1
Tartalomjegyzék 3-7 8-10 11-13 13-16 17-19 20-21 22-25 27-29 30-38 39-41 42 42-43 43-44 45 46 47-49 50- 52 53-54 55-56 58-61 62-63 64-67 68-77 78-79 80-81 82-86 87-88 89-92 93-94 95-96 98-99 101 103
Ars-vonások – P. Maklári Éva verse, kézírásos verse portréval és versei Cser-Palkovics András ünnepi beszéde Molnár Krisztián – Ünnepi beszéd Falusi Márton – Megnyitóbeszéd, 2016 ünnepi könyvhete, Székesfehérvár Ambrus Lajos versei és A gyászszalag c. novellája László Zsolt verse Haklik Tamás – Az ébredés Péntek Imre versei Szűcs Katalin – A Kis Herceg visszatér Kabdebó Tamás verse és Búcsú barátaimtól (és viszontlátás) Radnai István verse Novák Edit versei Farmosi László versei Zsirai László versei Szegedi Kovács György verse György Oszkár idegenforgalmi értekezései – Sebők Melinda P. Maklári Éva – Sebők Melinda: In memoriam György Oszkár Szuromi Pál versei Szegedi Kovács György – Szuromi Pál: Jelek egy arcon Szalai Károly – Gróf Széchenyi István és Székesfehérvár Prohászka László – A Bory Jenő tervezte szarajevói Ferenc Ferdinánd emléktemplom és Zsófia árvaház ábrázolása bélyegen Jagos István versei Lukács László – Óesztendei gondolatok Székesfehérvár fejlődéséről, fejlesztéséről Csák Gyöngyi versei Lángi Péter versei Lukácsy József – Akiknek még ma is van emberi arcuk Bakonyi István – Lukácsy József: Agyfogyatkozás Alföldy Jenő – A mindenség mágneses terében Prax Levente – Deák Mór: Anyakönyv Yoo Jinil – Huszka Árpád: Kontra Ferenc írói munkássága Magyarits András – Tóth Adrien Kiállítása a Pelikán Galériában Elhunyt Bíró András Irodalmi-esszé pályázat
2
NAPLÓ
NAPLÓNK
Szeptember 07. – Benkő Cs. Gyula, Ferenczy Noémi- és Horváth Endre-díjas festőművész kiállítása, megnyitotta Bobory Zoltán, akinek 70. születésnapja alkalmából elhangzottak versei, P. Maklári Éva előadásában. Szeptember 08. – Sebők Melinda irodalomtörténész In memoriam György Oszkár című könyvét Sipos Lajos professzor, a MIT tiszteletbeli elnöke mutatta be. Szeptember 15. – Az Új verseink sorozatban László Zsolt, Saitos Lajos és Szegedi Kovács György olvastak fel új verseikből. az est házigazdája Heiter Tamás volt. Szeptember 16. – Takács Imre emlékülés volt a városháza dísztermében. Szeptember 22. – A Magyar Írószövetségben bemutatták a Parázs az avarban című antológiát. László Zsolt volt az est házigazdája, a könyvről Lukácsy József beszélt. Szeptember 26. – A Királykút Emlékházban Bakonyi István vendége Heinczinger Miklós, „Mika” volt, a Misztral Együttesből. Szeptember 28, – Áron Nagy Lajos Művészetbarát Kör összejövetele. Szeptember 29. – (A)Költő-zug(zúg) Dr. Lukácsy József mutatta be Gál Csaba költőt. Október 3. – A Királykúton Kubik Anna Kossuth-díjas színművész volt Bakonyi István vendége. Előzetes:
Október 13-tól 15-ig A határon túli magyar irodalom napjai.
Folyóiratunkat a következő rendezvények alkotásai díszítik: A Fehérvári Művészek Társasága móri festő művésztelepe; Bábolnai Nemzetközi Művésztelep; Diós Tibor kovácsmester kiállítása Móron, a Lamberg Kastélyban; Klotz Miklós fotográfus kiállítása a móri Lábasház Galériában; a móri Szabadiskola öntőműhelye munkafázisai; Pintér Balázs szobor együttese Bodajkon és Takács Imre emlékkiállítása A Szabad Művelődés Házában, Székesfehérváron. A munkákat Revák István és Revák István László fényképezték.
P. MAKLÁRI ÉVA VERSE
3
A
RS -vonások
P. Maklári Éva
Körforgás Mikor a pillák bezárják ablakaik a sötétség előtt, álmaim gyáván lopakodnak, majd csörtetnek vadul, múlt városok utcáin kószálok, rég eltűnt arcok hajolnak takarómra. Mesepókok mesehálót szőnek, de a hajnal kivégzőosztaga kíméletlenül szétlövi őket. Mégis belém maródnak, mint arcba a sósav, s az égő hegek lassan ráncokká szelídülnek. Így cipelem örömeim, tévedéseim ereimben, botorkáló sejtjeimben, míg egyszer álommá válok magam is egy másik földlakó párnája fölött, vagy lepkeként, tücsökként visszatérve talán mosolyt hozó álmot zümmögök.
P. Maklári Éva (Papp Józsefné) 1943-ban született Kisvárdán. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett középiskolai tanári diplomát. Az egyetem után Székesfehérvárra került, és nyugdíjazásáig a most Széchenyi István nevét viselő műszaki szakközépiskolában tanított. 16 éve került szorosabb kapcsolatba a Vörösmarty Társasággal. Azóta tagja a társaságnak és az Áron Nagy Lajos Művészetbarát Körnek. Novellái, versei 2011 óta jelennek meg a Vár c. folyóiratban.
4
P. MAKLÁRI ÉVA
PORTRÉJA
P. MAKLÁRI ÉVA KÉZÍRÁSOS VERSE ÉS OLVASATA
P. Maklári Éva Ha majd átléptem a határon, repülök-e vagy zuhanok? Nem tudom. Csillagmosolyok óceánja fölött száll űrhajóm, vagy kénköves röhögés köp utálatot? A földet tartó fonál rugalmas-e vagy szakadása egy pillanat? Közönnyel szemlélem roncsom vagy fényfolyóban fürödve, mint állítják egyesek? S ha körhintán ülök, vajon miként szállok le legközelebb?
5
6
P. MAKLÁRI ÉVA
VERSEI
P. Maklári Éva
Vörösmarty szobra előtt Meg nem kapott szerelmet, elveszett nemzetet sirató sorsüldözött fia a hazának, rémisztő látomások jövendölője! Állsz szilárdan a talapzaton, míg menny és pokol küzd maradék álmainkért. Lépj le közénk! Mert elveszett a rendületlenül, a bölcső és sír földrésznyi távolságra került egymástól, s a nagyvilág tárt karokkal fogad mindenütt, csak ne legyen hited és kötődésed. Lépj le, és vedd kezedbe a vonót! Zengjenek a húrok, hátha süket füleink meghallják onnan fentről a dalt, és elhúzó lépteink megtorpannak a küszöb előtt. Mennyi kínt, reményt őriztél tépett koponyádban savanyú borba fojtva múltat és reményteli jövőt. Most csalóka mámorral isszuk részegre magunkat, s tántorgó lépteink iránya nem a kijózanodás. Lépj le! Világot rengető hangon kiáltsd a rendet, a békét, az igazságot, hogy méltóak legyünk emléked előtt állni, és ne szégyelljük hinni Szózatodat!
P. MAKLÁRI ÉVA
VERSEI
7
Tavasz Rózsaszínű illat száll magasba, talpad alatt, ha rálépsz sárga pitypang rikolt, madárcsicsergés hullámhosszán árad a napfény, felhőtlen kékség terít takarót. Meddig értjük még e csodát örömmel, kétségbeeséssel, ha marad, mi meg elszállunk végleg? Onnan is zöld a fű, vörös a rózsa, vagy a csillagok jobbról és balról egymásra acsarkodva néznek? Jó volna hinni a parancs erejében: Ne ölj! Ne lopj! Tiszteld apád és anyád, hogy veled röpüljön majd a gravitációt legyőzve e föld szagú tavaszi varázs.
Szegedi Csaba festménye – Kecske-hegy 70x50 cm, akril, vászon. Fehérvári festők a Móri Művésztelepen 2016.
8
CSER-PALKOVICS ANDRÁS ÜNNEPI BESZÉDE
Cser-Palkovics András
Ünnepi beszéd Tisztelt Ünneplő Közönség! Bár augusztus 20-át államalapító Szent István királyunk napjaként szokás emlegetni, lássuk be ez az alkalom is – mint más nemzeti ünnepeink, március 15-e vagy október 23-a is – voltaképpen megmaradásunk, a történelemben való folyamatos jelenlétünk, mai magyar mivoltunk ünnepe! Tiszteletadás is persze, hiszen ahogy Szent István, Petőfi vagy Nagy Imre, úgy történelmünk során számosan mások is feláldozták már békés álmukat, biztonságukat, szabadságukat vagy akár életüket is egy becsesnek tartott célért! Mert vannak olyan emberek, akiknek szíve, lelke olyan, hogy az élet teljességébe akár még a másokért vagy egy eszményért hozott legnagyobb áldozat is belefér! Szeretteikért, hazájukért, egy nemes ügy győzelméért a legkiválóbbak tehát bármit megtesznek és elviselnek, ám erre nem kell feltétlenül szomorúsággal emlékezni! Hiszen fáradságuk, áldozataik, akár haláluk is, így lehettek diadallá, életük kiteljesítőjévé, másoknak ünneppé. Így, amikor összegyűlünk ezen a napon, amelyen 1083-ban László király itt, Fehérváron, a valaha oly fenséges koronázó bazilikában oltárra emelte az így szentté avatott államalapító király földi maradványait, örömmel ünnepeljünk! Ne a szent király nem mozduló testét, kőbe faragott alakját vagy üres sírját lássuk magunk előtt, mert mindez csupán az emléke, ami ugyan természetesen értékes, és szívünknek kedves, de nem az öröksége! Nézzünk inkább körül! Lássuk a lányokat és a fiúkat az utcán járni, hallgassuk beszédjüket, üssük fel otthonunkban valamelyik könyvünket és olvassuk a magyar szót, kapcsoljuk be a rádiót és hallgassuk zenénket, menjünk képtárba, nézzük sportolóinkat az olimpián, ez Szent István király áhított jövője! Ő nem 1083, a kongó sírhely és a köbe faragott múlt, hanem 2016 és az élet pezsgése, a nemzet megmaradása és szabadsága! Olimpia. Szent István korában a nemzet egységét – már persze a nyelven kívül – leginkább egy dolog, a vérrel és ravaszsággal, háborúval és diplomáciával megszerzett és megvédett határ jelentette. És bár később néha elesni látszott nemzetünk, mi újra és újra felálltunk, tatár, török, labanc és muszka után is, visszaszerezve helyünket, sőt önrendelkezésünket az európai nemzetek közt! Mára pedig eljutottunk addig, hogy igazán lenne időnk, erőnk, energiánk nemzeti egységünk más módon való megerősítésére. Ám a tapasztalat azt mutatja, hogy belső ellentéteinken alig-alig tudunk felülemelkedni, a fenyegetettség kolonca helyett ma a széthúzás hátráltatja haladásunkat. A rendszerváltozás óta eltelt két és fél évtized sajnos, nem volt elég arra, hogy mára a magyar a magyarban ne a különbözőséget, az elidegenítő másságot, a
CSER-PALKOVICS ANDRÁS ÜNNEPI BESZÉDE
9
politikai ellenfelet netán ellenséget keresse, hanem a testvért, a közös célok eléréséhez megnyerhető szövetségest. Nem hajlunk a kompromisszumokra, nem látjuk a közös hasznot, nem nézünk messzi előre. Ebben a kissé lehangoló való világban igazi ragyogás, a jövőbe mutató jelzőfény az olimpia, egy olyan esemény, amely megkérdőjelezhetetlenül állítja egy oldalra nemzetünk minden lányát és fiát. Egy emberként szurkolunk mások sikereiért, és nem kérdéses senki számára sem – legalábbis csak elenyésző kivétellel –, hogy aki eljutott Rióba, az már pusztán ezért az erőfeszítésért is megérdemli feltétlen tiszteletünket! Nyerjen aranyat, vagy legyen egy rossz napon akár huszonakárhányadik is, eljutott, ott volt és küzdött a sikerért a világ legjobbjai közt! Nos, ezt a magyarokért érzett drukkot, mások sikerének ezt az irigység nélküli elismerését, ezt kellene valahogy átmentenünk a hétköznapjainkba is… Mindenesetre, Fehérvár polgármestereként szerencsésnek mondhatom magamat, hogy ez a vágyott egység a közös törekvésekben, többnyire azért megmutatkozik a város ügyeiben! Mert bár ott ülnek a Közgyűlésben minden politikai erő képviselői, és hol kisebb, hol nagyobb lánggal fel is lobbannak a viták, mégsem megsemmisítendő ellenségnek tekintjük egymást, hanem annak, akik vagyunk: a fehérvári polgárok személyes képviselőinek! Ez alkalommal is szeretném hát megköszönni minden városi, politikai ellenfelemnek azt, hogy amikor az ésszerűség azt követeli, Fehérvár érdekében készek a kompromisszumra, a határozott kiállásra, és így együtt, nagyobb erővel tudunk tenni városunk érdekeiért. Mert tennivaló akad bőven, ezt nem vitathatjuk. Minden értékes, állami vagy európai segítség mellett is óriási munka a fejlesztés, sőt, még a fenntartás vagy a problémák kezelése is. Nem kevés az elvégzendő munka, de úgy gondolom, Fehérvár jól sáfárkodik adottságaival, pénzével, polgárainak alkotó erejével. Városunk számos tekintetben – legyen szó bevételekről, iparfejlesztésről, foglalkoztatásról, jövedelmekről, életminőségről, közbiztonságról – az ország élvonalába tartozik. Amit pedig elköltünk, azt igyekszünk úgy tenni, hogy minden polgárunk, lakjon bárhol is a városban, lássa a hasznát, élvezze az előnyeit. Sokszor elmondtam már, de nem unom ismételni: polgármesterként az egyik legfontosabb célom, hogy városunkban kiteljesedjen az a közösségi gondolkodás, az együttes haszonért való az a fajta szövetkezés, amit annyira hiányolhatunk nemzeti szinten! Teret – képletest és valóságost is – akarok adni mindenkinek, aki a közjóért kíván tenni, és másokat is maga mellé tud állítani! Támogatni fogok a jövőben is minden olyan kezdeményezést, ami százezer különböző érdeklődésű emberből akár időlegesen is, mondjuk, egy Királyi Napok rendezvénysorozat idejére százezer, a városa eseményei iránt érdeklődő fehérvárit farag! Jó lenne, ha tizen- vagy huszonéveseink számára már a legközelebbi jövőben is a város neve, címere egy pólón ne gáz legyen, hanem ugyanolyan rokonszenv-megnyilatkozás, mint mondjuk New York, Berlin vagy Amszterdam nevének hordása…
10
CSER-PALKOVICS ANDRÁS ÜNNEPI BESZÉDE
Messzire kanyarodtunk Szent Istvántól, de nem hiszem, hogy neki kifogása lenne ez ellen. Az ő álma – amit éppen ebben a városban álmodott meg – egy erős, törekvő, másokat tisztelő, magának tiszteletet kivívó, hagyományait ápoló és jólétben élő nemzet volt, és persze egy ilyen országhoz méltó Fehérvár. Azt mondom hát, ne is érjük be kevesebbel! Itt élünk nemzetünk történelmi fővárosában, királyaink városában, mögöttünk viharos, de dicsőséggel is teli múltunk, előttünk pedig az a jövő, amit magunk teremthetünk meg! Módunk van kellő tisztelettel felmutatni őseink, nagyjaink emlékeit és iránymutató tetteit, Nemzeti Emlékhelyünk és az ígéretek szerinti Árpád-ház program módot adnak erre. Előttünk áll egy újabb emlékezetes, történelmi mozzanat megünneplése is, hat év múlva alkotmányosságunk megszületését, mai demokráciánk csíráját, az Aranybulla 1222-es, fehérvári kibocsátását ünnepelhetjük, és velünk együtt persze az egész magyarság! Ez a nyolc évszázaddal ezelőtti esztendő volt az a történelmünkben, amikor királyaink szinte korlátlan hatalmának gátat szabott a nép, még ha az a „nép” akkor még csak a nemeseket jelentette is! Eztán persze még számos új és új változás kellett ahhoz, hogy mára egyforma szabadsággal szavazhasson minden egyes ember arról, hogyan alakuljon nemzete sorsa, ki és hogyan képviselje mások előtt az ő akaratát. De döntéseink életünkről, helyünkről a világban, ma már csakis a mi kezünkben vannak, és ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy abban is maradjanak! Mögöttünk a magyarság ezer éves történelme annak minden tanulságával, előttünk pedig a jövőbe vezető számos út. És, bár mindenki tetszése szerint határoz a sorsáról, talán nem merészség azt mondani, hogy bolondság a magunk jövőjét mások döntésére bízni. Arra biztatok hát minden fehérvárit, hogy soha ne habozzon, ha alkalma van nemzete érdekében a szavát hallatni, ha egy szavazáskor a véleményét kérdezik! Soha ne habozzon, ha alkalma van nemzete érdekében cselekedni! És soha ne habozzon, ha úgy érzi, hogy szeretett városát, Fehérvárt, bármilyen tervvel, tettel jobbá, szebbé, gazdagabbá teheti! Mert ez a Szent Istváni terv, amit Kölcsey a Husztban nyolcszáz év múltán zseniálisan megfogalmazott: „Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort: Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!” Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
MOLNÁR KRISZTIÁN – ÜNNEPI BESZÉD
11
Molnár Krisztián
Ünnepi beszéd Tisztelt Ünneplők, Kedves Vendégeink, Excellenciás Püspök Úr! Napóleon a piramisok tövében állva így hívta fel katonái figyelmét a történelem távlataira: „Négy évezred tekint le rátok!” Nos igen, vannak helyek, amelyek ezzel a messzire mutató tekintéllyel bírnak, mi, magyarok, itt a Romkert Osszáriuma mellett állva mondhatjuk, hogy évezredes nemzeti létünk tárul fel előttünk. Tiszteletadásunk tehát – igaz, azt évről évre Szent István királyunknak címezzük ezen a napon – mindazoknak szól, akik méltón folytatták az általa megkezdett munkát, azoknak, akik azóta is elszántan védték az országot, államiságunkat! Mert bár a messzi sztyeppékről, botrányosan kalandozó kedvvel és kevés gátlással érkeztünk Európába, a múló évszázadok alatt mégis csak belesimultunk környezetünkbe. Jó keresztény, a görög-latin kultúrát becsülő, a törvényeket megtartó, országhatárunkat megvédő nemzet lettünk. Hiszen azt már Szent István is tudta, a határok védelme nélkül nem létezhet egyetlen ország sem. És bár tisztelünk másokat, magyar népünket mindennél jobban szeretjük! Szeretet… Egy-két hónappal ezelőtt, már nem is tudom honnan, éppen erről került elém egy kiváló gondolat. Egy hölgynek köszönhetjük, akinek nevét Fehérváron remek gimnázium viseli, a Brunszvik Teréz által gardírozott Teleki Blankáról beszélek. Ő írta le, amikor az első magyarországi leánynevelő intézetet megalapította, hogy célja ez: „…nevelőintézet nyittassék, melyben az anyai nyelvvel együtt a haza szent szeretete is oltassék bele minden leányszívbe. Tanulja meg a magyar leány az idegent becsülni, a hazait pedig forrón szeretni!“ Mit keres Teleki Blanka augusztus 20-án? Nos, ma Európában, sőt a világban, nem lehet jobb iránytű elhelyezkedésünket, viselkedésünket, másokkal szembeni viszonyainkat kimérni, mint ez az „idegent becsülni, a hazait pedig forrón szeretni” megfogalmazás. De a különbséget az idegen és a hazai közt ismerni kell! A magyarság – legyen az államhatáron innen vagy túl – pontosan tudja, milyen tragikus következményei vannak annak, ha megváltozik egy állam etnikai-vallási-kulturális összetétele, milyen az, ha erővel szabják meg, kikkel éljünk együtt, milyen idegen szokásokat kell megtűrnünk, követnünk. Nem felejthetők el tehát még ezen a felemelő, évezredre visszatekintő napon sem a ma kihívásai – sőt, talán aktuálisabbak is, mint más, közönséges napokon –, megkerülhetetlen a kérdés: mit kezdjünk a jövevényekkel? Ha valakik, úgy a magyarok aztán megtapasztalták – sőt, tapasztalják is –, hogyan rombolhat, sorvaszthat el egy közösséget az, ha erőszakkal olyanokat zúdítanak rá, akiknek nem fontosak a magyarság értékei. Gyakran éltünk idegen hatalmak árnyékában, átéltünk egy 150 éves iszlám uralmat, átéltük a náci és a kommunista diktatúrát is, és még ma is köztünk vannak sokan, akik 60 éve az életüket kockáztatták egy szabad országért!
12
MOLNÁR KRISZTIÁN – ÜNNEPI BESZÉD
Napjainkban viszont milliók tolonganak a kontinens határai mögött és várnak bebocsáttatásra, azt tervezve, hogy zavartalanul gyakorolhatják majd – akár Magyarországon is – számunkra furcsa, alig ismert hitük és kultúrájuk legidegenebb parancsait is. Mégis vannak erők, amelyek most azt követelik tőlünk, hogy mondjunk le függetlenségünkről, szabadságunkról, mert a nemzet – mondják ők – már a múlt. Ők nemzetek nélküli Európát akarnak, amelyet kedvükre tudnak irányítani. Ráadásul éppen azok, akiktől Európa és az európai értékek védelmét várhatnánk el! Néha úgy tűnik, Brüsszel elveszítette a józan eszét, elveszítette kapcsolatát a valósággal, és éppen hogy veszélybe sodorja az európai emberek életét és jövőjét… Szent István király a két kezével épített, mások pedig életük árán védelmeztek egy független, erős, a maga sorsáról szabadon döntő nemzetet. Magyarok nemzedékei éltek idegen uralom alatt vagy állandó rettegésben, de őrizték hitüket, őrizték reményüket egy szabad Magyarországban, egy olyan világban, ahol az emberek és a népek dönthetnek a saját sorsukról! Magyarország ma azért létezhet még, mert az előttünk járó nemzedékek, amikor kellett, akkor kiálltak ezért az országért, és megőrizték azokat az alapokat, amelyeket Szent István rakott le. Napjainkra kiderült, hogy a mi nemzedékünk sem kivétel, nekünk is választanunk kell: megvédjük-e, vagy hagyjuk elveszni hazánkat? Választanunk kell, hogy olyan országot akarunk-e, ahol együtt kell élnünk a kultúránkat, törvényeinket támadókkal, vagy olyan országot, amely a Szent Istváni alapokon áll? Nos, Szent István minden bölcsességének és intelmének véleményem szerint legkiválóbb szintézisét teremtette meg Teleki Blanka a már idézett félmondattal: „az idegent becsülni, a hazait pedig forrón szeretni”! Én tehát azt ajánlom – elébe menve a jövő minden olyan döntésének, amit akár a politikusoknak, akár a polgároknak maguknak kell meghozniuk –, hogy azokban a döntésekben ez a különbség kell, hogy testet öltsön: becsülni, …és forrón szeretni! Becsüljük meg a más eszméket, hiteket, embereket, de csak akkor, ha mindazok hazánk javát szolgálják, ha építeni és nem rombolni akarják országunkat! Szent István király maga magáról így ír fiának ugyanitt: „nem tapasztaltad a hadjáratok fáradalmait s a különféle népek támadásait, melyekben én szinte egész életemet lemorzsoltam”, és Teleki Blankáról is illik annyit tudnunk, hogy a magyarság, a haza és annak szabadsága mellett mindvégig és következetesen kiállt, szavai és tettei után 1848-at követően üldöztetést és várbörtönt szenvedett el, majd később, ennek betudhatóan szerzett betegségeibe halt bele. A „forrón szeretni” hát – végletes esetben – akár a fizikai önfeláldozásig is hajthatja a legjobbakat! Szerencsére korunk ekkora áldozatokat már ritkán követel a haza gyermekeitől, de mindig lebegjen a szemünk előtt az, hogy nemzetünknek minden egyéb előtt fontosnak kell lennie a számunkra! …Már ha méltók akarunk lenni azon eleinkhez, akik értünk, messzi utódjaikért hoztak hatalmas áldozatokat. Az ő hosszú soruk pedig államalapító szent királyunkkal kezdődött, és folytatódott azokkal a tíz- és százezrekkel, akik korok háborúin, forradalmain át védték családjukat, földjüket, nyelvüket, hitüket és szabadságukat, népüket. Folytatódott
MOLNÁR KRISZTIÁN – ÜNNEPI BESZÉD ÉS FALUSI MÁRTON – MEGNYITÓBESZÉD
13
Hunyadin, Zrínyin, Rákóczin, Kossuthon – vagy éppen Teleki Blankán –, a Donkanyar névtelenjein, ’56 hősein át napjainkig. A nemzet forró szeretetében Szent István király az elsők közt az első, nekünk pedig a magunk dolgaiban ezért őt kell példának vennünk, követnünk! Most jön el majd az ideje annak, hogy megüzenjük az Európát idegen, az erőszaktól sem visszariadó kultúrát és hitet valló milliókkal betelepíteni szándékozó bürokratáknak, hogy a magyarok nem ezt tanulták államalapító királyuktól! Nem ezt tanulták a nemzeti és kulturális önállóságért, szabadságért küzdő többi, megelőző nemzedéktől sem! Európában elsőként a magyar emberek mondhatnak véleményt a brüsszeli bevándorláspolitikáról. Október 2-án a népszavazáson mindenki leadhatja a voksát. Aki igent mond, az igent mond a Brüsszel által tervezett kényszerbetelepítésre, igent mond arra, hogy bevándorlók tömegeit telepítsék be az országba. Aki nemet mond, az elutasítja a kényszerbetelepítést és ezzel megvédi Magyarország függetlenségét is. Ha pedig megvédhetjük határainkat, kultúránkat és hitünket, minden erőnket arra fordíthatjuk majd, hogy sürgetőbb gondjainkkal foglalkozzunk. Magyarország immár több mint ezer éve keresztény. Gyönyörű megyecímerünk azt a jelenetet ábrázolja, amikor államalapítónk felajánlja országát a Szűzanyának. Azóta az égiek oltalmával és segedelmével a legzivatarosabb időkön is átküzdöttük magunkat. Most sem lesz ez másképp! Isten segítsen minket, hogy legyen erőnk és tehetségünk megbirkózni a jövő problémáival, és hitünk a sikerünkben! Ha így lesz, Szent István szellemének fénye mindörökké fényesen ragyog majd! Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
Falusi Márton
Megnyitóbeszéd, 2016 ünnepi könyvhete, Székesfehérvár Még talán tíz esztendővel ezelőtt is a félnótásoknak kijáró, szelíd hunyorgással néztünk volna mindazokra, akik firtatják, hogy az ünnepi könyvhéten mit is ünneplünk. Ha viszont a könyv pusztán árucikk, ahogy manapság egyre többen vallják, aligha azonosítható sajátos ismérve a könyvkiadásnak olyan ágazathoz képest, mint mondjuk, a ruhaipar. Mégsincs, teszem azt, ünnepi kosztümhét vagy öltönyhét. Csupán divatbemutató, kilós ruhavásár és bálabutik. Eddig viszonylag szilárd kép élt bennünk a könyvről, a gondolkodás modelljéről. Ezt a modellt a híres francia filozófus, Deleuze, némileg elmarasztalóan a központosított állam metaforájaként írta le. A könyv beszélője a „szellemi köztársaság” „filozófus-királya”, aki nem más, mint a hivatásos gon-
14
FALUSI MÁRTON – MEGNYITÓBESZÉD, 2016 ÜNNEPI KÖNYVHETE, SZÉKESFEHÉRVÁR
dolkodó: a szerteágazó világot elrendezi, törvényt ül az igazságtalanságok fölött, fogalmakat és eseményeket alkot, hogy a boldog nép, a nyájas olvasó más irányba fordítsa szekerének rúdját. Remélhetőleg helyes irányba. A könyvek könyve, a Biblia is beszél erről a szellemi köztársaságról, sőt, ha alaposan végiggondoljuk, folyton erről beszél. Főként Jézus az Újtestamentumban. „Adjátok vissza a császárnak, ami a császáré, és adjátok vissza Istennek, ami az istené.” Fontos, hogy adózzunk a földi szükségleteknek, de mindez mit sem ér, ha nem áldozunk a spirituális javak oltárán. Vagy másutt: „az én országom nem e világból való”. A könyvek országa ezek szerint az a világ, amilyenné a valóság átlényegülhetne. Vagyis amivé válnia kellene, a jóság, a szépség és az igazság lehetősége. Szent Ágoston eltérő jelentésmezőben bár, de ugyanazt a szellemi köztársaságot hívta „Isten országának”, amit – az éppen tíz éve elhunyt – Sütő András „Szavaink Nagyfejedelemségének”. Erről pedig eszembe jut Lázár Ervin híres novellája, amelynek címe: Masoko Köztársaság. A novella hőse, akárcsak a klasszikus olvasó, albérletében kikiáltja a Masoko Köztársaságot, a belső, szellemi emigráció államát, ahová a belépéshez útlevelet kell fölmutatni. Emlékezetes olvasmányélményeink mind-mind hosszan elnyúló városok a Masoko Köztársaságban. Hasonlítanak ugyan a hétköznapi városokhoz, sőt kizárólag az ismerheti föl őket, aki a hétköznapi városokban otthonosan mozog, ám valahogyan igazabbak és szebbek a valóságos helyszíneknél. Ettől pedig valószerűbbek, mint maga a valóság. Lázár Ervin Masoko Köztársasága, csakúgy, mint – a szülőfaluja, Rácegrespuszta nevének játékos eltorzításából nyert – Rácpácegres, avagy – hogy még egy mágikus locust idézzek – Gabriel García Marquez Macondója egyaránt újraépítik a jelenvalót, ahonnan kimenekítenek. Aki a könyvhétre látogat, a szellemi köztársaság nevezetességeire kíváncsi; ám az értékek, amelyek Masoko lakóit azzá teszik, akik, legtöbbször rejtve maradnak. A szépirodalom, hiába állt évszázadokon át a magyar művelődés középpontjában, mára háttérbe szorult, a szellem hátországába, a peremvidékekre. Masoko Köztársaságát azonban nem kerülhetjük ki, ha önmagunk teljességéhez vagy a Másikhoz, a megismerendő idegenséghez akarunk közelebb férkőzni. Mérvadó szellemi idegenvezetőink mégis miért tartják számon utazásra nem javasolt térség gyanánt Masoko friss esztenáit, üde ligeteit? Avagy miért érezzük, hogy kisebbségben vagyunk mi, akik a könyvek szellemi fölényében hiszünk? Akik nem tévesztjük össze a vulgárpszichológiát, a bárgyú ezotériát és a gyors beavatással kecsegtető, a lényegi ügyekben mégis avatatlan ponyvaművészetet, közkeletű kifejezéssel élve: a kultúripart, az igazi könyvvel? Olyat végső soron senki sem mer kinyilatkoztatni, hogy a szépirodalom, amelynek mértékegysége a nyelvileg és tartalmilag gondozott kötet, elavult volna. A legtöbben azonban úgy viselkednek, mintha radikális térvesztésébe, azt törvényszerűnek érzékelve, belenyugodnának. A könyvhét számunkra, akik itt összegyűltünk, afféle családi ünnep, s a jó család nem söpri szőnyeg alá a konfliktusokat. Most van alkalmunk arra, hogy a szellemi válságról emelkedett vitákat folytassunk. Erre buzdítom mindnyájukat. Az irodalmi termelés persze csúcsra van járatva; az érdeklődők egymás sarkát tapossák, soha ennyi
FALUSI MÁRTON – MEGNYITÓBESZÉD, 2016 ÜNNEPI KÖNYVHETE, SZÉKESFEHÉRVÁR
15
kiadvány közül nem válogathattak. Aki valamit is ad magára, forgolódjék a kultúrában vagy a politikában, könnyű ingben vagy sportzakóban, látványosan végigzarándokolja a standokat. Bár a közgazdaságtan Marshall-keresztjét mindnyájan hátunkon cipeljük, mai napig nem vásár ez; a könyv pedig annak sem árufétis, aki valódi szépirodalom vagy filozófia helyett a pótlékot veszi. A szépíró bőrébe bújó, szerepére ácsingózó celeb és megmondóember is tisztában van azzal, hogy az olvasó minden könyvben önmagát keresi; és hasztalan nyújt identitást, olyant-amilyent, egy-egy ruházati márka, az olvasmányélmény több, mert nem tapintható, mégiscsak személyes, titokzatos viszony a valósággal. Bajosan hivalkodhatunk vele, ám döntéseinket, egész magatartásunkat ez határozza meg. Az emberi tudat fölött, hisszük, avagy sem, ma is a könyv az úr. Az el nem olvasott, ki nem adott vagy meg sem született remekmű nemcsak a polcról hiányzik, hanem a gondolkodásunkból is. Tegyük fel, hogy az imént idézett dekonstrukciónak, a filozófus Deleuze-nek igaza van – ami persze paradox állítás –, és a könyv – múltjának hátat fordítva – többé nem a személyiség vagy a jelentés centruma. Deleuze számára az állam és a könyv ugyanabból az okból tehertétel. Az állampolgár hovatartozása és az olvasó önazonossága, a személyiség voltaképpeni két oldala, túlságosan erős, a manipulációval szemben ellenálló egyéneket formál. Masoko Köztársasága olyan elitkultúrát éltet, amelyre a 21. században semmi szükség. Gyakran fejünkre olvassák, hogy az irodalmi hagyomány az anyanyelvbe zár, ami a nyelvi megelőzöttség tétele alapján kétszeres korlátozás. Egyrészt mert vitathatatlanul a nemzeti kultúrában tapasztalható meg, másrészt mert nem közvetítő eszköze a szerzői szándéknak, hanem kierőszakolója. Csakugyan korlátok közé szorít az anyanyelv? Az uralkodó filozófia, a dekonstrukció nem ismeri el Masoko Köztársaságának szuverenitását szabadságunk zálogaként, ám nem is ajánl fel alternatív állampolgárságot vagy más identitást helyette. Igazságfogalma csupán negatív érvényű: a könyv nem alkalmas a hétköznapi hazugságok leleplezésére. De hát akkor mi volna alkalmas rá? És mire való a könyv, ha nem kínál életstratégiákat? Szemünk láttára tetőzik a kultúra képi fordulata. A közlés alapegysége nem a vers, a regény vagy az értekezés, hanem a videóspot a világhálón, amelynek linkje újabb videóspotra hivatkozik, nem pedig vizuális hagyományainkra. A pőre betűtől az átlagos internetfelhasználó kifejezetten megriad. A képi fordulat valójában nemcsak a szóban, a logoszban, de a képalkotás hagyományában sem bízik. Szó és kép ugyanis eredendően összetartozik. A mai magyar könyvkiadás zöme – kényszerűségből vagy üzleti megfontolásból – mintha ehhez az állapothoz alkalmazkodna. Évről évre kevesebb, minőségi ismeretterjesztéssel vagy szépirodalommal foglalkozó kiadó működik a piacon, s a korábban megszokott szakmai színvonalat közülük is alig egynéhányan tartják. A könyvhét kínálata első ránézésre a fennmaradás reményében elbulvárosodott és a terjesztői monopóliumoktól elsivárosodott bolti kirakatokat képezi le. Könyvpótlékok között, összefüggéseikből kiragadva bújnak meg a
16
FALUSI MÁRTON – MEGNYITÓBESZÉD, 2016 ÜNNEPI KÖNYVHETE, SZÉKESFEHÉRVÁR
valódi könyvek; rájuk csak a hamisítatlan olvasói bravúr talál; róluk szinte kizárólag az irodalmi folyóiratok tudósítanak. Csekély példányszámban megjelenő, lesajnált réteglapok, amelyeket könnyebb távolról csodálni, mintsem előfizetéssel támogatni. Őket a nyilvánosság első szintje csak akkor emlegeti, ha az rövid távú népszerűségét szolgálja. Legutóbbi dedikációm alkalmával odatévedt hozzám egy idős asszony. Magasan képzett entellektül, a kortárs irodalom érdekelné, de fogalma sincsen, honnan tájékozódhatna. Kérte, hogy mondjak magamról pár szót. Nemigen győzködtem, de végül vett egy példányt a könyvemből. Mielőtt elköszönt volna, visszakérdeztem: kit olvasott eddig a kortársaim közül. Zavarba jött, az előző évben vásárolt kötet szerzőjét sem tudta felidézni. Az ő hibája? Az íróé? A kulturális közösségé, amelyik magára hagyta? A legjobb, legemlékezetesebb műalkotást is felejtésre ítéli a visszhangtalanság, az értelmezés hiánya. Nyitott, hajlékony szemléletű irodalomértés nélkül a remekmű sem látszik. Emiatt az „innovatív fogyasztók” is tanácstalanul sodródnak pavilontól pavilonig; a napi- és hetilapok, valamint az elektronikus hírportálok a beismert vagy burkolt hirdetéseken kívül lényegileg nem folytatnak kritikai tevékenységet. Pedig emelné a kortárs irodalom presztízsét, sőt a mainál sokszínűbb kínálatot is kialakítaná, ha a pénzért szerzett népszerűséghez olykor érdemi kritikai attitűd társulna. Ebben sokszor a folyóiratok sem jeleskednek, állandó szerzőik könyvein túlra jellemzően nem tekintenek. Óvakodjunk a demagóg vélekedéstől, hogy a „kis” kiadók alkalmasint a törvényszerűen lappangó értékeknek nyitnak teret, a „nagy” kiadók pedig csupán kiszolgálják a közönséget, vagy szerzőik jelentőségét minden bizonnyal felnagyítják. A szépirodalmi mű heroikus munkával lát napvilágot a „kis” és a „nagy” kiadókban egyaránt; anyagilag bármennyire is ésszerűtlen, csakazértis megszületik és piacra jut. Ez a könyvhét evangéliuma, vagyis örömhíre. A nyilvánosságra hozott műveket azonban könnyű szem elől téveszteni. Amit a gyanútlan olvasók értékelvűségnek hisznek, gyakran nem több puszta kalkulációnál. Ilyenkor a piaci szempontok szakmai indokokkal takaróznak. Ne áltassuk azzal magunkat, hogy viszonyunk a könyvhöz évszázadok óta változatlan. Hallgassunk az idők szavára, ám ne hajoljunk meg a változások előtt, ha mindaz, ami szükségszerű folyamatnak látszik, valójában gyengeségünkből fakad. Legyünk merészek, és kutassuk fel az értékeket! Ha nem vakít el a talmi látszat, az óriásplakát vagy a médiakampány; ha nem esünk a bezárkózás vagy a haszonelvűség fogságába; ha önállóan törekszünk a kifinomult ízlésre, és nem hódolunk be a tudatüzemek véleményének: a második nyilvánosságba szorult irodalom kontúrjai egyre élesebben rajzolódnak ki, akárcsak a Masoko Köztársaság domborzata. Mert a szellem birodalmának csupán domborzata, hegy- és vízrajza van, határai nincsenek.
