Harlan Coben: Bűnösnek nyilvánítva (részlet) Prológus Tudtam, ha kinyitom azt a piros ajtót, tönkreteszem az életemet. Ez visszhangzott bennem, bár nem szeretem a hatásvadász mondatokat. Nem is értettem, mert nem rendelkezem úgynevezett hatodik érzékkel, a piros ajtó pedig egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek. Ami azt illeti, nagyon is átlagos faajtó volt, négyből három kertvárosi ház bejáratán ehhez hasonló díszeleg. Piros festése megkopott, mellmagasságban sosem használt kopogtató fityegett, az ajtógombot rézszínűre mázolták. De minél közelebb értem hozzá, az utcai világítás félhomályában a sötét nyílás egyre ijesztőbbnek tűnt, mint egy hatalmas száj, amely el akar nyelni. Leküzdhetetlen balsejtelem kerített hatalmába. Minden lépés egyre nagyobb erőfeszítést igényelt, mintha nem egy repedezett járdán sietnék, hanem nedves betonban gázolnék. Testem a küszöbön álló katasztrófa összes előjelét produkálta. Gerincen végigfutó jeges borzongás? Megvan. Égnek meredő szőrszálak a karon? Kipipálva. Bizsergés a tarkón? De még mennyire. Viszkető fejbőr? Naná! A ház sötét volt, egyetlen lámpa sem égett rajta. Chynna előre figyelmeztetett, hogy így lesz. Az épület valahogy túlságosan hétköznapinak, túl átlagosnak tűnt. Magam sem tudom, miért, de ez kissé zavart. Ráadásul egy zsákutca végén állt, sötétbe burkolózva, mintha a betolakodókat akarná elijeszteni. Nagyon nem tetszett a dolog. Mindegy, ez a munkám. Amikor Chynna felhívott, éppen véget ért negyedikes diákokból álló csapatom kosárlabdameccse Newark belvárosában. A gyerekek, hozzám hasonlóan, mind állami gondozottak vagy nevelőszülőknél élnek (némi akasztófahumorral „tarcsinak” nevezzük magunkat, ami a „tartósan nevelésbe vett” rövidítése). A mérkőzést elveszítettük, az utolsó két percben hatpontos vezetést sikerült leadnunk. A pályán – akárcsak az életben – a „tarcsik” nem teljesítenek túl jól kiélezett helyzetekben. Chynna akkor telefonált, amikor magam köré gyűjtöttem a jövő zsákolóbajnokait, hogy megtartsam szokásos meccs utáni eligazításomat. Általában ilyen és ehhez hasonló, rendkívül eredeti mondatokkal igyekeztem feldobni őket: „Nem sokon múlott!”, „Legközelebb elkapjuk őket!”, vagy „Ne felejtsétek el, hogy jövő csütörtökön megint játszunk!”, és mindig azzal fejeztük be, hogy „Kezeket középre”, majd egyszerre kiáltottuk, hogy „Védekezz!”. Talán azért választottuk éppen ezt a csatakiáltást, mert sosem védekeztünk. – Dan? – Kivel beszélek? – Chynna vagyok. Gyere ide, kérlek. Remegett a hangja, ezért elengedtem a csapatot, kocsiba pattantam, és azonnal útnak indultam. Még zuhanyozni sem volt időm. A tornaterem áporodott izzadságszaga a félelmem hideg verítékének bűzével keveredett. Lelassítottam lépteimet. Mi nem stimmel?
