Dongó csövei Szokolay Dongó Balázs saját bevallása szerint népzenét, régi zenét és népzenei ihletésű improvizatív zenét játszik dudán, furulyán és szaxofonon. Leegyszerűsítve csöveken. Az elmúlt húsz évben számtalan formációban megfordult, a múltból a legfontosabb a Dél-alföldi Szaxofonegyüttes és a Vasmalom, a jelenből pedig Palya Bea és Sebestyén Márta zenekara, illetve a Laus Pannonie. A koncertezés mellett zeneszerzéssel és alkalmazott zeneírással (tánc- és bábszínházi zenék) is foglalkozik. Viszonylag későn, huszonöt évesen döntötte el, hogy a zenére teszi fel az életét. Ennyire bizonytalan volt addig magában? Korábban egyszerűen nem gondoltam komolyan. A családban amúgy sem a zene dominált, sokkal inkább a népművészet. Iparos családból származó pedagógus édesapám a hatvanashetvenes években, a délalföldi régióban megbecsült festőművésznek számított, de aztán abbahagyta, és áttért a fafaragásra. Ami hozta magával a népművészetet. Tulipános ládák és kerámiák között nőttem fel Tótkomlóson, már kamaszként is megszerettem ezeket a tárgyakat. A zenével először a helyi zeneiskolában kerültem kapcsolatba. Innen egyenes út vezetett volna a helyi úttörőzenekarba. Minden tótkomlósi értelmiségi gyereke oda járt, így én is, kezembe is adtak egy trombitát, de semmit sem értettem az egészből. Azt sem, hogy miért őrjöng a tanárom, amikor a többiekkel játszottam az erdőben és sáros lett a hangszer. Gyorsan abbahagytam. Aztán tizennyolc évesen kedvet kaptam a szájharmonikához. Később felvettek a szegedi főiskolára, rajz-földrajz szakra, Ágoston Bélával laktam egy albérletben, dzsesszkoncertekre jártunk, közben meg beütött a népzene. Csak úgy a semmiből? A dzsesszen keresztül ért el engem; Szabados György és Dresch Mihály koncertjeire jártunk rendszeresen, Szabados első és sokáig egyetlen nagylemeze, az Esküvő teljesen magával ragadott. Felraktam, s bár alapvetően modern zene, közben csak úgy áradt belőle a népies hangulat, ami nagyon megfogott. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy a népzene jó. Miért pont a dudát választotta? Korábban próbálkoztam gitárral, meg hegedűvel is, de egyik sem ment. Aztán Ágoston Béla egyszer megjelent az albérletben egy dudával, felfújtam, azonnal jól szólt, rögtön kézre állt. Akkoriban már kínlódtam a furulyával, tárogatóval. Mondtam, ez kell nekem. Amennyire tudtam, begyűjtöttem az itthon elérhető összes dudás felvételt, és igyekeztem hangról hangra megtanulni az azokon hallottakat. Az igazi zenei pályafutás pedig akkor kezdődött, amikor a békéscsabai Balassi Táncegyüttest kísérő Békés banda meghívott, hogy fújjak velük. Évekig játszottam velük, s közben belekaptam más fúvós hangszerbe is. Gyakorlatilag autodidakta módon tanult meg zenélni. Szimpatikus a hozzáállása, hogy sosem azt nézi, hogyan kell szabályosan megszólaltatni egy hangszert, hanem arra törekszik, hogy abból lehetőleg az, és úgy szóljon, ahogy elképzeli. Kapott is érte pályafutása során hidegetmeleget mind a népzenészektől, mind a dzsesszistáktól. Könnyedén viseli ezeket a megjegyzéseket? Mondhatnám azt, hogy amit csinálok, az free folk, de ezt sokan vagy nem értik, vagy félremagyarázzák. Persze, a szó hagyományos értelmében nem játszom se dzsesszt, se
