk az orrunk után. Mama! Miért adták rád azt a nagy fehér köpenyt? Ha megszólalhattam volna, megmondtam volna neked, hogy én nagyon szeretem a képeidet. Biztos vagyok benne, hogy egy szép napon minden festményedet megvásárolta volna egy bácsi, megtöltött volna velük egy egész teherautót. De te belém fojtottad a szót, és leköptél. Ki akartam mutatni a szeretetemet, de a győlöleted gyorsabb volt, és még az utcán is üldözött. Engesztelhetetlen arcodat ott láttam minden utcasarkon, minden tükrözıdı kirakatüvegben; minden járókelı rád hasonlított. Borzongtam, rogyadozott a térdem. Papa magához szorított… És meghallottam, hogy – ha némán is – beszél hozzám… Kisdarázs! Szántani kell, mielıtt elveted a magot, és csak aztán jön az aratás. Ugyanaz elé az eke elé vagyunk befogva, egyszerre ver a szívünk. A járom egyformán szorítja a nyakunkat, és ugyanolyan forró könnyeket hullajtunk, de mindenki más elıtt titkoljuk bánatunkat.

Keress, Kisdarázs, kapard a földet! Bıkező a természet, van olyan hely, ahol lágyan süt a nap, és a napraforgók magasra nınek. Takarékoskodj hát az erıddel! Föld alatti barlangokban járunk, és nem gyújthatunk fényt, hogy meg ne lássanak bennünket. Undorítóan mocskos, dermesztıen hideg folyókon gázolunk át. Túlélni, túlélni, ha kell, hazudni, imádkozni, mindenre áment mondani! Vigasztalan, meddı föld ez, ahol csak feszületek, szőzmáriák, démonok, meakulpák teremnek, és gyereküket győlölı anyák. Ne engedd el a kezem, papa, a te szereteted nélkül sose találnám meg a szabadító utat! A fınökasszony nyit ajtót, a kezében misekönyv. – Már meg is jöttek? Még csak négy óra. – Nem érezte jól magát a kislány, asszonyom, nem volt kedve állatkertbe menni. – Jaj, Istenem! Remélem, nem ártott meg neki ez a kiruccanás. Jöjjenek gyorsan, hívom Léonie nıvért. Leülünk a fogadószobában, háttal az ajtónak, és lehajtott fejjel, kéz a kézben várakozunk. – Miért nem szeret engem a mama? – Dehogynem szeret! Minden anya szereti a gyerekét. Hamisan cseng a hangod, papa, bántja a fülemet. Sietıs léptek zaja… Léonie nıvér megmerevedik, amint megpillant bennünket. A látszat kedvéért megigazítja a fátylát. – Hő, de gyászos képet vágnak! Csak nincs valami baj? – Nincs, nincs, Léonie asszony, csak nyugtalanít, hogy ilyen gyengécske a kislányom. – Ne aggódjon, Guenaud úr, ez természetes dolog: Ne felejtse el, hogy egy hónapig ágyban volt. Gyere csak, Viviane… Szabályos a pulzusa, nincs láza. A legközelebbi látogatásakor már ugyanolyan virgonc lesz, mint régen. – Köszönöm, Léonie asszony. Megpróbálom elérni a hatórás buszt. Léonie nıvér a hálóterembe kísér. Át kell öltöznöm a vecsernye elıtt.

– Inkább lefeküdnék. – Még hogy lefeküdnél! Csak nem hagyod el magad, mint egy öregasszony, aki elvesztette a hitét! – Álmos vagyok. Hiszek a mindenható Istenben, mindenekfelett tisztelem İt, szépen elmondtam az imákat, és ı meggyógyította az anyámat, aki imád engem, és jószagú is vagyok. – Ej, de ideges vagy, kislányom. Az ima majd helyrebillenti a lelki egyensúlyodat. – Lélek… szentlélek… Ha nem félek, kefélek. – Tudatában vagy, hogy mit mondtál? – Nem érdekel! A papa modorában imádkozom, ı is mindig rímeket csinál. – Én igazán türelmes és megértı vagyok, de ez már több a soknál. A papád kedves és rokonszenves ember, de egy dologban nem volna szabad utánoznod, és ez a tiszteletlen és parlagi beszédmódja. – Mi az, hogy parlagi?

* – Miért a fınökasszony a felügyelı ma a tanulószobán, Claude? – Figyelj, majd meglátod. – Közeleg a karácsony, kisasszonyok. Mint minden évben, az idén is szeretnénk emlékezetessé tenni az ünnepet. Szépen fel kell díszítenünk a jászolt, és gondosan meg kell rendeznünk a bejáróknak bemutatandó színielıadást. Ez közös munka lesz. Mindenki izeg-mozog, nevetgél. Füzetbıl kitépett papírlapok járnak kézrıl kézre, tolltartók borulnak fel. Egyesek a jászol színeinek kiválasztásában jeleskednek: na, kinek lesz szebb a terve? A nagyok hajba kapnak, mindegyik a Szőz Mária szerepét szeretné megkaparintani. Ki-ki felírja a nevét egy papírdarabkára, amit egy nagy kosárba kell bedobni. Az érdekeltek harapdálják a szájuk szélét. Claude bekötött szemmel kotorászik a kosárban. – Georgette Latier lesz a Szőzanya.

Túláradó boldogságában Georgette félig megfojtja a padszomszédját, aki él az alkalommal, és árulkodik. A fınökasszony vigaszul felajánlja neki József szerepét. A pásztorokat és a napkeleti bölcseket középsısök fogják játszani. Claude lesz az ökör, én meg a szamár. A leheletünkkel fogjuk melengetni a gyermek Jézust. Tiltakozom: én a háromkirályokat vezérlı csillag szerettem volna lenni. Saint-Ignace nıvér a színfalak mögött marad, ı lesz a narrátor, vagyis ı fogja felolvasni a történetet, amit mi, színészek több héten át tartó próbák után eljátszunk. És egy meglepetés a számomra: mivel én vagyok a legfiatalabb, az elıadás után én mondok el egy Üdvözlégyet. Lelkem legmélyérıl kell majd mondanom az imát, szememet a gyermek Jézusra függesztve. Egy álló hónapja örömmámorban élünk. Még Marie-Josèphe nıvér is. A színielıadás sikerének szentelünk minden idıt a tanulószobán. Ma este bálteremmé változik az elıcsarnok. A bentlakók elıadják a bejáróknak és szüleiknek Jézus Urunk születésének csodálatos történetét. Pamutszálra akasztott színes csillagok ragyognak, örvénylenek a mennyezet alatt. Óriási tömeg nyüzsög a teremben. Kezdıdik az elıadás, kihunynak a fények. Lassan elhalkul a morajlás, felmegy a függöny. A sötétben felhangzik Saint-Ignace nıvér bizonytalan hangja: – „Pásztorok tanyáztak a vidéken kint a szabad ég alatt, és éjnek idején ırizték nyájukat. Egyszerre csak ott állt elıttük az Úr angyala, és beragyogta ıket az Úr dicsısége.” Sorra meggyújtjuk a gyertyákat, a sanda képő papírmasé angyal pedig leszáll az égbıl jelenteni az örömhírt a pásztoroknak, akik a szakállukba röhögnek. És bekövetkezik a katasztrófa. Jocelyne elmélázik, és leejti a létra tetejérıl az angyalt; pont a színpad közepére pottyan. Mindenki nevet a teremben, kivéve az elsı sorban trónoló fınökasszonyt. İ fintorgatja az orrát, ez rossz jel. A kötelességtudó Saint-Ignace nıvér rendületlenül mondja tovább a szöveget:

– „Nagyon megijedtek. De az angyal megnyugtatta ıket: »Ne féljetek! Mert nagy örömet adok tudtul néktek és majd az egész népnek. Ma Dávid városában megszületett a megváltótok, Jézus Krisztus, az Üdvözítı. Ez lesz a jel: találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.« Gyorsan útra keltek, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvı gyermeket.” Megjelenik a színen Mária és József. Remekül festenek a gúnyájukban. A közönség elragadtatva felmorajlik. A házaspárt felbátorítja a siker: felszabadultan alakítják szerepüket. Mária gyöngéden egy szalmakupacra helyezi a kis Jézust. – Most mi jövünk, Claude. Négykézláb kiügetünk a színpadra. Zavar a jelmezünk, majdnem megfulladunk benne. Claude lába belegabalyodik az ökörfarokba. Elterül, és engem is magával ránt. A két szerencsétlenjószág égnek meredı lábbal kapálózik, sehogy se sikerül méltóságteljesebb testhelyzetbe kerülniük. Jön a segítség; hahota a teremben. Végre talpra állunk. Claude-nak, szerencsétlenségére, lecsúszott az álarca a nagy zőrzavarban, és most nem lát. Ahelyett, hogy a gyermek Jézust melegítené a leheletével, a hátsó színfalra pazarolja a szufláját. Ha ez így megy tovább, a fınökasszony kiürítteti a termet. Már alig hallani Saint-Ignace nıvér hangját, pedig igazán torkaszakadtából kiabál: – „Amikor a júdeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszületett, bölcsek jöttek napkeletrıl.” Jocelyne, a kellékes – rossz tanulságot vonva le az angyal balesetébıl – ki nem engedi a kezébıl a vezérlı csillagot, hiába biztatják, így aztán a csillag nem jut el Betlehembe, a háromkirályok leshetik, hogy vezérelje ıket. A jelenet élénkítése végett Menyhárt tömjént éget. A Szőzanya köhög, József barna ruhájával törölgeti a könnyeit. Végre eloszlik az illatos füst, és megjelenik Heródes király. Senki sem akarta vállalni ezt a szerepet. A fınökasszony végül megfenyegette Chantal Lubacot, hogy nem kap kimenıt, ha nem vállalja. Ha lúd, legyen kövér, Chantal felajánlotta, hogy nyílt színen mészárolja le az aprószenteket, de a többiek lehurrogták.

A parasztjelmezes Martine körbemegy, és elolt minden gyertyát, csak az enyémet nem. Egyedül állok a hatalmas színpadon a közönség elıtt, imára kulcsolom a kezem, de csak hebegni tudok. Valaki súgni próbál az elsı sorból. Szégyenemben elsírom magam, összekeverem az Üdvözlégyet meg a Miatyánkot. Az elérzékenyült publikum tapsol, hogy megvigasztalódjak. Egy csomag cukorkát dobnak a lábam elé. Meggyullad a villany, a fınökasszony megdicsér: jövıre eljátszhatom az egyik pásztort. Szülık veszik körül. Gratulálnak odaadó munkájáért: – Ilyen kicsikkel megjeleníteni Jézus születését! Igazán nagyszerő teljesítmény. Meleg kézfogások, hálálkodás, véget nem érı ömlengés. Késıre jár, a bejárók elindulnak a templomba. Mi pedig, bentlakók, a kápolnába sietünk. Soha életemben nem láttam ilyen tolongást. Elámulva megtorpanok a kápolna küszöbén. Nem hiszek a szememnek: olyan, mint egy tündérmese. A pap úgy kiöltözött, mint egy királyfi. A gyertyák fényében csak úgy csillog rajta a sok arany meg csipke. Marie-Josèphe nıvér a harmóniumhoz ül. Kezdıdik a mise, én a kórusban énekelek: Világmegváltó Krisztusunk, Atyádnak egyetlen Fia...

* – Várjál! Kabát nélkül akarsz elmenni? – Nem találok bele a másik ujjába. Majd lent felveszem. – Maradj nyugton egy pillanatra, segítek. Még egy gomb, és kész is. Mehetsz. – Viszontlátásra, Léonie nıvér. Egészen biztos, hogy nem tud eljönni velem Ormes-sur-Voulzie-ba? – Tudod jól, hogy nem mehetek. Nem szeghetem meg Istennek tett fogadalmamat. – Kár.

Búcsút intek. – És a bırönd? – Kösz, majdnem itt felejtettem. Lovagló ülésben lecsúszom a lépcsıkorláton. Papa már ott vár a fogadószobában, kinéz az ablakon. Nem hallotta meg, hogy beléptem. Utoljára akkor találkoztunk, amikor meglátogattuk a mamát. Meghatottan nézem. Szép szürkéskék öltöny van rajta, egy kicsit kilóg a bélés. Édes papa! Még a legelegánsabb ruhában is lompos vagy. Végighúzom a körmöm egy szék támláján. Felém fordul. Hogy megváltozott az arca! Sápadt és beesett. – Papa! A karjába vetem magam. Útban van a bırönd, ledobom. – Ne zavartasd magad, Kisdarázs! Jól a bütykömhöz vágtad a kofferodat. Jól van, el ne pityeredj már, csak vicceltem. Na, nyomás, nem bírom itt a levegıt. A fınökasszony vár az elıcsarnokban, elvégre felelıs a báránykáiért. – Kellemes vakációzást kívánok, Viviane! Ne felejtse el megosztani az örömeit Jézus Urunkkal. Ne mulassza el imádkozni reggel, délben, este. És mindennap olvasson el egy oldalt a hittankönyvbıl. Az olvasója? – Itt van a zsebemben, anyám. Papa uralkodik magán. Megfogja a kezem, elköszön a fınökasszonytól: – Boldog ünnepeket, asszonyom! Kint az utcán megállok, nagyot lélegzek. Végre szabad vagyok! – Szabad vagyok, papa! Táncolok, fél lábon ugrálok, széttárt karral pörgök, mint a búgócsiga, csókot hintek. Boldog vagyok, papa, ha tudnád, mennyire boldog! A sofır mellett ülök a buszon, elvonul elıttem a város. Nem tudok betelni a látvánnyal. Vatta hópihék díszítik az üzletek kirakatait. Két télapó beszélget; üres a puttonyuk. Az egyik utcasarkon kisfiú sír, biztosan elvesztette a játékát. A sofır beletapos a gázba. Viszlát, Párizs, szervusz, vidék!

Milyen szép! A dérrel borított fák olyanok, mint a fehér galambok, amikor felborzolják a tollukat. A felszántott föld fázósan összehúzza magát. Az úttesten nagy jégfoltok olvadoznak. A nap nem tud elıtörni a felhık mögül; havazik. Ez már a chenoise-i erdı. Orromban érzem az akác illatát; egy este kijöttünk ide a papával, és egy csomó akácvirágot győjtöttünk. Csuda finom fánkot sütött vele. Itt az erdıır házikója. Nohát! Volt szíve láncra kötni a kutyáját, és kitenni ebben a hidegben! Annyira fázik szegény pára, hogy még csak nem is ugat. Ormes-sur-Voulzie. – Megérkeztünk, papa! A busz megáll a téren. Nem merek leszállni. Remeg a lábam, dadogok az izgalomtól: – F...fogd m...meg a k...kezem, papa. A karjába kap; csorognak a könnyeim. – Kapaszkodj, Kisdarázs. – Fázom. – Otthon majd felmelegszel. És most indulás, mert sose érünk haza. Megnyikordul a kertkapu. Papa letesz a földre, keresi a kulcsot. Körülnézek. Itt a sok póréhagyma meg káposzta, és pont olyanok, amilyennek leírtam ıket Léonie nıvérnek. A kerti lugast lassan befedi a hó. Csak most látom, hogy milyen szép. Eddig észre se vettem ezt a fakózöld farácsot itt az oldalán. A régi padnak már a fele elkorhadt… Ezen a padon üldögéltem nyáron sötétedéskor. Megrészegített a jerikói lonc illata. A kerti ösvény szélén álldogáló nagy virágtartó magányosnak látszik. Biztosan nem szereti a telet. A szánkóm! Ott van ni, a ház falának támasztva. Tiszta rozsda. És az omladozó kıfal tövében… – Oda nézz, papa! Hóvirág! Kibújt a hóvirág. Zokogok. Odatartom a tenyerem a hópihéknek, boldogan velük táncolok. Már szédülök... – Ha abbahagyod a marháskodást, talán bemehetnénk inni egy pohár jó meleg forralt bort. – De én nem szeretem a bort, papa!

– Jól van, na! Nem kell azért felfalni, lesz kása is. Papa szenet tesz a tőzre a konyhában. Megterítek; az ünnepélyes alkalomra a papa vásárolt egy szép viaszosvászon abroszt. A tőzhelyen rotyog a vacsora. Csodálatos este ez nekünk, a télapó visszatérését ünnepeljük. Kivételesen tölt nekem egy kis bort a papa: igyunk az egészségemre, majd meglátom, milyen fényes kedvem kerekedik a bortól. Nem bírom lenyelni, égeti a torkom. Kiköpöm. – Na, te gyenge majoránna! Nincs még egy ilyen elfajzott Guenaud a családban. – Ihatatlan. Savanyú, mint az ecet. – Micsoda! Még hogy az én fejedelmi corbières-im savanyú? Még egy ilyen sértés, és behúzok egyet! A nevetgélés danászásba csap át: Igyál hát, cimbora!… Trallala lallala… – Hé, Kisdarázs, mielıtt bevered a szunyát, kipucolhatnád a csukádat. – Te is a tiédet! Leülünk a hokedlira, és suvickolunk. A papa ráköp a cipıjére, én is ráköpök a cipımre. Pasztát ken rá, én is pasztát kenek rá. Hőha, nem néztem meg, hogy milyen színőt, most aztán bordó lett a világosbarna topánkám. Az ágy lábához teszem a két pár cipıt. Olyan fényesek, hogy – a papa szavaival – a napsugár is seggre esik rajtuk. – És most zsupsz az ágyba, Kisdarázs! Felveszem a hálóingem, és gyorsan bebújok az ágyba. Papa cuppanós puszit ad a homlokomra, és elénekli az elefántos altatódalt. Alvást színlelek. Lábujjhegyen kisurran a konyhába, de az ajtóból még visszafordul, hogy csakugyan alszom-e. Aztán behúzza maga mögött az ajtót; mielıtt lefeküdne, még be kell fejeznie a mosást: a teknı tele van beáztatott munkaruhával. Néhány másodpercet várok, hallgatom a zörejeket. Fölkelek, és vigyázva, hogy zajt ne csapjak, kinyitom az ablakot és a zsalut. Kimászom. A kertben mellbe vág a hideg. A hold fényénél

kiválasztom a két legszebb hóvirágot, megvárom, míg elolvad a hó a tenyeremben, aztán becsukom az ablakot, és rálehelek dermedt ujjaimra. Kitapogatom a papa cipıjét, beleteszem a virágot, és masnira kötöm a cipıfőzıt: „Boldog karácsonyt, papa!” Elégedetten visszafekszem. Papához is eljött a télapó. Másnap reggel építıkockát, egy tábla csokoládét és egy levélkét találok a cipım mellett: „Hamu alatt izzik a parázs, boldog karácsonyt, Kisdarázs!”

* – Nesze, Kisdarázs! Most én jövök… Az elsı hógolyó nem talált. Ez se talált. Ez se. Na, majd most. Puff! Ez aztán a célzás: pont állon találtam a papát. – Na megállj, hékás, most kapsz a fenekedre! Menekülök, ahogy a lábam bírja. Csak úgy záporoznak rám a hógolyók. Az egyik célba talál, a fenekemen puffan. Megadom magam, csukladozom a nevetéstıl, a papa utolér, és szétkeni az arcomon a tenyerében maradt fehér port. Két öregasszony nem állja meg szó nélkül: – Szép kis nevelés! Aztán persze csodálkozik, hogy a lányában nincs tisztelet iránta. Meglett ember létére úgy viselkedik, mint egy taknyos gyerek. Kiöltöm rájuk a nyelvem. A két vénlánynak tátva marad a szája a megrökönyödéstıl. – Rá se ránts, Kisdarázs! Ezek a kiaszott, savanyú libák folyton azt gágogják, hogy bezzeg másképpen volt az ı fiatalságukban, de igazában sose voltak fiatalok, mert már a születésük pillanatában is vén csoroszlyák voltak. Ezeknek fogalmuk sincs, hogy milyen jólesik egy kis vidámság, és ha reped a gyolcs a nagy röhögéstıl, hát annyi baj legyen, adót nem fizet, hadd gyüjjön. Nagyobb baj, ha megakad benned a fing, és megzápul tıle a fejed. Mi szarunk az illemre, törıdjenek vele a burzsujok! Nem igaz, Kisdarázs?

– De igaz, papa. A boltba menet tréfás történeteket mesél, addig legalább kifújhatom magam. A két vénkisasszony rázza felénk az ernyıjét, a nagy hadonászásban egyikük elveszti a lornyonját. – Úgy kell neki! Máskor majd nem üti bele minden szarba az orrát. A bolt ugyanolyan, mint régen. A csengettyő is megvan. Háromszor megyek be, hogy kiélvezzem a csilingelést. – Megyek már, megyek! Valentin néni semmit sem vesztett a fürgeségébıl. – Viviane! Hát téged mi szél hozott? – Itt töltöm a szünidıt a papával. – Nahát! Igazán örülök, hogy látlak… Ezt kóstold meg, biztos ízleni fog. Tyőha, praliné! Összefut a nyál a számban. Kinyitom a csomagot, találomra kiveszek egy bonbont, leharapok belıle egy kis darabot, ízlelgetem… Milyen színő a belseje? Zöld. Nem tudok ellenállni, bekapok még egyet; csak akkor hagyom abba, ha narancsszínőt találok. – Mivel szolgálhatok, Guenaud úr? Papa elıveszi a zsebébıl a cetlit, amire felírta a vásárolnivalót, de nem tudja elolvasni a saját macskakaparását. Kénytelen rögtönözni: – Kérek egy csomag lencsét, egy pár toulouse-i kolbászt, egy üveg vöröset, egy margarint. És tíz deka csokoládét. Az üzletbıl nyíló helyiség italmérésként szolgál, ott a tekintélyes külsejő, kövér Valentin úr a gazda. Olyan a hasa, mint a hordó. Meglátja papát az üvegajtó mögött, és széles mozdulatokkal beinvitálja: – Gyere csak be, Claude! Papának nem kell kétszer mondani. – A vendégem vagy. Mit iszol? – Egy kupica törkölyt. – Vehetek egy nyalókát, papa? – Hát persze, Kisdarázs.

Bemártom a cukordarabkát az átlátszó szeszbe, és lehunyt szemmel élvezem a régi szép napokat idézı ízeket. – Ez sokkal jobb, mint a bor, papa. – Fenéken billentselek, Kisdarázs? – Orrod tıle fokhagymás! Nem elég hajlékony, hogy utánam másszon az asztalok alá. Megfenyeget: – Ami késik, nem múlik. Valentin hunyorogva megszólal: – Te Claude! Olyan vékony ez a fruska, mint a giliszta. – Ne félj! Egy hét a faterja fıztjén, és kigömbölyödik. Szünet nélkül csilingel a csengettyő. Gyülekeznek a borissza cimborák, mintha találkozót adtak volna egymásnak a falu legbarátságosabb kocsmájában. Szeretik a mindig jó kedélyő Valentin társaságát. Ma mindenki az ı vendége egy pohárra: holnap ünnep, erre muszáj inni. Különben sem szabad egyetlen alkalmat sem elszalasztani. Magasra emelt pohárral koccintanak Henrik király, a szomszéd molnár egészségére. Szegény ember! A felesége sose engedi el hazulról, mert még elzüllene az ormes-survoulzie-i szarháziak közt. A molnár csak akkor tud meglógni, ha beteg a szipirtyó, és a doktor utasítására ágyban kell maradnia. Azt beszélik a környéken, hogy a molnár télvíz idején kitár ajtótablakot, csak hogy megbetegítse az asszonyt. A gyári haverok trágár vicceket mondanak egymásnak. – Fogjátok be a pofátokat, buzeráns banda! Szőz fülek is vannak a társaságban. Nyilván az én fülemrıl van szó, mert mindannyian rám bámulnak. Montoillat leül. – Hé, fiúk, nem zsugázunk egyet? A többiek benne vannak, körbeülik a zöld posztóval letakart asztalt. – Pikk ász! – Káró király. Kezdıdik a parti, és vele a civakodás.

– Hogy te micsoda seggfej vagy! Mért nem játszottad ki a kır dámát? – Enyém az utolsó ütés. A papa nyert, a nyakába ugrom. – Akinek szerencséje van a kártyában, annak nincs szerencséje a szerelemben, Kisdarázs. Na ne búsulj, veszek neked még egy tábla csokoládét. A Valentinok szırmók kutyája odajön hozzám, megszagolgatja a kezem. Pacsit ad, megfogom a mancsát. Nyújtja a másik mancsát is; felkérem táncolni, ugrándozik a hátsó lábán. A férfiak dalolni kezdenek: Szép lány a Fatima, bemegy a moziba, ó... Megköhögteti ıket a füst, színes zsebkendıjükbe köpködnek. Valentin kinyitja a szellızıablakot. Valaki elszaladt Joseph-ért, és már jön is a virsliujjú Zsozsó félrecsapott svájcisapkával, vállán hozza a tangóharmonikát. Egyre gyorsabb a ritmus. A férfiak egymással ropják a fékeveszett táncot, dőlnek-borulnak a székek, asztalok, ürülnek a borosflaskák. Vannak, akik már holtrészegek, az ivópultba kapaszkodva tántorognak. Egy bácsika odahúz az ölébe. Vörös a szeme, szederjes az ajka, és jókora bibircsók van az orra alatt. – Te nem tudod, mi az a lövészárok. Még fiatal vagy. A tizennégyes háború, fiam, az egy… hukk… az egy valóságos mészárszék volt... Valóságos mészárszék… – Mit járatod azt a nagy pofád, te vén marha! Inkább a Piroska és a farkas-t meséld, az való neki, nem a bakancsosaid hıstettei. Ébredj fel, papa, vége a háborúnak, ünnep van! – Szarok én a fejetekre, hülye banda! Ti csak ne beszéljetek, nem nektek van fából a fél lábatok. Megsajnálom az öreget. Félénken megpuszilom, jó messzire a bibircsókjától. Megvigasztalódva elıveszi a burnótos szelencéjét, és tubákol. A gazdasszony ott tart bennünket ebédre. Ragut fızött „Valentin módra”. Olyan finom, hogy háromszor repetázok belıle.

Vendéglátóink megnyugszanak: olyan étvágyam van, hogy úgy kell majd gurítani, és nem fogok felférni a párizsi buszra. A férfiak ott folytatják, ahol abbahagyták. A kávé után jön egy kis szíverısítı, a szíverısítı után egy kis szíverısítı-erısítı. Alkoholszag, dohányfüst, zsugázás és disznó dalok – így telik el az egész nap.

* – Ki az ágyból, Kisdarázs! Megyek melózni. Kész a kakaód. Délben jövök. Vigyázz, ne hagyd kialudni a tüzet. Ha már csak félig lesz parázzsal a sparhert, jól rakd meg szénnel. Tele van a vödör, hoztam a pincébıl, hogy ne legyen munkád vele. Ásítozom, „kótyagos a kobakom”, ahogy a papa mondja. Fejébe csapja a sapkáját, vállára kanyarintja a tarisznyát, odakiált valami vicceset, aztán becsapja maga mögött az ajtót. – Siess haza, papa! Megvakarom a fejem. Hirtelen nem is tudom, mit csináljak. Ja igen, a reggeli. Ezzel kezdem a napot. Felveszem a kırıl a papa pulóverét, amit ott hagyott a konyha közepén. A bokámig ér. Hátul egy kicsit meghúzogatom, és elgyönyörködöm az uszályomban. Én vagyok Pulcsi királykisasszony. Hıs lovagom, Kardigán királyfi háborúba ment a papa biciklijén. A kakaótól kitisztul az agyam. Eltervezem a napomat: imádkozás nuku. A szekrény tetejére dugni az imakönyvet. Rendet csinálni, elmosogatni. Ha mindezzel megvagyok, sétálni megyek. De jó is lesz kóborolni a kis utcákon, amelyek most, hogy hó födi ıket, talán még szebbek, mint nyáron. Kimegyek a térre, amelynek hársfái alatt a menhelyi öregek szoktak üldögélni, és arról beszélgetnek, hogy melyik kence csökkenti a leginkább a fájdalmaikat. Még sötét van. Óvatosan bemártom az ujjam hegyét a teknıbe, amelyet a papa odakészített nekem a mosakodáshoz, és néhány csepp jéghideg vízzel benedvesítem az arcom. Na, ez megvolna... A nyulak! Megfeledkeztem a nyulakról. Belelépek a papa csónak

nagyságú facipıjébe. Fagyos a föld, félek, hogy orra bukom. Zseblámpával világítom magam elıtt az utat az udvaron. Meg kell kínlódnom a hatalmas tolóajtóval; panaszosan nyöszörögve csúszik a sínen. Micsoda háztartás ez! Mintha nem volna olaj a világon, semmi sem mőködik rendesen. Hol az olajozó? Mindent nekem kell megjavítani. Szalmiákbőzt érzek, csavarja az orrom, tüsszentek. A nyulak megrémülve futkosnak, ugrálnak a ketrecben. Undorító a trágya alattuk. Szegény állatok húgyban és szarban tapicskolnak. Na, majd én kicserélem az almot, papának biztos nem volt ideje rá. Fölmászom a létrán. Összegörgetek egy jókora szalmakupacot, és ledobom a padlásról. A zabbal és korpával teli hordókra zuhan. – Hé, te nyúl! Jössz vissza! Sikerült meglépnie a büdösnek. Amikor át akartam tenni egy másik ketrecbe, hogy kitakarítsam az övét, úgy megkarmolt, hogy kénytelen voltam elereszteni. Ott bújt el a két hordó mögött. Leguggolok, és elállom az útját. A fülénél fogom meg, ahogy a papa tanított. – Szerencséd, hogy csak velem győlt meg a bajod. A papa pörköltet csinált volna belıled. Beszaladok a házba a kölniért. Papa a mosogató fölött levı polcon tartja. Az üveg egész tartalmát a tapsifülesekre öntöm. Minden rendben, kivilágosodott, tízet üt a falu nagyórája. Épp csak annyi idım maradt, hogy üdvözöljem az én kis folyómat.

* – Hány nap van még, papa? – Ez az utolsó, Kisdarázs. Jól használd ki! Szívd tele a pajslidat tiszta levegıvel, de annyival, hogy kitartson a nyári szünidıig. Hallod egyáltalán, amit mondok? – Elmehetek veled a gyárba? – Csak nem a gépek közt akarsz levegızni! Menj inkább hancúrozni a mezıre, tudom, hogy ott érzed magad a legjobban.

– Majd holnap. Holnap!… Változtass engem madárrá, papa! – Hé, hé! Te összetévesztesz engem Merlinnel, a varázslóval. – Akkor mondj egy mesét. – Nincs rá idım. Már így is elkéstem. Add ide a csajkát. Tudod, mit? Gyere be hozzám kajaidıben, ha kedved van. Ne ráncold a homlokod. Nyáron megint hazajöhetsz, ígérem.

* – Kisdarázs, huú! Hol bujkálsz? Siess már, a mindenségedet, még lekéssük a buszt. Hol a nyavalyában van? Öt perce még itt volt. A bıröndje is itt van. Viviane! Viviane! Nem hallod? Marhaságot mővelsz. Ha nem viszlek vissza idejében az intézetbe, azok képesek mindenféle kellemetlenséget okozni nekem. Hol a csudában van ez a lány? Kalapál a szívem. Meleg, meleg… mindjárt megtalál a papa. Rossz búvóhelyet választottam: már meg is talált. – Hát ez nem igaz! Elment az a maradék kis eszed is? Mi a jó fenét csinálsz ebben a nyúlketrecben? Kifelé, de azonnal! – De én veled akarok maradni, papa. Mindennap takarítani fogok, és még fızni is megtanulok, csak ne küldj el! Az idegeire megyek; a kabátgalléromnál fogva vonszol magával. Amíg a tolózárral bajlódik, kicsúszom a kezébıl, és elszaladok. A ház mögött ott az árnyékszék, magamra zárom. – Gyere ki a klotyóból, Kisdarázs! – Megenyhül a hangja. – Gyere ki, mert különben mind a ketten nyakig benne leszünk a szarban. – Nekem mindegy, én már úgyis benne vagyok. – Ne bomolj, komolyan beszélek. Ha meg akarom nyerni a válópert, pontról pontra követnem kell az ügyvédem utasításait. Azok a szemét kurvapecérek ki akarnak készíteni. Gondolkozz egy kicsit az agyaddal! Te vagy az életem, belehalok, ha elveszítlek.

Kijövök. Kerülöm a tekintetét. Megfogja a kezemet. Felkapom a bıröndöt. Az utolsó pillanatban érünk a buszhoz: fekete füstfelhı tör elı a kipufogócsıbıl. – Kettıt Párizsig, legyen szíves! Leghátulra ülök. Egész úton ki se nyitom a szám. Apám megcsiklandozza a hónaljamat, de az se tud felderíteni. Tudom, hogy mi vár rám: ájtatoskodás, büntetés, töredelmes bőnbánat, testi fenyítés, megaláztatás, meghunyászkodás, alakoskodás, szorongás, kálvária és töviskorona. Isten. Ki az az Isten? Isten végtelenül tökéletes örök lélek, mindenek teremtıje és ura. „Semmit se értettem az egészbıl, Léonie nıvér. – Amit az ember nem ért meg egészen Isten igéjébıl, az rejtély.” – Mi az, hogy rejtély, papa? – A rejtély, az egy olyan dolog, amit nem ért az ember. – És van, aki mégis érti? – Az agyamra mész, Kisdarázs, az állandó kérdezısködéseddel. Késı van, menj aludni…

* Claude-ot és engem magához rendelt a fınökasszony. Nem merünk bemenni a szobájába, hát ott toporgunk az ajtó elıtt, és abban reménykedünk, hogy a másik majd csak rászánja magát. – Na! Menj már, Claude! – Menj te! Te vagy a fiatalabb. Megrántom a vállam. Ez a Claude fordítva tudja az illemet. Hát jó, alig hallhatóan bekopogtatok. – Tessék! Egymást elıretuszkolva, gyáván sunyítva belépünk. Most biztos büntetést kapunk.

– Üljenek le, drága gyermekeim! Jó hírem van mindkettıjük számára. Csak állunk bambán, mereven, mint a kapubálvány. A fınökasszony igen szívélyesen újra hellyel kínál bennünket. Claude ügyetlenül a szék mellé ül, letottyan a földre, és sírva fakad. – Segítsen a pajtásának, ahelyett hogy kinevetné. – Igen, anyám. Lassan csökken bennünk a feszültség. Claude feltápászkodik, és óvatosan leül a székre. A fınökasszony kinyitja a szekreterje fiókját. Egy aranyozott bırkötéső szép könyvet vesz elı. Hogy én milyen buta vagyok! Kár volt izgulnom. Léonie nıvér már rég megmondta: részesülünk az oltáriszentségben, elsı áldozók leszünk. Elıbb-utóbb be kellett következnie. Itt nem lehet megúszni ezeket a hülyeségeket. A fınökasszony felkészít bennünket. Jó tanuló módjára isszuk kenetteljes szavait: – „Egy ízben Jézus hosszú órákig beszélt a sokasághoz. Egy nagy pusztában történt, egy tó partján, távol minden falutól és majortól. Jézus tudta, hogy éhség marcangolja a sok ezer embert, aki követte ıt, és hallgatta szavait, és nagy csodát mővelt. Odament hozzá egy kisfiú, öt kenyér és két hal volt a kosarában. Jézus pedig megáldotta a kenyeret és a halat, és az úgy megszaporodott, hogy az apostolok minden embernek annyit adhattak belıle, amennyit csak akart. Másnap reggel Jézus valami nagyon rejtélyeset mondott a sokaságnak: – Én vagyok a mennybıl alászállott, élı kenyér. Aki e kenyérbıl eszik, örökké él. – És késıbb még azt is mondta: – Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. Az emberek többsége bizony nem értette e szavak értelmét. A rákövetkezı évben Jézus az apostolokkal ünnepelte a húsvétot Jeruzsálemben. A húsvéti lakoma, ahogy azt Isten már Mózesnek megparancsolta, egy bárány volt. És Jézus ekkor csodálatos dolgot tett. Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és odanyújtotta tanítványainak, ezekkel a szavakkal: – Vegyétek, és egyétek, ez az én testem.” – Vajon mit csinált Jézus?

– Kenyeret sütött, anyám. – Még egy ilyen válasz, Guenaud kisasszony, és… – „E szavakkal újabb csodát mővelt. Önnön testévé és vérévé változtatta a kenyeret és a bort. És önnön testévé és vérévé változtatva a kenyeret és a bort, lelki táplálékot adott az apostoloknak. Tudta, hogy másnap meg kell halnia, de meg akarta mutatni nekik, hogy mennyire szereti ıket, és hogy örökre velük marad. Ezen a Nagycsütörtökön lettek elsı áldozók az apostolok.” Claude és én nagyon jólnevelten megköszönjük a fınökasszony szavait, és búcsúzunk. – Maradjanak ülve, még nincsen vége. A keservit! Úgy nyúlnak ezek a mesék, mint a rétestészta. És mind egyforma. Nincs semmi különös a csodatételekben. A Csipkerózsikában különbeket csinált a tündér. Milyen kár, hogy nincs olyan nevelıintézet, ahol a tündérmesékben kell hinni. Én lennék a legjobb tanuló tündértanból. Fognám a varázspálcát, és Jézus rongyai máris színpompás bársonypalásttá változnának, csak úgy csillogna-villogna rajta a sok drágakı. A töviskoronája meg rózsadiadémmá: a tüske miatt, tudom, hogy ahhoz nagyon ragaszkodik. A keresztje gyönyörő kastéllyá válna, ahová mulatozni járnának a falubeliek. Nem lenne több beteg, vak, nyomorék ember, mindenki makkegészséges lenne. A mankókat eltüzelnénk a kandallókban. A csapból bővös víz folyna, amely felvidítaná a morcosokat, még Marie-Josèphe nıvért is. Az égben virágok nınének a felhıkön, és kacagna a nap örömében, hogy már nincs egyedül. Lefogadom, hogy nem valami vidám társaság neki Isten meg a sok Jézus képében mászkáló lélek. Biztos miattuk nem süt ki mindennap. Ha tündér volnék, eltüntetnék minden kerítést, karámot meg falat, hogy a föld összes állatai eljöhessenek hozzám látogatóba. A macskák összebarátkoznának az egerekkel, a varangyos békáknak télen tolluk nıne, hogy ne fázzanak. Finom lótrágyaszagú fızelékeket ennénk hús helyett, és a tehenek annyi tejet adnának, hogy rengeteg csokoládét lehetne csinálni belıle. És ha Jézus nem szereti véletlenül a csokoládét, még mindig elcserélheti spenótra vagy kelkáposztára.

– Figyel rám? – Igen, anyám. – Jézus még akkor is a tanítványaira gondolt. És miránk gondolt. Meg akart maradni mindazok lelkében, akik szeretik ıt. Hát így szólt az apostolokhoz: „Tegyétek ezt az én emlékezetemre!” Ami azt jelentette: „Kövessétek a példám. Valahányszor azt fogjátok mondani a kenyérre: »Ez az ı teste«, testemmé válik a kenyér. És valahányszor azt mondjátok a borra: »Ez az ı vére«, vérré válik a bor. Hatalmat adok nektek, hogy megcselekedjétek ezt a csodát. Ekképpen az én testemmel, véremmel tápláljátok testvéreitek lelkét, még ha én elhagyom is emez árnyékvilágot.” – Nincs nagyobb öröm, mint szeretteinkért áldozni életünket. Jézus érettünk ontotta vérét. Részesülni az oltáriszentségben, vagyis áldozni annyit tesz, mint ostya formájában magunkhoz venni Jézust. Összedörzsölöm a tenyerem. – Mondani óhajt valamit? – Bocsásson meg, anyám. Fázom. – Üljön közelebb a kályhához. – Merıen néz rám. – Hiányzik egy gomb a köpenyérıl, Guenaud kisasszony. Ha estére nincs felvarrva, szekundát kap magaviseletbıl. Tudja, hogy az mit jelent? – Igen, anyám. Büntetést. – Az elhanyagolt külsı tisztátalan lélekre vall. Ameddig nem változtat rajta, senkiben sem fog bizalmat kelteni, kivált Jézus Urunkban nem… És ne szakítson félbe többet!… Ha az ember vendéget fogad, gondos küllemével is bizonyítja tiszteletét. Jézus befogadására a testet és a lelket is fel kell készíteni. Ez nem azt jelenti, hogy szép és drága ruhát kell ölteni, hanem hogy tiszták legyünk, és viselkedjünk rendesen a templomban... Jézus a testünkké, vérünkké akar válni. Azért találta ki az oltáriszentséget, mert végtelen szeretettel van irántunk… Én viszont nem szeretem ıt. Kopár kertre emlékeztet, amely szögesdróttal van bekerítve. – Anyám… – Tessék! – Én nem akarok áldozni.

– Magyarázza meg, gyermekem, mi szülte ezt a hirtelen elhatározást. – Hát az, hogy… Nem mondhatom meg az igazat, mert megtiltaná, hogy a papa meglátogasson. Nem akarok Jézushoz hasonlóvá válni, és azt se akarom, hogy a testemmé, véremmé váljon. Felfordul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy le kell nyelnem egy beteges palit a véres sebeivel meg a töviskoronájával. – Várom a válaszát. Mondja el az aggályát. Talán nem értett meg valamit? – Anyám! Én nem szeretem se a bort, se a kenyeret. – Ne butáskodjon! Ez nem olyan kenyér, mint amilyet a péknél vásárol, ebben a kenyérben a mi Urunk Jézus Krisztus ölt testet. A bor pedig a Megváltó vére. Minden gyereknek áldoznia kell, mihelyt eléri a megfelelı kort. Ez magára különösen vonatkozik, mivel hivatása lesz, hogy eggyé váljon a Krisztussal. És most imádkozzunk! „Én Istenem! Látogasd meg gyakorta a szívem, és add, hogy hasonlatos legyek tehozzád!” Holnap elmondom, hogyan zajlik le a szertartás.

* Valaki lassan behúzza mögöttem a fekete függönyt. El vagyok zárva a világtól; számolgatom a lukakat a gyóntatófülke rácsos falán. A félhomályban nem látom, csak magam elé képzelem a plébános úr durva arcvonásait. „Gyónom a bőneimet a mindenható Istennek…” Feszengek, nem tudok mit mondani. Hiába töprengek, annyi gondolat sincs az agyamban, ahány hajszál a gyóntatom kopasz fején. – Nincs bőnöm, plébános úr. De ı biztosít róla, hogy igenis van, és egyre erılteti a dolgot: – Meggyónom bőnömet, hogy… hogy fáj a lábam.

