Valóban az önismeret az első és legfontosabb lépés?
Az önismeret azt jelenti, hogy az embernek áttekintése van saját személyisége összetevőiről, határairól és lehetőségeiről, betekintése van viselkedésének rugóiba, hátterébe, motívumrendszerébe, helyesen ítéli meg az emberi kapcsolatokban játszott szerepét, hatását. Már az ókori görögöknél megjelentek az önmagunk megismerésével kapcsolatos kérdések. Ennek alapkérdései a „Ki vagyok én?”, „Milyen vagyok én?”. A Görögországban található Delphoi lenyűgöző jósdája, a hegyekkel-völgyekkel, szakadékokkal övezett ógörög szent hely legfőbb üzenete is morális értékű. „Ismerd meg önmagad” (Gnóthi szeauton – Khilón) felirat megtalálható Apollón szentélyén. A görög testkultusz nem szorította háttérbe a lélekkultuszt sem. A testi épség és a lelki épség, a testi és lelki erőben való gazdagság eszménye áthatotta egész életvitelüket. A görög életeszményben az emberi test szépsége is meghatározó volt. A szép emberi test persze nem elegendő a teljes emberré (személyiséggé) váláshoz. Ehhez kell még – s ezt is felismerték az antik hellének – a lelki szépség is, amely fokozatosan fejleszthető. Az önmegismerésre alapozott mértékletesség szép kívánalom a mai világban is. Az emberek egy ún. énképet alakítanak ki amelyben saját magukat képzelik el. Ez a gyerekkor során, a környezet (elsősorban közvetlen) visszajelzéseiből, értékeléseiből alakul ki. Később már a tágabb környezet visszajelzései is formálják. Az énkép mégsem formálódik az egész élet során. Amikor az énkép viszonylag állandóvá válik, ez egyben védetté teszi az egyént az újabb külső hatásokkal szemben. Az énkép megmerevedhet, a személyiségre vonatkozó újabb felismerések ellenállást válthatnak ki, azaz az ellentmondó információkat elrejti, eltitkolja, vagy kirekeszti. Ekkor az énkép törekvései ellentétessé válnak az önismeret törekvéseivel, azaz a személy állandóan „válogat” társas kapcsolataiban, hogy az önmagáról kialakított képet fenntarthassa. Például a kínos információkról egyszerűen nem veszünk tudomást, vagy torzítjuk, átértékeljük. Akinek túlzottan magas az önértékelése bűnbakot keres, áthárítja a felelősséget, stb. Az önértékelés pozitívvá, vagy negatívvá válása alapvetően a szülők nevelésének hatásától függ. A szeretetteljes családi légkör általában pozitív önértékelést vált ki a gyermekben. A feszült légkörű, türelmetlen, követelőző családban, ahol kihangsúlyozzák a hibákat, negatív önértékelés alakul ki. Van, akinek jót tesz, ha ráébresztik: addig nem szerethet másokat, amíg nem szereti saját magát. Vagyis amíg nem látja be, nem érti meg, hogy szeretetre méltó éppúgy, mint a többiek. Az énkép nemcsak pozitív, vagy negatív lehet, hanem merev (ellenálló), befogadó (változó) is. A merev énképű embereknél gyakoriak az elhárító manőverek. A befogadó énképű emberek elfogadják, feldolgozzák az énképnek ellentmondó információkat, jól alkalmazkodnak, és képesek a változásra.
„ Két út áll előttetek: vagy ti uralkodtok az elmétek fölött, vagy az elmétek uralkodik fölöttetek.” Paulo Coelho Az önismeret megszerzésének többféle módja is van. Legfontosabb forrása a többi ember, elsősorban azok, akik közel állnak hozzánk, fontosak nekünk. Nem csak a szavakkal kifejezett vélemény a fontos, hanem a hozzá tartozó metakommunikáció (bólintás, mosoly, tekintet, stb.) is, és az, hogy ezeket a jeleket az ember helyesen értelmezze. Ugyanakkor az önismeretszerzést nehezíti, hogy gyakran az emberek bármilyen oknál fogva (érdek, félelem, tapintat, stb.) is, de túlértékelik a jó tulajdonságokat, és alul értékelik a rosszakat. Azonban fölérendelt helyzetben is gyakran elhamarkodott negatív véleményt közölnek. A gyermekkori kapcsolatokban is igen gyakori a kíméletlen, kegyetlen kritika. A másik gyerektől kapott őszinteség, nem önismereti folyamatot indít el, hanem erős ellenállást, védekezést vált ki, esetleg agresszióba torkollik. Hatékony eszköz az önmegfigyelés is, hiszen szükségünk van a belülről jövő jelzéseinkre is. Az önmegfigyelés lehet esetenkénti, és rendszeres. Az esetenkénti lehet egy-egy helyzet felmérése, a rendszeres lehet feljegyzések készítése, napló írása.
