Nem érdekel, mit akar Alfred mondani. Mert amúgy sem igaz. Alfred nem beszél igazat. És ki az az Alfred? Nem érdekel, mit akar mondani. – Azt mondta – kezdi Alfred. Alfred félbeszakítja a mondatot és rám néz. – Azt mondta, hogy ha el kell mennie a Malkastenből, akkor várni fog rád – mondja. És elindulok felfelé az utcán, mert nem akarom hallani Alfredot, amúgy sem mond igazat, csak beszél összevissza, de nem mond igazat. És ki az az Alfred? Miért beszél összevissza? Megyek felfelé az úton. – Nem akarod tudni? Megyek az úton. – Azt mondta, hogy találkozhattok – mondja Alfred. És Alfred félbeszakítja a mondatot, én pedig megyek tovább az úton. – A nyárfáknál lesz, a késő esti órákban ott fog rád várni – mondja Alfred. Megyek az úton, és hallom Alfred lépteinek kopogását a Malkasten lépcsőjén. Megyek tovább az úton. És Helene azt üzente, hogy találkozunk. Azt mondta, menjek el hozzájuk. Helene vár rám. És ha Helene vár, nem múlathatom az időt a Malkastenben. Winckelmann úr nem hagyja békén Helenét. Haza kell mennem. Nem hagyhatom Helenét egyedül Winckelmann úrral. Winckelmann asszonytól bérelek szobát a Jägerhofstrassén. Nincs már kulcsom a házhoz, és a kedves Heleném a házban vár, bent van és vár rám. Sietve kaptatok az utcán. Haza kell mennem. Sietek a Jägerhofstrasséra. A Jägerhofstrassén bekopogok az ajtón. Találkozni fogok a kedves Helenémmel, és ha a nagybátyja, Winckelmann úr nyit ajtót, megmondom neki, kimondom egyenesen, hogy Helenéhez jöttem, mert Helene a kedvesem, a szemébe mondom, és Helene és én kisétálunk a házból és elutazunk Norvégiába, Stavangerbe utazunk, és többé soha nem jövünk vissza Németországba. Mert Helene és én szerelmesek vagyunk. Sietve kaptatok felfelé az utcán. Elmegyek Helenéért és hazamegyünk Norvégiába, Stavangerbe. Norvégiában képeket fogok festeni, gyönyörű, fényben ragyogó tájképeket fogok festeni, lefestem a felhőket és Helene
velem lesz, Helene mindenütt velem lesz. Helene Winckelmann kisasszony és Lars Hertervig tájképfestő Norvégiába utaznak. És mikor megérkezünk Stavangerbe, Hans Gabriel Buchholdt Sundt a kikötőben fog minket fogadni. Hans Gabriel Buchholdt Sundt egyedül áll majd a parton és mikor meglátja, hogy a hajóról jövünk lefelé, elindul a hajó felé. Hertervig! kiált majd felém. Hertervig! kiált felém újra Hans Gabriel Buchholdt Sundt hajótulajdonos és borkereskedő. Hát hazajöttél! Tájképfestő lettél! mondja. Ó, de jó újra itthon látni téged. Ó, de jól nézel ki! És a hölgy, mondja majd, ő Helene Winckelmann kisasszony, akiről olyan sokat hallottam tőled? A jövendőbelid – mondja majd. Aztán Hans Gabriel Buchholdt Sundt Helene Winckelmannhoz lép, kezet nyújt neki és szerényen, földre sütött szemmel bemutatkozik, hogy ő Hans Gabriel Buchholdt Sundt hajótulajdonos és borkereskedő, mondja majd, és hogy Helene Winckelmann a szívem választottja, ő az a szerencsés, aki a rendkívüli tehetségű Lars Hertervig jövendőbelije, Larstól a norvég nemzet sokat vár, mondja, és a norvég királyság nagy reményeket fűz hozzá, mondja majd Sundt. Aztán pedig meghív magához, ahol étellel és itallal várnak. És lovas hintóval visznek