VEZÉRCSILLAG. r e g é n y

VEZÉRCSILLAG regény

2

Copyright © Gránicz Krisztián, 2008

VEZÉRCSILLAG ISBN 978-963-06-6474-5 ö ISBN 978-963-06-6473-8 (I. kötet) INGYENES ELEKTRONIKUS KIADÁS © Minden jog fenntartva [email protected]

Álomtündéremnek

I. könyv

Kedves Olvasó! A trilógia első könyvében néhány fontos szereplő életébe nyerhetünk bepillantást, miközben megismerjük azt az ősi titkot is, amit gondosan elrejtettek elődeink a gonosz elől. A titok egy fiú életét védelmezi évezredek óta, aki az ezredforduló előtt született az Egyesült Államokban. Képességei messze emberfölöttiek. Az ősi tekercsek szerint ő lesz a világ királya, aki megteremti a békét a Földön, és megszünteti a pusztítást, az esztelen gyilkolást. Mindez a tekercsekben van kódolva, amelyek legalább 5000 évesek. Az ezer éves béke tervét viszont a gonosz szolgálatában állók megpróbálják megakadályozni, és továbbra is folytatják a félreértelmezett parancsolatok beteljesítését. Tervük az apokalipszis lebonyolítása, amely gazdaságilag is előnyükre válna. A fiú, és védelmezői veszélyben vannak, mert tudnak a gonosz oldal tervéről, és minden erejükkel próbálják megfékezni az újabb világméretű népirtást. Leonard a reményt hozza el, ő az aki megmutatja, hogy milyen irányba érdemes tartani, hogy végre boldogságban, és békességben élhessen minden ember a Földön. Ő az emberek vezércsillaga, akire évezredek óta vártak, és akit követnek, akiben bíznak…Leonard minden szeretete, minden tudása az övék. Csodákat tesz, és ezek a csodák fokozatosan változtatják meg a világot… De vajon sikerül a gyógyító képességekkel is rendelkező Leonardnak, és védelmezőinek megfékezni a mesterségesen előidézett világvégét? Hamarosan kiderül… A Vezércsillag hosszú, kalandos utat tett meg, mire eljuthatott hozzád. Most lehetőséget kaptál arra, hogy megismerd Leonardot, és hősies védelmezőit. Megismerheted azt a kegyetlen világot amelyben élnek, és tanúja lehetsz egy új, egy szebb, egy élhetőbb világ születésének: a földi királyság megalapításának. Kérlek fogadd szeretettel ezt a történetet.

A szerző (A Vezércsillag online változata rövidítésre került. Ha a regénnyel kapcsolatos kérdésed, véleményed, kérésed van, akkor a következő címre írhatsz: [email protected])

I. fejezet "Egy kis idő még, és nincs többé gonosz, nézed a helyét és nincsen sehol. A szelídek pedig öröklik a földet, és gyönyörködnek majd a béke bőségében." (Zsolt 37:10,11)

Az ezer arcú Jordánia perzselő napsugarai elől egy piramis alakú fekete szikla árnyékában keresett menedéket a fiatal régésznő. Hosszú, hullámos barna haját a forró sivatagi szél a szemeibe fújta. Lendületesen töltögette a papírokat, melyeket felhúzott térdein támasztott meg. Pontos adminisztrációt vezetett a kutatás minden apró részletéről. Utálta ezt a munkát, láthatóan nehezére esett egy helyben ülni és papírokkal bíbelődni, miközben ezer éves titkok nyomaira vadászhatna az ásatások helyszínén. Jellemző rá, hogy minden munkát ő egymaga szeretne elvégezni, és mégpedig azonnal. Olyan energiával rendelkezik, olyan hévvel ássa a titkokat rejtő szent föld homokját, mintha csak egy nap állna rendelkezésére ehhez a munkához. Minden reggel elegáns, fehér blúzban jelent meg az ásatások helyszínén, különös fahéj illat lengte körbe nőies alakját. Első benyomásra mindenki azt hinné, hogy egy törékeny, gyenge nő, de a látszat csal. Hófehér arcán mindig huncut vigyor ül. Most is ott ülve a fekete kőpiramis lábánál, sűrűbben nézi a lelkes beduin segítőket, mint a papírjait. Egyszer csak megelégelte a szél játékát a hajlékony papírtömbbel, és felpattant az árnyékból. Megigazgatta fehér blúzát, és már szaladt is a férfiak közé. Még oda sem ért, de már messziről kiáltott nekik: – Na, ki akar versenyezni velem? Fogadjunk egy palack hideg vízben, hogy azt a széles homokbuckát 5 perc alatt átlapátolom…mert a legértékesebb leletek mindig a nagy, vastag homokréteg alatt vannak elrejtve – és lelkesen mutatott a legalább 6 láb 8

V E Z É R C S I L L A G magas, ugyanannyi széles dűnére. A beduinok hangos kacajban törtek ki, és eldobták lapátjaikat. Katarina köré gyűltek kollégái, mert ez ismét egy újabb dobása volt a fiatal régésznőnek; ezzel próbálta elviselhetőbbé, izgalmasabbá tenni a munkát, a perzselő hőségben. – És, ha, egészen véletlenül, veszítenél, kedves Katarina? – szólt a szemüveges régészhallgató, aki csak azért tartott erre az unalmas jordániai ásatásra, mert fülig szerelmes volt a harmincas évei elején járó régésznőbe. Ezt mindenki tudta, kivéve az elvarázsolt Katarina, aki nem szívesen szakított időt az efféle dolgokra. – Hát, akkor a hétvégén pihenünk, mindenki kap 2 nap szabadságot, és vendégem egy nagy korsó sörre Talma vendéglőjébe. De én sem csak a vízért küzdök ám: ha nyerek, akkor egész hétvégén itt fogjuk túrni a homokot!! – ettől már mindenki arcáról leült a mosoly, mert tudták előre, hogy amit Katarina a fejébe vesz, az előbb vagy utóbb úgy is lesz. Kiválasztottak egy izmos, nagydarab segédrégészt Katarina mellé, és egy hasonló dombot is, melyekből volt itt bőven: – Rendben van, akkor készüljetek! – kiáltott a fiatal régészhallgató, Mark, és közben megigazította félrecsúszott szemüvegét. Külső szemlélő számára nevetségesnek tűnhetett a közel 200 font súlyú kolosszus mellett álló törékeny nővel való lapátverseny. Az itt jelenlévők viszont már tudták, hogy kivel van dolguk, csak nem értették hova vannak elrejtve Katarina izmai. A fiatal nő széles mosollyal, és apró fejbiccentéssel jelezte, hogy ő készen áll, felgyűrte buggyos ingblúzának szárait, és már fogta is a súlyos lapátot. Alkalmi versenytársa, Frank, kopott kalapját elhajította, majd tenyerébe köpött és megragadta a vaskos lapátnyelet, miközben folyamatosan a nő szemeibe nézett, rezzenéstelen, komoly tekintettel. Elszánt küzdelem vette kezdetét, hiszen pihenőnapért bármit megtettek volna a sivatagi perzselő széltől kitikkadt munkások. Mindketten vadul estek neki a magas homokbuckáknak. A 8 főből álló csapat mind a 6 tagja hangosan buzdította Franket, az izmos segédrégészt: 9

– Hajrá Frank, benned van minden reményünk, mindent bele! – dél volt, a nap szinte égetett. – Bocs Katie, de ugye megértesz minket: gyerünk Frank, mindent bele! – szólt az egyik beduin, aki már gyerek kora óta ismerte Katarinát, hiszen minden nyarát itt töltötte Jordániában. A sivatag homokja forró volt. Frank erősen izzadt, és nagyon jól haladt. Néha odapillantott Katarinára, akinek csak a homloka gyöngyözött, és látszólagos erőlködés nélkül lapátolta finom mozdulatokkal a homokot. A nagyobb köveket kézzel pakolta át. Huncut vigyorral viszonozta társa magasztos mosolyát. Franket vízzel locsolták a beduinok, hogy jobban elviselje a fojtogató hőséget. Katarina is belehúzott a munkába, eddig csak tartalékon dolgozott. Kezei olyan gyorsan dobálták az ezerszínű homokot, mintha gyorsított felvételeket látnának. – Atyám! Ez a nő olyan mint egy robot! – szólt valaki csodálkozva, a hangos szurkolótábor közül. Frank egyre jobban fáradt, vizes ingét ledobta mert már inkább akadályozta, mint segítette a súlyos ruhadarab. Iszonyatos haragra gerjedt, mikor látta, hogy a főnöke, aki mellesleg egy nő, ahelyett, hogy lassabbá válna, éppen ellenkezőleg: most kapcsolt igazán versenyfokozatra. – Szent ég, mindjárt végez Katie, Frank ne lazsálj, gyerünk, vagy itt ragadunk egész hétvégére!! – Frank mozdulatai egyre lassúbbá váltak, szemeit csípte az izzadtság, az enyhe szél röptette a milliónyi homokszemet, mely még a levegővételt is nehezítette. Katie viszont továbbra is csak lapátolt, mintha ettől függne az élete. Frank már annak is örült volna, ha tisztességgel befejezi a munkát, alig várta, hogy elfogyjon a dűne. – 5-4-3-2-1, vége! – kiáltott Mark a régészgyakornok, aki nem leplezte nagyon, hogy Katie győzelmének örült jobban. Katarina bár győzött, mégsem állt meg, mintha nem tudná elengedni a lapátot, talán bekente valamilyen ragasztóval? Ez rá vallana… – Hahó Katie, te nyertél! – kiáltották a többiek is, Frank mohón mosakodott, és döbbent ábrázattal nézte a fiatal nőt, ahogyan 10

V E Z É R C S I L L A G vadul, egyre erősebben lapátol, már szinte mélyedést, egész gödröt ásott a homokbucka helyére. – Nagyon túlpörgött, milyen jó alagútásó lenne belőle… – Ja, meg talán sírásó… – viccelődtek a munkások. Katarina csak ásott egyre mélyebbre, szemei kidülledtek az erőlködéstől, de nem állt le… csak ásott tovább, nem hallott semmit, abból ami körülötte zajlott. Talán még most is ásna, ha nem ütközött volna ellenállásba a lapátja. Hirtelen egy tompa zaj hallatszott a gödörben. A lapát vége szikrázott egyet, és talán a rázkódástól észhez tért a régésznő is. Körbenézett kicsit szédelegve, és egy erőltetett Katarina-féle vigyorral kaparintotta el Frank tekintetét, aki dühös, mint egy gyerek. – Nahát, ki hitte volna, de nyertem, nyertem! – nevetve üvöltött, és még mindig volt annyi ereje, hogy örömét némi ugrándozással is demonstrálja. Ezzel viszont alaposan felhergelt mindenkit, ugyanis senki nem értette, hogy hogyan van ennyi ereje… mindenki szomorúan vette tudomásul, hogy ez a hétvége itt a sivatagban fog eltelni fölöttük. – Gratulálunk Katie, de ugye nem haragszol, hogy mi annyira nem örülünk a diadalmas győzelmednek! – az alacsony beduin megfogta a lapátokat és lassan mind visszaindultak a sátrakhoz, és ebédhez készülődtek. Halkan dünnyögtek, és háborogtak, célpontjuk Frank lett, aki ezen a hétvégén biztosan kerülni fogja a társaságot. Katarina éles visítása törte meg a csapat zúgolódását. A gödör beszakadt az ugrálás hatására, és egy sötét, mély vájatba zuhant. – Mark rohant a gödör széléhez elsőként, szegény olyan hévvel, hogy majdnem ő is belezuppant. A gödör szélénél lehasalt, és úgy nézett a sötét mélységbe. – Katie, jól vagy? Nem esett bajod? – kérdezte aggódó hangon. Ekkor már a többiek is megérkeztek, és rémülten néztek a titokzatos üregbe. Katarina bokája kibicsaklott, az üreg nagyobb volt, mint kívülről látszott. Egy hosszú alagút ajtajában állt. Az üreg mészkőből lett kivésve, feliratok és rajzok látszottak a poros falakon. Izgatottan 11

forgolódik, porolgatja a falat, és még azt is elfelejti hirtelen, hogy a bokája fáj. – Valaki dobjon le egy lámpát! Ez lenyűgöző… ja, egyébként jól vagyok, semmi bajom… hol az a lámpa? – Katarina kicsit köhögött a portól. – Vigyázz dobom! – figyelmeztette Mark. – Ok megvan! – és azonnal el is indult az alagút mélyére, nem félt, és nem habozott, mintha vonzaná valami egye mélyebbre… – Hé! Katie, hová mész? Lemenjünk? Veled menjünk? – aggodalmaskodott tovább Mark. – Nem dehogy! Itt elég szűk a hely, majd kiáltok, ha baj van… – Katie egyre mélyebbre jutott a szűk folyosón. Sűrű, vastag pókhálók jelezték, hogy ezen a helyen nagyon régen nem járt senki. Kezeivel bátran tisztogatta az utat, néhány pókháló ráragadt az ujjaira, de mit sem törődött vele. Az üreg levegője nehéz volt, és fojtogató. Az egyik pillanatban egy furcsa szimbólumra figyelt fel a falon. Közelebb ment, és óvatosan lefújta a több százéves vastag porréteget. Széles rajzolat fedte fel magát. Két egymásba fordított háromszög, és egy keresztet formáló kard, ferdén a háromszögek fölött. További jeleket látott a háromszögek belsejében, melyek hasonlítottak az egyiptomi hieroglifákhoz, mellettük ó-héber feliratok voltak, érthetetlen szövegrészletekkel. Rá is hagyta, mert menni akart tovább, szinte szippantotta egy különös erő befelé az alagút sötét, bizonytalan mélyére. Egy hatalmas kőedény állta útját, legalább 6 láb magas lehetett, és 2 láb széles. Körbejárta, de nem talált rajta semmilyen jelzést, próbált belenézni, de nem tudott… ekkor meglátta, hogy néhány lábbal távolabb ugyanilyen kőedények vannak, sorban, ugyanolyan távolságra, először csak kettő, majd még kettő… Vajon milyen hosszú lehet ez az alagút? Folyamatosan azon tűnődött, hogy kik építhették, és milyen célból. Ahogyan egyre mélyebbre jutott a folyosón, a falak egyre díszesebbekké váltak. Oszlopok, színes mészkőből faragott kőoszlopok támogatták a falakat. A feliratok egyre jobban látszódtak, és a levegő sem volt már olyan poros. Katarina szíve a torkában dobogott, nem értette, hogy mitől ilyen izgatott, de ez még jobban 12

V E Z É R C S I L L A G tűzbe hozta, és szinte rohant, bár nem tudta hová. Legalább 8 kőedényt hagyott el maga mögött. Az utolsón díszítés is volt, de figyelmen kívül hagyta. A folyosó kiszélesedett, és egy csarnokban találta magát. Legalább 90 négyzetláb lehetett. Körben 9 díszes kőedény, melyek 8 láb magasak lehettek. A csarnok közepén egy kőből faragott 3 láb magas és legalább ilyen széles szivárványszínű mészkőből kialakított szabályos kocka volt elhelyezve. Semmi felirat, sem díszítés, csak pontosan kifaragott, szabályos kocka forma. A rengeteg díszes edény közül Katarinát, csak ez a furcsa kocka érdekelte. Hosszasan figyelte, körbejárta, majd hirtelen nekitámaszkodott, mert megijedt egy széles rovartól. A kocka fedele ekkor elmozdult. Katarina szíve egyre hevesebben vert, szinte remegő kezekkel tolta félre a kőkocka súlyos fedelét. A kőedény belsejében 5 henger rejtőzött. Bőrbe csavart tekercseket emelt ki lassan az izgatott régésznő. Kezei remegtek, lélegzetét visszatartotta. Óvatosan megbontotta a tekercs tokját, és látta, hogy a belsejében réztekercsek vannak rétegezve. A bőr kiszáradt, és nagyon törékeny volt. Levette fehér blúzát és mintegy táskaként használta; két tekercset óvatosan belehelyezett, és azonnal vitte az üreg bejáratához. – Hé, itt vagytok még? – kiáltott már a folyosó közepéről. – Mit gondoltál, tűkön ülünk mindannyian. – szólt vissza Mark – Nem fogjátok elhinni, mit találtunk! Ez valamiféle könyvtár lehet, rengeteg kőedényt, és 5 furcsa tekercset találtam. Itt van nálam kettő, de nagyon óvatosan kell vele bánni, mert töredezik a bőrtok. Azt hiszem rézkarcolatok, bár lehet, hogy van közte papirusz is, nem láttam…Valahogyan fel kellene húzni, halljátok? – Persze a hangodat halljuk, de téged nem látunk sehol… – nevette el magát az ifjú gyakornok Katarina kicsit pironkodva kilép az üreg szája alá, mintegy színpadra, a világos kör közepébe áll. És huncutkodó vigyorral néz a fölötte nevetgélő férfiak gyűrűjébe. Mikor megpillantották az egy szál melltartóban álldogáló Katarinát mindenki csendben lett, és gyorsan elfordultak…zavarukban. 13

– Jól van! Ha felébredtetek, kellene valamilyen kötél, amivel majd kihúznátok a tekercseket. – Mark azonnal rohant a dzsiphez egy kötélért. Katarina óvatosan felküldte a két tekercset, és szinte ugrándozva várta, hogy végre visszadobják blúzát, melyet most táskaként használ – Még hozok kettőt, és aztán csak egy marad, mert az nagyobb. Vizsgáljátok meg, amíg visszaérek. – Biztos ne menjünk le, Katie, segíteni?… – kiáltotta le Frank, majd hangosan nevetni kezdett – Óh, hát nem, köszönöm… – vágta rá hirtelen Katarina, és mindenki nagy hahotázásban tört ki, kivéve Markot, aki még mindig fülig vörösödve hasalt az üreg bejáratánál…Frank odaguggol mellé, és halkan megjegyzi: – Te, kisgyerek, biztosan szívesebben utána mennél, nem? – Mark csak mosolygott, és nagyokat sóhajtozott. – Na gyerünk, nézzük mit talált a mi buzgó főnökünk! – Frank, én inkább itt maradnék az üregnél… – Maradj, ha akarsz! De ha csak nézed őt, soha nem jutsz előrébb! – megveregette a fiú vállát, és a többiekkel elindultak a sátrakhoz, ahol minden adott volt az előzetes laboratóriumi vizsgálatokhoz. A sátrak végénél felállított korszerű laborban először radiokarbonvizsgálatba kezdtek, melyhez nagy tisztaságú szén-dioxid gázt használnak. A bőr kormeghatározását végzik el első lépésben. A csapat többi kutatója a bőr óvatos puhításába kezdett. Majd szépen lassan, lefejtették a külső csomagoló-burkolatot. A bőrtok alatt egy vékony pergamen réteg volt, melyen sem írást, sem egyéb jelzést nem találtak. A pergamenréteg lassú lefejtésével láthatóvá vált a barna színű rézkarcolat, mely tekercselve volt, és legalább 8-9 vékony rézlap tárult fel. A széleken töredezettek voltak, de alapjában véve igencsak jó állapotban sikerült átvészelniük a történelem viharait. – Mit gondoltok, milyen nyelvű? – kérdezte a szemüvegét a feje tetején viselő, koros régész. 14

V E Z É R C S I L L A G

– Talán héber, de nem egyértelmű. Más írásjegyek is fellelhetők, nézzétek, az például hasonlít egy egyiptomi hieroglifához… – a csodálkozástól mindenkinek tátva maradt a szája, majd gyorsan ismét az idősebb régész szólalt meg, és közben kereste a szemüvegét, és ez mosolyt csalt mindenki arcára. – És, ha jól látom…de nem látom… – A fejeden van most is… – szólt valaki közbe. – Na így már jobb, szóval, fordítsátok ide! Ez itt héberül azt jelenti: Szent Írás. És az pedig Teremtést jelent…arámi nyelven. – Az esszénusok készíthették, itt a közelben találták meg a holt-tengeri tekercseket is. De vajon miért keverték a nyelveket, szimbólumokat használtak, az például egy elég furcsa jel – a rézkarcolat bal felső sarkában a többi szövegtől eltérő méretű, néhány jelből álló sorozat található. Ezek pontokból, és apró kis vonásokból állnak. – Talán a többi tekercsből többet megtudunk majd. – Éppen nagy porfelhő kíséretében betoppant Mark, – Itt van a másik két tekercs is – szólt Mark, aki már rohant is vissza az üreg nyílásához. – a csapat tagjai kicsit köhécselve öszszenéztek és Frank megjegyezte: – Nagyon be van zsongva a srác… Mark az üreg nyílásánál hasalva várta az újabb tekercset. – Hahó, itt vagy? – kérdezte Katarina. – Itt vagyok, csak elvittem a tekercseket. – Mi van rajtuk? – és közben az egyik különös szimbólumot nézegeti a falon. – Sokat nem hallottam, siettem vissza. Valamilyen szimbólumokról volt szó, héber nyelvű a szöveg, de egyéb nyelvi sajátosságot is mutat, a Teremtés, és Szent írás kivehető volt. – Az ötödik tekercs be van ágyazva a kocka aljára. Kellene egy élesebb véső, vagy egyéb, nem tudom… – Hozom azonnal! A sátrakhoz visszaérve Mark komoly vitának lehetett tanúja: 15

– Te bolond vagy! Hogy lehetne 5000 éves a bőr? – az idős régész csípőre tett kézzel kiabált a labor vezetőjével, aki ott ült az asztalnál, széttárta kezét, és döbbenten válaszolt – Több, legalább 5730, tudom hogy őrültség, de ha még a hibaszázalékot kitoljuk, akkor is sokkal nagyobb szám jön, ki, mint az lehetséges lenne… Az éles vitát az egyik régész megzavarta, aki a tekercsek tartalmát tanulmányozta éppen. – A tekercsek nyelve nem ó-héber, nem arámi, hanem egy ismeretlen kódrendszer, különféle nyelvek betűinek alkalmazásával. Egy igazi Bábel tornya! – Mi van? – hirtelen mindenki körbefogta a negyvenes éveiben járó régészt, aki nyelvtudományokból doktorált a Stanfordon. – Az eddigi rézkarcolatok sorszámozva vannak, minden egyes darab meg van jelölve. Öt hengerben 9 rézkarcolat van. Ezek a jelek ezt a számot mutatják, minden egyes kis táblán. A héber nyelvű szövegrészeket el tudom olvasni: Szent írás, teremtés könyve, szövetségek, parancsolatok – Azt nem tudom, hogy mire utalnak a mondatok végén az apró jelek, talán fejezetekre, mint a bibliában? – Hallottad, hogy milyen eredmény jött ki a C14-es vizsgálatból? – kérdezte még mindig nagyon feldúltan az idős régész – Aha, de nem érdekel, ez sokkal fontosabb: – mutatja az egyik héber nyelvű szövegrészt, és a hozzá kapcsolódó, egyiptomi hieroglifára hasonlító jelet: Isten parancsolá népének, szóródjatok szét a világban, keveredjetek a népekkel, és így teljessé válik akaratom…Zsidó népirtás veszi kezdetét…, – Vagy népüldözés, nem tudom pontosan kivenni… mellette egy szimbólum, mely mintha horogkeresztnek látszana, és alá írva a parancs szó arámi nyelven. – Ez vajon mit jelenthet? – Parancsot, hiszen oda van írva, azt ki lehet olvasni, hiszen arámi nyelven írták oda. 16

V E Z É R C S I L L A G – Nem tudom, hogy mit találtunk, de az biztos, hogy egyedülálló, még soha életemben nem láttam ilyet. Nézzétek azokat a jeleket, ehhez hasonlót még sosem láttam ezelőtt. Pedig számtalan kultúrát ismerek. Hasonlít egyiptomi hieroglifákhoz, de ha jobban megnézitek, teljesen idegen jelek ezek… Az asztalhoz közelebb megy Mark is, és alaposan megdöbben mikor meglátja a furcsa jeleket beágyazva a szöveg közé, és felcsillant szeme, lelkesen közbeszól: – Nekem van egy elméletem! Szerintem nem lehetetlen, hogy ez a rézkarcolat 5000 éves legyen, sok furcsa dolgot találnak mostanában…talán elődeink többet tudtak mint mi, és lehet, hogy fejlettebbek, mint gondoltuk… – Bolondság! Bizonyára tévedtünk a kormeghatározással… – az öreg régész tanácstalanul járkált az asztalok között. Mark egy kicsit elgondolkodott, jól megfontolta, hogy válaszoljon-e vagy maradjon inkább csendben, de aztán mégis: – Nem csak a koráról van szó! Hát nem értitek? Lehet, hogy ez a tekercs volt az amelyről később összeállították a Biblia szövegét, ott van a parancsolat szó, a szent írás stb.… Mi van ha ez a teremtés könyve, vagy esetleg a sors könyve, minden ember története a kezdetektől a végig…vagy mindkettő egyben? – Mark, menj vissza az üreghez, agyadra ment a viszonzatlan szerelem. – nevette el magát Frank, és a többiek is utánozták. A társaság egy ideig még nevetett a fiún, aki valóban visszatért Katarinához a vésőkkel. – Figyelj csak Katie! Azt mondják, hogy a tekercsek több mint 5000 évesek! – Biztosan elrontottak valamit… – Többször is próbálták, de ugyanaz jött ki eredménynek. És nem is ez a szenzációs. A karcolatokon olyan jelek vannak, amilyennel még nem találkoztunk. Néhány szó héberül van, néhány egyiptomi hieroglifa. Teremtés könyve, parancs, parancsolatok, szent írás, ezeket könnyen kiolvasták a sorok közül. És egy utalás a zsidó népirtásra, mellette egy horogkereszt… – Jóslatra gondolsz? 17

– Dehogy, én inkább parancsra, tervre, de hagyjuk is, biztosan napszúrást kaptam…Vigyázz dobom a vésőket. – Jól van Mark, még beszélünk erről, de szerintem is nagy dolog van itt elrejtve. Az utolsó tekercs nagyobb, és szó szerint bevésték egy sziklába. De úgy, hogy mozdítani sem bírok rajta. Mintha beleolvadt volna a mészkőbe. Megpróbálom kivésni. Ez sokáig fog tartani, mert nem akarom, hogy megsérüljön. Figyelj csak! Szerintem szóljatok haza a múzeumnak, hiszen egészen mást találtunk, mint amiért jöttünk. Legalább mindenki pihen addig. Több időre lesz szükségünk, hiszen az egész üreget fel kell majd tárni, ki tudja milyen kincsek vannak itt még elrejtve. Aztán menjetek pihenjétek ki magatokat a városban, Talmánál mindenki vendégem egy sörre, még akkor is ha én nyertem, majd visszajöttök értem. – és hangosan elnevette magát, Mark az órájára nézett, majd így válaszolt: – Szólok nekik, de én maradok inkább veled itt az üregnél, hátha mégis segítségre lesz szükséged… – Mark szavait már alig tudta kivárni Katie, hiszen vonzotta az ötödik tekercs titka… – az ifjú gyakornok gondolataiba merülve, szépen lassan, tért vissza a sátrakhoz, és közben több dologra is rájött a tekercsekkel kapcsolatban… – Katarina azt mondta, hogy értesítsük a múzeumot. Tudniuk kell, hogy mit találtunk, hiszen nem ez volt a feladat. Aztán mindenki bemehet a városba, pihenni, kulturáltabb környezetbe. A csapat nagy üdvrivalgással ünnepelte Mark szavait. Az idősebb régész egy számot tárcsázott, majd megköszörülte a torkát: – Halló, itt Dr. Stanton beszél, Jordániából. – Nos, Dr. Stanton, miben segíthetek? – a vonal túlsó végén egy mély hang szólalt meg. A New York-i múzeum igazgatója hatalmas mahagóni íróasztala mögött ült. – Az ásatások során apró baleset történt, és olyan leletekre bukkantunk, melyek pontosabb tanulmányozást igényelnek. Ezek rézkarcolatok, ősi jelekkel, többféle nyelven írott szövegrészekkel. Rendkívül jó állapotban vannak, a kormeghatározást sajnos nem 18

V E Z É R C S I L L A G sikerült pontosan elvégezni. Valószínűleg esszénusok írták, bár teljesen eltér a Qumrán-i tekercsektől a szöveg felépítése, és furcsa jelekkel, egyiptomi hieroglifákkal van teletűzdelve. Az igazgató elkomorodik, ősz haját megborzolja… – Stanton! Hol találtak rá ezekre a tekercsekre? – A Qumrán-i tekercsek lelőhelyétől északabbra…néhány mérfölddel… – az igazgató nem is várta meg, hogy Stanton befejezze a mondatot. – Jól van, Peter, – az igazgató nyájasabb hangvételre váltott – maradjanak ott, küldünk komolyabb felszereléseket, és néhány embert a terület alaposabb átvizsgálásához. Visszahívom néhány perc múlva. Stanton alaposan lelombozódott, majd lesütött szemmel közölte társaival: – Hát azt hiszem egy ideig mégis itt kell maradnunk. Várnunk kell egy kicsit. A New York-i múzeum irodájának ablaka előtt állva idegesen markolja a telefon kagylóját az igazgató. Az imént egy nemzetközi számot tárcsázott: – Dr. Myers vagyok! Baj van ismét Jordániában. Előkerült a könyvtár! – Na fene. Ugye tudja, hogy senki ember fia nem ismerheti azoknak a könyveknek a tartalmát! Hogyan bukkant elő a könyvtár? – a higgadt hangú ember egy fotelben ült, valahol Európában, egy nagyváros hipermarketének irodájában. – Néhány régész akadt rá, teljesen véletlenül… – De mikor? – Néhány órával ezelőtt. – No, akkor mi a baj? Köszönöm, hogy szólt, máris elsimítjuk az egészet. Gyarapodik az irattárunk. – azzal hangosan lecsapta a kagylót. Az igazgató homlokán verejték jelent meg. Idegesen, remegő kezekkel hívta fel ismét régészcsoportját: – Dr. Stanton? – Igen, itt vagyok! 19

– Kérem jól figyeljen most rám, Peter! A lányom jól van? – hanglejtéséből már sejtette a régész, hogy valami nincs rendben. Hosszú ideig együtt dolgoztak a múltban… – Igen, ő talált rá a tekercsekre egy üregben, még most is ott van, mert valamit még megnéz…– az igazgató megnyugodva dőlt hátra a fotelben, és megtörölte homlokát, bal kezén lévő hatalmas pecsétgyűrűje megkarcolta a fejét. – Jól van, akkor még egy ideig biztosan ott is marad. Ismerve az ő mohó kíváncsiságát…Kérem, dr. Stanton, mindenki maradjon ott a táborban, mindenki, mert hamarosan megérkezik a segítség, éppen a közelben van egyik expedíciónk, ők átadják a készleteiket, és néhány emberüket. Maradjanak ott a táborban, hiszen néhány óra legfeljebb. – hangja remegett, és az idegességtől akadozottá vált. Észrevette ezt Stanton is, és hirtelen rádöbbent, hogy mi történt. – Rendben van uram, szóval darázsfészekbe nyúltunk…hát akkor, addig tanulmányozzuk a réztáblákat. – Peter tekintete rémületet sugárzott. – Sajnálom Peter! Tudja, hogy bármit megtennék…de már tudják hogy a csapat 8 férfiból áll, a lányomról viszont semmit… – hangja kicsit megbicsaklik… – Dr. Myers, értem, ne aggódjon a lánya biztonságban lesz ott az üregben. Betartom az ígéretem! – lassan letette a telefont, és egy ideig háttal állt a többieknek, majd óvatosan megfordult. – Nos, az igazgató volt, és azt mondta mindenki maradjon itt a táborban, egyelőre. Hamarosan jönnek néhányan segíteni. – majd gyorsan Mark után nyúlt, aki ismét szaladni készült Katarinához. – Várj csak, most itt kell maradnod velünk… tudod nagyon jók a megérzéseid, gyere és segíts egy kicsit a fordításban! – Peter egy pillanatra elfordult a szemüveget viselő, fekete rövid hajú fiú ártatlan, gyermeki tekintete elől, saját fiára emlékeztette, aki hasonló korú. És gondolatban családjától búcsúzott éppen… – Dr. Stanton, de az előbb még azt mondta, bolondságot beszélek… – Mark furcsán nézett a csapatra, azt hitte ismét viccelődni akarnak vele, mint mikor megérkeztek. Ő volt a csapat legfiata20

V E Z É R C S I L L A G labb tagja, ráadásul csak gyakornok, és már az első napon elkezdték őt piszkálni, ugráltatni, de aztán abbahagyták mert Marknak ez tetszett is, mindig szeretett középpontban lenni. – Már tudom, hogy nem bolondság, csak én sem mertem elhinni, de lássunk neki, nincs sok időnk…már úgy értem, hogy ne vesztegessük a drága időt. – Peter barátságosan válaszolt, de kezei remegtek, folyamatosan a következő gondolatok jártak fejében: Talán leküldöm őt Katarinához és azt mondom, hogy visszament a városba a nyolcadik ember… De mi van, ha éppen akkor érkeznek, mikor az üreghez tart, akkor Katarinát is elkapják…a tekercsekkel együtt… – Dr. Stanton, mire gondol, hol járnak gondolatai? – Mark, egy széles mosollyal az arcán, az elbambult idős régész elé ugrott, aki nagyon megijedt ettől, annyira hogy majdnem hanyatt dőlt a padon. Mindenki jót nevetett, csak Peter nem tudott, pedig erőltette, de nagyon. – Lássunk munkához! Nézd csak ezt a jelet Mark: – a rézkarcolat egyik sarkában 4 apró függőleges vonás volt egymás mellett egy négyzetben. Alatta a következő írás, héber nyelven: A négy írás teljessé válik az ötödik által. Stanton előtt világossá vált, hogy hiába kerül a 4 tekercs rossz kezekbe, az ötödik nélkül nem mennek semmire. – Dr. Stanton, ezek az írások hasonlítanak az ószövetséghez, de sokkal régebbiek…- Mark összezavarodottan forgatja az egyik rézkarcolatot. – Valóban, és tele van ékelve furcsa jelekkel, valószínűleg ezeket hagyták ki a Tóra másolói, nem tudtak mit kezdeni velük. A jelekhez a kulcs még mindig ott van a barlangban…mindaddig csak egy hosszú szöveget látunk…mely értelmes ugyan, de igazából semmit sem árul el… – Katarina hamarosan kiszedi, mert be van falazva valahová… – vágta rá Mark nagyon lelkesen. Stanton elgondolkodik, fejében már összeállt a kép. 21

– Figyelj fiam, amit találtunk nem más, mint az egyetlen eredeti Szent Írás, amit Isten diktált Mózesnek…az évszámokkal ne törődjünk most. Tudod mit jelent ez? Ezek a jelek itt a szövegben bizonyítják, hogy mégiscsak kódolt üzenetről van szó. Ezért rejtették el olyan gondosan! – Stanton izgatottan írogatta vastag, nehéz laptopjába az adatokat, majd hirtelen abbahagyta, és megfeledkezve magáról, hangosan kezdett gondolkodni: – A laptopot is elpusztítják… nem jó, valahogyan más módon kell üzennem Katarinának… – Hogy mondja dr. Stanton? – kérdezte kicsit zavarodottan Mark, hallott minden szót, csak nem tudta értelmezni azokat… Stanton az órájára nézett, és azonnal fellökte a padot, amin eddig ült. – Mark, keress fehér krétát és hozd ide – a többiek csak szótlanul figyelték őket a sátrak szélétől, miközben herba teát iszogattak, mely a beduinok kedvenc itala volt. – Itt vannak a kréták. – Segíts fiam, írd le, amit el kell mondani Katarinának, nekem remegnek a kezeim… – Mark nem értett semmit, és amint ezt felfogta Stanton is, két kézzel megfogta a fiú vállait, és a szemeibe nézve a következőket mondta: – Amit találtunk sokkal veszélyesebb mint bárki gondolná, itt a bizonyíték a magasabb intelligencia létezésére az orrunk előtt. A jelek a szövegben új értelmet adnak a Tórának. Az ötödik tekercs a kulcs, mely feloldja a kódot, és lerántja az emberiség történelméről a sötét leplet, megmagyarázza a múltat és a jövőt! Mark egy pillanatra azt hitte, hogy a régész megbolondult, majd Stanton a fiú elé tette a laptopot, melyen egy begépelt héber szöveg volt, a rézkarcolat egyik részlete, és a sor végén egy olyan jel, mely hasonlít egy egyiptomi hieroglifához. A régész átváltott egy programra, és a szöveg végén a jel megváltozott. Feloldódott és elvegyült a szövegben. A néhány sornyi héber szöveg hirtelen több oldalasra bővült…Stanton folyamatosan a fiú tekintetét nézte. 22

V E Z É R C S I L L A G – Érted már? – Mark nem hitt a szemének, arca ragyogott, hiszen erről álmodott egész életében… – Ez hihetetlen! Legalább egy egész könyvnyi adat, és mindez néhány mondatból jött ki…mintegy tömörített fájl, a jel újrakódolja a szöveget és újakat hoz létre a szavakból… – Ezzel nincs vége, hiszen az egész szöveget bemásolva, és az ötödik tekerccsel dekódolva, akár több millió terabyte-nyi adat hozható létre… sacc per kb… – És mindez egy idegen civilizáció tudása lenne? Istené? De nem értem, honnan van ez a dekódoló program? Hiszen a jeleket csak most találtuk meg! – Ez egy hosszú történet, olyan mintha házat szeretnél építeni, de a tetővel kezded… Ez a program egy magyar tudós csapatának programja, sosem hittem benne, és azt főleg nem is gondoltam, hogy én leszek az első, aki használja majd… Endrei professzor, aki Irakban hatalmas titkos laboratóriumot hozott létre, évekkel ezelőtt küldte el nekem ezt a programot, azóta itt a laptopomon van, és most értelmezhetővé vált a program logaritmusa. Hogy hogyan készítették? Azt én is szeretném tudni… Feltételezem, hogy a 4 tekercsből több is van, de az ötödikből csak egy. Az ötödik tekercs maga egy kód ehhez a szöveghez, és a végeredmény minden képzeletet felül múl majd… Bármi legyen is, nagyon fontos, de nekünk már nincs időnk, valahogyan figyelmeztetni kell Katarinát, mert veszélyben van, ahogyan mi is. Kevesebb mint 20 perc múlva mi már nem tudunk segíteni… – Stanton lesütötte szemeit. Mark még mindig a héber szöveget nézte amely ekkorra már több ezer oldalnyira duzzadt, mikor rádöbbent, hogy ennyi volt minden. Mark elfogadta sorsát, jól ismerte a héber nyelvet, és egy ideig böngészte még az írást. A gyorsan futó szöveget, egy ponton megállította, és sokáig kővé meredten olvasta. Ezekben a percekben már nem kellett kimondania Stantonnak semmit, mindenki érezte, hogy baj közeledik. Mark szemeiben könnyek jelentek meg, a szöveg elhomályosodott. Lassan becsukta a laptopot, majd az egyik asztalon fekvő hatalmas rádióhoz ment, bekapcsol23

ta, és feltekerte a hangerőt. Közben a felborított pad aljára Stanton megpróbált mindent leírni, de annyi információ volt a fejében, hogy üzenete túl bonyolulttá sikerült. Mark fogott egy sálat, és letörölte Stanton sűrű szövegét. A fiú a következőket üzente Katarinának: A jelek kódok, a szövegből új lesz, dekódoló program, Endrei prof, Irak, 5.tekercs a kód maga, a másik 4-ből már van több is idegen kézben, vigyázz rá, ez az egyetlen bizonyíték Isten létezésére! Hozd el a csodát! Katie, ha igaz amit olvastam a tekercsben, mi hamarosan látjuk egymást, Bennek üzenem: visszatérek MARK (13;6-37)

Mark levette szemüvegét és erősen dörzsölni kezdte szemeit. – Ki az a Ben? – Stanton közelebb térdel a fiúhoz, és egy mély levegőt vett, Mark kicsit félrefordult, és csak ennyit felelt: – Ben az öcsém… – a háttérben sűrű porfelhő közelített a régészcsoport tábora felé. Csak ketten tudták a csapatból, hogy mi következik ezután. Lassan felálltak, a többiek zavart pillantásokkal néztek hol az egyre közelebb kerülő porfelhőre, hol Stantonra és Markra. Senki nem szólt. A rádióban furcsa zene kezdte egyre hangosabb lüktetését, az eddigiekre lehet senki sem figyelt, mert olyan ismerősek voltak a dallamok. Ez viszont egészen más volt…sosem hallották még. A dallamok egyre hangosabbá és hangosabbá váltak, a ritmusok, a sodró lendület mindenki figyelmét lekötötte. A gitár, a dob és egy fuvola dallamos csengése, lágy sípolása, körbeölelte a csapat lelkét, mint szél a homokot úgy röpítette lelküket egyre magasabbra… fentről látták az eseményeket, mintha nem is velük történne mindez… A dühösen morajló dzsipek berontottak közéjük, a géppisztolyok hangját elfedte az egyre erősebbé, szinte éles sikítássá torzuló dallamok üvöltése…Mark teste a felállított pad mögé esett, közvetlenül Stanton mellé. A fiú a pad lábait fogta, nehogy felboruljon a sátán fegyverének süvítő lövedékeitől. Szájából vér folyt a szent homokra. Szemeit lassan lecsukta…A zene hirtelen elhallgatott, ahogyan a fegyverek ropogása is megszűnt, mindent magukkal vittek a fekete álarcot viselő ál-fosztogatók. A dzsipek által felkavart por vékony réteggel fedte be a testeket. Stanton utolsó ere24

V E Z É R C S I L L A G jének felhasználásával még a padot fellökte, és elégedett mosolylyal arcán örökre letette fejét a szent föld ezerszínű homokjára. *** Katarina magvágta a kezét a vésővel, végre letört a darab, mely akadályozta a tekercs kiemelését ezeréves börtönéből. Lassan kiemelte a vastag bőrbe tekert titkot, hosszú percekig nézegette, és közben mosolygott. Érezte, hogy mit tart kezében. A tekercs különös erőt sugárzott, nehéz volt, a lámpa pislákolni kezdett. Óvatosan becsomagolta a szent ereklyét, és kisétált a titkok könyvtárából. Az üreg bejáratánál kiáltani kezdett: – Hahó Mark, most valóban elkelne a segítséged! Hol vagy? – még néhány percig várt, de lent egyre sötétebb lett, a nap is lenyugvó szakaszához ért a horizonton. Katie a hátára kötötte a tekercset, és lassan, óvatosan mászni kezdett a meredek sziklafalon. Ekkor vette észre, hogy bokája még mindig nem gyógyult meg. Hangos szisszenéssel riogatta el az útjába kerülő rovarokat. Ujjaitól véresek lettek a sziklák, de tovább mászott, nem törődve a fájdalommal. Mikor felért a szabadba, messziről kiáltott a táborba, mert látta, hogy az autók ott állnak, de emberek sehol. – Hahó, mi van már, csak nem alszik mindenki? – szokatlan volt számára, hogy Mark nem rohan elé… s Katarinát rossz érzés kerítette hatalmába, lassú léptei egyre gyorsabbá váltak, idegesen kapkodva vette a levegőt, majd szaladni kezdett. A sátor szélénél állt csak meg. Homlokán ráncok jelentek meg, szemeiből könnyek gördültek kipirosodott arcára… Meglátta a pad mögött Mark különös bakancsát, azonnal odarohant és leült mellé. A fiú arcát befedte a por, a szájából kifolyt vér feketévé vált. Katarina görcsösen zokogni kezdett. Felemelte Mark fejét és az ölébe helyezte. Törölgetni kezdte a port az arcáról. Ekkor észlelte a fiú lassú szívverését. Katarina tekintetén a remény viharzott át hirtelen, és beszélni kezdett: – Mark hallasz engem? Én vagyok Katie, minden rendben lesz – hangja elvékonyodott. 25

Mark lassan kinyitotta szemeit, melyek ragyogni kezdtek mikor meglátta a feje fölött zokogó nőt. Katie vadul törölgetni kezdte arcát, és ettől olyan maszatossá vált, hogy Mark szája is nevetésre görbült, de a fájdalom megakadályozta, beszélni akart, de nem jött ki hang torkából De a fiú mosolygó szemeiből viszont minden kimondatlan szót kiolvashatott, és csak most érezte igazán, mit vesztett, miről mondott le: – Ne beszélj, tudom mit akarsz mondani…én is téged… – ezek a szavak mindkettejük lelkébe bevésődtek. A fiú szemei csillogtak a boldogságtól, majd lassan lezáródtak szempillái. Katarina egyre nehezebben vette a levegőt. Remegni kezdett, és sikított, üvöltött ahogyan csak tudott, addig amíg torka bírta. Dühöt és fájdalmat érzett, dühös volt magára, mert nem engedett az érzelmeinek, most pedig már késő. Lassan leemelte öléből Mark fejét, és a sálra helyezte, mellyel a fiú néhány órával ezelőtt még Stanton zavaros gondolatait tüntette el a pad aljáról. Katie remegő ajkaival Mark homlokához ért, majd, némi habozás után lassan, egy csókkal búcsúzott el tőle. Lelke háborgott, tekintetéből zavarodottság sugárzott. El akart szaladni, egészen a világ végére. Ekkor meglátta a pad alján a szöveget. Majd hirtelen ismét Markhoz lépett, és a pulzusát kereste. Ezután nyugodttá vált lélegzete, és mélyet sóhajtott: – Hát mégiscsak igaz a legenda, melyről apám mesélt… Azonnal hozok segítséget. – a dzsip kerekei kilőve, a telefon tönkre ment. – A fenébe is. Terv kell, de gyorsan, mi folyik itt? – kérdezte hangosan, mintha csak tudta volna, hogy nézik őt, és közben jegyzetelnek. Folyamatosan Mark üzenetét ismételte magában, hogy el ne felejtse, aztán letörölte a pad alját. – Nem rablótámadás volt, a tekercsekért jöttek ez egyértelmű – ekkor mint akibe villámcsapott azonnal elindult gyalog a város felé, bicegősen, vállán az emberiség jövőjét cipelve. *** A hatalmas üvegpalota egyik szobájában komoly vita zajlik. A fehér öltönyt viselő, pocakos, hatvanas éveiben járó férfi 26

V E Z É R C S I L L A G dühösen, feldúltan sétál a tárgyalóasztal körül, melynél hat ember ül, mind férfiak, és korosak. Furcsa, de mintha egyszerre több vallási vezető lenne itt, de nem ismerősek az arcok, kizárólag az öltözetük emlékeztet rabbira, érsekre, buddhista szerzetesre. Mégis olyan egyformának tűnnek mind. Szorongva, feszülten hallgatták az öltönyös férfi lendületes szavait: – Tehát megvan a négy tekercs, melyből számtalan példányunk van már, csak éppen az ötödik hiányzik, a legfontosabb, az egyetlen, amit senki nem tudott lemásolni az évezredek során – és mérgesen odacsapott az asztal hozzá közel eső részére, melytől egyszerre rezzentek meg az asztalnál ülők. Majd tovább folytatta, egyre dühösebben, indulatosabban: – Minden jól ment eddig, most viszont jön valaki és jól bekavar. Legalább tudnánk, hogy ki az a nyomorult, de csak tapogatózunk a sötétben. Az ötödik tekercsben van a válasz. Biztos, hogy nem hagyták ott abban a rohadt sivatagban? Az egyik, rövid, ősz szakállat viselő úr, halkan megszólal, mint aki fél: – Csak négy könyv volt ott. De szinte biztosra vesszük, hogy ezek az eredeti tekercsek, és az ősi könyvtárra találtak rá a régészek, tehát ott kell még lennie valahol az ötödiknek is! – Akkor intézkedjenek, össze kell fognunk, vagy mindenki megnézheti magát. Már ismerjük a négy tekercs dekódolt tartalmát, de a folyamatot akkor tudjuk uralni igazán, ha rátalálunk az ötödikre is. Nincs sok időnk, különben mi is rabszolgák leszünk, egy új messiás rabszolgái, ezt akarják, behódolni valakinek, aki lehet, hogy csak egy torzszülött? – De uram, ezek a tekercsek Istentől származnak. Már tudjuk, hogy a 4 tekercs külön nem értelmezhető, hiszen megtéveszt félrevezet minket, csak az öt együttesen mutatja meg az igaz szavakat. Mi eddig bűnös úton jártunk, és nem Isten szavait olvastuk, hanem a gonoszét, aki pusztítani akar. – Hallgasson! – üvöltött az öltönyös férfi, majd kis szünet után folytatta: – Elfogadjuk, hogy nem véletlennek köszönhetjük életünket ezen a nyomorult bolygón, én viszont azt mondom, hogy 27

Isten egy létező személy volt, egy tudós, aki szépen előre megtervezett egy világot. Lehet, hogy csak egy kisiskolás valahol az univerzum távoli szegletében, és egy házi dolgozatot készített, vagyis a mi világunkat. De ez engem nem érdekel. Azt láthatjuk, hogy szépen előre eltervezett mindent, és eddig minden úgy is zajlott ahogyan akarta. Mert mi is akartuk, azt tettük ami le volt írva, hogy hatalmunk legyen. Most meg azt látjuk, hogy az igazi szöveg éppen ellentétes, mint ami a minden háztartásban megtalálható Bibliában van leírva? Nekem mindegy kinek a tervét viszem tovább, ha az én pozícióm, és hatalmam megmarad. És akkor az önöké, a mi politikusainké is ugyanígy biztosítva lesz. Nem ezt akarjuk? Vajon nem ezt akarják az önök megbízói is? De? – bólogatnak mindannyian. – A világon rengeteg vallás van, de most minden vallási vezetőnek, politikai, katonai hatalomnak az az érdeke, hogy összefogjunk, mert különben foglyokká válunk, vagy áldozatokká. Már ismerjük a pontos isteni forgatókönyvnek egyik részét – most az imént szólt szakállas férfire néz, és összeráncolja szemöldökét – na igen, lehet, hogy ez sem a jó verzió, mert lehet, hogy ezt is átváltoztatja, dekódolja majd az ötödik tekercs. Azt viszont tudjuk, hogy valami készül. Elődeink azt hitték, hogy a rengeteg népirtással elvágták az isteni vérvonalat, hát, úgy tűnik, hogy tévedtek. A tekercsek szerint sikerült Isten terve, de mi is az vajon, mi vár ránk a közeli napokban? Mert azt tudjuk, hogy közel van az idő, ezek a mi életünkben megvalósuló tervek, és mi azért küzdünk ettől a perctől kezdve együttesen, hogy valóban csak tervek maradjanak. Hogy miért nem 50 év múlva történik ez! Éppen nekem kell szembeszállni az Isten akaratával… de hát ember vagyok, és én nem hódolok be senkinek!! Lássunk munkához, megbízóikat tájékoztassák az itt elhangzottakról, ahogyan én is az én megbízóimat. Cselekedjünk most azonnal. A társaság tagjai lassan kivonulnak a díszes teremből. A magára maradt férfi kicsit szédelegve megtámaszkodik az egyik komódban az ablaknál, és lenéz a mélybe, ahol rengeteg autó, emberek ezrei menekülnek valami elől, a távolban füst gomolyog… Mobiltelefonjához nyúl: 28

V E Z É R C S I L L A G – Itt Gibbons! Van egy megbízásom Önnek. Név: dr. Myers, hely: New York-i múzeum. Reptesse meg. Árulónak nincs helye köztünk! A szokásos helyen lesz a pénz. Nézzen utána a lányának is, hol van most és értesítsen! – Rendben, a közelben vagyok éppen, meglesz a munka most azonnal! – válaszolt furcsa akcentussal a sötét alak. Gibbons le sem vette a szemét a gomolygó füstről, mely New York bármely pontjáról látható volt. Szemeit megdörzsölte, hogy biztosan jól lát-e. De mikor visszanézett, mindkét torony sértetlenül állt a helyén. Elvigyorodott, és elégedetten ment vissza asztalához; hálatelt vigyor kíséretében ördögi tervek képei rajzolódtak ki elméjében… *** Katarina a sivatag egyre hűvösebb sziklái között ballagott. Alkonyodott, és legalább 10 mérföldet kellett volna még megtennie a Jordán fővárosig. Gondolataiba merülve tette egyik lábát a másik elé, néha erősebben felszisszent a bokája miatt. Merengését a távolban hallatszó dzsip morajlása zavarta meg. Nem tétovázott és felvállalva a kockázatot, kilépett a sziklák tengeréből a poros útra. A dzsip fékezett. Egy fiatal turista pár ült benne, akik éppen hazafelé mentek a szállodájukba. – Elvinnétek a városba? Katarina Myers vagyok régész, megtámadták a csapatomat az ásatásoknál…– gondolkodik kicsit, hogy miként fogalmazzon – …valamilyen fosztogatók. És talán az egyik munkatársam még életben van, segítsetek. – Persze, szívesen! Visszamenjünk a sérültért? – a húszas évei végén járó férfi, levette fekete napszemüvegét, és egy pillanatra a barátnője felé fordult, aki durcásan nézett hol a tetőtől talpig piszkos régésznőre, hol a visszapillantó tükörbe, hogy elkenődött sminkjét maszatolja. – Nem, ne menjünk vissza! Segítségért kellene mennünk, szerintem helikopterre lenne szükség, mert elég súlyos a sérült állapota. – Katarina beugrott a hátsó ülésre. És gondosan ölébe vette titkos ereklyéjét. – Mit gondoltok sötétedés előtt beérünk a városba? 29

A szőke, modellalkatú, természetellenesen kisminkelt fiatal nő, megpróbált minél kedvesebben válaszolni Katarina kérdésére, de gunyoros fintorgását nem tudta mégsem elhagyni. – Azonnal ott vagyunk, legfeljebb 10 perc. – Amman jól megvilágított elővárosában Talma vendéglőjénél kiteszik Katarinát, aki annyira átfagyott, hogy szinte reszketett. Mielőtt belépett volna az ódon kőépületbe, emlékeiben kutatott, néhány nappal ezelőtt csapatának boldog tagjaival szórakoztak itt. Talma, alacsony, kissé molett, hatvan körüli nő, rémülten szaladt Katie elé, és közben néhány széket is felborított. – Kicsikém, hát te élsz? – azzal már át is ölelte Katie-t, akinek egyébként is jólesett most egy ilyen öles szorítás. – Gyere gyorsan, borzalmas amit átéltél… – a fiatal nő tágra nyílt szemekkel nézett Talmára, aki közben fénylő sárga arcbőrét tenyerével megtörölte. – Honnan tudsz te erről? – Gyere kincsem, jó forró fürdőt veszel, készítünk vacsorát csak külön neked… – Talma, mit beszélsz? Válaszolj! Honnan tudsz az esetről? Talma megrázza fejét, vállig érő, fekete göndör haját kicsit felborzolja, és meglebbenti homokszínű kötényét. – Kicsikém, a sivatag előtt nincsenek titkok…– és rákacsintott. – Jaj, Talma, ezt gyerekkoromban eljátszottad már, most komolyan válaszolj! – A beduinok, mindig tudnak mindenről. – Akkor már a sérültért is elmentek, a rendőrség kivonult? – Katie egyre izgatottabb. – A beduinok szerint sajnos nincs túlélő, és igen már kihívtuk a rendőrséget, de érkezett egy másik kutatócsapat is, akik most nagyon keresnek valamit… – De van túlélő! – kiáltotta el magát – Azonnal küldeni kell mentőhelikoptert, az egyik fiú még életben van. – Katie, mert Talma gyerekkora óta így becézi őt, kétségbeesett tekintetéből jól tudott olvasni Talma és azonnal szaladt is intézkedni. Fél úton 30

V E Z É R C S I L L A G megfordult, mert látta, hogy Katarina egy helyben áll, elmerengve… – Hahó! Kicsim te addig szépen hozd rendbe magad, mert nem mernek hazatérni a vendégeim, menj fel a szobádba, mindent elintézek ne aggódj. Katie tudta jól, hogy a csapatot, melyről Talma beszélt, nem régészek, hanem a gyilkosok alkotják. Rettegett a gondolattól, hogy észrevehetik Mark életjeleit. Talma súlyos léptei az ódon fa lépcsőkön messziről hallatszottak. Katie az ágyán ült, éppen a haját szárította, miközben a tévében az ásatás helyszínén készült szörnyű képsorokat nézte. Talma óvatosan kopogott a vörös faajtón. Lassan benyit, szemeiből könnyek folynak. Katie az ajtó felé fordul, és elejti a hajszárítót. – Mi történt Talmácska? – A régésznő gyermeki szemekkel nézett az asszonyra. Talma nem mondott semmit, mellé ült az ágyra, és erősen magához szorította, majd halkan fülébe súgta a szavakat, melyek hangosak, és élesek voltak, és örökre bevésődtek Katarina emlékezetébe. – Édesapád megölte magát, kiugrott irodája ablakából… – Katie egy ideig hallgatta a hosszú mondatot, mintha sosem érne véget, majd görcsösen Talmába kapaszkodva zokogott, legalább egy órán át el sem engedte az asszonyt. A sivatagot robbanás rázta meg, a morajlás egészen a városig elhallatszott, és még sokáig visszhangzott a sziklák között. Katie az ágyában feküdt, félig éber állapotban. A városi tévé híreket közölt szinte félóránként ismételve: Tegnap délután Amman városától északabbra folyó ásatásokat ismeretlen fosztogatók feldúlták, a régészcsapat tagjait szabályosan lemészárolták, az egyik áldozatot, egy fiatalembert válságos állapotban mentőhelikopterrel szállították a legközelebbi kórházba. Az ásatások helyszínén a támadók a nyomokat robbantásokkal tüntették el…még a rendőrség helyszínre vonulása előtt.

31

Katie lassan felült az ágyon, a nyugtatóktól, herba teáktól még mindig kába volt, de azonnal az ágya alá nézett, hiszen ott őrizte azt a tekercset amiért munkatársait kivégezték. Csak most fogta fel, amit a hírekben mondtak. Berobbantották a könyvtárat, viszszajöttek a támadók, tehát keresnek valamit, és talán őt is. De leginkább most Mark állapota miatt aggódott. A kórházban, Katie Mark ágyához ült. A lélegeztető gép ütemesen emelte a fiú mellkasát. Óvatosan megfogta Mark kezét, és éppen sírni készült, amikor belépett az orvos az ajtón. Katie zavarodottan törölgette a szemeit. – Doktor úr! Katarina Myers vagyok, Mark Morgan a munkatársam… – Dr. Hamza! Sajnos a fiú állapota aggasztó. A helyszínen sikerült őt újraéleszteni, de túl sokáig volt agya vérellátás nélkül. A fiúnak maradandó agykárosodása van, sajnos soha nem lesz képes ellátni magát, ha egyáltalán életben marad. A golyókat eltávolítottuk, az agyát viszont nem tudjuk meggyógyítani, sajnos. A családjáról tud valamit? – Van egy testvére, egy öccse… De ön most azt mondja, hogy akár meg is halhat? – Sajnos az agyhalál bármikor bekövetkezhet, és egyre több reflexe tűnik el, kezei lebénultak, fokozatosan romlik az állapota. Mesterségesen életben tudjuk tartani, amíg döntenek a donorprogramról a hozzátartozók. Katie elgondolkodik azokon, amit Mark a pad aljára írt. Hinni akar. – Dr. Hamza, én most kiállítok egy csekket a kórháznak, kérem ígérje meg, hogy nem ölik meg a fiút… – Az orvos kicsit megrázza fejét, hogy biztos jól értett-e minden szót… majd tágra nyitotta szemeit és így válaszolt: – Mi nem ölünk embereket! – Oh, ne haragudjon, nem úgy gondoltam… Most visszamegyek az államokba, és szeretném biztonságban tudni a fiút addig is, de a számlákra gondolok első sorban… 32

V E Z É R C S I L L A G – Nyugodt lehet, mindent megteszünk érte, de sajnos azt hiszem csak a csodában bízhatunk… Katie közel hajolt Markhoz, és fülébe súgta: – Elhozom neked a csodát, mert Isten így akarta, de én akarom leginkább! Talma vendéglője előtt emberek gyülekeztek, már messziről látszott, hogy baj van. Katonák álltak az ajtónál, és senkit sem engedtek be. Katie egy cédrusfa mellett leparkolt bérelt terepjárójával, és Talma az egyik ház sarkától odaszólt neki halkan: – Kicsikém, gyere ide gyorsan! – a falhoz simulva integet a megszeppent régésznőnek. Katie, miközben osont az asszony felé, még mindig a katonákat nézte, akik úgy viselkedtek mint a szorgos méhek a kaptár körül. – Mi folyik itt Talmácska? – Nagy baj van aranyom, – közben lassan elmosolyogja magát az asszony, és megmutatja a köténye alatt kicsempészett tekercset – de itt van nálam, amit keresnek! – Istenem, Talma, csak nem azt mondod, hogy emiatt van itt a hadsereg? – visszahajtja óvatosan az asszony a kötényét és a cédrusfa rejtekébe húzódnak. – A beduinok jó előre figyelmeztettek és kicsempésztem a tekercset az egyik kukába mielőtt ideértek volna a sátán szolgái. Nehéz lesz kivinni az országból ugye tudod? Hisz vastagabb, mint a karom. – és Talma fenyegetően meglóbálta kezeit a katonák irányába. – Persze tudom, és sajnos gőzöm sincs hogyan kellene elindulni…De nagyon köszönöm, hogy kihoztad a tekercset. Nem értem hogyan tudták meg ilyen gyorsan, hogy itt vagyok. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem adom ki a kezemből senkinek, akkor sem ha ezért letartóztatnak… – Talma körbenéz az utcában, és halkan hozzáteszi: – Az még a jobbik eset lenne, de amit hallottam, az alapján biztos, hogy nagyon fontos az a tekercs, mert olyan titkot rejt, mely összezavarja az egész világot…Te ugye tudod, hogy mi van 33

benne? – Katie egy kicsit összerezzen, éppen egy sötét terepjáró haladt el mellettük. – Vannak sejtéseim, és már hallottam erről az apámtól, csak nem hittem benne, és most már ő sem tudja meg soha, hogy igaza volt. – egy pillanatra lelke emlékei fogságába került. Talma azonnal észrevette ezt, és határozottan, jó erősen megfogta vállainál a fiatal nőt, és mélyen belenézett zöld szemeibe. – Ide figyelj kicsikém! Most erősnek kell lenned, nem szabad, hogy az érzéseid elgyengítsenek! Neked most küldetésed van, és mi mindannyian veled vagyunk. Tudod, én és a szakácsunk, meg a többi beduin, akik gyerekkorod óta ismernek téged. Ők tudják, hogy amit a világnak megmutatsz, mindent megváltoztat majd. Bíznak a legendában, és ezek a legendák a világon mindenhol ugyanazok, mindegy ki milyen vallású, milyen nézeteket vall…a szegények hisznek abban, hogy már kevés ideig kell szenvedniük. A tekercs mindent megváltoztat. Ezért félnek tőle annyira, és ezért üldöznek most téged. Gyerünk el hozzám, ott biztonságban leszel! Az utca túlsó oldalán egy napszemüveges, magas, kék inget viselő férfi minden szavukat kihallgatta, és lassan az autójához ment. Fekete maroktelefonjához nyúlt, mely egy téglához hasonlított. – Megérkeztem, itt vagyok Amman elővárosában, azt hiszem megtaláltam a lányt, akiről beszélt. – a vonal túlsó végén egy idős, ősz hajú, hatvan év körüli úr, kedves, nyugodt hangon a következőt válaszolta: – Rendben van Brody, figyeld tovább, ne veszítsd el. – Katonák vannak a nyomában, de segítik is őt azt hiszem egy bizonyos Talma, meg a haverjai. – Semmi baj, ne avatkozz be, csak abban az esetben, ha valóban nagy a baj. De most nem is a katonák miatt aggódom. A gyűrűsök hiénái ott vannak, és ők azonnal gyilkolnak, mert égeti lábukat a talaj. Hamarosan ott lesz az Enoch csoport is, ők majd segítenek neked. Addig is vigyázz magadra, és a tekercsre. – az ősz hajú férfi egy hatalmas kastély kertjében állt. Az egyik tujabokor megrezzent mögötte. Néhány madár felröppent a magas ju34

V E Z É R C S I L L A G harfákra a kerti tó széléről. Érezte, hogy figyelik, testét elöntötte egy szokatlan, bizsergető érzés. Hideg fuvallat csapta meg. A halál szele volt ez. Nem volt ideje megfordulni, nyakából hirtelen meleg vér sugárzott, és kezével próbálta fékezni, késleltetni az elkerülhetetlen halált. A férfi összerogyott, és a frissen nyírt füvön elterült. Látta, ahogyan támadója, egy sötét zubbonyos figura elhagyja a kertet, kezében a kés pengéje a nap szikráit szemeibe tükrözte. Egy fiatal nő lapult az egyik juhar törzsénél. Bokáig érő, indiai motívumokkal díszített szoknyáját a gyenge szél lengette. Lassan odasétált a kivérzett férfihez. Megállt, és a ragyogó kék égboltra nézett. Felemelte kezeit, csuklóin különös karkötők ékeskedtek, mind vörös színűek. Nyakában egy kerek medál volt, jelekkel, szimbólumokkal díszítve. A nap sugarai többször is megvillantották, miközben a nő lassan forgott. Szőke, kontyba kötött haját az egyre erősödő szél szabaddá tette. Szinte egészen derekáig ért a hajzuhatag, mellyel a szél úgy játszott, mint a nyírfa hajlékony ágaival. Letérdelt a test mellé, majd óvatosan letörölte a vért a férfi felvágott nyakáról. A seb lassan összeforrt. A nő levette ősi medálját, és a férfi mellé helyezte. Furcsa nyelven beszélt. Egy ideig ott ült az öntudatlan James mellett, de mikor látta, hogy ébredezik a férfi, próbált gyorsan eltűnni, viszont James a lengő szoknyába kapaszkodott. És remegő, alig érthető hangon a következőket mondta: – Köszönöm… ki vagy te? – erőtlenül rogyott vissza a fűbe. A nő megállt, és lassan megfordult, gondolkodott egy kicsit, majd leült a fűbe. – Chandrának hívnak. De eredetileg Ihméné Zarco a nevem, és neveztek már Cinfának is. Segítek neked, mert küldetésed van, élned kell, és mentened, védelmezned valakit, aki nagy veszélyben van. Jó nyomon jársz, de nagyon lassan. A tekercsek igazolják majd szavainkat, de neked lépéselőnyben kell lenned. Részt vettél az Enoch csoport munkájában. Figyelünk benneteket, de nem tudunk mindenhol ott lenni, kevesen maradtunk sajnos… Háború dúl a Földön, és az emberek szívében egyaránt. De minden megváltozik hamarosan. Meg kell védenünk a fiút, aki elhozza a válto35

zást. Én tudom hol kell keresned őt. Megmutatom, mert te fogod felkészíteni őt a feladataira. Vigyázz rá, mert mi nem leszünk már itt! Minden ott van a medálban, amit adtam neked. – a nő levette derekáról az arany színű sálat, átadta Jamesnek, és így folytatta: – Tekerd ezt a sálat a nyakadra, elrejti minden sebedet. Az ellenség meglepődik majd, hogy élsz, de ne beszélj senkinek rólam. Védelmezd a fiút, aki közel él hozzád, de nem tudja senki, hogy ki ő valójában. Tereld őt a számára kijelölt útra. A tekercsek segítenek majd a helyes út kiválasztásában. De gyorsítanunk kellett, mert kevés az idő, és a fiú most van veszélyben. Óvd meg őt és családját mindentől, készítsd fel küldetésére, mely előre le van jegyezve. – a nő idegesen szemlélte a kert sarkait, és a hatalmas bokrokat. James nagyon erőltetve, rekedt hangon szólt: – Tudok a fiúról. Ismerem már a legendát. Endrei professzor mindent elmondott. Csak ő sem tudta hol, és mikor kell keresni a világ királyát. – Chandra elmosolyodott, és kedves hangja még a tébolyult madarakat is közelebb csalogatta. – A professzor is elvégezte küldetését. A fiúnak fel kell nőnie, és később várják őt a minden képzeletet felülmúló technikai vívmányok Endrei professzor iraki bázisán. Ezeket az eszközöket csak ő tudja majd használni, és kizárólag jó célokra. De addig is hosszú idő van még. Sokan tudnak az ő eljöveteléről, és sajnos közel vannak hozzá. Építs a fiú köré birodalmat, egész hadsereget állíts az oldalára. Most mennem kell, de találkozunk még…ha felismersz… és vigyázz magadra, mert te voltál a második, és már csak egy emberen tudok segíteni… Chandra lassan eltávolodott a férfitól, és eltűnt a bokrok között. James felemelte a földről a kerek medált, melynek egyik oldalán sűrűn, körbe-körbe futó különös jelek voltak bevésve, a másikon csak egy fordított háromszög. Nyakába akasztotta, és felvette az arany színű sálat is. A kastélyban azonnal egy régi ismerősét hívta fel, aki az ókori nyelvek legjobb ismerője volt. 36

V E Z É R C S I L L A G – Halló, itt James. Figyelj, átküldök neked faxon egy képet, nézd meg, mert furcsa írásjelekről van szó. Hátha értelmezni tudod, ez a szakterületed, vagy tévedek? – Régen nem jelentkeztél kedves barátom. – nevette el magát dr. McNamara. – Küldjed nyugodtan, nyugdíjas vagyok, hiszen tudod…én mindig ráérek. – Most azonnal kellene a válaszod, vagy a véleményed! – James izgatottan szorongatta a különös erőt sugárzó medált. – Küldjed csak, már fogadom is. – a fax gyorsan megérkezett, és dr. McNmara nem hitt a szemeinek. Szavai elakadtak. – James! Ez szenzációs, hol szerezted? – Ez hosszú történet, koncentrálj az írásra! – Hát ez nagyon egyszerű, de roppant furcsa is. Maya írásjegyek, de várj egy kicsit – leemelt a polcról egy könyvet, és mohón lapozgatni kezdte. – Aha, meg is van, jól emlékeztem, ez az írás megtalálható Peruban az egyik sziklatemplom bejáratánál. Csak visszafelé, tehát minden egyes jel megfordítva. Matematikai koordinátákról van szó. Egy hely és egy dátum. De még milyen dátum! – csodálkozásában még a szemüveget is leejtette. – Na mondd már azt a dátumot! – türelmetlenkedett James. – Hát barátom, ez egy egészen közeli dátum, de nem tudok hirtelen semmilyen eseményt mögé rendelni… 19830503, és mellette, a szerintem egyértelmű földrajzi koordináták. Mindjárt mondom azokat is… rögtön kikeresem a gépben, mert engem is érdekel, közel van hozzánk az biztos, várj egy pillanatig… Saint Philipp, igen ez az. Elég érdekes, de ez van a megadott koordinátáknál. Miről van szó pontosan? – James, elmosolyodott, és szinte egész testét átjárta egy megmagyarázhatatlan, zsibbasztó érzés, – Semmi érdekes, azt mondod, hogy Maya írás? Semmi különös, csak próbára tettelek, jár-e még az eszed – azzal sejtelmesen elnevette magát. – Menj te a… – jót nevettek, de eközben már James a repterek járatait nézte a számítógépén. Órákon át ott ült a magas bőrfotelben, és forgatta kezében az ősi medált. Gondolatai tisztábbak voltak, mint bármikor eddigi élete 37

során. Újjászületett, és ugyanabban a testben folytathatta küldetését. Csak egyetlen gondolat járt fejében: „Hát mégiscsak igaz, létezik a fiú, aki majd a világ királya lesz, és megváltoztat mindent…” *** Katie, Talma aprócska háza előtt ült a lépcsőkön és iszogatta a herba teát. Nagyon szerette, már kislányként is. Az otthoni teáknak valahogyan más volt az ízük. Egy cirmos macska ült mellé, és precízen tisztogatni kezdte a mancsait. Katie egy pillanatra megirigyelte a macska gondtalan életét. Majd szépen óvatosan ölébe emelte, és simogatni kezdte. Az egész teste érezte a dorombolást, és ez megnyugtatta háborgó lelkét. Hosszan merengett, de csak emlékei ingoványos mocsarában evickélt, és nem jutott túl messze. A macska hirtelen fülelni kezdett, és kiugrott Katie kezei közül. A tetőről halk lépések hallatszottak. Azonnal berohant a házba, de ekkor már berúgták a támadók az ablakokat, és rögtön útját állták. Álarcot viseltek, ketten voltak. Magas, izmos férfiak, hétköznapi viseletben. Az egyik sarok felé szorították a megrémült régésznőt. Mikor hátával a falhoz ért, kezébe vett egy seprűt, bár tudta, hogy nevetséges próbálkozás lenne. Az egyik álarcos, aki közelebb volt hozzá, akcentus nélküli angolsággal szólította meg Katarinát: – Add elő a tekercset, és életben hagyunk… – alig, hogy ezt kimondta, társát már le is ütötte Brody, aki mindvégig Katarina nyomában volt. Közelharcba elegyedett a másik támadóval, és ezt használta ki a régésznő a menekülésre. A nagy sifon szekrényből kiemelte, szinte a támadók szeme láttára a barna gyolcsba tekert értékes leletet. Rohant vele, ahogyan csak tudott. Brody idegessé vált, miközben látta, hogy Katie egyre jobban eltávolodott, és egy erőteljesebb ütéssel hatástalanná tette a támadót. Az utcára kiérve már Katarinának nyoma sem volt. Katie sokáig futott, egyik utcából be, a másikból ki, mintegy megvadult kisegér, az éhes macska elől. Az egyik sikátorban ismerős arcokra lett figyelmes. A szőke, túlsminkelt modellalkatú lányon 38

V E Z É R C S I L L A G akadt meg a szeme, aki igencsak nagy feltűnést keltett az egyszerű utcákon. Vett egy mély levegőt, és utánuk kiáltott: – Hahó, megismertek még? A sivatagban találkoztunk… – a szőke lány ismét egy cinikus vigyorral arcán, a tőle elvárható kedvességgel válaszolt: – Hát, nem sokat változtál azóta… – megrándította hegyes orrát, és végigmérte az egyszerűen öltözött régésznőt, aki alaposan megizzadt a menekülésben. A fiatal férfi levette napszemüvegét, és üdvözölte a régésznőt: – Hogyne emlékeznénk rád, hiszen az egész városban az ásatásról beszélnek, hú, hát nem semmi lehetett átélni ezt az egészet…egyébként még be sem mutatkoztam, a nevem Cody Duval… – Katarina elcsodálkozott, és fejéhez csapott hirtelen. – Már értem, hogy miért voltál olyan ismerős, hát persze a Duval dinasztia leendő örököse vagy, nem mondom szép nagy vagyonba születtél… – a szőke lány idegesen feszengett Cody oldalán, és csipegetni kezdte a fiú oldalát. A fiú kis idő után vette a lapot: – Jaj, bocsánat, a nap teszi… ő pedig Lucy Peg, a barátnőm – a lány bokán rúgta Codyt, aki gyorsan helyesbített: – Vagyis a menyasszonyom – Lucy odabújt hozzá, és erősen átölelte, miközben a megszeppent régésznőt méregette. – Örülök, hogy megismerhettük egymást – hebegte Katarina. Cody látta rajta, hogy bajban van, sőt már tudta is, hiszen a szállodában erről beszélt mindenki. – Miben tudnánk neked segíteni? – kérdezte a fiatalember nagyon kedvesen, és közben lassan elvezette Katarinát az egyik kőfal árnyékába. Lucy dacosan követte őket. – Nem is tudom, egyáltalán kérhetek-e bármit is, mert nagyon összetett, és komoly dologról van szó… – Cody elvigyorodott – Katie, ugye szólíthatlak így? – a régésznő bólintott, és nekidőlt a hideg kőfalnak. – Tudok mindent, hiszen erről szólnak a hírek szinte minden órában. Segítünk neked, akármit is szeretnél, ugye Lucy? – Hát hogyne… – és rándított egyet vállán 39

– Ez nagyon veszélyes lehet, többen is üldöznek, és azt hiszem a Jordán kormány sem fogja szó nélkül hagyni, hogy kivigyem az országból a leletet. Tudjuk már, hogy mi történt a Qumránban talált tekercsekkel. Legalább 50 évig vizsgálgatták, és szinte semmi eredménnyel. Majd kiadtak néhány leletfoszlányt, és elhitették a világgal, hogy ezt a néhány töredéket évtizedekig kellett vizsgálgatni… és érdekes, hogy olyan nagy egyetértéssel tanulmányozták, többféle vallás képviselői is… Túl kíváncsi vagyok, és tudom, hogy nem törvényes, amit teszek, de a csapatom tagjai ezért a tekercsért adták életüket. Annyival tartozom nekik, hogy kiderítem, mi van benne, amiért ölni is képesek néhányan… meg kell fejtenem a kódokat, addig míg el nem tüntetik azokat a tekercsek szövegéből, talán újabb 50 év kellene ehhez is nekik. Úgyhogy én minden áron ki akarom deríteni mi folyik itt, a kódokat megfejtem … – Cody szemei ragyogtak, lelkesen vigyorogni kezdett – Kódok? Miféle kódok, de jó. Mindig erről álmodtam, akció, titok, menekülés, izgalom…ugye Lucy, milyen jó lesz? – a lány megdörzsölte hegyes orrát, és ismét vállat vont. – Tényleg segíteni akartok? – Katie-t zavarta Lucy kedvetlensége, és hallgatagsága – Naná! Ez minden vágyam. És egyébként meg valami miatt úgy érzem, hogy köteles vagyok segíteni… Van egy magángépem, ezt nem szokták precízen átvizsgálni a vámosok – elvigyorodott egy pillanatra – minden pénz kérdése a mai világban. Mondd hová akarsz menni, és mikor, máris indulhatunk, bárhová. És csak annyit kérek, hogy ne rejtsd el a titkot, akármi is legyen abban a tekercsben… – Katarina mosolygott, és egy mély levegőt vett. – Azonnal indulhatunk, sőt, minél hamarabb, annál jobb. – Hát akkor menjünk, így, ahogyan vagyunk – Cody széles mosollyal arcán felkarolta a két nőt és lassan visszasétáltak a szállodába. – Jut eszembe, nekem minden iratom Talmánál maradt – csapott fejéhez Katarina, és hirtelen megálltak, ekkor Cody észrevette, hogy valaki lohol utánuk… 40

V E Z É R C S I L L A G – Ez lehet, hogy az egyik támadó, aki miatt menekülnöm kellett az imént. – Fussunk, a szállodánál vannak a testőreim, ők visszatartják majd. Brody kifulladva ért a több emelet magas szállodához. Néhány lila monoklival a szemei körül nem tett túl jó benyomást a testőrökre. Feltartóztatták. – Katarina Myers miatt vagyok itt – szólt erősen pihegve Brody. Az egyik tar fejű testőr, megvillantva fegyverét, határozottan elé állt. – Tudjuk kit keresel, és most szépen megfordulsz és mész arra amerről jöttél, hacsak nem szeretnéd, hogy a foltjaid szimmetrikussá váljanak … – Brody visszahátrált néhány lépéssel. Egy kicsit megnyugodott, hiszen meglátta a testőr kitűzőjén a Duval cég logóját. Nem magyarázkodott, csak átadta Katarina iratait, melyekkel biztonságosan elhagyhatja majd az országot. Felnézett az egyik emeleti szoba ablakába, ahol ott állt a régésznő. Tekintetük találkozott, és Katie felismerte a megmentőjét Brody személyében. Le is szaladt a recepcióra azonnal, de már csak az iratait tudták neki átadni. A titokzatos férfi eltűnt, és egy ideig nem is került elő. Brody az egyik saroknál felhívta Jamest – Katarina újabb segítőre talált. A Duval birodalom örököse vette védelme alá. James, még mindig a kezében szorongatta Chandra titokzatos medálját mely különleges nyugalommal árasztotta el testét. – Jól van Brody, bizonyára hazautaznak, az Enoch csoport testőrei megérkeztek Jordániába. Fedezik a Duval-gyerek útját. Gyere haza te is, mert hosszú útra indulunk. Szükségem lesz rád. *** Miközben a Duval család magángépe landolt Los Angeles repülőterén, Katarina elmondott magában egy imát, és apja bocsánatát kérte. Bűntudata volt, amiért nem azonnal szülővárosába, New York-ba ment. Kilépve a gépből, megérintette hazája földjét, felvett belőle egy darabot és megszagolta. Cody széles 41

mosollyal búcsúzott a fiatal régésznőtől, aki megígérte a kalandvágyó fiatalembernek, hogy találkoznak még az életben. Katarina hátára vette a zsákját, és elindult megkeresni egyetemi évfolyamtársát, aki történész, és héber szakos egyetemi tanár, és legalább öt éve megszállottan kutatja a kódokat a Tóra öt könyvében. Katie beszállt az első taxiba, ami az útjába került. A reptér egyik oszlopa mellé bújva, egy furcsa alak figyelte ahogyan eltűnik a taxi Los Angeles zsúfolt útjain. Katie sokáig ott ült a piros téglákból kirakott lépcsőkön az egyszintes, sárga színű, lapos tetejű ház előtt. Figyelte ahogyan a szél könnyedén röpíti az elsárgult leveleket az utcán. Néhány gyerek viharsebesen gördeszkázott a sima aszfalton. Egyszer csak egy ismerős hang szólongatta az elbambult régésznőt. – Csutak, Csutak!… hát veled meg mi történt? – a harminc év körüli, fekete göndör hajú, kissé köpcösebb alkatú, igazi tanár típusú fickó, Katarina vállait ütögette. Aki azonnal elvigyorodott, mikor meglátta volt évfolyamtársa idétlen mosolyát. – Dagikám! De jó látni téged! – egymás nyakába borultak, és Katie elérzékenyült. Mikor beléptek a házba, egy kopott színű, Chevrolet gördült a ház elé. Ketten ültek benne, és folyamatosan a sárgára festett házat bámulták. Nézegették a tekercset hosszú ideig. Kibontották óvatosan, de nagyon töredezett. – Csutak ezt be kell vinnünk az egyetemi laborba, speciális körülmények közé. – szájtátva nézegette a több ezer éves súlyos titkokat hordozó tekercset Tom Lincoln, akit Katie mindig daginak becézett. – Vigyük be most rögtön! – jellemző rá, hogy mindent azonnal szeretne. De most megtalálta azt az embert, akivel mindig jól megértették egymást, és aki mindig azt akarta, amit Csutak, azaz Katarina. – Mehetünk, rögtön – odasétált az ablakhoz, hogy behúzza a függönyt, és ekkor meglátta a két figyelőt a házzal szemben. – Azt hiszem figyelnek minket… 42

V E Z É R C S I L L A G – Nézzem csak én is… – odafurakodik az ablakhoz, hátha felismeri köztük Brodyt. Reménykedett abban, hogy ezúttal megköszönheti neki, hogy megmentette az életét. – De van hátsó kijárat, az egyetemi labor úgy is itt van néhány sarokra, menjünk sosem veszik észre, hogy elmentünk. – néhány másodpercre elhallgatott, majd kicsit félve de mégis megkérdezte: – Hogyan maradtál életben, éppen te? – Katarina meghökkent e kérdéstől, és eszébe jutott Mark. Mélyet sóhajtott. – Ismered Markot? Erre az egyetemre járt, néhány kurzusodat el is végezte, sikerült őt is behálóznod a kódolt Tóraelméleteiddel… – Hát persze, hogyne ismerném, hiszen legjobb diákom volt… – észrevette a Katarina szemeiben csillogó könnyeket. – Csak nincs valami baj? – Katarina ettől a kérdéstől is meghökkent – Te nem tudsz semmiről, ami Jordániában történt? A rablókról, a gyilkosságokról… Mark éppen haldoklik egy primitíven felszerelt kórházban Jordánia fővárosában. – alig tudta befejezni a mondatot, az apja haláláról már nem volt ereje beszélni. – Tom magához ölelte. – Nyugodj meg, ide még nem jutottak el a hírek. Legalábbis a valós hírek, mi úgy tudtuk, hogy senki nem élte túl. Te pedig nem is tartózkodtál Jordániában, mármint hivatalosan nem. Figyelj hagyok egy levelet a feleségemnek, és menjünk, a munka eltereli majd a figyelmed. Az egyetemi labor éjjel-nappal ki van világítva. A portás már megszokta, hogy az ifjú Lincoln professzor éjszakákon át ücsörög ősi papírok társaságában a higiénikus, légkondicionált laboratóriumban. – Vedd fel a védőruhát, bizony itt kötelező a fehér köpeny, és a kesztyű használata. Kényelmetlen, de muszáj. – Nem baj kibírom, csak nézzük már azt a tekercset – idegesen összedörzsölte kezeit. 43

A vastag bőrtok lefejtése után, hajszálvékony rézből készült lapokat emeltek le egyenként a tekercsről. Tom kezei remegtek, mert már látta, hogy ilyennel még ezelőtt sosem találkozott. – Uram Isten! Csutak, mi ez? Arámi, és héber szavak, meg egyiptomi hieroglifák egy szövegben? – az egyenként lefejtett vékony rézlapokat egy átvilágított steril asztallapra helyezte, fölötte egy ventilátor gondoskodott az egyenletes hőmérsékletről. Katie az egyik rézlapot tüzetesebben is vizsgálgatni kezdte. Óvatosan forgatta, mint egy puzzle darabjait. – Mennyi van még rajta? Már alig fér el… – Van még bőven, ez hihetetlen… és mi láthatjuk egyedül csak mi! – Tom el sem hitte, hogy ez valóság. Katarina meglátott egy furcsa szimbólumot az egyik darabon. Ezzel már találkozott korábban: a barlangban, a Jordán sivatagban. – Te, figyelj csak Tom, ezeken mindegyiken rajta van egy jel, és ez mindenhol azonos. Két egymásba fordított háromszög, és fölötte egy furcsa kard, ami fénylik, vagy sugároz… ezt a barlangban is láttam. – Aha… – Tom erősen koncentrált, és talán már a furcsa szimbólumokat fejtegette magában. – Mindjárt végzek az utolsóval is, várj egy picit kérlek. – Katarina tovább nézegette a rézlapokat, és azon gondolkodott, hogy elmondja-e, milyen eredmény jött ki a C14 kormeghatározás során. Hirtelen furcsa érzése támadt, és a középen lévő lapon egy számot pillantott meg. Aztán a többi lapon is ugyanígy, mintha sorszámozva lennének. – Tom, ez furcsa… nézd csak! A számok egy keretben vannak, és mindegyik lapon egy kicsit lentebb. És ott van egy jel, amit a barlangban láttam. Egymásba fordított háromszögek… – Tom elgondolkodott, majd rávágta gyorsan: – Egymásba fordított, vagy egymás fölött lévő háromszögek. Mert ez sem mindegy. Azt mondod, hogy a kard fényt bocsátott ki? – az egyik rézlapon furcsa arámi szöveget olvasott: „Az erős fény világítja át a titkot és teszi azt láthatóvá!” 44

V E Z É R C S I L L A G – Sorrendekről beszéltél? – Tom elkezdi pakolgatni a lapokat egymás fölé, de csak öt számozott lap volt. A többi 24-en nem voltak számjegyek. Az elsőt legalulra, és legfelülre az ötödiket. – Nézd csak Katie! A kard, mely fényt bocsát ki, éppen úgy néz ki, mint ez a hosszú neoncső az asztal fölött. – Közelebb húzta az alulról is megvilágított asztalhoz, és közvetlenül a rézlapok fölé emelte. A rézlapokat a fény átvilágította. Mindketten egészen közelről nézték, hátha valamilyen sorrendet látnak a szimbólumok között, melyeknek nem sok szerepük volt az eredeti szövegben, inkább csak zavarták a szöveg értelmezését. – Ezt nem hiszem el! Te is látod? – csodálkozott Katarina, és majdnem hanyatt esett a támla nélküli forgószéken. – Látom bizony… ez a kettős spirál, a DNS molekula. Talán csak véletlen… – Hát, azt hiszem, hogy nem az, bármilyen őrülten is hangzik. – Katarina az egyik rézlapot olvasgatta, hiszen a héber szöveggel elboldogult. – Itt az áll, hogy: …a világnak új ura lesz, aki a jelet meglátja rátalál Isten fiára, mert a fiú e jelet a testében hordozza. – Katie, vajon milyen idős lehet ez a tekercs? – Legalább 5000 éves, szerintem Egyiptomból származik, de nem biztos… furcsa ez az egész… – Katie azt hitte, hogy Tomot meglepi majd a tekercs állítólagos kora, a fiatal tanár viszont elgondolkodott, majd a következő javaslattal állt elő: – Emlékszel még Lenchester profra? Megszállott összeesküvés-elmélet gyártó. Csak erről beszélt az óráin, és most úgy tűnik a szavai kezdenek valósággá válni… – Ettől félek én is, ez a DNS spirál alakzat nagyon meglepett. A kódokat, ha megfejtjük akkor talán többet is tudunk majd. Te ki tudtál venni valamit a szövegből? Hiszen jobban ismered az arámi nyelvet mint én! – Úgy látom, hogy minden egyes mondat után van egy egyiptomi hieroglifa. De több is van, és ezek egyáltalán nem hasonlítanak azokra… Várj csak ezt értem: 45

Az egyetlen szöveg, amit nem zavartak meg a történelem viharai. A jövőt kiolvashatod a szöveg soraiból, de csak akkor, ha méltó vagy rá. A könyvek valódi üzenetét csak a jövő embere érti majd meg.

