VERSEIT MONDJA WEÖRES SÁNDOR
NEM SZÁNDÉKOM… Nem szándékom, hogy kérjelek a jóra. Perzselő szomjat kelteni a jóra: ezért jöttem. Nem szándékom, hogy hívjalak a jóra. Korgó éhet kelteni a jóra: ezért jöttem. Nem szándékom, hogy kérjelek és hívjalak. Ha nem iszol meg engem: torkod lángot vet. Beled összefacsarodik, ha nem eszel meg engem. Nem kérdem: akarsz-e követni. Választhatsz köztem és kínod között, s a kínt választani gyáva vagy - igen gyáva. Nem tervem, hogy vonjalak a jóra. Lépést sem teszek érted... Nem tervem, hogy várjalak a jóra. Magad kívánsz jönni hozzám. Hogy vonjalak és várjalak: nincs oly jelem. Kicsiny vagyok, mint a porszem. Szolgád vagyok, de meggörnyedsz előttem. Királyom vagy, de meg kell görnyedned előttem, mert ostobán bántál hatalmaddal - igen ostobán. Kicsiny vagyok, mint a porszem, s az Atya megnevez engem, s az Anya karján visz engem, mert szomjat fakasztok benned a jóra, mert éhet támasztok benned a jóra: mert hiába hívtak téged a jóra. ÖRÖK PILLANAT Mit málló kőre nem bizol: mintázd meg levegőből. Van néha olyan pillanat mely kilóg az időből, mit kő nem óv, megőrzi ő, bezárva kincses öklét, jövője nincs és multja sincs, ő maga az öröklét. Mint fürdőző combját ha hal súrolta s tovalibbent így néha megérezheted önnön-magadban Istent: fél-emlék a jelenben is, és később, mint az álom. S az öröklétet ízleled még innen a halálon.
1
SUTTOGÁS A SÖTÉTBEN Kutból szállsz föl, te kedves gyermek. Fejed máglya, karod vízfolyás, törzsed levegő, lábad iszap. Megkötözlek, de ne félj: szeretlek és az én kötelékem a te szabadságod. Fejedre irom: „Szilárd vagyok, készséges, biztos és otthonos, mint aki a nőnek tetszeni kiván.” Karodra irom: „Ráérek, nem sietek: enyém az örökkévalóság.” Törzsedre irom: „Mindent betöltök és mindent befogadok: nem vagyok válogatós; de ki az, aki be tudna szennyezni engem? Lábadra irom: „Megmértem a sötétséget és lenyúlok annak mélyére; semmi sem sűlyedhet odáig, hogy én ne legyek alatta.” Arannyá változtál, kedves gyermek. Vegyél magadért kenyeret a vakoknak és kardot a látóknak. ÖREGEK Kodály Zoltán mesternek Oly árvák ők mind, az öregek. Az ablakból néha elnézem őket, hogy vacogó szélben, gallyal hátukon mint cipekednek hazafelé vagy tikkadt nyárban, a tornácon hogy üldögélnek a napsugárban vagy téli estén, kályha mellett hogyan alusznak jóízüen nyujtott tenyérrel a templom előtt úgy állnak búsan, csüggeteg, mint hervadt őszi levelek a sárga porban. És ha az utcán bottal bandukolnak, idegenül néz a napsugár is és oly furcsán mondja minden ember: "Jónapot, bácsi." A nyári Nap, a téli hó, őszi levél, tavaszi friss virág mind azt dalolja az ő fülükbe: "Élet-katlanban régi étek, élet-szekéren régi szalma, élet-gyertyán lefolyt viasz: téged megettek, téged leszórtak, te már elégtél: mehetsz aludni..." Olyanok ők, mint ki utazni készül és már csomagol. És néha, hogyha agg kezük játszik egy szőke gyerekfejen, tán fáj, ha érzik, hogy e két kézre, dolgos kezekre, áldó kezekre senkinek sincsen szüksége többé. És rabok ők már, egykedvü, álmos, leláncolt rabok: hetven nehéz év a békó karjukon, hetven év bűne, baja, bánata hetven nehéz évtől leláncolva várják
2
egy jóságos kéz, rettenetes kéz, ellentmondást nem tűrő kéz parancsszavát: "No gyere, tedd le." VALSE TRISTE Hűvös és öreg az este Remeg a venyige teste. Elhull a szüreti ének Kuckóba bújnak a vének. Ködben a templom dombja, villog a templom gombja, gyors záporok a sötéten szaladnak át a réten. Elhull a nyári ének, elbújnak már a vének, hűvös az árny, az este, csörög a cserje teste. Az ember szíve kivásik. Egyik nyár, akár a másik. Mindegy, hogy rég volt, vagy nem rég Lyukas és fagyos az emlék. A fákon piros láz van, lányok sírnak a házban. Hol a szádról a festék? Kékre csípik az esték. Mindegy, hogy rég vagy nem rég nem marad semmi emlék. Az ember szíve vásik, egyik nyár, akár a másik. Megcsörren a cserje kontya. Kolompol az ősz kolompja. A dér a kökényt megeste Hűvös és öreg az este ANYÁMNAK Termő ékes ág, te, jó anya, életemnek első asszonya, nagy meleg virág-ágy, párna-hely, hajnal harmatával telt kehely, benned kaptam első fészkemet, szivem a sziveddel lüktetett, én s nem-én közt nem volt mesgye-hegy, benned a világgal voltam egy. Álmom öbleidbe újra visszatér -
3