AMBRUS LAJOS VERSEI
Ambrus Lajos
Istenszéke (P. L. emlékére) Minket a kormos hegyek, mint falak a megbékélt fegyencet, november űr-ketrecében körül vettek. Károghatnak varjak verset, megnyílt a nagy ismeretlen, s szép ünnepet ült Istenszéke csupa patyolatfehérben. Azóta a koronás csendben, mint ép testre a szomjas lélek, vigyáz ránk egy igaz Isten.
Lélekmadár Mindenszentekre Hüvölt-tő alatt a pontosan kimért, krizantém-szemű téglalapocskák az édes álomban megvakulnak, festheti magát felettük a kényes, bábeli zűrzavarban a pirongó, csókos meggyfa – S a jó ősz, mint fohász-aknamezőn leboruló édesanya, hulló piros szívecskékkel gondosan betakarja az árván didergő sírokat –
17
18
AMBRUS LAJOS VERSE – A GYÁSZSZALAG
Aztán az ég vértelen ajkán, mint megkésett, kegyes ítélet, ha elcsattan egy szárazvillám, fütyülő Hold udvarában a lélekmadár fészkére talál.
A gyászszalag Abban az esztendőben is mindenszentekre megütötte bronzlován a nagy királyt a dér. A néma halotti pompába a Házsongárd meg újra beleőszült. Nem tudták letörülni az emberek arcáról a krizantém-csillagok akkor sem a bánatot. – Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van… – zsongott a fiatal filológus lány fülében a tiltott vers megfellebbezhetetlen igaza, amint a néptelen utcáról az előre nagy körültekintéssel kipécézett, főtéri kisboltba belépett. Bent, csengőszóra, a függöny mögül meghajolva, mint a valódi jó szolga, egy ápolt, öregedő úr lépett elő. Egyből lerítt róluk, amint a tekintetük találkozott, hogy egyiküknek sem kell bizonygatni: a hatalom nem felejt, nem bocsát meg és nem is tehetetlen. – Kérek fekete szalagot – mondta határozottan, szőke konttyal, bóbitásan a szép filológus lány, aki aztán egy ottfelejtett, valódi kereskedő szeme láttára – mert nem volt más senki rajtuk kívül a kicsi boltban – olyan magabiztosan süllyesztette díszes műbőrtáskájába a gyászszalagnak valót, mintha már el is felejtette volna, hogy ő egy kicsi, falusi paplakból került fel a filológiára. Akkor szerencsével járt Nagykendi Irén, a szép, bóbitás filológus lány. De vissza a Marianum felé is – törékenyen, mint a földre tévedt novemberi napsugár – Fadrusz mester királyát, aki – mondják – Kolozsvárt jártában megevett volt egyszer hat tojást, és látta aranytárcán járni a kamarást, bizony messzire elkerülte: mert a kincses városban, azon a Szent Mihály templom előtti téren, fájdalom, nem a népakart, hanem továbbra is az ijesztően üres csend honolt. De a rossz erősen ragályos! Megnémultak a pesti utcák is, amelyeken parancsra vonuló, orosz tankok robogták, hogy nincs nyomor, s Nagykendi Irénnek, akinek szőke kontyán egy fiatal, tehetséges költő vágyainak raja ringott, a hadbíróság előtt nem az Országházával díszített műanyagtáskája, amely egy zokszó nélkül nyelte volt el a gyászszalagnak való fekete szalagot, hanem a lelke lett nehéz:
AMBRUS LAJOS – A GYÁSZSZALAG
19
– A gyászszalagnak valót a forradalom elfojtása hírére én vásároltam – ismerte be, olyan hangon, mint aki szorult helyzetében csak a menybeli angyal szavaira várhat. A tárgyaló teremben, a vádlottal szemben, egy testes férfiú súlya alatt fel is jajdult egy puffadt karosszék: – Nem ellenforradalom volt az?! – koppant kihívóan az asztalon a tokás törvénybíró vastag, aranykeretes olvasószemüvege, s avval az élet-halál ura az üvegesen megvillanó, üres tekintetét, mint egy bűvölő mérges kígyó, az áldozatára meresztette. Láthatta nemcsak a bíró, akár a fél világ, hogy a Nagykendi Irénen, aki szép szőkén a törvény előtt egy veszélyes magyartanárjelölt volt, tisztára szász táj a ruha; az ötvenhatos magyar forradalom vérbefojtását meggyászolóknak errefelé csak kimondottan a kíméletlen román megtorlás járt. Különösen nem számíthatott simogatásra, ha az már a hat esztendőre elítélt fiatal költő menyasszonya; kontyán ringhatott a hím-vágyak raja… – Talán ellenforradalom?! – ismételte meg színlelt jóindulattal a jog rettegett őre, s hogy abból a szép fegyence – mielőtt a büszkeség vagy a félelem elvenné a józan eszét – erőt nyerjen; tisztán fenyegetően, a szemüvegét az orrára visszaakasztotta. De hiába. A szép vádlott tovább konokul hallgatott. A kínos csendben egyik némabíró, mint aki rosszul nyelt, halkan kerrentett egyet. De nem figyelt fel rá senki. Miért figyelt volna? Annak a tárgyaláson nyíltan nincsen szava. – Nyugalom… – vetett feléje mégis a tárgyalóbíró a szeme sarkából egy apró, futó pillantást. – Nem lesz ez se, se áldozat, se hős! – nyugtatta meg a kerrentő némabírót, s ki is szabtak a filológus Nagykendi Irén szép szőke, bóbitás fejére is, mint a haza és a nép ádáz ellenségére, kereken tíz esztendőt. A teremben mintha fennakad volna a hang. – Áruló se! – rogyott le a vádlottak padjára összeszorított, reszkető ajkakkal komor őrei közé feldúltan a zabkéve hajú filológus lány, akinek bóbitás, szőke kontyán – nem titok: már az egész világ suttogta – a fiatal költő-festő Nagy Páll Lajos vágyainak a raja ringott, s a fülében felcsendült a menybeli angyal biztatása: – Ne félj! – A senkik hatalma nem felejt, nem tehetetlen és meg se bocsát – zúgta kint, az ötvenhatos magyar forradalom vérbefojtásakor gondosan kipécézett, kicsi bolt előtt, a szabad ég alatt Nagykendi Irén nélkül is, hogy azért senki se felejtsen, az eltévedt, fagyos november. Ha nem! – Hős se lesz, se áldozat… – vezették el mogorván őrei, minta tényleg az ördög szolgái volnának, a szép szőke filológus lányt … És az ítélet másnapján a síró szélben a kolozsvári vonatállomásról, furán, rabszállító szerelvény ronthatott – az idegen lelkűek dühével – újra Szamosújvár felé.
20
LÁSZLÓ ZSOLT VERSE
László Zsolt
Októberi eső El kellene innen menni nagyon messzire Elnyelhetne az októberi sűrű eső A végtelen szürkületből kivakarhatna piszkos körmeivel a megtartó ösztön… A hűségért nem jár ajándék és nem kapható hitelért ingyen sírhely Rozsdás konzervdobozban zörögnek mütyürke amulettjeid De lapockád közé egyszer majd fekete virágot tűznek a boldogtalan lopakodók – Bamba nagy állatként állnak el minden ösvényt a panelek Ide csak szeletekben ejti le árnyékát az ég is és beleragadunk az istentelen törpék köpetébe – El kellene innen menni nagyon messzire mert valahol még mindig visszasírnak maguk közé az ártéri fűzfák és esténként megválaszolhatatlan bugyuta kérdéseimtől gyors lámpaoltásért vetődik kezed… Billog alatt nőttem míg Apám súgva menekült és könnyezve vallott csalingázó disszidensek és tönkrevert emlékművek között – A tiltott hús édes nyeldeklése egyedüli gyönyöröm mikor a ravatalon bélsárral kenik meg Lázár homlokát és csak a mű-vér tócsája fodrozódik a zselatin-fal tövében… A rácsok hol hidegek hol izzanak az összeomlásban a kiherélt és elabortált évek után a „neked vagy nekem sem” böszme civakodásban ahol a húgy szagú matracokról és a gégét lapogató tenyerekről már hajlandó megfeledkezni mindenki –
LÁSZLÓ ZSOLT VERSE El kellene innen menni nagyon messzire ha vannak még az igazak közé… Nem tárul föl az ajtó mert ellopták a kulcsot Nem látható be a folyosó mert a bérencek lekapcsolták a villanyt Csak az agyban motoszkál az emlékezés izgága bogárkája mert a pszichében még mindig őrt áll egy jóllakott zsandár – Nem kárpótol senkit az enyvet levedző kegyelet és a végtelen szürkületben is megtartó ösztön Hiába jönnek majd el a kutatók történelmet csinálni ott ahol elmúlt már minden és hiába jönnek majd a mesterek ferde állványaikkal körbeszegve a romot a lebonthatatlanért… Maradnom kell a soron következő teljes föltámadásig… Október 23-a van és csönddel szennyezett szürkületben nyakamba csorog a hűvös esőlé –
Takács Imre szobra A Szabad Művelődés Házában, az emlékkiállításon, 2016.
21
22
HAKLIK TAMÁS – AZ ÉBREDÉS
Haklik Tamás
Az ébredés Ami nem öl meg… – Sipos Zoltán Nyitra igaz története – regényrészlet A robbanástól számítva hat hét után kezdtem magamhoz térni a kómából a Szent István Kórház Égési Osztályán. Ezt úgy kell elképzelni, hogy már kinyitottam a szemem és láttam a körülöttem lévő dolgokat, de az agyamban totális káosz volt. Éreztem, hogy élek és még ebben a világban vagyok, de mégsem fogtam fel az elmémmel, mintha a valóság és az álmok között lebegtem volna egy köztes állapotban. Iszonyú hülyeségeket hallucináltam, például azt, hogy a sarokban egy fazék helyezkedik el, aminek szeme és szája van, és amikor elfordítja a fejét, emberek tömege özönlik a pincébe, amit droglabornak használnak. Amit pincének képzeltem, az valójában az intenzív osztály volt, és édesanyám aggódó arccal hajolt felém. Nem ismertem fel. – Hogy kerültem ebbe a laboratóriumba? – Nem értelek, fiam. – Mit nem értesz? Te nem látod, hogy Orbán Viktor ott főzi a drogot egy üstben? Édesanyámat öt százalék eséllyel kecsegtették az orvosok, a barátaimat eggyel. Gondolom, hogy anyut kímélni akarták az összeomlástól, és ezért mondtak neki négy százalékkal többet a valósnál, tehát igazából szinte teljesen biztosak voltak abban az orvosok, hogy nem élem túl a robbanás során szerzett égési sérüléseimet. A hetedik héten már kitisztult annyira a tudatom, hogy felismertem édesanyámat és érzékeltem magam körül a történéseket. – Vitess haza, Anyám! Nem akarok tovább itt maradni, mert se enni, se inni nem adnak – attól féltek a nővérek, hogy megfulladok, és a saját felelősségüktől menekültek azzal, hogy nem juthattam táplálékhoz és folyadékhoz. – Zolikám, az orvosok szerint megfigyelés alatt kell maradnod – próbált meggyőzni édesanyám. – Nem érdekel! Takarodjunk a kórházból! Egy percet sem maradok itt tovább! Nem volt apelláta, édesanyám aláírt egy papírt, hogy saját felelősségemre távozok a „kóterből”. Április 21-én már a XVII. kerületben éltem, anyuval és a húgommal egy családi házban. A bátyám akkorra külön költözött tőlük. Anyu pelenkázott, mert nem bírtam mozogni, ágyhoz voltam kötve. A hét hét alatt szinte egy falatot sem ettem, és folyadékot sem adtak számomra, csak infuzióval tápláltak. A légcsövembe volt vezetve a lélegeztető készülék, a torkomon keresztül. Ezt nevezik orvosi szakszóval intubálásnak. Emiatt nem mertek szilárd táplálékot adni nekem, mert fulladásveszélyt okozhatott volna. A nem megfelelő táplálkozás következtében a szervezetem az izmaimból táplálkozott, felélve az egészet. Amikor édesanyám elém rakott egy nagyméretű tükröt, megdöbbentem a látványtól. Mintha egy másik ember nézett volna vissza rám. A karjaim pálcikaszerűre aszalódtak, a vállam csontos volt, a csuklyásizmom mintha nem is létezett volna, és olyan lapos volt a mellkasom, mint egy vasalódeszka. Olyan testalkatom volt, mint a rendkívüli
HAKLIK TAMÁS – AZ ÉBREDÉS
23
mélyszegénységben élő, alultáplált, kiéhezett etióp gyerekeknek. Számomra egyetlen alvásnak tűnt a kóma, de igazából több hétig tartott, és huszonegy éves testépítő munkám teljes gyümölcsét elveszítettem, sőt… Mielőtt elkezdtem gyúrni, fiatal kamaszként is másfélszer olyan nehéz voltam. Negyven kilósra fogytam le a kóma idején. Az arcom tiszta heg volt, vastagon varas, a fülem lágy részei teljesen elszenesedtek, csak a porc maradt meg. A lábaim és a karjaim szintén megégtek, több részen harmadfokú égési sérüléseket okozott a robbanás. A testfelületem harminckilenc százalékban égett meg. A tüdőm nagy része is károsodott, a belélegzett lángok miatt. Emiatt mai napig zihálva veszek levegőt, Darth Vadert könnyedén el tudnám játszani. Úgy jártam, mint a filmtörténelem legikonikusabb és legkarizmatikusabb gonosztevője a Sithek boszszúja című Star Wars epizódban. Engem is elcsábított a sötét oldal, és ez lett a vége. A kóma utáni otthonlétem során az első héten nem tudtam aludni. Iszonyatosan bosszantó volt, hogy érzem a fáradtságot, de a szervezetem egyszerűen nem volt képes alvásra sarkallni magát. Erős vágyakozás gyötört a mesterséges kómában tartó gyógyszerek iránt, emiatt nem tudhattam aludni. Hat-hét éjjelen át csak bámultam anyám szunnyadó testét, és a nappalok során sem tudtam pótolni a pihenést. Azt hittem, sosem ér véget ez az állapot, de a rá következő héten szerencsére már normálisan tudtam aludni éjjelente nyolc-kilenc órát. Egy hónap kellett ahhoz, hogy a tudatom teljesen kitisztuljon, és a gondolkodásom helyreálljon. Megszűntek a lázálmaim. Tudtam, hogy évek kellenek hozzá, de elhatároztam, hogy újraépítem az izomzatomat és egészséges fizikumú ember látszatát keltem majd. Az ujjízületeim be voltak állva, nem bírtam ökölbe szorítani a kezemet. Június végén tudtam kiülni az ágy szélére önerőből, előtte édesanyám és bátyám – aki a szomszédos telken építkezett – segített felülnöm és eljutnom a fürdőszobáig, hogy alapvető fizikai szükségleteimet és higiénikus dolgaimat el tudjam végezni. – Anyu! Nézd! Magamtól fel bírok ülni! – Nagyszerű, Fiam! – úgy örültünk, mint amikor egy csecsemő megteszi az első lépéseket. Ezt megelőzően párnákkal támasztottak körbe, hogy étkezni tudjak, pont úgy, mint gyermekkoromban, amikor a festékanyag szétcseszte a gyomromat és a számat, melynek következtében szintén koplaltam és legyengültem. Kapucnis pulóverben ültem az ágy szélén, amikor Rafi meglátogatott. – Úristen, haver! De szarul nézel ki! – Kösz, baszd meg! – Ezt nevezik szuperdiétának! A fitnessguru Norbi elmehet a picsába! – váltott. – Hoztam neked egy pizzát meg gyümölcsöt. A pizza az öcsém pizzériájából van. Legközelebb hozok proteint is. Sokat köszönhetek Rafi barátomnak és az öccsének Daninak, mert ezek a tápláló ételek nagyban segítették a gyarapodásomat, és lelkileg is jól esett, hogy olyan emberek is törődnek velem, akikhez vér szerint nem köt kapcsolat. Június 29-én a Bajcsy-Zsilinszky Kórház és Rendelőintézet Traumatológia Osztályára kerültem kivizsgálás céljából, és ott töltöttem egy teljes hónapot. Egy gyönyörű, szőke hajú, kék szemű pszichológusnő kezdett velem foglalkozni, elbeszélgetni a terveimről, Dr. Hargitai Zsuzsa.
24
HAKLIK TAMÁS – AZ ÉBREDÉS
– Hogyan képzeli el a jövőjét, Zoltán? – Ki fogom gyúrni magam, olyan leszek, mint régen, a robbanás előtt – mondtam határozottan, a tolószékben mosolyogva. – Próbáljon hozzászokni ehhez a testképhez! Nem biztos, hogy sikerülni fog az Ön állapotából ismét izmokat építeni. Egyébként kíváncsi vagyok, hogyan nézhetett ki, mielőtt megtörtént a robbanás. Majd hozzon be fotókat, legyen szíves! Júliusban meglátogatott két jóbarátom, Rafi és Gergő. Hoztak nekem egy pizzát, majd legurítottak az udvarra a tolószékemben, hogy a friss levegőn fogyasszam el az olaszos finomságot. Ahogy végeztem az utolsó falattal, egy másik ajándékkal leptek meg cimboráim. – Nézd csak, Joe király! Itt a jogarod! – Húha! Ez inkább joegar, nem? – a poén hallatán két barátom hatalmas röhögésben tört ki, velem egyetemben. – Na, szívjunk! – türelmetlenkedett Gergő. – Előtte készítünk egy fényképet. Ez lesz a bizonyíték arra, hogy milyen vézna lettél a kóma miatt. Tudjuk, hogy milyen akaraterőd és kitartásod van, és ezért viszszagyúrod magad erről a szintről – mondta Rafi barátom, aki mindig bízott bennem. Körbejárattuk a spanglit, és sokkal jobban éreztem magam, mint előtte. A kórházi falak már nem egy idegen épület elemeinek tűntek, ahova az ember kezelésekre jár, hanem olyan volt, mintha a saját otthonomban lazulnék. Minden feszültségem elszállt és miután a spanjaim visszatoltak a kórterembe, elkezdődött az igazi mozi. Az eufória hatására mindenen nevettem. A betegek és a nővérek nem tudták elképzelni, hogy mi bajom lehet. Egy tolókocsiba kényszerült, összeégett, összeaszalódott ember, aki úgy nézett ki, mint egy háborúból hazatért veterán, de olyan vidám, mint aki épp nyaralni van a Bahamákon. A robbanás előtt, pontosan február végén jutottam hozzá fűhöz a legutóbb, és az újabb alkalom nagyon erősen hatott a pszichémre. Nem csak pszichológiai beszélgetéseken vettem részt, hanem lemérték a jobb oldali és bal oldali lábizmaim impulzusát, hogy mekkora köztük az idegi kapcsolati különbség. Ezt úgy kell elképzelni, hogy hosszú tűket, elektródákat nyomkodtak az izomzatba. Azt akarták ezzel feltérképezni, hogy az agyam és a lábizmom közötti idegi kapcsolat milyen mértékben károsodott az agyvérzésem következtében – az eredménytől függően meg tudják határozni, hogy milyen kezelésre van szükségem a továbbiakban. A bal lábam gyengébb volt, mint a jobb, és azóta is sántítok rá. Ebbe a fiatalkori agyvérzésem is közrejátszott, és az, hogy a kóma alatt a motorbalesetem következtében sérült bokám rendellenes helyzetben pihent. Amint véget értek a vizsgálatok, a műtéteket nem vállalták Budapesten. Mivel Borsod megyei lakcímem volt, a megyeszékhelyre kellett jelentkeznem a további műtétekre, a miskolci B.A.Z. Megyei Kórházba. Elsőként a lábamat műtötték meg, erre azért volt szükség, mert az Achilles-ín megrövidült és ezért nem tudtam a sarkamra lépni, mert minden lépésnél kifordult a bokám. Az orvos bokaelmerevítést javasolt, mint megoldást, orvosi szaknyelven hanszegecselést. A kéz- és ujjműtétek következtek. A bal kezemen egyáltalán nem mozogtak az ujjak, és a műtéti beavatkozás megindította a mozgást, felszabadította az ízületeket. Még a Szent István Kórház Égési Osztályán végezték el a bőrátültetést, miközben
HAKLIK TAMÁS – AZ ÉBREDÉS
25
kómában feküdtem. A korrekciós műtéteket viszont már itt csinálta az ország egyik legjobb kézsebésze, Dr. Szabó Zsolt Gábor. Eltávolította a fölösleges bőrréteget, így az ujjaim közt már nem volt hártyaréteg – előtte hasonló kinézete volt, mint a kacsák úszóhártyáinak. Többször szem- és fültanúja voltam, amint az én műtétemmel dicsekszik a kollégáinak. – Nézd! Ilyen keze volt és én ilyet csináltam belőle. – mutatott egy fotót a mobiltelefonjáról, összehasonlításképpen a kezem jelenlegi állapotával. A bőrátültetés is megtörtént. Alig volt ép bőr a testfelületemen. Egy krumpli-hámozóhoz hasonló orvosi eszköz alkalmazásával lehántották a felső hámréteget, és azt ültették a rehabilitálandó felületekre, kapcsokkal rögzítették. Ezekből a kapcsokból jónéhányat magamnak szedtem ki, és a varratot is. Nem akartam visszamenni Miskolcra, gondoltam, hogy magamnak is el tudom intézni. Így is többször vissza kellett mennem a műtétek miatt, mivel ezeket nem lehetett egy héten belül elvégezni. A kötözések és kontrollvizsgálatok is a megyei kórházba vezényeltek. Ittléteim során több égési sérült klienst megismertem. Volt, aki pálinkafőzés alkalmával égett meg, miközben felrobbant a pálinkafőző üst – az egész felsőtestét bekötözték, úgy nézett ki, mint egy múmia. Egy másik férfi levest főzött, és a már nyomás alatt lévő kuktát hirtelen felnyitotta, mert eszébe jutott, hogy nem rakott bele zöldséget – az egész arca megégett és a jobb keze is. Olyan kezelt is volt, aki fel akarta gyorsítani egy cserépkályha égési folyamatait, és úgy döntött, hogy ezt nitrohígító belelocsolásával teszi meg. Ahogy a hígító belobbant, kicsapott a kályha ajtaján a láng, és a fickó lábára rásült a műszálas szabadidőnadrágja. A nadrág darabkáit a bőrével együtt tudták csak eltávolítani, lényegében lenyúzták a bőrt a lábáról, a combtőtől a lábfejéig. Kötözéskor úgy ordított, mint a sakál, vagy mint egy horrorfilm áldozata, akit kínoznak. Természetesen nem csak neki volt ez rendkívül fájdalmas beavatkozás, hanem a kórteremben mindenkinek. Remegtünk, amikor hallottuk a folyosón a kötözős kocsi zörgését. Kínunkban röhögtünk és egymást nyugtatgattuk, miközben kivert minket a víz. – Jön a kötözős kocsi – a mai napig úgy él bennem ez a szó, mint a kisgyerekek számára az injekciózás vagy a foghúzás, vagy egy megrögzött bűnöző fejében a rendőrautó. – Kitartás, gyerekek! Mindjárt vége! – hangzott a biztatás egy másik szenvedő alanytól. A kötözős nővérek ketten voltak. Az egyiket nem érdekelte különösebben, hogy nekünk mennyire fáj a szituáció, kiégett, rideg ember volt. A másik aranyos, kedves, beszélgetéseket kezdeményező, negyven év körüli nő volt. Őt el is vittem volna egy-két körre, megmutatva, hogy én is jártas vagyok különböző kezelésekben, s hogy a barátaim szerint én vagyok Dr. Sipi, a nőgyógyász és vaginaspecialista főorvos. Nem elég, hogy a műtétek sokkolták az idegeimet, egy éven belül két nőügyem is volt, ami szintén totálisan gajra vágott. Két nagyon fiatal, szinte tinédzser korú barátnőm lett, ismerősök által jöttem össze velük. Természetesen nem egy időben volt a kettő. Mindkettő óriási csalódást okozott, mert kiderült róluk, hogy prostituáltak. Az egyik egy nagyon szép arcú, erősen telt, molett lány volt, a másik vékony, vörös hajú, zöldszemű, szemüveges. Szerelmes voltam beléjük, de nem teljesülhetett be. Azóta is várom az igazit.