– Az nem bőn, gyermekem. Ne félj, segítek, ez gyakran elıfordul az elsı gyónásnál. Például. Szépen elmondtál minden imát, mielıtt eljöttél hozzám? – Igen, plébános úr. – Jól van, gyermekem. És nem voltál torkos egy kicsit? – Nem, plébános úr. – Helyes. Nem voltál tiszteletlen az elöljáróid iránt? – Nem, plébános úr. – Nem mondtál valami hazugságot? – Nem, plébános úr. – Rajta, gyermekem, bízzál bennem, tárd ki a lelkedet alázattal és teljes ıszinteséggel. Nincs mitıl félned, csupán én hallom, amit mondsz, és én senkinek sem árulom el. Isten szolgája vagyok, az İ nevében szólok. És most sorold el a vétkeidet. – Plébános úr... Megfulladok itt. Semmit se látok ebben a kényelmetlen klozettban. A papa budijában bezzeg kényelmesen le lehet ülni, és nézegetheti az ember a képeket a Pif-ben. Na, én megyek innen. – Várj, gyermekem, még nincs vége! Elıször is tanuld meg, hogy úgy kell szólítanod: tisztelendı atyám. ' Na tessék, még egy apa. Két ujjal jelentkezem. – Nagyon szépen kérem, magyarázza meg nekem a bácsi, hogy lehet az, hogy ennyi apám van, amióta ebbe az árvaházba kerültem! – Mit akarsz ezzel mondani, gyermekem? – Ott az ormes-i papám, van ugye egy atya a mennyekben, aztán ott a másik nagyszakállas, aki ajándékot hoz a puttonyában, és most még jön maga is. – Elképesztı arcátlanság! Megérdemelnéd, hogy elkergesselek, és ne oldozzalak fel a bőneid alól. Rajtad a bélyeg! Mondd utánam: Vétkeztem kíváncsiság, tiszteletlenség, elbizakodottság és dölyfösség által. Vétkes vagyok mindezekben a bőnökben, és még más bőnökben is. Isten bocsánatáért esdekelek, és kérem, atyám, oldozzon fel bőneim alól. Szőz Máriához… Mondd már utánam! – Nem tudom mondani, sírok.

– …Szőz Máriához, az angyalokhoz és minden Szentekhez fohászkodom. És hozzátok is, testvéreim, imádkozzatok érettem. Istenem! Teljes szívembıl szánom és bánom minden vétkemet, mert azokkal Téged, szeretetre méltó Istenemet, megbántottalak. Erısen fogadom, hogy többé nem vétkezem, és a bőnre vezetı alkalmakat elkerülöm. Elhallgat, kifújom az orrom. Megdörzsölöm a térdem. Semmit se ért a feloldozás, még mindig fáj a lábam. Meg fogom kérni a papát, hogy vegyen új cipıt. Jól van, na: elmondok öt Miatyánkot és három Üdvözlégyet. Mind azt mondják, hogy segíteni akarnak, de ha kérdezek valamit, rögtön megbüntetnek, és egy csomó imát sóznak a nyakamba.

* Zsebkendımet győrögetve lapulok egy oszlop mögött a kápolnában. Az evangélium már megvolt, most jön az áldozás. A pap megmossa a kezét, mely Jézus testét fogja tartani. „Agnus Dei, qui tollis peccata mundi: miserere nobis Agnus Dei, qui tollis peccata mundi: miserere nobis Agnus Dei, qui tollis peccata mundi: dona nobis pacem.” – Mit mond a pap, Jeanine? – A bárányról beszél, aki szó nélkül hagyja, hogy megöljék, mint Jézus, amikor felszögezték a keresztre. …Volt nekem egy bárányom, amikor egész kicsi voltam. Gyorsabban nıtt, mint én. Barikának hívtam, mindenhova jött utánam, imádtam. Együtt fedeztük fel az Everly környéki erdıket, réteket. Megtanított nagyot ugrani, meleg nyelvével nyalogatta fázós kezem, velem aludt az ágyban. Egy reggelre eltőnt a Barika. Mindenhol kerestem, rekedtre kiabáltam a torkom, hiába. Napokig alig ettem. Folyton sírtam. Miért hagyott el engem a Barika? – Hagyd abba a bıgést, Kisdarázs! És ne keresd a bárányodat, már rég bekajáltuk… Értsd meg: nem volt mit ennünk. A

kajajeggyel nem lakik jól az ember. Ne légy elkámpicsorodva, ha lesz egy kis lóvém, veszek neked egy másik bárányt. Szó nélkül kimentem a házból. Kifulladásig rohantam a mezın. Eltőnt a nap, fekete, tömör éjszaka vett körül. Úgy éreztem, sarokba szorítottak, tırbe csaltak. Én voltam a rémülten bégetı Barika, akinek most vágják el a torkát, eresztik ki az utolsó csepp vérét. Elterültem a főben, kapálóztam, a földbe fúrtam az arcom, és nyöszörögtem: – Barika, édes kis Barikám… Jézus csaló. A Barika van a kereszten, ıt akarják megetetni velem. Claude és én összetett kézzel, tétova, lassú léptekkel megyünk az oltárhoz. Az ünnepélyes alkalomra a fınökasszony fehér ruhába öltöztetett bennünket; a ruha több számmal nagyobb a kelleténél. Elsı áldozók vagyunk. Claude letérdel, és kinyitja a száját. A pap végtelenül óvatosan a nyelvére teszi az ostyát. „Corpus Domini nostri Jesu Christi custodiat animam tuam in vitam aeternam.” – Ámen. Az állkapcsom mintha összeforrt volna. – Nyugodjon meg, gyermekem! Az ostyának bárányfeje és Jézus-teste van. Tövisek, szögek, acélpengék állnak ki belıle. Vérszínő ködfelhı száll fel a tátongó sebekbıl. Beborít, fojtogat, mindjárt megfulladok… Zokogva kiköpöm a nyálas ostyát. – Bocsásson meg, atyám, nem tudok áldozni, vétkeztem. A fınökasszony odajön, visszavezet a helyemre, és a mise végéig ott áll az imazsámolyom mellett. „Ite missa est. Deo Gratias.” Lassan kiürül a kápolna. – Kérem, tisztelendı atyám, hallgassa meg e gyermek gyónását. Kettesben maradok a plébánossal. Nem merem felemelni a tekintetemet, veszélyben érzem magam. – Térdepelj le az oltár elé, leányom, vess keresztet, és kérd Isten bocsánatát azért a gyalázatosságért, amit mőveltél.

Keserő és dörgı hangja csak úgy visszhangzik a kápolnában. Félek. – Tudd, hogy négyféleképpen követhetünk el bőnt: gondolattal, szóval, tettel és mulasztással. Te mulasztással vétkeztél, legalábbis remélem, hogy errıl van szó. A bőn Isten törvényével szemben való engedetlenség. Ha Ádám apánk tiszteletben tartotta volna az Úr akaratát, nem az eredendı bőn állapotában születnénk. A bőn a legnagyobb rossz, mivel Istent sérti. De ezt már úgyis tudtad, nemdebár? – Nem vagyok egészen biztos benne, tisztelendı atyám. – Mit tanultok a hittanórán? – Nem tudom, tisztelendı atyám. – Hogyhogy? Talán inkább nem figyelsz oda! – De figyelek, tisztelendı atyám. – Hát akkor? Most mit mondjak? – Tisztelendı atyám… szóval… én, én… sokszor nem értem a dolgokat. – Miért nem kérdezed meg, amit nem értesz? – Mert félek… félek, hogy büntetést kapok. – Ugyan már! Azért vagyunk, hogy válaszoljunk. – Maga is megbüntetett, tisztelendı atyám. – Én? – Igen, a gyónáskor. Gondolkozik egy percet. – Tudom már, mire gondolsz: a sok apa, igaz? – Igen, tisztelendı atyám. – Szóval te komolyan gondoltad! Mentségemre szolgál, hogy mindenki más is azt gondolta volna a helyemben, hogy Istent káromlod. Úgy látszik, rosszul teszed fel a kérdéseidet. – Bocsásson meg, atyám! Mostantól nagyon fogok igyekezni. – Hány éves vagy? – Hét múltam egy kicsivel. – Gyere, ülj ide mellém! – A kezemre teszi a kezét. – Tanultad már, hogy mi az eredendı bőn? – Igen, tisztelendı atyám.

– No és mit jelent számodra most, hogy a keresztelı által megtisztultál az eredendı bőntıl? – Semmit, tisztelendı atyám. Egy csöppet se hiszek ebben a mesében. – A válaszod alapjában támadja az egész Egyházat! Hogy merészeled…? – Teljesen lehetetlen ez az almaügy. Ha a gonosz ızikévé vagy nyúllá változott volna, még csak-csak elhinném. De kígyóvá! Otthon, Ormes-sur-Voulzie-ban vannak viperák és siklók. Ha egy nı meglátja valamelyiknek csak a farka hegyét, rémülten sikítozni kezd, és elszalad. Éva se kajálta volna meg az almát, hanem elfutott vagy elájult volna. – Elfelejted, gyermekem, hogy mielıtt a tiltott gyümölcsbıl ettek volna, az Isten által alkotott emberek nem tudták, mi a rossz. Ádám bőne továbbszáll minden utódára. – Ez igazságtalanság! Én nem ettem a tiltott gyümölcsbıl. És különben is, miért az alma volt megtiltva, és nem, mondjuk, a körte? – Isten nem hagyja el az embereket Ádám és Éva bőnbeesése után se, megígéri nekik, hogy eljön majd a Megváltó. Istennek Fia emberi alakban és emberi lélekkel született, Szőz Mária hozta a világra. A Szőzanya nem követte el az eredendı bőnt, ezt úgy mondjuk, hogy szeplıtlenül fogant. – Mit jelent, hogy fogant? – İ hordta méhében Istennek Fiát. – És ki volt a Szőz Mária anyukája? – Jézus azért jött, hogy megmentsen bennünket, hogy igéjével és példájával tanítsa az embereket. – És Isten? Neki ki a felesége? Mária? – Istennek nincs felesége, gyermekem. – Miért, meghalt? İ is evett a tiltott gyümölcsbıl? És bennünket a gonosz fogantozott? – Tessék?… Hm, értem… Hát valahogy úgy. Mondd csak, gyermekem, hiszel te Istenben? – Még nem.

– Ezt hogy értsem? – Isten helyében én nagyon vigyáznék. Hófehérke beleharapott a mérgezett almába. De a gonosz tündér jól megjárta, mert a végén mégis ı halt meg. A gonoszok mindig elnyerik méltó büntetésüket. – Jobban oda kellene figyelned a hittanórán. Különben megrekedsz a fejlıdésben, és egész életedre tudatlan maradsz. Törékeny a lelked, de szép és erıs lesz, ha odaadóan hallgatod a tisztelendı nıvérek tanítását. És az is lehet, hogy egyszer magad is az ı hivatásukat választod. Ennél szebb hivatás el se képzelhetı egy leánygyermeknek. Érzem, hogy méltó leszel rá. Isten oltalma és irgalma nélkül nem cselekedhetnénk jót, és nem tudnánk ellenállni a gonosz kísértéseinek. És most jöjj velem! A sötét gyóntatófülkében a plébános úr irányításával elismerem, hogy kételkedtem Isten létében, és hitetlenségemmel elárultam ıt. Megkapom a feloldozást, és vezeklésül húsz Miatyánkot és tizenöt Üdvözlégyet kell mondanom. A vasárnapi nagymisén fogok áldozni. Mostantól fogva Istenhez méltó gyermek módjára viselkedem. – Menj, gyermekem, és ne felejtsd, hogy Isten azért nem szabadít meg bennünket e gonosz gondolatoktól még a keresztség szentségének felvétele után sem, hogy minél jobban kitessék az erény, minél nagyobb legyen az érdem. Mindenért meg kell küzdenünk e földön. Küzdjél meg hát a kísértésekkel, minden kísértéssel! És erényességed által megtisztul a lelked, és előzi a leselkedı gonoszt. Megnyugodva megyek ki a kápolnából! – Guenaud kisasszony! Hát ez sose fog békén hagyni. – Hogyan zajlott le a tisztelendı úrral való beszélgetése? – Nem mondhatom meg. A gyónás titok. – Nagyon helyes. Jöjjön velem. – Nem megyek. – Jöjjön ide azonnal! – A tisztelendı úr azt mondta, hogy menjek a többiek után a refektóriumba.

– Csakhogy itt nem a tisztelendı úr parancsol. – Kár, ı sokkal kedvesebb, mint maga. Kiesik a misekönyv a kezébıl. Meg fog verni. Nem, most nem hagyom magam. Nıni kezdek, már akkora vagyok, mint egy óriás, feszülnek az izmaim. Dühödten nekirontok. Lerángatom a fátylát, ı pofon vág, én a lábába rúgok. Kicsavarja a karom, a kezébe harapok. A harag megsokszorozza erımet és bátorságomat. – Utálom magát, Marie-Josèphe nıvér. Maga csúnya és gonosz. Rátaposok a lábára, a fejemmel döfködöm: szeretném, ha szarvam volna, hogy felhasítsam a hasát. Ellök, nekitántorodok a karosszéknek. Gúnyosan nevet. Újra védtelen hétéves kislány vagyok, csak sírni tudok. – Ne várja az apját vasárnap! Majd én írok neki. Egyedül maga tehet róla. És mindaddig büntetem, amíg a lázadás szikráját is ki nem irtom magából. Mindig a felnıttek gyıznek. Soha többé nem lázadozom. De egyszer majd mindketten ugyanannyi idısek leszünk. Nem fogom megcsípni, megkarmolni, megpofozni, megverni, nem fogom a haját húzni, és nem lököm le a lépcsın. Csak farkasszemet nézek vele, és halkan azt mondom: – Itt ez a margaréta, nıvér. Tépje ki egyenként a szirmait, és akkor megtudja, mennyire szereti magát az Isten. Remegve és ügyetlenül tépdesi majd a szirmokat. Én meg derős nyugalommal nézek rá. – Isten szeret, nem szeret, szívbıl, igazán… – Folytassa, Marie-Josèphe, és ne próbáljon csalni! Az utolsó szirom megmutatja az igazságot, az Úr igazságát. És aztán elfordulok tıled, ott hagylak a lépcsı tövében. …Megtilthatod, hogy Guenaud növendék elhagyja az intézetet, de nem akadályozhatod meg, hogy a Kisdarázs kiszökjön, hogy virágos réteken ugrándozzon, hallgassa a pacsirta dalát, hogy vakító kékre fesse át az ég szürke színét, hogy télen, amikor hideg van, három napot rajzoljon a képre és mintát a holdra, hadd nevessenek a csillagok, nem akadályozhatod meg, hogy úgy ficánkoljon, mint a törpeharcsák a Voulzie-ban, hogy ı ébressze kukorékolva a kakast, hogy szelek szárnyán elrepüljön a

fecskékkel, hogy a tavasz örömére cseresznyevirágot tőzzön a hajába, hogy megcsiklandozza a mohán alvó pillangót, hogy mezítláb gyalogoljon a sárban, hogy beburkolózzon egy rózsaszín, lila vagy éjkék felhıbe, és onnan nézze az aranysárgán izzó, majd az alkonyat szellıjében hősölı búzatáblákat… Viszlát, MarieJosèphe!

* Drága apuka! Nem találkozhatunk vasárnap. Nagyon bánkódom. Én tehetek róla, minısíthetetlenül viselkedtem Marie-Josèphe nıvérrel, ígérem, hogy a jövıben jó leszek, és szót fogadok lelki vezetıimnek. Ma délelıtt már majdnem jelesre feleltem a hittanórán. Ha megjavul a magaviseletem, két hét múlva találkozhatunk, és végre elmehetünk az állatkertbe. Ne haragudj rám, drága apukám, levezekelem bőneimet, hogy elnyerjem Krisztus Urunk irgalmát és bőnbocsánatát. Szívbıl szeretı leányod, Viviane. Megköszönöm Sainte-Cécile nıvérnek, hogy segített megfogalmazni a levelet. – Tessék szíves lenni megengedni, tisztelendı nıvér, hogy egy bárányt rajzoljak a lap aljára. – Inkább imádkozásra használja az idıt! Maga már kinıtt az efféle butaságokból. – Csak egy egész kicsike bárányt hadd rajzoljak, tisztelendı nıvér! – Máris elfelejtette, hogy mit ígért? Imádkozzon, és ne zaklasson tovább! Isten, én utállak téged. Semmi mást nem engedsz az embernek, csak hogy imákat mondjon hozzád. Miért nem rajzolhatok oda egy

bárányt? Nagyon szép bárányt tudok rajzolni. Az ormes-i bárányomat megette a papa, mert éhes volt. Neked mindened megvan a mennyországban, amit csak akarsz. De még az sem elég neked. Bárányt is áldozni kell neked, persze megsütve. Ha jólelkő volnál, hagynád ıket békében legelészni. Nagy gonoszság tıled, hogy megölöd ıket, csak mert nem tudnak imádkozni. Ezt sose bocsátom meg neked. Rajzolok egy picike bárányt magamnak: tollheggyel belevésem a padomba. Megígértetem vele, hogy mindig kiköpi Isten ostyáját.

* Özönlenek a hívek a Szent Jakab-templomba. Azért megyünk Isten házába, mert ott találjuk meg a lelki üdvösségünket. Keresztet vetünk; a pap fogadja és köszönti a nyáját. – In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti. Amen. Hogy ez milyen unalmas! Mindig ugyanaz a templom, ugyanazok az arcok, imazsámolyok, ugyanaz a pap, ugyanaz a mise, ugyanaz a kórus, amelyben mindig ugyanott van a helyem. Elegem van belıle, majd én felforgatok mindent. – Claude! Ébressz fel az áldozásra! Úgy csinál, mintha nem értené, elmélyülten tanulmányozza a kottát. …A pap kertésznadrágot visel, egyik hóna alatt hosszú kenyér, a másik alatt meg egy üveg vörös bor. Irigyen eltakarja a címkéjét, hogy senki se lássa. Papa, Hózentróger Zsozsó, Pocok, Montoillat, az egész banda ott van a kórusban. Szoprán és alt hangon, hamisan harsogják a Vagány Dzsó-t. Az ájtatoskodók ugrabugrálnak, már az elsı sorban térdeplı szentfazék is felpattan, és misekönyvét lobogóként lengetve zengi a többiekkel: Ripityára zúztuk a Bastille-t. Jézus rohanva jön, nehezen talált ide. A keresztjét a sarokba vágja, töviskoronáját felakasztja a fogasra, aztán bemártja a fejét a

szenteltvíztartóba, megcsörgeti a perselyt, és gyorsan beáll a kórusba. Skálázik egy darabig, mert hiányzott az utolsó próbáról… Papa nekikészül a prédikációnak. Máris csupa fül a gyülekezet. Papa begombolja a zubbonya gallérját, leveszi a svájcisapkáját, megnézi, tiszta-e a keze, aztán magasra emeli a karját. – Ide figyeljetek, hülye banda! Már százszor felolvastam nektek az evangéliumból, hogy egy kis pia sosem árt. Emlékezzetek csak Trutyinak, annak a részeges fickónak a történetére, aki a mértéktelen ivászatban találta meg az üdvösséget. Most felfrissítem az emlékezeteteket: „Egy este teljesen beseggelve ment haza a pali. A nagy fenekő felesége szétterpesztett lábbal, csípıre tett kézzel várta a ház elıtt: – Te részeg disznó! Tudod, hány óra? A derék Trutyi hısies erıfeszítéssel erıt vett a szédülésén, az órájára nézett, és káromkodni kezdett, mint egy kocsis. – A rohadtak! Lelopták a mutatót a krumplimról. – Te szerencsétlen flótás! Te semmirekellı vén szarházi! Úgy beszívtál, hogy már az órát se ismered. Megzápult a fejed, mint a hónapos tojás. – Pofa be, asszony, szunyálok.” – Na, mi ebbıl a tanulság, kishaverok? Hát az, hogy ha az ember piálni megy, hagyja otthon az óráját. – Hurrá! Bravó! Hogy volt! Guenaud atya leszáguld a szószék csigalépcsıjén. Jézus lent várja. Ez világos beszéd volt! Barátian kezet szorít a papával. İk nyitják meg a bált, az elsı tánc dzsidás négyes. Marie-Josèphe megbotránkozva néz a szesztıl felvidult Krisztusra. Jézus kelletlenül otthagyja papát, és meghajol a nıvér elıtt: Et unam, sanctam, catholicam et apostolicam Ecclesiam. Marie-Josèphe kitér elıle: – Confiteor unum baptisma in remissionem peccatorum. Et exspecto ressurectionem mortuorum. Et vitam venturi saeculi. Amen.

Jézus rájön, hogy a nıvér nem ıt várta. Elindul az oltár felé, lerogy egy imazsámolyra, és hála jó emlékezıtehetségének, fejbıl harsogja a szent szöveget: Nem engem szeret, nem értem eped, A Vagány Dzsóért majdnem meggebed... – Ne szórakozz, ez már az áldozás! – Máris? Ma jó gyorsan eltelt az idı. – Még szép! Ki se nyitottad az imakönyvedet. Na, szedd a lábad, rád várnak! Undorító ez az ostya a nyelvem hegyén. Nem középen megyek vissza a helyemre, hanem a fal mellett. Úgy csinálok, mintha mély áhítatba merülnék, kezemmel eltakarom az arcom, és kiköpöm a szent ostyát. Zsebre dugom, bebugyolálom a zsebkendımbe. Majd bedobom a vécébe.

* „Drága apu! Feddhetetlenül viselkedtem. Eljöhetsz hozzám vasárnap. Csupa jó jegyet szereztem. A múlt héten én voltam a második legjobb hittanban. Iparkodni fogok, hogy osztályelsı legyek. A fınökasszony ma délelıtt felfedte elıttünk, hogy Jézus a fény, és nem tévelyeg a sötétségben, aki követi ıt. Kérdéseket tett föl nekem, hogy ellenırizze, mennyire tettem magamévá a leckét. Jelest adott, és nagyon megdicsért (én már nem tévelygek).” – Sokat diktál még, tisztelendı nıvér? – Maradjon csendben, és igyekezzen! „A múlt héten elbeszélgetett velem a tisztelendı úr, és azóta nagyon félek: ha továbbra sem vagy hajlandó megkeresztelkedni, a halálban örökre elválunk egymástól. Azt is mondta, hogy a tested elrohad a hideg és nedves földben, és porrá leszel, az én lelkem

viszont elválik a porhüvelyemtıl, és felszáll Istenhez a mennyországba. Nem akarlak elveszíteni. A pap biztosított felıle, hogy ha sikerül mégoly parányi hitet ébresztenem benned Isten léte iránt, megmenekedsz. Nagyon szeretlek, drága apukám, gondold végig, amit fentebb írtam. A keresztelı nem fájdalmas, semmit sem éreztem, amikor részesültem az Egyház elsı szentségében. Jól vagyok. Lányod, aki beléd helyezi reményét, Viviane.” – Biztos, hogy még vasárnap elıtt megérkezik a levelem, tisztelendı nıvér? – Hát persze, még csak kedd van. Rámosolygok, elfordul, és megy, hogy átírja a többiek levelét is. Megsimogatom a padomba vésett kisbárányomat. Tudod, Barika, nagyon rossz ám hazudni a papának, engedelmeskedni ezeknek a szigorú apácáknak, nagyon rossz egy fenyegetı és sanyargató Istentıl függni és ájtatosan imádni egy rosszkedvő és beteges Krisztus képét. Mit gondolsz, sokáig tart még, amíg a papa megnyeri a válópert?

* Éljen a víz, a víz, a víz, mert a víz, az megtisztít! Éljen a víz, a víz, a víz, mert a víz, az megszépít! Esik az esı. Kit érdekel, az a fontos, hogy elmehetek. – Kész vagy, Kisdarázs? Viszontlátásra, asszonyom, estére jövünk. Csukott szemmel megyek le a lépcsın, át az udvaron, ki a kapun. Ha a papa mellettem van, semmi baj sem érhet, se itt, se máshol. Az utcán kitátom a szám, és cuppogva nyelem az esıcseppeket. Papa is vidám, páros lábbal ugrálunk a pocsolyákba. – Ide nézz! Ez akkora, mint egy tó. Felfröccsen a víz, a papa még a szemébe is kap.

– Na, most már elég a marháskodásból, csuromvizesek vagyunk. Bemegyünk a sarki kocsmába, levetkızünk, a cipınket is levesszük. – Megáll az eszem. Maguk mosókonyhának nézik a presszómat, vagy mi a fene? Szépen kiteregettek, nem mondom. Ne hozzak esetleg egy fregolit is? – Ne mérgeskedjen, szépasszony, ez az egyetlen nap, amit a lányommal tölthetek. Hozzon nekünk két szendvicset, egy pohár vöröset, egy stampedli rumot és egy mentaszörpöt. Ugye, mentaszörpöt kérsz, Kisdarázs? – Inkább gránátalmaszörpöt. A papa ölébe ülök. – Hej, de örülök, hogy látom azt a szeplıs képedet meg a nevetıs szemedet, te kislány! Meg kell adni, szívós egy alak vagyok, mert az irományaidtól más már rég kifutott volna a világból, de legalábbis elköltözött volna Ormes-sur-Voulzie-ból Új-Mexikóba egy bölényvadász indián törzshöz. – Nehogy azt hidd, hogy én írom azokat a leveleket. – Sejtettem, tele vannak helyesírási hibával. Hanem azért szeretném tudni, hogy tudod megemészteni azt a sok zagyvaságot, amivel a fejedet tömik. – Nem valami jól, papa, de szarok a hülyeségeikre. – Hé, hé, Kisdarázs! Dumálj tisztességesen az apád elıtt! – Mért, te is így beszélsz. – Az más, én felnıtt férfi vagyok. Na ki vele, mi feküdte meg a gyomrodat! – Van valami, amit képtelen vagyok megérteni. Jó lenne, ha te magyaráznád meg nekem ezt a históriát Istennel, Ádámmal, Évával, a kígyóval meg az almával. – Ha belefogok ebbe a mesébe, estig itt táborozhatunk, kisanyám. – Nem számít, papa, mesélj. – Ha te egyszer valamit a fejedbe veszel! Na jó! Hát elıször is ezt az Ádáméva-féle mesét csak a töketlen papok veszik be… Ne szólj közbe! Tartsd a szád, és nyisd ki a füled! A keresztények

szerint Isten fia emberi alakot öltött. A bibliában az van, hogy harmincéves korától hülyítette a népet Galileában, aztán Jeruzsálemben. A farizeusok állati pipások voltak rá, ami persze nem meglepı, mert Jézus azt mondta, hogy amit ık prédikálnak, az smafu, és mindenkinek azt próbálta bedumálni, hogy ı a megváltó, és eljön még az ı országa, meg ilyesmi. Na, abban az idıben Poncius Pilátus képviselte a római törvényt. Annyira tele volt a töke ezzel a teljesen hangyás mukival, hogy felzavarta a Golgotha hegyre, és ha már úgyis ott volt, megnyuvasztotta. – Honnan tudod ezt a sok mindent, papa? – Az apostoloktól. Eljöttek hozzánk a gyárba, és hirdették az evangéliumot. Tiszta porhintés ez a hittan, plágium, azaz lopás az egész biblia. Ez a seggfej banda elcsórta a régi görögök istenhitét, a mitológiát. Ezek a mesék már rég megvoltak a dilinyós Jézus születése elıtt. Könnyő belátni: a görögöknél Héraklész, a rómaiaknál Herkules, a zsidóknál meg Jézus. Megcsapták egymás isteneit, mert hiába törték a fejüket, semmi újat nem bírtak kitalálni. Itt van például Héraklész: szörnyő kínok közepette halt meg az Oita hegyen, csak ıneki nem egy kereszttel győlt meg a baja, hanem egy tunikával. Valami kínzóeszköznek mindig muszáj lenni, ezek a palik teljesen odavannak az ilyesmiért… A múltkori leveledben azt írod, hogy Jézus a fény. Ettıl essek én hasra? Zeusz sokkal, de sokkal megelızte, Kronosz meg pláne. Ami meg Ádámot, Évát illeti, kész röhej: két legyét ütöttek egy csapásra. Nem sokat lacafacáztak, átvették az életfát a Heszperidák kertjébıl. – Kiknek a kertjébıl? – A Heszperidákéból. Azok nimfák voltak, vagy ha így jobban megérted, szép csajok. A kertjükben voltak olyan fák, amelyeken aranyalmák teremtek, és ezek az aranyalmák örök életet adtak. Na és vajon ki lopta el ıket? – A kígyó. – Héraklész, a hétszentségit! Ahogy a Krisztusuk is szakított a papája fájáról. – Az nem ı volt, hanem Éva.

– Egykutya. Tanulság: Jézus azért adta be a kulcsot, mert nem bírt magával, Héraklész meg azért, mert enyveskező volt. – És a kígyó? İ ártatlan volt? – Az hát. Ebbıl is láthatod, hogy milyen sötét csibészek, ezek egy védtelen állat nyakába varrják a disznóságot, és kikiáltják ördögnek szegényt. Állati szemétség. A görögök bezzeg nem fingottak akkorát, hogy összeszarják magukat, nekik egy csomó istenük volt, és jól kijöttek velük. És azok az istenek legalább nem zavarogtak, mert az Olümposzon laktak. – Mi az az Olümposz? – Az egy hegy a régi görögöknél, ott tanyázott a hold, az éj, a nap istene, a tenger istene, Poszeidón, aztán az én Dionüszosz haverom, a legnagyobb piás, Héphaisztosz, a kovácsmesterség istene, én csak benne hiszek. Csak annyi köztünk a különbség, hogy ı Aphroditét vette feleségül, én meg egy Erinniszt. – Az meg mi, hogy Erinnisz? – Az Erinniszek voltak a bosszúállás szellemei. – Akkor miért vetted el? – Mert Aphroditéra hasonlított, és én, szerencsétlen marha, nem vettem észre a különbséget. Az istenekkel mindig vigyázni kell, irtó fifikásak. – És a mama isten? – Eegen, gonosz isten. Jól van, ne csinálj be, csak ugratlak. Nincsenek is istenek, mese az egész, amit azért találtak ki az emberek, hogy szebbé tegyék az életüket, és tartsák a lelket a nyamvadtakban, és hogy a naplopóknak legyen mivel mentegetızniük. Te sose szoktál álmodozni? – Dehogyisnem, papa. – Na látod! A felnıttek is álmodoznak, csak náluk bonyolultabb a dolog, mert nekik több tapasztalatuk van. Ha hinni akarsz valamiben, hát higgyél az emberekben. İk aztán minden jóra és rosszra képesek, de legalább léteznek. Na jó, elegem van a rumvedelésbıl, gyerünk az állatkertbe, még mielıtt két Kisdarázst látnék. Már egy is az agyamra megy a sok kérdésével. – Te papa, hol tanultad ezt a sok mindent, amit elmeséltél?

– Olyan ez, mint a bárányhimlı, ragályos. Apáról fiúra száll, tılem te fogod örökölni. Nemhiába hívják a bácsikádat Alkibiadésznek. Az egy nagy demokrata. – Az a kis hülye, aki a válladig ér? – Dehogyis! Az igaziról beszélek. Meg aztán ott a keresztrejtvény, az piszok jó, ha az embert korán kiveszik az iskolából, de azért mővelıdni akar a meló mellett. Én dicsérı oklevéllel végeztem el a hat elemit. Mégse járhattam tovább iskolába, mert keresnem kellett, hogy anyámnak legyen mivel betömni a különbözı apáktól való kistesóim száját. Jóba voltam a közeli patkolókováccsal, és ı megtanított a mesterségre, aztán léptem egyet felfele a ranglétrán, és kovács lettem a városban, állami alkalmazott, kérlek szépen. Nyugdíjas állás. Szép teljesítmény egy nincstelen paraszt unokájától! – És én mi leszek, ha nagy leszek? – Ami az apád. Csak ahhoz ki kell őznöd magadból a hárpiákat, akik olyan disznóságokba rángatnak bele, hogy abba még egy tüdıbajos földigiliszta is belesápad. – Mi az a hárpia? – Hát én bedilizek tıled! A hárpiák görög istenségek, keselyőtestő asszony-szörnyek apácaruhában. Elég a szövegbıl, vár bennünket a zumidubarága. – De még mindig esik. – Mondd már, legalább tiszta lesz.

* – Moslék ez a leves. – Csak olyan, mint máskor. – Claude! Találd ki, hol voltam a papával. – Vecsernyén? – Te gyagya vagy! Ha ezt Zeusz hallaná! – Kicsoda?

– Zeusz. Az isten, aki Isten elıtt volt isten. – Nem értem. – Mert buta vagy. Zeusz az, aki a fényt csinálja. – Hát te a fejedre estél. Talán Jézust akartad mondani. – Dehogyis. Jézus nem Jézus. Jézus másvalaki, illetve hát ugyanaz a valaki, csak nevet változtatott. Azelıtt úgy hívták, hogy Hé… Héra… Hérakeksz. – Ez biztos? Furcsa, hogy errıl sose dumált nekünk a fınökasszony. – Nyilván elfelejtette. Ha a papa mond valamit, az úgy is van. – Biztos vagy benne, hogy Hé... Hérakeszknek hívták? – Nem Hérakeszk: Hé-ra-keksz. – Majd megkérdezem a plébánost, kíváncsi vagyok, hogy tudjae. – Jézus nagyzási óborban szenvedett, és kocsis volt. Nekünk meg azt akarják bemesélni, hogy asztalos volt. – Nagyon mővelt a papád. Mért nem tanított meg minderre, mielıtt idejöttél? Eleinte irtó mulya voltál. – Még kicsi voltam, hogy megértsem. Úgy gondolta, hogy jobb nem elsietni a dolgot. Azt mondja, hogy a kedvesnıvérek is jobban tennék, ha a nyelvtant vernék a fejünkbe, és nem mindenféle dajkamesével butítanának bennünket. – Tanító a papád? – Nem, hanem a Hé... Hétfántosz haverja, aki a kovácsok istene. – Te! Nem hülyéskedett veled véletlenül a papád? – Mondd még egyszer, és a pofádra mászok! A papa sohase hülyéskedik velem, soha, érted!? – Jól van, na. Tisztára olyan, mintha latinul beszélnél, mint a papok. Hol voltatok a papáddal? – Az állatkertben. Nem találtam meg a zumidubarágát. Mindenütt kerestük, de ı meg volt sértıdve valamiért, és elbújt. – Micsoda mázlista vagy! És milyen volt az állatkert? Klassz, mi? – Olyan volt, mintha az. Olümposzba vitt volna a papa. – Micsodába?

– Olümposzba. Az egy nagy kert, ahol egy csomó szép csaj van, akik aranyalmát szednek. Mindenféle állatok vannak mindenféle országból. Még Afrikából is. – Az hol van? – Papa szerint balra kell fordulni, aztán jobbra, és onnan már nyílegyenes az út. Oroszlánt is láttam, nagy szır van a nyaka körül, a feneke viszont majdnem tiszta meztelen, és bojt van a farka végén. A párducok folyton körbe-körbe mászkálnak a ketrecükben, és sose néznek az emberre. Nem valami kedvesek, viszont büdösek. Az elefántok folyton összepiszkítják magukat a porral, fölszívják az ormányukba, aztán a saját hátukra fújják. Ettıl szürkék. Vannak farkasok is, de ıket csak kiírva láttam, mert nem bújtak elı az odújukból. Na most, akár hiszed, akár nem, a gyönyörő rózsaszín flamingóknak csak egy lábuk van. Megkérdeztem a papától, hogy hol a másik, azt felelte, hogy Verdunnél hagyták. Egy nagy gödörben volt egy medve, de valami csudálatosan szép, olyan hófehér, hogy még a hónál is fehérebb. Papa nem engedte, hogy lemenjek megsimogatni, mérges is voltam rá. Ezek veszélyes vadállatok, azért is csinálják plüssbıl ıket. Na és a majmok! Hogy azok milyen jópofák! Állandóan amerikai mogyorót esznek, és bolhát keresnek egymáson. Fordulj meg, megmutatom, hogy csinálják. – Hagyd abba, csiklandozol! – A fókák voltak a legjobbak. Játszanak a vízzel, és úgy elbújnak alá, mint mi a takaró alá. Nagyon vidámak, nagy huncut szemük van és hosszú bajszuk, úgy kibrillantinozva, mint a papa haja. De különben az egész testük csillog. Mintha ki volnának suvickolva. A papa velük se engedett játszani. Elıbb meg kell tanulnom úszni. Alig bírtam otthagyni ıket. De este bezár az állatkert, úgyhogy mégis el kellett jönnöm. Tudod, mit csinálok, ha nagy leszek? – Megtanulsz úszni. – İr leszek az állatkertben, akkor zárás után is az állatokkal maradhatok. Majd megkérem a fınökasszonyt, hogy téged is elvihessünk valamelyik vasárnap, jó?

– Csuda rendes vagy. Nesze, ez a tied. – Szép fehér kavicsot vesz elı a zsebébıl. – Mást nem tudok adni. Nem valami nagy ajándék, de azért ajándék. – Köszönöm, Claude. De mért adod nekem? Te győjtıd a kavicsokat. – Nem számít. A barátnım vagy, és én akár mindenemet odaadom a barátnımnek. Adok neki egy szem cukorkát: csak ez maradt meg a zsúfolt napból. Claude az asztal alá teszi a kezét, a földre dobja a papírt, és aztán lehunyt szemmel szopogatja a cukorkát, olyan áhítattal, mintha valami mennyei dolog volna. Édes Ducika! legközelebb egy egész zacskóval hozok.

* – Nyisd ki a szád! Ááá!… Mandulagyulladás. Kezd túl gyakorivá válni, most már nem szabad sokat várni a mőtéttel. Gondoskodjon róla, tisztelendı nıvér, hogy naponta hatszor vagy hétszer ecseteljék a torkát metilénkékkel, és rendszeresen ellenırizzék a hımérsékletét! – Mit jelent az, hogy mőtét, anyám? – A doktor úgy érti, hogy ki kell venni a manduláját, mert attól fáj a torka. – Fájni fog? – Nem, de azért fel kell készülni rá. Az a legfontosabb, hogy tiszta legyen a lelkiismerete az embernek. Meg kell gyónnia, gyermekem, és Isten meg fogja hallgatni fohászát, és erıt és bátorságot ad hozzá, hogy szembenézzen ezzel a mőtéttel, melyet a magával egykorú gyermekek többségének el kell szenvednie. Most feküdjön vissza! Én pedig levelet írok az édesapjának, és tájékoztatom a maga egészségi állapotáról. Az ı írásbeli hozzájárulása nélkül nem tehetem meg a szükséges lépéseket. – Azt hittem, hogy a mama határoz.

– Ez most átmeneti állapot. Ameddig nem épül fel teljesen az édesanyja, a gondviselıi jogkör az apjára hárul. – De miért nem látogat meg soha a mama? Még egy vacak lapot se küldött azóta, hogy voltam nála abban az üdülıben. Pedig én egy csomó levelet írtam neki. – Törıdjön bele zokszó nélkül a sorsába, és Istenben keressen támaszt és vigaszt! Csak İbelıle meríthet erıt. Maga még mindig nem értette meg Isten létének fontosságát. Igaz, errıl nem csak maga tehet. Az édesapja káros hatással van magára, és szüntelenül megzavarja a lelkét. Az apja istentagadó ember. De végtelen az Isten hatalma, és maga İt fogja követni, akár tetszik Guenaud úrnak, akár nem. Keresztet vet, megcsókolja a nyakában függı keresztet, és mintha ott állna mellettem az Úr, igen nagy tisztelettel, lábujjhegyen távozik.

* Édes kislányom! Mivel anyád még beteg, megállapodtunk az ügyvéd urakkal, hogy Simone Ahmed, anyád nıvére vegyen gondjaiba. Tudom, hogy ıt nagyon szereted. Nem kaptam szabadságot, hogy ápolhassalak. Kár, mert legalább segítettem volna a dokinak kipucolni a gigádat. Ne szomorkodj, Kisdarázs, mindenrıl tudni fogok, és rohanok hozzád, amint elszabadulok a melóból. Nyugi, nem fog fájni (csak te fogsz falra mászni). Szeretı apád, aki folyton rád gondol Claude Tudom, hogy aggódsz, hogy sokba fog kerülni a mőtét. Hát nem kell aggódnod, a betegbiztosításom a családom tagjaira is érvényes. A faterod, Claude

* A kórházban Simone néném Pierrot segítségével feltesz egy nagyon magas és kényelmetlen székre. A terem egyik szögletében a sebész a szerszámaival babrál. Az ápolónı rám mosolyog. – Olyan leszel, mintha farsang lenne. Rád adom ezt a gumiálarcot, nézd csak, szebb, mint az enyém vagy a Fabre doktor úré. Lassú léptekkel odajön hozzám, aztán egy hirtelen mozdulattal az arcomra borítja a szörnyőséges maszkot. Elkapom a fejem, és úgy hadonászok, rúgkapálok, hogy egyszer csak a földön találom magam. Rohanok az ajtó felé, de a két bandita fülön csíp, és odaszögez a kínzóeszközhöz. Üvöltök, mint a fába szorult féreg, de nem tudok szabadulni. Elhalványulnak a fények. A szike fenyegetıen megvillan a félhomályban. Tehetetlenül vergıdöm a pribékek kezei közt, undorodva szívom be a kloroform szagát. Zöldes csillagok villognak a szemem elıtt, tompa zaj dübörög a fejemben és a fülemben, elzsibbad minden tagom. Körülöttem elszürkülnek a fehér köpenyek, eltorzulnak az arcok, szétfolynak, szétmállanak. Éles penge közeledik felém, viaskodok a kábulattal, nem szabad elaludnom, veszélyben vagyok, menekülni kell. Papa! én… Micsoda szörnyő fájdalom! A nyálamat se bírom lenyelni. Lassan magamhoz térek, megismerem a körülöttem állókat. Simone odahozza egy zománcos tálkában a két undorító húscafatot, amelytıl voltak kedvesek megszabadítani. Minek mutogatja nekem? Soha többé nem engedem, hogy bármit az arcomra tegyenek. A disznók! Azt mondták, hogy semmi az egész. Még a nagynéném is becsapott. Hát már senkinek se hihet az ember? Megyünk a metrón a La Chapelle állomás felé. Ömlik a vér a számból. Ne izguljak, ez természetes ilyenkor. , – Hát nem örülsz, hogy ott maradhatsz a szállodában, amíg meg nem gyógyulsz?