végig Stavanger utcáin. Aztán Hans Gabriel Buchholdt Sundt hajótulajdonos és borkereskedő felvezet minket a hatalmas háza emeleti szobáiba, és azt mondja, lakjunk itt, ha megfelel, és nekem megsúgja, hogy az egyik szobában festeni is lehetne, ezt mondja Hans Gabriel Buchholdt Sundt, aztán visszavonul, hogy egyedül maradjunk egy kicsit és megtanácskozzuk a dolgot. És kettesben maradok a kedves Helenémmel. Sietek Helenéhez. A Jägerhofstrasséra megyek és feltűnik Winckelmannék háza. A lépcsőfeljáróhoz megyek. Sietek Helenéhez. Mert Alfredtól tudom, hogy Helene vár rám, azt mondta, menjek el Winckelmannékhoz, mert Helene már nagyon vár. Belépek a lépcsőházba. Elindulok felfelé a lépcsőn, megállok a Winckelmann névtáblás ajtó előtt, a két bőrönd között állok. Helene már nagyon vár, mindjárt be is kopogok. Azt akarom, hogy Helene nyisson ajtót. Aztán csomagolja össze a holmiját és a ruháit. Aztán Helene és én elutazunk, a lehető leggyorsabban, még ma este össze kell csomagolnia a holmiját, néhány napig meghúzódunk valahol, és amint lehet, indulunk Norvégiába, Stavangerbe. Helene Winckelmann és Lars Hertervig elutaznak és
134
135
itt hagyják a festőket, akik nem tudnak festeni és sem Helene, sem Lars nem találkozik többé a festeni nem tudó festőkkel. Leteszem a bőröndöket. A Winckelmann feliratú névtáblára nézek. Aztán az egyik bőröndömre pillantok. A folyosón lépéseket hallok, súlyos lépteket, a folyosón súlyos lépteket hallok! Winckelmann úr közeledik! Ez nem Helene. Winckelmann úr fog ajtót nyitni. A folyosóról súlyos lépteket hallok. A lépések egyre közelednek. Winckelmann úr az ajtóhoz tart! Az egyik bőröndömre pillantok. És jön Winckelmann úr! De én Helenéhez jöttem, a kedves Helenémhez. Nem mehettem el, mert Helene nagyon vár vissza. Nem mehettem csak úgy el. Mindenkinek lennie kell valahol. Nem mehettem csak úgy el. A súlyos léptek az ajtóhoz érnek. Az egyik bőröndömre pillantok. Megfordul a zárban a kulcs. A bőröndömre szegezem a tekintetem. Fel kell néznem, tennem kell valamit, nem várhatok, míg Winckelmann úr kinyitja az ajtót, aztán pedig újra becsapja. Felnézek és hallom, hogy kinyílik az ajtó. Winckelmann asszony arca tűnik fel és hirtelen minden elcsendesedik. – Nocsak, visszajött? – mondja Winckelmann asszony. Winckelmann asszony lágy hangon beszél és a szemembe néz. Hallottam Winckelmann asszony hangját. Nem Winckelmann úr dörmögött, hanem Henriette Winckelmann vékony hangja csengett felém. – Nocsak – mondja ismét Winckelmann asszony. Megmondom Winckelmann asszonynak, hogy beszélni szeretnék Helenével. Vagyis megmondom Winckelmann asszonynak, hogy Helene és én elutazunk, Norvégiába, Stavangerbe megyünk. – Itt felejtett valamit? – Nem. – Akkor mit szeretne? Winckelmann asszony megkérdezte, mit szeretnék, akkor viszont felelnem kell, meg kell mondanom, hogy beszélni szeretnék a lányával, Helenével, Helene Winckelmannal. – Segíthetek valamiben? – kérdezi Winckelmann asszony. Felelnem kell. – Valamiért csak visszajött? – mondja Winckelmann asszony. Winckelmann asszony szemébe nézek, és égszínkék a szeme. Majdnem olyan kék, mint a Helene szeme.