– De, ha értelmes a szöveg, akkor miért vannak ott a jelek minden mondat végén? – Katie idegesen forgatta a kettes számú lapot. – Ezen például az új uralkodóról van szó, aki másodszor jön el, vagy valami hasonló… – Tom erősen koncentrált, Katie szavait most talán nem is hallotta. – Tom figyelsz te rám? Lenchester professzor még él? – ekkor mint a villámcsapás, úgy villant be Katie emlékezetébe Mark üzenetében Endrei professzor neve. –Tényleg te hallottál már Endrei professzorról? – Tom erre a névre már felfigyelt – Persze hallottam, néhány napja halt meg, valahol Irakban kutatott, állítólag Szaddam pénzelte, magyar tudós, fizikus volt. Miért? – Katie elgondolkodott, vajon véletlen, hogy mindenki most hal meg? – Mielőtt lemészárolták a csapatom tagjait, Mark üzent nekem. Egy pad aljára írta ezt a nevet, és Irak is benne volt. – Tom a számítógéphez gördült székével. – Lenchester professzor kapcsolatban állt vele, együtt kutattak évekig, ja egyébként ő még él, de már nyugdíjas, valahol a tengerparton van háza…aha, meg is van. – Katie odagördült mellé, és együtt bámulták a monitort válaszok után kutatva. – Tom, ugye nem az életrajzát keresed? Mert az nem érdekel most, de várj csak… – próbált visszaemlékezni Mark üzenetére – Valamilyen dekódoló program nincs a gépben, ami esetleg Endrei professzor nevéhez fűződne? – Tom ránézett egy pillanatra, és mosolyogni kezdett… – Na ne viccelj! – Csak keresd! Bízz bennem! – alig hogy ezt kimondta már meg is volt a program. – Utoljára dr. Stanton használt egy programot, és ez valóban Endrei professzor nevéhez kapcsolható… alig hiszem el, ezek szerint a támadás előtt néhány órával hívta le a programot az egyetemi szerverről… 46

V E Z É R C S I L L A G – Tudod futtatni? Mármint úgy értem, hogy megvan még? Gyorsan másold ki! – Katarina idegesen feszengett a széken, és vakarózni kezdett… – Jó lenne már megfürdeni. – Áttöltöm a saját szerveremre, nem nagy progi, van mellé leírás is, megnyitom aztán elzárjuk a tekercset és pihenünk, nagyon ki vagy merülve! – Van itt valahol fényképezőgép? – Tom a sarokban lévő polcra mutatott, mert éppen Endrei professzor program-leírását olvasta, és a gép kiírta, hogy a másolás megtörtént. Katie az összes tekercsről képet készített, méghozzá kettőt is, biztos ami biztos! Majd odament a gép elé, és beleolvasott a professzor levelébe: A program előbb készült el, mint ahogyan arra szükség lett volna. Tudom jól, hogy ez furcsán hangzik, de ez az igazság. A kódok egy magasabb intelligenciától származnak, mint ahogyan ez a program is, tehát nem én készítettem, én csupán összeállítottam. A történelem nagy titkai hamarosan feltárulnak mindenki előtt. A sorsunk előre meg volt írva, melyet kódolva egy magasabb intelligencia rejtett el a Tóra könyveiben. Hogyan lehetséges ez? Hiszen sorsunkat mi magunk alakítjuk! Ez valóban így is van, nem az egyéni sorsokról szól a Tóra, hanem az egész emberi faj sorsáról. Múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Ha beírod a szöveget a programba, és mellé a dekódoláshoz szükséges jeleket, akkor a szöveg újraírja magát, és mindaddig generál új szöveget, új mondatokat, amíg a jel arra utasítást ad. Minden jel egy új dekódolási folyamatot indít el. Egy mondatból így válik egy egész könyvnyi adat. A történelem során számos írás került elő, melyet hasonló technikával jegyeztek fel őseink, egy magasabb intelligencia késztetésére. Az igazi áttörést viszont csak egy könyv hozhatja meg, méghozzá a Tóra ötödik könyve, az eredeti jelekkel a szövegben. A négy könyvből több is előkerült már, melyeken a program futtatását ki is próbáltam magam is. Az ötödik tekercsre többször is utalt a szöveg, de mindeddig nem került elő, az eredeti, Mózes által lejegyzett szöveg, amely olyan bonyolult jeleket tartalmaz,

47

hogy másolására nem vállalkoztak még az esszénusok sem. Ez a könyv önmagában is dekódoló jelként viselkedik, számításaim szerint az így létrejövő szöveg több millió terabyte-nyi mennyiségű adatot foglal magában. A világegyetem minden tudását, az emberiség történelmét, múltját, jelenét, és jövőjét…

– Ez még mindig a valóság? – csípj belém Katie, szólt Tom, aki nem hitt a szemének, mikor néhány héber mondatot és a beszkennelt jelet betáplálta Endrei professzor programjába. A héber szöveg elkezdett forogni, ezután a szavak cserélődni kezdtek, és újraírták egymást, a folyamat néhány másodpercig tartott, és legalább 90 oldalnyi szöveggé bővült az egyetlen mondat. Katie elképedve nézte a monitort, mialatt Tom a nyomtatott szöveget böngészte. – Melyik szöveget írtad be? – kérdezte Katie – Azt hiszem a négyes számú lapról, az első mondatot. Miért? – Nem láttad? Olvasd: A világnak új uralkodója lesz, aki második alkalommal jön el, hogy a gonosz tervét megakadályozza, és minden ember békében élhessen tovább. A fiú várhatóan az 1900-as évek végén születik meg…a gonosz folyamatosan lesben áll, de nekünk több tervünk is van ellene…

– Mi ez Tom? A szöveg egy a jelenben élő fiú megmentésének történetéről szól… olvasod te is? Ez valami átverés? Még hogy gének? Egy ókori réztáblán?? Mi a fene folyik itt? – Katarina teljesen összezavarodott – Ne aggódj Csutak, holnap felkeressük Lenchester profeszszort. Ez az ügy meghaladja a képességeinket. – Tom folyamatosan a kinyomtatott szöveget olvasgatta. – Katie, minden megvan? A képek is? Akkor menjünk! – Lassan elindultak, de Tom csak a papírokat olvasgatta menet közben is. Mikor a második oldalhoz ért, mint aki kővé meredt, megállt, felnézett, és visszaszaladt a géphez. Kitörölte a programot, Endrei professzor dekódoló programját. 48

V E Z É R C S I L L A G – Na, ez is megvan, vajon milyen feladat lesz még? – kérdezte mosolyogva Katie-t, de ő csak tágra nyitotta szemeit, és egy szó nélkül sétáltak vissza Tom házához. Az utca sötét volt, a fák lombja eltakarta a járda világítását. Katie hátán végigfutott egy furcsa hideg érzet, és hátranézett. – Mi van Katie? – Tom is ideges lett – Azt hiszem valaki követ minket, jó lesz, ha igyekszünk, szedd a lábad. – szinte már futottak, aztán a ház sarkánál megálltak, és Tom körbe nézett. Katie háta mögött megzörrent a fagyal bokor, és egy hideg kéz ragadta el az árnyékba. Majd egy kedves, bársonyos hang a fülébe súgta a következő mondatokat: – Ne félj Katie, én nem bántalak, már találkoztunk Jordániában. – Katie bólogatott a fejével, és szinte érezhető volt, ahogyan megkönnyebbült. – Figyelünk téged, mert a tekercs nálad van, de mi nem vesszük el. A sorsod, hogy feltárd annak tartalmát, és eljuss a fiúhoz, akinek elmondod majd, hogy mi a feladata. Igen mi már tudunk a fiúról, csak nem tudtuk hol találunk rá. Az a feladatod, hogy lefordítsd a tekercset, és elmond Isten utasításait ennek a fiúnak. Mi védelmezünk téged, és a fiút is. És most menj vissza, ne aggódj, de sietned kell. Mi itt vagyunk mindig a sarkadban, és vigyázzuk lépteidet. – a titokzatos férfi lassan engedett erős szorításán, és Katie óvatosan ellépett a faltól, és beszaladt a házba. Reszketett, de nem mondott semmit Tomnak. *** A Kaliforniai tengerpart egyik sziklás öblében magányosan állt egy ház, magas oszlopokon. Katie és Tom levetették cipőiket, és az útról mezítláb sétáltak a takaros, modern épület felé. Már messziről láttak egy meghajlott árnyékot a fehér falon. Tom rögtön felismerte: – Azt hiszem Katie szerencsénk van, itthon van Lenchester professzor. A bottal közlekedő, kicsit meghajolva járó idős professzor szívélyesen fogadta egykori diákjait. Néhány udvarias szó után, hirtelen az asztalra csapott botjával, és azonnal fölelevenedett bennük az egykori órák fárasztó hangu49

lata. Lenchester professzornak mindig ez volt a szokása. Ha hallgatóinak figyelmét lankadni látta, azonnal rávágott botjával a katedra szélére, és ettől még az alvó diákok is azonnal felriadtak. – Na lássam csak, milyen titkot kell megfejteni… – szól kicsit fáradt reszkető hangon a professzor. Katie és Tom meglepődtek egy kicsit, de rögtön a lényegre tértek. A professzornak viszont megvolt még az a szokása, hogy nem szeretett hallgatni, csak mondta a magáét, még a kérdéseire is szeretett inkább maga válaszolni. Katie elővette a fényképeket, és átadta az öregnek. A professzor levette szemüvegét, mert az mindig zavarta az olvasásban. Hátradőlt, és huncutkodva vigyorogni kezdett. Szavai elfogytak egy pillanatra. De néhány másodperc múlva már áradt is belőle a szó: – Hát nem megmondtam? Minden úgy történik, ahogyan mondtam. – Tom átadta a dekódolt szöveget is a professzornak. – Nagyon részletes és aprólékos terv, ez rá vall, mármint Istenre, bár én nem így hívom őt, de ez most mindegy is. Számtalan világot létrehozott már, de mind közül ez sikerült a legjobban. Az emberek alkotnak, festenek, zenélnek, táncolnak, énekelnek, sportolnak, csodálatos épületeket emelnek… minden ember egy csoda, Isten csodálatos alkotása. Na igen mint mindenkinek Istennek is vannak ellenségei. Őt nevezhetjük Sátánnak, vagy gonosznak, én nem így hívom, de mindegy is, lényegtelen. Belebarmolt a bioszoftverbe, elrejtett benne valamit, és ez nagy gondokat okoz most az egész világon. Belegondoltatok már, hogy miért írta valaki azt a Bibliában, hogy ami az embernek 1000 év, az Istennek csak egy pillanat? Ez érdekes mondat nem? Ma már tudjuk, hogy ennek kettős értelme is lehet. Ha valaki nagyon nagy sebességgel elindul a Földről egy szuper űrhajóval, akkor lehet, hogy ami neki egy nap, az a Földön maradt embereknek egy hét, vagy egy hónap, és ez már csak az űrhajó sebességétől függ… Hát ez egy olyan mondat a Bibliában, a sok közül melyre én azt szoktam mondani, hogy ennyi erővel az ősember arról is ábrándozhatott volna, hogy egy önjáró autóval megy élelmet keresni, miközben még a kereket sem találta fel… 50

V E Z É R C S I L L A G Ez már egy bizonyíték arra, hogy a Biblia valóban egy magasabb intelligencia üzenete. Egy olyan üzenet, mely minden kor emberének nyújtott valamit, de a modern ember csak most tudja igazán értelmezni azt, hogy nekünk, tehát a mai modern embernek mit üzent Isten! És most itt tartjuk a kezünkben az üzenet egy részét! És akkor ne is szóljunk János látomásáról, mert egy földre leereszkedő gigantikus méretű űrhajóról szólt. Századokkal ezelőtt. De van itt egy kis bibi! Mégpedig a Sátán közreműködése, mert ő Isten tervét jól ismeri, ezért szépen belekontárkodott kicsit. Az evolúciós bioszoftvernél kezdte. Isten saját képmására alkotta az embert. Minden tulajdonságban rá kellene hasonlítanunk, és külsőre valóban így is van. De bizony a Sátán irigy volt. Ránk is, és Istenre is. Gondolta, hogy egy kis borsot tör Isten bácsi orra alá. Elrejtett egy apró hibát a bioszoftverben. Ez a hiba az ölés képessége volt, vagyis modern verzióban az agresszióért felelős gén. De ez nem volt elég, mert olyan agyas volt ez a mi Sátán bácsink, hogy blokkolta az ember agyát is, pontosabban azokat a területeket, melyek Istenné emelhetnék az embert. Így hát hiába indította útjára a mi kedves Istenünk az evolúciós bioszoftverét, mi ugyan szépen kifejlődtünk, de bizony a Sátán eszközévé váltunk. De nem adja fel a mi drága Istenünk, mert szeret minket, és csodálja a szép dolgokat amit az ember létrehoz, gyönyörködik a kertjében. Elhatározta, hogy kiűzi végleg a gonoszt ebből a világból (is). Vagyis eltávolítja belőlünk, mert a gonosz bennünk él, ott bújik meg minden ember sejtjeiben. És ezért mondhatták azt a prófétáink, hogy a Sátán uralkodik a világon. Miképpen Isten sem uralkodik fölöttünk, bizony ellenlábasa sem alacsonyodik le hozzánk. Viszont a hibás gén ott van bennünk, mely lehetővé teszi, hogy időnként szörnyeteg módjára viselkedjünk. De bizony Isten nagyon ötletes, és bölcs ember, mert nevezhetjük őt embernek, hiszen ha saját képmására teremtett minket, akkor bizony neki is embernek kell lennie, jól mondom, tisztelt hallgatók? – és lendített egyet botjával, de sajnálta saját asztalát ezért most nem sújtott le rá. És folytatta tovább, bizony alkalmi hallgatósága legnagyobb bánatára. – És 51

most itt van a terve előttünk, de egyben a Sátán bácsi tervét is ismerjük, hiszen ez maga a terv – elnevette magát, mert látta hallgatóinak fancsali ábrázatát, ami tiszta sötétséget sugárzott. – Bizony ez a terv. Isten tudta, hogy mivel készül a gonosz, hogy elpusztítsa Isten fő művét: a csodálatos embert, aki szeretni tud, aki imádja a szép dolgokat, aki imád élni, szórakozni, önfeledten nevetni, embertársairól gondoskodni, védelmezni a gyengéket… Na persze vannak a génhibás emberek, akiken jobban fogott Sátán terve, és azok öldökölnek, háborúznak, de ők is emberek, szerető családdal, szülőkkel tervekkel, álmokkal… Isten nem képes ölni, sem pusztítani, aki azt állítja, hogy Isten embert ölt, az hazudik. Ölni csak a Sátán tud. Mindegy mit állít a Biblia az özönvízről, egyéb rémmesékről… ha igaz volt, akkor azt a gonosz tette, nem pedig Isten. Ezen nem érdemes vitatkozni. Bizonyára azokat a részeket a gonosz ihlette, ahol megemlítik Isten borzalmas tetteit… Na szóval! Hogyan láthatta előre Isten, hogy mi fog történni az emberrel? Mikor egy programozó ír egy programot, tudja, hogy miért írta, mi lesz a végkifejlet. Mert hiszen ez volt a cél. Isten szintén írt egy szoftvert, de előtte nagyon sokszor próbálkozott. Bizony világok százait, ha nem ezreit létrehozta mire sikerültünk mi, a csodálatos emberek. Ki tudja mióta próbálkozik, de mivel már tudjuk, hogy az idő relatív, tehát végtelen sok ideje lehetett ezekre a próbálkozásokra. Világok százainak fejlődését nézhette végig. Valószínű ugyanazokat a hibákat követték el több világ lakói is. Ezért tanult belőlük, és a mi világunkat tökéletesre szerette volna teremteni, hogy tudjon vele felvágni! Na ez csak vicc volt, hogy lássam figyelnek-e rám! Hát ebbe a tökéletes tervbe szólt bele a rivális fél. És bizony ugyanazon az úton haladunk, melyen a többi világ lakói is. Hát így könnyű előre tudni, hogy milyen háborúk lesznek, ahogyan az ember agya egyre jobban fejlődik… de én azt gondolom, hogy egyes tudóspalántáknak azért néha súghatott a Sátán bácsi… na mindegy, szóval ezért tudja Isten, hogy mi történik velünk. És bizony eddig be is jött, mert nem rá hallgattunk, hanem a Sátán bácsira. Na de ez most megváltozik. Mert úgy látom, hogy mégis sikerült a B terv. Ugye a má52

V E Z É R C S I L L A G sodik tökéletes ember. Az első Jézus volt, de nem jött be! Most meg itt éldegél valahol egy kisfiú, akit már születése előtt el akartak pusztítani. Népes tábor gyűlt köré, nem bízta Isten a véletlenre a B tervet. Hát gyerekek, én szorítok nektek, mert imádom a fiatalokat, övék a jövő, nehogy már aggastyánok irányítsák a világot, akiknek már úgyis minden mindegy, hát nem? – elnevette magát, és megtörölte orrát. – Professzor úr, nekünk most mennünk kell, köszönjük, hogy fogadott minket… – Katie, alig várta már, hogy levegőt vegyen az öreg… nem igazán erre számított… – Aztán ügyesen, mert az én unokáimnak nagy terveik vannak, nem szeretném, ha sugárfertőzött bolygón kellene aszalódniuk. A két alkalmi diák lüktető fejjel lépett ki a professzor ajtaján. – Te, Csutak, mit gondolsz? – Ha tudós lennék, elhinném minden szavát, hiszen Isten egy tudós, ha képes volt világot létrehozni, ez így logikus, ugye? – Szóval itt van egy fiú, akinek DNS-e előre le van jegyezve egy ősi rézkarcolatra. – Tom maga sem hitte el, amit kimondott. – Bizonyára, de ha igaz, akkor ez a fiú Isten tökéletes mása, mindazokkal a képességekkel, és tudással, amellyel Jézus is rendelkezett – elgondolkodott egy pillanatra, és hirtelen bevillantak neki Mark szavai – akkor gyógyítani is tud, és feltámasztani… Meg kell találnunk, mert Mark még él, és talán nem is hal meg, mert hitt abban amit olvasott, és hitt bennem, hogy elviszem hozzá a csodát. – Katarina szinte rohant az autóhoz, és sürgetni kezdte Tomot is: – Gyere már, meg kell találnunk a fiút, hát nem érted? Most aztán első kézből ellenőrizhetjük az igazságot, most kiderítjük, hogy létezik-e magasabb intelligencia. Futtassuk a programot, amíg nem találunk értékes információra, mely nyomra vezetne minket. Hosszú hetekig fordították a több tízezer oldalas szöveget. Mikor az utolsó rézlap utolsó mondatát bevitték a programba, a dekódolt szöveg értelmetlennek látszó kódszavakká állt össze. Adenin, 53

timin, guanin, citozin, szavak jöttek ki, több milliószor egymás után. Genetikusok segítségét kérték a kód értelmezéséhez. Hosszú hónapokig kutattak. És a legnagyobb segítséget az Enoch csoport tudósaitól kapták… *** James hatalmas könyvtárszobájában ült a számítógép előtt. Endrei professzor levelét olvasta, melyet néhány nappal halála előtt írt neki. Kedves barátom! Az én időm hamarosan lejár, de neked csak most kezdődik igazán a feladatod! Hosszú évek óta kutattam az igazságot, és segítségeddel rátaláltam, amit ezúton is köszönök neked. Az Enoch csoport felügyeletét teljes mértékben rád bízom, kutatásaim eredményei a laborban gondosan el vannak zárva, itt Irakban. A belépési kódokat csak csoportom ismeri. Itt vannak azok a fegyverek, melyeket tudósaimmal együtt fejlesztettünk ki, hogy meg tudd majd védeni a fiút, aki eljött értünk. Ezek a fegyverek emberi élet kioltására alkalmatlanok, de sokkal hatásosabbak. És ott van a bázisunk alatt egy több láb vastag páncélajtó mögött az a fegyver, amelynek megalkotása során zombivá vált csapatom minden tagja. Senki sem tudta mit csinál, de dolgoztak, és a végeredmény minden képzeletünket felülmúlta. Ezt az eszközt csak a világ királya használhatja majd. Ide csak ő tud belépni, ha bárki más próbálkozik a létesítmény azonnal felrobban. A belépéshez szükséges kódot senki sem ismeri, és csak egyszer lehet próbálkozni. Annyit mondhatok, hogy egy név a jelszó, mely két másik névből áll, s e két nevet ismeri a világ!… Nem hittem, hogy valaha is kimondom, de kezeinket egy magasabb intelligencia irányította, olyan eszközök készültek az elrejtett laboratóriumunkban, melyeket ember még csak el sem tudna képzelni. De vigyázz, mert rossz kezekbe kerülve a világ elpusztítására is képes. A falakat nem dönti le, de minden élőlényt képes lehet elégetni egy pillanat alatt. Még egy feladatom volt a hosszú évek során, mióta rátaláltunk Qumránban Jézus evangéliumára. Sikerült megtalálni azt a 144000 embert, akik közel állnak ahhoz, hogy

54

V E Z É R C S I L L A G használni tudják agyuk blokkolt képességeit, és szelídek mind, Istenhez közel állók. Szerepük, a teljes lista ott van a gépben. De ne szólj nekik, akkor sem, ha már együtt lesznek mind egy helyen. Ha hazudnod kell, akkor tedd meg! Csak az utolsó percekben aktiválhatod rejtett képességeiket. Sajnálom, hogy én már nem láthatom az új világot, melyben ők uralkodnak, ahol nem lesz többé erőszak, sem betegség… A Fiú mindent tudni fog, mikor eljön az ideje. Védelmezd, mert az emberek élni akarnak…

A hosszú levél olvasását egy beérkező fax szakította meg, amely Saint Philipp polgármesterétől érkezett: A városban, és környékén nem született fiú gyermek 19830503-án. Kizárólag egy lánygyermek él a városban, aki 1983. május 3-án született. Görcsösen összegyűrte a papírt, és a telefon után nyúlt. – Te, figyelj csak, emlékszel még a medálra? Biztosan jó koordinátákat láttál? – a vonal másik oldalán egy erős köhögés hallatszott, majd lassan nevetve válaszolt az idősebb úr, McNamara professzor: – No fene, hát akkor mégsem volt az olyan jelentéktelen dolog, ha ennyi idő után is emiatt keresel meg!! De rögtön megnézem, várj egy pillanatot… mindjárt… fenébe, hát tényleg, ez már a korral jár, felcseréltem néhány számot… keresem a helyet, meg is van: RED LODGE városka Montana államban. Igen ez biztos! – Vénülsz! Már te sem vagy a régi… – De le ne tedd! Mondj már valamit! – McNamara sokáig gondolkodott a furcsa medálon, – Barátom! Ha már biztosat tudok, te leszel az első, akit beavatok. – és izgatottan letette a kagylót, rögtön tárcsázta is Brody számát. – James vagyok! Készülj, mert utazunk, mégpedig egyenesen RED LODGE városkába, hallottál már róla? – Nem, még soha. – Mit számít, odamegyünk, mégpedig az egész csapat. Úgy értem, hogy ott lesz a központunk, az új központunk. A vállalkozá55

sok, az alapítványok, minden cégünk központja ott lesz. – James számolgatni kezdett magában Ha 83-ban született, akkor most már 7 éves is elmúlt…

Elmélkedését a nyitva hagyott televízió híradója zavarta meg, melyben borzalmas képsorokat mutattak: Saint Philipp városát szörnyű tragédia érte. Több mint 150 lakóépület robbant fel egy meghibásodott gázvezeték miatt. Az épületek sorban egymás után robbantak fel, több mint 300 ember halt meg. Álmukban érte őket az elkerülhetetlen halál…

James elborzadva nézte a képsorokat, majd hirtelen feleszmélt. És ismét a telefonhoz nyúlt: – Itt James Feller! Az imént kaptam öntől egy faxot, egy 1983ban született kislányról, aki Saint Philippben él… – a város polgármestere megrendült hangon válaszolt: – Üdvözlöm, sajnos már nem, ő is az áldozatok között van, ilyen tragédiát, hogyan lehet majd kiheverni…a robbanás az ő családi házukból terjedt át a többire… egy ilyen kisváros összeroppan egy ekkora tragédia súlyától… itt mindenki ismer szinte mindenkit…James leejtette a kagylót, hirtelen minden világossá vált előtte. És azonnal pakolni kezdett. Brody lihegve megérkezett… – Na végre, mi tartott eddig? Baj van, azt hiszem figyelnek minket, lehallgattak, láttad a híreket? Azt hiszem ez vár RED LODGE városára is, ha nem igyekszünk. Készülj az Enoch csoporttal. Saját géppel megyünk, és hozzatok fegyvereket is. Amit most láttam, abból arra következtetek, hogy nem lesz egyszerű megvédeni a fiút… – Rátalált a fiúra? – Brody szájtátva állt az ajtóban, és csodálkozva nézte, hogy miért van a főnökön az az idétlen arany színű sál. Kérdezni is akarta, de jobban érdekelte a legendás fiú. – Ez hosszú történet, de azt hiszem, hogy igen, megtaláltam a Fiút, és bajban van a családjával együtt, mégpedig miattam – a telefonra mutatott, és bólintott, mikor észlelte, hogy Brody is vette a lapot. – Igyekezz!

56

V E Z É R C S I L L A G II. fejezet „Az angyali eredetű emberi Uralom Meghozza a békét, és uralmának egysége Féken tartja a háborút, félbeszakítva azt. Hosszú időre fönntartja békéjüket.” (Nostradamus) 1944. október 11. NÉMETORSZÁG Egy csontig lesoványodott, sártól mocskos fiatalember fut az erdőben, katonák követik, és habzó szájú vérebek. Az útját álló ágak újabb sebeket ejtenek arcán, de tovább menekül. Csíkos ruhája messziről elárulja merre jár, sarkában ott lihegnek a kutyák, szinte majdnem elérik alsó lábszárát. Úgy tűnik feladja, és minden ereje elhagyja egy pillanatra. Szemeiben a reménytelenség tüze pislog. Teste megremegett. Lábai elnehezedtek, majd összeakadtak, és a földre esett. Kezeit arca elé tette, hogy a vérebek elsőként ne a fejéről nyúzzák le a bőrt. Reszketve, de némán várta a kutyák fájdalmas harapását. Arcán már érezte a rothadt hús szagától bűzlő ebek lihegését. A dobhártya-szaggató csaholás hirtelen megszűnt, és kísérteties csend árasztotta el az erdőt. A vérszomjas ebek nem értek el hozzá. Várt egy ideig, majd lassan elvette kezeit a fejéről, és annyira megrémült a látványtól, hogy egy fához kúszott, és megtámasztotta sovány hátát. Reszkető hangon kérdezte az előtte álló furcsa teremtést német nyelven: – Ki vagy te? – A fiatalember előtt egy magas, szőke kontyba rakott hajú, hosszú, indiai motívumokkal díszített, szoknyás nő állt. Mosolygott, és ennyit válaszolt kedves hangon: – A nevemre vagy kíváncsi? – és közben kezét nyújtotta a halál torkából megmentett embernek. – Gyere, kivezetlek erről a helyről, Chandra vagyok, engem már csak így ismernek… ne félj tőlem! A fiatal férfi azt gondolhatta, hogy egy angyallal találkozott, és nem értette hová tűntek a katonák, és a vérebek…Aztán meglátta 57

mindet, mikor feltápászkodott a fa tövéből. Ott voltak elterülve egy rakáson Chandra háta mögött… Óvatosan kerülte ki a megdermedt katonákat, és folyamatosan a vicsorgó kutyákat nézte. – Ne félj, ők most nem tudnak ártani senkinek, de igyekezzünk, mert át kell jutnunk az ellenőrző ponton, mielőtt ezek felébrednek… Tudsz vezetni? Itt a terepjárójuk, ezzel szépen távozunk… – a fiatalember nevetni kezdett, ami köhögésben végződött. – Fegyverek nélkül? – tette hozzá, kicsit fulladva. – Emiatt ne aggódj, csak azt mondd meg, hogy tudsz-e vezetni, mert én sajnos utálok gyalogolni… – Ezen ne múljon, elvezetek én bármit, csak legyen neki kereke… – Chandra elmosolyodott – Ez a beszéd, akkor induljunk. – beszálltak a terepjáróba, és elindultak egyenesen az ellenőrzési pont felé. – Nem vagy te egy kicsit bolond? – kérdezte vicsorogva a fiatalember. Chandra kedves szemeivel nézett rá, és csak mosolygott. Büszke volt magára, hogy ezt a feladatot is el tudta végezni. – Te csak vezess, és bízz bennem, de még be sem mutatkoztál, mint megmentődnek jogom van tudni a becses neved… – Elnézést, nem vagyok hozzászokva a csodákhoz, a nevem Eliah Stevens. Chandra elégedetten hátradőlt, és miközben nézte az utat, válaszolt: – Hát, kedves Eliah, nem ez volt az utolsó csoda melynek szemtanúja leszel, néhány perc múlva újabb következik, és vagy úgy 50 év múlva ismét találkozol csodákkal … magával a Csodával… Eliah egyre idegesebbé vált, ahogyan közeledtek az ellenőrzési ponthoz. Négy katona állt az úton, és még kettő a kilátóban, ami az út mellett volt felállítva. Chandra egyik kezét a fiatalember lábára helyezte, és a következőket mondta: – Tedd azt, amit mondok, és bízz bennem. Megkérhetlek, hogy ne remegj? – Eliah lábai úgy jártak, mintha táncolnának… – Jól beszélsz németül, mikor odaérünk, lelassítod a járművet, és azt mondod, hogy éljen Hitler…semmi többet. 58

V E Z É R C S I L L A G

– SOHA, ezt nem teszem meg! – tiltakozott hevesen Eliah. – Meg kell tenned, és szabaddá válsz. Gondold az ellenkezőjét, miközben kimondod! Ők azt látják majd, amit én akarok, hogy lássanak. Bízz bennem, nem veszik észre, hogy te egy szökött fogoly vagy. Eliah testét átjárta egy szokatlan, zsibbasztó melegség, nem tudott ellenkezni. Odaértek a katonákhoz, akik üdvözölték a foglyot, és felnyitották neki a sorompót… Eliah hitetlen mosollyal ránézett Chandra szeretetet sugárzó arcára, és békével távoztak a haláltábor kapujától. Legalább 30 mérföldet tettek meg, majd egy kisváros szélénél megálltak. – Mi történt velünk? Hogyan volt ez lehetséges. Te angyal vagy? – Eliah mialatt ezeket kimondta, folyamatosan ruháját próbálta tisztogatni. Az éhségtől megszédült, és az autónak támaszkodott. Chandra közelebb ment hozzá, és megérintette a vállainál, majd mélyen Eliah szemébe nézett, és válaszolt a kérdésekre: – Minden ember egy csoda, ha elhiszed, hogy létezel, akkor azzal a csodákat is elfogadod. Hiszen ha nem lenne csoda te sem létezhetnél emberként ebben a világban. Ember vagyok, mint te. Segítettem neked, és ezáltal magamnak is. A gonosz terve ismét nem sikerült, mert életben maradtál. Menj át az új világba! Ott kezdj új életet, és te magad válsz igaz csodák nemzőjévé! – Chandra folyamatosan mosolygott, úgy nézett ki, mint egy igazi angyal. A nyakában lógó kopott medált, néha megcsillantotta a Hold ezüst színű fénye. Átadott Eliahnak egy kis pénzt, és egy címet, ahol segítőkre talál majd hosszú útjához. Elbúcsúzott, és besétált a sötét erdő mélyére, ahol nyomtalanul eltűnt…Eliah sokáig nézett a titokzatos nő után. Várta, hogy mikor fordul viszsza. Remélte, hogy a sűrű sötét erdőtől megtorpan és visszatér, de hiába várt rá… Gondolataiban ismételte Chandra szavait, hogy soha el ne felejtse: „…és vagy úgy ötven év múlva ismét találkozol csodákkal…magával a csodával!”

59

Eliah megfogadta az angyal tanácsait, és örökre szívébe zárta a titokzatos nőt, és kellemes illatát, melyet titkok illataként őrzött emlékei között. 1990 RED LODGE TEMETŐJE A körben elhelyezett sírok között fekete gyászruhát öltött emberek álltak. Mozdulni sem lehetett a temetőben. Szinte az egész város itt volt. Mindenki gyászolt, mindenki sírt. Az emberek gyűrűjének közepében egy gyermek koporsója állt. Készen arra, hogy örökre beborítsa a súlyos föld terhe. A közelebb állók mind hangosan sírtak. Legközelebb a koporsóhoz egy fiatal nő, és egy férfi állt. Zokogtak mindketten. Kapaszkodtak egymásba. Könnyeiket nem törölték fel arcukról, azok szabadon gördültek le a föld szomjas porába. Nem hallottak semmit, a pap beszélt, a rokonok és ismerősök zokogtak, de ők csak fiuk koporsóját látták. A hófehér faláda mellett egy hangosan rívó kisfiú térdelt. Szorosan átkarolta a hideg koporsót, és ráhasalt. A pap mondta a búcsúbeszédét, időnként megtörölte szemeit, és mikor hangja megbicsaklott egy-egy kimondott szó közben, újramondta azokat. Ezért az egész búcsúzás sokkal tovább tartott, mint általában. Akik ott voltak azon a napon, sosem felejtik el azokat a hosszú órákat. Senki nem akarta, hogy a búcsúbeszéd véget érjen. Egyszer csak hat erős ember indult meg a fehér koporsó felé. Eljött a perc, mikor végleg búcsút kellett venniük Mike Stevenstől, aki 14 évesen volt kénytelen elhagyni szerető szüleit, és kisöccsét. Az egész temetőt átjárta egy erős, bénító hideg fuvallat, melybe mindenki beleborzongott. Ez a bizsergés a jelenlevők arcára könnyeket csalt, és azok nem akartak elfogyni. Az egyik rokon, egy nagyon kedves arcú, idősebb nő, megindult a kisfiú felé, aki szorosan átölelte testvére koporsóját, és nem akarta elengedni. A nő leguggolt mellé, és apró kezeit egyenként próbálta lefejteni a réz fogantyúkról. A tömeg mikor ezt látta hangosan zokogni kezdett. Az idős aszszonynak egész teste remegett, szemeiből a könnyek patak módjára ömlöttek. Nem bírt a kisfiúval, ezért többen is a nő segítségére siettek, és erővel félrehúzták a bátyja koporsójától. A szülőket két közeli rokon támasztotta, mert már alig álltak a lábaikon. A 60

V E Z É R C S I L L A G temető kapujához egy sötétített ablakú, magas terepjáró érkezett. Ajtaján a Feller család címere díszlett. Talpig feketében, egy arany színű sállal a nyakán megérkezett James. Nehezen lépkedett. A város legnagyobb vendéglőjében csak annyit mondtak, hogy a Stevens család most éli át élete legnagyobb tragédiáját. Félve közeledett a népes gyászolók felé. Szíve a torkában dobogott. Rettegett, és szinte ereiben felforrt a vér. A fehér koporsó eltűnt a föld békés mélységében. Csak a lelkekben dúlt hangos háború, mely szinte szétfeszítette mindenki testét. A kisfiút elengedték. Arca eltorzult a sírástól, kezei rongybábokként viselkedtek. Letérdelt a fejfához, és átölelte azt. Hosszú órákig ott maradt. Az egyik nagynéni megígérte szüleinek, hogy itt marad vele. A népes gyászolók tömege lassan eltűnt a kisváros utcáin. James megállt szemben a sírral. Levette széles napszemüvegét, és arcán jól láthatóan könnyek gördültek végig. Közelebb ment, de lábai remegtek. A fejfát olvasta: Mike Stevens, élt 14 évet.

Ránézett a fejfát ölelő, elfehéredett kisfiúra, és lelke bűnös megnyugvásra talált. Szégyellte, hogy megkönnyebbült, ezért lassan elsomfordált. De tekintete megakadt a szomszédos síron, melyre furcsa felirat volt vésve. Kedves Chandra, tartozol még néhány csodával. Azt ígérted, hogy találkozom majd újabb csodákkal, de hol vannak, mert nem látom azokat…

Aztán elolvasta a nevet is: ELIAH STEVENS, 1920-1989 James a zsebébe nyúlt, elővette Chandra medálját, és megcsókolta azt. Magában csak ennyit mondott: Köszönöm neked, megtaláltam a fiút! – majd odalépett a fejfához, és alig hallhatóan a következő szavakat mondta: – Ott volt a csoda, ott ringattad a karjaidban… James néhány másodpercre ránézett még a gyászoló kisfiúra, majd távozott. Bűntudata volt, amiért elkésett. Ekkor értette meg, hogy Chandra miért mondta, hogy gyorsítani kell. A fiú elvesztette szeretett bátyját, és ez örökre nyomot hagyott érzékeny lelkében. 61

James a következő hónapokban pompás kastélyt épített a város szélén, melyet hatalmas kőből készült védfallal vett körbe. Az Enoch csoport, és a Feller vállalatbirodalom a kisvárost felvirágoztatta. Egyetlen céljuk azonban a kisfiú, és családja védelmének biztosítása volt. James testőrökkel védette a Stevens családot, és ez senkinek nem tűnt fel hosszú hónapokig. Aztán egy napon Jack Stevens megelégelte a dolgot. Hálás volt ugyan, hogy a Feller vállalat állást adott neki, de túlzásnak tartotta a biztonságot. A kisfiú, akit Leonardnak hívnak rendkívül okos volt. A kisváros egyik tanára benevezte egy New York-i országos tanulmányi versenyre, melyen minden tudományágból voltak kérdések. Leonard csodagyerek volt. Bátyja, Mike nagyon sokat foglalkozott vele. Már három éves korában olvasni tanította őt, és a kis Leonard örült minden percnek amit vele tölthetett. Igyekezett lépést tartani a nagyokkal, hogy ne maradjon ki a játékokból… A versenyre azonban James és az Enoch csoport is elkísérte a kisfiút. A megmérettetésen első helyezést ért el, az öröm mellett viszont New York-ban szemtanúi voltak egy kislány meggyilkolásának is. Leonard közvetlen közelről látta az egészet. Bár ő sértetlenül érkezett haza, Jacknek, a fiú apjának viszont nagyon nem tetszett a testőrség, és ingerülten rontott be James irodájába: – Mégis mit képzel magáról, nem vagyok a foglya, csak egy alkalmazott a cégénél, maga bajt hoz a családomra, testőrökkel kísérteti a fiamat, és ennek ellenére majdnem megölik?! – James irodájában éppen ott volt Katarina és Tom, akik nagyon meglepődtek a hirtelen haragú ember kirohanásától. – Nyugodjon meg Jack. Mi csak védelmezni szeretnénk a családját… – Jack nem várta meg, hogy befejezze: – De mégis mitől? Egyszerű, hétköznapi emberek vagyunk, rengeteg adóssággal, ki akarna ártani nekünk? – Katarina lesütötte szemeit, és a vastag papírtömbbe lapozott. – Kérem Jack, üljön le. Beszélnünk kell… – közben megcsörrent a telefon: – bocsásson meg egy pillanatra… – James Feller vagyok! – a vonal túlsó végén Brody nagyon kifulladva, szinte érthetetlen hangon beszélt: 62

V E Z É R C S I L L A G – James, baj van! Idegenek jöttek a városba. Mindent felforgatnak. Az Enoch csoport kellene. Hol vannak? – James Katarinára, és Tomra nézett, tekintetén látszott, hogy baj van. Felálltak mindketten. – Pakolnak a gyárban, legalább 10 mérföldre vannak innen, néhány munkásra lenne szükség, rád bízom a szervezést. Minden áron meg kell menteni Leonardot. – Jack felpattant a székből, és szinte nekirontott Jamesnek. Tom azonban visszafogta. – Mi történt a fiammal? – kérdezte hevesen. – Látja, Jack, ezért vagyunk itt! Meg kell védeni a fiát, aki nagyon különleges. Vannak szélsőséges csoportok, és ők nagyon nem akarják, hogy a fia felnevelkedjen… – Jack feje elvörösödött, és feldúltan távozott az irodából, de hozzátette még: – Maga egy őrült! Katarina ott folytatta, ahol abbahagyta, mert azért jött ide, a hegyekkel körbevett, eldugott kisvárosba, hogy láthassa végre a fiút, akiről a tekercsek szólnak. – James! Tényleg nagy a baj? – kérdezte az aggódó férfit, aki kifelé nézett az ablakon, a kastély lélegzetelállító kertjére. – Brody elintézi, ezek csak felderíteni jöttek… de hol is tartottunk? – Nos, elkészültünk a genetikai vizsgálatokkal. Több tudósunk is elájult, mikor bevittük a kis Leonardtól származó mintákat. Tökéletes volt az egyezés a tekercsekből megfejtett géntérképpel. Más! – Katarina kicsit feszengve, de megkérdezte, ami miatt igazából idefáradt: – Tényleg tud gyógyítani a kisfiú? – James megfordult, és odalépett Katarinához. – Mindeddig azt hittem, ha nem fedjük fel képességeit nagyobb biztonságban lesz, de olvasva a tekercsekből megfejtett utasításokat, már látom, hogy mit kell tennünk…Kegyetlenül hangzik, de a fiút be kell zárni! Túl értékes a világnak ahhoz, hogy szabadon járkáljon bárhová is…meg is ölhették volna New York-ban, belegondolni is rossz… – Tom megrázta a fejét, és rosszallóan nézett Jamesre. – Nem akarom őt elszakítani a családjától, de csak itt 63

lehet biztonságban, és ugye itt is tanulhat a kastélyban…24 órás megfigyelés alatt… – Jó, de tényleg képes gyógyítani? – Katarina nagyon türelmetlen volt, mert néhány perccel korábban hívta fel az Amman-i kórházat, ahol Mark állapota olyannyira súlyosbodott, hogy már lehetetlenné vált a felgyógyulása. Haldoklott. – Nem tudom, talán igen, talán nem. Vagy még nem tudja kezelni ezt a képességet… – Tom hirtelen lapozgatni kezdte az iratokat, melyek a tekercsek dekódolt, és angol nyelvre lefordított szövegét tartalmazták. És felkiáltott: – Megvan! Minden itt van leírva, az hogy mit kell tennünk! James! Jó nyomon jár, olvassa el… – James kirántotta Tom kezéből a papírokat és buzgón olvasni kezdte hangosan: – A Fiú felébred, és képességével lenyűgözi majd az egész világot. Híveket és támogatókat állít maga mellé, saját hadserege lesz, és fegyverükké az oltalmazó szeretet válik… – James ránézett Katarinára, és elmosolyodott. – Tudom már, ki kell terjeszteni a védelmet. Olyan gazdasági birodalmat építünk a fiú köré, mely erősebb lesz bármely államnál. És ehhez a képességeit fogjuk használni. Fel kell ébreszteni az alvó képességeit. Talán éppen Mark Morgan lesz hozzá az alany. Katie szemei felcsillantak, és már kész tervvel állt elő: – Jutalmazd meg a családot egy Jordániai úttal. Bizonyára elfogadják majd, és ha látják mire képes a fiuk, akkor neked már nem kell magyaráznod semmit… és bízzunk benne, hogy sikerül meggyógyítania Markot. – James elmosolyodott, Tom szájtátva bámult maga elé… – Okos lány, apád büszke lenne rád… Néhány nappal később már a Stevens család, Martha Stevens, Jack Stevens, és a kis Leonard, ott ült a Feller vállalat magángépén, Katarina, Brody, James, és az Enoch csoport néhány testőrének társaságában. Mindent James vállalata finanszírozott. A család viszont nem értette, miért kell látogatást tenniük az Amman-i klinikán. 64

V E Z É R C S I L L A G Leonard élvezte a repülést, és azonnal beleszeretett a Jordán tájba. Hosszú hónapok után most először látták őt mosolyogni szülei. A kórházban viszont szörnyű emlékek törtek fel kicsi lelkében. Be sem akart menni az épületbe… Jack fájdalmas emlékeket idézett fel: – Mike több mint fél évig volt kórházban. Leo minden nap meglátogatta, rajzolt neki, és néha még énekelt is… – mutató és hüvelyk ujjával megtörölte szemeit, majd így folytatta: – Mike halálos beteg volt, az egész kórház szerette őt, hiszen ott élte le szinte utolsó éveit… orvos akart lenni, és imádta a focit… – Mrs. Stevens átkarolta férjét, és elsírta magát. Leonard, a klinika előtti félig kész díszemelvény peremén ült. Katarina odament hozzá, és vigasztalni kezdte. Jack tovább folytatta: – Az utolsó napokon szinte bent voltunk nála reggeltől estig, az állásomat is elvesztettem, de nekem mindennél fontosabb volt ez az idő, amit vele tölthettem… – mély levegőt vett, majd folytatatta: – Egyszer csak az orvosa megjelent a folyosón a vizit után. Ott ültünk mindhárman a padon a kórterem előtt. Láttuk rajta, hogy baj történt, azt mondta, hogy Mike hamarosan elmegy, itt hagy minket, fáradt teste nyugalmat talál az atyánál… – elsírták magukat, és James átkarolta őket. Jack folytatta visszaemlékezését, mert úgy érezte ki kell mondania fájdalmait, talán könnyebb lesz utána: – Ekkor Leo felpattant, és hangosan üvölteni kezdte, hogy én nem hagyom elmenni Mike-ot, nem engedem sehová… Berohant az ágyához és átölelte bátyja öntudatlan testét. Az egész kórház együtt sírt velünk, ezt az érzést nem kívánom legnagyobb ellenségemnek sem… – leültek a kórház előtti padra, mert már alig bírták tartani a zokogó Martha asszonyt. James fejében nehéz gondolatok kavarogtak: Ezek után még érdemes lenne kínozni őket?

De aztán Katarina és Leo megindultak a klinika bejárata felé. Egy kis idő után követték őket a többiek is. Dr. Hamza távolról megismerte Katarinát. 65

– Üdvözlöm! Sajnos rossz híreim vannak. Mark állapota válságosra fordult, már semmi remény sincs, orvosi értelemben már nem él, csak a gépek tartják életben… – Katie kezet fogott az orvossal, és ment tovább, mintha valami húzná előre. Mark ott feküdt a 17-es kórteremben, alig ismerte meg Katie. Teljesen lefogyott, össze volt esve, elhanyagoltan nézett ki, elsírta magát. Megfogta a kis Leo kezét, és odavezette az ágyhoz. Leonard zavartan nézelődött a kórteremben, nem szólt egy szót sem. Katie kezei remegtek. Megsimogatta Mark fejét, és Leora nézett: – Leonard, csináld azt, amit mondtam. Tudod, mint a filmekben… tedd rá a kezed… – Katarina hangja megbicsaklott. Leo szülei az ajtóban álltak, és mikor meghallották mit kért Katie a fiuktól, Jack elvörösödött, és azonnal indult volna, hogy fiát kimentse a bolond nő kezei közül… Csakhogy két testőr útját állta. – Leonard, ne félj, tudod, megbeszéltük kint a kórház előtt… – a kisfiú ránézett szüleire, majd az ágyon fekvő fiúra. Közelebb lépett, és megérintette Mark homlokát. De nem történt semmi… – Hagyd rajta a kezed! – szólt kicsit erélyesebben Katarina, Leo megijedt, és gyorsan visszatette apró kezeit a fiú homlokára. – Naaa, mi lesz? Akard, hogy gyógyuljon, vagy mondd is ki hangosan, mit tudom én, te vagy Isten fia, tudnod kellene, mit kell tenni!! – Katie teljesen úgy nézett ki mint aki megtébolyodott. Jack szinte forrt a méregtől, erősen kellett őt tartani. Ezt látva Martha asszony lassan hátrálni kezdett, és segítségért szaladt. – Leo! Mondtam, hogy mit kell tenned, te különleges fiú vagy, képes vagy embereket gyógyítani! – a kisfiú fújt egyet mérgesen és gondolta magában, hogy ki lehet ez a bolond nőszemély. Mérges lett, hogy ennyi ember szeme láttára megszégyeníti egy megkergült nő. Elvette kezeit Mark homlokáról, és megborzolta szőkésbarna haját, mérges volt, és dacos, de aztán mégis újra próbálkozott. – Katie megnyugodott, és leült egy székre. Leonard megdörzsölte kezeit, és a fiú homlokára helyezte, majd nagyon halkan, vékonyka hangon kimondta: – Azt akarom, hogy ébredj fel! – Katarina ránézett a műszerekre, de nem látott semmi eltérést. 66

V E Z É R C S I L L A G – Ne csak mondd, hanem akard is, koncentrálj. Leo ránézett a csapzott hajú Katarinára, és ismét fújt egy nagyot, de nem adta fel. Kimondta, hogy: – Mark! Gyógyulj meg! Akarom! – Katie fellökte maga alatt a széket, és úgy rontott a műszerekhez, melyek olyan hangosan sipítottak, hogy a nővérek is szaladni kezdtek, de útjukat állták az Enoch csoport testőrei. Mark szemei lassan kinyíltak, Leo tekintete ragyogott. A szomszédos ágyon ülő idős férfi tágra nyílt szemmel követte az eseményeket. Jack kiszabadult a testőrök szorításából, és azonnal kisfiához rohant. A kórterem hangossá vált. A betegek Leo nevét kiabálták, majd valaki Isten fiaként szólította. A fiú teste körül furcsa energiamező alakult ki, bár szabad szemmel nem volt látható, de érezte mindenki aki ott volt mellette. Tenyerük bizseregni kezdett, egész testüket átjárta egyfajta különös melegség. Hasonló érzéssel eddigi életük során soha nem találkoztak. Hamza doktor nem hitt a szemének. Leo viszont körbejárt minden ágyat, minden beteget meggyógyított a 17-es kórteremben. Jack komor tekintettel vonult ki a boldogság kórterméből, és leült egy padra a folyosón. Fejét két kezével térdein támasztotta meg. Martha mellé zuppant, ugyanarra gondoltak mindketten… Mikor Leo végzett a többi beteg gyógyításával is, hirtelen elkomorodott, és láthatóan dühössé vált. Eszébe jutott szeretett bátyja… Ez a pillanat lelkét kettészelte… Az évek során a Feller vállalat a Stevens család részévé vált. Katarina és apró csapata, akik a tekercseket fordítják, minden szükséges információt átadnak a fiúnak. James óriási terveket szövögetett. A Feller vállalat terjeszkedni kezdett, és mire Leonard elérte a 12 éves kort, már a világ egyik legnagyobb cége lett. Leonard rendkívül éles eszű gyermek volt. Ráérzett dolgokra, és azok mindig bejöttek. A Feller vállalat 10 milliárd dolláros alaptőkével alapítványokat hozott létre világszerte. Leonard és szülei, az Enoch csoport testőreinek kíséretében szinte bejárta az egész világot, hogy titkokban embereket gyógyítson… 67

Jack viszont egy napon ismét szembeszállt Jamesszel: – A világon nem csak tehetős emberek szenvednek! Nem sajátíthatod ki a fiam saját beteg céljaidhoz! Most szépen elmegyünk, a családommal, beutazzuk az államot, és bárkinek segítünk, aki bajban van. Nem fogadunk el pénzt… már mondtam a feleségemnek, hogy csomagoljon… – James elvörösödött, de közben vigyorogva így válaszolt: – Ahogy akarja Jack, de nagyon vigyázzon a fiúra! És, még valami: ha az emberek megtudják ki ő, akkor nem lesz nyugalmuk tovább…– Jack szintén mosolyogni kezdett, és sejtelmes választ adott: – Aki valódi csodát él át, az titkolni fogja, mert meglátja a fiam tekintetét, és mindenki oltalmat nyújt neki, aki szeretni képes! James sokáig töprengett ezeken a szavakon, majd behívatta Brodyt, aki az Enoch csoport testőrségének új vezetője lett. – Figyelj jól rám! Jackből kitörtek az érzelmek, és most világmegváltó útra indul szent családjával. Kövessétek őket, és nagyon vigyázzátok minden lépésüket. Egy idő után úgyis visszatérnek majd hozzám… A Stevens család önállóan is bejárta a fél világot. Leonard látott nyomorgókat, katasztrófákat, de látott önfeledten szórakozó fiatalokat, rendezvényeket, felvonulásokat is… Volt beteg emberek közelében, akik meggyógyultak, és csodának hitték ezt. Jack kísérlete bevált, hiszen úgy gondolta, ha nem túl súlyos a beteg állapota, akkor nem kell őket Leonardnak megérinteni. Elmondhatták, hogy amerre járt a kisfiú, eltűntek a betegségek, megszűntek a szenvedések, felszáradtak a könnyek… A fiú viszont beteg lett… Elfáradt, ezért azonnal visszamentek a remény városába, James kastélyába. Leonard 14 éves korára már akkora tudást birtokolt, amely egész környezetét lenyűgözte. Viszont rendkívül érzékennyé vált, és sokáig szenvedett ettől. – Illés! Zúg a fejem! Te nem hallod a hangokat? – kérdezte Leo a könyvtárszobában, miközben a történelem nagy embereiről beszélgettek. 68

V E Z É R C S I L L A G – Milyen hangokat? És miért szólítottál Illésnek? – Az emberek sírnak, jajgatnak, fájdalom, éhség… – Leonard hirtelen összegörnyedt, és lerogyott a padlóra. James felállt és vigasztalni kezdte. Leo remegett, és eleredt a vér az orrából. Édesanyja aggódva rohant oda hozzájuk… – Mi történt a fiammal, James? – szórós szemmel nézett a férfira. – Semmi baj anya, már jól vagyok. – szólt gyorsan Leonard. Majd így folytatta: – Annyi ember szenved ezen a világon, valahogyan segíteni kellene rajtuk, mert megőrülök a fájdalmaktól… James hosszú napokig őrlődött Leo szavain, és aggódott érte. Látta, hogy a fiú változáson megy át, hiperérzékennyé vált. Ezért segítséget hívott. A magas, vékony nő, körülbelül hatvan év körüli lehetett, ámulva nézte a hatalmas kastély díszes falait. – Üdvözlöm, örülök, hogy elfogadta a meghívásomat, a nevem James Feller. – Hoztak, de örülök én is! Maya vagyok, de gondolom tudja… – őszülő haját összefonva hordta, mely egészen derekáig leért. – Mire kellek én magának? – kérdezte meglehetősen nyersen. – Mutatok Önnek valamit, pontosabban valakit… Mindjárt itt lesz, már elküldettem érte. – Maya széttárta kezeit, és a hatalmas lépcsőknek háttal állt. Leonard kicsit félve indult el lefelé… a nő mintha transzba esett volna, fejét hátracsapta, és így szólt: – Hihetetlen erőt érzek, kezeim zsibbadnak, testemen futkos egy különös érzet… – majd lassan a lépcső felé fordult, és mikor meglátta Leonardot, szíve hevesebben kezdett verni, ez mellkasán is jól látható volt. – Ki ez a fiú, kinek rezgésszáma Istenével vetekszik? – James hasonló reakciókra számított. Mayát átvezette a könyvtárba, és megbeszéltek mindent. – Mi az a rezgésszám, kedves Maya? – kérdezte James – Világegyetemünkben minden rezgésekből áll. Minden atom annak összes részével együtt, minden elektronnal és elemi ré69

szecskével, még a gondolataink és a tudatunk is rezgésekből épül föl. Leegyszerűsítve: minden élőlényt körülvesz egy energiaburok, nevezhetjük aurának is. Ez minden embernél más, és változik minden élethelyzetben, sajnos, a cél az lenne, ha az auránk állandóan ragyogna tiszta fényekkel, ekkor elmondhatjuk egészségesek és tökéletesen boldogok vagyunk… Ha valakinek a sajátunkhoz hasonló aurája van, azt mondjuk, de jó ennek az embernek a társaságában lenni, vagy azt, hogy egy hullámhosszon vagyunk… A fiúnak olyan erős aurája van, amilyennel még soha életemben nem találkoztam. És ezekben a percekben is növekszik, tágul, szélesedik. Ön nem érzi, ha mellette van? – James elmosolyodik – De érzek valamit, csak nem tudtam mi ez… – A fiú tehát az új messiás, akiről Nostradamus is írt! – Maya megjegyzésétől alaposan megdöbbent James, csak bólintott és mosolygott. A nő megkönnyebbülve hátradőlt a kényelmes fotelben, és kedves szemekkel nézte Leonardot, aki éppen a földgömböt forgatta, mert egy kicsit zavarban volt. Majd így folytatta Maya: – A fiú képes mindarra, amit mi még fel sem tudunk fogni, sőt talán elképzelni sem… – James sejtelmesen bólogatott – de bizony nagy veszélyben van, mert az ember nem tudja elviselni, ha uralkodnak fölötte, nélküle azonban a világ örökre szenvedni fog. Hiába van egy maroknyi ember, akinek mindene megvan, boldognak tűnnek, van fedél a fejük felett, van mit enniük, de ott van több milliárdnyi éhező, nyomorgó ember. Az ő fájdalmuk beborítja a földet, ahogyan a fiú aurája is lassan körbeöleli a világunkat. Egyre több fájdalommal fog találkozni, és ezt mind érzékeli. Ebbe akár bele is őrülhet… Bárhová megy majd mindenhol ott hagy magából egy részt, és az emberek ezt érezni fogják, nyugalommal, és szeretettel tölti el testüket. Ha belépnek majd ebbe a kastélyba, és nem lesz itt a fiú, akkor is érezni fogják a jelenlétét… – Maya kedvesen elnevette magát, majd folytatta hosszú monológját. – Ezért nincs Istennek temploma, mert Isten rezgése átjárja az egész univerzumot, ha érezni akarod az ő jelenlétét, 70

V E Z É R C S I L L A G nem kell giccses templomba menned. Menj ki a szabadba, és érezni fogod őt. És most itt ülve is érzem, mert Leonard közvetíti, felerősíti Isten mindent betöltő energiáját… – Maya felállt, és Leonardhoz ment, megfogta fejét, és megcsókolta homlokát, majd James felé fordult és a következő szavakkal búcsúzott: – Vigyázzanak a fiúra! Rajta nem tudok segíteni, az ő boldogsága akkor lesz teljes, ha minden ember boldog lesz ezen a világon. Az ő fájdalmai akkor szűnnek meg véglegesen, ha minden szenvedés megszűnik a bolygón. Ő képes rá, hogy mindezt elérje. Támogassák őt, és hozzák létre az ő birodalmát! James számára minden világossá vált. És mióta Mayával beszélt elővette Nostradamus jóslatait. Számtalanszor idézett tőle beszédei során… 1997-ben bejegyezték az Élet egyházát. Vezetője az akkor még csak 14 esztendős Leonard Stevens lett. Az egyház kezdetben titokban működött, bár hivatalosan is be volt jegyezve, tagjai csak meghívással léphettek be, és szigorú titoktartást kellett fogadniuk. James és az Enoch csoport világszerte felkutatta azokat a híres, vagy gazdag embereket, akik halálos betegségben szenvedtek. Leonard meggyógyította valamennyit. Pénzt nem kértek, de egyházuk elfogadta az adományokat. És az életért cserébe bizony hatalmas összegeket fizettek az Élet egyházának. James pontosan számon tartotta, hogy hány embert mentett meg Leonard. Az egész világot körbeutazták. Egy napon éppen a listáját nézte James, amikor hirtelen betoppant Jack, Leonard édesapja. Egy ideig hallgatott, de aztán nem bírta magában tartani és kimondta ami fojtogatta lelkét: – Szép! Vajon hány ezer milliomosnak adta vissza a fiam az életét? Csak egy valakin nem tudott segíteni: a saját testvérén! – ezeket a szavakat már Leonard is hallotta, hiszen éppen a könyvtárba tartott. Jack folytatta: – Nem elég, hogy minden nap látom azt a gyereket, aki lehet, hogy valamilyen génhibás torzszülött, de még jó pofát kell vágnom mások boldogságához is? – Leonard nem bírta tovább hallgatni apja keserű szavait, és elrohant. Felkapta kameráját, mert 71

ez volt az egyetlen tárgy, amelynek hirtelen hasznát látta. Kirohant a kastélyból és egyenesen elindult a vak világba… Stoppolt, és néhány óra alatt több száz mérföldre távolodott a menedéktől. Seattle-be ért. Lenyűgözte a város, a sok ember. És élvezte, hogy nincs mellette senki. Szabad volt. Sétált az emberek között, és bár lelke háborgott, folyamatosan mosolygott. Az emberek néha furcsán néztek rá, de sokan megfordultak utána, mert mikor elhaladt mellettük, kellemesen megbizsergett testük. Leonard csodálattal nézte az épületeket, és örült, hogy nincs aki irányítsa őt. Bárhová mehetett. Bekapcsolta kameráját, és éppen egy fiatalokból álló csapat haladt el mellette. Kezükben gördeszkát vittek, az egyiknél volt egy gitár is, és láthatóan nagyon lelkesen igyekeztek valahová. Leo megállt egy pillanatra, és vágyakozva nézett a fiatalok után. Heten voltak, szinte vele egykorúak, egy lány is volt köztük, csinos, fekete hullámos hajú lány, aki szinte repkedett az utcán, és nagyokat kacagott közben. Leo csodálattal nézte a lány energikus mozgását. Hirtelen egy fekete autó lefékezett az úton, közvetlenül mellette és a sötét ablak lassan legördült. Leo tekintete összefutott egy gonosz szempárral. Megijedt, mert nem voltak mellette a testőrök. Nem tudott mit tenni, a fiatalok után rohant, akik már messziről észrevették őt. – Na, te meg hová menekülsz? – kérdezte az egyik tizenéves fiú Leonardtól, akit majdnem fellökött a nagy rohanásban. Egy kicsit forgolódott, és látta, hogy az autó eltűnt – Azt hittem követ valaki, de úgy tűnik tévedtem – válaszolt kicsit kifulladva. A fiúk hangosan felnevettek, a lány az egyik ház falának támaszkodott és alaposan végigmérte Leonardot. Majd az egyik fiú furcsa kérdéseket tett fel: – Valami híres gyerek vagy, netán üldözési mániád van? De a kamerád tök állat. Nincs kedved velünk jönni? Éppen deszkázni megyünk a Never Hill-re. Felvehetnéd filmre… – Leonard szeme felcsillant, ez volt minden vágya. A többiek viszont szúrós tekintettel néztek a bandavezérre, mert mindenkit meglepett a felajánlása, nem szoktak ugyanis idegenekkel szóba állni, kívülállókkal… 72

V E Z É R C S I L L A G – Menjünk! Olyan filmet csinálok, hogy elszálltok tőle! – szólt lelkesen Leo. A Never Hill pár sarokra volt, néhányan bicikliztek, de volt itt mászófal is. A banda tagjai bemutatkoztak: – A szép lány, Amy, – kezdte a bemutatást a banda vezére, Toby – ő a nővérem, öt perccel hamarabb született. Aztán ő itt a deszkák ördöge Peter, a hosszú hajú srác, az utca réme: Nick, az öccse Cliff, a kicsit szégyenlős fiú, Anthony, de mi csak Dinkának hívjuk, a deszkabajnok Tom, és a humorbajnok Joe. Ja és én vagyok Toby, a banda alapítója. – egy barátságos mosoly kíséretében odanyújtotta kezét Leonardnak. És Isten második fia végre kapcsolatba került az új világ fiatal polgárainak néhány tagjával: – Leonard Stevensnek hívnak, és imádok felvételeket készíteni… De minek a gitár, ha deszkázni fogtok? – kérdezte mosolyogva Tobytól. A banda tagjai hangosan röhögni kezdtek, majd Amy válaszolt, és kezet fogott Leonarddal: – Zenélni is szoktunk, csak úgy, a saját szórakoztatásunkra, kedvtelésből. Toby jól gitározik, én meg kísérem a hangommal… – majd az egyik bandatag felvetette, ha már úgy is felveszi a deszkázást, énekelhetne közben Amy. Toby azért hozzátette gyorsan: – Jó de előbb én is megyek pár kört… Amikor Leo bekapcsolta a kamerát, a hat fiú, szinte megtáltosodott. Olyan profi mutatványokat hajtottak végre a deszkáikkal, és olyan lelkesen, hogy a járókelők is megálltak, és szívesen nézték a fiatalokat. Leonard mindent rögzített, a bukfenceket, a kisebb nagyobb eséseket, a nagy nevetéseket. A rohangálást, és a mászást a falon. Az alkalmi nézőközönség néhány produkciót hangos tapssal jutalmazott. És ettől még inkább szárnyra kaptak a fiatalok, és röpültek a gördeszkákkal… Aztán egy váratlan pillanatban gitárjához nyúlt Toby, s az egyik szilfa árnyékába leült. Mellette állt Amy, és énekelni kezdett. A lány különös hangja megsimogatta Leonard lelkét. Az emberek közelebb léptek, mikor megérintették őket is a szép dallamok. Leonard egészen közel ment kamerájával Amy arcához, egy pillanatra elvette szemétől a készüléket, és tekintetük találkozott. A lány szemei ragyogtak a boldogságtól, 73

Leo szívét különös érzés öntötte el, körbejárta a lányt a kamerával, és csak néha fókuszált a deszkás fiúkra. Toby észrevette a kipattanó szikrát nővére és Leonard között. Gyorsan dallamokat váltott. Amy elpirulva nézett testvérére, de aztán meglátta a köréjük gyűlt nagy tömeget, és szemei felragyogtak. Teljes szívéből énekelni kezdte a Toby által kiválasztott számot. Az emberek ütemesen tapsolni kezdtek. A lány hangját a felerősödő szél, és talán Leonard egyre szélesedő erőtere szétárasztotta egész Seattle-ben. De ezeket a dallamokat a távolabban élők nem füleikkel hallották, hanem szívükkel, és lelkükkel. Azokban a pillanatokban az érzékenyebb emberek érezhették Leonard oltalmazó szeretetét, és még egy új, a fiú számára eddig ismeretlen, és izgalmas érzést is közvetített, melytől az ő szíve egyre hevesebben dobogott, míg a többi emberé viszont nyugodtabbá vált. Seattle-ben sokáig emlékeztek ezekre a furcsa pillanatokra, volt aki autójában a dugó kellős közepén élte át, volt aki otthonában, vagy az iskolában, munkahelyén…nagyon sokan megszállottan keresték ezt az érzést, mint akik rabjává váltak. Sokáig viszont nem találtak rá, bármennyire is szerették volna újra átélni…hosszú ideig nélkülözniük kellett ezt az érzést. Aztán hirtelen Amy hangja eltorzult, és csend lett…két lövés suhanó hangját a palánkok visszhangozták néhány másodpercig. Leonard hátranézett, és meglátta a fekete autóból kinyúló puskacsövet. Toby Leonard elé ugrott, talán ösztönösen, talán tudatosan. Ekkor dördült el a második lövés, de ez nem talált célba. Az első viszont egyenesen Amy szívébe fúródott, teste Leonardra zuhant, mindketten a földre estek. Az összeverődött járókelők szétszéledtek, a fekete autó elviharzott. Leonard kezei véresek lettek. A többiek körbevették őket, és nem tudtak megszólalni sem. Toby viszont ordított, és gyűlölködve nézett Leo kétségbeesett szemeibe. A járókelők lassan visszatértek, és egyre többen lettek. Leonard ott ült a földön, és látta, hogy Amy meghalt. Kiérkeztek a mentők, és a rendőrség. Az orvos letakarta a lány holttestét. Leonard kamerája a földön hevert. Eltávolodott a rendőröktől, akik a helyszínt biztosították. A fiúkkal az egyik palánkig 74

V E Z É R C S I L L A G hátráltak. Csak Toby maradt ott, és térden állva zokogott, miközben Amy kezét fogta. Az egyik deszkás fiú megszólalt, és közben furcsán nézett, Leonard szemeiben könnyek csillogtak. – Ez miattad volt! Te hoztad ránk a bajt! Hiszen téged üldöztek… Megöltél egy embert! Felfogtad? – Leonard szemei kivörösödtek, és dühös volt, de leginkább magára…tudta, hogy igazuk van, és megbánta amiért elfutott otthonról, a védelmet nyújtó bázisról. A fiúk eltávolodtak mellőle, mintha leprás lenne. Ekkor valamilyen szokatlan érzés kerítette hatalmába Leonardot. Szinte vonzotta valami a halott lány felé. Lassan megindult, és csodálkozva nézett mindenki utána, ahogyan átlépte a rendőrségi kordont. Levette a kabátot a halott lány fejéről, és rátette kezét a sebre. A gördeszkások nem hittek a szemüknek, és közelebb mentek. Mire odaértek, már Amy mozgatta a kezeit, aztán hirtelen az egyik rendőr elkiáltotta magát, aki az egyik mentőautónál éppen Tobyt faggatta: – Takarodjatok onnan! – de alig, hogy ezt kimondta, már több tucatnyi ember ott állt Leonard fölött, és látták, hogy a halott lány életre kelt… Kinyitotta szemeit, és egy pillanatra felzizzent a tömeg. Leonard zavarodottan, értetlen arccal állt fel Amy mellől. Hirtelen csodálkozó tekintetek százait érezte magán, és lassan hátrálni kezdett, de követte a tömeg, és ez még jobban megrémítette. A két helyszínelő rendőr határozottabban követni kezdte, és ettől Leonard bepánikolt és azonnal futni kezdett. A négy gördeszkás fiú összenézett, bólintottak egymásnak, és a rendőrök nyomába eredtek. Majd Leonard után kiáltottak: – Menj a következő palánknál balra! – eközben elvágták a rendőrök útját a fiúk. A két zsíros egyenruhás gördült egyet a lejtőn, és szem elől tévesztették Leonardot. A banda tagjai rápattantak deszkáikra és az egyik sarkon találtak rá, a falhoz támaszkodott, a földön ült. Rájuk nézett de csak ennyit mondott: – Kösz srácok! – Ki vagy te? – kérdezték tőle, de nem válaszolt, csak vállát vonta, majd kis idő múlva gyorsan elhadarta: – Fel kellene hívnom valakit, de nincs pénzem. 75

– Nem gond! Mondd a számot, és csörgetjük. Néhány órával később megérkezett Seattle-be James és az Enoch csoport testőrei. Nagyon sok pénzbe került, hogy ez az ügy ne szivárogjon ki. Azóta is sokan csodálkoznak Seattle városában, hogy miként vált milliomossá olyan sok ember egyszerre…hirtelen… – James elégedett mosollyal az arcán vette tudomásul, hogy Leonard képes halottakat feltámasztani. A fiú viszont hosszú napokig nem tudta feldolgozni új képességét, és volt a lelkében egy sokkal nyugtalanítóbb, idegen érzés is, melytől aludni sem tudott. Egész nap a Seattle-ben készített felvételeket nézte, és egy ponton mindig megállította, ott, ahol egészen közelről nézett Amyre. Leonard édesapja mióta szembesült fia újabb képességével kerülte őt… Martha asszony érezte fia gyötrődését, és mikor meglátta, hogy órákig nézi a lány kimerevített arcát a képernyőn, sóhajtott, és fia mellé ült, majd kedves hangján így szólt: – Kisfiam, te szabad ember vagy. James, csak irányokat ad neked, nem kell követned őt vakon. Örökre nem élhetsz bezárva, és minek akkor a sok testőr, ha nem képesek megvédeni téged? Álmainkat, vágyainkat csak saját magunk válthatjuk valóra. – Leonard szemei örömöt sugároztak, és szélesen mosolygott édesanyjára, majd átölelte s így válaszolt: – Tudom jól, drága anyukám, de Jamesnek is igaza van, és apának is, hogy én csak bajt hozok mindenki fejére… – elkomorodott, de mikor ismét a képernyőre nézett, melyen Amy mosolygott, arcára visszatértek a boldogság sugarai. – hallottad már a hangját? Gyönyörűen énekel, a testvére gitárral kíséri őt. Az emberek imádták őt ott a parkban… – Leo elgondolkodott, és széles mosoly telepedett arcára. Sejtelmesen csak ennyit mondott: – Anyukám, én azt akarom, hogy minden ember olyan boldog legyen, mint mikor én Amy hangját hallgatom… James, mióta megtudta Leonard új képességét, új terveken törte fejét… a cél eléréséért minden eszközt bevetett. 76

V E Z É R C S I L L A G A következő években Leonard számtalan életet adott vissza. Híres emberek, zenészek, filmsztárok, üzletemberek, milliárdosok, hercegek és családjaik váltak az Élet egyházának tagjává. Mindannyian azért, mert segítséget kaptak, mégpedig olyat, melyet csak Leonard Stevens nyújthat ezen a világon. A listán ott szerepelt néhány korábbi ismerős neve is, mint például Cody Duvalé, aki egy autóbalesetben életét vesztette. A Duval dinasztia egyetlen leendő örököse. Apja, mikor ismét élve pillantotta meg fiát, elhatározta, hogy a Duval cég 49 %-át átíratja Leonard Stevens nevére. A Duval cég létrehozott Franciaországban egy mini várost, a holtak városát, ahová a feltámasztott emberek kerültek, és mindaddig itt éltek, amíg Leonard kilétét titkolni kellett. Az itt élő emberek interneten tarthatták a kapcsolatot legszűkebb családi körükkel. Leonard rájött arra, hogy az őssejtek aktiválásával függ össze regeneráló képessége. Az évek során kiderült, hogy csak a halál beálltát követő 24 órán belül tudja megállítani és visszafordítani a sejtek bomlását. James és az Enoch csoport Endrei professzor listája alapján felderítette a 144000 kiválasztott tartózkodási helyét. Megkezdték felkészíteni őket feladatukra. A James nyakában lógó medálból több százezer darabot készítettek, és egy nyomkövető chipet rejtettek beléjük. Ezt viselte mindenki, aki kapcsolatba került az Élet egyházával…hogy senki ne feledje a világ királyának születési dátumát, és RED LODGE városát. James megkezdte a 144000 kiválasztott képzését. De több csoportra kellett őket bontania. Közel ötvenezer kiválasztottat tereltek egy stadionba, hogy láthassák Leonardot, és képességét. Mert ők lesznek a tanítványok, akik képesek lesznek átvenni a fiú tudását, és felébred majd bennük Isten ajándéka, melyet a gonosz blokkolt a kezdetekkor… A stadion teljes épületét több ezer testőr biztosította. Mindenki izgatottan várta a fiút, de nem jött el. James tajtékzott, és kénytelen volt visszamondani a stadion foglalását, és az idecsődített embereket szélnek kellet eresztenie. Később egy kisebb sport77

rendezvényt szerveztek, még ugyanazon a napon. Ingyen bárki részt vehetett a Feller cég jóvoltából, mert a stadion bérleti díját már nem kaphatta vissza James. Közel 4000 ember gyűlt össze. Az egyik pillanatban viszont a hatalmas stadion pokollá változott. Leonard tervezett érkezésével egy időben a stadion felrobbant, és több ezer ártatlan ember vesztette életét. Terrortámadás volt… James a borzalmas képsorokat a kastély könyvtárában nézte a híradóban. És közben Nostradamus szavait ismételte magában, szemeiből könnyek csöppentek poharába…: „Amikor a nyugalomnak vége lesz, úgy reng majd a föld, hogy az emberekkel teli Nagy Színház romba dől;…”

Leonard ezen az estén, Katarina kérésére titokban, Brodyval, és néhány fiatalabb testőrrel inkább Amy & Toby koncertjére ment Seattle-be. A színpadot Amy és Toby mögött a gördeszkás srácok, és a profi táncosok töltötték fel élettel. A város polgárai közül sokan most végre megtalálták azt, amit hónapok óta kerestek: azt az érzést, amely szívüket nyugalommal töltötte el, és amelyre lelkük oly régen szomjazott már… Amy hangja felcsendült, az emberek eufórikus hangulatban ugráltak, sokan könnyeztek, de ezek a boldogság könnyei voltak. Nem értették miért vágynak vissza a stadionba, nem értették, miért olyan jó ott lenni. Furcsa, de senki nem akart haza menni… És Leonard sem. Ragyogtak szemei, boldog volt. Emberek, boldog, energikus fiatalok ezrei vették őt körbe, nem bántották, nem kellett félnie. A stadion megtelt szeretettel, és ez tovább erősítette Isten második fiát… Amy és Toby világhírűvé váltak. Angyalok kórusa kísérte őket, és egy profi zenekar. A Feller cég egyengette karrierjüket, Leonard kívánságára. Minden nagyobb koncerten ott volt ő is. Ott állt, vagy éppen ült az első sorban. És csodálattal, elfojtott vágyódással figyelte Amyt és gyönyörű hangját… A London-i koncert volt az első, amit televízió is közvetített. Leonard ott volt ezen is. Amy és Toby duettet adtak elő, mely hónapok óta a sikerlisták élén szerepelt. A refrén alatt, hirtelen Amy felszólította Leonardot a színpadra. Egy kicsit hezitált, és Brody 78

V E Z É R C S I L L A G sem tanácsolta, hogy felmenjen, mert féltette a fiút… de aztán Leonard így válaszolt: – Nézz körbe Brody, csak fiatalok vannak itt, ők nem bántanak engem, szeretni fognak, úgy mint én Amyt és Tobyt – és gyorsan felugrott a magas színpadra. Szemei csillogtak, arcára széles mosoly telepedett. A refrén alatt Tobyval körbetáncolták Amyt. Leonard élvezte a táncot, tapsolt, és ugrált, miközben a rajongók ezreit nézte. Még az egyik gördeszkát is kipróbálta, és végigszáguldott a színpadon… Majd a szám végén meghajoltak, és Leonard a tömegbe vetette magát. Oltalmazó kezek százai vitték körbe egy szakaszon… Amy és Toby James kérésére olyan számokat írtak, melyek utalnak Leonardra, és a közelgő jobb világra. Ezek a számok végigsöpörtek az egész világon. Emberek millióinak szívébe írták a remény zenéjét… 2001. A Feller vállalatbirodalom, a Duval cég, és még több mint 1200 vállalat egyesült. A fúziót követően megalakult a LeoNext globális cégunió, mely a világ legnagyobb gazdasági társasága lett. A cég éves bevétele meghaladta egy közepes méretű ország GDP-jét. A cégbirodalom 70 %-a Leonard Stevens tulajdona lett, aki ezzel a világ leggazdagabb emberévé vált. Gazdasági uralma kétségbe ejtette még a G-8-akat is. Ebben az évben vesztette el apját Leonard, egy terrortámadás áldozata lett. Teste nem került elő, így a fiú nem tehetett semmit. Egy teljes napig bolyongott a romok között. Lelke háborgott, és vérzett. A lélek sebei sokkal nehezebben gyógyulnak mint a test sérülései. A merénylet óta az emberek az egész világon rettegésben élnek. Leonard a romok mellett megfogadta, hogy a szenvedést és a kínokat mindörökre száműzi ebből a világból. Mert a szenvedés, a gyötrődés, a rettegés, a gyász nem erősíti a lelket, hanem megbénítja azt. Bizalmasabb körökben, főleg a gyűrűsök köreiben, 2001 óta az a mende-monda terjed, hogy a kivégzések után a bűnözők holttestét csak 24 órával a halál beállta után adják át a család79

nak, sőt, egyes országokban már a fejét is levágják a kivégzetteknek. Nehogy Leonard feltámassza a „bűnözőket”. Katarina a merénylet után feldúltan futott James irodájába: – Miért nem láttuk előre? Mit rontottunk el? Meg tudtuk volna akadályozni, mint oly sok merényletet, mióta nálunk vannak a tekercsek… James gondterhelt arccal nézett maga elé, és csak ennyit tudott felelni: – Az öt tekercs együtt mutatja meg a valóságot. Mi csak részleteket, és néha csapdákat látunk… Mi még a múltat éljük, de a jövőt fürkésszük. Ezért nem látunk tisztán! Leonard hatalma egyre erősödött. A gyűrűsök szervezete mindent megpróbált, hogy eltávolítsa az útból. Hiszen tervük csak így teljesedhetne be. Viszont a fiú védelmezői általában egy lépéssel előrébb járnak, és ezt Katarinának köszönhetik, illetve a csapatának, akik a tekercsek fordításával, és értelmezésével foglalkoznak. Ugyanis 2001 után még nagyobb erővel kutatták a tekercsek rejtett üzeneteit, és rátaláltak egy névre, akinek birtokában van a másik négy könyv szövegének másolata. Sokáig keresték őt. Csak annyit tudtak, hogy Nostredame a neve, és hogy ő a krónikás… Éppen róla vitatkoztak James, Katarina, és az Enoch csoport néhány tudósa, amikor Leonard betoppant az irodába. – Krónikás? – kérdezte a gyásztól megtört fiú… – Igen, utalást találtunk egy személyre, vagy egy helyre, ahol megtaláljuk a négy ősi tekercs másolatát. Mert az ötödik tekercs önmagában nem sokat ér, ahogyan a másik négy sem. Csak együtt, dekódolva láthatjuk meg a valóságot, és azt, hogy mire készül a sötét oldal. Pontosabban, hogy miként értelmezik ők a négy tekercs parancsait…melyeket sorra beteljesítenek. Egy egészen rövid utalást találtunk egy névre, és a négy tekercs másolatára, amelyről ezt írják: jó kezekben van Nostredame kezében. – Katarina a fiúnak átadja a lefordított szöveget. És ezután Leonard 80

V E Z É R C S I L L A G azonnal a könyvtárban álló földgömbhöz ment. Megpörgette azt, és rámutatott egy helyre Franciaországban, és azt mondta: – Itt élt a krónikás, és jól elrejtette a titkát. Katarina és az Enoch csoport elindultak megkeresni a titokzatos krónikást. Sajnos hosszú ideig hiába keresték, útjukat sötét titkok nehezítették… Számtalan merényletet hajtott végre a gyűrűsök szövetsége, és a továbbiakat mindaddig nem tudják megakadályozni, míg nem kerül birtokukba a másik négy tekercs is. Mert a jövő még mindig nem kezdődött el. Az ötödik tekercs a jövőt tartalmazza. De a jelen eseményeit csak az öt tekercs együtt fedheti fel. Az ellenség a másik négy tekercs alapján értelmezi a jóslatokat, és sorban be is teljesítik mindet, mert úgy gondolják, hogy akkor elősegítik az utolsó idők jelenéseit. Az idő sürget, de a krónikásnak, és titkos irattárának nyoma sincs…De nem adják fel a keresést! Leonard ezalatt körbeutazta a világot, követte Amy és Toby fellépéseit mindenhová. Közben új cégeket alapított az elmaradott térségekben, nem érdekelte, ha veszteséggel működtek ezek a vállalkozások, de egyre több embernek adott munkát. Afrikában óriási beruházásokba kezdtek. A sivatag déli részét termékennyé varázsolták a modern technika segítségével… Leonard bármerre járt a világban, nagy feltűnést keltett. Az emberek csak azt látták, hogy egy fiatal, barna hajú, fehér arcú fiú, testőrök gyűrűjében mindig mosolygó tekintettel járja a városok utcáit, és beutazza az egész világot. És ahol ő megfordult egyszer, ott az emberek nyugalmat és békét éreznek lelkükben…azóta is… Leonard egyháza, az Élet egyháza nemzetközi csatornákon reklámozza magát, és nyíltan bírálja a történelmi egyházakat, és az uralkodó politikát. Legutóbbi kampányfilmjükben tizenéves fiúk gördeszkáznak egy parkban, nevetnek, játszanak, az emberek köréjük gyűlnek… A vetítés végén piros betűkkel a következőt üzeni az Élet egyháza: A fiatalok szeretik az életet, hagyd őket élni! Az egész világon emberek milliói állnak Leonard egyháza mellé, miközben nem is sejtik, hogy ki áll mögötte. Ezt csak a gyűrűsök 81

szervezete tudja, és persze Leonard bizalmi köre, valamint a feltámasztottak, akik egy elszigetelt francia kisvárosban, a holtak városában várják a pillanatot, hogy végre megmutathassák a világnak, hogy élnek, és hogy Nostradamus, valamint néhány próféta szavai teljesüljenek: „A nagy hetes szám forradalmakor, A nagy öldöklés idején, Nem messze a nagy ezres évszázadtól A halottak kiszállnak sírjaikból.”(Nostradamus)

Leonard az internetet is uralja. Fiatalok milliói olvassák blogját: a xxxxxxxxxx.blogxxxx.com oldalon. Üzenete egyértelmű mindenkinek: a fiataloké a jövő, és a fiatalok nem háborúzni akarnak, hanem élni! Legutolsó bejegyzésében így szólt az ifjúsághoz: Elfogytak szavaim, de csendben azon munkálkodom, hogy az emberek arcáról ezután csak örömkönnyek gördüljenek le. Nem lesz többé sírás, sem fájdalom, csak béke a világban, és béke mindenki lelkében. Amikor ismét visszatérek hozzátok szavaim valósággá válnak! Ti tudjátok, hogy eljön az idő, mikor csak szívetekkel látjátok majd az igazságot. Érezzétek az igaz szavakat, érezzetek majd engem! Ne feledjétek, hogy segítsétek társaitokat, mert van, hogy a segítség nem kerül semmibe, de bármilyen apró kis figyelmesség jobbá teszi a világot. Figyeljetek, és vigyázzatok egymásra az utcán, a parkokban, a stadionokban… Hamarosan visszatérek! ***

82

V E Z É R C S I L L A G „Csak akkor élhetünk igazán nyugodtan és békésen, ha sikerül a gonoszt megtéveszteni, örökre félrevezetni.”