álmom öbleidbe újra visszatér! Alabástrom bálvány, jó anya, életem hatalmas asszonya, szemed Isis smaragd-dísze, tiszta, szép, hajad Pallas bronz-sisakja, színe ép, csak arcodon lett keményebb minden árny, mint a délutáni égen vércse-szárny. Első szép játékom, jó anya, gyermekségem gazdag asszonya, a kamaszkor tőled elkuszált, szemem a szemedbe nem talált. Így tünődtem: "Mért szült, mért szeret, ha örökre élni nem lehet? Énmiattam annyi mindent öl, temet! Mért nem tett a hóba inkább engemet!" A kamaszkor tőled elkuszált, férfi-szívem újra rád-talált, férfi-szívem a szivedre rátalált, megköszön most percet, évet és halált. Álmom karjaidba visszatér, álmom karjaidba visszatér... Erős ház, szép zászló, jó anya, sorsomnak nyugalmas asszonya. Majd ha cseppig átfolyt rajtam mind e lét, úgy halok az ős-egészbe, mint beléd. A BAB EL MANDEB-EN Alusznak az elsűlyedt városok: Svankélan, Cirpan, Tenuitian, jáspis Lamú, márvány Tiün-Kuin, déltáji jéghatáron őrködő Mejáj-Vivi, soktornyú Vejvita hol a szerelmes kétszer élhetett,
4
örök tudás pávája Namru-Kor - ki tudja, hány és hol? ki tudja mind? a dajkáló, kék, selymes ár alatt álmatlan álmodik Gondvána föld s fölötte álmos árboc hajladoz. Így vándorlunk a heves ég alatt (balról arab föld, jobbról Afrika) a két part fátlan, mint a sarkvidék. Váratlanul néhány apró sziget dereng elő a zöldes messzeség páfrány-öléből, néhány hosszudad koporsó-forma puszta sziklaroncs, homokkő-tömbjük sárga hajlatán sok kréta-ránccá gyűlt az üledék. És háromszögben egy szigetcsoport, három kő-test a tenger-sík fölött, mint óriás síremlék álldogál. Egyik: oszlop-csonk, elbillent fatönk, gyengéd formává érett fájdalom, másik: teknőc-héj, mind közt legnagyobb, erőlködően domború tömeg, ügyetlensége szörnyeteg humor, idomtalan erő, mely szinte báj, s a harmadik, a legszebb: kupola, alakja csúcsba-fejlő, idegen, oly teljes összhang, hogy szivet szorít. Miféle rég-holt daeva nyomta föl végső kínjában ezt a szörnyü-szép hármas jelet a tengerár fölé, amint az rátört és fölfalta őt? Őrt áll a tönk, a teknőc, a tető, mögöttük fokban záruló a part és összeér a tenger és az ég, zöld ég, kék tenger, űr és villogás, játékos és forró ál-semmiség. Szines kristályok árnyát álmodó játékos, forró szemfedő alatt nehéz mélységben ismeretlenül alusznak az elsűlyedt városok, csak ős nevük zúg, mint kagyló-üreg, miből kihullt az élő és a gyöngy. Pihen, pihen Gondvána embere: vízből jött, hártyás-ujju óriás, ki saurusokkal küzdött, alkudott és bölcsőjében lelte sírhelyét. Kallódnak a sötétség térdein a hódítók, bölcsek, szerelmesek, kik eldobták a természet javát, a hús és nedv boldog parancsait maguk-faragta bálvány-szörnyekért, az ésszel-éles gyötrelmeiért, a szép és édes rosszért, mely: övék s isten, vagy állat meg nem értheti. Meghalt a szobrász: szobra elveszett, akár a vályog-tégla, utcakő meghalt a költő: verse elveszett, akár a tréfa-szó, káromkodás így múlik mind a lény, a név, a mű, de fejleményük él és hat tovább: fölöttük száll a más kor embere,
5
kiben új módon él a régi rossz, s veszett homok-partok, hegyek között dúdolva éli a hullámverést, mint hogyha benne saját közönyét hinné dobogni, míg a hang alatt alusznak az elsűlyedt városok - ki tudja, hány és hol, ki tudja mind s a hármas emlék, a szigetcsoport őróluk hallgat és nem mondja el, hogy aki élt, az nem hiába élt. AZ ÜTEM ISTENNŐJE Alig mozdítod ajkad – két összekoccanó gyümölcsét az ág: mélyed útvesztőiből előfakad a boldog éjszaka. Alig érinted a fém-húrt: valamennyi hangszer belezendül, csörgődobokból, üvegpoharakból rebben a madársereg. Alig nyitod összeérő térded: hegyek indulnak, a magasság ormai, keblükben őrzött írással, buknak lefelé, a forrás lecsorog a völgybe, dárdákkal és terhekkel hadsereg indul, közös álomban átkel a folyón. Még be sem végezted a mozdulatot: tiéd az egész világ. A ragyogó tajtékzás, mely a széles vizen s a belegázoló testeken vonul, a telt edény öröme és adakozása, a megszólaló száj elvágott vessző-kötege: a kipattanó burkok sarjai fölreppenek a felhőbe, lebuknak az örvények alá és átszegik a rideg földet és remegésükbe merítik a csillagokat és hozzád, ki nem emlékszel rájuk, visszatérnek minden időben. A FÖLD MEGGYALÁZÁSA Egy véka rák, egy borjufej, dülledt nyelvű, befagyott szemű, alatta zsírtól gyöngyöző fehér-vörösen hullám-eres szalonna, kis köteg füszer, fokhagyma-füzér és zsenge pár kakaska-tojócska még élettől langyosan függött a vállán ringatózva szijakon; aztán lerakta terhét, egy zugolyba ült, térdén nyugtatva goromba súlyos ökleit, mint aki sokat hozott, de mit sem háborít, csak súnyt szeme forgott nyugtalan. És a nő-csapat nem is körötte sürgött: szinte mutatta hogy nem a dús jövevény, de az ifju gazda kedves itt, aki szőkén és mosolyogva és törékenyen feküdt a kemence mellett szalma-fekhelyen, semmit sem sejtve még. Csak a vaksi pép-evő, mindnyájuk ükapja, ki már kezdettől fogva élt és látta semmiből hasadni a földet és vizet s az égen záporként szaporodni a csillagot és tudta hogy őrá úgyse hallgat senkisem, magának mormogott: "Így történt akkor is,
