Thomas Stearns Eliot
Életpályája
A 20. századi angolszász líra egyik legnagyobb hatású költôje Thomas Stearns Eliot (tomasz sztônz eliot; 1888–1965). Szerepe és jelentôsége a magyar irodalomból leginkább Babits Mihályéval rokonítható. Mindketten a szimbolizmustól jutnak el a szabadversen, az avantgárdon át az újklasszicizmusig, mindketten tudós költôk, nagyszerû esszéírók. Eliot költészetét már a harmincas években méltatták nálunk, s hatása késôbb is kimutatható Vas István, Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Nagy László mûvészetében.
Az imaginizmus a francia szimbolizmus képszerûségét fejlesztette tovább, azt hangoztatva, hogy az érzelem és a logikus gondolkodás nem zárja ki egymást. Objektív, matematikai és zenei építkezésû lírára törekedett, amelyben a képnek nincs szimbolizáló funkciója.
Pound írta az elsô imaginista kiáltványt (1913), de néhány év múlva szakított az irányzattal. Eliot 1917 és 1919 között az Egoist címû imaginista folyóirat segédszerkesztôje volt. Költészetében ô is csak érintkezik az irányzattal. 8
A 20. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
Az Amerikai Egyesült Államokban, St. Louisban született 1888. szeptember 26-án. Ôsei a 17. században vándoroltak ki Angliából. Nagyapja unitárius tiszteletes és a Washington Egyetem megalapítója, apja téglagyáros volt. Édesanyja kereskedôcsalád leszármazottja, irodalmi mûveket is alkotott. Eliot a vallásos, puritán hagyomány szellemében nevelkedett, ennek tisztelete és normái mélyen beléivódtak. A Harvard Egyetemre járt, majd a párizsi Sorbonne-ra, filozófiából doktorált a Harvardon (1911–1914). A következô tanévben Oxfordban egészítette ki tanulmányait. 1915-ben feleségül vett egy táncosnôt. Londonba költözött, tanított, majd banktisztviselô lett. 1925-tôl a Faber and Faber Kiadó munkatársa, késôbb igazgatója. Megalapítója és szerkesztôje a Criterion címû folyóiratnak (1922–1939). 1948-ban Nobel-díjat kapott. Ettôl kezdve gyakran adott elô amerikai egyetemeken. Költészetének egyik meghatározó élménye a francia szimbolizmus. „Baudelaire […] ismertetett meg a prózaival. […] a költônek […] modern nagyváros mocskából adódó azért költô, hogy a hétköznapiból költôi lehetôségekkel, ô mutatta meg, költészetet teremtsen.” hogy amit a képzelet szôtt, igenis (Káosz a rendben. Gondolat Kiadó, összefonódhat a szenny realizmusáBp., 1981. 410–411. l.; val, hogy a fantasztikus megfér a Gspann Veronika ford.). Kortársai közül az amerikai Ezra Pound (ezra páund; 1885– 1972) játszott kiemelkedô szerepet szemléletének alakulásában. Ô alapította meg az imaginizmus irányzatát. Meghatározó az angol metafizikus költôk szerepe is. E 17. századi alkotók a reneszánsz ellenhatásaként jelentkeztek bonyolultan intellektuális stílusú mûveikkel. Az utókor általában elutasította ôket,
A legismertebb angol metafizikus költõ John Donne (1572–1631).
Eliot szerint Dante „a legeurópaibb költôje ennek a kontinensnek”. „A tradíció […] történelmi érzéket jelent […] a »történelmi érzék« teljes értelme az, hogy a költô […] érzi és tudja, hogy az egész európai irodalom (Homérosztól kezdve) és ezen belül saját hazájának minden irodalmi alkotása: egyidejû az ô alkotásával – múlt és jelen ugyanabba az egységes rendszerbe tartozik. […] ez a »történelmi érzék« teszi az írót képessé arra, hogy világosan lássa helyét az idôben – éppen korszerûsége lesz ezáltal tudatosabb.” Hagyomány és egyéniség. (Szentkuthy Miklós ford.)
Az Átokföldjét az angol irodalomkritika és a történeti elemzés egyaránt fordulópontnak tekinti a modern líra egészének szempontjából.
