B. barátom, akivel együtt vacsorázom, nem mer sört inni. Semmit. Mint mondja, ha karambolt csinál,

A MAI NÉMET ÉLET Németországban utazni ma annyi, mint olyan kedvező körülmények között megfigyelni egy eszme közvetlen hatását, egy hatalmas ország átalakulását, mint aminő kedvező körülmények között ez, még eddig, soha lehetséges nem volt. Hiszen a máról-holnapra hozott és máról-holnapra végrehajtott rendelkezések még akkor is letagadhatatlanná tennék, hogy a nemzeti szocializmusban a német nép belső forradalmával állunk szemben, ha ezt a nemzeti szocializmus egyáltalán tagadná. Ámde nem is tagadja. Ellenkezően, minden eszközt megragadva hirdeti, hogy a német nép, a német élet átformálásáról van szó, a jövendő német nép, a jövendő német élet érdekében. Az utas tehát, aki a birodalomban őgyeleg, a forradalom területén őgyeleg, azonban ebből ránézve épp oly kevés hátrány származhatik, mintha egy előkelő svájci szálló teraszán nézné a naplementét. A birodalmat járó utas a rend, a fegyelem, a pontosság országában utazik és ugyanakkor, amikor bántódása még véletlenül sem eshet, számos alkalma van az eszme hatását az életre, tehát sajátmagára is, megfigyelni, tekintve, hogy ottlétének ideje, szükségképpen, ennek az életnek a részesévé teszi. Németországban ma élni viszont annyi, mint megállapítani: mi a különbség a tehetséges, nyugodt, tervszerű intézkedések és a tervszerűtlen handa-bandázás között. Nem célom, hogy útikönyvet írjak, de egyet-mást mégis meg kell említeni. A villámgyors, pontos vonatok, a legkisebb városban is tiszta, központi fűtéses szállodák, éttermek, kávéházak, a szakszerű vámvizsgálat sohasem tolakodó keresztülvitele, a tükörsima autóutak, valósággal dédelgetik az utast; még pedig nem úgy, hogy ilyen vagy olyan udvariasak lennének, — ami általában szokás, de amivel a tájékozatlanon, ritkán van segítve, — hanem úgy, hogy pontosak és félreérthetetlenek. A már meglévő vasúti jeggyel, minden további láttamozás és tanakodás nélkül, annyiszor lehet felszállni, leszállni és átszállni, ahányszor jól esik, oda lehet felszállani, ahová jólesik. Akár autóbuszra, akár villámvonatra, akár magasabb kocsi osztályra, legfeljebb, minden büntetés nélkül, némi többletet kell fizetni a kalauznak. A szállásnál tökéletesen mindegy: elsőrangú szállodába megy-e az ember, vagy harmadrendűbe, mert a szoba mindig tiszta, az ágynemű mindig friss és az ár mindig szabott. Ugyan így az étkezésnél: a legnagyobb nyugalommal térhet be a vándor a legsötétebbnek kinéző vendéglőbe is, ott is jó, bőséges, szabott árú és főként friss ennivalót fog kapni, éppúgy, mint a legnagyobb éttermekben. A telefon-automaták nem tartják meg a hatost, a bélyegautomaták kiadják a bélyeget, a cigarettaautomaták nem lopják el a cigarettát és nem fordul elő, még egy kis, sport versenyen sem, hogy valaki, jegyét megváltva, helyén egy kötekedő frátert találjon, mint az általában szokás. Aminek hétkor kell kezdődni, az hétkor kezdődik, aminek nyolckor kell indulni, az nyolckor indul, aminek tizenegykor kell végződni, az tizenegykor végződik, aminek tizenkettőkor kell érkezni, az nem érkezik tizenkét óra helyett tizenkettő tízkor sem. Az utas jönmegy, felszáll, leszáll, átszáll, beszáll, alszik és étkezik és, a határvizsgálaton kívül, soha senkivel sem találkozik, aki megkérdezné, vagy csak érdeklődne is, mit keres ott, ahol éppen van, vagy hogy miért van ott. Düledező tyúkólak, reszkető fészerek nincsenek fényképezési tilalom alá vonva; és beleértve a legkülönbözőbb helyeket, vígan fotografálhat az utas, ha kedve tartja. Darab időbe telik, amíg az utas a pontosan megszervezett kényelem feletti elragadtatásából felocsúdva, arra tud gondolni, hogy az, — egy-két teljesen az idegent érintő ponton kívül (mint a példátlan vasúti kedvezmény stb.) — tulajdonképpen a német élet egy része és azt jelenti, hogy a német ember, szükségképpen, kényelmesen, jól és megbízhatóan él. Ebből azután már önként

következik, hogy az amúgy is híres német rendet, a nemzeti szocializmus fejlesztette ilyen tökéletessé, fő elvének: a nép érdekeinek, a szemmel tartásával. Csakugyan. A pontosság és kényelem elsősorban a német érdekeket védi és végeredményben azt célozza, hogy a dolgozó ember ne mérgelődjék olyan fölös vesződséggel, amely őt munkájától elvonja és közlekedését, napi életét, vagy szabad idejét megnehezíti. Mert a német ember első feladata ezidő szerint a munka. Nem hiszem, hogy volna még egy ország a világon, Németországon kívül, ahol annyit dolgoznának, mint ott és méghozzá annyi lelkesedéssel, mint ott. A hivatalokban, minisztériumokban, vállalatoknál reggeltől késő estig mindig lehet felelős személyt találni és nem ritka az olyan hivatal, amelyben a munka nyáron, reggel hétkor kezdődik. Dolgozik a kicsi, dolgozik a nagy, dolgozik a fiatal, középkorú, alacsony rangú és magas állású, párttag és néptárs, lankadatlanul, kitartással, megállás nélkül. Mert a munkához, nemcsak joga van mindenkinek, de a munka mindenkinek kötelessége is. Ez a legfeltűnőbb ismertető jele ma Németországnak; mondhatnánk kivételnélküli szabály. Mindenkire érvényes, senki sem vonhatja ki magát alóla. Ha megteszi, vét a nép érdeke ellen, tehát pórul jár. Megjegyzendő, hogy ez ritkán történik. Mert senkit sem kényszerítenek olyan helyre, amely neki nem felel meg és, ha tehetsége van, mindenki oda mehet, ahová akar. Ám a kettős, vagy hármas állás; nyugdíj és fizetés; jutalék és kegydíj, valamint a többi hasonló vívmány, teljességgel ismeretlen. Németországban csupán egy helyről lehet fizetést, vagy nyugdíjat húzni. Vagy, vagy. Dupla állás: megesik. Dupla fizetés soha. Mindent összevetve, a mai német ember életének legfőbb célja: a munka; minden, ami azonkívül van, alárendelt és mellékes. Bármilyen mellékes és bármilyen alárendelt is, az élet színeit a mellékes dolgok adják, lévén még a legegyszerűbb ember is sokrétű, még akkor is, ha erről saját magának sejtelme sincs. A sokrétűség és ennek változatai adják végeredményben az életet, melynek részese voltam és amelyet megpróbálok alábbiakban ismertetni. Persze eszem ágában sincs, tett megfigyeléseimet általánosítani. Ám mert személyes tapasztalatok, úgy gondolom, nem nélkülözhetők és hasznukat veszi az, aki a mai német élet iránt érdeklődik. * A hivatalokban, a vezetők fiatalok. Fiatalok, fürgék, tehetségesek és — családapák. Íme V. úr, kormányzóelnök, (Regierungspräsident) harminchét éves. Festeget, bélyeget gyűjt, két kis szőke gyerekét állandóan fotografálja. Boldogan mutatja a képeket. „Meg kell érteni az idők szavát”, mondja, „idősebb embereket amúgy sem lehet meggyőzni”. Lám, az öreg hivatalnokok úgy viselkednek, mint régen. Ha a paraszttól goromba levelet kapnak, megsértődnek, feljelentéssel fenyegetőznek. Minek ez? A paraszt is német, a paraszt is testvér. Be kell hívni a parasztot és megmagyarázni neki az ügyet. Alaposan, nem baj, ha gorombán. És megkérdezni, ha nem érti a rendelkezést, mi a fenének gorombáskodik? Türelem és megértés kell a hivatalnokoskodáshoz. De türelme és megértése csak a fiatalságnak van, amely előítéletektől mentes, erős és a népben hívő. Ezt öregnek soha sem lehet megmagyarázni”. Csupa tetterő, szétrobbanó tenniakarás, a nagy darab szőke férfi. Amikor helyettese, ötven év körüli úr, éjszaka egy óra tájt távozik, nevetve fordul hozzám. „Látja, az öreg hazamegy. Aludni kell neki. Hát csak aludjon. Szép álmokat!” * Túlzott munka. Egy vidéki szerkesztő serényen vagdossa ki a cikkeket abból a lapból, amelyet ő maga csinált. Mikor erre figyelmeztetem, maga is elmosolyodik. Megvakarja a fejét: „Nem árt, ha megvan”, — mondja némi tűnődés után és serényen vagdos tovább. *

Az egyik város ódon városházában hatalmas, modern földgömb. A földgömb kétezer márkába került és, mint mondják, a kormány ajánlotta, hogy efféle földgömböt, minden város szerezzen be, ha teheti. A városháza portása legott magyarázni kezdi rajta: mekkora Németország és mekkora Anglia, És mekkora: az angol gyarmatok területe. Propaganda, hej, propaganda! * Német köszöntés. Rendőrök, SA, SS emberek, hivatalnokok mindenütt ezzel köszönnek. Ám általános használata vidékenként változó. Kelet Poroszországban, Pomerániában általános. Hamburgban már nem, Brémában sem, Kölnben sem. A Saarvidéken: ismét, Közép-Németországban, Bajorországban, alig. Idegenre egyébként nem vonatkozik. Sőt, sok helyen, mosolyognak, ha idegen használja. * Az érintkezés egyébként nagyon barátságos. A nemzeti szocialisták között pedig, különösen az. Jól eső és kedves látvány, amikor a magasrangú hivatalnok, sofőrjével, aki az ajtó kinyitásától kezdve, mindenben szolgálatára áll, búcsúzáskor kezet fog, vagy vidéki úton, vele együtt ebédel. Az ilyesmi elterjed és bizonyára közrejátszik abban, hogy az emberek barátságosak és udvariasak egymással. * Ismerősömmel, N. úrral roppant előkelő helyen vacsorázom. A másik asztalnál elegáns lány, elegáns úrral. Kaviárt esznek. Jégtömbön nyugszik a kaviár és a jégtömb alulról ravaszul, ki van világítva. Pezsgőt isznak hozzá. A lány ránéz N. úrra, N. úr a lányra. A lány N. úr vállalatánál gépírónő, N. úr nem köszön, elegáns lány nem köszön. Minek zavarni egymást? * Már hetek óta csavarogtam a birodalomban és még senki sem kérdezte meg, mit akarok? Sem nappal, sem éjjel. Egy éjjel kis, határmenti városba érkezem. A szállodás fiú cekkeremet biciklin tolja maga előtt. Nehogy szem elől tévesszem, utána kocogok az úttesten. Egyszer csak rendőr tűnik fel. No, talán, most! Csakugyan! „Hallja”, mondja a rendőr — „az még sem illik, hogy maga az úttesten megy”. „Az ám, mondom, és ha eltévedek?” „Aha” mondja a rendőr, „az más. De azért csak menjen fel a járdára”. * Városba érkezem, ahol tudomásom szerint, egyik barátom szolgál. Este lévén, tanakodom, hogyan találhatnám meg. Míg ezen tűnődöm, a kávéház előtt egyenruhás férfi megy el, akit a sötétségben, barátom csapatteste tagjának nézek. Legott kiugróm, de amikor már megszólítom, látom, hogy egész más csapat tagja. Érthetően zavart magyarázatomat, közbeszólás nélkül hallgatja, azután a címemet kéri: meglátja. Másnap délre, a sok szaladgálás közben, az egész ügy kimegy a fejemből. Ám alig érek a szobámba, szól a telefon. Mikor a telefonáló személyét megtudom, elképedek a meglepetéstől. Igen, ő, a tegnapi vadidegen katona. Egész délelőtt hajszolta a barátomat, telefonon, a csapattestnél, kaszárnyában, mindenütt. Bántja őt, hogy olyasmit kell közölnie, ami engem elkedvetlenít, de nem tehet róla: barátom szabadságon van. Valahol a hegyek között ténfereg. De ne féljek semmit, ő nem feledkezik el róla és ha megérkezik, át fogja adni üdvözletemet. * Hatalmas termetű, rettentő mancsú, alkalmi virágárus, virágot árul a keleti-tengeri fürdőhelyen. Civilben halász lehet, vagy tengeri rabló. No, ezzel se lenne jó éjszaka találkozni, vélem, míg oda lépek egy szál szegfűt vásárlandó, A kalóz benyúl a gyékénykosárba és kihúzza a szegfű bokrétát:

válasszak! Kiválasztom. Mivel tartozom? Mérgesen felhorkan: semmivel! Előveszem a cigarettámat, megkínálom. Elképedve néz rám, szeméből gyerekes öröm sugárzik. Rettentő kezével, amely evezőlapáthoz hasonlatos, óvatosan kivesz egy cigarettát, tempósan rágyújt. Aztán a fekete, szőrös mancsot baráti kézfogásra nyújtja. Míg megrázom, halkan dörmög: nagyon rendes! (Sehr anständig!) * Kövér utazó, egész irodát visz. Bal felső zsebében tíz csavaros ceruza és töltőtoll. Alul óra, felül olló. Kabátja a fogason lóg. Mindegyik zsebében tíz különböző tárca. Vastag aktatáska. Buzgón működik. Előre elkészített boríték, rajta bélyeg. Ám szemközt ül a menetiránynak, a nyitott ablak mellett. Kopasz fejét fújja a szél. Ravaszul elmosolyodik magában. Nem akarnék-e átülni? Itt több a levegő! Nem, köszönöm, jól ülök. De talán mégis? Nem, köszönöm. A mozgó iroda észreveszi, hogy átlátok a szitán, elkedvetlenedik. Felhúzza az ablakot. De pogány meleg van. Hiába. Káromkodik, kivonul. Még a füle is piros a blamázstól. Szinte megsajnálom. Rossz éjszakája lesz. * Általában sokkal többet isznak és sokkal kevésbé bírják, mint saját maguk hinnék. És ilyenkor kötekedők és más tréfát, mint a másik ugratását, nem ismernek. Ezért az idegennek nagyon tanácsolom, hogy olyan helyre, ahol komolyan isznak, vagy ne látogasson el, vagy készüljön el jó nagy zsebbel, a legválogatottabb gorombaságok zsebre rakására. Zsebrerakás helyett, persze, a jó ököl sem rossz, de kockázatos, amennyiben megesik, hogy a sértettben közös ellenséget látnak és a végén még jól el is páholják. De ez ritka. Általában egy-két ökölcsapás nem nagy tragédia és utána a barátkozás, rendszerint, hihetetlen méreteket ölt. * A hallatlan erős munkatempó mindenkor beosztott. Ez annyit jelent, hogy este, — vasárnap, vagy ünnepnap egésznap, — a szórakozó és nyilvános helyiségek, a szó szoros értelmében, zsúfolva vannak. Öt óra után a kávéházban, nyolc óra körül a vendéglőkben, moziban, színházban helyet kapni lehetetlen. Nem tudom, hogy mehet a német vendéglősöknek, de a jelek szerint aligha mehet rosszul. A kávéházakban, egy-két kivételtől eltekintve, délután és este is zene szól, mégpedig igen gyakran: magyar cigány, vagy magát annak mondó muzsikus. (Találkoztam szőke muzsikussal, aki a pódium szélén állva, „szőke magyarnak” mondta magát és félig németül, félig tótul csendes bokázás közben adta elő a „Szomorú vasárnapot”.) Berlint kivéve, a kávéházi zene vasárnap és ünnepnap délelőttjén is működik, mégpedig oly konok szorgalommal, hogy utóbb már kicsit terhes is. Általában a szórakozó helyeket két részre lehet osztani. Az egyik, a szép, öreg ivók, borozók vidéke; a másik a kávéházak vidéke. Az elválasztó vonal Hannover tájékán van. Innen kezdve le délre folyik az örökös kávéházi muzsika, amely később (körülbelül Stuttgarttól) valóságos műsorral párosul. A fáradhatatlan zenén kívül, zene bohócok, énekesek: jódlizók lépnek fel, csakhogy a népeket becsábítsák. * Való, hogy a mi vendéglőseink jobban főznek, mint a németek, de az is igaz, hogy a legtöbb pesti menü meg se kottyanna a német kosztolóknak. Fejéhez vágnák a vendéglősnek, ha olyan csipetnyi köretet adna, mint a mieink. És semmivel sem drágább. Egy márka tíztől-két márkáig jó menüt lehet kapni; egy márkáért reggelit, egész tányér, felvágottal. És sehol sem nézik ki a vendéget, ha keveset fogyaszt. Mindegy; minden összeg jó. Árak, minőségek, mennyiségek, kiírva étlapra, pontosan. Csalni nem lehet. Még a vasúti kantin ablakán is felírás: Az ásványvizes üveg törvényes kölcsöndíja tíz pfennig. Vita nincs. Az egyetlen, ami érthetetlen, hogy a szállodák olyan reggeliért, amely a kávéházban egy márka és sokkal bővebb, egy és fél-két márkát számítanak. És haragszanak, ha a

vendég nem otthon reggelizik. Sőt tovább mennek: reggeli felárat csapnak a számlához. Kétízben fizettem olyan reggeliért, amelyet nem ettem meg. Valóságos rejtély, hogyan lehet ez? A szoba négy márka, a reggeli két márka. * Délen mindent rettentő hagymásán csinálnak. Apróra vágott hagyma lapul a salátában, levesben, mindenütt. Elkerülni nem lehet, kidobni sem lehet. Bele van keverve, össze van lényegítve. Minthogy hozzá tetemes sört isznak, a böfögés mindennapos. Mondhatnám kis túlzással: szalonképes. Különös, amikor szép lányok alig tudják a böfögést elfojtani. Láttam embereket, akik önfeledten böfögtek egymagukban. Északon viszont nem tud az ember olyan ételt rendelni, amelybe halat ne csempésznének. A bécsiszelet tetején hering fiié kunkorodik, a saláta alól ringli néz ki. De ezt sokkal jobban meg lehet szokni, mint a rettentő sok hagymát. * Bámulatos, mennyi torta, sütemény fogy Németországban. A kávéházak elején toronymagas halmokban állnak a különböző sütemények. Éjjel-nappal folyton eszik. Némely kávéház úri és hölgy terítéket hirdet, szabott áron. Előbbi, pohár bort, sört vagy pálinkát és három kis szendvicset; utóbbi, egy kanna kávét és két tortát jelent. Mindenki a hölgy terítéket kéri. Öregek fiatalok, hasasok, soványak. A pincér valósággal megütközik, amikor az úri terítéket kérem. Egyik kávéházban, két méteres, teliszakállas, hegyi szellem, bősz vadász, szelíd tekintettel irtóztató habos tortát eszik, éjjel tizenkettőkor. Az ember szinte csodálkozik, honnan az ördögből van, mégis annyi részeg? Mert isznak. Rettentően isznak. Nem hajnalig, az igaz, csak tizenkettőig. De sokat. Sört, pálinkával, pálinkát borral és északon még forró nyárban is forró grogot. * Az utak, mint a tükör. Mindenütt jelzések, nyűjas felírás: Jó utat! Legyen szíves vigyázni! Ha síkos, csúszik! Stb. Az útjavítás elején: „Kérjük vigyázni!” Végén: „Köszönjük szépen!” Semmi gorombáskodás, semmi hivatalos hang. Szédítő forgalom. Dupla kocsis, tíz tonnás teherautók rohannak hosszú sorban éjjel-nappal, a birodalom egyik végétől a másikig. Igazolásra rendőr állítja meg őket. Megnézi a rakományt, fuvarlevelet, nincs-e túlterhelve, ellenőrzi a gumik állapotát. Mindent. Azután kis sport kocsijára ugrik és elrobog. Azért sok baj van velük. De a személykocsikkal is. Egy kocsi tilos úton rohan át. A rendőr elmélázva néz utána. Flegmatikusan veszi elő noteszét: „Húsz márka jó”. Egyszer egy nagy teherautó, kanyarban előzve, majd lesodor az útról. Egyenruhás sofőrünk kiugrik, kíméletlenül felírja a számát. „Ha itt még — fakad ki, a szédítő forgalmat találóan jellemezve — kilencszáz márkás népkocsi is lesz, akkor a hullakocsik éjjel-nappal útban lehetnek”. A népkocsi egyelőre még nincs meg, de már erősen készülnek rá. Külön osztályt képvisel a birodalmi autóút, amelyről már annyit írtak, hogy újat írni róla: szószátyárkodás. Utazni rajta viszont, annál jobb. Keresztezés, szembejövés, lefordulás lehetetlen. A behajtóutak minden egyes oszlopa macskaszemmel világít éjjel. Eltévedni véletlenül sem lehet. Hétezer kilométer lesz, kétezer ebből készen van. Ez alkalomból kétezer munkás Hitler vendége volt. Van mire építeni őket. Átlagban és naponta, több, mint ezer új kocsit adnak el a birodalomban. Hogyan? Kisvárosi üzletben valami apróságra alkuszom. Míg alkuszom, szakállas ember jön be. Körülnéz, bemegy az irodába, kijön, elmegy. Másik eladó jön hozzám, mutat egy kocsit: tetszik-e? Tetszik. No, most adtuk el, mondja. Kinek? A szakállasnak! Hát így. * B. barátom, akivel együtt vacsorázom, nem mer sört inni. Semmit. Mint mondja, ha karambolt csinál,

vérvizsgálatot vesznek és a legkisebb mennyiséget is kimutatják a véréből. Alkoholos vezetés: fegyház. * A motoros, expressz vonatokat (Fdt), amelyek százharminc-száznegyven kilométeres átlagsebességgel, a legtávolibb nagyvárosokból is egy nap alatt térnek meg Berlinbe, vagy onnan vissza, találóan „Hűséges férjnek” (Treue Ehegatte) nevezik. Csakugyan: ritkán utazik más ezeken a vonatokon, mint üzletember, aki ilyen formán kénytelen estére, családi fészkére megtérni. * A cigaretták már nincsenek olyan díszes pléhdobozokban, mint azelőtt voltak. Ritka a pléhdoboz és nem adnak már annyi gyújtót sem ingyen, mint azelőtt. Kérni kell. Viszont a cigarettadobozok tele vannak képutalvánnyal. Hatalmas albumok járnak az utalványok serény gyűjtőinek. Az utalványokat mindenki gyűjti. Az étkezőkocsi pincére vadul csap le az idegenre, ha észreveszi, hogy friss dobozt nyit. „Ugye magának úgyse kell” — és már viszi ás. Általában dühös gyűjtők. A boltos, akinél fuszeklit veszek, bélyeget gyűjt. A kis város szállodájának portása lepkét. Lepkegyűjtő öreg portás. Méhész is és, amint mondja, kedvenc eledele a tengeri nyelv. Így, ilyen gyűjtőszenvedéllyel, lehetetlennek tartom, hogy nehezükre esne a sok plakát, amely mindenütt a hulladék megbecsülésére hívja fel a népet. Utóvégre mindegy lehet, ha valaki ezt gyűjt, vagy azt gyűjt A gyűjtés valóban nem esik nehezükre. Még az idegennek sem. Berlinben élő, magyar újságíró meséli, hogy mióta a gyűjtő gyerekek megkérték, ne dobja el a kiolvasott újságokat, azóta bosszankodik, ha valamelyiket régi, rossz szokásból mégis, eldobja. Gondosan hazaviszi, összegyűjti, hadd örüljenek a kis fiúk, ha jönnek. * Szivartörvény. Életbe léptetett törvény, amely megakadályozza, hogy a szivargyárosok automatikus gépeket használjanak és eszel a szakmunkásokat elbocsássák. Plakátoké „Szívjatok szivart. Egészséges és munkát ad”. És valóban; mindenkinek a szájában szivar lóg. * A legtöbb német könyv tartalma, mint említettem, pápuák és maóriak; szerecsenek és fehérek; bacillusok és mikrobák; hajósok; egykori és mai nagy emberek; egyszóval és röviden: a színes buzdítás az üdvös tanítással keverve. Simplexnek, sőt túlzottnak látszik, ám de: Szemüveges, ifjú ember jön be a vasúti fülkébe, ahol, a félig lesötétített lámpáknál, hárman szunyókálunk. Ifjú nem köszön, de az ajtót nyitva hagyja és se szó, se beszéd, felcsavarja az összes lámpát. Aztán leveti magát az üres helyre, keresztbe nyújtja lábait, előránt egy könyvet és olvasni kezd. A könyv: Voltaire Candide-ja. Összehúzott szemmel olvassa az ódon szatírát, időnként ránk tekint. Bizonnyal szilárd a hite, hogy eddigi rezervált viselkedése az európai műveltségnek tetőfoka, holott egyszerűen neveletlen fickó. Magasabb rangú, egyenruhás SA embernek, aki velünk szunyókál, szintén ez a véleménye, mert mérgesen pislog. Aztán egyszerre feláll és fontos talpú csizmájával oda-vissza jól rátiporva az ifjú lábára, becsukja az ajtót. Második rátiprásnál az ifjú felszisszen. SA ember csodálkozva néz. „Oh bocsásson meg, nem is vettem észre, hogy itt van”. Jót röhögünk. Ifjú elvörösödve bújik könyvébe: vajon mit szól ehhez Voltaire? Na mit? Aligha igazat nem ad a nemzeti szocializmusnak abban, hogy tökfilkó kezébe tanítókönyv való. És hej, de sokkal több a tökfilkó, mint az okos, művelt ember. *