6
kaput nyitott sok ajándék étel és ital, abból se lett haszon." - S a lakoma készre-sült: a főhelyen hevert az ifjú gazda és mellette fejtől anyja, lábtól asszonya, körül nővérei sorban, és a végiben a dús idegen, ki vendég és vendégelő. Ajtójuk sarkig nyitva volt: az udvaron ragyogott a dél, mennyekzős fák feszültek és mutogatták áldott ágaikat, fehér ló lejtett kényesen, mögötte csikója iparkodott, míg benn dalolt a vígság; és a gazda-szem nem látta meg, hogy átnyujtózik messziről kígyózva, lapulva egy bozontos, lomha kéz: végig-simogat nővérein, anyján, asszonyán térdtől csípőig. - Majd a kihűlő tűzhelyen a láng végsőt lövellt s a törmelékbe bújt, pöffent a zsarátnok, füstje gomolygott piszkosan. És ekkor a gazda egymaga volt már. Hirtelen a vér fejébe szökött, szeme meghomályosult, gégéje izzó száraz semmit nyeldekelt: rohant a belső házba. Anyja ingben állt, nővérei lestek összebújva meztelen, s az idegen ott szüretelt a gazda fekhelyén, pihent az ifjú asszony nedves combja közt s kiszakadt mint rönk a földből. Ő megtántorult, torkán feltört egy sziklasúlyu tompa hang, és látva hogy elhúzódnak s nincs vele senki sem, rongyként a sarokba omlott és sírt csöndesen. S az agg, ki tanú volt minden időnek kezdetén, motyogva dünnyögött: "Ez történt régen is, így volt, mikor megrontották a Földanyát s világra jött, akitől szabadulni nem lehet." A KŐ ÉS AZ EMBER Rejtőzködnöm nem lehet. Rejtőzködnöm nem lehet. Elmentem a kősziklához hogy elrejtsem képemet. Szólt a szikla: soha el nem rejtelek! ó, szólt a szikla: soha el nem rejtelek! Rejtőzködnöm nem lehet. Szólt a szikla megindulok, eltiporlak, tágulj tőlem, megindulok, eltiporlak, tágulj tőlem, szólt a szikla. Rejtőzködnöm nem lehet. Elmentem a kősziklához, ráhullattam könnyemet. Szólt a szikla: Én is égek, szenvedek! ó, szólt a szikla: én is égek, szenvedek! Rejtőzködnöm nem lehet. Szólt a szikla: én is mennybe
7
mennék, mint te, én is égek, én is mennybe mennék, mint te, én is égek, szólt a szikla. Rejtőzködnöm nem lehet. ISTAR POKOLJÁRÁSA (Babylon rege) Szeretett irányítóm, a szabadkai mester emlékének Ama honba, amit ismersz - honnan soha sincs visszatérés küldte vágyát Istar urnő, Hold leánya, emberek anyja, vonuló felhők szép nővére, mint nyil-idegről, lőtte vágyát árnyak házába, a sötétség hajlékába, ama házba, hol a betérő befele fordul, vissza se pillant, amaz útra, mely lefelé visz, vissza nem hoz sohatöbbé, ama házba, hol a kapun világosság nem világol, ama helyre, ahol porral táplálkoznak, iszapot esznek, ama házba, hol madárként öltözködnek toll-ruhába, ama partra, hol a sás közt hódként fészkelnek a lelkek, ama házba, hol sirás sincs, féltés se sajog, vér se lüktet, ajtó és zár porlepett. Mikor Istar a határt elérte, a kapu őrének kiáltott: »Hej te, kapus te, nyisd ki a kapudat! Hogyha nem nyitod ki, letöröm a lakatot, szétverem a kapufélfát, fölvezetem a holtakat, hogy egyenek, éljenek, az élőknél többen legyenek a holtak!« Szólt Istarhoz a kapu őre: »Állj meg, urnő - hej, ne rombolj! Megyek, jöttödet megjelentem, hadd tudjon róla Allatu asszony.« Mikor Allatu hallotta beszédét, a levágott fához, a levágott nádhoz lett hasonló és sikított: »Mi vezette szívét hozzám?« »Menj, víz őre, nyisd neki kapuidat, bánj vele rendjén: áll a törvény.« Ment a víz őre, nyitogatni kapuit. Első kaput rányitotta, koronáját elrabolta, »Mélység fia, koronámat mért veszed le rólam?« »Csitt, te, szót se… jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa.« Másodikat rányitotta, ékes övét elrabolta. »Mélység fia, ékes övem mért veszed le rólam?« »Csitt, te, szót se… jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa.« Harmadikat rányitotta, mellkendőjét elrabolta. »Mélység fia, mellkendőmet mért veszed le rólam?« »Csitt, te, szót se… jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa.« Negyediket rányitotta, szőttes ingét elrabolta. »Mélység fia, szőttes ingem mért veszed le rólam?« »Csitt, te, szót se… jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa.« Hold leánya, emberek anyja, vonuló felhők szép nővére szült-meztelen fényességben álldogált a sötétségben. »Siratni jöttem az ifjakat, kik szerelmük előtt elpusztultak, siratni jöttem a lányokat, kik hasztalan vártak, elhervadtak,