A lenyugvó nap hosszú árnyékokat festett a dohos motelszoba padlójára. A szemközti, sárguló, fáradt gesztenyefa ágai rémekként kísértettek a kopott falakon. Bill mozdulatlanul feküdt a szebb napokat megélt, sokat látott ágyon. Kezeit a tarkójára tette, és nézte a plafon repedéseit. 17 éves kora óta minden este így aludt el, megvárta, amíg szemhéjai saját súlyuk alatt lecsukódnak. Egyetlen menedéke volt az alvás, álmaiban az lehetett, aki mindig is lenni akart. Ma este viszont ébren álmodott, ábrándozott nyomasztó gondolatokkal, fájó szívvel, csalódottan, reményt vesztetten. Bármennyire is akart nem tudott elaludni. Megfeledkezett a vacsorájáról is, ami, mint két hónapja minden este, egy pohár tej és két kifli volt. A spórolást néha túlzásba vitte. A tejben egy életerős légy küzdött az életéért, a kifli termetes morzsáinak megszerzéséért, hosszú hangyasereg indult az éjjeliszekrény rozsdás lábai felé. Talán ők lesznek ennek a napnak egyetlen nyertesei, hiszen morzsák helyett ezúttal fejedelmi adag várta őket. Bill szemeiből könnyek csordultak a kopott, csíkos párnára. Nem érti, hogy miért ennyire szerencsétlen. Végre kapott egy jó munkát a kisváros helyi áruházában. Azt hitte, hogy ezúttal egyenesbe jöhet az élete, és elfelejtheti a pincéres emlékeit, amit egy útszéli panzióban kellett elszenvednie az elmúlt egy hónapban. Szemei egy ponton megakadtak, mintha az a repedés a plafonon más lenne mint a többi. Eszébe jutottak borzalmas emlékei, amit nagyon nem akart, de akárhogyan is erőlködött elhessegetni őket, mégis megtelepedtek elméje szélein és visszatarthatatlanul törtek egyre feljebb és kezdték ismét marcangolni Billt, mint megannyi álmatlan éjszakán. Látta maga előtt a bőrdzsekis, magas, hosszú szakállat viselő férfit, és érezte a vér vasszagát, amit soha életében nem fog elfelejteni. Emlékei olyannyira élethűek voltak, hogy könnyeit nem tudta visszatartani, és szinte egész teste re83

megett. A lelke vérzett még most is, és talán ezt a vérzést soha semmi sem tudja elállítani. Ettől félt ő is leginkább. Mocskosnak, és bűnösnek érezte magát minden pillanatban. Persze ez mindenkinek feltűnt, és mindenki alaposan félre is értette. Titkai voltak, és ezeket egy kisváros kíváncsi polgárai nehezen tudták elviselni. Idegen volt, és roppant érdekes. Eleinte tetszett is szegény Billnek ez a helyzet. Figyeltek rá, no persze nem ilyen figyelemre vágyott ő, de beérte ennyivel is, nem voltak soha nagy igényei. Miután átélte élete egyik legborzalmasabb, legkegyetlenebb perceit és lelke bűnössé vált, ide, ebbe a csendes, Isten háta mögötti kisvárosba menekült. Azt hitte hátrahagyhatja a fájdalmakat, a fojtogató emléket, a pincérlány vérbefagyott tekintetét. Azt hitte, hogy itt végre megszabadulhat kínzó gyötrelmeitől, és végre új életet kezdhet. Egy árva cent sem volt nála, minden pénzét buszjegyre költötte, amit úgy stoppolt le menekülés közben a panzió mögött. Mindkét kezével vadul integetett az úton száguldó autósoknak, és közben idegesen tekintgetett a panzió felé, mint egy kisbárány, amit egy vérszomjas fenevad üldöz. Egy busz állt meg. Valaki az utasok közül észlelte, hogy egy fiú rohan kifelé az erdőből, csak ez mentette meg, mert a sofőr reflexszerűen fékezni kezdett. Szerencséje volt, bár ekkor még nem így látta, hiszen a busz elé ugrott, ziháltan, és idegességtől fulladva, vérző szájjal, széttépett inggel. Csapzott fekete haja a szemeibe lógott, és alig látott tőle. Bill elővette pénzét, és mind átadta a sofőrnek: – Addig vigyen, amíg ez a pénz kitart! És köszönöm, hogy megmentett! – idegesen kapkodva vette a levegőt, és amikor feljebb lépett, látta, hogy a busz mind a 20 utasa őt figyeli. Persze bőven volt néznivaló rajta. De mégis megtorpant, és akaratlanul is a sofőrre nézett. Vidám arcú, úgy negyven év körüli, kissé molett fajta férfi volt, kevés hajjal a fején. A sofőr belenézett a tükörbe, és látta, ahogyan legalább negyven kíváncsiskodó szem fürkészi a fiút: – Itt a táskában van egy palack víz, ott meg egy törölköző. Ülj le ide a lépcsőre és tedd rendbe magad. A következő megálló úgyis 84

V E Z É R C S I L L A G mérföldekre van még. Azért remélem te sem hagytad magad… – Bill lesütötte szemeit mikor visszanézett rá a sofőr. Megköszönte a segítséget, és leült a lépcsőre. Csak egy idős nő láthatta, ahogyan remegő kezei kibontották a vizet, és a benedvesített törölközővel a véres arcát törölgeti. Örült annak, hogy nem kérdeztek tőle semmit. Pedig úgy érezte, hogy mindenki, aki csak ránéz tudja, hogy mi történt néhány perccel korábban. Ott ülve a lépcsőn megfogadta, hogy soha nem beszél senkinek arról, amit átélt… – Ülj le fiam egy rendes ülésre, mutasd magad, aha, jól van, hát most már igazán nem fog tőled megrettenni egyetlen harmatos lelkű kisleány sem – ezt olyan hangsúllyal mondta, és olyan hangosan, mintha a következő megállóhely nevét kellene bemondania. Bill hátrament, úgy érezte, mintha egy hosszú vonatra szállt volna. Látta az utolsó üléseket, de olyan volt, mintha soha nem érne oda. Tekintetek meredtek rá, melyek szinte perzselték vérző lelkét. Lábait mázsásnak érezte, és érzett még valamit, ami arcán lévő sebeinél is jobban fájt neki, de erre még gondolni sem akart. Dühös volt magára, a világra és arra a rohadék, mocskos vadállatra, aki megerőszakolta a panzió mellékhelyiségében a pincérlányt, majd szeme láttára vágta át torkát… Billnek feltűnt, hogy a lány sokáig marad el, ezért utánament. A mellékhelyiségből tompa, elfojtott sikoltást hallott, és gondolkodás nélkül berontott. A fiatal lány meztelenül, bemocskolva feküdt a fehér márványlapokkal burkolt padlón. A támadó éppen öltözködött, amikor az ajtó becsapódott Bill háta mögött. Lábai földbe gyökereztek. A lány arca eltorzult, szemei felakadtak, bizonyára a sok ütéstől. A vadállat lassan megfordult. A panzió tulajdonosa volt. Bill meg sem próbált elfutni, lebénult, csak a lányt nézte, és közben hallotta a kés éles hangját miközben kihúzza tokjából a panzió vadállattá változott tulajdonosa. Bill szíve a torkában dobogott, alig kapott levegőt, próbálta lábait mozdítani de azok nem engedelmeskedtek. Óráknak tűnt számára az egész, a mázsás súlyú, jól kigyúrt, alaposan kitetovált férfi elindult felé, egy gyors rúgással földre terítette, először jól összerugdosta, fejét beleverte 85

a falba kétszer háromszor, majd mint egy rongybabát felkapta a földről… Megpróbálta védeni magát a fiatal fiú, de tudta, hogy esélye sincs. Minden erejét összeszedte, némi karate tudását is használni próbálta, végül a hatalmas karok kínzó szorításában végezte. Innen már nem tudott menekülni, csak rúgkapált, és közben érezte, hogy csontjai szinte megroppannak és alig kap levegőt. Megpróbált a tornacipője lekopott sarkával erősen rátaposni támadója lábujjaira, azonban a behemót vastag bakancsán keresztül meg sem érezte volna, de nem is érte el. A hatalmas gömbölyű sörpocakon himbálózott, tehetetlenül. Úgy érezte, hogy mindjárt megfullad. Amikor végképp érezte, hogy reménytelen helyzetbe került, kiabálni próbált, ekkor a hústorony megmarkolta, és erősen megszorította Billt ott, ahol férfinak legnagyobb fájdalmat lehet okozni, és teljes erővel nekidobta a falnak. A fiú orrából vér folyt, és a fehér csempén lassú vércsík keletkezett, miközben csúszott lefelé. Még néhányszor belevágta a fejét a falba, és két rúgást is kapott, melyektől Bill úgy gördült arrébb, mintha csak egy pihét fújnánk le a vállunkról. Bill szemei a lány üveges tekintetével találkozott, egészen közel gördült hozzá. Mozdulatlan volt, mint aki már nem is él. A vadállat felvette kését a padlóról, és mint aki néma, csak halkan nevetett, megfogta a fiatal lány hosszú barna haját, és lassan elvágta a torkát. Bill azonnal elfordult, és próbált minél messzebb kúszni a testtől, a lány kiömlő vére felé folyt, lábait felhúzta, és egészen közel a falhoz simult. Reszketett egész testében, gyomra is remegett. Ebben a pillanatban minden hang ezerszer élesebb volt számára, mint a valóságban. A lány fejét leejtette a vadállat, a vér szétfröccsent, és Billre is került néhány csepp, beleborzongott, szemeiben könnyek jelentek meg. Megindult felé a gyilkos, fejét félrefordította, mert ereje sem volt, hogy becsukja szemhéját s ekkor a vécé ülőkéjén megpillantotta a füstös kanalat, és az injekciós tűt. A panzió drogos tulajdonosának arcára ördögi vigyor ült, késének pengéjét nadrágjába törölte. De eközben a lány vérén megcsúszott, és hanyatt esett. Ezt az időt használta ki szegény fiú a menekülésre. Minden erejét össze kellett kaparnia. Testének 86

V E Z É R C S I L L A G minden porcikája sajgott. Úgy érezte, hogy szétszakították, menni sem tudott, csak támolygott, csendben. Ki tudja, lehet, ha nem szedi össze minden erejét, akkor már nem él, a vadállat szemeiben rettenet futott végig, remélte, hogy a fiú nem éli túl e rettenetes napot, és nem marad szemtanú… 2003. augusztus 25, ezt a napot soha nem felejti el Bill, máig nem érti, hogyan volt annyi ereje, hogy kiszaladjon a főútra. Ha ott, akkor a padlón fekve nem jut eszébe ígérete, amit édesanyjának tett a nyár elején, akkor talán felakasztotta volna magát, ott a panzió kiserdejében, ki sem lépett volna ilyen mocskosan abból a mellékhelyiségből, végignézte, ahogyan megölnek valakit, és nem tudott segíteni. De amikor kilépett a mosdóból meglátta a napot, amelynek szinte minden egyes sugara segítette őt az előrehaladásban. Mintha oltalmazó kezekké változtak volna a simogató fénysugarak, fogták és tartották a támolygó, szédelgő fiút. Elég volt egyszer is átélnie azt a borzalmas napot, és most ismét eszébe jutott minden egyes apró részlet, ki tudja hányadik alkalommal. Sírt, a párna elázott a feje alatt. Arra gondolt, hogy milyen szerencsétlen, hogy minden baj megtalálja, és milyen jó lenne, ha nem lenne többé…Egyedül volt, nagyon egyedül, senki sem volt a közelében, akinek elmondhatta volna bánatát, ami belülről egyre jobban elemésztette. Komolyan gondolt arra, hogy megöli magát. Minden oka megvolt rá, szörnyű ezt így kijelenteni, de az élet értelme, hogy boldogok legyünk. Ez a fiú, akármennyire is kapaszkodott, makacsul, két kézzel az életbe, soha sem volt egyetlen boldog pillanata sem. Mindig csak adott, szeretetet, pénzt, segített önzetlenül, adakozott, amikor neki még a napi betevője sem volt meg, de ő semmit sem kapott cserébe… és amikor az embert megkörnyékezi az ördög, akkor nincs menekvés. A gonosz megérezte a halál szagát, és mint a keselyűk a dögszagra, úgy kergette Bill fejébe a fájó emlékeket, amelyek mind azt sugallták neki, hogy válassza inkább a könnyebbik, a gyorsabb utat szenvedései végső megszüntetéséhez. Ekkor hirtelen bevillantak az otthoni emlékek, szeretett volna ebben a pillanatban újra a szülői házban lenni. A saját szobájában, aminek különös hangulatot varázsolt a 87

hosszú évek során. Rengeteg CD-je és videojátékai, könyvei megtöltötték a falakon körbeívelő polcokat. Természetesen ott voltak felragasztva a tinikor legjobb poszterei is. Énekesnők, és földönkívüliek bizarrul elfértek egymás mellett. Itt mindig volt mit nézni, még a plafonon is. Egyszer, amikor az apja, Jeff meglátta, hogy órákon keresztül képes a plafont bámulni, pazar ötlete támadt. Bill születésnapjára, ami szeptember 15-én van, elhatározta, hogy meglepi egy gigantikus poszterrel. Megkérte a nyomdáját, ahol már 20 éve húzza az igát, hogy a sok túlóra után elkészíthessen egy posztert, Bill szobájának mennyezetére. A kedves műszakvezető bácsi, aki kisfiú kora óta ismeri Billt, természetesen megengedte, de jobb ötlete támadt, mint Jeffnek. A fiú apja egy meztelen playboy-nőt akart kinagyítani és a plafonra helyezni. Na, ezen lesz mit bámulni, – mondogatta magában. Gondosan ki is választotta, persze ehhez hosszú órák kellettek, még le is bukott Mary, a felesége, előtt, aki alaposan kiosztotta férjét. Hogy micsoda szennylapokat hoz be a lakásba. Néhány éles megjegyzés után kihajította a negyedik emeletről a nyuszis magazint. Jeff persze nem avatta be anyucit, hiszen azon nyomban fújhatta volna az egész tervét. Bill ekkor még csak 17 éves, gyerek, persze az anyja még harmincévesen is pólyásként kezelné őt, főleg Mary Campbell. Jeff viszont nagyon modern beállítottságú volt, ez abból is adódott, hogy szinte huszonévesekkel dolgozott évek óta a nyomdában. A régi kollégák közül csak Teddy bácsi maradt ott. És persze mi keresnivalója van egy fiú szobájában az anyjának, gondolta, úgysem derül ki, hogy mit ragaszt a plafonra. Ha mégis betéved, akkor a földön szétdobált könyvek, és a párjai nélkül szanaszét heverő zoknik úgyis elvonják majd a figyelmét… Aztán Teddy bácsi mégis lebeszélte Jeffet erről az ötletéről. Az öreg jól ismerte a fiút, talán jobban mint a szülei. Bill szenvedélyesen vizsgálta az égboltot, hitt a földönkívüliek létezésében. Csillagász akart lenni, egy olyan csillagász, aki hisz abban, hogy a Földet gyakran látogatják idegen civilizáció küldöttei. És ezt a nézetét sohasem titkolná senki elől. Abban a negyedben, ahol felnőtt olyan munkásosztály élt, akik reggeltől estig keményen küzdöttek 88

V E Z É R C S I L L A G a fennmaradásért. Álmodozás nem fért bele senki életébe sem. Robotokként működtek ezek az emberek, egy rendszer rabszolgái voltak, akik szenvednek egész életük során. Küzdelmeikben cseppnyi felüdülést jelentenek gyermekeik, akikért élnek, akikért érdemes ezen a világon létezniük. Ők azok az emberek, akik már kiábrándultak, akik már nem mernek álmodni sem, csak bizakodnak. Bíznak abban, hogy gyermekeik egy jobb világban nőnek majd fel, ahol lesz idejük élni is, és nem belefásulni a mindennapok gyötrelmeibe. Ebbe a világba nem fér bele az álmodozás, a megfoghatatlan és bizonytalan dolgok hajszolása. A hit már nem létezik, öt évvel ezelőtt megölték a szemközti ház két lánygyermekével együtt. Hatévesek voltak. A pap rosszul választotta meg beszédét a ravatalozónál. Vagy csak félreértették a könnyeiktől fuldokló gyászolók, mindannyian, egyszerre, köztük Jeff és Mary is, akik keresztszülei voltak az ikreknek. A papot úgy kellett kimenekíteni a kápolnából. Ugyan milyen bűnei lettek volna két ártatlan kislánynak… És miért nem védte meg őket Isten? Az emberek ezen a környéken már nem hisznek benne. Lehet, hogy csak a gazdagok Istene ő? Bár tudják ők is, hogy senkit sem kerül el a szenvedés, a kín, a gyász. De kríziskor mindenki össze van zavarodva egy kicsit. Bizony nem Istent kell okolni, hanem azokat, akik belénk diktálták évszázadok során, hogy Isten képes mindenkit megvédeni a rossztól, a gonosztól. Hinnünk kell Istenben, de bizony neki is vannak fizikai korlátai, akkor is, ha ezt sokan nem szeretik hallani. Teddy bácsi először egy ufo-ra gondolt, majd elővett egy albumot, amit korábban Bill lapozgatott, amikor olyan tízéves lehetett. Minden délután eljött az apja elé, amikor túlóráznia kellett. Értelmes fiú volt, aki könnyen szót értett a felnőttekkel is. Teddy bácsi sok időt eltöltött vele, és megvitatták a nagy témákat, a Földet, a csillagokat, és igen, sokszor megemlítették az idegen lényeket is. Bill viszont soha sem tudta meg, hogy Teddy bácsi hisz-e a létezésükben. Akárhányszor megkérdezte ezt a vastag szemüveget viselő, magas, vékony bácsitól mindig el kellett mennie valahová… 89

Így esett a választás egy kozmoszt ábrázoló képre. Rengeteg csillag, örvénylő galaxisok rejtélyes sokasága, tele milliárdnyi titokkal, amelyek megfejtéséhez egy emberi élet túlságosan is rövid lenne. Az idő végtelen szimbólumai kavarognak körbe-körbe. Sokmilliárdnyi csillag lakóhelyei. Kialszanak, elhalványulnak, átalakulnak, majd eltűnnek egy sötét valamiben. Pedig ott vannak továbbra is, csak számunkra láthatatlanná válnak. Tovább ragyognak, de fényük az idő rabjaivá lettek és nem szabadulhatnak többé… pár percig Jeffet is elkápráztatta Teddy bácsi előadása, de a lényeg, hogy a gigaposzter ebből készül majd Bill plafonjára. – Talán meg is számolja majd, mennyi csillag van a képen, amilyen bolond… – mondta kicsit keserűen Jeff, de ugyanakkor izgatott volt, és szinte gyermeki lelkesedés szikrázott szemeiben, szerette volna annyira meglepni Billt, hogy még a szava is elálljon tőle. – Ne mondj ilyet, nagyszerű srác az, csak ő más életet szeretne élni, ezért igazán nem lehet hibáztatni. A fiú előtt nagy jövő áll, csak nem biztos, hogy érteni fogjuk amit csinál, de ilyen világot élünk, Jeff, bele kell törődni, hogy a világ megváltozott körülöttünk… de figyelj csak ide. Ezt a könyvet évek óta nem nyitottam ki, de most már emlékszem. Nézd csak, ezt a csillagot, ott az örvény szélén piros filccel bekarikázta úgy tízéves korában. Akkoriban gyakran beszélt arról, hogy ide szeretne eljutni egyszer, de azért hozzátette, hogy ez ma még lehetetlen, el is mosolyodtam rajta, úgy hogy azért észre ne vegye. Szóval Jeff azt hiszem ez lenne a legjobb ajándék egy 17 éves álmodozó kamasznak… – úgy is lett. És Bill imádta különleges ajándékát, még több időt töltött egyedül a szobájában. Marynek nem tetszett, természetesen a színe miatt. Túl sok volt benne a fekete. Utálta ezt a színt. Ezek után valóban csak ritkán merészkedett be a sötét szobába, ahol mindig úgy érezte, hogy rászakad a plafon. De leginkább az zavarta, hogy fia egyre jobban eltávolodik a valóságtól, és tőlük is. Jeff mindig azzal vigasztalta feleségét, hogy majd kinövi ezt is, mint ahogyan a gyerekkori gyakori lázat. Persze nem így lett. Bill egyre megszállottabbá vált, az Internet bevezetése után éjjel90

V E Z É R C S I L L A G nappal kutatott, hol ufók után, hol kormány-összeesküvések nyomába eredt, és megszállott X-akták rajongó lett. Apja kétségbeesetten figyelte, ahogyan fia egyre jobban elveszti a külvilággal minden kapcsolatát. Pedig Bill iskolába járt, jól tanult, nyári munkákat vállalt, néha még elment egy-egy házibuliba is. De a szemeiből könnyen olvastak szülei. Billel komoly bajok voltak. 17 éves korától szinte életunttá vált, ösztönösen kezdett cselekedni, és állandóan a csillagokat bámulta. A komolyabb konfliktus az érettségi előtt zajlott le náluk. Apja mindig szeretett volna egy saját nyomdát, együtt a fiával. Még a cégtáblát is megtervezte már: Campbell és fia nyomdaipari vállalat. Órákig tudott erről beszélni, néhány üveg sör után olyan hitelesen mesélte álmait, terveit, hogy szinte mindenkivel elhitette, hogy a valóságról szól.. Egy nagyvárosban, mint New York, nem lehet elég nyomda … Szinte ez volt a szava járása, és már mindenkinek a könyökén jött ki, de hagyták, hogy dédelgesse ezt az álmot, mert ilyenkor annyira megváltozott. Hát ő addig dédelgette, hogy azt hitte, természetesnek veszi Bill is a nyomdaipari iskolát. Na igen neki teljesen más elképzelései voltak a jövőjét illetően. Csillagász szakra jelentkezett. Jeff a bejelentés estéjén többet ivott, mint egy átlagos hétköznapon. Ült egy ideig a kopottas, újabb korában élénk piros színű kanapén, és közben nézte a tévét, ami nem is volt bekapcsolva. Sörözgetett csendben. Amikor már a fehér atlétája kezdett átázni az izzadságtól, egyre ingerültebbé vált, és követelni kezdte a vacsorát Mary-től, amit egy órával előtte fogyasztottak el. Bill aznap éjjel kapta apjától az első pofont, mert csillagász szakra adta be jelentkezését. Mary büszke volt a fiára, és főleg a kitűnő bizonyítványára, de csendben volt, amikor Jeff próbálta nevelni a fiát. A külvilág persze semmit sem értett az egészből, hiszen Bill a lehető legjobb gyerek volt. Mindenkivel udvariasan viselkedett, kiválóan tanult, és nagyon jól nézett ki. Viszont nem érdekelte az élet. Hányszor üvöltötte keserűen Jeff, hogy miért nem tud ez a gyerek olyan lenni mint a többi normális fiatal… Mary hiába csitította, sokszor még a szomszédok is hallhatták az éjszakába nyúló vitákat Bill 91

„szokatlanul nyugodt” viselkedéséről. Aztán két évig szinte nem történt semmi. A New York-i egyetem csillagász szakán tanult, évfolyamelső volt. Legkedveltebb tanára Miko Kichi volt, szinte állandóan az ő előadásairól beszélt otthon, Jeff elfojtott dühvel hallgatta ezeket mindig. A párhuzamos univerzum-elméletek napi témává váltak, hiszen édesanyja, Mary Campbell fizikus, de sohasem gyakorolta hivatását, viszont érdekleték őt is az új elméletek. Bill tandíját nagyapja, Mary Svájcban élő édesapja, Endrei professzor fizette, aki már évekkel korábban egy elkülönített számlát nyitott Billnek erre a célra. Mary aggódott is emiatt, gyűlölte apját, és tudta, hogy senkibe sem invesztálna cél nélkül. Rettegett attól, hogy egy napon egyetlen fiát is elveszi tőle… Jeff gyerekkori haverjának volt egy lánya, Sally, aki fülig szerelmes volt Billbe. De viszonzatlan, reménytelen szerelem volt ez, amibe szinte belebetegedett a lány. Egyszerűen nem vette észre Bill, hogy a körülötte sündörgő lányka többet szeretne, mint a kvazárokról és szupernóvákról beszélgetni. Nagyon butuska lány volt, de Bill miatt éjjel-nappal csillagászati könyveket, fizika szakkönyveket olvasott, hogy minél több lehetősége legyen beszélgetni vele. Persze sok ostobaságot hordott össze Sally, ami mindig mosolyt csalt Bill arcára, de soha nem nevetette ki. Javítgatta, inkább oktatta, ami teljesen elbűvölte a fiatal lányt. A nyomda melletti sarkon volt egy kiskocsma, ahol Jeff minden nap eltöltött egy fél órát a barátjával, a pultossal, Sally Handerson apjával. Jót elbeszélgettek, szidták a politikusokat, az orvosokat, szóval nagyon egy véleményen voltak szinte mindenben, majd, mint derült égből a villámcsapás, Tod Handerson belenézett Jeff szemeibe, olyan furcsa, megrovó tekintettel, idegenül, hogy Jeff egy pillanatra hátrébbdőlt a bárszéken, majd régi barátja hirtelen, hangsúlytalanul kibökte: – A fiad dobta Sallyt, és most a lányom a szobájában zokog, öngyilkos akar lenni! – Jeff nem tudta lenyelni a korty sörét, majdnem kiköpte a fekete márványpultra. Bill aznap éjjel kapta az utolsó pofont apjától. Jeff szíve minden egyes pofon után úgy sajgott, hogy majd’ bele szakadt, és leginkább amiatt dühöngött, 92

V E Z É R C S I L L A G hogy Bill még csak meg sem próbál védekezni, nem hajolt el az ütés elől soha. Aznap éjjel a pofon nem is fájt neki, de a szavak, amiket apja hozzávágott mély sebeket ejtettek lelkében. Bill mindig úgy viselkedett, hogy ne kelljen szüleinek szégyenkezniük miatta. Nem értette, hogy miért gondolják, hogy tisztességtelenül bánt Sallyvel. Aznap történt még valami, amiről szülei nem tudhattak, pedig megmagyarázta volna Bill reagálását erre a pofonra, hiszen csak annyit nyögött ki, hogy „tudod, hogy nem játszadozom senki érzéseivel. Tudjátok, hogy rendes ember vagyok, és soha nem tennék erkölcstelen dolgot. Soha nem bántanék meg senkit”. – Ezek a mondatok örökre bevésődtek apja emlékezetébe, és soha nem tudta megbocsátani, hogy feltette ezt a kérdést a fiának, akit csak titokban mert csodálni nagy tudása miatt, és mindig csak magában merte kimondani, hogy mennyire szereti… Billt aznap délelőtt bocsátották el az egyetemről. Egy szigorlat során „minősíthetetlenül” viselkedett tanárával szemben, legalábbis ezekkel a szavakkal indokolták a dékán döntését. A valóság ezzel szemben az volt, hogy egy vizsgán megcáfolta profeszszora egyik kvantumfizikai elméletét, és némiképpen bizonyította is azt, hosszan, egy órán keresztül. 22 évesen olyan összefüggésekre döbbent rá, melyeket nem tudtak elfogadni tanárai. Bill vitatkozott, egyre hevesebben, mindig kiállt az igaza mellett, és most még inkább, mert olyan dolgot fedezett fel, ami felforgathatja a világot. Így, nem kínálkozott más megoldás sötét elméjű tanárainak, mint az egyetemről való azonnali kitiltása. Bizonyára azt hitték, hogy így Billel együtt elmélete is eltűnik a tudományos világból. Ezen a napon nagyot csalódott. Talán ekkor ébredt fel hosszú gyermeki álmából… Éjjel, miközben a csillagokat bámulta, különösen azt figyelte, amit annak idején bekarikázott, a Szíriuszt, elhatározta, hogy elhagyja New Yorkot. Elindul valamerre, hogy megtalálja azt a dolgot, amiért érdemes élni, szerette volna mindörökre kiverni a fejéből a természettudományokat. Szép kaland lesz, gondolta naivan, felejteni akart. Nem haraggal lépett ki a szülői házból. Megígérte, hogy hamarosan visszatér. Sőt. Apjának fülébe súgta: 93

– Remélem azért még állni fog az ajánlatod a közös nyomdánkat illetően, mert hamar hazaszaladok, ha találkozok egy ronda rémmel... – Jeff szívének több sem kellett. Ezektől a szavaktól újra erőre kapott. És remélte, hogy fiának végre megjött az esze, és az életkedve. Így már nyugodtan vigasztalta feleségét: – Ne aggódj Mary, csak időre van szüksége, gondolkodik, erőt gyűjt, hiszen keményen tanult eddig… nyaral egy jót… de hová is mész fiam? – Nem tudom, egy különös érzés arra késztet, hogy elinduljak egy irányba. Nem tudom megmagyarázni, mennem kell, fogalmam sincs, hogy miért… – ezek a szavak ismét megrémítették szüleit, mégsem tért vissza a fiuk esze? – Mi lesz így az egyetemmel? Hiszen még vizsgaidőszak van – kérdezte édesanyja. Jeff kiütést kapott, ha ezt a szót hallotta.. – Ne törődjünk ezzel, biztos megunta, vagy mit tudom én… de hallottad mit mondott? Mary ideje elkezdeni komolyabban foglalkozni a hitelekkel… Érzem, hogy a fiam eszével és az én kitartásommal és tapasztalatommal olyan sikeresek leszünk, hogy nem győzzük majd elkölteni a pénzt… Nem kell menned sehová Bill, szerzek hitelt, és közben beíratlak egy nyomdaipari iskolába, együtt lehozzuk a csillagokat is – Jeff szemei az aggodalomtól csillogtak, és zavarodottan nézett hol Maryre, hol fiára, Billre, aki búcsúzni készült. Elszánt volt, szemeiből olyan határozottság olvasható ki, amilyet eddig még szülei sem tapasztaltak nála. Ez leginkább Maryt rémítette meg. Végül elárulta utazásának valódi okát: – Kirúgtak az egyetemről, de nem bánom. Most el kell mennem, mindig az eszemre hallgattam, most ösztönösen cselekszem. Lehet, hogy életem legnagyobb hibáját követem most el… de érezni akarom a világot, látni akarok… – Mary meglátta Bill hátizsákját. Fekete sporttáska volt, de csak félig telepakolva. – Mégis hová mész kisfiam – anyja szemeiben az aggodalom könnyei jelentek meg, és végre apja is feleszmélt már a nyomdás álmaiból – ha a pofon miatt akarsz elmenni, akkor hidd el, hogy apád már megbánta, és tudd meg, hogy egész éjjel nem aludt, 94

V E Z É R C S I L L A G

szerintem jobban fájt neki mint neked…– helyeslést váró pillantásokkal bombázta Jeffet, aki bólogat és megfogja Billt két kézzel. – Fiam, nagyon sajnálom…viszont a legfájdalmasabb pofonokat az élet adja.. – de mielőtt még befejezte volna, Bill félbeszakította – Nem haragszom, és tényleg nem a pofon miatt döntöttem így. Nem tudom megmagyarázni. Mintha hívna valamilyen erő, de még nem tudom, hogy miért és hová… nincs pénzem, de, ha egy hónapig tart az utazásom amíg megtalálom azt amit keresek, akkor sem riadok vissza. Dolgozom majd valahol. –Jeff flegmán eltolja fiát magától, és hátat fordít neki, Mary megfogja Bill kezét – Kisfiam, nem kell kitenned magad ilyen kényelmetlenségnek. Itthon megvan mindened. Hatalmas ez a város, annyi lehetőség van előtted, miért kellene elmenned az ismeretlenbe, annyi borzalom megtörténik, ne tedd ezt velem, kérlek – Mary könnyeivel küzd, Bill megöleli, és fülébe súgja: – Anya nagyon szeretlek, de meg kell értened, hogy mennem kell, egy napon megértesz majd engem. – Nem változott ez semmit, olyan őrült mint eddig. Menjen csak! Kergessen ufo-kat, vagy amit akar. Én nem bánom… szervusz fiam. Adnék neked pénzt, hogy minél messzebb mehess, de nincs. Talán majd transzformálnak neked az ufok! – Jeff nagyon mérges volt, és egyébként sem bírta a búcsúzással járó nyájas viselkedést, félt az érzelmektől. – Transzportálnak – javította ki Bill, bár nem akarta kimondani ezt a szót. – Na erről beszéltem neked, láthatod, gyerek ez, de inkább bolond. Akkor gyere majd haza, ha már felnőttél! – Jeff bement a szobába és magára zárta az ajtót. Mary zokogott, leginkább azért, mert férjével értett egyet, és emiatt utálta magát. – Ne menj el fiam, hová is mehetnél. Hajléktalan akarsz lenni, egy hippi, aki híd alatt alszik? Fogadd el apád ajánlatát. Gondolj bele, egyedül nem foghat bele egy ilyen vállalkozásba, és már nagykorú vagy, felnőtt, okos fiatalember. –próbálkozott keserűen. 95

– Anya, mennem kell. Tudom, hogy nem érti ezt meg senki. Az eszem azt mondja maradjak, de valami elhív… többet nem tudok mondani. – A bolond nagyapád! Csak ő állhat a háttérben – anyja kérlelő hangja egyszerre agresszívvá vált. – De hiszen nagyapa már meghalt, és te is tudod, hogy még soha nem találkoztam vele, de korábban már megköszöntem neki a támogatást levélben, tudod a tandíjat!…Most megyek, majd hívlak, ígérem minden nap telefonálok. – Mary arcán rémült mosoly jelent meg, és halkan így szólt: – A nagyapádnál ez nem jelent semmit, elég sokszor eljátszotta már a halálát, bárcsak a két nővérem és anyám is ugyanígy haltak volna meg mint ő… Most jutott eszébe Billnek, hogy mióta Lakewoodban van, nem is hívta fel szüleit. Felugrott az ágyból, mint akit megszúrt valami. De nem volt ereje kilépni az ajtón, szinte remegtek a lábai, visszaült az ágyra. Ezúttal April járt a fejében, és ismét fojtogatni kezdte a sírás és a düh. A balsors üldözi őt, és nyomában van akárhol is jár. Emlékei újból lefoglalták gondolatait, de furcsa módon végre kellemesebb képek cikáztak elméjébe. A kék busz egy kisvárosban állt meg. Bill egy pillanatra megtorpant az ajtóban, körbenézett és egyetlen inggel a kezében leszállt a buszról. A sofőr a kezébe nyomott egy kis pénzt, amiről azt hitte Bill, hogy a visszajáró. A városnak különösen kellemes illata volt. Egy tér előtt állt, amelynek egyik szélén négy óriásira nőtt gesztenyefa versenyzett a templom tornyaival, alattuk fehér padok, közöttük színes virágok kavalkádja. Frissen nyírt fű illata csapta meg. Szemben a buszmegállóval egy hipermarket terült el szélesen. Egészen jól látta a gyönyörű, szőke pénztáros lányt, aki érdeklődve figyelte, hogy ki szállt le a távolsági buszról. Bill most vette észre, hogy egyszerre több tíz szempár meredten bámul rá, szinte marslakónak érezte magát. A gesztenyefák árnyékában üldögélő idős hölgyek közül az egyik megindul a zavartan, és feltűnően tanácstalanul szemlélődő fiatal fiú felé. Bill megnézi a kezében lévő pénzt, amit el akart tenni, és észrevette, hogy az 96

V E Z É R C S I L L A G

sokkal több, mint amennyit eredetileg adott a jegyre. Melegség öntötte el a szívét; vannak még jó emberek. – Üdvözlöm fiatalember! – köszöntötte az idegen asszony, aki legalább nyolcvan éves lehetett. Bottal járt, de olyan fürgén szedte a lábait, hogy szinte nem is volt rá szüksége. – Ugye még nem járt a mi városunkban? Mit szól hozzá? – Nagyon szép ez a park, és ezek az illatok.. nem még tényleg nem jártam itt soha, de hol is vagyok pontosan? – Isten hozta Lakewoodban, a hit városában. Biztosan csak átutazóban van, úgy látom nincs poggyásza… – a néni széles mosollyal viszonozta Bill zavarodott vigyorát. – Azt hiszem muszáj maradnom egy ideig, mert ennyi az összes pénzem – és közben megmutatta a maroknyi pénzt, amit egy ideje szorongatott. Elpirult. Nem értette, hogy miért viselkedik úgy, mint egy gyerek. A sokat látott, tapasztalt asszony gyorsan felismerte a Bill szemeiben rejtőző titkokat, és bánatot, ehhez még rátett egy lapáttal a fiú kezében lévő szakadt, véres ing is. Bill sokat gondolkodott azon, hogy miért nem a legrosszabbat feltételezte róla ez az idős nő, amikor meglátta az ingét. Hiszen a mai világban annyi szörnyű ember él, és bármi megtörténhet. Ekkor még nem tudta, hogy a sors a város titokvadászával, a kedves, és szenvedélyesen kíváncsi Lynn nénivel hozta össze, aki még soha senkitől nem ijedt meg. Lassan elindultak a parkba, ahol néhány asszony sütkérezett a délutáni szórt napfényben. Lynn néni minden percet kihasznált, hogy bemutassa a várost az érdekes fiúnak. De bármennyire is igyekezett a saját családja került mindig előtérbe. Kiderült, hogy Lakewood polgármestere a legidősebb fia, William Abbott. – Íme városunk főtere ez a látványos park, amelynek szívében a pompás szobor áll. – Bill csodálattal nézi a monumentális alkotást. Egy bronzból készült földgömb, a tetején egy emberi alakkal. – Bill, nézd csak! A szobor felirata sokkal érdekesebb – a fiú hátrahőköl, hiszen nem is említette még a nevét… 97

– Honnan tudta, mi a nevem? – Lynn néni titokzatosan elnevette magát, majd hirtelen komolyabbá vált, és egészen közelről Bill szemeibe nézett. Rá akar ijeszteni a megrökönyödött fiúra. – Fiam! Előttem nincsenek titkok! – majd rábökött a feliratra. Legalább ötven nyelven volt ugyanaz bevésve egy fekete márványtáblára arany betűkkel: Íme a Föld királya, aki megszületett közénk, és akit Isten nevezett ki e címre!

Bill nem értette mitől különleges ez a felirat. Viszont a szobor talapzatán felfigyelt egy névre: a szobor April Abbott tervei alapján készült. – Látom, érdekel a művészet. A szobrot az egyik unokám tervezte, ő a legfiatalabb. Úgy tűnik, hogy elfáradtál, biztosan éhes is vagy. Ezek az illatok Mr Pike-tól jönnek, ő a legjobb pék és cukrász, akit ismerek. A motel felé útba is esik. – látja, hogy a fiú egy kicsit bátortalanul indul el, ezért gyorsan hozzáteszi: – A motel! Mert ugye valahol meg kell pihenned. A fiam vezeti… – Bill elmosolyodik, ami tetszik Lynn néninek is, és gyorsan hozzáteszi: – persze a motel még mindig az enyém, régen én vezettem, de már kiöregedtem a szakmából. A vendégünk vagy, mert olyan szépen tudsz mosolyogni. – Igazán nem szükséges, szerzek valamilyen munkát, és kifizetem a szállást… – Ó, szóval hosszú távban gondolkodsz…ennek nagyon örülök. Tudod nagyon kevés új arcot lehet itt látni. De ha már munkáról van szó. A fiam vezeti a város egyetlen szupermarketét! Egy pénztárosra nagy szükség lenne, az unokám mellé, vagy helyett. – Bill kezdte azt hinni, hogy az egész város Mrs. Abbott családjából származik. – Tudod mit? Ma este nálam fogsz vacsorázni, ott lesz Jamie is, és akkor megemlítjük neki, hogy szívesen dolgoznál nála. Meg is beszéltük szívem, hétre nálam legyél. Ott lakom, abban a szürke házban, két cserepes fenyő van az ajtónál, el sem tévesztheted. – Bill csak nézte a járdát, és nagyon fel sem fogta az egészet, minden túlságosan gyorsan történik. Csak arra figyel, hogy Lynn néni 98

V E Z É R C S I L L A G nehogy bokán vágja a botjával. Nagyon ügyetlenül közlekedik, igazából csak hadonászik vele, láthatóan „divatból” van nála a bot, vagy esetleg önvédelmi eszközként használja. – Rendben van! Ott leszek. – Ez a beszéd! Elviszlek a motelbe, és adok kölcsön néhány ruhát, Paul ugyanilyen alkat volt, az ő ruhái biztosan jók lesznek rád! Tudod itt hűvösek még a nyári éjszakák is. – Bill kezdett felforrni az erőszakos nénitől, de nem akarta megsérteni már a kezdetekkor. És olyan sok látnivaló volt, melyek számtalan kérdést ébresztettek benne. – Itt mindenki dézsákban nevelgeti a fáit?– ezzel a kérdéssel próbálta elterelni a ruhákról Lynn néni figyelmét. Billnek egyébként azonnal feltűnt, hogy a tuják, fenyők, virágzó levendulák, mindenhol dézsákban nevelkednek. – Tudod itt gyenge a talaj. Billnek feltűnt az is, hogy minden épület úgy néz ki mintha most építették volna. A járdák, a térkövek, minden új. Gazdag kisváros ez. A motelben az első az volt, hogy Lynn néni ízlése szerint felöltöztette Billt. Alig csukta be maga mögött a kissé kopott ajtót, már kopogott is rajta Mrs Abbott. Egy öl ruhát hozott. – Nézd csak drágám, ez a nadrág a te méreted, és ez az ing… ez egy csoda, teljesen a te méreted. Jaj, szívecském, tudom én, hogy nehéz természetem van! – Igazán nem, dehogyis, csak… – Akkor jó, azt akarom, hogy felpróbáld, ezt, meg ezt, meg ezt is… – a fiú már azt hitte, hogy visszatér Lynn néni esze. A nagymamája is éppen így viselkedett, voltak dilis percei, aztán napokig normális volt. Bill jól ismerte az idős embereket, és megtanulta kezelni őket. Tudta, hogy ha ellenkezik, azzal csak tovább húzza az időt. Kelletlenül kezdett vetkőzni, előbb a cipővel, gondolta, hogy akkor kapcsol majd Lynn néni, és kifárad a szobából. – Óh, ne zavartasd magad, három fiúgyermeket neveltem! Addig leszedem a pókhálókat a sarkokból. Ez a gyerek nem tud parancsolni a takarítóknak. – Amikor meglátta Billt, a fekete nad99

rágban, és a fémgombokkal díszített piros ingben, aminek a hátán fehér Rivers felirat volt, kezeit az arcához emelte. Odalépett hozzá, és megborzolta Bill fekete haját, és belecsípett az arcába. – Uram irgalmazz! Nagy meglepetés lesz ez a mai vacsora… – Hogy tetszik mondani? – és közben dörzsölgette arcát, mert jó erős fogása volt Lynn néninek – Óh, drágám, ne is figyelj egy bánatos vénasszony szavaira. Arra kérlek, hogy ma este ebben az öltözetben gyere el hozzám. – Lynn néni csodálattal nézte Billt, aki olyan zavarban volt ettől, hogy csak mosolygott és mosolygott, ahogyan eddig még soha életében. Ez még inkább tetszett az idős asszonynak, aki megölelte a pironkodó fiút, és ráparancsolt, hogy még melegen egye meg Mr Pike meggyes buktáit. Bill látta, hogy a mosolygós Lynn néni könnyeit törölgetve lépett ki a szobából. Bár tetszettek neki a ruhák, de nem szerette a használt holmikat. Azért majd csak kibírja valahogyan. Este hat után a kisváros felpezsdült. Hirtelen autók százai lepték el az utakat. A vidéki városokból hazaérkeztek az emberek. Lakewoodban nem voltak munkahelyek. Kora este elindult a városba. Gyönyörű sárgafényű lámpák világítottak az utcákon. Nem volt még sötét. A természet fényei keveredtek a mesterséges világítással. Ezernyi árnyékot festettek a falakra, az utakra. A különös látvány ámulatba ejtette. Lynn néni háza nem volt messze, gyorsan megtalálta az egyenes utca közepén. Kicsit furcsán érezte magát, de nem volt izgatott. Óvatosan kopogott a rézből készült kopogtatóval. Lynn néni két kezével eltakarta arcát, mikor meglátta Billt a kölcsönadott ruhákban. Talán percekig álltak ott, és a fiú nagyon zavarba jött ettől. A néni többször is megismételte a döbbenet mozdulatait, és közben egyetlen szót sem szólt, csak bevezette Billt a házba. Nem volt senki, korán érkezett. Lynn néni még mindig feltűnően bámulta őt, és hálatelten mosolygott. – Túlságosan korán érkeztem, ugye? – próbálta megtörni az idegtépő csendet. Lynn néni megrázta fejét, és csak ennyit mondott: 100

V E Z É R C S I L L A G – Nem dehogyis! Ez hihetetlen! Helyezd magad kényelembe, amíg megérkezik a családom. Még van egy kis dolgom, nézelődj addig, van mit nézni. Láthatod! — a falakon rengeteg kép volt, fényképek és festmények egyaránt. A kandalló párkányán volt egy nagyobb méretű állókép, melyen rögtön megakadt a figyelme. Nem hitt a szemének: a képen akár ő is lehetne. A fiú ugyanabban a ruhában volt lefényképezve, amiben most ő álldogál a kép előtt. Ekkor nagy dörömbölés kíséretében betoppantak Lynn néni gyermekei, és unokái, legalábbis egy részük. Legalább nyolc ember lépett be a nappaliba, és az egyik negyven körüli nő hangosan visítani kezdett, majd fejét fogva gyorsan Bill felé rohant: – Köszönöm a csodát Uram! Valóban lehetséges ez, hát mégiscsak életben vagy??? – Bill mozdulni sem tudott, nemhogy menekülni. Már fojtogatta is ölelésével az idegen nő, és érezte ahogyan a könnyektől elázik hátán az ing. A többiek meredten álltak a nappali boltíves bejáratánál. Mint akik megdermedtek. Ekkor egy ismerős arc lépett be az ajtón. A fiatal, szőke hajú pénztáros lány volt, akit legelőször pillantott meg Lakewoodban. Bill elmosolyodott, ettől egy másik nő szinte összeesett, de elkapták, és széket toltak alá. Végre belépett Lynn néni is, és mindenki várta mit mond majd. – Látom ti is észrevettétek amit én. De sajnos ő nem Paul. – a nő enyhített szorításán – de még mindig nem engedte el Billt. – De akkor ki ő? – kérdezte Lynn néni középső fia, Jack. – Billnek hívják. Most érkezett a városba, és azonnal megláttam benne a hasonlóságot. És meg akartam nektek mutatni…Talán maga az Úr küldte közénk! - Billt eltolja magától a nő, és fintorogva, csalódottan válaszol anyjának: – Hát sikerült újra felszakítanod a sebeket, köszönjük. Mégis mit gondoltál? Mire jó ez? A ruhák! Persze! Szándékosan át akartál verni minket! Azt hittem, hogy nem élem túl az elvesztését, és most játszol velem?! A család legalább egy órán át zúgolódott. Bill többször is menekülni próbált, de valaki mindig marasztalta. Hol Lynn néni állította meg, hol az a nő, aki fojtogatta a kandalló előtt, aki egyébként 101

Lynn néni lánya, Elizabeth, és ő a városban a seriff. Szinte minden harmadik szó, ami elhangzott a családban nagy perpatvart eredményezett. Bill mégiscsak távozni akart, de ezúttal April állította meg, a pénztáros lány. Kivonultak a hangos ebédlőből, viszsza a nappaliba. – Ki ez a fiú a képen, aki hasonlít rám? A nevét már kikövetkeztettem, Paul, ugye? – kérdezte Bill, és közben leemelte a képet a kandalló párkányáról. – Ő Elizabeth néni fia volt. Néhány éve belefulladt a Lakewoodi tóba. Nem került elő a teste azóta sem. Beth néni többször is utána akart menni, egyszer majdnem sikerült megölnie magát. De aztán a buddhizmus átsegítette a krízisen. Paul tényleg úgy nézett ki mint te. 17 éves volt akkor. De beszéljünk inkább valami vidámabb dologról. Hogyan keveredtél ide? – Bill visszatette a képet, és rögtön eszébe jutottak emlékei. Nem küldött még rendőrt sem a helyszínre. Elfutott mint egy gyáva nyúl... – New Yorkból jöttem. Elegem lett a nyüzsgésből, itt minden olyan nyugodt, és tiszta… Akkor Paul az unokatestvéred…illetve az volt. Döbbenetes a hasonlóság, te is így látod?. – April tudta miért kérdezi ezt Bill, és inkább nem is válaszolt. Helyette megfogta a fiú kezét és kirángatta a nyomasztó képekkel teleaggatott nappaliból, bekiabált az ebédlőbe, hogy körbevezeti a vendéget a városban. Az utcák sárga színben ragyogtak, mintha éjjel is a nap világítana. A város kör alakú főterére mentek. A szoborhoz, melyet April tervezett. – Gondolom láttad már, hiszen meglehetősen nagy méretekkel rendelkezik. – Ez volt az első, amit megmutatott Lynn néni. Nagyon büszke rád. Látszott rajta. – a földgömb bronzból készült, a tetején egy ember áll. A fején lévő korona sárgarézből van. A szobor legalább 12 láb magas lehetett. – Gyere, érintsd meg – szólalt meg pajkosan mosolyogva April. Bill kicsit közelebb lépett, de a lány már nagyon nehezen tudta visszatartani nevetését, feje vörös lett, és hangos kuncogásban 102

V E Z É R C S I L L A G tört ki. A fiú azonnal elvette kezét a földgömb közeléből. April csak bólintott, és ő maga is rátette a kezét a hatalmas bronzgömbre. Bill is követte, de nyomban el is rántotta, és hangosan a földre zuppant az ijedségtől. April nevetése betöltötte az egész várost. – Mi az ördög volt ez, ebben áram van? – kérdezte Bill zavarodottan, és közben rázogatta a kezét. – Dehogy! Ez bonyolultabb ennél, csak kíváncsi voltam, hogy megérintetted-e valaha…őt… – Bill lesöpörte magáról az utca porát, és értetlenül csóválta fejét, a lány csak mosolygott, és folyamatosan a földgömböt támasztotta, sőt egyik kezét elvette, másikat visszatette, és közben nagyokat pislogott. – Látom te immunis vagy! Jó neked, azt hittem menten infarktust kapok. – April kicsit komolyabbá vált, és próbálta gyorsan megmagyarázni – Az immunis szóval rámutattál a lényegre. Valóban erről van szó. De amikor azt mondtam, hogy te még nem érintetted őt, akkor azt nem a szoborra értettem. Gyere közelebb… nem harapok. – Bill közelebb lépett a lányhoz, – nem, gyere egészen közel a gömbhöz, ne félj nem csíp meg. Add ide a kezed! – April megfogta a fiú kezét és próbálta megérinteni vele a gömböt, de Bill ellenállt. – Na, hogy te milyen gyáva vagy! – szólt huncutkodva April – Jól van, de az áramütést te is érzed majd, hiszen fogod a kezem… – Nem áram ez, na engedd már, jó erős vagy! – April gyorsan odaszorította Bill tenyerét a gömbhöz, de nem történt ezúttal semmi – Persze, mert már leszedtem belőle az előbb minden energiát – magyarázta Bill… – Mondtam neked, hogy ez nem áram, de ha elég bátor vagy, akkor érintsd meg ismét, ezúttal viszont egyedül. – Bill elégedetten vigyorgott. Bal kezét csípőre tette, és jobb kézzel rátenyerelt a gömbre, és közben folyamatosan Aprilt nézte. A következő pillanatban ismét a földön találta magát, és rázta a kezét, mert nagyon elzsibbadt. 103

– Mi a fene ez? – Bill kicsit indulatossá vált, ami Aprilt ismét hosszú nevetésre késztette. – Az energia, amit éreztél nem elektromos áram! Hallottál már a világ királyáról? – Bill morcosan rázta a fejét, és csak rámutatott a feliratra. – Néhány éve ismertük meg őt. Az unokatestvérem, Amy által. Azóta minden évben ellátogat ide, és itt tölt néhány napot. Amy születésnapját itt ünnepeljük, és ő ezt ki nem hagyná… Nagyon kedves srác, és amire képes, hát az messze földöntúli… – Földöntúli?! – ez a szó mindig beindította Bill fantáziáját. – Ő az, aki a földgömbön áll? – Hát persze! Ugye milyen barátságos? – Azt hittem, hogy ez csak egy fantáziaszobor. Nem gondoltam, hogy valóban létező személyről formáltad… – Létező, nagyon is, és holnap te magad is meglátod, mert idejön. Amy holnapután lesz 20 éves. – De ne tereld el a szót a földöntúli jelzőről! – figyelmeztette kíváncsian Bill. – Sokan beszélnek róla, hogy talán nem is ember, mert furcsa dolgokra képes. Halottakat is képes életre kelteni… Bill elnevette magát. És ez rosszul esett Aprilnek. – Talán valamilyen szektavezér? – Nem szektavezér! De amíg nem ismered őt, ne mondj róla véleményt. Térjünk vissza a gömbhöz. Szerinted mi lehet ez? – Bizonyára feltöltődött elektromossággal, talán villám csapott bele nem régen. Téged azért nem rázott meg, mert előtte leszedtem az áramot. Amikor egyszerre érintettük meg, akkor a benne maradt feszültséget kettőnk teste vezette le, ami megosztotta, legyengítette… – Hagyd abba! Butaságot beszélsz! Valahányszor megérinted mindig megcsíp majd. De engem soha! Próbáld ki ha nem hiszel nekem! – Hát jó! Halljuk, neked mi a teóriád! – Ez nem teória, hanem tény! A gömböt Leonard minden évben feltölti a saját rezgéseivel, energiájával. Amit a gömb képes őrizni. 104

V E Z É R C S I L L A G Azok az emberek, akik korábban nem találkoztak Leonard energiájával, mind így járnak ahogyan te is! – Jó mese! Gyerekeknek való! Leonard a világ királya? Bill próbált minél gúnyosabb lenni, de April elnevette magát. – Hát, jobb mese mint az ufókban hinni! – és közben hangosan nevetett a megszeppent fiún. – Talált, süllyedt! Hiszek a földönkívüliek létezésében, na és? – Minden második gondolatod vér, egy lány eltorzult arca, és félelem… Bill hátralépett, szíve hevesen kalimpálni kezdett, lábai remegtek. És dadogva kinyögte: – Belelátsz a gondolataimba? – Gyere közelebb, akkor pontosabban is látok. – Aprilnek tetszett a jelenet, de kicsit sajnálta Billt. – Akkor most tényleg jó lenne, ha megmagyaráznád mi történik! – A gömb erőtere képes az agyhullámaidat feldolgozni és közvetíteni. Mint egy rádió, amely az éterben lévő hullámokat mindenki számára hallhatóvá teszi. Tegyünk egy próbát, ha nem hiszed! Na persze ha elég bátor vagy hozzá. Bill nem tudta eldönteni, hogy a lány most tréfál, vagy komolyan beszél, hiszen folyamatosan mosolygott. Végül a kíváncsisága mégis felülkerekedett rajta, és közelebb ment a szoborhoz. – Hát jó! Most mire gondolok? – Mindjárt mondom, de nehéz kiválasztani a sok kép közül, melyik a fontos, De igen, most talán a legerősebben rám gondolsz! Tetszem neked Bill? – a fiú fülig vörös lett, és inkább kilépett a szobor bűvköréből. – Te is képes leszel látni a gondolataimban, ha holnap megérinted Leonardot. Igaz nem nagy élmény… Persze továbbra is szükséged lesz a szobor segítségére. De ki tudja mit hoz a jövő... Semmi különöset nem kell tenned, csak elég ha kezet fogsz vele… megöleled… megveregeted a vállát… mindjárt mutatom! – April lassan mászni kezdett a gömbön, A kontinensek kidomborodtak, így ezeket lépcsőként használta a vakmerő lány. – Megőrültél? Mit csinálsz? Ez túl veszélyes! 105

– Na de Bill! Én terveztem, ismerem minden egyes porcikáját. – A földgömb tetején a Leonardot formáló szobor mellé állt, és átölelte. – Látod? Picit magasabb mint én. Gyere fel te is, ja, de buta vagyok! Holnap viszont már te is fel tudsz jönni. És együtt nézzük majd a csillagokat. – Elhiszem, de gyere le onnan. Feljutni még egyszerű volt, ugye? De lejönni, ahhoz kell igazán nagy tudás! – Nem hallom, ne suttogj! A mi városunkban senkit nem zavar élő ember szava! Kiabálj nyugodtan. Az élet hangjai minden fül számára kívánatosak! Alig hogy ezeket a szavakat kimondta, egy rossz lépés következtében lezuhant. A szobor talapzatának egyik éles peremére esett, mely azonnal kioltotta életét. Bill mozdulatlanul állt. Fel sem fogta hirtelen, hogy mi történt. April fejéből vér szivárgott. Vörös csíkok indultak a virágágyás felé. Bill lassan megérintette a lányt. Már nem volt pulzusa, azonnal meghalt. Fejéhez kapott, letérdelt, és felnézett az égbe. Furcsa de csak ekkor látta meg a szobor arcát, amely egy fiatal fiú arca volt. Rohanni kezdett a szupermarket felé, telefont keresett, de sehol sem talált. Visszarohant Lynn nénihez. Az ebédlőből még mindig hangos szavak szűrődtek ki. Némi hezitálás után berontott a házba, és gondolkodás nélkül, izgatottan kiabálni kezdett: – April meghalt! Leesett a szoborról! Jöjjenek gyorsan! Az asztalnál ülők elhallgattak, egymásra néztek, majd Billre, aki alig állt a lábán. Lynn néni szólalt meg legelőször: – Már megint? – Szinte minden évben! – jegyezte meg valaki az asztalnál. Bill összeráncolta szemöldökét, de szólni nem tudott. Jamie, April apja állt fel először az asztaltól, és közönyös, higgadt hangon szólt: – Semmi baj! Ne aggódjatok! – Hallották amit mondtam? – Bill dühös lett – Az imént mondtam, hogy April meghalt, beverte a fejét a szobor talapzatába… 106

V E Z É R C S I L L A G Lynn néni odasétált Billhez, és nyugtatni próbálta, de éppen ellenkező hatást ért el ezzel: – Kicsikém, ne félj! Nem lesz semmi baj! Rendbe jön, majd meglátod! Fiúk! Menjetek el, és hozzátok be a házba. Holnapig itt tartjuk. – Bill fejében zavaros gondolatok jelentek meg. Kérdezni akart, de egyetlen szót sem tudott magából kipréselni, annyira természetellenesen viselkedtek az Abbott család tagjai. – Még szerencse, hogy holnap jön Leonard. – szólalt meg Elizabeth, a város seriffje. – Bizony, drágám! Holnap jön, és ragyogni kezd tőle az egész város. – Bill zavarodott tekintettel bámulta az asszonyokat. És hátrálni kezdett az ajtó felé. A bejáratnál majdnem fellökte Jemie-t, akinek karjában volt April élettelen teste. Feje véres volt, még a szemeit sem csukták le. Bill megrovóan nézett a három Abbott testvérre. Majd bevitték a lány testét a nappaliba, és lefektették, mint akinek csak felszökött a láza. Betakarták egy pokróccal. Lynn néni elküldte az egyik menyét jégért a motelbe. Billnek több sem kellett. Azonnal rohanni kezdett, de ellenkező irányba. Vissza a szoborhoz. Letérdelt előtte, és nem értette akkor sem, és még ma sem, hogy miért nem a templomba menekült. Hosszú órákon át ott ült, és nem értett semmit. Félt a várostól, és furcsa lakóitól. Hajnalodott. Visszament a motelbe, ahol már várta a vacsora, ami kérésére, megszokásból két kifliből s egy pohár tejből állt. Hónapok óta így próbált spórolni, már a panzióban is, és előtte a farmon. Gondolta, hogy minden túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. A túlzott kedvesség, az ingyen szállás, a munka, amit Jamie rögtön megadott neki a vacsoránál. De kiderült, hogy ez az őrültek, és nem a hit városa. Ezekkel a gondolatokkal aludt el. Másnap reggel nagy nyüzsgés zajára ébredt. Az egész város az utcákat díszítette, színes szalagokkal, gömbökkel. Zene szólt, mely azonnal felébresztette, és már nem is volt fáradt. Első gondolata April volt, de szokatlanul érezte most magát. Nem úgy gondolt a lányra, mint aki tegnap éjjel a szeme előtt halt meg. Talán megőrültem én is ettől a várostól…- gondolta magában. Halk kopogás zavarta meg gondolatait: 107

– Ki az? – Lynn néni vagyok, bejöhetek? – nem szokása megvárni, erre a kérdésre a választ, szóval már bent is volt. – Tudom, hogy nagyon felkavart ami tegnap éjjel történt Aprillel. De ma mindent megértesz majd… – Sajnálom Lynn néni, de nem hiszem, hogy itt töltök még egy napot. Nem akarok hálátlannak tűnni, igazán köszönök mindent… – Tudom jól, mire gondolsz. De hidd el, hogy életed legnagyobb élményét mulasztanád el. Tudom, hogy kíváncsi természet vagy. Sokat tudok rólad, éppen eleget, hogy tudjam, mennyire különleges ember vagy. Hatalmas szívvel, tervekkel, álmokkal. Ne hagyd, hogy elmenjen melletted a csoda. Az élet rövid, és mindenkinek nem adatik meg ez a lehetőség. A mi városunk sem tud elég hálát kifejezni a sorsnak, hogy megismerhettük Leonardot. Meg fogsz lepődni amikor meglátod őt. Maradnod kell! Egyébként a legközelebbi autóbusz órák múlva jön. De ha mégis menni akarsz, nem akadályoz meg senki. April miatt aggódsz, igaz? Bármit is mondanék, hibbantnak tartanál, ezért inkább nem teszem, majd meglátod te is, és attól kezdve új életed lesz – Lynn néni elnevette magát, és Bill mintha megkönnyebbült volna. – Ugye a szobor segítségével „látta” meg a nevem? – kérdezte Bill. – Nem volt könnyű. Szerencsém volt, mert az ember a saját nevére ritkán gondol. Te bizonyára éppen be akartál mutatkozni, de nem szerettél volna közbeszólni. Látom April már beavatott a város büszkeségének titkába. – Mikor érkezik Leonard Lakewoodba? – Azt hiszem 10 körül, de általában mindig hamarabb érkezik. Imádja ezt a várost, a csodálatos környezetet… – És Amyt! – vágta rá Bill – Hát… – nevette el magát Lynn néni – furcsa kapcsolat van köztük… Nagyon rajong az unokámért. Tudod ő énekesnő, és szinte mindent Leonardnak köszönhet. De az egész város is! Na megyek mert rengeteg dolgom van. Meg kell sütnöm a túros pitét, és sok friss citrom héját kell lereszelnem, ettől lesz olyan finom a 108

V E Z É R C S I L L A G töltelék. Leonard imádja ezt a süteményt, remélem te is! Mert nem maradhat holnapra egy falat sem! Bill csak bólintott. Különös bizsergés járta át egész testét. Lynn néni az ajtóból visszaszólt: – Közel jár, szinte csontjaimban érzem, megyek is sütni! Bill úgy gondolta, hogy mégiscsak kimerészkedik a szobából, az „őrültek” közé, akik várják a messiás eljövetelét. A város aprajanagyja az utcákon volt. Nagy ünnepségre készülődnek. Persze Bill még mindig azt hitte, hogy az emberek a Messiás visszatérésére készülnek, aki bizonyára sosem jön el, mert nem is létezik. Kedvetlenül kullogott az utcákon, és közben egy egy elszabadult léggömböt továbbrepített. Gördeszkás gyerekek egész raja játszadozott az úttesten. Ezen a napon az autók elől le volt zárva a főutca. A gyerekek élvezték a biztonságot. Az emberek arcáról sugárzott a boldogság. Mindenki figyelmes volt, és aggasztóan kedves. Billnek szokatlan volt ez, mindig nagyvárosban élt, ahol az emberek általában még a szomszédjaikkal is távolságtartók. Itt viszont vele is úgy bántak, mintha mindig is itt élt volna. Az egyik idősebb néni hirtelen Bill kezébe nyomott egy villát, és megkérte, hogy vigyázzon kicsit a kukoricára, amit gőz fölött párolt. Meglepődött, de nagyon szívesen forgatta az ínycsiklandozó illatgőzben a hatalmas aranyszínű csöveket. A távolban hangosan dudálni kezdett egy autó, a tömeg megindult a távolba. Az asszony is visszatért, és elzárta a gázt a grill alatt. – Gyere fiam! Megjött Leonard! – Bill elemelt egy cső kukoricát, és lassan követni kezdte a tömeget. A hatalmas hangszórókban egy kellemes dal kezdte hangos lüktetését. Tetszett neki, még soha életében nem hallotta. Gondolta, hogy Amy énekel, Lakewood büszkesége, vagy második büszkesége… Az emberek a járdán gyülekeztek, utat biztosítottak Leonard autójának. Bill egy bot tompa ütését érezte a lábán. Lynn néni volt: – Itt az idő, Bill. Most majd te is tapasztalni fogod Isten valódi jelenlétét. Nem érzel semmit? 109

– De! Ez a kukorica nagyon finom, még nem ettem ilyen jót. A fagyasztottnak egészen más íze van. Ez biztosan friss… Lynn néni csak csóválta a fejét, miközben Bill pajkosan vigyorgott. – Amy is Leonarddal érkezik? Ő énekel a felvételen, ugye? – Á! Ő általában az utolsó pillanatban érkezik. Lehet, hogy csak holnap, nem ma lesz a születésnapja. Bizony nagyon tehetséges, hiszen Abbott lány! Az ezüst színű terepjáró közvetlenül Lynn néni előtt állt meg. Szinte azonnal kiugrott belőle Leonard. Bill csak pislogott. Először nem is gondolta, hogy ő lenne a világ királya. Habár némi hasonlóságot felfedezett a szobor és a fiú között. A tömeg hangosan skandálta Leonard nevét. Integetett nekik, és mosolygott. És intett, hogy hagyják abba. Lynn néni felé indult. – Lynn néni! De jó újra látni. – Leonard megölelte a láthatóan nagyon meghatódott asszonyt. – Hűtlen vagy hozzánk, csak évente egyszer láthatunk téged! – belecsípett Leonard arcába, – na látod, így már mindjárt van egy kis színed. Te megint fogytál! Na majd én visszahizlallak! – Nem fogytam Lynn néni! Izmosodtam, sokat edzem mostanában. A lejtőfutásra gyúrtam! Már alig várom! – De hol van a népes kíséret. Nem mondod, hogy csak Benito kísért el erre a hosszú útra? Leonard sejtelmesen elnevette magát, és intett Bennek, hogy jöjjön. Ben felkészítette arcizmait Lynn néni csípéseire: – Csókolom a kezeit Lynn néni! Milyen gyorsan eltelt ez az év! Lynn néni hirtelen hátrafordult. Kereste Billt a tömegben: – Hová tűnt ez a fiú? – Ki? – kérdezte Ben! – Drága Benito! Gyere had öleljelek meg téged is! – hirtelen szeme sarkába került Bill. – Hahó! Bill. Bemutatom nektek Billt. – Bill Campbell vagyok. – Leonard Stevens. – kezet fogtak, és Bill megnyugodott, mert nem érte áramütés. Csak egy eddig ismeretlen érzés futott át testén. – Ő itt Ben Morgan, a testőröm és legjobb barátom. 110

V E Z É R C S I L L A G – Na gyerünk, mert teljesen kihűl a túrós pitém. De előtte a szoborhoz megyünk, mert a város minden lakója érezni akar! Bill ismét olyan mondatot hallott, amitől megrezzent, és már nem tudta mit gondoljon. Egyelőre még fel sem fogta, hogy akivel kezet fogott, és akiről April beszélt egy valós személy. A tér tágas volt. A szobor köré gyűlt a város minden lakója. Néma csend volt. Leonard közelebb lépett a szoborhoz. Két kezével megérintette. Bill várta, hogy milyen látványosság veszi kezdetét, de néhány perc után Leonard elégedett mosoly kíséretében lelépett a szobor pereméről, és elindult Lynn néni felé. – Már nagyon éhes vagyok. Egész évben vártam a híres túrós pitére. – Leonard átölelte a nénit, és elindultak szürke háza felé. – Gyere Bill te is! – szólt a csodálkozó fiúnak Lynn néni. Bill elképedve nézte, ahogyan a város lakói fegyelmezetten elhaladnak a szobor mellett és sorban mindenki megérinti azt. – Hát ez meg mire jó? – kérdezte halkan, inkább csak magától. Ben viszont éppen hallotta ezt, és válaszolt rá – A gömb belsejében van egy készülék, melynek segítségével bioenergia áramlik az ember testébe. Leonard minden évben feltölti a saját rezgéseivel a készüléket, ami folyamatosan adagolja a különös energiát, melynek gyógyító ereje van. – Számomra nem volt kellemes energia. Alaposan megrázott tegnap a szobor! – Mert még ismeretlen volt a rezgés a testednek. Leonard érintésével a tested rezgésszámát beállította, áthangolta. Ha odaférsz a szoborhoz magad is tapasztalni fogod. Ne beszéljünk olyan dologról, amit át is lehet élni. Tapasztalni kell. Na gyerünk, mert Lynn néni megsértődik. Bill nehéz szívvel lépett be Lynn néni otthonába. Az egész család ott volt a nappaliban. April teste mellett térdelt Leonard. Bill émelygett, és ki akart menekülni, de Ben megállította. A következő pillanatban már April mozgott. Bill a falhoz támaszkodott, elfehéredett, és szólni sem tudott. Azt sem tudta, hogy hol van, álmodik-e vagy ez a valóság. A fiatal lányhoz most hívtak mentőt, mert kiszáradt, és még néhány hétre szükség lesz a tökéletes felépü111

léshez. Halott volt, ezt tudta Bill, mert látta, most pedig újra lélegzik, mozog, és alig hallhatóan, de beszél a családjához. Ami történt mindörökre az Abbott família titka marad. Az orvosok úgy tudják, hogy egy általános gyengeség lett úrrá Aprilen, vagy valamilyen vírus megbetegítette. Bill érezte, hogy ez a titok örökre leláncolta őt ehhez a városhoz, és főleg a családhoz. Bill tekintete zavarodottságot sugárzott. Rajta kívül senki sem lepődött meg a csodán. Valószínűleg nem ez volt az első eset. Késő délutánig mindenki úgy tett, mintha semmi nem történt volna, semmi szokatlan. Bill csak azon töprengett, hogy miként meneküljön innen. De emellett roppant kíváncsi is volt. Leonardot nagyon körülrajongták, szinte egy percre sem hagyták egyedül. Aztán szerencsére mindenki elfáradt, és eljött Bill ideje. Leonard a tornácon ült, Lynn néni hatalmas hintaszékében. Nyilván Amyre várt, vagy ki tudja merre jártak gondolatai, szinte folyamatosan mosolygott. Bill határozatlan lépéseit azonnal észlelte Leonard, ezért inkább ő szólította meg: – Legalább ezerszer láttam már hasonló tekintetet. Kérdezz bátran! Bill felült a tornác korlátjára, szemben Leonarddal. – Szóval, mi történt a nappaliban? April meghalt tegnap, betört a koponyája… – Néhány évtizede még azt az embert, akinek leállt a szívműködése halottnak nyilvánították. Ma már tudjuk, hogy ez egy olyan állapot, amely nem végleges. Szakszerű beavatkozással újra lehet indítani a szívműködést… – Bill bólogatott, közben elvigyorodott, és félbeszakította Leonardot: – Azért van különbség! April sebe hirtelen gyógyul, és legalább 14 óra telt el a baleset óta. Ennyi ideig oxigén nélkül az agy megfullad, April normális lesz? – Tudom mire gondolsz. Sok ember vízbe fullad, és sokszor sikerül újraéleszteni őket, de agyuk az oxigénhiány miatt súlyos károsodást szenvedett. Az agy sejtjei, és minden szövet képes regenerálódni. Csak segítségre van szükségük. Hallottál már az őssejtekről? – Bill bólint – A tudomány egyik nagy lehetősége. Ott 112

V E Z É R C S I L L A G van mindenkiben, ezekből differenciálódhatnak sejtek, szövetek, szervek. Harminc évvel ezelőtt még úgy vélték a tudósok, hogy nem képződhetnek új idegsejtek. Az igaz, hogy a differenciálódott idegsejtek nem képesek osztódásra, szaporodásra, ugyanakkor az agykamrák falában lévő ún. őssejtekből a hippokampusz és a szaglólebeny számára az egész élet során képződnek új idegsejtek… Amikor valaki megbetegszik a gyógyulás folyamatát nagyban befolyásolja, hogy milyen mennyiségben, illetve minőségben maradt a szervezetében azonnal mobilizálható őssejt, mert kétféle őssejt létezik a testünkben. Ezért van, hogy egyes emberek nehezebben gyógyulnak, míg mások szinte pillanatok alatt. Én az őssejteket aktiválom az úgynevezett ősenergiával, a teremtő energiával, amely a kezdetektől jelen van a világegyetemben és ez az energia mindenkiben ott van. Betölti az egész univerzumot. Az őssejtek végzik el a test regenerációját. Ha tetszik újraépítik az egész testet, hihetetlen rövid idő alatt. Ha jól tudom a tudósok kísérleteznek frekvenciákkal, hanghullámokkal, melyek serkentik a sejtosztódási folyamatokat. Vannak olyan hanghullám tartományok melyek segítségével gyorsul a folyamat, de vannak olyanok melyek lassítják. A testünket körülvevő energiaburok rezgéseit irányítani lehet. – Elég érdekes az elméleted, milyen egyszerűen mesélted el, és lehet, hogy tényleg ennyire egyszerű lenne? De mi van, ha nincs elegendő őssejt? – Mindenkiben vannak őssejtek. De ha kevés az idő arra, hogy a meglévő sejtek rendbe hozzák a test sérüléseit, akkor utasítani kell őket, hogy klónozzák magukat… – Leonard ezen kijelentésén Bill jót nevetett – Inkább ne! Ne mondj semmit! Elegem van a tudományokból. Nem kételkedem olyan ember szavaiban, aki képes halottnak ismét életet adni, pusztán érintésével. A teremtő energiájával…KI vagy te? – A nevemet már tudod. Nem fontos, hogy kik vagyunk, ki vagyok én. Sokáig én magam sem tudtam, hogy mi értelme van ennek az egésznek. Járom a világot, segítek idegen embereken. 113

Ma már tudom, hogy nem csak erről van szó. Nem kizárólag a betegségek ellen kell harcolni, hanem azok ellen, akik létrehozták, és elterjesztették ezeket a világon. Csodálatos emberek vannak körülöttem, akik hisznek abban, hogy egy napon a világ élhetőbb lesz, és az emberek boldogok lesznek. Biztonságban, egészségben élhetnek bárhol a világon. A kezünkben van a megoldás. De sajnos sokaknak éppen a jelenlegi helyzet teremti meg a megélhetésüket, gazdagságuk forrását. Ők azok, akik rombolnak, hogy építhessenek, ők azok, akik problémákat hoznak létre, hogy aztán megoldhassák azokat, ők azok, akik mesterségesen előállított betegségekkel fertőzték meg az embereket, hogy aztán a gyógymód eladásából profitáljanak. Most viszont nagyon elrontottak valamit, ezért mesterséges világvége-folyamtatot indítanak el. A terv egyébként több száz éves. De most gyorsítanak. A természeti katasztrófák sűrűsödnek a globális felmelegedés következtében. Az emberek, mikor lecsap a természet azt mondják: itt a világvége. Ezt megerősítésként ki is használják egyes fanatikus, kapzsi, hatalomra vágyó emberek, mégpedig egyre sűrűbben, és egyre erősebben. Nem riadnak vissza semmitől. Azt kevesen tudják, hogy a szuperviharokat elő is lehet idézni. Hallottál már a HAARP projectről? – Persze, tanultam is róla az egyetemen. Persze nem az időjárás befolyásolásáról… – Pedig logikus, és „gazdaságos” is. Például adott térségek mezőgazdaságát könnyedén tönkre lehet tenni, és így mesterségesen lehet irányítani a piaci folyamatokat. De hagyjuk ezt a témát. Úgysem sokáig tudják folytatni esztelen játékaikat. – April mesélte, hogy te képes vagy látni az emberek gondolatit… – Nem bonyolult dolog ez sem. Ha láttál már EEG görbét, akkor tudod, hogy agyunk elektromos hullámokat bocsát ki magából működése során. – A rádiót hozta fel April a jelenség magyarázatára – Pontosan. Meg kell tanulni befogadni mások agyhullámait, és azt lefordítani. Biztosan hallottad már a kifejezést, hogy szinte egy 114

V E Z É R C S I L L A G hullámhosszon vannak. Azokra az emberekre mondják ezt, akik könnyen megértik egymást, akár fél szavakból is. A jelenség ugyanaz, de itt valószínűleg tudat alatt működik minden. De tegyünk egy próbát. Gondolj valamire, és én megmondom mi az! – Rendben, de nem lesz egyszerű, nem egy hétköznapi dologról lesz szó. – Az mindegy. Vagy látom vagy nem. Találgatni nem fogok. – Rendben! Megvan. Leonard elnevette magát és szinte azonnal kimondta: – Szíriusz! Erre gondoltál! Tisztán láttam. Közben megcsörrent Leonard telefonja. – Igen erre gondoltam. Ez hihetetlen. Vedd csak fel. Leonard látta a kijelzőn, hogy James hívja. Elkomorodott. – James, jó hallani a hangod! James szinte forrt a méregtől, és üvöltött a telefonba – Megőrültél? Tudtad jól, hogy a nyomodban vannak! Ennek ellenére egyedül mentél el. Csak magadra gondolsz? Nem számít anyád, nem számít neked senki? – Itt van velem Ben! Nem követett minket senki. Nyugodjatok meg. Nem lesz semmi baj. Egész évben megmondod nekem, hogy kivel találkozzam, hová menjek, mit csináljak. Most az egyszer én döntöttem, és idejöttem, mert ezt akartam. És maradok is még néhány napig. Itt jól érzem magam. Egészen emberinek érzem magam. Remélem érted mit akarok mondani! Viszlát James, majd jelentkezem! – bontotta a vonalat, és kikapcsolta a telefont. Az ajtóban megjelent Lynn néni, mert elég hangosan beszélt Jameszszel, akaratlanul is meghallották a házban tartózkodók. – Te fiú! Te elszöktél? De nagyon jól tetted! Annak az embernek még a szeme sem áll jól! – szólt Lynn néni. Leonard vett egy mély levegőt, és csak bólintott, majd visszaült a székbe, és Billre nézett. – Na folytassuk a beszélgetést? – Ki az a James? – Ő a legfőbb védelmezőm, és talán legnagyobb ellenségem is. De ne beszéljünk most lehangoló témákról. Tetszik neked April 115

igaz? Ne aggódj, olyan lesz mint volt. Néhány nap alatt teljesen felgyógyul majd. Bill elpirult kicsit, de mielőtt válaszolt volna, Leo gyorsan hozzátette: – Ne aggódj, nem matatok a fejedben a tudtod, és beleegyezésed nélkül. – Elég jó csaj! De nyár végén elmegy Seattle-be az egyetemre. Megkaptam a helyét a szupermarketben. Végre egy elég jó munka, az előzőknél mindenképpen jobb. És nagyon tetszik ez a város. Az emberek itt furcsák, de boldogok, kedvesek. Annyira jó itt lenni. Persze órákkal ezelőtt még menekülni akartam, de amit láttam elég volt ahhoz, hogy megértsem őket. A csoda tényleg megváltoztatja az embereket. – Nem csoda ez, csak még keveset tudunk róla. És hamarosan a világon minden település olyan lesz, mint Lakewood. És a többi ember is ugyanilyen boldog lesz, bárhol is éljen ezen a világon. Most azon gondolkodom, hogy miért ennyire ismerős az utóneved. Campbell. Valahol már találkoztam vele. – Meglehetősen gyakori név. – Bill hirtelen arra gondolt, hogy a New York-i egyetemről szivárgott ki valami, aztán elfehéredett, mert eszébe jutott a panzióban történt gyilkosság. Elképzelhető, hogy körözi őt a rendőrség. – Már tudom! – szólt Leonard – Endrei professzor New Yorkban élő vejét hívják így Jack Campbell, és Mary, Endrei professzor egyetlen lánya. Innen volt ismerős a neved. – Bill majdnem leesett a korlátról. – Ők a szüleim! De azt mondtad nem kutatsz a fejemben! – Hihetetlen! Ne sérts meg! Nem matatok senki fejében a tudta, és beleegyezése nélkül! Endrei professzort jól ismerem. Illetve a munkásságát. James, és a nagyapád régi jó barátok… voltak. Hihetetlen lángelme volt a nagyapád. Hiszen magyar. Nélkülük hol tartana ez a világ? Zseniális tudósokat nevelt ki a magyar társadalom. Említetted, hogy egyetemre jártál… és most mégis itt vagy Abbott-ék szupermarketében? 116

V E Z É R C S I L L A G – Elég bonyolult történet, csillagász szakra jártam. De nem értettem egyet a professzor kvantumfizikai elméleteivel…inkább eljöttem. A világ egyetem nélkül is működik! Leonard elbambult kicsit. A háttérben egy autó bukkant fel. Valaki az utcán kiabálni kezdett: – Megjött Amy és Toby! A főtéren elhelyezett hangszóróból megszólalt Celine Dion: My heart will go on című száma. Lynn néni azonnal kirontott a házból. Botjával vadul utat tört magának és közben káromkodott: – A fene enné meg azt a keverőt. Mondtam már, hogy ezt a baljós zenét felejtse el… – és mondta, csak mondta a magáét. Szaladt, hogy leállítsa a zenét. Minden évben ugyanez történik. Általában mire odaér a keverőpulthoz, már véget is ér a szám. Leonard üdvözölte először Amyt. Megfogták egymás kezét! A tömeg halkan figyelte az eseményeket, azért néha egy-két ember felszisszent Lynn néni botjának suhintásától. A keverőpultnál álló fiatalember még hangosabbra vette a zenét. Amy és Leonard hosszú perceken át nézték egymást, mosolyogtak… és ennyi. A tömeg csalódott. Hétvége volt. Lakewood a szokásos lejtőfutó versenyre készült a Lakewood-i tó partjánál. Az Abbott család hajóra szállt, és koszorúkat helyeztek el a tó közepén. Minden évben felreptetnek egy fehér galambot is, miközben Amy egy Paulhoz írt dalt énekel, és Toby gitárral kíséri. A lejtőfutáshoz Leonard is felkészült. Előző évben a tóban kötött ki. Aki nem elég ügyes az a lejtőn olyan lendületet kap, amely egyenesen a tó hideg vizébe repíti. Bill ismét beszélni tudott Leonarddal a tó partján. – Amy, nagyon szép lány! – jegyezte meg Bill – Bizony szép, és hatalmas szíve van. – Leonard keserűen vett egy mély levegőt, érezhető volt, hogy még mondana valamit, de inkább magában tartotta. – Szereted őt. A bolond is látja. – Igen. Túlságosan is. Éppen ezért nem akarom őt bajba keverni. Amire készülök, készülünk nagyon veszélyes. 117

– Szikrázik körülöttetek a levegő… – Hétfőn Franciaországba utazom. Távol leszek Amytől. És ha már Európában leszek, meglátogatom a magyar rokonaimat is. Nagyanyám magyar volt. Büszkeséggel tölt el, hogy magyar vér is csörgedezik ereimben. Bizonyára te is büszke vagy nagyapádra. Bill bólintott. – Miért kínzod magad? Az elfojtott érzelmek bajt okoznak mindig… – Jobb lesz ez így… neki mindenképpen. De visszatérve rád. Eszembe jutott valami. Azt mondtad, hogy April elutazik Seattlebe. Igen ősztől a Baumont egyetemre jár majd. Ha már érzelmeknél tartunk, akkor vele mehetsz te is. Persze csak ha akarod. És ne aggódj a panzióban történtek miatt. Nem kerültél bajba, minden rendben van. James jól tud takarítani, nem tehettél semmit! Ne okold magad… Nem kell megköszönnöd semmit. De tehetnél egy szívességet. Seattle-ben egy cég új embert keres. A gyűrűsök elit klubja, pontosabban. Ne aggódj, nem szekta, rendes munka, gigantikus fizetésért. Leginkább a nagykutyát kell majd kísérgetned. Bólogatni kell, mindenre amit mond. Ha akarod, van ismerősöm, aki szívesen beajánlana téged. És ott lehetnél April közelében. Veszélytelen munka, de sokat tanulhatsz. Ha gondolod… – Ha már szívesség, akkor mi lenne az? – Na igen… egészen aprócska. Találkoznod kell velem néha, nem kell mondanod semmit – elnevette magát – hiszen tudod, csak engedd, hogy információkat gyűjtsek a fejedből. Bill egy kicsit meglepődött, de aztán mégis úgy gondolta, hogy miért is ne. Hiszen egy nagy lépést tehet előre. – Rendben van! Neked bármit, barátom. – és kezet fogtak – April közelében lehetek, és még pénzt is keresek. Mindenki sorsát szíveden viseled, de magadhoz kegyetlen vagy, barátom! Elmenekülsz az érzelmek elől, de megértelek téged. Az éjjel elgondolkodtam azon amiket mondtál. Logikusnak tűnik. – Köszönöm, hogy elfogadtad az ajánlatomat. Amyt nagyon szeretem, éppen ezért nem akarom, hogy miattam szenvedjen. Tudom mi várna rá… De nem emiatt megyek el. Meglátogatom régi 118

V E Z É R C S I L L A G ismerősömet, Markot, aki Nostradamus hagyatékai után kutat. Igazi megszállott. Bill észrevette, hogy Leonard egy ideje nem mosolyog. Elgondolkodott, és szomorú lett. – Mire gondolsz? Megváltozott a tekinteted… – Semmi, csak néztem az embereket, ahogyan készülődnek, és az izgatott gyerekeket, akik türelmetlenül várják a megmérettetést. Olyan békés minden, és mindenki… – Tegnap este megnéztem a blogodat. Búcsúzol az emberektől. Mire készülsz? Szerintem te tudod, hogy mi fog történni. – A sorsunkat magunk alakítjuk! Néha áldozatot kell hoznunk, hogy másokat megmentsünk. – Ez nem válasz. A fenébe is, úgy érzem, mintha ezer éve ismernélek, pedig tegnap láttalak életemben először. Leonard ismét mosolyogni kezdett. – Örülök, hogy így érzed. Nekem nagyon sokáig nem voltak barátaim. Szinte elszigeteltek a bűnös világtól. Túlzott féltés, aggodalom! De akik körbevettek vajon engem, mint embert féltettek, vagy a képességeimet? Tudom a választ, sajnos egy ideje mindent tudok. Te nézd csak azt a kisgyereket. – az egyik tölgyfának rugdossa labdáját egy kisfiú. Maximum négyéves lehetett. Leonard odaszalad hozzá. Bill követi. – Hát neked meg nincs kivel fociznod? – kérdezte Leonard a kisfiút, aki csak megvonta vállait. – na majd mi játszunk veled, igaz Bill? Akarod? Hogy hívnak? – Sean. – válaszolt a kisfiú. Legalább egy órán át fociztak vele. Sean nagyon boldog volt. Aztán elkezdődött a lejtőfutás első fordulója. Leonard a nyakába vette a kisfiút, és közelebb mentek a tóhoz, hogy jól láthassák, ki fog elsőként bukfencezni a hideg vízbe. Csodálatos délután volt. Egész Lakewood jelen volt. Néha úgy tűnt, mintha a pillanatok hosszú órákig tartanának. A hangos nevetések, a szurkolók morajlása. Az ügyetlenebb versenyzők káromkodásai… Az élet hangjai megtöltötték a Laewood-i vidéket. 119

Az egyik hatalmas tölgyfa árnyékában ült Lynn néni, tekintete egyszerre volt boldog és szomorú. A távolból nézte a tomboló tömeget. Arcáról könnyek gördültek a kiszáradt talajra. Lakewood minden lakója érezte, hogy ez volt az utolsó ünnepség, amikor mind együtt lehettek, és érezhették a világ királyának szeretetet, és békét adó, oltalmazó erejét. A búcsú pillanatai Lynn néni furcsán viselkedett vasárnap este. Ben udvariasan elköszönt. Leonard sokáig Amy kezeit fogta, és nézte a lány csillogó fekete szemeit. Amy sírt. Mindenki némán hallgatott, mintha az egész város megfagyott volna. Aztán Leonard szemeiben is könnyek jelentek meg. Lynn néni azonnal közbelépett: – Kedvesem! Arcodon daliás mosoly ékeskedett mikor Lakewoodba érkeztél. Nem mehetsz el könnyes szemekkel! – Igaza van Lynn néni – és Leo megtörölte szemeit – De nagyon nehéz – és átölelte, akit úgy szeretett, mintha nagyanyja lenne. – Merj élni fiam! Erősnek kell maradnod! Ne tégy őrültséget! Lakewood visszavár. – Leonard ekkor vette észre, hogy a szobor mellett állnak, és gyorsan elengedte a ravasz nénit. Lynn néni arcáról potyogtak a könnyek. Leonard búcsút intett a város lakóinak. Újdonsült kis barátját, Seant a magasba emelte, aki átadott Leonak egy rajzot. Ben dudált, hogy ideje menni. – Köszönöm, hogy itt lehettem ebben a csodálatos városban, és ennyi kedves embert ismerhettem meg. Isten veletek! Amy mellett állt Lynn néni, aki botjával folyamatosan noszogatta a magába roskadt lányt. Amikor Leonard éppen beült volna az ezüst színű terepjáróba, Amy odaszaladt hozzá, és megölelte. El sem akarta engedni. Ben odasúgta Leonardnak: – Hát igen, tényleg mindenkinek jobb lesz így… Amy érzéseire nem is gondoltál, ugye? Amy megfogta két kezével a makacs Leonard fejét, és egy cuppanós csókkal búcsúzott el tőle: – Na most már mehetsz. De várok rád, csak rád várok egész életemben. Ezt tudnod kell, mielőtt bármilyen őrültséget tennél! 120

V E Z É R C S I L L A G Leonard a zokogó lány kezébe nyomott egy levelet, amit napokkal ezelőtt írt hozzá, beült az autóba, és eltűntek Lakewood kanyargós utcáin. Mérföldekig potyogtak Leonard könnyei. – Úgy tudtam azért jössz Lakewoodba, hogy végre kialakuljon valami köztetek. Ez olyan szakítós jelenet volt, de hiszen még el sem kezdtétek a kapcsolatot… Leonard szúrós szemmel nézett Benre, és az rögtön be is fejezte a gúnyolódását. Leo szótlanul ült hazáig, és bámult ki az ablakon dacosan, mint egy gyerek. Lakewoodban Amy a szobor talapzatának támaszkodva olvasta Leonard levelét. Drága Amy, Tudom jól mit érzel… én ne tudnám? Biztosíthatlak, hogy mióta megláttalak Seattle-ben azóta szeretlek. Jobban mint bárkit. Tudom, hogy szenvedsz most, és én szintén szenvedek. De csak így tudlak megvédeni. Sajnos túlságosan közel kerültél hozzám, és ez már veszélyes. A szívnek nehéz parancsolni, én mégis azt kérem tőled, hogy egy időre felejtsd el, amit érzel irántam. Néhány hónap múlva megérted majd, miért kértem ezt tőled. Ha téged boldognak látlak, az boldoggá tesz engem is. Hallani akarom hangodat, a dalaidat. Tégy boldoggá drága Amy! Leonard

Amy a térdeire borulva zokogott. Lynn néni megkocogtatta a botjával a lány cipőjének orrát, és így szólt: – Ne sírj, kicsikém! A ravasz nagyanyád minden információt begyűjtött a mai napon, méghozzá biztos forrásból! Leonard imád téged. És ne hagyd magad. A te fojtogató szereteted tartja majd őt itt a mi világunkban. De egyelőre hagyd, hogy járja az útját! Készülnie kell. Írj hozzá dalokat. Érzem, hogy Isten is egymásnak teremtett benneteket. Isten akaratával nem lehet ellenkezni! 121

III. fejezet „Mert mindaz, ami az Istentől született, legyőzi a világot; és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk” (János levele 5;4.)