autentikus népzenét, és nem is törekszem rá. Amúgy sem kell mindig mindent kategóriákba tuszkolni. Külföldön érdekesmód sosem kérik ezt számon. Ahogy azt sem, hogy miért ilyen, házilag készített fúvókákat használok. Bezzeg, amikor itthon a vonószenekar mellett az autentikusnak tartott tárogató helyett inkább szaxofonoztam, mert nem volt kedvem a tárogató esetlenségeivel kínlódni, azonnal jött a szöveg. Miként azért is, hogy például a dudám sípja miért műanyagból, és nem nádból van. Pedig szerintem az a lényeg, hogy képes ugyanúgy szólni. Az ilyen megjegyzéseket egyszerűen elengedem a fülem mellett, és örülök a jól behangolható hangszeremnek. A gitáron is egyszercsak nejlonhúrt tettek a bélhúr helyére, azt mégsem kérdőjelezte meg senki. A hamis hangokért viszont tarthatom a hátam. A kilencvenes években a többség a Dél-alföldi Szaxofonegyüttes tagjaként ismerte meg. A zenekar három izgalmas nagylemezt készített, aztán az ezredfordulót követően szép lassan elhalt. Pedig többször mondogatta, hogy ez a zenei világ az, amit igazán közelinek érez. A Dél-alföldi Szaxofonegyüttes igazi szerelem volt. Kezdetben valóban a régióhoz kötődött, aztán a ritmusszekció fővárosi lett, időközben Ágoston Béla is felköltözött Budapest közelébe, aztán én is, utolsónak Burány Pöcök Béla adta be a derekát. De a mai napig megmaradtunk lokálpatriótának, a mai napig fontosnak tartjuk, hogy honnan jövünk. A bennünket összekötő szálak az utóbbi öthat évben valóban meglazultak, s bár sosem mondtuk ki a Dél-alföldi feloszlását, szép lassan elmúlt, valójában nem létezik. Azóta maradt nekem a népzene. A kilencvenes évek első felében egy másik reményteli, külföldön sokat koncertező, bár idehaza alig ismert formációban, a Vasmalomban is játszott. Annak miért lett vége? Erről nem szívesen beszélek. 1991 és 1996 között játszottam az együttessel. Zeneileg izgalmas volt számomra, úgy játszottunk népzenét, hogy közben improvizáltunk. Ráadásul ott álltunk a világpiac kapujában. Angliában a legnagyobb múltú és presztízsű fesztiválokon léphettünk fel rendszeresen, de turnéztunk egész Európában, még Spanyolországban is. Aztán egyszer a japán alapítvány egyik munkatársa meghallott minket a Tilos az Á-ban, mindjárt szervezett nekünk egy kilencállomásos japán körutat, ahol a legkisebb hely is nagyobb volt, mint az Erkel Színház. Művészileg erősek voltunk, aztán egyszer csak vége lett. Nem nőttünk fel a lehetőségekhez. Az elmúlt húsz évben rengeteg formációban játszott és játszik, az említetteken túl megfordult a Makámban, a Csík zenekarban, turnézott a Tékával, a Vujicsics együttessel, jelenleg Palya Bea és Sebestyén Márta zenekarának meghatározó tagja. Saját produkciója miért nincs? Se időm, se energiám nincs most erre. Terveim vannak. Meg igazából nem vagyok főnök típus, nem tudom megmondani a másiknak, hogy mit játsszon. Nem esik jól többször kérni. Ezért is szeretem a duóformát. A legfontosabb a Bolya Mátyással közös Laus Pannonie, magyaros régi-zene, saját kompozíciókkal. A klasszikus végzettségű, de az improvizáció iránt is érdeklődő Fassang László orgonaművésszel úgy tűnik, hosszabb távú produkcióba kezdtünk. Névrokonommal, Szokolay Balázs zongoraművésszel, illetve a szájharmonikás Ferenczi Györggyel, akivel állítólag nagyon hasonlítunk egymásra, szintén ígéretesen indul az együttműködésünk. Emellett ott vannak a színházi munkáim is. Nemrég például a békéscsabai Jókai Színházban játszottam a Csínom Palkó című előadásban. Most a Duna Művészegyüttesnek komponálok. Mit is mondjak, cseppet sem unatkozom. Jávorszky Béla Szilárd (Népszabadság, 2009)