8
siratni jöttem a férfiakat, kik asszonyuk mellől földbe-rogytak, siratni jöttem az asszonyokat, kik emberükről leszakadtak, siratni jöttem a nyil halottait, kiontott vérükbe roskadókat, siratni jöttem az aggokat, kik háznépük közt elszáradtak, idejük előtt elpusztuló picinyeket siratni jöttem.« Hömpölygette, kondította Istar hangját a pokol öble, árnya oszlott, csöndje foszlott, víz jött a magasból, láng tört a mélyből, tűz hullt a magasból, víz tört a mélyből, a halottakba élet nyilallott, jajgatás, kiabálás verte a házat, vergődtek a porban, nyüzsögtek a sárban, bokáját húzták, térdét ölelték, kezét kapkodták, lábát marták, látták a fényességet és feléje tülekedtek, Istar szívét átfogta a mélység. Mikor látta Allatu asszony, kiáltott Namtarnak, szolgájának: »Vidd őt, Namtar, a zuhogóba lökd be, szemét sujtom sötétséggel, derekát sujtom dermedtséggel, lábát sujtom súlyossággal, szívét sujtom homályossággal, fejét sujtom bénasággal, egész erejét semmiséggel mind e világ végeztéig.« Vitte Namtar, a zuhogóba lökte: hideg ér csordul a falakról, üres visszhang csörög a mélyben, ki itt alszik, ki itt alszik, Hold leánya, ki itt alszik, tiszta derekát nem fedi inge, keblét kendő nem takarja, fekszik a vízben, mint egy szikla, mint ár ellen beledült szálfa, halántékán zuhog a zúgó, térdhajlásán zubog az örvény mind e világ végeztéig. Akkor fölkel Ea isten, emeli fejét, szól fennszóval: »Férfit alkotok, harcost teremtek, Uddu-Sunamirt, a győzhetetlent, fordítsa szemét az éj házára, négy kapu nyíljék sorra előtte, Allatu örüljön jövetelének: hárfákkal vigadjon és fuvolákkal, szálljon öröm az éj házára!« Amint Allatu látja a harcost, csipejét veri, ujját harapja, rikoltoz a sötétségben: »Ostoba dolgot kértél tőlem, tünj előlem, Uddu-Sunamir, a mélység iszapja legyen lakásod, az út homokja legyen ételed, szemétdombot túrj körmeiddel, élő csontod kásává rohadjon, véred megbüdösödjön, fuldokolj saját szagodtól, mert te házamba törtél, odavan az én uralmam - «
9
»Kidöntöm a kapufélfát, szétzuzom a palotát, beverem a boltozatot, kővel, érccel összelapítom, tövig rontom a falakat! recsegjenek a küszöbök, hulljanak az eresztékek, égjen ami éghet, törjön ami törhet, a kapukat széthasítom, forgáccsá verem!« Majd Istarhoz megy a harcos: megtört szemét megsimítja, dermedt derekát megsimítja, nehezült lábát megsimítja, homályos szívét megsimítja, béna fejét megsimítja, ruháját, ékét visszaadja. És majd fölkel Istar urnő és majd fölkel és megindul, nyomában az ifjak, lányok mennek a földúlt palotából, tolongnak a férfiak, asszonyok, tódulnak a csecsemők, vének és a nyíltól elesettek, kiontott vérnek halálát haltak mennek-mennek nagy tömegben, áradatként föl a mélyből, lobogó lángból, törmelékből, mennek-mennek énekelve, majd ha fölkel Istar urnő, majd ha fölkel és megindul, mennek mögötte hosszu sorokban, mint nagy folyamok hömpölyögve, mennek-mennek koszorús fejjel, fadobokkal, fuvolákkal s raknak négy szép magas máglyát édes-füstű ritka füvekből s fényük mint a nagy erős dél, beragyogja a négy tájat, látja Istar a máglyákat, táncol és tapsol örömében, odalép az első tűzhöz, beledobja koronáját, odalép a másodikhoz, beledobja ékes övét, odalép a harmadikhoz, beledobja mellkendőjét, odalép a negyedikhez, beledobja szőttes ingét, szült-meztelen fényeségben világol a teljességben. MEGHALNI Birsalma-illatú, gyöngyház-tekintetű s a hangja mint harang és messzi hegedű s mind több és tétován sűrűdő lépteikre felbődül és lerogy az űr sok-szarvú ikre, átzudul a hideg, mindent elönt a kék! Elönt a kék vonzás és villámló ekék s égő tüskék fölött a Meztelen viharja redőzve ráborúl a horpadó talajra, megreng az édesség vad fészke, cifra tál, s a mozdulatlanúl terjengő fénybe száll. BARBÁR DAL (KÉPZELT EREDETI ÉS KÉPZELT FORDÍTÁS) Dzsá gulbe rár kicsere áj ni musztasz emo áj ni manküt vantasz emo adde ni maruva bato! jaman! Ole dzsuro nanni he ole csilambo ábábi he ole buglo iningi lünlel dáji he! jaman! Vá pudd shukomo ikede vá jimla gulmo buglavi ele
10
vá leli gulmo ni dede vá odda dzsárumo he! jaman! *** Szél völgye farkas fészke mért nem őriztél engem mért nem segítettél engem most nem nyomna kő! ajaj! Könnyemmel mosdattalak hajammal törölgettelek véremmel itattalak mindig szerettelek! ajaj! Földed tüskét teremjen tehened véres tejet adjon asszonyod fiat ne adjon édesapád eltemessen! KÍNAI TEMPLOM Szent
fönn
Négy
majd
kert,
lenn
fém
mély
bő
tág
cseng:
csönd
lomb:
éj
Szép,
leng,
tárt
jő,
Jó,
mint
zöld
kék
Hír,
hült
szárny,
árny.