John Zarco feljegyzései saját élményeiről, amelyek rövidítve beíratnak majd a legújabb Szent Írásba, az Élet könyvébe Minden egy házból indult, amire senki sem figyelt az utcában. Átlagos, kétszintes, kékre festett. Az ablakokban és a teraszon virágok díszlenek. Naponta több százan elsétáltak előtte, mégsem tűnt fel senkinek semmi éveken át. Egy napon mégis történt egy szokatlanul furcsa esemény. Emberek gyülekeztek a ház előtt. Az ablakból kitekintve úgy tűnt, hogy néhányan letérdelnek előtte. Ez több mint furcsa dolog. Ezeket az embereket még sohasem látta itt senki. Nem beszélnek, még egymással sem. Talán tüntetők. Még arra sem reagálnak, hogy az egyik szomszéd felhívta 122

V E Z É R C S I L L A G figyelmüket arra, hogy már évek óta elköltöztek a ház lakói. Bár, az ápolt kert és a szép függönyök az ablakokban nem azt a látszatott keltették, hogy egy lakatlan házról van szó. A kert gondozását a szomszéd idős hölgy vállalta el, aki most már megelégelte a bámészkodókat és maga is intézkedni próbált. Ekkor már legalább száz ismeretlen férfi, nő és gyerek lepte el az utcát. Felhívtam egyik ismerősömet, aki egy pár házzal odébb lakott, és kérdezgettem a sejtelmes kék ház titokzatos lakóiról. Én akkor költöztem ide, mikor ők már elmentek a városból. Ha jól látom néhány embernél valamilyen tábla is van, de nem tudom kivenni mi van rá írva. Sajnos nem tudtam meg semmit sem a tulajdonosról, csak azt, hogy egy hónapig laktak itt hárman: szülők a kisfiukkal. Vajon miért nincs senki, aki ismerte őket? Kivéve persze az undok Mrs. Vilkét, aki olyan temperamentumos, hogy képes egy órán keresztül veszekedni a szomszéddal, akinek a macskája rendszeresen az ő kertjébe jár elvégezni a nagy dolgát. Hihetetlen élces hanggal áldotta meg az Isten szegénykét, így hát kevés embernek akadt bátorsága megszólítani az idősödő hölgyet. Éppen ezért furcsállottam, hogy miért pont ő gondozza a titokzatos lakók kertjét. Szegény Mrs. Vilke nagyon egyedül érezheti magát, hiszen nincs senkije. Az utcában azt pletykálják róla, hogy még kutya sem kell neki, mert ő maga egy házőrző véreb, és még a postás is félve csenget be hozzá. Ezt tudva már értem, hogy miért rá bízták a kert és a ház védelmét. Már ment is a gyülekező tömeg felé, akik közül többen imádkozni kezdtek térden állva, mint ahogyan a templomokban szokták. Szinte éreztem, ahogyan a többi – eseményre szomjazó – szomszéd is lélegzetvisszafojtva bámul ki az ablakaikból, mint ahogyan én is. Megdöbbentem viszont, hiszen nem az történt, mint melyre mindannyian számítottunk. Mrs. Vilke kinyitotta a fehérre festett kovácsoltvas kaput és betessékelte a tömeget az udvarba. Valaki a tömegből kihelyezett egy táblát a kerítésre. Nem várhattam tovább. Kíváncsiságom már a tetőpontjára hágott. Felkaptam három éves kislányomat és kiszaladtam megnézni közelebbről az eseményeket. Amit akkor ott átéltem nem tudom semmihez sem hasonlítani. Mérhetetlen nagy nyuga123

lom és meghittség töltött el, pedig tele voltam gondokkal, megoldatlan problémákkal. Még mindig hosszú sor kígyózott az utcán. Láthatóan mindenki türelmetlenül, de furcsa alázattal várakozott. Sokakon eufórikus boldogság jelei mutatkoztak. Le kellett tennem a lányomat, mert őt is vonzotta valami az ismeretlen kapu felé, amely előtt legalább ezerszer elmentünk már. Egy idős hölgy szerint ez a különös érzés abból ered, hogy kinyitották a szent ajtót. A tömeg tolt magával, de egy különös erő húzott is. Nem tudom ezt megmagyarázni, és nem is kell, hiszen ezt mindenki hamarosan át fogja élni személyesen is. Bár azért jöttem ki, hogy megtudjam, mi van arra a táblára írva, amit kiakasztottak a kerítésre, mégis most már jobban érdekelt mi van benn a házban, ahová mindenki olyan nagy áhítattal igyekszik. Talán az idő is megszűnt körülöttünk, mert bár nagyon ritkán szólalt meg néhány ember, és lassan haladtunk előre, mégis egy pillanatnak tűnt az egész így visszagondolva. A táblához érve már nem ért váratlanul, amit azon olvastam: Ez Isten egyik igaz temploma, ahol második fia élt egy hónapig! Végre az ajtó közelébe értünk. Ihméné megfogta a kezem és elkezdett rángatni befelé. Még sosem láttam ennyire felszabadultnak, és ennyire boldognak. Mosolygott, pedig nagy tömeg vette körül, ráadásul teljesen ismeretlen emberek még rokonok előtt is ritkán neveti el magát. Beérkeztünk a házba, hihetetlen nagy nyugalom és csend vett körül minket. Olyan mintha a saját házunkba léptünk volna be. Otthon voltunk egy idegen házban. Meleg színek vettek körül minket, puha szőnyegen lépkedtünk. Mindenhol képek voltak. Az emberek ezeket tapogatták, simogatták. A nappaliba még be tudtunk menni. A kandallóban szépen, hangosan ropogva égett a fa. Most éreztem csak, hogy még a nyugalomnak is van illata. Ezeket az embereket még sosem láttam ezelőtt, de itt benn úgy éreztem, hogy rájuk merném bízni még a lányomat is. Végre megismertem a ház lakóit, legalábbis fényképről. A kandalló felett, központi helyen szépen megvilágítva lógott egy hatalmas aranykeretes kép. Hárman voltak rajta. Bizonyára 124

V E Z É R C S I L L A G egy család. A szülők kedves mosollyal ölükben tartanak egy kisfiút, aki körülbelül nyolc, vagy maximum tízéves lehet. Annyira átlagos ez a kép, de mégis más, mint a többi. Furcsa, szinte könnybe lábadt a szemem, mikor láttam, hogy az emberek egyenként odalépnek a kandallóhoz, és megsimogatják a kisfiút a képen. Csak most láttam meg, hogy Mrs. Vilke a kandalló mellett üldögél egy hintaszékben és boldogan, széles mosollyal pillantgat erre-arra, mint egy jó pásztor, aki örömmel figyeli gyarapodó nyáját a réten. Voltak itt más gyerekek is Ihménén kívül. A kislányom nagyon jól érezte itt magát. Hihetetlen, de leült a kandalló mellé, a félelmetes boszorkány lábainál társasjátékozó gyerekek közé. Ez mindennél jobban elkápráztatott, mert még óvodába sem hajlandó menni, egyszerűen nem tud beilleszkedni a közösségbe, olyan gyerekek közé, akikkel naponta találkozik az utcánkban. Én is leültem az egyik sarokba, és örömmel néztem őket, és Mrs. Vilkét akiből sugárzik a szeretet. Idillikus pillanatok voltak ezek. Figyeltem, ahogyan Ihméne aranyló fürtjei megcsillannak a lobogó tűz fényénél. Mrs. Vilke néha-néha megsimogatja a gyerekek kobakját, akik felnéznek és visszamosolyognak rá. Hihetetlen gondoltam, talán csak álmodom. Mialatt gyönyörködtem a meghitt pillanatokban, az emberek egyre jobban fogyatkoztak. A folyosóról halk imákat hallok. És egyre inkább érdekel a ház és egykori lakóinak története. Viszont hiába próbáltam kérdezősködni, a mellettem ülőktől, ők rendre lepisszentettek, mintha hallgatnának valamit, vagy valakit, de én nem hallom. Bele kellett törődnöm, hogy ma már biztosan semmi újat nem fogok megtudni. Sajnos közeledett a búcsúzás ideje. Mrs. Vilke felállt, ekkor tudta mindenki egy szó nélkül, hogy távozni kell, rossz érzés volt kijönni onnan. A bejárati ajtó felett egy különös számra lettem figyelmes kifelé menet. Rézből voltak, körülbelül húszcentisek, a falra felszögelve: 5706. Akkor még nem is gondoltam, hogy mi lehet ez, ha kívül lett volna talán nem is akad meg rajta a szemem, de egyébként ez nem lehet a házszám, mert az a 1180. Mögöttünk hallatszott, mikor Mrs. Vilke bezárja a nagy vaskaput. Az utca teljesen kihalt, olyan volt, mintha nem is lett volna itt senki. A táblát leszedték a 125

kerítésről. Különös, de szokatlan délutáni élményeinket sem, Ihméné sem én nem mondtam el Susannak, feleségemnek. Még most sem tudom rá a választ, hogy miért. Ösztönös védelmi reakció lehetett? Másnap reggel, kihasználva, hogy Ihméné még alszik gyorsan elmentem a boltba, persze, hogy átmentem a túloldalra, hogy a Szent kék ház előtt mehessek el. Természetesen kerestem minden alkalmat, hogy találkozhassam Mrs. Vilkével, ugyanis reggelente mindig öntözi a kő kaspókban dúsan virágzó vörös muskátlikat. Reméltem, hogy legalább köszönni tudok neki, amit eddig igencsak elhanyagoltam, engedtem a közhiedelmeknek, a rosszindulatú előítéleteknek és úgy tettem, mintha nem is látnám. Mialatt elhaladtam a Szent kék ház előtt, már a torkomban dobogott a szívem, vajon fogadja majd a köszönésemet, esetleg jól megszid, hogy eddig miért nem láttam meg a zöldjei között? Vadszőlővel behálózott takaros kis házban élt. Rengeteg növény vette körül, temérdek virágot gondozott. Hogy is hihettem, hogy olyan lelketlen, hiszen imádja a virágokat és a természetet. És most már tudom, hogy a gyerekeket is. Talán fél valamitől és ezért vonta magát körül kaktuszokkal, mindenkit megszúr, aki közeledni szeretne hozzá. Titkokat őriz, melyeket rábíztak. Egyre inkább érdekelt ő és a története. Talán még a ház lakóinál is jobban, hittem, hogy ő a kulcs hozzájuk. Szeretném megtudni minden titkát, mert tudom, hogy nagyon sokat tud. Mint egy kisgyerek úgy viselkedem, nézze meg az ember, csak nem félek egy ilyen kedves asszonytól? Odaköszöntem neki halkan, úgy, hogy talán nem is hallja meg. Lassan felemelkedik a vörös virágtenger rejtekéből – én csak fél szemmel próbálom követni, mialatt egyre sietősebben kezdek lépkedni a járdán. – Szervusz John! Hogy van a kis Ihméné? – hirtelen meg kellett állnom, de ez nem is esett nehezemre, mert kővé meredtem. Honnan tudja a nevem, és miért ilyen kedveskedően köszönt? Nem is ismerhet, és igazából én sem őt. Néhány pillanatnyi gondolkodás után válaszoltam valamit, de annyira jelentéktelen dolgot, hogy már nem is tudom mit. De az egész napomat bearanyozta. Hihetetlen hogy megváltozott 126

V E Z É R C S I L L A G minden körülöttem egy nap alatt. Azt nem tudom, hogy mit vártam ettől az asszonytól, de kerestem a társaságát, annak ellenére, hogy mindenki óva intett tőle. Viszont már nem érdekelt, hogy ki mit mond. Magával ragadott egy magasabb rendű erő, amit még nem tudok megnevezni. Ez az erő rabul ejtett, és tudom, hogy már nem is enged el, és ez nagyon jó érzéssel töltött el. Azon a vasárnap délután történt valami, amit még most is nehezen tudok megmagyarázni. A kislányom teljesen megváltozott, mintha kicserélték volna, sokkal felszabadultabban viselkedik. Menni akar óvodába. Micsoda megkönnyebbülés lenne ez nekem is, és persze Ihméné is jobban járna, ha a vele egykorúakkal játszana egész nap. Végre visszamehetnék a munkahelyemre… Mint már mondtam attól a vasárnaptól kezdve megváltozott az életünk. Ihméné óvodába jár, én pedig visszamentem az egyetemre tanítani. A szomszédok viszont felfigyeltek egy furcsa szokásomra. A kislányomat minden nap én kísérem el az oviba. Persze, hogy gyalog megyünk, és persze, hogy a kék szent ház előtt, naná, hogy minden reggel együtt üdvözüljük Mrs. Vilkét. Hosszú hónapokon keresztül ment ez így. Én az óvodából hazamegyek gyalog, és itthonról autóval megyek az egyetemre. Igencsak észszerűtlen, de úgy gondoltam, ha minden napunkat azzal kezdjük, hogy elsétálunk a szent kék ház előtt, akkor egész nap védve leszünk egy titokzatos erő által. Ehhez hozzátartozott, hogy találkozzunk Mrs. Vilkével is. Hihetetlen dolog történt tegnap. Három évig otthon voltam a kislányommal, és ez idő alatt nem is tanítottam, mégis kineveztek tanszékvezetővé. Az állam legfiatalabb kari docense lettem. Ez több mint megtiszteltetés, de a pénz is nagyon jól jön. Végre befoghatom a feleségem száját, immáron én keresek többet, hiába sikeres jogtanácsos. A sok pozitívum mellett sajnos rossz dolog is történt velünk. Egyre inkább elhidegültünk Susantól, én is és a kislányunk is. Persze ezt észre is vette, és szinte naponta a fejemhez vágta, hogy szándékosan neveltem ellene Ihménét, csak, mert féltékeny voltam az ő sikereire. Azon a furcsa vasárnapi kalandunkon kívül hasonló nem történt velünk azóta sem. Az igaz, 127

hogy a családi konfliktusok ekkor kezdődtek. Láthatóan Ihméné valami miatt nem kereste az anyjával a kapcsolatot. Ez engem is izgatott, mert ez nagyon éles változás volt a személyiségében. Susan gyanakvóan nézett mindkettőnkre, mikor kezdetben többször kérdezgette tőlem Ihméné, hogy mikor megyünk ismét Isten házába. Ezért is kaptam fejmosást, miért viszem templomba a kislányt, még összeszed valamilyen fertőzést. Ezek után nem is gondolhattam, hogy elmondom a valóságot. Hónapokig nem is lett volna rá jó alkalom, és nem is akartam megosztani vele ezt az élményt. Túl sok dolog történt velünk, amelyek megrendítették a bizalmamat irányába. Borzasztó érzés, mikor a gyerek hirtelen nem szereti, ha az anyja megérinti, eltaszítja magától. Vajon egy három éves gyerek miért változik meg ennyire hirtelen? Milyen okból változott meg az érzése az anyja iránt? Sokat nem aludtam, mert ez nemcsak Susannak fájt, hanem nekem is. Kerestem a magyarázatot, de sajnos ehhez már tényleg kevés volt a tudásom. A karrierünk és anyagi helyzetünk egyre jobban ívelt felfelé, Ihméné már négy éves. Tegnap este mégis történt egy olyan esemény, amitől meg kellett volna óvnia minket a titokzatos erőnek, de mégsem így lett. Összevesztünk Susannal, csúnyán, hangosan, ahogyan az lenni szokott egy omladozó házasságban, már nem is olyan fontos, hogy min. Ihméné azt mondta az anyjának, hogy gyűlöli. A veszekedés tetőpontján összepakolt és elment. Hiába próbáltam ésszerű érvekkel győzködni, láthatóan ketten voltunk ellene, pedig nem így akartuk. Bűntudatom volt, de, mint mindig most is ő kezdte az egészet. Ketten maradtunk a lányommal. Ismét felborult az egész életem, pont most mikor karrierem csúcsán állok. Pár óra alatt teljesen kilátástalan helyzetbe kerültünk. Ihméné később odajött hozzám és vigasztalni kezdett, átkarolt csöppnyi kezeivel, ölembe helyezte a fejecskéjét, és azt mondta, hogy minden rendbe fog jönni. Furcsa, de olyan meggyőzően mondta ezt, mintha nem is egy négy éves kislányt hallottam volna. Még aznap este megkérdeztem tőle, hogy miért nem szereti az anyját. Elgondolkodott egy kicsit és azt mondta, hogy azért, mert bántani fog engem és hogy nagyon gonosz emberek nevel128

V E Z É R C S I L L A G ték. Ez egy kicsit engem is megrémített, főleg, ha ezt elmondta Susannak is. Ő tényleg azt gondolhatta, hogy ezt én beszéltem be neki, pedig ez egyáltalán nem igaz. Nekem a családi béke mindennél fontosabb, még azt is elnéztem Susannak mikor flörtölt egyik egyetemi évfolyamtársával, ekkot Ihméné még két éves volt. Megértettem, és kibékültünk. A kislányom mindennél fontosabb nekem. Talán ezt érezhette Ihméné is? Ezért ragaszkodik ennyire hozzám, persze egész nap velem volt, de mégis, hazudnék, ha azt mondanám, hogy az anyja nem foglalkozott vele, vagy, hogy nem szerette. Most leomlott egy várfal, amely mögé évekig visszavonulhattam. De nem törődhetek bele, és tudom, hogy Susan sem fog. Csak most összejött minden rossz és ettől besokallt. Gondok vannak a családjában, akik nagyon titokzatosak, röhej, de igazából semmit sem tudok róluk. Évekig nem is érdekelt, úgy gondoltam, hogy csak miattam van, nem fogadtak el, nem tartottak elég jónak a lányukhoz. Susan feszültsége viszont csak néhány nappal ezelőtt kezdődött, és csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy gondok vannak otthon, és most nem tud semmire sem odafigyelni. Most nagyon zavart, hogy képes feldobni a családi életünket, ennyire keveset jelentünk neki? Ihméné elaludt az ölemben, a fejemben csak az járt, hogy hogyan oldom meg a munkát és az ő felügyeletét délutánonként, az nem lehet, hogy Susan örökre kilépett az életünkből. Vagy talán ürügyet keresett, amit most megkapott, igaz elég kegyetlen kivitelben. Reggel korán próbáltam hívni Susant. Rettenetes volt egy ismeretlen helyzetben lenni. Ismét újabb hétköznapi gondok sorakoztak elém, ki hozza haza a kislányt az oviból, mert én csak késő délután tudok eljönni az egyetemről. Többszöri próbálkozásomra sem volt elérhető. Ihméné hirtelen leszaladt a lépcsőn, mintha rosszat álmodott volna. Azt kiabálta, hogy menjünk át Mrs. Vilkéhez. Merész gondolat volt, mert ő volt az utolsó személy a listámon, akit szívességre kérhettem volna. Bár ki tudja, most igazán jó lenne egy nagyot panaszkodni valakinek, de pont egy idegennek? Már nem is tu129

dom, hogy hogyan, de végül mégiscsak átmentünk Mrs. Vilkéhez. Talán már ekkor sem én tartottam a kezemben az irányítást. Mrs. Vilke nagyon szívesen fogadott minket, túlságosan is. Különös rózsaillat lengte körbe a kissé molett, de ízlésesen molett hölgyet (nehogy megsértődjön, mert nem süt nekünk több almás lepényt, egyébként mennyei finom). Olyan nagymamás, de emellett fiatalos, energikus, aki szimpatikus lehetne első találkozásra mindenkinek. Érthetetlen, hogy miért zárkózott be évekig. Lassan felfelé az apró lépcsőkön azon gondolkodtam, hogy mit keresek én itt, lenne jobb dolgom is szombat délelőtt. Bementünk a nappalijába, mely meglepően hasonlított arra a nappalira, amit a szent kék házban láttunk. Ihméné elkezdett játszani a néni nagy hófehér perzsa macskájával. Megkínált minket süteménnyel és teával. A furcsa látogatás kínos csendjét végre ő oldotta fel. – Fontos dolgokról kell most beszélnünk. Többet tudok rólad, mint ahogyan gondolod. Az nem véletlen, hogy idejöttél a kislányoddal, és az sem, hogy a szomszédok közül csak ti ketten jöttetek be a szent házunkba. Attól kezdve ti egy új közösség tagjaivá váltatok. – ekkor azt gondoltam hirtelen, hogy csakis jósnő lehet, ha így kezdi. A néni nagyon lassan, tagoltan, hosszú szünetekkel beszélt, mintha tananyagot mondana a diákoknak. Mindig tartózkodtam a megfoghatatlan dolgoktól, elzárkóztam még a vallástól is, és ha valaki régen spirituális hókuszpókuszokról kezdett beszélni én az elsők között távoztam. Éppen ezért lepett meg, hogy érdeklődve, és hozzám szokatlanul nagy türelemmel hallgattam szavait. – Egyszerűen kíváncsiak voltunk mindketten. – Frappáns érvelés – mosolyodott el Mrs. Vilke, – de ez nem így van! Az én fejemben viszont csak az a felirat motoszkált azóta is, csak nehezen tudtam szóba hozni, mégiscsak egy furcsa, bizarr és értelmetlennek tűnő szövegről van szó. Hogyan járhatott itt Jézus? Ráadásul itt élt egy hónapig, az amúgy maximum húsz éve épült elegáns házban? Ki gondolhatna ilyen ésszerűtlen badarságra komolyan. Meggyőződésem volt hónapokon át, hogy ez 130

V E Z É R C S I L L A G egyfajta jelszó, egy hosszúra sikeredett, belépési jelszó lehetett. Igazi jelentésével nem is foglalkoztam. Egyetlen dolog hiányzott nekem azóta is: az a nyugalom és önzetlen szeretet, amit eddig csak abban a bizonyos szent házban éltem át Ihménével. Nem volt több ilyen összejövetel azóta sem. Mrs. Vilke kortyolt egyet a teából, rápillantott Ihménére és folytatta a meglehetősen egyoldalúnak tűnő beszélgetést. – Tudom, hogy mire gondolsz. Jól tudom, mire vágysz, és azt még jobban, hogy mindezt meg is fogod kapni. De nagyon nehéz feladatok elé vagy állítva. Láttam, hogy megnézted az évszámunkat az ajtó fölött. Amint láttad nem sok időnk van. Igazából már azt hittem, hogy nem is te vagy az, akinek el kell jönnie hozzám. Eltelt ugyanis öt hónap, és nem történt semmi. Nem kerültél velem kapcsolatba, pedig zsigereidben érezted, hogy beszélnünk kell. Most viszont nyíltan, mert be kell hoznunk a lemaradásunkat. Te tudós vagy, ezért nekem könnyebb lesz a dolgom, mint a többi segítőnek, veled jobban lehet majd haladni, gyorsabb a felfogásod. Végigfutott rajtam egy szokatlan, hideg révület, és szólnom kellett, mert a mai napon valahogyan nyugtalanabb és feszültebb voltam a megszokottnál: – Mrs. Vilke, én nagyon örülök, hogy megismerhettem önt, és láthatóan a lányom is élvezi a társaságát, de nem hiszem, hogy bármit is elvállalnék. Én nem vagyok szélsőséges vallási ambíciókkal túlfűtve. (merthogy ekkor még úgy gondoltam, hogy felkérnek valamilyen humbug-vallás vezetésére). Igaz, hogy nagyon megfogott az a hangulat, amit a lányommal együtt volt szerencsénk átélni a kék házban, de csupán ennyi, én nem szeretnék hivatalosan is szerepet vállalni… – Mrs. Vilke kínos mosolya anynyira megzavart, hogy nem is tudtam befejezni a mondatomat. Volt benne egyfajta furcsa magasabb rendűség, annyira kicsinek éreztem magam mellette, pedig talán az egyetemi vizsgáim óta nem is éreztem ilyet. Feszült lettem és ez nagyon nem tetszett nekem. 131

– John, kérlek hallgass végig, mert tényleg nincs elég időnk. A te helyedben én már biztosan felálltam volna, és megértenélek. De érzed, hogy valami van a levegőben? Érzed, hogy nem enged el téged? Ahhoz, hogy megértsd, mit kérünk tőled, beszélnem kell. Olyan nyíltan, mint ahogy még sosem tettem. – levette rólam szemeit néhány pillanatig, felállt és leemelt egy mappát a polcról. – Nyisd ki John és próbáld meg tudományos szemekkel végignézni az iratokat. Én addig kimegyek a fürdőszobába, utána feltehetsz nekem annyi kérdést, amennyit csak tudsz. Ezer éve várok, hogy végre valakinek elmondhassam a saját titkaimat is. Ja, és egyébként ott van a könyvespolcon egy szemüvegtok, benne egy neked való szemüveggel. Mohón nyitottam ki a mappát, és legelöl egy fényképet találtam. Egy csoportkép volt. Azonnal megismertem Mrs. Vilkét és voltak néhányan, akik biztosan ott voltak a kék házban is, de erre nem esküdnék meg. A többi képen egy fiatal lány volt. Sorba rendezték. Először ötéves, majd hét, kilenc, tizenegy, az utolsón tizenhét. Majd orvosi leleteket látok, bár ezekhez nem értek. Viszont van itt egy mondat, amit mégiscsak értek: agyhalál beállt, 1991. október 20-án, délelőtt 10 órakor. Tovább lapozva találtam még egy képet a lányról, a dátum szerint 1992 karácsonyán. Itt biztosan tévedés lehet, hiszen agyhalott még nem gyógyult fel soha. Mrs. Vilke zsebkendőt szorongat a kezében, láthatóan izgatottá és szomorúvá vált. Mégis készségesen várta, hogy feltegyem első kérdésemet. Riporternek biztosan nem lennék jó, mert hirtelen nem is tudtam, hogy mit kérdezzek. Szerencsére ő megint jobban tudta, hogy mire gondolok. – Na John – szippantott egy fájdalmasat – kezdjük az elején. Az első fényképen ott vagyok én is, és a többiekkel is találkoztál már, tudod ott a szent házban – most éppen lett volna egy határozott kérdésem, hogy miért, mitől nevezik szent háznak, de nem akartam megkavarni a láthatóan meghatódott idős hölgyet. – Nos, ezek az emberek hálás emberek, akik sokat köszönhetnek Isten fiának. Hálából simogatták a képeket a szent házban. De gyorsan menjünk tovább, mert itt már sokan elbuktak, – tényleg úgy be132

V E Z É R C S I L L A G szél, mint egy tanár, következő kérdésem ez lenne, ha el nem felejtem, – most jön az én titkom, ami mindent megvilágít majd. Nekem van egy lányom, aki most nem lehet mellettem, és nem is láthatom őt még jó ideig. Ő az azokon a képeken. Csodaszép lányka volt, Ihméné épp úgy néz ki, mint ő ötévesen azon az első képen. Az én életem is sínen volt, nagyon boldog időket éltünk át a férjemmel, addig a kegyetlen napig, amely teljesen tönkretett mindent. Egy szörnyű autóbaleset örökre megváltoztatta a körülményeinket. A férjem azonnal meghalt. Mellette ült a lányom, akit életveszélyes állapotban szállítottak be a kórházba. Egy Nebraska-i bíráságnál voltam kihelyezve, helyettes bíróként, (a második kérdésem törölve, talán tényleg tudja, hogy mire gondolok?) a baleset helyszínétől több mint ötszáz mérföldre. A tárgyalás után értesítettek, bő két órával a baleset után. Nagyon dühös voltam magamra, a világra és mindenkire, aki éppen körülöttem volt. A lányom haldoklott. Én viszont nem tudtam elmenni időben, hogy ott legyek mellette, hogy foghassam a kezeit, mert nem volt repülőgép. Zokogtam a tehetetlenségtől, és a félelemtől, hogy elvesztem minden kincsemet, amiért eddig érdemes volt élnem. Szorította a mellkasomat a fájdalom, még ma is borzongok ennyi év távlatából. Ott ültem a repülőtéren, néha dühöngtem, néha zokogtam, az emberek egyre csak távolodtak tőlem, először csak a mellettem ülők álltak fel, majd szépen lassan az egész padsor, az egész folyosó elnéptelenedett. Teljes magányt éreztem, senki nem állt mellettem, aki vigaszt adhatott volna. Ismeretlen városban, idegen emberek vettek körül, a férjem már nincs, de ekkor még csak dühös voltam rá, mert azt gondoltam, hogy miatta szenved a lányom. Valamikor este hét körül mellém ült egy család. Nem is figyeltem rájuk, mert talán még irigyeltem is őket, és ezt nagyon szégyelltem. Hullámokban tört rám a sírás. Szokatlan érzések kerítettek hatalmukba. A fiatal apuka megkért engem, engem az ismeretlen hisztérikát, hogy vigyázzak már néhány percig a kis Leonardra, míg a jegyet megvásárolják. Nem válaszoltam semmit, de otthagyták a kisfiút, aki le nem vette rólam a szemét. Éreztem, ahogyan apró, értelmes szemeivel fürkészi bamba tekin133

tetem. Azt hiszem inkább ő vigyázott rám, felnőttebbnek éreztem magamnál. Pár perc múlva megszólalt, olyan kedves, angyalian, csilingelő hangon, olyan szívet melengetően, hogy még most is hallom, és átérzem minden kis szavának simogatását. – Miért olyan szomorú a néni? – nem válaszoltam semmit, pedig tudom, hogy akartam, tudtam, hogy ez az ártatlan kisfiú nem tehet arról, hogy én most élem át életem egyik legnagyobb tragédiáját. – Nicole-nak nem lesz semmi baja, meggyógyul, ne tessék aggódni. – ezekre a szavakra már nem lehetett nem reagálni, dühösen, de a legnagyobb kímélettel faggatni kezdtem, hogy mit tud ő Nicole lányomról, honnan ismerheti, esetleg benne volt a hírekben? Persze ő erre nem válaszolt. Már a gépen ültem, mikor az egyik utaskísérő egy üzenetet hozott. Egy kollégám a reptérre telefonált, hogy a lányomnál beállt az agyhalál. Én csak délre értem haza. A repülőn már nem tudtam sírni. Agresszívvá váltam mindenkivel szemben, aki csak elém került, mindenkit okoltam. Az orvosokat legfőképp, és persze a férjemet. Nem engedtem az orvosoknak, hogy megöljék a lányomat, hiszen még dobog a szíve, nekem ne mondja senki, hogy nem él… Hiszen dobog a szíve és mozog a mellkasa. Üvöltöttem a kórházi folyosókon, többször biztonsági őrökkel vezettettek el. Jól tudtam, hogy csak a gépek tartják életben, de nem tehettem mást, látni akartam minden nap, szorítani a kezét, egyszerűen nem volt erőm őt elhagyni. A kórházi számlákra ráment minden vagyonom és a férjem életbiztosítása. Ekkor vettem ezt a kis házat a legnagyobb szerencsémre. Egy napon kisírt szemekkel, belefáradva a dühöngésbe érkeztem haza. Azon a napon hívott be a főigazgató, mert már minden pénzem elfogyott, és semmilyen esély nem volt rá, hogy Nicole felébredjen. Az EEG-je semmilyen agyi aktivitást nem mutatott a balesete óta. Csak az járt akkor a fejemben, hogy kitől kérjek még segítséget, nem hagyhatom, hogy megöljék a gyermekemet. Ekkor észleltem, hogy valaki beszökött a kertembe és locsolgatja a hervadozó, igencsak elhanyagolt virágaimat. Na mit fog kapni ez, akárki legyen is rajta végre kitombolhatom magam, ha szeren134

V E Z É R C S I L L A G csém lesz, még jól meg is tudom rugdosni, gondoltam. De megláttam, hogy egy gyerek az. Fogja apró kezeivel a hatalmas locsolókannát, persze, hogy színig töltötte vízzel…el is felejtettem, hogy dühös vagyok. Halkan megszólítottam, nehogy megijedjen: – Hiszen már találkoztunk, mi már ismerjük egymást… hogy is hívnak, emlékeznem kell… Leonard vagy a repülőtérről. Ti is ide utaztatok? A kisfiú nem szól egy szót sem, most nem is mosolyog, csak leteszi maga elé a kannát, és elindul felém, megfogja a kezem és a kapu felé vezet. Majd ugyanazzal az édesen csilingelő, angyali hangon közli velem, hogy meg kell menteni a lányomat. Visszarántottam. Tudom, hogy elég durván, de nem engedhettem, hogy kicsúfolják a helyzetemet, még egy kisgyerek sem. Ekkor odajött Leonard édesanyja is, és átölelt engem, és ez nagyon meglepett, mert ez nálunk nem szokás. De borzasztó jó érzés volt, hosszú ideig senki sem ölelt át. Fülembe súgta, hogy menjünk a kórházba, Leo visszaadja neked amit elvesztettél – ezeket a szavakat még élek nem felejtem el. Hirtelen átfutott bennem, hogy biztosan ki akarják fizetni a költségeket. Korábban már kértem segítséget a médián keresztül is, bár tudtam, hogy őrültség. Egy csillogó fekete autó jött értünk. Leonard apja a sofőr mellé ült, mi pedig hárman hátra. Emlékszem, hogy félúton Leo megszorította a kezem. És bár mindig reális ember voltam, szokatlan, megmagyarázhatatlan jó érzés töltötte el a testem. Ez a kisfiú nem olyan, mint a többi. Egy kicsit elbambultam és átadtam magam az emlékeimnek. Ahogyan ránéztem a kis Leonardra, Nicole lányom jutott eszembe, mikor ennyi idős volt. Milyen szép is volt, bárcsak megállt volna az idő akkor! A kórház előtt ugyanolyan fekete autó állt, mint amilyennel minket hoztak. Sietősen kapkodtuk lábainkat. A fekete ruhás ismeretlen alakok idegesen néztek jobbra-balra, előre-hátra. (ekkor akaratlanul is, de Ihménére néztem, és megdöbbenve láttam, hogy ő is figyeli Mrs. Vilke történetét) – Nicole kórterméhez értünk. A szívem a torkomban dobogott. Tudtam, hogy itt történni fog valami, és ettől az érzésemtől nagyon megrémültem, de nagyon vártam is, hogy végre átéljem. Nicole ágyát körbevették fehér pavilonnal. Leonardot közelebb 135

engedték az ágyhoz. Csak én és a kisfiú maradtunk a pavilonon belül. A kisfiú odahajolt Nicole füléhez, és belesúgott valamit. Ezután kezeit a homlokára tette. Nem telhetett el néhány másodpercnél több és a műszerek agyi aktivitást jeleztek. A figyelőben is érzékelték ezt. A nővér orvosért kiáltott. Rohantak Nicole-hoz, de a fekete ruhás segítők megfogták őket. Elbontották a pavilont. Nicole lassan kinyitotta a szemét, de nem rám nézett először, hanem Isten birodalmának földi urára, Isten második fiára, a nyolcéves kis Leonardra. A könnyektől elhomályosult látásom, hol az orvosokra, hol Leonardra néztem, Nicole-t pedig öleltem, puszilgattam, ébresztgettem. Valaki azt mondta, hogy nincs sok időnk, azonnal el kell tűnnünk. Láttam, hogy az orvosok kővé meredve állnak még mindig a markos segítők fojtogató szorításában. Néhány nővér pityereg, az egyik letérdelt. Megkérték az orvosokat, hogy szabadítsák ki Nicole-t a csövek fogságából. A csendet egy mély hang törte meg: – Azonnal el kell tűnnünk! Nicole-t felkapta valaki, és gyorsan kirohantunk az épületből, az orvosok mozdulni sem tudtak a kábulattól. Vajon mit kezdenek ezzel a helyzettel. Mit fognak jelenteni? – De én visszakaptam a lányomat, semmi más nem érdekelt akkor. Mindent bizonyít az orvosi jegyzőkönyv. Hogy hová kerültünk ezután, azt még most sem tudom. Valamilyen bázis volt, ahol rengeteg ember sürgölődött körülöttünk. Ott pontos válaszokat kaptam, de hagytak néhány óráig örülni is a kislányomnak. Beszélgettem a halottnak hitt lányommal. Ő mondta el nekem az apja utolsó szavait, és a baleset valódi körülményeit. A balesetet a város polgármesterének fia okozta. Nem volt szemtanú. Csak a férjem és Nicole látta őt. És én pont a szomszédjukba költöztem…nem beszélhetek, nem vádolhatom őket. Látom minden nap, ahogyan élik életüket, mintha mi sem történt volna. De bizony mindig kitalálok valamit, amivel beléjük tudok kötni. Csak ennyit tehetek. Hiszen a férjemet megölte az a fattyú, és továbbra is zavartalanul száguldozik a menő verdáján… – Ne haragudjon, hogy közbe vágok, minden tiszteletem az öné, de ugye nem gondolja komolyan, hogy én ezt elhiszem, eb136

V E Z É R C S I L L A G ben a formában! Őszintén szólva több mint bizarr a története, és tényleg ne haragudjon szókimondásomért, de ha ezt másnak is elmondta a szomszédok közül, akkor már értem a viselkedésüket önnel szemben. – volt egyfajta dac bennem, amiért azt gondolták rólam, hogy teljesen hülye vagyok. Mindezek ellenére megmagyarázhatatlan erő tartott ülve, és vártam a meggyőzőbb bizonyítékokat. – Ugye nem gondoltad John, hogy én untatnálak ezzel a képtelennek tűnő történettel, ha nem tudnám, hogy biztosan úgy távozol innen, hogy hiszel majd nekem?! A képeknél és papíroknál, az én szavaimnál sokkal meggyőzőbb bizonyítékot fogsz kapni, sajnos és szerencsére, erről azonban még ne kérdezz tőlem semmit. Engedd meg, hogy folytassam. Tehát ott voltunk egy ismeretlen helyen, amit később már a bázisnak neveztek. Miután lecsillapodtunk, mármint én és Nicole, engem elhívtak egy másik terembe, ahol egy kedves idős úr fogadott. Hatalmas, hosszú fényes asztalhoz ültünk le, és azt mondta, hogy gyors magyarázatot fog adni, minden fontosabb eseményre. Először is így köszöntött: – Kellesz nekünk! Te, ki oroszlán módjára védted gyermekedet a visszatarthatatlan haláltól is! – Persze én ekkor még teljesen össze voltam zavarodva, megértelek téged John, én személyesen éltem át a csodát, mégsem hittem el, csak elfogadtam, mert megmagyarázni nem tudtam, és ma sem tudom. Valóban kellettem nekik, egy új szövetséges, aki sokat tehet az ügyük érdekében. Segítettek nekem, és tőlem is elvárják ugyanezt. Bár én nem vagyok képes ilyen csodákra. A gyermeke életéért egy szülő szinte bármire képes. Mivel részese voltam egy isteni csodának, nem volt nehéz csatlakozni hozzájuk. Nemcsak hálát éreztem, hanem kötelességemnek, hogy tegyem azt, amit elvárnak tőlem. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, de csak kevésre kaptam kielégítő választ. Nem azért, mert nem volt szabad tudnom, hanem mert veszélyes lett volna a szervezetükre nézve. Amit nem tudsz, azt nem tudják kiszedni belőled. – Kapaszkodj meg John, te mint történész, azt tanítod, amiről szent meggyőződésed, hogy nem lehet igaz! Ezt többször is han137

goztattad előadásaidon. Azt mondtad, hogy ezek az alternatívák a legvalószínűbbek. A sötét történelmi korszakok titkolt eseményekkel vannak tele. Egy jól felépített ezer éves rendszer omolhat össze éveken belül. Nagyon sok esemény a valóságban nem úgy történt, ahogyan azt te is tanítod. Számtalan régészeti leletet zártak el az emberiség elől, amik nem illettek az eddigi rendszerbe, mert néhány embernek így tartja érdeke. Elgondolkodtál már azon, hogy miért kellett eltitkolni az igazságot az emberek elől? Mit változtatna, ha kiderülne, hogy sokkal fejlettebb kultúrák tűntek el a Föld színéről, mint hittük? Csak egy példát hozok fel, amiről te is és a tudós társadalom is tud: 4000 évvel ezelőtt pontos agyműtéteket hajtottak végre. Számos konkrét lelet bizonyítja ezt. Akkor miért kell azt elhitetni az emberekkel, hogy mindezek ellenére elődeink ekkor még nomád körülmények között éltek, tökéletes tudatlanságban. Vajon miért állt meg az a technológiai fejlődés, és tudás, amely lehetővé tette többek között sikeres koponyaműtéteket? Merthogy a csontok regenerálódtak és a páciens még több évet éldegélt a műtét után. Miért kell leegyszerűsíteni a piramisok építésének körülményeit? Vajon ez az építészeti és matematikai-mérnöki tudás miért nem fejlődött tovább? Hová lettek az építők, kitől tanultak? Elfogadjuk, hogy az 1800-as években még lovak segítségével közlekedtünk, ennek ellenére szűk 200 év alatt hihetetlen mértékű technológiai fejlődés ment végbe. De mi történt 4000 évig? Hiszen azt mondják, hogy az ókori matematikai elméletek még ma is megállják a helyüket. Sokkal sötétebb a középkor, mint hinnénk! De John, ezt neked jobban kellene tudnod, te leszel az, aki mindent felfed, és lejegyzel nekünk és ezzel egy tiszta terepet adsz majd a kibontakozásnak! – szemeim igencsak keresztbe álltak ettől a mondattól. – Mrs. Vilke, én nem hiszem, hogy most alkalmas az időpont erről beszélgetni, szerintem nagyon elrugaszkodtunk a realitás talajától. Túl sok információ kavarog most a fejemben, és mégsem tudtam meg semmi konkrétumot. Én még mindig ott tartok, hogy Isten második fia itt van közöttünk egy Leo nevű kisfiú alakjában. Ez már nekem is túl sok, és bár nem szeretném kimutatni 138

V E Z É R C S I L L A G a dühömet, ugyan nem vagyok vallásos, de mégis, nem gondolja komolyan…?! Egyébként nem hiszem, hogy én lennék az, akinek segítenie kellene, egyáltalán nem értek semmit az egészből. Mit tudnék én adni önöknek? Még a saját életem is egy zűrzavar, most úgy érzem, hogy nem is lett volna szabad idejönnöm. Azt hiszem már későre jár, lassan mennünk kellene Ihméné! – zavartan néztem rá mosolygó kislányomra, mert egyre inkább kínos volt hallgatnom ezt a hosszú mese-előadást. Mrs. Vilke egy kicsit elbambult, talán elfáradt, vagy túl nyers voltam vele? Pedig vigyáztam, hogy nehogy megsértsem szegényt. Ebben a pillanatban komolyan azt gondoltam, hogy a hosszú évek magányában kitalált egy történetet, amivel talán enyhíteni tudja fájdalmait. Azt a kínt, amit Nicole feltámadása enyhíthetett volna. Közben Mrs. Vilke tárcsáz egy számot a telefonon. Gondoltam kihasználom az alkalmat, és csendben elköszönünk. De megállított, átadta nekem a kagylót: Egy fiatal női hang szólt bele: – Halló! Itt Nicole Vilke beszél. – Csak azért értettem, mert kitűnően beszélek franciául. Én gyorsan visszaadtam az idős hölgynek a kagylót. Aztán felsegítettem Ihménét és távoztunk. Még magamnak is szégyellem bevallani, hogy milyen gondolatok kavarogtak ekkor a fejemben. Mérges és totálisan összezavarodott voltam. Mindenki az lett volna a helyemben. Szépen leszökdécseltünk Ihménével az apró lépcsőkön, és reméltem, hogy olyan gyorsan eltűnnek nehéz gondolataim, mint amilyen iramban hazaértünk. Aznap éjjel nem aludtam semmit. Saját problémáimon kívül legtöbbször Mrs. Vilke történetén morfondíroztam. Nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy mi van, ha tényleg igazat mondott, mi van akkor, ha valóban csoda történt, hiszen nem egy távoli helyszínen történt, hanem néhány utcával odébb, egy zsúfolt kórházban, és nem is oly régen. Tulajdonképpen bármikor utánakérdezhetnék… igen, pontosan ezt fogom tenni, ennek még utána kell járnom, aztán lesz, ami lesz kiszállok ebből, mert nekem is vannak gondjaim. De most ez nagyon felpezsdített. Akartam, hogy mindez ne legyen igaz, mert az kényelmesebb lett vol139

na mindenki számára. Titokban viszont minden zsigerem vágyta a csodát. Másnap reggel azonnal a kórházba mentem. Hihetetlen, de nagyon izgatott voltam aznap reggel. Szinte biztos voltam benne, hogy nem lehet igaz a történet, mindig józan gondolkodásomról voltam híres, a történelem nagy rejtélyeit ugyanígy racionálisan közelítettem meg, és abban tökéletesen igaza volt Mrs. Vilkének, hogy nem mindenben értek egyet a tanított elméletekkel, mert ezek többsége eléggé ingatag, nem a józanész diktálta ezeket. Utálom a kórház fertőtlenítős, émelyítő szagát, nagyon rosszul éreztem magam itt. Szinte szédelegtem. A recepciónál próbáltam érdeklődni. Mivel azt gondoltam, hogy konkrét dolgokat úgysem árulnának el, Nicole Vilke kezelőorvosának nevét igyekeztem megszerezni. Az eset csak több mint 10 éve történt. Azért biztosan emlékeznie kell valakinek egy ilyen csodára. Persze, hogy gyanús, hogy a szenzáció és pénzhajhász média nem számolt be erről. A fekete recepciós hölgy nagyon készséges volt, mosolygott, valóban az elvártnál sokkal kedvesebb volt, talán azért, mert még csak fél éve dolgozik itt, (vagy azért mert Itt dolgozhat). Készségesen tájékoztatott: Nicole Vilke kezelőorvosa Meredith Stevens rezidens volt, majd a beteget az osztályvezető főorvos vette át később: Frank Carpenter, aki még most is ugyanebben a tisztségében tevékenykedik az osztályon. Tehát akkor ők ketten biztosan szemtanúi lehettek az eseményeknek, már ha valóban történt csoda. Nagyon izgatott voltam. Egy kicsit várnom kellett dr. Carpenterre. Kellett is egy kis idő, hogy megfogalmazzam a kérdéseimet, melyek egy túlhajszolt orvost igen gyorsan kihoznának a sodrából. Körülöttem sürögtek a nővérek, betegeket tologattak ide-oda, nagy volt a nyüzsgés. Rögtön feltűnt viszont, hogy ebben a kórházban a megszokottnál minden olyan lágyabb volt. A falak narancssárgára voltak festve, szép tájképek mindenhol, tiszta, természetes fény és zöld növények minden sarokban. Barátságos fotelek, piros és zöld kárpittal, valóban nagyon kényelmesek, és szokatlanul otthonos a légkör, annyira, hogy, ha nem látnám a sok nővért és a pizsamás betegeket, azt hinném, hogy egy szállo140

V E Z É R C S I L L A G dában vagyok. A bejáratnál még a régi emlékek miatt rosszul éreztem magam, de most már majdnem, hogy jól vagyok. Néhány kényelmes bútor, meleg színek, növények, mosolygós arcok engem nem szoktak megnyugtatni, egy kórház, az kórház. Megmagyarázhatatlan volt számomra, hogy miért tudok közel egy órán keresztül várakozni, miközben máshol még tíz percig sem bírom, vagy elszédülök, vagy hányingerem lesz. Ez már előfordult velem egy nagyon elit méregdrága magánkórházban is, mikor az apósomat látogattuk meg Susannal. Emlékeimben kutatva, ilyen feltűnően nagy nyugalmat és békét csak a szent kék házban tapasztaltam. Közben észrevettem, hogy egy mosolygós, ősz hajú férfi határozott lépésekkel közeledik felém. Megáll szemben velem, megtörli a szemüvegét, megigazítja fekete-piros csíkos zakóját, és felém nyújtja kezét: – Üdvözlöm! Frank Carpenter vagyok, a recepciós hölgy mondta, hogy ön rám vár már egy órája. Elnézést kérek, de sürgős beavatkozást kellett végrehajtanom egy betegünkön, és ez tovább tartott, mint gondoltam. – Jó napot! A nevem John Zarco és egy négy évvel ezelőtti furcsa esetről szeretnék beszélni önnel, és volna néhány kérdésem melyekre talán ön választ tudna adni. – igen, talán a furcsa jelzőt elhagyhattam volna. – Nos, Mr. Zarco, ha ön nem újságíró, akkor minden rendben lesz és válaszolok minden kérdésére, ha tudom rá a választ és amennyiben megtehetem, hogy válaszoljak. Nagyon szép irodája volt, úgy éreztem, mintha egy ügyvédnél lennék, semmi nem utalt arra, hogy ez egy orvosi szoba. Leültünk, utálom viszont a bőrfoteleket, mert kínos hangokat ad, főleg, ha az ember egy kicsit izgatottabban mocorog benne. Konkrétan Nicole Vilkéről nem akartam kérdezni, mert ismerem a jogszabályokat, elégedett lennék egy olyan válasszal, hogy csoda, felfoghatatlan stb. de hogyan is kezdjem? – Dr. Carpenter, én történész vagyok, egyetemi tanár, mégis úgy tűnhet, hogy a kérdéseimet egy bulvársajtó hiénája fogalmazza meg. Biztosíthatom, hogy nem dolgozom a médiában, amit ön 141

elmond az szigorúan kettőnk között fog maradni. Egy négy évvel ezelőtti eset érdekelne. Lehet, hogy már nem is emlékezik rá. Ne nézzen ilyen furcsán, kérem, mert nagyon erőlködöm. Tudomásom szerint történt ebben a kórházban, az ön osztályán egy szokatlan és megmagyarázhatatlan dolog… – dr. Carpenter hirtelen elmosolyodik, megint leveszi és megtörölgeti a szemüvegét, én pedig egyre kínosabban mocorgok a süppedős, vörös bőrfotelben. – Mr. Zarco! Ha ön most újságíró lenne, és mondjuk egy vagy két évvel ezelőtt jött volna kérdezősködni, kíváncsiskodni, akkor azonnal kidobattam volna. Az újságírókat személyes okok miatt nem szeretem, sőt… nagyon nem szeretem, majdnem csúnyábban fogalmaztam…ma viszont már ott tartunk, hogy nem lenne indokolt tovább hallgatni, lehet, hogy én nem beszélnék most önnel, ha média-igazolvánnyal jött volna, de biztosan hívtam volna valakit, aki ugyanannyit tud, mint én. Tehát igen, valóban tudom, hogy mit akar kérdezni, ez egy felejthetetlen ügy, és már nem is titok, nyugodtan, nyíltan beszélhetünk róla. Természetesen a leletek, dokumentumok, biztonsági felvételek 1991 óta egy páncélszekrényben vannak, és várják az időt. De hagyom, hogy konkrét kérdéseket tegyen fel… – Ezek szerint elismeri, hogy ön volt Nicole Vilke orvosa 1991ben? – hosszasan bólint az orvos. – valóban visszafordíthatatlan állapotban volt a lány? – Az orvostudomány akkori, és jelenlegi állása szerint, a lány agyhalott volt, semmilyen agyi tevékenységet, reflexet akkor már nem produkált. Kimondhatjuk, hogy a baleset után néhány órával beállt nála ez az állapot, amelyből ma sincs visszaút, nem tévesztendő össze a klinikai halál állapotával, amikor is a beteg szíve, vagy légzése, esetleg mindkettő leáll, de ez egy reverzibilis állapot, innen nagyon sok beteg visszajön, szakszerű segítséggel. Nicole olyan súlyos koponyasérüléseket szenvedett, melyeket nem lehetett helyrehozni, kizárólag gépek tartották életben. A hosszú vegetáció során Mrs. Vilke kérésére több neurológus is megvizsgálta, de mindannyian ugyanazt állapították meg: Nicole Vilke orvosi értelemben halott volt, bár szíve még dobogott. 142

V E Z É R C S I L L A G Szervdonor programunkat is elindítottuk, de a papírokat, melyeket aláírásra Mrs. Vilke elé tettünk, azonnal darabjaira tépte, és mindvégig kitartott amellett, hogy lánya életben van. Mesterségesen életben tartottuk mindaddig, amíg édesanyja kérte, vagyis követelte tőlünk. Minden vagyona ráment erre… – Tehát kijelenti, hogy az orvostudomány nem lett volna képes visszahozni az életbe Nicole Vilkét?… – dr. Carpenter elmosolyodott… – Merthogy életben van Nicole Vilke? – tette hozzá kicsit pajkos ironikussággal, és pödrött egyet a bajszán. – Legalábbis én úgy tudom. Mrs. Vilke mondta nekem és láttam karácsonyi képeket is, melyek egyértelműen a dokumentált baleset után készültek. Az orvosi leletek hitelesnek tűntek. Kérem beszéljen nekem az ügyről, rettentő kíváncsi vagyok minden apró részletre. – Dr. Carpenter láthatóan elkomorodott, hiszen szakmai kérdésekben nem ismer tréfát. – Nos, talán kezdjük ott, hogy valóban jól értesült az esetről, és igen, számomra nem megmagyarázható esemény következett be a páciens állapotában, akár nevezhetjük csodának is. Mindegy azonban, hogy minek nevezzük: világos volt mindenki számára az osztályon, hogy nem szabad erről nyilatkozni senkinek. Persze volt néhány közöttünk, aki nem tudta felmérni a következményeket időben, és megtette azokat a lépéseket, melyekre hamarabb reagáltak Leonard védelmezői. Természetesen ezek a kollégák már nem dolgoznak az osztályunkon, sőt azt hiszem, hogy az egészségügyben sem. Nem egyszerűen csodáról volt szó ott akkor abban a percben. Egy olyan magasabb rendű beavatkozás történt, amit mi még nem értünk, csak a hihetetlen végeredményt láthattuk. Orvosi véleményemet nem fogom önnek elmondani, mert ilyen ebben az esetben nincs is. Végignéztem egy lehetetlen feltámadást! Első gondolata mindenkinek az volt, hogy ezt nem lehet és talán nem is érdemes titokban tartani. Szerencsére sikerült minket elhallgattatni, és lám, gondtalan életünk volt eddig, és a fiú is szépen felnőtt azóta. Egyedül ön kérdezett Nicole Vilke állapotáról 1991 óta, most először. Azok a bizonyítékok, melyeket 143

elzártunk, önnek is rendelkezésére állnak bármikor, de csak azért, mert a közelmúltban történtek dolgok, melyek megváltoztattak mindent, így már nem szükséges titkolózni. A kis Leonard időközben felcseperedett, testőrsége nemzetközivé vált, és szinte korlátlan hatalmat élveznek a világon mindenhol. Olyan emberek állnak Leo mögött, akik tulajdonképpen a fél világot uralhatnák a pénzükkel. Na mit gondol? Vajon hogyan álltak Leonard mögé az emberek, vagy inkább pontosítsuk: elé, hiszen akár saját testükkel is védelmezik őt. Természetesen köztük vagyok én is, és szinte az egész kórház, úgy látom ön is, vagy ha még nem, akkor majd ezután. De én is kérdeznék valamit öntől: találkozott már személyesen Leonarddal? Azaz Leonard Stevensszel? – Csak fényképen láttam, és sok mesét hallottam róla, de nem gondolja, hogy én most ezt elhiszem, nincs itt valahol egy kamera elrejtve? … – De uram, hát hiszen nem én hívtam ide, magától jött…meggyőződést kért tőlem én pedig megadom, amit tudok, ami a birtokomban van. Mint már mondtam, ez egy új helyzet, már nem kell titokban tartani semmit – Dr. Carpenter… – Szólítson Franknek, már látom, hogy Leonardnak tervei vannak önnel, azaz veled is, nyugodtan mondhatom, hogy ezentúl egy közösségbe tartozunk kedves John…engedd meg ezt a megszólítást… – bólintottam, de már nem tudtam, hogy mit akartam kérdezni, irtózom a közösségektől, nekem mindig egy szekta jut eszembe róla, és a szektákkal szemben mindenkinek előítéletei vannak. – Szóval Frank, biztosan megértesz engem, de látnom kellene valami sokkal meggyőzőbbet… – Persze megvan a biztonsági kamera felvétele, rögtön be is teszem és láthatsz mindent, vagy majdnem mindent, mert hiszen a lényeget csak ketten látták: Leo és Nicole. Igen valóban minden úgy történt, ahogyan Mrs. Vilke elmondta, felismertem Franket, ahogyan egy markos férfi lefogja, kolléganőjét pedig egy sarokba szorították, volt még két ápolónő is a felvé144

V E Z É R C S I L L A G telen, de ők csak kővé meredve álltak Nicole ágya mellett Mrs. Vilkével és Leo édesanyjával. Mivel több orvos is szakvéleményezte Nicole Vilke állapotát, nevükkel hitelesítve, nekem nincs jogom és elég tudásom sem kételkedni szavaikban. Természetesen nem győzött meg tökéletesen a felvétel, de lehet hogy, ha saját magam átélem, az sem változtatna semmit ezen a véleményemen. De attól még történhetett csoda, és minden kétséget kizáróan valami történt is… – Miért nem jelentettétek ezt a csodát a Vatikánnak, hiszen ilyesmi nem minden nap történik? Ráadásul – mint mondtad – cáfolhatatlan bizonyítékokkal rendelkeztek… – A Vatikán? Szükségünk van vajon az ő hitelesítésükre? – láthatóan kemény indulatot váltott ki belőle ez a felvetésem, majd így folytatta: – Leo személyisége mára teljesen kiforrt, minden tudást megkapott, és magáévá tett. Éppen a nagy történelemi egyházak válnak majd igazi célpontjává, de erről nem hiszem, hogy én többet elárulhatok. Viszont szívesen beszélgetnék még veled később, de tíz perc múlva konzíliumra kell mennem, ha megbocsátasz… – Udvariasan kivezetett az irodából és elköszöntünk egymástól. Számtalan gondolat kavargott a fejemben, de mindegyiket elnyomta egyetlen egy: a kislányomra vigyáznom kell, nekem most ő jelenti a kincset, amit féltenem kell, és óvnom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy belefolyjak valamibe, aminek még nem látom a végét. De remélem, hogy nagyon sokat fogok még hallani Leonardról, és képességeiről. Isten áldja őt és védelmezőit – ha szabad ilyet mondani. Kedves Mrs. Vilke, Pár nap kellett ahhoz, hogy minden információt feldolgozzak, és a lehető leglogikusabb módon megmagyarázzak. Egyetlen dologra jutottam: nem kell nekem semmilyen balhé, se időm, se kellő motivációm nincs belefolyni egy világvallás elleni összeesküvésbe, vagy akármibe…, merthogy nem is tudom és most már nem is akarom megtudni mi folyik a kék házban és körülötte. Egyszerű szavakért, ártalmatlannak tűnő kijelentések miatt is öltek már embert. Vallá-

145

sért, téveszmékért, fanatikus, befolyásolt emberek gondolkodás nélkül képesek vért ontani. Egyértelműen hiszem, hogy éppoly bűnös az eladó, mint a vevő, de azt is tudom, hogy meg kell állítani a szélsőségeseket, viszont nem én leszek az, mert nekem ehhez nincs elég erőm, és kellő érintettségem sem. Sok sikert kívánok nektek, Önöknek! UI: Persze, hogy érdekelnek Leonard csodatételei, de vannak dolgok, melyeket nem kell megmagyarázni, és titkok, melyeket nem szabad felfedni, mindenki biztonsága érdekében. ***

Hiába bújsz el küldetésed elől, hiába választod a könnyebb utat, Az élet rákényszerít, hogy vállald fel önmagad, és teljesítsd, amire születtél… Az utóbbi oldalakon John Zarco szavai, gondolatai, viszszaemlékezései voltak olvashatók. Utolsó soraiban viszont nagyot tévedett: egyáltalán nincs vége semminek, és bizony neki is több szerep jut majd az emberiség történelmének legnagyobb eseménye előtt, amikor visszatér, akit Istennek hívnak. Visszatér, akit sokan halottnak hisznek, akiben csak kevesek bíznak igazán. Eljön az, kinek csak fiát ismertük nevén. Rendet tesz a zűrzavaros világban. De nem pusztítani jön, ahogyan sokan várják, hanem építeni, újjáépíteni földi birodalmát, hogy minden ember békében élhessen tovább, itt a Földön… Isten teremtő lény, éppen ezért soha nem pusztít, soha nem büntet! John a néhány soros levelet Mrs. Vilkének címezte, aki élete nagy titkát megosztotta vele, és aki többször is próbálta becserkészni őt a titkos közösségbe. Mrs. Vilke cserébe, hogy megosztotta vele a nagy titkot arra kérte Johnt, hogy írjon le mindent, ami vele történt az elmúlt hónapokban, mintegy kis beszámolót, minden élményét írja le. Ez a kis fejezetnyi írás aztán bekerül majd az új Szentírásba, amely napjaink eseményeit meséli el az utókor számára. De azt még nem tudja John, hogy ennek a Szent Könyvnek a megírásában óriási szerepe lesz. A tények felderítőjévé válik, hogy a krónikás mindent le tudjon jegyezni az utókor számára. Mrs. Vilke megígérte, hogy többé nem zaklatja semmivel. John 146

V E Z É R C S I L L A G precíz volt mindig is, rendkívüli önfegyelemmel rendelkezik neveltetéséből adódóan, örömmel jegyezte le gondolatait, élményeit az üggyel kapcsolatban. Ezt a kis fejezetnyi írást és néhány Mrs. Vilkéhez írt sorát bedobta a virágos kis ház postaládájába, mintegy hivatalos búcsúként. Mrs. Vilke jól tudta, hogy Isten akaratával nem ellenkezhet senki, éppen ezért nem nyaggatta tovább John Zarcot és lányát Ihménét. Na, igen ne gondolja senki, hogy John, a kicsit ügyetlen tudós, aki mindig elejti könyveit az egyetemi könyvtár szűkösebb lépcsőfordulóján, rendszeresen okot adva a nevetésre a nehéz jegyzetek fölött görnyedő hallgatóknak, lezárta ezt az ügyet. Éppen ellenkezőleg: most kezdett hozzá igazán, amihez nagyon értett: a nyomozáshoz, a hosszú és aprólékos kutatómunkához. Sokkal jobban foglalkoztatta Leonard személye és a titokzatos kék ház körüli különös szövetség. Félt attól, ha ő is közöttük lesz, akkor végképp elveszti minden tárgyilagosságát, elfogulttá válik. Mindennek utána akart járni és ebben még az sem akadályozhatta meg, hogy tegnap válási papírokat hozott a postás. Igen, az élet nem egyszerű, mindig gördít elénk akadályokat, melyeken vagy átlépünk, vagy jó nagyot esünk rajtuk. Johnnak kedve lett volna egyszerűen csak kikerülni ezt az akadályt. Na igen nem sokat tudott volna ellene tenni. Ha a Porter család valamit akar, akkor azt el is éri. Joseph Porter keresett ügyvéd az államban, mondhatni, hogy sztárügyvéd, ennek megfelelő sztárgázsival és hihetetlen nagy, mesés vagyonnal. Susan szerint az apja titokban a kormánynak is dolgozik. Ezt még anno akkor említette Johnnak, mikor még úgymond a család bizalmát élvezte, persze ez a bizalom csak addig tartott, amíg az esküvőn ki nem derült, hogy John Zarco zsidó származású. Hatalmas botrány kerekedett. A népes, talán több száz vendég szét is széledt. Susan viszont életében ekkor szállt szembe először szüleivel, John mellett maradt. Az utcáról berángattak két idegent tanúnak és megtartották az esküvőt, az egyházi viszont érthető okokból elmaradt. John, nappalija kissé kopott pamlagára dőlt, merengett, emlékezett, a múltra, amely valószínűleg nem úgy folytatódik már a jelenben, ahogyan eltervezte. Vajon mivel fordították ellene Susant, 147

és miért pont most. Leplezett higgadtsággal olvassa a papírokat, néha-néha hangosan elejt néhány szót: – Még hogy közös megegyezéssel!! Nevetséges, legalább mondanának valamit. Lemondjak a lányomról? – a méregtől, vagy a kétségbeeséstől könnyek gördültek le a szemüvege mögül. Próbálta volna tovább olvasni a paksamétát, de bepárásodott lepel állta útját, amely egyre sötétebbé vált, és sem ereje, sem kedve nem volt arra, hogy megtörölje szemüvegét. Inkább eldobta a bűn papírjait, és elterült a díványon. Halkan szinte rekedten ismételgette: – a lányomat senki sem veheti el tőlem! Még a halál sem, – halkan, kicsit szégyenkezve nevetett ezeken a szavakon, felugrott, és elviharzott az óvodába. Az óvoda előtti hatalmas platánfa árnyékában guggolva várta Ihménét, és egy falevelet pörgetett, vaskos nyelét két ujja közé fogva. A néha-néha lassan lehulló leveleket figyelte, szinte repültek körülötte, mint a pillangók. Milyen szép a természet egy kis szeglete ebben a betonerdőben. A madarak dulakodnak egy-egy kis helyért a fán, azért a rövid galylyért, amely a legközelebb van a talajhoz. Megszokták már, hogy ilyenkor az épület fogságából kisereglő gyerekek az uzsonnájukat szétmorzsolják a fa alatt. Náluk talán türelmetlenebbül várta John, hogy végre három óra legyen. Ihméné apja nyakába ugrott, mintha most először látná életében. – Figyelj csak bogárka, ma sétálni fogunk. Ellátogatunk a nagypapihoz. – csak néhány saroknyira lakott egy harmadik emeleti kis lakásban. Ihméné nagyon ritkán járt itt ezelőtt. Anyja, Susan ugyanis félt az idős bácsitól, azt mondta, hogy furcsán beszél, persze mindenki tudta, hogy a tradicionális zsidó kabbalista senkinek nem tudna ártani. Tíz éve tolószékben kénytelen tengetni életét. Valószínű, hogy Susan Ihménét akarta óvni a látványtól… – Apukám! – szólt nagyon elmélyülten, és komolyan, de egyszerre cserfesen, panaszkodó hangon, John már nagyon jól ismerte ezt a hangnemet –kicsúfoltak, mert hiányzik az egyik fogam: itt elől… – De hát bogárka, ez természetes, az övéké is kiesik majd… Ne is törődj velük…gyere megérkeztünk. – a sárga épület egy kicsit 148

V E Z É R C S I L L A G elhanyagoltnak tűnik a rengeteg vadonatúj társasház között. Egy hatalmas kopott faajtón kellett kopogni, egy rézből készült oroszlánfej segítségével. Ihméné nagyon élvezte ezt. Mindig fel kellett emelni, hogy elérje… Egy fiatal ápolónő nyitott ajtót, aki azóta gondoskodik az idős emberről, mióta meghalt szegény felesége. Alig, hogy ideérkeztek az ígéret földjére, máris megtörtént a baj, ez a keserűség máig sem múlt el Ábrahám Zarco szívéből. – Nahát! Gyere, szaladj ide hamar a dédihez Cinfa – szólalt meg kissé rekedtes, fáradtságtól remegő hangon. Kezeit széttárva várta a kis Ihménét, aki a nagy bolyhos szőnyegeket kikerülve szaladt felé. Susannak az sem tetszett, hogy az öreg állandóan Cinfának szólítja a kislányt. Hiába magyarázta neki John, hogy nem keveri a neveket, csak egyszerűen becenévként használja nála, persze az is igaz, hogy ez egy másik név is egyben, de Ábrahám bácsi szerint ez jobban illik a kislányhoz. Susan minden apróságot eltúloz, hozzá tartozik a személyiségéhez. A lényeg, hogy a kislány is élvezi második nevét. – Na Cinfa, eléred-e már az oroszlánt? – Hát, papika, szerintem úgy három évet kell még nőnöm…de nézd csak, kiesett egy fogam, és most rajtam röhög mindenki. – Nahát! Mutasd csak! Hmmm, megoldjuk! Estére majd otthon a tükör előtt gyakorold a nevetést úgy, hogy csak az alsó fogsorod lássék, onnan még nem lopta ki a tündér egyetlen fogadat sem… Menj és zongorázz valami szép dallamot, beszélünk a papáddal is kicsit. Uzsgyi! John közben a magas támlás fotelből figyelte, ahogyan Ihméné az új mosolyát gyakorolja az aranykeretes tükör előtt. – Johnny fiú! Miért van egy olyan érzésem, hogy baj van veled? De mielőtt hozzákezdenénk mondjunk el közösen egy kaddish-t a nagyiért! – John tökéletesen tudott héberül de nem gyakorolta a vallását, igazából már a szülei sem, akik New York-ban telepedtek le. John mindig úgy tett, mintha mai napig őrizné a hagyományokat. Tulajdonképpen ez az ima mindig is nyomasztotta, de nagyon szerette nagyapját, mindig jó tanácsokkal látta el. Talán éppen 149

ezért maradt a közelében. Ábrahám bácsi még mindig gyerekként tekintett Johnra, és ez tetszett is neki. Valahányszor feljött nagyapjához, egy időutazásban volt része, ahol semmi sem változott soha, mindig minden ugyanott van, senki sem pakolhatott odébb semmit a felesége halála óta. Ez az időtlenség hosszú elmélkedéseket tett lehetővé, most is előkerültek a régi emlékek, a múlt lesújtó, de izgalmas és megnyugtató egyszerűsége. Ábrahám bácsi is nagyon szerette unokáját, talán ő volt az egyetlen rokona, aki benyitott hozzá az utóbbi időben, egyetlen dologgal viszont nem tudott kibékülni: John iszonyodott a zsidó férfiak szokásos hajviseletétől, és inkább rövidre nyírt frizurát hordott. Mindettől eltekintve Ábrahám bácsi büszke is volt unokájára, tudományos publikációit mindig elolvassa, bár kilencven évesen igencsak nehezére esik mindez. Zsidó történelem című műve például tansegédlet számos egyetemen, annak ellenére, hogy néhány gondolatával, és ténymegállapításával sokak nem értenek egyet, olyannyira, hogy ezt a vitatott fejezetet ki is kellett hagynia a hivatalos kiadásból. Ábrahám bácsi hosszú, ősz szakállát lassan végigsimította, és sóhajtott egy nagyot, ezzel jelezte, hogy készen áll a jelenben is gondolkodni. – Mesélj Johnny fiú, mi nyomja lelkedet? – felvette vastag okuláréját, mert szeret az emberek szemében is olvasni. – Susan elhagyott, – kezdte John, igencsak elkenődve – … valószínűleg – tette hozzá halkan rebegve, reményre várva. – Csak úgy igazi ok nélkül, és most Ihménét is el akarja venni tőlem, vagyis arra kér hivatalosan, merthogy még telefonon keresztül sem hajlandó velem szóba állni, hogy mondjak le önként a lányomról… – kényszerűen nevetett egyet, mintha ezzel nyugtatta volna magát: úgysem vehetik el tőle! – Mindig is mondtam neked, hogy ne házasodj kívülre, abból mindig csak a baj van, ha rám hallgatsz most nem lenne gondod. – förmedt rá indulatosan, mintha ezeréves dühöt kellene néhány szóba sűrítenie, majd, egy kicsit megnyugtató hangon folytatta: 150

V E Z É R C S I L L A G – Nincs az a gond, amit nem lehet megoldani ésszerű eszközökkel, a te esetedben csak szeretetre van szükség. A kislány szeret téged, és te is őt, ezt senki sem veheti el tőled, akkor miért aggódsz?… – felhúzta sűrű ősz szemöldökét, és mosolyra készülő száját hirtelen lefelé biggyesztette. – Na igen, csak itt van az a Susan lány, akit szintén nagyon szeretsz… – John nehéz sóhaja ezt rögtön meg is erősítette. – Csakhogy azt is el kell mondanom neked, hogy bizony Susan is nagyon beléd van habarodva, és ne gondold, hogy ez a kis törékeny vadóc egy szörnyeteg, és nem szeret benneteket. Őt az apja irányítja, hidd el nekem! – John is helyeslően bólogat, de megváltozott benn a légkör, már nem olyan volt mint annak idején, furcsán kezdte érezni magát. Olyan bizonytalanná vált, pedig jó szavakat intéztek hozzá, mégis valami nincs rendben, és ezt nagyapja is észlelte rajta. Ábrahám bácsi a rövid fagyos csend után hirtelen megszólalt, és olyan történetbe kezdett, amely egyszerre sok rejtélyt próbált feltárni. – Tudod Johnny fiú, nagyanyáddal azért jöttünk át az ígéret földjére, mert az én nagyapám olyan látomásokat szenvedett el, melyek arra kényszerítettek, hogy ide telepedjünk le. A történelem és a közelmúlt eseményei valóban igazolták Jaffar Zarco jóslatait. Mindenki tisztelte őt Jeruzsálemben, nagyon sok fiatal, olyanok mint te, kértek tőle tanácsot, és mindig jól cselekedett. Igazi kabbalista volt, mestere volt ennek a vallásnak. Ő tanított engem is és sokat köszönhet neki az apád is, bár ő sajnos csak rövid ideig élvezhette a társaságát. De nagyon jó útravalót hagyott hátra nekünk. Ő indított el minket az új világba. Megtanított minket arra, hogy ne higgyünk azokban, amiket a nyugati világban látunk, vagy tapasztalunk, egyetlen igazság létezik, mégpedig Isten igazsága. Tudom gyermekem, hogy most terhes neked erről hallani, de hidd el nekem, hogy mindennek értelme lesz, és hallgass végig. Olyan dolgokat fogsz most hallani, amiket eddig titokként kellett őriznem miattad és mások miatt is. Most viszont, hogy hallottam egy örvendetes hírt, minden megváltozott. Jaffar Zarco most sem tévedett, valóban minden úgy történik, ahogyan 50 évvel ezelőtt megjövendölte, vagyis pontosítsunk: ő nem szerette, 151

ha ezt a szót használtuk, nem jósolt, csak kiolvasott, kiolvasta a héber nyelvű szent iratokból, mert ezek mind kódolt üzenetek. Azt állította, hogy csak az igaz kabbalisták képesek olyannyira elmélyülten tanulmányozni a szent iratokat, hogy megfejtsék azok valódi üzenetét. Látom, hogy most felkaptad a fejed, tudom, hogy ez a terület téged is nagyon foglalkoztat. Azt hiszem, hogy ezt a kíváncsiságodat üknagyapádtól örökölted. Nos, ne lepődj meg, ha azt mondom, hogy közel van az óra, amikor végre elkezdődik a nagy leszámolás, az apokalipszis, de ezúttal nem lesz vérfürdő. Az új világban kezdődik minden, itt szaporodott el a bűn a legnagyobb mértékben. Az emberek erkölcstelenek, élvhajhászok, ráadásul a legnagyobb hódítókká váltak. Az egész világra ráerőltetik akaratukat, kultúrájukat. Ezt mind megírták jó előre, és azt is, hogy ide születik az új megváltó, mert itt van rá legnagyobb szükség, kezdetben! – John majdnem lefordult a kanapéról, ezt a szót már nagyon ismerte, nem létezik, hogy ő pont összefutott azokkal az emberekkel, akik ugyanezt állítják! – de sokat nem tudott gondolkodni, mert nagyapja tovább mesélt: – Ez volt az a prófécia, ami miatt nagyanyáddal idejöttünk. Akkor már nagyon beteg volt szegény. Tudod, minden álmunk az volt, hogy csoda történik majd velünk, és valóban megtaláljuk az új Jézust. Mindent alaposan megterveztünk. Jaffar nagyapám pontosan lejegyzett mindent a helyszínről, ahová megjósolták a kis megváltó második eljövetelét. Évekig tervezgettünk, kerestük a térképeken, úti beszámolókat olvastunk, végül rábukkantunk egy helyre. Ekkor már nagyon gyenge volt Cinfa nagyanyád, de vállalta a kimerítő utazást. Hajóval vágtunk neki a hatalmas óceánnak. Több mint két hétig tartott az utazás, közben egyre gyengébb lett, a kór teljesen elhatalmasodott rajta… – könnyek szöktek Ábrahám bácsi szemeibe, hangja kicsit megbicsaklott, de folytatta, mert most mindent szeretett volna elmondani… – az otthoni vagyonnal jól elboldogultunk a kisvárosban. Nagyon barátságos nép élt itt, egyáltalán nem éreztük, hogy ez a föld a bűn a végső romlás helyszíne lenne. Boltot nyitottam, akkoriban könynyedén mentek a dolgok. A hosszú utazást sokkal gyorsabban 152

V E Z É R C S I L L A G pihente ki Cinfa, mint hittem volna. A remény és a kíváncsiság tartotta őt életben. Minden helyi újságot végigolvasott minden áldott nap. Persze még voltak nyelvi nehézségeink kezdetben, de igazából jól megtanítottak a tanárok minket, olyan könnyen ment minden. De a nyomozás már meghaladta a képességeinket. Semmit sem találtunk. Eltelt egy év és semmi, nem tudtunk mit kezdeni, sehol egyetlen jel sem utalt arra, hogy a közelben fantasztikus képességekkel rendelkező ember élne. Ma már tudom, hogy hamar érkeztünk… Cinfának nem volt esélye a gyilkos kórral szemben, nem tudtam megadni neki a csodás gyógyulást. Megérkezésünk után két évvel apádék is átköltöztek ide. Valójában csak nagyanyád miatt tették, de sosem bánták meg, ezt rögtön hozzá is teszem. Jaffar Zarco utolsó lejegyzéseit is magukkal hozták, és azokat még én sem olvastam. Valamennyi iratot gondosan elrejtett, talán ő is félt valamitől, vagy valakiktől. A menóra talpában rejtette el azokat, ebből is látszik, hogy nagyon fontos dolgokat tartalmazhattak. Viszont olyan rejtélyes módon van lejegyezve, hogy azt csak egy igazi kabbalista tudja értelmezni. Sajnos eddig senki sem tudta megmagyarázni az üzenet értelmét. A Zohár sem adott válaszokat, pedig nagyapámnak egyik kedvenc olvasmánya volt, és igazi híve volt Mose de Leonnak. – Hol van most ez a dokumentum? – kérdezte villámgyorsan John, mintha visszatért volna igazi kutató énje, kíváncsisága nem ismert határokat, mondhatni a rejtélyes szövegek hozták tűzbe. Fáradhatatlanul böngészte a héber nyelvű szentírás kódoltnak hitt sorait éveken keresztül. Remélte, hogy most közelebb kerülhet a megoldáshoz. De vajon a megoldás ennyire közel lett volna? Ábrahám bácsi megvakarja bozontosan szerteágazó ősz haját és sóhajt egy nagyon mélyet, amilyet nem is szokott. – Hát igen, ha most itt lenne, akkor azonnal átadnám neked, hiszen te vagy a szakember a családban. Csakhogy az a bolond apád elvitte az egyetemre és ökör módjára ott is hagyta! – erre még a kis Ihméné is abbahagyta a zongora nyaggatását, kényszerű közönsége legnagyobb örömére, az öreg bácsi önkívületi állapotban dühöngött. Johnnak sem kellett már magyarázni, hogy 153

apjáék miért költöztek át New York-ba. A családi titkot átadta egy kívülállónak, annak ellenére, hogy Jaffar mester, merthogy még a családjától is elvárta, hogy így szólítsák, lelkükre kötötte, hogy semmilyen információt sem árulhatnak el az ellenségnek. Bizony Jaffar bácsi, vagy inkább én is mesternek szólítom, szóval Jaffar mester mindenkit ellenségnek vélt felfedezni, aki nem tartozott a zsidó misztikusok felekezetéhez. Ő azt mondta, hogy Jézus indította el ezt az irányvonalat, és a világon ez az egyetlen igaz közösség, amely az emberiség javára válhat. – De, milyen egyetemre vitte? – csendesen tette fel kérdését és közben Ihménére pillantott és szemeivel jelezte felé, hogy minden rendben van folytassa az idegtépő rapszódiáját. – Akkoriban apád állást kapott a Denveri egyetem júdaisztika szakán, ott ismerkedett meg egy neves kelet-kutatóval, aki éppen héber iratokat fordítgatott, azt hiszem valamilyen… várj csak eszembe fog jutni az az átkozott név… Lenchester, vagy ilyesmi, már nem is tudom. Lényeg az, hogy az őrült apád felelőtlenül odaadta neki. Kicsit sem véletlen, bár hiába magyaráztam ezt apádnak, aki olyan hiszékeny, hogy most is le tudnék neki keverni egy akkora pofont… – fenyegetőn felemelte kezét, de olyan hirtelen, hogy John hátrébb is vágódott a kanapén. – Szóval… nagyapa, – ezt gyorsan hozzátette, nehogy ő kapjon pofont az apja helyett – akkor miért nem szereztétek vissza a papírokat? – Hogy a fenébe ne próbáltam volna visszaszerezni. A bolond apád viszont szégyellte visszakérni, és inkább elmenekültek anyáddal az új Városba, de tudom, hogy zsivány volt apád, mert pénzt is kapott ő ezért… – és megint fenyegetően legyintett kezeivel. – Ez ugye a 70’es évek körül lehetett, a születésem előtt nem sokkal. – Úgy van, tudod mi bosszant igazán?… apádat sosem érdekelte, hogy mit adott ki a családunk birtokából. Szegény Jaffar mester, még jó, hogy ezt nem látta. Te viszont okosabb vagy. Vajon milyen titok lehetett az, amiért annyit fizettek akkoriban, hogy 154

V E Z É R C S I L L A G lakást vett, autót, egy nagyvárosban. Ráadásul kapott egy jó állást az Állami Múzeumban. – Szóval emiatt romlott meg köztetek a viszony? – Dehogy romlott meg. Ide bármikor jöhetnek anyádék, én itt vagyok mindig. Persze jó nagy pofont azt adnék neki, tőlem lehet akárhány éves is, akkor is megverném, ha olyan idiótán viselkedik, mint gyerekkorában. Viszont azt hiszem szégyelli is magát. Tudod, a baleset miatt. Úgy döntöttem, hogy én magam fogom visszaszerezni a papírokat. Akkoriban nem volt ám olyan másolatkészítő, mint manapság. Igen, bosszantott, hogy nem kaptam vissza, ami jogosan az én örökségem. Akkor is, ha nem tudom miről szól. Megmondtam nagyanyádnak, hogy legyen nyugodt, mert én addig haza sem jövök, amíg vissza nem adják a dokumentumokat. Szegény Cinfának volt igaza akkor is… – súlyosan elkomorodott, és szemei fátyolosak lettek a régi emlékek hatására – rá kellett volna hallgatnom. Azt az időt vele kellett volna eltöltenem, és nem kergetni a büszkeségemet, a makacsságom miatt ülök most kerekesszékben. Nagyon rossz idő volt aznap. Emlékszem, hogy megállás nélkül szakadt az eső. Denver határában lehettem, amikor egy kanyarban kisodródtam, és felborult a hálás kis furgonom, nagyon sajnálom a mai napig is azt az autót. Hát, akkor kerültem én tolószékbe. Aztán már a mindennapos gondok miatt nem került elő a téma. De az éjjel álmot láttam, és Jaffar mester megjelent előttem. Számon kért, mert nem teljesítettem azt a küldetést, amiért engem az új világba küldött. Vén bolond fejemmel, csak most értettem meg, hogy mi volt a célja idejövetelünknek. Bizony mi jóval azelőtt érkeztünk, mint a második megváltó. – megint sóhajtott egy fájdalmasat. Talán ismét megboldogult felesége jutott eszébe, de lehet, hogy elfáradt. Az ápolónő vissza is érkezett, bizony késő délután van már. – Nagyapa nagyon eltelt az idő. Köszönöm, hogy a bizalmába fogadott. Ennyi év eltelt és csak most értettem meg a családunkban történt dolgokat. Ígérem, hogy folytatni fogjuk a beszélgetést, mert engem is nagyon érdekel minden, roppant kíváncsivá tett… pihenjen egy nagyot, ígérem, hogy holnap is eljövünk. 155

– Jól van Johnnykám, gyere kis Cinfám, had öleljelek keblemre, szaladj ide… Nah, hogy kell mosolyogni? – Papika, ne hozz kényelmetlen helyzetbe idegenek előtt, – és pajkosan vigyorogva, a marcona ápolónőre nézett. Bizony mindenki hangos kacajban tört ki, és ez a nap is eltelt békével. Milyen megnyugtató látni őket, ahogyan a kirakatok sokszínű fényeiben sétálnak hazafelé. Fogják egymás kezét, Ihméné ugrándozva kerülgeti a járda repedéseit, néha-néha rándít egyet apján. A járókelőkre mosolyognak, akik viszonozzák ezt. Mindenki jön-megy, végzi a dolgát, olyan békés mindez, annyira életszerű. Sehol nem lehet látni boldogtalan embert. A kis éjjel-nappaliba friss péksütemények érkeztek, az illatok mindenkit evésre csábítanak, az emberek sorba állnak a bolt előtt. Nyugodtak, mert tudják, hogy mindenkinek jut elég, beszélgetnek egymással. Huncut tini lányok nevetgélnek a kirakatok előtt, háziasszonyok méregetik az üzletek élelmiszer-kínálatát. Alkonyodik, az autók fényei egyre erősebbek, a hangok egyre élesebbek. A nyüzsgő élet hangjai ezek. Milyen jó lenne, ha örökre így maradna minden, semmi gond nem lenne körülöttünk. Mindenki teszi a dolgát, vásárol, fogyaszt, és szórakozik… Milyen szép az élet. De vajon az emberek mosolya mögött mi rejlik? A csodálatos paloták, a nyomornegyed viskóinak falai között mi történik? … A kellemes illatok Johnt is megérintették, és eszébe jutott, hogy neki kell gondoskodni a vacsoráról: – Várj csak! Mi is veszünk valami finomat, beállunk ide a sorba. – De kispapi, miért ide jövünk? A túloldalon is van egy bolt, ott nincsenek sokan – milyen érdekes, hogy egy kislány figyel erre is, de igaza van. Bár én is inkább a sorba álltam volna, de ki tudja… John elmosolyodik, és egy idős hölgy is felfigyel a kislány szavaira, mintha nem tudta volna, hogy innen 150 lábra is van egy ugyanilyen jó bolt. – Tudod kicsim, az illatok ide csábították az embereket, annyira ritkán lehet itt a környéken friss pékáruhoz jutni, te is szeretnél ugye egy jó meleg lekváros kiflit? – John viszont jól tudta, hogy a szemközti boltba is ez a pékség szállít, méghozzá pár perccel 156

V E Z É R C S I L L A G korábban. De talán ennek különösebb a hangulata: várni valamire, együtt a tömeggel, az olyan kellemes, viszont az igazság az, hogy nem akar túl korán hazaérni, mert a gondolatok, melyekre az üres ház látványa készteti, teljesen megőrjítik. – Kispapika menjünk mááár, nagyon fáj a fejem, és kezdek szédülni is… – John már régen hallotta kislánya nyafogását, nem is emlékszik már, hogy mikor, rutinból nem is vette figyelembe. – Nemsokára sorra kerülünk, ezt a kis időt már ki fogod bírni! – Ihméné hozzábújt apjához, és nem engedte el a kezét sem, ez már szokatlan volt, és leguggolt hozzá. – Jézusom, neked tűz forró a homlokod! – az emberek hirtelen távolodni kezdtek tőlük, persze nagyon diszkréten tették ezt, mert rájuk sem néztek. – Gyerünk gyorsan, neked gyógyszert kell bevenned, szegénykém… – és ölébe vette, mint csecsemő korában. – És mit fogunk vacsorázni? – szólalt meg gyenge hangon. John nem is érkezett válaszolni, mert valaki a tömeg közül utánuk szaladt egy nagy zacskó, gőzölgő lekváros kiflivel. – Várjanak! Ez a bolt ajándéka önöknek, köszönjük a hűségüket! – a fiatal, fekete copfos eladólány megsimogatta Ihménét, és udvariasan elköszönt. Kicsit megvetően ment keresztül a tömegen, vissza a pulthoz, de senki tekintetét sem tudta elkaparintani. Vajon hol van most Ihméné anyja, Susan Porter, mikor a legnagyobb szükség lenne rá? Nagyon rosszra nem gondolhattam, mert ott állt, átfagyva a házuk előtt, várva Johnt és kislányát. Mikor meglátta őket, odaszaladt azonnal hozzájuk. – Uram Isten, mi történt vele? Mit csináltál a lányommal? – förmedt rá Johnra, aki ekkor már igencsak kifulladva bukdácsolt kislányával. – Nem kellett volna elmenni, és akkor tudnál mindenről! – csapot vissza neki, de igazából nem volt kedve hozzá, mert nagyon boldog volt legbelül, hogy ismét láthatja Susant, és egyfajta reménynek is adott helyet szívében az aggodalom mellé. Egy lázcsillapítót adtak a kislánynak és megbeszélték, hogy később felébresztik, és megeszik a kifliket. Úgy fektették ágyba Ihménét, mint157

ha semmi baj nem történt volna velük, mintha ez a néhány hónap nem is történt volna meg. De amint bezáródott a kislány szobájának ajtaja, John azonnal tudtára adta Susannak, hogy magyarázatot követel, mégpedig azonnal. – John, nagy bajban van a családom! – Susan könnyei kicsordultak, de John nem akarta észrevenni. – És ezért kellett minket itt hagyni? – Nem érdekel, hogy milyen szörnyetegnek tartasz, de hidd el, hogy miattatok tettem, és kérlek, hogy ne vágj közbe, mert nagyon ki vagyok bukva. Még én sem tudok sokat, de az biztos, hogy nem a jó oldalra menekültem. Elhittem az apámnak, hogy te, azaz ti vagytok a gonoszak – John éppen közbe akart szólni, de Susan nagyon határozottan, és feltűnően idegesen utasította el, – tudom, hogy ez most hülyén hangzik, de kérlek, hogy hallgass meg, egyébként az apám sem szörnyeteg! – minden fegyelmezettsége ellenére mégis közbeszólt John: – Miről beszélsz most, te drogoztál? – Tudom, hogy ez neked új, de hidd el, hogy most mindent tisztázni fogunk. Én nem vagyok olyan amilyennek hiszel. Ugyanaz vagyok, akit az egyetemen megismertél, nem változtam, csak néhány dolgot megtudtam a családi titkokról… – Úgy látszik ez egy ilyen családi beavatós nap – jegyzi meg kicsit ironikusan, de Susan mégis folytatja tovább: – Beszéltem neked arról, hogy az apám titokban a kormánynak dolgozik. Csak most tudtam meg, hogy milyen minőségben. Az apám egy tisztogató, aki a szennyest eltakarítja. A hírszerzésnek dolgozik, de igazából nem is ügyvéd, bár van diplomája. Mikor én hozzád mentem, akkor nem a vallásod miatt ellenezte, hanem a neved miatt. A hírszerzésnél botrány tört ki miattunk. Erről nem tudok sokat, de azt igen, hogy minden lépésedet figyelik, és, hogy még a rokkant nagyapád lakása is le van hallgatva. Járnak hozzá beszélgetni valamilyen kék csoport tagjai, te biztosan tudsz erről… – Nem, nem tudok semmit – makacsul rándít egyet a vállán, és közben kezd tetszeni neki a magyarázkodás, még akkor is, ha 158

V E Z É R C S I L L A G ebben a pillanatban nem ért egyetlen szót sem. Észreveszi ezt a nemtörődöm hozzáállását Susan is, ezért ismét viharosan kitör és ráförmed a higgadt fiatalemberre: – Tudod te, hogy én mit teszek most? A családomat sodrom veszélybe miattad, gondolod, hogy ezt tenném, ha nem szeretnélek? – Susan zokogva rogyott le a kanapé szélére. Egész teste remeg. John félreteszi sértettségét és melléül, nyugtatóan átkarolja, megpuszilja a fejét, és vigasztalni próbálja: – Jól van, nem lesz semmi baj, minden rendbe jön, és tudnod kell, hogy mi is szeretünk téged. Ne aggódj, együtt legyőzünk mindenkit! – Susan ránéz, egészen közelről férjére, könnyeit sietősen törölgeti, John is segít neki. – Éppen ezért kell most mindent elmondanom neked. Mi együtt vagyunk egy család, és nem engedem apámnak, hogy elszakítson minket. Jól figyelj, mert szinte biztos, hogy itt is vannak poloskák. El kell költöznünk innen, kérlek, hogy bízz bennem, tudod, hogy nem beszélek soha a levegőbe. – ez az elszántság már Johnt is megrémítette. – Tulajdonképpen egy zsidó terv miatt van minden, mi csak áldozatai vagyunk ennek az ügynek. De pontosabban nem is zsidó terv ez, hanem valamilyen szervezet, amit zsidók irányítanak, de pontosan én sem tudom. Apám félt minket, mármint engem és az öcsémet, ezért titkol el sok részletet. De a magyarázata, amiért minket szét akar választani, engem nem győzött meg. Figyelj, akkor vasárnap, mikor összevesztünk én panaszkodni mentem haza, de nem engedtek vissza ide. Valójában szobafogságban voltam mindeddig. A saját apám bezárt! – Elég furcsa családban élsz, ha 35 évesen is képesek bezárni téged! – erőltetett mosollyal próbálta enyhíteni a helyzetet, leplezni kételyeit. – Tudom, hogy mit gondolsz, de most többről van szó, mint a házasságunkról, az alaptalan féltékenységedről. Én nem akarlak elhagyni, mert nincs is rá okom. Azt akarom, hogy boldog családban nevelkedjen a lányunk, de belekeveredtünk valamibe, amiről szeretnék többet megtudni, hogy tudjunk védekezni. Az apámat is 159

meg lehet érteni… Ő viszont elkötelezte magát a kormánynak több mint húsz éve dolgozik nekik, és jobban a dolgok mélyére lát, de John, azt hiszem, hogy most nagyobb a baj. Szerintem most nem a jó ügyért kell harcolnia az apámnak, nem mondta ki, de tudom, hogy így van, észrevettük rajta anyuval. – De, szívem, nekünk mi közünk van ehhez, te nem vagy titkos ügynök, vagy mégis? – Johnt fárasztotta felesége hajmeresztő sztorija… – Úgy látom, hogy nem értettél meg engem. Éppen miattunk van minden! A kormány évek óta figyel valamilyen szervezetet, amelyről azt feltételezik, hogy kormányellenes összeesküvésen tevékenykedik. Állítólag zsidó szervezetről van szó, és szóba került a megfigyelések során a te neved is, mármint a vezetékneved. Most úgy gondolják, hogy az apám fedezi őket, és ezt alátámasztja a mi esküvőnk is, apám azon a napon tudta meg, hogy a Zarco név is a listán szerepel. Ezért ellenezte a házasságunkat. – Na jó, de rengeteg Smith, és Stone él közöttünk, mégsem veszik elő mindet, ha valamelyiket vádolják valamivel… – Csakhogy te zsidó vagy! – John elfehéredett ettől a nyers kijelentéstől, mintha kést vágtak volna belé, bűnnek számít még ma is a származása? Susan is észlelte John fájdalmas reakcióját és rögtön bocsánatot kért. – Ne haragudj, tudod, hogy nem így gondoltam, de mások sajnos igen. Igazából nem tudok sokat, az apám félt minket és nem árult el részleteket, csak a fedőnévről tudok, valamilyen kék ház, vagy ilyesmi, nem tudom… – John ismét elfehéredett és le is ült gyorsan, – Azt hiszem, én tudok valamit. – Susan arcáról jól felismerhetően, félelem tükröződik, – ha valóban kék házról beszélsz, igen, én is kapcsolatba kerültem vele, de nem magával a szervezettel, hanem csak a házzal! Nem akartam közéjük menni. Teljesen spontán jött az egész. Igazából Ihméné akart bemenni… – Úristen! Te elvitted a lányunkat egy szektába?! – visszafojtott dühe teljesen eltorzította a hangját, és közben jobbra-balra tekintget, mint aki érzi, hogy figyelik valahonnan. 160

V E Z É R C S I L L A G – Semmilyen szektáról sem tudok, de úgysem hinnél nekem! Meglehetősen furcsa dologról van szó, és ha valóban őket figyeli a nemzetbiztonság, akkor megnyugtathatom őket, hogy egy ártalmatlan jó szándékú emberek, békés gyülekezetéről van szó… – Na most hallgass el! Tudom, hogy hallgatnak minket, és most le is buktattad az apámat. Igazuk volt: te is köztük vagy! – dacosan elfordult Johntól, aki a döbbenettől szólni sem tudott. Hosszú hallgatás kezdődött a házban. Elfáradtak, és idő kell ahhoz, hogy minden kis részletet össze tudjanak illeszteni. Mindketten bizalmatlanná váltak egymás iránt. John a nagy fehér kanapé egyik szélén kucorodott, Susan átkúszott a másik végére, azt hiszem ma este mindketten itt fognak aludni. A fények lassan kezdenek halványulni, s ez azt jelzi, hogy este 10 is elmúlt már. A házban automatikusan leoltódnak a lámpák éjjel, persze először csak halványulnak, hogy legyen idő mégis felkapcsolni, ha a háziak még fenn akarnak maradni. Mindketten figyelték a mesterséges alkonyatot, ahogyan elsötétült a nappali úgy aludtak el ők is. Talán az egész utca egyszerre hajtotta álomra fejét aznap éjjel, a fények már csak az utcát világították. A ház előtti fekete autóban azonban még két éber tekintetű komor ügynök nyomorogott, akik alig várták már, hogy reggel legyen, mert ők mindig nappal alszanak. – Tedd el a szalagot, ez a bizonyíték cáfolhatatlan – szólalt meg, rekedt mély hangon az egyik sötét figura, és nagyot kortyolt a papírpohárból. – felhívom Gibbonst, ne aludjon ő se nyugodtan, amíg mi itt gémberedünk, remélem kapunk egy szabad éjszakát ezek után, már úgysem beszélnek…elaludtak. – Halló, itt Gibbons! – Uram, itt Skinner beszél, sikert értünk el, Peter Porter veje valóban kapcsolatban áll a szervezettel, maga ismerte be a feleségének az imént. – boldogan mesélt volna tovább is az idősödő ügynök, de okosabb volt nála a felettese és gyorsan közbevágott: – Nagyszerű, jók voltak a megérzéseim. Ne bonyolítsuk tovább az ügyet. Önként fogják kibökni az infókat. Jöhet akkor a következő akció. Fogják el Patrick Portert, így majd Porter ügynök is ko161

molyabban veszi az ügyet. Majd ő dalra fakasztja a vejét. Na, induljanak, mire várnak még, indítsa azt a nyomorult kocsit! – és gyorsan lecsapta a telefont! – Na ennyit a pihenésről! Van még egy meló. – Miért nem azt mondtad neki, hogy nem került be a szervezetbe, hiszen ezt is hallottuk, nem? – szólalt meg kicsit fáradt hangon a fiatalabb ügynök, akit az utca lámpája jól megvilágított. Szelíd arcú, maximum 25 éves fiatalember lehet, aki egy arany keresztet visel a nyakában, amit a nyakkendőjéhez csíptetett, biztosan édesanyjától kapta, hogy egyfajta védelmet élvezzen fia ebben a veszélyes világban. – Naiv vagy még Brown ügynök! Előtte figyelmeztette Porter lánya a poloskákra. Persze, hogy nem mondta el az igazat. Egy tapasztalt ügynök mögé lát az embereknek. Van még mit tanulnod tőlem. – Csak feltételezte, hogy lehetnek poloskák az épületben. Nem tudhatta biztosan. – tette hozzá Jeremy. Sokáig kifelé tekint a félig lehúzott szélvédőn miközben társával vitatkoznak. Habár csak ez a vékony üveg zárja el a kinti világtól, mégis úgy érezte, mintha lebonthatatlan fal választaná el a valódi világtól. A lámpák egy-egy pillanatra megvilágítják tekintetét, amelyből egyértelműen kiolvashatók eltitkolt gondolatai és vágyai. Szabadnak született, mégis kényszerű rabja lett egy bűnös rendszernek. – Tudod, Brown ügynök, ha majd családod lesz, akkor rájössz, hogy az élet nem csak fekete, vagy fehér. Mi ebből tartjuk fenn magunkat. Nincsen semmi más, amihez értünk, ezt kell csinálni, de ezt nagyon jól. Csapatmunka ez, össze kell dolgozni, és védelmezni egymást, ha valaki közülünk elbukik, vele bukunk mindanynyian, és nekünk nem a társadalom megvetésétől kell tartanunk. Amíg meggyőződésed, hogy amit teszel az jó, addig nem lesz semmi bajod. Az akadémián nem tanítanak meg mindenre. Most itt kell teljesítened, úgy hogy sem magad sem társaidat nem sodorhatod bajba, ha ezt megteszed, akkor a kapzsibb fajta ügynökök akár likvidálni is képesek, csakhogy mentsék a bőrüket. Nekünk most az volt a feladatunk, hogy bizonyítsuk be, amit a bo162

V E Z É R C S I L L A G lond Gibbons kiagyalt. Ezt kellett tennünk, és szerencsénk volt. Még egy ilyen év és olyan összegű nyugdíjjal vonulhatok vissza 55 évesen, amekkoráról sokan csak álmodoznak… Most Gibbons seggét nyaljuk, jövőre meg Andrewsét, ezt mindenki így csinálja, ha el akar érni valamit. Persze Gibbons is nyalja valakijét, de ez minket nem kell, hogy érdekeljen. Jó gyomor kell ehhez a világhoz, de aki élni akar… És, akkor még ne is panaszkodjunk, mert legalább mi bűnösöket kergetünk, vannak viszont, akik arra kapnak parancsot, hogy ártatlanokat sározzanak be, mert valamilyen fejesnek úgy kívánja érdeke. Na ők nagyobb bajban lesznek a kinyugdíjazásuk után. Nekik a társadalomtól is félniük kell. Ezért fontos a titoktartás, és a jó viszony a többi ügynökkel…– Jeremy nem szól ehhez semmit, és tudomásul veszi rangidős, sokat megélt társa tanácsait. – Hová megyünk most? – kérdezte kicsit elcsüggedt hangon – Most jön, amiről beszéltem: egy kicsit gonoszkodnunk kell egy jó ügy érdekében. Elvisszük Patrick Portert néhány napra egy biztonságos helyre. Nem kell megijedni, nem fogjuk őt bántani, csak egy kicsit szájalni fogunk vele, de ezzel leginkább az apját szorongatjuk meg. Majd ő kinyomoz mindent, amit kell, kényszerből, ha máshogyan nem megy. – torka mélyéről beszélt, mintha az ördög szólt volna belőle. Jeremy ismét kifelé bámul, nézi a fényeket, az utcán lézengő fiatalokat, a mozi előtt várakozó tömeget… – Nézd csak meg a gépben, ha jól emlékszem Patrik Porter minden szombaton a barátja diszkójában ropja. Hol is van a Kikelet? Jeremy leplezett daccal nyomogatja a laptop billentyűit, persze fejből is tudná a választ, korábban ő is megfordult ezen a szórakozóhelyen, de az még az előző életében volt. – Sunset May 75. a Sun és a Blue Dolphin 2009 sarkán. Itt kellett volna lefordulni… – Akkor kapaszkodj! – hirtelen megfordultak, nagy csikorgás közepette. Az utca tömege felzizzent, de csak egy pillanatra. Manapság ez már nem esemény. 163

*** A Sunny Street 1123-ban semmi sem történt tegnap éjjel óta. John és Susan a nappaliban fekszenek egymásnak lábbal. Az ébredező nap a hatalmas ablakon akadálytalanul Susan lábait csiklandozza. A telefon őrjöngő ciripelése verte fel álmaiból őket, szinte egyszerre riadtak fel a kanapén. – Úristen! Ihméné! Hogy aludhattunk el, miközben a lányunk beteg! – Susan nem is törődik a telefonnal, talán azt hitte hirtelen, hogy egy megvadult vekker, amely fontos kötelességére próbálja figyelmeztetni. Már szalad is fel Ihméné szobájába. A kislány az ágya mellett áll és pityereg, az éjjel összehányta az ágyneműjét. – Mi bajod van kicsim? – tapogatta a kislányt, és közben a savas hányadékra pillantott. – Gyere John, be kell vinni a kórházba. Hányt is, és nagyon a fáj a feje, szédül, gyere már, mi van… – a kétségbeesés és a kimerültség jelei mindkettőjükön jól látszódtak, de John furcsa határozatlan lépései még nagyobb bajt sejttettek. – Az édesanyád hívott, zokogott. Az öcsédet elrabolták, és megfenyegették az apádat, hogy megölik, ha nem adja ki Leonard Stevens terroristavezér tartózkodási helyét. – Susan szempillái rebegtek, talán szívverésének ütemét vették fel. Egy szót sem szólt, és ez most még tovább fokozta a helyzet drámaiságát. A levegő hirtelen lehűlt körülöttük. Mindannyian dideregni kezdtek. Susan megmosdatta, és felöltöztette Ihménét, kezei úgy működtek mintha robotkarok lennének. John kiállt a garázsból szürke Chevrolet-jével. Rohantak a kórházba, hogy minél hamarabb enyhítsenek aggodalmukon, legalább az egyiken. A kórházban nekiláttak a kislány alapos kivizsgálásához, mert a közeli iskolában egy vírusos járvány jelei mutatkoznak. Susan mobilja törte meg a váróterem nyomasztó csendjét: – Elnézést! – és halkan kiment a folyosóra, de onnan is kintebb tessékelték, egészen a pihenőkertig kellett mennie. – Mama, te vagy az? – és már zokogott is, úgy, hogy szinte nem is érteni amit mond. 164

V E Z É R C S I L L A G – Kislányom, látod, hogy milyen veszélybe sodortál minket! Egy ilyen rossz hírű, fattyú miatt!!! – anyja súlyos szidalmait nem is értette jól Susan, mert túlságosan mélyen és hangosan szedte a levegőt a felgyülemlett idegeskedés miatt, amely most kezdett kitörni rajta. – Mama, ne mondj ilyeneket, John nem tehet semmiről… – Ezt mondd azoknak a szemeteknek, akik meg akarják ölni a fiamat!! – A papa ott van? Add át neki a telefont. – Susan kezei remegnek, kezét a könyökével megtámasztja, úgy hogy közben bal kezével a blúzát markolja; talán így kevésbé veszik észre a kívülállók, hogy mennyire ideges. – Az apád még az este elment valahová, őt sem láttam azóta… Mi folyik itt? Olyan nyugodt volt az életünk hosszú éveken át, mindaddig, amíg be nem tette a lábát egy zsidó a családunkba! – Susan anyja ismét belekezdett a szitkokba, melyekkel feszültségét, érthető aggodalmát próbálta levezetni. A vonal viszont közben megszakadt. Susan hosszasan bolyongott a kórház pihenőkertjében, súlyos gondolatait cipelte körbe-körbe. Nem veszi észre, pedig zokog és közben tekintete a messzeségben eltévedt. Hirtelen egy kedves hang hozza vissza figyelmét a valóságba. – Üljön le ide kedveském! – a fehérre festett fapadon egy idős, valószínűleg festett, szőke hajú hölgy ücsörgött magányosan. Susan kisírt szemekkel, kislányosan zavart, de nagyon bájos tekintettel pillantott a nagyon jól szituált nénire, aki másodszor is megkérte, hogy üljön mellé. Egy ideig dacolt a kéréssel, szinte szégyellte, hogy valaki felfedezte gyengeségét. Utálta, ha mások sírni látják, persze nem tudott ellenállni, és valóban leült, viszont nem gondolta, hogy ezzel a nagyon kedves, de mégiscsak idegen asszonnyal megosztja majd minden gondját-baját. – Látom magácskát sem kényezteti a sors, ha ennyire zokog, tudom, hogy nem tartozik rám, de ha gondolja, beszéljen. Az mindig segít, én pedig már sokszor azt sem tudom, hogy mikor ettem, még azt is elfelejtem. Így hát többször is eszem, így biztosan nem hagyok ki egyetlen alkalmat sem. – neveti el magát a néni, akin 165

valóban meglátszik néhány kiló felesleg, de nagyon tüneményes, és jól áll neki. Még Susan is elmosolyodik egy pillanatra, pedig ez nagy szó nála a jelenlegi helyzetében meg pláne. – Beteg a kislányom. – bökte ki nagy sokára Susan, aki nagyon nem szeretne megnyílni senkinek. Arra nevelték, hogy az ember ne legyen gyenge mások előtt, mert akkor eltapossák, és legyőzik. Ehhez tartotta magát most is. Csakhogy az idős hölgy bizony nem az volt, akinek látszott. Nem véletlenül szólította meg Susant. Ő egy Figyelő volt, aki az Élet Egyházának egyik önkéntes aktivistájaként szolgált. Nagyon jól tudott mindent, és ezt nem is titkolta el Susan előtt.: – De nem csak a kislánya miatt aggódik, kedvesem, hanem az öccse is veszélyben van. – Susan szemei tágra nyíltak, és úgy döntött, hogy jobban megnézi az idős asszonyt. Hirtelen azt hihette, hogy ő is egy beépített ügynök, aki fenyegetni próbálja, és hirtelen beötlött egy olyan gondolata, hogy a kislánya is veszélyben lehet. Az idős hölgy megfogta határozottan Susan karját, mintegy megakadályozva, hogy felpattanjon a padról. – Ne féljen tőlem, én nem fogom bántani, másik oldalon állok, ahogyan minden igaz ember, aki tisztán lát. De nem szabad elítélni azokat sem, akik nem így tesznek, ők egy hamis igazságért harcolnak. – Kérem, engedjen el, – és kirántotta karját a fogságból – nekem ehhez nincs türelmem. – Pedig én tudnék segíteni… – Susan megállt, háttal a Figyelőnek, és hallgatott. – Nem kell mindjárt beletörődni a rosszba, még nem dőlt el semmi, hinnie kell nekem, mi nem akarunk rosszat senkinek, hát úgy nézek én ki, mint aki veszélyes a társadalomra? – Susan lassan megfordult, és egy kicsit habozva, de mégis a kíváncsiság, vagy a reménybe vetett hite visszaültette a padra. – Tudunk az önök problémájáról, és nagyon sajnáljuk. A 24-ek tanácsa úgy döntött, hogy segít maguknak, hiszen ártatlanul keveredtek bele ebbe az ügybe. Egyébként ezt a CIA – szerintem nevezhetjük így, mert ez az igazság – is nagyon jól tudja, de nekik 166