A humor kicsit érdes és általában egymás ugratásában merül ki. Ebben merülnek ki a kabaré darabok is, már amennyit láttam. Az egyik műsor fénypontja bizonyos különös artista volt, aki kezével kóros, emésztési hangokat utánzó mozdulattal, nótát adott elő, miközben úgy tett, mintha a hang természetes lenne. A sikerült és elmés előadást nagy tetszés fogadta. Még a legkedvesebbek a politikai viccek, amelyekre vonatkozóan az egyik bemondó azt tanácsolta, hogy ha valaki erősebb viccet mondana, hivatkozzék egy magas személyiségre, mint akitől hallotta. * Az a benyomásom, hogy az érdes humor néha szinte túlzott. Láttam jól öltözött urat, aki hölgy társaságot azzal mulattatott, hogy a szájába vett pálinkával gargarizált. Olyanféle dolog lehet ez, mint amit az egyik előkelő, berlini nyári vendéglőről beszélnek, amely zsidó kézből nemrég ment át német kézbe. Nem sokkal a változás után, ingujjas atyafi telepedett le az egyik asztalhoz. Mikor az üzletvezető figyelmeztette, hogy ebben a helyiségben, általában, kabátban szoktak ülni, megvetően tápászkodott fel: „Azt hittem, hogy már nem zsidó hely!” Ilyenformán lehet a gargarizálással és egyebekkel is. * Hirdetés egy kisváros múzeumában: „Utóbbi időben tizenkilenc tárgyat vittek el tőlünk. Ha valaki, bizonyíthatóan, megnevezi a tettest, tíz márka jutalmat kap”. Vajon, milyen értékek lehettek, ha mind a tizenkilenc műtárgy csak tíz márkát ér? * Két, megtévesztően egyforma könyvesbolt, egymás mellett az utcán. Az egyikben Ludendorff marsall és feleségének mérges, újpogány könyvei. A másik könyves jónak látta kiírni: A két mellettem lévő kirakat nem tartozik hozzám”. * A „Regensburgi Dóm Verebek énekkara” énekel a müncheni Odeon termében. Ember, ember hátán, pedig a jó jegy négy-öt márka. Sok a pap, barát, apáca, vénasszony. De sok a zenekedvelő ember is. Megéri: a gyerekek kitűnően énekelnek, hangjuk ezüstösen cseng. Igazi élvezet. Kár, hogy a kitűnő élvezethez semmi külcsín, semmi köret sem járul. Se reflektor, se semmi. A terem hatalmas orgonája hallgat. A gyerekek gyűrött, fehér ingben, kinőtt nadrágban állanak fel, a néhány kísérő felnőtt cipője sáros. Még távlati hatás sincs, mivel a dobogót is telerakták székekkel, úgy, hogy a kórus, egymás hegyén-hátán áll a tömeg között. A drága jegy, a harminc pfenniges ruhatár, az egylapos, harminc pfenniges műsor, valamint az, hogy a gyerekek a szünetben a karról készült képes levelezőlapokat árulják (szintén harminc pfennig), azt a gyanút kelti, hogy a műélvezet elsősorban a katolikus hívek suttyomban való levágását célozza. És eszembe jut a kölni Dóm nagymiséje, ahol a nagymise alatt tucatnyi kispap száguldozott persellyel a tömeg között, fáradhatatlanul. Ugyanezek a perselyes kispapok, a mise végén, elálltak a kijáratot. No, de mindegy. A gyerekek produkciója szép és nem tartozik reánk, miért tálalják a kaviárt pléhtányérban. * Egy sofőr véleménye, az aacheni papnevelő intézet előtt: „Az égi SS kaszárnyája”. * A nagy, nemzeti mozgalom ismét általánossá tette a gótbetű (fraktur) használatát. Elég kár, mert ez, a gótbetűhöz nem szokott emberek részére, ha nem is nagy, de mindenesetre nehézséget jelent.

Igaz, hogy minden olyasmi, amelyről feltehető, hogy külföldi kezébe, vagy külföldre kerül, latinbetűkkel van nyomtatva. * A katonás, fegyelmezett életnek megfelelően: újfajta, határozott, mondhatnám, katonás nyelv kezd kialakulni. Azt hiszem, a „soll” és a „muss” soha olyan elterjedt nem volt a birodalomban, mint most. Sem pedig a „schaffen” ige, melynek erélyes segéd igékkel bővített változatát, még a legszelídebb vonatkozásban is használják; mégpedig olyan pattogva, mintha az illetőnek élete függne tőle: vajon nem kési-e le a vonatot (Sie werden es schaffen!) * Árak. Ha magyar viszonylatban nézzük, körülbelül: egy pengő: egy márka. Hogy drága? Attól függ, kinek? Nekünk igen. Ám ott márkába keresnek, mégpedig többet. * Danzigben ebédelek. Az utcán, vagy háromszáz, egyenruhás Hitler kölyök masírozik. Szőke fejük csillog a napon, harsány énekük felveri a déli csendet. Mellettem öreg zsidó rezzen össze. Hangjában a jól ismert felháborodás: „Nevetséges, hogy ilyesmit engednek! Egy szabad államban!” Aztán rámnéz, helyeslem-e? Nem szólok semmit. Miért mondjam, hogy ha így folytatja, nem nagy jövőt jósolok neki Danzigban? * Libanoni tiroliak, lúdtalpú indiánok (Libanon Tiroler. Plattfuss Indianer) = zsidók. * A berlini belga követségen, szakállas, pajeszos, galíciai, lejárt, régi típusú, magyar útlevélre vízumot szeretne. Persze kidobják. De visszajön. Megint kidobják: megint visszajön. Magyaráz. Ágál. Mikori elmegyek, a portással beszélget. Isten tudja, milyen nyelven? * „Tünef” — mondják Frankfurtban. „Régi, idevaló szó”: magyarázzák jóhiszeműen. Persze. Persze. * Minden néven nevezendő erotika, eltekintve a teketória nélküli, nemi élettől, a nyilvános életből nyomtalanul eltűnt. A néhány, „csak felnőttnek” mutogatott panoptikum, (Hamburg, Frankfurt stb.) primitív képeivel, iskolaegészségügyi kiállításával, nem egyéb balek fogásnál. A hamburgi fedett hullámfürdőben pedig, amely nyilvános fürdőzést hirdet, látogatásomkor, egyszál rózsaszín nadrágos, szőrös fiatalember lubickolt. No, köpött is jó nagyot a velem együtt beváltakozott matróz. Az új Németország nem tűri a szabálytalan kicsapongást és van is foganatja. Utcán való megszólítás, tolakodás, ismeretlen fogalom. Különös módon: minden egyéb roppant egyszerű. Igaz, hogy a németek szerelme kicsit erőszakos. Barátom a fülem hallatára követelte jogait. Miféle jogait? Miféle jogát? Hát ezt, meg azt! Istenem! Két hete jár már együtt a lánnyal és még semmi! Hallatlan! „Legjobb is így”, vélekedik egy néni, akinek tizenkilencéves fia, hetenként háromszor is, házon kívül alszik. A néni elnézően mosolyog: „Istenem, ezek a fiatalok!” Azelőtt titokban csinálták. Ma nyíltan. Lám, az idősebbik fiút annakidején az öreg bottal verte meg, sőt be is zárta. És íme: a fiú mezítláb, pendelyben ugrott ki az ablakon. Tüzes fiatalság!

* A homoszexuálisokról sok tréfa van forgalomban. Ám gyakorlása semmiképpen sem ajánlatos. A fiatalságra vigyázó nemzeti szocializmus nem hajlandó „lelki eltévelyedésnek” felfogni és kegyetlenül üldözi. Néhány évi fegyház: oda se neki! * A kisfiúk nagyon igyekeznek. A pályaudvar éttermébe, ahol vacsorázom, öklömnyi egyenruhás kölyök jön be. Sorsjegyet árul. Minden asztal előtt összecsapja a bokáját, csak úgy csattan. Karját is szabályszerűen emeli. Ha vesznek, ha nem vesznek: ismét összecsapja és elköszön. Csattog a két kis boka, mert sok a vendég, sok az asztal. Tikk-takk, tikk-takk. Az emberek mosolyognak, sőt néhányan nevetnek is. A kisfiú nem zavartatja magát. Csattog, köszön, csattog, köszön. Kíváncsi vagyok, fogjae még őt valaha, valami az életben zavarba hozni? * Barátom, saját költségén, sörpincét akar építtetni egy korcsmárosnak. Ott találkozunk a kis hegyi korcsmában, az építésszel. Már úgy volt, hogy megegyeznek, amikor a kétezer márkán felüli üzletnél, ötven márka különbség mutatkozik. Rettentő vita kerekedik. Az építész hiába hozta — hihetően villámhárítónak — a feleségét. Huszonnégy éves barátom az asztalt csapkodva védi az ötven márkát. Mire beesteledik, az építész megtörik. Kérdezem: miért nem hagyta? „Micsoda?” — kiált fel, elvörösödve a méregtől, serfőző cimborám. — „Mikor igazam volt?” * N. pékmester urat szemem láttára sütik át az örökkévalóságba, hétszáz fokos tűzben. Kis köcsögje ki van készítve az asztalra. Siratják hű felesége, rokonai és számos barátja. Szmokingban, ferencjóskában, zsakettben, frakkban, de mind cilinderesen. Húsz év óta nem láttam német temetést. Azt hittem: a cilinderek már rég eltűntek. De megvannak. * Hirdetés egy nagy cipőáruházban: „Kis lábú hölgyek kerestetnek! Száz pár cipő, majdnem ingyen!” * Három egyszerű asszony a kisváros villamosának peronján. Az egyik előtt gyerekkocsi, benne két csecsemő is. A másik két asszony áldott állapotban. Kérdezem: igaz-e, hogy úgy vigyáznak a gyerekekre? „De mennyire!” Mind a három asszony egyszerre beszél: ezt kapnak, azt kapnak. „Tja, a gyerekért, wird heute viel getan”. * Nem kell félteni a német parasztot. A holland határon a tyúkólak sokáig a határon álltak. A tyúk a németnek hízott, de a kukorica, amelyen hízott, vámmentes, holland kukorica volt. * Az Esslingeni Index Művekben nap, mint nap, automatikus csodagépek születnek. Olajba bujtatott fejjel, ezer foggal, eszik, rágják, fúrják a különböző fémeket az Indexgépek, használható kis tárgyakká. Sorban állnak a próbateremben. Oldalukon rendeltetési cédula lóg: Japán, Ausztrália, ÚjZéland, Amerika, Anglia. Csak valutáért adják el őket, jó valutáért, készpénzért. De figyelem:

nemcsak bicikli-, autó alkatrészt, rádió-, villany szereléket tudnak köpni másodpercenként, de gyújtószeget, zündert, torpedó düsnit is ugyanígy tudnak köpni, ugyanúgy tudnak rágni, napszámba. Éjjel-nappal mehetnek és hátha a valuta után mint kamat, ilyesmi fog visszajönni? „Tja!” — nevet a szakember. — „Ez ellen nem lehet tenni!” * Az I. G. egyik telepén a levegőből kapkodják a kenet. Naponta egy vagont. Szép, sárga, táblákban mosolyog a kén, a raktárakban. Állítólag tisztább, mint a szicíliai. Míg álmélkodunk előtte, azalatt a velünk lévő egyik úr, a jóléti intézmény hivatalnoka, kétkedve, fogdossa a sárga táblákat. Fejét csóválja, hümmög. „Aztán” — böki ki végül, — „jó ez hordó kiöntésre? Szőlőm van otthon”. A főmérnök mosolyogva biztatja: „Hogyne, hogyne!” De az ember gyanakszik. Aggódva simogatja a felajánlott féltábla kenet. Nem hisz a levegőből kapott kénnek. Azt hiszem, nem lenne meglepve, amikor otthon, érte nyúlva, nem találna semmit. Az egyik gyárban fotocellás ajtók vannak, amelyek, amikor a teherautó berobog, vagy a munkás a másik helyiségbe megy, önmaguktól nyílnak ki. Mintha a kísértetek nyitogatnák az ajtókat. Mikor a kint várakozó sofőrnek elmondom a csodát, eltűnődve vakarja az orrát. Aztán a fejét csóválja: „Magunk sem tudjuk már, mink van”. * Az egyik szállodában azzal fogadnak, hogy vannak itt még más magyarok is. Muzsikusok. Nagyon mulatságos fickók. Magyarok? „Igen, igen”, biztosítanak. Azaz cigányok, de ez — teszik hozzá elbűvölő mosollyal, — ugye mindegy? Persze, persze. De mert a puszta, a gatya, a paprika már másutt is fogadtak, nem szóltam semmit és most sem szólok. Utóvégre még mindig jobb, ha szorgalmasan és jól dolgozó cigányaink képviselnek bennünket, mintha valutások, vagy nemzetközi zsebtolvajok. Egy nép, aki önmagát, — most már hivatalból is — a legtöbbre tartja, különbséget tenni amúgy is képtelen lesz. Azért persze nem ártana, ha az illető, vagy illetők, akikre az ügy tartozik, jobban igyekeznének. * Nem tudom, hasznunkra válik-e, például meglehetősen tanult emberek ama véleménye, hogy: „a magyarok semmit sem gyűlölnek annyira, mint a munkát”. Azt sem tudom, javunkat szolgálja-e, az a másik vélemény, amely szerint a magyar és a román nyelv rokon. Végül és főként: amaz általános vélemény, hogy hölgyeink a nimfomániáig tüzesek (?) Mondják: van magyar-német kultúrszövetség, vagy micsoda. Csakugyan lenne? Vajon mit csinálhat? * A düsseldorfi városi sofőr felesége magyar lány. „Jó asszony, nagyszerű asszony”, bólogat a sofőr elégedetten. „Csak az öreg (ipa is ott lakik), káromkodik hirtelenül és pogányul”. Az asszony remekül főz „Palatschinta”, — csillan meg a sofőr szeme, — „töltött paprika”. Napa, néha leül a sparherd mellé és szép nótákat énekel. „Óh, nagyszerű az!” Talán egyszer ő is elkerül oda, ahol ilyenek teremnek. Asszonya hallgatag, de mindig jó kedélyű. A sofőr már tudja, hogy a magyarok nem bokáznak unos-untalan, nem ropják a csárdást és egyáltalán nem röhögnek gyakran. „Egy magyar filmet láttunk — meséli, — úgy bokáztak benne, hogy halálra röhögtük magunkat. Jó nagy marhaság volt!” No, persze! Hát csak filmezzünk, Uraim! * Az egyik kikötőben cégtábla: „Raaber Spirituosen Fabrik, Wien”. Hogyan? Győr?, csak Pesten Győr?

Itt már Raab? És a telephely Wien? Igen, mert más az üzlet és más a honmentés. Vakulj magyar! * Érdekes, hogy Gömbös Gyulát egész Németországban ismerték és szerették. Tragikus haláláról, mindenütt, sajnálkozva beszélnek. Nevét mindenki tisztelettel ejti. Szinte úgy tűnik, jobban emlékeznek rá a birodalomban, mint nálunk. * Valami különös balhiedelem folytán mindenki azt hiszi, hogy az idegenek Németországban ingyen élnek. Meglehetősen tájékozott üzletember, órákig tartó számításokkal kiszámította nekem, hogy én egy márkáért tulajdonképpen csak negyven fillért fizetek. És csak akkor nyugodott meg, amikor megmutattam neki a bank elszámolását. A jó ég tudja, honnan jut eszükbe nekik ez az ötlet? * Öreg házaspár ül az autóbuszon. Franciául beszélnek, de mellükön hatalmas svájci jelvény. Mégis, mikor az egyik pneu kipukkad, majd elájulnak. Vajon mit gondolnak ezek? Késsel, villával eszik itt a franciákat? * Angliával mindenki szeretne kibékülni. Azaz: megegyezni. Tanakodnak, kérdezősködnek, érdeklődnek. Egy angol államférfi látogatása, napokig szóbeszéd tárgya. Aki csak makogni is tud angolul, az is a Timest olvassa. Megbeszélik a híreket, eltűnődnek a lehetőségeken. Boldog Anglia! Sok barátja lehet, ha ezt a készséget nem akarja észrevenni. * Mussolinit szeretik. Hatalmas képességeit, roppant akaratát, csodálkozva emlegetik. Beszéltem emberekkel, akik általában mindent hűvösen ítéltek meg, de Mussolini említésére, megcsillant a szemük. Némi változattal az ókori mondás jut a vándor eszébe: Ha nem lenne Führerünk, Mussolinit szeretnénk magunknak. * Mondják: idegeneket nem engednek dolgozni. Idegeneket kirúgják, megszégyenítik — száll világszerte a rémhír. Sziléziai állomáson kis, kopasz, filigrán ember áll elém. Kamásni, keménygallér, gavallérsarkú cipő, vállán fényképezőgép, kezében cekker: tipikus német kispolgár. De hallgat! Német beszéde torokhangú és hiányos. Csakugyan: nem német. Görög. Festő és mázoló mester Görlitzben. Kérdezi: tudok-e csehül? Nem, nem tudok. De miért? Hát, ő most utazik haza, Görögországba. Ugyan! Kidobták? Megsértődik. Már miért dobták volna ki? Őt!? Ellenkezően! Nagyon szeretik. Húsz éve él Görlitzben, ahová még a háború alatt került, mint hadifogoly. Tíz segédje van. Az ő munkáját mindig figyelembe veszik. Most is, hogy a kaszárnyákat építik, bár eleinte azt hitte: nem kap munkát. Mégis a kaszárnya: kaszárnya. De az őrnagy hivatta. Itt él, mondta az őrnagy, becsületesen dolgozik, részesedjen a munkából. Hát így! Most megy haza, anyját meglátogatni. Húsz éve nem volt otthon. Nem lehetett. Míg a nemzeti szocializmus nem jött, nem volt pénze, nem keresett. Mikor a nemzeti szocializmus jött, már lett volna pénze. Ide nem kapott valutát. Két évig próbálkozott a bankban, hiába. „Magánügy”, mondták a bankosok a kis görögnek, „nem jár valuta”. Az idén elpanaszolta ügyét az őrnagynak. Ember! — riadt rá az őrnagy. — Mit akar maga a hivatalnokoktól? Azok nem adhatnak. Kötelességüket teljesítik, írjon Berlinbe! Megfogadta a tanácsot. Írt Berlinbe. Két hét múltán, a vezér helyettese, Rudolf Hess hivatta. Reszkető inakkal

ment el, de nem volt szükség a reszketésre. Mit? Hörkentek fel Berlinben. Anyjához utazik? Húsz éve nem volt otthon? Ez nem magánügy! Mennyi pénz kell? Ijedtében majdnem keveset kért. Másnap megkapta. Most utazik haza és azért kérdezte tőlem, tudok-e csehül, mert nem ismeri a vasúti jegyet és nem tudja, mi van ráírva. De két nap múlva így is otthon lesz a kis töpörödött görög asszonynál, a szerény, kalyibában lakó görög rokonoknál, ő, a görlitzi, görög festőmester, zsebében a pénzzel, amelyet Németországban keresett és amelyet Hess parancsa változtatott át drachmává. Mert a haza — éspedig bárki hazája, — a nemzeti szocializmusnak nem magánügy. Közügy. Minden. És nem hiszem, hogy Perikles kései utódai között Hitler Adolfnak egy nagyobb híve is lenne ezidőszerint, mint a görlitzi festőmester. Berlin. A Berlin! (?) (A valutasíberek jelszava az 1923-as legendás időkben.) A birodalom fővárosáról, Németország büszkeségéről, a világ negyedik legnagyobb városáról, röviden írni lehetetlen. 1937-ben négymillió-kettőszázötvenegyezer lakosa volt Berlinnek, nyolcszáznyolcvanhárom négyzetkilométer területen, vagyis Berlin valóságos kis ország, amelynek ezenfelül hétszázéves, mozgalmas története is van. A kis ország húsz kerületből áll, húsz polgármesterrel és húsz kis városházával. A központi kormányzás azonban, a központi városházából történik éspedig immár teljesen nemzeti szocialista szellemben. Kereteit az 1936. december 1-i keletű „Berlin város alkotmánya” határozza meg, a felügyeleti jog a belügyminiszteré. A város vezetője a főpolgármester, aki mint a községi adminisztráció vezetője (Führer) mindenért személyében felelős. A főpolgármester segítségére és helyettesítésére mellérendelt személyek állnak (Beigeordneter), akik közül a rangidős a polgármesteri címet viseli. Minden fontos községi ügyben, köteles a főpolgármester a tanács urakat (Ratsherren) meghallgatni. A negyvenöt tagú tanács, a törvény által előírt, meghallgatást elrendelő ügyekben, köteles tapasztalataival és szakvéleményével a főpolgármester rendelkezésére állani. Az egyes szakterületekre a főpolgármester tanácsadókat rendel ki. A tanácsadók, vagy tanácsurak, vagy egyéb, tapasztalt, hozzáértő polgárok. A kerületi ügyek vezetését a kerületi polgármester látja el, akinek szintén mellérendelt személyek állnak rendelkezésére. A rangidős: az első kerületi városi tanácsos címet viseli. Vannak ezenfelül kerületi tanácsadók is. A döntés azonban a „Führer elv” szerint mindenkor a polgármestert, illetően a kerületi polgármestert illeti. Hogy a hatalmas város nagyságát szemléltetővé tegyem, elengedhetetlen néhány statisztikai adat: Ezidőszerint Berlinnek nyolcezer utcája van, kereken négyezerötszáz kilométer hosszúságban. Berlinben százhét kilométer hosszúságú természetes vízi út áll rendelkezésére, amelyhez még hetvenhét kilométer hosszú mesterséges víziút járul. Részben ezek fölött, részben az utak és vasutak fölött, ötszáz híd vezet át. A berlini gyomrok évente körülbelül ötvenháromezer vagon krumplit esznek meg: hárommillió nyolcszázezer hektóliter sört főznek és csupán cigaretta adóban ötvenhárom millió márkát fizetnek a városi kasszába. A berlini nyilvános közlekedési vállalatok (villamos, magas- és földalatti vasút, autóbusz, városi vasút) évente kereken másfélmilliárd utast szállítanak. Az utcákon ezidőszerint kereken kétszázezer gépjármű közlekedik, amelyek évente kereken tizennégyezer embert gázolnak el, közülük kétszázötvenet halálra. Az emberek egészségére hétezer orvos, ötszáz patika, ötvenegyezer kórházi ágy vigyáz, míg szórakozásukat negyvenötezer színházülés, kétszázezer mozihely és kereken tizennégyezer korlátlan italmérés szolgálja. Ezenkívül hatvannyolc nagy sportpálya, háromszázkilencvenöt csónakház, ötvenöt uszoda; huszonegy fedett uszoda és négy lóversenytér. Gyilkosságot évente körülbelül átlagban negyvenet követnek el és a tettesek közül átlagban tizenhatnak csapják le a fejét.