Először is le kellett volna zuhanyoznom. Sehova nem szeretek izzadtan menni. Soha nem szerettem. Chynna azonban hajthatatlan volt. Könyörgött. Siessek, mielőtt még hazaér valaki. Én pedig siettem, izzadságfoltoktól sötétlő szürke pólóm a mellkasomra tapadt, miközben közeledtem a piros ajtó felé. A legtöbb fiatalhoz hasonlóan, akivel együtt dolgozom, Chynna is rendkívül zűrös eset, és talán ez szólaltatta meg a fejemben a vészcsengőket. Nem tetszett a hangja a telefonban, valahogy nem illett ehhez az egész helyzethez. Vettem egy mély lélegzetet, és a hátam mögé pillantottam. A távolban pislákolt némi fény a külvárosi éjszakában – égve hagyott lámpák, egy kéken villódzó tévékészülék vagy monitor, egy nyitott garázsajtó –, de a zsákutcában semmi nem mozdult. Minden néma, mozdulatlan sötétségbe burkolózott. Megcsörrent a mobiltelefonom. Ijedtemben ugrottam egyet. Azt hittem, Chynna az, de nem, Jenna keresett, a volt feleségem. Felvettem, és beleszóltam. – Szia. – Kérhetek egy szívességet? – kérdezte. – Most nem nagyon érek rá. – Szükségem lenne valakire, aki ma este vigyáz a gyerekekre. Shellyt is elhozhatod, ha akarod. – Shellyvel… ööö… most nem vagyunk túl jóban – feleltem. – Már megint? Pedig remek csaj, illik hozzád. – Úgy fest, a remek csajok megtartása nem az erősségem. – Mondasz valamit. Jenna, elbűvölő exfeleségem, nyolc évvel ezelőtt másodszor is megházasodott. Új férje egy Noel Wheeler nevű, köztiszteletben álló sebész. Noel önkéntes munkát vállal a tinédzserközpontban, ahol dolgozom. Kölcsönösen kedveljük egymást Noellel. Van egy lánya az előző házasságából, Jennával közösen pedig egy hatéves kislányuk, Kari. Én vagyok Kari keresztapja, és mindkét gyerek Dan bácsinak szólít. Egyben én vagyok a család állandó bébiszittere is. Tudom, hogy ez az egész túlságosan civilizáltnak hangzik, mintha egy Disney-családi moziból vágták volna ki, és valószínűleg az is. A magam részéről puszta szükségszerűség. Nincs senkim – se szülők, se gyerekek –, ezért a legközelebbi rokonságom a volt feleségem családja. A gyerekek, akikkel dolgozom, akikért közbenjárok, akiknek segíteni próbálok, akiket igyekszem megvédeni – ők az életem. Mégsem vagyok meggyőződve arról, hogy sikerül akár szemernyi jót is tennem velük. – Hahó, Föld hívja Dant – mondta Jenna. – Rendben, ott leszek – feleltem. – Fél hét. Imádlak. Jenna belecuppantott a kagylóba, és lerakta. Egy pillanatig a telefonra meredtem, és eszembe jutott az esküvőnk. Hiba volt megnősülnöm. Örök hibám, hogy túl közel kerülök emberekhez, mégis újra meg újra elkövetem. Ki nem állhatom a csöpögős filozofálgatást arról, mennyivel jobb megismerni, aztán elveszíteni a szerelmet, mint soha nem találkozni vele. Az én esetem más. Az ember DNS-ébe kódolva van, hogy ugyanazokat a hibákat kövesse el, hiába tudja róluk, hogy nem kellene. Itt vagyok én, a szegény árva, aki évfolyamelsővé küzdötte fel
magát egy elitegyetemen, mégsem tudott soha megszabadulni a gyökereitől. Bármilyen banális, szeretném, ha lenne egy társam. De sajnos nem ez a sorsom. Magányos farkas vagyok, aki nem szeret egyedül lenni. „Evolúciós selejt vagyunk, Dan…” A kedvenc nevelőapám elmélete volt ez. Egyetemi tanárként dolgozott, és imádott filozofálgatni. „Gondold csak végig, Dan. Az emberiség történelme során mit csináltak a legerősebbek és legokosabbak? Háborúztak. Alig egy évszázada hagytak fel vele. Korábban legjobbjainkat mindig a frontvonalra küldtük. És ki maradt otthon, kire jutott a fajfenntartás feladata, miközben az emberiség színe-java a csatatéren harcolt? A bénákra, a betegekre, a gyengékre, a nyomorékokra, a gyávákra – egyszóval a selejtre. Ez az oka annak, hogy genetikai melléktermékek vagyunk, Dan. Évezredeken át gyomláltuk ki a legszebb hajtásokat, és örökítettük tovább a gazt. Ezért vagyunk selejt – évszázadok elhibázott tenyésztésének hulladéka.” Nem foglalkoztam a kopogtatóval, ujjammal finoman megütögettem az ajtót. Résnyire kinyílt. Észre sem vettem, hogy nincs bezárva. Ez sem tetszett. Nagyon nem tetszett. Gyerekkoromban sok horrorfilmet láttam, ami azért furcsa, mert kimondottan utálom őket. Nem szeretem, ha megijesztenek. A véres jelenetektől szabályosan felfordul a gyomrom. Valami miatt mégis néztem ezeket a filmeket, és szórakoztam a hősnők előre megjósolható ostobaságán. Ahogy álltam a résnyire nyitott ajtó előtt, hirtelen beugrottak azok a jelenetek, amikor az ostoba hősnő bekopog egy ajtón, mire az csikorogva kinyílik, az ember pedig azt üvölti a tévé előtt ülve, hogy „Menekülj, te hiányosan öltözött szőke!” Az ostoba szőke azonban nem menekül, két perccel később pedig a gyilkos már kiskanállal falatozik az agyvelejéből. Most azonnal sarkon kellene fordulnom. Majdnem meg is tettem, de aztán eszembe jut Chynna hívása, a szavai, remegő hangja. Felsóhajtottam, közelebb hajoltam az ajtónyíláshoz, és bekukucskáltam az előszobába. Sötétség. Elég a bújócskából. – Chynna? Visszhangot vert a hangom. Nem számítottam válaszra. Ilyenkor mindig ez következik, nem? Semmi válasz. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és tettem egy bizonytalan lépést előre… – Dan? Itt vagyok hátul. Gyere be. Elfojtott, távoli hang szólalt meg. Ez megint csak nem tetszett, de most már nem volt visszaút. Túl sokszor visszakoztam életemben, ezúttal nem fogok. Nem hezitáltam tovább. Tudtam, hogy nincs más választásom. Szélesre tártam az ajtót, beléptem, és becsuktam magam mögött.