Őstehetség, aki fővárosiként büszke vidéki értékeire. Rajztanárból lett a dudavirtuóz, s nem tartja kizártnak, hogy édesapja hatására festeni kezd. Improvizál a világ nagy színpadain, majd hazatér tótkomlósi parasztházába. ZÜMMÖG A HANGSZERREL MINT A DONGÓ A tótkomlósi születésű népzenész, Szokolay Dongó Balázs Amerikában járt a közelmúltban. Pálya Bea népdalénekessel meghódították New Yorkban a Carnegie Hall közönségét. A viharos elismerést a csendes hétköznapok követik. A dudaművész édesapaként látogatott Békéscsabára a minap. Fantasztikus tehetséggel játszik sokféle fúvós hangszeren - legyen az fémből, fából vagy netán plasztikból - Szokolay Dongó Balázs. Folyamatosan járja a világot, turnézik. Többször koncertezett már Japánban, Hollandiában, Franciaországban, Angliában, Olaszországban, Németországban, tavaly nagy sikert aratott Kínában. Ha teheti, hazatér szülővárosába, Tótkomlósra. Mi békéscsabai látogatásakor a Csínom Palkó egyik próbájának szünetében faggattuk. Kíváncsiak voltunk, megkülönböztető jelzőként használja-e nevében a Dongót. – Nem vagyok rokonságban az orosházi díszpolgárral, a zeneszerző Szokolay Sándorral. Igaz, a fiával, Balázzsal együtt dolgozunk. Ő zongorázik Bartókot, Kodályt, én meg adom hozzá a népzenét. A nevünk ugyanaz, a Dongó kivételével. Azért választottam, mert a kis bogárhoz hasonlóan zümmögök én is a hangszereimmel. – Édesapja köztiszteletben álló pedagógus, festő és gyűjtő, testvérei a helyi fúvószenekar tagjai voltak. Önt gyermekként vonzotta a népzene? – Édesapám néprajzi gyűjteménye között éltem. A tésztaszűrők és a tulipános ládák között nőttem fel. Apám sokat festett, legfőbb témája a régi paraszti kultúra volt. Talán a hatására dédelgetek magamban festői ambíciókat. Ő biztatott arra, legyek rajztanár, amikor a pályaválasztás okozott fejtörést. Érdekeit a zene is, de nem a testvéreim hangszerei varázsoltak el. Kilógtam a sorból, pedig tanultam trombitálni. Gyerekként persze nem értettem a lényegét. Később jazzfesztiválokra jártam. A komlósi Rusznák György bluesgitáros és csapata hajdan a Vasúti-ban játszott. Félórákat kaptam tőlük, szájharmonikázhattam esténként a közönség előtt. Csak ezután találtam rá zenei utamra. A népi kultúra iránti vonzódásomat otthonról hoztam, majd jött a nagy találkozás a dudával. Amikor megfújtam, azt mondtam: ez kell! – A klasszikus zenészekkel szemben a közönség elvárásai ismertek. A duda művészétől mit várnak? – Ez a műfaj még alig létezik. A média lassan vesz tudomást arról például, hogy van magyar duda. Számtalanszor megkapom a kérdést: honnan vettem a skót dudát. Én a Kárpátmedencei népzenét tanulmányozom. A népdalfeldolgozásokat egyszerűen elnevezték world musicnak. Számomra ez érthetetlen. – A Csínom Palkó című darabban hogy érezte magát? – Igazi kirándulás volt. Bátorság kellett ahhoz, hogy Farkas Ferenc művét népzenei gesztusrendszerrel adjuk elő. Előadás közben nem úgy ragaszkodtunk a kottához, ahogy a szimfonikus zenekari gyakorlatban megszokott. Népzenészként nyúltam az anyaghoz.