Szeretem a nagynénémet, de nagyon haragszom rá, hogy ilyen csúnyán becsapott. Ha elıre figyelmeztetnek, nem ijedek meg ennyire. Kitalálja a gondolatomat: – Ha megmondtam volna, mi lesz, hat ökörrel se lehetett volna elvonszolni a dokihoz. Igaz, vagy nem igaz? Persze hogy megbocsátok neki. Úgy örülök, hogy velük maradhatok egy ideig, hogy fátylat borítok a múltra. La Chapelle körút. Pierrot ölben visz, úgy be vagyok bugyolálva, hogy csak az orrom hegye látszik ki. Pierrot minden második nınek köszön az utcán. Nagyon népszerő a bácsikám. – Szevasz, Pierrot! – Szevasz, Jeannette! » Úgy látszik, ez a néni közeli ismeretségben van vele; megáll elıttünk. – Szegény kislány! Hú, mit mőveltek vele a rohadékok. Ezt nem szabad hagyni, Simone. Dıl belıle a vér. Elıkerítem a dokimat. – Ugyan, megmondták, hogy így lesz, nincs semmi baj. – Egy nagy túrót! Tavaly is elpatkolt egy kiskölök, pedig azt mondták, hogy minden oké. Annyi vért vesztett, hogy egy csöpp nem sok, annyi se maradt az ereiben, aztán sirathatták. Randevú-hotel. Itt lakik a nénikém. Mocskos udvaron haladunk át. A szemetesládák dugig vannak. Patkányok hancúroznak körülöttük, még csak nem is félnek tılünk. Persze én se félek ıtılük; csuda jópofák. Panaszosan nyikorgó falépcsın megyünk az emeletre. Vigyázni kell, el ne vétsen az ember egy fokot, mert a korlát úgy el van korhadva, hogy hozzá se lehet érni, szétporladna a kézben. Az ablakokban fehérnemő szárad, éppolyan szürke, amilyen szürke maga a rozzant ház, amilyen szürkék a nedvességtıl málló vakolatú falak. Kócos vagy becsavart hajú, püffedt arcú nık kandikálnak kifelé a függönyök mögül. A legkíváncsibb közülük kinyitja az ablakot, és kikiabál: – Na, túlélte a kiscsaj? – Nincs semmi baj – nyugtatja meg jellegzetes kabil kiejtésével Pierrot.

A szállodatulajdonos állít meg bennünket a lépcsıfordulón. Csak akkor engedi meg, hogy beköltözzek, ha megkapja érte a lóvét. Négy személynek adta ki a szobát, nem ötnek… Kupaktanács, veszekedés. Én meg közben kiokádom a vért, ami már kezdte megfeküdni a gyomrom, és amivel tele volt a szám. A tulaj undorodva eloldalog. – Engem most várnak, majd késıbb megbeszéljük a dolgot. Belépünk egy koszos és rendetlen szobába, Pierrot letesz az ágyra, óvatosan, mint a hímes tojást. A lepedın sötétes foltok: az éjszakai svábbogárvadászat nyomai. Máris jól érzem magam készséges rokonaim körében. Rájuk mosolygok; olyan ez a család, mint egy csokor ibolya. Rám ragad a jókedvük. A nagynénim egy mocsoktól megkeményedett mosdókesztyővel letörli arcomról a vért. Rachid, az elsıszülött, leszalad egy vödör vízért az udvari csaphoz. Louisa, a kisbaba, egy nagy faládában gıgicsél. A szobában szerteszét hevernek a lábasok, konyharuhák, piszkos gatyák és bugyik, kakás pelenkák; a szoba közepén a varródoboz, a naptár és a borotva az ecsettel. Pierrot – rám való tekintettel – begyújt a kályhába. A meleg felerısíti a falakba ivódott bőzt. A déli napsugár megpróbál behatolni a fakó és rongyos függönyökön. Tudom, hogy itt a tavasz. Útközben láttam egy virágzó vadgesztenyefát. – Sz...szomjas v… vagyok. Mindenütt keresik a bádogpoharat. – Megvan. Itt volt az ágy alatt, biztos Louisa játszott vele. Jólesik a friss víz. Kopogtatnak, Jeannette jön be az orvossal. Simone a fejét fogja. – Mibıl fogom én ezt kifizetni! Nincs egy vasam se. – Nyugi. Most húztam le egy menetet, majd én fizetek. Ez meg a kiscsajé, vettem neki fügét. A doktor jeget hozott, attól gyorsabban beheged a seb. – Ne izguljon, Ahmedné, minden a legnagyobb rendben. Egész nap szopogasson jégkockát az unokahúga, három-négy nap múlva már sokkal jobban lesz. A fügével viszont várni kéne, amíg meg nem gyógyul. Karmolná a torkát, sıt még bevérzést is okozhatna.

Jeannette nagyon sajnálja a dolgot; este eljön, és hoz vaníliafagylaltot. A doktor megkérdi tıle: – Hogy megy a bolt, Jeannette? – Lassacskán, doktor úr. Tudja, még nincs itt a szezon. Ha meleg van, mindjárt nagyobb a forgalom. Már csak a szerelés miatt is. A kabát, az nem tud elég izgató lenni, még akkor se, ha kinyitja az ember. A kuncsaftok az átlátszó blúzt szeretik, azt komálják, ha kilátszik a didi. – Na persze, persze… De ne csüggedjen, Jeannette, jön a jó idı. A doktor még Pierrot-nál is magasabb. Le kell hajolnia, amikor kimegy az ajtón. Ingyen fog járni hozzám. – Mit szóltok, micsoda klassz pali! Ma már nincsenek is ilyenek. Jeannette is elbúcsúzik tılünk. Nemigen értem, mit dolgozik tulajdonképpen. Kétfelıl megpuszil, mintha az imádott kislánykája volnék. Fakószıke a haja, csupa pomádé, és még a szája körül is ki van rúzsozva, pedig úgyis elég vastag a szája; egy vaksi, öreg pulykakakasra hasonlít, amely egy igásló elıtt illegeti magát, és azt képzeli, hogy nagyon hódító. Pierrot piszkálja a fogát egy kihegyezett gyufával, aztán a koszos padlóra köpi, amit sikerül kibányásznia a két zápfoga közül. Simone néném tüsténkedik. Nem találja a törlıruhát, sebaj, ott a hálóinge az ágy végében. Ha jól nézem, ez az egyetlen holmi, amelyik a helyén volt. Simone intézkedik, én Louisával fogok aludni, a család többi tagja elalszik a földön. Erıtlenül tiltakozom. – A doki azt mondta, hogy te ki se nyisd a szád. Te vagy a beteg, még szép, hogy téged kényeztetünk. És hogy ne tudjak válaszolni, teletömi jégkockával a szám. Pierrot kel föl elsınek. Csupasz vállamra teríti kopott ballonját. – Hát te már felébredtél? Mindjárt meleg lesz, rakok a tőzre. Na, hogy vagy? Ne, ne válaszolj, elfelejtettem, hogy nem szabad dumálnod. Halkan nevetek. Pierrot megnyugodva élesztgeti a tüzet a vaskályhában. Simone néném nagyot nyújtózik, és akkorát bıdül

ásítás gyanánt, hogy megremeg az egész ház. A szomszéd szobában szünet nélkül köhög egy szerencsétlen nı. – Hé, Pierrot, el ne felejtsd! A doki a lelkünkre kötötte, hogy ne melegítsük meg a tejet a kislánynak. Pierrot nem válaszol. Ritkán szól. Az ember alig veszi észre, hogy ı is a világon van. Pedig sosincs nyugta, egész nap tevékenykedik. Hangtalanul, macskaléptekkel jön-megy, teszi a dolgát ezen a nyomortanyán. Sápadt és törékeny. Szabadságot vett ki, hogy ápolhasson. Szeretném megcsókolni, de félek, hogy megzavarom a titkos világát. Reggelit készít a családnak. Utcaseprı: megszokta, hogy korán keljen, és ne üssön zajt, amíg a többiek alszanak. Louisa keresztben fekszik az ágyon, és fejét félrebillentve szopja a hüvelykujját. Hasonlít az apjára, ugyanolyan álmodozó, szomorú nagy szeme van. Jeannette kopogtatás nélkül lép be. Mindenütt otthon van: az utcán, a saját szobájában és a mások szobájában egyaránt. Még nincs kifestve az arca, olyan, mint egy éretlen citrom. Odajön hozzám, belenéz a számba, és meghúzza a fülcimpámat. – Nem volt valami nagy forgalmam tegnap, de tıled nem sajnálom a dohányt. Van egy veled egykorú kislányom, egy elıkelı lánynevelı intézetben él Evreux-ben. Tudod, micsoda nevelést kap az a fruska! Minden pénzemet ráköltöm, nem akarom, hogy olyan legyen, mint az anyja. Igazi kisasszonyka lesz belıle. Nem szabad megtudnia, hogy én vagyok az anyja. Fájna neki, hogy ilyen ronda vagyok, és teljesen kikészülne, ha megtudná, mi a melóm. – És a papája? – Na ne hülyéskedj! Annyi apa van a mi szakmánkban, hogy az ember sose tudhatja, melyik az igazi. Azt viszont mindig tudom, hogy hol tart a kislány. Képzeld el, még csak hétéves, és már tud írni, olvasni. Hát te? Te is tudsz? – Igen, asszonyom. – Szólíts inkább Jeannette mamának. Nagyon örülnék neki. – Jó, Jeannette mama.

Záporoznak a könnyei, magához szorít, és azt mondja, hogy én vagyok az ı kis Ginette-je. Meghatódásomban vele sírok. – Ne bıgj, mert tönkreteszed a hangszalagjaidat. Nekem se volna szabad, de mit csináljak, ezt nem lehet kibírni. Csudára hasonlítasz rá. Várj, megmutatom a fényképét. Kiborítja a táskáját az ágyra, és elıhalász egy megsárgult fényképet. Szemügyre veszem, egy fürtös babát ábrázol. – Nagyon szép a kislánya, Jeannette mama. De én egy csöppet se hasonlítok a képre. – Dehogyisnem! Mindkettıtöknek aranyszıke a haja. Csak annyi a különbség, hogy a tied nem olyan hullámos. Na és a szemed! Ugyanolyan kék. – Honnan tudja, Jeannette mama, hiszen sose találkozik vele? – Vak vagy? Nézd meg a képet! – Nem is színes. – Na és? Az én kölköm, én csak tudom, hogy milyen, nem? – Bocsásson meg, Jeannette mama, buta vagyok. – Ne merd azt mondani magadra, hogy hülye vagy! Ide nézz, mit hoztam neked! – Szép, aranyozott nyakláncot vesz elı egy kis dobozkából, a láncon Szőz Máriát ábrázoló medál. – Ez szerencsét fog hozni neked. Köszönettel elfogadom; nem utasíthatom vissza, olyan egyszerően és kedvesen tud ajándékot adni. Megpuszilom. Elıveszi a zsebkendıjét, feláll, és az ajtó felé táncol. – Viszlát! Még beugrom, mielıtt strichelni megyek. – Mit jelent az, hogy strichelni, Simone? – Azt jelenti, hogy… hogy... Pierrot közbeszól: – Nyulakkal foglalkozik. – Párizsban is vannak nyulak? – Hát persze! Különben mit ennének az emberek? – Lóhúst. És mért festi ki magát Jeannette mama a ketrecpucoláshoz?

– İ nem ketrecet pucol. Szép frizurát csinál a nyusziknak, hogy szépek és vonzóak legyenek. Így jobban megakad rajtuk a vásárlók szeme. – Csúnya mesterség kicsinosítani a nyulakat és aztán megölni ıket. – Ezeket a nyuszikat nemigen szokták levágni. Pórázon sétáltatják ıket, mint a flokikat. – Én még sose láttam. – Mert nem ismered az elıkelı negyedeket. Rachid rosszkedvő ma reggel, fáj a foga. – Ne félj, elmúlik, nem fogsz belehalni. Kövér nagynéném nehezen mozog a zsúfolt szobában. Pierrotval ellentétben lomha, közönséges és nagyhangú. Ha valami az útjában van, egyszerően átgázol rajta. Nem nézi, mire tapos: fésőre, lencsecsomagra, szappanra vagy a férje nyakkendıjére. És még morog is: – Ez is a miatt a süket Pierrot miatt van, igazán felkelhetett volna egy kicsit korábban, hogy rendet csináljon. Micsoda kupleráj! A macska se találná meg a kölykeit. – Mindig ugyanazt ismételgeted, Simone néni. – Ezt meg mért mondod? – Mert már harmadszor jössz a macskával meg a kölykeivel. – Na és aztán! – Nem lehetne inkább kismókust, szarkafiókát vagy vadkacsát eldugni? – Hogy te mit ki nem találsz! – Az orrát turkálja, aztán a lepedıbe törli vastag ujját: – Mit ennél szívesen ebédre, he? Fasírtot krumplipürével vagy halat? – Semmit, nem vagyok éhes. – Pedig muszáj kajálnod, öreglány, ha gyorsan össze akarod szedni magad. Vegyél rólam példát: én a legnagyobb bajban sem hagyom el magam. – Na jó, akkor krumplipürét. Simone felveszi molyrágta szürke kabátját.

– Elmegyek bevásárolni, nemsokára jövök. Vigyázz a picire, ne másszon túl közel a kályhához! – Jó, vigyázok rá. Louisa boldog. Már egy órája bábozni tanítom. Neki szórakozás, nekem pihenés. Berobog a gyorsvonat. Megáll; bumm, becsapódik az ajtó. Simone úgy tele van csomagokkal, mint egy málhás szamár. Megállom, hogy megmondjam neki. Nem akarom kicsúfolni, igazán nagyon jó hozzám. Az ingét is odaadná. Nem mintha bárkinek is kellene az ı inge. – Ide nézz, mit loptam neked a piacon! Egy cserép jácint! Kövér vagy, Simone, csúnya vagy, ügyetlen, piszkos, lusta, pletykás, sok rosszat lehetne elmondani rólad, de szíved, az van.

* – Veled mehetek, Jeannette? Az orvos megengedte, hogy kimenjek az utcára. – Hát te megbuggyantál! Mi a francot akarsz csinálni? – Hát segíteni a munkádban. – Nahát, ez aztán a jó vicc! Jó kislány vagy, csak egy kicsit dilis. Tudod te egyáltalán, hogy mi a melóm? – Igen, Pierrot elmagyarázta. – Felılem jöhetsz, de aztán ne tégy nekem szemrehányást! Nahát, hogy ezek a mai fiatalok milyen szemérmetlenek! Borús idı van. Részeg vagyok egy kicsit a levegıtıl. Inognak a házak. – Sziasztok, csajok! Erısítést hoztam, Ginette azért jött, hogy segítsen bokros teendıimben. A többiek harsányan nevetnek. – Jókedvőek a barátnıid. – Mi az, hogy jókedvőek, a legszívesebben hancúroznának örömükben.

Jeannette a hajába túr: az mindig kéznél van. Így erıt merítve megszólít egy férfit, és halkan mond neki valamit… Már egy negyedórája álldogálunk a cukrászda kirakata elıtt; Jeannette kolléganıi is csak toporognak. Furcsa, hogy mindenkitıl megkérdezik, hány óra. Majd én megmutatom nekik, hogyan kell ezt csinálni. Ott egy nagy hasú bácsi a járda túloldalán, látom, hogy zsebóra van a mellényzsebében. Jól hallhatóan megszólítom: – Bocsánat, meg tetszik tudni mondani, hány óra? – Fél tizenegy, kislányom. – Köszönöm szépen. Jeannette kolléganıi megint harsányan nevetnek. De hiszen ezek rajtam mulatnak! Sértıdötten Jeannette-hez fordulok: – Mit szórakozunk itt, mért nem megyünk már dolgozni? – Mit gondolsz, mit csinálok? Babázok talán? – És hol vannak a nyulak? – Nyulak? Miféle nyulak? – Hát amiket kibodorítasz, hogy kelendık legyenek. – Miket beszélsz itt összevissza? Ki adta be neked ezt a hülyeséget? – Pierrot. – Nahát, ilyen jót még nem hallottam. Ne haragudj, ezen muszáj röhögnöm! Rázza a testét a nevetés; a vidámsága rám ragad. Az ugrabugrálástól a bokámra csúszik a zoknim, olyan, mint a nagybácsiméknál a kályhacsı. Jeannette megdörgöli a szemét. A szempillafesték szétkenıdik púderos arcán. Ha így néz ki a zumidubarága, felılem élete végéig duzzoghat a rejtekhelyén, nem vagyok kíváncsi rá. – A fenébe! Gyorsan rendbe kell szednem magam, ott jön a kliensem. Törzsvendég. Maradj itt, nemsokára jövök. Bedobom neki a nyuszitrükköt, a legújabb specialitásomat. Sose lehet tudni, lehet, hogy beválik. Nem értem a dolgot, de mindegy. A Rachidtól kapott krétával ugróiskolát rajzolok a járdára. Nincs dobókavicsom, leveszem hát a cipım, és megcélzom az elsı négyzetet. Nem talál: a harmadikba

esett. Újra próbálkozom. Hiába, nem megy. Bosszúsan leülök a járdaszegélyre. Soha többé nem játszom ezt a hülye játékot. Amíg Jeannette vissza nem jön, mindenkitıl megkérdezem, hány óra.

* – Tőnés, kölkök, ma délelıtt dolgom van. Rachid, menj játszani Viviane-nal! – Lányokkal nem játszom. – Miért? – Mert a lányok pisisek, a legények tökösek. – Mi az, hogy tökös? – Nem tartozik rád, te lány vagy. – Majd megkérem a papát, hogy vegyen nekem tököt, és akkor én is tökös leszek. – És egy ilyen hólyaggal menjek én játszani! Na nem. Inkább hozok szenet. Nekem mindegy; akkor egyedül játszom. Úgyis mindjárt itt lesz a papa. Jeannette és a barátnıi lent állnak az utcán. – Szervusz, Ginette. – Engem nem úgy hívnak. – Mondd már! Jeannette-nek ez a név tetszik. Úgy hallottuk, ma mész el. – Igen, és szomorú is vagyok miatta. Szívesebben maradnék veletek. Ti sokkal kedvesebbek vagytok, mint az apácák. És nem is szoktatok megbüntetni. – Sose mondj rosszat azokról a spinékrıl, az balszerencsét hoz. Nekik köszönheted, hogy jól nevelt kislány leszel, és hogy szépen tudsz majd beszélni, nem úgy, mint mi. – Fütyülök a nevelésükre. Inkább sose tudjak szépen beszélni, csak ne kelljen folyton imádkozni. Olyan jó volt a nénémmel meg a bácsikámmal. Úgy kényeztettek, mintha a saját gyerekük volnék.

Mert ez egy igazi család. Itt mindenki szeret engem, és én is szeretlek benneteket. – Jól van, fel a fejjel! A mi melónk már csak olyan, hogy nemigen mozdul el az ember. Jelszavunk: állunk a vártán. Szóval, minket mindig megtalálsz, és mindig szeretettel várunk. – Csuda aranyosak vagytok. Mind a tizenötüket megpuszilom. – Nézzétek! Megjött a papa. – Egész szép fiú az apád. Kár, hogy a lánya vagy. – Miért? – Majd megmagyarázzuk, ha nagy leszel. Na, szaladj! Papának tele van a keze cukorkás zacskókkal meg vörösborosüvegekkel. Leteszi ıket egy ablak párkányára, és – szokásához híven – felkap a levegıbe. Nagy madár vagyok, lebegek a szeméttartályok és a nyuszis nénik fölött. Megvédem ıket az éleseket sípoló és puskatussal hadonászó rendırsapkás vadállatoktól, akik tegnap este foglyul ejtették ıket. Ma nincs ellenség a láthatáron. Papa gyengéden letesz a nedves kövezetre. Megcsúszik a lábam, fenékre esem, bele a járdaszegély mellett csordogáló folyókába. A La Chapelle körút kifestett hölgyei hangosan kacagnak. Aztán mennek megkérdezni a járókelıktıl, hány óra. Ez a mániájuk. Papa végignéz rajtam. – Vegyél föl másik ruhát, ez csuromvíz lett. – Nincs másik ruhám. – Akkor mosd ki! De száraz legyen, amikorra visszaviszlek az intézetbe. – Nem maradhatnék még egy kicsit, papa? – Nem, Kisdarázs, vár a katekizmus. Jézus belebetegedne, ha te nem térnél meg az egyház kebelébe. Megjegyzem, egy jó kis vakbélgyulladás megváltoztatná a helyzetet. És az még a mandulamőtétnél is jobb, tovább tart a lábadozás. Belépünk a Simone-ék szobájába. Papa nem leplezi döbbenetét. – Mondd csak, öreglány, mióta nem takarítottál itt? Hova tehetem a harisnyakötıdet? Szeretnék leülni.

– Ne tılem kérdezd, hanem Pierrot-tól. Nincs ezer kezem, nem látod, hogy kotyvasztok? – Sose fogsz megváltozni, olyan vagy, mint a disznó, csak a szarban érzed jól magad. – Ide figyelj, Claude, ha azért jöttél, hogy- kritizálj… – Ugyan! Azért jöttem, hogy gratuláljak. El kell ismernem, hogy igenis megváltoztál: még annál is nagyobb mocsok van nálad, mint amit vártam. Négy hokedli és egy falap: már kész is az asztal. A nagynéném gyorsan kicsípi magát, megfésülködik egy villával, mit csináljon, nem találta a fésőt. Papa elıvesz egy flaskát, és kinyitja a bicskájával, amin dugóhúzó is van. Mindig minden nála van, amire szükség lehet, még egy csavarhúzó is, a zakója belsı zsebében. Simone tányérokat tesz az asztalra – állítása szerint elızı nap elmosta ıket –; a tányérok peremén hagyma- és sárgarépamaradék. – Most mit vagy úgy oda! Ha a szélét is lepucolnám, az egész napomat mosogatással tölthetném. Fogd be azt a nagy pofádat, Claude, mert elzavarlak a fészkes fenébe. – Hozd a levest! Kilyukad a gyomrom, reggel óta úton vagyok. Rachid szemrebbenés nélkül felhajt egy pohár bort. Leesik az állam. Észreveszi az ámulatomat, tölt magának, megissza, megint tölt… négy pohár bort nyakal be egy perc alatt. Aztán üvölteni kezd, hogy: „Mi a franc, nincs egy falat kaja ebben a rohadt kuplerájban?” – Hé, hé! Megırültél? Mit üvöltsz? Tele a vályú, zabálj! – Kell a francnak ez a szar! Tudod, mutter, kit etess vele… – Beszélj tisztességesen az anyáddal, a hétszentségedet! Simone akkora pofont kever le a fiának, hogy taknya-nyála összefolyik. A hokedli hátradıl, Rachid elterül a betegágyamon, és már horkol is. – Jól beseggelt a fiú. De meg kell hagyni, van neki huzatja. Ember lesz belıle, nem olyan nyamvadt alak, mint az apja. Papa kifizeti a tulajt, és erısködik, hogy megtéríti Pierrot költségeit, de az hallani sem akar róla.

– Hát akkor még egyszer köszönök mindent. Viszlát! Az utcán meglepetés vár rám. Mind ott vannak, Jeannette-tal az élen: – Úgy döntöttünk, hogy elkísérünk, mert te vagy a mi szerencsecsillagunk. Amióta itt vagy, sokkal jobban megy a bolt. Jeannette nyakába ugrom, és megcsókolom ragacsos arcát. – Kölnizz be, jó? Akkor az árvaházban is olyan lesz, mintha velem lennétek. – Állati, milyen kurvapacsuli-szagod van, Kisdarázs! Bocsánat, hölgyeim. A Nem örökre búcsúzom-ot énekelve, kart karba öltve vonulunk a körúton a metrópénztárig. Ott Jeannette-ék egy ajándékkal teli nagy szatyrot nyomnak a kezembe. Van benne teasütemény, cukorka, egy fából való, élénk színő kacsa, egy pár gyapjúkesztyő, amit Jeannette kötött, arckrém, ajakrúzs, parfüm, két újság, a Mi ketten és a Lelki posta, és a szatyor alján egy kartonpapír, amelyre az van írva: „Ginette, édes kislányom, minél elıbb gyere vissza hozzám!” Jeannette csukladozik: – A doktor írta… a nevemben… Mert én… tudod… szóval… nekem nem volt idım... iskolába járni. A nyakláncra mutatok: – Te vagy ezen a medálon, nem a Szőzanya. Ne szomorkodj, Jeannette mama, nemsokára visszajövök. Igaz, papa? Utazunk a zsúfolt metrón. Dühös a papa, el akarja kobozni tılem a Jeannette barátnıitıl kapott újságokat. – Nekem te ne olvass ilyen analfabétáknak való hülyeségeket! – Miért, Simone-nál is olvastam ıket. Szép képek vannak bennük, és Jeannette szerint gyönyörő szerelmi történetek. – Tudod is te, mi a szerelem! – Igenis, hogy tudom. Az egy magas úr, aki örökre a karjaiba szorítja az embert. – Bravó, Kisdarázs! De azt lásd be, hogy nem valami kényelmes testhelyzet. Különben egyetértek veled, ezek a te új ismerıseid rendes csajok. Csak sajnos egyetlen dologhoz értenek, ahhoz, hogy

a sonkáikat mutogassák. Ha tényleg olvasni akarsz, keresünk egy újságost Vincennes-ben, és veszek neked egy Humanité-Dimancheot. Rendben? – Nem kell az Huma, abban alig van kép. – Na és a Pif kalandjai? Csupa kép az egész oldal. – De unalmas. És rövid is. – Az agyamra mész, Kisdarázs! – Jeannette mindig sírva fakad, ha a Lelki postá-t nézegeti. – Nem elég szomorú már így is az életed? Mért jó az neked, ha sírni kell? – Á, nem érted! – Értem én… Papa kitépi a kezembıl a képes újságot, széttépi, és bevágja az ülés alá. Duzzogok. Papa cigarettára gyújt. Elhessegetem a füstöt. – Úgy megváltoztál, Kisdarázs, hogy nem ismerek rád. Soha többet be nem teszed a lábad a nagynénédhez. – Jaj, ugye, ezt nem mondod komolyan, papa? Nézd, meg se moccanok. Olyan jó volt náluk! – Jó volt, jó volt… Ilyen piszkos népeket én még nem láttam. Kész csoda, hogy nem tetvesedtél meg. – Hogy mit nem csináltam? – Nem érdekes. – Esténként átugrálósat játszottunk a sakkal. Nem volt meg minden bábu, és ezért kiskanalat vagy radírt vagy kockacukrot állítottunk be a helyükre… Jeannette néha az ölébe vett, és arról mesélt, hogy hogyan él a lánya Evreux-ben. – Na és hogyan él a lánya Evreux-ben? – Egy szép kastélyban, ami körül hatalmas pázsit van. És rengeteg szolgáló van a kastélyban, akik fehér kesztyőben szolgálják föl neki a reggelit, hogy ne fogdossák össze az ezüsttálcát. A szobájában csupa arany a plafon. Gyertyával világítanak, minden telides-teli van gyertyával, még a vécé is. Az inasok Ginette kisasszonynak szólítják, és meghajolnak elıtte, mintha királynı volna. 4

– Nem gondolod, hogy egy kicsit kiszínezi a dolgokat ez a te Jeannette barátnıd? – Mért csapna be engem? Igazán olyan undok vagy! Valami bajod van? Igenis, vedd tudomásul, hogy egész nap strichel, hogy az ı lánya legyen a legszebb, és hogy feleségül vegye a legszebb királyfi a világon. – Jól hallottam? Strichel? – Igen. – És az mit jelent szerinted? – Ezt se tudod? Szépen kibodorítja a nyuszikat. – Ja, tényleg. Elfelejtettem. Hanem azért nagy marhaság, amit itt elmeséltél. Ne felejtsd el, hogy minden tündérmese ugyanúgy végzıdik, már igazán megtanulhattad volna. – Igen: boldogan éltek, míg meg nem haltak. – Az a baj, Kisdarázs, hogy túlságosan hiszékeny vagy. Minden hülyeséget be lehet adni neked. Vigyázz, mert a szıke hercegben hinni éppolyan veszélyes, mint Istenben meg a szentjeiben.

* – Mitıl van ez a bőz a refektóriumban? Elég a tréfából, álljon fel a vétkes! – Azt hiszem, én tehetek róla, anyám. – Mindig magával van baj. Még csak most jött vissza, és máris feltőnést keltıen viselkedik. Azonnal adja ide azt a bőzbombát. – Nincs bőzbombám, anyám. – Akkor minek van ilyen elviselhetetlen szaga? – Jeannette bekölnizett egy kicsit. – Ki az a Jeannette? • – A nagynéném barátnıje. – Legközelebb tartózkodjon tıle, hogy bekölnizze magát. Vagy ha mindenáron illatosítani akar, használjon tömjént. Az az érzésem,

hogy a nagynénje nagyon szabadjára engedte magát… Kié ez a lánc? – Az enyém, anyám. Jeannette-tıl kaptam ajándékba. – Mutassa! Befogja az orrát a zsebkendıjével, keresztet vet, és megnézi a medált. Szemlátomást megnyugtatja a Szőzanya képmása: – Jeannette asszony jó erkölcső személy. Csak rosszul választja meg a parfümjét. Isten meg fogja bocsájtani neki ízlésbeli hiányosságát… Menjen gyorsan zuhanyozni, meg lehet fulladni ettıl a szagtól. És zuhanyozás elıtt ne felejtse el fölvenni a fürdıingét. – De még nem fejeztem be a vacsorázást, anyám. – A maga baja! Egykettı, indulás. Hogy a fene vigye el! Fordítva vettem föl a fürdıinget. Nem valami kényelmes így a mosakodás. Nem értem, miért nem szabad látni a testünket. Talán csúnya. Igen, biztosan azért. Ráncigálom az ing ujját, ráncigálom az alját, szeretném eltakarni a lábamat, de hiába, nem ér le odáig. Másodszor zuhanyozom, amióta visszajöttem az intézetbe. Még kellemes is volna; csak ne volna ez a rohadt ing, ami az ember testéhez tapad! – Iparkodjon, harminckettes! Ne piszmogjon, az egész vizet elpazarolja. Ez a Marie-Josèphe nıvér hangja. Le se mosom magamról a szappant, gyorsan elzárom a csapot. – Máris megyek, tisztelendı nıvér!

* – Menj le gyorsan a fogadószobába, Viviane, vár egy meglepetés. – A papa, Léonie nıvér? Nem válaszol, rejtélyes arccal eltőnik a folyosón.

Anyám ül a fogadószobában, fekete ruha van rajta, egy misekönyvet lapozgat. Kifejezéstelen arccal néz rám. Zavarban vagyok, nem tudom, hogyan viselkedjem. Kezet nyújtok neki. – Szervusz, mama. – Szervusz. Ajkával gépiesen megérinti a homlokomat. – Most mit állsz itt? Szaladj a kabátodért, elviszlek sétálni a vincennes-i parkba. – Most? – Hát persze hogy most. – De éppen ebéd van. Engedélyt kell kérnem a fınökasszonytól. – Akkor mire vársz? Siess, nincs kedvem itt ücsörögni egész nap. Zavaromban elfelejtem, hogy becsuktam az ajtót: nagyot koppan a fejem. – Semmit se változtál. Ugyanolyan kelekótya vagy, mint régen. Megdörgölöm a homlokom, és megragadom a kilincset, de nem tudom lenyomni, mert nyílik az ajtó, és a fınökasszonnyal a nyomában belép Léonie nıvér. – Jó napot, kedves asszonyom. Nagyon örülünk, hogy itt köszönthetjük minálunk. – Jó napot, anyám. Igazán zavarban vagyok, nem akartam zavarni. De ha engedélyezi, boldog lennék, ha együtt tölthetnék néhány órát szeretett kislányommal. Olyan régóta nem láttam! – Mi sem természetesebb, asszonyom, és semmi akadálya. Viviane ellen a legcsekélyebb kifogás sem merült fel az ön egész betegsége alatt. Nagyon meg vagyunk elégedve a magaviseletével, és hittanból is kiváló az elımenetele. Rendkívül üdvösnek bizonyul a nevelés, amit intézetünkben kap. A fınökasszony érdeklıdik anyám egészségi állapota felıl, közben Léonie nıvér a nyakamra tekeri a sálamat. Odasúgom neki: – Éhes vagyok. Nem fejezhetném be az ebédet? – Azt most nem lehet, de gondoltam rád. – Egy kockacukrot nyom a kezembe. – Csak ennyit tudtam szerezni. Köszönetképpen összecsücsörítem a szám.

– Adjon hálát, gyermekem, az Úrnak, hogy végtelen jóságában nagy lelkierıvel és szilárdsággal áldotta meg az édesanyját, aki lám, most újra itt van maga mellett. – Rendkívül hálás vagyok a kedvességéért. Olyan boldogság nekem, hogy viszontláthatom az én imádott kislányomat… – Bepárásodik a szeme. – Úgy, de úgy hiányzott! Állandóan ırá gondoltam, és csak sírtam, sírtam egész éjszaka. Ó, hányszor elátkoztam a betegséget, mely elválaszt tıle! Nincs nagyobb fájdalom egy anyának. Mindennap fohászkodom, hogy adjon nekem erıt az Úr. Az a leghıbb vágyam, hogy minden idımet neki szentelhessem. Tudom, hogy az anya nélkülözhetetlen a gyermek fejlıdéséhez. Verítékben úszik az arca. A szívéhez kap, mosolya fintorrá torzul. Látom, hogy készül a nagyjelenetre; na tessék, már el is ájult. Léonie nıvér az utolsó pillanatban csúsztatja a feneke alá a széket, már majdnem jóvátehetetlen történt. Isten szolgálói sürögnek-forognak, a fınökasszony egy pohár vizet nyújt oda neki, és még keresztet is vet rá, Léonie nıvér mentaszeszt csöpögtet a kockacukromra, és ı se mulasztja el keresztet vetni a nagyobb hatás végett; kigombolják a kabátja gallérját, rohannak ablakot nyitni. El kell mondanom egy Üdvözlégyet lelki támogatás gyanánt. Szenvtelenül mormolom az imát, Léonie nıvért és a fınökasszonyt felháborítja a nyugalmam. Anyám megrázkódik, magához tér. Én már ismerem a mősort, engem nem tud elszédíteni vele. Mindig ugyanazok a fogások; meg is fogom mondani neki, hogy ideje lenne újítani, mert elıbb-utóbb leleplezik, hogy csak tetteti magát, és akkor senki se fogja sajnálni. – Édes virágszálam, borzasztó, hogy ilyen állapotban kell látnod az anyádat. Csak hálni jár belém a lélek, de nem tudtam ellenállni a vágynak, hogy eljöjjek hozzád. Azt ígértem, hogy sétálni viszlek, és semmi se akadályozhat meg benne. Gyöngéden magához húz. A két meghatott apáca olyan áhítattal néz rá, mint a Gyermeket ölelı Szőzanyára. A fınökasszony egy jó tanáccsal bocsát utunkra bennünket. – Ne menjenek messzire! És ha rosszullét fogná el az édesanyját, gyermekem, kérjen bátran segítséget egy felnıttıl!

Mihelyt becsukódik mögöttünk a kapu, anyám elengedi a kezemet, mert nem szereti, hogy olyan nyirkos a tenyerem. Húzzam ki magam, tartsak lépést vele, ne botladozzak, és ne feleseljek, fáj a feje. Legyek boldog, hogy újra vele vagyok, nagy áldozat tıle, hogy eljött értem, igazán megérdemli, hogy hálás legyek, most láthatom, hogy mennyivel különb ı az apámnál. Útirány a vincennes-i kastély. Anyám felemeli a kezét, a 86-os busz megáll, felszállunk, megszólal a csengı, indul a kocsi. A buszban tovább mondja a magáét. Már betéve tudom az egészet. Nem állom meg, elıre mondom a refrént: – Aki egészséges, az nem is tudja, hogy milyen boldog. Hogy merészelek gúnyolódni rajta? Az apámra ütöttem, közönyös vagyok a mások baja iránt. Kívánja, hogy egyszer olyan beteg legyek, mint ı, kíváncsi, hogy akkor majd mit szólok. Szörnyő, hogy mennyi nyomorúság zúdul rá, és akkor a saját lánya veszi magának a bátorságot, és kicsúfolja. – Tudd meg, te kis hülye, hogy milyen szörnyő helyzetben van az anyád! Az utcára kerültem, nincs hol laknom, nincs mit ennem, nincs mit felvennem, semmim sincs. És vajon miért? Te persze fütyülsz rá. Soha nem érdekelt, hogy mi van velem. Az a doktor, az a rohadt sarlatán, az a csibész Beck kirúgott a szanatóriumból, érted? Kirúgott engem, Maddalenát! Köpött rá, hogy boldogulok-e vagy sem. És még pimaszkodott is. Hallgasd csak meg, mit mondott a pofámba; „Maga éppolyan egészséges, mint én. Ne játssza a mártírt és a meg nem értett zsenit, akkor nem lesz baja az életben. Sokan irigyelhetik itt magát az egészségéért. Dolgozzon, arra való a keze!” Megölöm azt a szemétládát. Rászabadítom az egész orvosi testületet. A bírósághoz fordulok, bebizonyítom, hogy nem ért a szakmájához. Nem lesz nehéz, csak rám kell nézni: sápadt vagyok, beesett az arcom, hullik a hajam, és állandó migrén gyötör. Szörnyő állapotban vagyok. Olyan propaganda-hadjáratot indítok ellene, hogy megnézheti magát. Megfizet az embertelenségéért. Sose bízz a pszichiáterekben, mind hazudnak. Kikészültem, mindenki elfordult tılem, egymagam vagyok, senki se becsül az igazi értékem szerint.

Dıl belıle a panasz. Szája harsogó hangszóró egy vásári bódéban. Az utasoknak kutya kötelességük elérzékenyülni az ı tengernyi nyomorúságán. Biztos vagyok benne, hogy a végállomáson tombolajegyeket fognak a kezünkbe nyomni, hogy ez a szegény asszony szerencsét próbálhasson, és a segítségükkel a jó számot fogom kihúzni. Bravó, asszonyom, gratulálunk. Ön nyert egy hálószobát, egy sült csirkét és egész életre szóló beutalást Beck doktorhoz! Vincennes-i kastély, kiürül a busz. Szaporázom a lépteimet, szeretnék minél messzebbre kerülni a jóindulatú tanúktól, akik, érzem, készek kimutatni együttérzésüket. A Maddalena-rádiót nem lehet elzárni, és minden hullámhosszon szól. „Megrendült egészsége” ellenére fürge a járása, pereg a nyelve, kihívó az arcéle. Hadonászik, és egy szuszra szórja, szórja a szidalmait. Nem bírom tovább, megreped a dobhártyám. …Hölgyeim és uraim! Igen, pont mellen talált a labda. Szörnyő fájdalom. Nem számít, kedves hallgatóim, a szenvedés se gátolhat meg benne, hogy bármi áron végigközvetítsem ezt a mérkızést. Olyan fekete a szemem, mint a kapus meze. Most megszereztem a labdát. Gól! Vigyázz, ellenfél, támadok. Jaj istenem, nagyon nagyot kaptam a pofámra. Eleredt az orrom vére, de sebaj, maradjanak velem, kedves hallgatóim, ne keressenek másik állomást, vezetek az elsı félidı végén. Éljenezzük meg az Én csapatot, amelynek én vagyok minden tagja, és fütyüljük ki a csupa hülyébıl álló İ csapatot. Csak az a fontos, hogy én gyızzek, az ellenfél pedig le legyen mosva a pályáról. Hol a háló? Ki lopta el a hálót? Láttam: a középcsatár dugta el a nadrágjába. És a labda? Hol a labda? Most dobja vissza a dísztribünön ülı díszvendég. Nagyon mérges, mert pont fejen találta. Fuccs a mérkızésnek. Figyelem, kedves hallgatóim... Serceg a rádió, Maddalena, a riporter lenyelte a mikrofont... Amíg sikerül megemésztenie a falatot, én megállok a kis tónál, és gyönyörködöm a hattyúkban. Egy aranyos nagymama száraz kenyeret dob a vadkacsáknak. Én nem tudok mit adni nektek, szép madarak. Üres a zsebem. De ha akarjátok, a mamám elıadhatja nektek a Megnemértett Zseni áriáját C-dúrban. Csak ez van a

repertoárján, de ezt akárhányszor el tudja énekelni. Hallgatjuk, Maddalena, ön következik. Anyám megvonaglik, tántorog, aztán megfeszül a teste, és elnyúlik a főben, mint egy partra vetett ponty. Már megint nem értem a dolgot. Miért hagyta el ez a hal a szép folyóját? Talán azt hitte, hogy másutt tisztább vizet talál, és még csillogóbbnak látszanak majd a pikkelyei? Vagy abban bízott, hogy csodálatos helyre jut, ahol óriási tömeg fogadja, és tapsviharral köszönti kecses táncát és bájos arcjátékát? Otthagyom a kacsákat, hattyúkat és a nagymamát. Megpróbálom megvigasztalni ezt a honától megfosztott halat, gyöngéden megcsókolom nedves uszonyát, de ı az arcomba köp, a kopoltyúja vörös a dühtıl. Hagyjam békén, nem látom, hogy sír? Hogy az idegei felmondták a szolgálatot? Hogy ezt nem lehet kibírni? Hogy nincs még egy teremtmény a földön, akinek ennyit kéne szenvednie? A férje tahó, bugris, szemét, perverz, tehetetlen alak, a lánya úgy hasonlít rá, mint egyik tojás a másikra, semmi ízlés, finomság, tehetség, értelem nincsen benne, lelketlen, ronda, sikktelen és ostoba. Miért verte ıt így meg az ég? Nem érdemelte meg ezt a mostoha sorsot. Tönkreteszi, megbénítja ıt ez a két disznó, ıt, a nagy Maddalenát, miattuk nem tudja megfesteni a lelkében érlelıdı remekmőveket. İrületbe kergeti ez a válás. Ételt kell koldulnia, rimánkodnia kell, hogy legyen hol nyugovóra hajtania a fejét, megverte ıt a sors, kíméletlenül lesújtott rá. Én tehetek minden keservérıl. A születésem óta változott meg minden. Akkor hagyta el a szerencsecsillaga. Tőnjek el örökre az életébıl, de csak akkor, ha már engem is összetört az élet. Mert nem lesz nyugta, amíg nem osztozom minden nyomorúságában. Ne is próbáljam meglágyítani a szívét. A nevelıintézetben maradok, hadd legyen rossz nekem meg az apámnak, sıt az lenne a legjobb, ha beledöglene az a piszok. Isten mellette, anyám mellett fog állni, mert nemes a küldetése. Öt Miatyánk, három Üdvözlégy, és meglesz a lelki békessége. Bőnben hozott a világra, megtisztulva fog kiüldözni a világból. A főbe hemperedik, szétveti a karját, rúgkapál, aztán feltérdel, és az odasereglı szájtátik győrőjében az Úrhoz fohászkodik:

– Istenem, segíts, hogy megnyerjem a válópert! Hogy az a rohadék Claude belegebedjen! Hogy ez a mocsok lányom soha többé ne lássa az apját! Adj erıt, Istenem, hogy leszámolhassak ezzel a két féreggel, aki aláássa az egészségemet, szabadíts meg ezektıl a kártékony állatoktól, akik megfojtanak hitványságukkal, és meghiúsítják tehetségem kibontakozását! Mővészet, fenséges mővészet, csak teérted élek! Feláll, barkaágat vesz elı a táskájából, pofon üt vele. És most gyorsan templomba menni, megáldatni ezt a barkát, ez most a leghıbb vágya. De én nem akarok misére menni, én már reggel részt vettem az ájtatosságon. Elegem van a virágvasárnapból. Anyám a csuklómba harap. Betelt a pohár… Kiskorom óta mindig megbocsátottam a gonoszságaidat. Minden este azt reméltem, arról álmodoztam, hogy szép fehér hálóingben odajössz hozzám, fölém hajolsz, arcomra teríted hullámos, selymes hajad, megcsókolsz, és azt suttogod a fülembe: „Jó éjszakát, édes kislányom, szép álmokat! Holnap majd játszunk.” Hát nincs holnap, és soha nem is lesz. Soha többé nem nyújtom feléd a kezem, számmal nem érintem arcodat, szemem nem rimánkodik gyöngédségért. Vége. Eleget vártam egy anyára, egy igazi anyára, akit szeretek, és aki szeret engem. Meggyőlöltelek. El akarsz taposni bennünket, és azt hiszed, hogy ha megütsz, én odatartom a másik arcomat? Hát nem! Szembeszállok veled, páncélba öltözöm. Némán fogok küzdeni. Védd magad, anyám!