Ennek ellenére a nagyság, a hatalmas számok ne riasszanak el senkit. Mert először is Berlinben, a tökéletes közlekedés következményeképpen, távolság nincs, másodszor pedig, bár mekkora is egy város, központja, ahol tulajdonképpen minden lezajlik, okvetlenül van. Berlinnek két ilyen központja van. Az egyik az Unter den Linden és környéke, a másik az Emlék Templom és környéke. Az első környéken vannak az összes hivatalok, utóbbin az összes valamirevaló szórakozóhelyek és a zsidók. Végül vannak a kirándulóhelyek, melyeknek központja a Wannsee. A többi városrész és kirándulóhely elszórt, ahová idegen ritkán kerül és ahol a berlini is gyakorta eltéved. Feloszthatjuk ezenkívül magát az életet, nappali és éjjeli életre. Előbbi reggel héttől, bezáróan este hétig, utóbbi este héttől tizenkettő-félegyig tart. Akkor vége. A nappali élet káprázatos forgalom, huzakodás, tülekedés. A forgalmasabb órákban, a közlekedési eszközök körül, nyugodt zsúfoltság, ötszáz ember le a földalatti lépcsőjén, száz ember fel. Húsz rá az autóbuszra, húsz le. A forgalmas utcákon rendőr intésére ezer ember át a baloldalra, ezer a jobbra. Áruházak, parádés kirakatai előtt százan és százan, bévül ezren és ezren. Az éjszakai élet hasonlóképp, de kávéházban, vendéglőben, mulatóban. Vasárnap a tavakon egymást érik az evezők, karonfogva járnak a vitorlások. Futballmeccs: százezer ember, regatta: ugyanannyi. Ez, amit Berlinből általában látni. A részleteket illetően, álljanak itt a notesz jegyzetek. * A nemzeti szocializmus erősen pártfogolja a főváros életét. Van szombat, amikor ötven-hatvan filléres kirándulóvonat érkezik Berlinbe. Ilyenkor százezer ember növeli a két nap forgalmát. Az utcán mozogni sem lehet, a vendéglőkben nincs hely. És pórul jár, aki vasárnap éjjel tizenkettő után óhajt vacsorázni. A kirándulók addigra még a sóspereceket is megették. * A császári kastély, szó, ami szó, elég füstös, fekete az időtől. Hogy el tud szontyolodni egy épület, ha nem lakják. Szinte szemmel láthatóan. * Tíz fillérért megy be az ember a múzeumba és akkor látja, hogy egy múzeum helyett, ötbe ment be. Reggel kilenckor frissen indul neki és délután négykor holtfáradtan vánszorog ki. Közben látja a pergamoni oltárt, tucatnyi Rembrandt-ot és egyebeket. Berlinben érdemes múzeumba járni. * Feltűnő, hogy szép belvárosi telkeken hatemeletes ház helyett benzinkutak, autócsűrök állnak. A lakások, ha régiek, szabott árúak, tehát elég olcsók. Ám az újakra, vagyis átalakítottakra, az árrögzítés nem vonatkozik, tehát drágák. Tenyérnyi, kis modern lakásért, néni százhúsz márkát kér. „De az magának” — mondja lesajnálva — „úgy sem felel meg”. — Elhiszem neki, de mit csináljanak a berliniek? * A Potsdamer Platz alatt, az észak-déli városi vasút épül. Kis, füstös gépecskék emeletnyi vasakat vernek a földbe. De az elkerített gőzgépeken kívül a tér szabad. A forgalom vidáman megy. A bedeszkázott úttesten villamos csörömpöl, autóbusz robog. Rejtély, hogyan tudják a nehéz forgalmat fenntartani ezen a deszkán, amely alatt dolgoznak? *

Hó, esik, esik. Egész Berlin fehér lesz, aztán fekete latyak. Szemre alig pár ember hányja a havat. Itt nem várva-várt kereseti forrás, égből hullt manna a szegény emberek üres asztalára, kongó fazekába, a hó, hanem a szakmabeli kellemetlen kötelessége. Az egycsillagos berlini utcaseprő nem dirigálhat az állástalan diplomásnak, a maga szerény de biztos állásából, hogy miként lapátolja a csodát, amely végül megtölti üres hasát. Hanem nekifog és keserves káromkodással, maga lapátol. Lapátol, lapátol és íme, Berlin népe még egy hét múlva is térdigérő latyakban jár. Ha a soron kívül és kellő alkalom híján jelentkező malacpecsenye elsősorban nem csemegét jelképez, hanem kényszerű levágást egy jobb és nehezebb sorsra méltó állatnak, röviden: nyomort, úgy a berlini utcán soká fekvő hó nem gondatlanságot, avagy felületességet jelképez, hanem egyszerűen jólétet. Élvezet és szutyok így találkoznak néha és ejtik tévedésbe a tájékozatlant, a maguk értelme tekintetében. * Szörnyű valami, hogy a kávéházak és vendéglők folyton tele vannak. Minthogy, ahol szabad hely van, oda bárki leülhet, az ember képtelen egy pillanatra is egyedül maradni. Dehát mindegy. Aki Berlinben egyedül akar maradni, maradjon otthon. * A berlini vendéglők és kávéházak mindig zsúfoltak, ezért érthető, ha télen nem fűtik őket túl, hiszen a sok ember kibírhatatlanná tenné. Viszont érthetetlen, hogy nyáron miért nem szellőztetnek többet. Különösen az előkelő éttermekben, ahol a filc padlóbevonat tetején még vastag perzsaszőnyegek díszlenek és az ablakon mázsás bársonyfüggönyök lógnak. Ehhez járul a rengeteg lámpa, amelyből minden asztalra jut legalább egy. Kibírhatatlan. Szmokingos urak verejtékezve esznek a pokoli hőségben. * Az egyik autóbusz megfarol a síkos úton, keresztbe fordul, percekig inog, mintha azon gondolkodna, felforduljon-e? Mi a tetején ülünk. A legtöbben nyugodtan tovább olvassák az újságot. Mikor végre kikötünk egy kis tér behavazott virágágyai között, az egyik újságolvasó feltekint. „Minek ugráljak?” — kérdezi mintegy önmagától. — „Hová az ördögbe ugranék ebből a kalitkából?” Igaza van: csak nyugodtan. * Igen, meglehetős nyugalom jellemzi a berlinieket. Nyugodt közömbösséggel utaznak naponta, akár négy órát is, csak azért, hogy kinn lakhassanak a környéken. Mindenki kinn lakik, aki teheti. Egyik ismerősöm reggelenként harminc kilométert autózik, a másik negyvenet. „Ízlés dolga”, — felelik, — „mi szeretjük”. * Gyönyörű Berlin kornyéke. A szép, zöld mezők, a sok ápolt erdő. De ha leszáll az est, a ködöt harapni lehet. Télen hideg a köd, olyankor a térdkalácstól a szemfogig, minden csontot meghasogat Nyáron párás és tíz perc alatt facsarni lehet a ruhát. Ha az ember nem ismeri a járást, félóráig elbolyong a vastag ködben, míg az ötpercre lévő vasútállomáshoz ér. * A földalatti villamos automata ajtaján nyájas intelem: „Ha meg akarod nyerni az utasok tetszését, hideg időben, magad zárd be az ajtót.”

* A földalatti vasutas huszonöt pfenniges jegyet akar adni tizenöt pfenniges helyett. Mikor figyelmeztetem, mélyen elpirul. Alig győzi bocsánatkéréssel. Pedig ezek az urak különben igen rövidre mérik a szót. * Minden német pályaudvaron mindent lehet kapni, Berlinben pláne. De vannak különös előírások. Egyszer a hentesnél, korán reggel, sonkászsemlyét kérek. „Nincs még zsemlye.” Erre veszek a szomszéd péknél zsemlyét. Erre kijelenti: Ebbe nem adhat. Könyves üzleten tábla: „Csak kis mennyiségben és csak utazóknak.” Mintha bizony valakinek éppen a pályaudvaron jutna eszébe, könyvtára kiegészítése, vagy éppen viszonteladói készletének felfrissítése. * Változatos lehetőséget nyújt a berlini vikend. Tizennyolc márkáért Dánia, húsz márkáért Thüringia és így tovább. Fel is kerekedik aki csak teheti. Szép vasárnapon a város üres. * Furcsa épület az Emlék Templom (Gedächtnis Kirche). Éjjel-nappal szédítő körforgalom van körülötte. A körben forgó autókon átmenni életveszélyes. Nem is lehet. Átjárót nem látni és a templom körül van kerítve. Még senkivel sem találkoztam, aki lett volna benne. Talán papja sincs. Úgy gondolom, ez a templom a világ legnagyobb forgalomirányító oszlopa. * A különös templom közvetlen kornyékének fele izraelita, fele japán és kínai. Sürögnek, forognak a kis sárga emberek, mintha otthon lennének. Egy porosz véleménye: „Megint tanítjuk őket. De egyelőre nincs baj. Most egymást ölik.” * Az egyik áruház oldalkijáratánál kutya-várószoba. Aggódó kutyáik, igazi kutyahűséggel lesik a gazdát. Ám a csempézett váróhelyek felett tábla: „Kérjük a t. kutyatulajdonosokat, hogy a beadott kutyákat lehetőleg még az nap elvinni szíveskedjenek.” Különbséget a kutya és a gazdája között szebben kifejezni nemi is lehetne. * Az egyik berlini likőrbodegában láttam életem első hányókészülékét. Magas csésze az illemhelyen, kapaszkodóval, melegvíz-csappal. Töpörödött vénasszony mosolyogva legyint: „Hogy használják-e? De mennyire!” * A nők kedvesek, csinosak, elegánsak. Sokan kifestve, de a legtöbben rosszul. És csak a Nyugaton. Itt egy-kettő monoklival is. Más városrészben sem festék, sem monokli. * Este a Nyugat és a városközép hatalmas automata büféiben annyi a széltoló, gyanús külsejű fickó, obskúrus siheder, hogy az ember megdöbben. Vajon mit fog ezekkel a nemzeti szocializmus csinálni?

* Jól körülnézzen Berlinben az, aki kicsapongásra hajlamos. A régi Berlin eltűnt. Hamburg a Világ Német Kapuja. A Berlin—hamburgi út nemcsak azért érdekes, mert Németország harmadik legnagyobb városába visz (eddig; második volt, de most Bécs után harmadik lett), hanem azért is, mert a terület, amelyen átvezet az Első birodalom világhírű alapítójának, a vaskancellárnak, Bismarck hercegnek volt szűkebb hazája. A nagy kancellár, aki a francia háború után valósította meg Németország egységét, 1815. április 1-én született a Stendal melletti egyszerű kastélyban és 1898. június 30-án a még egyszerűbb Friedrichsruhi kastélyban halt meg. Ott is van eltemetve a kastéllyal szomszédos mauzóleumban, 27 kilométerrel Hamburg előtt. Azelőtt a Hamburg előtt, amelyet az 1937. jan. 26-iki törvénnyel, alig 40 évvel az ő halála után, Hitler Harmadik Birodalma, mint: első próbáját a birodalom területi egységesítésének Nagy-hamburggá nyilvánítva, helyezett el a birodalom testében. A hamburgi pályaudvar térre néző oldalán villanyfényben szikrázó horogkereszt hirdeti a nemzeti szocializmus ezirányú munkásságát, amely bátor kézzel nyúlt a birodalom legnagyobb kikötővárosát fojtogató területi és hatósági civakodásba és kellő előkészítés után törvénnyel szabta meg a város fejlődésének útját a nagy cél felé: megteremteni a világ egyik legnagyobbszabású központi kikötőjét A helyzet megértéséhez röviden vázolni kell, hogy állt az ügy a törvény előtt és hogyan áll ma. A tulajdonképpeni Hamburg mellett, amely a német állagok szövetségében, mint külön állam szerepelt, vele szorosan egybeépítve fekszik Harburg, Wilhelmsburg, Altona és Wandsbeck. E három város azonban, jóllehet minden érdeke Hamburghoz fűzte, Poroszországhoz tartozott és mint; ilyen, tulajdonképpen már másik államot képviselt. Minthogy a városok közül kettő: Altona és Harburg szintén az Elba partján terül el, a hamburgi kikötőnek négy külön vezetőség alatt álló része volt, amelyek éppen ezért egymással, még a különböző kikötők létesítésében is, versenyeztek. Minthogy e városok, még ezen felül, Hamburgot körül is építették, Hamburg terjeszkedése, kiépítése annyira meg volt nehezítve, hogy például a kikötőjében foglalatoskodó munkásait hét kilométerre a kikötőtől kellett elhelyeznie, ha nem akarta, hogy tulajdon, állandó munkásai porosz területen lakjanak. A vízállásjelentésektől kezdve, a társadalombiztosító intézményekig, minden külön-külön hatóság alá tartozott. Iparfelügyelőség, tűzoltóság, de még a rendőrség sem volt egységesen illetékes és az iskolaviszonyokra jellemző, hogy úgy Altonának, mint Hamburgnak volt tengerészeti iskolája, de persze mind a kettő más tantervvel és más tandíjjal. Minthogy a záróra máskor volt az egyik városban, mint a másikban, gyakorta megtörtént, hogy míg a hamburgi kocsmát zárták, addig a szemközti kocsmában, amely már Altonához tartozott, vígan szólt a zene és duhajkodtak a matrózok. Ha Altonába a boltosok tovább tartottak nyitva, mint Hamburgban, akkor a hamburgiak károsodtak és mérgelődtek, vagy megfordítva. A leggorombább visszásságokat persze, az új Németország már kezdetben lefaragta, amennyiben egységes pénzügyi, munka-, posta- és vasútkerületet csinált a négy városból. A döntő lépés azonban az elmúlt évre maradt. Ekkor történt Nagy-Hamburg területének megállapítása olymódon, hogy Poroszországtól hozzácsatolták a három várost, amire szüksége volt, viszont Poroszországhoz csatoltak két kisebb területet, amelynek hamburgi igazgatása a távolság miatt nem látszott célravezetőnek. Az így újjáalkotott Hamburg: Hansa Város Hamburg néven illeszkedett a birodalomba, fennhatósága a birodalmi belügyminiszter és a pénzügyminiszter, de beleszólása van ipart illető ügyeibe a négyéves terv megbízottjának is. Egységes, szervesen összekapcsolódó irányításaink feje a birodalmi helytartó. Mondják, hogy az öregebb hamburgiak az új rendet szabad városuk leértékeléseként fogják fel és nem vitás, hogy Hamburg, mint szabad város, megszűnt. Viszont tény az is, hogy területe 80%-al

növekedett, lakossága pedig kerek 40%-al lett nagyobb. E nyereségnek, feltehetően, még a legdohogóbb öreg hamburgit is meg kell nyugtatnia; de ha nem nyugtatná meg, az sem olyan nagy baj, mivel ami történt a birodalom és a nép érdekében történt, márpedig ez a fő. Ezt a célt szolgálja ezenkívül az a magától Hitlertől bejelentett építőprogram, amely, mint mondottam, Hamburg kiépítését célozza. A program fénypontja a 70 m. magas, 500 méter fesztávolságú, 30 m. széles Elbahíd, amely a mostani alagút tájékán fog épülni. A híd helyét legutóbbi látogatása alkalmával maga Hitler határozta meg. A tengerentúli utasforgalom új, egy kilométer hosszú, óceánjárók kikötésére is alkalmas kikötőpartot kap, a hozzátartozó legmodernebb berendezésekkel. Az új hídhoz az Elba mellett két kilométeres parti út fog vezetni, amelynek beépítésre kerülő oldalára kizáróan magas házak vannak tervezve. Ezek között Németország 250 m. magas, 69 emeletes első felhőkarcolója és egy 15 emeletes szálloda a KdF utasainak. Az egész program 15 évre terjed, s elkészülte után méltóan fogja képviselni — az elgondolás szerint — Németország kapuját a világ felé. Nagy és előkelő múltján kívül alkalmassá teszi erre Hamburgot mai állapota is, amely nagyjában összefoglalva a következő: A kikötő, több, mint 40 négyzetkilométer kiterjedésével, London és New York után a világ harmadik legnagyobb kikötője, amelyből a földkerekség 2000 kikötője felé van rendes szolgálat. A 195 menetrendszerű hajóvonal közül 95 óceánon túli. Évi 8000 hajó hagyja el a hamburgi kikötőt, amelyből ilyenformán 80% menetrendszerű rendes hajójárat. 1937. jan. 1-én 2 millió bruttó register tonna űrtartalmú német hajónak volt anyakikötője Hamburg. A hajók kiszolgálása összesen 111 km. hosszú kiépített rakparton történik, míg a raktárak hossza 21 km., kereken 700.000 négyzetméter rakterülettel. Kereken 1200 daru dolgozik a parton és a tojáshűtőház 115 millió darab tojást tud felvenni. A kikötő sínhálózata kereken 400 km. hosszú; a szabad kikötőben 300 gyár dolgozik. Már az új kormányzatot illeti a dicsőség Európa legnagyobb kikötő raktárházának megteremtéséért, amely 1937. júniusában a Kamerun rakparton készült el. Az új raktár 300 méter hosszú, és 32.000 négyzetméter fűthető rakterülete van. A kikötőforgalom a nemzeti szocialisták uralomra jutása óta állandóan emelkedik. Természetes, hogy Hamburg mindent elkövet kikötőjének kihasználására. Ez, ami a darabárut illeti, sikerül is, azonban a tömegárut illetően éles harcban áll Rotterdammal és Antwerpennel. Mindenesetre Hamburg pozícióját nehéz megingatni, mivel belvízi útja a kontinens és különösen Közép-Európa felé egyedülálló. Ez annyit jelent, hogyha a vízállás kedvező, a kétszáztonnás uszály Hamburgtól egészen Prágáig elmehet az olcsó víziúton. A város ipara is a fellendülés és a forgalom képét mutatja. A hajóépítők rendelést nem vesznek át, szakmunkást és mérnököt nem lehet kapni és — ami ismét a hajózás jó foglalkoztatására mutat, — állástalan, képzett matróz ezidőszerint Hamburgban nincs, sőt kifejezett tengerészhiány van. Az elhelyezkedés szempontjából legrosszabbul kétségtelenül a kereskedelmi alkalmazottak állanak, mivel a gazdasági mélyponton igen sok kisebb-nagyobb kereskedelmi iroda, ügynökség vérzett el. Mégis, ha figyelembe vesszük, hogy az 1932. évben Hamburg lakosságának több mint egynegyede, vagyis kereken 300.000 ember volt munka nélkül, a mai, kb. 40.000 munkanélküli szinte leírhatatlan javulás, annál inkább, mert a nagy kikötővárosokban, szükségképpen igen sok a naplopó és a munkára már nem is alkalmas személy. Az 1932-es mélypontra emlékeztetik a szemlélőt a meglehetősen szép számmal üresen álló irodák és kisebb raktárházak. Az egykori dúsgazdag hamburgi kalmárok csökkenése és az idők változása az Alster melletti villanegyedben figyelhető meg. A régi Hamburg dúsgazdag urainak egykori kedvenc utcáján, a Harvesterhudewegen és a többin, elárvultan leeresztett redőnyökkel hallgatnak a nehéz fényűzéssel épített dús paloták. Még aránylag jobb a helyzet az Alster innenső oldalán, ahol az épületek szerényebbek ugyan, de éppen ezért, olyan kisebb igényű és vékonyabb tárcájú emberek által is lakhatók, akik a túloldal táncteremmel vetekedő szobáinak láttára riadtan menekültek.

A lakásprobléma egyébként is megoldásra vár még Hamburgban, annak ellenére, hogy az új vezetőség teljes erővel dolgozik, hogy a nemzeti szocialista szellemnek megfelelően a tengerészeknek és munkásoknak modern, olcsó lakásokat építsen. Kár, hogy ez az erélyes munka, hely híján és egészségügyi okokból a régi, érdekes, romantikus Hamburgot jóformán teljesen felszámolja. Dehát egészségesnek ezek a lakások csakugyan nem mondhatók. Az egymás hegyérehátára épített házak között, mellett és keresztül vezető, hírhedt „gang”-okon fényes nappal is el lehet tévedni, a csatornának nyoma sincs és a legtöbb szobában magasabb ember felállni sem tud. Száz és száz ember lakott és lakik ezekben a házakban, amelyek mindennek ellenére nagyon hozzátartoznak Hamburghoz. A sok híres ember közül ilyen házban született Brahms is, a híres zeneköltő. A parányi kétszobás lakásban, ma Hintz néni lakik és bár borzasztó rendet tart, minden a helyén van, azaz a falra felszegezve lóg, megfordulni a szobában csak óvatosan lehet, nehogy elsodorja az ember a berendezést. Hogy hogyan fért el itt a Brahms házaspár és hét gyermeke, azt Hintz néni sem tudja, pedig, mint mondja, ő is volt fiatal és más lakásban, mint öreg hamburgi lakásban még életében nem lakott. A lépcső ezekben a házakban inkább létra és a bejárat rendesen valamelyik másik házon keresztül érhető el, ha ugyan az idegen egyáltalán eléri. Romantikus lélek mégis jól érzi itt magát, s sajnálkozva látja a széles tereket, melyeket erélyes csákány ütött a vén házak közé. Fájdalom, a séta Hamburgban meglehetősen nehéz munka, mert olyan nap, amikor az eső nem szakad, jó, ha évenként tíz van. Jóllehet ez a keserves időjárás a hamburgiakat nem zavarja (állítólag már esőkabátban születnek), annak, aki nem bennszülött, hamar elmegy a kedve a sétálgatástól és ha csak egy mód van rá, mielőbb megugrik az özönvízből. Gondolom, ezért van az, hogy bár az utcákon igen sok turista őgyeleg, az Alster híres kávéházában kétszer egymásután ugyanazt az arcot nem lehet látni. Kár pedig, mert Hamburg jól fel van készülve az idegenforgalomra, üzleteiben minden kapható, mi jó és drága, híres vendéglője a régi polgárházból átalakított Bürgerhaus pedig még kengurufark-levessel is kedveskedik. Aki tehát nem fél az esőtől és nem olyan nagyigényű, hogy üdülőhelyet várjon a világkikötőtől, nem fogja magát Hamburgban rosszul érezni, annak ellenére, hogy a fesztelenségéről és szabadosságáról világhíres mulatónegyednek, a St. Paulinak, határozottan nem kedvez a keménykezű, új uralom. A Reeperbahnon és a Spielbudenplatzon egymást érik ugyan ma is a lokálok, de — legalább is nyilvánosan — mit sem különböznek immár a többi német város hasonló helyiségeitől. A portások, akik azelőtt valósággal erőszakkal hurcolták be a vendéget, szelíd hívogatással érik be, miközben aggódva pislognak a nyugodtan sétálgató rendőrre, nem lépték-e túl a határt. A hölgyek tolakodó tettlegessége is, sóvár pillantásokra szorítkozik csak, vagyis röviden: a St. Pauli légköre megtisztult. Vannak, akik a tisztulást élénken sajnálják, de nem hinném, hogy a változás nagy kárára lenne akár a városnak, akár maguknak a lokáloknak. Ellenkezően valószínű, hogy bizonyos vonatkozásban üdvös. Mert a város megszabadult egy negyedtől, ahol a késelés karonfogva járt a rablással és a nemi bajokkal, a lokálok pedig hozzájutottak azokhoz a vendégekhez is, akik azelőtt még a környéket is elkerülték. A megtisztult Tarka Tehénben, Szelíd Vilmosban és az öreg Kajütben így is vígan szól a zene és gondtalanul szórakozik a közönség. És aztán: — a portásokkal is lehet beszélni. Hiszen Hamburg azért csak Hamburg marad, ha ízletesebb formában is. Ami helyes. Mert minek olyasmit ordítani, amit mindenki tud, s amit éppen ezért csendben is el lehet intézni? Bréma a minőségi hajók, minőségi kikötője. Ha valami a városukkal és önmagukkal joggal megelégedett hamburgiak önérzetét egyáltalában érintheti, az a megfigyelt jelek szerint a magát nem hagyó, sőt minden módon törtető és felkapaszkodni kívánó Bremen, Németország második legnagyobb kikötője. Jóllehet a brémaiak hangsúlyozzák, hogy ők nem vetélkednek a hamburgiakkal és viszont;