Mások a helyemben pisztolyt vagy egyéb fegyvert hoztak volna magukkal. Nekem is megfordult a fejemben. De nem szeretem a fegyvereket. Most már úgyis mindegy. Senki nincs itthon. Chynna mondta a telefonban. És ha mégis, majd valahogy megoldom. – Chynna? – Menj a nappaliba, rögtön jövök. A hangja valahogy… nem stimmelt. Fényt láttam a folyosó végén, elindultam abba az irányba. Hirtelen zajt hallottam. Megtorpantam, és hallgatóztam. Mintha vízcsobogás lenne. Talán a zuhany. – Chynna? – Öltözködöm. Egy perc, és jövök. Beléptem a homályos nappaliba. A falon megpillantottam egy állítható fényszabályzót. Egy pillanatig haboztam, hogy világosabbra tekerjem-e, de aztán inkább úgy hagytam. A szemem gyorsan megszokta a félhomályt. A falakat ócska, műanyagra emlékeztető lambéria borította. Két festmény lógott a falon, két szomorú arcú bohóc, ölükben virágcsokor – azok a fajta képek, amikre kizárólag vacak motelek végkiárusítás akcióin lehet szert tenni. A bárpulton jókora üveg no name vodka lecsavart kupakkal. Mintha suttogást hallottam volna. – Chynna? – kiáltottam. Semmi válasz. A fülemet hegyeztem, hátha újra meghallom a suttogást. Semmi. – Rögtön jövök – hallottam egy hangot. Összerezzentem, kirázott a hideg. Most már ugyanis közelebb voltam a hanghoz. Jobban hallottam. És végre rájöttem, miért találtam olyan furcsának. Egyáltalán nem hasonlított Chynna hangjára. Három dolog villant át az agyamon gyors egymásutánban. Az első: pánik. Ez nem Chynna. El kell tűnnöm innen! A második: kíváncsiság. Ha nem Chynna, akkor kicsoda, és mi a jó büdös franc folyik itt? És a harmadik: ismét pánik. Chynnával beszéltem telefonon. Mi történt vele? Nem menekülhettem el. Tettem egy lépést az ajtó felé, ahol bejöttem, és akkor megtörtént. Reflektor világított a szemembe, teljesen elvakítva. Kezemet az arcom elé kapva hátratántorodtam. – Dan Mercer? Hunyorogva pislogtam. Női hang. Képzett, professzionális. Mélyen zengő. És valahogy furcsán ismerős. – Ki az? Hirtelen emberek nyomultak be a szobába. Egy férfi kamerával. Egy másik nagy szőrös mikrofonnal. És az ismerős hangú, gyönyörű, gesztenyebarna hajú nő, elegáns kiskosztümben. – Wendy Tynes, NTC News. Mit keres itt, Dan? Kinyitottam a számat, de képtelen voltam megszólalni. Felismertem a nőt abból a
hírműsorból… – Miért társalog szexuális témákról a neten egy tizenhárom éves lánnyal, Dan? Birtokunkban van az egész beszélgetés. …ahol pedofilokat csalnak tőrbe, és állítanak pellengérre ország-világ színe előtt. – Azért jött ide, hogy szexuális kapcsolatot létesítsen egy tizenhárom éves lánnyal? Rémisztő erővel hasított belém a felismerés, hogy mi folyik itt. Még több ember nyomult be a szobába. Talán a gyártásvezető. Egy újabb operatőr. Két zsaru. A kamerák közelebb jöttek. A fények felerősödtek. Kivert a víz. Dadogni kezdtem, tagadni. De tudtam, hogy mindennek vége. Két nappal később a műsor adásba került. Az egész világ látta. És Dan Mercer élete – pontosan úgy, ahogy sejtettem, amikor az ajtó felé közeledtem – örökre tönkrement. Amikor Marcia McWaid először megpillantotta a lánya üres ágyát, nem esett pánikba. Csak jóval később. Hajnali hatkor ébredt, ahhoz képest, hogy szombat volt, viszonylag korán. Frissnek és kipihentnek érezte magát. Ted, akivel idestova húsz éve voltak házasok, mellette aludt. Hason feküdt, karja felesége derekán. Ted szeretett egy szál pólóban aludni. Deréktól lefelé meztelenül. – Hagyok némi szabad mozgásteret