– Erőssége az improvizálás? – Nekem nagyon fontos! A Kárpát-medencei folklór tanulmányozása során kezdtem foglalkozni népzene-feldolgozással és improvizációval. A népzenetanulás közben születtek saját kompozícióim, és azok az improvizatív zenei alapok, amelyek magukon hordozzák a régmúlt magyar, román, szerb, horvát, szlovák és cigány kultúráját, és ugyanakkor modern, kortárs hangvételűek. – Skóciában is tartott előadást a dudáról. – A skót turnén megismerkedtem egy kiváló dudással, aki később meghívott erre az előadásra. Ott komoly dudaszervezetek működnek, dudafesztiválokat szerveznek. Korábban nekem csak magyar dudám volt, de már építettem horvát és szerb, hangszert is. – Kevés idejének egy részét Békéscsabán és Tótkomlóson tölti. Hová tér haza? – Akkor érzem magam hitelesnek, ha Tótkomlósról érkezőnek tekintenek. Fővárosiként vagyok büszke vidéki értékeimre. Népzenészként urbanizált közegben élek, de mintha itt most csak ideiglenesen lennék elszállásolva. Vettem egy parasztházat Tótkomlóson, ez a családi és alkotóműhely, ha kell, az elvonulás helye. Ráadásul nagyon jó újra édesapám dolgai között lenni. Csete Ilona Stirbicz Jánosné Dankó Katalin, tótkomlósi nyugdíjas pedagógus: – Állítom, Balázs őstehetség. Kottából ritkán zenél. Ahogy édesapja, Szokolay Sándor a legősibb motívumokhoz vonzódott és gyűjtötte a népi tárgyakat, fia a zenében teszi ugyanezt. Emlékszem, ő is dolgozott nálunk, a Jankó János Általános Iskolában Tótkomlóson. Amikor magam is néprajzot, szövést, hímzést tanítottam, meghívtam, mutassa be a diákoknak a népi hangszereket. Akkori tanítványaim máig emlékeznek arra az előadására, de én is! Tudom, hogy gyakran jár Komlóson, vett itt egy parasztházat. Somogyi-Tóth Dániel, a Békés Megyei Szimfonikus Zenekar karnagya: – Szokolay Dongó Balázs az egyik legkarizmatikusabb zenei jelenség, akivel valaha találkoztam. Az atmoszféra, amit a hangszereivel, a zenélésével teremt, földöntúli. Elementáris erővel tolmácsolja az ősi népzenéket, és teljesen mindegy, hogy éppen hol, kinek és melyik hangszerén muzsikál, az ember közvetlenül érzi a természet végtelen tökéletességét. Vele együtt dolgozni hatalmas élmény és boldog vagyok, hogy a kemény munka a szakmai eredményeinken túl egy barátság alapjait is lerakta. Dr. Kancsó János, tótkomlósi orvos: Évekkel ezelőtt rábeszéltem, hogy vegyen egy házikót Tótkomlóson. A majd’ százötven éves parasztházat azóta is újítgatja, úgy, hogy eredeti maradjon, megőrizze a múltját. A kertjéből rálátni a szülői házra. A barátságunkról egy nyáresti kép beszéljen helyettem: a komlósi háza udvarán, az öreg góré előtt sütöttük a szalonnát a gyerekekkel, raktuk a tüzet és másnapra hagytuk a két hónapja befejezetlen mondatot. Nem siettünk. Ünnep volt az életünkben. Amerikából jött haza Palya Bea népi énekes kísérőjeként gyakran látni a mai fiatal zenészgeneráció kiválóságát, Szokolay Dongó Balázst. A televíziók is arról tudósítottak, hogy az Amerikai Egyesület Ál-
lamokban a magyar kulturális évad nyitányaként ők léptek színpadra, Ágról-ágra című koncertjükkel. A műsor további közreműködője volt Dés András ütőhangszereken, Angéla és Jennifer Chun hegedűn. A koncert különlegességét az adta, hogy a már ismert Bea-Dongó duó számai is új felfogásban szólaltak meg. Sőt, eddig még nem hallott, Palya-Dongó-Dés trió feldolgozások is felcsendültek a koncerten S ha már sztárokat emlegetünk, Sebestyén Mártáról se feledkezzünk meg, ő az ősszel készített lemezt a dudással. Hangszervirtuóz, aki megfúj mindent, ami cső Somogyi hosszúfurulya, erdélyi furulya, román kaval, szlovák fajara, tilinkó, dudák, szopránszaxofon, tárogató, dorombének – felsorolni is sok Szokolay Dongó Balázs hangszereit. A dudás játéka, bármilyen stílusban szólaljon is meg, mindig népzenei alapokon nyugszik, és mindig felismerhetően „dongós”. Népzenészként 1990 óta rendszeres szereplője a magyar zenei életnek. Fontos megemlíteni azt a műhelymunkát, amelyben a népzene a történeti zenében és az improvizációban teljesedik ki. A koncertezés mellett zeneszerzéssel és alkalmazott zeneírással (tánc- és bábszínházi zenék) is foglalkozik. A Népművészet Ifjú Mestere cím birtokosa 1994-ben lett. Dudatanár, zenekartag Gyermekéveit Tótkomlóson töltötte Szokolay Dongó Balázs. Mezőgazdasági, majd rajzpedagógiai tanulmányok után kezdett a zenével foglalkozni. Kezdetben bluest, később népzenét játszott dudán, furulyán és szaxofonon. Több zenekarban is játszott 1990 és 2000 között, mint például: Kündü, Magyar Dudazenekar, Vasmalom. Később meghatározó lett az a műhelymunka, melyet a jazz és népzene határmezsgyéjén alkotó zenekar, a Dél-alföldi Szaxofon-együttesben folytatott. Rendszeresen koncertezett a Téka, a Vujicsics, a Makám, a Délalföldi, a Csík és a Vízöntő zenekarokkal. Az Óbudai Népzenei Iskola dudatanára volt 2003-tól 2007-ig.