letagadhatatlan, hogy a hamburgiak nem ritkán mérgelődnek Bréma előretörésén és a brémaiaknak ez a szelíd mérgelődés megfelelő tiszta örömet okoz. Mert jó, jó: „a milliós Hamburgnak nem lehet komoly vetélytársa a kereken háromszázezer lakosú Bréma”, — „A hozzátartozó hajópark is kevesebb, csupán másfélmillió bruttó regisztertonna” — ez mind helyes… csakhogy ebbe a kisebb hajóparkba tartozik ezidőszerint a két legnagyobb német hajó is: az Európa és a Bremen. Nos, ez a két hajó fúrja állandóan a hamburgiak oldalát, sőt — a brémaiak szerint — odáig mennek, hogy az Európát, mivel Hamburgban épült, ahol csak lehet, mint a legnagyobb hamburgi hajót emlegetik. A hamburgiaknak e szelíd áhítozása a brémaiakat persze csak még büszkébbé teszi, s talán ezért van, hogy annyira igyekszik Bréma is, hogy méltó legyen büszkeségeihez. Való, hogy ez a két, pontosságáról és fényűzéséről ismert luxushajó méltó képviselője Brémának. Így aztán, akármennyire lehetetlen is a világvárosi Hamburgot a kis Brémával összehasonlítani, egy esetleges és aránylagos összehasonlítás sok esetben a kis Bréma javára ütne ki. Mert — teszem azt — annak ellenére, hogy Hamburg magától értetődően, sokkalta több szórakozási lehetőséget nyújt, nem vitás, hogy az expresszgőzösök válogatott közönsége az indulás vagy érkezés előtti napot sokkal jobban töltheti el Brémában, mint Hamburgban. Erről kezeskedik a finom, ódon város, amelynek ódonságát tervszerűen gondozzák a látványosságszámba menő, ugyancsak ódon városházán. Ez az ódon város bizonnyal sokkal mélyebb benyomást tesz arra, aki a tengerentúlra indul, vagy onnan érkezik, mint a modern Hamburg. Mert a Brémában hajóra szálló nem egy nagy várost de szemmel láthatóan a vén Európát hagyja el és a megtérő nem egy nagy városka, de a vén Európába tér meg. Ezért anélkül, hogy Hamburg jelentőségét lekicsinyelnők, szerencsés körülménynek mondhatjuk, hogy a luxushajók éppen Brémában telepedtek meg és találtak méltó környezetet. Azt is mondhatnók ezekután, hogy Bréma Németország kvalitáskikötője lett és csakugyan mindaz, amit Bréma forgalmaz és amelyről Bréma híres, mind arra mutat, hogy a ravasz város már jókor felismerte ezt a lehetőséget és ehhez képest jár el. Bréma Európa egyik legnagyobb minőségi kávéközpontja, anyakikötője a brazíliai és havannai dohánynak, a finomgyapjúnak és a délvidéki boroknak, tehát úgy jár el valahogy, mint a kereskedő, aki áruház helyett finom csemegeüzletet törekszik kifejleszteni. Ez a törekvése mindenütt felismerhető és vörös fonálként húzódik végig távolabbi, közelebbi múltján és jelenén egyaránt. Nézzük elsősorban a kikötőt. Bréma, éppúgy, mint Hamburg, folyótorkolat előtt fekszik, azonban, bár a folyótorkolat csupán 60 kilométerre van, — nem úgy, mint Hamburgban, ahonnan a szabad tenger jóval messzebb van, — a brémai folyó a Weser, kisebb és alacsonyabb folyó, mint a Hamburgnál már hatalmas Elba. Az ilyen kis folyó hamar iszaposodik, viszont a hajók egyre nagyobbak lesznek. Az óvatos Bréma tehát, nehogy kikötője szárazon maradjon, már ötven évvel ezelőtt nekifogott a Weser szabályozásának és először öt méterre, aztán hét méterre, végül nyolc és fél méterre mélyítette ki a Weser medrét. Mivel ilyen munkára példa nem állt előtte, a munka rettentő sok fejtöréssel járt (1935-ben lett kész és kereken 50 millió márkába került) ugyan, de elérte vele azt, hogy a hajók nyolc méter merülésig bejöhetnek a városi kikötőbe. A kikötőben időközben a legmodernebb rakodóberendezéseket és agyafúrt raktárhelyiségeket létesítette Bréma, kedvenc hajói számára. A daruk, kétrét görnyedve, billenő fejjel dolgoznak, tehát egy hajóűrt az eddigi egy daruval szemben két daru lát el. A raktárakat, nehogy a ki- és berakás tempóját a közbeeső oszlopok zavarják, tartóoszlopok nélkül, kiváltással csinálták a brémaiak. Mégpedig jó nagyra. A gyapjúraktárban például 10.000 bála gyapjú egymás mellett rakva fér el, nehogy az ügyfélnek fölös idejébe és pénzébe kerüljön a bálák egymásrarakása és leszedése. A brémai széndaru a tíztonnás vagont egyszerre emeli a levegőbe, de mert a német nyersszén egyszerre lezúdítva törik és porosodik, a ravasz daru apránként ereszti a hajóba, mint a hímestojást. Teljesítőképessége így is negyven vagon óránként. Általában megállapítható, hogy a brémaiak a be- és kirakásban is specializálták magukat. Nehéz nekik olyan feladatot adni, amelyet akár külön, újonnan szerkesztett berendezés igénybevételével is, meg ne oldanának. (Így a Délamerikába szállított magyar sínautóbuszokat is ők rakták be, mégpedig úszódaruról, amely a hatalmas motorkocsit a parton felkapva a hajóhoz vitte.)

A modern kikötőjükre büszke brémaiak persze nem kevésbé büszkék (sőt talán ezekre a legbüszkébbek) hajózási vállalkozásaikra sem. Ezek között vezetőhelyen van a Norddeutscher Lloyd (övé az irigyelt Európa és a Bremen), amely nemrégen helyezte forgalomba az egyenként 18.000 tonnás, 21 tengeri mérföldet futó keletázsiai expresszhajóit. Hasonló előkelő helyet foglal el, különösen tehergőzösök tekintetében, a Hansa hajósvállalat is. A Hansa legmodernebb gyorstehergőzösei Európa-, sőt világszerte az első helyen állanak. Tökéletes berendezésük lehetővé teszi, hogy ne szoruljanak a világkikötők berendezéseire, hanem egymaguk intézzék el a ki- és berakodást. Van olyan Hansagőzös, amely, akár a legkisebb kikötőben is, minden segítség nélkül, saját hatáskörében teszi ki a mólóra a magával hozott gyorsvonati lokomotívot. E két vezető vállalaton kívül még egész sereg kisebb vállalat székhelye Bréma, s nem véletlen, hogy a brémai hajók seholsem vallanak szégyent. Nem véletlen, mert a brémaiak már a háború után tervszerűen jártak el. A német kereskedelmi hajózás alapos kifosztásáról sem megfeledkező békeszerződés által elrendelt és lebontásra ítélt hajóikat — már amennyit lehetett — suttyomban eladták a hajó híján szűkölködő oroszoknak, maguk pedig, késedelem nélkül, új, modern hajókat építettek. Mivel az új hajók gyorsabban járnak, a fürge brémai hajók, ahol csak lehet, elhalásszák a fuvart, a lassan cammogó öreg edények elől. Mert öt-hat millió értékű rakománynak valóban nem mindegy, hogy egy héttel előbb, vagy később érkezik-e meg. A legutóbbi években nem kevesebb, mint 43 brémai hajó lett készen, összesen kereken 200.000 bruttó register tonnatartalommal. Hogy minőségi helyzetét Bréma a hajóépítés terén sem tagadja meg, az abból látszik, hogy Brémában készült el az elmúlt év közepén a világ legnagyobb bálnavadász anyahajója: az Unitas, amelynek 28.000 tonnás roppant testében olyan berendezések vannak, hogy mire a megszigonyozott rengeteg állat körülnézne, már az utolsó porcikájáig szét van szedve, fel van dolgozva. Zsírja hordóban, csontja kötegben, lisztje zsákban. Amint specializálta magát Bréma vezető iparában, a hajóépítésben, úgy specializálta magát a többi iparban is. Az egy kohóműveken kívül, Brémában csak jóformán minőségi ipar van. A kávét itt bántalmazzák koffeinmentessé, a német nyersolajból itt mesterkednek ki minőségi olajat, itt csinálják a Hansa-autókat és a világhírű villámgyors Focke-Wulff repülőgépeket. Mi sem természetesebb, hogy a kvalitáskikötőben, ahonnan 1937-ben 104 ezren szálltak tengerre és kereken százezren tértek vissza, élénk és elegáns forgalom zajlik. A nagy expresszgőzösök indulása előtti napokon Brémában — mint azt saját bőrömön tapasztaltam — aranyért sem lehet szobát kapni, s megesik, hogy az, aki nem rendel szobát, a váróteremben alhatik. Az utcákon, a ragyogóan berendezett luxushotelekben a világ minden nyelve zsong. Kemény, munkás, de nem eredménynélküli, szép életet ál Bréma, amelynek fiai már annyi mindent szereztek meg hazájuknak. Igen, az elegáns hajók, elegáns városa, a birodalomnak sem utolsó városa. Aki a brémai ódon házak között sétál, annak nem szabad elfelejtenie, hogy a brémai Lüderitz kezdte meg saját szakállára, minden állami támogatás nélkül, a német kolonizációt Afrikában; és Bréma kezdeményezését hirdette a Brémen repülőgép is, amely brémaiakkal elsőként repült át Európából Amerikába. A brémaiaknak így nem igen kell a szomszédba menni, ha példaképre van szükség. Nem is mennek. Ezért talán egyedül Brémától nem tekinthető szerénytelenségnek, vagy nagyképűségnek az a négyszavas sürgöny, amelyet a Norddeutscher Lloyd küldött a ZeppelinTársaságnak, mikor az egész birodalmat gyászba borította a Hindenburg léghajó borzalmas szerencsétlensége. — „Nicht klagen” — kiáltotta bele a brémaiak távirata, dacosan a mély gyászba, — „Weiter wagen!” — (Nem panaszkodni, — tovább merni!)

Lübeck a Keleti Tenger városainak öreganyja. A három szabad Hansa-város közül, a harmadikba, Lübeckbe, talán sohasem téved óriási óceánjáró. Kikötőjében nem érik egymást nehéz daruk, utcáin sem hemzseg a világ zagyva népsége. Sőt, e pillanatban már nem is szabad város, hiszen ugyanaz a törvény, amely Hamburgból NagyHamburgot csinált, 1937. április 1-i hatállyal Lübeck szabad várost Poroszországhoz csatolta, tehát a 298 négyzetkilométer kiterjedésű, 130.000 lakosú Lübeck megszűnt szabad város lenni. A szabad-város jellegnek megszűnése, tulajdonképpen már csak a tények szentesítése volt, hiszen ilyenirányú jelentőségének a haditengerészet érdekében a Keleti Tengert az Északi tengerrel összekötő Vilmos császár-csatorna építése után amúgyis befellegzett. Mindezek ellenére pótolhatatlant mulasztana az, aki azt hinné, hogy ilyenformán Lübeck miatt nem érdemes időt vesztegetni. Igaz, kikötőt az alig egy órányira fekvő Hamburgban százszor akkorát láthat, s Brémában több idegennel találkozhat. Mind igaz. Ám azt, mi volt a Hansának nevezett szövetség, amely a világ kereskedelmét századokig tartotta kezében, amely hadsereget és flottát állított, tengeri háborút indított, sőt, ha nagyon megnézzük, még Anglia kereskedelmét is megalapította, azt Lübeck nélkül megérteni sohasem fogja. Annál kevésbé pedig, mert ennek a világraszóló hatalomnak, az akkori fogalmak szerint elképzelhetetlen gazdaságnak, központja, feje, királynője Lübeck volt Lübeck volt a fő, Lübeck volt a kezdeményező és Lübeck volt az utánzásra serkentő példa. A Keleti Tenger-i városok: Elbing, Riga, sőt még Danzig is Lübecktől kapták, ezelőtt vagy 800 esztendővel, a városi alkotmányt és Lübeckből származik a vöröstégla (Backstein) csodálatos művészete is, amelynek alkotásai előtt Danzigtól fel- és lefelé elképedve áll meg az ÉszakNémetországot járó utas. Mindezért és sok másért, kevés olyan őszintén igaz idegenforgalmi jelmondat van, mint éppen az, amellyel Lübeck idegenforgalmi urai szuttyongatják elhatározására az útirány felett tépelődő utast. Lübecket látni kell! — hirdetik a lübeckiek és igazuk van. Ha Danzignál egyáltalán létezhetik szebb város a Keleti Tenger partján, akkor az Danzig öreganyja: Lübeck, annak ellenére, hogy jóval kisebb szülötténél. Lübeck zárt egysége, amely a megközelítést csak hidakon teszi lehetővé, főbejáratával az 1476-ban épült vöröstégla Holstein kapuval, a kapu mögött rejtőző, teljes épségben megmaradt évszázados emlékekkel, olyan összbenyomást kelt, amelyet a vándor jódarabig el nem felejt. Könyv kellene, külön könyv, annak a leírásához, hogy mi mindent rejteget a mesebeli öreganyó, annak ellenére, hogy ékszereit, vagy annak másolatait — mint afféle gondos anya — már régen odaadta leányainak. Hiszen az 1304-ben épített Mária temploma után számos Máriatemplom épült és számos Jakobi és Petri templom követte a lübecki Jakobi és Petri templomot. Sokat odaadott, de azért maradt neki is. A Mária-templomban, amelyet az akkor csupán 8000 főnyi lübecki polgárság épített, hosszú órák kellenek, míg az ember nagyjából követni tudja a Mária templomok eme nagyanyjának évszázadok alatt felgyűlt tömérdek művészi apróságát A bergeni norvég halkereskedők faragott padjai, a lübecki kolera emlékezetére festett haláltánc-sorozat szépen megfér, az óriási templomban, a jónéhányszázévelőtti tréfáskedvű templompiktor, barátokat, apácákat gúnyoló frivol kis rajzaival és az amsterdami mesterek csodálatos szárnyasoltáraival, mint ahogy az öregasszony cicomái között is van nagyszabású ékszer és kis hervadt csokor, hajdani örömre emlékeztető táncrend. Nem kevesebb élvezetet nyújt a gótikus városháza. A padlótól a mennyezetig, egy életen keresztül, ezernyi ezer alakot faragott a néhai mester, a duplaajtós tanácsterem falaira, ahol Hamburg, Bréma, Rostock, Danzig, Köln urai ültek együtt olyan időben, amikor arról volt szó: indítson-e háborút a Hansa? Itt láthatók, azok az okmányok is, amelyek a Hansa és a Hansa feje Lübeck egykori hatalmát mutatják. Köztük a Hansa londoni raktárának az Acél-udvarnak a XIII. században kelt alapítólevele, VIII.. Henrik leányának, Mária angol királynőnek és a skót királyoknak kiváltságlevelei és még jó

párszáz angol, svéd, norvég, orosz okmány. Nagy pergamenttekercs rejti az akkoriban egyedülálló „Lübecki Jézus” nevezetű hadigálya képét, amelyet VIII. Henrik rendelésére épített Lübeck. Hatalom, erő, gazdagság száll fel a régi lübecki okmányok porából, árad a füstös falakból és fonódik össze a semmiféle gazdagságtól és hatalomtól meg nem szédíthető puritán polgárok józanságával és szívjóságával. Mert Lübeck akármilyen erős, hatalmas és gazdag volt is, sohasem feledkezett meg az érdekeit szolgáló, kivénhedt tengerészekről, vagy balsorsba jutott polgárokról. Lübeck már a XIII. században ellátta agg tengerészeit, magával tehetetlen, elszegényedett polgárait, mégpedig ugyanabban a gótikus templomszerű épületben, amely Szent Lélek Menhely néven még ma is másfélszáz öreg embernek nyújt fedelet és ellátást. A templomhajó ebben, az építészetileg is elragadó, vén épületben cellákra van osztva és minden cella egy öregnek nyújt lakást. Számos, századokkal ezelőtt adományozott birtok táplálja ezt az alapítványt, amely az: augsburgi Fugger-telepítéssel együtt, talán, a német szociális gondoskodás előfutáraként tekinthető. Bár Lübeck lassan elveszítette a Hansa főnökségét, sőt lassan elveszett maga a Hansa is, de azért Lübeck nem hagyta el magát. Kikötője az északi országok felé ma is fontos. Rendszeres hajójáratai a finn, dán, svéd és norvég kikötők felé másfélszázezer utast forgalmaznak és meg van egykori híres hajóépítő ipara is. A kohóműveken kívül Lübeck ipara speciális középipar. Híres a lübecki konzervgyártás, papírfeldolgozás és eredeti különlegesség a lübecki marcipán, amelyet mindenkinek meg kell kóstolni, ha Lübecket meglátogatja. Mindez iparokon kívül, az elmúlt év végéig, Lübecknek olyan különlegessége volt, aminőt rajta kívül egy város sem tudott felmutatni a birodalomban. A Lübeck-Büchener vasúttársaság ugyanis, a Hamburg-Lübeck-Tartowemündei vonalon áramvonalas gyorsvonatot járatott, mégpedig egészen újszerű, emeletes, félig üvegtetejű acél-kocsikkal. A kocsik ma is járnak Lübeck és Hamburg között, de a vonatot, az addig egyetlen német magángyorsvonatot, már átvette a birodalom, épp úgy, mint a szabadvárost. Mint nevetve mondják a Poroszországba való beolvasztás, főként a lübecki autótulajdonosoknak okozott keserűséget, mert ezáltal elvesztették előkelő Hansa-rendszámukat, amely a lübecki autóknál úgy, mint Hamburgban, vagy Brémában H. (Hansa) betűvel kezdődött. Persze ez a keserűség a városon nem látszik. A lübeckiek nappal vidáman járnak a dolguk után, este pedig az ódon ivókban gyertyavilágítás mellett isszák a lübecki vörösbort. A leghíresebb ilyen ivó egy régi kereskedőházban van. Az eredeti berendezés ugyanaz, mint ezelőtt száz évvel volt. A háziasszony karosszéke az ablakban, a cseléd papucsa az ágy alatt: s az egykori kereskedő dolgozószobájában a felütött üzleti könyvek, a tintatartó lúdtolla és a pult aranymérlege, mintha csak az ebédszünetre távozott kereskedőt és könyvelőjét várnák. Lehet, ez a józan környezetben elhelyezett ivó az oka, hogy tizenegy óra felé az utolsó lübecki is hazafelé ballag és elteszi magát holnapra, annál inkább, mert Lübeckben este 8 óra után a kávéházak is bezárnak. A romantikus ivóban felütött főkönyv semmi esetre sem nélkülözi az ötletet és talán része van abban is, hogy míg az utolsó évben a birodalmi betétállomány átlaga 8.3%-ot tett ki, addig a lübecki bankok 10 és fél%-os betétnövekedést könyvelhettek el. Nem hiába őrködik tehát a vén főkönyv, a Keleti Tenger öreganyja nem dobálja a pénzt Gondos, rendes öreganyó ő. Schleswig, a Ditmarsok földje. Ha a vonat, amely Lübeckből jövet elhagyja Kielt — (ahol az újjáéledt német haditengerészet

szürketestű páncélosai pihennek és napszállta után tengerészektől hangosak az ódon utcák) — a flensburgi német—dán határ felé közeledve egyre laposabb német nyelvvel találkozunk. Az így laposodó német végre is dánná laposodik. Ez a laposodás volt talán az oka, hogy az 1920-as általános népszavazáson — amely a németek részére rendszerint jól ütött ki — a dán népszavazást a németek elvesztették, s ezzel a dánok birtokba vették a kereken 4000 négyzetkilométernyi Észak-Schleswiget 160.000 lakójával együtt. Nem valószínű, hogy ez a veszteség különös vidámságára szolgálna a birodalomnak, de bizonyos, hogy az a tüske, amely minden elszakított határon, még ha óvatosan, vagy visszatartva is, jelentkezik, itt északon, jóformán hiányzik. A dánok sűrűn rándulnak át, a kereskedők szívesen beszélnek dánul, sőt, mint hírlik, a kereskedőházak közötti tanulócsere újbóli bevezetése is a legjobb úton halad. A schleswigi testvérének tekinti a dánt, aminthogy az is, tehát jóleső béke és nyugalom honol a különben meglehetős zord vidéken, amelynek ólomszínű ege alatt csípős szél hordja a dűnék homokját és olyan eső esik, mint a gombostű. Itt, a mostani határon, Flensburgban látta meg ezt a keserves világot Eckener doktor, a német léghajózás büszkesége, akinek az óriási léghajó parancsnoki fülkéjéből kihajló arca, a világ csaknem minden pontján hirdette már a schleswigi német férfiak életrevalóságát és méltóságát. * Béke és nyugalom látszik a vonatról, béke és nyugalom honol a földön. Schleswigi és dán jól megérti egymást. Ámde ki tudja? Nehéz, fene nehéz föld a schleswigi föld, amelyen most szél bíztatja versenyre az ördögszekeret a vonattal. A Ditmarsok földjének lakói ma is a Ditmarsok utódai, s az egykori parasztköztársaság egykori lakóinak veszekedett heves vére folyik az utódokban is. Keménységben nem vesztettek semmit ezek az utódok és a ditmarsi nótát sem felejtették el. Hogyan is szólt a nóta, ezelőtt négyszáz és egynéhány évvel Hemmingstettnél, ahol a dán király harmincezer lovasvitézét és a holsteini nemes lovagok színe-virágát cséphadarókkal verték agyon a megdühített ditmarsi parasztok? Ugye így: Tennap még ugyan jól fenn vótak, Latyakba mára mind meghóttak. Tennap még magosan hortták a fejüket, Mára a holló vájja ki szemüket. Nehéz föld a ditmarsok földje, sűrű vér a ditmarsok vére. Igaz-e, Willy pajtás? Hannover Poroszország Párizsa. Nem egészen két órába telik, míg az ember Brémából Hannoverbe jut. De ha nem két órába telne, mint manapság, amikor gyorsvonaton jár a vándor, hanem két napba, mint ezelőtt száz esztendővel, akkor is meglepő volna az a különbség, amely Bréma és általában az északi városok kemény és elszánt polgáriassága és Hannover kedélyes derűje között fennáll. Ez a kereken félmillió lakójú, finoman ápolt város, úgy viszonylik a tőle néhány órányira lévő komorszínezetű városokhoz, mint azok a kávéházaiban hajnalig hölgyekkel üldögélő finoman békés öregurak viszonylanak az északi városok ivószobáinak nyers asztalaitól már éjfél előtt szedelőzködő, kevésbeszédű, ritkán nevető férfiaihoz. A múlt század harmadik harmadáig királyi fővárosként szereplő Hannoverre, — melynek kastélyából nem kisebb helyre távoztak a királyok, mint az angol trónra, — mindezideig és talán mindörökre, letörölhetetlenül rányomta bélyegét az udvartartás, amely az eredetileg szintén szabad

polgárvárosnak induló városból Németország egyik legderűsebb, legvidámabb városát fejlesztette ki Ernst August herceg és Zsófia hercegnőtől kezdve (kinek leányából az első porosz királynő, fiából első György néven Anglia királya lett és akinek szellemét Szentpétervártól kezdve minden európai udvarban elismerték), a már királyként uralkodó Ernst Augustig a polgárság és az udvar fényében sütkérező nemesség szerencsés keveredése jellemzi Hannovert és lakosságát. Midőn Hannover 1866-ban porosz provinciává vált, majd később Bismarck megteremtette az egységes Németországot, Hannovernek már minden adottsága meg volt ahhoz, hogy az újabb adottságot kihasználja. A bölcs Hannover az adott helyzetet nemcsak kihasználta, hanem magának felettébb előkelő szerepet is biztosított és azt azóta is megtartotta, sőt a Harmadik Birodalomban még fokozta is. A Hannoverben még ma is köztiszteletben álló, néhai király, Ernst August ennekfolytán, úgy gondolom, meg lehet elégedve azzal, amit lát, ha leszállva pályaudvar előtti bronzlováról, éjszaka körülszemlélődik városában. A lokomotívból, amelyet a hannoveri ipar apja, Georg Eggesdorf, mint első német lokomotívot bocsátott útjára, sok-sok ezer lokomotívot és autót előállító hatalmas iparüzem, az 1871-ben néhány tallérért elárverezett fésűgyárból pedig a mai 10.000 embernél többet foglalkoztató világhírű Continental gumigyár lett. Egész sereg ilyen régi ipara van Hannovernek és ezek mind azt mutatják, hogy tudtak és tudnak a vidám hannoveriek dolgozni is, ha kell. Ha a régi és az új ipar Hannover munkakedvét és polgári jólétét jelenti, úgy elhelyezése és a város általános rendezése — a már említett szerencsés keveredésnek megfelelően — a hannoveriek szépérzékét és nemesi előkelőségét mutatja. Mert Hannover még a modern városrendezés feltalálása előtt sem engedett be füstös gyárat, szennyes ipartelepet a városba. Így, amikor a modern városrendezés divatja lábra kapott, Hannovernek kitelepítési és egyéb ezzel járó, gyakran megoldhatatlan problémái, nem voltak. Mikor pedig a nemzeti szocialista rend átvette a hatalmat, késedelem nélkül foghatott neki a már addig is kertjeiről és egészségéről híres városának szépítéséhez. Ha valakinek a legcsekélyebb érzéke is van a városrendezéshez és szépítéshez, annak egynéhány órás körséta igaz gyönyörűségére fog szolgálni és egyben alkalma lesz annak megállapítására, hogy mi a különbség egy szerető gonddal, minden apró részletig kiterjedő figyelemmel kitervelt városrendezés és egy szűkkörű, sokat beszélő, hozzá nem értő handa-bandázás között. Aprólékos műgond jellemzi Hannover rendezését és ennek eredménye az utóbbi években épített kereken 30.000 lakás olcsóbb és drágább kivitelben, de mind zöld kert, ezernyi virág, széles, ápolt utak, s elérhető közlekedés közepette. Ennek az eredménye az egykori süppedékes, mocsaras Maschmezőből kiképzett, két és fél kilométer hosszú, hatalmas tó. A műtó déli oldalán 12.000 személyes strandfürdő, északi oldalán 4000 személyes teraszvendéglő épült, partjain ápolt utak, földbeásott pálmák, bronzszobrocskák. Kristálytiszta tükrén ezernyi vitorlás és motorcsónak szaladgál a napfényben, sőt rendes menetrendszerű villanyhajócska is közlekedik rajta, mint valami valódi tavon. Míg a város déli oldalán elkészült a tó, az északi oldalon serény munka folyt. A Herrenhausen kastély kertjét (amelynek 1700-ban már csodájára jártak, de amelyre 1936. őszén már ugyancsak nem ismert volna rá az alapító Zsófia hercegnő) a város állami segítséggel megvette és rendbehozta. Az elmúlt év június 13-án nyíltak meg ismét az egykor világhírű kert kapui. Ha lehet (és lehet, mert a modern technika többet enged), a kert ma még tüneményesebb, mint volt 1714-ben, mikor nem kevesebbet mondtak rá, minthogy: „több, mint királyi kert”. A műkertészet e csodáját, amint száz és száz villannyal megvilágított szökőkút ja az aranyozott szobrokon megtörve szökik a magasba, megfoghatóan leírni nem is lehelt. Ezért a kertért és a