Keletkezett egy olyan kötet is, amely a játékos kedvû költôt mutatta be: a Macskák könyve (1939). Ez szolgált késôbb a világhírû Webber-musical alapjául.
J. Alfred Prufrock szerelmes éneke
túlságosan „csinált”-nak tartva munkáikat. Csak az 1920-as években módosult ez a vélemény, részben éppen Eliot esszéinek köszönhetôen. A legállandóbb és a legnagyobb példakép Dante. Eliot szerint rajta kívül nincs senki, „aki ilyen élesszemû tanulmányozója lett volna a költészet mûvészetének, és ilyen körültekintô, gondos és tudatos mûvelôje e mesterségnek”. Érzelmi gazdasága „örök figyelmeztetô, hogy a költô feladata […] nevet adni a kimondhatatlannak, megragadni azokat az érzéseket, amelyeknek az emberek alig-alig vannak tudatában, hiszen nincs rá szavuk” (i. m. 417–419. l.). A hatások erôteljessége azt jelzi, hogy Eliot nem tudta az eleven hagyomány nélkül elképzelni a jelenkor irodalmát. A Hagyomány és egyéniség címû esszéje (1919) egyike legismertebb, legtöbbet idézett munkáinak. Valóban kulcsfontosságú: a tudatos mûvész tudatos és pontos önértelmezése a pálya egy fontos pontján. Itt fejti ki felfogását az objektív költészetrôl. Úgy gondolja, hogy az igazi olvasót nem a költô személye, hanem a költészete érdekli. A költô agyát a katalizátorhoz hasonlítja, a költôt médiumnak nevezi, „amely médiumban benyomások és élmények sajátos és váratlan módon kombinálódnak”. Ezek az élmények se nem újak, se nem egyéniek: „A költô feladata nem »új érzések fölötte pontatlan formula. Mert a felfedezésében« áll – a költônek kö- költészet se nem szenvedély, se nem zönséges érzésekkel kell dolgoznia, felidézés, se nem […] a lélek csöndde ezeket úgy kell költészetté alakíta- je. A költészet: koncentráció és valania, hogy olyan mûvészi érzéseket mi lényegesen új dolog, mely ebbôl a ébresszen, melyeknek semmi közük koncentrációból születik, az élméaz élmények átéltségéhez. […] az a nyek hosszú sorának koncentrációjáformula, miszerint a költészet »a lé- ból.” lek csöndjében felidézett szenvedély«, Eliot elsô verseskönyve, a Prufrock és egyéb észrevételek (1917) már az érett költôt mutatja, de az igazi beérkezést az Átokföldje (1922) jelentette. Eliot számára a beérkezés azonban nem jelent egyúttal megállapodottságot is. 1927 táján újabb változás következik be: a konzervativizmus és avantgardizmus szintézisére való törekvésben az elôbbire helyezôdik át a hangsúly. A változás nemcsak poétikai jellegû: a vallásosság közvetlenül is teret nyert az írói munkásságban. Az új korszak meghatározó alkotása a Hamvazószerda (1930) és a Négy kvartett (1935–1942). A líra szerepét mindinkább a dráma vette át (Gyilkosság a székesegyházban, 1935; Koktél hatkor, 1950), valamint a korábban is kedvvel írt esszé.
A Prufrock és egyéb észrevételek kötet versének programadó jellegét a címbe emelt személynév is mutatja. A teljes név részletezése, a Prufrock (prófrok) hangalakja nem utal emelkedettségre, pedig a cím második fele hagyományosan ezt igényelné. Ráadásul a költeményt végigolvasva sem az a benyomásunk, hogy szerelmes – vagy bármiféle – éneket olvasnánk. A szerelem ideája és a megvalósulás hiánya, lehetetlensége, értelmetlensége a vers alapellentéte, s a cím ezt érzékletesen fejezi ki. T. S. Eliot
9
Dantét eredeti nyelven idézi, bár Eliot nem számíthatott arra, hogy a korabeli angol olvasók könnyûszerrel megértik az olasz szöveget.
Olykor határozottan az a benyomásunk, hogy a vers beszélôje egy másik személyhez szól, sôt hozzá is szólnak, olykor meg az, hogy a valóságosnak látszó jelenetekben is csak néma szemlélôként bolyong.