Rang,
hang.
A GALAGONYA Őszi éjjel izzik a galagonya izzik a galagonya ruhája. Zúg a tüske, szél szalad ide-oda, reszket a galagonya magába. Hogyha a Hold rá fátylat ereszt: lánnyá válik, sírni kezd. Őszi éjjel izzik a galagonya izzik a galagonya ruhája. A TÜNDÉR Bóbita, Bóbita táncol, Körben az angyalok ülnek, Béka-hadak fuvoláznak, Sáska-hadak hegedülnek.
11
Bóbita, Bóbita játszik, Szárnyat igéz a malacra, Ráül, igér neki csókot, Röpteti és kikacagja. Bóbita, Bóbita épít, Hajnali köd-fal a vára, Termeiben sok a vendég, Törpe-király fia-lánya. Bóbita, Bóbita álmos, Elpihen őszi levélen, Két csiga őrzi az álmát, Szunnyad az ág sürüjében. TAVASZI VIRRADAT Kakas kukorít, hajnal kivirít, a réti rigó dala röppen, arany bivalyok gerince ragyog márvány-eres égi ködökben. Ma ládd: a himes föld, láng-habos ég csak láz-tünemény, csak híg buborék, széthull, tenyeredbe csöppen. A lábadon itt topánka szorít: ez a föld! a gyökér-ölü erdő! a homlokodon kék pántlika fon: ez a menny, a fejedre tekergő! és közbül a szív, a kalitka-madár, kit féltésed vasrácsa bezár: ha elszáll, vissza sosem jő. HOLDBÉLI CSÓNAKOS TÚL, TÚL… Túl, túl, messze túl, mi van a hegyen messze túl? Hej, a hegyen messze túl lófej-széles ibolya virúl. Túl, túl, messze túl, mi van a hegyen messze túl? Hej, a hegyen messze túl Jancsi mosogat, Kati az úr. SZÁN MEGY EL AZ ABLAKOD ALATT Éj-mélyből fölzengő — csing-ling-ling — száncsengő. Száncsengő — csing-ling-ling — tél csendjén halkan ring. Földobban két nagy ló — kop-kop-kop — nyolc patkó. Nyolc patkó — kop-kop-kop — csönd-zsákból hangot lop.
12
Szétmálló hangerdő — csing-ling-ling — száncsengő. Száncsengő — csing-ling-ling — tél öblén távol ring. ROBOGÓ SZEKEREK Mennek a fuvarosok, a fekete dobosok a kerekeken éjszaka - a tanyai kutyaugatásokon át, tova! s a falusi zárt kapuk álmain át, tova! az uton a kétfele meredeken árny-hegyü jegenyesor innen is onnan is árkai mentén. A gyerekek alszanak, elviszi őket a fuvalom az égbe, hol érik a csillag, e gömbölyü, de tövises alma, s a hold-fele kanyarog a hintafa bársonya, cifra szalagja, de virrad, a kicsi öcsik és hugok álmai hajnali légcsiga fonatain újra le, földre pörögnek. Súlyos muraközi ló dobog, a kövön a pata kopog, a paripa fölnyihog - a falon a ló feje, hó-szinen a fekete, tovasuhan - ablakon és puha keszekusza mennyei álmokon átfut az árnyék. Mennek a fuvarosok, aluszik a köpönyegük, ők maguk éberek - az uton a kikeleti lombokon a szekerek erezete iramodik - ágyban a kisfiu és huga mennyei hintafa ágain ezer üvegizmu, salátabokáju, kakukkfejü tarka lovat lát. CANZONE Feleségemnek Még nem tudom, hogy mennyi van nekem, ó, hallgat még felőled benn a lélek, mely fátylat von köréd, szerelmesem, s még nem tudom, hogy néked mennyit érek, jósorsodat hozom, vagy tán halálom arany s gyémánt díszét, még nem tudom: új, mézes fájdalom indái közt nehéz utat találnom. Csak azt tudom, hogy társra sose várt az én szivem s lettél egyszerre társa, elvéve tőle életet s halált, hogy visszaadd másféle ragyogásra; hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had hazátlan csörtet villámtűz elől; és kunyhóm összedől, ha benne otthonod meg nem találtad. Csak azt tudom, hogy hajlós testeden szinte öröktől ismerős a testem, fejemnek fészke ott a kebleden, s nem szégyen, ha előtted könnybe estem, semmit se titkolok s ős-ismerősen jársz vad, töretlen Tibet-tájamon, imbolygó szánalom, vagy éji égen csillagkérdező szem. A megtépett ideg, e rossz kuvik, szemed nyugodt kék mécsét megtalálja; kicsinyke úrnő, térdedhez buvik s elszunnyad az érzékiség kutyája; és benn a Fénykirály, az örök ember, még hallgat, tán nem tudja szép neved,
13
s nem mond itéletet, így vár piros ruhában, szerelemben. DOB ÉS TÁNC csönd béke csönd béke fény csönd fénye béke csöndje fény békéje csönd fényes csönd béke csönd béke fény béke csöndes fénye fény csöndje csönd csöndje fény fénye béke csönd fény lombban kő csönd köve kövön fény csöndje kőben csönd béke kő békéje béke köve lombban csönd fényes béke kő lombban fény kút csöndje fű kútra hajló béke csönd kút békéje inda fű inda kő lomb hintája kúton fény ingája kútban csönd dajkája csepp csepp kút cseppje cseppek csengő csöndje csönd cseppje fény kút habja kő lombja fény csöndje béke szél víz föld kis patak irama fény halmai föld keblei kút karjai kő lábai víztüdejü szél lombtorkú csönd fűruháju fény kőarcú béke reggel dél este éj hajnal karéja dél sziklája alkony karéja éj sziklája csönd
14