„Az önmegismerés gyenge oldalunk, pedig feltétlenül szükség van rá.” Dosztojevszkij Hogyan lehetünk önmagunk? Részlet Jorge A. Livraga 1977-ben Madridban tartott nyilvános előadásából Ahhoz, hogy megtaláljuk az embereket összekötő mély kapcsot, el kell gondolkodnunk azon, hogy mit jelent, saját gyökereink megtalálása. Először is önmagunkat kell megtalálnunk, azaz meg kell ismernünk önmagunkat, időt kell szánnunk arra, hogy elmélkedjünk arról, kik is vagyunk valójában. Ki vagyok én? Ez az első és a legfontosabb kérdés. Mi vagyok én? Testbe burkolt szellem vagyok? Véletlenül vagyok itt, mert az anyukám megismerte az apukámat és megszülettem? Vagy pedig évezredekkel ezelőtt kigondoltak, ahogyan Jung mondaná, és valaminek a jelképe vagyok? Vagyis annak kell az első kérdésnek lennie, hogy mi és ki vagyok én. Ez az első kérdés, amit mindenkinek saját magának kell megválaszolnia. Ahhoz, hogy megértsük a közösség értelmét, önzetlen módon el kellene tudnunk távolodni egy kicsit saját magunktól. Meg kellene próbálnunk más helyébe képzelni magunkat és látni, hogyan látnak bennünket mások, és milyen érzelmeket táplálnak irántunk. Ha valamilyen mágia vagy varázslat révén valaki a másik helyébe tudná képzelni magát, még mielőtt megtámadná, akkor
biztos vagyok benne, hogy nem támadná meg. Ha az, aki kihasználja a másikat, a kihasznált ember helyébe képzelné magát, és saját magát kívülről tudná látni, nem használna ki mást. Ha az, aki lop, egy pillanatra áldozata helyébe tudná képzelni magát, aki fáradságos munkájával gyűjtötte össze pénzét, és most, öregen, élete végén egyszer csak megfosztják otthonától, ha tehát ennek az embernek a helyébe képzelné magát, biztosan nem tenne ilyet. Ha lelki és mentális szinten rugalmasak lennénk, ha ki tudnánk bújni saját bőrünkből, amely határt szab nekünk – hiszen számunkra a bőrünk határt jelent, fizikai határt, amely azonban, mivel annyira azonosulunk testünkkel, lelki határunkká vált –, akkor máshogyan kezdenénk gondolkodni. Például ha rálépek valakinek a lábára, az neki fáj, és nem nekem, de ha a saját lábamra lépnék, nekem fájna. Azaz, ha a másik helyébe tudnám képzelni magam, ha valamilyen módon minden társadalmi, gazdasági, vallási és erkölcsi különbségen túl ugyanolyan erősen látnám és érezném, amit embertársaim látnak és éreznek, akkor átélném azt, amit ők, akkor arra törekednék, hogy ne okozzak fájdalmat nekik, és hogy jót tegyek mindenkivel, mint ahogyan én is azt szeretném, hogy jót tegyenek velem. Harmadrészt, ha el tudnánk képzelni valahogyan egy olyan kultúrát, amely nem választ el minket intellektuálisan, erkölcsileg, érzelmileg, szellemileg, ha el tudnánk képzelni egy olyan kultúrát, amely nem hoz létre osztályokat, amely nem választja el az egyik embert a másiktól, akkor újra megtalálhatnánk azt a kulturális formát, amely messze meghalad minden előre gyártott, elavult rendszert, amely eltávolítja az embereket egymástól. Meg kell találnunk ezt a kulturális formát, amelyet a görögök filozófiának, a „tudás szeretetének és a felé való haladásnak” neveztek. De mit is értettek a görögök tudás alatt? Ahogyan arról az előbb beszéltem: először is az önismeretet, másodszor azt a tudást, amely lehetővé teszi, hogy mások helyébe képzelhessük magunkat, hogy azt érezzük, amit mások éreznek, és hogy valódi emberi testvériséget alkossunk. Harmadrészt pedig, hogy olyan tudásunk legyen, amelynek segítségével a dolgokat tisztán önmagukban tudjuk felfogni, valódi lényegüket láthatjuk. Ez vezetne el minket egy új világszemlélethez, egy új életszemlélethez. Nem kell túl nagy gondolati erőfeszítés ahhoz, hogy belássuk: képesek vagyunk másmilyen világot létrehozni. Tudom, hogy azok, akiknek arról beszélünk, hogy új világot és új emberiséget szeretnénk létrehozni, azok – általában némileg lenéző felhanggal – idealistának neveznek minket. De ezek az idealisták azok, akik meg akarják változtatni a világot, ezek az idealisták akarják, hogy megszűnjön a szegénység és az erőszak. Ezen kívül az emberiség nagy műveit is az idealisták álmodták meg, vésték kőbe, vetették papírra, alkották meg márványból vagy kerámiából, üvegből vagy fából. Amióta csak létezünk, mindig az idealisták láttak messzebbre, teremtettek új mintákat, új világokat, nem pedig azok, akik megelégedtek koruk sajátosságaival.