A mottó a Dante iránti hódolat kifejezésén túl e költészet tudós jellegére is utal. Az idézet a Pokol XXVII. énekébôl való, s a szóló személy Guido di Montefeltro, aki viszálykeltés miatt bûnhôdik. Határozott vallomástétele kifejezésén túl ellentétben áll Prufrock úr bizonytalanságával. A mottó a verset alkotó objektív költôvel párhuzamba állítva is értelmezhetô. A 20. század emberének világa hasonlatos a Pokoléhoz. Viszszatérni az igazi, az eszményi világba, a „földre” lehetetlen, „nincs mi visszavonná, / ki egyszer itt van”, ezért és itt csakis az igazat érdemes szólni: „szólok íme bátran, / mert szóm nem válhatik gyalázatommá”. A mottó tehát nemcsak a versbeli beszélô ironikus portréjának ellenpontja, hanem alkotói önerôsítés is. Szükség lehetett erre, hiszen e szinten is van ellentét: Dante „édes új stílusával” szemben Elioté „érdes stílus”. Az objektív költészet céljainak, a médiumszerepnek különösen megfelel egy klasszikus eljárás: a drámai monológ alkalmazása. Eliot gyakran él ezzel: Prufrock úr éneke monológ, amelyben önmagát is idézi, s néhány más személytôl elhangzó mondat is helyet kap. A „dráma” lényege a cselekvésképtelenség. Ennek oka nem a „szerelmes” férfi félénksége, hanem a modern ember ellehetetlenültsége, értékvesztett volta a régebbi korok „hôsi”, cselekvô embereihez képest. Prufrock úr sétára indul valakivel. Ez a „te” lehet az a lény, akinek számára meg kellene születnie a szerelmes éneknek, lehet egy barát, lehet az olvasó-nézô-hallgató, s mindebbe belejátszhat a kivetített belsô vita képzete, a tudatkettôzés is. Ezek a lehetséges rétegek egymásba olvadnak át. Az „estély” alkalmat adhatna a vallomásra, formálódhat a „nagy kérdés”: »Lesz arra majd idôm, / hogy megfontoljam: „Merjek, vagy ne merjek?”«, de egyre inkább érezzük, hogy a lehetséges szerelmi vallomás is csak kifejezôdési formája a valóban legnagyobb kérdésnek: lehet-e ép egésszé formálni s ilyennek megôrizni a személyiséget? A vers válasza mindvégig az, hogy nem. Bár az „olcsó szállodák barlangja” helyett a beszélô eljut az elegáns estélyre, a költemény végén a tengerparton a tengeri látomásból ugyanúgy kirekesztôdik, mint az estély számára idegen világából: „Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem. Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek.” (Kálnoky László fordítása)
„S megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak.”
10
A 20. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
Prufrock úr nem mondta el „csábító” szerelmi énekét, de ôt sem akarják már a szirének elcsábítani. Az álmok világa valamifajta teljességet ígért, de a valóságban ez lehetetlennek bizonyul, ember és ember között nincs igazi kapcsolat. A monológban Prufrock önmagát is ironikusan, minden idealizálás nélkül szemléli. A teljes és a korlátozott lét szembeállítása idôbeli is: a teljesség példái mind múltbeliek, s mû-
A célzás (allúzió), a pontos, a kifordított idézet Eliot igen gyakori költôi eljárása. Emiatt szükségesek a tudós kommentárok is verseihez.
velôdéstörténeti utalások, célzások, rájátszások formájában jelennek meg. Már a cím rájátszik a trubadúrköltészetre, aztán szó esik Michelangelóról, Lázárról, Hamletrôl, néven nem nevezve, de felismerhetôen Keresztelô Szent Jánosról („tálon hozták fejem”) és Odüsszeuszról is (tengerparti szirénjelenet). A költemény ugyanakkor több metafizikus verset is megidéz. A példák – a mûvelôdéstörténet jeles alakjai – ahhoz kellenek, hogy bizonyossá válhasson: Prufrock úr nem hôs, nem egyéniség, hanem szürke átlagpolgár, kisember, Hamlet ellentettje: „Talán kíséretébôl egy udvaronc lehetnék”. Nem igazán rokonszenves, okkal mondhatja róla „valaki” az esetleges vallomás után: „…Egyáltalán nem így képzeltem el. Nem így képzeltem el.” Ez a minôsítés kétszer is elhangzik. Nem egyetlen, kopaszodó, öregedô szerencsétlen emberre vonatkozik csupán, nem is csak az átlagemberre, hanem általában a modern korszak emberére, aki nem válhat önmagává, s kiüresedô szerepében csak a régi szerepek teljességével szembesülhet.