26
HOMOLYA GÁBOR – ÓRA MAGYAR, BÁBOLNAI MŰVÉSZTELEP 2016, PAPÍR, KOLLÁZS, ÓRASZERKEZET
PÉNTEK IMRE VERSE
Péntek Imre
Segesvári töredék Ulánus volt vagy kozák? Lován lihegve tör feléd… A dárda melled veri át, forogni kezd a nyári ég… Várva várt a kukoricás, ahova mégsem értél… Hogy eltakarjon zöld palást, s óvjon országos féltés. Menekülő lábnyomod megtelik szökkenéssel, vér hímes a patyolat ing, sebe: eleven ékszer. Fehér papír kereng a réten, rajta utolsó verseid – Hol vagy Magyarok Istene, angyalod mért nem küldetik? Késik bolyongó Júliád, holtak közt kutatva téged, s örökre rátapad a vád… Gyászfátylán könnyüi égnek. Mintha innen is szökni tudnál, a bozótos pusztulásból – hiába a rád tiport föld, mélyéből idelátszol... A sárga agyaggal érvelők, a nálad ezerszer holtabb, teli pofájú koponyák morogják: innen nincs tovább, maradj csak ott, ahol vagy! 1971–73
27
28
PÉNTEK IMRE VERSEI
A feladat Egyszer mégis csak felvirrad a nap – elhangzik Bajnai gratulációja, miközben (álszenten) a nemzetet óvja, ő, a nem választott, egyébként fess alak… Pakolni, elvtársak, ez most a feladat, elérkezik a rég óhajtott óra, hány ocsmány tervetek nem válik valóra… A „hálaének” ezúttal elmarad. Azért nem mennek (oly könnyen) tönkre, zsebük (számlájuk) degeszre tömve, sok hörcsög, menti (bőrét) s vagyonát… S mikor eltűnnek a balfenéken, nem marad utánuk más: a szégyen, hogyan tűrhettük oly sok éven át… (2008)
Valami elmaradt Valami mindig elmaradt – Lehet, egy félig-ölelés, ami csak látszólag kevés, a messze futó évek alatt, mint áradás után a hab… egy nyakkendő, egy gyászszalag eltűnt a távozás alatt – egy levél, egy faldarab, aminek hiány ott ragyog az emlékezet térfelén, s leroskad a mozdulat, ha megtalálja gyenge fény. Amit keresnél, nincsen ott, a messzeség övén szalad.
PÉNTEK IMRE VERSE
29
Egy magánnyugdíjpénztárra Az ügyleten volt egy kis lék, ezen elfolyt az osztalék.
Koppány Attila – Égi jelek – 70x100 cm, vegyestechnika, vászon, Mór, 2016.
30
SZŰCS KATALIN – A KIS HERCEG VISSZATÉR
Szűcs Katalin
A Kis Herceg visszatér Üzenet Antoine de Saint-Exupérynek, ahogy megígértem – Húzd ki magad, légy büszke arra, hogy ez a neved és majd szépségedben gyönyörködhet az egész világ! – hallgatta a bogarat tátott szájjal egy, a földből alig kibúvó, parányi növényke, éppen amikor a talajból szárába szökellő életerő megcsiklandozta lehelet vékony sejtecskéit. – Hiszen még nincs is virág rajtam – jegyezte meg félénken. Sorra számba vette három, halovány erecskékkel átszőtt, szorosan kapaszkodó levélkéit, kisimította ráncoskáit. Éber, a városi ember egyike azoknak, akik sóhajtva ébrednek hétfő reggel, és számolják a hét napjait, mitöbb a napnak óráit, és az órák perceit is, mert ott kell lenniük, ahol semmiképp nem akarnak, és azt kell tenniük, amit egyáltalán nem szeretnének. Most azonban Éber egyike volt azoknak, akik tudták, hogy nem szép dolog a hallgatózás, de mit tehetett, ha éppen a könyöke sarkánál kezdte szurkálni egy aprócska fűszál, és hiába igazgatta, hajlítgatta, mintha szándékosan incselkedni akarna, egyre csak hozzá dörgölőzött, és pici éles szárával nem hagyta nyugton. Szedte is a sátorfáját, de keze visszadobta a pokrócot. Nohát! Ha átmegy innen egy másik helyre, ki tudja, ott valami történni fog, aminek meg kell történnie. De… mi van akkor, ha valaminek meg éppen akkor kell megtörténnie, ha itt marad?! Körbenézett. Lábánál észrevett egy sárgálló százszorszépet, és mielőtt meglátta volna a virág áttetsző fátyolfehérjét, megszólalt: – Kezedben (vagyis szirmaidban!) az életem! – és összeszorított szájjal tépkedni kezdte a fehér szirmokat: Tegyem, ne tegyem, tegyem… s a legutolsónál, amikor egy alig hallható jajkiáltás jelezte a százszorszép élet végét, ő maga is sóhajtott egyet. – Tegyem! – mondta. – De jaj, vége a virágnak! Erre nem is gondoltam! Bocsánat! – nézte a szétszórt növény alig látható részeit. – Legközelebb magam döntök, ha választanom kell! Hóna alá kapta a pokrócot, és odébbállt vele. Itt már jobb volt. Leheveredett, kinyújtózott, és mustrálta az eget, ami most kékebbnek tűnt, mint bármikor máskor. A nap kora reggeli fárasztó órái alakot öltöttek az égbolt felületén. Kerek számlapjuk megtelt rohanó emberek komor képeivel, vitákkal teli szájakkal, hiábavaló munkák feslett darabjaival. Szabadulni akart a kellemetlen maradványoktól, amelyek teste szerveibe ragadtak, és körüllengték, megfeszítették végtagjaikat, és elborították koponyájának rejtett zugait. Mély levegőt vett, a látomás végre feloldódott, s lassan eltűnt Éber szeme elől. Megfordult a horizont – futott át elméjén, ahogyan a magas távolba nézett. – Elérhetetlen vég. – gondolta. Tovább pásztázott ugyanazon a kékségen. – De sebaj! Kijárat fölfelé – dünnyögte szórakozottan. Egy szitakötő zöld berregéssel szállt el a fejénél. Amint odébb zengett, az utána maradt zizegő csendben Éber egyszerűen fültanúja lett a beszélgetésnek. – Mindennek eljön az ideje! – oktatta a rovar a nagy lapulevél árnyékából a palántát. – Először a leveleidnek kell megerősödnie, különben hogyan táplálná a bimbókat, amiből majd a virág fejlődik!
SZŰCS KATALIN – A KIS HERCEG VISSZATÉR
31
– Igaz, – gondolkodott el a Harangvirág, és nagyon igyekezett, bár nem tudta mi módon is tegye, hogy minél hamarabb bimbót növesszen levélkéi mellé. A nagy erőlködés azonban nem mindig jár eredménnyel, főképpen nem, ha egy bimbó előbújását sürgetnénk – gondolta Éber. – Mert a bimbó megszületése időbe telik. Mégpedig bimbó-időbe. Az maga a csoda, amikor kinyílik és megmutatkozik a világnak! De ha látni akarnám miként teszi, át kellene lépnem oda, ahol a növények ideje tanyázik. – Egyértelmű volt számára, hogy egy virágzást másképp teljességgel lehetetlen kivárni. – Alázatos is vagy? – hallotta ismét a tücsök cirregését. – Hát az mi? – érdeklődött a kis növény. – Az alázat? – gondolkozott a Tücsök. – Hm. Az alázat az valami olyasmi, amit akkor érzünk, amikor tudjuk, hogy hatalmas a világ körülöttünk és mi mégis picike részei lehetünk. S ez melegséggel tölti el a bensőnket – köhintett a mondat végén, mert még szerette volna folytatni, de maga sem tudta jobban megfogalmazni, ehelyett szívecskéje megtelt a gondolattal és nagy szemeiből különös fény sugárzott. – Ez hát az, amiről beszélt – figyelte megilletődve a Harangvirág. Aztán mindketten hallgattak. Csak az arra libbenő Szellő törte meg kettőjük mélységes áhítatát, miután szemtelenül szalmakazallá kuszálta Éber amúgy is örökké boglyas üstökét. – Köszöntelek kis Harangvirág, téged is Tücsök! – suhogta körbetáncolva őket. – Honnan tudod, hogy ez a nevem? – csodálkozott a virág. – Honnan, honnan – libbentette meg levélkéjét könnyedén a fuvallat, csak hogy érezhesse közelségét. – Sok-sok ideje teremnek a Földön a Harangvirágok. Különös, mert a te fajtád általában jobban kedveli, ha bokrok, erdők közelében virulhat. meglehet, valamelyik ősöm segítette a magodat erre a helyre. Ahogy elnézem, még erősödnöd kell kissé. De éppen olyan zöld színed van, mint elődeidnek. A levélkéd formája is ugyanaz, mint a magból kikelt rokonaidé – susogta kedves simogatással, és puhán a Harangvirágra csókolta a tengerről hozott csókját. – Ha a szél nem hozna esőt, bizony kiszáradna minden körülöttünk – és bukfencet vetett, mire a növényke levelei önkéntelenül megmozdultak, hogy utat adjanak a szertelen kis zefírnek. – Hohohohó! – forgatta meg a beszélgetők körül ezer sugárkezét a Nap. Hát rólam megfeledkezel? Hiszen én is itt volnék! – Csak túlságosan belemerültem a beszélgetésbe – fogta csöndesebbre kihívó szavait a szellő. Mindent látó Nap, ismered Te is a harmatos Harangvirágot! – Hát persze! Légy üdvözölve kis virág! – ölelte magához a Nap a gyönge palántát. Mióta kibújtál a föld burkából, én melengetlek fénypalástommal. – Köszönöm – gondolt a növény a kellemes érzésre, ami megbizsergette vékonyka levélkéit. – Te vagy az, aki felszárítja a reggeli harmatcseppeket? – érdeklődött, s a napsütés arra késztette, hogy kinyújtóztassa szárát, és minél egyenesebben, minél magasabbra igyekezzék. – Igen, én.
32
SZŰCS KATALIN – A KIS HERCEG VISSZATÉR
– Csakhogy ezek a gyöngyök gyönyörűek, minden fűszálon megjelennek, még rajtam is! – nevetett. Elvarázsolják a mezőt! A kristálygömböcskékkel teleszórva a rét elfeledteti velünk minden szomorúságunkat. – Nem múlhat el nap, hogy ne csodálnám meg őket, még a szomszéd kamilla sárga virágját is megmutatják, s talán ha én is virágot növesztek, megláthatom magamat bennük. Nem maradhatnának örökké velünk? – Amit kérsz, a mi világunkban nem lehetséges. Hiszen abban gyönyörködsz, ahogy sugaraim megérintik őket és át- meg átjárják a harmatcseppeket. Ettől azonban egyre finomabbá válnak és gyöngyformájuk lassan párává lesz. Káprázatos sziporkázásuk majd elillanásuk elválaszthatatlan egymástól. De meg nem szűnnek, hiszen aztán általuk tölti be friss illat a mezőt. És ha mindig körülötted lenne ez a tünemény, egészen megszoknád, talán észre sem vennéd a szépségét. – Akkor csak a reggeli órákban viselhetem a harmatos nevemet – összegezte magának a hallottakat csüggedten a kis növény. – A neved miatt azért ne búslakodj! A Harangvirág név ugyanaz marad. És aminek teremttettél, a lényeged sohasem változik – vigasztalta a Nap. – Ha megjelennek reggel a harmatcseppek, és azokat gyönyörűnek találod, azt jelenti, hogy lelked kitárod feléjük, lényed befogadja őket, bájuk téged is áthat, s belőled is sugárzik majd a boldogság. Ha téged látnak majd így, te is örömet keltesz mások szívében. – Mintha hallottam volna valami hasonlót már – szólt a virág. – Igen, egy fiú szavaira emlékeztet, aki újra a Földre érkezett, és magával hozta a rózsáját. – Minden bizonnyal a Kis Herceg visszatértekor? – kíváncsiskodott a Szellő. – És egyáltalán miért tért vissza? A visszatérések előbb vagy utóbb, körülöttünk vagy bennünk, mindig változással járnak – tekergett körbe a fűszálak között, mert ő aztán igazán tudta. – Úgy emlékszem, kerekedett ki a növény zöld levélkéje az izgalomtól – hogy visszavágyott a kis bolygójára, mert a Rózsa, amelyet kevélysége miatt magára hagyott, visszahívta. – Alig várta a találkozás pillanatát a Kis Herceg – kezdte mesélni a virág és igyekezett szó szerint idézni a hallottakat: A Rózsa, az a pici és törékeny növény, benőtte az egész kisbolygót! Először csak a tűzhányókig merészkedett. Indáival felkapaszkodott a vulkánok tetejére, – mert időközben a két tűzhányó is megszűnt fortyogni. – Te lennél az én virágom? – kérdezte a Kis Herceg, mert igazán nem erre számított. – Igen, én vagyok az – hangzott ezerfelől a csilingelő válasz, mert a Rózsa hangja is megsokszorozódott virágaival együtt, és már nem a kevélység szólt belőle, hanem valamiféle tiszta csengettyű. – Köszöntelek – tette hozzá, és a tisztást, ahová lábam óvatosan letettem, nehogy rálépjek az indákra – egyszeriben virágkoszorúként körbefonta. Egyetlen mozdulata visszaidézte búcsúzásunkat is, amint annak idején maradásra kérlelt. – Azt gondoltam, ha visszatérek, óvnom kell majd Téged, gondoznom újra, de… elbizonytalanodtam, látom, magad is boldogulsz… talán elmegyek ismét –
SZŰCS KATALIN – A KIS HERCEG VISSZATÉR
33
suttogta és éreztem, hogy torkom mint a búcsúzáskor, újra összeszorult. Majd az a sejtelmem támadt kimondatlanul, halványan és mégis ellentmondást nem tűrve, hogy nincs már rám szüksége a Rózsának, remekül megvan nélkülem is. A virág megsejtett tán valamit, mert aranyszínű szirmait mind egyszerre megmozdította. – Nézd, ezek mind távollétedben születtek! A magány megtanított arra, hogy együttlétünk a szeretet minden pillanata, nem pedig a követelőzésé és az önző akaraté… Köszönöm Neked, s most boldog vagyok, hogy méltó örömmel fogadhattalak! Mert nagy volt ám bennem a várakozás! – Mit is mondhattam volna szavaira! Tele voltak elégedettséggel, lelkesedéssel, gondtalansággal. A rózsa ragyogott a boldogságtól! Bárhogy is akartam, nekem nem sikerült. Nem tudtam örülni ennek a helyzetnek. Olyan hirtelen történt, s minden másképp alakult! Hiszen a fejemben előre elképzeltem a kis bolygó új életét, meg a Rózsáét, a vulkánokét, a bárányét, a naplementéét… az enyémet! És tessék! Mindent újra kell gondolnom a jövőt illetően. – Szeretnék leülni – szóltam a bokornak, mert körülnéztem és nem találtam trónusomat a nagy rózsadzsungelben. – Ó, már adom is! – emelte elő készségesen egy ág rejtekéből kedvenc karosszékemet. De most nem tudtam előzékeny mosollyal megköszönni. Csak bólintottam rá. – Újra nézheted majd a naplementék színeit! – tette hozzá, mintha legalábbis bizakodna jókedvem visszatértében. – Most nem! Nem szeretnék naplementét nézni! – tört utat a keserűség a Kis Hercegből, arra nem is gondolva, hogy a naplemente akkor is be fog következni, ha ő éppenséggel most nem is akarja – magyarázta a Harangvirág, s folytatta: – Jobban szeretném tudni, mit tegyek ezután. Kár volt elképzelni mindent olyan aprólékosan! Semmi nem úgy történt, minden üressé vált! Most oda az egész terv, oda a jövő! – És valóban, a Kis Herceg csak nézett hallgatagon maga elé – vett nagy levegőt a Harangvirág. – Ült, ült sokáig és várt, hogy a szívében kitörni készülő vihar elmúljon. Körötte némaság telepedett a kis bolygóra. Valami nagy küzdelem zajlott benne, de ennek a harcnak nem voltak katonái. Nem volt támadó, és nem volt védekező. Elvesztett valamit, amitől úgy tűnt, nem megy tovább úgy az élet, mint eddig. Magányos volt. Sírni tudott volna, mégsem jöttek a könnyei. Hiszen nem történt semmi rossz. Sőt, minden – rendben volt. A Rózsa szebb volt, mint valaha, és örült az érkezésének. Mégis minden megváltozott, más lett, és ő mégis ugyanaz maradt. – Olykor milyen jó a csend! – sóhajtott nagyot hosszú-hosszú percek elteltével. – Megleszünk együtt a bolygón, ha Te is segítesz – fordult a Rózsához, s most újra úgy érezte magánt, mint a kis bolygó uralkodója. Köpönyegét ledobta – amúgy is egészen összement az utóbbi időben – és sokkal, de sokkal könnyebben mozdult, lépett, lélegzett, mint annak előtte. A Rózsa földerült. – Hiszen én kezdettől ezt szeretném Kis Hercegem! – válaszolta, és azt gondolta: délcegebb, mint valaha! Megérdemli a Herceg nevet. – Adsz nekem és a bárányomnak egy talpalatnyi helyet?
34
SZŰCS KATALIN – A KIS HERCEG VISSZATÉR
– Te vagy a kisbolygó ura, természetesen, amennyit csak akarsz! – De hová teszed ezt a rengeteg hajtást, a bolygó hátáról, mindenütt ott van, amerre csak lépek! – Ha kívánod, indáimból ösvényt formálok Neked keresztül a réten, és a vulkánok között! Olyan szép rózsakertet amilyen még nem volt senkinek a világon! A Herceg kerekedő szemmel hallgatta. Trónusáról felugrott, tapsolni, ugrándozni kezdett, mit sem törődve a tüskés ágakkal. Szerencsére a Rózsa időben arrébb kapkodta elterülő szárait, így minden levele, az öregebbek és az újak is épen maradtak. S mivel nem kötötte már az akadékoskodása, s a kifogásait is messze maga mögött hagyta, a Hercegnek nem mondta, de ettől a felszabadító átalakulástól azzá változhatott, amivé csak elképzelte magát! – Így aztán nem kell visszavinned a kis báránykát és te magad is uralkodhatsz tovább birodalmad fölött. De ha gondolod – s a Rózsa körbefonta a Herceg vállát, - mindketten visszatérhetünk a Földre. Épp eleget növesztettem gyökereimet a kisbolygó földjébe, világot szeretnék látni végre! – Eljönnél velem? Annyit beszéltem rólad a barátaimmal! – Miért ne, ha te is akarod, mert egyedül ez unalmas utazás lenne, és amúgy is, Te már tudod az utat a Föld irányába. – Létrát formálsz magadból? – kérdezte a Herceg. – Dehogyis – nevetett a Rózsa. – Arra gondoltam, – és itt kis szünetet tartott. – Arra gondoltam, hogy sárkánnyá változom, s te sziromnyeregben a hátamon ülve bejárjuk az egész Mindenséget. – Erre a Herceg újra csak kacagott és tapsolt, s közben szorosan magához ölelte a közeli virágokat. A kis bolygó soha nem volt ilyen jókedvű, mióta emlékezete létezik. Remegett vele az összes fűszál, a Rózsa számtalan levele, fesleni készülő bimbója és minden kinyílott virága. Még a vulkánok is megéreztek valamit, és gondolkodóba estek, vajon nem kellene-e mégis újra tűzhányóként folytatniuk. – De jó, de jó! – kiabálta egyre a Herceg, aztán kérdőn nézett a bokorra. – És mikor indulunk? Szeretnék találkozni a barátaimmal, a rókával és az emberrel, aki vizet adott innom, mikor szomjaztam. Gondoltam, megajándékozhatnánk őket a maggal amit virágaid teremnek, hiszen annyit beszéltem szépségedről a Földön. – Akár most mindjárt utazhatnánk, de ne siessünk annyira! Pihend ki magad, nézd a közelgő naplementét, addig a bárányka is megszokja a helyet. S aztán indulhatunk! – Igazán csak annyi időre volt szüksége a Hercegnek – magyarázta a Harangvirág –, míg lélekben újra készen állt. Addig élvezte a Rózsa játékát, amint utat formált neki a kisbolygón keresztül rózsakerttel szegélyezve az ösvény szélét, s ahogyan csipkés palotát varázsolt számára illatos baldachinnal. A kis bárány is kipihente végre az utazás fáradalmait. A doboz oldalát kipirgálva kikérezkedett a szabadba és a zöldellő rét dús füvét látván elcsodálkozott, s csak távolról szemlélte a nap sűrű járása miatt állandóan változó szirmok aranyfényét. Egy napon aztán a Herceg a Rózsa elé állt: – Indulhatunk – mondta.
SZŰCS KATALIN – A KIS HERCEG VISSZATÉR
35
A Rózsa csak bólintott. A sárkánnyá lényegülés sokkal, de sokkal nagyobb koncentrációt igényelt, mint az ösvénnyé változás, vagy a palota megépítése. Fokozatosan gyorsuló forgásba kezdett. Indái lassan-lassan örvényként köré fonódtak. Szél kerekedett, s már egészen gyorsan pörgött. Végül elérte azt a fergeteges sebességet, hogy a fiú csak zöldellő és aranyló színkavalkád csíkos suhanását látta a Rózsa helyén. Tágra nyílt szemmel figyelte, és bőrén érezte a mozgás átalakító erejét. Kissé maga is beleszédült. A forgás sebessége csökkenni kezdett, újra felismerhetővé váltak a részletek, csakhogy most egy gyönyörű, arany virágokkal és zöld levelekkel díszített délceg sárkány jelent meg előtte. – Te volnál az? – suttogta, s óvatosan megsimogatta a sárkány erős, mégis selymesen puha és kecses szárnyait. – Én vagyok – válaszolt sárkányfejét hátravetve a Rózsa. – És nézz magadra is – libbentette meg szárnyát a Herceg felé. A fiú most vette észre, hogy vállán rózsalevelekből szőtt arany palást pihent. – No, indulhatunk? – kérdezte barátságosan a Rózsa-sárkány, vagy hogyan is nevezhetném – tette hozzá a Harangvirág. – Néha nehéz nevet adni a dolgoknak. – S inkább folytatta az elbeszélést. – Hát hogyne! – kiáltott a Herceg és felugrott a sziromnyeregbe. – Kényelmesen ülsz? Most rajtad a sor, fogd a gyeplőmet, és irányíts! – fújt kissé türelmetlenül, sárkány módjára a Rózsa. Búcsút intettek a barikának. Látszólag egyáltalán nem búslakodott a Rózsa és a Herceg távozása miatt. Fölpillantott egyet és csodálkozásnak nyoma sem volt a szemeiben. Olyasfélének tűnt, mint a macskák ilyen alkalmakkor, önálló életet élt saját magában. Így történt, hogy a Herceg újra útnak indult a Földre a Rózsasárkány társaságában. – Már éppen meglátták a Föld felhőkkel takart gömbjét – fűzte tovább a történetet a növényke, – amikor a Herceg hat kicsi égitestre lett figyelme. Ezek éppen mellette suhantak sorra el és sebesen közeledtek a kék bolygónk felszínéhez, a sivatagos földrész felé. – Odanézz! Ezek azok a kisbolygók, amelyeket végiglátogattam előző utazásaim során! – kiáltotta. A sárkány fejével követte a fiú karjának mozdulatát. – Meglehetősen aprók és üresek. – állapította meg. Azok lennének, de nézd, valami mégis van rajtuk. Kövek – lassított a Rózsa-sárkány utolérve a mozgó és törpülő égitesteket. – Kövek, de milyenek, hasonlatosak az emberekhez! A királyhoz, a hiúhoz, az iszákos emberhez, és amott van az üzletember, a lámpagyújtogató és a tudós megkövült formája! – Mind élettelenek! – Ezalatt a földfelszín közelébe ért a hat bolygó. Addigra már olyan picivé sűrűsödtek, hogy csak a kőszobrok talpazata alatt volt egy kevéske belőlük. S miután talajt értek, lassan nyelte el őket a megnyíló homokréteg. – Ne! – kiáltott a Herceg. Tegyünk valamit, hogy ne tűnjenek el nyomtalanul! Neked bűvös erőd van, kérlek hozd vissza őket! – szólt a Rózsához. – Annyit tehetek, hogy elmondok egy varázsigét, de hogy attól életre kelnek-e. rajtuk múlik – keringett kitárt szárnyaival a bezáródó homoktölcsérek fölött a sárkány, ahol már semmi nem látszódott a zuhanó kőszobrokból. Nyakát kinyújtotta a Föld felé és torkából hang áradt, ami rezgésbe hozta a puszta homokfelületet is: Ébredjetek! Ébredjetek! Ébredjetek! – kántálta a Rózsa,
36
SZŰCS KATALIN – A KIS HERCEG VISSZATÉR
és addig keringett-keringett mígnem egyszer csak megmozdult a felszín. A Herceg nyergéből kihajolva nézte, ahogyan egyszerre emelkedik elő a hat kőszobor. Ott álltak egymás mellett sorban, mozdulatlanul. Néhány perc után azonban egy roppanó hang törte meg a csendet. Repedezni kezdett a kőszobrok felülete. Cserepekben kezdett hullani róluk a külső kemény takaró, és végül előbukkant mögülük a hat ember. A Rózsa-sárkány és a Herceg lélegzetvisszafojtva figyeltek. A király sűrű nehéz mozdulatokkal porolta palástját, mint akit bepiszkított a talaj, és tisztogatás közben az uralkodói köpönyeg is porba hasadt róla. A hiú is – hasonlóan a királyhoz megszabadult csodás ruháitól, még a hetyke kalapja is foszlányokban pergett fejéről le, a lába elé. Látta, hogy társairól is törnek, hullanak az ingek, nadrágok, akár a színes cserépmozaikok melyekből új képet alkot majd a mesterük. Ott álltak mind a hatan anyaszült meztelenül, és egymást kérdezgették, mint akik hosszú álomból ébredtek: hol vagyunk, mi történt velünk? – Oh, ki vagyok én? – kérdezte a király, és úgy nézett a hiúra, mintha soha egyetlen alattvalója nem lett volna. – Ki vagyok én? – tudakolta a hiú az egykori részeg embert. – Ki vagyok én? – kérdezte az is önmagától, és hosszú-hosszú idő után most érzett először örömet szívében. – Ki vagyok én? – kérdezte az üzletember, aki az égre emelte tekintetét. A csillagokról teljesen megfeledkezett, de még a számokról is, amiket egykor hozzárendelt az égitestekhez. – Ki vagyok én? – kérdezte a lámpagyújtogató, mert a parancsok nem adtak többé utasítást neki. – A geográfus kutató szemeiben is ez a kérdés tűnt elő: - Ki vagyok én? – Fejében megszűnt a kíváncsiság, és ujjai között tenyeréből lepörögtek a sárga homokszemek. – Menjünk, - szólt a Rózsa-sárkány. Nekünk nincs több dolgunk itt. Visszakapták önmagukat az emberek. – A Herceg elgondolkodott azon amit a Rózsa mondott: mit jelent az, hogy visszakapták magukat? Hogy érti ezt a Rózsa, hiszen azelőtt is emberek voltak. – Keressük meg a barátaimat! – kiáltotta a Herceg. – Azt tesszük, amit szeretnél! – válaszolta a sárkány. De ott, a sivatagban, senkit nem találtak. A kígyót sem, aki segített visszajutnia a kis bolygóra. A kis rókának hűlt helye volt, a repülős embernek, aki inni adott a kisfiúnak, még annyi sem. – Hiszen megjavította a repülőgépet – gondolta a Herceg –, és visszatért vele az otthonába. – Keressük máshol! – kérte a sárkányt. – Úgy tűnik, hogy másik helyet találtak maguknak a létezésben. Ne búsulj emiatt – vigasztalta gazdáját. – Mi legyen hát a maggal? – kérdezte a fiú, felocsúdva szomorúságából. – Azt bizony itt hagyjuk emlékül – mosolygott a Rózsasárkány. – Vigyük a sivatagba, ahol találkoztunk a barátommal! Ha netán visszatér a helyre, meglátja majd a Rózsát, s tudni fogja, hogy én jártam ott, mert előtte éppen ott nem termett ilyen virág – mondta a Herceg. Szóval, ha a sivatagban ráleltek
SZŰCS KATALIN – A KIS HERCEG VISSZATÉR
37
egy egyedülálló rózsabokorra, arany levelekkel díszítve az egészen biztosan a Herceg Rózsája lesz! Végül visszatértek, ide erre a rétre – mondta a Harangvirág. – Így esett, hogy elmesélte történetét. - Aztán észrevette a harmatot a fűszálakon. – Mi ez? – kérdezte tőlem, s kezeivel megérintette a cseppeket, azok persze lepörögtek a levelek széléről – kuncogott a Harangvirág. Így hát lehajolt és közelről figyelte a gömböcskéket. Meglátta benne szemének kedves vonalait. – Ki az? – kérdezte. – Te magad. A vízcseppen tükröződik az arcod. – magyaráztam neki. – Szép. – mondta. – Ennek a kérdésnek mélységei és magasságai vannak. – megremegett a csepp. – Olyat kérdeztél, amire mindenki csak maga kaphatja és adhatja meg a választ. Csak tény igaz saját belső útmutatásod szerint, te tisztán és egyszerűen gondolkozol, nem lesz nehéz követned azokat. Ez a fajta kívánság elmozdítja az akadályokat, és könnyedén juthatsz a szíved bölcsességéhez általa. Rávezet, hogy tudd mi a dolgod, hogy a válasz minél kielégítőbb legyen számodra. Lehet, hogy lesznek örömeid, és lehetnek persze szomorúságok is. Majd láthatod, mind ideiglenesek, és múlandóak. Viszont aki megtapasztalja – és íme máris megkapod az első és legfontosabb választ – aki megtapasztalja mindezeket, vagyis Te, változatlan maradsz. S abban a változatlanságban él az igaz és végtelen boldogság! – Akkor miért nem érzem? – Óh, hát előcsillan az, de néha elhomályosítják a külvilág dolgai, a gondolatok és érzések kavalkádja. – A Herceg elképzelte, ahogyan az a boldogság ragyogni kezd. Visszaemlékezett, hogy éppen így érzett, amikor a Rózsáról gondolkozott, és nagy csönd közepében ült, a kis bolygóján. – Nincs is olyan messze! – nevetett, és utoljára megnézte magát a gömb pici tükrében. Látta, amint a harmatcsepp egyre kisebb és kisebb lesz, egészen parányivá zsugorodik, még egyszer visszamosolygott rá, és végleg elillan a levegő láthatatlan tartományában. Szeretett volna hazavinni a kisbolygóra egy maréknyit a harmatcseppekből, de azok minduntalan szétfolytak ujjai között. Megértette, hogy ha látni akarja a vízgyöngyöket, ismét vissza kell utaznia a Földre. S mivel a Rózsa-sárkány maga is megtapasztalta a harmatok selymes érintését, mindketten egyetértettek abban, hogy hamarosan visszalátogatnak – harmatnézőbe. – Jó volna tudni merre jár! – merengett a kis mesemondó. Erre a Tücsök is csak bólogatni tudott fekete kobakjával. Nagyokat hallgatott óriás szemeivel maga elő meredve. – Itt van még a Földünkön, éppen ezen az oldalon. De ahogy nézem, indulófélben, mert a Rózsa-sárkány gyeplőjét már kezében tartja. – De jó neked, hogy onnan mindent látsz! – képzelte magát a Nap helyébe a Harangvirág. – Ez így igaz, mindent észreveszek a magasból, de a te szemeiddel nem tudom észlelni azokat az apró szépségeket amik a fűszálak erdejében rejtőznek. És menynyi minden vár még rád! A bimbók megjelenése és virágaid kék szirma is milyen szép lesz!