hozzátartozó két kilométer hosszú, toronymagas, összeboruló fákból álló évszázados falsorért egymagában érdemes Hannoverbe utazni, anélkül, hogy az utast csalódás érhetné. (Az új Németországban szinte magától értetődik, hogy a csodálatos kertbe belépőíjat nem szednek.) Aki a Masch tavat és a káprázatos kertet egymásután látja; annak önkénytelenül arra kell gondolni, hogy mindez nem jöhetett a levegőből, azaz valakiknek meg kellett fizetni. Feltehetően tehát, az a kereken százezer ipari munkás sem vonhatta ki magát az áldozat alól, aki Hannoverben dolgozik. És itt jön a meglepetés: a tóépító, luxuskert alkotó Hannover a hasonló nagyvárosok átlagadósságához viszonyítva, csak negyvenkét százalékkal szerepel! Sőt, az elmúlt évben — közbámulatra — leszállította a gáz és a villany árát. Ha a város spórolós és jól gazdálkodó, bizonnyal spórolás és jól gazdálkodó a lakosság is. Ám ember legyen a talpán, aki a hannoveriek takarékosságát más varosokkal ellentétben, a legcsekélyebb mértékben is észreveszi. Mert bizony közel és távol nincs még egy olyan vidám város, mint Hannover, ha leszáll az est. Hannoverben szó sincs egyórai záróráról, vagy más efféle nyárspolgári dolgokról. Hajnalig szól a muzsika a híres kávéházakban és az óváros kacskaringós utcáinak ablakaiból még kora reggel is üzletre váró vidám hölgyek könyökölnek ki. A közkedvelt hollandi kis likőrszobákban hajnalonta inashorgas lovastisztek üldögélnek (mert Hannover ma is a legjobb német lovasok hazája) és mellőlük ritkán hiányzanak a karcsú hannoveri nők, akiknek szépsége, nem alap nélkül, híres, szerte a birodalomban. Ám a legszebb, a legmeghatóbb mégis csak a hannoveri öregurak jókedve, akik éppen úgy hajnalig üldögélnek a likőrszobákban, mint az ifjak és épp oly kevéssé hiányzik mellőlük a hölgyi társaság. Mivel Hannover a háború előtt már kedvelt helye volt a nyugdíjasoknak (Hindenburg is innen indult, már mint nyugdíjas tábornok, a világhír felé és ide tért vissza, újabb elhivatása előtt), feltehető, hogy a vidám öregurak között is sok van, aki Hannovert már egy jól bevégzett munka után kereste fel. Ha így van, valószínűen nem bánta meg. Mert kevés olyan helyet találhatott volna Hannoveren kívül, ahol úgy mint itt, oly szépen és oly finoman lett volna módja ifjúságát az utolsó nagy út előtt még egyszer felidézni. Magdeburg, a garnizonváros. Úgy gondolom, nem lennék őszinte, ha nem bocsátanám előre, hogy Magdeburgban csalódás ért. Nem is tudom, vajon a sok város között, melyet alkalmam volt látni, van-e még egy, amelyben olyan semmi látnivaló nincs, mint éppen Magdeburgban. Holott, legalább kettőre biztosan számítottam. Az egyik a magdeburgi félteke, amelyről már mindenki hallott, ha valaha is iskolába járt, a másik: Trenk Frigyes, Nagy Frigyes egykori pártfogolt vitéze, később Magdeburg legendáshírű foglya, akinek a magdeburgi csillagsáncban szenvedett tízévi nehéz rabságát ugyancsak sokan ismerik. Nos, a magdeburgi félteke, Magdeburgban nem látható és Trenk Frigyes legendás cellája is eltűnt. A két nevezetességről, bár három múzeum is van, nem tud senki, még az őrök sem. A kíváncsi érdeklődőnek a múzeumokban, molyette, kitömött állatokon kívül néhány szép régi képpel és bútorral kell megelégednie. Aztán, ha efölötti csalódását a város szemléletével akarja feledtetni, újabb meglepetés éri. Mert Magdeburg a német városok képéből csupán a szűk utcákat tartotta meg, egyebet semmit. Még szép házakat sem. A szűk utcák két oldalán, kartávolságnyira, inkább ócska, semmint ódon házak, tántorognak és javarészük szinte meglepő módon nélkülözi a legcsekélyebb ízlést is. Most, hogy a német hadsereg újjáépítésével Magdeburg ismét garnizonváros lett, a sok ifjú katona élénkké teszi az utcai forgalmat, de — úgy gondolom — akit ezt megelőzően sodort Magdeburgba a

végzet, annak jó idegzettel kellett rendelkeznie, hogy meg ne ugorj ék az első félórában. Pedig Magdeburg fontos gócpont, hiszen a híres magdeburgi Krupp-műveken kívül jóegynéhány jelentős iparvállalata van és mindezeken felül egyike a világ cukorközpontjainak és a birodalom legforgalmasabb Elba-kikötőjének. Hogy mégis, mindennek ellenére, miért olyan, mint amilyen, az épp olyan rejtély, mint az, hogy miért építették a német bank ronda vasbeton házát, az egyetlen nevezetesség, a dóm elé, olymódon, hogy a vén dómot másként, mint oldalról, szemügyre venni nem lehet. A mindenképpen kietlen város egyetlen előnye: a lakosság. Szigorú arcú, de kedves emberek laknak benne és így mégsincs minden vonzerő híján. Mert ha az utas itt nem látnivalókat keres, mint általában az utasok, illetően ezek hiányába, az első csalódás után beletörődik; valamelyik sörözőbe betérve, vagy az utcán végigsétálva, olyat láthat, ami ma már ritkaság: egy valódi, békebeli, porosz garnizonvárost. Láthatja életét, tapasztalhatja bajait, sőt, ha ráérő ideje van, mindenben részt is vehet. Mert a szigorúarcú poroszok örömmel szorítanak helyet a sörözők asztalainál a messziről jött idegennek és szívesen beszélgetnek vele a kávéházakban, ahol kontyos, kis tömzsi lányokkal üldögélnek délutánonként az ifjú rekruták. Igen, Magdeburgban kevés a látnivaló, ámde Magdeburg a maga egészében látnivaló. Mert virágzó ipar ide, forgalmas kikötő oda, pontosan olyan garnizonváros, mint ezelőtt száz évvel lehetett. A szén, a vas és a tűz völgye: a Ruhr. A nyugat felé induló éjszakai expresszvonatra csak egy nő szállt fel. Az is jóval túl van már az élet delén és a hozzáillő szatyor helyett, mintakoffert szorongat. „Üzleti ügy” — mondja kitérőén. A vonat egyébként a férfiak vonata. A podgyász: irattáskák- és mintakollekciókból telik ki, amint az illik az utasokhoz. Ennél a vonatnál szinte nem is kell megnézni az irányjelző táblát, ennél a vonatnál nem lehet tévedés. Első pillantásra rá lehet ismerni. A füstölgő kémények, a dohogó föld és lángoló kohók vidékének vonata, a munka vonata ez az éjszakai expressz, amely másfélszáz kilométeres sebességgel rohan bele az éjszakába. Ami kevés beszéd hallatszik, annak a fele szám, fele érthetetlen kifejezés, amely a sűrű szivarfüsttől és a konyaktól vastag levegőben úgy úszkál az idecsöppent laikus utas körül, mint valami holdbéli idióma. Két, karvastagságú szivart pöfékelő úr egész irodát rendez be. Nem telik bele félóra, innen is, onnan is hordozható írógépek kerülnek elő a táskákból és a vonat mély bömbölését, a száguldó kerekek sikoltását az írógépek gépfegyverszerű ropogása kíséri. Hammnál a vonat kétfelé szakad. Egyik része Essen felé rohan tovább, a másik Hagen felől keríti be a német nagyipar ősi földjét, ahol úgy érik egymást a százezer lakosú városok, mint divatos fürdővidéken az üdülőhelyek. Amerre a vonat elvágtat, reszket a föld, tűzpirosba fordul az éjszaka sötétje és a kokszolókból, magas kohókból kiömlő fény lépten-nyomon elhalványítja a vonat lámpáit. A sok fény megtörik, a Ruhr fénylő szalagján és van hely, ahol az egész folyó lángvörös színben villog, mintha így akarna méltóvá válni a róla elnevezett földhöz, amelyen sok megpróbáltatás közepette vívja örök harcát a szénnel, az acéllal és a tűzzél a német munka. Essen — Krupp. A munka és a szépség, valami különös balhiedelem folytán, a nemzeti szocializmus uralomra jutásáig nem fért össze. Ezért ne várja senki, hogy a 660 ezer lakosú Essenben valami rendkívüli szépséget fog találni. A nagykiterjedésű városban hamar elkészül a látnivalókkal, a látnivalók után szimatoló utas. A város, melynek lakossága a nap egyik felét (vagy éppen éjszakáját) a föld alatt, a tűz előtt, vagy legjobb esetben az irodában tölti, még ünnepnap sem mutat semmit.

A kávéházakban üldögélők egykedvűen olvassák újságjukat, a hatalmas sörözőben jó, ha ötvenen ebédelnek és ezek közül is alig minden negyedik iszik sört. A kirakatok javarésze készruha kirakat, mintegy árulkodva, hogy aki Essenben él, az többnyire meghatározott jövedelmű alkalmazott és fogához veri a garast. Ezért csak először lepi meg a tájékozatlant, hogy az ünnepnap délután zsúfolásig megtelt kávéházak ruhatára üresen tátong. A kalapok és kabátok tízesével, húszasával egymás hegyén-hátán lógnak az ingyen fogasokon és a ruhatárosnő valósággal elképed, mikor be akarom tenni a kabátomat. Titokban bizonyára pazarlónak tart, vagy bolondnak. Képzelhető, hogy ehhez képest a fogyasztás sem rendkívüli mértékű. Viszont a közönség, ha már pénzébe kerül, kitart. Pohár sor mellett éjfélig is elüldögélnek, csendesen hallgatva az örökösen játszó zenét. Mindezek tetejébe a lakosság látható része sem valami látványos. A fiúk hosszú, hátrafésült haja, öves ragIánja, sálja, kitömött vállú sötét ruhája épp annyira feltűnő a birodalomban, mint az, hogy a szokásos német bocsánatkérő kifejezések helyett, sűrűn élnek a franciás „pardon” kifejezéssel. A nők, inkább csúnyák, semmint szépek. Lábuk vékony, foguk csaknem mindig rossz. Úgy gondolom, hogy mind-e tünetekben jócskán részes a Ruhrvidék idegen megszállása. A „pardon” kifejezés például bizonyosan innen maradt és innen maradt a franciák iránti utálat is, jóllehet annak lecsendesítésére az illetékesek ezidőszerint mindent megtesznek. — Dehát nehéz, nagyon nehéz — mondja egy illetékes — bárhogyan bizonyítgatjuk is, hogy a francia nép nem felelős vezetői elvakultságáért. Tárgyilagosan gondolkodó embernek a kérdés megoldásának nehézségét még akkor sem kell nagyon magyarázni, ha semmit sem tud a franciák ruhrvidéki működéséről és a lakosság egyrészének haláltmegvető bátorsággal folytatott ellenállásáról, melyeknek összessége, „Ruhr harcok” csoportnév alatt ma már véresen példaadó fejezete a német történelemnek. Az eseményeknek ide s tova 14 esztendeje immár; nem is beszélnek róla. Csak mellékesen tudom meg, hogy a velem szemben ülő bányaigazgató azért állt törvényt, mert szitává lőtt egy belga őrmestert és hogy a magas, szőke újságíró, itt mellettem, három hétig nyomta az ágyat, úgy elpáholták a francia szerecsenek. Ma már nevetnek rajta és tréfálva ütik el a kíváncsi kérdezősködést. Ám a modor, a hang, ahogyan egymással bánnak és beszélnek, mindennél ékesebben mutatja, milyen keményen kovácsolta össze az együtt átélt szenvedés a Ruhr fiait. A név, amely Essent jellemzi, ma is a Krupp név. Kruppnak szobra, utcája és tere van, sőt leányának — akiről ama nevezetes ágyút elnevezték, — szintén van utcája: a Berta Krupp-utca. Az ezidőszerint kereken 120 ezer embert foglalkoztató, rengeteg üzem alapítójának és későbbi felvirágoztatóinak emlékére mindenütt ráakad az Essent járó. A Krupp-család híres villája, a villa Hügel, a kedvelt kirándulóhely (melyet egykori tulajdonosáról, a szép, fekete Leniről „Schwarze Lenenek” neveznek ma is), a szomszédos másik kis kocsma (melyet, mint mondják, nem alap nélkül neveznek „Heimliche Liebe”-nek, vagyis Titkos Szerelemnek), a sok munkás lakótelep, minden, minden a két Krupp életére emlékeztet: az alapító Frigyesre és fiára, Alfrédre, akik Essent világhírnévre emelték. A Krupp nevet ma leányág viszi tovább, ámde a férfiak munkájának leghatalmasabb emléke ott dübörög, és ontja a füstöt ama kis favázas ház körül, amelyben Krupp Frigyes először ütött a szikrázó acélra és amelyben az alapítástól számított 25 esztendeig, lakott is. A Krupp név ma már fogalom. Számtalanszor leírták milyen hatalmas területen fekszik, milyen hatalmas gépek vannak benne és így tovább. Valóságos szószaporítás tehát, ha az ember Kruppról beszél. Annál inkább, mert Essenben magában csak egyrésze van a híres gyárnak. Essenen kívül jóformán az egész birodalom területén otthon van a Krupp. Krupp bányászik a cseh határon, gépet

csinál Magdeburgban, acélt kalapál a Rajnánál, drótot húz Westfáliá-ban, vasat olvaszt Brémában, pléht hengerel Düsseldorfban, hadihajót épít Kielben és saját hajóin hajózik a tengeren. Az Essenben ténfergő így csak egyrészét látja, ha ugyan látja. Mert — érthetően — Kruppék nem túlságosan rajonganak az idegenek látogatásáért. Amíg az ember az, egyszerűen berendezett várószobába kerül, annak ellenére, hogy előzetesen bejelentették, még vagy három helyen kell jelentkeznie és számtalan kérdésre kell kielégítő feleletet adnia. A gyár megnézésére csak ezután kerülhet a sor, persze, jól felkészült vezető kíséretében, aki — ismét érthetően — jól megválogatja a mutatnivalókat Mindez óvatosság ellenére a laikusnak, aki nem azért megy oda, hogy titkokat kifürkésszen, a rövid és igen válogatott körültekintés is módot nyújt arra, hogy fogalmat alkosson magának arról, milyen munka folyik Európa legnagyobb acélgyárában. Kereken hatvanezer ember birkózik a hatalmas területen az acéllal és vágja az alatta lévő szenet. Mert a törzsgyár alatt hatalmas szénbányák is vannak. A roppant mennyiségű szénből 4 millió tonnát a gyár sarját maga használ fel. Előállít ebből a továbbiakban, kétmillió hektowatt villanyáramot, és megszámlálhatatlan vagon műbenzint. Az esseni kohók napi 500 tonna nyersvasat, a vasúti keréköntőde napi 1000 vasúti kereket, a teherautógyár havi 400 nehéz teherautót, a lokomotívgyár napi egy komplett gyorsvonati lokomotívot készít el. Hogy ilyen produkció mellett a berendezés óriási, az természetes. A gyár területén 2000 vagon közlekedik állandóan és ezek között van olyan is, amely 350 tonna súlyú darabot tud egyszerre szállítani. A nagy kalapács, a világ egyik legnagyobb kalapácsa, 30 m. magas, 15 ezer tonna súlyú, és 250 tonnás darabokat tud megmunkálni. Így elmondva, laikusnak nem sokat jelentenek a számok, de laikusnak is feltűnik az a biztonság, az a nyugodt önbizalom, amellyel Kruppék munkásai a tüzetokádó kohót, az izzó vasat, a nehéz gépeket, röviden és egy szóval: az egész munkát ellátják. A nehéz daru vezetője olyan közönnyel könyököl ki üvegkalitkájából, mintha csendes vasárnapi délután futballmeccsre utazna és nem is rá tartozna a falusi ház nagyságú izzó acéltömb, amely a daruja végén lóg. A kohók személyzete, az öntödék munkásai pedig pipával a szájukban flegmatikusán irányítják a fehéren izzó mázsás vasat. Mintha csak passzióból csinálnák, ráérő idejükben. Holott minden percük ki van számítva és ha van hely a világon, ahol a napot lopni nem lehet, úgy az, bizonyára, a Krupp-gyár. Mégis: hajszának, lázas igyekvésnek nyoma sem látszik. Elképedve, szótlanul nézem. — Mondja — szólítok meg aztán egy öreg munkást, aki az utolsó pillanatban lép el a zúgva előretörtető, négyszögletes, izzó acélsín elől, — maguk mindig így ráérnek? Az ember előbb a kezében lévő hosszú vaspiszkafával utánadöf a hengereken szaladó acélsínnek, megforgatja a szájában lévő bagót és csak azután válaszol. Hangjában a sértett önérzet, a meglepett csodálkozás és némi oktatás keveredik: — Aki érti a munkát, az sohasem siet. És már lép is el az újabb acélsín elől, fordul utána, döfi oldalba. Aztán megforgatja a bagót. — Aki siet, — teszi hozzá lenézően — az nem ide való. Az acél nem játékszer. És kihúzza magát. Kékruhás, nyugodt alakja a hengerjáratok, daruk fülsiketítő zajában most egymagában egy kicsit az egész Krupp-gyár. Mert hol lenne a Krupp ő nélküle és 60 ezer társa nélkül? Düsseldorf. Kies, szép út, vezet Essenből az eredetileg néhány méter szélességű Ruhrból, 10 km hosszúságban, megduzzasztott tó partján, Düsseldorf-felé. Amilyen ellentét van a mesterséges tó klubházakkal szegett partjai, féllábon tűnődő madarai, a körülvevő erdők rozsdabarna pompája és a Krupp művek

füstöt, lángot okádó műhelyei között, olyan különbség van a komor Essen és az alig félórányira lévő Düsseldorf között. Mintha a szén és acél Ruhr-völgyben elterülő kemény birodalmának, (amely Essen körül 35 km-es körzetben, öt milliónyi embert tart fogva), minden életöröme Düsseldorf felé irányulna és ott kérne magának helyet és kielégülést. Már most, hogy a vidám Düsseldorf jelleget és hangját az egykori Pfalzi nagyhercegek alapították-e meg vagy pedig a kereken kétszáz éves düsseldorfi művészakadémia, vagy mind a kettő együttvéve: azt nehéz lenne eldönteni. Ám való, hogy a vándor már az első pillanatban jól érzi magát a városban és nehezen tudja megérteni, hogyan akadhatott itt egy Kürten Péter, aki vagy tíz esztendeje, mint düsseldorfi tömeggyilkos rém szerzett kétes világhírt városának. A Kaisersallén, — melyet a düsseldorfiak nem éppen túltengő szerénységgel, de nem is alap nélkül a világ legszebb utcájának neveznek, — elegáns közönség sétálgat a dús üzletek előtt; a fényes kávéházakban, nyugateurópai világvárosokhoz méltó, vendégsereg zsibong. Kezdve a szépen ápolt Rajnaparkon, folytatva a széles utcákon, mindenen látszik, hogy a düsseldorfiak szeretik városukat és törődnek is vele. Igaz, hogy Düsseldorfban sok gazdag ember lakik. Mint mondják, a Zoo-negyed pazar villáiban több millió lakik, mint lakó. Ráadásul, a bennszülött gazdag embereken kívül, sűrűn megfordulnak a városban, idegen gazdag emberek is, hiszen az egy, szénszindikátust kivéve, jóformán minden nehézipari érdekeltség Düsseldorfban tanyázik. (Az acélegyesület nyolc emeletes palotája Düsseldorf egyik látványossága.) Mindehhez járul még, hogy Düsseldorf igen kézügyére fekszik a szomszédos gazdag államoknak, ezek között is jelesül: a hollandusoknak. Mondják, hogy az otthon szerfelett szolid életet élő hollandusok, minden alkalmat megragadnak, hogy a vidám Düsseldorfban szórakozhassanak. Mondják továbbá, hogy az a hollandus, aki először társas autóbuszon feleségével együtt érkezik Düsseldorfba és kofferből ebédel, rendszerint suttyomban visszatér — de persze most már felesége nélkül — és vidáman pezsgőzik a számos düsseldorfi lokálok egyikében. Az ilyen hollandus, — mint egyesek állítják, — ugyancsak nagy hajlamot mutat arra, hogy úgy, mint előtte már sok hollandus, meleg beszálló fészket szerezzen magának az elegáns villanegyedben, persze a megfelelő madárral együtt. A düsseldorfi pletyka e madarak származása helyéül általában Kreefeldet jelöli meg, mint amely városból — vezető iparágának a selyemnek és bársonynak megfelelően — a legszebb és legtarkább madarak szállanak a düsseldorfi mézre. No, de ezek csak pletykák és Düsseldorf bizonnyal kikérné magának, ha városa csupán arról lenne híres, hogy ott lehet hirtelenében a legjobban mulatni, színházba járni, sörözőben ülni, kávéházban táncolni és más efféle, már amint az halandó embereknél szokásos. Mert Düsseldorf egyike a legnagyobb Rajna-kikötőknek is, ahonnan még Londonba is van rendszeres hajójárat. A mintaszerűen kiépített kikötő, az elmúlt esztendőben, két és fél millió tonna forgalmat ért el, ha pedig a Duna—Rajna—Majna-csatorna elkészül, Düsseldorf a Fekete tengerig hajózhat, ami a düsseldorfi nagy kiterjedésű ipar számára egyáltalán nem kis jelentőségű. Vezető iparvárosi szerepe különben közismert. Erről sokat beszélni felesleges lenne. Mégis meg kell említeni egyik legnagyobb gyárát, a főként mosószereket gyártó Henkel-gyárat, amelynek valósággal meseszerű berendezése, organizációja, jóléti intézményei (köztük fedett uszodája, gőz- és gyógyfürdője, tornaterme stb.) mesteri példája, hogyan lehet szívós munkával és hozzáértéssel a mosóport és szappanpelyhet világcikké tenni, sok ezer embert eltartani, saját bálna vadászhajót foglalkoztatni, saját erdőt tartani, egyszóval és röviden: tíz kiló szappanpelyhet ugyanolyan súlyú arannyá változtatni. Aki Düsseldorf igazi képét akarja megismerni, jól teszi, ha ellátogat ebbe a gyárba. Annál inkább, mert talán könnyebben fogja megérteni Schlageter Albert Leo tragikus esetét. A düsseldorfi fiatalembert, a Franciaországba irányuló egyik jóvátételi szénvonat felrobbantása miatt ítélték a megszálló franciák halálra. Az ítélet után a németek persze, mindent elkövettek, hogy kiszabadítsák, sőt kifejezett alkalom volt arra is, hogy megszöktessék. Legnagyobb meglepetésre, a