Az, hogy milyen kép él benned önmagadról, hogyan értékeled tetteidet, elfogadod-e a képességeidet, az adottságaidat, bízol-e önmagadban, az döntően meghatározza a másokhoz
való viszonyodat, kihat az érzelmi életedre és befolyásolja a munkavégzésedet is. Több tudományág is foglalkozik ezzel a kérdéssel, de a legkülönösebb közülük a grafológia tudománya, ami által az írásunkon keresztül is megismerhetjük magunkat.
A meditáció A meditáció meghatározott - a tudat megnyugtatását szolgáló - technika, mely a normális éber-állapottól teljesen eltérő tudatállapot elérését célozza. A meditáció során tökéletesen tudatosak és éberek vagyunk, de a tudatunk nem a külső világra, vagy a körülöttünk zajló eseményekre összpontosít. Nem alszik, álmodik, vagy fantáziál, hanem inkább tiszta, nyugodt, és befelé összpontosít. A meditáció gyakorlásával képesek leszünk javítani egészségünkön, kapcsolatainkon, és tetteink milyenségén. A meditáció ezért képes arra, amire semmiféle más technika - lényünk minden szintjét megismerjük általa, végül, pedig a belső középponti tudatossághoz vezet; innen árad ki a tudatosság az élet mellékfolyóin. Ezt a középpontot, vagy magasabb rendű önvalót nevezik Átmannak, transzcendens önvalónak. A meditáció egyfajta csendes, összpontosított, ugyanakkor ellazult belső figyelmet jelent. E belső figyelem megteremtése semmiféle nehézségünkbe vagy fáradtságunkba nem kerül; valójában úgy fogjuk találni, hogy a meditáció pihenteti és megnyugtatja a tudatot. Kezdetben az jelenti a legnagyobb nehézséget, hogy a tudatot még sohasem próbáltuk hozzá szoktatni a belső figyelem megteremtéséhez. Az emberek a világ minden társadalmában megtanulják a túlélésükhöz, és a kultúrájukban való boldoguláshoz szükséges készségeket - miként beszéljenek, dolgozzanak, és vizsgálják a külső világ tárgyait és tapasztalatait. A biológiához, ökológiához, és kémiához hasonló tudományok tanulmányozásával próbáljuk megérteni a világot, amiben élünk, de senki, egyik iskola, főiskola, vagy egyetem sem tanít meg saját belső dimenzióink megértésére, vagy az azzal való foglalkozásra. Pusztán társadalmunk céljainak, divatjainak, és értékeinek befogadását tanuljuk meg, anélkül, hogy először magunkat ismernénk meg igazán kívül, belül. Ezért nem ismerjük magunkat, és függünk mások tanácsaitól, szuggesztióitól.
Ma a világ, válságban van, tele nehézségekkel. Üldöz minket a magány, amelytől nap, mint nap szenvedünk. Bár nagyvárosban élünk, bár szinte mindig emberek vesznek körül, mégis magányosak vagyunk, mégis sokszor érezzük úgy, hogy nincs, akivel megoszthatnánk egy álmunkat, egy verset, panaszunkat vagy fájdalmunkat, könnyeinket. Milyen bátrak is voltak a régiek, milyen bátrak voltak a régi rómaiak, akik, amikor sírtak, könnyeiket szelencébe zárták, és így szóltak: „Ma ezért és ezért sírtam.” Ki meri ma megtenni ugyanezt? Ma inkább el szeretnénk rejteni könnyeinket. Ki meri ma szelencébe zárni könnyeit, mások előtt vállalni azt, hogy egy zenemű hallgatásakor, vagy egy barát haláláról értesülve, sírva fakadt. Ehelyett ma el szeretnénk rejteni érzelmeinket, eltitkolni dicséretünket és ellenvetésünket, eltitkolni könnyeinket, és így egyre jobban bezárkózunk saját börtönünkbe. Megújult életerőre van szükségünk, amely derűlátóvá tesz az élet viharaival szemben, és nemcsak arra késztet, hogy belefogjunk valamibe, hanem arra is, hogy be is fejezzük, úgy, ahogy azt szeretnénk. A
kockázatvállalás filozófiájára van szükségünk és bátorságra, hogy szembe merjünk nézni a bennünket körülvevő materializmussal, amely minden irányból ránk zúdul, amely szét akar zúzni, agyon akar nyomni minden egyes nap. A materializmus késztet arra, hogy ide-oda rohangáljunk étel után, ruha után, lakás után, pénz után, és hogy egész nap a testünk jólétével foglalkozzunk, miközben teljesen elfeledkezünk a lelkünkről, benső lényünkről, és teljesen elfeledkezünk a többi emberről.
Felhasznált hivatkozások:
http://www.citatum.hu/kategoria/%D6nismeret http://www.hoxa.hu/?p1=cikk&p2=97
http://www.danvantara.hu/main_control.php?id=media_bovebb&tetel_id=1192198930
http://www.azirastukreben.hu/ Felhasznált szakirodalmak: Joseph P. Forgas: A társas érintkezés pszihológiája, Gondolat kiadó, 1989 Jim Rohn: A jólét és boldogság hét stratégiája, Network TwentyOne Hungary kiadó, 1996 Dörömbözi János: Erkölcsi alapismeretek, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2005 Tony Lake: A magány, Park Könyvkiadó, 1980