* – Hú, micsoda savanyú képet vágsz! Mi bajod? – Te Claude! Milyen a te anyukád? – Aranyos. Miért kérded? – Ha aranyos, akkor miért adott be ebbe az intézetbe?

– Én nem örökre vagyok itt. Csak amíg apa meggyógyul. Tüdıbajos. És van egy kisöcsém is, úgyhogy anya nem tud mindennel törıdni. – De mégis, milyen az anyukád? – Milyen!… Hát olyan… olyan, mint egy anyuka. – Magas? Alacsony? – Alacsony. Egy kicsit kövér. Barna haja van és fekete szeme. İ a legszebb a világon. – Szerencséd van. Az én mamám alacsony és sovány. Barna haja van és fekete szeme. İ a legrondább a világon. – Talán mert nem eszik eleget… – Lehet. – Na, ti jómadarak! Már megint összedugtátok a fejeteket. Ne tereferéljetek, hanem imádkozzatok! „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen! Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved…” – Tényleg Sainte-Cécile nıvér lesz velünk ma este? – Igen. Azt mondják, hogy Marie-Josèphe nıvér beteg. – Hurrá! Akkor egész éjjel hülyéskedhetünk. – Én álmos vagyok. – Csak egy kicsit beszélgessünk még, jó? Inkább aludjunk. Pénteken feszítik keresztre Jézust a Szent Jakab-templomban, és mi is végigcsináljuk a kálváriát. Nem lesz tréfadolog, nekem elhiheted. – Milyen lesz? – Hosszú lenne elmagyarázni. – Claude ásít, én is ásítok. – Majd pénteken meglátod. Hát most látom. Micsoda szörnyő nap! Nincs unalmasabb, mint Jézus Krisztussal utazni. Legalább ne azt a böhöm keresztet cipelné, hanem bıröndöt, mint minden rendes ember! Iszonyú hıség van, és a kabátját se veheti le az ember. Az a mázlista Jézus persze meztelen. Tizennégy állomás. Pont mint Párizs és Provins közt a személlyel. De akkor legalább át lehet szállni Longueville-nál. A

pap minden állomáson azt magyarázgatja, hogy imádkozni kell, és együtt kell szenvednünk Jézussal. Némán függesszük tekintetünket erre az emberre, aki a világ minden bőnéért vezekel. Mi ítéltük el ıt, a mi bőneink miatt kell kínhalállal halnia. Neki már úgyis mindegy, igazán átvállalhatná a lábamon levı vízhólyagokat. Pláne hogy csak egy szavába kerülne, felfúvódna az a vízhólyag, dagadna, dagadna, és a végén eltakarná a felírást: Irány a Golgota. „Vigyázz, Jézus! Beburkol a vízhólyag, elfelejted szenvedéseidet, és azt, hogy mi a dolgod… Ugye, megmondtam! Benne vagy a hólyagban. Vedd le töviskoronádat, szabadulj meg az ólomszöges ostorukat suhogtató poroszlóktól, Izrael siratóasszonyaitól, a fakereszttıl, a boszorkától, akinek a keszkenıjébe beleivódik a te képmásod… Eredj innen, te krokodilkönnyeket hullajtó, malaszttal teljes Mária! Ne maradj itt, az út szélén, olyan vagy, mint az anyám, amint éppen elıadja a nagyjelenetét. Nézd, Jézus, milyen szép ez a vízhólyag! Te éppilyen könnyővé válsz, és átlátszó hintódban felemelkedsz a levegıbe. A fejünk fölött repkedsz, színpompás vagy, mint a templomablakok. Neked gyönyörő az élet. Nézd híveidet! Észre se vették, hogy elmentél, hőlt helyed elıtt mondják buzgó imáikat, hányják magukra a keresztet, te meg szamárfület mutatsz nekik. Várj, megyek játszani veled!” Kipukkad a vízhólyag: Marie-Josèphe nıvér prédikációt intéz hozzám: – Ne álmodozzon, menjen már, utunk végére érünk. Jézus meghalt, elsötétül az ég, rengeni fog a föld. Ott állok a kép elıtt, de semmi se mozdul. Kihasználom az alkalmat, hogy Jézust a Szent Sírba helyezik, és meglazítom a cipıfőzım. Áldjuk a nevedet, Uram, mert szent kereszted által megváltottad a világot.

*

Alleluja! Alleluja! Jézus feltámadott. Ujjonganak a jó keresztények. Köztük anyám. Vége a nagymisének, magával visz, az ı társaságát fogom élvezni a húsvéti szünet teljes elsı hetében. Végre van tetı a feje felett. Alleluja! Alleluja! Repes a boldogságtól. És boldogságában olyan gyorsan szedi a lábát, hogy alig tudok a nyomában maradni. Egyik kezemben iskolatáska, a másikban bırönd: a körút minden villanyoszlopának nekimegyek. Alleluja! Alleluja! Lám, meghallgatta fohászát az ég. Egész közel lakik az árvaházhoz, gyalog járhat hozzám. Csodálatos ez a nap… Igen, persze, én is boldog vagyok. Zúgjatok, harangok, zúgjatok! Bocsánat, Mindenható, ez a Corneville-i harangok-ból van, amit a papa szokott énekelni. Kész csoda, hogy a nagy rohanásban is észreveszem, hogy a cukrászda kirakata tele van szép nagy csokoládé csibékkel meg nyulakkal. Összefut a számban a nyál. – Hé! – Nem illik azt mondani az anyádnak, hogy hé. – Szépen kérlek, vegyél nekem egy csokitojást! – Még mit nem! – Na! Csak egy egész picikét! – Gyere már, siess! Már vár a vendéglátónk, be akarlak mutatni neki. Charonne körút 123., megérkeztünk. A sötét kapualjban, az elhanyagolt lépcsıház tövében beköszönünk a házmesternınek. Az odúja ajtaja résnyire nyitva van, áporodott szag csapja meg az orromat. A házmesternı kövér és kócos, de azért rámosolygok. Anyám megáll az elsı emeleten egy kopott ajtó elıtt. Halkan kopogtat; három másodperc múlva egy dermesztı alak jelenik meg elıttünk. – Köszönj szépen Champille kisasszonynak! – Jó napot kívánók, asszonyom. Az öregasszony gıgösen és vérig sértve megigazítja a lornyonját, és reszketıs hangon, kijavít:

– Igaz ugyan, hogy idıs vagyok, de ragaszkodom hozzá, hogy tiszteletben tartsák a családi állapotomat. Champille kis-asz-szony vagyok. Végigmérem. Olyan, mint egy megtépázott, száraz birsalmafa. Aszott karjai göcsörtös faágak… Beszívja keskeny ajkát, és lesimít három makrancoskodó ısz hajszálat a halántékán. Mamuszt visel, amibe lyuk van vágva: kikandikál rajta a tyúkszeme. A mamuszra még egy posztótalp is fel van kötve; nekem is ilyet kell hordanom nála, nehogy bepiszkítsam a parkettáját. Tilos zajt csapnom, játszanom, énekelnem, hangosan beszélnem, becsapnom az ajtót, ne nyúljak a falhoz és az ablaküveghez, és vegyem körül gondoskodással az én kis anyucimat, akinek teljes nyugalomra van szüksége. – Más nincs? – Nincs… Hogy is hívják magát? – Viviane Guenaud asszony vagyok. – Viviane! Kérjél azonnal bocsánatot! – Miért? – Jaj, olyan zavarban vagyok, Champille kisasszony! A lányom, sajnos, még nem mondható jól neveltnek. Mostanáig az apjánál volt. Higgye el, borzasztóan sajnálom. – Tökéletesen megértem, kedvesem, és biztos vagyok benne, hogy a maga személyes hatására igen kedvezı változás fog bekövetkezni. Hátat fordít nekünk, és elcsoszog. – Te Maddalena! A kisasszonyok fiatalabbak szoktak lenni, nem? És azoknak férjük sincs. – Hát épp ez az, ı sose ment férjhez. Vénkisasszony. Engem pedig szólíts úgy, hogy mama! – A Maddalena jobban tetszik. – Menj be, te kis szemtelen! – Jól van, megyek, nem kell lökdösni. Félretol az útból, és az ablakhoz siet.

– Pont jókor jössz. Ez egy szép temetés. Elsı osztályú. Rögtön látszik a halottaskocsi ezüstdíszítésérıl meg a hölgyek toalettjérıl. Gyere gyorsan, mert lemaradsz az egészrıl! – Mi az, te temetıben laksz? – Azt azért nem, csak itt van szemben. Körülnézek a szobában. Minden olyan kicsi. A sarokban heverı, rajta mintás ágytakaró, elıtte kopott szınyeg. A szoba közepén egy asztal meg egy szék. A parketta tükörfényes; sehol egy porszem. A falon anyám képei lógnak szorosan egymás mellett. Szomorúak lettek a színeik. A festıállvány az ablak elıtt terpeszkedik. A kandalló lapján különbözı mérető plexi akasztófák sorakoznak. Vattafigurák himbálóznak rajtuk. Az arcuk kifestve. Mindnek hosszú zöld nyelve van. – Mi ez? – Az akasztottak balladájá-t ábrázolja, amit Villon írt. – Ki az a Villon? – Költı. – Biztos? Papa azt mondta, hogy a költık virágokról és kismadarakról írnak. – Kímélj meg a megjegyzéseidtıl! És vegyél papucsot a cipıdre. Jaj, de fáj a fejem. Már megint elıvesz a migrén. Besötétítek, és lefekszem. Ilyenkor csak az alvás segít. – És én mit csináljak? – Tedd hasznossá magad! Mosogass el, de szép csendben, ha megkérhetlek. – És aztán? – Aztán várd meg, míg felébredek. – Hol várjam? – Az elıszobában. – Az olyan sötét. Nem mehetek el sétálni? Már elég nagy vagyok. – Szó se lehet róla. Annyi szatír mászkál az utcán, nem lenne egy perc nyugtom, az nekem nem pihenés. Amíg el nem felejtem: adj enni az aranyhalnak. Ott van, ott, az ajtó mögött. Vak vagy? – Mit eszik?

– Nyisd ki azt a fehér dobozt, és szórj neki egy csipetnyi vízibolhát. De ne sokat, mert elpusztul tıle. – Hogy hívják? – Mit tudom én. Jópofa vagy azzal a kerek szemeddel. Gyere, kiviszlek a konyhába, segíteni fogsz mosogatni. Pliccs-placcs. Hogy a fene…! Túl gyorsan mentem, és most jókora tócsa van a szépen kifényezett elıszoba-parkettán. Lassítok, a lábammal nyitom ki az ajtót. Ha nem volna ez a hal, most imára kulcsolnám a kezem, és Jézushoz fohászkodnék, hogy tegyen csodát. Mekkora tányérhalom! Megmozdulni is alig tudok, úgy tele van mosatlan edénnyel a konyha. A lábasok feltornyozva, mint nagypapa szerint a német sisakok az összeomlás után. Nincs hova tennem az akváriumot. Ablak sincs, a mosogató színültig tele, mindegy, a földre teszem. Hideg vízzel mosogatok. Fél óra múlva megelégelem a dolgot, a szemétbe hajítok három poharat és négy villát. Fenébe a mosogatással! Leülök a konyhakıre, most beszélgetni fogok a halacskával... Igaz is, nincs neve szegénykének! Beteszem ezt a tisztátalan lelket a mosogatóba, és ráeresztem a csapot. – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében megkeresztellek. A Piroska nevet adom neked. Elzárom a csapot. – Nem vagy valami beszédes, folyton én dumálok. Biztosan megszoktad, hogy anyám mellett nem jutsz szóhoz. Kár, hogy nem vagy szırös, akkor megsimogathatnálak. Belenyúlok a vízbe, megérintem: nyálkás a teste. Bekapja az ujjam hegyét. Kiveszem a kezem, mert még leharap belıle egy darabot. Nincs semmi érdekes ebben a halban. Tátog, de nem érteni, mit mond. Szép kék csíkokat fogok festeni rá. Halkan bemegyek a szobába, hogy megkeressem a palettát. Nekimegyek valaminek a sötétben, a festékestubusok szétgurulnak. Anyám felriad, és nekem támad. Mit keresek itt? – A festéket, hogy befesthessem a haladat. – Micsoda? Te megbolondultál. Kíváncsi vagyok, hogy ezt hogy képzeled.

– Kiveszem a vízbıl, szárazra törlöm, és beszorítom a két térdem közé. – Hozzá ne merj nyúlni, mert megnézheted magad! Trapillontól kaptam ajándékba. – Trapillontól? – Régi ismerıs, még Everlybıl. Emlékezz csak vissza, neked meg az apádnak is bemutattam. Viszonylag alacsony fiatalember, göndör haja van, és szemüveget visel. – Az a szörnyő muki, akinek olyan lapos orra van? Papa azt mondta, hogy miatta hagytál el bennünket. Pofon vág, és rám parancsol, hogy menjek vissza a konyhába. Semmit se szabad mondanom, semmit se szabad csinálnom. Leveszem a zoknim, jó lesz merítıhálónak. Nem, az nem jó, vizes lesz, és nincs másik zoknim. És fázna is a lábam. Champille felfigyelt a nagy jövés-menésre: nesztelenül belép a konyhába. – Mit mondogat? – Mózes történetét mesélem a Piroskának. – Nincs más tennivalója? – De igen, várni, hogy Maddalena felébredjen. – Akkor jöjjön, olvasson fel nekem egy könyvbıl, gyenge a szemem. – Igenis, kisasszony néni! Leülök egy kis sámlira, és nekifogok. Az öregasszony a hintaszékében gubbaszt. – „így történt, hogy a kalandorok meglakoltak vakmerıségükért. Isten lesújtott rájuk, s ık az óceán habjaiban lelték halálukat. ..” Nincs valami érdekesebb olvasnivalója? – Nem kérdeztem a véleményét. Olvasson tovább, és ne főzzön hozzá megjegyzéseket. Negyedóra múlva minden egyes szó után ásítanom kell. Már senki sincs életben, besötétedett, nem látok olvasni. Champille nem hajlandó pocsékolni az áramot, mára elég volt. Megyek, felébresztem anyámat. – Kelj fel, éhes vagyok!

Félálomban az órára néz, és elcsodálkozik. Nagyokat nyög, sajog a feje. – Miért hunyod be a fél szemedet? – Jókat tudsz kérdezni! Fázósan belebújik egy ócska pongyolába, és lerogy az ágy szélére. Fogja a táskáját, kivesz belıle egy erszényt, kinyitja, rázogatja, forgatja, feltépi a bélését, aztán merıen rám néz: – Nincs egy vasam se, kicsikém. Kenyérre sincs pénzünk. – Akkor mit eszünk? Éhes vagyok. – Én viszont nem vagyok éhes. Hányingerem van. De muszáj gondoskodnom róla, hogy neked legyen mit enned. Láttad a szeméttartályt a kapualjban? Ne húzd az orrod, nincs más választásod. Gyere, én ott maradok a folyosón, és falazok. Majd nyomom a gombot, hogy ne aludjon el a villany a lépcsıházban. Észre ne vegyen a házmesternı! Iszonyú nagy pofája van, és azonnal kilakoltatna engem, ha észrevenné, miben sántikálsz. – Azt akarod, hogy… hogy a szemétben… a szemétben keressek ennivalót? Fuj, az olyan undorító. – Ne vitatkozz! Nincs pénzem, enned viszont mindenképp kell. – Már nem vagyok éhes. – De én igen. – Nem akarok a szemétben turkálni. Csináld te! – Hogy még betegebb legyek? Te hálátlan! Elfelejted, milyen állapotban vagyok? Ha nem mész, írok az apádnak, és az egész húsvéti szünetben nem találkozol vele. Lemegyek. Leveszem a szeméttartály fedelét, hátratántorodok a bőztıl. Anyám nézi, mit csinálok, megfenyeget az ujjával. Nem tudom rászánni magam, hogy belenyúljak ebbe a ragacsos kulimászba. – Siess már! Huzatban állok. Becsukom a szemem, és két kézzel beletúrok a szemétbe. Mindenféle a kezembe akad: zsírdarab, szálka, vatta, porcsomó, konzervdoboz, üvegcserép, gyümölcshéj meg zöldségmaradék, kenyér- és sajtdarabka. Kihalászom, amit felhasználhatónak érzek. Zaj támad. A házmesternı!

– Te Léon! Mi van ezzel a villannyal, hogy nem akar elaludni? Megnézem, biztos elromlott valami izé. Ellenırzi a biztosítékokat, anyám meglép, ott maradok a sötétben. – Na jól van. Magától rendbejött. Biztos a harmadik emeleti lakó meg a szomszédja babrált vele. Majd szólok a tulajnak, nem szeretem az ilyen disznóságot a házamban. Lekuporodok a szeméttartály mögé. Micsoda egy beszari az anyám! Mit mondjak, ha megkérdezik, mit keresek itt?... Majd azt mondom, hogy lehoztam a Champille szemetét. A házmesternı visszamegy a lakásába. Várok egypár másodpercet, kitapogatom a lépcsıkorlátot, és remegve felbotorkálok az elsı emeletre. Behúzódok egy sarokba a hulladékkal teli kosárral, és zokogok. Anyám ott terem, szid, mint a bokrot: – Szedd össze magad, te kis hülye! Mit vagy úgy oda? Néha egész jó dolgokat talál az ember a szemétben. Tedd le ide! Mindent az asztalra borítok, aztán szaladok a konyhába. Inni akarok, nem kell vacsora. – Az apád majd azt fogja mondani, hogy éheztettelek. És bebizonyítja az ügyvédeknek, hogy nálam rossz sorod van. Mindent kitalálsz, csak hogy kellemetlenséget okozz nekem. – Ormes-ba akarok menni. Papával akarom tölteni a szünetet. Itt nagyon rossz nekem. – Na persze! Az étel miatt, mi? – Nem. De egész nap bezárva! Rosszabb, mint az intézet. – Migrénem van, nem tehetek róla. Kár minden szóért. Önzı kis béka vagy. Ha jobban leszek, holnap programot csinálunk. Mellette fekszem a keskeny ágyon, nem tudok elaludni, undorodom az érintésétıl. Kár, hogy az a Beck doktor kirúgta. Olyan jó volna a papával! Ormes-ban nagyon szép a húsvét. Minden csupa virág. Reggel, amint felébredek, felfedezı útra indulok. Találok egy csokoládé tojást meg egy csokoládé nyulat és egy csengettyőt. Papa az ablakból néz. Még nálam is boldogabb, amikor megtalálom az ajándékait. Együtt esszük meg a finomságokat: egy kis falat neki, egy nagy falat nekem. Boldog ünnepeket!

A hal fickándozik az akváriumban. Kimászom az ágyból; jobb lesz nekem a szınyegen aludni.

* Ez Trapillon! Megismerem. Champille megkéri, hogy fáradjon beljebb. Megtörli a talpát a lábtörlın, és kezet csókol az öregasszonynak. Furcsa egy köszönési mód! Talán még szappanos a képe neki. Mihelyt meghallja az „ismerıse” hangját, anyám, aki ma reggel is rosszullétre panaszkodott, kiugrik az ágyból, szemügyre veszi magát a tükörben, kigombolja a hálóinge felsı gombját, megfésülködik, nyállal lesimítja a szemöldökét, kirúzsozza a száját, megcsipkedi az arcát, próbálgatja a mosolyát, kinyittatja velem a zsalukat, és az undorító palija nyakába ugrik. Úgy látszik, sose akarják elengedni egymást. Egy szót se szólnak. Zavar a látványuk, elfordulok, a temetıt nézem. Egy kéz nehezedik a vállamra. Összerezzenek. Mit akar már megint tılem ez az alak? Várja, hogy viszonozzam a köszönését. Összeszorítom a szám, nem szólok ahhoz az emberhez, aki miatt sírt a papa. Anyám megharagszik. Gyötörhet, még a szemétben való turkálást is elviselem, de Trapillont, azt nem! Nehogy félreértés legyen, teljes erımbıl belerúgok a sípcsontjába. Trapillon dühösen a hóna alá kap, lehúzza a bugyimat, és rásóz a fenekemre. Kirohanok az elıszobába, hogy rendbe hozzam magam. Becsukják mögöttem az ajtót. Rohadt disznó! Hogy mert megverni? Az anyám meg helyeselt neki. Szégyellem magam. De bosszút állok rajtuk. Elıször is egy árva szót se fogok szólni egész nap… Most meg mit üvöltöznek! Hm, mintha rólam volna szó. Fülelek. – Nem bírom tovább, véget kell vetni ennek az áldatlan állapotnak. Javíthatatlan ez a kölyök. Elkéstem, Claude már teljesen elrontotta. Minden idımet elrabolja, nem marad erım a festésre.

– Engem meg azzal fenyeget az apám, hogy megvonja tılem a támogatást. Azt mondja, nem hajlandó eltartani egy huszonöt éves férfit, aki csak a vágyainak él. Szerinte teljesen haszontalanok az egyetemi tanulmányaim, és semmihez se értek. Villont szavalni és Vergilius verseit latinról franciára fordítani, azt már sokan megtették elıttem. Ha pénzt akarok tıle, menjek vissza a jogi karra, és folytassam a családi tradíciót, legyek törvényszéki bíró. Egyébként jó hírem van számodra: apám betekinthetett a pered ügyirataiba. Ne nyugtalankodj, minden rendben. A férjednek semmi esélye sincs, hogy megnyerje a pert, és hogy hozzá kerüljön a gyerek. Papa! Édes papa! Ez nem lehet igaz! Nem akarom elhinni. Felalá járkálok, nem tudom, mitévı legyek. Pedig tennem kell valamit. Egyetlen kiút van: meg kell ölnöm ıket. Patkánymérget láttam a polcon. Tudom, hogy teázni fognak Champille-jal; észrevétlenül teszek egy csipetnyi mérget a csészéjükbe. Fütyül a teafızı, jön az öregasszony. Forró vizet önt a teáskannába. Felajánlom neki, hogy beviszem helyette a teát, de nem egyezik bele, fél, hogy leejtem a drága kínai porcelán készletét. Bosszantó, kénytelen vagyok elhalasztani tervem végrehajtását. Hogy én milyen bolond vagyok! Ha megölöm ıket, én leszek a bőnös. Trapillonnak kell megfizetnie. A papájával fogom elítéltetni. „Fiam, maga bőnözı, egyetemi hallgató, vergiliusista, villonista. Ezen okokból halálra ítéltetik és lefejeztetik. Porba hull a feje, végiggurul a mocskos járdán. A szája örökre elnémul, nem fogja többé azt szavalni Maddalenának, hogy Embertestvérek, még élni tudók, ne tekintsetek ránk szívte/enül…∗ Fénytelen szeme nem látja többé az utcákat, üzleteket, házakat, erdıket, és a teste végül a Guenaud úr veteményeskertjébe kerül. És ı, látva, hogy kertjét felveri a gyom, kiássa a maga tetemét a földbıl, és a pöcegödörbe veti, ahol felfalják magát a patkányok...” A patkányok! Majdnem megfeledkeztem a tervemrıl.

∗

Illyés Gyula fordítása.

– Ha annyira segíteni akar, nyissa ki az ajtót! Nem látja, hogy két kézzel kell tartanom a tálcát? Anyám és Trapillon átölelve tartják egymást. Beléptünkre szétrebbennek. Megköszönöm Champille-nak, de nem kérek teát. Engedélyt kérek anyámtól, hogy friss vizet adhassak a halacskájának. Kicsúszik a kezembıl az az ostoba hal. Ide-oda ugrál a konyhakövön, nekicsapódik a falnak. Nem tudom megfogni. Na végre, kezd kimerülni, már nem ficánkol annyira. Elkapom, bedobom a mosogató lefolyójába, és a tenyeremmel eltakarom a lyukat. Isten veled, Piroska! Menj szépen Trapillon után a sötét csatornába! Lelkiismeret-furdalásom támad, megpróbálom kipiszkálni a szőrı nyelével. Késı, már elment, még a szárított bolháit is ott felejtette a mosogató peremén. – Mama! Megszökött a halad! Nekem ront, és dühtıl fuldokolva csépel. – Egész nap itt maradsz bezárva. François és én elmegyünk a Grévin Múzeumba. – Ne merészeld megtenni, mert megmondom a fınökasszonynak, hogy a te Trapillonod lehúzta a bugyimat!

* Maddalena és Trapillon egymásba karolva mennek a Nagykörúton. Úgy sietnek, hogy futnom kell, hogy a nyomukban maradjak. Soha életemben nem láttam ennyiféle embert egy rakáson. Vannak magasak, alacsonyak, sárgák, feketék. Bundák, bakancsok, lakkcipık. Nahát! Azon a moziplakáton egy félmeztelen nı látható. Ez bőn. Megállok egy áruház elıtt. A kirakatában egy fiatal nı egy hatalmas fababát javít, amelynek kiesett az egyik karja. A néni észreveszi, hogy bámulom, és kedvesen int, hogy menjek be hozzá. – Jó napot kívánok, kisasszony. De nagy babája van!

– Ez nem baba, hanem próbabábu. Most megragasztom, aztán ráadom azt a szép ruhát. – Nekem jobban tetszenek a színes ruhák, mint ez a szürke. Egy piros szalagot köt a hajamba. – Nagyon aranyos kislány vagy. Megpuszilom, hozzám nem szoktak ilyen kedvesek lenni. – Csakhogy megvagy! Már mindenütt kerestünk. Úgy meg voltam rémülve, hogy azt hittem, meghalok! Puff, egy pofon, hogy megtanuljam, hogy nem szabad mindenkivel szóba állni. Anyám kiráncigál a járdára, és legorombítja a döbbenten álló kirakatrendezıt. Ne forduljon elı még egyszer! Így szoktak eltőnni a kislányok, fıleg a szıkék. Cukorkával vagy valami trükkel elcsalogatják ıket, aztán Buenos Airesben kötnek ki. – Az hol van? – Törökországban. – Ugyan, Madeleine! Nem Törökországban, hanem Argentínában. – Ide hallgass, François, nagyon kérlek, hogy ne köss belém néhány kilométer miatt, és fıleg ne a kislány elıtt. Argentína vagy Törökország, hát nem mindegy? Aztán persze hogy nem respektálja az anyját. Az a lényeg, hogy ne csalinkázzon el, punktum. – Akkor ne menjetek olyan gyorsan. Második pofon. Anyám idegesen megragadja a kezem. Trapillon nyúl a másik kezem után, de én nagy hirtelen keresni kezdek valamit a zsebemben. – Látom, hogy még mindig haragszol rám, Viviane, amiért a fenekedre csaptam. Lásd be, hogy megérdemelted. A te érdekedben történt. Meg kell tanulnod viselkedni. – Neked meg meg kéne tanulnod menni. Olyan csámpás vagy, mint egy ökör. Harmadik pofon. – Viviane.

– Nem kell megsértıdni, Madeleine, érthetı a kislány viselkedése: féltékeny, szeretné, ha csak az övé lenne az anyukája. Hát ez tiszta hülye! Én ugyan szívesen nekiadom anyámat, ha kell neki. Kirántom a kezemet, és a járókelıket kerülgetve elszaladok. Majd meglátja, hogy semmi szükségem rá. Rohanok, mint az ırült, már azt se tudom, hol vagyok. – Fogják meg! Fogják meg! Egy nagy kövér bácsi elállja az utam, és fülön csíp. – Te kis tolvaj! Fizetés nélkül akartál meglógni, mi? Na várj csak, mindjárt rendırt hívok. Már itt is a rendır. A gumibotját lóbálva rám parancsol, hogy adjam vissza, amit elemeltem. Kacagni kezdek, és anyámra meg Trapillonra mutatok, akik végre zihálva utolérnek. – Biztos úr… a lányom… megbolondult… otthagyott berniünket… engem, az anyját… jaj nekem… nem bírom tovább... nem bírom. Megroggyan a térde, összecsuklik, és kezével fékezve a zuhanást, ájultan elvágódik. Csoportosulás támad, a rendır megpróbálja szétoszlatni: – Táguljanak, emberek, hagyjanak neki levegıt! Trapillon megpaskolja anyám arcát. – Nyugodj meg, édes kis Madeleine-em, itt vagyok, térj magadhoz, megvan a lányod. Úgyse jutott volna messzire. Megcsókolja a száját, a szemét, a homlokát. Anyám kinyitja az egyik szemét. Magam elé képzelem fekete kötéssel. Falába van. Kelj fel, Kalóz Anya! Nem illik egy ilyen nagy mővészhez, hogy az aszfalton fetrengjen... Trapillon segít neki felállni, anyám tántorogva hozzábújik. A kíváncsiskodók odábbállnak, a rendır megdorgál. – Micsoda dolog így megijeszteni az édesanyádat! Majdnem a halálát okoztad szegénynek. Ha még egyszer ilyet csinálsz, börtönbe kerülsz. Mondd már, úgyis ott vagyok. Trapillon erısen megmarkolja a karom, mára elég volt belılem, azt fogom csinálni, amit ı mond, ne tépázzam az anyám idegeit.

Grévin Múzeum. Hú, de borzalmas! Ki akarok menni. Rémisztık ezek a csipkeruhás, mozdulatlan, fényes viaszfigurák. És milyen bárgyún mosolyognak. Ni, az egyik újságot olvas, mindig ugyanazt az oldalt. Nagyot toppantok. – El akarok menni innen! Igazi embereket akarok látni, olyanokat, mint a papa, akik beszélnek, cigarettáznak, káromkodnak, köpködnek. Negyedik pofon. – Na ugye megmondtam, François! Most te is láthatod, hogy ez a gyerek semminek se tud örülni. Jobban tetszik neki a csıcselék, mint a hírességek. Ki érti ezt? Amíg ı siránkozik, én kimenekülök az utcára. Anyám üvölt. – Nézd, Madeleine, ha így áll a helyzet, hagyd az apjának, akkor legalább nem teszi tönkre az életünket. – Soha! Érted? Soha! Meg akarom nyerni a válópert. Bebizonyítom az ismerısöknek, hogy jogosan hagytam ott azt az undorító disznót. És a válás után ott marad az intézetben. Kigyúlnak a fények a Nagykörúton. Este nagyon szép ez a Párizs. Nincs kedvem hazamenni, Maddalenának már megint migrénje van. Trapillon adott neki két metrójegyet, és elment. Anyám alig áll a lábán, jaj, a feje… A metrón összepréselnek a felnıttek, majdnem megfulladok. A munkások hazafelé mennek, fáradt és szomorú az arcuk. Anyám szitkokat szór rám, támogassam, mert összeesik. Mindig muszáj neki feltőnést kelteni! Charonne állomás, kiszállunk. Úgy rám tehénkedik, hogy alig bírom cipelni. – Állj végre a saját lábadra, hé! Ötödik pofon. Senki sincs a közelben, rögtön magához tér. A lakásajtó elıtt megáll, és visszazavar guberálni, mert éhes. Én is éhes vagyok, ma még egy falatot sem ettem. A turkálás jól sikerül, mindenféle jót találok. Egy szép nagy szelet húst, és édességnek almahéjat, amit fényesre lehet dörgölni, meg egy darab elégetett süteményt.

Vacsora után Maddalena bevesz egy csomó orvosságot, hamar le kell feküdnie, mert odavan a szimpatikus rendszere. İ az ágyban alszik, én a szınyegen.

* Papa! – Na, ki van itt, Kisdarázs? – A seggem lika.. Champille meg van botránkozva. Ráparancsol apámra, hogy kössön posztótalpat a cipıjére. – Maga viccel velem! Hogy a fenébe kössek fel egy ilyen kis vacak rongydarabot a negyvenhatos topánkámra? Champille lesimítja égnek meredı három szál haját, és bemenekül a lakosztályába. Reszket keze, lába. A végén még szétesik a csontváza, és csak egy rakás csont marad a parkettán. – Micsoda komor egy odú ez, te Kisdarázs! Na és a temetı, pont az ablak elıtt! Nem mondom, megvan az az elınye, hogy nem kell fizetni a hullaszállításért. Maddalena a kezembe nyomja a bıröndöt meg az iskolatáskát. – Mi van, Darázs? Látom, jobban vagy. – Dehogy vagyok jobban! Hát úgy nézek én ki, mint aki egészséges? Nézd meg ezeket a lila karikákat a szemem alatt! Nagyon is rosszul vagyok. Haldoklok de ti persze nem vesztek komolyan. \ – Gyere már, papa! – Hallgassatok csak végig! Nekem már nincs sok hátra, gyenge a szívem, nemrég volt szívgörcsöm, a tüdım is odavan… Papa vele siránkozik. – Jaj, a máj úgy fáj, s a lépem se maradt éppen épen… Térj a tárgyra, Darázs! Mennyi kell? – Ezer frank. Rosszul állok pillanatnyilag, és ha esetleg tudnál ennyit adni...

– Sok egy kicsit. Papa elıvesz egy ezrest a belsı zsebébıl. – Ez az utolsó eset, hogy letejelek. Ha egészséges akarsz lenni, hát dolgozz! – Rohadt szemét! Takarodjatok a szemem elıl mind a ketten! Kezdettıl fogva ellenem voltatok. Miattatok… Lecsúszunk a lépcsıkorláton. Az utcán alaposan kilépünk. Papa hátrafordul: anyám nem jött utánunk. Bemegyünk az elsı bisztróba: magának egy kupica rumot, nekem két szendvicset rendel. – Úgy tömöd magad, mintha két hete nem ettél volna. Hadd nézzelek! Bizony jó girhes meg sápadt vagy. – Végig beteg volt, ki se mozdulhattam. – Nyugi! Ormes-ban minden máshogyan lesz. Pláne hogy három napig semmi dolgom. Akkorákat fogunk zabálni, hogy ihaj! Ormes-sur-Voulzie! Kezdıdik az igazi vakáció. Kinyíltak a tulipánok. Jaj, de szép! Egyenesen ülök a csomagtartón, messze eltartom a lábam a küllıktıl és a pedáltól. Néhány kilométer után nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy dudáljak a papa fenekével. – Ne csipkedd a seggem, Kisdarázs, mert összetörjük a pofánkat. Ülünk az árokban, a bicikli felfordult, még mindig forog a kereke. Papa aggódva nézi a tarisznyát, jól van, nincs vész, nem tört el a borosflaska. Fejébe csapja a svájcisapkáját, leporolja a nadrágját, megvizsgálja a karcolásaimat, és rám mosolyog. – Igazi Guenaud vagy, mindig a marháskodáson jár az eszed. Gyerünk, indulás! Vonulnak mellettünk a rétek. Papa fütyörészve nyomja a pedált. Letörli verejtékezı homlokát. – Kivagyok. Sok nekem ez az emelkedı. Szállj le, gyalog megyünk tovább, majd segítsz tolni a bicajt. Mit szólnál hozzá, ha letelepednénk ide az árokpartra, és megtömnénk a bendınket? – Jó, de tépd ki a csalánt. – Hú, de kényes a popsija valakinek! Na várj csak, mindjárt jól kicserzem a mancsommal.

Egy tölgyfa mögött lapulok, és nevetek a papán. Kiabál, hogy feladja. Már egy órája keres. Én nyertem, kapok egy csomag cukrozott mandulát. De gyönyörő ez a nap! Este akácvirággal sütött fánkot találok a párnámon egy darab újságpapíron. – Jó éjszakát, Kisdarázs! Aludj jól, holnap megint elmegyünk kirándulni, csak másfelé. Fı a változatosság. Boldog vagyok, nagyon boldog. Fülsiketítıen dalolok. Versenyre kelek a tolvaj verébnépséggel, amely azt lesi, pirul-e már a cseresznye. Gyönyörő csokrot szedek a mezın, és bukfencet hányok, egyet elıre, egyet hátra. Lyukat ások a földbe, és beledugom mindkét lábamat. Cukorrépa vagyok vagy búzaszál, nem is tudom. Fára mászom. Madárfiókák tátognak a fészkekben, nagy szárnycsapkodással jön a madáranyuka, kukacot hoz a csırében. Ülök az ágon, és nem tudom magamba fojtani a boldogságomat. – Úgy szeretlek, papa! Te még a tavasznál is szebb vagy. És micsoda illatot árasztasz! Milyen kölnit használsz? – Nem mindegy? Különben nincs is neve. Hetvenöt fokos, és kész. Na, gyere le a fáról, kezd hővösödni. Vedd fel a pulóveredet! De ne fordítva, hé! – Így is ugyanolyan meleg. – Ez igaz. Kanalazzuk az egy csepp tejjel megbolondított hagymalevest, és felidézzük a húsvéti szünet utolsó napját. – Papa! Nem lehetne úgy csinálni, hogy a nyári szünetben elıször hozzád jöjjek, és utána menjek az anyámhoz? Akkor sokkal könnyebb lenne újra megszokni az intézetet.

* – Szíveskedjen elmagyarázni, Guenaud kisasszony, hogy mit jelent az, hogy „a Hit erénye”?

– Igenis, anyám. – Úgy fújom a megfelelı passzust, hogy az egész osztály elalszik tıle. – A hit olyan természetfölötti erény, amely képessé tesz bennünket arra, hogy szilárdan higgyük mindazokat az igazságokat, melyeket Jézus felfedett elıttünk, és melyekre az Egyház által tanít meg bennünket. A fınökasszony csodálkozva emeli rám a tekintetét és tovább vizsgáztat: – Ésszerő dolog-e hinni a Jézus által felfedett igazságokat? – Igen, ésszerő dolog hinni a Jézus által felfedett igazságokat, mivel Jézus Urunk próféciái és az általa tett csodák nyilvánvaló bizonyítékai annak, hogy az igazságot mondta. A fınökasszony leveszi a szemüvegét, és merıen rám néz. – Mikor vétkezne a Hit ellen? – A Hit ellen akkor vétkeznék, ha szántszándékkal kételkednék valamely felfedett igazságban, ha szégyelleném keresztényi mivoltomat, ha kitenném magam a Hit elvesztése kockázatának. Félrehajtja a fejét, összevonja a szemöldökét, láthatólag meg van döbbenve. – Miképpen tenné ki magát a Hit elvesztése kockázatának? – A Hit elvesztése kockázatának akkor tenném ki magam, ha elhanyagolnám a keresztény tanok elsajátítását, ha eme tanok ellenfeleire hallgatnék, ha istentelen könyveket és egyéb szövegeket olvasnék. Mélyen beszívja a levegıt, és felszólít, hogy mondjam el a hitremény-szeretetet. – Én Istenem! Szilárdan hiszek minden igazságban, amelyet felfedtél elıttünk, és amelyekre Egyházad által tanítsz bennünket, mert te tévedhetetlen vagy, és nem tévesztesz meg minket. – Ámulok, gyermekem. Úgy látszik, Jézus végre áthatotta a maga lelkét is. Maga volt az egyetlen az osztályból, aki tétovázás nélkül felelt minden kérdésemre. Gratulálok, kiválóan tette le a vizsgát, maga lett az osztályelsı katekizmusból. És most térjünk át a földrajzra. Mi a neve annak a hosszú tengernyelvnek, amely elválasztja Franciaországot és Angliát?

Kínban vagyok. Ki se nyitottam a földrajzkönyvemet, a Krisztusra ment el minden idım. Gondolkozom, gondolkozom, de hiába töröm a fejem. – Azt a tengernyelvet, azt úgy nevezik, hogy… hogy hosszú nyelv. – Hát igen, túl szép lett volna. Már megint gúnyolódik, látom azon a hamis szemén. – Higgye el, anyám, hogy nem gúnyolódom! Lehajtom a fejem, és megpróbálok kipréselni egypár könnycseppet, hogy meghatódjon. Még ad egy utolsó esélyt. Nagyon figyeljek! Vajon miért ingatja a fejét, és miért mondogatja, hogy lám-lám. – Rajta! Nem veszi észre, hogy segítek? Azt a tengernyelvet úgy hívják, hogy lám… lám… – La Manche, anyám! – Jól van, üljön le! Hamarosan felolvasom a végleges eredményt … A sorrend a következı. Elsı Muguette Deblu. Második Viviane Guenaud. Huszadik Claude Brochier. Kívánatos lenne, ha jobban iparkodna, kisasszony, máskülönben nem kerül elıbbre. Sajnos, félek, hogy nem is igen vágyik rá. Most pedig álljanak fel, és menjenek ki az udvarra, pihenjék ki magukat. Claude hitetlenkedve néz rám! – Lehetetlen, hogy ezt az egészet el tudd mondani egyetlen hiba nélkül. Hova dugtad a puskát? – Csoda történt, Claude, Jézus beszélt belılem. – Tényleg? – Hogy te milyen tökfej vagy! Egy hónapja mást se csinálok, csak tanulom ezt a sok hülyeséget, és ha tehetném, hát bevágnám az egész Újtestamentumot, a Máté evangéliumát meg a Márk evangéliumát meg a Lukács evangéliumát meg a János evangéliumát, a húsvéti nagymisét meg a vecsernyeimát, és ráadásul az egészet latinul. – Minek? – Hogy állandó eltávozási engedélyt kapjak a papával.