Fekete Erdőből ideszármazott fiatalember, dacosan megkötötte magát. Sem kegyelmet nem kért, sem pedig a szöktetést nem fogadta el. Így 1923. március 26-án hajnali 4 órakor agyonlőtték. A hazájáért halálba menő következetes fiatalember Düsseldorf és a Ruhrvidék, de tágabb értelemben egész Németország hőse lett, akinek kivégzési helyére a kivégzés napján és órájában minden évben mély gyászban vonul ki a vidám Düsseldorf népe. A Henkel-gyárat alapító öreg szappanfőzőmester és a hazájáért minden áron meghalni akaró fiatalember, öreg és fiatal düsseldorfi így találkoznak össze a vas következetességben, amely náluk sohasem céltalan. Tanú rá a hatalmas gyár egyfelől, a felszabadult Düsseldorf másfelől, amelynek lakossága ezt a kívül vidám, de belül halálosan komoly, elszántan következetes, várost lakja. A takarékos angolok útja: Köln. Bár Düsseldorf a Rajna partján fekszik, népe is vidám, élete is pezsgő, az idegen utazó ritkán tekinti rajnaparti városnak és — be kell vallanom — magam is így vagyok: vele. Így vagyok vele annak ellenére, hogy én ismerem Düsseldorfot, szemben a Rajnát járó egyéb utasokkal, akik nem is gondolnak Düsseldorfra, tehát fel sem tűnik nekik, Düsseldorf furcsa háttérbeszorítása. A Rajnát járó utas, kiváltképp az idegen utas előtt az első rajnai város, sőt a Rajna fővárosa: Köln. Köln a kezdet és Köln a vég. Vajon miért? Ezen tűnődve, furcsa eredménye jut az ember, míg Düsseldorfból Köln-felé robog, a birodalmi autóút betonján. Mégpedig arra a furcsa eredményre, hogy a Rajna — turisztikailag persze — nem azért kezdődik és végződik Kölnben, mert valóban Köln a legnagyobb város a Rajna mellett, sem pedig azért, mert Kölnben van a csodálatos Dóm és Kölnben főzik a kölnivizet, hanem egyszerűen azért, mert az angol turisták száz és egy néhány évvel ezelőtt az Ostende—Brüssel—Aacheni vonalon érkezve, itt érték el Rajnát és innen indultak délre Baden—Baden-felé, hogy az egykori badeni nagyherceg kaszinójában a szerencsét megkísértsék. Minthogy pedig ezelőtt száz és egynéhány esztendővel, az eszelősökön kívül, leginkább az angolok utaztak, az angolok pedig egymás nyomában járnak, kialakult az idegenforgalmi út és Köln lett a rajnai vándorok fővárosa, a Rajna kezdete és a Rajna vége. Nem hiszem, hogy tévednék, ha azt állítanám, hogy Köln eleganciáját is az angolok útvonalának köszönheti, annak ellenére, hogy, mint tudjuk, az angolok azért jártak az említett úton, hogy az otthoni, drága háztartáson takarékoskodhassanak. Ezer és ezer angol takarékoskodott a nevezetes úton, de mert a gazdag ember takarékoskodása még nem nyomor, Köln könnyen lehetett azzá, ami. Ha valaki ezekután, ismeretében a múltszázad angol társadalmi regényeinek (melyekből ritkán hiányzik ez az útvonal), azt állítaná, hogy a németek büszkeségének, a Rajnának turisztikai báját a takarékoskodó angolok fedezték fel, nem járná messze az igazságtól. A kételkedők — feltéve, hogy az utazásban jártasak — maguk is meggyőződhetnek erről, ha a kölni nagyszállók életét és angolosízű berendezését, angolos evőeszközét szemügyre veszik. (Így például, a szoba különböző bútordarabjaiban és mosdója körül elhelyezett titokzatos törülközőket és egyéb kendőket is, melyeket csupán az angol vagy angoloknak épített szállodákban lehet megtalálni és amelyeknek rendeltetését nem is tudja az angolokon kívül senki.) Kölnben, mint idegenforgalmi központban, természetesen az árak is magasabbak és a jelek szerint, nem egy ember rendezkedett be arra, hogy könnyű pénzű idegenek, könnyen nyitódó pénztárcájából éljen meg. Lehet persze, sőt igen valószínű, hogy ez az életfelfogás vagy annak nagy része a tíz és féléves rajnai megszállás számlájára írható. Hiszen e tíz és félév alatt ugyanazoknak az angoloknak az utódai, akik a Rajna szépségét felismerték és megszerették, érthetetlen módon, nemcsak elnézték, de hozzájárultak ahhoz, hogy az őket a törülközőkig pontosan kiszolgáló vendégszerető Rajna mellé, a bosszútól lihegő franciák, suvixfekete, félvad, szerecsen katonaságot vezényelhessenek. Nem feladatom, hogy a már idestova nyolc esztendeje elmúlt eseményeket felhánytorgassam, mivel megtették ezt már előttem mások. Ámde bizonyos vagyok afelől, hogy a

múlt század angol turistáinak, ha azokban a keserves időkben, öröklakásuk felhői közül lenéztek az általuk annyira szeretett Rajnához, meg lehetett utódaikról a véleményük. Ma már — legalább is külsőleg — a megszállásnak kevés nyoma látszik. Azonban tolakodó árusokkal, pumpolgató koldusokkal, erőszakos idegenvezetőkkel, az egész birodalom területén még is egyedül csak Kölnben találkoztam és kizáróan Kölnben láttam pénzben kártyázó, jól öltözött suhancokat is, akik a mellettük fekvő könyvek tanúsága szerint épen az iskolát kerülték. Nem tudom, tévedek-e, ha az a véleményem, hogy Kölnben a nemzeti szocialistáknak nem lehet könnyű dolga, ha maradék nélkül el akarják tüntetni a tíz és féléves megszállás minden piszkát. A más városokkal szemben feltűnő, apróságok ellenére, Köln egyébként szép és vidám város. A tömérdek Dómon kívül százféle látnivalója, százféle szórakozási lehetősége és sok új alkotása van. A Hohestrasse este hat órakor világvárosi képet mutat. Az ódon házak pincétől a padlásig ragyognak a neontól és az üzletekben talán még válogatottabb árú sorakozik, mint a dús üzleteiről híres Hamburgban. A kölniek, a jelek szerint, szeretnek és tudnak élni. Az Eifel és a belga határ. Oh Elsenborn, oh Elseborn! Die schuf der Herr in seinem Zorn. (Egykorú katonanóta a roppant nehéz terepéről hírhedt gyakorlótérről.) Az angolok és velük együtt a turisták útja, Kölnnél délre fordul. Fehér hajók viszik a híres folyón, a pihenni vágyókat a várakkal koszorúzott hegyek között; nóta száll a parton, bor aranylik a poharakban. Aki egyszer itt járt, azt megejti, meg kell hogy ejtse a Rajna varázsa. Regék, mondák kóborolnak a parti sziklák között, és némi képzelőerővel, páncélos vitézekkel népesül be a part. De hát, miképpen a Rajnának, úgy az éremnek is két oldala van. És aki a másik oldalra kíváncsi, az ne menjen, minden további nélkül, a fehér hajón délnek, hanem, úgy mint én, térjen ki autón, nyugatnak. Köln után nem telik bele fél óra, a vetések, zöldelő kertek egy csapásra elmaradnak. Euskirchen, amely mellett ólombánya működik, már tulajdonképpen a hegyek között van. Utána kis falu Kommern következik, melynek különös nevezetessége, hogy lakosainak jórésze izraelita. A legszebb házak, udvarok, marhakalmár izraeliták kezében vannak, pajeszos gyerekek őgyelegnek az utcán. Sovány, fekete pap poroszkál át az úton. — Igen — mondja — aki azt hiszi, hogy nálunk a zsidóknak rosszul megy, az nézze meg Kommernt. Újabb negyedóra és a nyájas klíma, amely eddig elkísért, végkép eltűnik. Haragos szél cibálja az útmenti fákat, a szegényes kis parasztházak megrettenve bújnak össze; vastag köd száll a völgyekből, fáradt emberek ballagnak az aszfaltos úton. A pofoncsapott házak oldala nyugat-felé, vagy végképp eltűnik és egyszerűen tetőben végződik, vagy végig palával van borítva. Előttük ölmagas sövénykerítés áll: az úgynevezett Schneeheck (hósarkantyú), amelynek hivatása az északi tengerről idáig akadálytalanul rohanó viharokat feltartóztatni. Ez az Eifel-hegység és a hozzátartozó magas Venn, ahol kora ősztől, késő nyárig, szakadatlanul üvölt a szél, orgonázik a vihar, mintha itt, ezen a zord oldalon, akarna betörni az ellenséges Gonosz német területre. Ipara ennek a vidéknek nincs, nyomorult földjének ötven százaléka használhatatlan, az ittott előforduló barna vasércet pedig, az elszállítás nehézsége miatt, szinte nem is érdemes kikaparni. Az eifeli paraszt így örökös vándormadara az iparvidékeknek, hogy mentesítse az

otthonmaradottakat, akiknek tenyérnyi földdarabkái egymástól legtöbbször órákra fekszenek, míg földbelapult házai egy szobájában nyolc-tíz családtag él. Sok munkája akad itt a nemzeti szocializmusnak, nagyon sok. Ám végzi rendületlenül. Új házak, gyermekotthonok épülnek, gondozónővérek járják a házakat, orvosok az iskolákat, hogy kisegítsék az Eifelbelieket az elesettségből. Ha az Eifel keveset nyújt (már persze annak, aki benne és belőle él, mert például a hollandus autós turisták hetenként szaladgálnak fel vidám víkendre), még kevesebbet nyújt a magas Venn komor képe. Tetejéről már látszanak a belga falvak tornyai és itt fekszik a Vogelsang terméskőből épült rendi vára, amelyről már volt szó. Sűrű, fenyegetően suhogó erdők között szalad az út Monschauba. A vén városka egymásraépített, ódon épületeivel, középkorú hangulatával itt, a zord hegyek közepette, furcsa nevezetességre tett szert a versaillesi békével. Mert Monschau olyan német város, amelynek a vasútja — belga. A Burg-Hotel söntésében Salzburg bácsi, a monschaui helyi újság főszerkesztője, beszél a kétlaki vasútról. — A monschaui vonat — magyarázza — olyan nevezetesség, aminő talán nincs még egy a világon. Belgium a békeszerződéssel két kerületet kapott meg: Eupent és Malmedyt. És pedig előbbit azért, mert egyrészt stratégiailag fontos és mert gyakorlótere volt, (a hírhedt Elsenborn, lásd mottót), utóbbit pedig azért, mert a hozzátartozó területen a verviersi vasút fut keresztül. Mivel a vasút öt helyen érinti a monschaui kerületet, abból is levágtak ugyan egy darabot, de az egészet mégsem kapták meg. Így maradt a belgákra a vasút. A vasutasok belgák az állomások és a vasút pályateste: Belgium. A menetrenden Köln és Lüttich egyezik meg, de a technikai felügyelet a kölni birodalmi vasúthoz tartozik. A belga vasútnak öt német állomása van: Monschau, Kalterherberg, Konzen, Lammesdorf, Rötgen. Annakidején a belga megszállás alatt általános sztrájkot kezdtünk a vasútunkért, de persze ez mit sem segített, hacsak azt nem, hogy 1923-ban az egész monschaui intelligencia fogságban ült. Így a vasút végképp elveszett, bár a németeknek joga van használni és joga van német pénzzel is fizetni. De nem használják. Mert a birodalmi vasút autóbuszai Monschau és Aachen között napi öt járatot tartanak fenn és a tarifájuk ugyanaz, mint a vasúté. Az elméleti előadás után, gyakorlati bemutatás következik. Füstös petróleumlámpa világítja meg Belgium monschaui birtokát: a pályaudvart. Az előcsarnokban belga plakátok. Utazzék Ostendebe! Keresse fel a Belga Kongót! Deli strandolók a képeken, szerecsenek a pálmák alatt. Ugyan ki utazik Monschauból Ostendebe? És kicsoda a Belga Kongóba? De az értelmetlen plakátok tovább virítanak a poros falakon, nem süllyednek el, nem foszlanak szét, értelmetlenségük súlyos tudatától. Miért is tennék? Utóvégre ha Monschauban belga indóház lehetséges, az is lehetséges, hogy ostendei nyaraló is akad. Hogy nem akad? Hát aztán? Képtelen pályaházba, képtelen plakát való. A csapszékben italos suhancok nevetgélnek. A füstöt vágni lehet. — Elfogadnak-e német pénzt? — kérdem a csapostól. — Mi a nyavalyából élnénk uram? — kérdi vissza búslakodva a harcsabajuszú csapos. — A brüsszeli urak, de még a lüttichiek is, ritkán járnak Monschauban. No ez igaz lehet. Így aztán francia vermutot iszunk német márkáért a belga pulton. Mondhatom, pompás érzés. Méltó a XX. század felvilágosodott nemzetköziségéhez. Aztán megyünk. Hogy átlépjük a sorompót, ismét Belgiumban vagyunk. A két fénylő acélsín és a talpfa: Belgium. No jó öreg Stephenson nem hiába találta fel a vasutat. Jó közel hozta egymáshoz a

népeket. Talán közelebb, mint legvérmesebb álmában is remélte. De hát persze, mit tudják azt a bolond feltalálók, mit tesz a haladás? És most következnek a szokásos panaszok, amelyek Monschau szomorú helyzetét vázolják. Itt is elveszett a háttér, amely a városka iparostársadalmát foglalkoztatta, hiszen Malmedy tisztán földmívelési kerület volt és a parasztok Monschauba jártak piacra. * Ezüstösen világít a fagyos éjszakában a hold, mikor elhagyjuk Monschaut. Sötét fák között suhan az autó a jeges országúton. Jobbra fordulunk a belga határsorompó előtt és ezzel rátérünk az útra, amely méltó párja a monschaui vasútnak. Mert ez az út németek által fenntartott, útlevél nélkül, járható német út, ámde — belga területen fut keresztül. Két oldalon a fák, amelyeket a reflektor megvilágít: Belgium, az előttünk nyújtózó út: Németország. Német vámőr egyenruha gombja csillan az úton, belga határőrök acélsisakja bukkan fel az út két oldalán. Már nem is csodálkozom. Így van rendjén. Belga vasút Németországban, német út Belgiumban. „Szeressétek egymást gyerekek” — hallom lelki füleimmel a békeangyal Wilson szózatát a csípős éjszakában. „Vasutacska neked belgácska, utacska neked germánka, kutacskának pedig mérgecske. Kútmérgecske. Nesze neked!” Fehérfalu, hegyestetejű ház tűnik fel a kétlaki út kereszteződésében. Ez a ház a Lennartz híres korcsmája. A korcsma Belgium, az út Németország, de Lennartz valahogy itt, ahol összefut a két idegen területen átvezető út, bizonyos területenkívüliséget élvez. Ez annyit jelent, hogy nagyobbrészt németek látogatják. Belgák alig. Utóbb kiderül, hogy én voltam az első magyar, aki Lennartz korcsmájába beléptem. Az ivó üres, csak a vendéglős ül családjával az egyik asztalnál. Feltűnő helyen tábla lóg, amely kéri a vendégeket, hogy a vásárolt árut ne vigyék ki, mert ezzel ártanak a német vendéglősnek. Alatta mindjárt német hatósági rendelkezés, amely elrendeli: hogy aki a korcsmaajtóból kilép a német útra, azt, ha a környékről való öt cigarettával és ötven gramm csokoládéval teheti, ha messzebbről, akkor 20 cigarettával és 200 gramm csokoládéval. Különben csempész. Sötét, beesettszemű, lakatállú, őszhajú ember a korcsmáros. Ha fejére tenné az egykori vallon zsoldosok csónakalakú vaskalapját, felöltené bőrzubbonyát, már vonulhatna is a XVI. századbeli zsoldosokkal. Senkisem kérdezné tőle: hát te honnan cseppensz közénk?

A német-belga út és a belga-német vasút. Halk, megfontolt hangon beszél, miután leül Hozzánk. Panaszkodik. Vizsgálják, kutatják. Kik? Hát a hatóságok. Belgák, németek, de talán inkább a németek. Nem csodálom: öt kilométerre emberlakta helytől, szokatlan helyen fekszik a vendéglő és furcsa embernek látszik a gazdája. Telefonja is hasonlít hozzá. Mert nem a belgiumi házban, hanem a német úton áll, ahol a telefonpózna vasszekrénye rejti a német telefonállomást. Lennartz korcsmájában csak jelzőcsengő csilingel, mert azt a belga rendelkezések nem tiltják. Az étlap németül van írva, de nem derül ki, vajon az érvényes fizetési eszköz a belga frank-e, vagy a márka, mert csupán a számok állnak az étlapon. Különös

korcsma ez és különös a korcsmáros. Az a benyomásom, hogy nem habozik kihasználni különös helyzetét. Valóban, mondja, sokat szenvedett. Volt már úgy, hogy a családdal együtt ült az egész személyzet. Vendégeit hol ezek, hol azok dobták ki és a nemzeti szocialisták harcának idején egész sereg menekült nemzeti szocialista húzta meg magát Lennartz korcsmájában. Lennartz maga egykedvűen szívja cigarettáját, míg ezt előadja. Szinte szeretném kérdezni, vajon most kik húzódnak meg itt? És vajon, hol szól a belga telefon? De nem akartam udvariatlan lenni. Kérdeznek Lennartztól effélét — az a sejtésem — többen, mint elegen. Különben, van itt furcsaság a kilenc kilométer hosszú út mellett, még elég. Az elterülő erdők — például — bár a belga államhoz tartoznak, német kézben vannak. Így a belga erdőben német állami erdész ül. A vadászat is a németeké, de mindkét állam vadászjegye kell. A kivágott fa németeknek, vagy belgának vámmentes. Furcsa környék ez: egy szó, mint száz. — És a csempészek? Lennartz arca elborul. Sietve térek át más tárgyra. Lennartz erre büszkén jelenti ki, hogy nála „bouillon” nincs, csak húsleves (Fleischbrühe), majd minden átmenet nélkül a belga királyt dicséri. Melegen szól róla, míg újabb cigarettára gyújt. No, nem ideges ember Lennartz. De nem is ideges embernek való ez a korcsma. Még kijön velünk és megmutatja a furcsa telefont. Búcsúzunk és Lennartz korcsmája eltűnik a szurokfekete erdőben. A fagytól csillogó országúton vámőrök róják az utat. Még fél óra és bent vagyunk Németország legnyugatibb városában: Aachenben. Aachen, a három határ városa. Nevezetes város Aachen. Nem kisebb ember tette nevezetessé, mint Nagy Károly császár, akinek Aachen rómaiktól is kedvelt gyógyvizei, kellő loyalitással gyógyították császári podagráját. Így, vagy ilyenformán lett Aachen császárváros és ezzel északi pontja egy gazdag területnek, amelynek ódon városaiban egymás nyomában lépkedtek a császárok. De erről később. Viszont ennek köszönheti Aachen hangulatos vén utcáit, számos, gyönyörű ódon épületét, melyek közül első helyen áll a Dóm. Középső tömör részét még maga Nagy Károly építtette, tehát több, mint ezer esztendős. Azért persze ne higyje senki, hogy Aachen ezer esztendő óta nem mozdult. Ellenkezően. Kávéházaiban olyan kiteremtettézett nők ülnek, mint a filmeken látni. Fejükön ezernyi csiga göndörödik, a fiúk pedig olyan merészszabású, kitömött ruhákban járkálnak, hogy az ember önkéntelenül is Nápolyban érzi magát. „Aachen a kis Paris” — mondja valaki, a „Puszta bárban” (mert persze Puszta bár is van Aachenben. Hol ne lenne?) Hátha Párizsnak nem is éppen Párizs, az, hogy Brüsszel közel van, meglátszik. Meglátszik a nőkön, meglátszik a fiúkon, de meglátszik az óvatos rendőrségen is, amelynek közegei már jókor reggel érdeklődnek, hogylétem és személyem iránt. Kérdésemre utóbb nevetve magyarázzak: „Aachenben mindig keresünk valakit”. A keresés, úgyhiszem, nem alap nélküli. Mert Aachen egyik útja Hollandiába visz, másik útja Belgiumba vezet. Sőt a visz és a vezet szinte túlzás, tekintve, hogy nemcsak út visz és vezet Aachenből e két országba, hanem egyszerű villamos is. Az utasnak így nincs oka csodálkozni, ha szemmel tartják. A három határ összeszögellése nagyon csábító valami, latornak, csempésznek, egyaránt. Folyik is a csempészet vígan, bárhogyan erőlködik is a három ország fináncainak elitje. Pedig ugyancsak erőlködik. Kivillamosozok a holland határra, ahol leeresztett sorompó fogad. Estefelé számos Hollandiában, vagy Aachenben dolgozó munkás jön-megy. Cekkerek nyílnak, zsebek megtapogatódnak: használ is, nem is. A csempészetet és egyebeket, amelyek még Nagy Károlynál is idősebbek, legfeljebb korlátozni lehet. Megszüntetni aligha. Az aacheni kerület, a szegények és gazdagok változatos határkerülete.

Ha Aachen, mint város nevezetes, nem kevésbé nevezetes a hozzátartozó kormányzósági kerület sem. Van ebben a kerületben minden. A monschaui furcsa vasút és különös út éppúgy hozzátartozik, mint a magas Venn zord vidéke, a lábánál elterülő dús földek gazdag parasztjai, Düren hatalmas gyárai és barnaszén vidékének kopott munkásai. Aztán változatos is, mivel egyik oldala kétszáz kilométer hosszúságban két idegen országgal határos és kilencvennyolc százalékig katolikus, vagyis a legkatolikusabb kerülete Németországnak. Így nem véletlen, hogy az aacheni kormányzósági palotában találom Németország legfiatalabb kormányzóelnökét (Regierungspräsident) Vogelsang elnök, harminchét éves és úgy ismeri birodalmát, mint a tenyerét. Amit mutat, magyaráz, dióhéjban idejegyzem, mert alkalmas arra, hogy képet nyerjünk arról, miképpen adminisztrálják ma a birodalmat. A tervtárban, ahová magával visz, a kerület minden talpalattnyi darabkájáról van rajz, terv, statisztika, összeállítás. Nagy térképen, például, zászlócskák mutatják, merre haladnak leginkább a kerékpárosok. „Erre fogjuk vezetni tehát az új kerékpárutakat” — magyarázza az elnök. Másik térképen a települések vannak feltüntetve, megdöbbentő megfogyatkoztak. Persze félteni azért, nem kell őket. Övék itt még minden: a sok villa, a sok gyár, a szép kis színház, melyet szintén ők építtettek. Mert — különös, de így van — a düreni milliomosok két családból származnak: a Schoeller és a Hoesch családból. Különös milliomosok, különös városa ez, amelyben jóformán nincs is másnak cégtáblája. Sch. János, Sch. Fülöp, Sch. Testvérek, H. Testvérek, H. Fülöp és így tovább. Még talán a nevezetes düreni villamos is az övék, amelynek közepén kis vaskályha körül ülnek az utasok. A két család városa egyszersmind a szegény vidék határa is. Hatalmas erődítményszerű, kifelé ablaktalan, nyerstégla parasztudvarok néznek, gőgösen farkasszemet az utassal. Némelyik egészen várszerű. A Düren utáni föld már a gazdag parasztok dús földje. Végeláthatatlan cukorrépa, rozs, krumpliföldek sorakoznak egymás mellé. A dús földek mellett és alatt ismét következik a szegénység. Az aachenvidéki szénbányák nehezen adják a szegény bányásznak a kenyeret. Művelésük roppant nehéz, a tárnákat acéllal kell kibélelni. A magas bányamívelési költségek miatt pedig a bányásztársaságok képtelenek úgy áldozni, a szegény bányászok szociális helyzetére, mint az kívánatos. Ezért a munkafront lépett közbe és eddig két településben ezer lakóházat épített a bányászoknak. Az egyik a Begau, a másik a Dr. Ley miniszterről elnevezett település. Mindkettőnek saját iskolái, üzletei, közös szépen berendezett kaszinója van. Sötétedik, mire Aachenbe visszatérünk. Élénk, neonfénytől világított utcán megyünk végig. Ez Aachen egyik főutcája: a Jakobsstrasse. Sokat láttak már ennek az utcának görcsös kövei. Nagyon sokat. Mert a Jakobsstrassen meneteltek 1914 nyarán az első német csapatok Lüttich felé… Aztán négy évre rá belga csapatok meneteltek rajta, Köln felé… Most villamosok, dolguk után járó népek szaladgálnak rajta, a csípős estében. Reméljük, hogy ez jódarabig így lesz most már? Reméljük. És ne gondoljunk a Maas belga—holland és az Adalbert kanálisnak vasráccsal elzárt hídjaira, gáterődjeire, gépfegyverfészkeire, melyek előtt állandóra odatelepített határőrök üldögélnek. Családjukkal üldögélnek e harci készültségek közepette, csendesen pipázgatva. Pipázgassanak csak nyugodtan és neveljék fel a gépfegyverek között született gyerekeket jó egészségben. Nem lesz baj, ha más munkájuk nem akad. Az Aachen—Lüttich országúton pedig a hatalmas új belga erőd, a Fort Battiste, előtt álló bronzszobor, amely a világháború első belga áldozatát, Fonke ulánust ábrázolja, ne nézzen olyan komor szigorúan Aachen felé. Vegye csak le szeme elől Németország felé kémlelődő, ernyőt formáló bronzkezét, Fonke ulánus nyugodtan. Nem akarja őt bántani senki. Az aacheniek pedig a legkevésbé.