38
SZŰCS KATALIN – A KIS HERCEG VISSZATÉR
– Már alig várom! – mondta a növényke. – Én is, kis Harangvirág! – súgta Éber. – Ó, ezért hoztad Te a hírt, és nem a Szellő és nem a Tücsök! Most értettem meg, amikor kiejtettem nevednek hangjait! És köszönet a fűszálnak, hogy nem hagyott nyugton, s addig szurkálta a könyökömet, míg kénytelen voltam odébbállni! Lehet, hogy nem is volt véletlen? Talán tudott valamit!
Kaszások a Hargitán Klotz Miklós fotográfus kiállítása a Lábasház Galériában, Mór, 2016.
KABDEBÓ TAMÁS VERSE
Kabdebó Tamás
Sztriptíz Vesd le a bundád, aranyom; Kandallómban ropognak a fahasábok. Rád melegedne az irha – ide vele! Íme, csodálom, még a kosztümben is Elegáns, kívánatos alakodat. Vedd le hát, kosztümkabátod, szoknyád Bundádra fektetem a két göncöt „Könnyűselyem kombiném is akarod?” Még az anyajegyedet is Mely ékesíti barna balkarod. „Azt csak a bőrömmel együtt kaphatod.” Kosztümöd sorsára vágyakozik Rózsaszín melltartód, fölül, És tenyérnyi bugyid, alul. Libbenj egyet, fordulj, perdülj E két kis darab hozzám kerül. Gyönyörű vagy, pucéron, de belül Mi van? Barna és fehér bőröd Következik, alatta a húsidomok pirosak, Az izmok, zsigerek, porcok sorakoznak, Majd a vászonfehér csont, – vázad is szép, és legutolsónak idemasíroznak a szervek, a barna máj, a sárga lép, az utcahossznyi szürkésfehér belek, a két tüdőnyi lebernyegek. Levetsz mindent, de megtartod A szíved. Ha összeszámolom: benned a vas Elég egy közepes szögre, Zsírod egy szappan készítésére, Cukrod hat kávé édesítésére, Meszed egy ketrec kimeszelésére, Foszforod 2000 gyufafejre, Magnéziumod egy savkötő Tabletta legyártásához elég. A kén benned elég lenne Egy eb fertőtlenítésére. Elég. Ebből elég! Vissza az egészet
39
40
KABDEBÓ TAMÁS VERSE ÉS BÚCSÚ BARÁTAIMTÓL (ÉS VISZONTLÁTÁS) A kémiai Laboratóriumot És a tested Részeit. Öltsd föl Ruhádat is. Mind Visszaveheted Cserébe Csupán Kérem a Szíved.
Búcsú barátaimtól (és viszontlátás) Azt mondják, egyszer mindenki meghal. De mi lesz azokkal, akik még életükben megérik a világvégét? Azt hiszem, én nem leszek közöttük, mert esetleges átváltozásomat megjósolta egy főorvos. De ki tudja? Egy lourdesi fürdés meghosszabbíthatja életemet. Mindenesetre itt van még 5 jóbarátom: a halálos ítéletét egykor túlélő Jámbor Laci, a 2x megkoszorúzott Makkai Ádám, még innen, az ugyancsak túlnan élő Etényi Ákos, egykori osztálytárs, lelkem ismerője, Sinyó (azaz Simó Sándor) a filmek és a felhők közé költözött egyivású szerettem, és legkedvesebb unokatestvérem, Weidinger Imre. Jámbor 1956-ban szabadult a pesti börtönből, ahová Rákosi pajtás záratta be 1951-ben és 56-ban első dolga volt szerelmét, menyasszonyát Katit is kiszabadítani. Laci zseniálisan okos volt, és becsületes. Oxfordban végzett, először a városnak dolgozott, utána egyéni vállalkozásba kezdett. Nem hitt Istenben, de szerintem Alfa és Omega keblére ölelte őt. Két kutyája volt, két daliás fia, és egy szép felesége. Talán még túlnan összekerülünk a szülőkkel. Etényit hős képsíkos Ákosnak hívtam, mert ábrázoló geometriai rajzaimat ő vetette papírra. A Dunába egyformán voltunk szerelmesek, én jobban tudtam evezni, Ákos minden egyéb gyakorlati dologban túlszárnyalt. Búcsúzó versemet sírjába temették. Családjához változatlanul ragaszkodom, neje Etényi Gitta a legjobb töltöttpaprikát főzte, főzi. Ritka dolog, de mérnöksége mellett Ákos a magyar történelmet is jól ismerte. Makkai Ádám irodalmi hagyomány. Rá akart venni, hogy barátjával Csével, összehozzam özvegy édesanyját. Ez nem sikerült. De aztán létrehozta a nagy angol antológiát, melyet Tábori Palival én kezdtem, ő fejezte be. Főszerkesztőnek engem kért fel, ezt nem fogadtam el, tehát ő lett a totum factum. Igaza lett abban, hogy kétszer annyi verset tett bele,
KABDEBÓ TAMÁS VERSE ÉS BÚCSÚ BARÁTAIMTÓL (ÉS VISZONTLÁTÁS)
41
mint én akartam. Jó fordító Makkai, de nem a legjobb. Néha összeszalámizta a verseket. Pasternak Lydiát kihagyta. Legjobb köztünk Zollman Péter volt, persze ő sem Babits. Jómagam rábeszéltem távoli barátomat, a Nobel-díjas Seamus Heaney-t, hogy írjon az Observer-be az antológiáról. Egyébként Makkai a legjobb élő magyar költő. Tehát kitüntetéseit megérdemli. A tizennégy éve elhunyt Simó Istenben bízó filmszakértő volt, jó úszó, ügyes vizipólós – kitűnő labdaérzéke volt –, és remek lovas. Jól dumált, és jól úszott. Egyszer Tahiban fogadott velem, hogy 10 perc alatt nem fogok egyetlen halat sem. Fogtam egy kisujjnyit, nyereményemből jól megvacsoráztunk. Kardon húst hoztak lángolva. Fontosabb ennél, hogy egyetértettünk: a világot Isten teremtette és igazgatja. Sinyóval ismertük egymás kedveseit, belakmároztunk mamájánál és az én Böje nagynénémnél, együtt utaztunk a pesti 49-esen, és a milánói buszokon, majdnem szimultán kaptunk szívrohamot és állandó vendég voltam balatoni házában. Ha rágondolok, sírni kell. Weidinger Imre két hónappal volt nálam fiatalabb, és sportismeretekben mindenkinél bölcsebb. Bőkezű, jó testvér volt, és utolérhetetlen unokatestvér. 1975-ben végigeveztük a Dunát. Imre érzékeny fiú volt, ő sírt amikor engem náspángolt el, különben szerető apám. A Dunára hagyta hamvait, talán ebben én is követni fogom őt. Request is pace. Ave at que vele, (Kabdebó Tamás) Utóirat És még jön a meglepetés. A főorvos az imént bejött hatalmas bocsánatkéréssel a szemében. Semmi komoly bajom nincs, mondta. „Egy göb leblokkolt egy csatornát benned, most megszabadítottunk ettől. Hazamehetsz.” Hát igen, őrangyalom megint vigyázott rám, talán tudja, hogy én juttattam a magyar zászlót a Holdra, mert az angol Times-ban vitát provokáltam erről, és a NASA gratulált.
42
RADNAI ISTVÁN ÉS NOVÁK EDIT VERSEI
Radnai István
Domború párát lehel az éj a testünk megfeszül a hold vágya verdes kiszáll az ablakon ha lemenni csavarog-kevereg eszünk mint a részegült vágy a fényes alkonyon szemed kék az eget tükrözi egy hajfürt lopakszik szád elé a holdat új csillag üldözi felhág az égre karol belé ahogy a tüdő szaporázza rövidülnek a sorok a földrengés az ágyat rázza csak szapora sikolyok heve aztán a csönd lapul a horpadt párnára csitul
Novák Edit
Zápor fut az eső száz lábon átgázol a határon hullámzó rozsban hempereg hány cigánykereket busz ablakán ferdén csorog prizmáján törik a távol EKG-lelet üvegre írva könny is lehetne holott csak zápor 2016.06.04.
NOVÁK EDIT ÉS FARMOSI LÁSZLÓ VERSEI
43
Vihar orra bukott a málna a tárkony szanaszét kopogtatás nélkül tört ránk a jég legázolta a kertet beverte magát hozzám durván semmi voltam egyedül erővonalak közé szorult parány 2016.07.13.
Farmosi László
Hét oltár Velence Égtükör sirály ringató Vitorla fehér harangszó Sukoró kardél oltárkőben Pákozd diadala az időben
Pécsvárad Ősi pannon táj... a főhajó mióta áll Az út innen Rómába visz... rézkilincs zsoltárokra nyit
Patak Rákóczi otthona szelíd subrosa szoba Hol a fejedelem kurucait várta... S nézett túl a folyón a tenger partjára
44
FARMOSI LÁSZLÓ VERSEI Széphalom Sóhajnyi Athén fűzfa-timpanon múzsa liget zempléni dombokon Mindig kizöldellő ág nyelvünk Isten igéi... Csendország Tata Zsigmond hűs vízi vára borostyán fut tornácára Ostromot túlélt falak gótikus álma megmaradt S csönd a palotakertben szökőkút tánca lebben Buda Piros alma ékessége Isten ostora hűsége véráldozatos Büszke gyönyörű csodálatos Áld szárny alá bújt fényben Széchenyi hídja dunai szélben Fehérvár Kétezer éve élő szó Pásztortarisznya kenyér-só Központ ahogy a szív a lélek Királyok álma éltet
Revák István móri rajza. A Magyar Szent Család bodajki zarándoklása szoborcsoport öntvény hélyszerkezete
ZSIRAI LÁSZLÓ VERSE
45
Zsirai László
Jelenlét „Non recuso laborem” (Márton Áron jelmondata)
„Nem futamodok meg” munkától, bajtól, nyomortól, szenvedéstől, mert életre edzenek, hogy aztán jobban örüljek a teremtés örömének, a szeretetnek, háznak, hazának, embertársnak, barátnak, a kamatmentes boldogságnak.
Téved, aki nem úgy gondolja, hogy ez az élet.
Isten lelke a tájban, virágban, Nap mosolyában, felhő könnyében, szomorúságban. Isten lelke az Úrfelmutatásban, belső fény a sötétben, világosság a létben, szorgos lelkem telke a világban.
46
SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY VERSE
Szegedi Kovács György
Imádkozósáska "A bal szemebe tessék nézni, a másik sajnos üveg. Még gyerekkorban történt. Szomorú történet. Persze ettől még megy a zongorázás, és az igazgatást is jól ellátom, meg hát a meghallgatásokat, amiért most itt vagyok magácskánál. De vegyük komolyra a szót. Tudja, asszonyom, már ne haragudjon, de ön is hibás, hogy a férje... hát ugye... börtönben van. Semmi más, csak egy kis alkalmazkodás. Itt van ez a szép zongoraterem. Például ott lehetne egy Lenin kép, mindjárt amott jól mutatna Rákosi, vagy akár buzdító jelmondataink egyike, bármi, ami pártunk ideológiáját fölemelné. Érti, ugye!? Persze tudom, a tanító urat nem ezért vitték el az iskolából. De miért kell annyit pofázni? Mellesleg, tudtommal éppen oroszok szöktették haza Dnyipropetrovszkból, hát ez a hála, finom a pogácsa, bocsánat, hogy így teli szájjal... Szóval, én elég régóta csinálom ezt a szakfelügyelőséget, meg a meghallgatásokat; a tantermek többsége ízlésesen dekorált az előbb említett dolgokkal például. A másik: ne tessék zokon venni, de mit keres ott az íróasztalon egy Biblia, a kottatartón egy zsoltáros énekeskönyv? Mind ellenséges irodalom. Megtévesztő, butító, felforgató iromány. Igen, a zsoltáros is. A szövege tudniillik. Legyen eszénél, maga imádkozósáska, már elnézést. Tessék nekem elhinni, a vallás idejemúlt. Még pár év, és a feledés tengerébe fúl. Aztán meg csak a bajt hozza magukra. Nem mondom, hogy dobja ki, de le lehetne vinni a pincébe, egy ládába akár. Nos, sajnos lekéstem az utolsó vonatot is, de talán tud nekem valahol egy helyet szorítani. Ja igen, a zongorajátéka? Nem is tudom. Ennél azért többet vártam. Hogy megfelelő volt-e, taníthat-e továbbra is? Majd alszom rá. Ööö... még azt akartam mondani, a szobája ajtaját... ugye nem zárja be?"
GYÖRGY OSZKÁR IDEGENFORGALMI ÉRTEKEZÉSEI – SEBŐK MELINDA
47
György Oszkár idegenforgalmi értekezései1 Szent Anna kápolna2 (sajtó alá rendezte Sebők Melinda) Építtette Kálmáncsehi Domokos3 nagyprépost. Hogy fenntartásáról gondoskodjék megvette a mai sárkeresztúri birtokot és azt alapítványként a kápolna fenntartására rendelte. Az alapítványi szerződést maga Mátyás király írta alá 1486-ban. 1777-ben a fehérvári püspökség felállításával a sárkeresztúri birtokot Mária Terézia elvette a kápolnától és a püspöki javadalomhoz kapcsolta, viszont a kápolna fenntartására az őrkanonokság javadalmait kötelezte. Ez viselte a fenntartást 1803ig, a régi kiváltságos káptalan az utolsó őrkanonokjának haláláig. Ekkor (1807ben) Ferenc király a régi kiváltságos, de püspökség alapításával megszüntetett káptalan őrkanonokjának birtokait a piarista rendnek ajándékozta, azzal a kötelezettséggel, hogy az Anna kápolnát fenntartani kötelesek. A török hódoltság alatt a kápolna egyesek szerint őrtorony, mások szerint imaház volt, az utóbbi valószínű, innen származtatható a falon található Korán szöveg, ezt valószínűsíti az a körülmény is, hogy a múlt évi helyreállításkor papírdarabokra írt Korán-szöveget találtak a falak repedéseiben. A legutóbbi javítások eredetiben állították vissza a kápolnát és a padozat felásása folytán megállapítást nyert, hogy alatta hármas kripta van, egyben gróf Zichy Domonkos4 fekszik, másikban neje, a harmadikban összeszedett csontok vannak elhelyezve. A törökök kivonulása után ugyanis barokk stílben állították helyre, kicsoda, nem tudjuk. Ma tiszta gót-stíl, csakis a barokk oltár és oltárkép maradt meg. Előtte az alapító Kálmáncsehi prépost, későbbi nagyváradi püspök, majd kalocsai érsek szobra – a nagypüspök teljesen félreértett felfogásából téves szobor. Úgy tűnik fel, mint ábrándos poéta nagy kalappal, holott a harcok embere volt, ki Mátyás hadait vezette a dalmát partok meghódításánál, és egy ideig parancsnoka volt a dalmát partoknak, ő volt az, aki Miksa császár ellen a város védelmét vezette, amely védelemben 50 kanonokja esett el. A harcok emberének nem ábrándos poéta arc való plisszés karinggel. Semmi nyoma sincs a szobron Kálmáncsehi másik tulajdonságának, t. i., hogy a quinquessento litteráris embere volt, aki ma is híres kódexéről, melyek a korvinák műhelyéből valók. Ha a szobrász5 olvasta volna Pauer egyházmegyei történetéből Kálmáncsehire vonatkozó adatokat, másképp fogamzott volna meg elméjében.
A gépiratos hagyatékot sajtó alá rendezte és a lábjegyzeteket készítette: SEBŐK Melinda. A két idegenforgalmi értekezés részlet az In memoriam György Oszkár kötetből (Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2016). 2 A Fejér Megyei Levéltár György Oszkár-hagyaték gépiratban őrzött, kiadatlan dokumentuma. 3 Kálmáncsehi Domokos (1435–1514) nagyprépost. A gépiratos szövegben gyakran Kálmáncsai néven szerepel. 4 Zichy Domonkos: rozsnyói majd veszprémi püspök. 5 A szobor Ohmann Béla szobrászművész (1890–1968) 1938-ban készült alkotása 1
48
GYÖRGY OSZKÁR IDEGENFORGALMI ÉRTEKEZÉSEI
György Oszkár Székesegyház6 Ezen a dombon állott Székesfehérvár várának ősi temetője. Közepén állt Szt. Jakab temploma gótikus stílusban. Építése idejét nem tudjuk. A Jakab templom helyén, jobban mondva ennek átalakításával készült a mai székesegyház. A Szent Jakab templom kisebb volt, mint a mai székesegyház. A mostani székesegyház főbejáratától a mostani áldoztató rácsig tartott; és megfordítva állott vagyis ott, ahol most a főbejárat és a tornyok vannak, ott volt a Jakab templom szentélye, mellette a mostani Szent István kápolna és sekrestyéje, s ahol ma az áldoztató rács van, ott volt eredetileg a torony. A török hódoltságot túlélte a Jakab templom éppúgy, mint a Szent Anna kápolna, de a törökök kivonulásakor a Jakab templom sokkal rosszabb állapotban volt, mit a Szent Anna kápolna, s a benne tartózkodás életveszélyes volt. Amint most mi küldünk misszióba7 papokat, úgy küldött a Szentatya a török kivonulása után idegen nemzetiségű papokat (3 jezsuita prátert) missziós papokként hozzánk, kik egyenesen a Szentszéktől függtek. Tehát missziós terület voltunk. A missziós terület jellemvonása, hogy nincs püspöki hierarchia és anyagilag azon nép ajándékaival dolgoznak misszionáriusok, amely népre az illető missziós terület, – mint most Magyarországra Kína8 egy része – rá van bízva. A 3 jezsuitát követték missziósokként a karmeliták: templomukat, zárdájukat, a szemináriumi templomot és papnevelőt úgy amint áll [...]9 idegen missziós pénzből építették.10 A jezsuitáknak első dolga volt, hogy templomot teremtsenek, ezért helyreállították a Szent Jakab templomot, és ez szolgált 1688–1758-ig plébániai templomul (közben megépítik a karmeliták a szemináriumi, a jezsuiták a mai cisztercita templomot). A lakosok száma a törökök kivonulása után alig 3000, mind katolikus,11 ötven év múlva már 11000. A hívők számának fokozatos szaporodása arra buzdította a jezsuitákat, hogy a roskadozó plébánia templomot újjal helyettesítsék. Segítségükre sietett az akkori esztergomi érsek, ki az őt megillető tizedet templomépítésre átadta a városnak. A magyar királyi12 kamara pedig, hogy az építésre a bástya kövei használtassanak fel. E kettős segítséggel 1702-ben, tehát 14 évvel a törökök kivonulása után13 nekiláttak az építésnek. Lerombolták a Jakab templom szentélyét, sekrestyéjét, és helyébe építették a ma is ott álló 2 tornyot és főbejáratot, de gótikus stílusban – s minthogy több pénzük nem volt, hajónak meghagyták a régi hajót: 1702–1758-ig tehát ez a kombinált templom szolgált 6 A Fejér Megyei Levéltár György Oszkár-hagyaték gépiratban őrzött, kiadatlan dokumentuma. György Oszkár a szöveget Förster Gyula: Magyarország műemlékei című kötetének felhasználásával készítette. 7 Az eredeti gépiratban a misszió szó, s abból képzett összes alakváltozat missióként szerepel. 8 Az eredeti szövegben China. 9 A gépiratos szövegben betoldott, kézzel írott alig olvasható szó van. 10 A gépirat szövegében nem teljesen azonosíthatóan ez olvasható: 45.494frt élő dínárért. 11 A gépiratban katolikus helyett kath. rövidítéssel. 12 A gépiratban magyar királyi m. k. rövidítéssel. 13 A törökök kivonulása után betoldott kézzel írott szövegrész.
GYÖRGY OSZKÁR IDEGENFORGALMI ÉRTEKEZÉSEI
49
plébániai14 templomul, ezek a mostani tornyok azonban akkor alacsonyabbak voltak. Közben a továbbépítés helyett szerencsétlenség történt. 1740. december 20-án a vihar a templomtetőt lesöpörte, az északi, vagyis a Szent Anna kápolna felé eső torony falának egy részét ledöntötte. A templomtető és a torony restaurációját már a város végeztette 1742-ben, s ekkor mindkét torony tetejére új aranykeresztet húzatott. Buffler S. J. már mint plébános, 1758-ban meghirdeti a templomépítés továbbfolytatását. Ez a páter a jezsuita barokknak maga is neves munkása; az ő művészi irányítása alatt készült a ciszterci15 templom, a híres vörösberényi jezsuita, ma plébániatemplom. 1764-ben kimondja a pozsonyi országgyűlés a kiváltságos káptalan visszaállítását. Ez Mária Terézia figyelmét Fehérvár felé irányítja. Város, hívek és a királynő együttese építik a templomot. 10 év alatt készen áll, de a falak egyszerűen meszelve, a freskók azonban már elkészítve. A márványozás az 1868-as renoválás alatt készült. A két gótikus torony felemelése és átalakítása is később, az északi 1807-ben, a déli 1815-ben történt, gótból16 barokká.
A gépiratos szövegben pleb. rövidítéssel. A gépiratos szövegben ciszt. rövidítéssel. 16 A gépiratos szövegben góthból. 14 15
50
P. MAKLÁRI ÉVA – SEBŐK MELINDA: IN MEMORIAM GYÖRGY OSZKÁR
P. Maklári Éva
Sebők Melinda: In memoriam György Oszkár Székesfehérvár és a Vörösmarty Társaság számára is újabb fontos művet vehet kezébe az olvasó Sebők Melinda In memoriam György Oszkár című könyvét lapozva. A már több önálló tanulmánykötettel és irodalmi díjjal rendelkező szerzőről tudjuk, hogy egyéb munkái mellett a Vár tanulmányrovatának szerkesztője, és írásait a legismertebb folyóiratok közlik. Ez a szép kiadvány – a Vörösmarty Társaság támogatásával is – 2016-ban jelent meg. Kutatásainak fő területe a Nyugathoz kötődő nemzedékek és a második világháború utáni modern magyar líra képviselőinek munkássága. Így olvashattuk már értékelő sorait a Várban is Illyés Gyuláról (2012), Weöres Sándorról (2013), Rónay Györgyről (2014), Babits Mihályról (2015) és György Oszkárról (2015), akit ez a hiánypótló alkotás közelebb hoz a fehérvári olvasóközönséghez, irodalombarátokhoz. Sebők Melinda érdeklődése György Oszkár életműve iránt éppen a Babits-hagyaték kutatása közben született meg. Akkor fedezte fel, hogy milyen sok költővel, íróval, szerkesztővel állt szorosabb vagy tágabb, esetleg baráti kapcsolatban a kezdetben Pesten, majd Székesfehérváron élő és alkotó tanár. A budapesti bölcsészkaron Babitscsal, Kosztolányival, Juhász Gyulával együtt verselő György Oszkár ígéretes tehetségnek indult. Mindezt részletesen kifejti A Nyugat árnyékban (2011) című – György Oszkár-monográfiájában is. Az In memoriam György Oszkár kötet a monográfia kiegészítése, folytatása. „György Oszkárról ma alig ejtünk szót. Noha a Nyugat első nemzedékének klasszikusaival indult el költői útján, lírikusként és műfordítóként is feledésbe merült. Az 1920-tól Székesfehérváron élő költő vidéki magányában soha nem kapta meg az elismerést. Három megjelent verseskötete (In memoriam 1911; Titkok 1926; A végtelen fasor 1930) mellett nagyon sok költeménye kéziratban maradt csupán” – írja a szerző a méltatlanul elhallgatott, részben elfeledett írói-költői pályáról. Sebők Melinda hatalmas munkára vállalkozott, és nem tartja befejezettnek kutatásait. Az eddig meg nem jelent, csak kéziratban maradt művek egy részét olvashatjuk ebben a kötetben: az írót és az embert állítja elénk életrajzi adatokkal kiegészítve. György Oszkár költészetére – mint a Nyugat első nemzedékének több tagjára – nagy hatást gyakorolt Baudelaire, Verlaine művészete, és verseinek hangulatát is gyakran meghatározza a modern francia költők dekadenciája. György Oszkárnál ennek a sötétebb hangnak életrajzi okai is vannak, hiszen korán elveszíti édesanyját, és ezt Anyám című versének keserű sorai is bizonyítják: „Anyám, te nem fájsz, nem ismertelek / s csak az fáj, amiről maradtak jelek:” A vers végén a gyermekkor „zavart, setét, siket” szigetként jelenik meg. A szerző hangsúlyozza ezt az életérzést: „Verseinek alapvető jellegzetessége a titokzatos, rejtelmes metaforikusság, a tudatosan fenntartott homályosság, valamint a hiány élménye.”
P. MAKLÁRI ÉVA – SEBŐK MELINDA: IN MEMORIAM GYÖRGY OSZKÁR
51
A György Oszkár és Babits Mihály párbeszéde című értekezésben részletes képet kapunk a két költő kezdetben szoros, később lazuló, de mindvégig megmaradó barátságáról. Levelezésük az elismerés, biztatás hangja mellett nem nélkülözi az olykor megjelenő finom kritikai hangot sem. Ennek a kapcsolatnak tartósságát bizonyítja, hogy 1935-ben az akkori Vörösmarty Társaság emlékülést rendezett a névadó tiszteletére, és György Oszkár – mint a vezetőség egyik tagja – Babitsot kérte fel előadónak. Ez adhatott ihletet neki kiadatlan Vörösmarty című szonettjének megírására – jelzi a szerző. A kötet első részének tanulmányai nemcsak ezt a kapcsolatot idézik, hanem György Oszkár kötődését az 1938-tól 1939-ig megjelenő akkori Vár című folyóirathoz. Sebők Melinda a sorok, szavak mögöttes tartalmából is kibontja György Oszkár egyéniségét. „Zárkózott, szerény alkat lévén sokszor név nélkül jelentek meg írásai” – írja. A György Oszkár irodalomszemlélete című tanulmányában már a költő népies költészethez való viszonyát mutatja be, közben képet kapunk Illyés Gyulához, Jankovich Ferenchez és több, Székesfehérvárott is publikáló költőhöz köthető kapcsolatáról. Tanulmányai s egyéb prózai munkái is kéziratban maradtak – jegyzi meg a szerző. (Jankovich a fehérvári reálgimnáziumban György Oszkár tanítványa volt.) A kötet nagyon igényesen, pontosan épül fel. A tanulmányok után válogatást kapunk György Oszkár kiadatlan kéziratos költeményeiből, és itt a nyomtatott változat alatt az eredeti kéziratos szöveget is láthatjuk. A szerző a lábjegyzetekben minden esetben jelzi a szöveg eredeti helyét, a kéziratban lévő áthúzásokat, javításokat, esetleges címváltozásokat, kibetűzhetetlen szavak kihagyását. A közel 40 költeményt tartalmazó ciklus címei is megerősítik azt az alaphangot, amit a könyv szerzője előszavában említ. A derű képei csak ritkán tűnnek elő, viszont gyakran köszönnek vissza a következő szavak: halál, sötétség, rettenet, kivégzés, sikoltás, temetés, kín. Bizonyítja ezt az összeállítás utolsó, rövid költeménye:
Gyorsan Gyorsan írom a szókat, versem rövid – mint a halálraítélt a levegőből szívja az utolsókat, – aztán agyonlövik. Ezt a ciklust követik a költőtársakat – Gárdonyit, Kosztolányit, Juhász Gyulát, József Attilát – megidéző sorok és a Babits-hagyatékban megtalált György Oszkárversek. A György Oszkár a Nyugatban című részben verssorait és a róla írt rövidebb ismertetéseket találjuk, ezt követik György Oszkár kritikái költőtársakról, fordításokról. Ezek jelentős része 1932–34 között látott napvilágot. Sebők Melinda fáradságot nem kímélő kutatásának értékét csak növeli, hogy több – a Fejér Megyei Levéltárban található – írás kéziratos, ceruzával jegyzett.