V E Z É R C S I L L A G kényelmesebb lesz belső ügyet csinálni ebből, és mindenkit elhallgattatni… – De akkor inkább beszéljen arról, hogy mi folyik körülöttünk, mert nagyon homályos minden. És különben is miért kellene hinnem önnek, már magam sem tudom, hogy a férjem hazudik, az apám, vagy mindkettő. Sikerült teljesen összezavarniuk… – Nyugodjon meg kedvesem, nem lesz itt semmi baj, mindent meg fogunk oldani. – megveregette Susan vállát, és közben óvatosan körülnézett, majd így folytatta: – a magyarázat sokkal komplikáltabb, mintsem most ebben a néhány percben el tudnám kegyednek magyarázni, de a lényeget természetesen el kell mondanom, hiszen ezzel bíztak meg. Semmi sem történik véletlenül, erre mindannyian rájövünk, egyszer – sóhajtott egy mélyet, és tekintete egy pillanatra eltűnt a rejtélyes és sötét múltban. – Mindenkinek vannak problémái, de ha segítséget mer kérni, akkor szinte biztosan akad valaki, aki segítségére is siet. John Zarco, aki a férjed – Susan szemeiben fürkészi a helyeslést – nagyon becsületes ember, nem hiheted, hogy veszélybe sodorná a kislányát, mindazonáltal ösztönösen nem beszélt neked a Kék házról, de az is igaz, hogy nem is tudott volna mit mondani, hiszen nem történt ott semmi sem. Én is ott voltam ugyanis, és tisztán emlékszem rájuk. Nagyon helyesek voltak, a kislány nagyon barátságos volt a többi gyerekkel együtt játszadozott, nem volt ott semmi veszélyes vagy félelmetes dolog. A titkosszolgálat, mely már nem úgy működik, ahogyan annak idején, valamilyen apropóból kikezdett minket. Olyan mögöttes tartalmat tulajdonított a mi szervezetünknek, amitől a figyelem és támadások középpontjává váltunk. Belekeverték a nemzetiségi ügyet, antiszemitizmust, holott nem csak zsidók tagjai ennek a közösségnek, én például protestáns vagyok, mondhatni a kontinens őslakosa, legalább 250 éve itt él a családom. Mrs. Vilke pedig katolikus…de eljön az idő, amikor minden ember ugyanazt a nézetet vallja majd, és csak az ÉLET szentsége fog számítani… – Mrs. Vilke, az utca sárkánya? – lepődött meg Susan az ismerős név hallatán. – az idős hölgy elneveti magát. 167

– Hát még ezt nem hallottam, bár sok jelzőt használtak már vele kapcsolatban. De félretéve a tréfát, egyáltalán nem arról van szó, hogy itt egy zsidó szervezkedés vette kezdetét, amely veszélyezteti a társadalmi rendet. Sőt egyáltalán nem értem a CIA álláspontját, hiszen nagyon sok kormányhivatal élén zsidó származású emberek állnak, bíróságok, szenátus, Harvard Egyetem, bankóriások stb. már itt is látszik, hogy valami nincs rendben. Persze könnyebb az embereket etnikailag zsarolni, hiszen ez a történelem során többször is beváltotta a hozzá fűzött reményeket… – De mivel foglalkoznak, hiszen valamiért csak veszélyesnek minősítették a tevékenységüket? – Gyermekem, ez a lényeg. Jó, hogy megkérdezted. A választ tudja a férjed is, bár nem akarom őt még jobban bemártani előtted. Szóval, ha most elmondanám az igazat, akkor te rögtön felpattannál, és legfeljebb megúsznám a szádból egy bolond jelzővel, éppen ezért nem mondom el neked, túl fontos vagy ebben a játszmában. Jómagam is így tettem néhány évvel ezelőtt, aztán úgy hozta a sors, hogy teljes bizonyosságot kaptam. Ilyen bizonyosságot kívánok neked is – a néni hirtelen szájon üti magát, – Istenem, mit mondtam, dehogy kívánom, te tudod, hogy hogyan gondoltam ezt – és közben az égboltra tekint. – Nem tudom, akkor, hogy miért vesztegetem önre az időmet. Semmit sem tudtam meg, pedig jó ideje beszél és beszél…mint egy gép. – Megalakult egy új egyház, az egyetlen igaz egyház, amely a kezdetekkor létezett, ez az Élet Egyháza. A mi célunk, hogy ezt az egyházat kiterjesszük az egész világra. Az egyház feje egy rendkívüli ember, akit egyetlen élő ember sem tud helyettesíteni, ezt hidd el nekem. Ő polgári nevén Leonard Stevens… – A terrorista! – vágta rá hirtelen Susan. A néni ismét jót kacagott ezen – Szóval már terroristának nevezik! Ha tudnád kicsim, hogy a világon talán ő a legbékésebb ember, aki az élet legnagyobb híve, még hogy terrorista, az üldözői viszont valóban azok – ezt már 168

V E Z É R C S I L L A G nagyon komoran, érezhető indulattal jelentette ki, mintha az egész világnak mondaná, majd folytatta: – Tudod, tőle nagyon félnek, és akitől félünk, azt mindjárt ellenségünknek is tekintjük. Persze valóban nem azt akarja, amit a tisztelt Világkormányzat, merthogy már ilyen is van, bár erről is csak kevesen tudnak. Természetesen a Világot nem azok az emberek irányítják, akiket te mindennap a híradásokban szerepelni látsz. Ők a sakkbábok, akiket borzalmasan kapzsi, és sznob családok mozgatnak. Ezek a családok évszázadokon keresztül jelen vannak a politikában, persze a színfalak mögött, rejtve a nyilvánosságtól. Generációkon keresztül adták át egymásnak a hatalmat, amiben egy világegyház, a vér egyháza is közreműködött. A mi szervezetünk is nagyon régi, valójában nem most alakult meg. Nagyon régen, csakhogy még akkor neve sem volt. Gyűjtötték az információkat és várták a jelet, amikor végre felbukkanhatnak, mert megerősödtek. A titkos világkormány olyan tervet kíván végrehajtani, mely súlyosan veszélyezteti milliók életét. Az olajválság miatt a gazdaság összeomlik hamarosan, a világot újra fel kell osztani, és ez borzalmas lesz… Egy ember van, aki ezt meg tudja akadályozni, akitől fél, még a hihetetlen hadsereggel, borzalmas erejű fegyverekkel rendelkező Egyesült Államok kormánya is. Ő Leonard Stevens, akiről már hallottál. Ő sokat tud, maradjunk ennyiben. Tudásával meg tudja akadályozni az úgynevezett Világvége-projektet, amire a nagyhatalmakat irányító elitcsoport ezúttal rábólintott. Csakhogy a változás az, hogy a világ kormányait ma már a nagytőke irányítja, és kialakult egy alárendeltségi viszony. Ezért az utolsó szót az Egyesült Államokat is irányító család mondja ki. És most ez a család is elfogadta ezt, tehát megalakult a világvége-terv, mely rendbe tudja hozni a hanyatló gazdaságot, és továbbra is megmarad majd az a hierarchikus rendszer, amely már évszázadokkal ezelőtt létrejött, és működött is mindeddig tökéletesen zavartalanul. Így a rejtett hatalom továbbra is öröklődhet az újabb generációkban, de milliók vére által… Egyébként borzalmas tervről van szó, amit már nagyon régen kidolgoztak, csak akkor még más volt a cél. A háttérben ismét a Vér egyháza, egy történelmi egyház mögé 169

bújt titkos szekta áll, amely évszázadokra visszanyúló gyökerekkel rendelkezik. Ugye milyen érdekes, az érem másik oldalát is megpillantani? Most viszont mennem kell, már így is tovább maradtam, mint lehetett volna. De nem hagyunk magatokra, csak most elfogyott az idő. – az idős Figyelő feltápászkodott lassan, megfontoltan és elköszönt Susantól, botjára támaszkodott, és eltűnt a zöld sövények között. Susan egy ideig még ott ült a padon, és tovább elmélkedett. Hirtelen ismerős hangra lett figyelmes, John szólongatta. – Susan, hol voltál, már mindenhol kerestelek. Végeztek a vizsgálatokkal, mindjárt meglesznek az eredmények. Te sírtál? – Susan piros szemeibe nézett. – Itt volt egy bolond asszony és annyi mindent összehordott nekem, hogy már magam sem tudom, hogy mit higgyek. Összeesküvés-elméletek, csak olyan furcsa volt az egész… De honnan tudhatott az öcsémről? – Milyen asszony, miről beszélsz? – Leültem vele beszélgetni, és tudott mindent, azt is, hogy az öcsém bajban van… – Susan kicsit elhallgat, mialatt John kételkedve, aggodalommal figyeli felesége kétségbeesett ábrázatát. – Hát persze, csak ez lehet a magyarázat, biztosan hallotta, amikor az anyámmal beszéltem, csak onnan tudhatott az öcsémről… – egy pillanatra ismét elgondolkodott – de akkor honnan tudott Leonard Stevensről? – John meglepetten dőlt hátra a padon, majd a tőle elvárható legnagyobb higgadtsággal ekképp szólt: – Te beszéltél egy idegennek a problémáinkról? Mégis mi ütött beléd, már nem hiszem, hogy az a vénasszony volt a bolondabb! – Nem, dehogyis, már biztos, igen, igazat mondott nekem, mert logikus minden szava, amit elmondott. És tényleg nem én beszéltem neki ezekről a dolgokról. Még Mrs. Vilkét is megemlítette, nagyon nem is tudtam odafigyelni rá, de tudom, ott volt veletek a kék házban, emlékszel rá? – John testén mindig különös bizsergés futott át, amikor arra a házra kellett gondolnia. – Mégis hogyan emlékeznék, mikor nem is láttam most ezt a hölgyet?! 170

V E Z É R C S I L L A G – Azt is mondta, hogy te tudod, ki az a Leonard Stevens! – Susan izgatottan nézett férjére, és várta, hogy végre megvilágosodik előtte minden. John viszont azonnal elfehéredett, és tudta, hogy nem mondhatja el, amit megtudott, legalábbis nem most, hiszen még magának sem meri bevallani, hogy mindaz, amit megtudott: valóságos. – Hát nem terrorista, az biztos! – Igen, pont ezt mondta az idős asszony is. – Na, akkor már ketten vagyunk, de most jegeljük ezt a témát. Most a kislányunkra kell figyelnünk, még nem is tudjuk, mi baja van. Gyerünk, beszélünk az orvossal. – Susan fáradtan a kórház sivár épülete felé tartott Johnnal, mikor hirtelen rossz megérzése támadt. Belekarolt Johnba, de már össze is esett, elájult. Férje gyorsan, óvatosan lefektette a sárga kavicstengerre, és segítségért kiáltott. Ezekben a percekben a Porter villában is dráma zajlott. Csodálatos fehér oszlopokkal díszített, márványpalota ékesítette a Harmony Street platánokkal felvértezett utcáját. Az épület előtt hangulatos szökőkút érzékelteti, hogy a bent élők szeretik a szép dolgokat. Ki gondolná, hogy az előbb, ezüst színű Mercedesén hazaérkezett, a kerületben nagyon tisztelt álügyvéd, a kezében szorongatott fekete nylon-zacskóban fia egyik levágott ujjával lép be az ajtón. Kis idő eltelte után a közeli platánokon békésen tanyázó madarak, egy eltorzult anyai üvöltéstől nagy robajjal szétszélednek. A fájdalom hangját egy pillanatra felülmúlta az ezernyi szárny apró verdesése. A fűnyírók monoton morajlása is elhallgatott, minden csendbe burkolózott, csak a hófehér villában hallatszik egy görcsös, fojtogató rívás. Joseph Porter a fekete márványpadlón felesége öntudatlan teste mellett térdel. Remegve nézi a padlón heverő ujjat, mely fiának gyűrűsujja, rajta az a pecsétgyűrű, amit tizennyolcadik születésnapjára vettek neki. Arcán, a fájdalom jelein kívül egyre inkább a düh, a felőrlő harag lesz jellemző. Szemeiből jól kiolvasható a bosszú, a gyilkos megtorlás bűnös gondolata. Vajon kiderül valaha számára, hogy ezt egyik egykori társa tette? Az az ember, akivel nagyon jó viszonyban voltak, és 171

aki a múlt heti házassági évfordulójukon a villában járt. Lányát többször is megtáncoltatta… A hatalmas, leromlott állapotú épülettömb alsó emeletének lépcsőfordulóján egy alak kucorodik, szorosan nekitámaszkodva a vakolat nélküli, hideg falhoz. Az égbe néz. A nap megcsillantja a nyakában lógó arany keresztet. A fiatal férfi szemei sarkában könnyek csillognak. Fájdalmasan megszorítja a nyakában lógó menedéket. Kezei vértől bűnösek. Hideg borzongás fogta el Jeremy Brown ügynököt. Még nem látott vért és emberi szenvedést ilyen közelről, talán csak az a kegyetlenség döbbentette meg jobban, amit társa követett el minden látszólagos, ésszerű indok nélkül. Még soha nem kellett senkit bekötöznie. A sokktól még most is remegnek kezei, és talán örök életében hallani fogja minden nap a vele egyidős fiú szívbemaró üvöltését. Ennél csak az fáj neki jobban, hogy nem segített az ártatlan, védekezni sem tudó, szorosan megkötözött fiúnak, pedig megtehette volna…Nem érti, megkérdezni pedig nem meri, hogy miért volt erre szükség. Patrick elájult a fájdalomtól, ezt használta ki Skinner, aki most jobban izzadt, mint valaha. Látszott rajta az elszántság, de a megbánás jeleit is kezdi kimutatni, bár szégyelli fiatal társa előtt. – Gyerünk, bevisszük egy kórházba, mert még elvérzik. – Jeremy arcán reménység villant át. Ez volt hosszú idő óta az egyetlen emberi megmozdulása Skinnernek, akitől egyre jobban kezdett félni a fiatal fiú. Az úton nagyon óvatosan mégis feltette a kérdést: – Miért kellett ilyen kegyetlenül elbánni szegény fiúval? Nem ártott nekünk és senki másnak sem. – Skinner, akit mindig csak a vezetéknevén szólítottak, még a szülei is, egy percig némán hallgatott, mint aki nem is hallotta a kérdést. Jeremy nagyon fél tőle, így inkább kifelé bámul az ablakon, nem meri ismét feltenni a szemrehányó kérdését főleg, hogy saját szemeivel győződött meg a kegyetlenségéről. Nem érti, hogy hogyan volt képes megcsonkítani egy megkötözött embert, főleg, hogy tudta jól, senkinek sem ártott. 172

V E Z É R C S I L L A G – Ez a kérdés nem létezik a mi szótárunkban, és jobban jársz, ha nem is teszed fel többé. Mondtam már neked, hogy nálunk nincs kérdés. Mi azt tesszük, amit mondanak. Most ez volt a parancs. Kiadták, és én megtettem, de megtehetted volna te is, vagy más. Titokban védjük az embereket, a családjainkat egy veszélyes ellenségtől, és a munkánkat nagyon jól megfizetik. Nincs jogunk megkérdőjelezni a főnökök döntését, még akkor sem, ha tudjuk, személyes érdekek is közrejátszanak egy-egy ügy lebonyolításában. De hogy jobban megértsd, mi folyik itt, de bárhol a világban így van ez a titkosszolgálatoknál, elmondok egy történetet. Néhány évvel ezelőtt valahogyan sikerült egy újságírónak beépülnie közénk, állítólag egy jól szervezett ellenőrzés részei voltunk, de az igazság az, hogy egy médiavállalat túl kíváncsi volt. Szenzációra voltak éhesek. Szóval a vezetők később, a botrányt elkerülendő, azt mondták, hogy központi ellenőrzés volt. Szóval beépült közénk ez az álügynök, aki korábban a kiképzőakadémián dolgozott, tehát nem volt annyira idegen. Egyszerűen csak könnyelmű volt és pénzéhes, bedőlt a médiamágnásnak. A módszereinket figyelte, és ezekről egy éven keresztül küldött jelentéseket a kiadónak. Csakhogy lebukott. Két ügynök felfigyelt az árulás jeleire. Akkor még nem tudták, hogy kinek ad jelentéseket, ezért ráálltak és megfigyelték. Balszerencséjére egy jelentést email-en küldött. Megnevezett két ügynököt, akik kegyetlenül leszámoltak egy csoporttal, akikről kiderült, hogy egyáltalán nem voltak veszélyesek. Persze ezért a tévedésért csak néhány dolláros fizetéslevonást kaptak büntetésül. Tehát a gyilkosság, amely még kegyetlenebb volt és valóban igazságtalan, el lett tussolva. A szemfüles álügynök viszont leadta a drótot egy országos laphálózattal működő kiadónak. A lényeg annyi, hogy ez a két ügynök lelőtte az álügynököt, és ezt rablótámadásnak álcázták a felettesek. A belső zavargásokat azzal kerülték el, hogy azt mondták, hogy az álügynököt hivatalból rendelték el. Láthatod, hogy a mai világban az emberi élet már nem annyira fontos, sokan vagyunk és mindenki pótolható. – nevette el magát ördögien, miközben kitekint az út mellett aszfaltozó munkásokra. – Egyébként az a 173

bizonyos médiavállalat pillanatok alatt összeomlott…a vezetőjét, aki egyébként több, valószínűleg sokkal nagyobb horderejű ügyekről is tudott, fejbe lőtték. Sosem lesz meg az elkövető. – Jeremy, lepődöttségét megpróbálta eltitkolni. Skinner történetéből leginkább az ragadt meg benne, hogy ebben a világban már nem számít senki élete sem, és válaszát társa borzalmas véleményére alig hallhatóan inkább csak magának mondta: – Akkor én nem akarok ilyen világban élni. – Mi? Nem értettem. Mit dünnyögtél?! – Semmi, csak mindjárt ott vagyunk a kórházban. Csöng a telefonod, tényleg, miért mindig csak téged hív a főnök? A vonal másik végén a mindig ideges és lobbanékony természetű, Mr. Gibbons volt, aki most is tajtékzott a dühtől. – Hol a fenében vagytok? Megmondtam, hogy ne menjetek sehová… – Jó estét uram, a fiút kórházba kellett vinni, mert elvérzik… – Adtam-e rá engedélyt, mert nem emlékszem ilyesmire… – üvöltött, s ezért a telefont inkább Jeremy füléhez tartotta, hogy ő is megismerje a nagyfőnök valódi énjét. Gibbons tovább folytatta. Skinner már tudta, hogy mit fog mondani, nem is vette el társa fülétől a maroktelefont… – Az a szemét Porter megfenyegetett, tud egy-két dolgot, amit nem kellene. Kitálal a nyilvánosság előtt a 15/d6-os ügyről. Nem győzte meg a fia megcsonkítása sem, ez egy őrült pszichopata. Nyírjátok ki a fattyút, mihelyt parancsot adok, lehet még ma éjjel sort kerítünk erre… – érezhető, ahogyan fullad beszéd közben, bizonyára nagydarab ember lehet, mindenesetre Jeremy alaposan megdöbbent e szavak hallatán. De Gibbons tovább folytatta: – Legalább megtanulja, hogy miként működnek a dolgok, hisz van még egy lánya, őt csak nem akarja majd holtan látni! Először csak átáll a másik oldalra, most meg egyenesen megtámad minket. Minket, akinek köszönheti a jólétét. Na, de mindegy is… a lényeg, hogy meg kell neki mutatni: mi vagyunk az erősebbek! – Jeremy hirtelen kitépi Skinner kezéből a telefont, és minden indu174

V E Z É R C S I L L A G latát összeszedve ordított bele, és közben kihangosította a készüléket, hogy társa is jól hallja mit válaszol erre a főnök. – Itt Jeremy Brown titkos ügynök beszél. Ne haragudjon, hogy félbeszakítom, de nem értem miért kellene megölni ezt a fiút? – Honnan került ide ez a zöldfülű… De nem is érdekel, nem tudja felmérni milyen fenyegetéssel állunk szemben. Ha ez beszél, akkor nem léphetünk ki nyugodtan még az utcára sem, nem is szólva arról, hogy meg is torolhatják egyesek a tevékenységünket. Hogyan hallgattathatnánk el egy olyan ügynököt, akinek kisujjában van a jog. Ki tudja hány közjegyzőnél, ügyvédnél van neki biztosítéka! De ha látja, hogy a kezünkben van a családja élete, akkor, ha nem bolond, hallgatni fog…ha másért nem, hát akkor félelemből! – De, uram, lehet, hogy pont azért ad fel mindent, mert megölik a fiát… – Ki ez az idióta, Skinner? Persze, hogy kitálal, ha mindenképpen ki akarja irtani az egész családját, ennyire biztosan nem bolond… De mi ez? Nehogy már vitatkozni merjenek velem! Azt csinálják amit mondtam, és vége. Ja, Brown ügynök, ez a kis fellépése, most ötszáz dolláros levonást jelent a béréből, de ez csak a kezdet! Skinner, tanítsa már be az újoncot! – Uram, – szólalt meg egy kicsit megszeppenve Skinner – már itt vagyunk a kórház előtt, elájult a fiú, segítségre van szüksége… – Megmondtam a parancsot, azonnal menjenek vissza a fészekbe. Meg kell komolyabban is leckéztetni Portert. És tartsa szemmel az irgalmas szamaritánust, mert még magát is veszélybe sodorhatja, így a nyugdíj előtt! – igen, Skinner is jól tudta, hogy ez nem figyelmeztetés volt, sokkal inkább fenyegetés. Sóhajtott egy mélyet, és szeme sarkából egy szemrehányó pillantást vetett felháborodott társára, de nem szólt egy szót sem. – Most akkor visszamegyünk, és folytatjuk a fiú kínzását? – tette fel meglehetősen nagy daccal a kérdést Jeremy. Skinner egy apró bólintással jelezte a választ, lelke mélyén érezte, hogy ezzel a zöldfülűvel még sok baja lesz, és ez nagyon nyugtalanította. 175

A nagy, bűnösen fekete autó egyre távolabb került a kórháztól, és a Zarco családtól, akik még mindig itt vannak. Susan csak most kezd ébredezni, mióta elájult. Ágyánál ott ül aggódó férje, és az alaposan megkínzott kislánya, Ihméné is. Hatalmas szempillái lassan emelkedni kezdenek, John megfogja Susan kezét, és halkan szólongatja, ébresztgeti. Susan zavartan tekint jobbra-balra, hirtelen nem is tudja, hogy hol van. A rengeteg gép, az infúzió a karjában megrémíti. John nyugtatja, de láthatóan egészen más miatt aggódik felesége. – Itt volt, éreztem őt! – Susan halk szavai törték meg a gépek monoton idegesítő kattogását. Megpróbál felülni, de még mindig szédeleg, John is visszatartotta. – Ki volt itt, drágám? Biztosan csak álmodtál, a kertben elájultál, leesett a vérnyomásod, de már sikerült normalizálniuk, nyugodj meg, rendbe fogsz jönni… – Itt volt, tudom, hogy itt volt, valami történt vele… szenved, érzem – Susan szemeiből könnyek csordulnak ki. Ihméné a lábainál fekszik, talán már el is aludt. A békésen szundikáló kislányt látva egy picit sikerült megnyugodnia Susannak. – Kiről beszélsz édesem? – Patrick itt volt a közelben, nagy fájdalmai voltak, ne nézz bolondnak. Teljesen meg vagyok győződve arról, hogy itt volt a közelben, és tudom, hogy valami nincs rendben vele… Susan John szemébe nézett. Olyan komolyan, mint ahogyan eddig még soha: – Figyelj rám, tudom, hogy őrültség, de éreztem valamit. Az öcsémnek komoly fájdalmai voltak. Kérlek, hívd fel az apámat, hátha tud valamit. – Megpróbálom elérni, de nyugodj meg, és vigyázz a lányunkra addig is. Mindjárt jövök, lehet, hogy már otthon van az öcséd is… John kiment a kertbe és azonnal hívta a Porter család otthoni számát. Hosszas kicsengés után a házvezetőnő vette fel a kagylót. Egy rövid értetlenkedés után Karla mégiscsak elmondta az igazságot 176

V E Z É R C S I L L A G – Figyeljen John. Nagy baj történt, nem is tudom, hogy mit mondhatok el, így, telefonon keresztül. Kérem, jöjjenek át a kis Susival, mert nagy szükségük van a szüleinek a támogatására… – majd hosszasan sopánkodik és sóhajtozik, s ettől John is idegessé vált, és türelmetlenül tette fel kérdését, bár választ nem is remélt. Megszokhatta már, hogy a Porter család nagyon óvatos, már ami az információk telefonon történő átadását illeti. – De, Karla valamit mégiscsak mondjon, ön biztosan nagyon jól informált, mit mondjak Susannak, mire készítsem fel, tudja, hogy nagyon ideges természetű! – az idős házvezetőnő, aki inkább volt dada, és családtag egyszerre, mint egyszerű alkalmazott a családnál, némi habozás után mégis megszegte ígéretét: – Hát, jól van. Szóval az a helyzet, hogy Elza asszony idegöszszeomlást kapott, éppen itt van nála Stanley doktor, – néhány, alig észrevehető pillanatig elhallgatott, majd nagy erőfeszítéssel kimondta, amit fel sem fogott még igazán -- levágták a kis Patrick gyűrűsujját, és elküldték egy futárral az apja irodájába… – az utolsó néhány szót már csak kikövetkeztetni tudta John, mert Karla fojtogató rívása nem engedett ki hangot a torkán. A döbbenettől John csak egy szót tudott kierőszakolni magából: – Megyünk! – majd gyorsan letette a telefont. A visszaút Susan ágyáig több mérföldnek tűnt számára. Nem tudta, hogyan lenne jobb, ismerve az előzményeket: csak egy megérzéstől több órára eszméletét vesztette, hogyan reagálna erre a hírre? Senkitől sem tudott tanácsot kérni, homloka verítékezni kezdett, szíve a torkában dobogott. Azonban mire az ajtóhoz ért már döntött, mindig az igazság a legjobb választás, még akkor is, ha pillanatnyilag fáj is. Aki akkor az éjjel azon az osztályon feküdt soha nem felejti el azt a fájdalmas sikolyt, amely véget nem érő rívásba torkollott. Susant csak nyugtatóval tudták lecsillapítani. Reggelre jött olyan állapotba, amely lehetővé tette számára a kórház elhagyását. Susan lelki szemei előtt megcsonkított testvére fájdalomtól eltorzult arca lebegett folyamatosan. Mint egy élő halott, úgy lépett ki a klinika üvegajtaján. Szőke haját a szél a szemeibe fújta, de nem érdekelte, hiszen lelke nem itt volt, testvérét kereste, aki talán 177

ebben a pillanatban is segítségért könyörög valahol a bűnös világ egy jól elrejtett bugyrában… Útban a Porter villa felé egy hatalmas, díszes templom előtt haladtak el. Susan előbb kislányára nézett, majd a templom két nagy tornyára, melyek az eget súrolták. Most még hatalmasabbnak látta őket, mint korábban. – Állj, meg John! Beszélni akarok Grieg atyával, úgy érzem, hogy megőrülök, ha nem mondom el Istennek a fájdalmamat. Ihméné úgyis szereti a templomokat, te addig vezesd körbe. – a kislány gyorsan anyja ölébe mászik, most már mer, hiszen végre megszólalt, és a gigantikus épületre tekint. – Anya, én nem ezt a templomot szeretem, itt olyan hűvös van… – Nem baj kicsim, most ki fogod bírni ezt a pár percet. Anya beszél az egyik pappal, addig ti a kispapival megnézitek a sok szent szobrot. Katolikus neveltetésben részesült Susan is és testvére Patrick is. Grieg atyát születésüktől kezdve ismerték, ő keresztelte meg mindkettejüket. Amint a templom kapujához értek azonnal megpillantotta Grieg atyát. A hatvanas éveiben járó atya nyugodt, megfontolt léptekkel közeledett feléjük. Szürkés szemei, nagy, dús, göndör, fehér haja volt. Áradt belőle az energia, mégis órákat el tudott tölteni egy helyben, töprengve. Nyugodtan, lassan, tagoltan beszélt, mindenki szerette emiatt, hiszen megértették, amit mondott. Szinte minden vasárnap találkoztak. Joseph Porter gyóntatója, és a család bizalmas tanácsadója, gyerekként Susan szinte minden sziszifuszi problémájával ideszaladt. Az öreg pap mai napig ezt a hóbortos kislányt látja, amikor ránéz. – Gyermekeim! Susan, de jó látni újra – a pap észreveszi Susan vörös szemeiben megbúvó fájdalmat. – Grieg atya, had mutassam be a férjemet, és a kislányomat Ihménét. – a bemutatkozás meglehetősen rövidre sikeredett, hiszen Grieg atya mindent tud róluk, de értesülései meglehetősen egyoldalúak, és persze, hogy negatívak, hiszen Mrs. Porter nem hagy ki egyetlen kínálkozó alkalmat sem a házasság óta a pa178

V E Z É R C S I L L A G naszkodásra. Ennek ellenére Grieg atya nagyon jól átlátja a helyzetet, és áldását adja a családra. Susannal félrevonulnak. – Nem, atyám, most nem gyónni szeretnék. Szörnyű dolog történt a családommal, de főleg az öcsémmel. – közben idegesen törölgeti szemeit, mert nem tudja, mit mondjon el. – Atyám, jól ismeri a családomat, és a bűneinket. Úgy látszik, most elnyerjük a büntetésünket… Az öcsémet elrabolták, és megcsonkították. – most először mondta ki ezt a szót, és sokkal jobban fájt neki most, hogy kimondta. Zokogva borult az idős pap vállára, aki nyugtatásul simogatta a fejét, miközben a szobrok közt nézelődő Johnra tekintett. Grieg atya nagyon jól ismerte a helyzetet, hiszen, jó katolikusként, Joseph Porter mindent meggyónt neki éveken keresztül, csak Susan nem tudhatta ezt. – Nem, gyermeken, nem jól hiszed. Nem Isten büntet benneteket. Isten senkit sem büntet, erre csak ember képes. Isten megbocsát a bűneit megbánó embereknek. Öcséd tiszta szívű ember, miért kellene őt büntetni? Ne Istent hibáztasd, ő nem tehet semmiről. – De, akkor miért nem tesz semmit, miért nem bünteti meg azokat, akik ártanak az embereknek…miért kell hozzá könyörögnünk segítségért, ha ő a kisujját sem mozdítja értünk?! – Grieg atya gondolatai hirtelen cáfolni kezdték eddigi mondatait, szerencse, hogy Susan nem lát bele a fejébe. Susan megérezhette mégis a pap látásmódját, mert apja dolgait kezdte boncolgatni. – Vagy az apám olyan bűnöket követett el esetleg, amiért most így kell bűnhődnie családunknak? – Akármilyen bűnöket is követett el apád, senki sem tehet így igazságot. Bűneinkért csak Isten előtt kell számot vetni, ő a mi bíránk, ő ítélhet el minket, és belátása szerint büntethet, de Isten soha nem büntet, mert szereti minden teremtményét! Most nem Isten áll a háttérben, éppen ezért vagytok nagy veszélyben. De hinnünk kell Isten irgalmasságában és jóságában, és akkor nem lesz semmi baj… – Susan hirtelen hátrébb kúszott a kemény padon, és hagyta, hogy dühe kitörjön eddigi fogságából: 179

– Még hogy higgyünk! Az öcsém is hitt! Mit gondol hányszor szólította Istent miközben vágták le az ujját. És különben is, honnan tudja, hogy Isten mit gondol, talán beszélt vele? Már komolyan nem tudom, hogy mit higgyek, egy halott Istenhez könyörgünk? – Susan kitörésére mindenki felfigyelt, aki éppen ebben a templomban próbált imádkozni. Az atya a meglepődöttségtől szóhoz sem tudott jutni. John azonnal odasietett a kislánnyal, és távozásra bírta Susant – Elnézést atyám, nagyon ki van borulva. Ne haragudjon rá! Grieg atya viszont már nem Susan szavai miatt aggódott, hanem saját hitbéli meggyőződése is inogni kezdett, ismét. Nem hagyhatta viszont szó nélkül elmenni őket, utánuk kiáltott: – Susan! Kérdéseidre hamarabb választ fogsz kapni, mint hinnéd! Isten gyermeke fog neked válaszolni, én sajnos nem tehetem meg! – John e szavak hallatán sokkal jobban meglepődött, mint Susan, akihez talán el sem jutottak Grieg atya szavai, vagy egyszerűen egy katolikus átoknak tekintette azokat. Susan az autóban csak kislánya leleteinek eredményéről kérdezett, meg sem említette a templomi kirohanását, egyféle természetes reakcióként kezelte. Mégis úgy tűnt, hogy a kitérő nagyon jót tett neki, hiszen teljesen higgadtan viselkedett ettől kezdve, lelkileg megerősödött, és ezt az erőt környezetébe is kisugározta. Bizony szükségük is van erre. Amint megpillantotta a házukat újra félelmet érzett, és arckifejezése elkomorodott. Ez a félelem már nem volt ugyanaz, amit korábban érzett, sokkal inkább önmagától való félelem volt, mert elhatározta, hogy mindenképpen meg fogja védeni a családját, bármibe is kerül. Harcias gondolatainak, első terveinek apró szikráit Karla oltotta ki. Észrevétlenül borult a nyakába, körbe puszilgatta, sajnálkozni kezdett, majd sopánkodni, hosszasan, idegesítően hosszasan. Miután látta, hogy már nem tud újat mondani, a kis Ihménét vette gondozásba, felvitte a kis szobába, amely egykor Susan babázós szobája volt. John nem érezte jól magát ebben a palotában, az egész villa tele van giccsekkel. Például mái napig sem tud megbarátkozni a bejárat melletti asztalon lévő tárggyal: egy kereszt alakú váza benne 180

V E Z É R C S I L L A G három vörös rózsával. Persze nem a tárgyakkal volt, van a legnagyobb gondja. Rengeteg megaláztatásban volt itt része, de feleségéért meg kellett tennie ezt az áldozatot. Leginkább Mrs. Portertől tartott, hatalmas szókinccsel áldotta meg az Isten szegény anyósát. Mr. Porter viszont inkább mindig a diplomatikus néhány lépésnyi távolságtartást választotta, és ez szintén nem egy kedves gesztus volt. John a történtek fényében alaposan felkészült az ide vezető úton, mert jól tudta, hogy megjelenése ismét nagy vihart fog kavarni a hithű katolikus családban, akik tudat alatt talán a 19. században ragadtak. Csatára készült, amit egyáltalán nem volt kedve elveszíteni. A nappaliban találták Susan apját. Karla csak némán mutatta, hogy ott ül, bambán, lélektelenül, már órák óta. Az ötvenes évei végén járó, kicsit pocakos férfi karikás szemekkel nézett a végtelenbe, ki tudja milyen gondolatok kavarogtak a fejében. Susan azonnal elsírja magát, pedig megfogadta, hogy erős lesz, és szembe néz az ellenséggel. Csakhogy nem számolt azzal, hogy példaképe, a mindig céltudatos és erős ember, most magába roskadva, tanácstalan arckifejezéssel bámul a semmibe. Ez a látvány Susant is elbizonytalanította és megrémítette. – Apukám! – és már ölelte is szeretett apját, és mindketten könnyeiket törölgették, mert nem tűrték a gyengeség ezen megnyilvánulását. Amint megpillantotta a nappalit az előtértől elválasztó fehér márványoszlopot támasztó Johnt, azonnal szippantott egy mélyet, és összeszedte maradék önuralmát. Nem hagyhatta, hogy gyengének és sebezhetőnek lássák. – Gyere be John, ülj le te is. Beszélnünk kell. – mihelyt összeszedte magát, azonnal a bárpulthoz ment egy pohár whiskyért. – nektek tölthetek? – Nem, nem kérünk semmit – válaszolt rögtön Susan furcsa nyomatékkal, elkerülendő a régi vitát John gyengeségével kapcsolatban; ugyanis egyszer előfordult, hogy egyetlen kis pohár italtól erősen illuminált állapotba került, és keményen összeszólalkoztak Mrs. Porterrel. 181

– Úgy látom, már tudjátok, mi történt. Hát, ilyen világban kell élnünk. – és közben ránéz a kandalló felett lógó szent képre, amely Jézus keresztre feszítését ábrázolja. – John is ránézett, de csak nagyon szemérmesen, hiszen ez volt a vita középpontja anyósával. – Apu, kérlek, mondj már valamit. Mit akarnak ezek tőlünk? Mi folyik itt? – Ott ül melletted a válasz – és a whiskys pohárral a kezében Johnra mutat. – Sajnálom uram, de én nem értem, hogy miért akarja ezt is rám kenni?! – Ne haragudj apa, de szerintem nem mondod el az igazat, és ne bántsd a férjemet, mert ő ebben az ügyben legalább annyira ártatlan, mint én. Mondd el, amit tudsz! Mibe keveredtél, ki lesz a következő, én, vagy anyu? – Susan nagyon mérges apjára, aki láthatóan a történtek ellenére sem hajlandó felfedni titkait. – Susan, én nem értem, hogy bízhatsz meg benne. – és Johnra mutogat fenyegető szemekkel – hisz egy… – Uram! Isten látja lelkem: nem tettem semmi rosszat, ami miatt most az ön családját büntethetik. Nem tudok semmit. A lánya elmondta nekem, amit itthon hallott, de nem tudok segíteni, értse már meg! Semmi közöm sincs ehhez a szervezethez, vagy mihez. De, ha a véleményemre kíváncsi… – De nem vagyok… – vág közbe ironikus vigyorral Mr. Porter. Susan szemeivel viszont leintette apját, és Johnt megkérte, hogy folytassa. – Szóval, szerintem nem közveszélyes ez a szervezet, nem hinném, hogy bárkinek is ártanának ezek az emberek… – Tehát mégiscsak elárultad magad, ismered jól mindet, miattad szenved most a fiam, mert azt hiszik, hogy falazok neked… – indulatosan megindul John felé, ki tudja milyen gyilkos lendülettel, de Susan feláll a kanapéról, és közéjük áll. – Apa, most ez nem segít Patrickon, higgadtan kell viselkednünk, mi segíteni jöttünk. Hidd el, hogy John is mellettünk áll, ebben ne kételkedj! Meg kell oldanunk ezt a problémát, annyi 182

V E Z É R C S I L L A G mindenen keresztül mentünk már… De ehhez tudnunk kell mindent, kérlek! – Hát jól van. Gibbonst megfenyegettem azzal, hogy kitálalok egy régi botrányt a nyilvánosság előtt, ha nem engedik el Patrickot. Csakhogy a fenyegetés rosszul sült el. Kiderült, hogy minden ügynök ráállt erre az ügyre. Nem tudom miért lett ilyen fontos, de azt igen, hogy miért veszik ennyire véresen komolyan az ügyet az ügynökök. A céget egy fontos politikai klub bízta meg, benne van több multi vállalat is anyagilag. A sikeres felderítés esetén a lebonyolító ügynök és csapata 10 millió dollár prémiumot kap fejenként. Viszont, ha kiderül, hogy valamelyik ügynök átáll a másik oldalra, akkor feleződik a jutalék, és akkor is, ha a magadott határidőt túllépik, mert valakinek fogytán van az ideje. Leonard élve kell nekik. Ebből is látszik, hogy mennyire komoly dologról van szó. Persze kezdték a jól bevált terrorgyanús szerveződés mesét, ami mindenkinek tetszett. Senki nem kérdezősködik, pláne ilyen összegű jutalmazás mellett. Andrews engem is felhívott, és azt mondta, hogy kapok egy hetet, hogy döntsek: vagy felfedem a szervezet tagjainak kilétét, vagy megölik Patrickot. De sajnos igazuk van… mert valóban tudom, amit tudni akarnak. Tíz évvel ezelőtt bíztak meg a kémkedéssel, ha jól tudom a kék ház szervezettel az államokban csak én foglalkoztam, és nem tűnt veszedelmesnek, – bólintott John felé, – csakhogy aztán történt valami, amit azóta sem tudok elfelejteni, és a legjobban az bánt, hogy, legnagyobb ökörségemre, be is számoltam az esetről. Saját szememmel láttam, nem volt csalás. Szóval, New York-ban voltam, és az egyik vezetőt figyeltem, ja igen, időközben a kerületi kék ház szervezet kinőtte magát, és bejegyezték az Élet Egyházát. Egyik fontos vezetőjét figyeltem. Szemtanúja voltam egy rablásnak. Két, vagy három háztömbnyire az Élet egyház székházától történt egy rablás, nagyon nagy volt a kavarodás, és a megfigyelt személy kezdett eltűnni a szemem elől. Ki kellett szállnom az autóból, és követnem, mert nem tudtam melyik épületbe megy be, vagy milyen üzlethelyiségbe. Akkor megláttam egy fiatal nőt. A járdán térdelt egy kislány fölött, akinek vér ömlött a nyakából. 183

Kérdeztem, hogy hívták-e a mentőt, de senki sem válaszolt. Majd a tömegből előlépett az az ember, akinek megfigyelésével megbíztak. Rám nézett, mintha leleplezett volna, de az is lehet, hogy már régen rájött, hogy figyelem minden mozdulatát. Majd a kislányra nézett. Valaki a fiatal nőt megpróbálta vigasztalni, nagyon zokogott, megpróbálta a kezeivel elfojtani a vérzést, de minden hiába, a kislány valószínűleg percek alatt elvérzett… Ott álltam, kővé meredve, hol az egyre jobban kifehéredő kislányra, hol a megfigyelt vezetőre pillantottam. Megérkeztek a mentők. Ott állhattunk körülbelül húszan, mindannyian jól láttuk az eseményeket, én a nyakkendőmbe rejtett kamerával felrögzítettem mindent. A kislány nyaki ütőerét átvágta a rabló. A mentőorvos megállapította, hogy a kislány már halott, elvérzett. Néhányan a tömegben is sírni kezdtek. Ilyen borzongató élményben még nem volt részem. Aztán a megfigyelt személy egyre határozottabban megindult a székház felé, ahonnan néhány perccel előtte kilépett. Mozdulni sem tudtam, mert az anya felvette a csöppnyi, édes kislányát, szőke haját teljesen vörösre festette a kiömlő vére. Feje félrebukott anyja ölében, így mindenki jól láthatta a nyakán végighúzódó mély vágást. Az önkívületlen állapotba került anya mutogatta az embereknek halott lányát, majd feltűnően nézegette egészen közelről a kezeit, melyekre már rászáradt a kislánya vére. Borzalmas volt, nem tudom kitörölni azt a látványt azóta sem az emlékezetemből… Többen elájultak a tömegben, velük foglalkoztak a mentősök, pedig inkább a szerencsétlen asszonnyal kellett volna, aki egyedül térdelt lányával, az emberek fojtogató gyűrűjében. Néhány perc múlva ismét felbukkant a vezető, és egy fiú, fiatal, szőkésbarna hajú, nem tudom hány éves lehetett, de kb. 16-18, de nem is ez a fontos. Amit ezután láttunk, az minden képzeletet felülmúlt. A fiú odalépett a tébolyult anyához, és a szemébe nézett, néhány másodperc múlva lefektette a hideg járdára a kislányát, közvetlenül a vértócsa mellé. Közben megállt az úton két nagy, sötétített üvegű fekete terepjáró. Majd a fiú a kislány mellé guggolt, vagy térdelt, már nem is tudom pontosan. Kezeivel eltakarta a hosszú sebet, az egész utca elhallgatott, nem 184

V E Z É R C S I L L A G lehet azt megmagyarázni, vagy leírni, hogy milyen érzés volt, de megszűnt körülöttem a világ, és csak őt láttam és a kislányt. Mindkét keze véres lett, de nem törölte le. Az egyik kezét a seben tartotta, a másikat pedig a kislány homlokára helyezte. Csend volt, nem mondott semmit, mindenki lélegzetét visszatartva figyelte a fiatal fiút. Senki sem mert közelebb menni, vagy megkérdezni, hogy mit akar ott. Így visszagondolva most is hihetetlen, de senki egyetlen szót sem szólt. Megdermedve figyeltünk. Legfeljebb pár perc telhetett el, és a kislány kinyitotta a szemét. Majdnem hanyatt estem. Most is a hideg futkos át rajtam, nézzétek, milyen lúdbőrös lett a kezem is. Tudom, hogy kinevettek most, de a halott kislány felébredt, nem ámítás, fel is állt és azonnal anyjához szaladt, nem volt már vágás a nyakán, mintha nem is lett volna ott. Nem tudom, miért, de szinte mindenki azonnal a mentősökre nézett, én is, tőlük vártunk valamilyen magyarázatot, de szólni sem tudtak, ledöbbentünk mindannyian. Mire feleszméltünk, már azt láttuk, hogy a vezér beülteti a fiút az egyik terepjáróba, majd lassan elvezeti a húszfős társaság előtt a feltámasztott kislányt és édesanyját. Minden lépésüket követtük szemeinkkel, mindaddig, míg el nem tűntek a sötét ablakok mögött. Ők a másik, ám ugyanolyan terepjáróba ültek be, mint amibe a fiatal fiút segítették beszállni, láthatóan nagyon gyenge volt. Azonnal elviharzott a titkos menet, néhányan még az útra is kiszaladtak, annyira elvarázsolt ez az egész… – Apu, tedd le azt a whiskyt, ne viccelj ilyen dolgokkal…azt hiszem téged is megvizsgálhatna dr. Stanley. – Azt hiszem, hogy most nem viccel, mert én is hallottam már ilyen történetet, sőt utána is jártam a hitelességének – szólt közbe John. E szavak hallatán Mr. Porter elmosolyodott, jelezvén Johnnak, hogy többet tud róla, mint azt ő hinné. Ezt Susan is észrevette, és most nem tudja eldönteni, hogy kinek a szemeit figyelje, bizonyára azt gondolta, hogy mindenkinek agyára ment a stressz. Mr. Porter a lehető legkomolyabban folytatta a történetét, mielőtt még lánya megzavarhatná valamilyen buta kérdéssel. 185

– Tehát ott tartottam, hogy eltűntek a helyszínről, mintha ott sem lettek volna. Mindenki csak a vértócsát nézte. Egyszerűen nem találtunk szavakat a történtekre. Mindenki csak állt és nézett, hol erre, hol arra. Azt hiszem eltelhetett néhány perc, mikor valaki végre megtörte az aggasztó csendet. Az illető azt hangoztatta, hogy Isten gyermeke járt itt, mindenki bolondnak hitte szegényt, de legbelül mindannyian tudtuk, hogy ilyen csodát ember nem tud véghezvinni. Már az sem érdekelt, hogy a megfigyelt személyt szem elől tévesztettem. Napokig a történtek hatása alatt álltam. Nem aludtam, nem beszéltem senkivel, nem ettem. Nem tudtam feldolgozni, és megmagyarázni. Napokig néztem a híradásokat a helyi televíziókban, majd az országos adókon, napilapokat böngésztem, majd a helyi rendőrség aktáit vizsgálgattam. Eltelt egy hét, és semmi, mintha nem is történt volna bűntény abban az utcában. Akkor nagyon bosszantott ez, ma viszont már tudom, hogy mi történt. Pedig jelentést kellett készítenem. Sokáig azon gondolkodtam, hogy bele foglaljam, vagy őrültség lenne. Szerencsétlenségemre úgy döntöttem, hogy kiállok az igazamért, és elmondom, mi történt azon a New York-i utcán. Persze néhány dolgot kihagytam, bár többen is rájöttek, hogy saját hasznomra nyomoztam, ami azt jelenti, hogy nem mondta meg senki, mit kell tennem, de nem lett volna szabad tovább szaglásznom. Hiszen az én feladatom az volt, hogy tovább figyeljem az Élet Egyházának működését. Ehelyett magára hagytam a csoportomat, és nyomába eredtem ennek a képtelen történetnek. Nem egyedüli szemtanú voltam, nem hittem el, hogy senki nem beszélt erről. Bár, én sem. De jelentettem utólag, ami elég nagy hiba volt. Ekkor kezdődött minden. Szerettem volna látni a cégfőnök ábrázatát, mikor elolvasta a jelentésemet, és megtekinti a felvételeket. Azonnal felhívott, hogy mi ez a sületlenség. Nem volt vicces kedvében és hiába szajkóztam neki, hogy amit leírtam személyesen is átéltem, továbbította a feletteseinek, abban a reményben, hogy most elintézhet végre, volt ugyanis egy-két zűrös ügyünk a múltban. A meglepetés akkor ért igazán, mikor a nagyfőnök behívatott. Mindenre fel voltam készülve. Andrews is ott volt, de nem tett egyetlen 186

V E Z É R C S I L L A G rosszindulatú megjegyzést sem, már ez nem tetszett, mert mindig tett egy-két idióta megjegyzést, erről volt híres a cégnél. Az igazgató, és egy marcona kinézetű, számomra teljesen idegen férfi fogadott az irodában. Torkomban dobogott a szívem, mert ez komoly ügynek tűnt. Ennél durvább dolog esetén sem hívott még be az irodába „mezei ügynököt”. Azt hittem, hogy jól megmocskolnak, hogy tudja kivel vicceljek, stb. de nem ez történt. Előléptettek. Nyomozati koordinátor lettem. Rábukkantam egy olyan dologra, amitől az egész világ retteg. Beavattak abba a dologba, amit eddig csak Andrewestól tudtam, és nagyon nem tűnt logikusnak. Most viszont már megértettem, de nem értettem vele egyet. – Apukám, itt ülhetünk akár reggelig is, de szerintem jobb lenne, ha végre kiböknéd az igazságot. Ugye nem gondolod komolyan, amit eddig elmondtál? – rosszallóan nézett apjára, majd férjére, akinek szemeiből a helyeslést várta. – Tudod, kislányom, nem ittam én sokat, csak féltelek, és az unokámat is… – John hirtelen felkapta fejét, eddig a perzsaszőnyeg gyönyörű mintáit bámulta, Mr Porter még sosem szólította unokájának a kis Ihménét. Nagyon jól esett neki, és Susan szíve is megkönnyebbült egy pillanatra. – Az az ember, aki ott volt akkor, azon a New York-i utcán, és átélte a borzalmat, majd saját szemeivel látott egy feltámasztást, az attól kezdve másképp látja ezt a világot. Teljesen átértékelődött minden számomra, nem tudom, hogy magyarázzam… – Susan arcán csak most látszott, hogy tudomásul vette: apja nem viccel, nagyon is komolyan beszél, ennek ellenére semmit sem értett az egészből, és még inkább aggódni kezdett, hogy talán apja is megőrült. – Minden egyes visszaemlékezésnél valami egészen új jut eszembe. Érzések törnek rám, látom a fiú arcát, és a borzalmas sebre már szinte vissza sem tudok emlékezni, nagyon erőltetnem kell. Mikor megjelent a tömegben, olyan jó érzés töltötte el az egész testemet… Mr. Porter rákönyököl a kandalló peremére, és egy pillanatra emlékei világában ragad, széles mosolya jelzi, hogy kire gondol… szóval ott tartottam, hogy benn voltam a nagyfőnök187

nél. Tudtak mindenről, tudtak a fiúról is, a szervezetről is, mindenről. Elmagyarázták, hogy a fiú rendkívül ritka képességekkel rendelkezik, és hogy a kormány szeretné jobban megvizsgálni. Egyszóval felhasználni világuralmi játékában. Csakhogy sokkal jobban védik, mint magát az elnököt, és ez nem túlzás. Fényképeket mutattak a kivetítőn. Már a szüleit is figyelték, sőt a nagyszülőket is, nagymamája magyar volt. A dátumok szerint már jóval a születése előtt megfigyelték a családot. Akkor azt gondoltam, hogy csak véletlenül vannak képek ezekről az emberekről. Nem így volt, bármennyire is hihetetlen, de várták a fiú születését. Erről nem beszéltek többet, de meg kellett értenem, hogy miért kell őt üldözni. Természetesen a képességeit is szeretné kihasználni a kormány, vagy valakik, akik mögötte állnak, viszont a sztori szerint a fiút egy olyan szervezet kerítette hatalmába, amely a világot le akarja igázni. Világuralmat szeretnének elérni a fiú képességeinek felhasználásával. Az emberek szabad akaratát kívánják korlátozni egy különleges eszközzel, amely egy magyar tudós találmánya…Visszatérve a képességekre. A fiú már egészen kis korában is produkált váratlan, meghökkentő dolgokat. Például mutattak olyan biztonsági felvételeket, amelyen egy megsérült rendőrt gyógyít meg egyetlen szempillantás alatt, és még sorolhatnám. Az a szervezet, amely védelmezi a fiút maga is tisztogat, hogy minél tovább titokban tartsák a létét, ugyanakkor a Cég is ezt teszi. Takarít, nyomokat tüntet el, emellett folyamatosan figyeli őket. Több akció is kudarcba fulladt már. Többször is megpróbálták elrabolni a kisfiút. De ő mindig egy lépéssel előttük járt. Több ezer ember fedezi őt. Híveket szereznek a képességei által, több sztár is van köztük. Milliárdosok, királyok, popénekesek, bírók, stb. Ezt a fiút kell elkapnunk, érte jár a magas pénzjutalom, így már értettem az összeg komolyságát. Nagy a tét, de azt is tudom, hogy a rossz oldalon állok. Hibáztam, mert megszegtem a törvényeinket. Hallgattam, elhallgattam információkat. Én vagyok a hibás, miattam szenved most a fiam. Titokban segítettem az Élet Egyházát, és Leonardot. Valóban közreműködtem egy-két akcióban, mikor el akarták őt kapni, megmentettem többször is. Erre már szerintem 188

V E Z É R C S I L L A G a főnökeim is rájöttek, a kitűzött jutalom most feleződik, engem pedig kivégeznek hazaárulásért…vagy a fene tudja, hogy miért. Nem is ez számít most… – De papa, miről beszélsz? Most, akkor mi van? Te is velük vagy, akkor miért támadtad Johnt? Nem értem! – Sajnálom, hogy belekevertelek benneteket. Anyád sem tud semmit, egyszerűen nem mertem elmondani neki, most pedig már késő. Megtörtént a baj, most az öcsédre kell koncentrálnunk. A megfelelő lépéseken gondolkodtam, amikor megérkeztetek. De most anyád állapota is idegesít. Teljesen összeomlott. Az orvos még mindig mellette van, injekciókat kapott. Meg van kötve a kezem, egyszerűen nem tudom, mit tehetnék, kihez fordulhatnék. Nincs senki, aki segíteni tudna. – Susan odalépett apjához, és megölelte, fülébe súgta halkan: – Ne aggódj, minden rendbe fog jönni, nem lesz semmi baj! – mindketten tudták viszont, hogy ezek csak üres szavak, de most ez is jól esett nekik. – Susan még valamit el kell mondanom, ez majd egy kicsit jobban megvilágítja a körülöttünk zajló eseményeket. Tudom, hogy amit elmondtam, az messzemenően túllép a racionalitáson. De ott voltam és mindent jól láttam. Nem trükk volt, nem szemfényvesztés. Ezt csak megerősítette a főnök irodájában történtek. Azt nem tudom, hogy miért kell annyira a kormánynak ez a fiú, de azt gondolhatjátok, hogy mi mindenre képes még. Az Élet Egyháza egyenesen az új messiásnak nevezi őt. Rá építették fel az egész intézményt, ahogyan a jóslatokban is szerepelt. Isten második fiának tekintik, aki eljött közénk, hogy még egyszer megpróbáljon rendet tenni ebben a bűnös világban. Az Élet Egyháza rohamosan terjeszkedik. Mikor elkezdtem körülbelül tíz évvel ezelőtt foglalkozni ezzel az üggyel, még csak kevesen voltak a tagjaik sorában. Ma már több mint félmillió emberrel van közvetlen kapcsolatuk. Nagyon sokan komoly összegekkel támogatják az egyházat, és itt nem százezrekre kell gondolni, sokkal komolyabb pénzekről van szó. Egy közismert nemzetközi nagyvállalat többségi tulajdonosa csak legutóbb 1 milliárd dollárt adományozott az Élet Egyházá189

nak. De nem ő az egyedüli, aki áldoz ekkora összeget, vannak színészek, énekesek, hercegek, és királyok is, az egész világról érkeznek adományok. Annak ellenére, hogy a médiában semmit sem lehet róluk hallani. Irdatlan mennyiségű pénzt kezelnek, ez már eleve gyanús és veszélyes a kormányra nézve. Valamilyen nagy dologra készülnek. Hivatalosan terrormerényletek szervezésével vádolják a vezetőket, holott saját magam győződtem meg ennek az ellenkezőjéről. Figyeltem őket. Új megbízást kaptam ugyanis. Öt ügynöki csoportot irányítottam, öt különböző államban figyeltük az egyházat, és Leonard Stevenst. Tudjátok, mivel foglalkoznak? Nem fogtok rájönni. Magam sem hittem el. A fiú képességeit folyamatosan használják, csodákat tesz, gyógyít és feltámaszt. Mindezt azért, hogy lekötelezze ezeket az embereket, hogy támogatókat állítson maga mellé. És ők hálából mindent megtesznek, védik őt, támogatják a törekvéseit. Egyszerűen rendet akar tenni a világon, megszüntetni az esztelen mészárlásokat, és megakadályozni egy titkos világkormány felállítását, amely emberek milliárdjaira hoz komoly veszedelmet. – Csak nem az Omega ügynökségre gondol… – jegyzi meg kicsit szkeptikus iróniával John, de igazából nem is vár választ. Régebben ő is foglalkozott az összeesküvés-elméletekkel, de komolytalannak tartotta, hiszen nem talált semmilyen meggyőző bizonyítékot. – Tudom, hogy mire gondolsz, hidd el nekem, hogy minden úgy van, ahogyan mondom. Már nem titkolóznak. Ez egy kormányok felett álló hatalmi csoport, amely mindenképpen megvalósítja majd terveit, bármi áron. Csakhogy közbe lépett valaki, akinek több ereje van, mint bárkinek a Földön, és az emberek rá fognak hallgatni, ezt jól tudja mindenki. – Ő lenne Leonard Stevens? A terroristavezér? – próbál most már valahogyan lépést tartani Susan is apja gondolatmenetével, de nagyon bántja, hogy nem a fontos dolgokkal foglalkoznak éppen, mint például az öccse kiszabadításával. De egyelőre nem akarja szóbahozni, hátha megtudnak még valami fontosat erről az egyre érdekesebb történetről. 190

V E Z É R C S I L L A G – Nem terrorista, már mondtam, – persze tudta ő is, hogy csak viccelni próbált a lánya, de ekkor még azt gondolta, hogy teljesen zakkantnak hiszik, mindketten. Mr. Porter gondolatmenetét Karla üvöltése megzavarta hirtelen: – Susi, gyere gyorsan a kislánynak vérzik az orra. – John és Susan szinte egyszerre pattant fel a kanapéról. – Maradj csak John, ezt szeretném én elintézni, biztosan a sok vizsgálattól lehet. Szeretnék végre egy kicsit törődni vele. John ettől irtózott leginkább. Kettesben maradni apósával egy szobában, még akkor is, ha két széles tágra nyílt ajtó, és hatalmas ablakok is voltak, amiken keresztül bármikor elmenekülhetett volna. Tudta jól, hogy esélye sincs a vitákban apósa ellen. Néhány másodpercig feszült csend telepedett rájuk. Mindketten gondolkoztak, hogy folytassák-e a beszélgetést Susan nélkül, aki mindig mindenről tudni akar mindent, talán a város legkíváncsibb természete az övé. – Most, hogy így kettesben maradtunk, beszélhetnénk nyíltan! – szakítja gyorsan félbe az elmélyült csend tébolyító zaját Mr. Porter, aki hallhatóan a tőle megszokott hangnemre váltott át. – Mire gondol? – Ne játszd meg magad! Én már felfedtem a lapjaimat, most rajtad a sor. És ne gyere nekem semmi mesével, mert mindent tudok rólad, a családodról, de tőled szeretném hallani. – Sajnálom, de azt hiszem, hogy nagyon elbeszéltünk egymás mellet, hiszen semmi kapcsolatom nincs ezzel a történettel. Csak amit már elmondtam. A szomszéd Mrs. Vilke egyszer vendégül látott minket a Kék Házban. Ennyi. Ott nem beszélt senki, csak nézelődtek és imádkoztak az emberek. – Alábecsültelek. Hogy a fenébe tudsz ilyen titokkal együtt élni? Miből vagytok ti Zarcok? – John végre kezd kijönni a sodrából, egyre idegesebben feszeleg a kanapén, hol a lépcsőre néz, hol a kandalló tüzébe. Talán ilyen lángok emésztik a lelkét is ebben a pillanatban: – Remélem nem akarja a családomat sértegetni! Nem akarok önnel vitatkozni, hiszen most van elég gond ebben a 191

családban… – Mr. Porter nem hagyta, hogy befejezze John, azonnal közbeszólt, kicsit visszafogottabb stílusra váltott át: – Ne haragudj rám, már látom, hogy tényleg nem tudsz semmiről, ez felfoghatatlan még számomra is… – egy pár másodpercig tekintete a távolban ragad, majd hirtelen John szemébe néz: – Neked van egy húgod, ugye? – A fiatalember lesüti szemeit, szinte az egész fejét lehajtja. Szemei fátyolossá váltak, majd gyorsan válaszol, dühösen, haragtól és fájdalomtól rekedt hangon, mert azt gondolta, hogy apósa újabb hadat üzent szavaival: – Volt! Egy balesetben meghalt néhány éve. – Egészen pontosan 5 éve, New Yorkban! – vágja rá hirtelen Mr. Porter, aki szintén érezte John dühét, bár nem ezt akarta elérni. John csak bólintani tudott, az emlékek útvesztőjében ragadt hosszú percekre. – Akkor mégis csak folytatnom kell a történetemet, sokkal jobban érint majd téged, mint bárki mást. Csak én nem gondoltam, hogy családon belül is képesek egy ekkora titkot megőrizni. – John most már tényleg tajtékzott, szinte másodpercekre volt attól, hogy felálljon és örökre kisétáljon az ajtón. – Az a rablótámadás, amelyről az imént meséltem, nem tűnt el nyom nélkül. Minekutána sehol sem találtam semmiféle hivatalos utalást erre a bűncselekményre, azonnal elkezdtem nyomozni, hiszen tudtam, hogy nagyon hatékonyan lehet tisztogatni, ebben mindkét oldal vérprofi. Az asszony táskáját magával vitte a támadó. Csak annyi dolgom volt, hogy a környék szemetesládáit végignézzem. Rohadt egy meló volt, de órákkal az eset után sikerült megtalálnom egy női táskát, benne volt minden irat, személyes okmányok, stb. ezek a dokumentumok mai napig is a birtokomban vannak. Nézd, én nem vagyok szörnyeteg, egyszerűen egy vizuális ember vagyok, aki a saját szemeinek hisz, ezért nem volt kérdés, hogy kinek segítsek. Tovább szolgáljak egy árnyékkormányt, amely talán nem is létezik igazán, olyan parancsokra reagáljak, amelynek valós indítékait, okait sosem fogom meglátni, sem megérteni, vagy segítsek egy különleges fiúnak életben maradni, aki képes visszahozni az embereket a halálból! Te mit vá192

V E Z É R C S I L L A G lasztanál? Nem lehet kérdés. Ha ez a hihetetlen képességekkel rendelkező fiú azt mondja nekem, hogy lőjem le az elnököt, mert az egy nagyon gonosz ember és rosszra készül, azt hiszem habozás nélkül követném az utasítását, mert elhinném neki, és azt hiszem mindenki más is ezt tenné. Ha ismerik mire képes! Persze dehogy mondana ő ilyesmit, mert egyedül az Élet szentségét hirdeti, minden ember élete fontos, bűnösé és tiszta emberé egyaránt. Szóval az iratok szerint az asszony neve: Melannie Zarco, aki született Sajida Shawiként 1950. június 21-én, AlThuwaitában, Bagdadtól kicsit délen fekvő kisvárosban. – John felállt a kanapéról és idegesen hadonászni kezdett: – Nem engedem, hogy gúnyt űzzön a családomból, most azonnal elhagyjuk a házát, – és tele haraggal, de megannyi kérdéssel a fejében megindult a folyosó felé. – Valóban azt hiszed, hogy én hazudok neked, nem lehet, hogy elhallgatnak valamit a szüleid? Hiszen te nem is ott élsz velük. Mennyivel könnyebb nekik így titokban tartani a valóságot! – John megállt az egyik márványoszlopnál, és elgondolkodott egy kicsit. Valóban azt hiszed, hogy nem tudtam kideríteni, mi is történt valójában? Bár nem jelentettem biztonsági okokból, mégis a saját kíváncsiságomat ki kellett elégítenem. Addig nem nyughattam, amíg nem tudtam meg az igazságot. Szaglásztam a szüleid körül, kerestem a húgodat, Stefannie-t. és valóban megtaláltam. Igaz, hogy csak a temetés után akadtam a nyomára, de megvannak a bizonyítékok, ha nekem nem hiszel. És akkor még mindig elmehetsz a szüleidhez is kérdezősködni. – John szó nélkül tovább indul, egyenesen a bejárati ajtó felé. A lépcsőn leviharzó Susan állította meg. John szemeiből potyogtak a könnyek, átölelte Susant, aki apjára nézett egészen furcsa, nagyon szemrehányó pillantással. De Mr. Porter nem hagyta abba mondókáját, hiszen még senki sem értette meg valódi szándékát. Nem akarta ő bántani sem Johnt, sem családját, senkit az égvilágon. Persze nincs könnyű helyzetben szegényke. Ugyan ki tudná ezt a történetet ésszerűbben elmagyarázni? Mégis megpróbálja, mert a család bizalma mindennél többet ér számára is. 193

– Gyertek, és üljetek le. Nem akartam senkit sem bántani. Ti akartatok válaszokat a kérdéseitekre. Én megpróbáltam elmagyarázni mindent, de közel sem jutottam a végére. Üljetek vissza, mert nem hiszem, hogy lesz még egy ilyen alkalmam elmondani mindezt. Hiszem, hogy most kell elmondanom, talán múlik rajta valami. De nagyon bánt, hogy bolondnak néztek. – Lassan mindketten visszaültek, és rezzenéstelen arccal próbálták követni Mr. Porter képtelennek tűnő történetét. – Susan csak annyiról maradtál le, amitől John is érintetté vált a történetemben. Szóval én tovább nyomoztam, annak ellenére, hogy az ügyet nagyon sikeresen eltussolták. A tragédia helyszínétől nem messze megtaláltam a nő kézitáskáját egy kukában. Valóban Melannie Zarco tulajdona volt, minden iratát megtaláltam benne. Johnnak volt egy húga, Stefannie, ne haragudj, valóban nem bántani akarlak, egyszerűen a hihetetlen tényeket próbálom elmondani. Nagyon erőlködöm, de nem tarthatom magamban tovább, most már nem, főleg, hogy Patrickkal ez történt, és nem tudom, hogy mi lesz a történet vége. Ki tudja, hogy mikor lő fejbe egy ámokfutó a benzinkútnál, vagy mikor gázol el egy autó teljesen véletlenül a saját kertemben. Sokáig azt hittem, hogy John mindent tud. Kézenfekvő lett volna. A cégnél mindenki úgy tudta, hogy a Zarco család a kulcs az egész folyamathoz, hiszen ez volt az első olyan nyilvános eset, mikor utcán, a járókelők szeme láttára tett csodát Leonard. A megfigyelések ettől kezdve teljesen a Zarco család felé irányultak. Minden csoportot New Yorkba irányítottak, akik ezen az ügyön dolgoztak. Azt gondolták, hogy ha figyelik a Zarco családot, akkor előbb vagy utóbb elvezetik Leonard Stevenshöz. – Papika itt valami nem stimmel, azt mondtad, hogy te jöttél rá, kit raboltak ki az utcán, és te ezt nem is jelentetted, akkor hogy vették célkeresztbe a Zarco famíliát? Honnan tudták, hogy róluk van szó? – Na végre, visszajött az én eszes kislányom, örülök, hogy végre bekapcsolódtál. Persze, hogy nem mondtam semmit. Az ügynökségnél valaki nagyon jól végezte a dolgát, és sikerült kinyo194

V E Z É R C S I L L A G moznia mindent, majd ugyanolyan jól eltakarítani a nyomokat. Naiv feltételezés volt, hogy senki sem riasztotta a rendőrséget egy ilyen helyzetben. Persze, ki is vonultak a helyszínre, még mielőtt, a cég emberei el nem távolították a nyomokat… – egy kicsit gondolkodik, majd a lehető legkedvesebb nézésével Johnra pillant, és nagyon halkan hozzáteszi: – …a vért… Néhány szemtanút kihallgattak, képeket készítettek, elemezték a vért, kérdezősködtek a helyi üzletekben, stb… higgyétek el, nagyon sok módszer áll a rendelkezésünkre, hogy akár egy hajszál segítségével is megtaláljunk valakit, én nem tartom szenzációsnak, hogy nélkülem is eljutottak eddig a nyomozásban. Sok múlik ezen a fiún. Valóban rettegnek tőle a hatalmasságok, akik irányítani akarják a világot. És ne feledjétek el, hogy én továbbra is velük dolgoztam, tehát a szemétben kotorászást megúszhattam volna, ha rögtön visszamegyek a központba, és megnézem a kiadott utasítások listáját. Azon már akkor rajta volt a Zarco család. A kis Melannie-t elhamvasztották hivatalosan. Pedig mindenki tudta a cégnél, hogy életben van, sőt már akkor azt is tudták, hogy hol van. Mivel előléptettek így én vezettem az egész New York akciótervet. Saját szememmel győződtem meg róla, hogy Melennie Stefannie, akit néhány héttel korábban a szemem előtt öltek meg, mégis életben van. Egyébként John a családban hogyan szólítottátok a húgodat? A Melannie vagy a Stefannie nevet használtátok? – John teljesen elvörösödött, szíve úgy kalimpált, hogy szinte hallani lehetett. – Azt mondja meg, hogy hol van, és azonnal indulok hozzá!!! – iszonyatos lobbanékonysággal próbált több információt kiszedni apósából. És Susan is egyre inkább idegesebb, mert nem tudja, hogy mihez tartsa magát, valóban elhiggyen minden szót, vagy ez csak egy újabb játék, és ennek végső célja esetleg férje újabb megalázása lesz. – Természetesen sorra kerül ez is. De ne hidd, hogy könnyű menet lesz. Mindent alaposan végig kell gondolnunk. Most mindkét félnek határozott érdeke, hogy Melannie ott maradjon, ahol van, egyébként jobban őrzik, mint az elnököt. A cég nem akarja, hogy valaki felhasználja a húgod feltámadását, valamiféle bizo195

nyossághoz, az Élet Egyháza pedig a feltűnést kerüli, egyelőre. Mindkét fél ismeri a búvóhelyet, a holtak városát. – Mrs. Vilke is hasonlót mesélt, mikor a lányát feltámasztotta Leonard, ő sem lehet a lányával, mert valahol Franciaországban őrzik. – Jól mondod John, ismerem ezt a sztorit is, és stimmel a Franciaország is. – Ezek szerint ott van a húgom is? – gyermeki lelkesedéssel figyeli apósa minden szavát, lelke repdes az örömtől, amit erősen koncentrálva próbál leplezni. Agya nem hisz egyetlen szót sem, de szíve szinte fáj a boldogságtól. – Igen ott őrzik valamennyi csodás feltámasztás alanyát, rendkívüli körülmények között. Az óvatosság és a fogva tartás jogos. Képzeljétek csak el, hogy szembe jön veletek az utcán valaki, aki már meghalt. Természetesen a terveikről nem tudok semmit, hiszen én a másik oldalnak dolgozom, legalábbis látszatra. Zseniálisak, szerintem nagyon jól képzett emberek irányítják ezt az Egyházat és az egész védelmet, az utaztatásokat, szóval teljesen profik. Ez lehetetlen anélkül, hogy ne vegyenek részt benne belső emberek is. De az is lehet, hogy csak olyanok, mint én, egyszerűen emberi cselekedet, vagy kötelesség védeni Leonardot, nem tudom megmagyarázni. Egyszer láttam, de soha el nem felejtem az arcát. Lehetetlen őt bántani. Komolyan mondom, hogy most már tényleg félek azoktól, akik a kormányokat mozgatják, az események irányítóitól. Ezek nem lehetnek emberek!! – John, szólj már te is valamit, az nem lehet, hogy te ebből nem vettél észre semmit, eltitkolták előled, hogy a húgod meghalt, vagy feltámadt, mi van most?! – Susan teljesen összezavarodott, idegennek érezte magát a nappaliban. – 5 évvel ezelőtt született meg Ihméné, akkor történt ez a tragédia, egy hónappal a házasságunk előtt. Nekem azt mondták, hogy baleset történt. El sem hiszem, hogy képesek voltak ezt titokban tartani, bár mindig is tudtam, hogy valami nincs rendben, sok furcsa dolog történt, amit csak most kezdek világosabban látni, most, hogy hallottam ezt a képtelennek tűnő történetet… – 196

V E Z É R C S I L L A G majd Mr. Porterre nézett – akkor valójában emiatt volt velem olyan gyűlölködő? Ezért féltette a lányát, ezért nem javasolta a házasságunkat? – Valóban emiatt volt minden, de nem azért, mert rosszat feltételeztem rólad, hiszen ekkor már tudtam, hogy ez a szervezet nem terrorista gyülekezet. Egyszerűen féltem, hogy a lányom is célpont lesz… És ehelyett Patrickot vették célba. De nem téged okollak, hiszen én döntöttem úgy, hogy elhallgatok információkat, segítettem nekik, és ez most valószínűleg kiderült. Emiatt büntetnek. Ha tudnák, hogy nincsenek biztosítékaim likvidálásom esetére, akkor már régen nem élnék. Ezért nyúltak a maffiamódszerhez. De nem tudom, hogy ki az az ember a cégnél, aki nyíltan beépített ember. Ő is veszélyben van, viszont többet tud, esetleg valamilyen védelmet is kap majd Leonardtól, vagy nem is tudom… – A figyelők!!! – Hogy mondod, kislányom? – A kórházban mellém ült egy asszony, aki elég furcsa dolgokról beszélt nekem, és nem is nagyon tudtam koncentrálni, de mindenről tudott, Patrickról, az egész bűnbandáról, és azt mondta, hogy segíteni fognak. Ezek szerint azt is tudják, hogy te segítettél nekik. Akkor viszont, lehet, hogy készülnek már valamilyen tervek Patrick kiszabadítására. – Kiszabadítás? – szólalt meg keserűen Mr. Porter – az itt nem lesz elég. Azt hiszed, hogy én nem tudnám kihozni onnan? Egyszerűen csak összeszedem néhány régi haveromat, és lerohanjuk a fészket. Ezt jól tudják ők is. Akkor célba vesznek téged, vagy anyád, az unokámat, vagy mit tudom én… – Na, jó, de akkor csak itt ülünk és várjuk, hogy csoda történjen? – Azt hiszem, hogy meg kell adnunk nekik, amit akarnak, csak így lesz vége. Én nem fogok elbújni valamilyen kis odúban, ebbe anyád sem egyezne bele. – Úgy érti, hogy kiadja azokat az információkat, amelyek elvezetnek Leonardhoz? 197

– Ez az, hogy nincsenek semmilyen információk sem. Saját magamat kell átadnom, hiszen én vagyok az áruló, akit keresnek. Tudják, hogy hol van Leo és csapata. Persze, hogy tudják. Azt nem tudják, hogy ki a beépített ember a cégnél, aki folyamatosan tájékoztatja a szervezetet minden lépésünkről. Egyébként az a hely, ahol Leot őrzik csak katonai támadással vehető be. Kizárólag útközben lehetne elkapni, de ez lehetetlen, mert mindig egy lépéssel előttünk járnak. Ezt a kapcsot kell megszüntetni a cégnél. Én viszont tudom, hogy van valaki rajtam kívül is, aki már régebben be van épülve. Csak azt nem tudom, hogy ki az. Ismernem kell…hacsak korábban nem egy másik csoportunknál dolgozott… Egy ideig mindenki elhallgatott. Csend burkolta körbe az egész házat. Még a szél sem zörgette a leveleket a fákon, mintha érezték volna, hogy valamilyen borzalmas dolog történik körülöttük ezekben a percekben. Mr. Porter mobiltelefonja megcsörrent, és Mr. Porter számára egy ismerős hang szálalt meg: – Azt hittem, hogy 20 év a titkosszolgálatnál elegendő az óvatossághoz, de lám, elkövettél egy hatalmas hibát. Nem gondoltad, hogy nem hallgatjuk le a házadat? Vesztettél, és ezért megfelelő büntetést is kapsz. Nem hiszem, hogy újra látod a fiadat…élve biztosan nem. El vagy bocsátva mellesleg. Köszönjük az információkat. Ennyi elég is lesz. – majd elhallgatott. Mr. Porter kezéből kiesett a telefon, egyetlen hang sem jött ki a torkán. Kinézett az ablakon. És látta, ahogyan elviharzik egy furgon, Grande Telekom felirattal az oldalán. – Lézeres lehallgató készülékkel minden egyes szót felvettek, mindent tudnak ettől a perctől kezdve… Bejelentették, hogy megölik Patrickot… – szemeit lesütötte, és lerogyott a kanapéra. Az események ettől kezdve iszonyatosan felgyorsultak, szinte gondolkodni sem maradt idejük. A telefonok megkergültek, szinte minden vonalon csörögtek, egy ideig hallgatták a monoton csörömpölést, mintha valamilyen ütemes sorrendet próbáltak volna kialakítani, de inkább egy fülsértő egyre inkább élesedő zajhullámokká szélesedtek ki. Három különböző vonal volt a házban, mindenkinek jutott egy telefon. Majdnem, hogy egyszerre vették 198

V E Z É R C S I L L A G fel a kagylókat, de az is lehet, hogy szándékosan vártak egymásra, mint bűvös rituálékor szokás. – Hamarosan megérkezik hozzátok két figyelő, akik segíteni fognak. – ennyi se bemutatkozás, se köszönés, csak ennyi. Mindhárom telefonvonalon ugyanazt mondták. Nagyon titokzatos, de legalább egy kis reményt, vigaszt nyújtott egy egyre jobban kilátástalanná váló helyzetben. – Na, mit gondoltok, kik azok a segítők? – szólalt meg Susan, akinek érezhetően nem ezen a kérdésen járt az esze. – Sajnos nem tudjuk eldönteni, ebben a pillanatban, hogy kinek milyen szándéka van velünk. Ez lehet akár csapda is, vagy tudom is én, nem tudok gondolkodni. Te John nem tudsz semmit? – A figyelőkről, csak Susantól hallottam eddig, amit a kórházban mondott, de ez is elég homályos volt… – a beszélgetést hirtelen kopogás zavarta meg. Susan feláll, és az ajtó felé ment, megnézni ki jött. Nem kellett túl közel mennie, hiszen a hatalmas üvegajtón keresztül jól látszottak a hívatlan vendégek, akik az imént telefonon bejelentkeztek. Igen, megérkeztek a figyelők. Susan viszont földbegyökerezett, mozdulni sem tudott a meglepettségtől. – Az nem lehet, hogy ez a híres színész, Ken Raves? Itt nálunk, mit kereshet itt? Főleg Ábrahám bácsival! – na erre a hírre már John is felpattant a hófehér kanapéról. – Ábrahám bácsi? De, hát évek óta ki sem lépett a lakásából!? – pedig ő az, gyere nyiss ajtót, mert én nem tudom megtenni. – Susan épp úgy viselkedett, mint egy tini lány – végül John beengedte a kedves vendégeket, akik minden várakozást felülmúltak. A magas, vékony, nemzetközileg is híres fiatal, jóképű színész, Ábrahám bácsit betolta egészen a nappaliig. Döbbent csend fogadta őket, senki sem tudott megszólalni. Ezt a meglepett, feszültséget tovább fokozta Ken komoly ábrázata, bár tőle ez megszokott, hiszen a képernyőn is ritkán lehet mosolyogni látni. Majd, mikor mindenki jól elhelyezkedett a színész szólalt meg először, Ábrahám bácsitól ez a hosszú hallgatás óriási teljesítményt jelentett. 199

– Ken Raves vagyok, de azt hiszem, hogy fel is ismertek, amit még nem tudnak, az, hogy engem küldtek ide, hogy megbeszéljünk néhány fontosabb dolgot. Az Élet Egyházának képviseletében vagyunk itt. Természetesen mi is figyeltük önöket, és tudunk mindenről. Azt is tudjuk, hogy Ön, Mr. Porter… – Szólítson csak Josephnek, nyugodtan – Rendben, szóval, nagyon köszönjük azt a sok segítséget, amit nyújtott nekünk önzetlenül, teljesen névtelenül. Leo úgy döntött, hogy, bár jelenleg nincs az országban, de segít önöknek. Azonban hinnie kell benne, mert komoly dolgot kell megtennie. Én most átadnám a szót Ábrahámnak, aki többet tud mondani arról, hogy mit kell majd tennie pontosan. Ábrahám bácsi letette hatalmas, több dioptriás szemüvegét, ez mindig azt jelentette, hogy hosszan fog beszélni. De aminek most nagyon örült, az az, hogy mindenki inni fogja minden szavát. – Először is John, meg kell nekem bocsátanod, a család nem téged zárt ki, hanem téged óvott ettől az óriási tehertől és felelősségtől, a mi népünk egy valamit nagyon megtanult az évszázadok során, hogyan kell megőrizni egy titkot, viszont tudjuk azt is, hogy egy titok lerombolhatja az ember lelkét. Bele is lehet rokkanni. Tudjuk, hogy mennyire fájt neked húgod elvesztése, de nem kockáztathattunk. Az a tudat, hogy életben van, nekünk elég volt az évek során. Nem volt könnyű, de sikerült átvészelnünk a nehezebb időszakot. Most viszont eljött a pillanat, mikor már nem sokat kell várni szeretteink viszontlátására. – John már alig várta, hogy nagyapja levigye a hangsúlyt mondatának végén, és végre kérdezhessen – Akkor a nagyi is életben van? Ábrahám bácsi arca egy kicsit elkomorodott. Szemei csillogni kezdtek, és egy kis haragot is észlelni lehetett hangján: – A mi megváltónk még le sem született a Földre, mikor a nagyanyád meghalt. Már nem emlékszel a múltkori beszélgetésünkre!? Nagyon álmodozol, nyisd ki a szemed és füled, csak akkor élheted túl az elkövetkezendő szörnyű időszakot. Álmodozni nem lesz idő, sem alkalom rá. Térjünk vissza szegény Patrick 200

V E Z É R C S I L L A G testvérünkre. A kiszabadítása lenne a legkézenfekvőbb, de sajnos lehetetlen, már elszállították onnan, ahol eddig kínozták. Leo javaslata a következő, és most kérem, hogy ne gondoljanak semmi rosszat rólunk. Patricknak meg kell halnia! Aztán meg feltámadnia! Mr. Porter azonnal felállt felháborodásának még több nyomatékot adva. – Maguk viccelnek velem, vagy mi van most, gúnyt űznek belőlünk? Ide jönnek, mint két filmhős és zagyválnak valamit, ahelyett, hogy érdemleges segítséget nyújtanának… – Susan lecsillapítja apját, és lassan visszaülnek a kanapéra, bár már figyelmük meglehetősen közönyössé vált. Ken átvette a szót, mert látta, hogy Ábrahám bácsi elfáradt. – Természetesen nem úgy értettük, mint ahogyan hallatszott. Egyszerűen arról van szó, hogy nem tehetünk semmi olyat, amivel nyíltan, vagy akár leplezve az Egyesült Államok kormányát támadjuk. Patrickot a székház alagsorába vitték. Oda csak komoly harci felszereltségben törhetnénk be… – És még az is kevés lenne – kapcsolódik be, a kicsit lehiggadt Mr. Porter a beszélgetésbe – ha tényleg oda vitték, az egy erődítmény. – Sajnos valóban ott van. Ugyanakkor van egy beépített emberünk is az épületben, viszont nagyon gyanús lenne, ha bármiféle módon sikerülne kicsempészni onnan a fiút. Ennek ellenére nekünk is fontos Patrick életben maradása, hiszen terveink vannak vele, és higgye el, hogy kihozzuk onnan. De, és most jön a neheze, elvárunk önöktől egy kis bizalmat… – néhány másodperc alatt körbenéz a nappaliban, majd előbb Mr. Porter, utána Susan és John szemébe nézett, mielőtt folytatná – Önt és családját csak akkor fogják békén hagyni, ha látják, hogy elérték a céljukat. Tudjuk, hogy ebben az elrablásban személyes érdekek húzódnak meg. Ezért evidens részünkről, hogy nem keverjük bajba az értékes beépült emberünket. Másképpen is le tudjuk zárni az ügyet. Hinniük kell Leonardban, de tudom, hogy ez nem kis feladat. A fiút kivégzik ma éjjel, akár mond valamit, akár nem, de végül is 201

már tudnak mindent, amit akartak, és önt is eltávolították. Már nem konkurál egyetlen csoporttal sem. Hagynunk kell, hogy megöljék a fiát… – alig, hogy ezt kimondta, már szinte fülsértő hangon ordította a hátuk mögött az egyik márványoszlopot támasztó, fehér köntösbe burkolózott középkorú nő: – Neeem!!! Ezerszer is nem!!! – Susan azonnal felpattant és megölelte az anyját, akinek szinte beestek a szemei, haja kifehéredett az elmúlt pár óra alatt. Csetlett, botlott, ezért John is odasietett segíteni. Az asszonyon látszott, hogy mondana még valamit, de a sok nyugtatótól szinte lebénult mindene. Az is csoda, hogy épségben le tudott jönni az emeletről. John ölébe vette a gyenge asszonyt. Szemeivel intett Mr. Porternek, hogy maradjon csak, Susannal felvitték a hálószobába Elza asszonyt. – A feleségem, az idegei felmondták a szolgálatot. Azt hiszem az imént hallott beszélgetés sem tett túl jót neki. _Nos, uraim nekem, kell kézbe venni az ügyet, ha megbocsátanak… – Mr. Porter elszörnyedt felesége fájdalomtól eltorzult arcától. – Azt hiszem nem értett meg minket – szól közbe Ábrahám, akinek mindig is az emberek lelkére való beszélés volt a feladata – számunkra felfoghatatlan erők képesek visszaadni a fia életét. Leo készen áll, ma éjjel hazaérkezik, és már siet is ide, hogy feltámassza az ön fiát… Mr. Porter fájdalmasat kacag, mintegy gúnyból, ereje sincs vitatkozni, hogy mégis a fiáról van szó. Látott, amit látott, de mégsem bír hinni. – Szerintem a felesége csak akkor fog felépülni, ha Patrick bekopog az ajtaján, és visz neki egy szál rózsát… – Mr. Porter elsírta magát. Ken odaült mellé, és a fülébe súgta: – Szavamat adom rá, hogy még ma éjjel visszakapja a fiát élve, bízzon bennem, ha Leonardban nem tud, hát bennem bízzon!!! – Nem azt mondták, hogy akit visszahoznak a halálból az mind Franciaországban lesz elzárva a külvilágtól? – Így is van, csakhogy közelebb az idő, mint hinnénk. Patrick már azok közé tartozik, akiknek nem kell ilyen áldozatot hozniuk. 202

V E Z É R C S I L L A G De sajnos nagyon kevés időnk van. Leo csak annyit mondott, hogy a halál beálltát követő 24 órán belül képes visszahozni az embereket, mert később már olyan fokú sejtvesztés történik, amely már nem regenerálható. Tehát tudnunk kell minden lépésüket, és aztán sem lesz könnyű dolgunk, valahogyan ki kell csempésznünk a testet, mert Leonardot nem engedhetjük oda, túl veszélyes lenne. Kérem ne nézzen rám így, nem vagyok őrült, – odanéz a kerekesszékben szundító Ábrahám bácsira, és apró mosollyal a szája szélén megjegyzi – a látszat ellenére sem. Susan és John visszaértek. Mr. Portert mintha kicserélték volna, felpattant a kanapéról, és nyomban intézkedni akart: – Nincs sok időnk, ki kell figyelnünk a disznókat. Leo feltámasztja a fiamat, és visszatér hozzánk… – Susan elkomorodik és ismét dühöngeni kezd, mint a templomban. – Nem hiszem el! Szóval bedrogozták az apámat – erre már felriadt Ábrahám bácsi is, aki széles vigyorával tovább szította Susan fortyogó indulatát – Mit adtak be neki? – és most apjára néz, akinek szemeiben valóban változást lehet felismerni, elszántságot és egy különös, örömteli várakozást jelző csillogást – Te valóban elhiszed amit itt összezagyválnak? Feltámadás, meg minden baromság. Papi te nem voltál ilyen korábban, mi történt veled? Nézz rá Ábrahám bácsira, ha olyan nagy hatalmú az a Leonard, akkor miért nem adta vissza a járását? Szerintem könynyebb lehet, mint valakit feltámasztani, nem? Ábrahám bácsi tovább mosolyog, mindenki azt hitte, hogy erre ő fog majd válaszolni, de helyette John, egy kicsit elvörösödött, majd halkan megszólalt: – Erre roppant egyszerű a válasz, mert nem is béna, csak ezzel bünteti magát, mert meghalt a nagyanyám. Néhány héttel a balesete után már nem volt járóképtelen. Tehát erről csak ennyit. – Jó, de ez nem is érdekel. Meg akarják ölni Patrikot, te meg csak ülsz és várod, hogy majd besétál az ajtón; anyu ebbe bele fog halni, nem veszed észre? Évek óta könyörög neked, hogy szállj ki a szolgálattól, de te, a nagy egód… – John odalép hozzá és ölelve próbálja megnyugtatni feleségét 203

– Sajnálom Susan, de nincs időnk mindenkit meggyőzni Leonard képességéről, nincs időnk és nem is fontos. Én is csak bizonyítékkal hittem el. És te is úgy fogod, hidd el nekem. Lehet, hogy még ma éjjel! És most valóban foglalkozzunk azzal, amiért idejöttünk. Mr. Porter a házat továbbra is megfigyelés alatt tartják, nekünk viszont most nagyon fontos lenne észrevétlenül elmennünk. még nem értik ugyan, de nem Patrick miatt kell eltűnni innen nyomtalanul. Az igazán fontos személy, aki jelenleg is veszélyben van, az a kislányuk, Ihméné. Őt kell mindenáron megvédeni. Azok az emberek, akik Patrickot elrabolták, nem az Egyházat megfigyelő csoport tagjaiból állnak. Mr. Porter egy régebbi ügye miatt számolnak le így önnel, sajnos erről többet én sem tudok. A kék csoport viszont egyre többet tud az Egyházunk céljairól, közeli terveiről. Éppen emiatt kezdték megfigyelni a kislányt. Leonard terveinek egyik kulcsfontosságú szereplője, viszont súlyos beteg – Susan hirtelen ránézett Kenre, mert eddig csak közönyösen a perzsaszőnyeg keleti motívumai között barangolt tekintete. – Ne aggódjanak, Leo idejében megmenti a kislányt… – Mindjárt gondoltam! – jegyzi meg kellő iróniával Susan, mintha nem is érdekelné a téma. – Jó, akkor viszont mondom, mit kell tennünk, mert látom, hogy nem veszik komolyan ami önök körül zajlik. Túl misztikusnak fogják fel, pedig egyáltalán nem az. Egyszerűen egy rosszul működő rendszer megbuktatásának kezdeti szakaszában vagyunk, amelynek részeseivé váltunk, mert kiválasztottak minket a feladatra, mert van rá hajlamunk, vagy nem tudom miért. Azt viszont igen, hogy minden egyes szó, amit Leo mondott nekem, nekünk logikus, és felfogható, nem kételkedem benne, egyetlen szavában sem. Azt teszem, amit mond. Sokkal józanabb, mint bármelyik jelenlegi vezető, bármelyik állam élén. A fülem mögött egy adóvevő van, és ezen folyamatosan kapom az információkat. A beépített emberünk a cégnél mindenről tájékoztat minket, ezért tudjuk, hogy veszélyben van a kislány, Ihméné. Most őt kell kimenekítenünk. Azt nem tudom, hogy miért akarják elfogni, hiszen még csak öt éves. John, Susan, önöknek el kell menniük East Rowes204