Koblenz, Saarbrücken, a francia határ, a dús Saar-Pfalz. Fájdalom, sem hely, sem idő nincs arra, hogy a birodalom legklasszikusabb folyamát; a Rajnát, a megérdemelt tüzetességgel vegyük szemügyre. Így nincs idő alaposan megtekinteni a Beethoven-t adó Bonnt, sőt, tulajdonképpen, a történelmi Koblenzet sem. Csak az új hidakon robogunk át, amelyeket Németország legrégibb, csaknem ezeréves hídja mellé, a nemzeti szocializmus adott Koblenznek. Már éjszakába fordul az idő, amikor elhaladunk Koblenz fellegvára Ehrenbreitenstein alatt, amelyet a történelem folyamán, többször szálltak meg a franciák és legutoljára a békekötés után akartak felrobbantani. (Jellemző, hogy a történelmi emléket, az amerikai tisztek mentették meg a pusztulástól!) Mire az európai történelem egyik legrégibb örökös színhelyére, a német nehézipar második fellegvárába és a nemzeti szocialista eszme egyik legszebb diadalára emlékeztető Saarvidékre érünk, olyan sűrű, fojtogató, fekete köd fogad, hogy három lépésre sem látni. A híres Saarbrücken sötétbe takarózik ugyan, de még így is azonnal fel lehet ismerni, hogy annak a vidéknek a fővárosa, amely kerek tizenhat esztendeig volt elszakítva a birodalomtól. Fel lehet ismerni, mert a saarbrückeni éjszakában, kivétel nélkül, minden ember a német köszöntéssel Heil Hitler-rel köszön és minden ember ama népszavazásról szeretne beszélni, amely 1935. januárjában több mint kilencvenszázalékos eredménnyel csatolta vissza az 1912 négyzetkilométer nagyságú területet a birodalomhoz. A körülnézéssel reggelig mégis, várni kell. Magában a városban néhány szép, öreg épületen kívül nem sok látnivaló akad. Ipari város, mint Essen, azzal a különbséggel, hogy jóval kisebb, mint amaz. (Százharmincezer lakos.) Egyszerű üzletek, készruha-áruházak, csinos kis kávéházak, néhány nagy szálloda az üzletembereknek: ez minden. De a föld dohog és vastag, sűrű füst száll a toronymagas kéményekből. És ez megokolja, miért nevezik a várost a német nyugat védőbástyájának. (Das Bollwerk des deutschen Westens.) A dohogás és a füst kísér a kacskaringós országúton, amelyen a francia határ felé megyünk. Még néhány perc és fenn vagyunk a Lotharingia felett uralkodó magaslaton, ahonnan jól látni a francia bányák és francia vasművek füstölgő kéményeit és valamivel távolabb a híres Maginot erődvonal, napfényben megcsillanó, lapostetejű, betonállásait, megfigyelő-helyeit. Ez a Warndt. A Warndt, földnyelvszerűen nyúlik be a francia területre és ezért a saarbrückeni szavazásnál a franciák — stratégiai okokból — szerették volna megszerezni. Minthogy nem sikerült, most a németek tűzzelvassal telepítenek rajta. Az erdő kellős közepén csattognak a csákányok, dolgoznak a fűrészek, a warndti falu (Dorf in Warndt), így a legelőretoltabb német falu lesz. A szép kis házakban bányászok fognak lakni. A Warndt lábánál a lotharingiai határsorompó. A kis Rossel folyó boltíves hídjának közepe a határ. — Hát, — vakarja a fejét a német határőr — nem igen érintkezünk egymással, mert hogy a komák nagyobbrészt idegen csapatokból valók és nem értenek, csak franciául. Azért a hídon jönnek, mennek a szekerek. Jöhetnek, mehetnek nyugodtan, mert Hitler a népszavazás után azonnal és azóta is, szavával biztosította a francia határokat. Megjegyzendő, hogy a biztosíték aligha nehezére nem esett, hiszen a saarvidéki kohók mind a lotharingiai érc földolgozására voltak és vannak beállítva. A hatezer emberrel dolgozó Burbachi-, a Völkingeni kohók és a többiek eszerint ma mind francia vasat dolgoznak fel. De mindegy. Saarbrückenben senki sem beszél Lotharingiáról, senki sem áhítozik visszaszerzésére. Még esti borozgatás közben sem, mikor egy jól sikerült ifjúsági ünnep után összeülünk a város uraival. — A Führer megmondta, — mondja az egyik úr, — és a Führer tartja a szavát, akár hiszik a franciák, akár nem.

A kerület vezetősége, érdekes módon, nem Saarbrückenben van, hanem egy pici városban: Neustadtban. Ott hallom meg azután, hogy ezidőszerint a határontúli érintkezés a legbarátságosabb. Német bányászok a legkisebb háborítás nélkül járnak át dolgozni és barátságos kultúresték vannak, úgy Metzben, mint Strassburgban. A kis város egyébként a német bortermelés egyik központja. A híres német borút (Weinstrasse) nyolcvan kilométer hosszúságban, mindenütt történelmi emlékek, kétezer éves, még rómaiak alapította, szőlőkultúrák, között, innen fut végig az elszászi határig. Mandula és fügefák néznek ki a szőlők közül az útmentén, amely a kerület (gau) megfelelő propagandájával, ma már idegenforgalmi látványossággá nőtte ki magát. Meg is érdemli. Különös vidék ez a Saar-Pfalz, amelyen Saarbrückenr Kaiserslautern, Mainz irányában kétezeréves hadiút húzódik végig. A hadiúton kezdve a rómaiaktól, jóformán minden nép megfordult már. Légiók szandálja, vándorló népek bocskora, vértezett lovagok lovainak patái, ökrösszekerek és gránátosok rúgták rajta a századok során a port. És hol a franciák rúgtattak rajta előre Németországba, hol a németek terelgették maguk előtt a franciákat. Közvetlen és távolabbi környékén pedig hatalmas császárok, rómaiak és ógermánok, XIV. Lajos és Napóleon, Blücher és Moltke jártak, mintha a világon semmi más nevezetes, vagy érdemre való föld nem létezne, mint a Pfalz. Ma, a hadiúttal nagyjából párhuzamos, békés borúton, szőlőfürtös táblák mutatják az irányt. És e körül az út körül telepedett le az aranyértékű Pfalz szívós kincskeresője: a zsidóság is. Landau városkában, a régi garnizonvárosban, szép zsinagóga mutatja, a zsidóság térfoglalását. Úgy mint Aaachen körül, itt is van két kis falu, amelynek lakossága több mint ötven százalékban zsidó: Ingenheim és Billigheim. Állatkereskedők, de föld is van a kezükön. Mégpedig jócskán, mint a velem lévő mérnök úr magyarázza: „Sajnos” — teszi hozzá szomorúan. Az út végén, ódon stílusban épített kapu áll, mint az ügyes nemzeti szocialista idegenforgalmi propaganda bizonysága. A „Borkapu”-nak nevezett épület földszintje, stílusos ivó; alatta a vincellér szövetkezet közpincéje. Most üres. Ma már nem kell reklám a bornak, ahogy terem, úgy viszik el. A kapu kilátójáról jól lehet látni az elszászi hegyeket, amelyeket 1870-ben elsőnek ostromoltak meg a porosz hadak. Vén, homokkő kút áll a határon: Napóleon kútja. Állítólag a nagy hódító itatta meg benne egyszer a lovát. Mások ugyanezt Zeppelin grófról állítják, aki az 1870-es háborúban lovas tiszt volt. Ez is, az is, igaz lehet. Az elszászi határon sok minden történt az utóbbi időben. A kúttól tíz lépésnyire már francia paraszt szánt. Kék zubbonyban ballag a hatalmas, szőröscsülkű lovak után; zsíros, fényes, fekete föld fordul ki az eke nyomán. Joggal lehet fényes is, fekete is. Kapott vért, az idők során, többet, mint eleget. * Annweiler kacskaringós útján átrobogva, a „Vademberből” és az „Arany bárányból” vidám harmonikaszó száll ki az utcára. Innen, nyolc kilométer hosszú, tükörsima út vezet Pfalz leghíresebb várához: a Trifelshez. Az utat, a múlt emlékeit annyira ápoló nemzeti szocialista kormányzat építtette, az elmúlt évben. A tetőn, roppant sziklákra építve, áll a vár, a keletporosz Marienburg, a középnémet Wartburg után, sőt talán előtte, a leghíresebb vár egész Németországban. (A három említett vár kapta meg egyébként a „Birodalmi Vár” megtisztelő nevét.) A Trifelsben császárok székeltek valamikor, középső tornyában őrizték egyszer a birodalmi jelvényeket és nem kisebb foglyot tartott rabul, mint Oroszlánszívű Richárdot. És egyre jobban tartja magát a vélemény, hogy nem az eddig hitelesnek tartott Lindenfels, hanem ez a vár a Trifels volt a Grálok legendás vára. A lassú sötétedésben vár, hegyek, völgyek egymásután egybeolvadnak a végtelennel. Szinte várja az

ember a hegyek szellemét, a Grált és a manókat; és ha sehol másutt, itt a Trifels tövében, a novemberi alkonyatban, megérti a Rajna és a Pfalz színes legendáit. Ámde az omlatag várak nem a mai nemzedék álomképei, mint volt még Nagy Frigyes idejében is, akinek pompás Sans Souci-ja, még mesterségesen épült omlatag várromra néz, mint kellő hangulatra. A nemzeti szocializmusnak útmutató példa kell, nem magtalan romantika. És az ócska vár rossz példa. Ezért rendbe hozatja a várat. Állványok veszik körül, szorgosan renoválják. És nincs messze az idő, amikor pirospozsgás Hitler kölyök fogja tornyából megfújni az ébresztőt. Úgy, mint az aacheni öreg toronyban, amely addig lehelte a magtalan romantikát, amíg az SS. berendezte magának és most katonás lépések teszik magvassá a múlt példáját. * Ez a változás látszik Speyeren is, az ugyancsak vén császárvároson, amelynek nyolcszázéves dómjában, egyéb császárok között, alussza örök álmát Habsburg Rudolf is, az első Habsburg a sorban, aki a császárságig vitte. Nehéz kőkoporsóján, ujjnyi vastag a por: kevesen nézhetik őt. A hatalmas bazilika is üres, holott szombat este van és elnyújtott hangon celebrálja valaki, valahol, a sötétbevesző roppant templomhajó mélyén, a litániát. Sötét a szemközti püspöki palota is, ahol a német katolicizmus, harcos, püspöke lakik. Hosszan elnyúló palotája és a templom között ódon kút áll: a Püspök-kútja. Akónyi öble, hajdanában, püspökbeiktatáskor, borral volt tele a nép örömére és kielégítésére. Ezt igen, ezt megtartotta az új kormányzat is. A rajnai és a pfalzi bor ünnepén, ismét borral van tele a kút, ámde belőle immár az ifjú Németország iszik a Führer egészségére. Mert a Führer új acélhidat épít, a rozoga hajóhíd helyett, Speyernek. Büszkén feszül az új híd a Rajna felett, szorgos kezek szerelik éjjel nappal. — Nagy dolog ez uram, — mondja egy öreg úr a kávéházban, a vén torony alatt. — Nagyobb, mint a hiábavaló fecsegés, mert életet fog hozni öreg városunkba. Igen, a hídépítés a német nép között, nemcsak szimbolikus beszéd. A koblenzi, a mainzi, a speyeri és a ludwigshafeni új híd a valóság, — jut a vándor eszébe — amíg Ludwigshafen felé igyekszik. És valószínű, hogy hiányozni fog a kerületnek az erélyes dr. Bürckel, aki 1926 óta vezeti és nemrég innen került az osztrák nemzeti szocializmus élére. Ludwigshafen = IG. Farben. Szürke, csaknem vigasztalan város Ludwigshafen. Nem is lehet más. Élete, célja, tartalma, múltja, jelene és jövője a világ egyik legnagyobb kémiai koncernje az I. G. Farben-Industrie, amelynek itt van a törzsgyára. A kereken százezer főnyi városnak, úgyszólván, minden munkabíró, épkézláb lakója a mintegy húsz kilométer kiterjedésű telepen dolgozik. A rengeteg kisebb-nagyobb kéményből a világ legkülönbözőbb színű és szagú füstjei szállnak fel és a vastag köddel elvegyülve, már az országúton nehezen fekszik meg a kóborló vándor mellét. Nehéz, nagyon nehéz feladat a gyárba bekerülni, de még nehezebb feladat valamit látni is belőle. Mire a kezdet nehézségén átvergődünk, újabb és újabb kísérők csatlakoznak hozzánk. Néhány lépés után már vagy hat kísérővel ténfergünk a házmagas kőtornyok között, az ezernyi cső alatt, vastagon övezve a föld alól is rejtélyes lyukakon, kifortyogó büdösségtől. Így jutunk az oppaui telepre, amely annak idején lehetővé tette, hogy a központi hatalmaknak nem kellett már 1915-ben letenni a fegyvert, puskapor hiányában. Mert itt, Oppauban, állították először iparszerűen elő a salétromot a levegőből. A kilencezer főnyi személyzettel dolgozó telep szemkápráztató és orrfacsaró berendezése között, a hozzá nem értőt, ma is az a bizarr körülmény ragadja meg leginkább, hogy a rengeteg ember, a rettentő sok felszerelés, a tucatnyi csoportokban álldogáló, ezer lóerős, motorüteg, három-

négyszáz atmoszférás tartálygyűjtemény, mind-mind, a szó legszorosabb értelmében, — a levegőből él. Mert az oppaui gyárba, a szénen és a vízen kívül, más nyersanyagot nem fuvaroznak be. A többi nyersanyagot Ludwigshafen ólomszínű ege adja. Ebből csinálnak salétromot, műtrágyát, savakat, kenet és ők tudják, még mit. A műhelyekben olyan kazánok állnak, amelyekbe öt-hat évenként egyszer kell begyújtani, ha tisztítják őket. Különben önmagukat tartják üzemben, még pedig nemcsupán langyosan, hanem négy-ötszáz fok melegen. A sok össze-vissza kombinált, variált, szorongatott pumpált, elfogott, visszafordított és felhasznált gőz, gáz, hő és egyebek között, szinte meglepő, hogy az egyik épület tetején köpcös vaskürtőből, bő bodorodással száll a levegőbe valami sárga gőz. Mi ez? Hát van még valami, amit az I. G. szándékosan (!) a levegőbe ereszt? A főmérnök rosszkedvűen legyint: — Kevés — húzza el a száját mérgesen — nem érdemes megfogni! A gyáron kívül az egész Ludwigshafen — az I. G. A példás munkástelepek, a díszes kaszinó, a hatalmas hangversenyszála (egyik oldalán Délnémetország legnagyobb orgonája), kilencezer állandó bérlővel, az éttermek az étkezőkkel, a kávéház a kávézókkal; minden az I. G.-t hirdeti. És minden: a kaszinó, a hangversenyterem, orvosi berendezés, gyógyfürdők, lakótelep azt bizonyítja: az I. G.-nél lenni, az I. G.-nek dolgozni, egyenlő a gondtalansággal. Mannheim. Meglepő az ellentét a kémia városa és a vele szinte egybeépített, illetően tőle csak a Rajna által elválasztott, Mannheim között. Az új híd végében sötéten hallgat ugyan a badeni hercegek hosszan elnyúló palotája, de a város lüktetőén élénk. A különös módon, szabályszerű négyszögekben épített házblokkok között, a betűvel jelzett utcákban, szép kirakatok, élénk vendéglők, tömött kávéházak sorakoznak. Szép múzeumok, közkertek, egymást váltogatják, az automobilizmus úttörőjének, Benznek szülővárosában. Hiába, a Rajna eme környéke a régi és híres városok központja és ez meg is látszik a forgalmon. Heidelberg, a régi diákélet romantikus városa, innen érhető el a legkönnyebben: ide tartozik Dürkheim fürdőhely; végül: félórányira van Darmstadt, a kémia másik főfészke és órányira Frankfurt, Goethe szülővárosa, a Rotschildok egykori székhelye, Németország egyik gócpontja. Frankfurt — zsidók nélkül. Lehet azért, mert, a Frankfurt üzleti életében zászlóvivő zsidók szerepe Németországban általában csökkent, lehet másért: Frankfurt, ahhoz képest, hogy több, mint félmillió lakója van, túl forgalmasnak nem nevezhető. Sok az üres üzlethelyiség és valahogy az elfoglalt üzlethelyiségek világítása, kirakata, sem olyan fényes, mint egyéb német városokban. A nagy urasági lakásokat is lázasan alakítják át kisebb lakásokká. Persze megeshetik, hogy tévedek, de mégis az a benyomásom, hogy az új Frankfurt a régihez képest szegényebb lett. Holott sokmindent tesznek érte. A Zeppelinek központja, például, Frankfurt. A központi repülőtéren most szerelik az új Zeppelin-hangárt. A másik hangárban, a Hindenburg katasztrófája óta, leszerelt Graf Zeppelin áll. Néhány fillérért bárki megnézheti. Kérdés: fog-e még egyáltalán repülni. Egykori tisztje Reuss kapitány, aki a Hindenburg katasztrófájánál járt szerencsétlenül, szegény, még most sem lakik a repülőtér, tiszteknek épített, szép villájában. A frankfurti kórházban fekszik azóta, mióta Lakehurstból hazahozták. Koponyájáról, a borzalmas baleset alkalmából, jóformán minden leégett, csak a puszta csont maradt. Mikor ott jártam, még élt. És a szívük vérével is ápoló orvosok, azon reménykedtek, hogy most már megmarad. Romantikusan hat a frankfurti öreg város, amely talán egész Németország legnagyobb kiterjedésű

vén város része. A Römernek nevezett csodálatos városházán serény ütemben dolgoznak az óváros modernizálásának, csinosításának tervein. Már a gyakorlati munka is megkezdődött és lehet, hogy egy-két év múlva szép, tiszta, stílusosan ódon város fogja a mostani zűrzavar helyett fogadni a Frankfurtba zarándoklót. Szépen helyreállították Goethe szülőházát is, amelynek azóta sok látogatója akadt. Annál kevesebb látogatója van mostanában, Rotschildék törzsházának. Az egykori gettó kicsiny, vörös pajzzsal, jelzett házának csengője nem szól és a kiabálásra előkerülő orthodox parókás zsidóasszony, valósággal elképedve hallja, hogy a házat akarom megnézni. Elképedésében még a belépő jegyről is megfeledkezik. A kis ház konyháján és az öreg Rotschildné volt hálószobáján keresztülmenve, a két lépés széles udvaron, négy négyzetméternyi, kis szoba áll a falhoz tapasztva. Benne ócska írópult, zsíros csavaros szék, hatalmas, ódon vasláda: az első Rotschild bankház. „A hercegeknek és királyoknak itt a konyhán és a hálószobán kellett keresztül járni, ha pénzt akartak” — mondja a parókás öreg asszony. — „Érti, ugye?” Értem, hogyne. Sőt azt is tudom, hogy az elhagyott, poros kis ház helyett, épített paloták lettek, vagy lesznek egykor, az utódok és talán az egész faj veszte. Ma már csak egy Rotschild él Frankfurtban. Kilencvennégy éves, öreg aranyműves. Se nem hall, se nem lát, beszélni sem lehet vele. Különös ellentéte a kis Rotschild háznak az I. G. Farben óriási, központi épülete. A 250 m hosszú, kilenc emeletes, acélvázas csodaházban kereken háromezer ember dolgozik. A csodaház földszinti márvány előcsarnokának, félkör alakú vitrinjeiben, a Farben gyártmányok egy része van kiállítva. Műselyem, műgyanta, műgumi, könnyű fém, vegyi cikk, orvosság. Igen, itt és a nemesfával borított központi tanácsteremben, alkalma van látni az embernek: mit jelent a Farben Németországnak és a világnak. De Frankfurttól félórányira van Európa legnagyobb autógyára is: a rüsselsheimi Opel-gyár. Húszezer ember dolgozik Opeléknél, váltott üzemmel, éjjel nappal. Ha az ember végigjárja a hatalmas gyártelepet és megáll a végtelen szalag előtt, amelyről 4—5 percenként szalad le egy-egy új autó, akkor nagyjából megérti: mely esetben lehet hasznos egy autógyár? Különösképpen, Frankfurt éjszakai forgalma sokkal zajosabb és vidámabb, sem mint a nappali forgalom után az ember hihetne. Az óváros borozói, a pályaudvar körüli kávéházak, éjszaka zsúfoltak; a szállodám alatti kávéházban pedig még reggeli négy órakor is szól a zene és ki be járnak a duhaj frankfurtiak. Vidám lármájuktól reggelig hangos az utca és így minden remény meg van arra, hogy Frankfurt időleges visszaesése véglegesnek nem tekinthető. Stuttgart az urak, a mechanika és a külföldi németek városa. Érdekes, szép város Stuttgart, a würtembergi finommechanika központja. Hatalmas pályaudvara a beleépített szállodával, a kilenc emeletes toronyétteremmel, furcsa ellentétben áll a régi házakkal szegett főutcával, az erdők: között fekvő szép kis villákkal és régi kastélyokkal. Nem tudom, nem csodálkozik-e néha a hatalmas pályaudvar, ha körülnéz a sok, ódon ház között, azon, hogyan került ide, ebbe a csendes, úri városba, amelynek egyik régi divatú üzletében, tizenöt év előtti fehér, kötött selyem sál díszeleg: „Fein! Elegant!” — hirdeti a boltos. Ám finomság ide, csend oda, Bosch mégis innen küldte az első gyújtógyertyát és a mannheimi Benz is itt alapította meg a Mercedes gyárat. Nem is lehet sehol a világon annyi ravasz gépet látni az üzletekben, mint itt. Elektromos kalapácsok, vésők, harapófogók, önműködő mosókádak, automatikus fogkefék sorakoznak a kirakatokban. És mindezen felül, ebben a városban van a külföldi

németek gyámolító intézménye a D. A. I., amelyről később lesz szó. A tudomány, a bíbelődő, finom mechanika városa, Stuttgart és ez látszik meg csendes, finom életén is. Ulm, az eleven anakronizmus. Aki Pesten szokott a Dunához, az elképedve nézi ugyanezt a Dunát Ulmnál, amint egy-két méter szélesen, csendesen csörgedezik az ódon kőhidak alatt. Szinte alig hiszi el, hogy azonos a nagy Dunával, mint ahogy Ulmról sem igen lehet elhinni, hogy középkori házaiban valóságos villany világít és hogy több száz éves ivójában, mely egykor a Bécsig lejáró, hajósok tanyája volt, magasszárú csizmák helyett, félcipőben ülnek a népek a faragott asztaloknál. A szó legszorosabb értelmében, Ulmban, nyoma sincs annak, hogy a századok folyamán valami változott volna. A híres Münster sötét boltívei, a hóhér háromszög alakú háza, bástyák, kertek, mind a múltra emlékeztetnek és amikor az egyik kacskaringós utcából, négy éves kölyök tötyög elő, valóságos anakronizmusnak hat az ódon városban, amelyben egyszer megállt az idő. Node semmi. Utóvégre Ulm alig valamivel számlál hatvanezer lakosnál többet, így hát érthető, ha csendes. Aranyos Augsburg, a takarékos svábok fővárosa. Annál sajátságosabb azonban, hogy a csaknem száznyolcvanezer lakosságú Augsburg éppen olyan csendes,, mint a kicsiny Ulm. Ha ugyan, tekintve nagyságát, nem csendesebb. Pedig Augsburg DélNémetország egyik legfontosabb ipari és kereskedelmi városa és roppant múltján kívül, nagy jelene is van. Hiszen számos találmány között, az első világhírű, Diesel motor is Augsburgban született. Efféle tények ismeretében, a vándor meghökkenve áll meg a főutcán, ahol este fél kilenckor egy-két hazasiető katonán kívül, nincs az ég világon senki. Az ódon városház éttermében ugyancsak egy szál vendég üldögél, holott az ilyesmi az efféle tradicionális vendéglőkben, éppoly ritkaság, mint az, hogy egy márka tízért bőséges, háromfogásos menüt szolgálnak fel. — Hohó! — Emeli fel az ujját dr. Knussert az üres étteremben. — Az úr elfelejti, hogy Augsburg a svábok fővárosa. Már pedig a svábok nem éjszakáznak, nem isznak a kelleténél többet, nem forgolódnak szükségtelenül és főként nem költenek semmire, ha nem muszáj. A svábok nehéz emberek, uram! Szinte csodálatos — teszi hozza később eltűnődve — hogy ilyen szép szállodát, mint a „Három Szerecsen” szálloda, egyáltalán fenn tudnak tartani Augsburgban. Ekkorra már, a rejtélyes létalapú szállodának az előcsarnokában ülünk. Negyedmagunkkal. Az előcsarnokból belátni az étterembe, ahol ketten ülnek és a bárba, ahol jól lehet csábító jazz nyújtózik kifelé, — senki. Mert a sváb lefekszik és az étteremben maga ül a „tulaj”. Holott az előcsarnok vén kandalodban — amely előtt most feketénket kevergetjük — égette el a legenda szerint Antonius Fugger mester, hajdanában, a hatalmas V. Károly császár kötelezvényeit. De hát ez a svábokat éppolykevéssé érdekli, mint a városháza csodálatos „Arany terme” Németország egyik legszebb díszterme. Úgy tűnik, igaza lehetett Goethének, aki látva a közönyt, mérgesen oda fakadt ki, hogy ha Augsburg Olaszországban lenne, mindenki csodájára járna, itt meg nem nézi a kutya se. Persze, Goethe óta azért sok történt. Szorgos kezek szervezik az idegenforgalmat, ássák ki a régi emlékeket és rendeznek a régi várfal tövében, olyan szabadtéri színjátékokat, amelyeken még eleven elefántok is szerepelnek. Ám a középkor leghíresebb pénzfejedelmeinek, a Fuggereknek a háza, még ma is lakókkal van tele