Átokföldje Eliot legnagyobb hírû alkotásának két magyar fordítása is van. Vas Istváné az Átokföldje, Weöres Sándoré A puszta ország címet kapta (az eredeti cím: The Waste Land). A költemény végsô megformálásában szerepe volt Ezra Poundnak is: az eredetileg jóval terjedelmesebb alkotást az ô tanácsai alapján rövidítette meg és tömörítette Eliot. Ezért fejezi ki az ajánlás a köszönetet.
Az ötrészes, 434 soros mû igen nehéz olvasmány. Eliot a vers terjedelmének felét kitevô mennyiségû magyarázó jegyzetet fûzött a mûhöz, s ezzel még korántsem világított rá mindenre. Ugyanakkor igaza van abban, hogy mûvei – az Átokföldje (1922) is – magyarázatok, tudós kommentárok nélkül is megérthetôk, bár kétségtelen, hogy az idézetek, célzások ismerete gazdagabbá teszi az élményt. Célszerû, ha elsô alkalommal csak magának a költeménynek a szövegét olvassuk el figyelmesen, s csak utána a kommentárokkal együtt. Ezután következhet ismételten a mûszöveg önálló befogadása. Természetesen még ezek után sem mondhatjuk el azt, hogy minden megvilágosult számunkra: ennek a mûnek nem is ez a célja. Ha „a költészet: koncentráció és valami lényegesen új dolog, mely ebbôl a koncentrációból születik”, akkor ezúttal ez az új: az egyértelmûség teljes hiánya. Prufrock úr egy szürke város szürke polgára a modern idôk szürkeségében: az egyedi általánossá válik. Az Átokföldje világában nincs ennyire körvonalazható személy; ami egyedi, az itt mindig egyetemes is, egyszerre járunk a tárgyiasság és a mítoszok világában. A „Minden Egész eltörött” élménykör az avantgárd forradalmainak hatására a vers nyelvi-poétikai-szerkezeti szintjeit is széttördelte. A húszas évek eleje az irodalomban egyszerre ideje a keresésnek és a tanácstalanságnak, az irodalom célja és kifejezôeszközei egyaránt kérdésessé váltak. Eliot mûve a T. S. Eliot
11
Hasonló a szerepe nálunk Kassák Lajos ugyanekkor keletkezett mûvének, A ló meghal a madarak kirepülnek címûnek. A Prufrock-vers megérthetô volt a célzások felfejtése nélkül. Ami mégis szükségesnek mutatkozott, az nagyobbrészt hozzátartozott az általános mûveltséghez. Ezúttal nem ez a helyzet. Nemcsak a monológok töredékesek, nemcsak a szerkezet montázsszerû, hanem a célzások is számosak, sokfelé utalóak, olykor – s ez különösen érvényes a befejezô szakaszra – szinte lehetetlenné teszik a hagyományos befogadást, sõt az értelmezést is.
Frazer kutatásai a termékenységmítoszokról rokon példák sokaságával szolgáltak: a meghalásfeltámadás, az áldozathozószabadító személy, a víz életadó szerepe a mítoszkincs legôsibb elemei közé tartozik. Mindez összefügghet Krisztus alakjával, valamint a buddhizmussal is.