– Jöjjön csak be az előszobába – mondja Winckelmann aszszony. Megragadom a két bőröndöt, belépek az előszobába és leteszem a bőröndöket, mindkét oldalamon van egy. Látom, hogy Winckelmann asszony becsukja a szobába nyíló ajtót. És Winckelmann asszony felém fordul és a szemembe néz és megkérdezi, miért jöttem. Mit szeretnék, kérdezi, és én ismét a bőröndömre pillantok. Meg kell mondanom, mit szeretnék, miért jöttem vissza, meg kell mondanom, hogy Helenéért jöttem, hogy elvigyem őt Stavangerbe, Norvégiába. Meg kell mondanom, nincs mire várnom. Nem állhatok itt a bőröndömre meredve. Meg kell mondanom, miért jöttem. – Én csak – mondom. – Nos? – Én csak azért jöttem. – Mert? – Én csak. – Mondja csak. – Szeretném, ha Helene. – Helene? – Igen, hogy Helene. – Uram, Helene csak tizenöt éves! Winckelmann asszony szavai szigorúan pattognak. – Hogy Helene és én. – Igen – mondja Winckelmann asszony. És Winckelmann úr kiszól, mi van, kiáltja, és hangja elnyomja az én hangomat, nem szólhatok többet, várok a folyosón és beszélni akarok Helenével, most azonnal. Állok a folyosón és az egyik bőröndömre pillantok. Ajtó csapódik valahol, súlyos léptek közelednek a folyosón és meghallom Winckelmann úr hangját: mit mondtam! tudtam, hogy lesz még vele dolgom, mondja és Winckelmann úr léptei gyorsan közelednek és azt mondja, hogy tudta ő ezt előre, de nem érdekel Winckelmann úr, aztán azt mondja, hogy én már csak ilyen vagyok, tudta mindig, hogy miféle fajzat vagyok, és Winckelmann úr kijön a folyosóra és megáll előttem és én nem nézek fel, hanem az egyik bőröndömre pillantok. – Mi történik itt? – kérdezi Winckelmann úr.
136
137
– Még nem mondta – feleli Winckelmann asszony. – Majd én kikérdezem – mondja Winckelmann úr. – Mit kíván? Nem szabad megszólalnom, némán állok, egy szót sem szabad szólnom. – Megmondaná, mit akar tőlünk? – kérdezi Winckelmann úr. Nem szabad megszólalnom. Hol van a kedves Heleném? Azért jöttem vissza, mert találkozom a kedves Helenémmel, Helene vár rám, azt akarja, hogy érte jöjjek, hívott magához, Alfred is mondta, meg mások is, hogy Helene otthon vár rám, annyian mondták, azt mondja mindenki, hogy Helene csak engem vár. Felmegyek Helenéhez. – Feleljen, a mindenségit! Miért jött vissza? – kérdezi Winckelmann úr. És Winckelmann úr előttem áll és felülről néz rám lefelé. – Mit akar? – kérdezi Winckelmann úr. Hol van Helene? Mindjárt meg kell érkeznie. De hol van? Már itt kellene lennie. – Maga már nem lakik nálunk, és ha idejött, akkor tudnia kell, mit akar! Maga őrült norvég! – kiáltja Winckelmann úr. – Helene kisasszony – mondom. – Helene kisasszony! – üvölti Winckelmann úr. – Ha maga valakivel soha az életben nem fog többé találkozni, akkor az éppen Helene kisasszony lesz! Helene! Helene! Mit akar tőle, ha szabad kérdeznem? – Helene vár engem – mondom. – Hallod, asszony! Helene várja! Csakugyan! És Winckelmann úr hahotázni kezd, ide-oda billegeti a fejét, szóval Helene magát várja, mondja Winckelmann úr, vagy úgy, mondja, hallod asszony, ilyen nincs, ez az ember őrült, takarodjon innen, mondja és Winckelmann úr résnyire kinyitja az ajtót. Winckelmann úr rám mered. – Hallotta, mit mondtam, kifelé! – kiáltja Winckelmann úr. És Winckelmann úr kitessékel, én meg az egyik bőröndömre pillantok. Helenének jönnie kellene már, mert indulunk Stavangerbe, Norvégiába, nem ácsoroghatok itt tovább, Helenének jönnie kell. – Gyerünk! Gyerünk! – mondja Winckelmann úr.
– Nem jól van ez így – mondja Winckelmann asszony. – Fogja a bőröndjeit és induljon! – mondja Winckelmann úr. – Igen, legyen szíves és induljon – mondja Winckelmann asszony. Az egyik bőröndömre pillantok, indulnom kell. Látom, hogy Winckelmann asszonyék összenéznek. – Hívom a rendőrt – mondja Winckelmann úr. – Ugyan, hagyd – mondja Winckelmann asszony. – Nem hagyom – mondja Winckelmann úr. – Nincs itt szükség rendőrre – mondja Winckelmann asszony. – Ennek véget kell vetni – mondja Winckelmann úr. – Add a kabátomat – mondja. És Winckelmann asszony a ruhásszekrényhez lép, kivesz egy kabátot, Winckelmann úrhoz lép, feladja rá a kabátot. – Miért van erre szükség? – mondja Winckelmann asszony. – Jó, jó – mondja Winckelmann úr. – Maradj itt és vigyázz rá, míg vissza nem jövünk. És Winckelmann úr összehúzza magán a kabátot és kinyitja az ajtót és kilép és becsapja maga után az ajtót. És Winckelmann úr azt mondta, hogy rendőrt hív, én pedig az egyik bőröndömre pillantok. És látnom kell Helenét. Hová tűnt Helene? Winckelmann úr elindult a rendőrért, azt mondta, rendőrt hív, mert ennek véget kell vetni, mondta, és kérte a kabátját, és Winckelmann asszony megkérdezte, miért van erre szükség és Winckelmann úr összehúzta magán a kabátot és elment és én itt állok a folyosón és várom a kedves Helenémet. – Helene – mondom. – Tessék? – kérdezi Winckelmann asszony. – Nincs itthon? – kérdezem. És látom, hogy Winckelmann asszony megrázza a fejét. – Nem akar elmenni? – kérdezi Winckelmann asszony. – De Helene – mondom. – Igen, igen – mondja Winckelmann asszony. – Helene nincs itthon? – Jól van, jól van – mondja Winckelmann asszony. – Nincs itthon? – kérdezem. – Menjen – mondja. – Menjen már – mondja.