a kiskrapeknak – szokta mondani vigyorogva. Mire Marcia kamasz lányaik éneklő hanghordozását utánozva, rendszerint így felelt: – Té-es-i – túl sok információ. Marcia kibújt az ölelésből, és nesztelenül leosont a konyhába. Készített magának egy csésze kávét a vadonatúj Keurig kávéfőzővel. Ted imádta a különböző kütyüket – a nagyfiúk és az ő játékaik –, de ennek végre Marcia is hasznát tudta venni. Az ember berakja a gépbe a kapszulát, bekapcsolja, és már kész is a kávé. Se kijelző, se touch pad, de wifi. Marcia imádta. Nemrég fejezték be a ház kibővítését – egy-egy plusz hálószoba és fürdőszoba, valamint a konyha egyik falának beüvegezése. Az üvegfalon csak úgy ömlött be a fény reggelente, ezért hamarosan ez lett Marcia kedvenc helye a házban. Fogta a kávéját meg az újságot, és lábát maga alá húzva elhelyezkedett az ablak előtt. Egy darabka mennyország. Kávéját kortyolgatva olvasta az újságot. Hamarosan megnézi a napi programot. Harmadikos fiuknak, Ryannek kosárlabdameccse van nyolctól. Ted a csapat edzője. Két teljes idény óta nyeretlenek. – Hogy lehet, hogy a csapataid sosem győznek? – kérdezte egyszer Marcia. – A gyerekeket két szempont alapján választom ki. – Úgymint?
– Milyen kedves az apjuk és mennyire dögös az anyjuk. Marcia játékosan meglegyintette férjét, de nem aggódott, mert látta már a partvonal mellett álldogáló anyukákat, és tudta, hogy csak viccel. Ted valójában remek edző volt, nem taktikai szempontból, hanem mert remekül értett a gyerekek nyelvén. Mindnyájan imádták, és mivel tökéletesen hiányzott belőle a versengésre való hajlam, még azok a tehetségtelenebb játékosok is rendre felbukkantak minden héten, akik általában le szoktak morzsolódni év közben. Ted még egy szlogent is kitalált maguknak: „Nem szégyen a győzelem, de veszíteni is lehet büszkén.” A gyerekek nevetve ünnepeltek minden egyes kosarat, és harmadikosként ez így is van rendjén. Marcia tizennégy éves lánya, Patricia, a Nyomorultak musicalváltozatának átdolgozott előadására készült az osztályával. Több kisebb szerepe is volt a darabban, de ez láthatóan nem okozott gondot számára. Legidősebb gyermekük, Haley, végzős középiskolásként „csapatkapitányi edzést” tartott a lányok lacrosse csapatának. A csapatkapitányi edzések nem hivatalos összetartások, amiket nem az edző, hanem a csapatkapitány vezet, más szóval vidám örömjáték anélkül, hogy különösebben megizzadnának. A legtöbb kertvárosi szülőhöz hasonlóan Marciát is ambivalens kapcsolat fűzte a sporthoz. Tisztában volt azzal, hogy hosszú távon milyen kevés jelentősége van, néha mégis magával ragadta. Fél óra nyugalom, mielőtt elkezdődik a nap. Mindössze ennyire volt szüksége. Megitta az első csésze kávét, készített magának egy másodikat, és a divathírekhez lapozott. A ház még mindig csendes volt. Felsétált az emeletre, és ellenőrizte az aznapi menetrendet. Ryan az oldalán feküdt, arccal az ajtó felé, így Marcia könnyedén meg tudta állapítani, mennyire hasonlít az apjára. Patricia szobája volt a következő. A lány még mindig aludt. – Kicsim? Patricia felnyögött, és mocorogni kezdett. Szobája – pont, mint Ryané – úgy nézett ki, mintha valaki dinamitokat dugott volna a ruhásszekrény stratégiai fontosságú pontjaira, majd felrobbantotta volna őket; néhány ruhadarab élettelenül hevert a padlón, mások súlyos sebet kapva lógtak a szekrényből, mint az ellenállók a francia forradalom barikádjain. – Patricia? Egy óra múlva próbád van. – Ébren