52
P. MAKLÁRI ÉVA – SEBŐK MELINDA: IN MEMORIAM GYÖRGY OSZKÁR
György Oszkár idegenforgalmi előadásai a székesfehérvári keresztény értékeket mutatják be, ezt követi tanulmánya Babits, a költő címmel, amelyre Sebők Melinda szintén a György Oszkár-hagyatékban bukkant rá, s amelyben az idézett költő a következő szavakat mondja a barát Babitsról: „Ma kortársai közül egyedül áll a magyar lyra csúcsán.” A kötet a hagyatékban található szövegek, levelezések és különböző könyvtárakban, folyóiratokban fellelhető (Vár, Országos Széchenyi Könyvtár, Szent István Király Múzeum könyvtára, Fejér Megyei Levéltár) irodalomtörténeti dokumentumokkal zárul, amelyek között megtaláljuk a barát Babitstól dedikált műveket ugyanúgy, mint György Oszkár hozzá írt tanulmányát, róla gyűjtött cikkeit; Baudelaire fordításainak kéziratait és Kosztolányitól, Illyés Gyulától, Szabó Lőrinctől, Erdélyi Józseftől kapott dedikációit. A szerző által összeállított kötet borítóján egy eddig ismeretlen fotó látható, amit kiegészít a könyv elején három másik kép a címszereplőről. A nyomdai munka színvonalas, Revák István, Revák András és Revák István László tipográfiai munkája is dicsérendő. Sebők Melinda egy olyan kötetet tett le ezzel a művel a magyar irodalom asztalára, ami méltán érdemel elismerést, és tereli figyelmünket irodalmunk olyan alakjaira is, akit vagy akiket alig ismer a mai olvasótábor, munkásságukkal viszont hozzájárultak kultúránk nagyságához, értékeihez. Várjuk a folytatást, és ajánljuk a könyvet mindazoknak, akik már ismerték vagy szeretnék megismerni egy jelentős fehérvári író-költő életművét.
Revák István – Búvó patak Móron. Papír, fekete kréta, Mór, 2016.
SZUROMI PÁL VERSEI
53
Szuromi Pál
a tenger arcai (1) „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen.” – jutott eszembe a sziklákon, elnézve a tenger örökös áramát, ahogy csobogva-zúgva beömlik a kövek mohón sötétlő üregeibe, habzó tarajokat vet, majd lüktetve visszavonul, hogy pár másodperc múltán a felszínen végigfusson, sistergőn, ugyanaz a ritmus… „Már százezer éve nézem” – bár inkább százezer és milliárd évet nézek, amióta az Örökkévalóság tengerárama ugyanígy sodródik, lélegzik, lüktet – s az Örökkévaló nyugalmával, „ráérősségével” vájja a köveket, ezer év alatt tán egy millimétert… És persze nem tudnék felelni arra, hogy „minek a nap, ez égő, sziszifuszi kő s miért a végét nem lelő idő…?” csak pár percre átadom magam a véget nem lelő időnek, melyben én csak mikronnyi semmiség vagyok, ám ebben a mikronnyi létben – ahogy benned és bennem is – ott dobog, áramlik, szenved és örül, kínokat és gyönyöröket él meg az egész világmindenség
…és Jób felel „Eljutottál-e a tenger forrásáig?” Másfelé űztél, de mégis eljutottam. „Bejártad-e a mélységek alját?” Hideg áramától még dermedt az ujjam. „Föltárultak-e előtted a halál kapui?” Láttam, s rettegve leborultam. De a forrás! a forrás, Uram kiáltom ma is a mélyből, őt ki nem törölheted már se arcom, se a szám, se testem emlékezetéből!
(tenger) Az egész kupolán, mint Berengár király elszánt hadoszlopa, a gyöngyházszín-sereg felleg-zepellinek. Velük hajóz a kék ég, üveggolyónyi kékség, s rádhull, akárcsak egykor, a tengerszín gyerekkor.
54
SZUROMI PÁL VERSEI
Dubrovnik (töredék)
Emlékszel, meddig keringtünk előbb a bástya alatt? köröttünk benzingőz, negyvenfokos árnyék, árbocok ingó keresztje, s fenn a küklopszi kövek, melyektől szinte emberfölöttinek villant föl a város. Majd hirtelen eggyé lett ez a légkör, egybeszüremlett az időtlen várakozás a sós tengeri széllel, s az idegent, a félig-rabságból utazót elboritotta a szabadság fullasztó, kék levegője. …S aztán csak az utcák, virágpiacok, sok boldog emberi arc, könnyü homéroszi bárkák s a leander káprázó koloritja. S ott lüktetett (ugye érzed?) ez a mediterrán, furcsa igézet egész nap a szívnek az örömtől már szinte halálos ritmuszavarában. (És a szembogárban mint öröklött béke, mindnek ott világolt Dalmácia kékje. S nem tudta még senki, bár közöttünk voltak, kik lesznek az élők mára s kik a holtak)
SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY – SZUROMI PÁL: JELEK EGY ARCON
55
Szegedi Kovács György
Szuromi Pál: Jelek egy arcon Vörösmarty Társaság, 2016 Az 1947-ben született szerző négy önálló kiadású kötete után ez a mostani „hivatalosan” az első, a Vörösmarty Társaság gondozásában jelent meg, ami talán kissé késeinek tűnhet, mégsem az: magam is vallom, „megkésett ima nem létezik”, s kiáltásaink, csendes fohászaink, vitatkozásaink a Teremtővel – míg szellemünk darabjaira nem törik – sohasem késő. A pszichiáter szépíró Szuromi Pál, kisebb-nagyobb szünetekkel (ilyenkor kórlapokat s magának naplót ír, vallomása szerint) mindig is alkotott. Megjelent már a Tiszatájban, a Békési Újságban és a Hitelben is. „Pszichiáter vagyok, de sohasem csak pszichiáter-író szerettem volna lenni” – vallja Szuromi – „Úgy érzem, hogy a kivesző csodák és az eljátszott kegyelmi állapotok korában már naponta hálásnak kellene lennünk, ha képesek vagyunk még megtapasztalni a legnagyobbat: a szerelem és a szeretet megváltó erejét.” A Macskássy Izolda gyönyörűen-sejtelmes grafikáival illusztrált kötet írásai filozófiai megnyilatkozásoknak is felfoghatók: „Mégiscsak egy mindennapi hőstett, mikor az ember reggelenként magára ölti a teljesség látszatát, míg belül tán százfelől is, égnek a törésnyomok.” „Boldog lehet, aki láthatja tükröződni a másik szemében önmaga valóságos arcát. Különös állapot ez, mert a kép, amit ott lát, nem mutatja se rosszabbnak, se jobbnak, csupán a szeretet megrendülésével mindenestől fogadja el őt – mintha a létezésére maga a Teremtő mondana igent.” „Úgy képzelem, az Úrnak volt még egy gyönyörű ideája, s a tizenegyedik parancsolat arról szólt, hogy csak a szerelmeseknek szabad birtokolniuk a másik ember testét. De aztán közelebb hajolt a teremtményeihez, és ezt az óhaját szomorúan levésette a kőről.” Sajátos önkifejezés, élesen elhatárolható saját hang, tiszta rajzú költészet. Tömörségük teszi némely szöveget költészetszerűvé. Írásai tartalmas kinyilatkoztatások, reflexiók, aforisztikus szövegek.
56
SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY – SZUROMI PÁL: JELEK EGY ARCON „Mivel a legveszélyesebb dolgot, a szavakat hordja az ember a nyelve alatt, sokaknak csak a némaság lenne megengedhető.” „Az emberi szó az egyedüli anyag, mely minden öntőformát hiánytalanul kitölt, és egyformán képes simogató kézzé, vagy kínzó szerszámmá válni.”
Az emberi lélek rejtelmeit, belső valóságát, titkait drámain érzékelteti; „Éppen azért, mert az ideg- és elmegyógyászat, a pszichiátria és pszichoterápia a medicina leghumanisztikusabb, szükségszerűen emberközpontúbb szakmai világa, amelyben nem csak az ember, de az általa teremtett kultúra is jelen lehet és teremtő szabadságot élvez.” írja Szuromi költészetéről dr. Bagdy Emőke a Psychiatria Hungarica (Psychiatria Hungarica XVIII. évfolyam 2003/3.) orvosi szakfolyóiratában. – „A verselő pszichiáter megformált, megtalált szavak ritmusában-rendjében talál kiutat önmagából hozzánk, olykor egy sóhajnyi időre.” Szuromi írásai, versvilága, erkölcsi értékrendjének meghatározó egyik forrása a krisztusi dráma, ember-világunk iránti féltő kiáltás. „Miért a szenvedés mikrokozmoszát kapja készen az ember? S miért kell az örömét naponta, atomjaiból összeraknia?” A pszichiáter ebben a kötetben is végzi a dolgát, gyógyít; fájdalmas kérdéseket tár elénk, diagnózisokat, kórlapokat, recepteket ír, a végső megoldást, ahogyan mondhatnám vasadiasan; „Őbenne” elrejtőzni, éberen figyelni a mandulafák viselkedését az idők arc-közeli jelei között. Szuromi megkapó erővel építkezik a szeretet – szerelem elemeiből. Ebben való hite táplálja szüntelen dinamizmusát. Írásai, költészete szorosan kötődik az ember iránti empátiához, ahogyan igyekszik kikalapálni megkopott hitünket, reményeinket. „Minden megtudható egy emberről, a jelene, múltja, jövője s tán a fontosabb titkai is – csak az nem, hogy mitől lát benne csodát egy másik. Hol rejlik benne a reménynek az a megtestesülése, amitől egy léleknek egyszer csak érdemes lesz élni.
DIÓS TIBOR KOVÁCSMESTER – PALACKTARTÓ, KOVÁCSOLTVAS – MÓRI NAPOK, LAMBERG KASTÉLY
57
58
SZALAI KÁROLY – GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN ÉS SZÉKESFEHÉRVÁR
Szalai Károly
Gróf Széchenyi István és Székesfehérvár „Itt, Fehérváron igen jó dolgunk van...” ( Széchenyi I., Levél a szülőknek...)
Ebben az esztendőben, amikor nevezetes évfordulók kapcsán emlékezünk gr. Széchenyi Istvánra (áprilisban volt a 180. évfordulója annak, hogy az országgyűlés törvénybe iktatta éppen az ő javaslatára a Lánchíd építését; szeptember 21-én ünnepeljük születésének a 225. évfordulóját) minden település, falu és város közössége keresi, kutatja – vajon milyen nevezetes esemény, történés köti őt a „legnagyobb magyarhoz”? A magyar polgári átalakulás első számú kezdeményezőjének az emléke az egymást követő nemzedékek szemében semmit sem halványult. Sőt! Műveit olvasva, alkotásait elnézve lelkünk felmelegszik, szívünk feldobog. Olyan géniusz volt, akinek az életműve egy és megismételhetetlen. Haza- és nemzetszeretete is követendő példa. Ars poétikául hagyta ránk hitvallását, miszerint „Akit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének – nem derék ember.”1 Ezen eszme jegyében ő vérét is hajlandó volt szeretett hazájáért áldozni: 17 és fél éves korától 34 éves koráig katonáskodott, előbb főhadnagyként a nemesi felkelés vezérkarában szolgált, majd a reguláris hadsereg huszártisztje lett és százados századparancsnokként lépett ki a császári királyi hadseregből. Éppen katonai pályakezdése az, amely során kapcsolatba került Székesfehérvárral is. Egy kis előzmény. 1809 áprilisában az uralkodó, I. Ferenc király a francia háborúk időszakában immár negyedszer, fegyverbe hívta a nemesi felkelést (inszurrekciót) I. Napóleon francia császár ellen. Az idős gr. Széchényi Ferenc két kisebb fia, Pál és István – önkéntesen léptek a hadseregbe. Április 7-én Károly főherceg, a császári-királyi haderő főparancsnoka mindkét fiatalt főhadnaggyá léptette elő, s kinevezte őket a magyar nemesi felkelés főszállásmesteri törzsébe. István bekapcsolódott a győri sánctábor kiépítésébe, de a vereséggel végződő június 14-i győri csatában nem vett részt, a sáncokat kikerülő francia támadás nem érintette az ott védelmi állást foglaló Meskó-hadosztályt, melyben István gróf is szolgált. A bekerített 5000 főt számláló hadosztály (melynek keretében szolgált a Fejér megyei 10. sz. gyalogzászlóalj is) nem volt hajlandó megadni magát, inkább vállalta a déli irányban való kitörést a franciák szorításából s kerülő úton a főhadiszállásra, Komáromba jutni. A haditanács elhatározását levélbe foglalták, s a még 18. életévét be sem töltő gr. Széchenyi István főhadnagy vállalta, hogy a jelentést a Duna mindkét partját megszálló francia állások között csónakjával manőverezve Komáromba, József nádor kezeibe juttatja. A küldetés sikerült, s a fiatal grófot az uralkodó legfelsőbb elismerésben részesítette tettéért. István a következő hetekben a nemesi felkelés vezérkarában teljesített szolgálatot. A nádor Kisbérre helyezett törzsében dolgozott, térképfelvételeket és rajzokat készített.
SZALAI KÁROLY – GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN ÉS SZÉKESFEHÉRVÁR
59
Közben Meskó vezérőrnagy hadosztálya sikeres utóvédharcokban megkerülve a Balatont – július 9-én Székesfehérvárra érkezett. S itt adjuk át a szót az eseményről gr. Széchényi Ferencnek levélben beszámoló Franz Ertl vezérkari alezredesnek: „Július 10-én pihenő nap volt, amit a nagyon kifáradt csapatoknak annál is inkább meg lehetett adni, miután az összes beérkezett hírek szerint az ellenség a vidéket egészen elhagyta, a Rába folyón túl húzódott volt már vissza és csak Győr vára volt még megszállva.”2 Meskó vezérőrnagy csapatai július 11-én folytatták útjukat Fehérvárról Csákvárra, majd 13-án megérkeztek a komáromi táborba. Miután az Osztrák Császárság októberben megkötötte a franciákkal a schönbrunni békét - az uralkodó elrendelte, hogy Székesfehérváron tartsák a nemesi felkelés utolsó szemléjét (tulajdonképpen hadgyakorlatot).3 Az inszurrekciós főhadiszállás november 3-án költözött Fehérvárra. Gr. Széchenyi István a főszállásmesteri törzs 1. csoportjához került, s részt vett a hadgyakorlat tervének a kidolgozásában. I. Ferenc november 16-án érkezett meg Fehérvárra s megtekintette a 15 000 főnyi felkelő lovasság különböző egységekben, s a város más-más határrészében tartott 3 napos seregszemléjét. Külön mutatkozott be Székesfehérvár és Fejér megye önkéntes lovascsapata. József nádor külön napiparancsban értékelte az inszurgensek teljesítményét, kiemelve a vezérkari tisztek – köztük gr. Széchenyi István főhadnagy szakértelmét és buzgalmát.4 November 22-én István – bátyja, Pál nevében is – (német nyelven) levelet írt Székesfehérvárról a Pesten tartózkodó szüleinek. Nem számolt be részletesen a hadgyakorlatról, csupán érintette, hogy sok volt a dolguk a hadgyakorlat rajzainak elkészítésével és másolásával. Megígérte, hogy egy ilyen tervnek a tisztázatát megmutatja szüleinek is. Azon is örvendezett, hogy engedélyezték számukra a szabadságot. Néhány napig még Fehérváron maradnak, írja – majd lelkesedéssel folytatja – „[...] azután azonban a legnagyobb örömmel futunk Pestre imádott szüleink karjaiba [...] Itt, Fehérváron igen jó dolgunk van, szerencsére mindenütt szívesen fogadtak bennünket, ami nagyon tetszett nekünk, annál is inkább, mert mindezt szüleink igen jó hírnevének köszönhetjük [...]” Végezetül áldásért könyörög, melyet hőn szeretett édesanyjának is kíván.5 Miután az uralkodó hazabocsátotta a nemesi felkelést, gr. Széchenyi István is megkezdhette szabadságát, majd még Karácsony előtt áthelyezték az elit fegyvernemnek számító huszársághoz, a Lichtenstein 7. huszárezredhez. Az alább következő események már csak közvetetten kötődnek városunk, illetve „a legnagyobb magyar” nevéhez. A döblingi gyógyintézet magányába menekülő gr. Széchenyi István fölfigyelt a bukott Bach-rendszert émelyítően feldicsérő Rückblick (Visszapillantás) című röpiratra. A cáfolatul írt Blick auf den anonymen Rückblick (Egy pillantás a névtelen visszapillantásra) c. mű kéziratát 1858 novemberében Béla fiával illegálisan kiküldte Londonba, ahol Rónay Jácint, az emigrációban lévő kiváló bencés tudós sajtó alá rendezte. Közismert, hogy Rónay Jácint Székesfehérvár szülötte volt. Az talán kevésbé, hogy a később hazatérő, s nagypréposttá kinevezett Rónay 1872–89 között minden évben, Karácsony táján 500 forintot juttatott a fehérvári jótékony intézetek (óvodák, egyletek, árvaház) segélyezésére.6
60
SZALAI KÁROLY – GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN ÉS SZÉKESFEHÉRVÁR
Elérkezett az 1860. április 7-ről 8-ra, azaz Húsvétra virradó éjjel, amikor az osztrák rendőrség zaklatásait már elviselni nem tudó Széchenyi gróf öngyilkos lett. Április 11-én a grófot 10 000 gyászoló ember jelenlétében helyezték örök nyugalomra a nagycenki családi kriptában. A kibontakozó országos gyász néma kihívásnak is tekinthető a gyengülő, de még mindig működő önkényuralommal szemben. Április 30-án, a pesti Széchenyi-rekviemen 80 000 fő hazafi vett részt a belvárosi templomban, illetve a környékén, végig a Duna-parton. A gyászmisét Scitovszky János bíboros celebrálta. A Magyar Tudományos Akadémia október 13-án rendezte emlékülését, melyen Arany János előadta 25 nyolcsoros strófákból álló ódáját. A dicsőítő ének és a sírvers sajátosságait egyesítő remekműnek egy pár sorát idézzük az utolsóelőtti versszakból: „Nem hal meg az, ki milliókra költi /Dús élte kincsét, ámbár napja múl; / Hanem lerázván, ami benne földi, / Egy éltető eszmévé finomul, / Mely fönnmarad s nőttön nő tiszta fénye [...]”7 Fehérvár is gyászolt. A közveszteség fájdalmát a polgárok egyaránt átérezték a templomi szertatásokon és a városházán. Április 27-én Drucker József polgármester – a községválasztmány megbízásából részvétlevéllel fordult a nagy halott özvegyéhez, gr. Széchenyi Istvánnéhoz, sz. gr. Seilern Crescence-hoz. „Nagyméltóságú grófné, kegyelmes asszony!” – szólítja meg a gyászolót, majd így folytatja: „Székesfehérvár szabad királyi város minden egyes lakosa, velem együtt érzi azon fájdalmas seb sajgását, melyet Széchenyi István gróf, a legnagyobb magyar [...] gyászos kimúlta exellentiádnál és nagyreményű fiai szívében ejtett [...] Csupán enyhíteni ohajtanám azon méltó fájdalmat, melyet eloszlatni saját keblemben sem vagyok képes. Engedje ezért excellentiád, hogy ezen tősgyökeres magyar város egyhangu [...] részvétét bevallhassam, s azon közérzetünket fejezhessem ki, hogy a nemzeti nagy halottnak áldott szelleme, magasztos tetteiben köztünk örökké élni fog.”8 Arról is van tudomásunk, hogy a hazafias érzelmű tanulóifjúság, mely a főgimnázium önképzőkörét 1861 márciusában alakította meg, gyászünneppel adózott a legnagyobb magyar emlékének – fájó szívvel állapítva meg, hogy „a magyarnak már alig van más teendője, mint elveszett nagyságán s napról-napra fogyó támaszainak sírján hullatni keserű könnyeit.”9 Talán azt sem szabad elfeledni, hogy a Fehérvárról 1860. július 1-jén Komárom felé tartó első vonat indulását Széchenyi már nem érhette meg, pedig a Magyar közlekedési ügy rendezéséről szóló 1848. 30. tc.-t ő készítette s fogadtatta el az országgyűléssel. Térképmelléklete Fehérvárt vasúti alközpontként ábrázolta. Ha már közlekedésről van szó – megemlítjük, hogy miközben az 1860-as évek közepén a Tóváros északi részén, a Megyeházhoz közeli teret Vörösmartyról keresztelték el (a költőóriás itt leleplezett szobra nyomán), az innen dél felé vezető, korábban Sóstó utcának nevezett utat Széchenyiről nevezték el.10 A két utcanév kibírta az idők próbáját, 150 éve hirdetik a reformkor géniuszainak az emlékét. Eltelt közel száz év, s városunkban az emlékezés újabb szimbóluma egy középiskola lett. Miután 1938 szeptemberében Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter és Bornemisza Géza iparügyi miniszter látogatást tettek a székesfehérvári gyermekvédelem Budai úti ipariskolájában, elhatározták ennek helyén egy ipari középiskola felállítását. A vallás- és közoktatásügyi miniszter 1939.
SZALAI KÁROLY – GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN ÉS SZÉKESFEHÉRVÁR
61
május 15-én kelt rendelete értelmében az új intézmény neve „Székesfehérvári m. kir. állami gróf Széchenyi István ipari középiskola” lett. A szinte egész Dunántúlról idesereglő tanulóknak nemcsak tantermeket, hanem kollégiumi (internátusbeli) elhelyezést is biztosítottak. Az alapvetően gépipari, illetve híradásipari képzést nyújtó középiskola 1947-ben „elvesztette” a névadó nevét. Átmenetileg – csak utalva az iskola jellegére: gépipari műszaki középiskolának, ipari gimnáziumnak, gépipari technikumnak [...] – nevezték. 1955-ben az iskola felvette Ságvári Endre kommunista ellenálló nevét (s általános gépipari technikum lett.) A rendszerváltás idején – többek között a tanulóifjúság és a tantestület kérésére – Székesfehérvár Megyei Jogú Város Tanácsa V.B. 1990. március 12-i rendeletével az intézmény nevét Széchenyi István Műszaki Szakközépiskolára változtatta vissza, de a gróf előnév nélkül. A Széchenyi név visszavételét az 1990/91. tanév kezdetén emléktáblával örökítették meg. 1991. szeptember 20-án – gr. Széchenyi István születésének 200. évfordulója alkalmából – az iskola kertjében felállították a „legnagyobb magyar” mellszobrát (Nagy Benedek alkotását) például állítva őt a felnövekvő nemzedékek elé. Ezen a napon tudományos emlékülést is tartott a város a „nagy civilizátor” tiszteletére, melyen Balsay István polgármester elnökölt; rajta kívül megjelent pl. Takács Nándor püspök, Kelemen András államtitkár, Torma Károly a szakközépiskola igazgatója stb. Polgármester úr nyitó beszédének a lényegét Arany Jánosnak (fentebb már idézett) híres verssoraival fejezte ki: „Nem hal meg az, ki milliókra költi / Dús élte kincsét...”11 Jegyzetek: 1. Gr. Széchenyi István levele Béla fiához, 1857. nov. 2. Gr. Széchenyi István levelei szüleihez (gr. Széchenyi István levelei IV. köt.) Összeállította: gr. Zichy Antal. Bp., Atheneum Rt. könyvnyomdája 1896. 324. o. 3. Vizi László Tamás: A nemesi felkelés utolsó katonai erőpróbája: a székesfehérvári hadiszemle. In: Bana József–Katona Csaba (szerk.): „Franciák Magyarországon 1809” Konferencia I. Győr Megyei Jogú Város Levéltára, Magyar Országos Levéltár, Mediawave Közalapítvány. Budapest–Győr. 2010. 189-206. o. 4. Ács Tibor: Katonaként is magyar. Széchenyi István katonaélete és hadügyi reformeszméi. Zrínyi Kiadó, Bp. 1994. 34.o. Vizi László Tamás: „Kövesd példájokat vitéz eleidnek.. .” A magyar nemesi felkelés a francia háborúk időszakában, különös tekintettel Székesfehérvár és Fejér megye inszurrekciós szerepére. Székesfehérvár, 2014. 209-210. o. 5. Gr. Széchenyi István levelei szüleihez... (id. mű) 22-23. o. 6. Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története IV. köt. Székesfehérvár, 1996. 304-305. o. 7. Arany János költői művei I. Szépirodalmi Kiadó, Bp. 1986.346. o. 8. Boross Mihály: A dicsőült gróf Széchenyi István életrajza, Pest. Kiadja Heckenast Gusztáv, 1860. 65. o. Az idézet eredeti helyesírással. Boross Mihály a kiadás idején Fejér vármegye másodalispánja volt ( ... csak az előző évben szabadult a forradalmi tevékenysége miatt elrendelt internálásból.) 9. Lauschmann Gyula idézett műve 42. o. 10. Wüstinger József: Székesfehérvár térképe, 1826. Kiadja Székesfehérvár Megyei Jogú Város Levéltára, Székesfehérvár, 2011. Farkas Gábor – Szalai Károly: A Vasútvidék története. Kiadja Székesfehérvár Megyei Jogú Város, Székesfehérvár, 2006. 18. o. 11. A Székesfehérvári Magyar Királyi állami gróf Széchenyi István Ipari Középiskola évkönyve az 1940-41. tanévről. Közzéteszi Czike Gábor igazgató. Székesfehérvár, 1941. 7. o. Fejér megyei Hírlap. 1991. szeptember 21. 1-2. o. Széchenyi emlékek nyomában Európában. Kiadja a Magyar Emlékekért a Világban Egyesület, Budapest, 2010. 487-488. o.
62
PROHÁSZKA LÁSZLÓ – A BORY JENŐ TERVEZTE SZARAJEVÓI FERENC FERDINÁND EMLÉKTEMPLOM...
Prohászka László
A Bory Jenő tervezte szarajevói Ferenc Ferdinánd emléktemplom és Zsófia árvaház ábrázolása bélyegen Az első világháború kitörésének századik évfordulójára emlékezve számos kiállítás nyílt Magyarországon. Ezek sorába tartozott a Bélyegmúzeum Háború és bélyeg című időszakos, 2014. október 7. és 2015. május 25. között nyitva tartó tárlata.1 A kiállított korabeli bélyegek között volt látható a Szarajevóban meggyilkolt Ferenc Ferdinánd és felesége emlékére a K. u. K. Militärpost által 1917-ben kiadott sorozat. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1878-ban a berlini kongresszus felhatalmazásával megszállta, majd 1908-ban annektálta (tehát államjogi értelemben is területének részévé tette) Bosznia–Hercegovinát.2 A K. u. K. Militärpost feliratú bélyegeket 1912-től forgalmazták Bosznia–Hercegovinában,3 és az első világháború alatt is kiadásra kerültek. „Ehhez az időszakhoz tartozik az 1917-ben kiadott három bélyegből álló sorozat, amellyel Ferenc Ferdinánd főhercegnek és feleségének, Chotek Zsófiának állítottak emléket” – írta bélyegekről szóló könyvében az amerikai James Mackay.4 A szerző nem említi, hogy az 1914. június 28-án meggyilkolt trónörököst és feleségét ábrázoló két bélyeg mellett a sorozat harmadik, 10 heller címletű bélyege templomot ábrázol. Erről a templomról azonban még a Szarajevót jól ismerőknek sincs emléke és egyetlen útikönyvben sem szerepel. Nem véletlenül, ugyanis a bélyegen látható templom soha nem létezett. De akkor miért került a meggyilkolt trónörököst és feleségét ábrázoló emléksorba? A válasz egyszerű. A bélyegen látható Ferenc Ferdinánd emléktemplomnak és a vele szomszédos árvaháznak, a Zsófia otthonnak csak a terve készült el, felépítésére már nem került sor. Külön érdekesség, hogy a templomot és az árvaházat a XX. századi magyar szobrászat és építészet kiemelkedő alakja, Bory Jenő (1879–1959) tervezte. Bory 1903-ban a budapesti Műegyetemen szerzett építészmérnöki oklevelet. Ezt követően a Mintarajziskolában, majd Stróbl Alajos mesteriskolájában tanult szobrászatot. 1906–07-ben állami ösztöndíjjal Németországban és Olaszországban tanult. 1911 és 1946 között a Képzőművészeti Főiskolán a szobrászat rendes tanára, 1943–45-ben az intézmény rektora; 1921 és 1944 között a Műegyetem Építészmérnöki Karán a mintázástant oktatott. Bory Jenő az első világháború alatt, 1914-ben népfelkelő hadnagyként
In Memoriam. Artkalauz. Kiállítási Magazin. 2014/3. 9. o. Romsics Ignác (főszerk.): Magyarország története. Akadémiai, Budapest, 2013. 764-765. o. 3 Filep László: A K. u. K. Militärpost és Feldpost kiadások fogazatváltozásai. Bélyegvilág, 2013/9. 12. o. 4 James Mackay: Bélyegek és bélyeggyűjtés. Kossuth, Budapest, 2008. 160-161. o. 1 2
PROHÁSZKA LÁSZLÓ – A BORY JENŐ TERVEZTE SZARAJEVÓI FERENC FERDINÁND EMLÉKTEMPLOM...