138
139
– Igen, de – mondom. – Nem érti, hogy komolyan beszélt, rendőrt hív, magát meg beviszik, igen, igen, menjen csak – mondja Winckelmann asszony. Bólintok. – Talán már itt is vannak – mondja. És Winckelmann asszony kinyitja az ajtót, hallgatózik. Aztán a fejével int felém. – Menjen, fogja a bőröndjeit és menjen – mondja. Nem mehetek el, amíg nem beszélek Helenével. Sürgősen beszélnem kell a szerelmesemmel, mert nem várhatok tovább. Mennem kell, de ha elmegyek, nem látom meg Helenét. És hová menjek? El kell indulnom valamerre. – De Helene hívott, ő mondta, hogy jöjjek el hozzá – mondom. – És ezt higgyem is el? – mondja Winckelmann asszony. Bólintok. – Ne akarjon meggyőzni – mondja Winckelmann asszony. – Jobb lesz, ha most elmegy. – De. – Menjen. Menjen, mielőtt megjön a rendőr. Jobban jár. – De én nem csináltam semmi rosszat. – Lehet, hogy rosszat nem csinált, de maga már nem lakik itt. Menjen, kérem. Az ajtónyílásban látom Winckelmann asszonyt, nyitva tartja az ajtót, és azt ismételgeti, hogy menjek el innen, ne ácsorogjak a folyosón és azt mondja, hogy Helene nem akar látni. Ugyan hogy mondhat ilyet? Hiszen tudom, hogy Helene, a kedves Heleném igenis látni akar, és Winckelmann asszony mégis azt mondja, hogy nem akar látni. – Már itt is vannak – mondja. – Nem hallja? Menjen már. Nem mozdulhatok innen, egy tapodtat sem megyek innen. Hiszen itt lakom. És Winckelmann asszony becsukja mögöttem az ajtót és rám néz. – Istenem, mi lesz magával! – mondja. És Winckelmann asszony elindul a folyosón és megáll és hátranéz és azt mondja, hogy isten áldjon, sok szerencsét, mondja Winckelmann asszony, és továbbsiet a folyosón és látom, hogy kinyitja a nappali szoba ajtaját és belép a nappaliba és becsukja maga
mögött az ajtót és a tornácról Winckelmann úr hangja hallatszik, a folyosón van, mondja, és egy másik hang azt válaszolja, hogy nem lesz gond és én nézem az ajtót és hallom közeledni a súlyos lépteket. Ezek szerint Winckelmann úr talált valakit, aki ki fog engem dobni, kiment az utcára és megállított valakit és most ki fognak engem dobni. Winckelmann úr rendőrt hívott és ki fognak engem dobni. – Nem szeretném, ha bármi gond lenne – mondja Winckelmann úr. – Nem lesz gond – mondja a másik hang. És látom, hogy kinyílik az ajtó és Winckelmann úr megáll az ajtónyílásban. – Ott – mondja. – Ott van. Ő az. És Winckelmann úr benéz a folyosóra és int felém a fejével és az ajtóban megjelenik egy rendőr és Winckelmann úrra hasonlít, ugyanaz a fekete szem, ugyanaz a fekete szakáll, ugyanaz a kerek, vörös arc és a rendőr most ki fog engem dobni, mert Winckelmann úr azért hívta ki, hogy kidobjon engem. – Jó, jó – mondja a rendőr. – Ott van – mondja Winckelmann úr. Látom, hogy a rendőr bejön a folyosóra és elindul felém és az egyik bőröndömre pillantok és látom, hogy Winckelmann úr kitárja az ajtót és a rendőr azt mondja, hogy a fiatalember nézzen fel rá és távozzon, nem maradhat itt tovább, és én lehajolok és a kezembe fogom a két bőröndömet, és nem szabad felnéznem! csak a földet nézhetem! nem szabad felnéznem! és elindulok az ajtó felé és Winckelmann úr előtt megyek el és nem állok meg, ezentúl senkire sem nézek