– Ez nem igazság. Én ıszintén hiszek Istenben, és mégis mindig utolsó vagyok. – Ne keseregj, Ducika, ez csak azért van, mert nincs jó memóriád. Legközelebb majd úgy intézem a dolgot, hogy ott legyek a közeledben, és akkor legalább tizennyolcadik leszel.

* Áldozócsütörtök, felolvasás Szent Márk evangéliumából: „Végül a tizenegynek jelent meg, amikor egyszer asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívőségüket, hogy nem hittek azoknak, akik feltámadása után látták. Aztán így szólt hozzájuk: »Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az Evangéliumot minden teremtménynek: Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt őznek, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak.« Urunk Jézus, miután szólt hozzájuk, fölment a mennybe, elfoglalta helyét az Isten jobbján.” – Te Claude! Ez azért már tényleg túlzás, nem? Magyarázd meg nekem, hogy tudott Jézus felmenni az égbe! Se lépcsı, se létra, a szék vagy a pad, az alacsony, és nagyon jól tudjuk, hogy az apjának nem volt kötele, amivel felhúzhatta volna. Hát akkor? – Talán a huzat vitte fel. – Á! A huzattól csak megfázik az ember. – Pszt! Maradjanak csendben ott elöl! Elegem van az egészbıl. Papának igaza van. Csupa ökörséget hordanak össze! Kíváncsi lennék rá, ahogy puszta kézzel megfogják a kígyót. „Credo in unum Deum. Patrem omnipotentem…” – Claude! Mi van már megint? – Te még mindig hiszel Istenben?

– Muszáj, nem? – Nem! Nem muszáj. Tiszta röhej. Elıbb a télapóval jönnek, aztán meg a Jézussal. – Az anyukám és az apukám is hisz benne. – Az én papám nem. – Már mondtad. – És mondani is fogom, amíg meg nem érted. Kutya fülét se ér a sok ájtatoskodásuk. Képzeld inkább, hogy a keresztanyád tündér. Megjelenik egy felhın lovagolva, varázspálcájával gyönyörő estélyi ruhává változtatja a gönceidet, és a puha felhıpaplanon magával visz az égbe, ahol meglátod… meglátod a csodálatos… nagy… gızgépet! – Ne beszélj már butaságokat! Jézus van odafönt. – Veled nem lehet mit kezdeni. – Tudd meg, hogy gonosz vagy. Az én nagymamám és nagypapám igenis ott van a mennyországban. „Nagyon boldogok, és nem fáj nekik a reumájuk, és az angyalokkal játszanak. – Még hogy az angyalokkal! Amikor elmeséltem a te ırangyalos mesédet a papának, úgy nevetett, hogy torkán akadt egy heringszálka. – Akkor mondd meg, hogy miben lehet hinni! – Az emberekben. – Jézus is ember. Ugyan már! Egy igazi ember, az nem mászkál pucéron, és nem visel folyton töviskoronát. Az rendes sapkát visel, és munkaruhát. – Elfelejted, hogy ı Istennek a fia. Nem öltözködhet úgy, mint más. Különben majd te is meglátod, ha fölmész a mennyországba. – Egy nagy fenét látom meg! Ha meghal az ember, akkor eltemetik, és kész, nincs,tovább. Claude sírva fakad. – Én azt nem akarom! Én találkozni akarok a családommal, az angyalokkal meg Jézussal, és finomakat akarok enni. Itt a földön be vagyok zárva, és sose kapok édességet. – Miért, én talán nem hozok neked édességet? Na mindegy, ha ennyire ragaszkodsz hozzá… De a papa azt mondja, hogy magasról

tojni kell az egészre, amíg megtehetjük. Egyszer majd eljössz hozzánk nyaralni, és akkor ı elmagyarázza neked, hogy könnyebb pofázni imádságokkal a fejben, mint kalapáccsal a kézben.

* – Brochier kisasszony és Guenaud kisasszony! Dorgálásban részesítem magukat a társaik elıtt, és szeretném, ha ık is okulnának a leckébıl. A reggeli misén való viselkedésük erkölcstelen volt. Megbotránkoztatták Szőz Máriát. Claude és én nyugtalanul pislogunk. Lehet, hogy hangosan beszéltem, és ı mindent hallott?… Meg fogom ígérni, hogy meggyónom bőneimet, és hogy soha többé nem kételkedem Isten létében… – Micsoda dolog a… a szemérmük elıtt összekulcsolni a kezet? – Mi elıtt, anyám? – Megmutatom. – Leengedi a karját, és a hasa alatt főzi össze az ujjait. – Most már érti? – Nem, anyám. – Mindegy. Jegyezze meg, hogy ez illetlen testtartás. Ha áll, tartsa a kezét mellmagasságban, ha pedig térdepel, akkor tegye a padra. A nagyok vihognak mögöttünk. Meg fogom kérdezni tılük, mit jelent az a szemérem vagy mi, ık biztos tudják. – Maguk ketten itt maradnak, a többiek induljanak a hálóterembe… Töredelmes megbánást akarok hallani, most azonnal. Holnap pedig a reggeli istentisztelet után kérjenek feloldozást a plébános úrtól. Remélem, nem fog kifejlıdni a perverzitásra való hajlamuk. – Igenis, anyám. – Elmehetnek. A mosdókagylóknak támaszkodva Claude és én a sorunkra várunk a vécé elıtt. Furdal a kíváncsiság; Jeanine-hoz fordulok. – Mi az a szemérem?

– Ilyesmirıl nem illik beszélni. Isten megharagudna rám. – De akkor mi honnan fogjuk megtudni? – Várd meg, míg nagy leszel! – Miért, ez olyan csúnya dolog? – Igen. Majdnem bőn. Az Egyház is elítéli. És most hagyjál békén, menj lefeküdni. Még kicsi vagy hozzá, hogy ilyesmiket kérdezgess. Ki hallott már ilyet? Mindent a maga idejében! Egyelıre érd be a fınökasszony utasításával. – Gratulálok, Ladas kisasszony. Nagyon jól megfelelt ennek a kis kíváncsinak. A bőn már megfertızte a lelkét, és köszönöm, hogy segít harcolni ellene. Jöjjön majd be a hálófülkémbe, adok magának egy könyvet. – Igenis, Marie-Josèphe nıvér. Köszönöm. – Maguk pedig takarodjanak az ágyba! – De még nem pisiltem. – Kibírja holnapig, Morogva eloldalgok. Ha nem tudom visszatartani, csupa lucsok lesz az ágynemőm.

* Utálom a Pünkösdöt. Még a Kálváriánál is jobban utálom. Pont vasárnapra kell esnie. Senki se hagyhatja el az intézetet a Szentlélek miatt. A plébános az Evangéliumból olvas fel a misén: – „Amikor elérkezett pünkösd napja, az apostolok együtt voltak ugyanazon a helyen. Egyszerre olyan zúgás támadt az égbıl, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol egybegyőltek. Majd lángnyelvek lobbantak, és szétoszolva leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek…” Sárkány vagy, Szentlélek. Az Atya, a Fiú és a Sárkány nevében. Lövelld lángjaidat az intézetre, hadd égjen el!

…A kápolnából sőrő fekete füst gomolyog. Odabenn Jézus Krisztus az apostolai körében trónol az Úr asztalánál. Dühösek, elégett a pirítósuk. Az arcuk csupa korom. Fintorognak, és szidnak téged. Erre te iszonyú haragra gerjedsz, lángba borítod az Utolsó Vacsorát, a keresztelımedencét, a Katolikus Anyaszentegyházat és minden szentjeit, vakbuzgó híveit, a himnuszokat, a szentbeszédeket, a lépcsıimákat, az evangéliumokat, a szentleckéket, postcommuniókat, offertoriumokat, graduálékat. Meg ne feledkezz az apácákról! Hármasával összekötözzük ıket, jók lesznek gyújtósnak. Az égig csapnak a vidám lángok. A nyomorék Jóisten a tolószékében ül, és elkáprázva a nagy fényességtıl, jobban elırehajol a kelleténél: megszenesedve zuhan a gonosz karjaiba. Úgy kellett neki, minek esett a kíváncsiság bőnébe? Csodálatos! A sátánt úgy fellelkesíti a nem várt szerencse, hogy tapsolni kezd. Aztán tovább táplálja a tüzet: beledob minden szenteskedıt, hiába esdekelnek irgalomért. De hát a sátán nem tanult katekizmust, így aztán fogalma sincs a könyörületesség erényérıl. Lucifer, a diadalmas nap után elcsigázva, rátelepszik a vasvillája hegyére, és hajnalig nézi, hogyan ég hamuvá a mennyország... „Veni sancte Spiritus, reple tuorum corda fidelium; et tui amoris in eis ignem accende.” – Mi van veled, Viviane? Mindjárt vége a misének, és még egyszer se morogtál. – Nem volt rá idım, gyönyörködtem a tőzben.

* A fınökasszony, ki tudja, hányadszor, levegızni visz bennünket a füvészkertbe a vecsernyéig. Nem vagyok valami boldog; úgy volt, hogy eljön a papa, és körhintázni fogunk, meg célba lıni. A körben áll egy kislányka…

Nem állok be a körbe, odébb húzódok, és leülök a porba. Álljon be a körbe a Szentlélek helyettem, na lássuk, ki lesz a párja, lássuk, kit szeret a legjobban… Sainte-Cécile nıvér nem erısködik, magamra hagy rosszkedvemmel. Nyilván késıbbre tartogatja a büntetést. Hát csak tartogassa. Marie-Pierre nıvér és Sainte-Ursule nıvér köröket alakít a lányokkal. Nem megyünk az erdıbe, erdıbe, mert a farkas megenne, megenne… Én meg nem megyek vissza az intézetbe, mert semmi kedvem hozzá. Elrepül a Kisdarázs, kereshetitek. Felállok, elbújok egy platánfa mögé. Senki se figyel rám; már egy másik fa mögül lesek ki; folytatódik a játék. Már csak a távolból hallom, hogy Marie-Josèphe nıvér tapsol, új játék kezdıdik. Megtalálom a kijáratot, még egypár lépés, kívül vagyok a kapun. Jó, jó, de hova menjek ebben az ismeretlen városban? Rémülten visszafordulok. A lányok azt játsszák, hogy „elvesztettem zsebkendımet”, a fınökasszony olvasóját morzsolgatva sétál felalá az ösvényen. Láttára összeszedem bátorságomat, hogy elszökjek. Nincs ır a közelben, futok, elvesztem a sapkám, lökdösıdök, lábakra taposok, szatyrokba rúgok. Nincs idım rá, hogy bocsánatot kérjek, rohanni kell, köddé válni. Jelzılámpáknak, gyalogátkelıknek fittyet hányva vágok át az úttesten. Az autósok dudálnak, csikorogva fékeznek, dühöngenek. Úgy érzem, hogy követnek, félek, még gyorsabban szedem a lábam, szúr a mellem, alig kapok levegıt, szédelgek… Nekidılök egy kıkorlátnak. Lecsukódik a szemem. Éles sípszó. Egész testemben összerázkódok. Ez Marie-Josèphe nıvér! Hát mégis megtalált. Nézem, hol tőnik fel a fátyla a tömegben. Újabb sípszó… Egy matrózruhás kisfiú néhány lépésre tılem toporzékolni kezd. Az anyja elkobozta tıle a sípját. Elernyednek az izmaim, bepisilek. Megkönnyebbülve a mellvédre hajtom az arcomat. Éles fény hasít a szemembe. Pislogva elırehajlok. Jaj, de gyönyörő! Napfény csillog egy széles folyón. Átmászom a korláton, és zsupsz! Nem, nem ugrom, túl magas. Ott a lépcsı,

lemegyek, és áztatom egy kicsit feltört lábamat. A parton leveszem a cipım. Öreg bácsik üldögélnek a fal tövében, élénken beszélgetnek, és hadonásznak a bicskájukkal. Bozontos szakálluk van, ütött-kopott, kajla kalapjuk. A kabátjuk szakadt és pecsétes. A Csutakra emlékeztetnek, az ormes-sur-voulzie-i csavargóra. A Csutakkal mindennap találkoztam, egy rozzant kunyhóban lakott, a nyúlketrecek mellett. Csak rá kell nézni a bakancsukra: nem vitás, hogy ezek is csavargók. Hónom alá csapom a zoknimat, és odasétálok hozzájuk. – Szevasztok! – Szevasz, aranyom! Csak nem fürödni akarsz? Annak még nincs itt az ideje, te! – Á, nem, csak meg akarom mosni a lábam, mert beleizzadt a cipıbe. – Hé, kisöreg, mit bámulsz úgy rajtunk? – Nem titeket bámullak, hanem a sajtot. – Kajás vagy? – Azt nem mondhatnám, de otthon sose ehetek ilyet, mert a papa nem bírja a szagát. A legnagyobb szakállú jószívően odanyújt egy szelet kenyeret egy darab meghatározhatatlan színő camembert-ral. Befogom az orrom: – Ilyen büdösét a görény se tud fingani. – Ne kényeskedj, picim, és tartsd jól azt a sajtot, mert magától elmászik. És tedd le a fuszeklid, mert még azt eszed meg helyette... Nagyon úgy nézel ki, mint aki benne van a csávában. Leülök közéjük, és nagyon büszke vagyok a társaságukra: olyan, mint Ormes-ban a papa haverjaival. Ez aztán a mázli! A kezembe nyomnak egy üveg vörös bort, pohár persze nincs. Meghúzom a flaskát, de hiányzik a gyakorlat, a bor az államra csorog, befolyik a nyakamba, piros lesz tıle az egyenruhám gallérja. Nagyszakáll elıvesz a tarisznyájából egy rongyot, és dörgölni kezdi a foltot. – Mit csinálnak az öregeid?

– Gyárban melóznak. Vasárnapra úgy kivannak, hogy egész nap alszanak. – Mind ilyen! Összehozzák a porontyukat, aztán örülnek, ha lerázhatják a nyakukból. Mi a neve annak a nagy templomnak, uram? – Uram! Dilinyós a csaj! Mért nem szólítsz mindjárt gróf úrnak? Hülyéskedsz velem, mi?… Hol a kéglitek? – Vincennes-ben. Látogassatok meg, ha arra jártok! – Azt ugyan lesheted, kisanyám! Mi egész évben itt dekkolunk, csak télen nem. Akkor lekasztliztatjuk magunkat, mert idefagyna a seggünk, durungéknál viszont jó meleg van! – Pedig klassz helyen lakunk... Nemrég láttam egy folyót, ami sokkal szebb volt, mint ez itt. Tényleg, ez melyik folyó is? – Hát a Szajna! – Ja persze! – Nem mondom, belevaló egy kiscsaj vagy, ha ilyen marha messzire elcsavarogtál. – Nem vagyok belevaló, Csutak úr, csak elkeveredtem. – Csutak úr? Te Popaul, beseggelt a kicsi, vigyáznod kellett volna a piával. – Hát lehet. Szunyálj egyet, kisöreg, mert ha kiszúrja valaki, hogy keresztbe áll a szemed, könnyen meggyőlhet a bajunk a zsarukkal. – Á, dehogy, minden oké. Elhúzom a csíkot, még mielıtt felébred a papa. – Na akkor kopj le, mi most durmolunk egyet. Felhúzom a zoknimat és a cipımet. Itt is vannak uszályok, mint Port-Montainben. Gyakran szoktuk nézegetni ıket a papával vasárnaponként, ha elmegyünk a horgászversenyre. A papa még dühös is rájuk, mert szerinte azért nem harap a keszeg, mert zajosak a hajók. Jó lenne hajókázni egyet, biztosan csuda egy érzés siklani a vízen. Ha tudnék úszni, most a távolodó uszály után vetném magam. Lassan halad, egyre kisebb lesz, már alig látom… Mielıtt továbbmennék, szeretném megköszönni a Csutakék kedvességét, de már nagyban hortyognak. Nem lehet valami

kényelmes a kövön aludni. Az ormes-i Csutak bezzeg mindig abban a pajtában fekszik le, ahol a legnagyobb a szalmakazal. Megyek a rakparton. Fabódék sorakoznak egymás mellett, dugig vannak könyvvel. Egy kifeszített zsinegen ruhacsipesszel felerısített metszetek libegnek. Bır- és mézszag terjeng. Megakad a szemem egy képen: gyönyörő királykisasszonyt ábrázol, minden halványlila rajta a csizmája orrától a prémes sapkájáig. Sétálok, nézelıdök, és közben azt a dalt dúdolom, amelyre legelıször tanított meg a papa: Nem hallod, pajtás, varjaktól hangos a síkság? Nem hallod, pajtás, a rab haza hogy nyögi kínját? Öreg néni tipeg elıttem a korcs kutyájával. Visszaugatok a flokinak, a néni elejti ijedtében a napernyıjét, gyorsan leguggolok érte, és a világ legártatlanabb mosolyával adom át. Magamban beszélek, hangosan nevetek a kirakatok elıtt. Szabad vagyok! Boldog! Mindenkit szeretek! Meg akarom osztani örömömet a morzsát csipegetı galambokkal. – Ne repüljetek el, elárulok nektek egy titkot… Hát jó, akkor majd másnak fogom elmondani. Micsoda virágok! Végigkúsznak egy hosszú farácson. Szeretném megszagolni ıket. Nem könnyő feladat: minden polc tele van mindenféle virággal. A lábam elıtt pici, dundi növények nınek színes kavicsok között. Juj, de szúrós! Fölöttük óriási nyaláb hosszú szárú rózsa. Hogyan tudtak ilyen nagyra nıni? Az én kertemben sokkal kisebbek a rózsák. A százszorszép viszont ugyanolyan, mint nálam, csak itt csokorba fogják, és nyakkendıt csinálnak neki borostyánlevélbıl. Párizs gyönyörő. Azt hittem, (hogy csak autók meg házak vannak benne. De most – a folyóval, a virágokkal, Csutakkal – látom már, hogy ugyanolyan, mint Ormes-sur-Voulzie, csak nagyban. Szervusztok, verebek! Nem veszitek észre, hogy itt alig találtok valami ennivalót? Repüljetek oda a galamb haverjaitokhoz, ott annyi morzsa van, hogy nektek is bıven jut belıle.

Szeretnék leülni, nagyon elfáradtam. Annyit gyalogoltam, hogy… hogy… rengeteget. De szép szökıkút! Vajon férfit vagy nıt ábrázol ez a szobor? Az ott alatta mindenesetre egy sárkány. Hátat fordítok neki, és leülök a járdaszegélyre. Jönnek-mennek az emberek, és nem is köszönnek egymásnak. Elég szomorú. Az én falumban mindenki ismeri egymást. Van esze annak a férfinak ott! Nincs könnyebb dolog, mint pörkölt mogyorót árusítani. És még finom is. Szívesen segítenék neki, akkor legalább jó sokat ehetnék. Az lenne a fizetségem. Télen pedig sült gesztenyét árulnánk, biztos jól menne a bolt. Annyi sok gyerek van! Papa! Írok neki, és küldök valami gyönyörő ajándékot. Megyek is, megnézem, mit vehetnék, ott szemben tele van üzlettel az egész utca. Na tessék! Itt van mindjárt egy bolt, ahol csupa férfinak való ajándékot lehet kapni. Párizsban igazán könnyő vásárolni. Veszek neki egy szép színes sálat. Jól illik ehhez a kék inghez. Úgyis mindig az a fakó munkaruha van rajta. A zoknik közül ez a sárga-fekete csíkos tetszik a legjobban, nagyon jópofa! Öltöny is kell, elvégre nem járhat alsónadrágban. A kockásat nem szereti, úgyhogy azt a zöldet választom neki, szép nagy gombjai vannak. És persze fehér cipıt veszek neki, az a legelegánsabb, de fekete pertlivel, mert úgy kevésbé piszkolódik. És milyen kalapot válasszak?… Nem, kalap nem kell, utálja a kalapot. Ha sok pénzem lesz, megveszem neki az egész kirakatot, válassza ki ı, hogy mit akar viselni. Sötétedik. Csak tudnám, hol fogok aludni. Erre nem gondoltam. Fázom. A metró szellızınyílására állok. A meleg levegı fellebbenti a szoknyám. Gyorsan lesimítom. Nem maradhatok itt. Az útkeresztezıdésben megszólítom a rendırt. – Meg tetszik tudni mondani, merre vannak a durungék? – A micsodák? – Eltévedtem, és álmos vagyok. – Hol tévedtél el? i – Ott, arrafelé. Nagyon messze van.

– Beszélj világosabban, nem értem. Hogy találjam meg így a szüleidet? – Nem a szüleimet keresem, hanem az intézetet. – Miféle intézetet? – Hát az apácákat. – No és hol vesztetted el ıket? – A füvészkertben. – Meglógtál, mi? – Nem, egy fa körül játszottam, és amikor abbahagytam, már senki sem volt ott. – Hé! Próbálj jobb mesét kitalálni. Nézz csak a szemembe! Biztos vagy benne, hogy elvesztetted ıket? – Nem, uram, megszöktem tılük. – Hogy hívnak? – Kisdarázsnak. – Az nem név! – Dehogyisnem. Az a darázs gyereke. Tessék csak megkérdezni a papát. – Hány éves vagy? – Hét és fél. – Maradj itt! Befejezem a szolgálatot, és beviszlek az ırsre. – Ott alhatok? – Még mit nem! Ott csak felnıtt férfiak vannak. Az intézetben fogsz aludni. – Nem akarok visszamenni, olyan rossz ott! – Ide hallgass, ha nekem mindenkivel foglalkozni kéne, aki rosszul érzi magát a bırében, akkor inkább az Üdvhadseregbe jelentkeznék. Sírva a zubbonyához bújok. Nagyot sóhajt. – Már csak ez hiányzott! Egész nap csak bosszankodtam, most meg még te is itt vagy a nyakamon… Tudod mit, telefonálok a… Tényleg! Meg se kérdeztem, hol van az az iskola vagy mi. – Vincennes-ben. Az a neve, hogy Boldogságos Szőzanya. – Szólok nekik, hogy megtaláltunk, és aztán a lehetı legkésıbb viszlek vissza. Rendben?

– Meg fognak verni. – Nyugi, majd én beszélek velük. Na gyerünk! Elmesélem neki, hogy telt a napom. – Még sose láttad a Szajnát? Az a nagy templom pedig a NotreDame. – Ott is laknak növendékek? – Nem, ott csak szentjánosbogarak laknak. A telifüstölt teremben férfiak kártyáznak. Az én rendır bácsim egy nagy szögre hajítja a sapkáját, és a magas pult mögé vezet. – Hoztam egy újoncot, fiúk! – A rendırök derülnek a tréfán, én elpirulok. – Ülj le ide. Itt van papír, ceruza, rajzolj nekem egy szép házat! Ügyetlenül lerajzolom a tetıt. Nem, inkább a kertet rajzolom le elıbb: ezek itt kelkáposzta- meg salátafejek, ez itt az ösvény, ezek meg mindenféle virágok. – Kérek szépen színes ceruzát! – Csak piros ceruzám van.– – Akkor mivel festettetek bajuszt arra a nénire ott a falon? – Tussal... Mondd meg nekem, mennyi hét meg hét. – Tizennégy. – És hétbıl hét? –Nulla. – Kár, hogy nem fiú vagy, jó zsaru lehetne belıled, gyorsan vág az eszed. Na most kiállítok egy papírt a személyazonosságodról. – Micsodáról? – A szemét rosszaságodról. – Ne szórakozz, Róbert, azzal a szegény gyerekkel! Irtó hülye vicceid vannak… Gyere ide, kislány, beállhatsz zsugázni. Fele káró, fele pikk, te leszel a negyedik. – De én csak csatázni tudok és csapdlecsacsizni. – Na látod, pont azt játszunk. Leülök, az én rendıröm és a szórakozós Róbert közé, és zsugázok. Heves a küzdelem: a cigaretták végigégnek a hamutartóban. – Mi van, nem volt tízesed? – Várjatok, az nálam van.

– Már megint? – Csapd le csacsi! Na, ki lett az utolsó?… Szórakozós, te vagy a szamár! – Hijnye, a fene vigye el! Most jön a reváns. Te osztasz. – Hagyjuk abba, fiúk, nagyon késı van. – Nem maradhatnék mégis itt? Nem vagyok fáradt, folytassuk! – Nem lehet, zőr lenne belıle. – Azt hittem, hogy a rendıröknek mindent szabad. – Ezt meg honnan szedted? – Anyám mondta. – Most legalább láthatod, hogy nem úgy van. – Akkor vigyetek el a papához! Tudom, hol lakik. – Na hol? – Ormes-sur-Voulzie-ban. – Az messze van? – Á, dehogy, csak fel kell szállni a buszra, aztán egy idı múlva leszállni, gyalog menni egy darabon, és már ott is van az ember. Szép rózsaszínő ház, már messzirıl látni. – Azt hiszem, az intézet közelebb van, és legalább tudjuk, hogyan kell odamenni. Gyere, megmutatom a térképen! Odavezet a terem hátsó falán levı hatalmas képhez, és egy nagyon finom vonalzóval megmutatja, hol található a Boldogságos. – És körülötte mi ez a sok vonal meg színes folt? – Hát Párizs! – Pont olyan vagy, mint a papa, ı is folyton viccelıdik. Egész nap Párizsban mászkáltam, és mondhatom, egy csöppet se hasonlít erre az összevisszaságra. Szórakozós Róbert elıvesz egy csomag erıs cukrot a fiókjából. – Nesze, hazafelé menet elszopogathatod. Hogy húzzam az idıt, feltépem a celofánt, a cukor szétszóródik a padlón. A rendırök négykézláb szedik össze a székek és íróasztalok alól. Kimegyünk a kocsihoz. Az én rendıröm kinyitja a hátsó ajtót. – Rajta, rosszcsont, bújj be a meseautóba! – De itt sötét van! Hadd üljek én is elıre.

– Jó, de akkor ígérd meg, hogy nyugton maradsz. – Ezzel az izével lehet nénózni? – Hé! Te összetévesztesz bennünket a tőzoltókkal. – Hol kell megnyomni a szirénát? – Itt ni… Hallod?… De figyelmeztetlek, hogy neked rossz, ha szirénázunk, mert akkor nekünk van elınyünk. – Az micsoda? – Ha elınyünk van, akkor minden autót lehagyhatunk. – Menjünk lassan, és majd azt mondjuk, hogy elromlott a sziréna, nem lehetett elzárni. – Bravó! Nem vagy elveszett gyerek. A rabszállító megáll a zsákutcában a kapu elıtt. Leszállok, ıreim közrefognak. A szirénázásra kirohan a fınökasszony. Hányja magára a keresztet, és nem gyız hálát adni az Úrnak, hogy megvagyok. – Jézus Isten! Hiszen magából dıl a borszag!... Mit követett el? – Nyugodjon meg, nıvér, semmit se követett el. – Menjen a hálóterembe és azonnal feküdjön le. Holnap reggel a mise után várom az irodámban. Megcsókolom a cinkosaimat. – Szia, Kisdarázs! Ha legközelebb eltévedsz, alsózni is megtanulunk. – Siessen, kisasszony! Tíz óra múlt, már rég aludni kellene. Még hallom, hogy faggatni kezdi a barátaimat. Lassan megyek fel a lépcsın. Szomorú vagyok, üresnek érzem magam. Lerogyok a legfelsı lépcsıfokra. Hát nem sikerült. Érdes kéz simogatja meg az arcom: – Búcsú nélkül itthagytad volna a te Léonie nıvérkédet? A karjába vetem magam. Ömlik a könnyem. Elmossa a virágokat, galambokat, a Szajna-parti csavargókat, könyveket, uszályokat, a rendırt, a pörkölt mogyorót, az üzleteket, a vágyaimat…

*

– Föl nem foghatom, Guenaud kisasszony, hogy veszhetett el. – Én se, anyám. Valahogy elkeveredtem, amikor a madarak után futottam, és mire visszamentem, már senki se volt ott. – Hazudik. Az apácákkal meg az ırökkel végigkutattuk az egész parkot. Hol volt? – Abban a nagy templomban, anyám. – Miféle nagy templomban? – A Notre-Dame-ban. – Kitıl hallott arról a szent helyrıl? – Jeannette tanácsolta a nagynénémnek, hogy gyújtson gyertyát Párizs legszebb templomában. Én is nagyon szerettem volna elmenni oda, és elmondani egy imát. – Miért nem kért engedélyt rá? – Mert féltem, hogy nem kapom meg, anyám. – Hogyan talált oda? – Kérdezısködtem. – Mondja el, milyen az a templom! – Magas, tornyai vannak, és… – És belülrıl? – Nagyon nagy. – Melyik szobor elıtt imádkozott? – A Szőzanya szobra elıtt. – Semmi mást nem tud elmondani a Notre-Dame-ról? Mi a véleménye az ablakrózsáról? – Hát… nekem inkább a szentjánosbogarak tetszettek. – Miket beszél? – Szóval hogy szentjánosbogarak világítanak. – Ezt az arcátlanságot! Hogy merészel még gúnyolódni is? A válasza önmagában is bizonyítja, hogy hazudik. Elárulta magát. És én már majdnem elhittem, hogy jámbor szándék vezérelte. A maga ördögi képességei minden képzeletet fölülmúlnak. A maga szertelensége nem ismer határt. Belegondolt egyáltalán, hogy mi történhetett volna magával, ha csakugyan elvész? Megfagyhatott volna, éhen halhatott volna, vízbe fúlhatott volna. Vagy elrabolják. Vagy elüti egy autó. Tudja, mit jelent Párizs egy magakorú

gyermeknek? Elkárhozást, veszélyt, halált. Arról nem is szólva, hogy milyen kellemetlenségeket okozhatott volna nekem. Hogyan számoltam volna el magával a szülei ügyvédeinek? Soha senki sem vetemedett ilyen vakmerıségre, amióta én ennek az intézetnek az élén állok. Maga egy ocs… – Keresztet vet. – Isten meg fogja büntetni magát. Nem eshet folt intézetünk hírnevén. Ne felejtse el, hogy a bejárók anyagi támogatásából tartjuk fenn magunkat, anélkül gyakrabban kerülne üres leves az asztalunkra, mint fızelék. Nehogy azt higgye, hogy az az összeg, amit az apja havonta küld, fedezi a maga költségeit. Szégyellhetne magát! Rendırök kísérik vissza a Boldogságos Szőzanya egy növendékét! És micsoda állapotban! Az egyenruhája szesztıl bőzlik! Miért? – Találkoztam egy barátommal a rakparton. – Kivel? – Csutak úrral, az ormes-i csavargóval. A papa haverja. – És miért itatta meg borral? – Mert nem szereti a vizet, azt mondja, hogy attól béka nı az ember hasában. A fınökasszony keresztet vet. – Térdepeljen le! Tanúsítson töredelmes megbánást… És most jöjjön velem. Térden körbejárja az udvart tarkóra tett kézzel. Nem állhat fel, míg tízszer körbe nem megy. – De hisz esik az esı, anyám! – Egy szót se halljak! Engedelmeskedjen! A második kör után az oldalamra dılök. Csuromvizes vagyok, és merı vér a térdem. Tüsszögök. A fegyıri teendıkkel megbízott Marie-Josèphe nıvér rám parancsol, hogy térdeljek föl, és folytassam. Felılem parancsolgathat, elfogyott az erım. Kinyitja az esernyıjét, odajön hozzám, és az oldalamba rúg. Felhemperedek. Mozdulni se tudok. Újból belém rúg. Milyen furcsa! Ha hason fekszem, elvesztem az eszméletemet, ha a hátamra fordulok a rúgástól, magamhoz térít az esı. Már nem érzek fájdalmat. Látom, hogy mindjárt jön a rúgás, de nem éri el a testemet... Csinálhat, amit akar. Olyan, mintha valaki mást rugdosna. Én messzirıl nézem, nagyon messzirıl. Ott vagyok,

és mégse vagyok ott. Szomjas vagyok, iszom egy kis esıvizet… De nem tudok inni, mert nem vagyok ott… A fınökasszony kiszól az ablakból, hogy hagyja abba, és kísérjen az osztályba. Marie-Josèphe kelletlenül a hónom alá nyúl, és feltámogat. Kivágja az osztály ajtaját, és a földre lök. Mindenki döbbenten mered ránk. Még Sainte-Cécile nıvér se tud megszólalni. Marie-Josèphe nıvér szörnyő dühös lehet, hogy így megijedtek tıle… – Íme, az elrettentı példa, kisasszonyok. Ha valamelyiküknek kedve támadna Guenaud kisasszony nyomdokaiba lépni, jól jegyezze meg, hogy az ı bőnhıdése még ennek a kis képmutatónak a bőnhıdésénél is súlyosabb lesz. Egy hónapig be lesz zárva a pincébe, száraz kenyéren és vízen. És még valami. Ha mától számítva negyven napig bárki egy szót is mer szólni ehhez az ördögi teremtményhez, ugyanezt a büntetést kapja. És most mondjanak el tíz Miatyánkot, hogy Isten segedelmével világosság támadjon a lelkükben, és hogy az Úr megóvja magukat a meggondolatlan cselekedetektıl!

* Negyvenbıl nyolc az harminckettı. Még harminckét nap némaság. Igazán eltarthatott volna még egy hétig ez a jó kis torokgyulladás! Csak feküdtem az ágyban; különösebb kezelést nem kaptam, mivel a fınökasszony fölöslegesnek ítélte, hogy kihívják hozzám Delpierre doktort. Léonie nıvér megtartotta az utasítást, nem szólt hozzám. De reggel, amikor hozta a malátakávét, odacsúsztatott a kezembe egy papírdarabkát: „Reggel, délben, este imádkozom érted, hogy gyorsabban teljen az idı.” Válaszul azt firkáltam a cetli másik oldalára: „Drága Léonie mama! Te még a kávénál is édesebb vagy.” Nevetett, és másnap hozott valami édességet, csokoládét, cukorkát vagy gyümölcsöt.

Állandó feszültségben éltem. Sose tudhattam, mikor viharzik be Marie-Josèphe nıvér. A legváratlanabb pillanatban berontott a hálóterembe, és mindent átkutatott. Felforgatta az ágyamat, mindent kiszórt az éjjeliszekrénybıl, ki kellett nyitnom a számat, megmutatnom a tenyerem; még a combom közé is benézett. Soha semmit nem talált a rohadt: Léonie nıvér bemártotta a levelünket a pótkávéba, és az egyik felét ı nyelte le, a másikat én. És most meggyógyultam. Hülyeség lenne direkt megfáznom, hogy beteg maradhassak. Nehogy kísértésbe essek, és társalogni akarjak a többiekkel, legalább két méter távolságra kell állnom tılük; a refektóriumban engem szolgálnak ki utoljára; akkor mehetek vécére, ha már mindenki volt; csak lámpaoltás után mehetek be a hálóterembe. A kápolnában leghátul kell térdepelnem, az apácák közt. Ott aztán kibeszélhetem magam: nyomhatom a latin halandzsát. Az órák közt az udvaron mindenki messze elkerül, leprás vagyok. Nagyon szeretném, ha Jézus Krisztus leszállna a mennyországból, és csodát tenne. Lesem az eget, de semmi. Magammal társalgok. Az ujjammal jópofa emberkéket rajzolok a földre a vadgesztenyefa tövében. Megkérdem tılük, hol laknak, szeretik-e a kolbászt, fütyörészek, utánozom a madarakat, mint a papa. „Ki fütyöl, ki fütyöl? – ez a feketerigó, és Púzz jókorát! – ez a vörösbegy.” Most égtájasat fogok játszani. A papa egyszer addig-addig hajolgatott, mutogatta, hogy merre van észak, hogy megfájdult a dereka. Sehogy se értettem. Káromkodott, mint egy kocsis, és megígérte, hogy vesz nekem egy iránytőt, mert még lumbágót kap a végén. Már nem találom, merre van kelet, dél felé jár az idı. Másnap mise után kinézek az ablakon. Éppen felkel a nap. Annak is megvan az elınye, hogy én vagyok az utolsó: büntetlenül piszmoghatok. Szervusz, szép kelet! Te vagy a legszebb kelı nap Párizsban. Elkergetem elıled azt a felhıt, ami ott vacakol az orrod elıtt, aranyra festem ezüstös arcodat. Na, hogy tetszik? Marie-Josèphe nıvér nagyot csíp a karomba. Nem kiáltok fel, mert nem szabad, és ı ezt kihasználja. Utolsó vagyok, de tilos

lemaradnom. Azt hiszi, érdekel? Az a fı, hogy én láttam keletet, ı meg nem látta. A refektóriumban a régi helyemen ülök. Claude gyakran elkapja pillantásomat. Gyorsan elfordítom a fejem, nem akarom, hogy ıt is bezárják. Ha egyszer szabad lesz beszélnem, senki se fog tudni elhallgattatni. Elmondom majd, mi mindent láttam, hallottam, mit határoztam el. Az osztályban Sainte-Cécile nıvér keresztülnéz rajtam. Nem feleltet, nem szedi be a füzetemet, nem veszi át a leveleimet. A papa leveleit elkobozzák. Vasárnap Úrnapja lesz, arra készít fel bennünket. János evangéliumából olvas fel, és magyarázatokat főz hozzá. Mintha nem hallanánk eleget ugyanezt a nótát a paptól! – Jézus így szólt a zsidókhoz: „A testem valóságos étel s a vérem valóságos ital.” Na tessék, már megint kezdi. Folyton azt akarja ez a pasas, hogy megegyék. Jó, én benne vagyok, csak ne kenyérré változtassa az apja, hanem csokoládévá. Szép nagydarab ember, hetekig elvolnék rajta… – „Ez a mennybıl alászállott kenyér nem olyan, mint az, amelyet atyáitok ettek, és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.” Nem tudom, ki az a süket, aki a Krisztus meséjét írta, de az biztos, hogy nem Grimm vagy Andersen. İk sokkal érdekesebb meséket írtak. Az udvaron széttárom a karom, nézem, milyen az árnyékom. Nem valami nagy; biztos arra van dél. És ha elfordulok? Nem ismerem ki magam. A tanulószoba szörnyő unalmas. Kitépek egypár lapot a füzetembıl, és hajót, sótartót, madarat hajtogatok belılük. Felsorakoztatom a mőveimet magam elıtt; a madarakat belerakom a hajókba, de csak az egyik lábuk fér be. Hajótörés! A szoknyámmal ledörzsölöm a cipımrıl a rászáradt sarat, beledobom a tintatartóba, és felkeverem a tollszárral. Hátradılök, beakasztom a lábfejem a pad tartóvasába, és azt dúdolgatom, hogy A viharzó tengeren hajó közelg. Túl nagyot hintáztam, a földön

találom magam, a pad rám zuhan, a tinta ráömlik az arcomra, a köpenyemre, a kezemre. – Segítség! Sainte-Cécile nıvér odasiet, összeilleszti a padot, és megparancsolja, hogy hozzam helyre a károkat, és menjek mosakodni. Sötétedik, eljött a nyugat ideje. Viszlát, napocska, nagyon szép vagy, amikor ilyen rózsaszínő vagy. Ha találkozol az apukámmal, fesd be ilyen szépre ıt is meg a biciklijét is! Nehéz csöndben maradni. Hiába gargalizálok jó sokáig a vízcsapnál, az nem ugyanaz, mint a beszéd. Lámpaoltásra várva szappanbuborékokat fújok. Szépen szállnak felfelé, és… és pont a Marie-Josèphe nıvér orra elıtt pukkannak szét. Korán jött be. Igazán kopogtathatott volna. Leken egy pofont: hogy merem pazarolni a drága pipereszappant? Az ágyban halkan mesélek magamnak, remélve, hogy Claude is hallja. A kutyafáját! Megfeledkeztem északról. Nem baj, az úgyis nagyon hideg. Északi-sark, hó, jég, eszkimók, pingvinek… A papa egyszer pingvinnek öltözött, egy füstölt heringet tett a viaszosvászonra, és nekem úgy kellett megennem, hogy nem volt szabad kézzel vagy evıeszközzel hozzányúlnom. A nagy nevetés közben leesett a hal, és a macskáé lett. A macskának persze könnyő volt megtartani a játékszabályokat. Papa! Azt se bánnám, ha kivágnák a nyelvem, csak lehetnék újra veled! Olyan jó lenne együtt nevetni.

* Nem bírom tovább, elviselhetetlen ez a büntetés. Nem bírok enni, már nem mosakszom. Apró darabokra téptem a zsebkendımet, és bedugaszoltam a fülem. Azzal próbálom magamra vonni a figyelmet, hogy rémséges történeteket mesélek

magamnak, és vörösre bıgöm a szemem. Egyszer úgy rázott a zokogás, hogy Léonie nıvér áthágta a tilalmat. – Mi lelt, kicsikém? – Meghalt a keresztanyám. – Hogyhogy meghalt? Honnan tudod? – Magamtól. Most meséltem el magamnak. – Jaj, Istenem, nincs eszénél ez a kislány! Gyere velem a konyhába, azt se bánom, ha lehordanak, azt hiszem, hogy a fınökasszony ez egyszer visszaélt a hatalmával. A lábasokkal teli, párás konyhában kedvem volna elénekelni A vidám földmőves-t. Léonie mama húslevest mer egy csészébe. Szívesen megiszom: a tetején úszkáló zsírpöttyök az ormes-i leveseket juttatják eszembe. Felfalok egy tányér káposztát krumplival, és édesség gyanánt kapok egy szem cseresznyét. A magot elrejtem a cipımbe. Elültetem majd a kertemben, és Léoniecseresznyefának fogom elkeresztelni. – Szedd össze magad, két nap múlva lejár a büntetésed, és újra fecseghetsz. – Nagy szerencse, hogy beszélgethettem veled, nıvérke! Már azt hittem, elfelejtettem beszélni. Van valami híred a papáról? – Igen. Legalább tíz levele van a fınöknı asztalán. Vasárnap idejön, de ezt senkinek el ne áruld! – Még jó, hogy nem árulom be a papa leendı feleségét! – Vess keresztet gyorsan, és kérj bocsánatot az Úrtól a tiszteletlenségedért! – Már megint? Megcsavarja az orrom, és kitessékel a konyhából. Ha valaki rajtakapna bennünket, tíz nappal meghosszabbodna a büntetésem. Még küldök neki egy puszit; olyan nagyot fújok, hogy be kell hunynia a szemét. – Ezek a te érzelmi kitöréseid! Marie-Josèphe nıvérrel találkozom össze a lépcsın. Ijedtemben keresztet vetek, ahelyett hogy meghajolnék elıtte. Természetesen félremagyarázza a mozdulatomat. Még egy ilyen pimaszság, és egy emelettel lejjebb kerülök: tárva-nyitva elıttem a pinceajtó. Mielıtt

továbbengedne, felpofoz, és belém csíp – már kezdek hozzászokni. A karom úgy tele van kék foltokkal, hogy megszámolni se tudnám. Vasárnap a misén magasról köpök a Jóistenre meg a szentjeire. Reszketek a türelmetlenségtıl, misekönyvemmel dobolok az imazsámolyon, és azt dúdolom, hogy Ugye, már nem haragszol. Még egy óra, és a papa karjában leszek. Rengeteg tervem van. Újjászülettem, úgy érzem magam, mintha én volnék a Jézus Krisztus. Viviane Guenaud negyven nap múltán feltámadott, és felszállt a Mennybe. A papa, a Voulzie, a kert és a nap nevében, Ite Missa Est. Elsı vagyok a sorban; elég idıt elvesztegettem.