V E Z É R C S I L L A G ba, a reptérre, még ma éjjel. A további információkat csak leírva kapják, ugyanis folyamatosan radarozzák az épületet. Ken egyre szaggatottabban beszél, mert a fülébe kapott információkat folyamatosan ismétlik. Az események felgyorsultak körülöttük, miután kiderült, hogy Leo ma éjjel visszatér az Államokba. – A nagykutyák félnek, tehát ma éjjel fognak lecsapni, minden lehetséges pontra, ami csak gyenge pontnak számíthat az Egyházunk terveiben. Ilyen például a kislány is, akiről tudják, hogy Leo egyik legfontosabb kulcsembere, bármilyen furcsa is, persze igazi funkcióját ők sem tudják. De azt igen, hogy ha valami baj történne a kislánnyal, akkor bármi áron megpróbálja majd megmenteni. Tehát csapdát készülnek állítani. Ihménét biztonságba kell helyeznünk addig, amíg lépéselőnyben vagyunk. A terv a következő: eltereljük a figyelmet, és ezt most csak azért mondom ki, mert a következő öt percben az automatikus radarozó jelentést készít, így elvileg most nem hallanak minket. A szemközti házban két ügynök folyamatosan figyeli a mozgásunkat. Hamarosan megtámadják önöket, a kislányt akarják. Azonnal cselekednünk kell. Egyszerű csellel próbálunk időt nyerni. De ehhez szükségünk lesz két autóra, és még egy személyre. John nem tudna valakit idehívni, aki a másik autót vezetné? – Talán Ben, de nem biztos, hogy elérem telefonon… – Pontosan rá gondoltunk mi is. – John és Susan összenéznek majd kérdőre vonó tekintettel Ken felé fordulnak, magyarázatért, aki viszont egyáltalán nem vesz észre ebből semmit. Túl gyorsan kapja az információkat, melyeket azonnal fel kell fognia a biztonságuk érdekében. Helyette Mr. Porter szólal meg, mikor észreveszi, hogy Ábrahám bácsi ismét elszundított. – Bizonyára nagyon régen elkezdték megfigyelni a családot, talán attól kezdve, hogy a húgodat visszahozták az életbe. Szerintem ez sem lehetett véletlen… – Ken felkapta a fejét, arca fehér lett, mindenki tudta, hogy valami rossz történt. Az érzékeny színész, aki napjainkban csak nagyon ritkán látható Hollywood-i szuperprodukciókban, sosem szokta meg a kegyetlenséget, pedig sűrűn találkozott már vele. Tekintete mélyén keserű szomorúság 205

van elbújva, amely a múltjával kapcsolatos, de amit nem enged megmutatni senkinek. Bánatát munkával feledteti, végre rátalált arra, ami sokkal jobban eltereli figyelmét mint a színészkedés. Halkan átadta a friss információt: – Szörnyű hírt kaptam az imént… Patrickot megölték. – csend lett a nappaliban, még Ábrahám bácsi ütemes szuszogása is megszűnt. Senki sem tudott sírni, csak néztek előre. Fel sem fogták, hogy mi történt. De a szörnyű jelzőt Ken nem a halálra értette, hiszen ő már meggyőződött, többszörösen is, hogy Leo bárkit képes visszahozni a visszafordíthatatlannak vélt állapotból. – Az a baj, hogy sokkal korábban tették ezt. Sajnos Leo még mindig külföldön tartózkodik, és félő, hogy nem ér haza idejében.– Susan nézése olyan „na ugye én megmondtam” -má változott, de ereje már nem volt vitatkozni, teljesen elveszett az emlékek birodalmában, ahol még együtt lehetett szeretett testvérével. – Egyetlen lehetőségünk van, de ez nem lesz könnyű. Az Egyházunk akció csoportja sajnos Jordániában van jelenleg, tehát csak néhány figyelőre és önökre tudunk támaszkodni, na és persze Benre, aki szintén egy rendkívüli személyiség. – Őt is ismerik az Egyházban? – John költői kérdése csak zavarának szüleménye lehetett. – Ben nagyon fontos szerepet tölt be a világban már most is, azt hiszem, hogy előtted rejtve maradt ez a másik élete. Annyi mindent el kellene mondanunk önöknek, de sajnos nincs elegendő idő ehhez, és nem is biztonságos ebben a házban ilyesmiről beszélni. – Johnnak eszébe jutott, hogy ide kell hívnia Bent segíteni, telefonjához nyúl, de Ken gyorsan megállítja: – Nem szabad most használni a mobilokat… – Bent akartam hívni… – Ben már útban van. A figyelők kapcsolatban vannak vele, már ide is hívták, és örülök, hogy neked is ő jutott eszedbe, tehát bízol benne. – ekkor Ken elővette az aktái közül a kék dossziékat, és mindenkinek adott egyet. – Ezekben van a pontos leírás, hogy mit kell tennünk, hová kell vinni Ihménét… és természetesen Patrickot, ezzel bővül a terv, 206

V E Z É R C S I L L A G hiszen nem gondoltuk, hogy ilyen hamar bekövetkezik… – nem fejezi be a mondatot, mert Mr. Porter elkeseredettséget tükröző nézése jelezte neki, hogy mindenki tudja miről van szó. – Ahhoz, hogy ne fussunk ki az időből Leo elé kell mennünk Patrickkal együtt. igen ki kell hoznunk, bármilyen borzalmasan is hangzik. – tette hozzá. – Úgy érti, hogy a testét, magunkkal kell vinnünk? – kérdezi Susan, könnyes szemekkel, majd ismét dührohamot kap a felgyülemlett sokktól, és kiabálni kezd: – Én nem hiszem el egy szavát sem, hiszen csak egy színész!!! Ugyan miért kellene pont a mi kislányunk ennek a terroristának? Nem hihettek neki… Ki a fene állhat az ügy mögött? Nem értek semmit, most már mindig bujkálnunk kell majd, mert a lányomat akarja csalinak a kormány, hogy elfogja Leonard Stevenst?! Most mondta, hogy megölték a testvéremet. Hogyan bízzak most magukban? Miért nem mentették meg őt, ha olyan nagy hatalmuk van? – Minden kérdésedre kielégítő választ fogsz kapni hamarosan, de minden világossá válik ott, ahová mennetek kell, ahol mindannyian biztonságban lesztek. – Most mélyen Mr. Porter zavarodottságot sugárzó szemeibe nézett, és hozzá tette: – Nemcsak önök miatt tesszük mindezt, hanem az egész emberiségért. Tudom nagy szavak, de hamarosan mindent meg fognak érteni. És nem lesz olyan hihetetlen, misztikus a történet, mint amilyennek most látszik. Kérem gyorsan tanulmányozzák át az egész tervet, mert nem hiszem, hogy sok időnk marad majd a későbbiekben megbeszélni a részleteket. A kék papírok között böngészgették mindannyian az előre megírt sorsukat, mintegy forgatókönyv, ahol minden egyes apró részlet pontosan előre ki van dolgozva. – Önöknek csak annyi a dolguk, hogy szóról szóra követik a leírtakat. A Harmony Streeten elkezdődött egy újabb támadás a zsarnok árnyékkormány álságos terve ellen, amely nem más mint a szabad világ feletti korlátlan uralom megteremtése, az emberek fo207

lyamatos kizsákmányolása, szegény országok kifosztása, és nyomorban tartása. Egy új világrend felállítása, amit megelőz majd egy mindent elsöprő világháború, amit kevesek vészelnek át, sértetlenül. Iszonyatos belegondolni, hogy vannak a bolygón olyan emberek, akik csak a pusztításban látják a globális problémákra a végső megoldást. Néha-néha felpillantanak az olvasásból Susan és John, mert nem értik, hogy miért pont ők a kiválasztottak, hiszen a lehető legszelídebb természetűek, nem tudnának bántani senkit sem. Ken diszkréten feláll, és kimegy a folyosóra, hogy tájékoztassa a csoportot a fejleményekről, hamarosan indulni kell. Megérkezett Ben, aki útközben minden fontos információt megkapott, amire csak szüksége volt. Ken fogadta először. A magas, rövid barna hajú fiatalember, tekintélyes erős testalkata, igazán nem bölcsész ember benyomását keltette első látásra. Marcona termetét mindig mosolygós jó kedve ellensúlyozta, annyira, hogy még ellenségeit is képes megzavarni; egy széles mosolyával könynyedén eltereli a kibontakozó konfliktust. Barátságos, mindenkihez van egy-két kedves szava, igazi nyitott gondolkodású ember, akit mások boldogsága tesz elégedetté. A saját életére már nem nagyon marad ideje. Johnnal sűrűn eljárnak egy bárba sörözni, valójában ebben a bárban ismerkedtek össze, talán nem is véletlenül. Susant neki köszönheti John, hiszen ő hozta őket össze. John nagyon szégyellős volt, de borzasztóan beleszeretett Susanba, viszont nem volt bátorsága megszólítani. Hetekig nézte, a fiatal lányt, aki szintén ebbe a sörözőbe járt felkészülni a vizsgáira, ezt figyelte ki Ben, aki megunta a sziszifuszi helyzetet és úgy döntött, hogy összehozza a párt. És milyen jól tette, ma már van egy tüneményes kislányuk, aki valószínűleg fontos szerepre hivatott egy nagy játszma végére, (vagy talán a kezdet és vég is tőle függ majd?) Azt pedig még kevesebben tudják, hogy Ben már régebb óta figyelte Susant, neki is nagyon tetszett a jogászhallgató, aki mindig nagyon magabiztos, de vizsgái előtt a lehető legszétszórtabb fiatal lány, amit sziporkázó mosolyával próbált mindig leplezni. Ben teljesen ellentéte volt Johnnak, a mindig nagyon 208

V E Z É R C S I L L A G elmélyült diplomás történész komolysága jól kiegészítette a kisgyermeki mosollyal vigyorgó, látszólag minden gond nélküli régész hallgató természetét. Elválaszthatatlanokká váltak, szinte mindenhová együtt mentek, még az első közös randevúra is elkísérte a félszeg Johnt, Susan élete legborzalmasabb estéje volt az. Nem győzött pironkodni az előkelőségek között. Számára mindig fontos volt, hogy mit gondolnak róla az emberek. Egy-kettőre a család legjobb barátja lett Ben, aki mellesleg keresztapja a kislányuknak, így már nem is furcsa, hogy Mr. Porter ölelve üdvözli a fiút. Persze a helyzet komolysága miatt a híres Ben-féle vigyor ezúttal elmaradt, és John is jelezte felé, hogy ha ennek vége lesz akkor némi magyarázatot vár a történtekről, és Ben titkos életéről. Szerencsés ez a család, hogy Ben vigyáz rájuk. És ezt valahol, tudat alatt érzik is, csak nem értik, hogy miért. – Ken, én akkor innen átveszem az irányítást, ti nyugodtan menjetek vissza és majd jelentkezünk, ha lesz valami fejlemény. – Ábrahám bácsi is elbúcsúzott, megáldotta a családot, mintegy útravalóként, John megpuszilta, mintha tudná, többet nem találkoznak. – Joseph, önnek velünk kell jönnie, tudom, hogy nem lesz könynyű, de sajnos nem vagyunk elegen az akcióhoz, Patrikra pedig vár egy gyönyörű szép lány valahol… – Mr. Porter szemei sarkában könnycseppek csillogtak – Ez csak természetes Ben, nálam jobban senki sem ismeri a járást… – John, mi autót cserélünk – észreveszi szemeiben az aggodalmat a nyílt beszéd miatt –, ne aggódj fedeznek minket, jelenleg egyetlen szó sem hagyja el a házat, de sietnünk kell, sok kérdésre nem marad idő, de bepótoljuk, ígérem. Megkezdődik a nagy meló, de ez jó!! Tehát te, Susan és Ihméné az én kocsimmal mentek a megadott útvonalon. Azt tudnotok kell, hogy a szélvédők páncélozottak, de úgy tervezzük, hogy az út nagyobbik részén már megérkezik az akciócsoport Georgia-ból, és követ benneteket a célig. Mi pedig, Joseph, két másik figyelővel elmegyünk Patrickért, kérem most szóljon, ha nem érez magában elég lelki erőt, mert 209

nem hibázhatunk. – Mr. Porter csak bólint, de meggyőző határozottsággal. – Vegyen magához fegyvert, mindenre fel kell készülnünk, nem hagyhatjuk ott Patrickot, higgye el fontosabb, mint gondolná, hogy a fia éljen. – Mr. Porter és Susan szinte egyszerre szippant egy mélyet. Szívük hinni akar, de eszük még nem tudja ezt megengedni. – Susan menj fel és készítsd fel Ihménét, hamarosan indulnotok kell, én addig szólok, a srácoknak hogy hozzák a hátsó bejárathoz mindkét kocsit. Ne aggódj John, szinte biztos, hogy követni fognak benneteket, ezek nem hülyék. De nem fognak megállítani, mert tudni akarják hová mentek, később majd a Vérző Kereszt csoportunk megállítja őket. A kék dossziét nem vihetitek magatokkal!!! – Ben elveszi tőlük a titkokat tartalmazó papírokat. John nem tudja leplezni idegességét, pár nappal ezelőtt még el sem tudta képzelni, hogy élete ilyen kalandosra fordul. Aggodalma teljesen kislánya felé irányul. Beteg, ezt tudja már régen, de most azt mondták neki, hogy csak Leo tudja megmenteni, ezért gondolja, hogy sokkal komolyabb baja lehet. És persze nincs olyan másodperc, hogy szeretett húga képe ne villanna elé. A feltépett seb csillapíthatatlanul vérezni kezdett. Mrs. Vilke szavai is visszacsengnek a fülébe. Mr. Porter a 9 mm-es pisztolyát nézegeti, megtölti és póttöltényt is helyez a zsebébe. Mészárlásra készülne? A megvadult atyai boszszúnál nincs veszélyesebb a világon. Vajon veszélybe sodorja segítőit? Vagy csak nagyon elővigyázatos? – Csókolom a kezeit kedves Karla, milyen jól áll önnek a kék szín! – Ben kedvesen nézett az idős asszony kivörösödött szemeibe. – Jaj, de régen láttalak drága Benito, hát, ronda világban kell élnünk, nem hittem, hogy megérem ezt valaha… – Ben jól ismerte Karlát, ha egyszer belekezd a panaszáradatba, akkor egy ideig nem is tudja befejezni, úgyhogy gyorsan válaszol is, amivel sikerült frappánsan elterelni a figyelmét. – Ne aggódjon, nem sokáig lesz ez így… 210

V E Z É R C S I L L A G – Jaj, ne viccelj már! Nem akarok még meghalni! – mindketten jót nevettek ezen. Egy pillanatra elfelejtettek minden gondot, és ezért jó néha beszélgetni embertársainkkal. A kedvesség, a kis figyelmesség nem kerül semmibe, de nagyon sokat ér a léleknek, felbecsülhetetlen. – Karla, kérem nagyon vigyázzon Elzára. Valószínű, hogy egy pár napig nem tud visszajönni Joseph. Az ő betegségét csak a fia gyógyíthatja meg, ha bemegy szobája ajtaján, Elza asszony ismét a régi fényében fog tündökölni… – Ben megsimította Karla karját. Az asszony megfogta a fiatal férfi kezét, és erősen megszorította két kezével, majd a következőket mondta könnyeivel küzdve: – Vigyázz a családra, és magadra is, drága Benito! Elza asszony mindig is Bent szerette volna a lánya mellett tudni, Johnt nem kedvelte. Legutóbbi hadüzenete a válási papírok kiküldése volt. Kihasználta, hogy Susan néhány napig otthon tartózkodott, és teljesen a tudta nélkül fogadott egy ügyvédet, hogy válassza el a párt. Bizony ezt is meg kell majd magyaráznia szegény asszonynak, akinek bizonyára ez sem okoz majd nehézséget, mert nem titkolja célját, és érzelmeit veje iránt. Ben, ha teheti emiatt nem is vesz részt a közös családi ünnepeken, például a kislány szülinapi báljain sem. Azóta főleg nem, hogy egy távoli, dúsgazdag rokonának azt mondta Elza asszony, hogy Ben Ihméné édesapja. Vajon csak a külseje miatt ellenszenves Elza asszonynak John, vagy valóban a származásával van problémája? Hiszen, tudja, hogy saját, bankár nagyapja szintén zsidó származású volt, de vajon miért titkolja még a családja előtt is mindezt? Eljött az idő. Kétfelé vált a kis csoport. Az ügyetlen álca viszont hasztalan volt, mert tudták mindannyian, hogy a megtévesztés csak ideig-óráig tarthat. A kis család már jól eltávolodott, ezután elindult a kiszabadítási csapat a sátáni hatalom egyik bázisa felé. Mr. Porter erősen verejtékezett. A két segítő, akik hasonló korúak lehettek, mint Ben, olyan 25-30 körüliek, fegyvereiket ellenőrizték, hiszen néhány perc múlva megérkeznek. Abban bíztak, hogy még nem intézkedtek a Porter család ellenségei, így az épületbe erőszak alkalmazása nélkül juthatnak majd be, Mr. Porter belé211

pési engedélyének használatával. Hivatalosan ugyanis még nem szűnt meg a szolgálati jogviszonya. A hatalmas üvegmonstrum előtt egy platánfa árnyékában parkoltak le, egészen közel a bejárathoz. Még megálltak egy kicsit öszszeszedni a gondolataikat. Egymásra nézett a négy férfi, nem szóltak semmit, de tekintetük mély elszántságot sugárzott. A portán minden fennakadás nélkül túljutottak. Innen Mr. Porter vette át az irányítást. A szűk folyosókon nehéz volt nesztelenül lépkedni a fényes burkolólapokon, minden lépés ezerszer visszhangzott az üres falak között. Egy lifthez mentek, mely egyenesen az alagsorba vitte őket. Hűvös, nyirkos, barátságtalanul sötét folyosóra nyílt a lift ajtaja. A lámpák fényét párás füst szűrte meg. – Itt tartják egy ideig a bűntényben elhunytakat, ha abban valamilyen szerepe volt a titkosszolgálatoknak, innen aztán vagy az utcára kerülnek, vagy egyenesen a hullaházba, mikor milyen érdek áll a háttérben. A fedő sztorira mindig nagyon figyelnek. Itt szedik ki belőlük a jelzőchipeket, melyeket titokban ültettek beléjük, évekkel korábban, nehogy megtalálja azokat egy mezei boncmester. Ide kerül szinte minden holttest, amiben van chip. – hirtelen zörejt hallanak valahonnan, és a falhoz simulnak, ezután lassan haladnak előre a nagy szürke ajtó felé. – Biztosan csak egy patkány volt – szólalt meg Ben, majd tovább beszélteti Mr. Portert, mert láthatóan ez megnyugtatja a férfi feszült idegeit. – akkor itt csak kiveszik a chipet, nem végeznek boncolást, ugye? – Persze, hogy nem! Hiszen akkor ez gyanússá válna. Innen kiviszik az utcára az áldozatokat, és tálalnak mellé egy történetet, amit a sajtó gyorsan szárnyra kap. Sok értelmetlennek tűnő gyilkosság mögött valójában a titkosszolgálatok állnak. A mai sláger a kábítószer-túladagolás, és a sorozatgyilkosságok. De nem ritka ma már a belső hang által vezérelt látszólagos értelmetlen mészárlás sem. – Remélhetőleg kivették már Patrickból is az átkozott chipet, mert mi soha nem találnánk rá. 212

V E Z É R C S I L L A G – Miről beszélsz, csak nem azt gondolod, hogy a fiamba is ültettek be jeladót? – Valószínűleg igen, és minél hamarabb el kellett távolíttatni, mert sajnos mi a módszert nem ismerjük, hiszen még az MRI sem képes kimutatni a szervezetben ezt a furcsa ketyerét. És csak a boncasztalon derülhetne ki a beavatkozás. De ezt meg ugye… megakadályozzák. – Úgy érted, hogy most azért engedtük megölni a fiamat, hogy kivegyék belőle ezt a jeladó chipet? – Mr. Porter dühe ismét felizzott, és ebben a helyzetben ez nagyon veszélyes volt. Az egyik figyelő, a szőke hajú, gyermek arcú, kissé félszeg fiatalember le is pisszentette őket: – Szerintem, nem most kellene megvitatni mindezt, haladjunk inkább tovább, amíg tehetjük! Igaza volt, de Mr. Porter félt belépni azon a bizonyos szürke ajtón. Ki tudja hányszor járt már itt az elmúlt 20 év során, de most szinte remegtek a lábai, érthető módon nem akarta, hogy eljöjjön a belépés lesújtó pillanata. Egy kis időre volt szüksége, még mindig nem érzett magában elegendő bátorságot halott fia megpillantásához. – Joseph, ha gondolja, itt megvárhat minket. Önnek nem is kell megnéznie a fia testét, hiszen hamarosan úgyis újra életben lesz. És ne vegye sértésnek, de igazán nincs időnk most az érzelmi kitörésekre. – a kis csapatban mindenki arra gondolt, hogy talán hiba volt elhozni Mr. Portert, bár nélküle kérdéses lett volna a biztonságos behatolás az épületbe. Viszont újabb akadályba ütköztek, a tervben ugyanis nem gondoltak arra, hogy miként sétálnak majd ki a főbejáraton egy halottal. Ben elborzadt, mikor beléptek a hatalmas hétköznapi boncteremnek tűnő helyiségbe. Mindenhol, mind a négy oldalon három szintes hűtőtárolók voltak beépítve a falba. Középen hat boncasztal és nagyon sok műszer, ez azt jelezte, hogy itt bizonyára nem boncolásokat végeznek. Maradtak volna még kémkedni, de Mr. Porter kiáltott – Igyekezzünk, mert valaki visszahívta a liftet! Jönnek! Talán felfedeztek minket. 213

– Azonnal megyünk, csak megkeressük a fiát. – az asztalokon kezdték. Sorra emelgették fel a lepedőket. Volt ott középkorú nő, fiatal férfi, kamasz lány, és két idős ember is. Patrick nem, valószínű, hogy már végeztek vele. A közel száz hűtő valamelyikében lehet. – Joseph, van egy kis gondunk. Eltart egy ideig, amíg megtaláljuk Patrickot. Azt hiszem ez nem fog menni erőszak nélkül. Képes lesz visszatartani őket? – Persze, legfeljebb lelövöm a rohadékokat. – és már csőre is töltötte a fegyverét. – Azért menj ki te is, lehet, hogy rá is vigyázni kell – javasolta a kissé molett, igazán testőralkatú figyelő társának Ben. – Nem mehetnék inkább én? Nem nagyon bírja a gyomrom ezt a helyet. – szinte könyörgő hangon kérlelte Bent, és közben kezeit összekulcsolva nyomatékosította kérését a fiatalabb szőke fiú. – Rendben van, de legyél nagyon óvatos, ha lőni kell, akkor csak a lábra, és vegyétek el a fegyvereiket utána. Mi pedig megkeressük addig a fiút. Ha ezt tudná Leonard… – Hogy hívnak? – kérdezi a Mr. Porter – Timothy, Timothy O’Brian, uram. – Nagyon hasonlítasz a fiamra. Menj át a másik oldalra, az oszlop mögé. Valószínű, hogy a boncnokok jöttek vissza az ebédről. Ha felveszik a köpenyt az ajtónál, akkor csak leütjük őket, gondolom, ketten jönnek. Ha felfedtek minket, akkor nagyobb bajban vagyunk, mert ügynökök jönnek fegyverrel, mindenre felkészülve. Akkor lőj, mert ezek innen élve nem fognak kiengedni. Túl sokat tudunk. Ezt a helyet nem is láthattuk volna. A liftajtó kinyílt, szinte hallható volt Tim lihegése, borzasztó ideges volt. Ezt a borzongó tekintetet élvezte az egyik földszinti figyelőirodában a morcos, kövér Mr. Gibbons. Valószínű, hogy egy nagy adag popocornt is képes lett volna elmajszolni a műsor alatt. A két ügynököt folyamatosan informálta, ami nagyon zavarta őket: – Figyeljetek, mert fegyver van náluk. Nem akarom, hogy megöljétek őket. Viszont azt sem, hogy az a fajankó gyanút fogjon. El kell őket engedni, mert valaki személyesen is meg akar győződni 214

V E Z É R C S I L L A G Leonard képességéről. A bolondok, nem is olyan okosak, mint hiszik. – és elnevette magát Gibbons. A két középkorú ügynök óvatosan, fegyverrel a kezükben közelít a szürke ajtó felé. Mr. Porter, és Tim készen állnak. Egymásra néznek, jól tudják mindketten, hogy nem a boncmesterek jöttek vissza. Tim erősen izzad, élő emberre még nem lőtt soha. Mr. Gibbons viszont jót szórakozik eközben, hiszen ő hallotta Mr. Porter szavait, valóban képes ügynökeit halálba küldeni, csakhogy elérje célját, és ne fogjon gyanút senki? – Uram, nem látja őket valahol, nem várnak ránk? – kérdezi az egyik ügynök Mr. Gibbonst az adóvevőn, aki ezen egy kicsit elvigyorogja magát, mint akit megszállt az ördög, és újabb instrukciókkal látta el őket: – Nyugodtan menjetek tovább, biztos bent vannak a teremben. Ti csak nyissatok be, majd haladjatok tovább a másik folyosón. Hagyjátok elmenni őket. – közben az oszlopok mögött vacogó fiatal fiú rémült tekintetét élvezi. – Tim! – suttogja át a túloldalra Mr. Porter – Már közelednek, készülj. A térdükre kell lőni, de maradj fedezékben! De tudod, mit? Ne is lőj rájuk! Majd én elintézem mindkettőt. Azt hittem legalább hárman jönnek, mert a szabály ez volt régebben. A két ügynök lassan elérte az oszlopot, mikor hirtelen rájuk lő, Mr. Porter. Jő céllövő volt mindig. Az ügynökök is viszonozták a tüzet, akármit is mondott nekik a főnökük. Ekkor már rájöhettek, hogy csúnyán átverte őket. A golyók süvítettek jobbra-balra, mint megvadult pingponglabdák, pattogtak a csövekről össze-vissza. Mr. Porter vetett végett a tűzpárbajnak. Határozott két lövéssel leterítette örökre a két ellenséges ügynököt. A lövések zaja sokáig visszhangzott a hosszú járatokban. Ekkor vette észre, hogy Tim a földre rogyott, eltalálták. Kezei a hasát átszakító lyukon voltak, reszketett a fájdalomtól, és a vérveszteségtől. Mr. Porter azonnal tudta, hogy percei vannak hátra a fiúnak. Fél perc leforgása alatt három élet múlik el, látszólagos értelem nélkül. Álmok, célok vesznek el, hirtelen füstté válnak. Tim valamit mondani akar, de nagyon gyenge, haldoklik. Mr. Porter közelebb hajol hozzá: 215

– Kérem mondja meg anyámnak, hogy nagyon sajnálok mindent, és bocsásson meg nekem…Ígérje meg, hogy beszél vele… – ezekkel a szavakkal lehelte ki lelkét a fiatal fiú. Ben és a figyelő kitekint a szürke ajtó mögül, elszörnyedve veszik tudomásul, hogy társukat elvesztették. És szörnyű döntést kell hozniuk. – Sajnos nem tudjuk mindkettőt elvinni. Patrikot visszük, őt sajnos itt kell hagynunk. Siessünk! – és azonnal kitolják az ajtón a letakart fiút. A nagy fémvázas asztal nyikorogva gördül Mr. Porter elé, aki kővé mered hirtelen. Akaratlanul is a lepedőhöz nyúl remegő kezeivel. Ben megállítja. Mr. Porter döbbenten néz rá – Csak nem gondolod komolyan, hogy kisétálhatunk ezzel a nyikorgó szarral? Úgy értem, hogy könnyebb lenne vinni … mármint kézben. – Jobb, ha szabadon van minden kezünk. Egyébként a liftig tiszta a terep, aztán pedig rohanunk. Hiszen idefelé sem találkoztunk csak a portással. Vele könnyű lesz elbánni, ha szükséges. Induljunk, még hosszú út áll előttünk. – lassan elindultak a folyosón, és furcsán érezték magukat, mert senki nem állta útjukat. Mr. Gibbons szólt a portásnak, hogy menjen fel a második emeletre valamilyen jelentéktelen dologért. Szabadon hagyja távozni őket. Majd, mikor kinéz az ablakon és látja, hogy az autó csomagtartójába helyezik a holttestet. Azonnal a telefonhoz nyúl és nemzetközi számot tárcsáz: – Uram, itt Gibbons az Egyesült Államokból. Üzenem Laus Masbunak, hogy elindultak. Kezdődhet a második fázis. – Rendben van, innen átvesszük az ügyet. – az idős, ősz hajú, fekete leplet viselő férfi, tört angolsággal válaszolt Gibbonsnak. Hangjában volt egy fajta gúnyosság, de emellett minden szava bűnösen nyájasan hangzott. Úgy tűnt arcán, mintha több százszor mondta volna már ezt a mondatot, és csak unottan ismételte el újra. Hatalmas pecsétgyűrűjét megcsókolta miután letette a kagylót, mintha csak egy különös szertartást végzett volna, de gyorsított eljárásban. Majd az ablak felé lépett, és kitekintett a hatalmas térre, ahol galambok százai repkedtek, táncukkal a turistákat szórakoztatva. 216

V E Z É R C S I L L A G – Hová megyünk Ben? – szakította meg kérdésével az autó monoton dünnyögését Mr. Porter, aki még idegesebb volt, mint az alagsorban. Ben fáradtan figyelte az utat, miközben gondolatai a messzeségben barangoltak. – A repülőtérre – és megigazította a fülében az adó-vevő készüléket. – Ott várnak ránk, Leo elé megyünk, mert nagyon kevés az időnk. Egyébként a gépen már ott ülnek, Johnék is, ha minden simán ment. Hoppá! – Ben a visszapillantóba néz. – Azt hiszem követnek minket. – Mr. Porter is hátranéz, és megrázza a fejét. A fekete Mercedesben jól látható két napszemüveges, fekete öltönyös férfi, mintha egyenruhát viselnének. – Ezek nem a cég emberei! – Miből gondolja? – végre megszólalt az eddig némán álmélkodó T-is, aki az egyik legjobb barátját vesztette el az előbb. – A mi ügynökeink nem viselnek fekete öltönyt, és nem járnak Mercedesszel, ennek szakmai okai vannak. Már találkoztam a fickókkal, senki sem tudja, hogy kinek dolgoznak. És ez nagy szó a titkosszolgálatnál, ahol szinte mindenről tudni lehet. – Ezek ránk tapadtak… De nem fognak megállítani, már megtehették volna. Azt hiszem, nem véletlen, hogy hagytak kisétálni minket. Valószínű, hogy nem avatkozhattak közbe, ezekre vártak – Mr. Porter arcán egyre jobban láthatóvá váltak a rémület jelei. – Ne aggódjon Joseph, mindenképpen eljutunk a repülőtérre, egy magángép fog minket várni, egészen a gép ajtajáig megyünk. Nem kockáztathatunk. Patrickot muszáj elvinnünk innen. Teljes gázzal a reptérre! – Azzal jó erősen rátaposott a gázpedálra, és az autó úgy megugrott, hogy szinte beletapadtak az ülésekbe. Ben nem titkolta társai előtt, hogy nagyon élvezi ezt az autós üldözést. Imádott vezetni, és szerencsére nagyon jól tudott is. Addig, amíg üldözőiket kisebb koccanások lassították, ők akadálytalanul szlalomoztak a sűrűn, négy sávban közlekedő autók között. Ben ösztönösen hátrapillantott a tükörben és észrevette, hogy Mr. Porter könnyeivel küszködik – Mi történt Joseph? – kérdezte gyorsan 217

– Ne is törődj velem, atyai gyengeség lett úrrá rajtam, a fiam beverte a fejét az előbb, ti nem hallottátok? – dehogynem, csak ők bele sem gondoltak, hogy a csomagtartóban hánykolódó tömeg egy emberi test, Mr. Porter fiának élettelen teste. – Azt hiszem, mindjárt megérkezünk a reptérre, jól lemaradtak a szemetek. T. szólj nekik oda, hogy indítsák be a motort, ja és figyelmeztesd őket, hogy nem lesz sima felszállás. – Úgy érted, hogy mégis odamegyünk? Hiszen követnek. Csak idő kérdése, és utolérnek minket. Veszélybe sodorjuk őket is. – Mr. Porter egyre inkább nem önmaga, hová lett a megszállott, karakteres, hatalmas erőt sugárzó ember… – Ben nem válaszolt, hiszen most jön a nehezebb szakasz. Szemközt is ellenállásba ütköznek. Két kaput is át kell törniük. – Kapaszkodjatok! – kiáltott Ben, és egy fekvő rendőrre hajtanak, majd áttörik az első kaput. A biztonsági őrök szinte fel sem fogták hirtelen, hogy mi történt. Csak akkor kaptak észbe, mikor a fekete autós üldözők is hasonlóan repültek át az ellenőrzési ponton, ahol általában csak a kerozint szállító kamion szokott beevickélni. – Készüljetek, az lesz ott. – és mutat a távolban várakozó takaros kisrepülőgépre, ami nem is olyan kicsi közelebbről nézve. Még egy kaput átszakítottak. Ben szinte repdesett, annyira felpörgött, az adrenalin szintje szinte felemelte az ülésből. A kisgéphez érve két segítő várta őket. Azonnal nyúltak a csomagért. Ben az egyre közeledő Mercedest figyelte. – Haladjunk, ezek mindjárt ideérnek! – Patrickot kiemelték a csomagtartóból, és véletlen lefújta a szél a lepedőt róla. Susan éppen ekkor nézett ki a gép ablakán. Görcsösen zokogni kezdett, elhányta magát, és ki akart menni, de nem engedte a személyzet. Nagy nehezen feltuszkolták a holttestet a gépre, és senki sem figyelt Mr. Porterre, akinek idegei valószínűleg kezdték felmondani a szolgálatot. Vadul lövöldözni kezdett a vészesen közeledő autóra… – Joseph! Indulnunk kell… Most! – szólt neki Ben, a gép ajtajából. 218

V E Z É R C S I L L A G – Nem, nem! Menjetek csak! Majd én feltartom a szemeteket. Mentsd meg a családomat! Velem ne törődjetek – azzal tovább lövöldözött a távolba. A Mercedesben ülők nem sokat törődnek ezzel, mert még csak nem is próbálják kikerülni a golyókat. Teljes gázzal nyílegyenesen közelítenek a felszállásra kész gép felé. Ben irtó haragra gerjedt – Mindenki jönni fog akár tetszik, akár nem! – intett két segítőnek, akik leszálltak a gépről és lefegyverezték Mr. Portert. Egy kis dulakodás után végül sikerült őt is betuszkolni a gépbe. Ekkor viszont már a két fekete öltönyös üldöző is kiszállt és a repülőgép felé futott. Olyanok voltak, mintha most léptek volna ki a Mátrixból. Mr. Porter a fia testére esett. A fiú sötétkék szemei félig nyitva voltak. Egy női kéz nyúlt Mr. Porter felé, melyen egy vékony vörös cérna volt feltekerve. Mr. Porter csak nagyon lassan tudott elszakadni fia élettelen tekintetétől. Elfogadja a segítő kezet, és döbbenetét nem titkolva, felkiált, hogy talán még a loholó fekete ruhások is lelassultak attól: – Donna M? Ön itt? – A világhírű popdíva felrántja Mr. Portert a padlóról, igazán jó kondícióban van. Széles, titokzatos mosollyal reagált a szépséges, koránál sokkal fiatalabbnak látszó művésznő. Majd hirtelen megfordult, hiszen szinte a nyakába lihegett az egyik lépcsőre felkapaszkodó fekete öltönyös férfi. Donna M megmarkolta kezeivel az ajtó két oldalán elhelyezett krómozott kapaszkodót, felhúzta bal lábát és a mellkasába taposva letaszította a hívatlan vendéget a gépéről. Valószínű, hogy a meglepettségtől is visszazuhant volna szegény üldöző, de legalább elmondhatja, hogy a világsztárral farkasszemet nézett néhány másodperc elejéig és méregdrága csizmájával is megérintette. A jelzőt biztosan kihagyja majd a történetéből, amit felé kiáltott az énekesnő: – Rohadék, takarodj! – azzal gyorsan berántotta az ajtót, és kiáltott a pilótának, hogy induljanak. Mr. Porter még mindig ott állt mögötte, szinte nem is volt magánál. Azt kívánta, hogy bárcsak álmodná mindezt. És mikor ismét fia üveges tekintetébe nézett, Donna M magával vitte, és leültette az egyik kényelmes bőrfotel219

be. A gép feltartóztatás nélkül szállt fel a felhők közé, és rohamos sebességgel száguldott Leo felé, a remény városába… A két fekete ruhás egy ideig szájtátva figyelte a kondenzcsíkot, mely egyre halványabbá vált, és kiszélesedett a város felett. A telefon idegesítő dallama szakította meg ámulatukat. – Na, mi volt? – kérdezi egy ismerősen csengő hang – Nem fogja elhinni, a segítőjük nem más, mint a híres popcsillag, Donna M… – egy ideig néma csend keletkezett a vonalban, majd így folytatta kicsit rekedtes hangú férfi: – Gondolhattam volna, hogy nem csak a szája jár annak a némbernek. Meg kell neki mutatni, hogy méltó ellenfelek vagyunk, őt is meg kell egy kicsit leckéztetni – ezeket a szavakat már inkább csak magának mondta az idős fekete leplet viselő férfi, aki még mindig az ablakban áll, és nézi a békésen bámészkodó, galambokat etető boldog turistákat… Donna M magángépe egy hatalmas kastély mellett szállt le. Óriás fák övezték a kőerődítménynek is beillő kerítést. Mindannyian elámultak a festői szépségű táj látványától. Üde, zöld dombok, kisebb ligetes erdők. Amerre a szem ellát, mindenhol csak a gazdag növényzet burjánzik zavartalanul. Madarak szüntelen csiripelése jelzi, hogy ez akár lehetne a második édenkert is. Távol a bűnös világ fertőjétől. Ihméné kergetni kezdett egy pillangót amint kilépett a gépből. Nem zavarta a sok idegen ember, akik üdvözlésükre jöttek a kastély felől. Susan boldogan nézte felszabadult kislányát játszadozni a szemtelen lepkével, ami hol a vállára szállt, hol a mezei virágok valamelyikére. Csak akkor komorodott el ismét, mikor meglátta, hogy egy hordágyat cipelnek a géphez. És valaki így szólt: – A testet sürgősen hideg helyre kell vinni. Ezt nagyon rossz volt hallania. John el is vezette a géptől egy nyírfa árnyékába, melynek ágai kecsesen táncoltak az enyhe szélben, és hosszú percekig figyelték az árnyjátékukat. Az egész hely hihetetlen nyugalmat és biztonságot sugárzott, és ez az egész testüket átjárta… Mr. Porter még mindig aludt a gépen, attól a nyugtatótól, amit Donna M csempészett az italába. Bizonyára sosem gondolta vol220

V E Z É R C S I L L A G na, hogy egyszer vele fog utazni egy gépen, ráadásul beszélhetett is hozzá, és ő meg is hallgatta. Csak azt sajnálta, hogy felesége nem lehetett itt, hiszen megszállott rajongója és csodálója az énekesnőnek, mióta megjelent az első albuma. Egy idősebb fehér inget viselő, szakállas férfi közeledett feléjük. Donna M és Ben üdvözlik, megölelik. Susan és John is közelebb megy, Ihménét is odaszólítják. – Isten hozta önöket a remény városában. James Feller vagyok. Egy ideig a vendégeink lesznek. Leonard még nem érkezett meg, de bármelyik percben itt lehet. Addig is helyezzék kényelembe magukat, itt biztonságban lesznek – megsimogatta a kislány fejét, és adott neki egy búzavirágot, majd nyakába akasztott egy kopott medált, és sejtelmesen Johnra nézett, majd saját lányára mutatott, – kérem, kövessék Nataliát, megmutatja önöknek a lakosztályukat. – De az apám, még a gépen van… –Susan Ben felé fordul, láthatóan nagyon megviselte a repülőút, szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek. – Ne aggódj Susan, majd valaki elkíséri őt is a kastélyhoz. Menjetek és pihenjetek le nyugodtan. Nekem most vissza kell mennem a városba – kezet fognak Johnnal, aki furcsán néz vigyorgó barátjára, és erősebben szorítja meg a felé nyújtott kezet. – Ben, nekünk beszélnünk kellene néhány dologról, nem gondolod? – Peeersze John, holnap visszajövök, és mindent tisztázunk egy finom házi sör mellett! – széles mosollyal távozik tőlük, csókot dob Donna M-nek és beül az ezüst színű furgonba a többi figyelő közé. Ihméné integet nekik. Susan oldalba csípi Johnt és halkan szól, miközben fejével a nyírfák felé bólint: – Felénk jön, nézd… – Kicsoda?…Jaaa, legalább megköszönhetjük, amit értünk tett. – John zavarban volt, idétlen, szinte erőltetett vigyora könnyen elárulta. A popdíva lendületesen szedte lábait mert a süppedős talajon, a zöld fűben igencsak nehézkes a járás egy tűsarkú csiz221

mában. Nem készült erre az útra, de Leonard barátainak mindig szívesen segít… – Azt hiszem nekem is el kell köszönnöm, vár otthon a család… – és Donna M kezét nyújtja Johnnak, majd Susannak is. – Nagyon köszönjük, amit értünk tett – Susan is helyeslően bólogatott. – Nagyon szívesen tettem, és bármikor segítek, ha szükség van rá. Nekem is segítettek, mikor bajban voltam. Egyetlen ember volt erre képes ezen a rohadt világon: mégpedig Leonard, bízzanak benne, én csak benne bízom. Mióta visszaadta a legdrágább kincsemet csak őt ismerem el Istennek, bár ezért egy kicsit neheztel rám, persze lehet, hogy van több Isten is, de én azt hiszem amit látok, és most csak őt látom – nevetni kezdett, és eligazgatta szőke tincseit, mellyel a szél pajkosan játszadozott, – de hát ez az igazság, legalábbis nem tudom őt egyszerű embernek tekinteni a történtek ismeretében. Boldog vagyok a tudattól, hogy köztünk van. De vigyáznunk kell rá, igaz? – leguggolt Ihménéhez, megölelte, és megdicsérte a medálját. –Minden jót, vigyázzanak egymásra! – és visszasétált a géphez, mely felszálláshoz készült. Mr. Porter is felébredt már és ismét nem akart hinni a szemeinek, mikor búcsúzóul kezet fogott vele Donna M. Bukdácsolva távolodott el az indulni szándékozó géptől, mint egy elvarázsolt kiskamasz. Susan és John ki is nevették őt, igaz csak nagyon csendben. Megvárták az öreg ex-ügynököt a nyírfa árnyékában, mély levegőt vettek, és lassan, súlyos gondolatokat cipelve elindultak a kastély felé. Csak Ihméné sietett, szinte szaladt, és közben nagyokat ugrándozott. A remény városának nevezett gyönyörű palota az a hely ahol életük legszebb, és legboldogabb pillanatait élik majd át néhány óra múlva.

222

V E Z É R C S I L L A G

IV. fejezet „Akkor Masbu hamarosan meghal, és Szörnyű pusztulás vár az emberekre és állatokra. Hirtelen jön a bosszú, száz végrehajtó, Szomjúság és éhség, mikor az üstökös áthalad.” (Nostradamus) Minden ember élete egyformán fontos. Mindenkinek joga van ÉLNI a világon!

Az acélból készült, csillogó toronyépület alatti rejtett járatban dühös emberek rohangálnak. A szűk, kivilágított folyosókon előfordult, hogy dugó keletkezett. Mindenki sietett, de nem jutott végül sehová. Egy helyben álltak, mikor váratlanul megszólalt egy ellenszenves hang az intézmény hangszóróján: – Mindenki, aki korábban találkozott, vagy csak hírből tudott Leonard Stevens terroristavezér akciócsoportjáról, azonnal menjen a 10. emeletre.– a folyosókon halk morajlás vette kezdetét, és lassan megoszlani látszott a gyülekezet. Egy része az embereknek, akik úgy festettek, mint egy középkori titkos szerzetesrend tagjai, a lift felé vették az irányt. Mindnyájan férfiak, és az új épületet a régi, közel 400 éves monumentális kolostorral összekötő föld alatti folyosón tartózkodtak. Néhányan közülük szóba elegyedtek egymással a nyomasztó, kissé szűkös liftben. Milyen érdekes, hogy mind befértek egyszerre, vajon a többiek csak eltitkolják, hogy nem hallottak a fiúról semmit? – Azt hiszem ma sem érek haza a parókiára. Ki kell vennem egy szobát valahol. A gyóntatás sokkal több gonddal jár, mint hiszik… – szólalt meg panaszkodó hangon az egyik, kicsit gömbölyded, pocakos és alacsony csuhás. A többiek csak egyetértően bólintottak. Néhány másodpercig csend, majd előrébb furakodik egy ismerős alak, az ajtónál sutyorgókhoz. Igen, ő Grieg atya. 223

Minden hónapban itt találkoznak titokban a fejesekkel, akik mindent jobban akarnak tudni másoknál, és nem utolsó sorban mindig azt akarják, hogy mindenki úgy gondolkodjon, ahogyan ők előírják. Egyfajta továbbképzésre kell járniuk, itt megmondják nekik, hogy miként kell viszonyulniuk a világban zajló eseményekhez. Ilyenkor egy barna csuhát kell felvenniük. De nem ez zavarja őket, félnek, mert aki nem úgy tesz, ahogyan itt mondják, annak megszűnik a vallási karrierje ezen a földrészen… – Nem gondolják, hogy értesíteni kellene a Vatikánt arról, ami itt zajlik? Hiszen nem azért fogadtak az emberek bizalmukba, hogy eláruljuk őket. Mégis csak vérlázító, ahogyan sakkban tartanak minket. Először az a helyi szenátor-jelölt, most meg az a szerencsétlen fiú, aki többet tett az emberiségért pár év alatt, mint a többi egyház együtt hosszú évszázadok alatt… – Csendesebben Grieg atya, itt még a falnak is füle van. – figyelmezteti az egyetlen fiatalabb, talán 40 év körüli egyenruhás, és közben szemüvegét törölgeti. – Azt hiszem, hogy itt csak rám lesz igazán szükség – szólt ismét Grieg atya, de most már hangosabban, – úgy értem, hogy valóban mindent tudok erről a fiúról, ti csak hallottatok néhány szép történetet róla, de én tagja vagyok az egyházának is…… – a csuhások mindannyian felbolydultak, és meredt szemekkel bámulták a megnyíló Grieg atyát, aki egy kicsit zavarba is jött ettől. – Szentségtörés! – kiáltott fel valaki a háttérben – Hogyan lehet valaki egyszerre két egyháznak is a tagja? – Nagyon egyszerűen barátom, az egyetlen igaz egyház a Földön jelenleg a Leonard Stevens által alapított Élet Egyháza, amely a kezdetektől kezdve működött, csak elnyomták a nagyok. – izgatottan, de nagyon lelkesen kezdett bele a válasz megfogalmazásába. – Most jött el az a pillanat amikor végképp kiábrándultam a választott vallásomból, amit hivatásból, és szent elkötelezettségből közel 30 esztendeje gyakoroltam. Nem hittem, hogy ez valaha is megtörténik, de most örülök, hogy a helyes útra terelt Isten. – E 224

V E Z É R C S I L L A G szavak hallatán sokan ismét zúgolódni kezdtek, és nem is vették észre, hogy már régen kinyílt a lift ajtaja. – Barátaim, ha ti láttátok volna azt, amit én, és hallottátok volna ezt a fiút beszélni, akkor most nem kellene magyarázkodnom előttetek. Bizony mondom nektek, hogy a hal haldoklik, hamarosan oldalára dől és kileheli a lelkét… – Megérkeztünk, menjünk! – szólt ismét valaki, aki már megunta az Istenkáromlónak hitt szavakat. A lift ajtajánál megállt Grieg atya és mindenkit jól szemügyre vett. A csuhások mindannyian ügyeltek arra, hogy kilépvén a liftből még véletlenül se érjenek az árulóhoz. Ez láthatóan nagyon megviselte Grieg atyát, aki mindig tisztelte az embereket, soha senkit sem bántott meg, sem akarva sem akaratlanul. De tőle megszokott módon széles mosollyal az arcán jelezte a többieknek, hogy nem érdekli senki véleménye, ő Istent szolgálja, erre esküdött fel. És jól tudja, hogy jelenleg a Földön egyedül Leonard Stevens áll a legközelebb az égi világhoz. Gazdagon díszített, széles, vörös márvánnyal burkolt folyosóra értek. A falakon, egyenként kivilágított, aranykeretes festmények lógtak. Néhány ablak között márványból faragott mellszobrok bámulták a megszeppent csapatot, akik lassan haladtak elámulva, a mennyezeti freskók monumentális méretétől, és szinte odatapadtak a vörös járólapokhoz. Ezen a szinten még nem jártak ezelőtt. Ilyen díszes, gazdag épületszárnyra nem is számítottak a modern acélból és üvegből készült hideg irodaházban. A folyosó végén vörös, ékes motívumokkal faragott, valószínűleg tömör mahagóni ajtó állta útjukat. Az ajtó nyikorogva, résnyire kinyílt. Egy apró, vékony, fiatal fiúcska beszólítja Grieg atyát, a többiektől elnézést kér, és hazabocsátja őket. – Grieg atya, kérem, jöjjön velem. – a fiú lesütött fejjel megy előre, miután becsukta a meglehetősen nehéz és biztosan nagyon drága ajtó-műremeket. Grieg atya szinte napokig elnézelődött volna ebben a teremben. Megszámlálhatatlan mennyiségű csodaszép műemlékek sorakoztak egymás mellett a csillogó üvegszekrényekben. Az épületen kívül nem látszik, de itt két eme225

let egybe van szakítva, hatalmas vörös oszlopok sora tart egy kisebb emelvényt, úgy 12 láb magasan. Hirtelen egy széket toltak alá, és kényszerűen leült. Nehezen viselte, hogy megszakították nézelődését. Bár sokkal jobban érdekelte, hogy kinek a színe elé hozatták. Az emelvényen megjelenik egy fekete leplet viselő idős ember, bíborszínű fejfedőben. Két kézzel megtámaszkodik a fehér korlátban, hatalmas pecsétgyűrűje a nap sugarait Grieg atya szemébe villantotta. Egyenesen Grieg atya szemeibe néz, aki felállt, amint felismerte a férfit. – Ön az? – hebegett Grieg atya csodálkozásában. – Régen nem így szólítottál fiam! – ezt olyan nyomatékkal hangsúlyozta, hogy aki nem tudta milyen konfliktus van kettejük között, az is érezhette a fenyegetést szavaiban. Grieg atya némi habozás után úgy dönt, hogy végre felvállalja igazát, és ki is áll mellette. – Sajnálom, de eljött számomra az az idő, mikor a Földön egyetlen személyt ismerek el Isten szóvivőjeként, az isteni akarat kinyilvánítójaként, Isten földi helytartójaként, mégpedig Leonard Stevenst. Az összes többi vallási vezető ettől kezdve számomra egy hétköznapi ember, akik még nem tudják, hogy amit tesznek az semmit sem ér, nincs értéke. És amit titokban tesz, vagy tesznek, az ellene van Jézus tanításának is! Mert nem ezt tanította! Az önök szervezete befolyásolja az emberek gondolatait… – előbukkan néhány fekete öltönyös alak is az árnyékból, és jobban szemügyre veszik Grieg atyát. A bíborsapkás leindul hozzá a fából készült lépcsőn. És közben valamilyen imát ismételget, talán a miatyánk lehet, de most inkább szidalmazásnak hallatszik. Majd megáll előtte, és megrovó, szigorú tekintettel nézi a megszeppent Grieg atyát. Hosszú prédikálásba kezd: – Jézus felhívta az igaz emberek figyelmét: jönnek majd hamis próféták, akik örök életet ígérnek. És lesznek emberek, akik hisznek bennük, de ezek a próféták az ördög szolgálatában állnak és a pokol tüzében fognak megégni a híveikkel együtt… 226

V E Z É R C S I L L A G – Nagyon leegyszerűsítve valóban így írják a Szent Írásban, de ki az aki eldöntheti, hogy ki az igaz próféta, és ki a romlott gyümölcs… – tette hozzá Grieg atya. – Lesznek, akik a szemüknek hisznek, holott a szívükkel kellene látniuk… – válaszolt egy gyenge mosoly kíséretével a bíborsapkás. – Azt hiszem már ön sem tudja, hogy mit beszél! Egy dogmatikus szöveget ismétel, de nem tudja mi rejlik mögötte. Csak remélni tudom, hogy egyszer az Ön egyháza is elismeri Leonard Stevenst, akinek eljövetelét a mi Krisztus urunk 2000 évvel ezelőtt ígérte be.… A fekete leplet viselő bíborsapkás, hirtelen haragra gerjed, felnéz az erkélyen, némán figyelő urakra, majd közelebb lép Grieg atyához. – Hallgasson, és ne mondjon badarságot! Mindez csak egy óriási szemfényvesztés, nem több. Ki az az ember manapság, aki elhiszi, hogy a halálból képes visszahozni bárkit egy suttyó… Hasztalan volt tanulmányaid jelentős része, ha nem tudod megkülönböztetni a valóságot az egyszerű átveréstől. Mi áll a Bibliában a végidőkről? Krisztus urunk nagy dicsőség közepette tér majd vissza közénk, és egyszerre láthatja majd mindenki…és nem menteni jön…hanem ítélkezni fog, és elpusztítja a bűnösöket! – Most én mondom, hogy badarságot állít, hiszen mindenki jól tudja, hogy amit a Biblia ír az lehetetlen fizikai képtelenség, hacsak nem a televízió élő egyenes adásban közvetíti a borzalmas mészárlást. A Biblia rébuszokat alkalmaz, ideje modernizálni a szövegét… Szerintem meg a mai modern emberek nem tudnak hinni abban, hogy Isten képes elpusztítani a világot csak azért mert van néhány ördögien gonosz ember közöttünk. Ajánlom, hogy menjen el egy továbbképzésre Leonardhoz, szüksége lenne rá!! – Grieg atya indulatai tetőfokára hágtak, miközben nem is a papot nézte, hanem egyfolytában az erkélyen álló, ősz hajú, jól öltözött, de teljesen néma úrral nézett farkasszemet. A másik kettő nem lépett elő az árnyékból. 227

– Mondják meg, hogy miért hívattak ide! Mert nem szeretném megváratni a nyájamat… – Ön nem arra tanítja nyáját, amire felhatalmazást kapott az egyházunktól. Egy idő óta, burkoltan ugyan, de ezt a Leonardot dicsőíti minden egyes szentmiséjén. Nem gondolta komolyan, hogy e fölött szemet huny egyházunk? Ön félrevezeti a tisztességes embereket…hamis hitet táplál beléjük. Éppen ön az, aki megtéveszti őket. – Önök pedig kihasználják híveiket, hogy mást ne mondjak, mit szólnak a besúgó-hálózathoz, az adományok sorsáról is keveset lehet hallani… Engem is, és minden papot arra kényszerítenek, hogy megszegjük a gyónási titkot. Csak remélem, hogy ez helyi sajátosság és máshol a világban nem csapják be az embereket. Úgy látszik már nem is olyan merev ez az egyház. Nem tudom mit szólna ehhez a szent atya, és a vatikáni hivatal. – erre ördögi kacaj tört ki az eddig némán, és nagyon fegyelmezetten hallgató urak között. Az egyik, középen álló férfi, megszakítva fuldokló hahotázását, nagyon morcosan válaszolt Grieg atya fenyegető szavaira: – A szent atyára gondol, a mi pápánkra?…Na látja, ő éppen olyan sakkbábu, ha úgy tetszik egy szépen felöltöztetett kirakati baba, mint a kormányok miniszterei és miniszterelnökei. A valóságban a szálakat mozgató hatalom rejtve marad a világ előtt. Minket nem érdekel, hogy ki mit szól, mihez. Mi azt tesszük, amit úgy látunk, hogy helyes, és megtartja a világban hosszú századok alatt kialakított hierarchikus rendszert, és a viszonylagos rendet. Mindenki megmarad azon az ösvényen, amit kijelöltünk számára. – megint ördögi kacaj, de sokkal fenyegetőbb, mint az előbbi. – Az ön nyelvére lefordítva: mi vagyunk a sors, mi döntünk, aztán végrehajtatjuk, végrehajtatjuk azt. – szinte olvasni tudnak Grieg atya gondolatai között, és ez láthatóan megrémíti. Néhány pillanatig azt hihette, hogy ebből a szobából nincs többé kiút, de aztán megnyugtatta magát, hogy ő csak egy aprócska láncszem a játékban, amit bármikor pótolni lehet, és nem értette, hogy miért foglalkoznak vele ennyit. 228

V E Z É R C S I L L A G – Ne aggódjon, mi nem akarjuk bántani. Sőt, meggyőzni szeretnénk, hiszen ön az első olyan egyházi személy, akit sikerült annak a terroristának behálóznia. Önt letérítették a helyes útról. Ugye nem akar Istenkáromló lenni? A csoport amit képviselünk nyújtani fog önnek egy újabb lehetőséget, és tiszta lappal folytathatja munkáját. – közben ránéz a bíborsapkásra, aki helyeslően bólogat. – Sajnálom, hogy úgy gondolják, el fogom őt árulni, és bár Júdásról is évezredeken keresztül azt állították, hogy elárulta Jézust, mára kiderült nem így történt. Nem fogok belemenni semmi efféle dologba. Leonard hónapokkal ezelőtt figyelmeztetett, és tudják mit, igaz volt minden szava, most látok át igazán a díszüvegen. Hitem most már tényleg felé fordult. Sajnálom, de elhagyom az egyházat, mert tévedéseken alapszik, és félrevezeti az embereket is. Maximálisan egyetértek azzal a kritikával is, amit Leonard fogalmazott meg velünk szemben, és amit egy nemzetközileg megjelenő lapban tett közzé pár hónappal ezelőtt. Tudják… azt, hogy a történelmi egyházak irdatlan mennyiségű pénzt birtokolnak, mégsem tesznek semmi látványosat az emberekért. Igaza van, mikor azt mondta nekem, hogy ez az egyház a pénz egyháza, csak a pénz szeretetén alapszik. Az emberekkel nem törődik igazán, pedig sokat tehetett volna a történelem során, de nem tette. Ha nem az elesetteket szolgálja az egyházi vagyon, akkor kiket? – Mit gondol, az ön megváltó Leonardja miből fizette ki azt a több milliós hirdetést? Nem értem, hogyan tud ennyire vak lenni, tanult ember létére, hát nem látja át, mi folyik itt? Egy bomlott elméjű a világ ura akar lenni, és az önhöz hasonlók segítik is tervének végrehajtásában. Fel akarja forgatni az egész világot. Minden rendben volt, és most jön valaki, aki tönkre akarja tenni a békét. Újabb háborúkat szeretne beindítani? – Mégis milyen békét emleget? Emberek milliói pusztulnak éhen, háborúk dúlnak szerte a világban, ebben a pillanatban is nyíltan és rejtve egyaránt. Nem hiszem, hogy sokan érzik magukat biztonságban. Gyerekeket mészárolnak le naponta. Az emberek félig nyitott szemmel, rettegve alszanak, mert nem tudják mire 229

ébrednek másnap. Ez maguknak a békés világrend? Én nem kérek ebből. Leonard új világában akarok élni, ahol mindenkinek joga lesz a boldogsághoz, és valóban szabadok lehetünk mindannyian. Segítem is őt ebben a törekvésében, amíg csak erőmből futja, mert hiszek benne, csak benne hiszek, amíg élek. – Grieg atya szemei csillogtak a boldogságtól, miközben e szavakat kiáltotta és mindezt olyan nyomatékkal tette, hogy ettől kezdve értelmetlen lett volna a vita folytatása. – Csakhogy a világ másik felét, a fejlett társadalmakat nem érdeklik ezek a harmadik világbeli borzalmak, viszont Leonard Stevens rájuk is veszélyt hozhat, aztán valóban elmondhatjuk, hogy az egész világ szenvedni fog. De rendben van, akkor ön mostantól munkanélküli. Az egyházunk kitagadja önt, és ez nem lesz kellemes, de majd tapasztalhatja. Meglátjuk, hogy miként fog boldogulni Leonard Stevens illúziókkal teli világában – szólalt meg az egyik, árnyékban álló figura az erkélyen, az arca nem látható, majd ismét elneveti magát, és ezzel visszaveszi a szót az előtte beszélő férfi: – Mit szólna, mondjuk a pedofíliához? – Tegyenek, amit akarnak, én csak örülök, hogy időben átálltam az igaz oldalra, ahol teljes védelmet élvezek a végítélet napjáig. Leonardban hiszek, csak benne hiszek amíg élek! – azzal sarkon fordult, és nem értette, hogy miért kellett ehhez ide fáradnia, hiszen mindent tudtak róla. Valószínű, hogy hónapok óta lehallgatják a miséket, amiket celebrál. Nem értette, hogy miért hagyták oly sokáig a helyén, hiszen nem titkolta szellemi hovatartozását. Ámde örült, hogy megszabadult végre élete legnagyobb terhétől. De lelkének egy darabja vérzett, mert hosszú ideig hagyta elméjét sötét fogságban tartani. A vörös faragott ajtó szinte hangtalanul csapódott be az immár felszabadult lélek mögött. A teremben elgondolkodtató csend, hosszú hallgatás vette kezdetét és az ott tartózkodók füleiben még egy ideig kísértettek Grieg atya utolsó szavai: „csak benne hiszek,…amíg élek.” 230

V E Z É R C S I L L A G Majd a bíborsapkás a hosszú márványasztalhoz ült. Fejét karjaival megtámasztva meredt gondterhelten maga elé. Grieg atya ledobta magáról a súlyos köveket, melyeket évtizedekig cipelt. Annyira másként látta a világot ettől kezdve, hogy el is felejtette, hogy ezentúl nem lesz mivel foglalkoznia. De nem érdekelte. Csak örült és nem tudta megmagyarázni, hogy miért, igazából nem volt rá oka. Örömmel dobta le a földre a ráadott barna leplet. Rámosolygott a portán állókra, és kilépett az épületből. Még egyszer felnézett az ötödik emeletre, és búcsút intett a mellette álló ódon templomnak is. A parkban játszadozó gyerekek, kutyákat sétáltatók, szépen éneklő madarak annyira megnyugtatták, hogy lelke repdesett. Legszívesebben rohant volna Leonardhoz, csak nem tudta hol találja. Aztán bevillant neki, hogy talán éppen ezt szerették volna tőle. Elvezetni őket a fiúhoz. És így lett volna akaratlanul is a rendszer új Júdása. Ezt nem hagyhatta. Elhatározta, hogy kipakol a parókiáról és még ma este elmegy egy motelbe, másnap pedig elhagyja a várost örökre. Addig amíg Grieg atya békés terveket szövögetett, sorsáról már megszületett a döntés. A bíborsapkás még mindig a márványasztalnál ücsörög, de tekintete a messzeségben ragadt. A három öltönyös is helyet foglal a konferencia-asztalnál. A szemüveges, idős, meglehetősen magas öltönyös férfi ült az asztal túlsó végére, szemben a bíborsapkással, a másik kettő középen, egymással szemben. Nagyon lassan helyezkedtek el. Gondolkodtak egy ideig. A nagy csendet végül a bíborsapkás rekedtes hangja törte meg. – Mi lesz ezután? Nem hiszem, hogy csak emiatt fáradtak ide… – Természetesen nem. Viszont szorosan összefügg ezzel az üggyel. Elindítjuk a 29-es tervet. – válaszolt kicsit egyhangúan az ősz hajú férfi. Összetette kezeit, és kinézett az ablakon. A bíborsapkás hirtelen elfehéredett. Szemeit tágra nyitotta, és rebegett valamit, de nem engedték korrigálni. – Látom reakcióján, hogy tisztában van a kódokkal, a 29 az egyetlen megoldás. 2000-ben kezdtük és most gyorsítunk. A világgazdaság összeomlik hamarosan, és akkor kegyetlen nagy 231

káosz lesz a világban. Ezt el kell kerülnünk. És itt van az újabb veszély: Leonard Stevens. – Nincs más lehetőség? Nem hittem volna hogy ennyire hamar… – megigazgatja bíbor sapkáját, amit egyre kényelmetlenebbnek érez. – Ez senkinek sem jó, nekünk sem, de a nagyobbik rossz közül a kisebbet kell választanunk. Egyedül a világvége project segíthet a világ újraosztásában, amely elkerülhetetlen ahhoz, hogy tovább léphessünk. – Az asztalnál ülő másik középkorú, mosolygós férfi meglazítja nyakkendőjét, és folyamatosan a bíborsapkást mustrálja. Tudja, hogy ez zavarja a papot, és ezért abba sem hagyja… – Nem értem, hogy miért most jelentik ezt nekem. Már 2000ben elkezdték? – Őszintén szólva én is kérdezhetném. Ugyanis a 29-es tervről csak önök és mi tudtunk évszázadok óta. Reméltük, hogy titokban marad, de mégsem így lett… – Ezt hogy érti? Hiszen ott van minden háztartásban a szent könyvben leírva. Bárki elolvashatta… – Rebell bíboros egyre indulatosabb lett. – Ne akarjon nevetséges lenni, senki sem gondolhat arra, hogy ez egy menekülési terv, ők Isten tervét olvassák a sorok között. Én úgy értem, hogy konkrétan kiszivárgott valami, közvetlenül a köreinkből. Lehetetlen ugyan, de mégis megtörtént. – Mr. Masbu! A 29-ről senki nem tud semmi konkrétat, kizárólag a gyűrűsek rendje van beavatva, és ők a Vatikántól távol vannak. Az Omega csoport tudott a tervről? Az idősebb öltönyös megrovó tekintettel válaszolt: – Ehhez nincs köze, maradjon a kaptafánál! – Tehát úgy gondolják, hogy valaki fecsegett nálunk. Ez ostobaság, a gyűrűsek rendjét én vezetem, a központi egyház semmit sem tud erről. Az áruló nem köztünk van, ezt határozottan kijelenthetem! – Nos, nem kell tovább találgatni. A projectet elindítottuk, jön a világvége, szentem – gunyorosan vág közbe a bíborsapkás szava232

V E Z É R C S I L L A G iba a mosolygós, öreg öltönyös, aki láthatóan nem kedveli a papokat. – Isten mentsen meg minket! – védekezni próbál Rebell bíboros és közben kezeivel keresztet rajzol a levegőbe. – Ugyan már, legalább előttünk ne játssza meg magát. Jézus testére épült a Vatikán, akkor meg milyen segítségre vár? – a pap legalább olyan színűvé vált, mint a sapka a fején. Az öreg azért élvezte, hogy szemtől szembe sértegetheti a bíborsapkást, de az asztalfőnél ülő szemüveges férfi higgadtságra inti, és folytatja a megbeszélést. – Tehát ott tartottam, hogy kiszivárgott valami, mert az egyik prédikálás során említette Leonard Stevens a gyülekezetének a 29 kódját. Persze aki nem tudta, hogy mi van a háttérben az nem értelmezhette a dolgokat, legfeljebb egy sötét próféciát sejthetett mögötte. De ügynökeink úgy vélik, hogy Leonard nagyon is jól tudta, miről beszélt, hiszen egyenesen a beépített ügynökünkre nézett, mikor megemlítette a világvége-projektet. – Nem mondják komolyan, hogy ez a suttyó ilyen nagy problémát tud okozni nekünk? Már önök is túlértékelik? – Rebell bíboros felállt, és az ablakhoz ment – a szemüveges férfi folytatta: – Nem tudom, hogy az önök egyháza mióta figyeli és, hogy milyen jelentéseket adnak le róla. Mi viszont már születése előtt is figyeltük a fiút – a bíborsapkás kényszerű mosollyal próbálta jelezni, hogy érti a tréfát, de nem vevő rá ebben a percben. Dobrovich viszont ismét megkaparintotta a lehetőséget, hogy piszkálja a papot. – Szentem, magát jól meg fogják dorgálni a mennyben, mert akit üldöz, nem más, mint Isten második fia! – Hallgasson! – haragját egyre nehezebben tudja visszafogni, és ingerült hangnemben hozzáteszi: – Tegyük félre ezt a misztikus mellébeszélést, ezt hagyjuk meg a templomokba. Beszéljünk végre modern emberek módjára – s levette bíborszínű sapkáját, és szúrósan ránézett a mosolygós, barna színű öltönyt viselő Dobrovichra, de gyorsan közbeszólt Mr. Masbu 233

– Igaza van atyám! De nem tudja felmérni, hogy mekkora hatalma van ennek a fiúnak. Akárhonnan is származik. Legyen ember vagy Isten gyermeke. Akkor is olyan dolgokra képes, amit mi fel sem foghatunk józan ésszel. – Akkor miért van még mindig szabadon? Ha tényleg olyan csodabogár, akkor a kormányuk miért nem fogta még be valamilyen megfigyelő kalitkába? – Az előbb nem vicceltem. Valóban figyelték a családját. Ez genetika atyám, mi nem értünk ehhez. Mindenkinél intelligensebb. Olyan védelmet hozott létre maga körül, amit nehéz áttörni. – Nevetséges. Ha figyelték, akkor miért nem csecsemőkorában ölték meg? – Dobrovich hirtelen felkapta a fejét, és gyorsan tovább hergelte Rebellt – Na szentem, hát így nem beszélünk, megveri a Jézuska! – Nem csak mi voltunk olyan szemfülesek, mások is rájöttek a titokra. Nem is gondolná, hogy kik azok… na mindegy. Jobban őrzik, mint bárkit a Földön. Olyan genetikai állománnyal született, amely tökéletesen megegyezik a Jézus csontjaiból nyert mintákkal. A szakértők szerint agyának 95 %-át használja. Mindig előttünk jár néhány lépéssel. Van, mikor üzen nekünk – majd mosolyogva hozzáteszi: – mintha csak játszana velünk, mint macska az egérrel. A tervét sem tartja titokban. Rendet tesz a világon. Új kormányzati rendszert hoz létre, megszünteti a gyilkolást, az erőszakot száműzi, és nem engedi, hogy éhezzenek az emberek… – Utópia. Ön sem gondolja komolyan. Ha csak ilyen könnyen menne… – Rebell szinte tajtékzott, és izzadt, pedig egyáltalán nem volt meleg az épületben. – Hát, nem tudom, de a szakértőink azt mondják, hogy jó úton halad… még a képességeit is megmagyarázza tudományosan az előadásai során. Az más kérdés, hogy senki nem ért belőle semmit… – az asztal túlsó végén ülő, megfontoltan beszélő idős úr, akit Masbunak hívnak, elővett egy képet, amelyen Leonard volt. És úgy nézte, mint aki csodálja a fiút. 234

V E Z É R C S I L L A G – De akkor meg mi a gond? Kérjék fel hivatalosan is, hogy tegye jobbá a világot! – Rebell bíboros egyre nehezebben vette a levegőt, a 29-ces terv megrémítette. Hirtelen nagy kacagás rengette meg a díszeket a vitrinekben. – Jó viccei vannak! Mit gondol? A világ így jó, ahogy van. Erőegyensúlyban vagyunk. Nem engedhetjük, hogy édenkert legyen a Föld, persze erre nincs is nagy esély. Viszont az emberek annyira hisznek neki, hogy óriási hatalomra tehet szert, és ugye ez nem lenne jó ránk nézve. Viszont vannak közöttünk nagyon sokan, akik kíváncsiak rá, és arra amit tud. Valószínűleg azért nem dobtak még rá atombombát!! – Azt ne mondja, hogy csak az atombomba képes őt elpusztítani?! – a teremben ismét nagy hahotázás vette kezdetét, mintha csak egy kabaréműsorban lennének. Masbu hirtelen elkomorodott, és így válaszolt: – Nem, dehogy is. Csak tudja, atyám, a többi ember élete nem számít, és mivel nem lehet mindig tudni, hogy pontosan hol tartózkodik… Egy adott területen belül minden élőlény elpusztulna… mégpedig vele együtt, de azért még előtte jó volna néhány dolgot megtudni róla, vagy tőle… és tudja az én életemet is csak ő tudná visszaadni, mert az ön Istenéhez hiába imádkozom már évek óta… – Ne is folytassa… Tehát arról van szó, hogy igaza volt Grieg atyának, és tényleg különleges ez a fiú. Jobbá akarja tenni a világot… – a bíborsapkás elgondolkodik, saját szavai is meglepték. – Jobbá? Megpróbálja majd, ha marad rá ideje. De nem hiszem, hogy sok ember lesz képes élni egy jobb világban. Az odavezető úton nagyon sokan meg fognak halni… és talán ő maga is, csak előbb gyógyítson meg engem is! – mondta Mr. Masbu. – De a 29-es terv is ugyanolyan rossz, ha még nem rosszabb. – Ez nem a mi gondunk. Ha azt vesszük, akkor a jelenlegi állapot is milliárdnyi embernek kínkeserves, csak kevesek élnek felhőtlen boldogságban. De térjünk vissza a dolgunkhoz. Grieg atya nagyon közel állt Leonardhoz. És azt hisszük, hogy ismerik egymást közelebbről is. És ezt szerencsére nagyon sokan tudják. Bár 235

ügynökeinket többször is kicselezték a fiú testőrei és a figyelők, azt állítják, hogy komoly tervei vannak Grieg atyával. Az Élet egyházának gyors terjeszkedését meg kell állítanunk, hogy nyerjünk egy kis időt. Ehhez fogjuk felhasználni az ex-papot. Az emberek bizalmát valamivel meg kell rendítenünk… – Azt hiszem, hogy a részleteket nem akarom hallani – a bíborsapkás izzadt az idegességtől, alig várta, hogy vége legyen ennek a fojtogató tárgyalásnak. – Rendben van, a lényegről már úgyis tud. Kezdje meg az előkészületeket a 29-es tervhez. És értesítse az illetékeseket, hogy időben felkészülhessenek a kritikus helyszínek elhagyására. 5 év van a teljes terv lebonyolítására. A visszaszámláló elindult. – Masbu felállt, és átnyújtotta Rebellnek Leonard fényképét. Dobrovich búcsúzóul ismét beszólt a bíborosnak: – Na Szentem, most már tényleg imádkozhat, szüksége is lesz rá, bőven… – nem mehetett el szó nélkül. A harmadik, a legifjabb közülük, aki meg sem szólalt egész idő alatt, most is csak kezet nyújtott a papnak. Sötétbarna szemeiből könnyen kiolvasható volt, hogy nem teljesen ért egyet azzal, amit tenni akarnak. Rebell bíboros, mialatt az ifjú kezet szorította, folyamatosan Leonard arcképét nézte, majd hirtelen felnézett a fekete hajú fiatalemberre, és sejtelmesen elvigyorodott. A kellemetlen látogatók elmentek. A bíborsapkás megnyugodott, majd hirtelen villanásszerűen azonnal felfogta, hogy mi veszi kezdetét. Fejét ismét karjaival megtámasztotta és bűntudattól elgyötörve kibámult a hatalmas ablakon… *** Grieg atya merészen pakolni kezdte holmiját a bőröndjeibe, mikor váratlanul rátörte a rendőrség az ajtót. Sarokba szorították, mint egy drogdealert, és hogy jól láthasson mindent, hátát szorították a falhoz. Az egyik kopó szinte könyékig süppedt Grieg atya meglehetősen nagy pocakjába. Nagyon megviselte, szinte nem is kapott levegőt, mindenki csak üvöltözött vele, és vadul forgatták a holmiját. Izzadt, a dühtől, szólni sem tudott. Fejében már összeállt a kép. Keresték a bizonyítékokat, melyekkel vádol236

V E Z É R C S I L L A G ták. Nem védekezett, mert tudta, hogy ezzel büntetik, és akik ezt tették azok valószínűleg jól elrendeztek mindent, amíg ő távol volt. A megváltó pillanatban megtalálták, amit kerestek. A pap kezeire bilincsek kerültek. Ezúttal nemcsak lelke, hanem a teste is börtönbe került. Nem is érdekelte, hogy miért viszik előzetesbe, és miért gyorsított eljárást alkalmaznak vele szemben, pedig mondták neki, de nem hallott semmit. Lélekben valahol egészen más helyen tartózkodott. Egy jobb helyen, egy jobb világban, ahol az emberek szeretik és tisztelik egymást, mert nem érdekük a gyűlölködés és a bosszú, a harag. Nincsenek indulatok. Leonard világában járt és azon merengett, hogy eljön az a nap, mikor a bűnösök végleg eltűnnek a világ színéről… Napok teltek el úgy, hogy fel sem fogta mi zajlik körülötte. Szemei elé fátyolos köd ereszkedett, és nem érdekelte többé, hogy mi lesz vele. Tudta, de legalábbis remélte, hogy az a világ már nincs messze, amelyről ábrándozik, és talán azok az emberek, akiket több évtizede ismer még boldogok lehetnek. Magával nem törődött, neki úgyis az volt a sorsa, hogy másokat jó útra tereljen. Egy napon arra eszmélt fel, hogy egy zsúfolt cellában egy sarokban áll, és közeledik felé egy izzadt trikót viselő férfi egy hatalmas késsel. Ordít az ártatlan merénylő, hogy valaki állítsa meg, mert nem ura cselekedetének. Majd, mikor közelebb ér a paphoz őt is megszólítja: – Atyám, meneküljön előlem, mert én nem akarom bántani. Nem tudom mi történik velem. Nem én irányítom a kezeimet, kérem menjen innen gyorsan…! – a férfi hadakozik magával, de láthatóan sikertelenül. Grieg atya meg csak áll és nézi, ahogyan a kirendelt végzete közeleg felé. Pillanatok alatt lepergett előtte az egész élete. Szemei kitisztultak, gondolatai élesebbé váltak, de nem ugrott el a sátán fegyvere elől. Elfogadta a sorsát, amit emberek rendeltek el, de bízott abban, hogy ezzel segíthet valakinek megérteni ezt a világot. Csak egy másodperc volt, és az idős pap a betonra rogyott. Felnézett ártatlan merénylőjére, aki értetlenül állt fölötte és zokogott. A pap szemeivel üzent, mert már beszélni nem tudott, megbocsátott neki, mert tudta, hogy nem tehetett 237

mást. A kés a hasába fúródott, merénylőjének már nem volt annyi ereje, hogy kihúzza belőle. Az egyik sarokba lekucorodott, és onnan figyelte Grieg atya kínokkal teljes haláltusáját. Annyi lélekjelenléte még volt, hogy üzenjen Leonardnak és társainak. A vérével a betonra írta a következő szavakat: A vér, a pénz egyháza… Valószínű, hogy még írt volna valami konkrétabbat is, de a halál már nem adott ehhez több időt.

238

V E Z É R C S I L L A G V. fejezet „A nagy hetes szám forradalmakor, A nagy öldöklés idején, Nem messze a nagy ezres évszázadtól A halottak kiszállnak sírjaikból.” (Nostradamus)

– Mr. Porter ébresztő! Hamarosan megérkezik Leonard! – kopogtat óvatosan John Joseph ajtaján. – Ébren vagyok gyere be gyorsan! Ezt hallanod kell! – az éjjeli híreket nézte Mr. Porter, ahol közölték, hogy a korábban pedofíliával, és kisgyerek megrontása miatt elítélt papot megölték a börtönben. Gyilkosa egy belső hang által vezérelve szúrta hasba áldozatát! A hírekben hozzátették, hogy az elkövető az Élet egyházának volt a tagja. Mr. Porter elfehéredett, mikor megtudta, hogy a pap Grieg atya volt. – Ez lehetetlen, ő nem volt ilyen. Itt valami nem stimmel. – Ekkor vette elő mobilját, amit már napokkal korábban kikapcsolt a fia elrablása miatt. Több üzenete is volt. Grieg atya is hívta, többször is. Mr. Porter az ágyra zuhant. Majd gyorsan felpattant és fennhangon kiáltotta: – Még nem telt el egy nap! Még feléledhet! – John lecsillapította és figyelmeztette arra, amiért most itt vannak. – Olyan volt, mintha az apám lett volna! – zokogni kezdett, majd hirtelen abbahagyta, nem volt szabad ugyanis az érzéseit kimutatnia senki előtt. – Kérem, Mr. Porter, én nem ismertem Grieg atyát, de tudom, hogy Susannak olyan volt, mint egy nagyapa, ne mondja el neki, legalább ma ne, hogy mi történt vele. Most foglalkozzunk a fiával, hiszen azért jöttünk ide. – John el sem hitte, hogy ezeket a szavakat ő mondta ki, hiszen teljesen irracionálisak, és valójában egyáltalán nem hitt ebben az egész hókuszpókuszban. Csak nagyon kíváncsi volt a fiúra, akiért ölni is képesek, és persze meghalni. És 239

akit annyira imádnak, hogy sorban állnak egy kék ház előtt, ahol egy ideig tartózkodott csak azért, hogy lássanak róla néhány képet. Ahol mellesleg ő is jól érezte magát, és szokatlan, különös erő járta át testét… – Menjünk le az aulába, úgy is ott van mindenki. – Mr. Porter, aki nagyon imádta a műkincseket, most szemrebbenés nélkül haladt el eredeti Rembrandt képek előtt, hatalmas ókori szobrok mellett. Tulajdonképpen az egész kastély egy történelmi kiállítás. Itt tanult a kis Leonard mindent a világról. Legfontosabb tanítómestere James. Aki mindig fehér leplet, és egy arany színű sálat viselt, amit sokan megmosolyogtak, akik először tévedtek erre a megszentelt birtokra. Tényleg egy kicsit viccesnek tűnhet. De a bölcs, nagy tudás birtokában lévő szemüveges férfi jól kezelte az élcelődő megjegyzéseket. És aki megismeri, már nem is követeli tőle a megszokott öltözködési stílust. James most feltűnően ideges. Nagyon sok idegen van az aulában, akikkel félrehúzódva beszélget. Meglehetősen hangosan, így minden szót tisztán ért a Porter család is. – Holnap az egész világon a sajtók címlapján fog szerepelni a hír, hogy papot ölt az Élet egyházának tagja egy börtönben. – James valóban nagyon feldúlt, szinte önfeledten kiabál, ez szokatlan viselkedés nála.. – Méghozzá egy papot! – tette hozzá ingerülten. Mr. Porter és John a lépcsőfordulóban megálltak, mint akik nem mernek lemenni a nagy hangoskodás miatt. Többen is álltak mellettük. Közülük egy nagyon barátságos fiatalember magyarázni kezdte a helyzetet, mint egy szakkommentátor. – Tudják Leonard nyíltan bírálta több fórumon is a történelmi egyházakat, és most meg ez az incidens. Nagyon nem hiányzott neki. Meg fogják gyanúsítani, hogy a papság ellen fordítja az embereket. És néhány bomlott elméjű egyed képes a legvégsőkig is elmenni. – De hát Grieg atya is tagja volt az Élet egyházának! – teszi hozzá gyorsan Mr. Porter. 240

V E Z É R C S I L L A G – Csakhogy ezt senki sem tudja. Most itt vannak az ügyvédek, az állam legjobbjai, hogy valamit kiderítsenek. A nagyfőnök nagyon ideges. A pap üzent a vérével, amit a nyilvánosság előtt titkolnak, de nekünk megvannak a beépített embereink. – Na mondd már, hogy mit üzent és hogyan! – türelmetlenkedett Mr. Porter. – A saját vérével írta fel a betonra, hogy a vér és pénz egyháza. Ráadásul a gyilkosnak van egy kisfia, tehát az indíték is helyes. Bosszút állt a fajtalankodó papon, az ő fiát már biztosan nem fogja … bántani. Mi viszont tudjuk, hogy Leonard nevezte így nekünk a nagy egyházat a tanításai során. Ezeken Grieg atya is részt vett. – Azt akarod mondani, hogy ezt az egyház, mármint, hogy egyszerű papok tették? Nevetséges agyrém! Sok mindent el tudok képzelni, de azt nem, hogy a papok ölni is képesek!!! – Johnnak nem tetszettek ezek a szavak. – Nem, dehogyis. Az, amit te hívsz egyháznak az nem az amit mi hívunk így. A háttérben van egy uralkodó szervezet, amely független a Vatikántól, de mindent kézben tartanak. Mi ezt a szervezetet a gyűrűsek klubjának hívjuk. De ők állnak a legtöbb egyház mögött, mindegy milyen neve van a vallásnak…Na de ez már nekem is bonyolult, hagyjuk inkább az okosokra. Az embereket viszont könnyen meg lehet győzni, hogy Leonard egyházára utalt a pap az üzenetében. Ez alaposan besározza majd a hírnevünket. – mindhárman ismét a márványoszlopok mellett vitatkozókra figyeltek, majd John faggatni kezdte a fiatalembert – Hogy érted, hogy nem az az egyház, amit mi hívunk így? – Már látom, hogy ti nem vettetek még részt Leonard tanításain. A nagy történelmi egyház korábban két részre szakadt, azt nem tudom, hogy mikor és miért mert nagyon nem tudtam odafigyelni, de a lényeg az az, hogy van egy titkos része a nagy egyháznak, ahol szokatlan dolgokat művelnek,… mi velük állunk harcban, ahogyan már említettem, a gyűrűsök klubjával. – Ha harcban álltok velük akkor azt is tudnotok kell, hogy kik irányítják ezt az ál egyházat. 241

– Valóban így van, de én sajnos nem tudom. A Figyelők viszont igen…– John felkapta a fejét, eddig a csillogó márványlapokat nézte a lába alatt… – Akkor Ben is tudja, hogy kik üldöztek minket! – a fiatalember csak bólintott egyet, mint aki már megbánta, hogy ennyit beszélt. Hirtelen egyre többen kezdtek beszivárogni az aulába. Köztük egyre több ismerős arcot is felfedeztek, akiket eddig csak televízióban és újságokban láttak. Susan is előkerült, kisírt szemekkel, talpig feketében. – Ihménét fent hagytam Natáliával. Alszik, nem akartam, hogy lássa Patrik holttestét – ismét zokogni kezdett, furcsa módon nem úgy viselkedett, mint aki testvére feltámadását várja, inkább a búcsúra készült. Agya nem engedte reménykedni és hinni. Az aula zsúfolásig megtelt emberekkel. James elfoglalta az emelvényt, ami éppen úgy nézett ki, mint a templomokban, csak talán nem volt annyira díszes. A testőrök csitítani kezdték a tömeget. James szólni kíván: – Először is köszöntsük új vendégeinket, Josephet, Johnt, Susant, a kislányukat Ihménét, és Patrickot, aki még a túloldalon van, de hamarosan visszahozzuk őt a mi világunkba, mert még itt van rá szükség! – Susan apjához simult, és fájdalmasan a szemeibe nézett. Nem mondott semmit, ürességet érzett. James megszorította a nyakában lógó medált, melyen egyiptomi hieroglifákhoz hasonló szimbólumok voltak bevésve, majd folytatta beszédét. – A mi Urunk, aki nem szereti, ha így szólítjuk, de most úgysem hallja, hamarosan megérkezik. Sajnos történt egy fájdalmas eset. Bizonyára már értesültetek arról, hogy egyik társunkat kivégezték. A vér egyházának parancsára. – Mr. Porter idegesen feszengett, félt, hogy Susan megtudja, ki is volt az áldozat. De nem is volt ideje sokáig aggódni mert James nagyon érdekes dolgokat kezdett mondani. – Ellenségeink egyházunk bukását kívánják, de örömmel jelentem be, hogy a mai napon köszönthettem a tízmilliomodik tagunkat. Azonban egy szerencsétlen véletlen folytán olyan lehetőségük 242

V E Z É R C S I L L A G adódott, hogy ártani tudnak nekünk és Leonardnak. Sajnos Patrick testvérünk testéből nem szedték ki a jeladót, így a vérebek már ismerik tartózkodási helyünket, és tudják, hogy milyen célból vagyunk itt. Számítanak Leonard felbukkanására, és az időpontot is könnyedén behatárolhatták… Ezt mi nem engedhetjük meg. Újra lépéselőnybe kell kerülnünk. Meg kell akadályoznunk, hogy ártsanak Leonardnak. Született egy javaslat. Meglehetősen kockázatos, de nekünk nincsenek fegyvereink, pusztán testünkkel védhetjük a mi urunkat. Leonard betartja szavát, így fel sem merülhetett, hogy nem tér ide vissza. És nem rejtegethetjük őt örökké. Ezt Leonard is megmondta. Elérkezett az idő, mikor a világ megtudhatja az igazságot. Testvéreim, ma éjjel a világ megismeri az új Messiást, a Föld új uralkodóját, Leonard Stevenst! – az aulában mindenki skandálni kezdte Leonard nevét. Hárman voltak, akik nem tudtak mit kezdeni ezzel a helyzettel, és csak bámultak izgatottan és várták a végkifejletet. – Azonnal felhívjuk Leonardot aki még a repülőgépen tartózkodik, hogy engedélyt kérjünk tőle. Munkatársaim már el is érték őt, hangosítsátok ki!… Leonard hallasz engem? A telefon túlsó oldalán egy kis sistergés után megszólal a fiú, kicsit gyermeki hangon, de nagyon tudatosan és határozottan beszélt: – Itt vagyok James, üdvözlök mindenkit. Az ügyvédek már értesítettek a történtekről. Már mindent tudok. Beszéltem nektek arról, hogy elérkezik az a pillanat, mikor már nem lesz értelme titkolni jelenlétünket, és céljainkat. Sőt, meg kell mutatni, hogy mire vagyunk képesek és mit értünk el idáig. – Susan egy picit elmosolyodott Leonard hangja hallatán, és odasúgta Johnnak: – Hány éves lehet ez a fiú, elképesztő, már nagyon szeretném őt látni. Leonard mély levegőt vett, – Már felhívtam néhány tévétársaságot, azokat, akikkel kapcsolatban voltunk eddig, és megkértem az ügyvédeinket, hogy nemzetközi tévéstábot, híradósokat is invitáljanak a birtokra. Élő adásra készüljetek. Valószínűleg a sajtó munkatársaival egy idő243

ben fogok megérkezni. A Figyelők csoportfőnöke három orvosból álló szakértői csapatot hoz magával, valamint hitelesített műszereket. Azt hiszem, hogy a sajtó részéről is kell számítanunk néhány orvosra, de éppen ezt várjuk tőlük. Bánjatok velük udvariasan, mert tőlük várjuk a menedéket. Most készülnöm kell, nem hagyhatom cserben Patrickot. – a vonal megszakadt, és egy ideig csend volt az aulában, csak Susan vékonyka sustorgása szivárgott ki a tömött sorok közül – Nevetségessé akar válni az egész világ előtt? És mi leszünk ehhez az ürügy, vagyis Patrick? Papa, valóban megengedjük, hogy az egész világ előtt meggyalázzák és mutogassák az öcsém testét? – Mr. Porter egy szót sem tudott szólni, valószínűleg sokkot kapott, vagy érzett valamit, ami lelkét megnyugtatta. A mellettük álló, alacsony néni válaszolt Susannak, megelőzve Johnt, aki láthatóan feleségével volt egy véleményen. – Kedves gyermekem! A hit mindennél fontosabb, nekem egy lányom van, és az ő életét is Leonard adta vissza. Magam sem tudom, hogyan tette, és én sem hinném el, ha csak mondanák nekem, de szemtanúja voltam, ahogyan te is az leszel hamarosan. Amint belép azon az ajtón a kis Leonard azonnal megnyugszik majd a lelked, és már nem fogsz kételkedni abban, amit az eszed még nem képes elhinni. – Susan nagyon fáradt volt ehhez az eszmecseréhez, így nem is reagált a néni szavaira, várt, ahogyan a többiek. – A Figyelők jelentették, hogy közelednek felénk a vérebek, alaposan felfegyverkezve. De percek múlva itt lesz egy egész tévéstáb, műholdas közvetítő kocsikkal, majd később többen, más nemzetiségű híradós tudósítók is érkeznek. Ma éjjel a mi urunk felfedi a világ előtt képességeit, amit eddig csak a kiválasztottak ismerhettek. Élő egyenes adásban kelt életre egy holtat. Igazi show-műsor lesz. Jönnek orvos szakértők is, műszerekkel. Ezekhez hely kell. Ezért most mindenkit megkérek, hogy segítsen elkészíteni egy kis színpadot itt középen, hogy minden kamera jól láthasson minden apró részletet. És ahol elférnek majd a műszerek is. Kezdjünk hozzá. A vérebek megtorpannak amint megpil244