rá, megyek kifelé, senkire sem nézek rá, megyek kifelé, sietek a kitárt ajtó felé, Winckelmann úr tartja az ajtót és kilépek, és valamerre indulnom kell, indulnom kell valamerre, kilépek az ajtón a két bőrönddel a kezemben, és hallom a rendőr hangját, nem volt semmi gond, mondja a rendőr, és Winckelmann úr azt mondja, hogy túlságosan simán ment, nem fog ez visszajönni, mondja a rendőr, lefelé lépkedek a lépcsőn és a rendőr azt mondja, ha visszajönnék, ne nyissanak nekem ajtót, lefelé lépkedek a lépcsőn a két bőrönddel a kezemben és lemegyek a lépcsőfeljárón, már nem hallom a rendőr és Winckelmann úr hangját,
140
141
lemegyek a lépcsőn és valamerre el kell indulnom, és nem tudom, merre induljak, de valamerre mennem kell, cipelem a két bőröndöt, és most kereshetem újra a kedves Helenémet, valahová nekem is mennem kell, mert mindenkinek lennie kell valahol és kilépek az utcára és sötét van és mihez kezdjek vajon, az nem lehet, hogy sehol se legyek, felmegyek a dombra a nyárfákhoz, cipelem a két bőröndöt, valahová mégiscsak mennem kell, cipelem a két bőröndöt és elindulok a nyárfákhoz és nem fordulhatok meg és a fekete és a fehér leplek az apám és Elizabeth, hol van Elizabeth húgocskám, hová lett a kedves kicsi Elizabeth?
142
G
austad Elmegyógyintézet, reggel, 1856 karácsony napja: sirályok vijjogása. Vijjogjanak csak, a sirályok hangja jót jelent. Álmatlanságom óráiban szeretem a sirályok vijjogását. Vijjogjanak csak! Látom a magasban lebegő madarakat, egyszer csak hirtelen alázuhannak, a víztükör fölé, csőrüket megmártják a vízben, aztán lassan szárnyalva emelkednek ismét a felhők felé. Nem tudok aludni. És mikor nem tudok aludni, jól esik a sirályok vijjogása, ha kinyitom a szemem, csak a semmit látom, de hallom a sirályok vijjogását és látom, ahogy lassú szárnycsapásokkal keresztül-kasul szállnak az ég alatt. Nem tudok aludni. A hálóteremben fekszem egy ágyon, az ajtótól számítva a hatodikon, és nem tudok aludni. És a jobb oldalamon két ágy áll még velem egy sorban. Vijjognak a sirályok. Nem tudok aludni és jól esik a sirályok vijjogása. Vijjognak a sirályok. Először egy, aztán egy egész csapat. A hatodik ágyon fekszem és nem tudok aludni és az ajtónál Hauge ügyeletes alszik, én pedig fekszem a hatodik ágyon és hallgatom a sirályok vijjogását. Egy sirály lassan szárnyal felfelé, végigszántja az eget és a hegy felé tart. Fekszem és hallgatom a sirályok vijjogását. A hatodik ágyon fekszem és hallgatom a sirályok vijjogását. Kék eget, kék tengert és sirályokat látok. És hallgatom a többiek szuszogását. Látom magam, amint kezemben festőeszközöket tartva állok a parton és a sirályokat nézem. Lenézek, apró hullámok paskolják a kerek kavicsokat a fövenyen. A hullámokat figyelem. Az ég alatt sirályokat látok. Felhőt nem látok, csak a sirályok fehérlenek a kék égen. És elsötétül az ég. És a vijjogó sirályok a sötét ég alatt szállnak. Nem szabad festenem. Festő vagyok, de nem szabad festenem. Sandberg doktor megmondta, hogy ameddig a Gaustad Elmegyógyintézetben kezelnek, addig nem festhetek, mondta Sandberg doktor, és én azt feleltem erre, hogy talán a festés zavarta meg az elmémet, meg is mondtam 143