Tíz centiméter Szokolay Dongó Balázs az európai skatulyákról és a népzene fertőző hatásáról Mindig ugyanazt a szólót játssza, amely azért tűnik mindig másnak, mert hol dzsesszzenészekkel, hol népzenészekkel, hol semelyik műfajba sem sorolható zenét megszólaltató kollégákkal muzsikál - állítja Szokolay Dongó Balázs. Tapasztalata szerint az állandó együttesek kora lejárt, a művészeket ma már inkább egy-egy produkcióra vagy turnéra kérik fel. – Miként határozná meg zenei stílusát? – Fogalmam sincs. Valamit csinálok, általában mindig ugyanazt. A külvilág úgy ítéli meg, hogy most dzsesszes a játékom, máskor meg úgy, hogy népzenei, megint másik alkalommal kortárs zenének, alternatív zenének nevezik, de a világzenei besorolás sem marad ki. A world music elnevezést pedig nagyon nem szeretem, erre a menedzsereknek volt szükségük, hogy a feldolgozott népzenét feltehessék a színpadra. Az ilyen skatulyákat az európai kultúrszemlélet hozza létre, mert mindent be akar sorolni valamilyen kategóriába. Én népzenei ihletésű improvizatív kamarazenét játszom, de egy menedzser nyilván kiröhögne, ha ezt mondanám neki. – Önt nagyon jó muzsikusnak tartják, különböző formációkban játszik, gyakran kap felkérést. Hol tanult meg zenélni? – Nem jártam zeneiskolába, s így óhatatlanul kevesebb eszközzel dolgozom, mint egy tanult muzsikus. Azzal foglalkoztam, ami érdekelt, s a különböző iskolák nem tágították az agyamat. A népzenét archív felvételekről tanultam meg, s az ember persze ezt-azt a kollégáktól is elles. Előfordult, hogy parasztzenészt kértem meg, segítsen valamit elsajátítani. Nagyon sokat tanultam az eleki román zenészektől. Úgy jöttünk össze, hogy egy rendezvényen felküldtek velük a színpadra, játsszunk együtt. – Gondolom, a népi világ eleve közel állt önhöz, úgy tudom, édesapja, Szokolay Sándor gyűjtötte a néprajzi tárgyakat... – Létrehozott komoly néprajzi kollekciót, bár nem tudósként gyűjtött, hanem művészként. Ő ugyanis festett és fát faragott, s olyan tárgyakat igyekezett megszerezni, amelyek művészi szempontból tetszettek neki. Tótkomlóson éltünk, a helyi szlovák önkormányzat meg is vette a gyűjtemény lényeges darabjait, és létrehozta a Szokolay Sándor-emlékszobát, ahol e műtárgyak megtekinthetők. Mostanság arra döbbenek rá, hogy egész közel álltunk a paraszti kultúrához, például disznót is tartottunk. Am édesapám pedagógusként rettegve figyelte, hogy művésszé válok. Ebben ugyanis nem hitt, ám akkor mégiscsak elérzékenyült, amikor látott nagyszínpadon. – Ilyen körülmények között a zene miként fogta meg? – Kétféleképpen. Középiskolás koromban bluesharmonikásként kezdtem, Tótkomlóson ugyanis rockzenészek játszottak a kocsmában, s látták, hogy jól fújom, hát meghívtak. így kezdődött zenészpályafutásom. Ugyanakkor igen szerettem a dzsesszt, s dzsesszfesztiválokon járva két hatalmas koncertélményben volt részem. Az egyiket Szabados Györgynek köszönhetem, akit meghallgatván azt mondtam, népzenét kell játszanom. Az improvizáció