V E Z É R C S I L L A G

lantják a műholdas közvetítő kocsikat. Nem lesz bátorságuk ártani Leonardnak. Lássunk hozzá a munkához! – lesétált az emelvényről és egyenesen Porterék felé tartott. – Papa idejön, mondd meg neki, hogy mi most elvisszük Patrickot. Kérlek! ezt nem tudom végigcsinálni! – Nyugodj meg kicsim, nem lesz semmi baj! – Mr. Porter, John, Susan, remélem jól vannak, és kipihenték magukat! Nem gondoltuk, hogy Patrick lesz a kiválasztott, aki az első hivatalosan IS regisztrált feltámasztott ember lesz a világon. Susan elnevette magát, de olyan fájdalmas nevetés volt ez, ami lelkét szinte kettéhasította. És mielőtt még bármit is válaszolhattak volna, James folytatta a mondandóját: – Természetes a kételkedés a szemeikben, megértem Önöket. De most nincs időnk magyarázkodni. Higgyenek nekem, hogy tudományosan is meg lehet magyarázni Patrick feltámadását, semmi misztikus nincs ebben, talán majd lesz rá alkalom, hogy beszéljünk erről is. De most fontosabb dolgokat kell tisztáznunk. Alá kell majd írnia Joseph néhány papírt, csupán formalitásból. Patrick testébe ültettek egy jeladót még évekkel korábban. Ezt önnek, mint titkos ügynöknek tudnia kellett. Miért nem szólt erről? Egy kicsit megdermedt körülöttük a levegő, és Susan Johnnal együtt értetlenül nézett Mr. Porterre. – Nem tudtam, bár sejtettem, de abból a laboratóriumból hoztuk el, ahol az ilyen esetekben a chipek eltávolítását végzik. Nem tudhattam, hogy dupla csavar van a dologban, és szándékosan nem szedték ki belőle. Viszont miből gondolhatták, hogy a fiamat fel akarja majd támasztani Leonard? – Az ügynökök számtalan helyre beépültek az évek során, rengeteg információt megszerezhettek tőlünk is. Patrick olyan genetikai adottságokkal rendelkezik, melyek számunkra értéket jelentenek. Tulajdonképpen csak ennyit sejthettek az ügynökök, akik szoros kapcsolatban állnak a vér egyházával… 245

– Milyen egyházzal? Én több mint 20 évig dolgoztam ügynökként, de ilyenről még nem hallottam. Ezt nem gondolhatja komolyan, az összeesküvés-elméletnek is van határa! – Mr. Porter, ön valóban ügynökként dolgozott, de vajon ki fizette az ön munkáját? Tudja-e, hogy ki volt az ön közvetlen felettese? Kitől kapta a parancsokat, ki mozgatta önöket? Mindenkinek lehet két élete egy nyilvános és egy titkos – Mr. Porter kis ideig vacillált, majd rávágta: – Az Egyesült Államok kormánya fizetett, Gibbons és Andrews voltak a feletteseim, de… – Nem a nevükre voltam kíváncsi. Na látja, ők mindketten a vér egyház legfelsőbb vezetőségének tagjai. Nem érezte még úgy, mintha a világban zajló események egy jól megírt forgatókönyv szerint zajlanának le? Mit gondol, hová épültek be azok az emberek, akik a világot uralják? És még mindig csak a szolgákról beszélünk, az igazi fejeseket még nem tudtuk felderíteni. – James, szólíthatom így ugye? – morcos ábrázattal szakította félbe a csevegést Susan, dühös és meglehetősen ideges volt így nem törődött a finomkodó stílussal. – Valóban bolondot akarnak csinálni magukból az egész világ szeme láttára? – Susan a fejéhez kapott és zaklatottan zihálni kezdett, hirtelen annyi mindent szeretett volna elmondani egyszerre, hogy nem is jött ki hang a torkán. Apjára és Johnra nézett hatalmas szemeivel, majd lassan az idősebb, arany színű sálat viselő, enyhén őszülő James felé fordult. – Már tudom, hogy miről van szó, hogy miért ilyen magabiztosak. Hát persze, csak erről lehet szó. Hogy is lehettünk ilyen barmok! – Jamest hirtelen elszólítja valaki, de megígéri, hogy visszajön meghallgatni Susan elképzeléseit. – Megérkeztek a tévések! – kiabált fel valaki izgatottan az ajtótól. – Susan mit akartál mondani az imént? – Mr. Porter aggódó hangon fordult lányához. 246

V E Z É R C S I L L A G – Szerintem az egyetlen ésszerű, és elfogadható magyarázat, hogy van Patrickról egy biológiai másolatuk. Csak így merhetik kitenni magukat ennek az egésznek! – Kicsim elfelejted, hogy én szemtanúja voltam egy feltámasztásnak. A férjed húgát a szemem előtt ölték meg, majd feltámasztotta egy kisfiú! Nem cserélték ki a kislányt. – John félrefordult egy pillanatra… – Egyszerűen nem tudom elhinni ezt az egészet, félek. Ez anynyira furcsa. Ezek az emberek, az aranysálas James, meg minden… – egy középkorú, nagyon jól öltözött, meglehetősen gazdagnak tűnő hölgy nagyon halkan, úgy, hogy közben feléjük sem fordult, megerősíteni próbálta Mr. Porter szavait: – A végidők előtt a holtak kiszállnak sírjaikból…… – Kislányom ma már háromszor láttalak pityeregni, egy Porter ezt nem engedheti meg magának. Bízz, legalább bennem bízz meg, tudom, hogy nehéz, de nem lesz semmi baj. Anyádat boldoggá tesszük a hétvégén. Újra együtt lesz a család. Patrickkal együtt megyünk haza. Megkérjük Karlát, hogy főzzön egy hatalmas ünnepi ebédet, és közben hallgathatjuk az öcséd kerge vicceit… – egymás nyakába borultak és mindketten könnyeiket viszszafojtva zokogtak, miközben emlékeik között kutattak. John a lépcsőkorlátba támaszkodott, az ő szemei is csillogtak, átérezte fájdalmukat. Ekkor hirtelen a látószögébe került egy ismerős arc. Egy pillanatra hosszú szőkésbarna hajzuhatagot látott elvillanni a tömegben, de nyomban el is tűnt. John követni kezdte, vadul lökte félre az embereket. Szokatlan érzés kerítette hatalmába, furcsa bizsergés árasztotta el a testét, mikor meglátta a fiatal lányt. Ismerősnek tűnt számára, de ekkor még sejteni sem merte, hogy ki az. Rendkívül izgatott volt. Az emberek egyre többen lettek az aulában és a tévéstábok is szépen gyülekeztek, szem elől tévesztette, hiába nézett körbe-körbe, még az emelvény lábainál láthatta egy pillanatra, de aztán végképp eltűnt a sok ember között. Félszegen ugrálni kezdett, majd megszégyellte magát és lomhán kedvetlenül visszament a lépcsőfordulóhoz. 247

– Nézd csak John! Az nem az NCC hírcsatorna bemondója? – John csak bólint, talán még mindig a szőkésbarna ismerőseinek névsorát futtatja át a fejében. – Azt hittem hogy csak a bulvársajtó lesz jelen. Egy nemzetközi hírcsatorna, élő adásban…? Hú! Mi készül itt? – Susan egyre idegesebbé vált, viszont már inkább kíváncsi volt. A hírcsatorna szerkesztője Jamesszel tárgyalt, miközben a technikusok, világosítók a kis színpad körül szorgoskodtak. Négy vagy öt bemondó gyakorolt a kamera előtt. Néhány perc alatt a kastély aulája egy modern stúdióvá változott. Susan üres tekintettel elindult kicsit szétnézni. Ekkor már beletörődött az egészbe. Nem gondolt semmire, magával ragadta a különös hangulat, amely egyre inkább úrrá lett mindenkin. A csörömpölések, dúródások megszűntek, mindenki fegyelmezetté, kedvessé, vidámmá vált. Egy idős, ismerős néni megszólítja Susant, – Érzed kedvesem? Közel van a kis Leonard, mindenki megnyugodott. Egy gong tompa, hosszúra elnyúlt hangja szakította meg a néni reszkető szavainak ütemét. A gong jelezte, hogy bármikor megérkezhet Leonard. A tévések felkészültek. James elfoglalta a helyét a színpadon, a fehér ágy mellett, Pamelával, a világhírű hírbeolvasóval együtt. A színpad mögött éppen elkészültek James emberei a díszlettel, amely komoly szimbólum volt a tervükben. Egy belülről megvilágított fél földgömb, amelynek tetején egy aranykorona áll. Pamela észrevette, hogy megérkeztek a szakértők. Finoman kérlelte Jamest, hogy ezúttal - a félreértések elkerülése végett ne fogadja az új vendégeket. Néhány külföldi tévéstáb folyamatosan filmezte az aulát, az embereket és a sokatmondó díszletet. Sőt titokban kérdezgették az egyház tagjait Leonardról is, holott kikötés volt, hogy senkivel sem készíthetnek riportot a csodatétel előtt. Pamelán látszott, hogy otthonosan mozog a kastélyban. Nem először járt itt, és nagyon jól ismerte Jamest, nem is vendégként viselkedett, hanem inkább szervezőként. Susan le sem vette az energikus, mindig mosolygós nőről a szemeit. Példaképe volt a jogi diplomával is rendelkező szerkesztő hírolvasó. Egy kicsit vi248

V E Z É R C S I L L A G szont zavarta Pamela széles mosolya, irigy volt rá… a felhőtlennek tűnő boldogságára. És titokban megfogadta, hogy ha az öccsét visszakapja ő is belép az Élet egyházába. Ekkor eszébe jutott a kislánya. Elővette mobilját, miközben megszólalt a második gong is. – Halló, itt Susan. Natali, jól van a kislányom? – Alszik, ne aggódj Sue, itt maradok velük. Jól eljátszott a többi gyerekkel, és most pihennek mindannyian. – Nem érezte magát rosszul? – Nem dehogyis, sőt szebb színe van, mint mikor megjöttetek. Jó étvággyal vacsorázott. Légy nyugodt! Szegény Susan, éppen a nyugodtság miatt érezte rosszul magát és bűntudata volt, hogy beteg kislányát magára hagyta idegen emberekkel. – Miért tűntél úgy el? Mindjárt kezdődik – John átkarolta felesége derekát és elfoglalták a színpad előtti VIP szektorban kialakított páholyt. Éppen ekkor kezdték beállítani a műszereket az orvosok. Pamela vállalta a tesztet. Minden tökéletesen jól működött az EEG és EKG is. Még egy orvos csoport érkezett, köztük egy nemzetközileg is elismert professzor, szigorú, mérges, vagy inkább feldúlt tekintettel. Pamela megkérte a tévéstábokat, hogy kövessék az orvosokat a lépcsőforduló alatti szobába. Ott őrizték ugyanis Patrick testét. Most fogja megvizsgálni a második orvos csoport is, amit élő adásban közvetít néhány televízió. Susan hol apja, hol a férje vállára hajtotta fejét. Egy váratlan pillanatban hátuk mögött egy ismerős hangot hallottak, Ken Raves az: – Na látod Susan, mondtam, hogy segíteni fogunk! – Még nem látok semmit! – felel egy kicsit vadul Susan, és lassan hátranéznek, és borzasztóan meglepődnek, mikor tucatnyi híres embert látnak maguk mögöttük ülni… Megszólalt a harmadik gong is. Ez jelezte, hogy Leonard megérkezett. Az aulában álldogálók mindannyian hangos Hallelujával dicsérték a pillanatot. Közben valaki megfogta John vállát hátulról és halkan a fülébe súgta: 249

– A mai nap számodra is tartogat meglepetést. Patrick köszöntésére érkezett egy lány, akit nagyon régen nem láttál már… – látszott, hogy ezúttal nehezére esik a védjegyévé vált mosoly, inkább csak olyan vicsorgás félére sikerült… – Jaj, Ben, halálra ijesztettél! Veled meg, mi történt? – Ben feje véres volt, kezei is megsérültek, inge földtől piszkos… – Egy kis közelharc, semmi komoly! Majd elmesélem, lényeg az, hogy sértetlenül meghoztuk Leonardot! – Johnnak még mindig szokatlan Bent akcióhős szerepben látni, mert nem ilyennek ismerte meg. Hirtelen kitárult az ajtó. Az aulában csend lett. A tévéstábok visszaérkeztek a szobából. Arcuk, mintha megfagyott volna, szemeikből jól kiolvasható volt a zavarodottság és a bizonytalanság. Mindnyájan a bejárathoz siettek. Megérkezett ugyanis Leonard. Kimerült, nagydarab testőrök lihegtek a bejáratnál. Látszott, hogy valami nincs rendben, de a tévéstábok miatt hallgatni kellett. Egy törékeny, középkorú asszony lépett be az aulába, a sok kamera látványától egy kicsit megszeppenve. Horgolt, vajszínű kendőt viselt a vállain, hosszú, hullámos szőke haját megborzolta a szél, kint vihar tombolt. Tekintete rémült aggodalmat sugárzott. Egyenesen James felé ment, nem nézett senkire sem. Jamesnek annyit mondott, hogy megjött a fia, rendbe hozza magát és jön, majd helyet foglalt Susan apja mellett. Zihálva vette a levegőt, nagyon ki volt fulladva, kínálták vízzel de nem kért inni. Az emberek egyre hangosabban beszélgettek, mindenki arra volt kíváncsi, hogy mi történt. James magához hívatta a testőrök vezetőjét, és megkérte, hogy tájékoztassa az embereket a történtekről. A tévéstábok ettől kezdve élő bejelentkezésekkel jelentkeztek a csatornáikon. A testőrparancsnok nagyon nehezen akarta vállalni a szereplést, majd Leonard anyjára nézett és mégis beszélni kezdett: – Brody Travis vagyok, Leonard Stevens testőrségének vezetője. A repülőtértől követni kezdték a konvojunkat. Nem sokkal a birtok határai előtt megtámadtak minket. Két autónk felborult, az egyikben Leonard és édesanyja utazott, de szerencsére nem esett komolyabb bántódásuk. Azonban az üldözőink egyre többen 250

V E Z É R C S I L L A G lettek. Már vártak ránk. A bokrokból bújtak elő, lesből támadtak. Nyilvánvaló céljuk az volt, hogy Leonardot elfogják, vagy elpusztítsák. Szerencsénkre megérkeztek a figyelők is és a segítségükkel sikerült kimenekítenünk Leonardot, tehát jól van, átöltözik és azonnal itt lesz – az egyik riporter kérdezte, hogy lehet-e tudni kik voltak a támadók, de James nem engedte válaszolni Brodyt. James diszkréten elvonult, feltehetően Leonardhoz vitte aggodalma. Mr. Porter is felállt és nézelődni kezdett, ekkor kihallgatta a testőrök egymás közötti beszélgetését: – Ezek éles fegyverrel támadtak, csoda, hogy nem mészároltak le minket! Mi meg játékszerekkel védjük meg, legalább kést engedhetne használni… – az egyik egyháztag, aki szintén kíváncsian hallgatta az akció részleteit, megmagyarázta Mr. Porternek a fegyveres furcsaságot – Tudja, a mi egyházunk az élet védelmére alapult. Vezérünk nem enged használni olyan fegyvereket, melyek alkalmasak emberi élet kioltására. Állítólag már készülnek azok a fegyverek amelyekkel hatékonyabban tudjuk majd védeni magunkat… ezek bénító fegyverek lesznek, de addig is… Marad az ököl, meg a gázspray, elektromos kütyük a géppisztolyok ellen! – Hirtelen tapsolni kezdett a tömeg. James oldalán ott állt Leonard. Mr. Porter visszarohant a székéhez. – De hiszen nincs szakálla, és a haja is rövid…– csodálkozott Susan, mikor megpillantotta a húszas évei elején járó, magas, szőkésbarna hajú, jóképű fiatalembert. – Hát én sem ilyennek képzeltem el – mondta John, aki még mindig Ben szavain morfondírozott. Mr. Porter mosolyog, szemei ragyognak, és Susan emiatt furcsán nézett apjára aki végre megszólalt: – Ő az, ő bizony! Megnőtt ugyan, de felismerem. Ő volt az, aki megmentette a húgod életét is, John. – Leonard édesanyja, mintha nem is hallaná amit mondanak körülötte, csak nézett előre kifejezéstelen arccal. Le sem vette fiáról a szemét. James megfogta Leonard vállait két kézzel és a szemébe nézett: 251

– Még nem késő, hogy visszakozz, Patrickot megmentheted a színfalak mögött is. Tudod, hogy milyen lavinát indítasz el? Holnap már lehet, hogy emberek százezrei dörömbölnek az ajtónkon, hogy gyógyítsd meg szeretteiket, vagy adj életet halott rokonaiknak…Hogyan fogod kezelni ezt a helyzetet? – A fiú lesütötte gesztenyebarna szemeit, majd lassan anyjára nézett, akinek arcáról hatalmas könnyek pördültek le ebben a pillanatban. – James, mindenkinek megvan írva a sorsa, az enyém is. Most jött el a pillanat, mikor az igazságot nem szabad tovább rejtegetnünk. Az emberek veszélyben vannak, és csak akkor tudjuk megmenteni őket, ha tudnak rólam, rólunk. Nem bujkálhatok tovább. – Nem lesz könnyű! Rengeteg támadás fog érni, azok is bántani fognak, akik nem értik meg, hogy mindenhol nem tudsz ott lenni…mindenkit nem tudsz megmenteni, bármennyire is szeretnéd. – Az emberek nem ostobák, csak akkor, ha azzá teszik őket. Tudom, hogy megértik majd a fizikai korlátokat. Hiszek abban, hogy minden ember eredendően jó, csak eltévedtek. Én megmutatom nekik a helyes utat! És megállítom a világvége tervet! James nagyot sóhajtott, átölelte a fiút, akit úgy szeretett, mintha saját fia lenne. Mintegy atyai büszkeséggel állt Leonard mellett, és bólintott Pamelának, aki már türelmetlenül fogta kezében a mikrofont. James nem szólt többet, ránézett Stevens asszonyra, akinek szemeiből potyogtak a könnyek, de továbbra is mozdulatlanul ült székében, mint egy könnyező Mária szobor. Pamela a színpad elé lépett, és intett a technikusoknak, hogy kapcsolhatják a stúdióba. – Jó estét kívánok! Pamela Mitchells vagyok. Ma éjjel csodát láthatnak, ha velünk tartanak élő adásban. De mi az a csoda, és mitől válik azzá? Egy elszigetelt afrikai, vagy dél amerikai bennszülött törzsnek csoda, ha repülőgépet látnak, csodának élik meg, ha megörökítik őket egy polaroid fényképezőgéppel. Nekünk viszont természetes. Nem nagyon értjük, hogy hogyan működnek 252

V E Z É R C S I L L A G ezek az eszközök, legalábbis a többség nem érti, de használjuk őket. A csoda addig az, amíg meg nem ismerkedünk vele, amíg valaki meg nem magyarázza, hogy hogyan lehetséges ez. Azt nem ígérem, hogy még ma éjjel választ kapnak a kérdésre: hogyan lehetséges, de remélhetőleg beszélni fogunk róla nagyon sokat. Most öt perc reklám következik, és azután életük legnagyobb és legmeghatóbb élményében lehet részük, ha velem tartanak. Nem fognak csalódni, ezt én garantálom! – Pamela, a nagyfőnök van a telefonnál. Őrjöng! – az egyik asszisztens már alig várta a szünetet, mert a dobhártyája szinte beszakadt a tévéfőnök üvöltésétől. – Pamela Mitchells! – Te teljesen meghibbantál? Miféle csodáról van szó? Csörögnek a telefonok. Ráadásul megfenyegettek, hogy felrobbantják az épületet, ha közvetítjük ezt a színjátékot. A tulajdonosok komoly összegeket fektetnek ebbe a stúdióba. Hogy gondolsz ilyet? Ez nem egy bulvár csatorna. Nekünk nemzetközi tekintélyünk van… – Frank! Ismersz már jól, tudod, hogy nem vagyok szélhámos, bízz bennem, mint mindig. És adjátok le, vagy pedig kilépek most rögtön. Konkurens csatornák is vannak a helyszínen, legalább öt, vagy hat. Mind leadják élőben, pedig ők nem látták azt, amit én. Még egyszer mondom, nem komolytalan dologról van szó. Nem tenném kockára a hírnevem, ugyan már Frank, ne nézz bolondnak. – Mégiscsak a beleegyezésem nélkül kezdtél bele, csak van valami rizikó a dologban, amiért megkerültél? – Frank kevés az idő, könyörgöm neked! Holnap az egész világ erről fog beszélni, nem maradhatunk ki ebből. Nekem is vannak részvényeim, ráadásul én az arcomat is adom ehhez, szóval…de elkezdik, nem maradhatunk le, szólj a technikusoknak, hogy beleegyeztél, ezt le kell adnunk… – Hát jól van, rágni fogom a körmöm az adás alatt, még számolunk. Lemegy a műsor lesz ami lesz, már úgyis bekonferáltad. Leonard lassan a színpadra vonult, és megállt annak közepén. Egyenesen a kamerákba nézett. Sötétkék farmert, fehér inget 253

viselt, amit nem gyűrt bele a nadrágba. Nyakában egy kerek medál lógott, amelybe furcsa szimbólumok voltak vésve, éppen olyan mint James nyakában. Elszánt tekintetével jelezte, hogy készen áll. – Üdvözlöm a kedves nézőket, itt Pamela Mitchells. Olyan csodának lesznek szemtanúi, amely örökre megváltoztatja életüket. Bemutatom Dr. Ian Abramovich professzort, aki igazságügyi orvos szakértő, egyetemi tanár, Dr. Elizabeth Carpenter kardiológust, Dr. Nathaniel Green neurológust és Dr. Anthony McLachlan biofizikus, neurobiológus egyetemi tanárt. Ők azok a független szakértők akik tudományosan is hitelesítik a csodát. Nemzetközileg elismert, neves tudósok, akik szavában bátran megbízhatunk. – a tudósok bal oldalt egy asztalnál ülnek, és monitorokat, műszereket állítanak be. Az emelvény közepén áll egy magas, fehér márványasztal és mögötte áll Leo. Ma ünnepli 24. születésnapját. Ez a nap mindenkinek emlékezetes lesz. Pamela egy kis ideig várt, hogy az operatőr jól meg tudjon mindent mutatni a nézőknek, az orvosok tekintetét, a komoly műszereket, a díszletet és az aulában összegyűlt embereket. Természetesen lassan végigpásztázták az előre megírt forgatókönyv szerint a VIP szektorban ülő híres embereket, akik között volt színész, énekes, multimilliomos, herceg és sejk egyaránt. Utolsóként hagyta Leonardot, James nem akarta, hogy a világ megismerje, ezért nem vett részt a feltámasztáson. Egy másik szobában figyelte az eseményeket a televízióban. És ismételte magában a misztikus szavakat, mikor a kamera Leonardra fókuszált: – „És egyszerre láthatja mindenki a világon a mi urunk második dicsőséges eljövetelét!” – a kamera lassan Leonardra nézett. Pamela titokzatosan kezdte bemutatni a fiatalembert. – És íme, a mi megmentőnk, akire 2000 éve várunk. A csodák végrehajtója, az emberiség utolsó reménysége, Földünk leendő királya: Leonard Stevens. – az aulában mindenki hangos tapssal üdvözölte a pillanatot, mint egy igazi show-műsorban. Ettől kezdve viszont az események felgyorsultak, és az irányítást Leonard vette a kezébe. Bár mikroportot nem szereltek rá, de a hangmér254

V E Z É R C S I L L A G nökök, gyorsan, találékony módon, jobb híján, három teleszkópos seprűnyelet összeillesztettek, és a feje fölé lógattak egy mikrofont. – Köszöntöm a világon élő embereket. Nem akarok én uralkodni senki felett sem. Nem vagyok különleges sem és nem szeretném, ha Jézus Krisztussal azonosítanának. Minden képességre van elfogadható, tudományos magyarázat, viszont az igaz, hogy semmi sem történik ok nélkül. Hiszek abban, hogy előre elrendelték mindazt, amit teszünk, és amit tenni fogunk. A magyarázat a génekben van elrejtve. Sokat tudnék erről beszélni, viszont nem emiatt állok ki önök elé. A világ nagy veszélyben van, és most nem a klímaváltozásra, gyilkos vírusokra, vagy közeledő meteorokra gondolok. A világgazdaság hamarosan összeomlik. Néhány hatalmaskodó ember, akik eddig irányították a világ gazdaságát, a politikát, és az emberek sorsát, úgy látják, hogy egyedüli megoldás, ha újraosztják a Földet. Egy mesterséges világvégefolyamatot akarnak elindítani, amely nemcsak a lakosságot tizedeli majd meg, de el is pusztíthatja egész bolygónkat. Persze nem teljesen így akarják ezt kivitelezni, csak nem számolnak azzal, hogy nem tudnak mindent az adott térségekről, országokról. Ugyanis ők is képesek válaszolni, méghozzá sokkal intenzívebben, mint azt gondolják. A pusztítás megsemmisíti az egész civilizációt. Néhány ember meggondolatlansága miatt! Kérdezhetik joggal, hogy honnan tudom mindezt, pedig pontos évszámot, pontos dátumot is tudok. Egyelőre azonban nem mondhatom meg. Azért döntöttem, hogy kiállok a világ elé, mert úgy gondolom, ha látják mire vagyok képes, akkor hisznek majd nekem. Ma éjjel visszaadom az életét egy fiúnak, akire nagy szükségem van tervem végrehajtásában. Kinevetnek? Kezdjünk hozzá! Kérem hozzák be Patrick Portert! Susan becsukja szemeit, John megszorítja a kezét. A fiú testét egy hordágyon behozzák, a kamerák minden lépésüket precízen követik. Ráhelyezik a márványasztalra. Patrickot felöltöztették, fehér nadrágot, fekete szíjat, és fehér inget viselt. Bal kezén a fehér kötés emlékeztette családját milyen borzalmakat élt át halála 255

előtt. Arca fehér, szája kék, szemei alatt sötét karikák látszottak, mégis úgy tűnt, mintha csak aludna. A riporterek folyamatosan tájékoztatták a nézőket a fejleményekről, egy kicsit megosztva mindenki figyelmét, majd előkerült hirtelen James, aki Leonard tekintetéből jól kiolvasta a zavartságot. És kicsit ingerülten így szólt: – Azonnal hallgasson el mindenki, csendet kérek. A nézők maguktól is látni fogják a végeredményt, nem kell ennél nagyobb showt csinálni! Legyenek legalább az áldozat családjára tekintettel! Mindenki tudja a dolgát, ne húzzuk az időt! Leonard megköszönte Jamesnek a segítséget. Az orvosok felszerelték Patrickra a műszereket. Az agyi hullámokat mérő elektródákat, a vérnyomásmérőt, EKG-tappancsokat. Ezután bekapcsolták a monitorokat. Abramovich professzor a kamerák elé lépett majd a következő megállapítást tette: – Az orvostudomány jelenlegi állása szerint az áldozat halott. A halál 16 órával ezelőtt állt be, amit egy szívet érintő lövés okozott, a golyó áthatolt a testén. Tekintettel az eltelt időre megállapításunk szerint a szövetek, a sejtek visszafordíthatatlanul károsodtak, a bomlási folyamat megindult, ugyanis csak kevés ideig volt szakszerűen hűtött körülmények között a test. Nem tudom, hogy milyen kísérletnek lehetünk tanúi, egy azonban kijelenthető, a fiatalember meghalt, és ezen még a hozzátartozók szeretete sem tud változtatni! – De Isten igen! – üvöltötte közbe valaki a tömegben. Hirtelen nagy csend lett az aulában. Leonard közelebb lépett Patrickhoz. Ránézett, majd lassan a kamerákba, egyenesen nézők millióinak szemébe. Tekintete komoly volt, szemeiből szeretet sugárzott, de ott volt mögötte egy kis szomorúság is megbújva. Majd lassan a tudóscsoport felé nézett, akik között csak Meredith Carpenter mosolygott nagyon kedvesen. A többi tudós szinte várta a pillanatot, mikor Leonard feladja és elismeri vereségét, ezt érezte ő is, ezért még egy picit húzta az időt. Az operatőrök nyüzsgölődésének volt egyedül hallható hangja, mindenki más síri csendben volt, talán még a lélegzetüket is visszatartották. A Canal+ opera256

V E Z É R C S I L L A G tőre közelebb ment a tudósokhoz, hogy tekintetüket megmutassa a világnak, ekkor pillantotta meg Patrick családját Leonard. Susan szemei kivörösödtek, kezeivel a fejét fogta, apja és férje ölelgette, és nyugtatta. Ezután anyjára nézett és elkezdte Patrick élesztését. A tudósok karba tett kézzel, bűnös vigyorral szájuk szélén várták a kudarc röpke pillanatát. Egyedül Meredith tudta közülük, hogy mi fog történni. A háttérben halk zenét indítottak el, amely zeneszám külön erre az alkalomra készült. Az angyali szférák zenéjének lassú, halk üteme, finom dallamai az emberek szívét felmelegítette. Aki hallotta ezt ezen az éjjelen soha nem feledi el andalító ritmusát… Leo lecsukta szemeit egy percre. A nyakán végigfutó erek láthatóvá tették szívverésének zavarodott ütemét. Jobb kezét Patrick homlokára helyezte, majd egy perc múlva bal kezét a mellkasára. A kamerák hol a műszereket, hol Leonard arcát figyelték. Szerte a világon mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte a feltámasztási kísérletet, ki otthonában, ki munkahelyén, ki az utcán, óriáskivetítőkön. A műszerek két perc után még mindig nem jeleztek semmit. A harmadik percben Leonard kinyitotta szemeit, és közelebb hajolt Patrickhoz, szinte mindenki a teremben ugyanezt tette, előre dőlt mindenki, talán még a tévénézők is közelebb ültek a képernyőkhöz. Leonard homloka erősen verejtékezett. Halkan valamit Patrick fülébe súgott, nagyon lassan, mintha egy hosszú mesét mondana neki. Hirtelen az EEG görbe megmozdult, majd leállt. Az orvosok figyelembe sem vették. Leonard felegyenesedett, és bal kezét ismét visszahelyezte Patrick mellkasára. A monoton sípolás hirtelen ütemes pityegéssé változott. Az orvosok azonnal, vadul körbefogták a műszer kijelzőjét, amely a testtő 10-12 láb távolságra lehetett. Zavaros, gyenge sinusgörbék rajzolódtak ki a monitoron. A tudósok gyanúsan nézték hol a monitort, hol Leonardot. A testőrök nem engedték közelebb menni Patrickhoz őket. Bár nagyon szerették volna sztetoszkóppal is megvizsgálni a testet. A fiatalabb neurológus felháborodott: 257

– Vegye el a kezét a mellkasáról, lehet, hogy csal valamilyen rejtett eszközzel! – két testőr visszakényszerítette az orvosokat az asztalukhoz. Leonard figyelembe sem vette őket. Becsukta szemeit és folytatta az élesztési műveletet. Egy perc múlva ismét beindult a EEG-görbe, de most már folyamatossá vált. Lassú alfahullámok rajzolódtak ki, majd az EKG egyre intenzívebb szívmunkát jelzett. A tudósok zúgolódni kezdtek, először csak maguk között, majd hangosan is. Fel is álltak, így adtak nyomatékot felháborodásuknak. Néhányan dulakodni kezdtek a testőrökkel. Az idősebb neurológus felkiáltott: – Nézzék, béta hullámok és szemmozgások a monitoron. Ez lehetetlen! – minden szempár Patrickra figyelt. Leonard leemelte kezét a fiú homlokáról, majd a mellkasáról is, és ismét a fülébe súgott valamit. Ezután lassan eltávolodott az asztaltól, ezzel jelezve, hogy most már közelebb mehetnek a tudósok. Nem is haboztak, azonnal vizsgálni kezdték a testet. – Ütemes szívverést hallok… – A testhőmérséklet 31 fok, és emelkedik… – A pupillák reagálnak… ez lehetetlen… elképesztő…– ekkorra már csak Mrs. Stevens, Leonard édesanyja ült a VIP szektorban. Susan és Mr. Porter kővé meredve hallgatták a tudósok csodálkozását. Az operatőrök össze-vissza tologatták a kamerákat. A riporterek szólni sem tudtak. Egy idő után mindenki elhallgatott. A tudósok körbefogták Patrickot, és tanácstalan, buta arcot vágva várták a magyarázatot. A zene egyre erősebb lett, ahogy Patrick szívverése is. James megengedte, hogy a külföldi tévések is felmenjenek Patrickhoz közeli felvételeket készíteni. A gyönyörű zene az emberek fülébe ékelődött, mindenki dúdolni kezdte a dallamokat. Leonard elérkezettnek látta az időt. Az öntudatlan fiúhoz lépett, és fülébe súgta, de ezúttal úgy, hogy az egész világon mindenki jól hallja: – Ébredj fel Patrick! Sarah itt van és vár téged, mint ahogyan édesapád és a nővéred Susan is. Kelj fel Patrick! – a háttérben a zene átváltott, szinte észrevétlenül Amy és Toby duettjére: …nem 258

V E Z É R C S I L L A G azért születtél a világra, hogy szenvedj…nyisd ki szemed, és élvezd az életed…légy boldog, hisz’ van aki segít neked… A kamerák mind amennyi csak volt, Patrickot mutatták egészen közelről. Az egész világ várta, hogy kinyissa szemeit. Ekkor lassan besétált a színpadra egy fiatal lány, hosszú szőkésbarna, egyenes hajú, maximum 18 lehetett. John pislant egy nagyot, mintha nem hinne szemeinek… a lány, akit Leonard Sarahnak nevezett, odalépett Patrick ágyához, és leült. A fiú lassan kinyitotta fáradt szempilláit, és egyenesen a lányra nézett, fel akart ülni, kezeit is megmozdította, ekkor Susan remegve összeesett és elájult. Sarah megfogta Patrick kezét, a fiú elmosolyodott, mint aki csak aludt egy nagyot, apjára nézett, és visszacsukta szemeit. Meredith, azonnal hozta az infúziókat, az erősítőket, mindent amit ilyen esetekben szokás, ugyanis nem ez volt az első feltámasztás, melyen részt vett. Az ő dolga volt, hogy speciális kezeléssel újra felerősítse a visszatérőket. Az élő adást megszakították, mindenki nagyon kimerült, de még aznap éjjel megszólaltatták Patrickot is, mert az egész világ követelte őt, mindenki hallani akarta a hangját, látni a történetét. Az utcákon Leonard nevét skandálták, Istennek szólították. Az emberek összezavarodtak az egész világon. Leonard azonban nagyon kifáradt, egyelőre nem volt képes nyilatkozni és magyarázkodni senkinek sem. Egyháza pedig felkészült a támadásokra, melyek több irányból is megindultak feléjük. Miután Susant ellátták az orvosok és felvitték a szobájába, John találkozott a titokzatos lánnyal, akit korábban már üldözőbe vett. Ben bemutatta egymásnak őket: – John barátom, ő itt a húgod, akit elvesztettél. Sarah, vagyis most már szólíthatlak Stefannie-nak,. Ő itt a bátyád, akit nem láthattál csak fényképeken eddig a napig. – a két testvér ekkorra már egymást ölelve zokogtak. – Jól van beszéljetek egy nagyot, menjetek fel, addig vigyázok Patrickra és az apjára. – Mr. Porter el sem mozdult fia ágya mellől, szorongatta a kezét, simogatta a fejét, beszélt hozzá, és mikor megrestellte magát a sok idegen között, akkor hozzájuk is szólt néhány szót: 259

– Simogatom és borzolom a haját, mert ha felébred úgysem engedi… mert az olyan ciki. Istenem, már azt hittem, hogy soha nem érinthetem meg őt. – elsírta magát, először, mióta fia ismét életben van. Lassan fogyatkozni kezdtek az emberek az aulában, mindenki elfáradt. Csak az orvosok és néhány tévéstáb maradt, akik még be akarták mutatni Patrickot a nézőiknek. És persze még mindig ott ült, szótlanul a VIP szektor bársonyszékén Mrs. Stevens, Leonard édesanyja. Nézett maga elé, látszott tekintetén, hogy valami miatt nagyon aggódik, fél, szinte reszket. Vajon az ő fiát képes lenne valaki feltámasztani, ha esetleg sikerül megölniük ellenségeiknek? Nem, dehogyis. Ő végképp elvesztené, mindörökre. Szemeiben valóban irigység sárgállik, mikor a boldog Mr. Porterre néz? Kételkedhet-e a próféciákban az az asszony, aki több ezer ember feltámadását nézte végig? Nem, valóban nem kételkedik semmiben, éppen emiatt ül most egyedül az aulában. Hiába volt fia mellett, hiába őrzik testőrök a nap 24 órájában, a ma esti merénylet ráébresztette, hogy sokkal sebezhetőbbek, mint gondolta. A mai naptól kezdve pedig még többen lesznek, akik vadászni fognak a fiára. Leonard az emeleten találkozott Ihménével. A kislány odaszaladt hozzá, és átölelte a fiú lábait. Senki sem tudta mire vélni ezt a dolgot. Leo felvette a kislányt, megigazgatta a nyakában lógó ősi medált, és kezét a homlokára helyezte. Majd így szólt hozzá: – Most már soha többé nem fog fájni a fejed, jó lesz ugye? – Ihméné csodálatos áhítattal nézett a fáradt fiú kedvesen csillogó szemeibe, és csak mosolygott, mint egy kis angyalka… Két nap telt el, mióta Leonard kiállt a világ elé, és megmutatta isteni képességét, amit előtte csak Jézus Krisztus tudott. Az emberek szerte a világon vele azonosították. Messiásként, Jézusként kezdték őt nevezni. Buddhisták, muzulmánok, iszlámok, keresztények, mindenki letérdelt Leonard hatalma előtt. A vallási vezetők kivételével mindenki üdvözölte Isten küldöttét. A történelmi egyházak elzárkóztak az eset elől, és nem tekintették 260

V E Z É R C S I L L A G csodatételnek a feltámasztást, a tudományos megfigyelés ellenére sem. A feltámasztást egyszerű illúziónak könyvelték el hivatalosan. De ennek ellenére, emberek tízezrei transzparensekkel vonultak az utcákra világszerte és követelték a magyarázatot a történtekre. Szinte mindenhol megbénult az élet. Csak nagyon kevesen mentek be a munkahelyükre, a gyerekek nem tanultak az iskolákban. Mindenki a csodáról beszélt, és arról, hogy mi lesz ezután a világon. Okkal, Leonardot akarta látni az egész világ, és mindenki remélte, hogy ettől a naptól kezdve teljesen meg fog változni minden. De még mielőtt lehetősége lett volna megszólalni az emberek előtt, borzalmas dolog történt. Leonard megmutatta magát a világnak, és ez lépéselőnyre kényszerítette a bomlott elméjű hadurakat.

261

VI. fejezet „A Keletről jövő borzalom eléri célját. A pápaság meginog. Különös konfliktus A hívők és pogányok között. Elhagyottnak látszó Nyáj, de isteni tervek születnek a beavatkozásra.” (Nostradamus) „Boldogok a szelídek, mert övék Isten új országa.” – A világ sorsa csak néhány tucat ember kezében van, emberekében, akik hibázhatnak, akik éppen olyan befolyásolhatók, és zsarolhatók mint bárki más. Hirtelen felindulásból, esetleg valamilyen szer befolyása alatt visszafordíthatatlan folyamatokat indíthatnak el, és ezzel az emberi faj megsemmisülését okozhatják. Az okos ember hagyja ezt? A bölcs ember elhiszi, hogy nem lehet beleszólása a nagyok játszmájába? A szeretetre képes ember hagyja, hogy egyesek pusztán hobbiból tönkretegyék mások álmait, terveit, jövőjét? Hatmilliárd ember él a földön, akik élni akarnak, együtt, egymásért, álmaikért, családjukért. Valóban kevesen volnánk néhány tucat bomlott elméjű, hadimániás vezéragy ellen?! Azoknak az embereknek nincs helyük a Földön, akik úgy gondolják, hogy a rend fenntartásáért rombolni és gyilkolni kell! Távolítsuk el őket, mert az igazi hatalom mellettünk áll! A legfőbb érték a világon az emberi élet, minden ember élete egyformán fontos. Legyen az afrikai földműves, vietnámi ültetvényes, vagy amerikai elnök. Az egészséges ember élni akar, és nem harcolni, gyilkolni. Mikor nemzeti hősként ünneplik azokat, akik embereket gyilkoltak meg, miért lepődünk meg, ha tizenévesek mészárlásokat hajtanak végre az iskolákban? Az agressziónak nincs helye a Földön. Ma már nincs szükség a létfenntartás eme evolúciós segédeszközére. Az agresszív emberek mindannyian betegek, gyógyítsuk meg őket, vagy szigeteljük el az életet kedvelő, és tisztelő emberektől! Néhányan úgy gondolják, hogy felsőbbrendűek másoknál, pusztán azért, mert az élet olyan lehetőségekkel ajándé262

V E Z É R C S I L L A G kozta meg őket, amelyek lehetővé tették a mások feletti uralkodást számukra. Sokan úgy gondolják, ha valamit nem látnak, akkor az nem is létezik, de attól még ott van és probléma marad. A világot irányító hatalmak már bizonyíthattak eddig, de nem tették. A világ rossz irányba tart. A végső összeomlást egy globális méretű mesterséges katasztrófával próbálják helyrehozni. Tipikus bomlott elmére vall, de ezt teszik most is, hiszen előbb lerombolnak államokat, hogy rend legyen, majd újraépítik azokat. Mi, akik látjuk, hogy mire készülnek, hagynunk kellene, hogy játszadozzanak az életünkkel, az álmainkkal, terveinkkel, családjaink jövőjével? Vajon mikor születhettek a tervek a világvége akcióról? Lehet, hogy hadi gyakorlatnak tekintették a közelmúlt háborús eseményeit? Gyermekek, asszonyok, ártatlan dolgos férfiak tízezreit mészárolták le a katonák, akik békéért, a világbéke megteremtéséért, az amerikai emberek nyugalmáért ölnek. Mi már tudjuk, hogy igazából miért mészárolják le ezeket az embereket, és azt is, hogy kik következnek ezután. A kérdés, hogy hagyjuk-e? Megvannak az eszközeink, hogy megállítsuk és megakadályozzuk ezeket a bomlott elméjű, harcmániás, hatalom részeg korcsokat. A jövő a szelíd embereké! Tegyük élhetőbbé a világot! Mellettünk nagyobb hatalom áll! Köszöntsük nagy tapssal, Isten földi helytartóját, Leonard Stevenst! – a hatalmas arénában több ezren felállva ünnepelték a színpadra érkező fiatal fiút. Szemeiben boldogság ragyogott, integetett, mint ahogyan a pápa szokott. Széles mosolya elárulta, hogy elérte amit akart. Hosszú ideig zúgott az aréna, a tömeg a nevét zengte. Csak az előtte hosszasan beszélő idős, ősz hajú, fehér öltönyt, és arany színű sálat viselő férfi csitítani kezdte őket. A tömegben sokan letérdeltek és Istennek nevezték a fiút, aki fejcsóválással jelezte, hogy ő nem kér az alázat eme fajtájából, és nem követeli senkitől ezt. Láthatóan zavarja, hogy felsőbbrendűnek tekintik. Leugrik az emelvényről és az emberek közé megy, akik tiszteletből nem is merik őt megérinteni. Mikor a mikrofont a szájához emeli, rögtön elcsendesedik a több ezres tömeg. 263

– Köszönöm, hogy itt lehetek közöttetek. Nem is tudjátok, milyen rossz érzés elszigetelten élni, távol mindentől és mindenkitől, pusztán védelmi célból. Szerencsére hamarosan eljön az az idő, amikor nem lesz szükség ilyen óvintézkedésre. De addig is rengeteg dolgot kell elintéznünk a világban. Köszönöm, hogy segítetek nekem. Az egész emberi faj nevében köszönöm nektek. Ti vagytok a 144000 kiválasztott, remélem, hogy az Interneten figyelő kiválasztott társaink sem maradnak le semmilyen lényeges dologról. Kár, hogy nem építettek olyan csarnokot, amiben mindannyian kényelmesen elférünk. Sokan kérdeztétek, hogy miként találtunk meg benneteket, hogy mi alapján döntöttük el, hogy kik a kiválasztottak, akik az új világot irányítják majd. Ez egy nagyon bonyolult dolog, és erre a tudomány adhatja meg a kielégítő választ. A történelem számos rejtélyes kérdésére egyszerre derülhet fény, ha lerántjuk a misztikus köntöst ezekről a dolgokról. A választ kérdésetekre a genetika adhatja meg. A DNS rengeteg titkot rejt, de válaszokat is, minden kérdésünkre. A régi nagy bölcs próféták azt mondták, hogy az emberek sorsa előre meg van írva. Vajon az akkori tudomány képes lett volna megmagyarázni, hogy mik azok a gének? Persze, hogy nem. A régi korok üzeneteit modernizálnunk kell. Erre jött rá az 1900-as évek végén egy csoport. Róluk még nem beszéltem nektek, de ma közelebb kerültök a végső nagy igazsághoz, és megértitek, hogy a világ egyszerűbben is működhetne, mint most. Néhány megszállott hívő, keresztény vallásúak, nem akarta elhinni János látomásait a Bibliában. Nem akarták elhinni, hogy Isten, aki megteremtette az embert, csak úgy, könnyebb megoldást választva végül elpusztítja az embereket. Gyanúsnak találták, hogy a Szentírás egy korábbi kiadását visszavonták, és megsemmisítették. Akinél mégis találtak egy ilyen nem kívánt kiadást, eretnekséggel vádolták, és sok esetben megölték őket. A történelem során nagyon sok ember úgy vélte, hogy a Biblia több, mint egy régi vallási jelkép, útmutató írások gyűjteménye. Sokan gondolták úgy, hogy számos írást nem fűztek bele a könyvbe. Egyszerűen kihagyták, mert az nem illett bele a kialakított vallási elképzelésekbe. Ez a csoport arra szentelte 264

V E Z É R C S I L L A G életét, hogy megkeresse a bibliából kihagyott részeket. És nem is gondolták, hogy éppen a legismertebb Bibliai személy írását hagyják ki a Szent könyvünkből. Jézus Krisztus tanításait. Igen. Jézus elfeledett, majd gondosan elrejtett evangéliumát Petra kincstárában találták meg, és most az Élet egyházának krónikása őrzi. Csak nem gondoltátok komolyan, hogy a Föld egyik legnagyobb tanítója nem hagyott hátra írásos emléket? Jézus sokat tanult, és a zsidó hagyományokat többször is megszegte. Hamar kivívta a bölcsek haragját. Életének fontosabb állomásait saját maga jegyezte le, mindazt, amit a tanítványainak elmondott szintén lejegyezte. Nem volt szokatlan ezért a régi korok embereinek, akik abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy arámi nyelven olvashatták az újszövetséget, hogy Jézus életéről szinte említést sem tesznek. Mert ugyan ki más tudna pontos képet kialakítani jézus személyiségéről, gondolatairól, utazásairól és tanulmányairól, mint maga Jézus Krisztus. Bizony naiv feltételezés volt, hogy ezek az Írások elvesznek a történelem viharaiban. Túl értékesek voltak és ma még inkább azok. Ez a csoport rábukkant ezekre az értékes tekercsekre. Természetesen ezek már átiratok, de bizonyítottan Jézus evangéliuma. Szenzációnak számít, hogy a feltámadás utáni állapotáról is ír, ami egészen új megvilágításba helyez mindent. A tekercset körülbelül a második század elején másolták. Ekkor még nem hiszem, hogy sokat tudtak az emberek a feltámasztás és feltámadás tudományos magyarázatáról. Jézus megmagyarázza ugyanis a tanítványainak, hogy a folyamat miként zajlik le az ember testében. Persze nem a mai nyelvünkön, de gondoljunk csak bele, Jézus az akkori embereknek szánta írását, így megpróbálta leegyszerűsíteni számukra. Viszont üzenetét a modern kor emberei is értelmezni tudják, sőt vannak, melyek kifejezetten nekünk szólnak. Ezek az írások egyértelműen megmutatják, hogy ki is volt valójában Jézus. Milyen folyamatot kezdett elindítani, és miért kellett meghalnia, pontosabban feltámadnia az emberek szeme láttára. Mi történt vele ezek után? Arról majd a következő találkozónkon beszélek. A lényeg, hogy ez a csoport megfejtette Jézus üzenetét, és megértette az univerzum 265

legnagyobb titkát: a teremtést! Tudjuk most már, hogy a mi világunkhoz hasonlók százai, ezrei léteznek az univerzumban. És szinte mindannyiban ugyanazokat a hibákat követik el az emberek. Ezért lehetséges, hogy előre látják, mi fog történni. Tapasztalatból tudják. És figyelmeztetnek minket, amíg nem késő. A programozók egyre jobb, egyre nagyobb tudású szoftvereket készítenek, melyek a lehető legkisebb hibákkal tudnak működni. A Teremtő szintén ezt tette, mikor megtervezte a Földet és élőlényeit. A génekbe rejtett információkkal előre képes volt szabályozni a fejlődés ütemét, gyorsaságát és irányát. Nekünk csak meg kellett találnunk a beprogramozott evolúció következő lépcsőfokát. Akár hiszitek, akár nem ehhez már az egyszerű, minden háztartásban megtalálható Biblia is segítséget adhatott. Természetesen a felismeréshez azok az 5000 éves tekercsek juttattak el minket, melyeket egy régészcsapat az 1980-as évek végén talált Jordániában. Az emberiség legnagyobb gondja a pusztítás és a gyilkolás, a gonosz, az agresszió jelenléte és elszaporodása. Addig, amíg az őskorban a betevő falatért akár ölni is kellett, sokszor embertársainkat, addig a mai világban erre már nincs szükségünk. Az életben maradás nem csak az erősek, az agresszívebb emberek kiváltsága lett. Sőt az élhetőbb világban nincs helye már az erőszaknak. Tehát a génekben megfigyelhető változásnak kellett bekövetkeznie. Csak meg kellett keresni, hogy mi az a változás. A kutatások a kilencvenes években ugrásszerűen felgyorsultak. Megtalálták a mintát, amely újabb botrányokat szült. Jézus leírta, hogy a legfontosabb kérdésekre a jól elrejtett múltban kaphatunk válaszokat. Rejtett térképet készített, amely elvezetett a nagy titokhoz, és ez később vallásháborúkat indított el. A nagy titokhoz, Jézus testéhez, amely elegendő genetikai adattal szolgált a tudósoknak. Megtalálták a keresett mintát, amelyből hiányzott az agresszivitást okozó gén. Tehát az új világban nem lehet helye agresszív embereknek. Vajon mit gondoltok, belőletek is hiányzik ez a túlélő gén? Bizony így kerestünk meg benneteket. Emlékeztek a furcsa űrjárművekre, a magas szőke lényekre? És persze vannak a szürke, nagy szemű riválisok is, akik őket látták, sajnos 266

V E Z É R C S I L L A G csak álmodták. Az ellenség is keres és kutat, ők is jó álcának használták az UFO sztorit. Bár szürke lényeket láttak maguk körül az elrabolt áldozatok, valójában viszont egyszerű emberek vizsgálták őket. De agyukban az a kép él, amit ők akartak láttatni az elraboltakkal. Közületek mindenki magas szőke lényekre emlékezik. Ők a mi igazi segítőink, akik a ti felkutatásotokban segédkeztek. Valóban léteznek, és közelebb vannak, mint gondolnátok, itt vannak velünk. Megkerestünk benneteket. Vannak köztetek oroszok, japánok, hindik, zsidók, európai keresztények, arabok, és amerikaiak. A kutatók többsége magyar és amerikai állampolgárok voltak, és persze a barátaink, a szőke magas lények járművei nélkül nem ment volna ilyen gyorsan. Az ellenségnek, a diplomáciai bonyodalmak elkerülése végett, ki kellett találniuk egy elfogadható fedőtörténetet. Az ufókat senki sem vonhatja felelősségre, és bármely ország felett elrepülhetnek, bármely ország területére leszállhatnak. Több millió embert átvizsgáltak. Hamarabb kezdték a keresést, mint mi, mert ők engem kerestek, illetve az elődeimet, őseimet. Céljuk az volt, hogy megakadályozzák a születésemet. Csak a mi víz alatti barátainknak köszönhetjük, hogy nem sikerült a tervük. Igen a szőke, magas lények a víz alól jönnek elő lapos, rája alakú járműveikkel. Ott van az ő bázisuk, lent a mélyben, a csendes, biztonságos óceán mélyén. Háziállataik a delfinek. Keresni a genetikai változásokat az emberekben első hallásra bonyolult és nehéz munkának tűnhet, de, mikor rájöttek a gének szabályaira, akkor már nem tűt kellett keresniük a szénakazalban. Honnan sejtették, hogy történik változás, és miért olyan nagy fenyegetés ez számukra? Honnan vették a pénzt mindehhez, honnan volt a fantasztikus technológia? Kik állnak e mögött? Egy ideig még titkolnunk kell. Mikor megkezdődik a felkészítési folyamat, akkor ezekre is választ kaptok. A lényeg, hogy a magas szőke lényekkel megtaláltunk benneteket. Ők állnak mellettünk. Róluk még hallani fogtok később. A tanítás végén elmondok egy szomorú történetet, amely elkísér egész életemben. Gyönyörű tavasz volt. A barátaimmal – és köz267

ben ránézett Jamesre – egy parkban pihentünk, azt hiszem vasárnap délután lehetett. Nagyon sokan kint voltak akkor a szabadban. Hozzánk hasonló, pihenni vágyó emberek. Gyerekek játszadoztak, nyugdíjasok kutyákat sétáltattak, néhány fiatal futott, mások sakkoztak. Én egy öreg fa alatt figyeltem az embereket, nekem már nem volt testvérem, és nem voltak barátaim, irigy voltam rájuk. Az egyik pillanatban sötét alakok jelentek meg a parkban. Fekete bőrkabátosok, szegecsekkel, fejpántokkal, kezeikben fegyverek voltak és rohantak a fák közé. Mögöttük ugyanolyan fiatalok szaladtak, majd lövöldözni kezdtek egymásra, és mindenkire aki csak mozgott. Néhány másodperc volt az egész, amilyen váratlanul felbukkantak olyan hirtelen tűntek el. Hátrahagytak viszont egy áldozatot, egy hétéves kislányt. A golyó éppen a mellkasába fúródott. A kislány a tízéves bátyja ölében halt meg, több tucat ember szeme láttára. Nem tehetett senki semmit, azonnal meghalt, nem szenvedett, ezekkel a szavakkal próbálta vigasztalni a magába roskadt édesanyát az egyik orvos. A kislány egy idős volt velem, őt figyeltem, miközben a testvérével labdázott a fák között. Nevetgéltek, az egyik dobást elvétette a bátyja így a kislány a labda után szaladt, de többet nem tért vissza. A parkban mindenki ismerte őt, minden nap eljött. Volt mikor egyedül. Ekkor sakkozott a nyugdíjasokkal, beszélgetett a nagymamákkal, vagy csatlakozott a kocogókhoz. Mendynek hívták, a korához képest sokkal értelmesebb, nagy terveket szövögető, szeretetet sugárzó kislány volt, akit mindenki ismert ezen a környéken. Nem volt olyan ember a parkban akivel ne beszélt volna hosszabb vagy rövidebb ideig. Állatorvos akart lenni, vagy politikus, még nem tudta eldönteni. A kislány gyilkosait sosem találták meg, az édesanyja nem tudta feldolgozni a halálát, idegösszeroppanást kapott és öngyilkos lett. Elborult, a gyásztól elsötétedett elméjében nem gondolt másik gyermekére. Ő állami gondozásba került, elvesztette a két legfontosabb embert az életében, elvették őket tőle, lélekben őt is meggyilkolták. Vajon mi lett volna, ha aznap nem hal meg a kislány, mi lett volna, ha tudom, hogy milyen képességekkel rendelkezem, és megmentem az életét, mi lett volna, ha az 268

V E Z É R C S I L L A G emberek nem lettek volna képesek meghúzni a ravaszt, mert hiányzik belőlük a gyilkos ösztön. Ígérem nektek, hogy hamarosan az ilyen események csak az emlékezetünkben bukkannak majd fel, senki sem lesz képes embert ölni, se manipulált katona, se drogos fiatal, se felbőszített féltékeny férj, se sértett gyerek, se féltő anya. A tudomány mindenre lehetőséget ad, csak motiváltság és pénz kell hozzá. Mára megvan mindkettő! Hajrá, tegyük jobbá a világot! Sajnos nem lesz egyszerű dolgunk. A tébolyult világurak ismét globális pusztításra készülnek. Előbb őket kell megállítanunk. Ti sem vagytok biztonságban, ahogyan én sem. Nem tudjuk ki az ellenség és ki a barát, mint ahogyan azt sem, hogy hány beépített emberük ül most közöttetek. Vadásznak rátok, mert tudják, hogy képesek vagyunk változásokat hozni, tudják, azt is, hogy kik vagytok. Most közöttetek ülne az a kislány is, akit megöltek abban a parkban. Vajon tényleg véletlenül lőtték le? Hiszen legalább ötven ember tartózkodott ott? Vajon véletlen, hogy a különleges genetikai adottságokkal rendelkező 144000 kiválasztott közül több ezret fel kellett támasztanom, hogy összeállhasson a csapat? Vigyázzatok magatokra. Sokkal nagyobb szükség van rátok, mint ahogyan azt most gondoljátok. És mit értünk az alatt, hogy különleges? Erről majd James beszél nektek, nekem most el kell mennem, de a következő alkalommal megkezdjük munkánk látványosabb részét! Nem engedhetjük meg, hogy még egy világraszóló népirtás vegye kezdetét. Az emberek megérdemlik, hogy végre biztonságban és boldogságban éljenek az egész világon. Ne csak a fejlett államok polgárai élhessenek jólétben, hanem az afrikai, ázsiai nélkülözők is. A világot beborítják a könnyek, több ember szenved, mint aki boldog. De hamarosan megváltoztatunk mindent. A nevükben is köszönöm nektek, hogy vállaljátok a kényelmetlenségeket, és a várható veszélyt. Sajnos ez volt a legutolsó alkalom, hogy együtt lehetünk egyszerre egy helyen, ez nagyon kockázatos. Csoportokra bontanak benneteket, minden csoportot a saját országában fogunk kiképezni. A kevésbé fontosabb dolgokat az Interneten közzétesszük. Gyorsnak kell lennünk, mert ke269

vés az időnk. Az előző hónapban szavaztatok öt társatokra a neten. Az ő nevüket most felolvasom. Nekik velem kell jönniük most. Amennyiben nem tudják vállalni családjuk, munkájuk vagy egyéb okokból a feladatukat, akkor újabb szavazás veszi kezdetét. Tehát az öt név: Nick Spencer Kanadából, Otto Harmat Magyarországról, Frank Brukner Németországból, Olga Kurcsatova Oroszországból, és Kamel Hamza Irakból. Kérem, ha itt vagytok menjetek az öltözőkhöz, ott vár rátok egyik munkatársam, ha az Internetes közvetítést nézitek, akkor azonnal hívjátok fel a központunkat, ahol minden kérdésetekre választ kaptok. Ha nem tudjátok vállalni a feladatot, akkor még ma újabb szavazást kell kiírnunk. Most búcsúzom, Isten legyen veletek! – az emberek hosszan tapsolni kezdtek, bíztak az új világban és vezetőjükben az isteni képességekkel rendelkező Leonardban. Sokan sírtak örömükben, mert még nem látták előtte élőben. James visszajött a színpadra és folytatta beszédét: – A mi Urunk – hátranéz, hogy biztos elment-e, mert Leo nem szerette, ha így nevezik, ha Jézussal azonosítják – sok mindenről beszélt nektek, sajnos rengeteg dolga van, emiatt nem tudja kellőképpen megmagyarázni mondatait, de ezért vagyunk mi az Élet egyházának vezetői, hogy felvilágosítást adjunk először nektek, majd a többi embernek. Miért vagytok különlegesek számunkra? Legyen ez a folytatásban elsőként. Az evolúcióról már mindannyian hallottunk. Elfogadjuk, hogy élettelen anyagból élő anyag keletkezett, hogy egyszerű sejtes szerveződésekből évmilliók alatt, bonyolult, összetett élőlények fejlődtek ki? Létrejött végül az evolúció csúcsaként az ember? De valójában még ma is tart ez a fejlődési folyamat? Néhány élőlény azonban mintha nem változott volna semmit. Talán ők zsákutcába kerültek, vagy nem volt olyan látványos a fejlődésük, nem volt olyan érdekes, mint például a majmokból szocializálódott emberek esetében? Kétségtelen, hogy nagy utat tettünk meg. De vajon tényleg egyedül, minden segítség nélkül? Ma már értelmetlen vitatkozni azon, hogy az 270

V E Z É R C S I L L A G evolúció csupán véletlennek köszönhető! Ilyen véletlen nem létezik. Minden egyes élőlény gondos tervezés eredménye. Hol tartunk ma? Mennyi mindent elértünk. Hihetetlen technikai fejlődésen mentünk át az utóbbi 200 évben. De előtte mi volt? Miért éltünk sötétségben több ezer évig? Azt mondják, hogy az evolúciós változásokat évmilliók, évek százezrei alakítják. Akkor hogyan lehet, hogy hirtelen a szekereinket felváltották a motormeghajtású járművek? Bonyolult eszközöket készítettünk, űrjárműveket, stb. Agyunk evolúciója felgyorsult. Olyan fegyvereket kezdett el építeni az ember, amivel akár az egész naprendszert is elpusztíthatná. Miért halmoz fel ennyi bombát? Agyunk evolúciója csupán technológiai szinten gyorsult fel? Megőrültünk ahogyan egyre zseniálisabbak lettünk? Gyilkolunk éjjel-nappal, biofegyverek, atombombák, mesterséges vírusok létrehozásán fáradozunk. Vajon minden ember azt akarja, hogy fiaink háborúkban haljanak meg, hogy az utókor büszke lehessen rájuk? Vajon minden ember egyetért azzal, hogy az erőszakot csak erőszakkal lehet megállítani? Vajon tényleg csak olyan tudósaink vannak akik pusztító fegyvereket tudnak előállítani? Nem, dehogyis. Életünk könnyebbé vált, hála nekik. De egyre veszélyesebbé is. Világháborúk törtek ki. Csak azért mert egyesek rájöttek, hogy a fegyvergyártásban van jövő, és sok pénz. Az emberek valóban olyan világban akarnak élni, ahol nem tudják, hogy melyik napon lövik le az utcán, csak úgy? Vajon van-e felelőse a világban zajló erőszakhullámnak? Persze, hogy van. Ma az emberek nem létfenntartásért ölnek, hanem kedvtelésből, nyereségvágyból, hivatásból. Bizony hivatásból is! Megengedjük nekik, mert úgy gondoljuk, gondoltatják velünk, hogy így kevesebb lesz az erőszak, kevesebb az áldozat. Persze, hogy kevesebb lesz, hiszen lassan kinyírnak mindenkit az egész világon. Nyíltan vagy rejtve, de elpusztítanak minket. Vajon tényleg meg lehet-e fékezni az erőszakot? Vagy ez csak egy utópia? A válasz bennetek van! Igen bennetek! Kérdeztétek, hogy miben vagytok különlegesek, hogy miért kerestek benneteket. A többi tudományág mellett a genetika is hatalmas fejlődésen ment keresztül. Egy csoport összegyűjtötte a világ 271

vezető tudósait a 20. század második felében. Ők teljesen más irányvonal mentén haladtak a kutatásokban. Ez a tudóscsoport később megtalálta a megoldást az emberiség legnagyobb problémájára. Fő szponzoruk egy olyan milliárdos volt, akinek feleségét és fiú gyermekét meggyilkolták, egyetlen lánya maradt életben. Az erőszak megfékezéséért munkálkodott élete hátralévő részében. Az ő megszállottságának és kitartásának köszönhetjük, hogy életben van a mi messiásunk és, hogy rátok találtunk. Erről az emberről még hallani fogtok, de sajnos már nincs közöttünk. Megszállott volt, aki az igazságot kereste, vallásos ember volt, de nem hitt a mesékben. Ő tudós volt, és a tudomány szemszögéből kereste a válaszokat. És meg is találta. A misztikus lepel azonban még mindig nem hullott le a történelem sötét alakjairól. A mi dolgunk, hogy az igazságot megosszuk mindenkivel, emellett pedig bevégezzük, amit elkezdett. A csoport, amit életre keltett ma már kiszélesedett és világméretűvé vált. Szerintem nincs olyan ember, aki ne hallott volna róluk, az Enoch csoportról. Persze az álcázás miatt félreértik őket. De ez senkit sem zavar. A fejlődést mindenképpen véghez viszik, mert mellettük áll a legnagyobb erő az univerzumban: az evolúciós terv, amely a génekbe van programozva kezdetektől fogva. Az evolúciót teremtette Isten. És ti vagytok az evolúció újabb lépcsőfokai. Genetikailag abban különböztök, hogy hiányzik a génállományotokból az agresszióért felelős gén. Ezzel közelebb álltok az Isteni génállományhoz. Nem vagytok képesek ölni. És ki tudja, hogy Istennek milyen génállománya van? Minden le van írva Jézus evangéliumában, amit ti is elolvashattok hamarosan. A kutatást, amit ez a fantasztikus, de hányatott sorsú milliárdos indított el, még életében befejezte. Láthatta szerencsére munkája gyümölcsét, amely teljes egészében igazolta elméletét. Jézus megmutatta, hogy hol vannak a válaszok: a testében. A genetikai vizsgálatok kimutatták, hogy az ő génállományából is hiányzik az agresszióért felelős gén. Az új Földön csak ilyen emberek élnek majd. Jézus azt is leírta, hogy Isten nem képes ölni, tehát János látomása más eseményre utal, olyan eseményre amit emberek próbálnak majd végrehajtani Isten nevében. Nem Isten 272

V E Z É R C S I L L A G jön elpusztítani a bűnösöket. Éppen ellenkezőleg! Nem azért teremtette ezt a világot, hogy elpusztítsa néhány gonosz lélek miatt. Az emberek túl értékesek. Hihetetlen színes kultúrával, hatalmas alkotóképességgel, és nagy szívvel rendelkezünk. Szeretnek minket. A világvége nem létezik. Ez jó volt arra, hogy az embereket félelemben tartsák hosszú évszázadokon át. Jézus egyértelműen megadja a választ arra, hogy milyen céllal születtünk erre a világra. A Biblia-fordítók félreértelmezik a próféták szavait. Mikor azt írják, hogy boldogok a szegények,… akkor azt a szelídekre értették eleink, tehát nem agresszívek. A papság évszázadokon keresztül belebeszélte az emberekbe, hogy a szegénység érték, a gazdagok bűnösek. Ezzel együtt hatalmas vagyont halmozott fel az egyház. Kialakult a gyűlölet, mely nem múlt el még ennyi év után sem. A gazdagok emiatt úgy érezték, hogy csak az övék a világ s a szegények majd a túlvilágon élhetnek boldogan. Pedig a próféták soha nem mondták azt, hogy szegénynek kell lennünk, éppen ellenkezőleg. Az életben el kell jutni egy olyan szintre, hogy segíthessünk másoknak. Az az ember, aki képes vagyonát helyesen használni az Isteni akaratot érvényesíti. De ne kenyeret adj az éhezőknek, mert holnap ismét adnod kell, az azt követő napokon pedig már várják azt. Adj lehetőséget mindenkinek, hogy vehessen, vagy termelhessen magának ételt, és engedd, hogy mindenki élhessen. Mutasd meg annak, hogyan kell élni, aki nem tudja ezt. Segíts neki leküzdeni azokat, akik akadályozzák ez irányú jogát, de soha ne bánts másokat, és ne ölj meg senkit, akkor sem, ha ezrek érdekében akarsz is cselekedni. Ezek Jézus szavai. Bármilyen furcsán is hangzik, de a gyilkolás lett a legjövedelmezőbb üzlet a világon. És erre fordítják a politikusok a legtöbb pénzt, még békeidőkben is. Mindegy, hogy milyen párthoz tartoznak, milyen érdekes, de mind megszavazzák a horribilis pénzeket a hadi költségvetésnek. A mi tudósaink kifejlesztettek olyan fegyvereket, melyek önvédelmi célból képesek megbénítani a támadót akár harminc, negyven láb távolságból is, legfeljebb 10 órára. Valóban ölni kell békefenntartás érdekében? Miért csak gyilkolásra, tömegmészárlásra alkalmas fegyverek fejlesztésén munkál273

kodnak? Miközben mindenki tudja, hogy a civil lakosság a legnagyobb vesztes minden háborúban. De kinek a kedvéért indítják a háborúkat, mert láthatóan nincs semmi értelme az egésznek. Valaki, vagy valakik beteges hajlamaikat akarják kiélni ekképpen, belebújva egy-egy katona alakjába, mintegy jó PC-s játékban? Vagy pusztán nyereségvágyból? Vagy mindkettő egyszerre? De akkor miért nem bénítanak a harcok során? Egy olyan ország, amely több milliárdot fordít kutatásokra évente, miért nem olyan fegyvereket fejleszt, melyek nem oltják ki az emberek drága életét? Mert az ellenség is ember, a támadókat is irányítja, esetleg kényszeríti(?) valaki ugyanúgy mint a viszonzókat, egyszerűbb lenne, ha az ötletgazdákat, a profitálókat likvidálnák. De milyen izgalmas lehet, amikor kiderül, hogy a két háborús ellenfél a színfalak mögött együtt teázgatva osztozkodnak a bevételeken! És huncutkodva siratják (?) a hősi halálban elesetteket. De vajon csak a pénzről lenne szó? Mit meg nem tennének, hogy titkuk örökre az is maradjon? – a stadionban szinte lélegzetvétel zaja sem hallatszott, James elhallgatott. Az első sorokban állók már tudták, hogy baj van. James homlokából vér kezdett folyni. Egy másodperc múlva hanyatt esett. Még csak a lövést sem hallotta senki. Az Internetes közvetítést nézők viszont azt is láthatták, hogy ki volt a gyilkos. Az egyik emelvényen gyorsan menekülésbe kezdett egy fekete ruhát viselő alak. A következő percekben a stadion nyüzsgő kaptárrá változott. Az első, amit a tömeg morajlott, az nem a 911 volt. Egybehangzóan Leonardért kiáltottak. A marcona testőrök tehetetlenül guggoltak James mellett. Tudták, hogy azonnal meghalt. Ebben a bizalmi körben viszont egy idő óta máshogyan kezelték a halált. Nem lepődtek meg, szinte számítottak erre. Ketten azonnal levitték a holttestet az öltözőhöz, ahol egy megszavazott kiválasztott várt, Otto a fiatal magyar orvos. Elfehéredett, mikor meglátta az James fején lévő lyukat, ekkor már nem vérzett. – Nem láttad Leonardot? – kérdezte Ben izgatott hangon a sarokba húzódó magyart. 274

V E Z É R C S I L L A G – Sajnos, már elment, de még utolérhetjük, ha sietünk. – ezalatt Otto azon töprengett, hogy vajon hogyan távolítja majd el Leonard a golyót James fejéből. Mert anélkül lehetetlen feléleszteni, de aztán összezavarodott teljesen a saját gondolataitól. Maga is megdöbbent, hogy egyáltalán számít egy ilyen csodára. A tömeg is megindult a stadionból, így nehezen jutottak előre. Mikor kiléptek az ajtón, látták hogy néhány sötét terepjáró áll az úton keresztbe. Ben azonnal tudta, hogy baj van. Emberek kezdtek az autók köré gyűlni. Az öltönyös, fegyvereket viselő ügynökök Leonardot a földre fektették. Megbilincselték. A tömeg köveket szedett az stadion melletti díszfák tövéből, és először az autókat, majd az ügynököket kezdték dobálni. Akik válaszként a levegőbe lövöldöztek. Az emberek hátrálni kezdtek. Leonardot felállították és a terepjáró felé kezdték vonszolni. Ben és a testőrök nehezen tudtak a tömegben előrébb jutni, ezért kiabálni kezdtek: – Leonard! Jamest lelőtték és meghalt! – a fogságot eddig békés nyugalommal viselő fiú teljesen kikelt magából. A két ügynöknek igencsak feladta a leckét, hogy vissza tudják őt tartani. Rúgkapált, és ettől a felbolydult tömeg is közelebb mozdult, de dobálni senki sem mert, féltek, hogy a fiút találják el. Erre fel is hívta a figyelmet az egyik kiválasztott. Leonard azonban őrjöngött, mert tudta, ha innen elviszik, akkor mostohaapját is elveszíti örökre. Mikor az egyik ügynök szorítása egy kis időre meggyengült, azonnal belérúgott, melyre egy hatalmas gyomorszájon ütés volt a válasz. Leonard a földre rogyott. Az ügynök, akibe belerúgott, hátára tette a lábát és úgy szorította az aszfalthoz. Asszonyok és férfiak hangjától zengett az egész környék, szitkaikat, és átkaikat a mélyen alvók is meghallhatták. Leonard tekintete egy pillanatra elsötétült. – Bocsáss meg nekem anyám – suttogta, miközben egy másik ügynök, a népet provokálandó, a fiú fejére tette a lábát és lassan az aszfalthoz nyomta a fejét. Ben nem tudta tovább nézni a szenvedését annak a fiúnak, aki korábban a bátyja életét adta vissza. Odaszaladt, dacolva az ügynökök fegyvereivel, és puszta kézzel próbálta kiszabadítani. Az egyik ügynököt olyan erővel ütötte meg, 275

hogy az legalább 14 lábnyira elrepült. Természetesen azonnal megállították őt is. Fegyvert szegeztek a halántékára, és térdre kényszerítették. A testőrök parancsnoka is megérkezett. Mikor meglátta a földön Leonardot fájdalommal eltorzult arccal, iszonyatos kiabálásba kezdett: – Milyen rohadt mocsok tette ezt? Azonnal állítsák fel! Kik maguk? Mutassák az irataikat! – Nemzetbiztonsági Hivatal. Azonnal álljon hátrébb! Leonard Stevens ellen letartóztatási parancsunk van, többek között kormányellenes összeesküvés és hazaárulás bizonyított vádak alapján. – Az ügyvédek hamarosan megérkeznek! – üvöltötte a képükbe Brody, az Enoch csoport vezetője. – Kérem uram, fogjon vissza a hangerejéből, az ügyvédek jól tudják, hogy mi a teendő az ilyen esetekben. A saját érdekükben utasítsa az embereit, hogy engedjenek utat! Nem mondom még egyszer! – az ügynök, szavait erősítendő, megvillantotta pisztolyát. A testőrfőnök szemeivel intett az utat elálló figyelőknek, hogy nem tehetnek semmit, ezúttal ők nyertek. Ben Leonard véres szemeibe nézett, és megígérte, hogy kihozzák onnan bármibe is kerül: – Ne aggódj Leonard, minden követ megmozgatunk. Kiszabadítunk, bárhogyan is. Lehet, hogy még ma éjjel! – Ben, ígérd meg, hogy anyámat megóvjátok, vigyétek biztonságos helyre. Ígérd meg! – Megígérem, ahogy azt is, hogy kihozlak onnan, akárhová is visznek – azzal ismét megragadták Leonardot, és a terepjáróhoz vezették. – Ben, segíts Ottónak, már beszéltem vele, de segíts neki…– egy fiatal lány szaladt oda a terepjáróhoz, kicselezve az ügynököket. Zsebkendőjével megtörölte Leonard arcát a portól, és az ügynök lábnyomától. A kislány megvetően ránézett a bűnösre, aki megszégyellte magát és elbújt a tekintete elől, és siettetni kezdte a konvojt. A sajtó munkatársai már csak az autók elvonulását láthatták. A tömegben néhány gyengébb idegzetű nő elsírta ma276

V E Z É R C S I L L A G gát. A kihívott sajtó munkatársait Ben Otto Harmathoz irányította. James halála miatt ő volt a helyszínen az egyetlen, aki hivatalosan is képviselhette az Élet egyházát. Otto meglepetten, de készségesen vállalta a riportot. Nem telt el 48 óra Patrick Porter nyilvános feltámasztása óta, és máris közbelépett a sötét hatalom. Az egyik televízió stáb fiatal szerkesztő-riportere azonnal interjúért szaladt a megszeppent, zavart társasághoz, és Otto állt kamerák elé: – Otto Harmat az Élet Egyházának szóvivője! – Elmondaná, hogy mi történt a stadionban, információink szerint megölték az egyház vezérét, megerősítené a hírt? – a háttérben már hallatszott a rendőrségi sziréna. – Egyházunk felső vezetőségének egyik tagját meggyilkolták beszéde közben. Egy fejlövés érte, amely azonnali halálát okozta. A beszéd tartalmánál fogva álláspontunk szerint politikai okokból szabályosan likvidálták. Egyes kormányok a mérget, mások a lőfegyvert részesítik előnyben. A gyilkossággal egy időben egyházunk alapító vezérét, Leonard Stevenst elhurcolták és letartóztatták, kormányellenes összeesküvés koholt vádak indokával. További információkat nem tudunk adni az üggyel kapcsolatban. – természetesen a háttérben hallgatózó emberek további bekiabálásaikkal egészítették ki a szóvivőt: – Elhurcolták a mi Urunkat, mert félnek tőle a nagy kutyák! – Mindannyian megfizetnek, a Isten fiát mocskolják, mind pokoli tűzben égettetnek meg. – a riporterek hiába kérdezgették a felháborodott szemtanúkat, közölhető információkat nem tudtak kiszedni belőlük. Ben azonnal telefonálni kezdett. Tudta, hogy nem fognak kesztyűs kézzel bánni Leonarddal: – Brody? Itt Ben. Sajnos nagy baj van. Leonardot mégiscsak sikerült elfogniuk. Ki kell valahogyan szabadítanunk, még ma. Jamest lelőtték és meghalt. Szedd elő valahonnan a Holló csoportot. Én addig szerzek fegyvereket, és ezúttal éles fegyvereket! – Megőrültél, Ben? Tudod, hogy ez tilos, ki is zárhatnak az egyházból… 277

– Ha nem cselekszünk, akkor nemcsak egyházunk nem lesz, de valószínűleg mindannyian elpusztulunk. Tehát tedd azt amit mondtam. Kiszabadítjuk Leonardot bármibe is kerüljön. Érte még az elnököt is hajlandó vagyok lelőni. A beszélgetést hallotta az egyik szemfüles riporter is, aki sunyin meghúzódott az egyik fa tövében. A testőrök parancsnoka egyetértett Bennel az éles fegyvereket illetően, de a Hollók nélkül nem mennének semmire. Elhatározzák, hogy megvárják míg megérkezik a különlegesen kiképzett testőrhadsereg, akik korábban a kutató milliárdos, Endrei professzor életét is védték. A figyelők és a testőrök visszamentek az Egyház főépületébe, mely a közelben volt, és inkább hasonlított egy erődítményre, mint templomra. James után a második ember, akinek joga van átvenni az irányítást, egy fiatal tanár volt. Szemüveget viselt, mert rövidlátó volt. Mióta itt dolgozik sorozatos támadások érik amiatt, hogy még mindig nem gyógyította meg őt Leonard. Úgy gondolják ez büntetés talán, s ezért sosem bíztak meg benne az egyháznál. Most viszont új oldaláról ismerhették meg. Átvette az irányítást, és az eddig megfontolt, bölcsen hallgató, mindig a háttérbe húzódó fiatalember, akit Kenneth-nek hívtak, határozott tervekkel állt elő. – Leonardot vissza kell szereznünk. Tudjátok mi történt 2000 évvel ezelőtt?! Ezt nem hagyhatjuk megismétlődni. Kiszabadítjuk, akár az életünk árán is, mert több ő, mint ember, ő maga az Isten FÖLDI MEGTESTESÍTŐJE. – az összeverődött kis csapat hangosan tapsolni kezdett. – Pénzügyi csoportunkat már értesítettem, hogy szükségünk lesz azonnal százezer dollár készpénzre. Megyünk fegyvereket venni a fekete piacra! Ezekkel csak így vehetjük fel a harcot. Néhány figyelő azonnal az ügynökök terepjárói után ment, és követte őket. – Még nem jelentkeztek be a követők! – mondta Ben, miközben tekergeti az adóvevőt, és a telefonját is megnézi. – Miért nem mentek utánuk a testőrök azonnal? Talán meg is állíthattátok volna őket, az egyik sikátorban! – Kenneth igazán 278

V E Z É R C S I L L A G vezér szerepre tört, ezt kérdésének hangsúlyából mindenki értette. – Nem lett volna ésszerű, rajtunk jól felismerhető egyenruha volt, és nem kockáztathattuk Leo életét. Meglehetősen agresszíven viselkedtek vele. – szólt vissza az 40 év körüli parancsnok, kinek feje elvörösödött, és látszott, hogy nem bírja az új vezér személyét. – Ben, itt T., veszed? – T. egy dzsipben ült, a város szélén. – Igen itt vagyok, mondhatod! – szólt Ben. – Ezek egy katonai bázisra vitték Leonardot. NSA egyenruhások is vannak közöttük, mindenhol katonák vannak, géppisztollyal a vállukon. Ez egy erődítmény. De miért ide hozták? – A fenébe, nem tudom, mit akarnak. Gyertek vissza, az egyház épületében vagyunk… – Ben egy pillanatra elgondolkodik. – Na mondd már, hogy hová vitték! – Egy katonai bázisra, NSA ügynököket is láttak T-ék. – Most mi lesz? – kérdezte az egyik testőr, aki berezelt a gondolattól, hogy esetleg megtámadják majd a katonai objektumot. A parancsnok a fal felé fordul és megtámaszkodik. – Nem tehetünk semmit, a Hollókkal együtt sem. Őrültség még a gondolat is, hogy betörjünk oda, támadjuk meg az amerikai hadsereget? Ez egy agyrém. Csak egy dolgot tehetünk, ebben a helyzetben… – És mi lenne az – Ben tágra nyílt szemekkel várta az újabb akciótervet. – A nyilvánossághoz kell fordulnunk. Nem természetes ugyanis, hogy egy katonai bázison tartanak fogva egy civilt. Hívjuk fel Pamelát, és még néhány tévéstábot. Otto, mégiscsak többet kell mondanod a sajtónak, nélkülük ismét tehetetlenek leszünk. – De az emberek többségét könnyű lesz meggyőzniük arról, hogy amit tegnap este láttak csupán szemfényvesztés volt. Szektának tekintenek minket, elvesztünk. Ha Leonardot megölik, akkor nekünk végünk… *** 279

Az üres teremben sötét volt és hideg. Leonard még mindig hátrabilincselt kezekkel ült egy kemény vasszéken. Fejét lógatta, aludni próbált, hogy legalább lelke kiszabadulhasson ebből a bűnfészekből. Hirtelen erős fénnyel világították meg a folyosót. Csizmák trappolását hallotta közeledni. Hangosan kinyitották az ajtót, és megjelent egy magas, vékony alak, aki egy ideig ott állt a beszűrődő fényben, mozdulatlanul és teljesen némán. Valószínűleg most látja először a rettegettnek hitt terroristavezért. A pillanatnyi csalódottság első jele a bajuszos katonai vezető szája szélén felvillanó mosoly. Lassan járja körbe Leonardot, és közben mintha kuncogna, de alig hallhatóan, lehet az is, hogy ekképpen szedi a levegőt, mintha a többi embertől sajnálná, megpróbál többet beszívni mindenkinél. Végre több fényt engednek be a szobába. Leonard körbenéz, de őt leginkább az ablakok hiánya és a falak ridegsége aggasztja. A körülötte sétálgató katonára rá sem néz. Hirtelen megragadja a bajszos ziháló ezredes, és székestől egy asztalhoz tolja. Olyan erősen szorította az asztalhoz, hogy egy percig nem is kapott levegőt. Két öltönyös férfi jelenik meg, s az asztal másik végéhez ülnek, vele szemben. – Tehát ön Leonard Stevens, aki holtakat támaszt fel! – Ismeri az ön ellen felhozott vádakat? Kormányellenes összeesküvés előkészítése, az emberek félrevezetése és kifosztása. A többit nem is említem. Csak azt nem értem, hogy miért hozták önt ide? – és közben egy pillanatra az ezredesre nézett, aki hátratett kezekkel körözött az asztalnál. – Egyáltalán nem tűnik veszélyes bűnözőnek. Ezredes, mi a tervük vele, nem ez a szokásos eljárás! – A magas, rövid fekete hajú, néhány napos borostát viselő ügynök, szelíd tekintettel nézett hol a fiúra, hol a magasztosan vigyorgó ezredesre. – Fogalmam sincs, azt mondják, hogy valami nagykutya találkozni akar vele, aztán elviszik innen. – szólt kicsit flegmán az ezredes – a fiatal NSA ügynöknek nem tetszettek az ezredes szavai. Közelebb hajolt Leonardhoz, és meglátta a sebeket az arcán, amit akkor szerzett, mikor az aszfalthoz nyomták a fejét. És indulatosan megjegyezte: 280

V E Z É R C S I L L A G – Ki bilincselte hátra a kezét? Vegyék le róla a bilincset, hová mehetne innen, vagy talán félnek a katonái ettől a fiútól? – az ezredes komorabbá vált, mi az, hogy parancsolgat neki egy NSA ügynök, de nem ellenkezett, behívta az egyik őrt és levették Leonardról a bilincset. – Ezredes, megtenné, hogy magunkra hagy a foglyával? – Nem az én foglyom, komolytalannak és nevetségesnek tartom az egészet, de a kormánytól kapjuk a fizetésünket, ahogyan maguk is, nem? – azzal morgolódva ugyan, de kisétált a teremből. A fekete hajú ügynök leült Leonarddal szembe: – Most, hogy magunkra hagytak, beszélnünk kell. Valamit tudsz, amit nem lenne szabad. A mi országunkban a titkosszolgálat nem gyilkol csak úgy. Az Élet egyházának vezetőjét viszont elhallgattatták. Tudod, hogy rólad szól a munkánk legalább öt éve? Ahhoz képest, hogy csalónak állít be a kormány, elég nagy figyelmet szán rád! Tudom, hogy nehéz most beszélni, de én most civilként szeretnék pár kérdést feltenni neked. Kérlek, nézz a szemembe, ne aggódj a társam ugyanolyan megbízható, mint én. – Az ajtó mellett álló, alacsonyabb, világos hajú, kissé fiatalabbnak látszó ügynök figyeli a folyosót. – Csak a szerencsének köszönhetem, hogy most találkozhattunk. Tudod, a mi kormányunk nagyon bonyolultan működik, ahogyan az ügynöki hálózat a hírszerzés, a nemzetbiztonságiak, senki sem tudja, hogy kinek dolgozik, milyen érdek van a háttérben, de dolgozunk, mert azt mondják a jó oldalon állunk. Na mi ketten, most azt gondoljuk, hogy nem is olyan biztos ez. Néhány beavatott felettesünk beszélgetését kihallgattuk, és rádöbbentünk, hogy a képességed valódi, nehéz ezt elhinni, de vannak tudósok az 51-esen, akik foglalkoznak a génállományoddal. Egy egyszerű terrorszervezet vezérével nem törődnének ennyit. Mi tudjuk, hogy kik jönnek ide. Nem találkozni akarnak veled, hanem elszállítani az 51-es körzetbe. Fel akarnak használni. Hamarosan érkezik egy helikopter. Elkábítanak és lehet, hogy mindörökre egy üvegkalitkába zárnak, ahol ki kell szolgálnod a bennfenteseket. Mi segíteni akarunk neked, de cserébe kérek valamit. … a feleségem haldoklik, van 281

két gyermekünk, szükségük van az anyjukra – Leo most először nézett rá a fiatal férfire. A kialvatlan szemű ügynök szemeiben könnyek jelentek meg. Társa vállára helyezte a kezét, Leonard érezte, hogy bármilyen szokatlan is, de megbízhat bennük. James járt a fejében, aki apja halála után védőszárnya alá vette. Leonard nemcsak ragaszkodott hozzá, nemcsak tisztelte őt, hanem nagyon szerette is. Tudta, hogy semmi esélye sincs kiszabadulni, ezért belement az ajánlatba. – Rendben van, visszaadom neked Carolt, gyermekeid édesanyját! – a két ügynök összerezzent, – Honnan tudtad a nevét, hiszen nem említettük, …ez hihetetlen. Tehát akkor tényleg igaz minden, te vagy Krisztus reinkarnációja. Már értem, hogy miért akarnak eltávolítani az útból. – Nem reinkarnációja vagyok, és nem szeretem, ha vele azonosítanak. Már tudom, hogyan hívják a feleséged, de a ti neveteket mégsem ismerem. – Nick Steal vagyok ő pedig az új társam, Jeremy Brown, korábban a hírszerzésnél volt. Ez egy kicsit nyugisabb meló, nem igaz, Jerry? – Nicken látszott, hogy egy kicsit megnyugodott, és milyen óriási szíve lehet, ha nem kételkedik egy pillanatra sem Leo képességeiben. A felesége és gyermekei iránt érzett szeretete képessé tette arra, hogy ne csak nézzen, hanem érezzen is. Majd szeretet sugárzó hangon megjegyezte: – Számomra első a családom, ez a legfontosabb, emiatt nem büntethet meg Isten. – ekkor Leonard észreveszi a Jeremy nyakában lógó arany keresztet, és összeráncolta homlokát, majd megkérte őt: – Ha hiszel, akkor leveszed azt a bűnkeresztet a nyakadból. Nem gondolod, hogy morbid egy olyan tárgyat ereklyeként tisztelni, amely kínját, majd halálát okozta emberek ezreinek, és köztük Jézust is megölte? Pláne akkor, ha ábrázolják Krisztus meggyötört testét is rajta! Ha hiszel a jóban, akkor ezt leveszed magadról. Istent ne a kereszten keresd, mert ott nem találod meg. – Jeremy egyetértett Leonarddal, de a kereszt számára nem csupán jelkép, 282

V E Z É R C S I L L A G hanem egy nagyon fontos emlék, amely édesapjáé volt. Levette nyakából, és zsebre tette. – Nick, azt nem igazán értem, hogy akarod kivinni innen? – kérdezte társát Jeremy – Azt még én sem tudom, ha tudnám, akkor már a kórházban lennénk vele, Carol ágyánál. – megborzolta haját, és erősen gondolkodni kezdett. – Ha tudnánk telefonálni, akkor lehetne némi esélyünk… – szólt Leo – Persze, van mobilunk! Kit hívjunk fel? – Ideadnád? – Hát persze, egy oldalon állunk, az élet oldalán. – és átadta neki a telefonját. – Ben, itt Leonard! Kérlek ne kérdezz semmit, kevés az időnk. Egy katonai bázison vagyunk, vagyok… – Leonard, tudjuk, hogy ott vagy. Engedtek telefonálni? – Nem, hamarosan elszállítanak az 51-es körzetbe, kísérleti patkánynak, van két ügynök velem, akik segíteni akarnak. Kiábrándultak a rendszerből, de sajnos ez egy erődítmény, tele katonákkal. Kevesek vagyunk hárman, kellene némi segítség. – Azt mondod, hogy támadjuk meg a katonai objektumot? Ehhez fegyverek kellenek, itt nem lesz elég a bénító játékszer! – Ben, ismerlek jól, szerintem már a kezedben tartasz egy élet kioltására alkalmas fegyvert, nem igaz? Szerintem viszont nagyobb horderejű eszközökre lesz szükség, mondjuk bombákra. Hívd fel Diegot, a parancsnok tudja, hogy ki ő. Neki vannak bombái. – e szavak hallatán egy kicsit elbizonytalanodott Nick, szemöldökét is összeráncolta, és gondolatban elképzelte Leonardot mint egy hadvezért. De aztán elmosolyodott saját gondolataitól, mert Leonard közelében mindenki tisztábban lát. – Leonard, te mindig meg tudsz lepni. Rendben van, úgy lesz, ahogyan mondtad. Ha Diego közel van, akkor hamarosan találkozunk. – Ben tekintete akcióra kész elszántságot sugárzott. – Diego mindig készenlétben áll! 283

Leo mély levegőt vett, és megtámaszkodott az asztalban, elfehéredett. Teljesen le volt gyengülve. Két napja nem evett semmit. Előző nap azért nem, mert a repülőn rettegett, mikor hazaért, akkor az idegesség a közszereplés és a feltámasztás miatt, majd a kimerültség, a hosszú beszéd a stadionban… Most pedig fogoly egy katonai objektumban. Nick megkérte az őröket, hogy hozzanak valamilyen ételt, és valamilyen folyadékot. Nem kellett sokáig várni, és hoztak egy hamburgert egy pohár vízzel. Leo inkább szomjas volt, mint éhes, ha sokáig éhezel, már nem kívánod az ételt. Nem először fordul elő vele, hogy elfelejt enni. Mohón inni kezdett, de azonnal kiköpte azt. A pohárba meleg vizet töltöttek. Az ajtó előtt álló katonák jót röhögtek a viccükön. Nick agya felforrt, kirontott és a falhoz szorította az egyiket, a meglepettségtől mindkettő kővé meredt. – Jó vicc volt mi? A pelenkádat kicseréljem én, vagy hívjam a dadádat? Hozz neki valamilyen gyümölcslevet, de az legyen benne, különben máshol fogsz poénkodni! Te is! Nick gyerekkorában is híres volt arról, hogy a gyengéket védelmezte, nagyon jó ember vált belőle. Természetesen szigorú, egyházi neveltetésben részesült, ő és családja tiszteli az emberi életet. Sem a hatalom, sem a pénz, sem a félelem, semmi sem tudta őt letéríteni a jó útról. Most saját érdekei vezérlik cselekvését. Fegyverét elővette, és forgatta a kezében, vajon hány embert kell ma éjjel lelőnie ahhoz, hogy felesége meggyógyulhasson… – Nick, Jeremy, azt hiszem, hogy nem fog menni, nem érzem, hogy kiszabadulok innen. – Leonard egyre nehezebben viselte a bezártságot, az ablakok nélküli szobát. – Ne mondj ilyet! Most csak jóra kell gondolni, mindent megteszünk, hogy kiszabadulj. – Nick, ha nem lenne beteg a feleséged, akkor is ezt tennéd? – mindketten elgondolkodtak, Jeremy, látva társa tekintetét, gyorsan válaszolt: – Valószínűleg most nem is lennénk itt, mert egyáltalán nem mondta nekünk senki, hogy hallgassunk ki téged. Csak néhány 284