béke fény hímzése hab szövése szél fonása füst rovása tűz írása örökös szálak verejtéke só orsó koporsó kop kop harkály óriási csönd órája sok külön kis csönd ingája kövön gyík fénylő néma bálvány béke veled szeretőd lappang virágzó ág rejtekében párod rejlik minden kapu hajlatában rend ünnep béke rend köve ünnep lombja csönd füve béke kútja szállj békés lomb csöndje fényes ünnep ága lengj ima irama unalom fénye csönd ünnep béke rend szállj ima fény ünnep lengj béke fény csönd béke csönd csönd béke béke HARMADIK SZIMFÓNIA I. Madárka sír, madárka örül, míg piros gerendái közül néz a hatalmasKüldd néki töretlen álmodat, míg magad vagy a vadász, meg a vad, nem szûnhet kerge futásod. Gyõznöd se lehet, veszned se szabad: a hályogos sürüség alatt vermed hasztalan ásod. Kinyílik a táj, lehunyódik a tájaz üresség öntözi szélét! A rét, a liget
15
itt mind a tied, de nem lelhetsz soha békét. Az élettelen avar is röpül. Ne hidd, hogy a rögben alhass. Madárka sír, madárka örül, néz a hatalmas. A mult se pihen: új percek méreg-csöppjeiben elomolva õrzi részét. A holt vadlúd, bár tolla se lebben, röpül a zúgó szárnyu seregben s röptében üli fészkét. A jövõ nem vár, elõre arat: a most ömlõ sugarak a holnapi gyermek rózsás bõrérõl csiripelnek. Ne kérd a veremtõl jussodat. Te vagy a vadász és te vagy a vad s távol, a hatalmas: az is te magad. Õ odafönn merev csillámu közöny, és sorsba burkolt lénye idelenn rengés, mely sohasem pihen, s a két arc: az Igaz és a Van összefordul mámorosan, mint a Nap meg a tenger nézi egymást ragyogó szerelemmel. Küldd néki töretlen álmodat! mert szived éber-álma, mint légen a pára, átlódul a pályán s fönn sajog a menny hajnal-koronáján. Madárka sír, madárka örül, míg piros gerendái közül néz a hatalmasKereplõként ûzöd körbe magad, rab vagy, de keserved álma szabad s igazad az álom, a röpke! A szikla, ha rávésed jajodat, többé nem szikla: élõ te-magad s föllibben a fellegekbe! Kinyílik a táj, lehunyódik a tájaz üresség öntözi szélét! Sugarak izzó füzére alatt meglelheted százszor sirodat, mégsem lelhetsz soha békét. Az élettelen avar is röpül. Ne hidd, hogy a rögben alhass. Szél körme kapar a sír körül, és vallat a fény, a hatalmas. Te vagy a vadász és te vagy a vad s a pálya is, minden te magad -madárka sír, madárka örülpiros gerendák közül kidagadva tág szemmel nézel magadra.
16
II. Rikolt a páva veled, tipeg az éjbe veled, elveszti nyúlt vonalát a futórózsa veled, odafönn villámló kútnál remegõ gyöngy közt aludtálkikkel egy-éjbe jutottál, mindannyival oda futnál. Rikolt a páva veledrád-kúszó rózsa remeg, a mezõ nyers illata nedves csókjára pereg. Sír a liliom, a sáska ishogyha lehetne, szánna is. Csak a könny csorog a szirmon, a fánki merne sírni igazán? Ki merne súgni neked arról, hogy mi lett veled? melyik ég rejti helyed? õrzi-e gyöngyeidet? Ki egét elhagyta, lássa: habos örvény a lakása, fedelének éj az ácsa sötétség a kalapácsa. Tipeg a páva veled, remeg a rózsa veled, fáradtan rád-hajlanak, megosztják alvó-helyed. Itt minden örömbe bogárka vész, s a fájdalom mélye tiszta méz. Hét szín mozog itt és hang-özön: egyetlen, arany csend volt odafönn. Színek közt gyúl a szemed, hangok közt zsong a füledkivánsz-e bucsuzni, mondd, vagy itt lenn jobb a helyed? Odafönn villámló kútnál remegõ gyöngy közt aludtálremegõ gyöngy közt a kútnál tán már aludni se tudnál. Hegyekkel játszik az út, a tücsök dobja pereg, rád-kúszó rózsa remeg. Rikolt a páva veledIII. Tûzhabos, bársonyos tereken át keresem szárnyának pille-porát. Ormokon,
17
kõ-fokon kutatom fátyla nyomát. Lehelletét szél verte szét, lángja kormát vas-pohárban õrzi a sötét. Jégszirmos hegyeken át, csatakos völgyeken át kérlelem, keresem: ápolná kegyesen sápadt kis mécsesem fénysugarát. Ide se lát! Ide se lát! Alszik és álmában épít ablaktalan tükör-palotát! Hasztalan üldözöm zajban, csendben, nem érem el soha: itt van bennem, vad futásommal õ ûzi magát, mécsesem fénye az õ kicsi foglya, vézna, ijedt fény, mégis beragyogja a végtelen tükör-palotát. Rögökön, fellegen, kék vidéken sietõ léptemmel el nem érem: szivemben szövöget napokat, éjeket a kinti sokszinû szõnyeget benn szövi mind, bennem szõtt szõnyegen odakinn keresem, míg ezer mintája szüntelen körbe kering. De néha meglátom -igaz-e vagy álommikor a kerek táj télbe hajolt s a jeges réteken minden csak sirverem s lenn fekszem, földdé vált fekete holt. Homályos tereken, idegen egeken sebzetten bukdos a légen által és rekedt, színtelen víjjogással lezuhan a jég alá! lezuhan a jég alá! A mélység föllazul, villogó gyöngy-habot ont és megint elsimul, és minden fekete, holt. Lehelletét Szél verte szét, lángja kormát vas-pohárban õrzi a sötét. Jég alatt, nem-múló percemen át õrizem simuló pille-porát. S a fényben szûntelen szaladó éveken tû-fokon csókolom ujja nyomát.