„Halásztam a szürke csatornavízben s király-bátyám vizbevesztén tünôdtem.” 12
A 20. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
szimbolizmus, az expresszionizmus, a konstruktivizmus ismeretében készült, az objektív líra egyéni lehetôségeit keresi és találja meg, s eközben az újtárgyiasság és a mitikusság különös ötvözetét alkotja meg követhetetlen és folytathatatlan alkotásában. Ez a mû is drámai monológ, de nem egyetlen, könnyen leírható személy szólal meg, hanem alakmások sokasága, vissza-visszatérve, majd eltûnve. Gyakorta rejtélyes vagy legalábbis kétséges, hogy ki is a szóló személy. Az alakok nem egymással folytatnak drámai párbeszédet: monológjaik, töredékeik látszólag szerkesztetlenül következnek egymásra, de mégis összefüggnek, az egyes alakmások végsô soron három embertípusba, fôalakba olvadnak: a Halászkirályba, a Megváltóba (a Szabadítóba) és az Asszonyba. Mindezek a személyek már a mû mögött húzódó mítoszra utalnak, de maga az Átokföldje ezt a mítoszt nem „meséli el”, csak elemeiben közvetíti. Nincs nagy történet és így megoldás sem. A mese helyett töredékek vannak, s ennek a montázsszerû építkezés felel meg. A költemény hátterében található mítoszra maga Eliot hívta fel a figyelmet. Egyrészt egy a Grál-legendát tárgyaló mû, másrészt J. G. Frazer (frézer; 1854–1941) antropológiai kutatásai voltak rá hatással, különösen a termékenységmítoszokra vonatkozóak. A Grál-monda maga is rendkívül összetett. A 12. század végi francia irodalomban alakult ki, megteremtôje Chrétien de Troyes (krétyien dö troájé), s lényege a halál legyôzésének és a végtelen meghódításának örök emberi vágya. A verses regény hôse egy olyan országba kerül, amelynek királya egy lándzsadöfés következtében nemzôképtelenné vált, s ez magával vonta országának terméketlenségét is. A történet meg- és feloldatlan marad, a rejtélyesség hatja át, ellentétben Wolfram von Eschenbach Parzivaljával, amely fejlôdésregény-szerû, s amely majd Wagner zenedrámájának is kiindulópontja lesz. Egyes kutatók – köztük az Eliotra ható J. Weston is – a Grálmítoszt kelta eredetûnek tartják. Így kerül be a képbe a Halászkirály, akinek sorsa azonos a verses regény királyának sorsával. A puszta ország csak a király mágikus „újjászületésével” változtatható termékennyé, s e megifjodásnak a természetben az életadó víz, az esô az elôidézôje. Eliot költeményének helyszíne egy kiégett ország, amelynek megújulásra volna szüksége. A víz nem fizikai, hanem szellemi értelemben hiányzik: a lélek szomjúhozza a megújulást. Voltaképpen egy hasonlat adja a gondolati-képi alapot: amiként a mítosz terméketlen országában várták az életadó esôt, úgy van a mai világnak és népeinek is szüksége az életadó megújulásra. A víz és a víz utáni szomjúság ezért válik meghatározó motívummá. A víz ugyanolyan összetett jelkép, mint a mítoszokban: életet adó és halálba hullajtó.
Eliot szerint Tiresias „bár itt csak nézô, nem pedig »szereplô«, mégis a legfontosabb személyiség a költeményben, aki magában egyesíti mind a többit. […] Amit Tiresias lát, az voltaképpen a költemény tartalma.”
A szerelem nem képes megváltást hozóként megmutatkozni, nincs megújulás, hiszen nem töri meg a terméketlenség átkát.
„Valószerûtlen város, A téli virradat barna ködében.”