és mindössze a hátsó bejáratnál van egy kis Fugger levéltár és egy Fugger múzeum. A levéltár vasajtaja mögött, magas, sovány, fiatal archivárius él bezárkózva az avitt írások közé. Az irattár legérdekesebb része, kétségtelenül, az első szoba, ahol a leghatalmasabb Fuggerek középkori üzleti könyvei, strazzái láthatók. Antwerpen, Róma és a többi ismert városok között Buda is gyakran szerepel a könyvekben. Thurzó sógor kétszáz forintnyi, négyszáz év előtti, kölcsöne éppúgy megtalálható, mint a pozsonyi urak hetvennégy forintos tartozása. Az egyik oldalon Fugger mester sajátkezű, apró betűivel, összeállított üzleti mérleg látható: 1527-ben kereken két és fél millió forint vagyont mutat ki. Hosszú sorban állanak a magyarországi bányákra és egyéb érdekeltségekre vonatkozó aktacsomók és elszámolások. Ismeretes, hogy Thurzó sógort, amiért a Fuggereket bevezette, annakidején, ugyancsak megszorongatta a felbőszült budai nép és ez alkalommal az egész budai Fugger irodát összetörték. Mondják továbbá, hogy Antal mester, mindig jó kedélyét és utolsó éveit ez a baleset erősen elrontotta. A nagy gazdagság letörője a harmincéves háború volt. A család 1803-ban hercegséget kapott és utódai, mint tudjuk, ma is élnek. Egy idős hercegasszonyon kívül, aki az N. S. V.-ban jótékony szerepet visz, a híres család az új renddel szemben meglehetősen közömbösen viselkedik. Valóban: a boltíves kapu alatt megfelelően áporodott levegő áll és ugyancsak áporodott a levegője a kicsiny múzeumnak is, ahol a kalmár Fuggerek mérlegei és rőfjei helyett, az arisztokrata Fuggerek puskái, alabárdjai díszelegnek és arany kelyhei csillognak. A puskák, kardok, íme, szemtől szembe mutatják, mint lett az idők során a főkönyvet, éji mécs pislogása mellett, gondos, apró betűivel lezáró hatalmas sváb kalmár utódaiból oligarcha, aki penna és arany mérleg helyett szakállas puskát és kétkezes pallóst ad alkalmazottai kezébe. Azért van a múzeumnak egy érdekes darabja is: az ódon kartotékszekrény. Tömérdek, apró fiókja felett ama városok címerei díszlenek, amelyednek üzleti levelezését a megfelelő fiók őrizte. Sokat húzhatták ki ennek az ódonságtól füstös kis szekrénynek a fiókjait a polgár Fuggerek, Augsburg nagy fiai és gazdagságának sáfárjai. Míg aztán egyszer, valamelyik úrhatnám Fugger abbahagyta, hogy alig néhány ugrásnyira onnan, a kis szutykos frankfurti irodában Anselmus Rothschild találja meg a fiókokhoz vezető utat. A nagy sváb kalmárokra a fiókokon és a könyveken kívül még valami emlékeztet Augsburgban: a világ első munkás telepítése, a Fugger Antal által alapított „Fuggerei”. Az 1519-ben létesített munkástelepnek százhúsz háza, kápolnája, foltja, kicsiny utcái vannak és minthogy annakidején a városon kívül esett, külön fallal van kerítve. A ma is lakott városka teljesen jó állapotban van és ma is Fugger alapítványt Minthogy ezenkívül újabb, vagy pláne legújabb Fugger alapítványt nem látni, úgy tűnik, hogy néhai Antal kalmár nemcsak korát, de utódait, az oligarchákat is, jóval megelőzte. A Lech melletti Landsberg, ahol a Führer volt fogságban. Reménytelenül szakad az eső, amikor elindulunk Landsbergbe. Az út, a Claudius császár által épített régi római út mellett vezet, melyen századokig szekereztek, még a Fuggerek is, Róma felé. A középkori szekerek vágta keréknyomok néhol még jól láthatók a régi úton. A régi út mellett elterülő mező: a Lech mezeje, ahol 955. augusztus 10-én törték darabokra a kalandozó magyarság nyugati reménységeit. Rövid félóra és Landsbergben vagyunk, a Lech melletti öreg városban. Vén házak, vén hidak, festői öreg piac és modern fegyház: ez Landsberg. Itt töltötte tizenhárom hónapi államfogságát az új Németország megteremtője, Hitler Adolf és szűkebb vezérkara a „november 9” után.

Nagybajuszú őr nyitja a kaput A kerek várószoba falán (különös!) plakát amely Landsberg idegenforgalmi látványosságaira hívja fel a figyelmet. Mellette mindjárt, stílszerűen: a „Tékozló fiú” képe. A rácsos ablakon kitekintve, beöltözött rabokat látni, akik vállukon ásóval, gereblyével, kettős sorban indulnak munkára a szakadó esőben. Egyenruhás őr vezet át az udvaron. A várfogda egész külön rész. Szépen ápolt, gyepes kertjében a határtáblák által megjelölt úton sétálgatott hajdan a Vezér. Az út két végén fenyőfa csoport áll, mögötte, akkoriban, elrejtőzött rendőrök vigyáztak a veszedelmes fogoly lépteire. A külön szárny első emeletén kis, közös előszobába lépünk: ez volt a fogoly nemzeti szocialisták „szalonja”. Fehér térítővel letakart kis asztal, két szék, a falon két mosdó. Az ablak melletti sarokban virágállvány. Ma ezt a sarkot „tábornoki saroknak” (Feldherreneck) nevezik, mert itt beszélték meg a foglyok a későbbi terveket. A „szalonból” nyílnak az egyes szobák. A Führeré a hetes volt. Vaságy, puhafa szekrény, kis fenyőfa asztal, éjjeli szekrény, fogas és az ágy előtt gyékény: ez a berendezés. A kis asztalon virág, felette a Vezér képe. Az éjjeliszekrényen pléh íróasztali lámpa és a fogda szabályzata. A széles, rácsos ablakon kilátni a falon túlra, a mezőre, (mert Landsberg nincsen hegyen, mint egyesek a romantikus „vár” kifejezés miatt hiszik), ahol annakidején a Vezér hívei gyülekeztek vezérük látására, amíg a rendőrök gumibottal szét nem zavarták őket. Itt írta Hitler híres könyvét, a Mein Kampf-ot. Illetően nem is írta, hanem diktálta Rudolf Hessnek, aki gépelte. Hess a hatos szobában lakott, Wagner a nyolcasba, ketten a földszinten; Streicher a másik szárnyban. Egyszerű lakás, annyi bizonyos. És most, amikor pedig már nemzeti zarándokhely a kis cella most sincs ízléstelenül díszítve, vagy templommá ütve. Friss virág az asztalon és a Mein Kampf egy példánya. Ez minden dísz. Ám az őr hevesen tiltakozik a cella elnevezés ellen. — Mindenki cellát mond, — panaszkodik —, pedig szoba. (Stube). Ügylátszik, — kesereg — még nem láttak igazi cellát. Aztán — teszi hozzá mentegetőzve — a várfogság kényelmes és nem megbecstelenítő. Még fürdeni is lehetett! Valósággal izzad a nagy igyekezetben. Hiába, különös azoknak az embereknek a helyzete, akik a mindenkori kormány akaratától nem csak függenek, de azt a legközvetlenebbül végre is hajtják. Ez a jó ember egész komor a keserves helyzetben és szinte mulatságos, amikor a nagybajuszú kapussal együtt „Heil Hitler”-rel köszön el. Az eső még mindig szakad, amikor nekivágunk Münchennek. A bajor tavak partjain álló kedves nyaralók bezárkózva állanak; az út melletti fák között őzek bámészkodnak. Az egyhangú út barátságos figyelmeztető táblái között különös és másutt nem látott országúti jelzőtábla áll, az egyik müncheni előváros előtt: „Juden nicht erwünscht!” Az Augsburgból vagy Landsbergből München felé igyekvő autós izraelitának — ha ugyan van ilyen — nem sok Öröme telhet a táblában. München a bajorok és a mozgalom fővárosa. München, a bajor főváros, régi uticélja még a kisebb pénzű vándoroknak is, tehát szépségeit még akkor is felesleges lenne ismertetni, ha sokkal több hely állna rendelkezésre, mint amennyi áll és sokkal kevesebb volna a műemlékből, Münchenben, mint amennyi van. Egyébként: bizonnyal igen sokan vannak, akik épületeit, műemlékeit, képeit sokkal jobban ismerik, mint én. Mégis, egy rövid körséta elegendő ahhoz, hogy az ember megértse, milyen lehetett itt a helyzet 1920-ban, amikor Hitler a nemzeti szocialista mozgalmat elkezdte. Mert az egy másmellé épített régi, újabb és legújabb királyi és hercegi palota, díszkút csupán a csínt szolgáló és nagyjából egy családi nagyúri unalmát elűző létesítmények, mind arra engednek következtetni, hogy München

vidám, de alapjában véve jámbor egyformasághoz szokott népe, megzavart nyájhoz hasonlíthatott a megszokott pásztor távozása után és hogy talán a mozgalomnak szerencséje volt, hogy éppen innen indult ki, azaz éppen ama legnehezebben kezdhette, amelyet annakidején a hirtelen változáson megrökönyödött, langyos, királyi fegyelemhez szokott bajorok jelentettek. Bármint volt: Münchenből a Mozgalom Fővárosa (Hauptstadt der Bewegung) és a kerületből a Hagyomány Kerület (Gau München — Oberbayern Traditions Gau) lett. Ha az ember Münchenen végigsétál, lépten-nyomon a nemzeti szocializmus emlékeivel találkozik. A Sternecker-Krau sötét helysége, ahol az N. S. D. A. P. megalakult; a Hofbräuhaus hatalmas terme, ahol az eszme véres csatáit vívta és a rendező gárdából az SA. született; a hadügyminisztérium udvara, ma mind a nemzeti szocializmus egy-egy kegyeletes emléke. És aztán: a Feldherrenhalle, amely előtt november 9-én rendőrgolyóktól estek el a nemzeti szocializmus vértanúi. Tábla jelzi ma a helyet, előtte szobor mereven áll az SS. őrsége. Aki elmegy a tábla előtt, mind a német köszöntéssel köszönti a Németországot talpraállító eszme vérbeborult hőseit. Ám a nemzeti szocializmus nagylelkű és a nagy tábla alatt kisebb tábla emlékeztet az összeütközésben elesett rendőrökre is. Mert ők is németek voltak és előírt kötelességüket teljesítették. A „november 9” halottai a Königsplatz nyitott oszlopcsarnokának tizenhat bronzkoporsójában fekszenek. Álmukra őrség vigyáz, mint ahogy szimbolikusan ők vigyáznak halálukban is az eszmére. Ezért ők adják az Örök Őrséget (Ewige Wache). A Königsplatz kiépítése és összhangbahozatala Hitler személyes ügye; meg is látszik rajta. Nemes távlatú, zárt egysége megkapó látványt nyújt. Tőle néhány lépésre van a párt székháza, a Barna Ház. (A párt székhelye hivatalosan ma is München.) A múlt és a közelmúlt emlékei között óriási a forgalom. Rengeteg az autó, de még több a bicikli. Nem tudom, így van-e, de úgy tűnik, Münchenben van együtt a legtöbb német bicikli. A biciklik között tollbokrétás, zergeszakállas kalpagú urak igyekeznek helykén göndörített hajú, erősen festett és púderes hölgyek társaságában. A női bunda is sokkal több és változatosabb, mint egyéb német városokban. A Bécs—Salzburg—München-vonal, kedvelt vonal, így a másutt bizonnyal feltűnő kozmetika nem csodálható. És nem csodálható a nagy idegenforgalom sem, amelyre München ugyancsak be van rendezkedve. Szálló szálló hátán; a főutakon ügyes térképek; a pályaudvarokhoz menő villamosokon feltűnő jelzések. A rengeteg csodás múzeumban, azok között is elsősorban: a Német Múzeumban, még délelőtt is, rengetegen jönnek-mennek. A technika e csodálatos múzeumában egyébként már vagy ötször voltam, de még mindig nem értem, miért figyelmeztetik a látogatót lépten-nyomon, hogy egyszerre csak egy osztályt nézzen, különben nem tudja megemészteni? (Útikönyvekben hasonló figyelmeztetés.) Hiszen nem mondom, való, hogy a húsz kilométer sétát jelentő vezetésre kevesen vállalkoznak, de az is való, hogy ez a figyelmeztetés csak arra jó, hogy akinek kevés az ideje, visszariadjon a csodától. Ilyenformán kénytelen vagyok mindenkit figyelmeztetni, hogy ne riadjon vissza az örökös riasztgatásoktól. Utóvégre is, hogy egyik kerék balra forog-e, vagy jobbra és miért, az amúgyis csak a szakembert érdekli. Nem szakembernek pedig egy-két órás vándorlásban is gyönyörűsége telik és elege lesz. Persze nem árt, ha eszében tartja, hogy az irányjelző utaktól eltérő átjáró ajtók csupán tilalommal vannak bezárva, kulccsal nem. Ha erre figyelemmel van, éppúgy össze-vissza ténfereghet, mint én szoktam és kedvére álmélkodhatik II. Lipót zűrzavaros aranyhintaján, vagy még inkább a nymphenburgi sétányokon használt sétakocsin, amelyet elől az úr kormányzott, hátul pedig, furcsa emelvényen állva, a komornyik gyaloglásszerű áttétellel hajtott. Így a bajor király sétált ugyan, de a komornyik gyalogolt. Sajátságos, hogy az egy szombat estét kivéve, az óriási forgalom este kilenckor egy csapásra megszűnik. A mozikat és a nagy sörcsarnokokat kivéve, minden üres.

Az, hogy München olyan német állam fővárosa, amelynek még ma is miniszterelnöke van, nem igen látszik. Talán csak annyiban, hogy Münchenben nem adják a százalékot a számlához, mint a birodalomban mindenütt és egy kis tölgyfaajtón: „Belügyminisztérium” felírás olvasható. Úgy gondolom, ez minden. Ma már, mivel Ausztria azóta Németország lett, München páratlanul szép környéke, a látnivalókon és a nyári üdülőhelyeken kívül, ismét nem jelent egyebet. Addig, talán, lehetett volna egyet-mást mondani a határról, a határmenti népek véleményéről, de ma már ez nem fontos. Hiszen a gyönyörű Salzburg—Innsbrucki üvegtetejű sportvonat, amely a sötét téli éjszakában csillogva rohant el mellettem, ma már végig német területen robog. Nürnberg, Dürer, Hans Sachs és a pártnapok városa. Az expressz motoroson Münchentől nem egészen két órányira van a mozgalom másik híres városa, a pártnapok városa: Nürnberg (Stadt der Reichsparteitage). Egy darab középkor. Ha Hans Sachs nem ülne bronzból a Spital Mark-ton, őt vélné ballagni az ember a macskafej köves utcákon; a hóhér pallóján ma is átmehetne a hóhér; a vén kórházból szinte ma is kihallatszik az egykori felcserek szeletelte, hajdani népek ordítása. Talán ezért, a sok emléket lehelő falakért, középkori bájért, választotta a Vezér ezt a várost a párt kinyilatkoztatásainak színhelyéül. Nagyon valószínű. Mindenesetre kezenyoma rajta van az egész városon. Az opera neobarokk-szecessziós előcsarnokát, nézőterét teljesen átalakíttatta. „Ha azt akarjátok, hogy idejöjjek”, — mondta. És meglett. A Deutscher Hof szállodát is teljesen átalakították. Itt lakik rendszeresen a Vezér, ha Nürnbergben van. Angolos, perzsaszőnyeges halljában, a kandallóelőtti kerek asztalnál üldögél esténként a táncolok között néha félkettőig is. Ilyenkor, mint a bennszülöttek mondják, nagy üzletet csinálnak a taxik, mert a villamos csak egy óráig jár és amíg a Vezér fel nem kel, nem mozdul a lelkes nürnbergiek közül sem senki. Künn, a városon kívül, folyik a pártnapok színhelyének óriási arányú építkezése. Az arénák, a kongresszus-épület, a Márciusi Mező: száz-, kétszáz-, háromszázezer emberre számítanak. A tömérdek épületekhez vezető utat, amely egyben felvonuló út és kilencvenhat méter széles, öles terméskőlapokkal borítják. Készen van már a külön pályaudvar, a három hét alatt épített új villanytelep és készül a külön vízvezeték is. A Zeppelin arénát már fel is avatták. Házmagas oszlopok, hatalmas, nyugodt arányok. És minden arénának, mezőnek, csarnoknak a középpontja: a legkiszámítottabban elhelyezett szónoki emelvény, a szószék, hogy mindenki lássa és hallja azt, aki onnan beszél. Négyezer ember dolgozik a roppant építkezésen, amelynek minden egyes részletét Hitler személyesen vizsgálja felül. Ma még csak vázlatosan látszik a nagy mű, de ha elkészült, ha élet költözik belé, ha az új Németország fog felvonulni a hatalmas úton, elhelyezkedni a szédítő arénákban, akkor olyan látvány lesz, aminő kevés adatik egy életben. Hogy az új Németország mennyire a régin épült fel, arra Nürnbergben számos kisebb-nagyobb, sőt egy triviális példa is van. Íme, a nürnbergi vár híres kínzókamrájában, ahol halk, dallamos hangú vezetőnő magyarázza a nyelvkitépő fogók, bokaráncigáló masinák, spanyol csizmák mibenlétét, egy hajdani német bírósági szakmunka bekeretezett képei lógnak a falon. Kínzási műveleteket ábrázolnak a képek, szakszerű magyarázattal. Például: „A hüvelyk csavar helyes alkalmazása és az ahhoz szükséges személyek.” A figurák betűkkel vannak jelölve: A = a személy, aki valamely parancsra szenvedő vádlott, B = a szolga, aki a vádlott kezeit a mellén egyenesen keresztbefonva tartja.” És így tovább; a spanyol csizma, a feszítő henger és a többiek helyes alkalmazása és az ahhoz szükséges személyek. Alapos, gondos, szakszerű munka. Mert hiába — mint a példa mutatja — rend a lelke mindennek. Valószínű, hogy a vádlott maga is hangosan tiltakozott volna, ha a szolga egyszer nem egyenesen,

keresztbefonva tartja a kezeit. Így is helyes. A rendet, a pontos szolgálatot, évszázadokig kell tanulni, örömben, szenvedésben egyaránt, amíg az ember vérévé válik. Ne higyje senki, hogy ez márólholnapra megy, vagy mehet. És Nürnbergben láttam először: élemedett kirakatfigurákat Nem voltak kövérek, sem más módon mulatságosak. Rendes, negyven-ötven év körüli nőket ábrázoltak. Elképedve, meghökkenve néztem őket; ma sem tudom elképzelni, a rejtély megoldását. Annyira féltékeny lenne a tulajdonos felesége, hogy még szép kirakatbabákat sem tűr? Ha leszáll az est, a Frauentor zömök tornyát reflektorok világítják. Karácsonytájt fehéren csillog a vén torony, mint a cukorsüveg, az ódon vár fehérbundás zsindelyteteje felett. Valóságos karácsonyi álom. Az évszázados piacon ezernyi csillogó sátorban tartják a karácsonyi vásárt. És mert Nürnberg a játékok városa, százféle önműködő játék, pörög, táncol, ugrál, szalad a füstös kövek között. A kis borozókban nyílt tűzön parázson forog az ujjnyi nürnbergi kolbász. Ember, ember hátán a piciny szobákban, mintha ingyen adnák. Vidám kis társaságok járnak a szűk utcákon még késő éjszaka is. Igen, szép, vidám, tanulságos város Nürnberg, — különös —, még a magyarnak is. Mert Dürer mester háza is ott áll a vár alatt. Egyszerű, favázas kis ház, amelyben a forma és a vonal nagy álmodója élt és dolgozott. A konyha füstös tűzhelyén még ott a cínkorsó, melyben a rég elporladt szolgáló a mesternek hozta a sört. A ház előtt meredeken futnak össze az utcák. Vajon a mester, akit végül mégis csak a magyar föld adott a világnak, hányszor tárta fel a vastag, pohártalpakból összeónozott ablakot, hogy izzó fejét kiszellőztesse és vajon gondolt-e ilyenkor, vagy akkor, mikor az Apokalypszis négylovasát metszette fába, — habár tudat alatt is — a végtelen magyar Alföldre, ahol nem volt ugyan kacskaringós, macskafejköves utca, hegyes tető, ujjcsavarintást leíró szakmunka, de volt; mindent átfogó kék selyem égbolt, amelynek szikrázó csillagai között a pogány ősökkel elkeveredve, szabadon masíroztak a biblikus alakok, annak, aki látni tudta őket. Vajon gondolt-e erre Ajtósi mester és vajon gondolni fognak-e valaha is a Duna-Tisza közén arra, hogy miért kellett az egykori magyar ékszerész fiának már Nürnbergben megszületni a világhírre? Ajtósi mester mindenesetre megtette a magáét. Nagyon is. Hiába robog a szűk utcán a rengeteg autó, az emberiség új, művészi anyagából, a pléhből teremtett új műalkotás. Hiába viszik a nagy pléh autók innen, Nürnbergből, szét a világba a kis pléhautókat, gőzgépeket, pipakupakokat, ostornyeleket. Míg a kis házak félénken rezzennek össze a dübörgésre, itt fenn, a mester régen elárvult szobájában, az üveglap alatt, összemosolyognak a képek. Legelöl a Nyúl, a finom Dürer nyúl, amelynek puha szőrét szinte tapintja, meleg, ragyogó állati szemét szinte magán érzi az ember. A betyár, több, mint négyszáz esztendős öreg, mezei nyúl, kötekedőén, hetykén mosolyog a vén házban: — Kis pléhautók, nagy pléhautók, hol lesztek ti már akkor, amikor engem a Nyulat, még mindig nézni fognak, bárhol tűnjek is fel, drágább, olcsóbb nyomaton, kocsmafalon, vagy kirakatban. Mert kis autót, nagy autót, lehet jobbat, szebbet, csúnyábbat, rosszabbat csinálni, de engem, a puszták Nyulát, Isten után, mindjárt a gazdám teremtett meg — még 1502-ben. Igaz — Nürnbergben. No. Dózsa-sütögető, kurtanemestipró, vitéz Jan Szapolya, hadlám: mit felelsz a Nyúlnak? Mersz-e Te, vagy mernek-e utódaid a hatalomban, a vén pusztai Nyúl gúnyos szemébe nézni? Nyomtatható változat Értékelve: 3.00 pont az 5-ből. Megosztás