* Bezárkózva a mosdóba még egyszer elolvasom a papa üzenetét. Simone nagynéném csütörtökön meglátogatott, ıvele küldte. 1949. július Édes Kisdarázs! Anyád már megint hullafáradt, majdnem egy teljes hetet végigdolgozott egy divatszalonban. Most betegszabadságon van. Képzelheted, hogy kapva kaptam az alkalmon, és könyörögtem az ügyvédeknek, hogy hadd jöjjél hozzám három hónapra Ormes-surVoulzie-ba jól kipihenni magad a pampákon. Hát nincs szerencsénk. Csak a szünet felére jöhetsz hozzám, és ha anyádnak nincs módja magához venni, az intézetben kell maradnod. Ez a törvény. Különleges engedélyt kaptam, hogy ebben a hónapban két vasárnapot veled tölthessek, ígérem, hogy jól ki fogjuk használni az idıt, úgy bezabálunk, hogy kidurran a pocakunk. Azt legalább senki se veheti el tılünk. Az istenfáját! Gyöngyéletünk lehetne, ha volna sok dohányom. Képzeld el, ahogy a fateroddal mászkálsz a virágos mezın! Ezek a talárosok olyanok, mint a pióca. A véremet

szívják, a bíró még a fizetésem egy részét is letiltotta. Még szerencse, hogy terem egy kis krumpli a kertben, különben nem lenne mit zabálnom. Azt azért sikerült elintéznem, hogy elmenj nyaralni a Claude barátnıddel Rabanecba. Bretagne-ban van, majd elmeséled, milyen, még sose jártam arrafelé. Állítólag akkora nagy a tenger, hogy egy csomó hajó elfér rajta. Remélem, hogy nem megyek az agyadra a nagy szövegemmel, de hát ki a csudával tudnék dumálni rajtad kívül? Szeretı apád Apró darabokra tépem a levelet, és lehúzom a vécén. Miért nem szabad még akkor se találkoznom a papával, ha beteg az anyám?

* Montparnasse pályaudvar. A Boldogságos Szőzanya Intézet növendékei elözönlik a harmadosztályt. A fapadra állva tesszük fel csomagjainkat a hálóba. Én még onnan se érem fel: fél lábbal a hamutartón, fél térdemet a támla tetejének szorítva pakolom fel a csomagokat, amiket Claude adogat fel nekem. Nagyon igyekszem, de az egyik bırönd füle beleakad a hálóba... – Vigyázat! Ne haragudj, Jacqueline, de olyan nehéz volt a bıröndöd, hogy elejtettem. A bırönd tartalma szétszóródik a kocsiban, a szappan begurul az ülés alá, a bugyi ráesik a hajjal teli piszkos fésőre. – Mi ez a felfordulás, kisasszonyok? – Magától kinyílt a bırönd, tisztelendı nıvér. – Öt percük van rá, hogy rendet csináljanak. – Figyelem, figyelem! Vonat indul Concarneau, Rosporden, Quimper felé! Quimper felé beszállás! Csapódnak az ajtók, elindul a vonat. – Hurrá! Hip-hip hurrá! Viszlát, Párizs, változtasd paradicsomfölddé a Boldogságost, amíg mi távol vagyunk. Emberek futnak a vonat mellett, integetnek a zsebkendıjükkel. – Néni! El tetszett veszteni egy papírt!

Ügyet se vet rá, nem is hallja, mit mondok, szipog. Szokásom szerint kihajolok az ablakon, megbővöl a mozdony. A papa széntüzeléső sparheltjára hasonlít. Ennek is büdös, fekete füstje van, csak ez még sőrőbb. Szeretem a gızmozdonyt, minden utazás után olyan vagyok, mint egy kéményseprı. – Húzza fel az ablakot! Nem tud olvasni? Kibetőzöm a feliratot: – E PE-RI-CO-LO-SO SPOR-GER-SI. Ez mit jelent? – Olvassa tovább! – NICHT HI-NAUS-LEH-NEN. És ez? – Ne butáskodjon már! Olvassa el az elsı sort! – KIHAJOLNI TILOS. Most már értem, tisztelendı nıvér... Te Claude! Miért nincs ideírva latinul is? Hogy ne kelljen keresztet vetni. Sainte-Cécile nıvér odaül hozzánk. Claude és én majd felrobbanunk. Nem lehet szabadon lélegezni! Egy percig se maradhatunk tömjénszag nélkül. – Szeretnénk kikéredzkedni pisilni, tisztelendı nıvér. – Mind a ketten? – Igen, tisztelendı nıvér, már nagyon kell. İneki is. Van papír? Nem lehet lerázni, a vécére is kikísér bennünket, nehogy eltévedjünk. Tilos bereteszelni az ajtót. A pisilés végeztével szeretnénk sétálgatni egy kicsit a folyosón, szó se lehet róla, senkivel se szabad szóba elegyednünk, és különben is, még elfoglalnák a helyünket. Claude és én egymást taszigálva a helyünkre megyünk. Leülünk egymással szemben, gyönyörködünk a látnivalókban; minden elragadtatással tölt el bennünket: kis veréb, távíróoszlop, töltésen hagyott bicikli, sétálgató paraszt, omladozó ház, két, eke elé fogott ökör... – Ismered a két nagy ökörrıl szóló éneket, Claude? Akkor ide figyelj! Elbıdülök. Két nagy ökröm van ám nékem, Nincsen párjuk a vidéken…

Olyan mőgonddal rezegtetem a hangomat, hogy elfelejtem a folytatást. – Kár. Nagyon mulatságos voltál. – Nyugi! Majd szeptemberben megkérdezem a papától… Tudod mit, Claude? Cseréljünk cipıt! – Hogyisne! Nekem nagyobb a lábam. – Hát épp azért. Leguggolunk, és kifőzzük a cipınket. Égszakadás, földindulás, a fejemen egy koppanás! – Juj! Nem tudsz vigyázni? – Te tehetsz róla, pont akkor álltál fel, amikor én. Ajjaj! Elszakadt a cipıfőzım. Hova tegyem, tisztelendı nıvér? – Tegye a zsebébe. A nagylányok megvetıen néznek ránk. Röhögnöm kell. Ha látnák magukat, ahogy fülig húzott sapkájukban, kezüket a térdükön összekulcsolva ülnek itt! Mintha karót nyeltek volna. Olyanok, mint a didergı tyúkok. Kinyújtom rájuk a nyelvem. Sainte-Cécile nıvér megfenyeget, hogy átküld egy másik kocsiba. Nem tőr effajta szertelenséget. – Akkor most költök egy éneket, tisztelendı nıvér. – Rajta, hallgatjuk. Rázendítek: Tenger, ringó lapály, tajtékos szép habok, Csillog a fény, a napsugár… – Csakugyan maga szerezte ezt a zenét? – Sajnos nem. Tisztelendı nıvér, tényleg van tajték a tengeren? – Igen, gyermekem. – És az mire jó? – Én tudom! Pipát lehet csinálni belıle. – Nevetséges, amit mond, Martine. Összekeveri a dolgokat. Sainte-Cécile nıvér magához ragadja a szót, elmagyarázza, hogy a hold hatására hol dagály van, hol meg apály: emelkedik a víz, süllyed a víz.

Hova süllyed? És hogyan emelkedik? Biztosan olyan a tenger, mint egy nagyon nagy edény tele vízzel, amelyet ide-oda lötyögtet a hold. Á! Hiszen a holdnak nincs is keze! Akkor talán szelet csinál, amikor erısen fúj, akkor felnyomja a vizet, amikor pedig abbahagyja, akkor a víz is nyugton marad. Igen, ez az, most már értem. A Voulzie sokkal békésebb. Eléneklünk minden egyházi éneket, amit ismerünk, aztán kitalálós játékot játszunk; hajba kapunk, valaki mindig csal. A nıvér békéltetınek elmondat velünk egy imát. A vonat lassít, szétfutnak a sínek. Honnan tudja a masiniszta, hogy melyiken kell mennie a sok közül? Sehol sincs kiírva. Pedig rozsdás sínek is vannak. Begördülünk az állomásra, az állomásfınök rekedtre kiabálja magát: – Concarneau, Concarneau! A vonat tíz perc múlva indul. Tényleg Concarneau-ban vagyunk: pont a tábla elıtt álltunk meg. – Nem vagy éhes, Claude? – Éhes vagyok, tisztelendı nıvér. Addig-addig erısködünk, hogy a nıvér megunja, és ad egy-egy darab kenyeret nekünk. – Úgy látszik, ma nem bal lábbal kelt fel az öreglány – súgom oda Claude-nak. Abbahagyom a kenyérmajszolást, mert hirtelen megpillantok egy férfit. Átszalad a sínek közt, felugrik a vagonunkba az egyik ajtón, és se szó, se beszéd leugrik a másikon. Végigsiet a fal mellett, átugrik a sövényen, és azon a kis kapun megy ki az állomásról, amelyiken csak befelé szabad jönni. – Claude! Láttad, milyen piszkos és szakállas? Biztos nem volt pénze, hogy jegyet vegyen. – Hallgass már! Sose hallom miattad, hogy hova megyünk. – Vonat indul Rospordenba. Rosporden felé beszállás! A vágány mellett tessék vigyázni! – Minden állomáson ugyanazt mondják. – Hát persze, a vonat, az nem változik. Lassan elindul a vonat. Gyorsít. Az ablakhoz nyomom az orrom, és lesem, hogy mikor látom már meg a tengert. Azt mondták, hogy nemsokára ott vagyunk. Szaporán ver a szívem…

– Claude! Oda nézz! Ott a tenger! Gyere már! Látod? Ott, az a kékség… – Nagy? Menj már odébb, semmit se látok tıled. És szállj le a lábamról! Elsuhannak mellettünk a fák, egyre ritkábbak a házak. – Nem lehetne szólni a mozdonyvezetınek, hogy lassítson, tisztelendı nıvér? Olyan jó lenne látni az egész tengert. Örömmámorban úszunk. Megcsókolom Claude-ot, ugrándozunk boldogságunkban. A nagy táncolásban elvesztjük az egyensúlyt, Claude vállal nekidıl az ajtónak. Az ajtó kinyílik, Claude kizuhan. Rémülten felüvölt, aztán legurul a töltésrıl. – Claude! Claude! Nıvér! Az ajtó! Claude! – Nyugalom, gyermekem, már meghúztam a vészféket. Csikorognak a kerekek, a vonat lassít, végre megáll. Visszarohanunk Claude-hoz. Mozdulatlanul fekszik. Halálra váltan odaér a fınökasszony, kitapintja a pulzusát. – Hála Istennek, él! Az én kis Ducikám sápadtan, élettelenül hever a földön, de lélegzik: a blúza alig láthatóan meg-megemelkedik. Él! Odakuporodok mellé. Hirtelen vérezni kezd az orra. Elborzadva hátrálok, görcsbe ugrik a gyomrom. A lába! Ki van fordulva, és egy hatalmas, mély seb látszik rajta. – Csináljon gyorsan valamit, anyám! Tegyen csodát! Gyógyítsa meg, azt akarom, hogy újra mosolyogjon, hogy továbbindulhassunk. – Nyugodjon meg, gyermekem, a barátnıje rövidesen felépül, nem súlyos az állapota. Óvatosan hordágyra teszik a Ducikát. Kinyitja a szemét… – Veled megyek, Claude. Melletted akarok maradni. Majd fogom a kezed, még akkor is, ha alszol. Te vagy az én egyetlen Ducikám, az én imádott Ducikám. – Szó se lehet róla, Guenaud kisasszony. A kórház nem szálloda. Csak a terhére lenne az orvosnak. Használja ki, hogy nyaralhat. Akkor legalább lesz mit mesélnie a barátnıjének, amikor meglátogatja a kórházban.

– Nem! Én a Duci mellett maradok. Ha ı nem nyaralhat, akkor én sem akarok nyaralni; beteg, és én ápolni akarom. Claude sír, én erısködök, hogy vele megyek. Valaki a vállamra csap. Két csendır áll a hátam mögött. – Majd ha abbahagyod a nyavalygást, velünk jössz. Tanúvallomást kell tenned. Neved? – Nem tudom. Nem tudom! Összeomlok. Ducika! Nélküled semmit sem ér az egész nyaralás. Csak veled tudom megosztani örömömet és bánatomat, csak veled érzem jól magam. És mi ketten vagyunk a legkisebbek. – Elég a sírásból, válaszolj! A fınökasszony bemondja nekik az adataimat. Kíváncsiskodók állnak körül bennünket. – Hogy történt a dolog, tizedes úr? – Mi is azt szeretnénk tudni. De ez a kis buta egyre csak bıg, egyetlen szót se lehet kihúzni belıle. – Nem vall józanságra a viselkedésük, uraim. Tisztelem a törvényt, de vannak olyan helyzetek, amikor türelmesnek kell lenni. Hát nem látják, hogy nincs magánál ez a gyermek? Ha ki akarják hallgatni, várják meg, míg megnyugszik, és összeszedi magát. Képzeljék el, micsoda megrázkódtatás volt neki, hogy a barátnıje kizuhant a vonatból… Kérem, Sainte-Cécile nıvér, vegye át a csapat irányítását, amíg távol vagyok. Elkísérem Brochier kisasszonyt a quimperi kórházba.

* – Miért megyünk vissza Concarneau-ba, anyám? Még nem is láttam Rabanecot és a tábort. – Majd este oda megyünk. Puszta formaság: fel kell mentenünk a vasutat a felelısség alól. A hatóságok megállapították, hogy azért nyílt ki olyan könnyen a vonatajtó, mert az a férfi, aki átment a kocsin, rosszul csukta be. Maga az egyetlen, aki személyleírással

szolgálhat. Felsorakoztatnak maga elıtt néhány embert, szóljon, ha megismeri köztük azt, akit a vonaton látott. – Igen, anyám. Állok az íróasztal elıtt, és a csendır gondosan feljegyzi a szavaimat. Hebegve-habogva részletesen elmesélem, hogy történt a baleset. És most el kell játszanom a jelenetet: én alakítom egy személyben a gonosztevı és a két kislány szerepét. A nyomozók kíséretében megteszem ugyanazt az utat, mint az az ember. Felszállok a vagonba, amely ott áll az állomásépület elıtt, leugrom róla, szaladok, és megmutatom, hol ugrott át az illetı a sövényen. Aztán visszamegyünk a vagonba, eljátszom, hogyan jártunk örömtáncot Claude-dal, és hogy esett neki az ajtónak. – Biztos vagy benne, hogy a barátnıd nem ért hozzá a zárószerkezethez? – Igen, uram, biztos vagyok benne. Ugrabugráltunk, és egyszer csak nekidılt az ajtónak, ami rögtön kinyílt. – Íme, a bizonyíték, hogy a csappanó nem volt ráfordítva. Még nincs vége. Bekísérnek egy nagy terembe, ahol csak négy pad és egy nagy falióra van. A falról lepattogzott a festék, a sarkok tele vannak pókhálóval, az ablakok olyan mocskosak, hogy alig jön be rajtuk fény ebbe a komor helyiségbe. A terem végében válogatottan piszkos és rendetlen férfiak sorakoznak fel két csendır között. Fejüket lehajtva, nyakukat behúzva igyekeznek minél jobban elrejteni borostás arcukat. Ketten munkaruhában vannak, ketten ballonkabátban, hárman ingujjban. Odalépek eléjük. A tizedes rájuk parancsol, hogy vegyék le a sapkájukat, kalapjukat, és nézzenek rám. Alaposan szemügyre veszem ıket… Azt hiszem, a középen álló lesz az. Ugyanaz a hajszín, ugyanazok a vonások. Csak akkor lennék biztos a dolgomban, ha látnám, hogyan megy. – Azt hiszem, uram, hogy… – Elkapom a férfi tekintetét, olyan szorongva néz a szemembe, hogy nem mondom ki, amit gondolok. – Mind egyformák. A tizedes leveszi a sapkáját, és megvakarja a feje búbját. – Hát nem mondható, hogy sokat segítsz nekünk. Milyen színő volt a szeme? – Nem tudom. El szeretnék menni innen, anyám.

A tizedes kelletlenül elenged bennünket. A fınökasszony ıszintén fájlalja. Együttmőködési készségem hiánya nyilvánvalóan zsenge koromnak tulajdonítható. Meg van gyızıdve róla, hogy megvolt bennem a jó szándék. – Kérem, nıvér, álljanak a rendelkezésünkre, amíg le nem zárul a vizsgálat! – Biztosíthatom, hogy ha a gyermeknek eszébe jutna valami, ami a hasznukra lehet, tüstént jelentkezünk. A buszon a fınökasszony megfogja a kezem. – Gratulálok, Viviane, kifogástalanul viselkedett. Becsületére válik az egyenessége. Holnap mise után gyertyát gyújtunk együtt a Boldogságos Szőzanyának. Hálából, hogy megoltalmazta a maga barátnıjét, és hogy a bőnösnek legyen ereje feladnia magát.

* – Claude! Ide nézz, benne van a neved az újságban, a balesetrıl írnak! Nem találták meg a bőnöst. Mi van, nem érdekel? Na jó, akkor eléneklem neked a legszebb éneket, amit Rabanecban tanultam. Tegnap, vacsora után nagyság szerint sorba álltunk a lépcsı elıtt. Ott álltunk hosszú, fehér hálóingben, összekulcsolt kézzel, és az égre emeltük a tekintetünket. A fınökasszony a lépcsırıl vezényelt. Felemelte a kezét, és háromig számolt. Mi rázendítettünk. Egy kis felhı úszott a hold elé, de már el is oszlott, mintha elszégyellte volna magát, amiért megzavarja a gyönyörő koncertet. Borzongtunk. Láttam, hogy még a nagylányok is sírnak. Ez volt a legszebb esténk, Claude. Simogató volt a levegı, és enyhe szellı lebegtette a hajunkat. Szerettem volna leheveredni a hársfák alá. Arról is megfeledkeztem, hogy ez nem igazi ének, hanem ima. Ott álltál mellettem, egész halkan dúdoltál. Úgy szeretném, ha megtanulnád! Énekeld velem:

Hálát adunk a tőnt napért, imádkozunk, ha jön az éj, s hogy könyörülj a bőnösön, Zsoltárainkkal hódolunk. Jól van, Ducika! Eltátják a szájukat a lányok, ha majd visszajössz. Csodálkozni fognak, hogy honnan tudod a szöveget. Tudod, mit csináltunk tegnap? Hajnali ötkor keltünk, és harminckét kilométert gyalogoltunk oda-vissza, hogy lássuk a tengert. Olyan hosszú volt a part, hogy nem lehetett látni, hol a vége. Nem jártam utána, mert elegem volt a gyaloglásból. Furcsa szaga van a tengernek. Nagyon furcsa. Leginkább még azt mondhatnám, hogy büdös. Nem lesz alkalmam hozzászokni. Lassan két hete vagyunk itt, és még csak egyszer mentünk el a tengerpartra. Piknikeztünk. Te, ha láttad volna a nıvéreket! Konyharuhát raktak a fenekük alá, irtó röhejesek voltak. És még ott is el kellett mondani az asztali áldást: ezek mindenhova magukkal cipelik a Jóistenkéjüket. Na és persze tilos fürdeni evés után, kötelezı csendes pihenı. Kifeküdtem a napra egy szikla mögé, megvártam, hogy az ırszemek eltakarják az arcukat a zsebkendıjükkel. Amikor aztán láttam, hogy tiszta a levegı, gyorsan leléceltem. Egy kicsit távolabb építettem egy gyönyörőséges homokvárat a vízparton, olyan volt, mint a provins-i vár. A csipkéket a fal tetejére, a lıréseket meg a tornyokat mindenféle fajtájú, nagyságú és színő kagylóhéjból csináltam. Építettem egy hidat is, a közepébe belenyomtam egy nagy gyöngyházszínő osztriga-héjat. Az volt a Picpus lovag, aki kiszabadítja a szép királykisasszonyt. És tudod, hogy hívták a királykisasszonyt? Ducikának! A lovag nagyban harcolt az ırökkel, de akkor egyszer csak összedılt a felvonóhíd. Szegény lovag! Egy nagy hullám elsodorta a századdal együtt. De aztán megtaláltalak benneteket a homokban, mozdulatlanul hevertetek arccal lefelé. Hívtam a tündért, és ı a varázsalgájával életre keltett mindkettıtöket, és odavarázsolt egy nagy hajót, aminek egy csomó vitorlája volt. És azok a vitorlák olyanok voltak, hogy mindig dagadoztak, mindegy volt nekik, hogy délrıl vagy

északról fúj-e a szél. Nagyon-nagyon szerelmesek voltatok egymásba, egybekeltetek, és sok kagylóbabátok született. Ducika mosolyog, szeretné, ha tovább mesélnék. – A tenger csuda egy dolog, folyton mozog. Igaza volt SainteCécile nıvérnek, hol megdagad, hol meg visszahúzódik. Kár, hogy nem futhattam versenyt vele, biztos én nyertem volna. Na persze az tilos. Te, hogy mennyit esik az esı errefelé! A bretonok azt mondják: esik, mint a ló dereka. Képzeld el, az apácák is megfürödtek. Mit gondolsz, hogy? Állig begombolkozva! De, de becsszóra. Felemelték a ruhájuk alját… mostanáig nem is tudtam, hogy fehér harisnyát hordanak. Majdnem térdig belementek a vízbe. Te, mondd, nem bőn ez véletlenül?... Nekünk meg majdhogynem gyapjúkesztyőt meg hó-sapkát kellett felvenni. Nagyon fázós az Úr. Állítólag rengeteg hal van a tengerben. Én órákig néztem, majd kiesett a szemem, de egyetlenegyet se láttam. Akkor adtam fel, amikor Yvonne üvölteni kezdett, és összevissza rohangált, mert egy rák ráakaszkodott a nagylábujjára. Akkora, mint egy kisebbfajta kifli, és hátrafelé megy. A papa azt írta a levelében, hogy a rákok az óceán részegesei. – Mindig én beszélek, Ducika, mondjál már te is valamit! – Nagyon fáj. Megszorítom a kezét. Sír. – Ducika! Ne légy elkeseredve, nemsokára meggyógyulsz, a doktor is megmondta. Bedugod a lábad a tengerbe, majd meglátod, milyen jó lesz, olyan simogató a víz, hogy az csuda. Csak el ne felejtsd felvenni a gumicipıt, mert könnyen megcsíphet egy rák. Hallod, mit mondok, Claude? Zokog. Na, ebbıl elég! Mi a fenét csinálnak az orvosok? Azt mondták, hogy nagyon gyorsan meg fog gyógyulni. Csöngetek, jön az ápolónı. – Tessék róla levenni a gipszet. Szeretném, ha eljöhetne velem a tengerpartra játszani a homokban. – Ejnye! Tudod, hogy el van törve a lába. – Na és? Attól még van neki lába! Tud járni.

– Ha eltöröd a malacperselyedet, elıbb össze kell ragasztani a darabjait, csak aztán tehetsz bele pénzt.

* – Szomorú vagyok Claude nélkül, anyám. Szeretnék vele maradni Quimperben. Ez már az utolsó hetünk, és még mindig nincs itt. – Ne is várja, Viviane! Sajnos, elfertızıdött a sebe. Ma fogják újra megoperálni. Törıdjön bele, gyermekem, és játsszon a többi pajtásával. Ugyanolyan kedvesek, mint Claude. – Öregek hozzám. – Vigasztalódjon meg, jövı csütörtökön meglátogatjuk, mielıtt visszamegyünk Párizsba, és az egész délutánt mellette töltjük. És most menjen vissza a társaihoz, sétálunk egy nagyot a földeken. Használják ki, hogy süt a nap, sajnos, ritkán kegyes hozzánk. Vándorolunk hegyen, völgyön át… Szerencsém nem hagy el… Sej, a napsütötte úton… Kerek egy órája trappolunk a harasztban, és torkunk szakadtából dalolunk. Nagy szerencse, hogy Sainte-Cécile nıvér kibıvítette a repertoárt, és nem mindig a szelíd bárányról és az angyalok karáról kell énekelnünk. Nem kíméljük a torkunkat. Fellelkesít a gondolat, hogy a Miatyánkig teljesen elmegy a hangom, még jobban üvöltök: Oly szép az út, oly gyönyörő szép, Dalolom húsz évem minden örömét.. . Mért volnék én húszéves? – Dalolom hét és fél évem…

Micsoda hangzavar! Azt hiszik, hogy nekik is az igazi korukat kell mondaniuk. A fınökasszony a sípjába fúj, hogy csendet teremtsen, és rázendít az Anyám, a kis hajók-ra. Milyen ostoba egy ének! És ráadásul altatódal. – Mik azok a nagy kövek ott, tisztelendı nıvér? – Dolmenek. – Mire valók? – Azt senki sem tudja. – Akkor mért vannak ott? – Tudja, gyermekem, hozzá tartoznak a bretagne-i tájhoz, mítoszokhoz és legendákhoz. Nem elégít ki a magyarázat. Ha búzavirággal vagy pipaccsal van tele a mezı, az nagyon szép. De ilyen ormótlan kövekkel! Egyáltalán, hogyan nıttek ki ezek a földbıl? Vannak magasak, szélesek, laposak, ferdék… – Megnézhetik majd holdfényben is, kisasszonyok, gyönyörő látvány! Meglepetést tartogatunk maguknak búcsúzóul. Napnyugta után is együtt maradunk, estélyt rendezünk: én elmondom maguknak Huncut Manó meséjét. Sötétedésig bújócskázunk, verekszünk és árulkodunk… A parázsban sülı krumpli illata mindnyájunkat a tőzhöz vonz. Körbeüljük a tábortüzet. Ropog a tőz, pattog a szikra, füst száll, füst száll a magasba… És Sainte-Cécile nıvér titokzatos hangon mesélni kezd. • A sötétben ijesztıek a kıtömbök. Katonákra hasonlítanak, vagyis inkább szörnyekre. Megcsillan a szemük a tőz fényében, és lassan közelegnek felénk... Megtorpannak: vége a mesének, énekelve visszaindulunk a táborba. Kéz a kézben megyünk a sőrő éjben… A párom rám kiabál: – Hé! Ne szorítsd úgy a kezem! Félek, úgy érzem, mintha követne valaki.

* – Szervusz, Ducika. Nélküled olyan Bretagne, mint Ormes a papa nélkül. Nagyon szép falvakban jártunk. Láttam néniket még Quimperben is, akik egész nap fıkötıben járnak, olyan, mint a korona, és csupa csipke, itt ez a szokás. Nem értettem egész világosan, de azt hiszem, hogy még éjszakára sem vetik le, a denevérek miatt. Este mi is a fejünk búbjáig betakarózunk, mert állítólag ha a denevér belekapaszkodik az ember hajába, nem lehet kiszedni, és kopaszra kell nyiratkozni. Néha rosszul aludtam. Az volt az érzésem, hogy Marie-Josèphe nıvér mászkál az ágyak közt. Még szerencse, hogy Párizsban maradt. Egész Bretagne-ból a házak tetszettek a legjobban. Ormes-ban a szalma meg a trágya, az az állatoknak van, itt meg tetıt csinálnak belıle, csuda mulatságos. De a legcsodálatosabb a körmenet volt Nagyboldogasszony ünnepén. A Szőzanya egy magas, aranyozott hintón trónolt. A rabaneciek csudára kiöltöztek. A papok a hímzett palástjukat vették fel, a ministránsok arany- meg ezüsttömjénezıt lóbáltak. A falusiak annyi virágszirmot szórtak szét, hogy úgy beborította az utat, mint egy szınyeg. Fiatalok, öregek együtt énekelték az Ave Mariát. Olyan szép volt, hogy lúdbırös lett a hátam. És aznap pont nem esett az esı. Sokat gyalogoltunk, és mégse fáradtunk el. A Szőzanyán kék lepel volt, és igazi liliom volt a karján. Hagyd itt a kórházat, Claude, ne törıdj az ápolókkal, a sebészekkel meg az orvosokkal! Gyere velem, mondok érted egy Üdvözlégyet!

* – Papa! Papa! – Guenaud kisasszony! Egy baleset nem volt elég? Azonnal üljön vissza a helyére! – De ott a papa! Ott áll a peronon.

– Várja meg, míg megáll a vonat. – Igen, anyám. Nem bírok veszteg maradni. Kalimpálok a lábammal. A velem szemben ülı lány megelégeli, hogy összevissza rugdosom. Megkérem, hogy cseréljünk helyet. – Montparnasse pályaudvar! Kiszállás! Se látok, se hallok, leugrom a magas lépcsırıl, rohanok az utasok közt, ott a papa! Egy fejjel kimagaslik a tömegbıl. Jobbrabalra nézeget; a nyakába ugrom, belecsimpaszkodok. – Kisdarázs! A főzfánfütyülı rézangyalát! Pont olyan vagy, mint a majom, amikor felmászik a pálmafára. Csakhogy megjöttetek! Már azt hittem, itt fogok megöregedni. Befészkelem magam a karjai közé, megnyalom a fülét, megcsiklandozom az állát, megpuszilom az orra hegyét. – Kapaszkodj, Kisdarázs, most jön a tánc! Papa körbeforog velem, nagyokat dobbant. Az utasok ránk szólnak, hogy ne álljuk el az utat. – Hohó, öreganyám, adja ide a cuccát, segítek! – Hogyisne! Csak nem képzeli, hogy egy ilyen mihasznára bízom a csomagomat! Nagyon morcos az öreglány. Mi viszont boldogok vagyunk. – Papa! Édes papa! – Hé, hé! Ne sivalkodj! Attól, hogy megérkeztél Bretagne-ból, még nincs bedugulva a fülem. – Annyi mesélnivalóm van! – Helyes, de engedd lejjebb a hangerıt. – Szervusz, pipikém. – Maddalena! Hát te mit keresel itt? Tudhatnád, hogy a papával megyek el. – Szép kis fogadtatás! Két hónapja egy sort se írtál, és még van merszed kérdıre vonni! – És te? Te talán írtál, amikor megtudtad, hogy Claude-nak balesete volt? Leken két pofont. Papa dühösen közbelép.

– Hozzá ne nyúlj még egyszer! Ne rontsd el az örömünket! Takarodj a fenébe, mert komolyan mondom, a pofádra mászok. Ne játsszad meg nekünk a figyelmes anyát, ha pedig dohány kell, próbálj megvágni valaki mást, nekem nincs pénzem. Elszabadul a pokol. Az emberek megállnak, és bámulnak ránk. Anyám szitkozódik, ócsárol minket. A bıröndömmel a kezében lihegve odaér a fınökasszony. – Jó napot, Guenaud-né! Micsoda meglepetés! Nagyon kedves magától, hogy kijött a lánya elé. Örömmel látom, hogy sokkal jobban van. Siessen, Viviane, lekésik a buszról. Csókolja meg az édesanyját, és szaladjon! A levegıt puszilom meg. – Kérem, Guenaud úr, nagyon vigyázzon a kislányra az alatt a hónap alatt, amíg magánál lesz. Kívánatos lenne, hogy minden héten írjon nekem, hogy ne feledkezzen meg Jézus Urunkról. – Na, gyerünk, Kisdarázs, lelécelünk. Szia, Darázs. Legközelebb elıre szólj, ha jössz, akkor felkészülök: vattát dugok a fülembe… Mi baj, Kisdarázs? Mért sírsz? – Olyan boldog voltam, hogy látlak! És ı mindent elrontott. – Ne törıdj vele! Egyszer még megfizetünk ennek a repedtsarkúnak. És különben is, nem sikerült neki a nagyjelenet. Nézd, ott áll egyedül, és a kutya se törıdik vele. Megjegyzem, jobban illik hozzá ez a környezet, mint egy gyárkapu. Gyere, meghívlak egy gránátalmaszörpre, mielıtt buszra szállunk. Az majd szép színesre festi a könnymirigyeidet. Hogy van Claude barátnıd? – Quimperben maradt. A nıvér azt mondta, hogy nincs szállítható állapotban. Tudod, mire kérlek, papa? Írjál neki egy hosszú levelet, és én majd aláírom. – Rendben van, Kisdarázs. De nem kell túlságosan megröhögtetni, mert a végén olyan lesz a gipsze, mint a hullámbádog. – Összeforrt a szád, vagy mi a fene? Már egy órája utazunk, és te még egy árva szót se szóltál. Ennyire csak nem készített ki az anyád! Mesélj valamit Bretagne-ról! Én fizettelek be a nyaralásra,

ennyi igazán jár érte, nem? Na, nevess végre apádra! Úgy ni, és most mesélj. – Bretagne szomorú, unalmas, és mindig esik az esı. – Csak ennyit tudsz mondani róla? – Aztán ott van a tenger is: nagy, hullámos, sós és büdös. Hosszú partja van, és a homok beleragad az ember hajába, ruhájába, cipıjébe. Nagyon kellemetlen. Van egy csomó hajó meg matróz, és csúnyán rikoltozó sirályok is vannak, és szardíniák. A szardíniákat nem láttam, mert azok dobozban vannak. – Hiába próbálsz rábeszélni, Kisdarázs, nem megyek Bretagneba. Megérkezünk Ormes-ba, és én azon nyomban minden másról megfeledkezem. Összevissza rohangálok a kertben, átugrálom a salátafejeket, szagolgatom a violát, hogy jószagú legyen a tüdım, letépem az articsóka külsı leveleit, hogy lássam, puha-e már belül, kihúzok egy spárgát a földbıl, és beledugom az orromba, aztán leülök egy jó nagy tökre, és gyönyörködöm a környezetben. – Figyelj ide, papa! Úgy döntöttem, hogy ezentúl mindenhova magammal viszek egy tököt. – Megbuggyantál? Mi a fenének? – Hogy ráüljek, mert errıl leér a lábam. De tényleg! Minden a nagyoknak van. Tudod, milyen fárasztó, hogy folyton lóbálnom kell a lábamat? És hiába húzogatom, rángatom, nem nyúlik meg. – És teszerinted elıny, ha az embernek leér a lába? – De még mennyire, mert ha nekem leérne, akkor már rég tudnék biciklizni. Tessék, mondd meg, te hogyan fékezel a lejtın? – Hát a talpammal. – Na látod! – De csak azért, mert el van kopva a fékpofa. A biciklirıl jut eszembe, van neked egy meglepetés. A mővezetım nekem adta a fiacskája biciklijét. Akkora, mint ez a tök, ha nem számítjuk az ülést, amit persze le is lehet venni róla. Nem nézem, hova lépek, összetaposok retket, paradicsomot, rohanok a fészerbe. Ott a bicaj! Egy kicsit ütött-kopott, és nincs neki csengıje. Nem számít, majd a számmal dudálok.

– Jaj, papa! Kipróbálhatom most rögtön? – Nem gondolod, hogy elıbb meg kellene tanulnod biciklizni? – Hát épp ez az! Gyere, mutasd meg, hogy kell! – Ha te egyszer valamit a fejedbe veszel, kalapáccsal se lehet kiverni belıle. Nem tőnt fel, hogy már majdnem teljesen sötét van? És mivel csak nappal lát az ember, könnyen elıfordulhat, hogy összetéveszted az utat a cukorrépafölddel. – Na! Papa! – Egy frászt! – Igen, egyenesen tartom a kormányt. Nem, nem túl magas az ülés. Egy, kettı, há-rom! – Rajta, Kisdarázs, tekerd a pedált, gyorsabban! Papa mellettem fut, fogja a mellényemet. Állítólag egyenes az út. Hát nekem egy csöppet sem egyenes. E miatt a rohadt kormány miatt van, folyton elkanyarodik. – Vigyázz! Késı. Lehorzsolt térddel újra felszállok arra a rohadt biciklire. Megtanulok biciklizni, ha fene fenét eszik is. Mereven elırenyújtott karral tartom a kormányt, velem nem fog kitolni. Már csak az út felét foglalom el. Gyorsítok, így szilárdabb az egyensúly. A papa már liheg. Kifulladva elenged, pont mikor egy csapat liba nekiindul az úttestnek. A gondviselés küldte ezeket az élı dunyhákat: így legalább puhára esem. A baromfiak fülsiketítı csataordítással rám vetik magukat, olyan hévvel csipkedik a fenekemet, mintha kukorica volna. Dühödten átkozom a biciklit, apámat, a libákat. Akkor lássam ıket, amikor a hátam közepét! – Jól van, ne mérgelıdj már! Ha nem megy a biciklizés, veszek neked egy traktort. És most vedd le a csülköd az asztalról, hadd tegyem oda a fazekat! Nem hallod? Égeti a kezem!… Mi van, miért nem eszed a levest?… Szegény libák! Nem tudták, hogy a vesztükbe rohannak, amikor neked támadtak, te közveszélyes alak! – Kopognak, papa. – Biztos? – Fülel. – Tényleg. Ki a fene lehet az ilyen késın?

Némi tétovázás után felveszi a zakóját, és kimegy. Két marcona csendır áll az ajtóban, megkérdik tıle, hogy ı-e Claude Guenaud, született Mortryban? Papa sután zsebre dugja a kezét. Ebbıl látom, hogy nyugtalan: mindig így tesz, ha zavarban van. – Jöjjön velünk. – Miért? – Arról van szó, hogy… Ejnye! Maga több mint három hónapja nem tesz eleget a provins-i bíróság végzésének. A vincennes-i katolikus gyermekintézet fınöknıje a maga feleségéhez fordult, megtudakolandó, mi az oka, hogy huzamos ideje nem folyósítják intézményük számára a kiskorú Viviane Guenaud tartásáért járó összeget. A panaszos azt válaszolta, hogy nincs módjában folyósítani a követelt összeget, mivel a fizetési kötelezettség a férjére hárul, akinek az ı révén kell eleget tennie a nevezett fizetési kötelezettségnek, egyébiránt pedig ı maga sem kapta meg egy bizonyos ideje az ıt illetı tartásdíjat. Claude Guenaud-né született Madeleine Masson biztosította róla az intézet vezetıjét, hogy megteszi a szükséges intézkedéseket, és panaszt emelt maga ellen. Apám szó nélkül sarkon fordul, bemegy a szobájába, és egy vaskazettával tér vissza. Különbözı színő kis papírokat vesz elı belıle. – És ez micsoda, uraim, ha szabad kérdeznem? – Bemennénk, ha megengedi, nemigen látni itt az elıszobában. A csendırök ámulva forgatják az elismervényeket. – Még ilyet! Negyvenkilenc május hetedike, negyvenkilenc június tizennyolcadika, negyvenkilenc július tizenötödike, negyvenkilenc augusztus huszadika, elismervényszám kilencvennyolc, Claude Guenaud befizetett négyezer-nyolcvan frankot, ebbıl háromezer frankot felesége eltartására augusztus hóra, ezernyolcvanat gyermektartásdíjra ugyancsak augusztus hóra, kelt ezerkilencszáznegyvenkilenc augusztus huszadikán, ügyvédi aláírás, okmánybélyeg, bélyegzı. Kifogástalan! Mi ez? Valaki azt hiszi, hogy hülyét csinálhat belılünk. – Én viszont azt hiszem, hogy jól fog esni maguknak egy pohárka bor.

Fél óra múlva tökéletesen egyetértenek: rohadt egy spiné az anyám, de most alaposan megjárhatja. – Nahát, kedves uram, ha belegondolok! Hogy elszedi magától minden pénzét, és megtartja magának az egészet, még a gyerek intézetét se fizeti be! Szerencséje van, Guenaud úr, hogy megırizte az elismervényeket. Mert különben most jól benne volna a pácban. Ez is csak azt bizonyítja, uram, hogy rend a lelke mindennek. Még hogy a papa rendes! Néznék csak meg a szekrényeket, a zsebét. A zsebkendık az edények közt, a konzervnyitó meg a bicska a fehérnemős polcon… Neki csak az a fontos, hogy ne legyen elöl. – Viszlát, uraim, Valentinnél találkozunk. Ugyan, dehogy, nincs harag. A parancs, az parancs, na nem? Felteszik a nadrágcsipeszüket, és biciklire ülnek. A két piros pont lassan eltőnik a sötétben. – Hozd a borosflaskát, Kisdarázs! Levegızzünk egy kicsit a lugasban. Apám hangtalanul sír. Remeg a keze. – Ne igyál többet, papa! Már alig van az üvegben. Részeg leszel. – Még hogy részeg, én? Mutass nekem valakit, aki jobban bírja az italt, mint az apád… – Csuklik. – Ígérem neked, hogy csapvizet fogok inni. Mit szólsz, mit mővelt velem az a némber! Hajtom magam a melóban, mint egy állat, rajtam élısködik, és a tetejébe még a zsarukat is a nyakamra küldi! Hát ezt nem tudom megemészteni. – Ha nagy leszek, én megvédlek, papa. – Addigra én már rég alulról fogom szagolni az ibolyát. Sírba tesz az a dög, az a… – Ne, papa! Nem akarom, hogy meghalj. – Tudod egyáltalán, hogy mi a halál, te nagyokos? – Tudom. A Barika. – A nemjóját! Ez még mindig a bögyödben van? Válaszolj, a hétszentségit! Csak nem akarsz te is kikészíteni? – Hadd igyam meg a maradék bort, papa!

– Na, ez már jobban hangzik. Néha olyanokat mondasz, hogy a frász áll belém. Elbódít a bor és a jerikói lonc illata, apámhoz bújok. Arra ébredek, hogy fázom. Apám a lugas farácsának dőlve horkol. Vörös az arca. Keserő a szám íze. Nehezen ment le az a bor. Hajnalodik. – Ébredj fel, papa, megfázol!