63
vonult be5 a magyar királyi székesfehérvári 17. honvéd népfelkelő gyalogezredbe.6 Az ezred 1914-ben részt vett a szerbiai hadműveletekben. A szerbiai harctér után, 1915-ben Boryt Szarajevóba vezényelték, ahol, hivatalos kormányzati megbízás alapján, 1917-ben az ő tervei szerint épült meg az 1914-ben meggyilkolt Ferenc Ferdinánd és felesége tiszteletére emelt emlékmű. A Miljačka folyó hídfőjében 1917. június 29-én felavatott alkotásért ugyanebben az évben a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntették ki.9 Az emlékművet az új jugoszláv állam 1919-ben lebontatta. Az Osztrák–Magyar Monarchia vezetése azonban nemcsak a szarajevói emlékművel akarta az utókor számára megőrizni a meggyilkolt trónörökös-pár nevét. 1915-ben hivatalos felkérésre Bory Jenő építészmérnökként elkészítette a Ferenc Ferdinánd fogadalmi templom és a szomszédos Zsófia árvaház terveit. 1917-ben Szarajevóban megkezdődött az épületek alapozása, Bory a helyszínen felügyelte a kivitelezést. „Gyűltek a pénzek, 3 millió forint összegyűlt már az egész monarchiában a Ferenc Ferdinánd fogadalmi templom és a Zsófia-otthon megépítésére. Bécsben az építkezési szakbizottság felülvizsgálta és jóváhagyta a terveket, el is kezdtük az építést, egyszercsak elvesztettük a háborút. Minden abbamaradt, hazajöttünk” – írta a művész 1955 körül készült önéletrajzában. A tervezett épületek makettjéről 1917-ben Rakssányi Dezső (1879–1950) színes látványtervet festett. Rakssányi Bory évfolyamtársaként Székely Bertalan tanítványa volt a Mintarajziskolában. 1912–21-ben a Képzőművészeti Főiskola tanára. A Ferenc Ferdinánd fogadalmi templom és Zsófia árvaház makettjét ábrázoló festménye a Bory-várba került, ma is ott látható a nagy műteremben. A 10 heller névértékű bélyegen látható ábrázolás szinte teljesen megegyezik Rakssányi alkotásával. Így valószínű, hogy a bélyeg a makett, vagy azt megörökítő ábrázolás alapján készült. Filatéliai érdekesség, hogy létezik a bélyegsorozatnak más színben készült próbanyomata is. Egy 2015 decemberében Bécsben tartott bélyegárverésen több ilyen próbasorozati példány szerepelt. Érdemes megőrizni a hazai művészettörténetben, hogy a bosznia–hercegovinai bélyegkiadás örök emléket állított a Bory által tervezett (de már fel nem épült) Ferenc Ferdinánd fogadalmi templomnak és a hozzá kapcsolódó Zsófia árvaháznak. 5 Bory Jenő szobrász–építész önéletrajza a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének. In: Péntek Imre (szerk.): Bory Jenő. Árgus, Székesfehérvár, 2001. 248. o. 6 A Bory-életmű. http://www.kozterkep.hu/a/239/bory-jeno.html. 7 Sipos Gyula (szerk.): A m. kir. székesfehérvári 17. honvéd gyalog- és népfelkelő ezredek az első világháborúban. Csitáry G. Jenő, Székesfehérvár, 1937. 204-208. o.; Szabó István (szerk.): A tizenhetesek 1914–1917. Emlékkönyv a székesfehérvári honvédek harcaiból. Székesfehérvári honvédezred, Székesfehérvár, 1918. 12-14. o 8 Demeter Zsófia: Egy elfeledett emlékmű. Bory Jenő alkotása a szarajevói merénylet színhelyén. Rubicon, 2014/4-5. 64-65. o. 9 Tiszti kitüntetési felterjesztése a Hadtörténelmi Levéltárban 30842. szám alatt található. 10 Magony Imre: Bory Jenő. Lénia 2 Reklám és Médiaügynökség, Székesfehérvár, 2010. 28. o. 11 In: Péntek Imre (szerk.): i. m. 248. o. 12 In: Péntek Imre (szerk.): i. m. 228. o. 13 Diós István (főszerk.): Katolikus Lexikon. XI. kötet, Budapest, 2006. 472. o. 14 Ágoston Béla: Bory Jenő és a székesfehérvári Bory-vár. Regál Kft. é. n., Székesfehérvár, 2010. 28. o. 32. o. 233. sz. 15 165. Austrophil – Briefmarkenauktion. H. D. Rauch, Wien, 2015. 1120. tétel, 155. és 157. o.
64
MÓSER ZOLTÁN – EGYÜTTHATÓ KÉPEK KIÁLLÍTÁSA ÉS JAGOS ISTVÁN VERSE
Jagos István
Monológ Mint gyermek, ki unatkozik: agyagból játékot csinálsz, majd rálehelsz – akár a hit, engedelemmel él tovább. Eret festesz agyaghúsba, és csontot rágsz a bőr alá, mellkasába fészkelődve elsuttogsz tán minden szabályt. Mondják, jóra teremtetted, Uram, azt a maréknyi húst. Mégis, ha úgy dobban kedve, kerékbe tör, karóba húz. Mert olyan az, mint a gyermek. Hol sír, hol neveti magát. Szakadékba löki – ha kell – játékát vagy épp önmagát. Sárból lettem egykor én is. Ma a bitang – Engedetlen. Akit egykor karodra tettél, s lettem élve élhetetlen.
JAGOS ISTVÁN VERSEI
Vajon melyikünknek dobog jobban? Válasz nincs – nem felelsz. Rajtad áll, hogy ha jő a nap, letaszítasz vagy felemelsz. (látod?) Különös dolog ez a szív, miként a bordák mögött ül. Amíg a tiéd tajtékzik, addig az enyém szelídül.
Ady halotti maszkja Magamra húznám a végső rezdüléseket – az égő sorokat, Váradot, Párizst, a nőt kalapban, őszben játszó fekete zongorát. Éltető borokat, a múló fecskéket, Róza csókját, Csinszka báját, minden feltörő emléket, a Holnapot, Babitsot, Zsuka fekete árnyát, a véres rózsák összes elkapart álmát, az embert, a polgárt, a magyart, a bálványt, a betűkre száműzött fekete bárányt, az elhagyott ugart, a tépett bibliát, a meggyötört istent, s vele egyfiát, a reményt, az erőt, a mindent, a semmit, a halottak élén törtető Senkit, ezernyi vers összes gőgjét, végül magamat, e mindennek torz tükörképét.
65
66
JAGOS ISTVÁN VERSEI
Költő vagy! Kellett neked Te mindenek tudója! Haláltánc-játék. A minden kínnak okozója az az utolsó szándék, hogy megértsék végre kínjaid. Öreg vagy – már majdnem negyven. „Bel`szerveid” egymásra folyva lüktetik gyerekkori dallamod. Csak az agy idomtalan – még él. Bolond igéket suttog az összevarrt szájnak. De ott a fék – a vég. Nincs ki értse a zajt. A kattogó vonatok rendjét. A sikolyok halmazának tágulását. Megmaradt fogaid lélek-őrlését. Gyomrod vérének zuhatagát, erek pattanását... Költő vagy: szenvedj! Írj szépet. Majd tapsok emelnek magad fölé. Légy szépfiú dámák karjai közt. Barát: büszkeség magunknak. De a reggel még asztalon talál, szétszívott „dekkek”, mint párnák – nyálad a kifolyt sörre cseppen. Lám csóválják is fejüket korlátolt hitek prófétái. Halj meg! A költő szoborként ideális ikon. Szíved, mint betűhalmazok gyűlnek polcokon. Nem kérsz, nem beszélsz. Nincs tántorgó „józanész”. Csak rideg bronz-szemek, elképzelt vérerek – évfordulókon néhány hervadó virág. Nesze neked Világ!
Törött lovak akkor indultunk el amikor még hinni mertünk s egymás tenyeréből ittunk áldomást minden lányra amikor még közös volt NŐ és rejtett hervadása szerelem volt minden az idő
JAGOS ISTVÁN VERSEI a táj az éjszaka neszei a tékozlásaink önpusztító csókjai ma törött lovak vagyunk patáinkból szivárog a vér fogaink csorbult pirulák titokban zablára vágytunk nyeregre nőre aki megül és betör helyette avas istállók beszakadt teteje alatt ázunk zihál az önfeladás tajtékos hátamon
Depravatione Csak pár emelet, semmi több. ’sten félrenézése csupán. Szakadt tapéták mindenütt, minden ajtó mögött halál. Habarcs mögül bomlik az félsz. Szagokat izzadó falak között is nyugovóra térsz, ahogy a fejletlen szavak. Romló szájban szakadnak el csillanó kényes idegek. Én azbeszt vagyok, te panel s a liftek is túl hidegek. Vállamra valami ráült. Valami zord balsejtelem. Anyámra apám ma ráhűlt, nem tudom eddig éltek-e? Tonnákat nyomnak a szavak a ki nem mondhatatlanok. Tested fagyos, már nem ragad. Elmentek a halhatatlanok.
67
68
LUKÁCS LÁSZLÓ – ÓESZTENDEI GONDOLATOK SZÉKESFEHÉRVÁR FEJLŐDÉSÉRŐL, FEJLESZTÉSÉRŐL
Lukács László
Óesztendei gondolatok Székesfehérvár fejlődéséről, fejlesztéséről (1981) Az óév utolsó előtti napjához érkeztünk. A munka szempontjából tulajdonképpen ez az év utolsó napja, amit még nem kezd ki az évbúcsúztatóra és a szilveszteri vidámságra, szórakozásra való készülés izgalma. Úgy tartjuk, hogy az évvégi számvetés, a jövőre vonatkozó tervezgetés, vele együtt a nagy fogadkozások ideje Szilveszter napja, különösen éjfele. Pedig a szilveszteri előkészületek, vendégek várása és fogadása, az ünnepi vacsora, a kabaréműsor vagy a bálok forgataga, végül sűrű koccintgatások és az újesztendei jókívánságok szinte teljesen lehetetlenné teszik ezt a valamennyiünk számára lélektanilag (és talán a gyakorlatban is) fontos teendőt. Jómagam jelenleg abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az óév utolsó és az új esztendő első heteiben szabadságomat töltöm. Otthonomban dolgozom, s terveim szerint a múlófélben lévő esztendőben felhalmozódott, s más fontos, időigényes, munkahelyi kötelességeim miatt ki nem elégített felkéréseknek igyekszem eleget tenni. Az elmúlt két hétben az angliai International Folklore Review számára a Közép-Európa jó részén elterjedt népszokásról, a húsvéti korbácsolásról írott tanulmányom mellett a székesfehérvári Palotaváros régi utcáiról a Honismeretbe szánt cikkemmel is elkészültem. Most az egyetemi hallgatók számára készülő néprajzi forrásismeret jegyzet Ausztria-fejezetének írását szakítottam félbe az év végi számvetés kedvéért. Mivel egész évben igyekeztem tehetségemhez, erőmhöz és lehetőségeimhez mérten színvonalasan dolgozni, ezért a számadás is könnyebben megy. Pár nappal ezelőtt összeállított évi munkajelentésem készítésekor ezt már hivatalosan és egyúttal saját magamban is elvégeztem. Számomra a jövőre vonatkozó tervezgetések sem jelentenek mást az elkezdett út folytatásánál. A szűkre szabott személyes számvetés és tervezgetés helyett így akarva-akaratlanul egy nagyobb közösség fejlődésének és fejlesztésének kérdései tolulnak föl bennem az esztendőnek ezekben az utolsó óráiban. Szűkebben vett szakmámhoz, a néprajzhoz is kapcsolódnak az itt előkerülő gondolatok. Az esztendőnek ezekben az óráiban régi népszokások maradványaiként világszerte a kopogtató új évre vonatkozó jókívánságok hangzanak el az emberek szájából. Rögzített megfigyeléseim, megfontolásaim is egyféle újesztendei jókívánságok szeretnének lenni a jelen, de még inkább a jövő Székesfehérvára számára. Bevezetésül leszögezem, hogy Fehérvár utóbbi évtizedekben bekövetkezett fejlődésének őszintén örülök. A város fejlődésére, még inkább fejlesztésére vonatkozó elgondolásaimat éppen azért foglalom össze, mert úgy látom, hogy városunk ezekben az években érte el azt a nagyságrendet, amelynél egy település jövőjére már feltétlenül oda kell figyelni. Hazánkban, de a vele azonos nagyságrendű, hasonló történelmi múltú szomszéd országokban is egy százezren felüli
LUKÁCS LÁSZLÓ – ÓESZTENDEI GONDOLATOK SZÉKESFEHÉRVÁR FEJLŐDÉSÉRŐL, FEJLESZTÉSÉRŐL
69
lakosságszámmal rendelkező város már a nagyvárosok sorába tartozik. Változások városa című korábbi írásomban Fehérvár városfejlődését más, hasonló földrajzitörténelmi adottságokkal rendelkező közép-európai városok fejlődésével hasonlítottam össze, tehát a múltba fordultam. Most inkább a jövő kérdéseit feszegetem. A jelenhez vezető fejlődési vonalat, a fő hajtóerőket valamennyien ismerjük. Fehérvár esetében ezekre már kívülről is odafigyeltek. Zoltán Zoltán „A dinamikus nagyváros” című, Budapest városfejlődését elemző könyvében (Budapest, 1981. 181-182.) ezt írja: „A termelés nagyarányú koncentrációja mellett a növekedési pólus szerepkörének kialakulásában nagyon fontosnak kell tartanunk a piaci, információs és döntési központi funkciók megszervezését is. Hazánkban ennek betöltésére Budapest mellett általában a megyeszékhelyek képesek. Ezek közül is főleg azok (pl. Székesfehérvár, Veszprém, Zalaegerszeg), amelyek több dinamikus ágazatot tudtak befogadni. Székesfehérvárnak például mindhárom bázisüzeme (a Videoton, az Ikarus és a Könnyűfémmű) ilyennek számít. Ezek gyors fejlődésének eredményeként vált Fehérvár egy-másfél évtized alatt, középvárosból 100 ezres nagyvárossá.” Adott tehát évtizedünk elejére egy nagyváros, a létét megalapozó, meghatározó, fontos nagyüzemekkel, amelynek külső képét jelenleg a nagy lakótelepek építése határozza meg. Úgy látom, hogy a rendelkezésre álló pénz jó részét ezekben az években az új lakótelepek építése köti le. A Lenin-városrész felépítése nem csupán a lakásra várók igényeinek kielégítése szempontjából szükséges, hanem azért is, hogy ezzel megvalósuljon egy nagyvonalú városrendezési elképzelés: a műemléki jelentőségű Belváros körül egy modern városgyűrű kialakítása. A Lenin-városrész még csak most épül, építése bizonyára napjaink legnagyobb gondja és eredménye. Tudjuk, hogy ezekben az években építése az eredeti elképzelésnél lassabban folyhat. Mégis felmerül az a gondolat, hogy a város nem lehet csupán nagy üzemek és modern lakótelepek együttese. A sokat emlegetett infrastruktúra és az annál kevesebbet elővett zöldterületek, kertvárosok fejlesztése már magában is javít valamit ezen a gondon. Valamennyien emlékezünk a hetvenes évek első felének „üzlettelen” Fehérvárjára, amikor a növekvő város és részben a megye igényeit a régi Centrum Áruház és néhány hasonló korú belvárosi üzlet elégítette ki. A Domus Áruház, a Fehérvár Áruház felépülése a megyehatárokon is túlnyúló területek ellátásán javított. Ugyanakkor a Vorosilovgrád lakótelep lakóházai alatt megnyílt számtalan szaküzlet, vendéglő, szolgáltató-javító műhely a város ellátási színvonalát emeli. Igazán nagyvárosi szintű vállalkozásként könyvelhetjük el a volt bőrgyár épületében berendezett Diszkont Raktáráruház megnyitását. Ez további fejlesztéssel, jó reklámmal és kedvezményekkel Kelet-Dunántúl jelentős kereskedelmi egységévé válhat. Változatlanul érezzük a hiányát a Lenin-városrészbe tervezett bevásárlóközpontnak. A város kereskedelmével kapcsolatban szólnom kell egy napjainkban újjászülető kereskedelmi formáról, a vásárokról. Fehérvár évente ötször megrendezett országos vásárai a szó valódi értelmében országos vásárok voltak, hiszen Erdélytől Ausztriáig megfordultak itt a kereskedők. Vásáraikat (autó-, állat-, termény-, népművészeti-, kirakodóvásár formájában) a Fehérvárnál sokkal jelenték-
70
LUKÁCS LÁSZLÓ – ÓESZTENDEI GONDOLATOK SZÉKESFEHÉRVÁR FEJLŐDÉSÉRŐL, FEJLESZTÉSÉRŐL
telenebb vásáros helyek, sokszor kis községek is felújítják, megszervezik, kihirdetik. A vásárok feltámasztására Fehérvár kereskedelmének is gondolnia kellene. Egy-egy vásárnak esetleg meghatározott arculatot is lehetne adni. Örvendetes hír, hogy a Rác templom műemléki környezeteként kialakításra kerülő „Palotavárosi Skanzen”-hez kézműves piac is kapcsolódik. Ez jelenleg a Halász utcában teljesen primitív körülmények között áruló iparosok és kereskedők gondjain enyhít majd. Ugyancsak hiányt pótló létesítmény lesz a „Palotavárosi Skanzenbe” tervezett régiségbolt is. Hiányzik a város kereskedelmi hálózatából a Képcsarnok Vállalat festményeket, grafikákat, szobrokat árusító üzlete. Úgy látom, hogy a város kereskedelmi színvonalán nem csupán egy-egy új üzlet nyitásával lehet javítani, hanem a már meglévő kereskedelmi hálózatban végzett színvonalasabb, hozzáértőbb kereskedői munkával is. Példaként az Iparcikk Kereskedelmi Vállalat üzleteinek kedvezményes akcióit és az Antikvárium munkáját említem. Utóbbi, mint KeletDunántúl egyetlen antikváriuma Budapesttől Veszprémig, Szekszárdtól, Kaposvárig felvásárolja a könyveket, így kínálata egyre jobbá válik. A kertvárosok fejlesztésének kérdését is célszerűen a kereskedelmi ellátás hiányosságainak, s főleg elavultságának feltárásával kezdhetem. E területeken az alapellátás is csupán szűk, szétszórt, szinte kivétel nélkül a II. világháborút megelőző időszakból származó üzletekben történik. Mivel a kertvárosok közül az utóbbi évtizedekben Öreghegy épült a legrohamosabban, s magam is itt lakom, ezért elsősorban e terület nehézségeit érintem. Tudom, hogy Öreghegy rendezési tervét pár esztendővel ezelőtt elkészítette a Fejér Megyei Tervezőiroda. A terv önmagában nem elég, annak megvalósításához még elavulása előtt hozzá kellene fogni. Tanácstagunk szerint Öreghegyen ma 16000 ember él. Java részük már több mint egy évtizeddel ezelőtt felismerte azt a csupán mostanában hangoztatott feladatot, hogy a lakásépítés gondját le kell venni az állam válláról. Ezek a családok már akkor házépítésbe fogtak, amikor a közgondolkodásba betáplált tévhit szerint ez még bizonyos fokig bűnnek számított. E tévhit kialakítói elfeledkeztek arról a minden korban érvényes szabályról, hogy az építtető nemcsak önmagának, hanem utódainak, sőt bizonyos mértékig a városnak, az országnak is épít. Ma már a lakásépítési program szerves részét képezi a magánépítkezés, amelynek támogatásáról naponta hallunk, olvasunk. Lassan oda jutunk, hogy Öreghegyen nem lesznek beépíthető telkek, ezért örömmel hallottuk az újabb utcák nyitásáról szóló híreket. A saját erőből épült családi házak, a 2-4-6-8 lakásos társasházak már sűrűn állnak az Öreghegyen, de megközelítésük még ma is legtöbb helyen a régi szőlőhegyi dűlőkön történik. Néhány út, a millenniumi emlékmű, a Fiskális úti, javarészt társadalmi munkában épült orvosi rendelő és gyógyszertár, a bányatavi víziszínpad és az idén felállított víztorony kivételével más nemigen épült az utolsó négy évtizedben az Öreghegyen. A Nyitrai utca évek óta elhalasztott szélesítése, útépítése s rajta a helyi autóbuszközlekedés megindítása ugyanúgy indokolt lenne, mint egy öreghegyi bevásárlóközpont megnyitása. Különösen a sok többlakásos társasház felépítése óta a ritkán közlekedő helyi autóbuszok is zsúfolttá váltak. Öreghegyre költözésünk évében, 1975-ben még a csúcsforgalom idején is csak néhányan ültek a buszokon, ma már mindig általános a tolongás. Gyökeres
LUKÁCS LÁSZLÓ – ÓESZTENDEI GONDOLATOK SZÉKESFEHÉRVÁR FEJLŐDÉSÉRŐL, FEJLESZTÉSÉRŐL
71
javulást az Öreghegyre tervezett ifjúsági lakótelep megvalósításától várjuk. A hozzá kapcsolódó gyermekintézményeket és kereskedelmi egységeket célszerű lenne úgy méretezni, hogy azok egész Öreghegy gondjain enyhítsenek. Abból indultam ki, hogy egy város nem lehet csupán néhány nagyvállalat és óriáslakótelep együttese. Továbbgondolva ezt, arra a ma már országosan is hangoztatott és az iparfejlesztésben is érvényesített elvre utalok, amely szerint az egészséges iparszerkezetben a nagyvállalatok mellett a közép- és kisüzemekre is szükség van. Az iparosodott Fehérváron szerencsére ilyenekben sincs hiány, ám a város ipari szerkezetében nagyfokú egyoldalúság tapasztalható a nehézipari ágazat javára. Ezen az utóbbi évtizedben az Alba Regia Állami Építőipari Vállalat, a Téglagyár, a Bútoripari Vállalat jó munkája sokat változtatott. Ugyanígy az élelmiszeriparban a Hűtőház és a Malom mellett nagyjelentőségű lesz a városban épülő Tésztagyár és Kenyérgyár. Elgondolkodtató, hogy a Vértes és a Mezőföld színvonalas gyümölcs- és zöldségkultúrája csupán a Fejér Megyei Zöldért Mártírok úti kis savanyító üzemét és a csóri szörpüzemet tudta kialakítani. Ugyanígy érdekes a város iparfejlődése szempontjából, hogy az ország egykor legnagyobb cipőipari központjában ma csupán az Alba Cipőipari Szövetkezet kis cipőüzeme működik. A múlt század második felében még több mint 200 csizmadia és cipész dolgozott a városban, akik az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege számára is készítettek lábbelit. Fehérvárt a Dunántúl kapujaként emlegetik, így jelenéről és jövőjéről meditálva közlekedéséről is ejteni kell pár szót. Örvendetes, hogy a Déli Vasúton közlekedő nemzetközi gyorsvonatok közül az idei nyár óta három (Adriatica, Favorit, Maestral) is megáll Székesfehérváron. Közülük kettő belföldi utazásra is igénybe vehető. A nyári menetrendben közlekedő Favoritra és a szombatonként Komáromon át Bécsbe induló gyorsra belföldi viszonylatban nem lehet felszállni. Számomra érthetetlen, hogy egyaránt a MÁV vonalain közlekedő nemzetközi gyorsvonatok közül egyikre felszállhat a belföldi utas, a másikra nem. Ausztriában és Csehországban minden olyan vonatra fel lehet szállni, amely megáll valamely állomáson. Természetesen csak érvényes menetjeggyel! Üdvözlésre méltó kezdeményezés az utóbbi két évben a megyeszékhelyeket közvetlenül összekötő gyorsvonatok indítása. Ezek közül mi a Győr-pécsi gyorsot tudjuk kihasználni. Városunk fekvésénél fogva nyaranként Nyíregyházát és Miskolcot a Balatonnal összekötő közvetlen gyorsvonatokat is igénybe vehetjük. Bosszantó viszont, hogy pár év óta, amióta a belföldi expresszvonatok elszaporodtak, néhány ilyen vonat (nyáron a Balaton Expressz, egész évben a Kanizsa Expressz, és a Savaria-Göcsej Expressz) nem áll meg Székesfehérváron. Ez nem csupán a fehérváriak, hanem a fehérvári vasúti csomópontból más irányba, továbbutazni szándékozók számára is hátrányos. Ezért nem öncélú a kérés, hogy valamennyi vonat álljon meg a Dunántúl kapujában! Az utóbbi időben egyre gyakoribb vonatkéséseket az egyperces fehérvári állásidő megspórolásával úgysem lehet behozni. A megyén belüli távolsági autóbuszközlekedésben 1980 óta jól bevált gyakorlata a Volánnak, hogy a nagyobb településekre (pl. Mórra, Csákvárra) és vissza meghatározott időközönként (óránként, kétóránként) indít járatokat. Viszont Szé-
72
LUKÁCS LÁSZLÓ – ÓESZTENDEI GONDOLATOK SZÉKESFEHÉRVÁR FEJLŐDÉSÉRŐL, FEJLESZTÉSÉRŐL
kesfehérvár helyi közlekedésével nem dicsekedhetünk. Elsősorban a külváros felé általában óránként közlekedő autóbuszok miatt az a helyzet állt elő, hogy a szomszédos községekbe (Szabadbattyánba, Sárkeresztesre, Zámolyra vagy Pákozdra) gyorsabban eljutnak a bejárók, mint a külvárosokban lakó fehérváriak saját otthonukba. A járatok sűrítése csupán a várakozási időt és a zsúfoltságot csökkentené, a buszok által okozott zajártalmat és légszennyezést fokozná. Az NDK-ban járva elcsodálkozunk azon, hogy ott még egy 30 ezer lakosú városban is villamos közlekedik. Már elfelejtettük, hogy a hatvanas évek elejéig Szombathelyen, Pécsen, Nyíregyházán is járt a villamos. Jelenleg trolibuszközlekedés bevezetését tervezik Pécsen és Debrecenben, ahol a villamos mellékvonalait az 1970-es évek első felében szűntették meg. A jövő mindenesetre a gyors, zaj- és füstmentes, kiépített pályatestet sem igénylő troliké lenne Fehérváron is. Nem szép tőlem, hogy tágabb szakmámat, az oktatás, a közművelődés és a tudományos kutatások helyzetének, lehetőségeinek elemzését utoljára hagytam, de ezen az óesztendei napon átgondolt feljegyzéseimet nem akartam e területek hagyományosan sirámoknak minősített panaszaival kezdeni. A modern bölcseleti rendszerek is előbb az anyagi-gazdasági, más szóval alépítményi jelenségeket vizsgálják, s csak azt követően térnek rá a tudati, felépítményi jelenségekre. Mielőtt e szerteágazó problémarendszerbe nyúlnék két megjegyzést kell tennem. Gyakran halljuk napjainkban, hogy hazánkban számos társadalmi rétegnél a nagyarányú anyagi-gazdasági emelkedés nem párosult hasonló mértékű tudati-erkölcsi fejlődéssel. Sokan az anyagi javak tárházából nagyobb tarisznyával visznek haza, mint a kultúra éléskamráiból. Napjaink közművelődési munkáját is ez teszi nehézzé, bonyolulttá. Remélem, hogy a mostani helyzet csak ideiglenes állapot, s egy bizonyos anyagi-gazdasági szint elérésével a kultúra iránti igény is megjelenik. Azt viszont tudom, hogy aki olyan albérletben lakik, ahol a szoba mennyezetén át befolyik a víz, az esőkor nem Goethe Faustját, hanem a lavórt tartja a kezében. Második megjegyzésem azoknak szól, akik a kultúra szó hallatára: „Nincs pénz!” felkiáltással felelnek. Ezzel kapcsolatban Pozsgay Imre: A kultúra tervezése című cikkében ezt írta: „… a gazdasági fellendülés idején a kulturális fejlesztést és fejlődést szolgáló anyagi eszközök csak vonakodva és utolsónak követik a termelési növekedés ütemét, ugyanezek az eszközök gazdasági nehézségek, feszültségek idején hallatlan fürgeséggel vonulnak ki a kulturális területről. Ezt a mechanizmust támogatja az a szemlélet, mely feltételezi, hogy a kultúra csupán okozata, következménye valaminek, és nem oka semminek. E korlátolt szemlélet szerint a kultúra nem más, mint az adózás egyik fajtája, ráadásul bizonytalan célra szolgáló adó, olyan területnek, ahol úgyis túl sok a bajkeverő.” (Demokrácia és kultúra. Budapest, 1980. 285.) Ugyancsak Pozsgay Imre hangsúlyozta a pápai református kollégium alapításának 450. évfordulóján mondott ünnepi beszédében: „Sorskérdéseink közül ma kettőt szeretnék megemlíteni: a nemzeti alkotóerőt tárgyi mivoltában is megmutató gazdaságot és alkotóerőnk legfontosabb elemét, a nemzeti kultúrát. Ha e két nagy területen sikerül előrehaladni, akkor dacolhatunk a világ minden más bajával, mindennel, amire ebben a fenyegető világban egy kis ország hatása kiterjedhet.” (Alkotóerőnk legfontosabb eleme – nemzeti
LUKÁCS LÁSZLÓ – ÓESZTENDEI GONDOLATOK SZÉKESFEHÉRVÁR FEJLŐDÉSÉRŐL, FEJLESZTÉSÉRŐL
73
kultúránk. Új Tükör. XIII. 41. 1981. október 11. 5-6.) Csak azok mondhatják fennhangon, hogy a kultúrára nincs pénz, akik a mai Magyarországot a koldustarisznyával azonosítják. Nem veszik észre, hogy az évek óta hangoztatott takarékosság idején Budapesten luxushotelek sora, metró, sportcsarnok épült, Nyíregyházán egy évben önálló színtársulattal működő új színházat és művelődési központot avattak. Veszprémben nagyszerű filmszínház létesült. Megfigyelésem szerint valójában mindenre, sőt néha felesleges dolgokra is van pénz, csak arra nincs, amire nem akarjuk, hogy legyen. Két megjegyzésemet most már Fehérvárra vonatkoztatom. Természetesnek tartom, hogy a hirtelen megduzzadt lakosságú városban, ahova az emberek a legkülönbözőbb vidékekről és társadalmi rétegekből érkeztek, letelepedésük első éveiben az otthonteremtés nehéz gondjaival foglalkoznak. A fiatal, kisgyermekes szülők szabadidejének jó részét a gyermeknevelés vonja el. Korunkban a kultúra országos központjaiból (rádió, televízió, sajtó, könyv- és hanglemezkiadás) olyan nagy tömegű információ zúdul az egyénre vagy a családra, hogy sok esetben még ezek befogadására sem jut elég idő. Úgy látom, hogy az országos központokra épülő „kulturális fogyasztást” napjainkban nem a helyi lehetőségek, intézmények felé fordulás, hanem a divattá vált utazás követi egyéni szervezésben vagy utazási irodákkal. Utóbbiakra ezért közművelődési szempontból is óriási felelősség hárul. A helyi lakosságot így e két kulturális faktor mellett harmadikként érik a közművelődés helyi műhelyeiből kisugárzó hatások. Nem csoda, hogy ez a harmadik tényező csak megfelelő téma, előkészítő-szervező munka esetén vált ki érdeklődést. Az anyagi eszközök hiányára való hivatkozás Fehérváron és Fejér megyében is számtalan kezdeményezés hajótöréséhez vezetett, sok megoldatlan probléma halogatásánál indok. A sorban az első helyen évek óta a székesfehérvári Vörösmarty Színház állandó társulatának hiánya áll. Az 1962-ben újjáépült színháznak nem alakult színtársulata, mondván, hogy így az ország színházi életének legjavát hozhatják el Fehérvárra. Középiskolás koromban, 1965–69 között tényleg számtalan jó darabot mutattak itt be kitűnő fővárosi és vidéki társulatok. Ám az utóbbi félévtizedben már egyre nehezebb és drágább lett egy-egy komolyabb színtársulat, darab fogadása. Ez sajnos, hónapról-hónapra tükröződik a színházműsorban is. Bár úgy látom, hogy az utóbbi időben a fővárosi színházak műsora is romlott. Örömmel töltött el bennünket, amikor hallottuk, hogy legalább a Székesfehérvári Szimfonikus Zenekar a színházhoz tartozik, s a Gorsiumi Nyári Játékokra alkalmi színtársulatot toboroznak. A bányatavi víziszínpad létrehozása is a színház közművelődési programjának kiszélesedését jelzi, bár ennek műsorán még van mit javítani. (A túl sok operett és magyar nóta estre gondolok, bár tudom, hogy erre nagy az érdeklődés.) Az előcsarnokban rendezett Áron Nagy Lajos kiállítással a színház már saját műfaját is túllépte. Mindezek ellenére színházi közművelődésünk legnagyobb, országos hiányosságának tartom, hogy a magyar színészet egyik bölcsőjében, Székesfehérváron, ahol már 1818-ban magyar nyelvű állandó színtársulat működött, évtizedek óta nem folyik színházi műhelymunka, nincs állandó társulat. Mindez azokban az években megoldatlan probléma, amikor Budapesten új színházat
74
LUKÁCS LÁSZLÓ – ÓESZTENDEI GONDOLATOK SZÉKESFEHÉRVÁR FEJLŐDÉSÉRŐL, FEJLESZTÉSÉRŐL
nyitnak, a feltörekvő Nyíregyházán ugyanezt teszik, s tudjuk, hogy Zalaegerszegen is ezt tervezik! Egyenesen bűn ez, ha tudjuk, egy közel 110 000 lakosú város van színtársulat nélkül, s színházában a számtalan harmadrendű társulat és darab szerepeltetése majdnem annyiba kerül, mint egy színvonalas társulat alkalmazása. Gondolom, hogy a főváros közelségében nem jelentene nehézséget a Színház és Filmművészeti Főiskola frissen végzett növendékeiből egy jó társulat toborzása. Nem túlzok, ha a mai helyzet szemléltetésére azt mondom, a színházi közművelődés hagyományai szempontjából az, hogy a székesfehérvári színháznak nincs társulata, felér azzal az óriási hibával, ha Székesfehérvártól egyik napról a másikra megvonnák városi rangot. Azt hiszem, ez a képtelen helyzet elég szemléletes. A szórakozva művelődés területéről most a komolyabb stúdiumok területére lépjünk, amelyre Fehérváron csak két felsőoktatási intézményben, a soproni Erdészeti és Faipari Egyetem Földmérési és Földrendezői Főiskolai Karán valamint a budapesti Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskola Számítógéptechnikai Intézetében van lehetőség. Látjuk, hogy mindkét főiskolánk csak töredéke egy más székhelyű, nagyobb intézménynek. Modern felsőoktatásunk intézményrendszerének kiépítése idején, az 1960-as évek második felében Fehérvár érthetetlen módon ellökte magától a számára adódó lehetőségeket. Tanárképző- és mezőgazdasági főiskoláról lett volna szó. Az előbbi Nyíregyházán, az utóbbi a magára sokat adó Kecskeméten épült fel. Hogy ez milyen nagy hiányosság, nem kell bizonygatnom. A Mezőföld nagyhírű mezőgazdasági kombinátjai megfelelő háttérül szolgálhattak volna egy mezőgazdasági főiskolának. Kelet-Dunántúl mezőgazdasági nagyüzemei igényelnék is az itt képzett, helyi szakembereket. Ugyanúgy általános iskoláinkban is helyben végzett, idevaló tanárok dolgozhatnának. Abban a korban, amikor az egyetemeken, főiskolákon való tanulás már nem kuriózumszámba menő dolog, hanem a termelés, a munka egyszerű követelménye, s maguk a felsőoktatási intézmények is a szakmai képzés műhelyei, nem valamiféle öncélú tudóspalánták nevelésének elzárt üvegházai, szinte érthetetlen városunk elzárkózása a főiskolák befogadása elöl. Annál inkább tiszteletet érdemel a múlt század első felében az a korban is képtelennek tűnő, de tenniakarást tükröző fehérvári kezdeményezés, hogy a pápai református teológiai főiskolát hozzák át Fehérvárra! A főiskolák alapításának kora lejárt, ma már, ha akarnánk is, nehéz volna valamilyen felsőoktatási intézményt meghonosítani. Egyedül az Alba Regia Állami Építőipari Vállalat vezérigazgatója által dédelgetett építőipari főiskola megvalósításának van realitása. Az ország egyik leghíresebb, külföldön is építő vállalatához miért ne kapcsolódhatna főiskola? Ugyanúgy, ahogy a Számítógéptechnikai Intézet mögött is a Videoton Gyár áll. Az ARÉV-nél lenne mit tanulniuk a főiskolásoknak, s ne feledkezzünk meg arról sem, hogy városunkban működik az épületrekonstrukciókat végző Tanácsi Építőipari Vállalat, Országos Műemléki Felügyelőség Építésvezetősége, az István Király Múzeumban műemlékvédelemmel, népi építészettel foglalkozó muzeológusok is dolgoznak. Ezekre az intézményekre, szakemberekre támaszkodni lehetne az oktatómunkában is.