18
ABLAK NÉGYSZÖGÉBEN Ablak négyszögében csillag alvad fekete égen egy percet megformál a tompa fény sötéten áradnak a fák lombban messzi tenger énekel a szél függönybe döfi homlokát zárt perceden kivül csillagod elragad a kerten tajtékozva átfolyik a végtelen de a szobában összegyűlt a tér sarkokban elmerül karszék piros hajlásain átlátszón szétterül mosdókancsó indázó kék nyakán egyhelyben fölrepül gyűrűd az asztalon gyertya mit nem lehet eloltani a szigetet paskolja éj tárgyak hullámverését süket héjukban hallani ablakkeretben alvadón mélybe csügg a szomoruság te mennyek ábrás könyve a teljes fényű ősi létben érintésre becsukódtál de szemem tovább fut a fedélen ahogy e csillag vándorol sok év előtti sugarában pillantás parttalan ürében ABLAK AZ ÉJBE szűz arc égi vánkosán át a vércsék városán lehajolt szárnyak és csőrök felett gömbölyű tér megreped penge hold várás ablaknégyszöge hámuló illat zene libegő kerete négy széle fog szélből épült bástyafok égi kő de ha te hámba fogod nyergeled az ablakod paripád vihar villám szoroson fénylő szűz arc eloson ködön át ablaknégyszög aki váillat zene aki bákerete illa-bá és villa-bé az éj meghasad belé de ha te
19
RONGYSZŐNYEG 24 Álmodtad hogy nincs testem, se lelkem, csak te magad gondoltál ki engem, kép vagyok csak és tiéd örökre, magad varrtál fehér függönyödre. Jó lenne a sorsot félrevetni, álmod pelyhén újra megszületni. Ha álmodban újra-élni tudnék, kicsit sírnék hogy csicsígass, kicsit rínék hogy babusgass, aztán csöndben megint elaludnék. RONGYSZŐNYEG 79 Amikor még kicsi fiú voltam, kalitkában vergődve daloltam sose vágytam kinőni belőle, ijedezve lestem a jövőbe. Nem mennék soha vissza, nem mennék soha vissza, nem csábít a színarany kalitka. Mikor kezes-lábas ifju voltam, kamasz-lázban csetlettem-botoltam tudtam hogy csak egy az ifjuságom s azt hittem, majd holtig visszavágyom. Nem mennék soha vissza nem mennék soha vissza, hol könnyemet rideg párna issza. Most mint gallyat a máglya égése, befogad az Isten szenvedése nem véges kín, mint vágott-libáé: határtalan, mint a termő tájé. Nem mennék soha vissza, nem mennék soha vissza, kínom olyan kerek, égi-tiszta. SONG A napsugár szikrázva dől, borzong a víz, lágy szél legyint, sás árnya táncol mint a láng, s az út felől reám tekint a kékszirmú katáng. Ó gyönge szél, ó gyönge szél, ó halkuló, ó halkuló,
20
ringasd levél a lelkemet, ringasd levél a lelkemet, mint hab-sörényt a tó. RUMBA Ha jön a bika ha jön a bika ha jön a bikák legnagyobbika nevet a Rika nevet a Rika nevet a kicsi Sárika Meg kell érttetni a Sárikával hogy jó lesz vigyázni a bikával ha jön a bika ha jön a bika ha jön a bikák legnagyobbika. ROCK AND ROLL a taxi a praxi a gyerünk zabálni a füstölgő tüzes Cotopaxi a jöhet akármi Lóri ma kiköpöm a zagyvelőm fölakasztom a hátgerincem fazékba kilugozom a tüdőm de a tollas bőrödet is kimosom a csinos ing meg a nyakke- a nyakkebeleidet én ma kitaposom meg a bádogminták is mi vagyunk a taxi a praxi a gyerünk zabálni a füstölgő tüzes Cotopaxi a jöhet akármi KULI Kuli bot vág. Kuli megy megy csak guri-guri Riksa Autó Sárkányszekér Kuli húz riksa. Kuli húz autó. Kuli húz sárkányszekér. csak guri-guri Kuli gyalog megy. Kuli szakáll fehér. Kuli álmos. Kuli éhes. Kuli öreg.