* – Gyere, papa, ezt nézd meg! – Nem látod, hogy keresztrejtvényt fejtek? – Majd utána tovább fejted. – Ha nem hagysz élni, írok a fınınek, hogy küldjön egy illemtankönyvet. Abból majd megtanulhatod, hogy békén kell hagynod az öregedet, amikor töri a fejét. Semmi jó modort nem tanultál abban az apácazárdában. Mit akarsz? – Gyere! – Ne ráncigáld már a jakómat! Azt hiszed, olyan sok van? Mit csinálok, ha ezt tönkreteszed? – Ugyan már! Hiszen nincs is rajta gomb! – Elvesztettem ıket. Pedig nagyon ragaszkodtam hozzájuk, úgyhogy nem is veszek új gombot. Különben is minek, madzaggal gyorsabban megy. Nagy titokzatosan kivezetem az út mellett futó ösvényre. – Maradj itt, és nyisd ki a szemed! A töltés mögött felülök a biciklire, vígan beletaposok a pedálba, és robogok elképedten álló apám felé. Nehezen fog a fék, nem tudok megállni, de sebaj; kihasználva, hogy a tapsolással van elfoglalva, nekihajtok. – Hé, hé, masiniszta! Ne téveszd össze a csülkömet az ütközıbakkal! Azért gratulálok. Ha te valamit a fejedbe veszel!…

Mit szólnál hozzá, ha vasárnap tennénk egy jó kis biciklitúrát? Kaját is viszünk magunkkal, jó? Vasárnap délelıtt; süt a nap; már egy órája tekerjük a pedált. – Elfáradtam, papa, nem bírom tovább. Taszít rajtam egyet. – Csak ne kényeskedj! Nem árt, ha megizmosodik egy kicsit a virgácsod. Na, szedd össze magad, mindjárt ott vagyunk. Az erdıben letelepszünk egy nagy tölgyfa alá, és kipakoljuk az elemózsiát. Egy rémült nyúl ugrik ki a sőrőbıl. – Na látod, Kisdarázs, olyan pofát vágsz, hogy ha meglát egy kisegér, összeszarja magát. Fürge egér, Zöld vadállat, Elkapom a farkincádat… – Nem tudsz valami jobbat? – Dehogyisnem. Ave, ave, ave Maria… – Azt akarod, hogy fenéken billentselek? – Bretagne-ban részt vettem a körmeneten a Nagyboldogasszony ünnepén. Kár, hogy nem láttad, állati klassz volt. – Nem tudtad volna megvárni, míg befejezem a kajálást? Tessék, most elvetted az étvágyamat. Felfogod egyáltalán, hogy micsoda marhaságokat beszélsz összevissza? Ha én nem volnék, már rég bevetted volna ezeknek a szemeteknek a meséjét. – Felugrik, elhajítja a kenyerét, és dühösen belerúg a tarisznyába. – A körmenetek, a flancos parádék mind huncutságok, azért csinálják, hogy átejtsék a beszariakat. Ezzel csavarják az ujjuk köré a korlátolt pasasokat, így csinálnak boldog marhákat belılük. Mondd csak, nem árultak véletlenül búcsúleveleket is azon a te körmeneteden? – Micsodát? – Seggtörlı papírt. Ha van olyan cetlid, akkor bármilyen disznóságot elkövethetsz, feloldozást kapsz bőneid alól. Az ostoba népek szépen hagyták magukat megkopasztani, tömték dohánnyal a

csuhásaidat, akik most abból a lóvéból kápráztatják el a magadfajta takonypócokat. Hát, Kisdarázs, nem gondoltam volna, hogy ilyen hülye vagy. Már egy csomószor elvittelek a Dézsmaházhoz, és még mindig nem értetted meg, hogyan gazdagodtak meg azok a buzeránsok? – De hát… – Pofa be! Én dumálok. Abban a nagy csőrben halmozták fel a te papocskáid a parasztok termését, és aztán a szerencsétlen ágrólszakadtak egészségére itták részegre magukat. Most pedig elkápráztathatják a csürhét a gyönyörő csecsebecséikkel, és vígan parádézhatnak. Benne van a hittankönyvedben, hogyan dumálták rá a homokosok a népeket a templomépítésre? Az volt a nagy szövegük, hogy „akik szegények itt a földön, azok gazdagok lesznek a mennyek országában” meg hogy „utolsókból lesznek az elsık”. Na, ne nézzenek madárnak! Verd ki ezeket a mocskosokat a fejedbıl! Trágyadombra valók. Jönnek a szent prédikációikkal, de ık remekül élnek, nagyokat zabálnak, egyszóval orruknál fogva vezetik a híveket. Még az arisztokratákat is sikerült bemajréztatniuk, megdumálták ıket, hogy ajándékozzák az egyháznak a legszebb földjeiket, mert különben kiátkozzák ıket, és akkor úgy megharagszik rájuk az Isten, hogy lıttek a gyöngyéletüknek. A csuhások nem ismernek tréfát. Minden semmiségért a pokollal fenyegetıznek, de ık maguk szarnak a pokolra. A nagyközönség elıtt alázattal imádják a Jóistent, szenteltvizet locsolnak, aztán mennek a bordélyházba, és meregetik a farkukat. Van eszük a szarháziaknak. Persze könnyő kihasználni a nép hülyeségét. Ez olyan, mintha én azzal ijesztgettelek volna egészen kicsi korod óta, hogy ne légy rossz, mert elvisz a mumus. Úgy félnél, mint annak a rendje. Úgyhogy vésd jól az eszedbe, hogy a Jóisten meg az ördög, azok a felnıttek mumusai. Nincsen se Isten, se ördög. Csak a félnótások veszik be ezt a maszlagot. Most már érted, miért gurultam be ilyen piszkosul?

*

– Kisasszonyok! Ma van Mindenszentek ünnepe. Mielıtt részt vennénk az üdvözültek emlékének szentelt misén, alázatos könyörgéssel kérjük Istent valamennyien: Adj világosságot szemünknek, Urunk! Állunk az ágyunk elıtt, és kórusban fohászkodunk: – Krisztus Urunk, napunk és világosságunk! Ragyogtasd ránk fényességed sugarát! İrködj gondolataink, szavaink és cselekedeteink felett, hogy mindenkor tetszésedre legyünk! Növeld szívünkben a tıled kapott hit erényét, hogy semmiféle kísértés ne olthassa ki a tüzet, amit kegyelmed tüze gyújtott lángra. Istenünk, te Igéd világosságával messze őzöd tılünk a tudatlanság sötétségét. „Mondd csak, Kisdarázs! Már azt is elfelejtetted azok között a szentfazekak között, hogyan kell kiszámítani a négyzet területét? – Igen, papa. – A büdös istenit! Hát mi a francot csinálsz abban a kuplerájban? Nemcsak hogy nyelvtant nem tanulsz, és minden irományod tele van helyesírási hibával, de ráadásul még számolni se tudsz. Mondd meg, mekkora a súlya egy liter víznek! – Egy liter, papa…”

* – Mire vár, Guenaud kisasszony? Hálóingben akarja tölteni az egész napot? …Reggeli könyörgés, a hit-remény-szeretet felindítása, Isten parancsolatjai, az Egyház parancsolatjai, litániák, hálaimák Jézus Krisztushoz, a Szentlélek dicsérete, Angelusz, asztali áldás, zsoltározás, confessio, communio és postcommunio, esti ájtatosság, könyörgés a purgatóriumbéli lelkekért, bőnbánó zsoltárok, szentek dicsérete, imádkozás az istentiszteleten, imádkozás minden csendes mise után, szenteltvízzel való meghintés, ordinárium, nagymise, vasárnapi vecsernye, hálaadó ima a Szőzanyának, Szent Józsefnek,

az apostoloknak, a békéért, vasárnapi kompletorium, zsolozsmázás... Advent elsı, második, harmadik és negyedik vasárnapja, karácsony, vasárnap karácsony nyolcadában, Urunk megjelenése (Vízkereszt), vasárnap Vízkereszt nyolcadában. Urunk megkeresztelkedése, harmadik, negyedik, ötödik és hatodik vasárnap Vízkereszt után, évközi vasárnapok, Hamvazószerda, Nagyböjt elsı, második, harmadik és negyedik vasárnapja, Nagyhét vasárnapja, Virágvasárnap, Nagypéntek, Nagyszombat, Húsvétvasárnap, Húsvéthétfı, Fehérvasárnap, Húsvét második, harmadik, negyedik és ötödik vasárnapja, Urunk Mennybemenetele, vasárnap a Mennybemenetel nyolcadában, Pünkösd, Szentháromság vasárnapja, az Úr Teste és Vére (Úrnapja), vasárnap az Úrnapja nyolcadában. Jézus Szentséges Szíve, a Pünkösd utáni vasárnapok. Szentek ünnepei: Szőz Mária Szeplıtelen Fogantatása, Gyertyaszentelı Boldogasszony, Szent József, Szőz Mária jegyese, Gyümölcsoltó Boldogasszony, Keresztelı Szent János születése, Szent Péter és Szent Pál apostolok, Sarlós Boldogasszony, Mária mennybevitele), Nagyboldogasszony (Szőz Kisboldogasszony (Szőz Mária születése), Szent Máté apostol és evangélista, Mindenszentek, Halottak napja, Templomszentelés, Boldogasszony bemutatása, Aprószentek… Zsoltárok: Beatus vir, De profundis clamavi ad te Domine, In exitu Israel de Aegypto, Miserere Mei Deus… Antifonák: Asperges me, Ave Regina, Inviolata, Regina coeli, Salva Regina, Sancta Maria… Himnuszok: Dies Irae, O salutaris Hostia, Tantum ergo, Veni Creator, Veni Sancte Spiritus, Jesu Redemptor… Kantikumok: Adoremus, Benedictus Dominus, Magnificat, O Filii et Filiae, Te Deum… Az Oltáriszentségre: Ave verum, Pange lingua, Panis Angelicus, Sacris solemniis, Verbum supernum… A Boldogságos Szőzanyára: Alma Redemptoris, Ave maris stella, Regina coeli laetare, Stabat Mater, Sub tuum praesidium…

És az egész épület rendben tartása: ágyazás, vécé- és mosdótakarítás, padlósúrolás, padlófényezés, a folyosók, a lépcsı, a fogadószoba felmosása, az ebédlı és az osztálytermek takarítása, ablakmosás, fehérnemő- és ágynemő-hajtogatás a mosodában, krumplihámozás, szemétkihordás, a száraz levelek összeszedése az udvaron, portörlés a fınökasszony irodájában, gondoskodás a kápolna makulátlan tisztaságáról és háborítatlan rendjérıl MarieJosèphe nıvér felügyelete alatt. Így telt el három év. Claude meg én nagyon összebarátkoztunk. A balesete miatt rövidebb lett az egyik lába. Nem tud futni és ugrándozni. A szünetekben kitalálósat és mit visz a kishajót játszunk. Mindig fogjuk egymás kezét: sorbaállásnál, az asztalnál, lefekvésnél. Egymás érintése biztonsággal tölt el bennünket. Claude csak nagy ritkán mozdul ki az intézetbıl. Az apja még mindig beteg. Sokszor engedélyt kértem, hogy magunkkal vihessük az állatkertbe, de a fınökasszony sosem egyezett bele. Vigasztalásul mindig vittem valami édességet a Ducikának, nugátot, nyalókát, cukrozott mandulát. Egy vasárnap gyümölcssajtot vittem neki. Szokásunk szerint elbújtunk a vécébe, nehogy a többiek is megkívánják a finomságot. Claude a nyakamba ugrott: a gyümölcssajt a kedvence! Ebben a pillanatban nyitotta ránk az ajtót Marie-Josèphe nıvér. – Kifelé innen! Istentelen dolgot mővelnek. Megszegik Isten Tízparancsolatát. Megcsúfolják a Hét Szentséget. Harminckettes, maga a szégyene ennek a háznak. Ha én nem ırködnék ilyen éberen, Brochier kisasszony menthetetlenül halálos bőnbe esett volna. A falánkokat örökös éhség és szomjúság marcangolja a pokolban, sárkányepén és kígyómérgen élnek, Isten könyörtelenül lesújt rájuk. A lelkiismeretük, miként egy tátott szájú rémalak, szüntelenül kárhoztatja ıket múltbeli kicsapongásaikért… Mi ez az obszcén viselkedés? Kilenc és fél éves létükre nem átallanak a vécében puszilkodni! Isten elítéli a szemérmetleneket. Démonok sanyargatják, kínozzák ıket az örökkévalóságig. Maradjanak az udvaron, jelentem a történteket a fınökasszonynak. Claude-ot halálra rémiszti, hogy a gyehenna tüzére jut.

– Ne sírj, Ducika! Holnap meggyónod bőneidet, és a Jóisten biztosan megbocsájt. Nem küld a pokolra, merthogy nincs is pokol. – Könnyő neked, te nem hiszel benne. De engem most meg fognak büntetni miattad. Én nem kértelek, hogy hozz nekem valamit. – Hogy mondhatsz ilyet, Ducika… Megjelenik a fınökasszony. – Elég a komédiázásból! Jöjjenek a szobámba. Megtiltom, hogy mától fogva együtt legyenek. A hálóterem két végében lesz az ágyuk. Az ebédlıben Brochier kisasszony a nagyobbak asztalánál fog étkezni, a tanteremben elıreül az elsı padba. Csak így mentheti meg a lelkét. Utasítani fogom a tisztelendı nıvéreket, és ha maguk mégis áthágják a parancsomat, szörnyő lesz Isten haragja. Menjen, gyónjon meg, Brochier kisasszony. Claude megfogja Marie-Josèphe nıvér feléje nyújtott kezét, és sírdogálva kimegy. – Guenaud kisasszony! Tisztában vagyok vele, hogy a családi helyzete alaposan megnehezítette a maga lelki fejlıdését, azt, hogy méltóvá váljék Istenhez. Mindazonáltal csak dicsérni tudtam magát a plébános úrnak és az édesanyjának, mivel az elsı évet leszámítva igazán példás volt a magaviselete és kiváló a tanulmányi elımenetele. A keresztelı szemlátomást áldásos hatással volt magára: végre-valahára rádöbbent, hogy bele kell törıdnie Isten akaratába. Most fel vagyok dúlva attól, amit Marie-Josèphe nıvértıl hallanom kellett. Miképpen tudta ilyen sokáig megtéveszteni Istent és engem? Maga tökéletesen tisztában van vele, hogy szigorúan tilos minden testi érintkezés a növendékek között. Az ajka csakis a Krisztus Keresztjét érintheti. Ne feledje, hogy Jézust megfeszítették, és hogy İ azért vállalta a kínhalált, hogy megváltsa bőneinket. Be akarta bizonyítani nekünk az ı végtelen szeretetét, meg akarta mutatni a bőnt a maga irtózatos mivoltában. Térdeljen le elıttem! Kezdıdik a fenyítés. Sírós hangon megkérdem: – Olyan nagy bőn az, anyám, hogy édességet adtam a barátnımnek? – Képmutató! Azt mondja meg, hogy miért bújtak el?

– Mert féltem, hogy ha a többiek meglátják az édességet, ık is kérnek belıle, és nem volt olyan sok, hogy mindenkinek adhassak. – Ne próbáljon félrevezetni! Nem is értem, hogyan bízhattam magában. Megtévesztett az álnokul ártatlan tekintete. – Némán tőröm a verést. – Kígyófajzat! Kérjen ıszintén bocsánatot a Mindenhatótól és tılem, különben elkárhozik. Győlölöm magát, anyám. Győlölöm magát meg a tisztelendı nıvéreit. Rákényszerítettek, hogy hazudjak, csaljak, árulkodjak, hogy engedelmességet mímeljek feljebbvalóim iránt, és bőnbánatot, és buzgó hitet. Összetörtek, kiforgattak. Félénkké, mogorvává, alamuszivá tettek. Krumplibogár vagyok. Felállok, és megcsókolom a fınökasszony nyakában lógó keresztet. – Könyörgök, anyám, bocsássa meg bőnömet! Elteszi a korbácsot, és a plébános úrhoz vezet a kápolnába. Várjam meg, míg befejezik a megbeszélést, és mondjak el öt Miatyánkot és három Üdvözlégyet. A pap idınként lopva rám néz. A fınökasszony távozása után letérdepel az oltár elé, keresztet vet, és így szól hozzám: – Jöjjön velem, gyermekem, sétáljunk egy kicsit az udvaron. – Még nem fejeztem be az imádkozást, tisztelendı atyám. – De én épp azt szeretném, ha együtt fejeznénk be a maga lelkiismeret-vizsgálatát. Az ember nem szólhat ıszintén Istenhez, ha nem érzi át bőne súlyosságát. Megvizsgálta-e, hogy van-e tisztátalanság a gondolataiban, vágyaiban, szavaiban és cselekedeteiben? Figyelembe vette-e, hogy az érzékiség bőn, felrótta-e magának, hogy netalán kötelességmulasztást követett el? – Nem, tisztelendı atyám. – Biztos voltam benne. Ezért is kell megvilágosítanunk ezt a helyzetet, mely Urunk elıtt és elıttem is roppant erkölcstelennek és ártalmasnak tőnik fel. A kövér plébános fújtatva jön mellettem lefelé a lépcsın. Megtörli a homlokát patyolatfehér zsebkendıjével, amelybe bele vannak hímezve a neve kezdıbetői. Atyáskodva megfogja a nyakam, és felszólít, hogy mondjam el a Tízparancsolatot. Gépiesen hadarom:

Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj. Isten nevét hiába ne vedd. Az Úr napját szenteld meg. Atyádat és anyádat tiszteld. Ne ölj. Ne paráználkodjál. Ne lopj. Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy. Felebarátod házastársát ne kívánd. Mások tulajdonát ne kívánd. Aztán szótlanul sétálgatunk a gesztenyefák körül. Átfogja a vállam, és sóhajt egy nagyot. – Nehéz feladat jutott osztályrészemül, gyermekem. Mindazonáltal kötelességem, hogy figyelmeztessem: ha az ösztön szava erısebbnek bizonyul magában, mint a lélek szava, akkor olyan rossz szokások, olyan bőnös szokások uralkodhatnak el magán, amelyek az állathoz teszik hasonlatossá. Nem fordult elı az utóbbi idıben, hogy egy fiú a szoknyája alá nézett volna? – Milyen fiú? – Például valaki a Szent Jakab-templomban a vasárnapi misén. Vagy még inkább egy parasztfiú, amikor az édesapjánál nyaralt. İrizkedjen az ilyen kíváncsiaktól! Az ı rossz szellemük olykor még az ártatlanokat is kísértésbe viheti. Tudja, mi a különbség a férfi és a nı közt? – Nem, tisztelendı atyám. – Ez megnyugtató. Azért folytatom magával ezt a kis beszélgetést, mert lassan eléri azt a kort, amikor az embert a bőnök legsúlyosabbikába taszíthatja a teste, a lélek romlásába. – Ezt nemigen értem, tisztelendı atyám. – Annál jobb, gyermekem. İrizze meg az ártatlanságát az esküvıje szent napjáig, ne engedje közel férkızni magához a mételyt. Jól jegyezze meg, hogy a paráznaság a tisztátalanság szégyenteljes bőne, és tiltja Isten hatodik és kilencedik parancsolata. Letéríthetné magát az egyenes útról, megingathatná

magában a vallásos eszmét. A paráznaság elvakítja az elmét, megkeményíti a szívet, aláássa az egészséget, és megsemmisíti a lélek legszebb erényeit. Megátalkodott bőnössé teheti az embert. Mely erény a paráznaság ellentettje? – Nem tudom, tisztelendı atyám. – A szüzesség. Ne felejtse el: a szüzesség. Nem untatom nagyon a prédikációmmal? – Nem, tisztelendı atyám. Rám mosolyog, mindkét kezét a vállamra teszi, és vastag ajkával megérinti a homlokom. – Higgye el, nagyon kedvelem magát, gyermekem. Szeretem a tekintetét, tisztaság és szelídség árad belıle. Nagyot változott az elsı találkozásunk óta. Emlékszik? Olyan tudatlan volt, hogy még Jézus szent neve is ismeretlen volt maga elıtt. Akkoriban nagyon nyugtalanított a sekélyes gondolkodása. De Isten segedelmével sikerült kitágítanunk az elméjét, sikerült ráébresztenünk, hogy mi a jó, és mi a rossz. Az itt kapott nevelés üdvös hatására megváltozott a természete, erıs akaratú, kötelességtudó lénnyé fejlıdött. Most azt szeretnénk, ha uralkodni tudna az ösztönein, és evégbıl segítünk elfojtani csírázó bőnös hajlamát, segítünk leküzdeni hibáit, megtanítjuk rá, hogyan kell erkölcsösen élni. Jézus szelleme uralkodik magában, az İ tanításait követi, ez teszi méltóvá Istenhez, így kerülheti el a pokolbéli kínokat. A szőzi lélek teszi hamvassá az arcát. De ha eltántorodna a helyes úttól, a bőn óhatatlanul rányomná bélyegét a vonásaira. Egyszer még talán úgy fog emlékezni rám, mint egy idısebb fivérre, aki utat mutatott magának a keresztényi élet felé. Bármi történjék, én mindig maga mellett leszek, gyermekem, és ha olykor úgy érzi, hogy szívét hatalmába akarja keríteni a gonosz, ne felejtse el, hogy én várom magát. És most menjünk fel, azt hiszem, senki sincs a kápolnában. A gyóntatófülkében a tisztelendı úr nagy lélegzetet vesz, és felszólít, hogy mondjam utána: „Uram! Te megmutatod igazságod fényét a tévelygıknek, hogy visszataláljanak a helyes útra. Add meg hívednek, hogy elutasítson mindent, ami keresztény nevével ellenkezik, és vállalja, ami méltó hozzá. Istenem, akitıl minden jó származik, add meg, hogy

sugallatodat követve helyesen gondolkodjam, és gondviselı irányításoddal helyesen éljek. Áraszd rám irgalmadat, bocsásd meg mindazt, amivel lelkiismeretem szorongva vádol.” Bocsánatot kérek Istentıl, amiért gyümölcssajtot adtam Claudenak a vécében, a pap feloldoz bőnöm alól, és penitencia gyanánt el kell mondanom egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet.

* – Papa! Tudod, mennyi kellemetlenségem volt múlt vasárnap a gyümölcssajt miatt? Ha a plébános úr nem áll mellém, be is zártak volna mára. Csak Léonie nıvér és ı kedves hozzám az egész intézetben. – Miket beszélsz itt összevissza? Hogyhogy bezártak volna a gyümölcssajt miatt? – Hát mert Claude-nak adtam a vécében, és Marie-Josèphe nıvér meglátta. – Hát aztán! – Tilos édességet vinni az intézetbe, a Jóisten nem szereti. – Te Kisdarázs, ezek teljesen meggárgyultak ebben az árvaházban? Vagy pálinkát ittál reggelire? – Nem, komolyan mondom. A fınökasszony még gyónni is elküldött. De a plébános úr csuda rendes volt, és megbocsájtotta a vétkemet. – Miféle vétkedet? – Már mondtam: a gyümölcssajtot. Nem fogod elhinni, de még azt is mondta, hogy amióta az intézetben vagyok, méltóvá váltam Istenhez. Megkérdezte, hogy nem néztek-e a szoknyám alá a fiúk a templomban vagy nálad a faluban a szünet alatt. A papa majd felrobban. – Na, ne hülyéskedj már. Kisdarázs! Hova akart kilyukadni a csuhásod? – Azt nem tudom, de megkérdezte, hogy tudom-e, mi a különbség a férfi és a nı közt.

– Mit mondtál neki? – Azt, hogy nem tudom. – Mért hazudtál? – Mert ha megmondtam volna az igazat, bezártak volna most vasárnapra. – Aha, azt hiszem, értem már. Nem beszélt véletlenül a legfıbb kincsedrıl is? – Hol van nekem kincsem? – Na jó, hagyjuk. Azt nem mondta, hogy nem szabad tapenolni? – Mit csinálni? – Na, ide figyelj! El kell mondanom neked valamit, még mielıtt akkora szajha válna belıled, mint az anyád. Mindenesetre kövesd apád példáját az életben. Örülök, hogy nem hiszel a marhaságaikban, és gratulálok, ügyesen kivágtad magad. De ez még nem minden. Arra is vigyázni kell, hogy ne juss a legtöbb kislány sorsára. Nem éppen az apa dolga beszélni ezekrıl a dolgokról … De hát mit csináljak, ha egyszer a plébános már belefogott. Nem is olyan hülye az a pali… Szerintem egy kicsit korai a dolog, várhatott volna vele egypár évig. Nagyon sürgıs nekik… Persze, lehet, hogy igazuk van… Na mindegy… Nézd, Kisdarázs, ha… ha puszit adsz apádnak, az rendben van. De ha megpuszilsz egy olyan korú kisfiút, mint te, az már nem helyes. – Miért? Alaint mindig meg szoktam puszilni! – Hát ez az! Látod, nem vigyáztam. Ezentúl nem puszilod meg, mert baj lehet belıle. – Miért? – Mert... Ezt még nem tudom neked megmagyarázni… A kutyafáját! Mégiscsak muszáj megmondanom. Ugye, láttad, hogy a fiúknak nem olyan a pisilıjük, mint neked. Nekik fütyülıjük van, és az nagyon veszélyes tud lenni. Tudod, hogy neked milyen a pisilıd, igaz? – Már nem emlékszem rá, mert itt nem szabad meztelenül mosakodnunk. – Ez az egyetlen épkézláb ötletük ebben a kuplerájban. – Gondolod? Mért, te hogyan mosakodsz?

– Az más. Én férfi vagyok. – És a férfiaknak szabad meztelenül mosakodni? – Ne tereld másra a szót… Ez a te érdeked… rámehet az egészséged. Elıfordulhat, hogy véletlenül hozzáérsz a pisilıdhöz. De ha gyakran fogdosod, akkor tüdıbajos leszel, vagy megfertızıdsz... Na jó, mára elég a süketelésbıl, gyerünk, megnézzük, mi újság a majmoknál. Leszállunk a metróról; némán lépkedünk egymás mellett az állatkert felé. – Látom, ki vagy borulva, Kisdarázs. – Ez az elsı eset, hogy egyetértesz velük valamiben, papa. – Nem én értek egyet velük, hanem ık, értenek egyet velem. És az más. Értsd meg, hogy nem ık találták ki ezeket a helyes elveket, csak átvették ıket a tisztességes emberektıl, hogy becsalogassák a népeket a templomjaikba. A jó erkölcs nem a szentfazekak kiváltsága. Egy rendes lánynak egyetlen férfit szabad megismernie, a férjét. – Ki lesz az én férjem? – Azt még nem lehet tudni, még kicsi vagy hozzá. De ne izgulj, el fog jönni a szép királyfid. – Fehér paripán? – Nem érnéd be egy biciklivel, mint mindenki más? – Nem. Én olyat akarok, akinek fehér lova van. – Akkor sokat kell cirkuszba járni, ott fordulnak elı a leggyakrabban. Na jó, most, hogy megetettük a medvéket, az oroszlánokat meg a majmokat, talán a Claude barátnıdre is gondolhatnánk, vegyünk neki valami finomat. – Nem érdemes, papa, a fınökasszony szétválasztott bennünket. – Miért? – Marie-Josèphe nıvér miatt. Rajtakapott minket a vécén. – Mi a fenét csináltatok a klotyón? – Hova bújtunk volna? Nem akartam, hogy a többiek elkérincséljék az egész gyümölcssajtot, nem érted? – Jól van, ne légy úgy oda! Csak tudni akartam, hogy miért választott szét benneteket. Most már tudom. Azt hiszem, egy kicsit

túllıttek a célon. Lesz egy-két szavam a fınıhöz. Ne nézzék romlott spinének a lányomat! Vasárnap este nincs kivel beszélgetnem. Claude a hálóterem túlsó végében fekszik. Miért vették el tılem az egyetlen barátnımet? Miért mondta a papa, hogy ha valaha meglátná, hogy egy fiúval etyepetyézek egy padon, életében elıször lekeverne nekem egy jó nagy frászt? És a plébános úr miért mondta, hogy olyan lennék, mint egy állat, ha az ösztönömre hallgatnék? Ha Léonie nıvér nem aludna, megkérdezném tıle ezeket a dolgokat. Na, majd holnap reggel. Nem, mégse, mindig megmérgesedik, ha kérdezısködök. De akkor kitıl kérdezhetném meg, hogy miért betegszik meg az ember, ha hozzáér a pisilıjéhez? A papa mondta, tehát biztos így van. De miért? Lehet, hogy máris beteg vagyok? Mosakodásnál kénytelen vagyok hozzáérni, igaz, csak a fürdıingen keresztül. Soha többé nem mosom meg. Na és a plébános úr! Vajon mit akart mondani? Miért néznének a fiúk a szoknyám alá? Súlyos a dolog, az egyszer biztos. Mi lett volna, ha elárulom neki, hogy láttam az Alain fütyülıjét? Megint megvertek, bezártak, elkülönítettek volna. Csak érteném, miért! Ki magyarázza meg? Ha nagy leszek, a papa talán megmondja. Claude! Nem tudok egyedül beszélgetni. Idınként megpróbálom magamra vonni a figyelmedet, de te mindig csak imádkozol. Már sohase mosolyogsz, én pedig unatkozom. Azelıtt mindenfélét meséltünk egymásnak. Minden este kirepültünk a rácsos ablakon, letelepedtünk egy csillagra vagy a holdra, és egy tündér pillangóvá változtatott bennünket. Látod, Ducika, most nem tudok elrepülni, mert nem vagy itt mellettem. Miért ne tudnék? Megpróbálom. Behunyom a szemem… Valaki a fülembe duruzsol. Megismerem a dallamot, melegség árad szét a szívemben. Elringat hő társam, a Voulzie, és az álom szárnyán virágos rétek, árnyas erdık felé repít…

* Szombat délután anyám vár a fogadószobában.

– Ugye, csodálkozol, Viviane? Mulattat a jókedve, és hogy olyan nevetségesen van öltözve. Sötét színő, picike kalapot visel, a kalapról vékony zsinóron jókora pompon fityeg. Vastagon be van púderezve az arca, halványságát csak kiemeli a nyakába kötött élénkpiros selyemsál. Fekete bársonykabát van rajta, olyan bı, hogy kétszer beleférne. Világosdrapp vastag gyapjúharisnya látszik ki a kabát alól – a papa most azt mondaná, hogy nem kellett volna ilyen görbe harisnyát vásárolnia. – Na, hogy tetszem? Jobbra pördül, balra pördül… a lendülettıl a pompon beleakad a csillárba. Nagyot nevetek. Ezt nem lett volna szabad. Oda a jókedve. Visszateszi a kalapkáját, és néma csendben távozunk. Hogy mertem ilyen tiszteletlenül viselkedni vele, az anyámmal? A metrón újra megered a nyelve. – Tudod, pipikém, egy mővésznınek eredeti módon kell öltözködnie, hogy az emberek megjegyezzék, és emlékezzenek rá. Érted? De még mennyire hogy értem! Csak körülnéz az ember a kocsiban, és mindjárt látja, hogy mindenki rajta röhög. Ezek nem fogják egyhamar elfelejteni, az biztos. Saint-Mandé-Tourelles. A következı megállónál kiszállunk. Nagy meglepetésben lesz részem; anyám azt mondja, hogy gyökeresen meg fog változni az életünk. Tízpercnyi gyaloglás után megállunk egy kovácsoltvas kapu elıtt, anyám becsönget. Aszfaltozott ösvény vezet egy családi házhoz. A háziasszony már messzirıl megismeri anyámat, elénk siet. Egymás nyakába borulnak. Maddalena sugárzó boldogsággal bemutat Denise-nek, megmentıjének. Nagy erıfeszítés árán sikerül csak rámosolyognom. Idegenkedem ettıl a szikár, visszataszító nıszemélytıl. Rideg köszönésébıl ítélve kölcsönös az ellenszenv. Anyám nagy vidáman végigvezet a házon. Hálószoba, másik hálószoba, nappali, fürdıszoba, konyha… – És most jól nyisd ki a szemed, pipikém! Szertartásosan kinyitja elıttem az ajtót, és félrehúzódik, hogy elgyönyörködhessem a… a sírni valóan szomorú szobán, az ı

szobáján. Szörnyő csalódás. Az egész háznak gyászos hangulata van, és ezen mit sem változtat, hogy példásan tisztán van tartva. És különben is feszengek, valami nincs rendjén. Miért szólítja ez a nı „édes kis Madeleine-em”-nek az anyámat? Megcsókolja, és nem engedi el a kezét. Csapódik a bejárati ajtó. Egy velem egykorú, ijedt arcú kislány lép be kosárral a kezében: Odaszalad Denise-hez, kezébe nyomja a visszajáró pénzt, és csak aztán köszön nekünk. Két perc múlva már jó barátok vagyunk; ıt is Viviane-nak hívják. Bújócskát játszunk a szomorú ház teljes területén. Kacagásunk zavarja az anyját: Denise ránk parancsol, hogy különkülön várjuk a vacsorát. Megpróbálom jobb belátásra bírni, de hasztalan kérlelem. A néma és komor vacsora után azonnal le kell feküdnünk. Nem vagyok álmos, szerettem volna még játszani egy kicsit… Szó se lehet róla. – Viviane-nal alhatok? – Nahát, Madeleine! Hogy nevelted a lányodat? – Tudhatod, hogy nem az én, nevelésem, Denise, hanem az apjáé. De hát milyen nevelést is adhatna neki egy olyan bugris. Begurulok. Nem tőröm, hogy szidja a papát. – Ne heveskedj, Viviane! Az apád kedves ember, de hiányzik belıle minden finomság. Ezt már többször megtárgyaltuk. Ha félsz egyedül, majd én veled alszom. Nem valami jó megoldás. Maddalena horkol, és szúr a lába. Képtelen vagyok elaludni, olyan hangosan kotkodácsolnak a konyhában. Felcsap a hangjuk, mintha veszekednének valamin, aztán anyám lábujjhegyen bejön, és levetkızik a sötétben. – Nyugodtan meggyújthatod a villanyt, Maddalena. – Hát te nem alszol? Tudod, milyen késı van? Holnap aztán egész nap ásítozol. – Miért mondtad, hogy Denise a megmentıd? – A gondviselés vezérelte az utamba. Volt egy kis kiállításom a barátaimnál, és egy este Denise megvette az egyik képemet, és megkérdezte, hogy meg tudnám-e csinálni a gyermeke portréját fényképrıl. Hároméves korában halt meg szegény, súlyos beteg volt. Elfogadtam a megbízást, és gyönyörően megcsináltam a

munkát. Denise nagyon meg volt elégedve, és felajánlotta, hogy segítsek neki berendezni a házát. Megcsináltam a terveket. Természetesen szabad kezet kaptam tıle. – Még szerencse! Remélem, hogy valami vidámat csinálsz, mert most nagyon ronda. – Tényleg nem szép, de ne ebbıl ítéld meg Denise-t. Ritkán találkozik az ember ilyen erıs lelkő asszonnyal. Rám hasonlít. Mert mindkettınkben volt erı, hogy sok-sok fájdalmas csapás után is újrakezdjük az életet. Képzeld el, nem is olyan régen ıt is elhagyta a férje. – Ha ezt tudom, akkor kedvesebb lettem volna hozzá. – És ez még nem minden! Felajánlotta, hogy nála lakjak, és téged is befogad, így aztán megmondhatom az ügyvédeknek, hogy munkám is van, lakásom is van, el tudlak tartani. Anyám bebújik az ágyba. Gyöngéden homlokon csókol. Hátat fordítok neki. Elalvás elıtt azon töprengek, hogy vajon milyen lesz az életem anyám és Denise mellett, a papa nélkül. Nem tudom elképzelni. Nélküle minden olyan szomorú. Felriadok. Ég az éjjeliszekrény-lámpa. Denise és anyám meztelenül fetrengenek az ágyban. Az undortól és a félelemtıl felkavarodik a gyomrom. Hangtalanul zokogok. Virággá akarok változni, hogy ne hasonlítsak anyámra. Iszonyúan csikar a hasam. Elviselhetetlen a fájdalom. Nem tudom visszatartani. A két nıstény undorodva kizavar a fürdıszobába, hogy mossam le magamról a szart. Meglátom elkínzott arcomat a tükörben. Becsukom a szemem. Valaki más akarok lenni. ...Clémentine-nak hívnak. Büszke vagyok a mamámra. Nagy mővész. Gyönyörő palotává varázsolta a lakásunkat. Mindennap türelmetlenül várja, hogy hazaérjek az iskolából. Tudom, hogy szeret, és hogy nagyon szereti a papámat. Olyan boldogok vagyunk, hogy… – Viviane! Isten veled, Clémentine. Még nem mosakodtam meg, nem volt erım hozzá. Anyám a zuhany alá állít, lesikál, és bekölniz.

– Na, most már jószagú vagy. Felejtsd el, mással is elıfordul. Biztos ettél valamit, ami megfeküdte a gyomrod. Visszafekszem. Anyám is lefekszik, eloltja a lámpát. Vasárnap reggel a háziasszony kel fel elsınek. Pisisárga pongyolájában olyan, mint egy aszott citrom. Anyám gyengéden homlokon csókolja, és megkérdi tıle, hogy jól aludt-e. Kiejtem a kezembıl a kávésbögrét, összetörik a konyhakövön. Denise dühösen rám parancsol, hogy szedjem fel a cserepeket. Nekimegyek ennek a rohadt némbernek! Nem bírok uralkodni magamon. Anyám látja, hogy közeleg a vész, megragadja a grabancom, kivonszol, meg se állunk a metróállomásig. Alighogy becsukódnak a kocsi ajtói, anyám kirobban. – Tudod, mit tettél? Elpackáztad életed nagy esélyét, és ráadásul az enyémet is. Visszaviszlek az intézetbe, nem érdemelsz mást. Hogy mertél így viselkedni ezzel a kedves és nagylelkő asszonnyal? Pedig még a taníttatásodat is fizette volna. És most mindennek lıttek. Az embernek az az érzése, hogy születésed óta egyre csak azon töröd a fejed, hogy hogyan tudsz minél többet ártani nekem. Nem tudom, érdemes-e tovább harcolnom érted. Nem érdemled meg. Maradj azzal a tahó apáddal. Nagyon jól összeilletek. – Le vagy szarva. – Micsoda? Tudod, kivel beszélsz? – Nem érdekel. Utállak a Denise-eddel együtt. Felpofoz. – Ezt a pimaszságot! Ezt a hálátlanságot! Micsoda egy ocsmány természeted van! Elment az eszed? Mi bajod? – Semmi. Valami megfeküdte a gyomrom. A kocsi másik végébe húzódom. A következı megállónál leszállok. Ne jöjjön velem, egyedül is visszatalálok.

*

Tízpercben elszököm az udvarról, és kopogtatás nélkül berontok a konyhába. – Hát téged meg mi lelt? – Mikor kapom vissza Claude-ot, Léonie nıvér? Nincs senki, akivel beszélgethetnék. – Isten mindig meghallgat. – Jó, de ı nem válaszol. – Próbáltál egyáltalán beszélni hozzá? – Nem, én olyanokkal szeretek dumálni, akiket látok. – Hiába minden, javíthatatlan vagy. Látod, én sosem vagyok egyedül. – Na persze! De neked itt vannak a fazekaid, jó nagy zajt csinálhatsz velük, és még akkor sem büntetnek meg, ha összetörsz egypár tányért. Én viszont csak leejtem a füzetemet, és máris mehetek gyónni. Vétkeztem, mert tüntetıen viselkedtem, megzavartam Sainte-Cécile nıvért és a társaimat. Mondd, nıvérke, volna kedved beszélgetni velem egy kicsit? – Feltéve ha segítsz, mert nagyon le vagyok maradva. – Miért rossz itt mindig a kaja? – Mert nagyon sokan vagytok. – Tudod, Léonie nıvér, az anyám egy néninél dolgozik, segít neki kicsinosítani a házát. Az a néni egy csöppet se kedves, még azt se engedte, hogy játsszak a lányával. Megszidott, hogy folyton rázom a jobb lábamat, azt mondta, hogy egy kislánynak nem szabad így viselkedni, és hogy hisztorikus vagyok. Az mi? – Kérdezz könnyebbet, kicsikém! Énnekem minden gondolatom Isten felé száll, és a konyhai dolgokon kívül semmihez sem értek… Szóval talált magának munkát az anyukád? – Igen. És sikerült neki félretenni egy kis pénzt, mert megvásárolták néhány festményét. Reméli, hogy most már nem lesz akadálya a válásnak. Én nagyon szeretném, ha a papa nyerne, és megtiltaná, hogy találkozzam vele. – Viviane! Tudod, mit beszélsz? – Tudom.

– Fohászkodj, hogy Isten bocsásson meg neked. Nem szégyelled magad? Tudod, hány gyerek szeretné, ha volna anyukája? – Szívesen nekik adnám az enyémet. – Úgy látom, csak azért jöttél, hogy felmérgesíts. Menj azonnal vissza az udvarra a barátnıidhez! – Nekem csak egy barátnım volt, és ıt is elvették tılem. – Nem csodálkozom. Abból ítélve, amiket mondsz, igaza volt a fınökasszonynak, hogy elválasztott tıle. Durva lélekre vall, ha valaki ilyen közönyösen viseltetik az édesanyja iránt. – Nem szeret engem. Gonosz. – Ezt miért mondod? – Nem tudom. – Ne sírj! Nem szabad ítélkezned anyád felett. Meríts erıt a keresztényi szeretetbıl. Nem ismerheted mások érzéseit, csak az Úr titkaink tudója. Egy ilyen nagylánynak már meg kell értenie, hogy a felnıttek nagy megpróbáltatásokon mennek keresztül. Anyádnak alaposan kijutott a gondokból az utóbbi idıben. Súlyos beteg volt, többször is munkát kellett változtatnia. De rádöbbent, hogy az Úr segédelme nélkül nem tudja leküzdeni a nehézségeket. Végy példát róla, és ı boldogan a keblére ölel. – Jaj, nıvérke, odaégett a nudli!