LUKÁCS LÁSZLÓ – ÓESZTENDEI GONDOLATOK SZÉKESFEHÉRVÁR FEJLŐDÉSÉRŐL, FEJLESZTÉSÉRŐL
75
Utóhang (2016) Óesztendei gondolataimat 1981-ben vetettem papírra, az évben, amikor az öreghegyi víztornyot felállították. Harmincegy évesen írtam, kéziratom harmincöt évig várt a megjelenésre. Közel négyszer értem el Horatius Ars Poeticájában ajánlott kilencéves várakozást (nonum prematur in annum), de ez a három és fél évtized nem a klasszikus római költő által javasolt érleléssel, javítgatással, csiszolgatással telt el. Nem foglalkoztam félbemaradt írásommal, arra sem gondoltam, hogy befejezzem. Történelem-földrajz szakos tanárként, etnográfusként, műemlékvédelmi szakmérnökként természetes volt érdeklődésem a városfejlődés iránt. Egyetemistaként Debrecent, Herder-ösztöndíjasként Bécset, egy korábbi munkám révén Bécsújhelyet és Pozsonyt alaposan megismertem, ezek saját városommal történő összehasonlításra ösztönöztek. Fehérvárhoz egy nagy munkánk révén is kapcsolódtunk: 1980-ban Csutiné Schleer Erzsébet építészmérnökkel és feleségemmel, Demeter Zsófia történésszel hármasban elkészítettük a Palotavárosi Skanzen első terveit, helytörténeti-néprajzi tanulmányát. Óesztendei gondolataimat − ahogy írtam – a jelen, de még inkább a jövő Székesfehérvára számára foglaltam írásba. Az akkori jelen nem ismerhette meg, már csak azért sem, mert az 1980-as években Székesfehérvárnak nem volt közéleti folyóirata, ahol megjelenhetett volna. Bár megjelentetésére nem is gondoltam, ezért nem fejeztem be. Aztán távolra sodortak tőle a szakmai témáim, néprajzi tanulmányaim, könyveim. Csodálkozom, hogy Székesfehérvár nagyvárossá fejlődése kapcsán már akkor ki mertem jelenteni, hogy ebben a kérdésben a jelenhez vezető fejlődési vonalat, a fő hajtóerőket valamennyien ismerjük. Abban a korban Székesfehérvár városfejlődésének alapjaként a szocialista ipar nagyvállalatait tüntették fel, elfeledkezve az 1930-as évek gyáralapításairól, az ehhez szükséges energiaellátás, logisztikai kapcsolatrendszer megteremtéséről és a munkaerő letelepítéséhez elengedhetetlen lakásépítésről. Talán családunk, baráti körünk jól ismerte ezt a fejlődési vonalat, mivel szüleim az 1938-as ünnepi év tevékeny résztvevőiként gyakran és szívesen emlékeztek rá. Számos fehérvári polgár csak jóval később, Demeter Zsófia Örvendezz, királyi város! című könyvéből (2002) értesülhetett róla. Elsősorban azt vettem számba, hogy mi hiányzik Székesfehérváron: a kereskedelem, a közlekedés, a közművelődés, a felsőoktatás területén. Közülük az áruellátás, a kereskedelem problémáit az 1989-cel induló piacgazdaság gombamód szaporodó üzleteivel, bevásárló központjaival, számos szupermarket, pláza megnyitásával gyorsan megoldotta. Nem valósult meg a Palotavárosi Skanzenbe tervezett régiségbolt, a Képcsarnok Vállalat műalkotásokat árusító üzlete ugyan megnyílt, de napjainkra megszűnt. Székesfehérvár híres vásárainak feltámasztása sem sikerült, annak ellenére, hogy autóvásárokat, Korona-vásárokat, sőt a Fő utcán régiségvásárokat, könyvvásárokat rendeztek. A vásár műfajban ezredfordulónkon a Szent István király napi, adventi-karácsonyi vásárok vonzzák a látogatókat a Városház tér és a Fő utca elárusítóbódéi elé.
76
LUKÁCS LÁSZLÓ – ÓESZTENDEI GONDOLATOK SZÉKESFEHÉRVÁR FEJLŐDÉSÉRŐL, FEJLESZTÉSÉRŐL
A helyi- és távolsági közlekedés gondjait saját bőrömön tapasztaltam, mivel Öreghegyről jártam dolgozni a Belvárosba a túlzsúfolt, ritkán közlekedő, gyakran kimaradó autóbuszokkal. Házunkhoz közel a Nyitrai úton a 25-ös számú járat csak az 1990-es évek óta jár, óránként egyszer. Minden héten egy alkalommal Budapestre utaztam vonattal a Néprajzi Múzeum könyvtárába vagy a Magyar Néprajzi Társasághoz, ezért a vonatközlekedés hibái is közelről érintettek. A Pécs−Székesfehérvár−Győr megyeszékhelyeket összekötő gyorsvonatot néhány év után megszüntették, annak ellenére, hogy jelentős egyetemi városokat kötött össze. Különösen hétvégén egyetemi hallgatók tömegei vették igénybe akkor még az autóbuszoknál olcsóbb tarifával közlekedő vonatokat. Hogy a Székesfehérvári Tanítóképzőből és a Felsőfokú Mezőgazdasági Technikumból nem lett főiskola, azt a megyei pártbizottság torpedózta meg. Még az 1960-as években is féltek a főiskolai hallgatóktól, mivel tudták, hogy az 1956-os forradalom kitörésében Debrecenben, Szegeden és Budapesten jelentős szerepet játszottak az egyetemisták. Kiss József, az Alba Regia Állami Építőipari Vállalat agilis vezérigazgatójának építőipari főiskola alapítására irányuló elképzeléseiben reménykedtünk. Ő volt a Fejér Megyei Múzeumegyesület elnöke, így terveiről első kézből értesülhettünk, sajnos azok meghiúsulásáról is. Amikor hírt kaptunk a szovjet csapatok Magyarországról tervezett kivonulásáról, Gelencsér József barátommal egyeztetve, levélben fordultunk Kárpáti Ferenc vezérezredes, honvédelmi miniszterhez: közölje, ez mikor várható, mivel a felszabaduló Budai úti laktanyák helyén egyetemi campust képzeltünk el. Kárpáti Ferenc megerősítette a hírt, ígérte, hogy megvalósításának időpontjáról időben értesíteni fog minket. Ám mandátuma előbb lejárt, mint 1991 nyara, amikor az utolsó szovjet katona is elhagyta hazánkat. A Budai úti laktanyák helyén benzinkút, bevásárlóközpont és középiskola nyílt. Magyarország első magánfőiskolája, a Kodolányi János Főiskola a megszűnt Marxizmus-Leninizmus Főiskola épületét kapta meg az alapító várostól. A Kodolányi kezdeti sikereinek őszintén örültünk, feleségemmel és számos barátunkkal együtt bekapcsolódtunk az oktatásba, én lettem 1999-ben az első ide kinevezett egyetemi tanár. Az utóbbi években szomorúan éltük át a Kodolányi mélyrepülését: az oktatás zömének Budapestre, a rektori hivatal Orosházára helyezését. Bízunk benne, hogy székesfehérvári oktatási helyén újra megerősödhet a bölcsészképzés. A székesfehérvári felsőoktatás helyi támogatottságának, megerősödésének jelei az Óbudai Egyetem Alba Regia Műszaki Karának és a Corvinus Egyetem székesfehérvári campusának megteremtése. Sok-sok hallgatójuk legyen! Óesztendei szemlémben még a helyi folyóirat hiányáról akartam írni, de ez elmaradt. Székesfehérvárnak abban az időben nem volt rendszeresen megjelenő folyóirata. A Fejér Megyei Szemle 1964-ben elindult, s néhány éven át rendszeresen megjelent, majd teljesen rapszodikussá vált, több alaklommal évekig kimaradt. Említésre méltó honismereti száma (1968), a palotavárosi száma (1980), két néprajzi száma (1983, 1989), Németh László emlékszáma (1981) és a Keresztury Dezső 80. születésnapjára megjelent szám (1984). Hasonló laptársai, a Vasi Szemle és a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle folyamatosan megjelenő, sikeres, napjainkban is élő folyóiratok. A Fejér Megyei Szemle az általam szerkesztett 1989/1. néprajzi
LUKÁCS LÁSZLÓ – ÓESZTENDEI GONDOLATOK SZÉKESFEHÉRVÁR FEJLŐDÉSÉRŐL, FEJLESZTÉSÉRŐL
77
számmal múlt ki. Helyét átadta a huzamos ideig színvonalas, majd megromlott Árgusnak. A 2008-as pénzügyi válságig egyszerre három folyóirat is megjelent Székesfehérváron: az Árgus, a Bástya és a Vár. Ráadásul a Kodolányi Főiskolán Szabadpart címmel online folyóiratot is kiadtunk. Napjainkra közülük a Vár maradt meg. Harmincöt év alatt még a magyar helyesírás szabályai is két alkalommal (1984, 2015) változtak. Kéziratom tartalmán semmit sem változtattam, csupán a helyesírási változásokat vezettem át. Harmincöt év múltán örömmel állapítottam meg, hogy az akkor regisztrált hiányosságok megszűntek, a bajok megoldódtak. Ma már az elért eredményeket kell számba vennünk: a megújult Fő utcát, a Várkörutat, a Koronás Parkot, megszépült templomainkat, új szobrainkat (Ybl Miklós, Klebelsberg Kuno, Kornis Gyula, Aba-Novák Vilmos, Csitáry G. Emil a Belvárosban, a Szőlőműves Öreghegyen), a Múzeumi Panteon domborműveit, a Királyi Napok Nemzetközi Néptáncfesztivált, a Koronázási Játékokat. Mindennek örüljünk, és legyünk hálásak azoknak, akik mindezt megteremtették.
Sámán Létra Szentes Ottokár festménye – alapozott falemez, vegyestechnika 90x90 cm, Mór 2016.
78
CSÁK GYÖNGYI VERSEI
Csák Gyöngyi
Cserepesedik a lét Cserepesedik a lét kiüt, mint só a szánkon; az ismeretlenhez ragaszkodás feszíti ereinket; talán a másikban szunnyadó Istent keresve dúljuk fel nap mint nap egymásban a világot.
Az enyészet kérdésköre Izgat az elmosódás, az enyészet kérdésköre: a hova, ha végleg el. Elmosódsz te is megszűnik a képernyőn a mozgás eltűnik a hang s a kép. Minden külön töltött óra pánikkal szorongat torkomban egy újabb mérgezett almafalattal, hányszor döcögnek nehéz koporsóm cipelve egy megváltó királyfi jöttét remélve a hűséges törpék?
Improvizáció Ugyanaz a kór emészti testünk, egymás súlyát keresztként viseljük bár erősödik a világvégi huzat miattam odázod a halállal alkudat.
CSÁK GYÖNGYI VERSEI Valami vibrál az őszi levegőben: távoli lelked tán égi imázsom csendesedsz egyre, halkulok én is fullasztó közeg marad utánunk.
Hallucinációk A piszkosszürke égbolt gyémántkontúros felhőt úsztatott. *** Meseszövetben elevenedő minták arcvonásaink.. *** Erős szorítást érzek a szívem körül értek nyelvedül. *** Fagyott tervek a dzsekim zsebében, lehet miattuk fázom.
Diós Tibor kovácsmester Tűzifa tároló Mór, 2016.
79
80
LÁNGI PÉTER VERSEI
Lángi Péter
Magyarországi levelek 11. Zámoly, 2016. április 16. Édes Bátyám! Jól tudom, égő seb számodra a múltba veszendő Zágon. Sorsod szánom! Nem láthattad felnőttként a gyerekkori házat, tölgyeket, nem kószálhattad be az ismert völgyeket, nem hallhattad a drága patak csobogását. Még a levél is, az otthoni vénségedre jutott csak hozzád. Én örvendek, gyakran látom Zámolyt, és felidézhetem egykori gyermekségem száz epizódját. (Kár, hogy a fürge idő, míg elszállt, nem kímélve a szépet, a jókat átrajzolta a benne lakókat.) Jött onnan nékem már szép üzenet: Képes, hangos anyag: „Szeressétek az öregeket!” Néztem a képeket, itt sorjáztak előttem az arcok, sajnos, vallottam neveikben néha kudarcot. Persze akadt pár ismert is: szomszéd, osztálytárs vagy rokon éppen. Ám a’ való, voltak, jócskán, akiket kár néznem. Új lakosok tán, vagy változtak az elmúlt évtizedekben? Mindegy, kedvesek ők is nékem, mert ott élnek, ahol töltöttem a gyermekségem. Ám a szívem fáj, hányat vitt a halál el, sok-sok hajdani hívem, ifjúságom kedves társait. Hogyha találkoznánk egykori osztálytársak, a fél osztály kései elképzelt óránkról mind igazoltan lenne bizony már távol. Hisz több mint húsz éve, Lajos hogy semmibe tűnt, a barátom. Vagy Feri, nemrég. Társam volt a selyemhernyókkal bajlódásban. És hányan még, kik színezték egykor a múltam!
LÁNGI PÉTER VERSEI
81
Édes Bátyám! Kéd és nénéd mondhatná, elmentek rendre tőled is egykori társaid, egy se élt túl téged a hajdani hősi seregből. Nincs mit tennünk. Bár az idővel tán dacolunk, míg csak futja erőnkből. ámde a sors ez: végül csak belenyugszunk.
Bár ne hullna több! A búcsi leventék sírjánál
Így hallottam, sorsuk legendává szőve, így írták drámáink sorába. Tudjuk. hogy sokuknak sírja Zámoly földje, sokan itt hulltak halálba.
A grófúton a gesztenyék kopognak, régi lövések visszhangjai. Lent békén alusznak a búcsi halottak, a föld alatt ezt nem hallani.
Tán harcba indulva álmodtak szép hazát, ám a fegyverek másért szóltak. Nem gyógyuló sebet kapott haza s család, kellettek vétlen áldozatnak,
Először e sírnál kezem felnőtt fogta, s búcsiaktól, búcsúztam tőlük. Döbbenten bámultam hét fiatal arcra, lassan fogva föl örök csöndjük.
Gyilkosok voltak mind, akik leventét zavartak véres pusztulásba, halállal kibélelt állásokba lökték, kiknek még nem volt ifjúsága,
Átéltem félelmük ott a bunker mélyén, s ahogy léptek a pusztulásba, s reszketve meredtem át az ajtó résén, amelynek óvott takarása,.
Kopognak egyre a grófúti gesztenyék, visszhangzanak régi lövések. Nyugodjatok békében búcsi leventék! Bár ne hullna több ifjú élet!
82
LUKÁCSY JÓZSEF – AKIKNEK MÉG MA IS VAN EMBERI ARCUK
Lukácsy József
Akiknek még ma is van emberi arcuk „Életünk harmadik szakaszában megsokasodnak gondjaink, bölcsők és koporsók mellett állunk.” – mondta valamikor egy érettségi találkozón Bérczes József tanár úr, a szatmárnémeti Kölcsey Gimnázium legendás tanára. Azért jutottak eszembe ezek a gyönyörű és megrendítő szavak, mert három közismert és megbecsült költőnk antológiáját tartom a kezemben, akik idén töltik be hetvenedik életévüket, azaz életük harmadik szakaszába érkeztek. A Vörösmarty Társaság ezen rendhagyó válogatás kiadásával is tiszteleg személyük előtt. A kötetet László Zsolt szerkesztette (Parázs az avarban; Vörösmarty Társaság; 2016). Időnként szükségét érezzük „létüres” mindennapjainkat – főleg mostanában, mikor öreg kontinensünkön lassan két éve már csak „sakálok dalolnak és pacsirták vonyítanak”(Ilyés Gy.) – kitölteni valamiféle maradandó szellemi élménnyel, például Balajthy Frenc, Bobory Zoltán és Pálfalvi András költészetével. A költészet a legmagasabb rendű irodalmi-művészeti forma, amely létmódunk legapróbb rezdüléseit, változásait is képes megfogalmazni, megjeleníteni, és tükröztetni. Az istenadta tehetséggel megáldott költők, sajátos belső érzékenységükkel, érzületeikkel, ön- és emberismeretükkel és műveltségükkel egy közelebbről meg nem határozott, úgynevezett belső késztetés hatására kezdik el az alkotás folyamatát. Bármilyen hétköznapi vagy létfilozófiai kérdést pertraktál, egy vers esztétikai-tartalmi végkicsengését a nyelv mélyszerkezete és a forrásként használt gondolat- és szókészlet terjedelme, mélysége határozza meg. Mindezt befolyásolja a nemzeti nyelv karaktere és valódi eredete. A három protagonista közül elsőként az üzemmérnöki és tanári diplomával rendelkező Balajthy Ferenc 23 versét olvashatjuk. Az emberi és költői tulajdonságok közül Balajthynál a szenvedélyt emelném ki először. Ezt legevidensebben a Vers című, háromszakaszos, himnikus hangvételű verse bizonyítja: „A vers az, amit írni kell / A vers az, amit mondani kell. /A vers az Ember, az Emberiség, /A vers az,amit szeretni kell.”Külön érdeme, hogy már pályája kezdetén számos gyermekverset írt, a közelmúltban külön kötettel jelentkezett ebben a műfajban. Balajthy Ferenc alapvetően derűs, jó kedélyű, a szellemi-kulturális javak iránt igen fogékony ember, akivel örömteli érzés találkozni, irodalmi esteken vele közösen részt venni, főleg akkor, ha ezeken saját verseit is felolvassa, netán a Vörösmartyról szólót, amely ebben a kötetben nem szerepel. Költészete nem létfilozófiai kérdéseket feszeget, hanem ember és világ viszonyát, vagyis az életet magát, ennek különböző aspektusait felmutatva. Verseinek gyakori jellemzői a játékosság és a zeneiség. Sokszor úgy érezzük, hogy ezek kiváló dalszövegek is lehetnének. Szerencsére Cserta Gábor zeneszerző és előadóművész ezt már régen észrevette. Így született kitűnő dal példának okáért a Kutyasétáltatóból: „Büszke eb a magyar vizsla, / Nem kell nekik alamizsna. /Fű alatt kúszik a tacskó, / Szájában egy tejeszacskó.”
LUKÁCSY JÓZSEF – AKIKNEK MÉG MA IS VAN EMBERI ARCUK
83
Az emberi jóság és szépség iránti vonzalom okán születhettek olyan versek, mint a Valami szépet című: „Valami szépet kéne írni egyszer, /Szemeidben a gyönyör miként táncol, / Üveggömbben, ahogy bújócskát játszol.” Vagy a Lepréselt gyöngyvirág, amely egy mélabús tűnődés az elmúlásról: „De lesz-e szép / Világunk, ha mi már nem / Leszünk: esők leszünk / Tüzek leszünk,szárnyaló/ Porok s hiányoznak majd /A rossz lányok / S a jó borok.” A Vajda János-díjas Balajthy Ferenc életművében a hagyományos versektől a kötött formájú szonetteken át, a sűrű, sokszor indulatoktól sem mentes, hömpölygő szabadversekig sokféle versforma megtalálható. Az utóbbiak gyakran foglakoznak közéleti kérdésekkel, életünk, egzisztenciánk árnyoldalaival, mégpedig a történelmi érzékenység és a nemzeti közösség iránti felelősség jegyében. A meztelen király lánya és az Egyszerű számvetés az idővel ezek közé tartozik. Rám mégis a legnagyobb hatást a Csak ennyi című verse gyakorolta, amelyben a szerző a rá ritkábban jellemző kiábrándult és rezignált hangnemben tiltakozik a megállíthatatlan idő és az elmúlás ellen. Felsorolva mindennapjaink szokványos foglalatosságait, amelyek bár profán jellegűek, mégis életünk tartalmát és értelmét jelentik: „…sültkolbászt sem /Eszem mustárral a piacon és nem járja át testemet egy forró fürdő varázslatos / Melege, csak ennyi, csak ennyi… csak.” Persze egy rímfaragó ember életmódja sem nélkülözheti a jó értelemben vett hedonizmust. Bobory Zoltán költészete az elmúlt időszakban úgy nyelvi-fogalmi, mint gondolati síkon egy emelkedő, minőségi változáson ment keresztül, nevezetesen a hit, remény, szeretet és az istenhit jegyében a szakralitás irányába fordult. Ebben az antológiában zömében új verseit olvashatjuk, amelyek – néhány kivétellel – önálló kötetben még nem jelentek meg, csak különböző irodalmi lapokban és folyóiratokban, többek között a Hitelben. Közülük az Ünnepelj csak magyar című, a Hitel 2015. évi decemberi számának címadó verse volt, ami mindenkinek, így a Jósika Miklós-díjas Bobory Zoltánnak is megtiszteltetés számba ment. A szerkesztő által kiválasztott huszonöt vers közül már az első is, az Apokalipszis, meg- és felrázza az embert. A szerző eddigi életművének és a kortárs magyar költészetnek egyik legkorszerűbb darabja, azért, ahogy és amilyen költői-nyelvi eszközökkel teremti meg azt a szürrealisztikus hangulatot, amivel a kívánt hatás elérhető: „védtelen szerelmek görnyedeznek és az árulások / árokszéli öklendezéseit hallgathatod csömörrel”. Aztán az első istenes vers,a Hajnali párbeszéd hatása és mondanivalója nem kisebb az előbbinél: „ – Uram! /– Mit szeretnél mondd? /Azt, hogy a világ ne olyan legyen, amilyennek én látom…/ Miért hallgatsz? / Ez nem az én dolgom, fiam.” Van itt egy másik vers, az In memoriam Cs. I., amely valamilyen oknál fogva nem került be egy korábbi válogatásba. Pedig a Cs.I. (Csurka István) helyett akár az A. J. (Antall József) vagy az M. I. (Makovecz Imre) család- és keresztnevek betűjelzései is szerepelhettek volna, ezek a sorok, szavak és tartalmak mindenik esetben megállják a helyüket: „Gondoltál-e végül arra, / hogy a végső elszámolásnál/ micsoda magára maradt /reménye vesztett / fekete sereg köszöni meg, / szomorú imájával, énekével / amit érte cselekedtél, / életnyi harcodban?”