V E Z É R C S I L L A G ostoba iratért jöttünk a bázisra. Meghallottuk, hogy viccelődnek rajtad az őrök. A többit már tudod. – Megérkezett a helikopter, hol vannak már a barátaid? Ez nem fog menni. – ekkor megcsörrent a telefon. – Ben vagyok, kezdjük. Ez durva lesz! Abban a pillanatban hatalmas robbanások rázták meg a falakat. Az ajtó magától kinyílt, mintha még ez a tárgy is segíteni akart volna nekik. Az őrök nem álltak az ajtó előtt. – Gyerünk! Jeremy, ha lehet csak lábra célozz, én megyek elől, közrefogjuk Leot. – a folyosó sötét volt és rideg. Lassan, óvatosan haladtak előre. Valószínűleg minden őr a robbanás helyszínére sietett. – A bolondak, kecskére bízták a káposztát. – Hát, Nick, akkor mi meg egyenesen őrültek vagyunk. Szembeszállunk két marokfegyverrel egy egész hadosztállyal! – Minden rendben lesz Jerry! – Ugye nem akarod, hogy Tomnak szólítsalak? – Bocs! Jeremy… Húzódjatok a fal mellé, jön valaki – a folyosó ketté ágazik előttük és néhány árnyék közeledik feléjük, meglehetősen gyorsan. – Maguk, hová mennek? – az ezredes volt, Jeremy és Nick hátrateszik fegyvereiket. Újabb, hosszabb robbanások zaját hallják. – Visszük a helikopterhez a foglyot, azt hiszem, hogy itt már nincs biztonságban. --- az ezredes sandán ránéz a Leonardra – Rendben van, de ti velük mentek, a biztonság kedvéért. – a két poénos őr lett a kísérőjük, akik az ajtó előtt álltak korábban. – Egyébként mi történt? – kérdezte kedvetlenül Nick a gyanakvó ezredest. – Néhány huligán ránk támadt, gránátokkal, és aknavetőkkel. Lehet, hogy érted jöttek? – és rábökött Leonardra, majd nevetni kezdett, mint aki élvezi az éjszakai vadászatot. – De elkapjuk a töküket! Induljanak! A két hívatlan kísérő nem sokáig tarthatott velük, mert, ha kiérnek az épületből, nincs esélyük a menekülésre két katonával az olda285

lukon. Nick csak azt nem tudta, hogy új társának miképpen adjon jelet. Imádkozott, hogy legyen még egy robbanás, mielőtt kiérnek az épületből. A bázist, minden irányból körbevették a figyelők, és a testőrök egy része, mert voltak akik nem akarták kockáztatni az életüket, tudva, hogy Leonard fogságban van. Diego és társai a környező fákon bújtak meg, és innen dobálták a gránátokat a bázis területére. Épületet nem találtak el, de így is felforgatták a katonák életét, akik álmukban sem merték gondolni, hogy ez valaha is előfordulhat. Talán éppen ennek köszönhető, hogy viszonylag gyengébben válaszoltak a támadásra. A sötétben csak egy furgont láttak, amely üresen állt a bejárat előtt. Ebből pattantak ki a merénylők, az őrség szeme láttára. A kerítések mellett szokatlan füstre lettek figyelmesek a katonák, majd hirtelen tűzijátékok repültek fel a sötét égboltra. Katonák százai álltak kővé meredve, és figyelték a szebbnél szebb alakzatokat. Azt gondolták, hogy ez csak gyakorlat, hiszen egyetlen épületben sem keletkezett kár, ki akarna méregdrága tűzijátékkal rájuk támadni… A gyors durrogás, és szokatlan villogás elterelte a két őr figyelmét is a sűrűn beablakozott folyosón. Nick nem várhatott. Elővette a fegyverét és egy határozott mozdulattal leütötte a viccelődő katonát, akit már nagyon szeretett volna korábban is kidekorálni. Jeremy gyorsan kapcsolt, és leterítette ő is a hátrébb nézelődőt. – Na most rohanjunk! Keresünk egy dzsipet, és elhúzunk innen! – Mi sem egyszerűbb ennél! – mondja Jeremy, miközben felsegíti Leonardot a földről. Páncélozott Mercedesek érkeztek a bázis bejáratához. Felszólították őket, hogy távozzanak. Az első autó volánjánál ült Ben, aki nagyon morcos képet vágott. Összeszedte minden bátorságát, és utat tört a kapun. Mind a tíz Mercedes beviharzott a bázisra, a lövések szikratengerében. Nick, Jeremy és Leo körülbelül 200 lábra lehetett Ben autójától. Egy betonfal miatt nem tudott közelebb menni az épülethez, ami mellett ott várt a helikopter. 286

V E Z É R C S I L L A G – Az ott Ben! Rohanjunk! – szólt Leonard, aki végre látott egy kis reményt, a menekülésre. Ben autóját eközben teljesen körbevette a többi kilenc Mercedes, mintegy pajzsot képezve köré. A bejárattól legalább fél mérföldre voltak. Visszafelé biztosan nem menekülhettek volna, katonai terepjárók közeledtek feléjük, néhány elsuhanó lövedék kíséretében. Ben kiszállt az autóból és üvöltött az ügynököknek, hogy rohanjanak, ahogy csak tudnak. A fák rejtekéből komolyabb fegyverek kandikáltak ki. Diego emberei aknavetőkkel vették célba az üldöző katonákat. Két terepjáró fel is borult egyetlen robbanástól. Valószínűleg ez volt az a pillanat, mikor komolyan vették a támadást. Ben a körülbelül 5 láb magas betonfalnál várakozott türelmetlenül. A fal felett egy ugyanekkora magas drótkerítés volt, a tetején szögesdrótokkal. Ben leterítette egy pokróccal az éles drótot. Nick ért először oda. Felkapaszkodott a beton tetejére, és várta, hogy Leonard a kezét nyújtsa és átsegíthesse. A betonfal tövében egy csatorna fedele hirtelen megmozdult. Lövések dördültek el. Leonard, és Jeremy a földre zuhant. Két katona feléjük szaladt. Nick viszonozta a tüzet, de neki is menekülnie kellett, ösztönösen átugrott a betonfal másik oldalára. Utolsó kép, amit látott, hogy Jeremy szájából ömlik a vér, Leo a lábát fogja, de már vonszolják is vissza az épületbe, ahonnan többen is szaladnak feléjük, és folyamatosan lőnek Benre és a Mercedesekre. – Gyerünk innen, vagy minket is lelőnek, kevés a töltényem, indíts, tudom, hogy hová viszik. Csak a lábán sérült! – Ben és Nick nehezen, de mégis beülnek az autóba, és elhajtanak a bázis másik vége felé, ahol már nincs aszfaltozott út. Diegoék megjelölték a kerítést ahol biztonságosan kitörhetnek a sátán rabszolgáinak birtokáról. A bázis egyébként mély árkokkal van körülvéve. Egy nagyon régen nem használt kijárat viszont meg volt hagyva. Itt menekültek el, viszonylag könnyedén. Az ezredes parancsára az üldözést megszüntették, a katonák egy ideig zúgolódtak, nem értették az ésszerűtlennek tűnő parancsot. A helikopter felszállt. – Nem sikerült – szólt bele Ben csalódottan a rádióba. 287

– De még sikerülhet, tudom hová vitték, egyébként Nick Steal vagyok. – Ben Morgan. A társával mi lett? – Azt hiszem meghalt. – Bennek nagyon nehezére esett beszélgetni, de csak így tudta kordában tartani dühét, ezért tovább kérdezgette Nicket, akit nagyon megviselt az éjjeli akció. – Az NSA-nek dolgozik? – Igen, de mától már nem, azt hiszem. – Mindenki olyan elvetemült, aki a kormánynak dolgozik? – Tudom, mire gondol, de egyáltalán nem. Nem a kormányról van szó. Egy kicsit furcsán fog hangzani, de nem a kormány irányítja Amerikát. A mi országunk tulajdonképpen egy katonai diktatúra… – Éppen úgy beszél, mint Leonard, bár gondolom, hogy ez nem titok! – Nem tudja ezt mindenki, csak az emberek nyomás alatt állnak. Élik mindennapjaikat, ahogyan mi is, csak nem tudják, hogy mire készülnek ellenük a színfalak mögött… – Üdv a csapatban! Gondolom nem minden ügynök gondolkodik így… – Az előző társamat megölték, mert rájött valamire, amire nem lett volna szabad. Mindent leírt titokban, és eljuttatta hozzám. A halálával engem is megvédett. Néhány furcsa telefont kihallgattam, mélyebbre ástam, és összeállt minden. Így találtam rá Leonardra is. És most megölték Jeremyt is. Úgy látszik balszerencsét hozok mindenkire… – Jeremy… ki – Jeremy Brown. – Nem lehet igaz, hát minden jó embert kinyírnak?! – Ben erősen rávágott a kormányra. – Ismerted? – Ő volt a beépített emberünk, előtte a hírszerzésnél szolgált, de miután kinyugdíjazták a társát ő is eljött…mit mondunk majd az anyjának… Istenem, tényleg Mrs. Stevens, remélem, hogy nem szóltak neki Leo elrablásáról. Ő Leonard édesanyja, nagyon töré288

V E Z É R C S I L L A G keny, mindenhová kísérte fiát, mert félt a jóslatoktól, neki már csak ő maradt. Amíg kicsi volt Leonard, ki sem engedte a házból. Érezte, hogy különleges fiút nevel, és félt, hogy a gonosz elveszi tőle a fiát. És most bekövetkezett, mert elbénáztuk… – Ne marcangold magad, nem tehettünk semmit, ennyi katona ellen! Örüljünk, hogy megúsztuk. Leot az 51-es körzetbe viszik. – Az ufó-övezetbe? – Ha te így ismered, akkor igen. Az egy igazi erődítmény, ha be is jutnánk akkora útvesztő az egész, hogy egy hét is kevés lenne mindent átkutatni. A föld alatt több mint 5 emelet van, amiről tudni lehet. Van ott néhány ismerősöm, akik nélkül nem tehetünk semmit. Nehéz esetek, családjuk van, de hátha meg tudom őket győzni valamivel… – Mennyi idő, mert, ha Jamest nem sikerül feltámasztani, akkor Leo feladja a harcot, és megöli magát, még mielőtt kiszednék belőle a titkát. 24 órával a halál beállta után már ő sem tehet semmit… – úgy érted, hogy még ma hajnalban ki kell hoznunk? – Jamest este nyolc körül ölték meg, most hajnali egy óra. Ma este hatig ki kell onnan hoznunk, hogy a remény megmaradjon. – Nem hiszem, hogy olyan helyzetben hagyják, hogy kárt tehessen magában… – Leo megmondta, hogy képes megölni magát, akkor is, ha lekötözik. Egyszerűen kiadja agyának a parancsot, hogy állítsa le a szívműködést. Egyébként Leo nem szereti a misztikus dolgokat. Igyekszik minden furcsaságot megmagyarázni, ami körülötte történik. A feltámasztást sem tartja csodának, erre is van tudományos magyarázata. Mikor az elrablásáról beszélt, akkor felhozott egy példát. Az átlagos ember nem képes saját magát vízbe fojtani, mert agya tudja, hogy, ha víz kerül a tüdőbe, akkor leáll az agy oxigénellátása, egyszóval megfullad, működésképtelenné válik. Agyunk megakadályozza, hogy megfojtsuk magunkat, ebben a dologban nincs szabad akaratunk. Leonard, viszont képes parancsolni agyának. Ez egy olyan tanulható képesség, amely magasabb szintre emeli majd az embereket. Persze én jobb dolgokra 289

használnám ezt, de megértem őt, éppen ezért igyekeznünk kell. Szóval kik azok a barátok az 51-es körzetben? – Nick egy kicsit elbambult, feleségére gondolt, mi lesz, ha Leo tényleg megöli magát, ki fogja megmenteni, az orvosok már nem tudnak tenni semmit, miért csak Leo képes erre…… – Hogy?… ez egy kicsit bonyolult lesz, komolyabb szervezést igényel. A következő utcában kitennél? Ezt egyedül kell elintéznem. Majd jelentkezem. – Délelőtt nyolcig várunk, ha nem adsz hírt magadról, akkor másképpen oldjuk meg a dolgot. Amit még tudnod kell velünk kapcsolatban… – Ben leállítja az autót, és Nick felé fordul. – Leonard nemcsak alapítója és vezetője az Élet Egyházának. Hamarosan a világ leggazdagabb embere lesz. Ne mosolyogj ezen. Tíz év alatt szerte a világon olyan fúziókat indított el, már tizenévesen a szüleivel, melyek mostanra már beértek üzletileg. Pontosan én sem tudom a részleteket, de például, mikor három évvel ezelőtt egy telekommunikációs cég tulajdonosának lányát megmentette, a pasas hálából egy milliárd dollárt ajándékozott neki, részvénycsomagokban. És ő csak egy volt azon milliárdosok közül, akik rendszeresen segítséget kértek és kaptak Leonardtól. Persze éppen a pénz volt a cél, hiszen a terveinek végrehajtásához rengetegre lesz szüksége. Az Élet Egyházának minden munkatársa, testőrök, megfigyelők, egyaránt jelentős, az átlagosnál magasabb fizetést kapnak. Leo pénze angol fontban és svájci frankban van lekötve. Azt beszélik, hogy a világon neki van a legnagyobb készpénzes vagyona felhalmozva. Ez további veszélyt jelenthet a kormányokra nézve. Na mindegy, ezt azért mondtam el, ha valakit meg kell venni esetleg, akkor ne habozz, akármenynyit is kérnek… nekünk Leo élete aranyat ér, mindennél, bárminél fontosabb. – Tehát pénzért gyógyít? – kérdezte Nick kicsit csalódott hangon. – Teljesen félreértettél. A cél, amiért harcol, csakis pénz segítségével oldható meg. Hogyan szerezhetett volna ilyen irdatlan összeget ennyire rövid idő alatt!? Leo nem akarja feldúlni a vilá290

V E Z É R C S I L L A G got, mint ahogyan sokan képzelik. Egyszerűen megtudta, hogy mire készülnek a fejesek, a kormányokat irányító, világméretű bűnbanda. Ha azt mondom, hogy holokauszt, eszedbe jut valami? – Én is tanultam történelmet. Nem azt akarod mondani…… – Nem tudom, senki sem tudja, ezekről nagyon titkolóznak Leonard, és James. James egyébként régebben egy titkos csoportnak dolgozott, pontosabban a családja egy nagyon régi elit klubnak volt a tagja, és ebből pár évtizeddel ezelőtt erőszakosan kiváltak. James azonban, mikor felnőtt, visszakönyörögte magát. Ezekről az időkről nagyon keveset beszélt, de azt hiszem, hogy kémkedni ment vissza. Szóval nem kell csodálkozni, hogy megölték, mikor nyilvánosan szólt a titkos kormányról… – Hú, ez nekem nagyon sötét, igazából ehhez nem tudok hozzászólni, de az biztos, ha egy olyan ember mondja ezt, aki képes feltámasztani a halálból másokat, akkor nincs okunk kételkedni. – Jól van Nick, mi azért dolgozunk, hogy az emberek továbbra is élhessék a mindennapi, megszokott életüket, nem hiányzik senkinek sem egy világkáosz, milliós áldozatokkal… – Mindent megteszek, hogy Leo újra szabad legyen…– Nick és Ben kezet fogtak, mindkettejüknek személyes érdekük is volt, hogy Leo újra szabad legyen, de erről hallgattak egymás előtt. Egy ideig ott ült az autóban, és figyelte, ahogyan eltűnik az ügynök az utca sötét árnyai között. Bennek vissza kellett volna mennie a többiekkel az egyház épületéhez, hogy megbeszéljék a további teendőket. Ő viszont úgy gondolta, legjobb lesz, ha a kastélyba megy Mrs. Stevenst megnyugtatni. És ő szerette volna elvinni a rejtekhelyre, ahol biztonságban lehet. Leo mindig is félt attól, hogy egyszer édesanyja életével fogják megzsarolni. Ezért miután megtehette, több testőrt is felfogadott, akiknek nem volt más dolguk, csak követni és minden lépésére vigyázni. Mrs. Stevens, mióta férjét elveszítette nagyon megváltozott. A kedvessége, a türelme átfordult természetellenes féltésbe. Fiát mindenhová követte, ha valaki közelebb ment hozzá a szokásosnál, azonnal rátámadt a szerencsétlenre, még a testőrök előtt. Öt év alatt emberek százezrei láthatták őket a nagyobb városokban, azt hihet291

ték, hogy valamilyen elnökcsemete, vagy híresség lehet. Nem is gondolták, hogy sokkal több annál. Mrs. Stevensnek viszont valóban egyetlen kincse volt, és amiért ennyire féltette, betegesen őrizte, egy ostoba jósnő miatt volt. Los Angelesben jártak. James ismert egy színészt, akit komoly tragédia ért, ekkor még élt Leo édesapja is. Miután segítettek a színész feleségén, aki állapotos volt, lementek hármasban a tengerpartra. Még Los Angelesben is feltűnést keltettek, és ez nagy szó. Hat egyenruhás testőr ment utánuk, és még három követte őket egy terepjáróval. Leo nagyon jól érezte itt magát, végre játszott is, körülbelül 12 éves lehetett. Már éppen mentek volna vissza a szállodába, mikor egy színes ruhás, hosszú ősz hajú cigányasszony megállította őket. A gyermekre, és Mr. Stevensre rá sem nézett. Csak Márta szemeibe nézett, nagyon szomorúan. Elkérte a kezét, hogy jósolni tudjon belőle. De ettől idegenkedett a törékeny asszony, majd Jack ránézett szelíden, kérlelő pillantásokkal, és ekkor lassan odanyújtotta bal kezét. A jósnő ugyan megfogta, de bele sem nézett a fiatalaszszony tenyerébe. Folyamatosan Martha szemeit fürkészte, aki nem győzött elpislantani az öregasszony tüzes tekintete elől. Édesanyja mindig azt mondta neki, hogy boszorkányok szemébe nem szabad nézni, mert így átkoznak. Hosszú, kínos percekig tartott ez, mire megszólalt reszkető hangján, furcsa tájszólással a jósnő: – A történelem megismétli magát, nem tehetünk ellene semmit, mily nagy veszteség ez az emberi fajnak… – Martha megfogta Leo kezét, és szó nélkül kikerülte a jósnőt. Jack pénzt akart adni neki, de elutasította, mondván – Hálás vagyok az életnek, hogy láthattam önöket. – azzal tovalibbent fodros szoknyájában, mintha csak siklana a perzselő szélben. Ettől a naptól kezdve Martha fülében mindig ott kísértettek a jósnő szavai. Leginkább azért, mert tudta, hogy kit nevel. Olvasott viszont egy könyvet Nostradamusról, amiben a szerző azt mondta, hogy a jóslatok figyelmeztetnek, ha elég óvatosak vagyunk, akkor megváltoztathatjuk sorsunkat. De vajon meddig irányíthatja ő fia 292

V E Z É R C S I L L A G életét. Mi lesz, mikor az ösztöneire, és küldetésére fog összpontosítani. Mi lesz, ha tényleg megismétli magát a történelem. Martha most is ezeken gondolkodik. Szemben ül a hatalmas ablakokkal, és az égbolton cikázó csendes villámokat nézi. Néhány perccel korábban tudta meg, hogy mi történt. Dühös volt, és azon gondolkodott, hogy ki az, aki megszabja, hogy a fia meddig éljen. Kik azok, akik képesek ártani neki. A következő gondolatát már a kandalló feletti kép hozta elő, amit az egyik villám megvilágított. Szűz Mária volt rajta, akit a festője egy törékeny, sorsába fájdalmasan beletörődő anyának ábrázolt. Martha viszont nem kért ebből. Feldúltan felugrott a fotelből. Visszajött az áram. A kandallóhoz lépett: – Én nem vagyok középkori mimózalelkű asszony. Én nem engedem, hogy megöljék a fiam. Senki ember fia nem érdemli, meg, hogy másokért adja az életét. Neked sem kellett volna megengedned. Jó, hogy nem látod, hová jutott az emberiség! --- a szokatlan szavakra Natalie beszaladt a szobába. – Martha asszony, jól érzi magát? Hozzak valamit? – Ne hozz nekem semmit – szólt indulatosan, és ettől a lány kővé meredt – Jaj! Ne haragudj kedvesem, nem miattad volt… – Ugyan már, én megértem, nincs semmi baj… – Hát ez az, hogy van, de én nem fogok itt várni, hogy valamelyik eszét vesztett hataloméhes hólyagfejű megölje a fiam. Éppen ezért személyesen is beállok a küzdőtérre. Natalie, te elég stramm kishölgy vagy. Lennél a személyi asszisztensem? – Natalie, aki mindig úgy viselkedett, mint egy szobalány, semmint a ház urának egyetlen lánya, most nagyon meglepődött. Még sosem látta ilyennek Marthát, akire mindig úgy nézett, mintha az anyja lenne. – Tudom, hogy most gyászolsz, de…– hirtelen közbe vágott Natalie: – Martha asszony, ne is folytassa! Leo visszaadja nekem a papámat, bízom benne, hogy sikerül őt kiszabadítani. És persze, hogy segítek mindenben, amiben csak tudok. Vágjunk bele! – keserű mosollyal az arcukon összecsapták kezeiket, és rohantak 293

a könyvtárszobába. Éppen összefutottak Bennel, aki egész úton gyakorolta, hogy mivel öntsön lelket az asszonyba. Nagyon meglepődött, mikor meglátta a két nőt, ahogyan elszántan, szinte repülve suhannak a könyvtárszoba felé. – Lehet, hogy még nem tudnak semmiről? – Á, Ben. Örülök, hogy egyben vagy! – szólt oda neki Martha asszony, mikor meglátta, hogy a fiatalember minden lépcsőfokon megáll egy pillanatra lehajtott fejjel, mintha nem akarna felérni soha. – Tehát már tudják? – szólt vissza Ben. – Igen, persze. De nem törődünk bele, igaz, Natalie? – Martha asszony megsimogatta a csillogó szemű lány fejét, aki Ben közelében mindig megnémult. – Mi mindent megpróbáltunk, ügyetlenek voltunk lehet, de… – szabadkozott Ben… – Nehogy hibáztasd magad, vagy bárkit is. Nem tudok elég hálát kimutatni, amiért eddig is megvédtetek minket. Ezek azt hiszik, hogy övék a világ, pedig mi tudjuk, hogy nem – nevetett egy hatalmasat, amely rosszul sikerült, és elcsukló üvöltésnek hangzott. A két fiatal pedig szemérmesen összenézett, és fejet hajtottak az anyai fájdalom előtt. – Úgy döntöttem, hogy én is felveszem a harcot, nem ülök és várom, hogy mit döntenek a fiam sorsáról. Először is a nyilvánossághoz fordulok, majd elkezdem felhasználni a személyes vagyonomat, és ha az nem elég, akkor hozzáférhetek a világ legnagyobb készpénzes vagyonához is, mely a fiam kezében van. Mielőtt elmondanám a terveimet, megkérhetlek Ben, hogy maradj itt nálunk ma éjszakára? A testőrökre odakinn van szükség… – Hajnali három óra van asszonyom, de természetesen maradok, úgysem vár rám otthon senki. – tette hozzá nyomatékosan. Natalie zavarodott mosollyal, végre megszólalt, Ben talán most hallhatja másodszor csilingelő hangját. – Akkor én elkészítem a szobáját, gondolom, hogy azért még lepihen … 294

V E Z É R C S I L L A G – Köszönjük Natalie, addig mi a könyvtárban beszélünk néhány dologról, aztán próbálunk egy kicsit pihenni. Nehéz nap áll elénk. – Martha bevezette Bent a hatalmas könyvtárba, több tízezer könyv lehetett itt. Ez a hely misztikus nyugalmat sugárzott, mindenki szeretett itt tartózkodni. Számítógépek és plazmatévék is helyet kaptak ebben a csodálatos miliőben. Itt még az is könyvet venne a kezébe, aki egyébként nem szeret olvasni. – Mielőtt kifejteném nézeteimet, kérlek, szólíts Marthának, így könnyebb lesz a kommunikáció kettőnk között. Nem hittem, ha nem haragszol őszinteségem miatt, hogy ennyi ideig kitartasz mellettünk. Tudod, hogy a tegnapi események miatt hányan távoztak tőlünk? Megfutamodtak. Megijedtek. De nem baj, megértem őket. – Martha egy kis időre elgondolkodik, majd lassan folytatja beszédét – Ben, egy anya bármire hajlandó, hogy gyermekét megmentse. Lehet, hogy emiatt bűnös vagyok, de vállalom. Az 51es körzetbe vitték. Ez egy olyan erődítmény, amit észrevétlenül még megközelíteni sem lehet. – Ezt is elmondták már? – Nem mondták el, mert nem kellett. Nézd csak meg a nyakadban lógó medált. A 144000 jelképével. Ilyet kell viselnie mindenkinek, aki kapcsolatban áll velünk. Ez egy jeladó, nyomkövető. Az Enoch csoport fejlesztette és tökéletesítette Endrei professzor titkos laborjában. Endrei professzor mérnök-fizikus volt. Van egy titkom, amit most megosztok veled. Tudod mit, inkább megmutatom. Gyere. – Martha megfogta a bágyadt, elálmosodott férfi kezét is szinte kirántotta fotelből. Egy elrejtett ajtón keresztül hoszszú lépcsősor tárult eléjük. A kastély állapotához képest nagyon modern, szinte újszerű alagúthoz értek. A lépcső tovább folytatódott, de Martha félúton megállt, felnyúlt a feje fölé, és váratlanul elhúzódott egy faldarab, és mögötte egy hatalmas fém ajtó rejtőzködött. Martha rátenyerelt az érzékelőre és kinyílt a titkos kamra. Ben tágra nyílt szemekkel csodálta a leginkább NASA irányító központjához hasonlítható termet. Négy fiatal férfi dolgozott a monitorok előtt, észre sem vették, hogy nézik őket. Aztán előbukkant egy szemrevaló nő is, és még két aggastyán korú férfi. 295

Martha megmutatja Bennek a rejtélyt. Kezeivel előrenyúl, és hirtelen elsötétül minden. – Ben ez csak illúzió, kivetített kép. Biztonság mindenek előtt. – kicsit elmosolyodott – Gyere, jobbra lesz egy ajtó, és ott bemehetünk hozzájuk. – Tehát mégis ott vannak? – Persze. Innen figyeljük a világot. Tudod minden csak pénz kérdése. Ha akarjuk irányítani tudjuk a műholdakat, bármely állam műholdját. De nem ez a titok, és nem is a nyomkövető. – Ben már nem is érezte magát fáradtnak, mindig is lenyűgözte a technika. Egy oldalajtón keresztül valóban bejutottak az irányítóterembe. Az ott dolgozók nem lepődtek meg, hiszen már látták, hogy jönnek. – Ben, bemutatom a különleges csoportunkat. Ő itt a szemüveges fiatalember a legifjabb, 23 éves. Takashi Nakamura, programozó. Mellette Robert Smith szintén az, a nagy monitornál Imre Major, aki biotechnológus. Ott hátul a hatalmas gépek között, Jack Scarry, gépészmérnök. A férjem halála után a csoport irányítását, az egyetlen női tag, Lisa Storm vette át. Ő fizikus. A két idősebb kolléga még Endrei professzorral kezdték munkájukat. Mindketten atomfizikusok. A csoportnak vannak váltósaik, akik hasonló nagy lángelmék, a világ minden tájáról. Most hagyjuk őket nyugodtan dolgozni, mert nagyot alkotnak, majd meglátod. – Ben szívesen maradt volna még, de nem tehetett semmit, mennie kellett. – Ígérem, nem sokáig tartalak fel. Igyunk egy kis tejet, és közben elmondom, hogy mit akarok. Reggel pedig választ adhatsz. Bárhogyan is döntesz, megértem. James azt mondta egyszer, hogy az ő családja tagja volt az ősi elit klubnak. Ez a klub irányítja valójában az egész világot. Számukra már nem jelent semmit a pénz, hiszen korlátlanul megkaphatnak bármit, amit csak akarnak. A régi generációval nem is volt semmi baj, de a jelenlegi elit klub teljesen kifordult magából. Szórakozni akarnak, és irányítani mindent, és mindenkit. Az a folyamat, melynek ma érezzük a hatását a 70-es években indult el. A tudomány és a technika szinte 296

V E Z É R C S I L L A G mindent elért, amiről korábban csak álmodhattunk. Istenekké akartak válni. Az embereket sakkbáboknak kezdték tekinteni. Elmemanipuláció. Ez volt a kulcsszó. Lehetővé vált, hogy bárkit, akár több ezer mérföldes távolságból irányítani tudjanak. Ha azt mondták, öld meg a legkedvesebb fiadat, akkor megtette a szerencsétlen, majd ráfogta a belső hangra. A saját akarat megszűnik, nem tehetünk ellene semmit. A technológia tovább tökéletesedett, és elterjedt, szinte minden kormány használni kezdte. Persze voltak, akik kezdetleges szinten. Például pacemakerek leállítására, iszonyatos fejfájás okozására, stb. Az elit klub teljesen függetlenül létrehozott egy szupertikos kutatóbázist. Itt aztán tényleg Frankenstein-kísérletek zajlottak le. Egy ilyen laborban dolgozott fiatalabb korában Endrei professzor is. Sokan gondolják úgy, hogy a kormányok állnak nagyon sok baj hátterében. Nos, ez a klub, vagy csoport irányítja, hozza létre a kormányokat. Persze vannak olyan politikusok, akik ebből a körből kerülnek ki, de általában idegenek, akiket átnevelnek, könnyedén, egyik napról a másikra. Végeredményben viszont, nem az emberek kárát akarja okozni egyetlen kormány sem, sehol a világon. Mert nem őrültek meg, nekik is vannak családjaik, nem, mi, nem őket keressük, nem ők a mindenkori rossz megtestesítői. Bábok csupán, akiket akaratuktól függetlenül irányítanak, és még csak észre sem veszik. Akik tudni szeretnék, hogy kik a tagjai annak az elit klubnak, akik ráerőltetik a világra akaratukat, azoknak a vér egyházát kell kérdezniük. Ahhoz, hogy leállítsuk a világ elpusztításának rövid folyamatát, őket kell megállítanunk. Bár Endrei professzor tíz éven keresztül dolgozott nekik, még ő sem tudta, hogy pontosan kik ezek az emberek, ha emberek egyáltalán… De az egyházon belül van egy olyan titkos szervezet, amely évszázadok óta működik, és egyetlen küldetésük, hogy sorra beteljesítsék a próféták által feljegyzett utasításokat, parancsokat. Itt már szó sincs jóslatokról, beteljesítik sorban mindet. Érted? Ahogyan a holokausztot, a terrorakciókat és sorolhatnánk. És ami miatt egyre inkább sietnünk kell az a közeljövő eseményei. Hamarosan találkozni fogsz azzal a régésznővel, aki megtalálta azt a 297

tekercset, amelyből kiderült az igazság, az, hogy a fiam a világra születik. És ismered már John Zarcot is, aki előtt nagy feladat áll. De sajnálom, hogy James már nem tudja elmondani, sajnos nekünk kell kideríteni a további lépéseket… – egy pillanatra elgondolkodott, majd így folytatta: – Sokkal veszélyesebb titkot is őriz a fiam, és emiatt most nagy veszélyben van. Ezt a titkot még nekem sem árulta el. A profeszszor, aki munkatársaival Leonard génjeit vizsgálta, rájött, hogy a génekben minden tudás el van rejtve, amit az emberiség valaha is összegyűjtött. A fiam képes lesz hamarosan felidézni mindezeket. Elfeledett tekercsek, elveszett városok, mindenre rátalál majd, bárhol a világon. És ami fontosabb még ettől is, mivel Istennel egyező génkészlettel rendelkezik, ezért az ő tudásával is bír. Mi tudtuk, hogy a képességei miatt nagy veszélyben van, és láthatod: hiába volt felállítva a milliárdosok hadserege, mégis sikerült őt elrabolni. Leonard tudta, hogy ez bekövetkezik. Tudását megpróbálta átmenteni 144000 emberbe. Ők viszont egyenként képtelenek felidézni ezt a tudást, csak együtt képesek erre. És most ők is veszélyben vannak… Ugye kezded már érteni? Tudod Ben azért mondom el neked mindezt, mert most hogy James nincs közöttünk, új vezérre van szükségünk, és én rád gondoltam. – Ben nagyot sóhajt, tudja, hogy mennyit köszönhet a Stevens családnak és leginkább Leonardnak, de sosem tudta magát elképzelni vezér szerepben… – Ne aggódj, mi mindenben segítünk, és szabad belépést kapsz a számítógépeinkhez, bármiről informálódhatsz, és kell is, hiszen te leszel a csatorna… – Nagyon megtisztel vele… de… – Sajnos háború van, nem tehetsz mást ez parancs! Újabb népirtásra készülnek. Olyan agyafúrtak, hogy lehetetlen lesz őket megállítani, taktikáznak, meggyőznek mindenkit, azt is bűnösnek láttatják, aki valójában ártatlan. Nem engedhetjük, hogy ismét milliók vére áztassa a földet…Leonardtól félnek, mert eddig ő az egyetlen a Földön, aki olyan képességekkel rendelkezik, amivel esély van szembeszállni velük. Ha kiáll az emberek elé, hatalma 298

V E Z É R C S I L L A G lesz felettük. Vajon kire hallgatnának az emberek: egy hétköznapi, hantás politikusra, vagy egy félig Istenre? – Ezen még nem is gondolkodtam… – Ben szemei csillogtak és talán ez a mondat volt az, amelytől igazán felébredt. – Azt hiszem igaza van Martha asszony. Leonardot ismerem jól és valóban komoly politikai érdekeket sért a jelenléte… – És ne hagyjuk ki a vallási érdeket sem… – Pontosan, hát nincs okom kételkedni olyan emberben aki képes volt a halálból visszahozni embereket… Én mellette állok, mert a jót akarom szolgálni… – Ben, Benito, de jó, hogy ezt nem hallotta Leonard, ő nem akarja, hogy szolgálják, tudod éppen ellenkezőleg, mindig azt mondja, hogy ő van az emberekért, és nem az emberek ő érte…Siessünk akkor drága Ben, kevés az időnk. Az irányító központban mindent megtalálsz, a kapcsoló a lépcsőkorlát alatt van, a második oszlopnál. Menj le, be fognak engedni téged. Alig, hogy ezt kimondta Martha, egy hatalmas robaj rázta meg a kastélyt. Helikopterekből pásztázó fények lepték el a könyvtárszobát. Az ablakok betörtek, és fekete ruhát viselő kommandósok ugrottak be. — Ben menj azonnal le, és kezdjétek el…Menj, ez parancs… – Martha az ijedtségtől átesett az egyik fotelen, és valószínűleg eltörte a lábát, tudta, hogy nem tud majd lemenni a hosszú lépcsősoron, és csak Bent is akadályozná a menekülésben… Nem tudhatták, hogy a célpont ezúttal Martha asszony volt. A szobát füst lepte el, talán könnygáz-gránátot dobtak be az ablakon. Martha fulladt és nagyon fájt a lába, nem tudott felállni, így csak vonszolta magát, mialatt a két fekete öltözéket viselő kommandós az ajtókat ellenőrizte. Az asztalon egy súlyosabb ezüst gyertyatartó volt, és ezt akarta megszerezni, hirtelen úgy gondolta, hogy ezzel felveheti a harcot a géppisztolyokkal… Még suhintani sem tudott, és máris felkapták a törékeny asszonyt a padlóról. Elkábították és a lépcsőfordulónál már eszméletét vesztett bábként ráncigálták a helikopter felé. 299

Összesen hatan voltak. Sebesülteket és holttesteket kellett átlépniük, hogy eljussanak a fenevad gépéhez. Még a szakácsnő is hevesen harcolt egy súlyos bárddal a kezében, aztán őt is lelőtték mint egy veszett kutyát. Elképesztő! Ember valóban képes lenne ilyet tenni? Ha igen akkor valóban megérdemlik a sorsukat. De az ártatlanok, a szelídek is bűnhődjenek miattuk? Reméljük egy magasabb intelligencia ezt a problémát is képes lesz megoldani. Erős fény világítja meg a sivár, szürke termet, melynek közepén egy ágyon ott fekszik Leonard, kezét és lábát acélpántokkal bilincselték meg. Az erőlködéstől véresre horzsolta csuklóját, a kimerültségtől vagy valamilyen szertől alszik éppen… Az ággyal szemben egy üvegfal van, mögötte két, jól öltözött férfi beszélget, néha a fiúra néznek. – Azt hittem, hogy ki tud szabadulni, ehelyett csak nyüszített meg vonaglott, mint egy csapdába került nyúl… – hangosan nevetnek, kihasználva, hogy éjjel van, mikor csak néhány ügyeletes van a szigorúan őrzött laborszinten. – Mit hittél, hogy majd kimondja, hogy vaspánt oldódj fel… És az engedelmeskedik a szavának?! gúnyolódnak a fiatal fiún, miközben egyiküket egy hasonló korú gyermeke várja otthon. Hirtelen nagy nyüzsgés támad körülöttük. Kapkodják a fejüket, hogy mi történhetett, de senki nem válaszol. Gépeket és monitort tolnak a szobába. Ápolók jönnek, talán egy orvosféle, és persze az az ember, akit joggal nevezhetünk a Sátán jobb kezének. – Kössék rá az infúziót mielőtt még kiszárad – Az orvos megvizsgálja a pupilláját, próbálja kitapintani a pulzust, de a vaspánt miatt képtelen erre. Rosszallóan ránéz az irányítóra, de mer szólni, kitapintja inkább a nyakán. Fejére EEG elektródákat helyeznek. És felébresztik. A szobában a gépek halk morajlásán kívül nem hallatszik semmi. Mikor nyilvánvalóvá válik, hogy Leo ébredezik, az ápolókat és az orvost kivezetik a szobából. – Na, te Isten gyermeke – szólal meg arrogánsan az irányító – begyógyultak-e már a sebeid? Nem akarsz együttműködni velünk, nem beszélsz hozzánk, nem eszel… talán nem vagyunk egy ér300

V E Z É R C S I L L A G telmi szinten veled? Bizonyára nem szoktál hozzá efféle emberekhez, mint mi vagyunk, szokatlan neked, hogy nem borulunk le a lábaid előtt? Hát ha csak erről van szó, most meghajlok előtted, nézz rám – azzal egy széles vigyorral csípőre tett kézzel meghajol az ágy előtt, és hangosan felkacag. – Mi sokkal inkább tartunk egy torzszülöttnek, mintsem Isten gyermekének. Nem tudjuk, mi vagy, de az biztos, hogy egy mutáns, aki most az emberek bizalmába akar férkőzni, majd hirtelen rabigába hajtod a világot. Többen is vagytok? Beszélj te kutya – megrázza a fiú lábát, ott, ahol a bázison eltalálta egy lövedék. Leo szemeiben könnyek jelentek meg, és ez még tetszett is az irányítónak, ezért erősebben szorította a fiú lábát, úgy, hogy ettől a kötés átvérzett. Az üvegfal mögött néhány ápolónő elsírta magát, és kérték az orvost, hogy csináljon valamit, de nem mert tenni semmit, hiszen géppisztolyos őrök vigyázták minden lépésüket. Az irányító taktikát váltott, hiszen a fájdalmat csak némi könny jelezte, egyetlen szisszenést sem engedett ki torkán Leo. Igyekezett tartani magát. – Van egy kis meglepetésem számodra, ez majd kellően motiválni fog téged, azt hiszem… Odamegy a monitorhoz, és bekapcsolja. Egészen közel tolja Leonardhoz, hogy jól láthasson mindent. Előtte szépen megtörölgeti a lebilincselt fiú szemeit egy kendővel, amely valószínűleg alkoholos volt, vagy valamilyen irritatív anyaggal volt átitatva. A fiatal orvos ekkor olyan dühös lett, hogy próbált áttörni az őrökön, és kiabálta, hogy hagyják abba. Tarkón vágták egy pisztollyal, összecsuklott, és az ápolónők melléje kucorogtak. Senki sem értette igazán, hogy mi történik itt, sem az őrök, sem az irányító, csak annyit tudtak, hogy van egy fiatal fiú, akitől félni kell, mert valamire készül, és senki sem tudja mire. Ismerik képességeit, és nem tudják elhelyezni ebben a világban. A monitoron egy video-felvétel volt arról, mikor Leonard egy nyakon szúrt és kivérzett kislányt visszahozott az életbe. Felismerte magát a felvételen, New Yorkban volt. Nem értette hogy miként lehetséges ez? Hiszen a térfigyelő kameráknál sokkal jobb minőségű felvétel volt. De nem hagyták sokáig gondolkodni. Az irányító 301

egészen közel hajolt hozzá, ahogyan vallatásnál szokás, csak ezúttal furcsa, szinte komikus testtartást kellett felvennie. Nem akart leülni sem az ágyra, de túl közel sem mert hajolni. Arcvonásain látszottak, bár nagyon próbálta leplezni, hogy fél, szinte retteg a fiútól. Ezt a félelmet Leo is megérezte, és nagyon tetszett is neki, néha mosolygott, és ekkor az irányító irtó haragra gerjedt. Szemei forogtak, nyilvánvaló volt mindenki előtt, hogy nem tudja megfelelően kezelni a helyzetet. És inkább beszélt a súlyos ember, nehogy más is észrevegye zavartságát: – Na látod, nekünk is vannak titkaink. Láthattad: már nagyon régen tudunk rólad és a mutatványaidról. Hogy csinálod? Magyarázd el mielőtt átadlak a boncmestereknek, és kibeleznek, mint a Roswell-i szürkéket!!! Ide figyelj, látom összezavarodtál egy kicsit, és mérges vagy, hogy így bánunk veled, de gondolj bele a helyzetünkbe: van egy fattyú, aki halottakat kelt életre, ráadásul egy titkos szervezetet hoz létre, amely mára már behálózta az egész világot. Mire gondolhatunk? Nem ismerünk, sem a szándékaidat, sem téged! Miért nem mondasz valamit? – az irányító egyre mérgesebb, de nagyon tartja magát, próbál taktikát változtatni és nyájasabban szólni, de ez nagyon nem megy neki. Üvöltött, de nincs hozzászokva, hogy hangjától nem rebben meg a hallgatósága. Ez tovább idegesítette. Leonard gondolatai viszont messze jártak, és az irányító személye valójában hidegen hagyta. Próbált az üveg mögé látni… Érezte, hogy állnak ott néhányan, akik miatt az irányító egyre idegesebb. Szerette volna látni azok arcát, akik ott állnak és várják, hogy megtörje őt a kiképzőtisztből lett alkalmi vallató. Leo jól megfigyelte az irányítót, szemébe nézett, és kiolvasott mindent belőle. Nyitott ember, nagyszájú, extrovertált személyiség. Az irányító hirtelen elhallgatott, és egy szék után nyúlt, mert majdnem összeesett. Ápolót kért be az egyik őr. Az üvegfal mögött a két sötét ruhás, középkorú férfi, halkan beszélgetnek, miközben folyamatosan Leonard szemébe néznek: – Gondolod, hogy lát minket? – Bentről kizárt, csak magát látja, de lehet, hogy érez minket, vagy ki tudja. 302

V E Z É R C S I L L A G – Lehet, hogy az irányítót elkábította? – Meglehet, még nem ismerjük ki minden képességét, lehet, hogy parafenomén szakértőt kell ideállítani, aki eltereli a figyelmét. – De ha képes megzavarni az emberek gondolatait, lehet, hogy próbálkozni fog szökéssel, valakit rávesz, hogy engedje el, akkor mi lesz? – Szigorítanunk kell a szabályokon. Senki sem mehet be hozzá, lehet, hogy ölni is tud a szellemi erejével! – Rendben van. Azonnal elintézem a dolgot, úgysem fog beszélni, már látom. – Várj csak, valamit elfelejtettél. A központ jelezte, hogy sikerült az akció, a csali a helyén van. Erre bizonyára reagálni fog. – Az irányító észhez tért, és tudtára adták, hogy folytassa, mert megérkezett a csali. Az idősebb korban lévő, bajuszos, kicsit túlsúlyos vallató, feltápászkodik a székről, megtörli izzadt homlokát, és szigorú pillantásaival bombázza a fiút. Egy ideig csendben maradt, mert pacemakere még rendetlenkedett, aztán néhány perccel később így szólt: – Na te kis átokfajzat, hát mit tettél velem, ki akartál nyírni, mi? De nem sikerült, én nem adom fel egykönnyen, tudod, te hányan akartak lelőni Vietnámban, de én adtam a sárga seggüknek, és itt vagyok. Mit gondoltál, hogy a te hókuszpókuszod majd leterít?! – Megpróbált egy hangos nevetést, de csak hörgés lett belőle, még egy kicsit fulladt és kába is volt, de nem mutathatta tovább gyengeségét, irtó makacs ember, és ez tetszett Leonardnak is. Ágyhoz szíjazva is képes volt azt az embert csodálni, aki az előbb még kínozta őt. – Látom nem hatott rád a videofelvétel, nincsenek kérdéseid, az enyémekre meg nem válaszolsz! Hát rossz hírem van, mert olyan elvetemült dolgot tettünk, amit még magam is megbánhatok, de rajtad áll minden. – Az irányító ezúttal nem megy közel a fiúhoz, csak körbe-körbe járkál az ágya előtt, néha rápillantva a 303

kivörösödött szemére, a vérző lábára, a lehorzsolt kezeire… Előrébb tolja a monitort. Jelez, hogy adják be az adást. A monitor kifehéredik, előbb hangot lehet hallani. Egy nő hangját… Mrs. Stevens az. Könyörög, hogy ne bántsák a fiát. Leo felemeli a fejét, és eltorzul arca. Az üvegfal mögött állók hátrálnak, mert valaki beszólt a háttérből, hogy a filmeken ilyenkor szokott kirobbanni az üvegfal. Az orvos volt. Megbilincselt kezekkel ült egy sarokban és az egyik kivetítőn figyelte az eseményeket. Közben bosszúsan mosolygott. Leonard feje elvörösödött, mikor meglátta édesanyját, amint egy fehér szobában, egy székhez kötözve küzd a fogság ellen. A hangszóróban megszólal az egyik figyelő, aki nem meri felfedni Leonard előtt kilétét: – Na, Leonard Stevens, most mit lépsz erre? Javaslatunk van, hogy ne legyen több áldozat. Tedd meg amire kérünk, és akkor anyád szabad lesz. Te pedig nekünk fogsz dolgozni, és olyan fizetést kapsz, amelyről álmodni sem mersz! – alig hogy ezt kimondta, Mrs. Stevens megszólalt, hiszen ő is hallott mindent: – Idióta, ugyan mit ajánlhatnál a fiamnak, aki ma már a világ legnagyobb készpénzes vagyonával rendelkezik. Marhák, nem vettétek észre, hogy mit csináltunk az évek során, ennyire elbűvölt benneteket a csodatettei? Seggfejek vagytok, őt nem állíthatjátok a saját oldalatokra soha… – Egy pofont kapott valakitől, és kirepedt a szája, csend lett… – Elég, hagyják békén!! – üvöltött Leonard. Nehezen beszélt, és rekedten, mert ki volt száradva a torka – Ezzel bebizonyították, hogy maguk még veszélyesebbek mint hittem. Az apámat már megölték, nem volt elég? Emberek maguk? Hogyan képesek gyilkolni, majd tovább élni mindennapjaikat, mintha semmi sem történt volna? Tanítják is a gyilkolást, a vérontást, és büszkék azokra, akik sok embert tudnak lemészárolni a béke nevében? Hogyan érik el, hogy valaki gyilkossá váljon, hogy beszennyezze kezeit? Mennyi pénzért képesek a fiatalok gyilkossá válni? És most nekem is pénzt ígértek, vagy az anyám életét, azért, hogy másokat öljek meg? 304

V E Z É R C S I L L A G – Nocsak… hát van neked nyelved, már azt hittük, hogy egy néma prófétával van dolgunk! Nem gyilkolásra kérünk téged, mi a titkaidra vagyunk kíváncsiak. Honnan tudsz dolgokat, honnan az erőd, a képességed, mire készülsz, és mit akarsz megállítani?…Ha együttműködsz, nem esik baja senkinek. – Kisfiam, ne dőlj be nekik, ők a gonoszt képviselik, az ördög Jézust is megkísértette, kövesd a példáját…állj ellen! – Úúúristen! Hallgattassa már el valaki azt a vallásos szukát!! – a tükörüveg mögött álló figyelő egyre idegesebb lett, de még mindig nem volt hajlandó belépni a szobába, mikrofonon keresztül beszélt Leonardhoz – Nem hiszek a vallásban, sem Istenben. Csak a tudományban, és most tudom, hogy a képességedre van magyarázat, és most ki is fogod próbálni. Különben az anyád kínokkal fog küzdeni. Igen zsarolunk téged, nincs más választásunk. Kíváncsiak vagyunk, borzasztó kíváncsiak. Nem is tudod hány éven keresztül okoztál nekünk álmatlan éjszakát. Azt hiszed nem tudunk arról, hogy hány embernek segítettél világszerte? Olajsejkek, milliárdosok, iparmágnások, színészek, popsztárok! Hülyének nézel minket? Mi uraljuk a világot, ott vagyunk minden országban, minden városban. Minket viszont mindig visszautasítottál. Ügynökeinkkel többször kapcsolatba kerültél, de nekünk nem segítettél! Honnan érezted, hogy kikkel van dolgod, miért hiszed, hogy rosszak vagyunk? Miből gondolod, hogy a világnak mi vagyunk a fő ellenségei? Mit szólnának az emberek, ha megtudnák, hogy csak milliomosoknak segítettél kigyógyulni a rákból, hogy csak pénzért hoztál vissza embereket a halálból? Hogy csak a gazdagok Istene vagy… – Leonard összeráncolta homlokát, és erőlködve válaszolt: – Ez nem igaz, a pénz kell, hogy elérjem a céljaimat. És ingyen is segítettem azoknak akik az utamba tévedtek az évek során. Az emberek nem ostobák, tudják, hogy egyedül nem tudok mindenkit megmenteni, ez fizikai képtelenség! – Mihez kell az a sok pénz? – Csak nem gondolja, hogy a keresztkérdéseire válaszolni fogok? Ilyen körülmények között? 305

– Felhívom figyelmed a megkötözött anyádra! – És akkor még azt állítja, hogy nem ellenségei az embereknek, hiszen gyilkos! Hát akkor mit várhat a többi ember. Csak azok vannak biztonságban, akik jelentéktelenek, de ha úgy kívánja érdekük, akkor bárkit feláldoznak egy ostoba terv érdekében. – Hallottál már a messiás komplexusról? Azt hisszük te is ebben szenvedsz. Neked kezelésre van szükséged. Ma el is kezdjük a gyógyszeres kezelésed, ugye te sem gondolod, hogy ezek a szerek rád másképpen hatnak majd, mint a többi emberre? Holnap reggel egy szenátor érkezik ide, aki halálos beteg, őt meg kell gyógyítanod, különben anyádnak fájdalmat okozunk, bizony, nem öljük meg őt, lásd nem vagyunk mi kegyetlenek. A tisztelt kiképző tiszt sokat tanult Vietnámban, van úgy, hogy a halál nem is olyan nagy büntetés… – ezúttal viszont a nevetés elmaradt, furcsa idegesség lett úrrá mindenkin, de senki sem tudott rá magyarázatot találni. Leonard percek óta hallgatott. – Na nem tudom mire gondolsz most, vagy mire készülsz…– a tükörüveg mögött álló férfi idegesen kapkodta a levegőt, és szólt a szobában tartózkodó személyzetnek – azonnal jöjjenek ki a szobából mindannyian. Nem mondtál sokat, de egyelőre elég lesz, ha Laus Masbut megmented, már így is sok időt vesztettünk. Neki köszönheted, hogy még életben vagy, mit gondoltál, hogy nincsenek jó mesterlövészeink? Ő volt az, aki legjobban védett téged, miközben az ellenséged. Különös mi? Sokszor az ellenséged válik legnagyobb védelmeződdé… Tudod mi vár anyádra, ha ezt nem teszed meg! Aztán sorban jönnek majd a különféle feladatok. Ha együttműködsz, akár meg is öregedhet az anyád! Remélem a gyógyszerek nem tesznek kárt a képességedben, értékes vagy számunkra, de nem világmegváltóként!! Az ápolónőnek be kellett adnia Leonardnak az injekciót, remegett a keze, de mikor közelebb ment a fiúhoz megnyugodott. Két katona azt a parancsot kapta, hogy árgus szemekkel figyeljék a nővért, mialatt beadja a gyógyszert. Senki sem mehetett be hozzá egyedül. 306

V E Z É R C S I L L A G A nővér megfogta Leonard karját, és a fiú szemébe nézett: elgyötört volt, és fáradt, szemei alatt sötét karikák voltak, haja az izzadtságtól a homlokára tapadt. A két fiatal katona közelebb ment az ágyhoz, hogy jobban lássák beadja-e a nővér a gyógyszert. Közel lehetett a negyvenes éveihez, a kedves arcú nővér, kinek szemei kipirosodtak a sírástól, mialatt kínozták Leonardot. Megfogta az infúziócsövet, de előtte mélyen a fiú szemeibe nézett. A két katona rezzenéstelen arccal figyelte, miközben a nővér a levegőbe engedi a gyógyszert, és az lassan végigcsorog a csövön, majd egy kendővel felitatja. Aztán szépen kisétálnak mindhárman, mintha minden rendben zajlott volna le… *** Ben a kastély alatti irányítóteremben egy széken kucorog. Liza egy pohár kávéval kínálja. – Ne aggódj minden rendben lesz. Martha magánál tartotta a jeladót végig. Tudjuk hol van. – Nem is emiatt aggódom, csak elgondolkodtam a szavain, nem hittem, hogy a világ tényleg ilyen rossz. Úgy értem, hogy… – Tudom mit érzel, nem kell magyaráznod semmit – és közben átöleli a férfit, aki valóban kétségbe van esve, nem tudja hogyan vegye kezébe az irányítást, hiszen nem tud semmit, csak kavarognak a fejében a gondolatok, de képtelen felfogni mi történik valójában. – De kik ezek? Kik ellen kell harcolnunk? Kik rabolták el őket? – Nehéz lenne mindent elmagyarázni, kevés az időnk. Leonard gondoskodott arról, hogy az események felpörögjenek. Az ellenség éppúgy hibázni fog, mint mi is. Gyorsan kell dönteni mindkét félnek. Azt hiszem ő és James tudták jól mi fog történni. – De miért nem tudtuk megóvni őket? Annyi éven át sikerült… – Oh, Ben, ne gondold, sajnos nem, voltak bizony kemény csaták korábban is, csak ezeket eltitkolták Leonard elől is. Nem akarták, hogy emiatt aggódjon. Mikor apját megölték minden megváltozott, és ő is. Azóta vette át az irányítást. Szörnyű kínokat élt át, hiszen ő másképpen gondolkodik mint, mi. Meg tudta volna menteni apját, de test nélkül?… Használd a gépeket, minden 307

információt megkapsz, amire szükséged lehet. Már ismered a munkatársaimat, gyere. Hamarosan megérkeznek a Hollók, tudod az Enoch csoport különleges alakulata. Ők azok akik Jordániában voltak. És most új fegyvert szállítanak haza Irakból, Endrei professzor Frankenstein-laborjából…Velük indul majd a kiszabadító akció. – Lisa! – szólalt meg a szemüveget viselő, harmincas évei végét taposó férfi, Dan aki folyamatosan a monitorokat figyelte. – Jött valaki, azt hiszem Katarina, beengedem, és még valami: baj van, Martha nem ott van, ahol Leonard, nem az 51-esben! Ezek mindenre gondoltak, ez nem fog menni… – Ne sopánkodj folyton – felemelte a hangját Lisa, egyszerűen nem tudta elviselni a siránkozást, felborzolta hosszú, szőkésbarna hullámos haját, és leült az egyik számítógép elé. – Na lássuk, mit tehetünk. – Ujjai úgy verték a billentyűket, hogy mindenki azt hitte összetöri a klaviatúrát. – Úgy látom San Remo-ban van, vagy csak a jeladója, mert mi a biztosíték, hogy valóban ő is ott van? Bizonyára tudják jól, a legutóbbi akció után, hogy próbálkozni fogunk. Csapdát is állíthattak, mert mi célból vinnék olyan távol Marthát Leonardtól? – Álljunk meg Lisa! – szólalt meg higgadtan egy idősebb tudós az egyik sarokban. – Nem engedhetjük meg magunknak a feltételezéseket. Tudjuk, hogy ha elszúrjuk azzal Leonard anyjának életét oltjuk ki, egyszerre kell cselekednünk mindkét helyszínen. – Jó ötlet, de elfelejted, hogy az egyik egy olyan erőd, amit több ezer katona véd, a másikról pedig semmit sem tudunk. Mégis hogyan gondoltad, hadsereget állítunk fel – órájára néz – három óra alatt? – Miért, ha egy helyen lennének, akkor mennyivel lenne több esélyünk? – kérdezte Ben, aki még mindig kába volt a könnygáztól és az álmosságtól. – Van egy különleges csapatunk, akik most érkeztek haza Irakból. Ha megismered őket, akkor meglátod, miért bízunk a bevetés sikerében. Ben, tudjuk, hogy Martha milyen megbízatásra kért téged. Jól választott, bízunk benned, és az ítélőképességedben… 308

V E Z É R C S I L L A G – Az jó, mert én sajnos nem érzem ugyanezt – csüggedt el Ben, mialatt fejét vakargatja, s szemét dörzsölgeti. – Ne aggódj, mi segítünk mindenben. Hamarosan megérkezik a csoport. Bennek eszébe jutott ígérete, amit még Leonardnak tett a stadion előtt, és éppen ő volt Martha mellett, mikor elrabolták. Ez nagyon bántotta. De eszébe jutott az ügynök is, aki ígérte, hogy jelentkezik, ha eléri az embereit az 51-esben: – Figyeljenek, a legutóbbi akciónknál, mely sikertelen volt, segített nekünk két ügynök, nem tudom talán NSA, vagy valami ilyesmi. Az egyik sajnos meghalt, életét adta Leonardért. A másik viszont rendelkezik kapcsolatokkal az 51-esben, mindjárt fel is hívom… – Nem kell, Ben! – Lisa széles mosollyal nézett Ben kék szemeibe, és megfogta a vállát. – Figyelj Ben, a Hollók már kidolgozták a tervet, ez egy olyan válsághelyzet, amit csak ők képesek megoldani, te még nem ismered őket. A Hollók az Enoch csoport speciális egysége. A Hollók olyan felszerelésekhez, olyan hihetetlen erejű fegyverekhez férnek hozzá, melyekhez foghatót még csak elképzelni sem tudunk. Ehhez hasonló fegyverekkel nem találkozott még a hadsereg sem. A Hollók azt a feladatot kapták, hogy bármi áron, ismétlem, bármi áron védjék meg Leonardot a gonosztól, és a haláltól. Nem számít, hogy kiknek az életébe kerül. Tudom, hogy ez kegyetlenül hangzik, hiszen ti megszoktátok, hogy nem szabad ártani senkinek, ti elektromos sokkolókkal védtétek a fiút. A Hollók viszont elszánt férfiakból álló csapat, akik nagyon sokat köszönhetnek a Stevens családnak, és persze a legtöbbet Leonard tette értük. Ők akár egész országokat is képesek lerombolni, ha Leonard élete a tét! Ugye érted már, hogy a szabadító akció miatt nem kell aggódnod? Az 51-es körzet, hamarosan meglepő technológiával találja szemben magát! Neked az a dolgod, hogy képviseld az Élet egyházát. Rengeteg a kérdés, melyeket az emberek hozzánk intéznek naponta, riporterek, képviselők hada döngeti az ajtót. Nem szabad, hogy a ködösítők alánk vágjanak. A te dolgod, hogy min309

dent kézben tarts, amíg Leonard vissza nem tér. Kiválasztott egy szóvivőt, Otto Harmatot, találkoztatok már. Vedd fel vele a kapcsolatot, és beszéld meg vele, hogy mit nyilatkozhat. Könnyű dolgod lesz, hiszen a gépben egy számodra készített program mindent elárul, menj, annál a gépnél csak be kell írnod a neved és már el is indul az interaktív oktató szoftver. Látod, mi mindenre gondoltunk előre. Ben, ettől kezdve te vagy az Élet egyházának első embere. Három testőr vigyáz rád, és páncélozott autóval fogsz járni. Ja, igen, Leonard mikor kiszabadul, sajnos egy ideig nem jöhet vissza ide. A Hollók elviszik egy különleges helyre, ahol felerősítik. Igen, ott abban a bizonyos titkos laboratóriumban. Addig neked kell helyt állnod, irányítanod kell 144000 embert, nagy feladat, nagy teher, de jól választottak, neked menni fog! Na menj és láss hozzá, reggel az egész sajtót meg kell szelídítened a sármos mosolyoddal. – Lisa olyan hévvel osztogatta a parancsokat, hogy még levegőt is alig tudtak venni. Izgatott volt a Hollók miatt, hiszen férje is köztük volt, és nagyon aggódott érte. Tudta, hogy nem riadnak vissza még a hadseregtől sem. Félt. És Ben is aggódott, hiszen nem tudta felfogni, hogy mi történik: amerikai állampolgárok megtámadják a saját hadseregüket? Elképzelni sem tudta, hogy mire számítson, mit tartogat a jövő… Katarina végre lejutott hozzájuk, és aggódva ugrott Ben nyakába: – Istenem Ben, nagyon aggódtam miattad, Mark éppen most kérdezett felőled e-mailben… Mi lesz most velünk? – Állítólag megindul a támadás a katonai létesítmény ellen… – Ben kicsit hitetlenkedve, egykedvűen válaszolt Katarinának, aki elgondolkodott, majd lassan, mintha már olvasott volna erről valahol… ezeket mondta: – Tájékoztatni kell a médiát, menjen az egész világ Leonardért a Nevada-i sivatagba! Közvetítse az egész akciót a televízió élő adásban. Mi is menjünk és vigyük akár a 144000 kiválasztottat is, Leonard fiatal rajongóit, Amy, és Toby azonnal emberek ezreit tudná kivezetni a fiú kiszabadításához… – Ben szemei felragyogtak Katarina szavainak hatására és eszébe jutottak Martha tervei: 310

V E Z É R C S I L L A G – Pontosan erről beszélt Leonard édesanyja mielőtt elrabolták a könyvtárból. Forduljunk ismét a nyilvánossághoz. Mutassuk meg a világ összes emberének, hogy hogyan bánnak Isten gyermekével! – az irányítóteremben hangosan tapsolni kezdett mindenki… Alig telt el egy óra, és az NCC hírcsatorna ismerős bemondójával a világon több tévécsatorna is megszakította adását: – Üdvözlöm a kedves nézőket, Pamela Mitchells vagyok, breaking news különkiadással szakítjuk meg adásunkat. Nevada államból jelentkezem, a hírhedt 51-es katonai bázis közvetlen közelében vagyok. Itt tartják fogva Leonard Stevenst, a rendkívüli képességekkel rendelkező fiút, aki néhány nappal ezelőtt egy halott fiúnak visszaadta életét. A háttérben jól látható, hogy több irányból is autók ezrei érkeznek a bázishoz, hogy hangot adjanak tiltakozásuknak, és követeljék Leonard Stevens azonnali szabadon bocsátását! A helyszínen már ott voltak az Enoch csoport testőrei, Katarina, Ben, és még nagyon sok híres ember is. Egyre több televíziós stáb érkezik, a világ minden tájáról. Helikopterek zaját is hallani lehet. Emberek ezrei állnak a bázistól 500 lábra, és szótlanul gyülekeznek. Néhány helikopter közelebb merészkedett a bázishoz, ezért figyelmeztették őket rádión: – Az amerikai kormány hadserege felszólítja a televíziós stábokat, hogy azonnal hagyják el az objektum légterét! Ben meglátta Nicket, aki azt mondta a korábbi sikertelen szabadító-akció után, hogy rendelkezik kapcsolatokkal az 51-esben. – Nick! – Ben, de jó látni újra! Hát eljött a pillanat! – a több napos borostát viselő, fekete hajú férfi lendületesen kezet fogott Bennel. A háttérben hatalmas kamion duruzsolt. A tömegben azonnal szárnyra kelt a hír: megérkeztek a Hollók, és a különleges fegyver, egyenesen Irakból. A világon egyre többen figyelték az eseményeket, legtöbben Interneten, de milliók nézték az élő televíziós közvetítést is. És bizony nagyon sokan voltak, akik elindultak személyesen is a sötét 311

és nyomasztó titkokat rejtő Nevada-i sivatagba. Sokan eltévedtek, és előfordult, hogy például Japán diák az interneten keresztül igazította útba a tévúton járókat… Újabb kamion érkezett, és egy óriási kivetítő. Amy és Toby szomorú tekintettel mentek az Enoch csoporthoz. Katarina üdvözölte őket, és megkérte, hogy zenéljenek, mert a szív dallamait Leonard meghallja majd akármilyen mélyen is van a bázis alatt… Amy mély levegőt vett, és néhány technikus, az NCC csatornától segített nekik, hogy az emberek is hallhassák a fülbemászó dallamokat,és ne csak a jelenlévők, hanem mindenki a világon. A lány Leonard kedvenc számával kezdte: Tánc című dal (refrén) …Gyere fogd meg kezem, és táncolj velem Érezd a földet lábaid alatt Érintsd meg a világot, érezd lüktetését Forogj vele gyorsan, és még gyorsabban Ne félj, fogom kezed, te csak pörögj tovább Táncolj velem, táncolj a világgal Táncolj örökre Ne állj meg, mert elesel Érezd a földet, és ha nem bírsz tovább pörögni Hasalj le a fűbe, öleld meg a Földet És fogd meg kezem és tovább táncolunk együtt a világgal körbekörbe, táncolj velem És fogd meg mindkét kezem…

Brody a Hollókkal érkezett és tájékoztatni kezdte a sajtót Otto Harmattal, az Élet egyházának szóvivőjével együtt: – Itt áll mellettem az Élet egyházának szóvivője, Otto Harmat. Mire készülnek pontosan? – kérdezte Pamela a fiatal orvosszóvivőt. – Leonard Stevens nem terrorista, és jogtalanul tartják fogva a katonai létesítményben. Egyházunk bármit hajlandó megtenni azért, hogy kiszabadítsa a fiút. Ma este megérkezett az Enoch csoport különleges egysége Irakból, ők egy magyar professzor találmányának segítségével kihozzák Leonardot a bázisról. Ez a 312

V E Z É R C S I L L A G technikai újdonság egy békés fegyver, mely nem alkalmas emberi élet kioltására, mégis sokkal hatásosabb az eddigi fegyvereknél… Brody megkereste Bent, mert a fegyver használatához segítségre volt szükség, egy belső emberre. – Szevasz Ben! Mi készen állunk, de hol az a beépített ember? – Itt áll mellettem: Nick! – Üdv! A belső emberem készen áll, mi a feladat? – Kicsit bonyolult…elmondom a tervet: a Hollók egy fegyvert hoztak, amely képes megbénítani az ember központi idegrendszerét. Az áldozat legalább hat-nyolc órán át öntudatlan marad, de nem szenved maradandó károsodást. Az utolsó pillanatban jött ez az ötlet, mert mi eredetileg lerohantuk volna az egészet! Szóval ez sugár áthatol majd a falakon, sőt a föld alá is, és minden embert megbénít. Hacsak nincs rajta védőfelszerelés. Egy speciális elektromos szálakkal megerősített fémszálas öltözet. Be kellene juttatni hozzá egy ilyet… – Nick megvakarta a fejét…és így szólt: – Sajnos ez lehetetlen, bejutni biztosan nem tudunk. Azt hittem csak telefonálni kell, mert bent többen is várják a hívásom… – Brody elgondolkodott… – Hacsak… – Igen, Nick? – Nem értem ugyan, de ha ezt megzavarja egy elektromos erőtér… ez egy kísérleti állomás… – Brody bólogatni kezd: – Talán működhet! Leonard különös nyugalommal bámulta a szobája fehér mennyezetét. Egyszer csak belépett hozzá egy ismerős arcú ember, az orvos volt, aki korábban vizsgálta őt. Szó nélkül kiszabadította Leonardot, és kérte, hogy menjen vele. A folyosó elnéptelenedett, szinte mindenki a televíziót nézte… Egy biofizikai laborba vitte, ahol néhány elektromos cella volt felállítva. Az orvos elmondta, hogy mi történik a bázis előtt, és ettől Leonard idegessé vált. Kedvetlenül bement a cellába. Néhány perccel később a Hollók beindították Endrei professzor fegyverét. A hatalmas, homorú tányért a bázis felé irányították. A 313

fegyver kezelői felvették a védőruhát. Valaki a tömegből közelebb ment a fegyvert kezelőkhöz, és büszkén megmutatta nekik géppisztolyát: – Nézzétek fiúk! Ez elfér a kezemben, és gyors is, hatékony is! – a szakállas, hosszú hajú férfi meglóbálta az ezüst színű védőruhát viselők előtt a sátán fegyverét. Ők pedig, kicsit vigyorogva így válaszoltak neki: – Hidd el barátom, nem kell sok idő, és ez is elfér majd a kezedben! A bázison szinte minden ember egyszerre rogyott a földre, mintha lassított felvételek lennének. A bajszos irányító, aki a tévét bámulta az egyik ebédlőben, furcsán nézett, mikor körülötte az emberek lassan „lefeküdtek”, és nem tudtak megmozdulni. Ő csak furcsa zsibbadást érzett a szíve tájékán… Leonard várt 10 percig, ahogyan az orvos kérte. Ezután szépen lassan, óvatosan elindult a kijárat felé. A mínusz ötödik emeleten volt. Csodálkozva, de gyanakvó tekintettel nézte a veszélyes embereket, ahogyan öntudatlanul fetrengtek a folyosókon… Szédelgett egy kicsit, de ment tovább, nagyon lassan. Az emberek egyre közelebb merészkedtek a bázishoz, a televíziós stábok szintén. Pamela megkérte a helikopteres közvetítőket, hogy vigyék a katonai objektum fölé. Haboztak kicsit, de mikor mindenki látta, hogy semmi mozgás nincs az egész bázis megbénult, mégis felszálltak. A Hollók berobbantották a központi bejáratot, de senki sem tudta, hogy Leonard melyik útvonalat választja majd az ötödik szintről ugyanis legalább négyféle módon lehet feljutni a felszínre, négy különböző ponton. Pamela fentről figyelte, hol bukkan fel a fiú. Az egész világon emberek milliói, aggódó, rémült tekintettel várták, hogy valamelyik ajtó kinyíljon, és végre kilépjen rajta a világ megmentője, Leonard. A Hollók eltakarították a berobbantott ajtó romjait, és elindultak a bázis belseje felé. Néhány vakmerőbb szemlélődő, főleg fiatalok, fegyverekkel a kezükben szintén követték a szabadítókat. Utánuk, 314

V E Z É R C S I L L A G kicsit lassabban a sajtó képviselői, és persze a nemzetközi tévéstábok is, akik már találkoztak Leonarddal korábban… A bázis ellenkező pontján egy ajtó kitárult, és kifulladva a sárga fénnyel megvilágított szabadba lépet Leonard. Pamela észlelte a helikopterről, és egy hangosbemondón keresztül szólt a Hollóknak, hogy merre menjenek. Az egész világ megkönnyebbülve dőlt hátra. Életben van a világ királya. Leonard mosolyogva integetett Pamelának, mikor felismerte a hangját. Pamela viszont hangosan, ösztönösen sikítani kezdett. Leonard háta mögött megjelent a pocakos, bajszos irányító, kicsit botladozva. És szólni ugyan nem tudott, de elővette marokfegyverét és Leonardra fogta. Nick és Ben egy másik útvonalat választottak, és előbb látták meg Leonardot, mint a többiek. Mindketten üvöltöttek a fiúnak, aki lassan, kicsit szédelegve megfordult… Az irányító ferde szájjal mosolyogni kezdett, majd habozás nélkül lőtt, nem egyszer, nem kétszer…minden golyót ellőtt pisztolyából. Leonard legalább öt lövést kapott, mire összeesett. Az egész világ láthatta a gyilkos félrecsúszott mosolyát, mely azonnal megfagyott, mert a közeledő tömegből valaki egy géppisztollyal szinte kettészelte a Sátán szolgáját. A helikopter kamerája egészen közelről vette az eseményeket. Pamela elejtette mikrofonját, és zokogni kezdett… Nick ért elsőként Leonardhoz, letérdelt mellé, és a csillagos égboltra nézett. A fiú mellkasát elöntötte a vér, szemei még nyitva voltak, de szájából vér folyt, és szólni sem tudott…Nick kezei remegtek, fejéhez nyúlt, és haját tépte…Amy rohant Leonard felé, de testvére Toby visszatartotta, és mindketten egymásba kapaszkodva a földre rogytak. Ben megállt, Katarina után nyúlt, és megölelte őt. A világon eluralkodott a pánik, a könnyek sóssá változtatták az édesvizű folyókat, és tavakat… A Porter és a Zarco család a fehér márványpalota nappalijában a plazmatévén követték az eseményeket. Mindenki sírt. A televízióval szemben, a fehér kanapén középen ült Elza asszony, Patrick fia a jobbján, férje Joseph a balján. Egymás kezét szorították. Joseph mellett ült Susan, és mellette férje, John. És ott ült a ka315

napén John huga, Sarah is, aki Patrickhoz bújt. Sarah-nak nevezték el őt a holtak városában, de igazi neve Mellannie Stefannie Zarco. Az Interneten Sarah volt a nick-neve, és egy közösségi portálon ismerték meg egymást Patrick-kal néhány évvel ezelőtt. Ihméné nem sírt, talán fel sem fogta mi történik. Szorította apró kezeivel a nyakában lógó, Jamestől kapott ősi medált, és figyelte a világ királyának élettelen testét, a zokogó tömeget, a kétségbeesett arcokat…ott állt, csendben a kanapé mögött, és emlékezetébe véste a megrázó képsorokat… A nevadai sivatagban döbbenetes csend uralkodott. Mindenki emlékei világában járt, menedéket keresve… Hirtelen nagy robajjal, szinte a semmiből érkeztek a gyűrűsök hiénái, és a hadsereg mentesítő osztagai. Felszólítottak mindenkit, hogy hagyják el a bázis területét. Lökdösni kezdték az embereket, de szokatlanul nyugodtan viselkedtek. Mindenki arra számított, hogy előkerülnek a gépfegyverek, és áldozatok is lesznek, de néhány katona hangos ordításán kívül nem volt komolyabb incidens, mindenki elhagyta a bázis területét. Néhányan hallották, hogy a gyűrűsök keserűen beszélgetnek Laus Masbu haláláról, akit Leonard nem volt hajlandó meggyógyítani. Szinte rettegtek, és ezért voltak csendben, mert tudták, hogy Laus Masbu hű szolgái iszonyatos bosszút állnak majd, hiszen már Leonard is meghalt, és szabaddá vált az út a 29-es tervhez…A Hollók megindultak Leonard testéért, néhány kíváncsi operatőr kíséretében. De a katonák útjukat állták. Leonard holttestét gyorsan bevitték a bázis egyik szürke vasajtaján, le a sötét titkokat rejtő mélységbe…A televízióban látta ezeket a képsorokat John is, és azonnal felugrott a fehér kanapéról. Rémült tekintete mindenkit megijesztett, majd hangosan kiabálni kezdett, és közben fejét fogta: – A fenébe, ne hagyjátok elvinni a testét… még nincs veszve semmi… ezek hagyják, hogy ott maradjon Leonard… azonnal fel kell hívnom Bent… – alig, hogy ezt kimondta a villa ablakait betörték, és könnygázgránátok gurultak a nappali keleti motívumokkal díszített szőnyegére… Mr Porter felugrott és így szólt: 316

V E Z É R C S I L L A G – Tudtam, hogy nem hagyják békén a családomat, de ezek nem tudják mire vagyunk képesek! Igazam van John? Eredj Patrick, vidd le az asszonyokat a pincébe, mi Johnnal feltartjuk ezeket… – hangosan köhögni kezdett, és már alig látták egymást. Susan ordított: – Hol van a lányom? Istenem hová tűnt Ihméné? Keresni kezdték a kislányt, és közben nem is vették észre, hogy a támadás is elmaradt. Elvitték már akire szükségük volt!

317

VII. fejezet „Napkeltekor nagy tüzet látni majd, A zaj és fény észak felé terjed, A földön kiáltások és a halál hangjai hallhatók, Fegyverrel, tűzzel és éhínséggel vár rájuk a halál.” (Nostradamus)

Csillogó, fekete terepjárók állnak meg a hatalmas épület lábánál. Az üvegmonstrum, meglehet akár 100 emeletes is. Fiatalok szállnak ki, gigantikus testőrökkel. Hat dúsgazdag fiatal, és a kigyúrt testőreik. Nevetgélnek, kicsit lökdösik egymást, mint a gyerekek szokták. Sietnek. Nagyon izgatottak. A portánál az egyik fiatal megmutatja a belépőkártyáját. Már ismerik őt, be is engedik testőrével együtt, a többi tíz embert viszont nem. – Na ne izélj már! Velem vannak mind, nesze egy kis jacht – azzal elővesz egy köteg pénzt, nem is számolja mennyi lehet. Az őr gondolkodás nélkül elteszi és beengedi őket. Ezután a kamerák felvételét visszatekeri és letörli az iménti jelenetet. – Gyerünk, olyan buli lesz, amit soha nem fogtok elfelejteni. A fekete márványburkolaton nehezen tudnak lépkedni, egy kicsit becsíptek az egyik szórakozóhelyen. A folyosó végén egy liftbe szálltak. Robert előveszi a kulcsot, amely egy félemeletre kódolja a liftet. – Hú ez nagyon titokzatos, valamilyen titkos night klub, mi? Ezért nem jöhettek velünk a csajok? – A legfiatalabb közölök a mindössze 18 éves Jordi, aki nagyon be volt tépve. Bár már megszokta az alkoholt és a drogok minden fajtáját kipróbálta már. A liftet viszont nem bírta, émelygett, hányni készült… – Dugulj már el Jordi! Ha ide mersz okádni, kilóbállak a tetőről. – A testőrök furcsa fintorral néztek egymásra, de ők is élvezték a fiatalok vad életvitelét. Na és persze a pénz sem volt utolsó szempont, hogy elviseljék őket. – Megérkeztünk uraim. De csöndben, egy pisszenést se halljak, mert ide nem szabadna bejönnünk. Éjjel csak két őr, és az ügyeletes van benn. 318

V E Z É R C S I L L A G – De mi ez? – mikor kinyílt az ajtó, hirtelen mindenki meglepődött. Hosszú, hófehér folyosó tárult eléjük. Az egész úgy nézett ki, mintha egy kórházban lennének. – Hová hoztál minket? Nővéreket lesünk meg? – Pszt, sokkal jobb lesz, gyertek, de csöndben. Elindultak az erősen kivilágított folyosón. Tizenkét fiatal, Nehezen tudják fékezni magukat, hiperaktívak, és most az izgalom szinte gyerekké varázsolta mindet. Nem tudták hová tartanak, mi vár rájuk. Kíváncsiak voltak és türelmetlenek. Eljutottak egy üvegajtóhoz, melyen CryOnX sybertech felirat volt. Ismét a belépőkártyát használta Robert. Az ajtó kinyílt. Olyan volt mint egy sci-fi filmben. Az ajtó mögött hatalmas tartályok, melyekben folyadék volt és buborékok jöttek a felszínre. – Hű, király a dekoráció! – Jordit nyűgözte le leginkább ez a környezet, hiszen megszállott science-fiction rajongó. – Csendet! Ez nem dekoráció, idióta! Az apám a cég egyik tulajdonosa, a hadsereg megbízásából kutatnak. Gyerünk tovább ez unalmas, nem ezért vagyunk itt. Várj! – Jordi nem bírt magával, előre ment, és majdnem beleszaladt az egyik riasztóba. – Állj meg te marha, ki kell kapcsolnom a riasztót, hogy veled mennyi baj van! Ne nyüzsögj már annyit, tudod mit kapunk, ha lebukunk? Megkockáztatom, hogy élve nem is jutnánk ki innen. – Ne viccelj már! Mert hol vagyunk pontosan? – kérdezte kicsit megszeppenve Jordi, de Robert csak megrázta a fejét mérgében. – A testőrök itt maradnak! OK? – Ne csináljatok őrültséget, mert minket szétszednek a szüleitek, ha bajotok esik. – Robert testőre idegesebb volt mint általában. – Ne parázzatok már! Egy szupertitkos laborban vagyunk, Ugyan mi történhetne velünk? Még kiugrani sem tudnánk, az ablakokat nem lehet kinyitni, és egyébként is páncélozottak. A hat fiatal elindult egy sötét szoba felé, óvatosan lépkedtek, bár erre semmi szükség nem volt. Robert szerette befenyíteni a társaságot, jól szórakozott rajtuk. Mind be volt egy kicsit tojva… 319

– Elkényeztetett ficsúrok, unatkoznak és elfecsérlik az egész életüket – szólt bölcsen Robert testőre, aki jól tudta, hogy mi folyik abban a szobában. – Ja, azok, de mi belőlük élünk, méghozzá elég jól! A szoba ajtaja lassan kinyílt. Bőrfotelek, monitorok, valamilyen vezérlőféle, szemüvegek, fejhallgatók. Hát nem éppen erre számítottak, de máris volt elképzelése mindenkinek: – Á, már tudom ez egy új fejlesztésű játék lesz ugye? Robert elmosolyodik Jordi buzgóságán…és sejtelmesen válaszol: – Olyan játék, amivel még a hatvan éves parancsnokok, ezredesek is játszadoznak szabad idejükben. És amiért milliárdosok alkalmanként akár 1 millió dollárt is kifizetnek. De minek beszéljünk annyit, inkább próbáljátok ki. A szobában hat fotel volt, mindegyik előtt egy plazma monitor, amit a szék elé lehetett fordítani. Egy hatalmas, legalább egy kilós szemüveg, a hozzá tartozó fülhallgatóval. Mindenki belezuppant egy kényelmes fekete bőrfotelbe. Robert bekapcsolta a gépet. Nem először jár itt. Ismeri a veszélyét is a dolognak, talán éppen emiatt jár vissza egyre sűrűbben. A központi vezérlőpult a félkörben elrendezett fotelekkel szemben helyezkedett el. A középső monitoron megjelent a CryOnX Sybertech háromszögű logója, és a belépési kódot kérte. Robert fejből tudta, pedig elég hosszú volt. Megtördelte kezeit, ránézett a megszeppent haverokra, és nyomott egy entert. A vezérlő számítógép megszólalt: – Üdvözöljük önöket a CryOnX sybertech kísérleti állomásán. Kérem helyezzék magukat kényelembe, és kövessék az utasításokat. Robert izgatottan huppant bele a fotelbe. Élvezte a helyzetet, tetszett neki, hogy ezúttal új dolgot tud mutatni haverjainak. – a számítógép tovább sorolta a teendőket: – Kérem vegyék fel az interaktív szemüveget. Erősítsék a fejükre, olyan szorosan ahogyan csak tudják. Köszönöm, mindenkit érzékelek. Vegyék fel a kesztyűket, melyeket a fotelek alatti fiókban találnak meg. Az akció alatt nyomon követem majd testi funkcióikat, a szívverést, vérnyomást, és amennyiben kritikus eltérést tapasztalok, a kísérletet megszakítom. 320

V E Z É R C S I L L A G Műholdas kapcsolás következik, ez eltarthat néhány másodpercig. Kérem addig élvezzék az önök előtt megjelenő nyugtató tájképet, barangoljanak ebben a pompás kertben, szagolják meg a virágokat, igyanak a forrás vizéből. Próbáljanak járni, mozogni, nagyszerű érzés ugye? Miközben testük valójában mozdulatlan, akár mérföldeket is megtehetnek anélkül hogy elfáradnának. – a „JÁTÉKOSOK” a kivetített mesterséges valóság előtt egy átlátszó monitort látnak folyamatosan, ezen sárga betűkkel információkat kapnak a jelenlegi helyzetükről, fizikai állapotukról. Egy villódzó piros négyzetben pedig az látható, hogy kapcsolatfelvétel folyamatban. Minden hasonlított egy internetes játékhoz. Csak itt a „díszlet” sokkal életszerűbb és valóságosabb. Ha szél fújt a mesterséges világban, akkor az ülés fölött elhelyezett fúvókákból levegőt áramoltatott a számítógép a játékosokra, hogy minél élethűbb legyen az illúzió. Szagok, eső, homokvihar, mindent átélhet mozdulatlanul egy székben. Hirtelen a piros négyzet zölddé változott. És a számítógép további tájékoztatást nyújtotta játékosoknak: – A kapcsolat-felvétel megtörtént. Az akció a legközelebbi küldetéshez van programozva. A helyszín Irak. Kérem válasszanak egy karaktert, Önnek lehetősége van most azt a szolgálatban lévő katonát kiválasztani akit a legszimpatikusabbnak lát. A katonák képe sorban legördül a szeme előtt, kérem bökjön rá kezével arra, akit választ, akinek bőrébe kíván bújni az akció időtartama alatt. Azok a katonák, melyekre nem lehet kattintani nincsenek elérhető helyen, vagy áthelyezésre kerültek, esetleg likvidálták őket. A program háromnaponta frissíti az adatokat, kérem elnézésüket, ha bonyodalom keletkezett a gép lassúsága miatt… – Te Rob, ez most mi? Valóban kapcsolódtunk az Irakban szolgáló katonák műholdjához, vagy csak játék? Ez egy stratégiai játék, ugye? – kérdezte Jordi – Úgy is lehet nevezni, de ti mindannyian szerettek lövöldözni. A hétvégén a vidéki farmon jól lőttetek a vadakra, remélem ez is jó mulatság lesz mindenkinek. Csak sokkal izgalmasabb, élvezetesebb és félelmetesebb is… Nem először vagyok itt, de majd 321

meglátjátok, hogy könyörögtök a következő alkalomért… Lazítsatok, nektek nem eshet bajotok, ezt jól jegyezzétek meg. Bármi is történik, ti mindannyian itt vagytok egy biztonságos szobában. Szóval ne szarjon be senki. – Elnevette magát, a többiek viszont valamiért csak hallgattak. A számítógép ismét átvette az irányítást. A nyugalmat sugárzó tájkép megszűnt. Felvillant mindenki előtt egy lebegő képernyő, melyre kiírásra kerültek a kiválasztott katona adatai, életkora, teljes neve, beceneve, a hely, ahol született, és az a hely, ahol jelenleg állomásozik. Egy visszaszámláló is elindult. 10 perc van az akcióig. Több ezer mérföldre, valahol Irak területén. Az állomásfőnök beront a sátorba, és sorolja azokat a neveket, melyeket kiválasztottak a kíváncsi ifjak. Összesen hatot, plusz egy főt, aki figyelő lesz az akcióban. – Akik hallották a nevüket, menjenek azonnal az orvosi szobába, bevetésük lesz. – hajnalodik. A hét katona kicsit fáradtan de fegyelmezetten elindul az orvosi sátorba. Tudták, ha bevetés előtt ide kell jönni, akkor valami megmagyarázhatatlan dolog fog történni velük ismét. A fizetésük mellé mindig kapnak egy szép öszszeget havonta, így nem kérdeznek soha, bár nem tudják mit tesznek ezért a pénzért, és hogy csak ők vannak akik így járnak, vagy esetleg többen is. Erről senki nem beszél, mert nem is tudnának, hiszen nem emlékeznek semmire. Az orvosi team már várja őket, nagyon indulatosak, ott van egy idegen ember is, aki némán figyeli az eseményeket. Nem katona, inkább civil, valami tudós féle, bár ki tudja ezt megállapítani. Ötvenes éveiben lehet, egy laptop van előtte, meg néhány különös szerkezet, melyekről senki sem tudja mik lehetnek. Az orvos injekciót készít elő. Egy fém kofferből előkerülnek azok a kütyük, amelyek ilyen speciális bevetéseken a katonákra kerülnek. Beadják az injekciót, majd szépen, egyenként mind a hat katonát bedrótozzák. Fejükre kerül egy érzékelőkkel ellátott fejpántszerű szerkezet, egy fejhallgatóval, és egy kamerával. Ezután az ismeretlen férfi elé mennek, aki rájuk sem néz, csak a monitort figyeli bambán. 322

V E Z É R C S I L L A G – Jöhet, lépjen előrébb. – szólalt meg kicsit rekedtes hangon. Elővett egy olyan érzékelőt, mint amilyet a repterek biztonsági kapuinál használnak az emberek átvilágításához. Minden katonát egyenként átnézett így. Minden embernek speciális rezgései vannak, amelyeket így gyűjtött be, majd a számítógép lefordította bináris jelekké. A hetedik katona maga a jeladó. Antennákat kapott, és egy furcsa könyv méretű szerkezetet, amelyről senki sem tudta mi lehet. Csak villogott, hol piros, hol kék fényt kibocsátva. Féltek is tőle, mert az ellenség gyorsan észreveheti főleg éjszakai akcióban. Általában elrakták egy táskába az okosabbak. – Rendben van minden, mehetnek. – szólt kicsit fintorogva a biomérnök. A visszaszámláló közel volt a második perchez. A katonák kezdték furcsán érezni magukat, mintha szédültek volna. Felkapták fegyvereiket, és elindultak a helyi kisvárosba. Irányítóterem, iraki állomás A rekedt hangú férfi rácsatlakozott a hat katona számítógépére, amit magukkal vittek. A tarkójukba szúrt nanochipek valószínűleg már elérték a központi idegrendszert. Ettől kezdve a katonák irányítását ő végezte. Lefuttatott egy tesztet mielőtt átadta volna őket a milliárdos játékosoknak. A teszt sikeres, kezdődhet a játszma. Üzenet elküldve a központi laborba. – Kedves játékosok, a visszaszámláló a nullához ért, kérem kezdjék meg a küldetést. Az irányítás az önök kezében van. A kapcsolódásig néhány másodpercre van szükség. Ezt követően azt a képet látják majd, amit az önök által kiválasztott katonák is látnak, valós időben. Érzékszerveit, mozgását, fegyvereit ön kezeli ettől a pillanattól kezdve. Kérjük vigyázzon katonáink épségére. Továbbá figyelmeztetem, hogy a számítógép bármikor beavatkozhat, ha veszélyt érez. A játék elkezdődött! Köszönjük, hogy támogatásával hozzájárul a fejlesztésekhez. Jó szórakozást kívánok. A hat fiatal egy szürkületi városban találja magát. Romok, kihalt utcák. Nézik egymást. Mintha először látnának embereket. Forgolódnak, nézik a kezeiket, leveszik a sisakot, majd újra felteszik. 323

– Héé! Elég volt a játékból! Vagy csak itt álltok és bámuljátok magatokat? – szólalt meg türelmetlenül Robert. – Gyerünk nézzünk szét, fegyvert a kézbe. – Láttad a száját? Te figyelted? Az a katona azt mondta, amit Robert? Tudok szájról olvasni. – értetlenkedett Jordi – Te barom, persze, hogy azt mondta amit én, nem fogtad fel? Én most ő vagyok, ha megvakarom a seggem, akkor azt fogod látni, ha le akarom lőni azt a nyomorult kóbor kutyát akkor lelövöm, tényleg…miért is ne… – azzal határozottan a kutyára céloz, de Jordi elé áll, és hadonászni kezd. – Megőrültél?? – üvölt Robert – Majdnem lelőttelek! Barom! – és jól hátsóba rúgta. – Hoppá, ezt nem éreztem, döngölj bele a sárba. – incselkedett Jordi. A többiek skandálni kezdték: – Buuunyót, buuuunyót… – Marhák! Hangosabban nem tudnátok zajongani? Jó célpontok leszünk, gyerünk tovább. – Robert adott egy taslit Jordinak, illetve az őt megformáló katonának. Majd tovább meneteltek. És közben megbeszélték, hogy ki kicsoda, mert bár a katonák nevét jól látták az egyenruhán, de meg kellett szokniuk az új arcokat. A távolban nagy robajra, és iszonyatosan erős fényre lettek figyelmesek, majd meglátták a gombafelhőt. A katonák szemei megolvadtak és megszakadt a műholdas kapcsolat… A fiatalok azonnal kiugrottak a fotelekből, és rohantak a testőrökhöz, akik éppen a televíziót nézték. A hír futótűzként terjedt az egész világon: „Közvetlenül Leonard Stevens kivégzése után, helyi idő szerint hajnali 4 órakor terroristák atombombát robbantottak Bagdad városa mellett, majd szinte ezzel egy időben Irán területén is több atombomba felrobbant…Katonai szakértők szerint további terrortámadásokra lehet számítani világszerte…Isten irgalmazzon minket.”

324

V E Z É R C S I L L A G

A történet folytatódik a második könyvben.

325

TARTALOM

I. fejezet

8. oldal

II. fejezet

57. oldal

III. fejezet

122. oldal

IV. fejezet

223. oldal

V. fejezet

239. oldal

VI. fejezet

262. oldal

VII. fejezet

318. oldal