ugyanis nagyon tetszett. A másik Dresch Mihály nevéhez fűződik, akit tizenhét éves koromban hallottam először, s nagyon megragadott az a hangulat, amelyet teremtett. így aztán vettem egy furulyát, majd egy tárogatót, egyszer pedig kezembe adtak egy dudát, megszólaltattam, s beleszerelmesedtem, ezért azt is szereztem. Elkezdtem másolni a régi felvételeket, s ezekről tanultam - egyedül. A Békés Banda tagjai meghallották, hogy Tótkomlóson van egy srác, aki dudál, s meghívtak a zenekarba. Persze Pesten ismertem meg őket, így zenészként bekerültem a Balassi táncegyüttesbe, mert e csoport zenekari kíséretét a Békés Banda látta el. Ezáltal belecsöppentem a táncházas népzenészek társaságába - innen már ment minden magától. – Mostanság viszont az a trend, hogy egyre kevesebb a kötött formációja együttes, a zenészek inkább összeállnak egy-egy fellépésre vagy turnéra. S bár ön Palya Bea és Sebestyén Márta zenekarának is tagja, leginkább alkalmi zenésztársakkal muzsikál. – Igen, mert a zenekarok egyre jobban visszaszorulnak. Manapság inkább produkciók vannak, s ezekre szerződtetnek zenészeket. Az ember csapódik egyik produkcióból a másikba. Akárhányszor próbáltam zenekart alakítani, a társaság mindig felmorzsolódott. Egy zenekarból nem lehet megélni, ezért vállal az ember ezt is, azt is - állandóan egyeztetni kell a naptárban, hogy ne helyettesekkel kelljen kiállni. Nem azt a kort éljük, amikor a P. Mobilkoncerteken mindig ugyanazok a zenészek mentek fel a színpadra. Nyilván ennek az is oka, hogy a kitűnő zenészek közül ma már nagyon sokan többféle stílusban is kiválóak, játszanak népzenét, dzsesszt, bluest, egyebeket. Így aztán persze hogy többfelé hívják őket. Igaz, ez akadálya is annak, hogy megszülessen valami új dimenzió. Jó együtt muzsikálni hol ezzel, hol azzal, de bizonyos fajta szakmai emelkedettség emiatt nemigen tud létrejönni. – Nyilván a Dél-alföldi szaxofonzenekar – amelyben olyan zenészekkel játszott együtt, mint Ágoston Béla – is az említett folyamatnak esett áldozatul. – Így igaz. Ez az együttes nagyon-nagyon fontos állomás volt az életemben, már a kezdetekben eldöntöttük, hogy improvizálunk. Volt egy közös művészi elképzelésünk, ám az életben és a zenészszakmában mindenki máshol tartott, s a szakmától mást várt el, ezért egy idő után nem ment az egyeztetés. Most is vérzik a szívem, hogy nem élhetem már át azt a fajta művészi élményt, amelyben ott részesülhettem. – Palya Beával és Sebestyén Mártával miként „jött össze”? – Mindkettő megtalált. Beát már régóta ismertem a moldvai táncházas világból, Márti pedig Krakkóban látott meg. A Dunaújvárosi Vasas táncegyüttest kísértük, de nem népzenét kellett játszanunk. Márti ezt látta, s odajött hozzám, hogy szeretné, ha kísérném. Négy éve dolgozunk együtt. De a klasszikus zene művelői is megkeresnek. Most pedig azt a megbízást kaptam a békéscsabai Jókai Színháztól, hogy Farkas Ferenc Csinom Palkó című daljátékának előadásában működjek közre. E művében a szerző nagyon sok régi zenei és népzenei motívumot szólaltat meg, s én azt a feladatot kaptam, hogy népi hangszereimmel a szimfonikus zenekarral együtt játszva szólaltassam meg e dallamokat. Már évek óta álmodozom arról, hogy létrejöjjön ilyen produkció. Az egyik érdekessége, hogy a duda és az egyéb népi hangszerek odakerülnek a szimfonikus zenekarhoz, a másik pedig az, hogy a szimfonikus zenekari hangzás „megfertőződik” a népzenei gyakorlatból jövő hangzással, ami mindenképpen előnyére válik. A darab premierjét december 12-én tartják.