21
Kuli babszem mákszem kis gyerek ver kis Kuli nagy rossz emberek. csak guri-guri Riksa Autó Sárkányszekér Kuli húz riksa? Kuli húz autó? Kuli húz sárkányszekér? Ha Kuli meghal. Kuli meghal. Kuli neeem tud meghal! Kuli örök csak guri-guri MERÜLŐ SATURNUS T. S. Eliot emlékének Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom, nincs felelősség, menhelyen könnyű az aggnak élete. Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt deszkájáról, ahonnan égbe röppent naponta - bolond! és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő védtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset, hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt, minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe a kivánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint. Így állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal. Csordám a vályunál tolong: mennyi vidám vadonatúj nagyszerűség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot kitúrja - bánjam-e? - már nem hivatásom, agyarat döfnek belém, ha látom: mi lesz a roppant szaporulatból, a kapart anyaméhből, falánk bódulatban, gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból, a kapuba rakott robbanásból Mint ha sínén a vonat rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs bánjam-e? - lehet, megállítják a végső percben; vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok; talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül: ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják. Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört, könnyű szalmán heverni, évezredek fáradalmát kipihenni. Nem látnak, fejük a vályuban, én is csak farukat s lobogó füleiket látom. A KILYUKADT VILÁG Külön árkaink s gátjaink miatt az Áldás tengerét fövény elissza. Világunk mint sutba dobott kulissza, tekints rá, itt is ott is átlyukad, de résein nem tárul a valóság a szétfeslő tarka látszat helyett, csak a poros sűlyesztő-gépezet, a döglött jelmezek, a papír-rózsák,
22
néhány részeg dühödt komédiás markában bicska játssza még a régi rémdrámát és únja mindenki más, filléreit sok kis statiszta félti; vászonrongy-fal zuhan a koponyákra: a Végitélet korcs paródiája. FUGA mennyi forró szakadékból szomja felkél minden hűvös kútban veszti szomját kútból emelt fejű kígyó ahány tűzből habját gyűjti folyton annyi áradatban elfolyatja süket éjbe zártan mélyen boltozódó mell bordái közt kovában és palában teste gyűrűjébe bilincselten föld súlyával elnyomottan fúrja vak fejét emelten álmot hengerítő áramokba forrva kószán kúszva folyvást emelt ékkő fejű táncos imbolyogva mennyi álmot folytat ébren annyi ébrenlétet forgat álma őrzi s elfolyatja folyton elfolyatva őrzi fúrva hogy a pala pattog kova sercen teste gyűrűjét kibontja forró szakadékból felszökellve éles feje tajtékozva múlhatatlan múlását dörögve búborékát sziporkázza égre táncol koronája ékkő fenn de lenn csörren összetörve kútból emelt fejű kígyó széttiporva hengerítő áramokban elomolva hamvatlan kihülve sárral egyesülve hol a tajték álom az álom ékkő az ékkő valóság a valóság kígyó a kígyó tajték A MESÉRŐL A meséhez mennyi unalom kell, hogy a boszorkányos madarak röppenjenek izgatott seregben s aprót-nagyot mulattassanak. A meséhez mennyi szánalom kell, mennyi gyûlölet és sérelem, hogy a gonosz mind pokolba vesszék, a jó végül gyõzelmes legyen.
23
A meséhez mennyi bizalom kell, hogy kavics-mód sok legyen a kincs, és a mondott rózsa illatozzék, és nyisson az álmodott kilincs. A meséhez mennyi félelem kell, kályha mellett, hol semmi veszély, minden zugból manó leskelõdjék, torkot tátson odakinn az éj. RONGYSZŐNYEG 49 Még most sem szoktam meg egészen hogy torkom van, gyomrom, belem mit anyaggal tömök naponta és csak ezáltal létezem. Még most sem szoktam meg egészen hogy minek olyan lényeges ezt vágyni, amazt elkerülni s hogy szeressenek és szeress. Még most sem szoktam meg egészen hogy látó-, vagy rágó-tagod szépnek, vagy csúnyának tekintsem és hogy van élő és halott. Még most sem szoktam meg egészen hogy teljest föl nem foghatok, hogy csak a részek kavarognak és rajtuk túl nem nyúlhatok. TOCCATA Bata Imre barátomnak Ahogy öregszem, érezem: mint forr a multba életem, lentebbre váj a gyökerem, a történelmet viselem. Gyerekkorom: tündér, manó; nem volt tévé, se rádió, kocogott sok-száz ló, csacsi, ritkaság volt a gépkocsi, mögötte gyors kölyök-csapat csodálkozón loholt-szaladt. Az ég üres volt, kék mező,
24
még nem csíkozta repülő. Vasút, vagy villany: távoli kis állomások lángjai. Félszáz évem merül tovább: a nagyapát, a dédapát mendemondából hámozom, emlékeimből toldozom, Klapkát, Perczelt rég ösmerém, úgy szólítám: uramöcsém, mert már Rákóczi vagy Drugeth öreg koldusnak nézhetett. Oly vén vagyok hogy borzalom! Láthatott volna már Platon, de voltam fura figura s ő pislogott szebb fiúra. Amikor még ember se volt, páfrány-bokor fölém hajolt, apónak hívott a bokor. Mikor születtem? Semmikor. Két jó marék port könnyedén a teremtésből hoztam én kóválygó senki, a nevem Majtréja, Ámor, Szerelem, ős-kezdet óta itt vagyok, de a lepkével meghalok.
ÉNEK A HATÁRTALANRÓL Amikor még senkise voltam, fény, tiszta fény, a kígyózó patakokban gyakran aludtam én.
25
Hogy majdnem valaki lettem, kő, durva kő, hegylejtőn jég-erezetten hömpölygetett nagy erő. És végül élni derültem, láng, pőre láng, a szerte határtalan űrben mutatom valódi hazánk.
26