vagyok – nyöszörögte olyan hangon, ami éppen az ellenkezőjéről tanúskodott. Marcia továbbment a következő szobába, Haleyhez, és benézett az ajtón. Az ágy üres volt. Be is volt vetve, de ezen nem lepődött meg. Testvéreiével ellentétben Haley szobájában tisztaság és rend uralkodott. Bármelyik bútorboltban lehetett volna bemutatóterem. Nem hevertek ruhák a padlón, a fiókok teljesen betolva. A trófeák – és jó néhány volt belőlük – négy polcon sorakoztak gondosan elrendezve. Ted nemrég szerelte föl a negyedik polcot, miután Haley csapata megnyerte a szünidei tornát Franklin Lakesben. Haley lelkiismeretesen
újrarendezte a trófeákat a négy polcon, nem akarta, hogy az új serleg egyedül árválkodjon az egyiken. Marcia nem tudta pontosan, hogy miért. Részben talán azért, mert Haley nem akarta, hogy úgy tűnjön, alig várja az újabb díjakat; de leginkább azért, mert eredendően irtózott mindenféle rendezetlenségtől. A trófeák egyenlő távolságra álltak egymástól. Ha újabb érkezett, mindegyiket közelebb húzta a mellette állóhoz. Először tíz centi választotta el egymástól a serlegeket, majd öt, végül már csak három. Haley igyekezett mindent egyensúlyban tartani. Ő volt a jó kislány, és ez egyfelől csodálatos – egy lány, akiben van ambíció, nógatás nélkül megcsinálja a házi feladatát, mindig ügyel, nehogy mások rosszat gondoljanak róla, és mindenben a legjobb akar lenni –, viselkedésében ugyanakkor volt egyfajta, már-már kényszercselekvésre emlékeztető merevség, ami aggasztotta Marciát. Marcia eltűnődött, vajon mikor érhetett haza. Haley-nek nem szabták meg, meddig maradhat ki, egyszerűen azért, mert sosem volt rá szükség. Felelősségteljes, végzős lány volt, aki sosem élt vissza szülei bizalmával. Marcia este korán elfáradt, és tíz körül lefeküdt aludni. Ted, örökké lelkes „kiskrapekjára” hallgatva, hamarosan követte. Marcia már majdnem becsukta az ajtót, hogy folytassa a két kisebb ébresztését, de aztán valami miatt mégis úgy döntött, hogy berak egy adag ruhát a mosógépbe. Elindult Haley fürdőszobája felé. Öccse és húga, Ryan és Patricia, úgy gondolták, hogy a „szennyestartó” a „padló” egy rokon értelmű szava, sőt, valójában azt jelenti, hogy „bárhova, kivéve a szennyestartót”, Haley azonban, természetesen, minden este gondosan berakta ruháit a szennyestartóba. Marcia torkában ekkor jelent meg az az apró gombóc. A szennyestartó üresen tátongott. A gombóc tovább nőtt, amikor Marcia ellenőrizte Haley fogkeféjét, a mosdókagylót és a zuhanyfülkét. Mind csontszáraz. A gombóc tovább nőtt, amikor, igyekezve visszaszorítani a feltörő pánikot, felébresztette Tedet. Még tovább nőtt, amikor elhajtottak a csapatkapitányi edzésre, és kiderült, hogy Haley nem járt ott. Még tovább nőtt, amikor sorra felhívta Haley barátait, miközben Ted kör e-mailt küldött az ismerőseiknek – senki sem tudta, hol lehet. Tovább nőtt, amikor értesítették a helyi rendőrséget, akik Marcia és Ted minden tiltakozása ellenére, meg voltak győződve róla, hogy Haley elszökött otthonról kicsit kiereszteni a gőzt. Tovább nőtt, amikor negyvennyolc órával később az FBI-t is bevonták. Tovább nőtt, amikor egy hét elteltével még mindig semmi hír nem volt Haley-ről. Mintha a föld nyelte volna el. Eltelt egy hónap. Semmi. Két hónap. Még mindig semmi. Aztán végül, a harmadik hónapban, valami történt – és a gombóc Marcia torkában, amitől már se lélegezni, se aludni nem tudott, végre abbahagyta a növekedést. Fordította: Illés Róbert