– Ma már népzenei tanszék működik a Zeneakadémián, komolyzenei előadóművészek lépnek fel népzenészekkel, kortárs zeneszerzők párosítanak a szimfonikus zenekar mellé népi hangszereket. Úgy tűnik, ledől a komoly- és a népzene közé épített fal. Ön miként vélekedik erről? – Gyakran eszembe jut, hogy Kodály mennyire örülne ennek. Mindig is azt mondta, hogy hazánk zenei nagyhatalom, s szorgalmazta, hogy a népzene kerüljön be a műzenébe. Jó néhány zenésztársammal ennek szellemében tevékenykedünk. Itt nem arról van szó, hogy műfajok találkoznak, hanem arról, hogy művészileg szülessen meg az asszociáció. Egy feldolgozás is akkor jó, ha elcsípjük azt a hangulatot, amelyik a népdalhoz illik, tehát összhangba hozzuk a zenéket. – A koncertezés mellett milyen terveket dédelget magában? – Ha elképzelem egy dossziésorban, hogy még mennyi feladatom van, az ötven, centit tenne ki, de attól tartok, hogy az életem csak tíz centiméternyi munka elvégzésére lesz elegendő. Itt van például a zeneszerzés - bábszínházi muzsikát szoktam komponálni -; emellett szeretném tanulmányozni az erdélyi vonószenét olyan szempontból, hogy azt miként lehet megszólaltatni dudán és furulyán; a balkáni zenében is szívesen elmélyülnék; s Bartókkal és Kodállyal is szívesen foglalkoznék, mert érdekel a feldolgozás milyensége. Aztán itt van a festés és a fafaragás is; de Bolya Mátyással is dolgozunk évek óta a háttérben: úgy néz ki, hogy nemsokára megjelenik közös lemezünk, már az utolsó simításokat végezzük rajta. Főként népzenei beszüremkedéseket tartalmaz majd a kiadvány, de dudára rakott régi zenei témákat és saját szerzeményeket is megszólaltatunk. No meg házépítés is szerepel a terveim között, Tótkomlóson ugyanis van egy parasztházam, amelyet foltozgatok. – Tehát a lokálpatriotizmus nem veszett ki magából. – Én úgy veszem, hogy tíz-húsz évre ideiglenesen Budapesten vagyok elszállásolva, de lélekben Tótkomlóshoz kötődöm. Egyébként, ha hirtelen minden munka kihullana alólam, akkor is tudnék mit tenni. Nekem mindig megadatott az a szerencse, hogy előbb megcsináltam valamit, s aztán megvették tőlem. Szokolay Dongó Balázs 1965-ben született Szegeden. Népzenét, valamint népzenei ihletésű improvizatív zenét játszik. Népzenészként 1990 óta rendszeres szereplője a magyar zenei életnek. A koncertezés mellett zeneszerzéssel és alkalmazott zeneírással (táncszínházi és bábszínházi zenék komponálásával) is foglalkozik. 1994-ben érdemelte ki a Népművészet Ifjú Mestere címet. 2003-tól 2007-ig az Óbudai Népzenei Iskola dudatanára. 2005-ben Artisjus-díjat kapott. Hangszerei: furulya, duda, szopránszaxofon, tárogató. i. K. Tóth László (Magyar Nemzet, 2008. november 8.)