A mû feltûnôen tömör 4. része, A vízbefúlás pedig a lehetséges Megváltó pusztulásáról tudósít. A vers három mitikus szereplôje közül a Halászkirály közvetlenül nem szólal meg, de voltaképpen mindvégig ô beszél. Ô az a tehetetlen szemlélô, aki pontosan érti a történéseket, de semmit sem tehet megváltoztatásukért. A harmadik részben Tiresias, a látnok szerepében mutatkozik, aki nemek és idôk fölötti lény. A Halászkirály a modern ember lelki válságának kifejezôje. E válságot a Megváltó háríthatná el. A Grál-legendákban ez rendszerint egy lovag. Itt számos alakváltozata van, s többségük meglehetôsen kisszerû. Erre az alakra utalnak az elsô részben a jósnô szavai, figyelmeztetve, hogy „vízbefúlástól óvakodjék”, ugyanakkor elôre vetítve a véget: „Az ön lapja, a vízbefúlt Föníciai Tengerész.” Alakváltozat a második rész leszerelt katonája, a harmadik részben a kalmár, majd a „merész szemû fiatalember”. Rá vonatkozik Shakespeare Viharjának idézete („Gyöngyök a szeme helyén, nézze csak!”), amely Ferdinand nápolyi királyfira utal, akit a kifosztottság tudata kínoz. S e lény számára mutatkozik meg a szépség képzete is (257–265. sor). Feladatát nem képes teljesíteni, nem vizet, termékenységet hoz, hanem belefullad a vízbe. A harmadik alaktípus az Asszony. Az elsô rész az eszményt jeleníti meg (35–42. sor), elôtte az idézet a Trisztán és Izoldából való, s Trisztán is a Grál- legendakör szereplôje. A második részben Kleopátra és Didó alakja, valamint Philoména története játszik át egy modern, neurotikus hölggyé, majd éles vágással a háborúból hazatért katona és barátnôje válik szereplôvé, hogy végül Ophéliára való utalással fejezôdjön be ez a szerkezeti egység. A harmadik rész nyitányában a nimfák és Porterné (nyilvánosház-tulajdonos) ellentéte után a gépírónô unott szeretkezése következik, majd a három Temzelány éneke, amelybe beleékelôdik Erzsébet királyné beteljesületlen szerelme. A vers elsô része, A halottak temetése az alaphelyzetet mutatja be. A mítoszban a tél az év halálának, a Halászkirály magtalanságának felel meg, a jelenben a szellemi halálnak. A hídon mintha élôhalottak járnának, haláltáncszerû a tömeg céltalan körforgása. Ellenpontot és párhuzamot jelentenek az emlékek, s hasonló a jóslások jövôre utaló szerepe is. A második rész címe Egy sakkparti. A játék inkább az emberek közti céltalan kapcsolatokra vonatkozik feketén és fehéren, a királynô és a paraszt(asszony) figurájában is. S közben komor figyelmeztetések hangzanak el. Elôbb a beszélô közli: „Azt gondolom, patkány-közben vagyunk, / Itt vesztek el a holtak csontjai”, majd hatszor ismétlôdik a „ZÁRÓRA URAIM” felszólítás, hogy aztán Ophélia ôrült jóéjszakátjai tegyék vég-
T. S. Eliot
13
„Lángban lángban lángban lángban” – idézet Buddha Tûzbeszédébôl.
Ezt a feloldhatatlan kettôsséget fejezik ki a 360–366. sorok is, amelyek nemcsak az Eliot említette látomásra utalnak (a délsarki expedíció túlhajszolt tagjainál), hanem a feltámadt Krisztusra is, aki két, Emmausba tartó tanítvány mellé szegôdött, de azok nem ismerték fel ôt.
14
A 20. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
legessé a bevégzettség képzetköreit, áttételesen ismét utalva a vízbefúlásra. A harmadik rész a Tûzbeszéd. A cím egy Buddha-mûre utal, amely a test buja vágyait ítéli el. A példák után ugyanerre vonatkozik a befejezés utalása. A Karthágó kapcsán pedig Szent Ágoston Vallomásaira gondolt az alkotó. A negyedik rész, A vízbefúlás a teljes kudarcot írja le: a „Megváltó” halott. Az ötödik rész címe: Amit a mennydörgés beszél. Az elôzôeknél kevésbé ironikus és tárgyilagos, erôteljesebb benne a tragikumképzet fenségessége. A megváltatlan világ a végsô széthullás elôtt áll, ugyanakkor mintha volna valami megmagyarázhatatlan remény. A vers befejezô részét (424–434. sor) szinte minden elemzô bírálja. Túlságosan sokféle az utalás, az értelmezést szinte lehetetlenné tevôen erôs a mozaikszerûség. A mûvet átható érzelmi hullámzás itt sem szûnik meg. A következetesen komor kép a jelen felmentést nem ismerô bírálata. Ehhez képest egy eszményibb múlt töredékképei jelennek meg. Míg a sivárság, a pusztaság, az elátkozottság a töredékes szerkesztés révén erôteljesen megmutatkozik, az esetleges egyszeri aranykor legfeljebb gondolatilag idézhetô fel ellenpontként. S mivel a pozitívabb példák nem a mítoszok idejébôl, hanem a háromezer éves európai történelembôl valók, amely sohasem volt aranykor, ha megérthetô is, nem fogadható el teljesen ez a totális jelenkritika.