* – Dicsértessék, anyám. Sainte-Cécile nıvér mondta, hogy beszélni kíván velem. – Üljön le, kisasszony! Kínos feladatot kell teljesítenem, sajnos, nem halogathatom tovább. Guenaud úr Mindenszentek óta egyetlen hónapban sem fizette be a költségtérítést. Márpedig tetemes költségeim vannak: sok árva gyermeket fogadtam be a háború miatt, és igen csekély állami támogatásban részesülünk. Türelemmel voltam, gondjaim ellenére ingyen etettem magát. És tovább is vártam volna, mivel azt hittem, hogy sikerült magát végképp jó útra téríteni, ámde legutóbbi viselkedése kinyitotta a

szemem, rávilágított, hogy maga igen nagy veszélyt jelent a társaira nézve. Sokáig töprengtem, imádkoztam, és Isten megmondta, mit kell tennem. Úgy határoztam, hogy elszigetelem magát. Bőnhıdnie kell rossz hajlama és az apja hanyagsága miatt. Ma estétıl fogva száraz kenyéren és vízen fog élni. Továbbá dolgoznia kell az eltartása fejében. Maga fogja takarítani az épületet Saint-Ignace és Marie-Pierre nıvér helyett. Lehet, hogy most túl szigorúnak tartja az intézkedésemet, de egyszer majd rádöbben, hogy a maga érdekében cselekedtem. Üdvös hatással lesz magára az önmegtartóztatás. Krisztus példáját követve ínségben fog élni, és lemond minden földi hívságról. Ha méltósággal tőri a büntetést, olykor egy-egy tányér fızelékkel fogom jutalmazni az állhatatosságáért. Ez gyengeség a részemrıl, adjon hálát érte az Úrnak. Csak az İ segítségére számítson. Vele, csakis vele ossza meg kételyeit, ha olykor úgy érezné, hogy nincs elég ereje elviselni a megpróbáltatásokat. De ne próbálja megtéveszteni, mert irgalmatlanul lesújtana magára. – Igen, anyám. – Itt van az apja levele, azt írja, hogy három hét múlva fogja meglátogatni, most nagyon el van foglalva, mert átköltözik Provins-be. Távozzon, imádkozni akarok. Kérni fogom az Urat, hogy adjon erıt magának a próbatételhez. Léonie-hoz szaladok a konyhába. Lázasan serénykedik a párás forróságban, és zsörtölıdik: miért járok mostanában folyton a nyakára? – Gyere csak közelebb! Hő, de sápadt vagy. Mi baj? – Kedvesnıvér! A karjaiba vetem magam. – Voltál a fınökasszonynál? Ne sírj! Örülhetsz, hogy szívén viseli a sorsodat. Köszönd a jó szívének, hogy megosztja veled azt a keveset, amink van. A holnap reggeli istentiszteleten adj hálát az Úrnak, hogy ilyen nemes és megértı lelket vezérelt az utadba. – Biztos vagyok benne, hogy a papa csak a válás miatt nem fizette ki a fınökasszonyt. Mindene rámegy. A Kövér Léontól tudom, hogy még buszjegyre sincs pénze.

– Sejtettem. Figyelj ide! A refektóriumból kijövet ügyeskedj, hogy a sor végén maradj, és tedd hátra a kezedet, amikor eljössz itt a konyha elıtt. Ha egy módom lesz rá, észrevétlenül belecsúsztatok egy kockacukrot, jó? És van még egy meglepetésem. Csinálok kötényt neked és Claude-nak az egyik régi ruhámból. Nagyon le vagy rongyolódva. – Hadd adjak egy puszit, Léonie mama! – Odatartja izzadt arcát. – Ha nagy leszek, veszek neked egy szép ajándékot. Egy üveg kölnit, hogy mindig üde legyél.

* Ma reggel Marie-Josèphe nıvér a felügyelı az osztály elıtt. Meglát, elkeskenyedik az ajka. – Hova megy, harminckettes? – Hittanórára, tisztelendı nıvér. – Amíg a büntetése tart, nem részesül oktatásban, hittanórán sem vehet részt. Elıször is felsikálja a lépcsıt. Tükörfényes legyen! Aztán hálát mond az Úrnak, hogy kegyeskedik elfogadni a munkáját. Délután kisöpör a hálótermekben. Mostantól fogva én mondom meg, hogy mit kell csinálnia, és nekem kell elszámolnia az idejével. Ne halljak zokszót! Ha panaszkodik, kénytelen leszek megvonni magától a kimenıt. Magam fogom ellenırizni a munkáját, és fenyítéssel fogom ösztökélni, ha netalán alábbhagyna a buzgalma. Marie-Josèphe nıvér már egy hete gyötör. Soha nincs megelégedve. Megcsíp, megpofoz, ököllel üt. Minden tagom fáj, fáradt és éhes vagyok. Este azzal ringatom álomba magam, hogy vár a papa. Rengeteg sárgarépát ültetett el egy nagy kertben. És gyümölcsfákat is, alma- és ıszibarackfákat. Beleharapok egy ıszibarackba, finom édes íze és jó illata van. Méhek zümmögnek körülöttem, szeretnék megkaparintani az uzsonnámat. Adok nekik egy darabka csokoládét. Jóllaktam, most kerti boglárkát szedek, és

elviszem az én kis folyómnak. Úgy siklik a virág a vízen, mint a napsugár. Hasgörcs kínoz. Léonie nıvér állja a szavát, mindig kapok tıle kockacukrot vagy egy darabka margarint. Nem nyelem le, hagyom, hogy szétolvadjon a számban. Everlyben cukorrépaföld volt a házunk mellett. Egyszer kiástam egy szál répát, és megkóstoltam. Olyan rossz volt, hogy kiköptem. Azt hiszem, hogy most földestül meg tudnám enni az egészet. Holnap értem jön az anyám. Vízkereszt óta nem találkoztam vele. Gyakran ír, és mostanában kedvesek a levelei. Állítólag kötött nekem egy pulóvert. Nem örülök, hogy viszontlátom, de éhes vagyok. – Mit szólnál egy kis csónakázáshoz a vincennes-i tavon, pipikém? Utána kapsz egy finom fagylaltot a Nyári Lakban, jó? – Nem lehetne a fagylalttal kezdeni? – Miért ne lehetne? Rengeteg mesélnivalóm van. Képzeld el, sikerült Denise-t megenyhítenem irántad. Meggyıztem, hogy az csak múló rosszkedv volt részedrıl, mert különben bőbájos kislány vagy, és csak azért voltál olyan morcos, mert nem engedte, hogy játsszál a lányával. Megígérte, hogy külön szobád lesz. Úgy rendezheted be, ahogy neked tetszik. Micsoda jószívő egy teremtés! Elugrunk hozzá, mielıtt visszaviszlek az intézetbe. Majd meglátod, milyen jól haladok a munkával, most már sokkal barátságosabb a ház. Megtudtam, hogy a közeljövıben meg fog látogatni téged egy szociális gondozónı. Légy óvatos vele, ezek nagyon kíváncsiak. Amint lesz egy kis pénzem, beíratlak egy másik iskolába, de bejárónak, hogy többet lehessünk együtt. Szeretném, ha sokra vinnéd az életben, megvannak hozzá az adottságaid. Tudom, hogy nem voltam mindig elég türelmes hozzád. De hát mostanáig nekem se volt valami rózsás az életem. Rengeteg gondom, bajom volt, amióta elhagytam az apukádat. Nem mondom, rendes ember volt, de goromba, kisstílő, alkoholista és erıszakos. És én még a durvaságát is megbocsátottam volna, ha... Nem szívesen mondom el neked, még igencsak korai… De anyai kötelességem azt parancsolja, hogy eláruljam távozásom valódi okát. Apádnak… apádnak volt egy súlyos hibája… Az, hogy

perverz. Egyszer erınek erejével egy kolbászt akart a nemi szervembe dugni. Ebbıl már láthatod, hogy nagyon nem volt rendjén valami nála. És ez még nem minden. Mindenféle disznó trükköt talált ki a gyári haverjaival, és arra kényszerített, hogy engedelmeskedjek. Aztán megismerkedtem Trapillon nénivel, elmondtam neki az erıszakos dolgait, és ı azt tanácsolta, hogy hagyjam el. Már az érintését se bírtam elviselni. Hányingerem volt tıle. François Trapillon sokat segített. Neki köszönhetem, hogy visszanyertem a lelki egyensúlyom. Most már olyan édesanya vagyok, aki képes gondoskodni a leányáról. Érted, Viviane? Na, válaszolj már! – Éhes vagyok. Kanalazok a fagylaltból, és ráfújok a kanálra. Azt hittem hirtelen, hogy forró kakaó. Anyám nevetgélve megkérdi, hogy mi van, a fellegekben járok. Sápadtka vagyok, és valahogy bágyadt. Biztosan attól van, hogy hirtelen megnıttem, jaj, csak beteg ne legyek neki. Átad egy csomagot, különösebb lelkesedés nélkül nyitom ki; a pulóver van benne. Fölveszem. Anyám evez. Álmos vagyok… Papa! Anyám beszél, beszél, szörnyen idegesít. Kolbász. Kolbász a nemi szervben. Mi az a nemi szerv? Elviselhetetlen a negédessége. Elfelejtette volna a hímzett törülközıket? Egyszer már elárult. Lehet, hogy ezzel a pulóverrel egy újabb árulást készít elı? Különben nagyon szép pulóver. Anyám nagyon szépen tud kötni. És még virágokat is hímzett az ujjára meg az elejére. Köthetsz nekem akármit, nem érdekel; egyetlen dolgot szeretnék: enni.

* Izzadságcseppek folynak végig a hátamon. Szédülök. MarieJosèphe nıvér láttára a seprőre támaszkodom, hogy el ne essek. Nincs több erım. – Hogy képzeli? Mindjárt dél van, és maga még nem mosta fel a folyosót. Ha nem végez egy félóra alatt, a száraz kenyeret és vizet

is megvonom magától. Azt hiszi, hogy ingyen kapja az ételt, maga semmirekellı! A hajamnál fogva térdre kényszerít. Az ördög darabokra fogja tépni a testemet a vasvillájával. A lustaságot győlöli az Úr. Megsuhogtatja a korbácsát, amelyet három hete mindenhova magával visz. Olyan dühvel csépel, hogy elvágódok. Rugdalni kezd, de ekkor megjelenik a fınökasszony. – Azonnal hagyja abba, nıvér! Tőrhetetlenül bánik ezzel a gyermekkel. Megtiltom, hogy a megkérdezésem nélkül bárki fenyítésben részesítse vagy sanyargassa. Eleget szenved a rossz hajlamai és az apja gondatlansága miatt. Ne tetézze ezt még szívtelenséggel is! A Mindenható a keresztényi könyörületesség útját jelölte ki számunkra, nem a türelmetlenségét. Menjen a dolgára, nıvér! Maga pedig, Guenaud kisasszony, kérjen egy tányér levest a konyhán, attól majd erıre kap. Nagyra értékelem, hogy egyetlen zokszót sem hallani magától. Tőrje továbbra is némán a szenvedést, így fog alázatot tanulni, és az alázat olyan erény, mely méltóvá teszi az Úr kegyelmére. És ne mulassza el imádkozni. Hosszú ruhájával a poros folyosót seperve, sietıs léptekkel távozik. Kimerülten leülök a fal mellé. Egyre nagyobb ez a ház. Egyre magasabbak a lépcsık, egyre hosszabb és szélesebb a folyosó, egyre magasabb a plafon. A lépcsıkorlát a végtelenbe fut. Elhomályosodik a napfény. Üres a fejem. Érzéketlen a testem. Már nem vagyok éhes.

* – Guenaud kisasszony! Elfelejtette, hogy ma van a látogatási nap? Ejnye, igyekezzen, már várja az apja. És ne felejtse el, hogy vasárnap van, az Úr napja. – Igen, anyám. Keresztet vet, elkísér a fogadószobába, és kellemes sétát kíván nekünk.

Édes papa! Most, hogy itt vagy, máris sokkal jobban érzem magam. Kéz a kézben sétálunk majd Párizs utcáin, és mielıtt elmennénk az állatkertbe, bemegyünk egy bisztróba. A pultnál maradunk, hogy gyorsabban kiszolgáljanak bennünket, szendvicseket rendelsz, egy sonkásat és egy májpástétomosat. Te egy deci vörössel, én egy nagy pohár gránátalmaszörppel fogom leöblíteni a lakomát. Aztán a lábammal kis kupacokat csinálok a földön levı főrészporból, te meg tréfálkozol a felszolgálólánnyal. Nehezen tudok lépést tartani veled, borzongok, aludni szeretnék. Itt, az utcán, a járdán, akárhol. Nem bírom tovább. Összepréselıdik a mellem, könny győlik a szemembe. – Hadd üljek le, papa, szeretném nézni az autókat. Egy kicsit csodálkozol, nem tudtad, hogy ilyen szenvedélyes autóimádó lettem. Leülünk egy padra, hozzád bújok, és lassan magamhoz térek. Olyan jó melletted ülni, te vagy az egyetlen lény, akit szeretek, és aki szeret. Megint veszettül zakatolni kezd a szívem. Elsötétedik elıttem a világ, inog a föld a lábam alatt. Biztos pontot keresek, megfogom a kezed. Azt hiszed, hogy indulni akarok, fölállsz. Nem bírok megállni a lábamon, a földre rogyok. – Hé, Kisdarázs, ne játszd meg a colstokot! Amilyen pipaszár lábad van, persze nem csodálkozom, hogy összecsuklasz. A hangodból erıt merítek, kínkeservesen feltápászkodom. Megpróbálok lépni egyet, de a lábam nem engedelmeskedik, elterülök. – Mit mővelsz, Kisdarázs? Felsegítesz erıs kezeddel, a padba kapaszkodom. – Segíts, papa! Nincs erım. A lábam… nagyon fáj. Sírva csókolgatsz. A karodba kapsz, és dühödten szidva ezt az érthetetlen kórt, amely megtámadta a kislányodat, rohansz az emberek közt, hogy kivizsgáltass. – Nem akarok orvoshoz menni, papa, nagyon koszos vagyok. Olyan sokat játszunk az intézetben, hogy sose marad idınk mosakodni. De te ragaszkodsz hozzá, hogy orvoshoz vigyél, hát nekiállsz lecsutakolni a szökıkútnál. Ahogy leveszed rólam a félretaposott

cipıt és az undorító zoknit, úgy felháborodsz a lábamon levı vastag koszréteg láttán, hogy nehezen állom meg, hogy el ne áruljam neked az igazságot. – Hihetetlen, hogy milyen állapotban vagy, Kisdarázs. Ezt egyszerően nem értem. Visszatartom a lélegzetemet. Izzó gombóc van a torkomban. – Pa…papa. Én… én… – Jól van, ne dadogj! Majd késıbb megmagyarázod. Egy járókelı útbaigazít bennünket, hogy hol a legközelebbi orvos… Sokáig gyızködsz az asszisztensnıvel, míg végre hajlandó bevezetni bennünket a várószobába, annak ellenére, hogy nem voltunk bejelentve. Üres a váró. Nagy, szomorú helyiség, az ablakokat poros bársonyfüggönyök takarják. Egy karosszékbe kuporodok, kínban vagyok. – Tessék, uram, jöjjenek be. Zavartan győrögeted a sapkádat. Hebegve-habogva, köhécselve elıadod, hogy mi történt. A doktor hellyel kínál, de látva, hogy a világ minden kincséért se vagy hajlandó leülni, felhagy a próbálkozással, és mosolyogva odalép hozzám. – Vetkızz le, kislányom! Rémülten kapaszkodom a székbe. Nem engedem, hogy hozzám érjen. A fınökasszony megtiltotta, hogy férfi elıtt levetkızzünk. A földre vetem magam, rúgkapálok, harapok, karmolok, sikítozok. Az orvos megkér, hogy vedd le rólam a trikót és a cipıt. Már nem ellenkezem. Engedelmesen kinyitom a szám, a doktor után mondom, hogy „ááá”, lépek egypárat elıre, aztán hátra, lefekszem, hagyom, hogy megnyomkodja a hasam, hogy megmérje a súlyom és a magasságom. A vizsgálat után csend telepszik a szobára. Apám végre megszólal: – Mi a helyzet, doktor úr? – Hát ez botrány! A lánya hihetetlenül le van gyengülve. Már most biztosra veszem, hogy vérszegény, de majd csinálunk egy vérvizsgálatot. Mindenesetre rendkívül rossz állapotban van, és a szája csupa seb belül. Döbbenetedben leülsz.

– Borzalmas! Nem értem: És Viviane-ból egy szót se lehet kiszedni. – Sürgıs ápolásra szorul. Írok róla igazolást. Jobb lenne, ha magához venné a kislányt, amíg meg nem gyógyul. – Nincs jogom hozzá! – Azt hiszem, hogy ha megmutatja ezt az igazolást, el fogják engedni az intézetbıl. Nem ellenırzik eléggé ezeket az intézményeket. Ha nem tartják meg szigorúan az- utasításaimat, kórházba kerül a kislány. Jöjjön vissza, ha nem sikerülne dőlıre jutni velük. – Köszönöm, doktor úr. Gyere, felveszlek, Kisdarázs. Zajos a város. Álmos vagyok. – Ébredj fel, megérkeztünk! – Hova? – A börtönödbe. – Hova mész? – Beszélni a fınöknı fejével. Ruhasuhogás: ott áll mellettünk a fınökasszony. Papa magával ráncigálja a folyosóra. – Ne hagyj itt, papa! Félek. Mindent elmondok. Nem akarok alázattal tőrni. Enni, inni, énekelni akarok, szívesen csinálok bármit, csak ne kelljen egész nap takarítanom. – Nyugodjon meg, gyermekem. – Hagyjon békén! Már elég verést kaptam Marie-Josèphe nıvértıl. Könyörgök, papa, vigyél el innen! Meg fognak korbácsolni. Megfenyítenek, ahogy négy éve mindig megfenyítenek. Sose árultam el, mert azzal fenyegettek, hogy akkor nem találkozhatom veled. És én mindent elviseltem, hogy vasárnaponként veled lehessek, de most nem bírom tovább, el akarok menni. Álszentek, gonoszak és kegyetlenek. Isten szolgái. Akármit csinálhatnak, Isten feloldozást ad nekik. Kiáltozásomra egyre több növendék győlik körém. – Távozzanak, kisasszonyok! A sátán beszél ebbıl a gyermekbıl. Könyörögjünk az Úrnak, hogy bocsássa meg a vétkeit.

Apám gúnyos nevetése belefojtja a szót. A fınökasszony felismeri benne az ördögöt, a rettegett gonoszt; ez a faragatlan tuskó nem átall idemerészkedni, és zaklatni ıt. Felháborító! Apám falfehér. Állkapcsát összeszorítva megindul az átkozódó fúria felé. A fınökasszony rémülten összekulcsolja a kezét, és a Mindenhatóhoz fohászkodik. – Ha vétkeztem volna, Uram Teremtım, megbánom bőneimet, csak most ments meg! Az Úr süket marad a rimánkodására. A fınökasszony rettegve apám lába elé borul, és gyáván könyörög neki, hogy hallgassa meg. Papa az arcába köp. – Gyere, Kisdarázs, egy percig se hagylak tovább ebben a rohadt kuplerájban. Magammal viszlek Provins-be. Ezt az istállót csak Héraklész tudná kitakarítani.

* – Na, Kisdarázs, megfogtuk az isten lábát ezzel az orvosi igazolással. Most aztán lesz nagy dínomdánom, annyi krumplit, heringet meg kását fogunk zabálni, hogy a fülünkön jön ki. Az imakönyvedet, olvasódat, feszületeidet bevágjuk az olvasztókemencébe. Meddig akarsz még durmolni? Mindjárt ott vagyunk, az istenfáját, és te ki se nyitod a csipádat? Hallod? Már meg is érkeztünk Provins-be. Ébredj fel, a szentségit! Ilyen hétalvót én még nem láttam. Papa eltréfál egy kicsit Kövér Léonnal, a buszsofırrel, aztán az ölébe vesz, és meg se áll velem az új házáig. Az ormes-sur-voulziei házunk sokkal nagyobb volt. Kilenc egyforma kis épület sorakozik egymás mellett, mindegyiknek pici kertje és vaskerítése van. Az egyik szélsı ház a papáé, a másik a nagymamáé. A kerítésre hajnalka van felfuttatva. Holnap majd körbejárom a birtokot. Ültetett fehérrépát meg articsókát, és sóskalevest fog kotyvasztani nekem, az az új specialitása. Papa megágyaz egy összecsukható ágyon a konyhában: lepedı híján egy fehér abroszt

terít rá, és a saját takaróját, ıneki elég lesz a bekecs is. Hálóingnek jó az egyik trikója. Nem kérek vacsorát, nem vagyok éhes. Leteszem a fejem, és már alszom is. Másnap reggel arra ébredek, hogy valaki simogatja az arcom. Hirtelen nem tudom, hol vagyok, és beletelik egy kis idıbe, míg rájövök, hogy apám ül mellettem. – Jól aludtál, Kisdarázs? Nézd csak meg, micsoda reggelit csináltam neked. Érzed ezt az illatot? Kakaó gızölög az asztalon. Hozzá pirítós kenyér. Vaj. Lekvár! – Honnan van ez a sok finomság, papa? – Nagyanyád adta, hogy megünnepeljük a hazaérkezésedet. Zsémbes az öreglány, de arany szíve van. Most mennem kell a gyárba, nemsokára átjön hozzád Sylviane nıvérem, és egész nap veled marad. Az esti viszontlátásra. Vállára akasztja a tarisznyáját, fejébe csapja a sapkáját, még visszainteget az ajtóból, aztán fütyörészve elkarikázik.

* A zabálás jegyében telnek napjaim. Úgy tömnek, mint egy libát. Nagynéném centivel ellenırzi a fényőzı lakomák eredményét. Hogy megszínesedjen az arcom, nyers húslevet diktál belém; undorító egy táplálék. A másik gyógymód viszont kedvemre való: egy ujjnyi portóit elkever egy tojás sárgájával és sok cukorral. A papa haverjai is részt vesznek a talpra állításomban, csokoládét és mindenféle süteményt küldenek. Lassan visszatér az erım, a jókedvem és az elevenségem. Megviccelem a papát: eldugom a lexikonját, és virágokkal rajzolom tele a keresztrejtvényét. Ma este megígérte, hogy mihelyt megnyeri a válópert, vásárol nekem egy rádiót. Legalább lesz egy kis nyugta, amíg én a futballközvetítést hallgatom. Épp bebújok az ágyba, amikor kopogtatnak. Papa meggyújtja a villanyt, és megkérdezi, ki az. Senki se válaszol. Felkelek.

– Ki az, papa? – Ez csak egyvalaki lehet. Bújj a szekrény mögé! Kinyitja az ablaktáblát. Kikukucskálok a szekrény mögül, és meglátom anyámat. – Hol van Viviane? – Nem tudom. – Tudom, hogy itt van, a fınökasszony megmondta. – Szarok a te drágalátos apácádra. Anyám megpróbál bemászni az ablakon. Papa megragadja a kabátja gallérját, és ököllel az arcába vág. Anyám kizuhan az utcára. Néhány másodpercig mozdulatlanul hever a földön, aztán visszanyeri az eszméletét, és segítségért kiabál. Apám becsukja az ablakot, odaszól nekem, hogy bújjak ágyba, és maga is visszafekszik. Anyám dühödten üvöltözik, és két kézzel veri a zsalut. Hát jó! Most elmegy, feljelentést tesz a rendırségen, és látleletet vetet föl, hogy mit mővelt vele a férje. Már most készüljön rá, hogy látogatói lesznek. – Tényleg elmegy a rendırségre, papa? – Kitelik ettıl a rohadt szajhától. Hogy én milyen ökör vagyok! Nem lett volna szabad így elragadtatnom magam. Ha egyetlen szomszéd is hajlandó tanúskodni ellenem, benne vagyunk a pácban. Feküdj le gyorsan, gondolkoznom kell! Cigarettára gyújt, és eloltja a lámpát. Fülelek a neszekre. Félek. Várom, hogy mi lesz. Elmúlik az éjszaka, és senki se jön. Hatkor csöng az ébresztıóra. Papa kijön a konyhába, kiüríti a hamutartót, aztán nekiáll kávét fızni magának. Kopognak, apám megmerevedik. – A törvény nevében kinyitni! – Mégiscsak elment az a szemét! – Guenaud úr! Még a mai nap folyamán vissza kell vinnie a kislányt az intézetbe. – Nem akarok visszamenni, papa! – Sajnos muszáj… Figyelmeztetem magukat, uraim, hogy ha az a rohadt anyja megnyeri a meccset, elvágom a gyerek torkát, meg a bíróét is, és felkötöm magam. Nincs vesztenivalóm.

Megmondhatják a vizsgálóbíró úrnak. Vagy tudják mit, majd én magam mondom meg neki. Elegem van belıle, hogy hülyének néznek a jogász urak. Add a kezed, kislányom. Gyere, szívunk egy kis jó vidéki levegıt. És mindent jól megnézünk, mintha utoljára látnánk. Elmegyünk Ormes-ba, Everlybe, vagy ahova akarsz. A csendırök zavarban vannak, hagyják, hogy mondja a magáét. Nekik most menniük kell, sajnálják a dolgot, de hát a szabály, az szabály. Apám összeomlik. Folyton azt ismételgeti, hogy ı egy ökör, egy címeres ökör, hagyta magát behúzni a csıbe, csapdát állítottak neki, és ı szépen belesétált. Pedig már olyan közel volt a cél. És most mindent elrontott. Ormes-sur-Voulzie-ban megálltunk egy percre a rózsaszín falú házunk elıtt. Az új lakók átalakították a kertet. Eltüntették a lugast. Újrafestették a csőr ajtaját és a zsalugátereket. Sírva fakadtam. Nem tudtam felfogni, hogy ez már nem az én házam. De tudtam, hogy soha többé nem térek vissza ide. Apám magához szorított. – Én is bıgtem, édes Kisdarázs. Na, gyere, talán még nincs minden veszve. Irány a bíróság. Visszamentünk Provins-be. A piactéren vártam. Tizenegy órakor jött ki a bíróságról; megnéztem a börtön nagyóráját. Sápadt volt, remegett a keze. – Azt hiszem, Kisdarázs, hogy végre megértették, mirıl van szó. Ha egy hónapon belül nem lesz döntés, iszonyú botrányt csapok.

* Az intézeti fogadószobában papa odaadja a receptet a fınökasszonynak. – Föl kell erısíteni a gyereket. Itt vannak az orvosságok a kúra folytatásához. Táplálják rendesen, és ne próbáljanak kijátszani, mert… – Milyen pénzbıl, ha szabad kérdeznem?

– Hogyhogy milyen pénzbıl? Hát abból, amit havonta befizetek. Mostanáig elég volt, nem? – Maga tréfál velem, Guenaud úr. – Már mért tréfálnék! – Nyilvánvaló, hogy a leányának nem kellett volna nélkülöznie, ha lett volna mibıl etetnem. Ne felejtse el, hogy több mint négy hónapja teljesen rám hárul az eltartása. – Nem értem, mit beszél. – Ugyan, mire való tagadni! A gyermek édesanyja állítja, hogy maga nem folyósítja a tartásdíjat. – A rohadt dög! A fınökasszony keresztet vet. – Kérem, ne tetézze még durvasággal is a rosszhiszemőségét. – Tudja, ki rosszhiszemő! A csuhások meg az olyan áskálódó bajkeverık, amilyen a feleségem. De egy Guenaud nem rosszhiszemő. Mindig eleget tettem apai kötelezettségeimnek. Tudom, hogy maga boldogan elhiszi rólam, hogy szemétláda vagyok, de peche van, mert tele a fiókom a nyugtákkal. A feleségem kezdettıl fogva átverte magukat. Azon a napon lett buzgó istenhivı, amikor bedugta ide magukhoz a lányomat, hogy megszabaduljon tıle. Kiokoskodta, hogy csak így ejtheti át magukat és a talárosokat. Maguknak persze csak a jóistenkén jár az eszük, úgyhogy bevették a maszlagot, pedig az a kurva arra is képes lenne, hogy mohamedán hacukába bújjon, és elzarándokoljon Mekkába, ha az érdeke úgy kívánná. – Nézze, uram, a maga viselkedése az oka, hogy inkább a feleségének hittem. Ha továbbra sem képes uralkodni magán, a hevessége könnyen a vesztét okozhatja. – Nekem maga ne papoljon! Nem vagyok kíváncsi a véleményére. A kislányom egészsége forog kockán. Ami meg az anyját illeti, jól pofán vágtam a spinét, de ha tudtam volna errıl a szemétségrıl, jobban odasózok. Tessék, itt van pénz. És ha a kislányom nem kap eleget enni, és nem viselik gondját, isten bizony kitaposom a belüket. – Apám erısen magához ölel. – A következı látogatásom lesz az utolsó, Kisdarázs.

* Újra a többiekkel együtt eszem, katekizmusra járok. A fınökasszony kedves hozzám, ügyel, hogy bevegyem az orvosságot. Marie-Josèphe nıvér úgy viselkedik, mintha a világon se volnék. Claude messze elkerül. Tízpercben kint voltunk az udvaron, és láttam egy fecskét. Itt a tavasz. – Jöjjön velem, Guenaud kisasszony, várják a fogadószobában. A szociális gondozónı akar beszélni magával. A kalapot viselı, szürke ruhás, magas nı kedvesen üdvözöl. Leteszi bır aktatáskáját, kezet nyújt, és azt mondja, hogy foglaljak helyet. Már nem fiatal, de a szeme nagyon eleven. Leül velem szemben, és megkéri Sainte-Cécile nıvért, hogy hagyjon magunkra bennünket. – Szervusz, Viviane. Szép kislány vagy. Hány éves vagy? – Tíz. – Régóta vagy itt? – Igen. – Sok barátnıd van? – Nem. – Miért? – Nem tudom. – Ne félj tılem, válaszolj bátran a kérdéseimre. Tudod, ugye, hogy hamarosan befejezıdik a szüleid válópere. Mit felelnél, ha valaki megkérdezné tıled, hogy kivel laknál szívesebben? – A papával! – Hő, de lelkesen mondtad! És miért vele? – Mert szeretem. – És az anyukádat? – Nem tudom. – Nagyon szép pulóvered van. Ki kötötte? – Az anyám.

– Tetszik neked ez a pulóver? – Hogy nem válaszolok, zavartan keresgélni kezd a táskájában, néhány papírt vesz elı. – Ha jól látom az iratokból, lassan négy éve vagy itt. Így van? – Igen. – Nem vagy valami beszédes. Félsz tılem? – Nem. – Miért nem válaszolsz, valahányszor az anyukádról kérdezlek? Milyen hozzád? – Nem tudom. – Beszélj nekem az apukádról. – A papa kovácsmester. – Végre valami lázba hoz! Csak úgy csillog a szemed. Láttad már, hogyan dolgozik a mőhelyben? – Igen. – Úgy gondolod, hogy tudna foglalkozni veled? – Hát persze! – És az anyukád? – Biztos, hogy nem, folyton beteg, vagy rosszul van, és panaszkodik, hogy a terhére vagyok. – Ez meglepı. Amikor a legutóbb találkoztam vele, már alig várta, hogy végképp maga mellett tudhasson. Denise Falhiard pedig, a barátnıje, akinél lakik, azt mondta, hogy nagyon kedvel téged. A szobádat is láttam, igazán jó helyed lesz ott. – Én nem mehetek oda. – Miért? – Nem tudom. – Hát nem könnyíted meg a dolgomat. Az anyukád gondodat viseli, és szépen öltöztet. – Nem szeretem ezt a pulóvert. – Miért? – Az anyám csak azért kötötte, mert tudta, hogy maga meg fog látogatni, és a fınökasszony rám parancsolt, hogy vegyem fel, pedig itt mindenkinek egyenruhában kell járni. – És miért vetette fel veled? – Hogy maga azt higgye, hogy az anyám jó hozzám.

– De hát valóban jó hozzád, nem? Elmondta, mi mindent meg nem tesz érted. A rengeteg gondja ellenére rendszeresen meglátogat, zenés színházba visz, ha jól tudom, még Joséphine Bakert is láttad. Szerencséd van, nem minden anyuka tesz meg ennyit a gyerekéért. – Nem is ı hív meg ezekre a helyekre, hanem a barátai. İt csak zavarja, hogy ott vagyok. Különben is, általában sehova se szokott elvinni, de az utóbbi idıben nagyon a kedvemben akar járni, hogy rosszat mondjak a papáról. Téved, ha azt hiszi, hogy én úgy odavagyok a színházért, inkább látogatna meg gyakrabban, és ne kellene legtöbbször itt rostokolnom ebben a szobában, várva, hogy jöjjön, de hiába. – És az apukád? – İ még olyankor is eljön, amikor nincs látogatási napja. – Értsük meg egymást, Viviane! Az anyukád sokat betegeskedett, és… – Nem igaz. Feláll, a hüvelykujját harapdálva töpreng. – Nekem most mennem kell. Nagyon örülök, hogy beszélgethettem veled, csak azt sajnálom, hogy ilyen zárkózott vagy. Talán tudtam volna segíteni. Veszi a táskáját, és elindul az ajtó felé. – Tessék várni! Nem akarok az anyámhoz kerülni. İ nem szeret engem. – Honnan veszed? – Azt mondta a Denise barátnıjének, hogy legszívesebben itt hagyna az intézetben, de meg akarja nyerni a válópert, hogy megmutassa a rokonainak és a barátainak, hogy neki volt igaza. – Biztos ez? – Egészen biztos. A szobából hallottam, hogy mit beszélnek kint a konyhában. Aztán az anyám bejött, és lefeküdt mellém. Éjszaka felébredtem, és láttam ıket. – Mit láttál? – Azt hogy ı és Denise meztelenül fetrengenek az ágyon.

– Hallgasson! Hogy merészel ilyet mondani az anyjáról! Menjen vissza a többiekhez! Lázadozva megyek ki az udvarra. İ is csak olyan, mint a plébános meg az apácák. Ha megmondom az igazat, dühbe gurulnak. Csöngetnek, vége a szünetnek. Nincs kedvem visszamenni az osztályba. Egyedül szeretnék maradni. Az lesz a legjobb, ha a kápolnába megyek, és úgy csinálok, mintha imádkoznék, akkor nem büntethetnek meg, és Marie-Josèphe nıvérnek se lesz ürügye, hogy megverjen. Visszahıkölök a tömjénszagtól. Lépteket hallok, gyorsan belépek, és becsukom magam mögött az ajtót. Lekuporodok egy imazsámolyra, és fennhangon beszélek. A hangom betölti a visszhangos kápolnát. Nem akarok meghalni, papa, veled akarok lenni, olyan jól megvagyunk mi ketten. Miért nem hisz nekem senki? Körbetekintek. A harmónium nyitva van, a billentyőket ugyanolyan csipketerítı védi a portól, amilyen az oltáron van. A szentségtartó zárva, mint mindig. Kicsiny ajtaja a kutyám ólját juttatja eszembe. Filkó. Te bezzeg meghallgattál, ha bánatom volt, és sose haraptál meg. Vigasztaltál, megnyalogattad könnyes arcomat. Bárcsak volna Isten, és volna neki varázsereje! A varázspálcájával örökre eltüntetné Maddalenát. De ha az anyám nem tőnik el, és a papa elveszti a válópert, én nem akarom, hogy a hideg földbe temessenek, mint Félicie-t. Megkérem a papát, hogy vigyen el Ormes-ba, és fektessen le a főbe a szomorúfőz alá. És azt se akarom, hogy felakassza magát, feküdjön le mellém, és a Voulzie majd örökre elringat bennünket. Filkó, te fogsz ránk vigyázni, te meg a folyóm, és megharapod a sírásót, ha el akar temetni minket.

* A szociális gondozónı látogatása óta félelemben élek. A fınökasszony imádkozik a lelkem üdvéért, én meg egyetlen dolgot szeretnék: kikerülni innen. A kápolna lett a menedékem, ott

szoktam meghúzódni, ha egyedül lehetek. Az apácák azt hiszik, hogy imádkozom, és békén hagynak. Még azt is megengedték, hogy a tanulószoba helyett oda menjek, meg vannak gyızıdve róla, hogy végre megszállt a Szentlélek. A refektóriumban alig nyúlok az ételhez. Nem beszélek az asztaltársaimmal. Emlékeimbe merülök: magam elıtt látom az ormes-i házunkat, a virágokat, a Filkót, felidézem közös csínyeinket, a hajnali barangolásokat. – Ne álmodozz már! Hív a nıvér, nem hallod? Kimegyek Léonie után a folyosóra. Szomorúnak látszik. – Apád vár a fogadószobában, kicsikém. – El... elvesztette a pert? Léonie nıvér némán lehorgasztja a fejét. Lassan elindulok a fogadószoba felé. Megállok az ajtóban. Nyirkos a tenyerem, a torkomban dobog a szívem. A keresztre feszített Jézusra téved a tekintetem. Mintha megmozdítaná a fejét, és ökölbe szorítaná a kezét. Igazi vér folyik a sebeibıl; mindjárt segítségért kiált. Rémülten rohanok be a szobába. – Papa! – Kisdarázs! Hát ez meg mi? Mért nem öltöztél fel? És hol a bıröndöd? Micsoda fancsali képet vágsz! Úgy bámulsz rám, mint borjú az új kapura. Mi az, nem is örülsz? – Minek örülnék? – Gyagyás ez a kiscsaj! Hát annak, hogy elmegyünk. Isten veletek, kedvesnıvérek, vége a hülyítésnek! Megyünk, kirúgunk a hámból. – Te nyertél? – Hát persze hogy én nyertem! Ki a fene nyert volna, ha nem az öreged! – Nem halunk meg? – Nincs rá idınk. Na, siess, piszok flammós vagyok. Már meg is rendeltem két szendvicset a sarki kocsmában. És tudhatod, hogy nem szeretem a száraz kenyeret meg az avas vajat, úgyhogy csipkedd magad… Jó, hogy jön, Léonie nıvér. Látom, szólt már magának a fınökasszony, olyan a képe, mintha citromba harapott

volna. Na, lássam azt a mosolyt! Hoztam magának valamit. – Kivesz a zsebébıl egy üveg rózsalekvárt. – Ezt tegye a spenótba, ne a margarint. Igazi provins-i specialitás. És magára vessen, ha ad belıle a tisztelt Mindenhatónak, az ördög sose fogja megbocsátani magának. Léonie nıvér vállat von, megköszöni az ajándékot. – Gyere, Viviane, segítek összecsomagolni. – Én is megyek, akkor gyorsabban végzünk. – Bocsásson meg, Guenaud úr, de nem szabad feljönnie a hálóterembe. Léonie nıvér szótlanul rakosgatja a fehérnemőt. Keresem a nyakláncomat. Nem találom. – Eltőnt a medál, amit Jeannette mamától kaptam, nıvérke. Itt volt a párnám alatt. Mozog az ajka, de nem hallom, mit mond. Összeteszi a kezét, az égre emeli a tekintetét, és Istenhez fohászkodik. Gyorsan becsukom a bıröndöt, és meghúzgálom Léonie ruháját. – Most elmegyek, kedvesnıvér. – Hát a kabát? – Nem hagyhatnám itt? Szó se lehet róla, még megfáznék az úton. Elég egy kis huzat, máris megvan a baj, amilyen érzékeny a torkom. Feladja rám a kabátot. – Nagyon fáj nekem, Viviane, hogy el kell válnunk egymástól. És mivel tudom, hogy magadtól nemigen jut eszedbe az Úristen, adok neked egy ajándékot. Gyönyörő fehér gyöngyház olvasót vesz elı a köténye alól. Ragyognak a gyöngyök és a kereszt. Áhítatosan a tenyeremre teszi az ajándékot. A nyakába ugrom. – Léonie nıvér, édes Léonie mama! Nem fogadhatom el, a papa haragudna érte. – Dugd el valahova! – De mit szól a papa, ha megtalálja? – Mondd meg neki, hogy ajándékba kaptad, és hogy nagyon fontos neked. Ha igazán szeret, meg fog érteni.

– Elköszönhetek Claude-tól? – Csak bánatot okoznál neki. Majd én megmondom neki, hogy elmentél. – És írhatok neki? – Hát persze. Na, szedd a lábad. A fogadószobában ott a fınökasszony is. Papa türelmetlenül toporog. – Nem sietted el a dolgot. Ennyi idı alatt az egész házat kifesthettem volna. És most olajra lépünk. Ne haragudjon, asszonyom, hogy nem veszek érzékeny búcsút magától, de nem bírom itt a levegıt. , Kezet fog vele, megköszöni a gondoskodást, felkapja a bıröndöt, és elindul kifelé. Anyámmal futunk össze az ajtóban. Zihál, és könnyben úszik az arca. Ölelésre tárja a karját. – Pipikém! – A szentségit! Már csak ez a boszorkány hiányzott. Mi a francot keresel itt? – El akarok búcsúzni az én imádott kislányomtól. Fellebbezek, igazságtalan az ítélet. Hogy nyerhette meg a pert egy ilyen disznó, mint te. Imádkozni fogok, gyertyát fogok gyújtani hogy Isten meghallgasson. Nem bírom elviselni, hogy elszakítsanak a kislányomtól… A szívére szorítja a kezét, és a földre rogy, pont a küszöbön. A fınökasszony a segítségére rohanna, de papa megállítja. – Ne izguljon miatta, asszonyom. Amint elmegyünk, magához tér. Na, gyere, Kisdarázs, ne hagyd, hogy elrontsa a jókedvedet ez a szarkeverı. Lépj át rajta, és kész. Vége a komédiának.

„Oroszlánt is láttam, nagy szır van a nyaka körül, a feneke viszont majdnem tiszta meztelen. A párducok folyton körbe-körbe mászkálnak a ketrecükben, és sose néznek az emberre. Nem valami kedvesek, viszont büdösek. Az elefántok összepiszkítják magukat a porral, fölszívják az ormányukba, aztán a saját hátukra fújják. Ettıl szürkék. Vannak farkasok is, de ıket csak kiírva láttam. Na most, akár hiszed, akár nem, a gyönyörő rózsaszín flamingóknak csak egy lábuk van. Megkérdeztem a papától, hogy hol a másik, azt felelte, hogy Verdunnél hagyták. Egy nagy gödörben volt egy medve, de valami csudálatosan szép, olyan hófehér, hogy még a hónál is fehérebb. Papa nem engedte, hogy lemenjek megsimogatni, mérges is voltam rá. Ezek veszélyes vadállatok, azért is csinálják plüssbıl ıket” – meséli vasárnapi állatkerti élményeit a hatéves Kisdarázs zárdai barátnıjének. Viviane Villamont-nak ez az elsı regénye francia kritikusai szerint igazából önéletrajz, egy boldog, bár különös falusi gyerek és egy boldogtalan zárdanövendék története. Ebben a vérlázítóan komisz sorsú kislányban annyi életöröm, erı, humor és tehetség van – írójában pedig könnyedség, nyelvi lelemény és ha úgy tetszik, vagányság –, hogy szerencsére jobban hasonlít Ajar vagy Queneau gyerekszereplıire, mint a világirodalom tragikus gyerekhıseire. A fergeteges sikerő regénybıl film is készült, nálunk is bemutatják.