AMI A CSÖVEKEN KIFÉR Szokolay Dongó Balázs laptoptáskájából legelőször egy duda kerül elő. Saját készítésű, olyannyira, hogy még a kecskét is önkezével szabadította meg az irhájától a muzsikus. A számítógép is mindig nála van, és ha „jön” egy dallam, ráfütyüli. Most a június 2-i, Határok nélkül című koncertre készül. – Honnan ered a Dongó név? – A duda zizegéséből, zümmögéséből. – Túl van már a dudásoknak szinte kötelezően előírt pokoljáráson? – Amikor dudát hangolok a színpadon – ami a fülnek cseppet sem kellemes –, azt szoktam mondani, hogy ez az a pokol, amit a dudával meg kell járni – ez a rengeteg hamis hang, amit a közönségnek is végig kell hallgatnia. Ezután akármeddig hangolok is, kibírják. De nem hiszem, hogy megúszom ennyivel. – Ismeri névrokonát, Szokolay Balázs zongoraművészt? – Hogyne, ismerjük egymást, olyannyira, hogy közös koncertet is tervezünk. Várhatóan egy éven belül létrejön a produkció. Szokolay Balázs Bartókot játszik, én pedig népzenét dudálok hozzá. – Szokolay Dongó Balázs: csövek - olvasható a most induló Laus Pannoniae formáció honlapján. Lehet csöveken muzsikálni? – Mindig többféle fúvós hangszeren játszom, melyeket leegyszerűsítve csöveknek hívok. Az én zenei tanulmányaim nem egy hangszerhez kötődnek, úgy is mondhatnám, célirányos a tudásom, másképpen pedig úgy, hogy csőlátásom van. A furulyán pedig nem akarok feltétlenül klasszikus zenét játszani, elmerültem a népzenében és a régi zenében. – Magányos farkas típus, hogy nagy bandákban ritkán vagy csak ideigóráig szerepel? – Ma már inkább csak produkciók vannak, mint zenekarok, ezért koncertekre hívnak bennünket. Ez gátja annak, hogy egy zenész saját bandát alakítson, mert mire eljutnánk odáig, addigra fölmorzsolódunk. – Korábban Szvorák Kati, Palya Bea oldalán tűnt fel, újabban pedig Sebestyén Mártával szerepel Bolya Mátyás lantos-citerással együtt. Június 2-án Székesfehérváron, a Vörösmarty Színházban a Határok nélkül című jótékonysági rendezvényen lépnek fel a moldvai csángó és az erdélyi szórványmagyarság javára. Hogy született ez a csapat? – Szerencsém van, mindig ők hívtak engem. Márta Krakkóban látott minket játszani Bolya Mátyással, amikor a Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttest kísértük. Egy kávézóból kinyúlva kapta el a ruhámat, majdnem hanyatt vágódtam, és megkérdezte, kísérném-e őt. Megtisztel a feladat, mondtam, aztán következett két év szünet. Egyszer csak csörgött a telefon, és jött az első fellépés Szegeden.
– Istenes és világi énekek népzenei párhuzamokkal – olvasható ajánlójukban. Hogy néz ki ez a gyakorlatban? – Igen sok népdal, népi dallam lelhető fel a kódexekben, ha nem is egy az egyben, hanem valamilyen változatban. Ezért bátorkodunk népzenei szószt önteni a régizenei dallamokra. Népzenei gesztusrendszerrel adjuk őket elő. – Népzenei gesztusrendszer? Mit ért ezen? – Díszítményeket, ritmusvilágot, lüktetést, hangvételt. Ha felmerül egy közismert téma – valami a világ legkorábbi írott zenei emlékei közül –, és abból úgy át tudok menni egy moldvai övestáncba, hogy avatatlan fül észre sem veszi, azt gondolom, hogy mindenképpen érdekes. – Ezt megtenni merészség, nem? – Szerintem adja magát az asszociáció. És ki fog fölöttem pálcát törni? Ha blockflötét tanulnék, lehet, hogy ugyanide jutnék. Faljuk a régizene-professzorok munkáit, de ott van mögöttünk a népzenei gyakorlat. És azt látjuk, hogy egyik műfaj magára engedi a másikat. Egyik gondolat kinő a másikból. A mai hangerőháborúban örülnünk kellene egymásnak, akik ezzel foglalkozunk, ehhez képest valójában sosem volt műfaji keretekről vitatkozik a szakma. Jellegzetes magyar baj ez. – Kérdés, hogy a közönség szereti-e a „műfajkeverést”. – Ha rábukkanok valamire, ami megmozgatja a fantáziámat, azt muszáj megcsinálnom, és közben nem gondolok a közönségre. Ilyen szempontból a tudatlanok boldogságával élek. Hál’ istennek még nem kellett azzal törődnöm, hogy mitől fognak szeretni a színpadon. Amikor ezzel foglalkoznom kell, akkor fogom abbahagyni. László Dóra, Heti Válasz (8. évfolyam 22. szám, 2008. május)