84
LUKÁCSY JÓZSEF – AKIKNEK MÉG MA IS VAN EMBERI ARCUK
Egy kisebb csokorra való szerzemény tartozik az echte politikai poézis kategóriájába. Aminek persze, ma már történelmi vonatkozása is van. A múlt rendszer korábbi és későbbi teljhatalmú elvtársainak, élet-halál urainak elviselhetetlen, autoriter és despotikus magatartása kerül pellengérre az Újra idézik szellemét című versben: „Dicsőség neked, Nyugat, / meg persze,most már Isten, / és közeli közel-kelet/meg távoli vad vad-nyugat, /Nem megmondtuk? Előre ország népe, /csak előre, amerre mutatják az utat…”. A hit, remény, szeretet triásza magába foglalja a család, a hitves, a gyerekek és az unokák szeretetét is. Ebbe a „műfajba” tartozik a versek egy másik csoportja: A férfiú csődje, az Istenem, de rég volt, a Mostantól mindig, minden, a Megszülettek, a Ma már tudom, a Majd eljön és a Kint és bent. Külön említésre méltó a Porban élő című költemény. Amelyben a költő házuk padlásának régi bútorain, tárgyain és a „sűrű, nehéz por… és félhomály” keltette különös,melankolikus hangulatban idézi fel családja életének boldog és felejthetetlen epizódjait. Rendhagyó,szimbolikusan megírt memoár-irodalom verses formában: „Halkan, sóhajtva, mosollyal szóltam: de jó volna újraélni mindent, /amit e tárgyak között megéltünk! /A padlásra hordott,megunt, /most itt porosodó lim-lom kacatok, /régi világod hallgató tanúi között…! A történelmi és nemzeti sorskérdések iránti elkötelezettség példái a Hallgatásért való ének – az aradi vár falánál,valamint A fehérvári Szent István szobornál című verse. Számomra az utóbbi idők egyik legmaradandóbb irodalmi élményét Bobory Megtestesítés című istenes verse jelentette. Egy olyan sajátos „fikció”, ami a leghétköznapibb emberi tulajdonságokkal ruházza fel a Teremtőt, és fordítva, „isteni” képességekkel az egyszerű embert, mégpedig ember és isten közvetlen érintkezése által: „Simogass meg Uram /Add meg hogy kezem kezedbe fogadod / fogd úgy ahogy anyám tette éltében/s fogja holtában holtunkban is – örökre”– ez önmagában egy önálló négysorosként is értelmezhető, – és az utolsó sorok: „Várom hogy mozduljon kezed / felém aki leborulok lábad elé / a szeretetedért a békéért megbocsátani / mindenkinek és magamnak Uram / Legyen meg a mi akaratunk!” Pálfalvi András. Filosz, az ELTE-n végzett könyvtáros-népművelő szakon. Ahogy a székelyek mondanák, egész életében „és még azon felül is”, városunk kulturális intézményeiben tevékenykedett szervezőként és vezetőként. Sokat tanultam tőle. Többek között azt, hogy a rendszerátalakítás előtt is volt élet, alkotó munka, születtek maradandó értékek és művek, különösen a kultúra területén, amelyeket át kell adni a következő generációknak és amelyekre tovább lehet építkezni. De azt is, hogy mai idősebb honfitársaink akkori fiatal, aktív, sikeres életét és munkájuknak eredményeit nem lehet zárójelbe tenni. És azt, hogy mindennek nem sok köze van a politikai hatalom „mindentudomka” autoriter és dilettáns magatartásához. Pálfalvi András igen fiatalon írta első verseit. Aztán több évtizedes szilencium következett. Nagy kár. Ezen figyelemfelkeltő recenzió tárgyát képező antológiában olvasható versei mondatják ezt velem. Amelyek többek között azt
LUKÁCSY JÓZSEF – AKIKNEK MÉG MA IS VAN EMBERI ARCUK
85
is elárulják, hogy ebben a komoly, csendes, olykor komornak tűnő férfiúban milyen érzékeny, szolidáris-humánus, és a természeti szépségekre fogékony lélek lakozik. A Fő utca kövei még a rezignáltan kritikus költő megnyilvánulása: „Fehér határrá lesz a múlt / De majd olyan lesz, / Amilyet akarunk / És ami joggal jár nekünk /…A fényreklám lüktető indái között / Ahová lenézve jó Hunyadi Mátyás / Azon töpreng,mit is keres itt / És hogyan került ide”, de a szociális versike újgazdagoknak már a valódi szociális érzékenység példázata: „Kinőtt ruhába menni iskolába / uzsonna nélkül megint és megint /…azt hitted tegnap, mára lesz kenyér / Rajta vaj, vastagon megkenve, / És szalámi vagy aprított szalonna /…bár ízének már emléke sincsen”. A Virágok a legegyszerűbb, legismertebb és leggyakrabban előforduló virágaink megéneklése, játékos mesébe foglalva, a szépség és a jóság jegyében, a kifinomult lélek, a gazdag szókincs, és könnyed verselési technika bizonyítékaként: „Az úri negyedben pompázó gőgös rózsabokor/ kisasszonyait, a hamvas bimbókat megannyi / Testőrként őrzik a tüskék / Kóbor trubadúrnak tiltott csemege / De jön az este” Az öt kis vers egy mini ciklus a harminc verses ciklusban. Számomra a 2-vel és az 5-tel jelöltek voltak a legérdekesebbek. A másodikban a gondolatot a vasúton különböző manővereket elszenvedő vonathoz hasonlítja: „Olyan ez a gondolat, / Mint a sínen zötyögő vonat / átváltja minden váltó / Feltételes megálló”. Az ötödikben, a fridzsiderről szólóban Pálfalvi groteszk humora is megnyilvánul: „Lidércnyomások gyötörték/ 220-ról 110-re esett az áram nyomása”. Az Emlék a boldogságról egy olyan kislány felejthetetlen öröméről szól, aki „a nagymama kezét szorítva” kilépett a siófoki strand udvarára: „Talán maga a Tenger / A távolság illata és a tisztaságé /Amiről hatévnyi lavór-élete alatt / Oly sokszor álmodott / Most végre itt van”. A lavór-életek. Sokatmondó, elgondolkodtató költői kép. Az Én csak az Istent szánom című opusa, a kiábrándultság és a csalódottság megéneklése:”Én csak az Istent szánom / Örökre szóló iszonyú magányát / Mi még csak elvagyunk magunkkal / Valahogy, egymást gyötörve / Tudjuk, hogy rabságunk / E nyomorult test börtönében hamar véget ér”, vagy „mondd, oldható-e az ősmagány /mert kivel oszthatnád meg százmilliárd laborban kísérletezve / A végtelen kudarcok stresszét”. Bátor és merész vállalkozás ez a vers, amelyben ismeretelméleti és filozófiai vonatkozások mellett, epilógusként egy apokrif teológiai kérdés is felmerül: „És keresem, hogy /Milyen isten lehetett az a másik, / aki erre kárhoztatta őt / Én édes Istenem ki tette ezt veled /Hogy az maradt egyetlen reményed / Hátha mégis visszarobban a világ”. A kétsorostól a harminchét sorosig terjedő, gondolat- és érzelemvezérelt versek közül feltétlenül kiemelkedik az In memoriam Takács Imre című, egy kissé szürreális portré, akár egy gyönyörű őszi pasztell, de nem színes krétával, hanem költői stíluseszközökkel: „Tarisznyádban ott lapul a mindenség / Bor, búza, békétlenség / Meg egy falat kenyér, és sokkötetnyi vers”. A cikluszáró Szegény Tiborc szintúgy a csalódottság, a csüggedés panasz-
86
LUKÁCSY JÓZSEF – AKIKNEK MÉG MA IS VAN EMBERI ARCUK
dala: „Urbárium lett az utcaseprés, /sárga mellényed úgy hordhatod, /mint rabruhát, s egykor a csillagot.” Remélhetőleg nem ilyen nagy a baj. By the way, az Európai-unió zászlajáról nem kellene eltávolítani a sárga csillagokat? Három költő, akiknek eddigi életművében fellelhető embertársaik, városuk, nemzeti közösségük iránti szeretetük és felelősségtudatuk. Akiknek még ma is van emberi arcuk. Legyenek példaképeink.
BAKONYI ISTVÁN – LUKÁCSY JÓZSEF: AGYFOGYATKOZÁS
87
Bakonyi István
Lukácsy József: Agyfogyatkozás* Dr. Lukácsy József fogorvos, Erdélyből származó és Székesfehérváron élő írástudó, közéleti ember, a Vörösmarty Társaság alelnöke, publicisztikát, esszét és tanulmányt író alkotó. Talán ennyi is elég ahhoz, hogy megértsük Agyfogyatkozás c. kötetének kiadását. Benne sok-sok, rövid terjedelmű írással, melyek mindegyike a szerző karakterisztikus szellemi arcélét mutatja föl. Az ajánló személyek is igazolják, hogy Lukácsy évtizedek óta meghatározó személyisége szűkebb hazánk közéletének és művelődésének. Hiszen Cser-Palkovics András, Földi Zoltán, Hagymásy András és Bobory Zoltán szövegei ezt tanúsítják. Van itt baráti szó is bőven, jelezvén az emberközelséget. A kötet két fő részből áll: az első, terjedelmileg nagyobb fejezetben találjuk a publicisztikát, a másodikban pedig az esszéket és tanulmányokat. Abban közös minden részlet, hogy kirajzolódik segítségükkel egy, a véleményét soha nem elhallgató, természetesen vitákat is ingerlő írástudó és felelős értelmiségi portréja. A címadó írás és más művek is egyben kifejezik, hogy a Lukácsy-féle, közügyekben érdekelt ember nem mentes a csalódásoktól, helyenként a kiábrándultságtól sem. S az ok nem más, mint az ún. rendszerváltás torzója, az a tény, hogy oly sok álom maradt megvalósulatlan. Mindezt a legpontosabban így fejezi ki: „Huszonöt év után a társadalom legnagyobb része a rendszerváltás vesztesének érzi magát, joggal. Az emberek elfáradtak, hitetlenné és reményvesztetté váltak, lelkileg kiüresedtek… Amilyen ritkán vagyunk szemtanúi a napfogyatkozásnak, olyan gyakran, mondhatni naponta tapasztaljuk az „agyfogyatkozás-t.” Eléggé lehangoló gondolat, ám sajnos, nagyon is reális. És azért csatázik minden erejével a szerző azokkal, akik szerinte mindennek okozói. Nem titok, hogy ellenfelei közé sorolhatjuk azokat, akik manapság liberálisnak vallják magukat. Velük harcol leginkább Lukácsy, de rögtön megjegyezhetjük, hogy teljesen idegen tőle mindenfajta kirekesztés, méltatlan címkézés. Elismeri a „másik oldal” értékeit is, s ez legfőképpen akkor lesz világos, amikor művészi és esztétikai tárgyú megjegyzéseire bukkanunk. S ha úgy adódik, az övéit is őszinte szóval bírálja. A fentiekből számomra azt következik, hogy lehangoló hétköznapjainkban fölerősödik az az igény, hogy a kiutat elsősorban a széles értelemben vett kultúrában kell keresnünk. Ezt szolgálják e kötet írásai is. Közülük a tanulmányok és az esszék a maradandóbbak, az újságcikkek egyrészt jobban kötődnek a pillanathoz, ám kétségtelenül fontos adalékok a korszak megértéséhez. Déry Tibor hajdani művei, „A napok hordalékai” is eszünkbe juthatnak éppen… És bővelkedik a kötet olyan megemlékezésekben is, amelyekben a hajdani, erdélyi mesterekről és példát adó kiválóságokról szólnak. Ugyanis Lukácsy nem felejti el, honnan jött, és ebből táplálkozik a jelenben is. Így persze azt is tudja, hová tart. Miközben kirajzolódik előttünk egy olyan ember arcképe, akinek fontosak a magyarság sorskérdései, a keresztény gyökerű morál összetevői, jeles írásokat
88
BAKONYI ISTVÁN – LUKÁCSY JÓZSEF: AGYFOGYATKOZÁS
találunk az irodalom és képzőművészet kérdéskörében is. Itt jegyzem meg, hogy Lukácsy József a fehérvári irodalmi estek és kiállítások állandó vendége és résztvevője. Maga is gyakran szerepel ilyen esteken és nyit meg kiállításokat. Ezzel kapcsolatos írásai messze túlmutatnak a pillanaton. Elemző igénnyel szól a népi írók hajdani meghatározó személyiségéről, Szabó Zoltánról épp úgy, mint pl. Ferenczy Károlyról, a nagybányai festőkről vagy éppen a korondi Páll Lajos „fecskefarkú művészetéről”. (Erénye a könyvnek, hogy a küllemet tervező Revák István pasztell rajzai mellett a méltatott kiválóságok képei is láthatók színesben.) Ezekben az írásokban érzékelhető leginkább szerzőnk nyitottsága, ami abban nyilvánul meg, hogy a különböző felfogású alkotókban is folyton a Németh László-i értelemben vett minőséget keresi és mutatja föl. Mai világunkban ez különösen fontos jelzés, hiszen a megosztottság, az egymásnak feszülő indulat nem szül jó vért. Ahogy Földi Zoltán is látja: „…soha el nem szunnyadó állhatatossággal lobban fel benne mindenkor az igazmondás lángja.” S ha már Németh Lászlót is ideidéztem, engedtessék meg még valamit megjegyeznem. Nem ritka, hogy az igazi orvos a lelket gyógyítók közé soroltatik. S ha még író is az illető, akkor bizony egy Irgalom-féle regény is kikerülhet szellemi műhelyéből. S ha Lukácsy József nem is regényt adott közre, azt azért láthatjuk, hogy írásai mindenképpen a szellemi gyógyulást szolgálják. Akkor is, ha fájó gondolatokat fogalmaz meg, akkor is, ha nem tetszhet mindenkinek, amiről szól. Abban biztosak lehetünk, hogy jó szándékát el nem vitathatjuk. (Vörösmarty Társaság, 2016) * A Fejér Megyei Hírlapban 2016. augusztus 27-én megjelent írás eredeti változata.
ALFÖLDY JENŐ – A MINDENSÉG MÁGNESES TERÉBEN
89
Alföldy Jenő
A mindenség mágneses terében Szigeti Lajos: Erővonalak Nem újdonság, hogy a tudomány és a művészet egymásra talál és egymást erősíti azesztétikumban. Aki ismeri Lucretius De rerumnatura című, nagyepikureista filozófiai tankölteményét (vagy például a tizenkilenc éves József Attila A kozmosz éneke című szonettkoszorúját), annak legalábbis nem nóvum. Mégis hosszú időre megszilárdult az a nézet, hogy a tudományosság a költészet ellenkezője. A parnasszizmus például nehezen tűrte a különböző tanok szókincsét és témavilágát. A huszadik század közepe táján jött rá számos költő, hogy az intellektualitás nem csupán elidegeníthetetlen a költeménytől, de méltó arra, hogy a gondolkodástörténet új vívmányait, a kozmológiát, mikrofizikátés a genetikát is bevonja érdeklődési körébe. Nem új fölfedezésekre törekszik: a líra az érzelmek műneme, és Nemes Nagy Ágnes szerint „az intellektualitásnak csak a hangulatát kell megteremteni a versben”. Régen a festőknek, tollforgatóknak a nyájas csillagokkal telipöttyözött égbolt csupán a táj tartozéka volt, a látóhatár fölé hajló, tetszetőskupola a természet templomában. A művészek ragaszkodtak a görög-római mitológia és más vallások eszményített jelképeihez és misztikumához. A modern művész sem veti el ezeket, mert a láthatatlan, csak sejthető dolgokat szeretné láthatóvá tenni. De sejtelmeit újabban kiterjeszti a tudósok által föltárt múltra, a kalkulálható jövőre és a milliárdnyi galaxison túli távolságokra és azokon is túlra. Szigeti Lajos lírája, válogatott kötete szerint (Erővonalak, 1977–2014) megtelt a kozmikus arányú megismerés költői kifejezésével. Elődei persze nemcsak a régi idők költői között keresendők: a határtalanról éneklő Weöres Sándor, A létezés rémségeit író Kálnoky László, az Idősárkánnyal mint az élet idejét felfaló Jékely Zoltán, a „Kettős világában” újplatonista módon szemlélődő Nemes Nagy Ágnes, az önmagára mint a mindenség részére tekintő Tornai József vagy a teremtés részleteiben elmerülő Juhász Ferenc mutatott neki utat, hogyan léphet tovább szemléletében és nyelvezetében, hogy költői világképét minél jobban kitágítsa. A lírai kifejezésnek azt a munkamódszerét keresi, amellyel a költőiség sérelme nélkül részesülhet az tudás fájának fogalmi közkincséből. Költőelődeinek azt köszönheti, hogy a válaszfalakat megbontották a tudományos és a művészi megismerés között. Immár nemcsak az emberi arányokhoz igazítva, hanem a tudományos objektivitást utánozva képzeli el a kozmoszt. Ezért feláldozta vagy inkább átértékelte azt a naiv bájt, amellyel Petőfi Erzsikével „választott magának csillagot”, vagy amellyel Kosztolányi fényűző báli forgatagnak láttatta az égbolt csillagainak gyülekezetét. És megnyerte költészete számára azt a látásmódot, amelyet a kozmológus, a részecskefizikus elmélkedik a teremtésről (A világ keletkezése), az élet kialakulásáról (Lelet), a filozofikusan felfogott időről (Idősíkok), vagy akár a föld mágneses teréről (az Erővonalak címerre utal). Elmélkedik a tudatról és az anyanyelvről, amellyel megformálja és érzelmi töltést ad modern világképének.
90
ALFÖLDY JENŐ – A MINDENSÉG MÁGNESES TERÉBEN
Új értelmet ad a protagorászi felfogásnak, mely szerint minden dolgok mértéke az ember. Az emberi mérték felségesen és ijesztően kitágult az elmúlt egy-két évszázadban. Érdemes vele szembenézni – és ha kell, bármilyen félelmetes, túlhaladni rajta, ahogy az űrhajós lép túl a Föld vonzáskörén, amelynek határán Madách Ádámja megtorpant. Szigeti nem kapcsolta ki a művészi megismerésből az érzelmet: a végtelenbe vetette az érzelem határait. „Ki volt az első mozgató?” – teszi föl a felvilágosodás mechanikán iskolázott, de még istenhívő gondolkodóinak modorában a kérdések kérdését. Látomását a genezisről a modernebb időktudományaihoz igazítja. Érdekes módon bizonyos derűlátással kezeli a kozmosz váratlan és kiszámítható eseményeit, a „Nagy Bummtól” a földi élet evolúcióján át a tudományos perspektíváig, mely nem csupa derű. Összhangot, harmóniát lát a fölismert törvényszerűségekben, és töretlen elismeréssel szól az emberi elméről, amellyel tudomásul veszi a világ működési rendjét még a káoszban is, amelyben a „DNS-duplacsavar” genetikai törvényei működnek. Tetszik, ahogy új nevet ad anyanyelvünkön elképzeléseinek. „Nem térbeli, időbeli határ / választ el minket, a végtelen / átmérője az emberi értelem”, és „van már kitüntetett helyünk, ahol (…) / a világmindenség megismerhető, / teremtő és teremtett / egynemű anyag”. Vagy energia, rezgés – tenném hozzá óvatosan, a mindent átfogó ész mindenhatóságában kételkedve. De a teremtő s a teremtett azonosítása lényegi fölismerés: a jó öreg monizmus alapja (A világ keletkezése, I–III). Egyetértek a költővel abban, hogy miközben ilyen bensőségesen ír a kozmológia és a többi tudomány fölfedezéseiről, s alig törődik a kozmikus katasztrófákkal, nem felejtkezik meg arról, hogy a művészet sejtelmei milyen sokszor elébe vágnak a tudományos kutatásnak. Szívemből szól, írván: „Itt, a kozmosz középpontjában / műtárgy szólal meg, kotta beszél / s a vers, a líra beszél” (Távolságok). A rövid ideig tartó emberi életidőt megkülönbözteti az évbillióknál is tovább tartó ontológiai időtől: „Eljön az órád, / létidőt és fizikait / egymáshoz igazít” (Párbeszéd). Ezt a bizakodó kijelentést akkor kezeljük jól, ha tudomásul vesszük: különböző megismerés-rétegek működnek egymás mellett. Ezek külön-külön meghatározott illetékességi körükben érvényesek. A művészt nem korlátozzák a formállogika kicsinyes szempontjai. A látszatvilágban nyugodtan mondhatjuk, hogy felkel a nap és lenyugszik. A csillagász másképpen fogalmaz: a Föld megtesz egy fél fordulatot a Nap körül hajnaltól estig. Szigeti tisztán lát, s nem keveri össze a nézőpontokat, amikor egymásra irányítják a tekintetet. Ismeretelméleti, kozmológiai és evolúciós illetékességét nem zavarják meg etikai és esztétikai meglátásai: „Ne legyen szajha a szép, /viselj ünneplő emberöltőt, /amíg ki nem hullsz a téridőből, /bármi remekmű, vers-idézet /lehet a meglelt világképlet” (Fagypont fölött). Ez úgy igaz, ahogy Lucretius „naiv”, de szemléletes magyarázatokat adott a világról. Az érzékletes kép nem pontosabb, de leleményesebb és kifejezőbb, mint a fogalmi pontosság. A „viselj ünnepi emberöltőt” intelme jogosnak tetszik, mert ha nem bízunk a versben és a heisenbergi „világképlet” igazában (mondom, miközben nem értem, csak elhiszem az utóbbi jelentőségét a hozzáértőknek), akkor elveszünk a hegeli „rossz végtelenben”.
ALFÖLDY JENŐ – A MINDENSÉG MÁGNESES TERÉBEN
91
Nem kell aggódni, hogy Szigeti tobzódik a tudományos terminológiában, de József Attila (vagy Lucretius) óta mindig örülünk, ha a költő ez irányban is gazdagítja szókincsünket és képzelőerőnket. A költő klasszikus értelemben szép költői képekben sem szegényes, például „világunk fönnakadt szemét /az alkony lefogja” (Egy nyári nap). Nemcsak láttató megszemélyesítés rejlik a képben, hanem a halál melankóliáját is belecsente a szépségbe; ez az, ami a giccsfestőnek sosem sikerül. Szerelmes verseit a biológiai és lélektani „pillanat” mértékével méri, el nem felejtkezve a csillagászati méretekről, mint József Attila az Ódában vagy Radnóti a Tétova ódában. Testvérének temetéséről írt verse a halál jegyében fogant, s nem akármi, hogy a halott szemével nézi az érzékelhetőt megtoldó szépséget: „a holdkorong immár karnyújtásnyi, / ereszen jégcsapok szögciterái / ujjbeggyel tavaszt tapintanak” (János öcsém temetése. Itt ad fogalmat ars poeticájáról: „Ki dalba fojtott vágyait ki nem éli, /boldogtalan szerelme: a szép / költemény, muzsika, kép, / agysejtjeit idegen bánat emészti, /lelke röpköd az ég üvegfalának”. A szépséget belülről nem ismerők önmagukat sem ismerhetik jól; ez már az etikát is érinti. Fölidézi egy diákkori zsengéjét, és két sorát most is vállalja, miközben kezdő voltát az évtizedek távolából szemléli: „Nem a levél hagyta el a fát, /a fatörzs a levelet”. A megsárgult számtanfüzet nem hiába zizzent a vers elgondolkodtató mondatában (Öregdiák-találkozón). Megment magának valamit az elsüllyedt múltból, amikor a család régi lomtárára gondol: „hol padlásfeljáró ásít, / foghíjas létra fölmászik, /talál aszalt szőlőfürtöt, / hasbeszélő kéménykürtőt / kísért haldokló sóhaja, / lenne még utolsó szava”. Köze van a kozmoszhoz, nemcsak tudomása, hanem élménye is tagadólagos megszemélyesítésével: „Adott pont: ÉN / s a kimozdíthatatlan / látható világ, / amely nem tud magáról, / nem érzékeli, mily hatalmas”. A csönd az, ami egyesíti a szemlélődőt a szemlélttel: „Eső után iszappakolás, / tépőzárként tapad a bogáncs, /kifeszített pókhálón hárfázó cseppek / adják a legtisztább hangzást: a csendet” (Tájolás). Tájképei meghitten és bölcsen szemlélődők, szinesztéziákkal zeneiek és festőiek; meglepő képekkel figyelmet keltők (Tájképvázlat). A kozmoszversek felől a foghatótények felé fordul a könyv szerkezete. Megírja azt a meghasadt Vé-alakú szigligeti bükkfát, amely Ágh Istvánt is megihlette. Megírja önmagát – ez is a dolga – „partra vetett szívét”, mely „szikrázik az érszűkülettől” (Kopár sziget); ez a szív veszélyeztetetten is szerelmes, és – tegyem hozzá, hogy nem törődik a személytelen költői divatokkal (Körtér), megbecsüli a költői hagyományt. Szophoklész és Vörösmarty bátorítja a Látóhatár megírására, a „Sok van, mi csodálatos” és a „Mi dolgunk a világon” folytatására. Szüksége van a maradandóságra szabott szerelmes versekre is, „égi és földi szenvedély / hőfokára, amelynél kiég / minden fölösleges salak, / s a nemes, tiszta megmarad” (Hódolat egy szobor előtt). Átélten hódol a társművészeteknek, a komoly zenének (A muzsika hangjai), s a költészet hangszerén méltón viszonozza a zenétől kapott élményeit hibátlan disztichonokban (Szólj, aquincumi orgona), hexameterekben (Hommage à Horatius). A zene hangzását képekbe „fogalmazza át” – ez merész vállalkozás; akkor jó, ha a zene hatását ragadja meg. Vagy olyan szituációba, személybe helyezi, akiben a lélek méltó a zenéhez (Zongoraművész reverendában). Bartók Mikrokozmosza a
92
ALFÖLDY JENŐ – A MINDENSÉG MÁGNESES TERÉBEN
korábbi, kozmikus versek tükrében úgy ragyog, mint a kisgyerek horgászálmaiban a kifogott, aranyló testű naphal. Nem szívesen politizál, de van új és érvényes mondandója „TriaNON”-ról. Főként az tetszik benne, hogy az emberi agyhoz hasonlítja a régi Magyarország térképét,még akkor is, ha van benne némi megszépítő messzeség. Adyhoz hasonlóan ő is küld üzenetet egykori iskolájába, de az övé nem párciumi, hanem pannon (somogyi) nézőpontból egyetemes-magyar lelkületű (Megtanult lecke , A tamási gimnázium emlékkönyvébe). Illyés Gyula patriotizmusával teszi a helyére a korlátolt nacionalizmust epigrammájában (Címkézés). Szigeti nem vész el a multiverzum káoszában és tudja, hol a helye Európában és a hazában. (Hungarovox Kiadó, 2016)
PRAX LEVENTE – DEÁK MÓR: ANYAKÖNYV
93
Prax Levente
Deák Mór: Anyakönyv Deák Mór 2000-es Talált regény című műve óta először jelentkezik prózakötettel, melynek darabjai korábban külön-külön már megjelentek a Kapu című folyóiratban, illetve egyes tételek a szerző honlapján is elérhetőek. A cím egyfajta „így jöttem” történetet ígér, amit meg is kap az olvasó, mégis bizonyos szempontból csalóka: az írások nem anya-, hanem inkább különféle apafigurákról szólnak, akik az elbeszélő életét befolyásolták. Az Anyakönyv műfajilag köztes pozíciót foglal el: olvasható (kis)regényként, de különálló novellák füzéreként is. Az egyes „fejezetekből” nem épül fel összefüggő szerkezet, talán az első és az utolsó kivételével a sorrendjük teljesen esetleges, felcserélhető; nem az időrend, hanem kizárólag a tematika és a szereplők fűzik össze őket. Ezeknek a szövegeknek a legnagyobb része, akár egy felrobbant bolygó roncsai kering egy sötét csillag körül, mely csillag szerepét az alkohol játssza. A kötet a társadalom legmélyebb rétegeiben vegetáló figurákról szól, a kitaszítottak közül is kitaszítottakról: közvetlen előképei közé valószínűleg Hajnóczy Péter műve, A halál kilovagolt Perzsiából, de még inkább Tar Sándor A mi utcánk című novelláskötete sorolható. Deák Mór kötete azonban szűkebb körre fókuszál, nagyon kevés szereplője van, ezek is főleg egyetlen család tagjai; ezen felül pedig, Tartól eltérően, a reménytelenül lecsúszott alkoholistákat bemutató, szinte szociológiai hitelességű képek egyes írásokban mágikus realizmusba csúsznak át: mint például mikor a nagypapát egy villám szó szerint felragadja az égbe, vagy az elbeszélő által hajtogatott papírgalambok életre kelnek. Más szövegek inkább anekdotikusak: ilyen az például, amely a részeg szereplők által felhergelt kos ámokfutását mutatja be. A címmel ellentétben tehát a kötet írásait a különféle apafigurák uralják, akikre az elbeszélő legalábbis szeretne példaképként tekinteni, de sorozatosan csalódnia kell bennük. A valódi apában rögtön az első szövegben („A világéletemben gyűlöltem az édesapámat” nyitómondat hatásosan üti meg az alaphangot); innentől kezdve kerül a középpontba a kötet legfontosabb szereplője, a notórius alkoholista nagybácsi, akinél rosszabb apaképet elképzelni is nehéz lenne. A közösség kivetette magából, magánélete köznevetség tárgyát képezi (szinte minden írásban refrénszerűen tér vissza vele kapcsolatban, hogy háromszor vette el ugyanazt a nőt, aki négyszer hagyta el), de nem is próbál tenni ellene – tulajdonképpen nem is él, csak infernális mélységekben vegetál. Pusztító hatása alá kerülve az elbeszélő jó úton halad, hogy megismételje az életét; már gyerekkorában alkoholistává lesz maga is, és azok a szövegek, amelyek felnőttként mutatják meg, ugyanolyan addiktív, céltalanul tengő-lengő figuraként ábrázolják, mint rokonát. Nagyon valószínűnek tűnik, bár kimondatlan marad, hogy az ital maga is egyéb tényezők következménye: a háttérben ott vannak a kibogozhatatlanul zavaros családi viszonyok, illetve a helyszínül szolgáló vértesi falu felsejlő, nem éppen inspiráló miliője (feldereng-
94
PRAX LEVENTE – DEÁK MÓR: ANYAKÖNYV
het Adytól A Hortobágy poétája is). Ez a környezet, ezek a sorsok rendkívül determináltak: ha olykor-olykor előfordul, hogy valaki tenne valamit, hogy kiemelkedjen a reménytelenségből, vagy valami szellemileg értékesre bukkan, nagyon következetesen elbukik. A kilátástalanságot a szerző az utolsó írásban a legvégsőkig fokozza: ebben a szövegben a kötet egyetlen, még a nagybácsinál is nyomorultabb figurája kapja meg az apa szerepkörét, de csak azért, hogy nem sokkal később groteszk körülmények között eltávozzon az élők sorából, miközben (jelentőségteljes módon) az elbeszélő sárkányát próbálja lepiszkálni a villanydrótról. A kötet utolsó szövege valódi novella (az előzőektől csupa kapitálissal szedett címe is megkülönbözteti). Mélyen allegorikus írás, mely az elején a régi robinzonádok műfaját idézi meg, később pedig totális szürrealizmusba fordul. Alapvetően ugyanazt a determinizmust hirdeti, amit az előtte szereplők: az ember képtelen elszakadni a szülői örökségtől, minden próbálkozás kudarcra van ítélve, és csak pusztulást eredményez. Az Anyakönyv tehát cseppet sem vidám vagy könnyű olvasmány, a szerző mintha kifejezetten arra törekedett volna, hogy eljusson a kilátástalanság legsivárabb vidékeire; de ami még szomorúbb, ha a kötet szociológiai vetületét vesszük, hogy a narrátor sorsa a legkevésbé sem egyedi; ezrek és ezrek hányódnak vagy kallódnak el ugyanilyen módon. Ez azonban már régi probléma.
(Vörösmarty Társaság, 2016)
YOO JINIL – HUSZKA ÁRPÁD: KONTRA FERENC ÍRÓI MUNKÁSSÁGA
95
Yoo Jinil
Huszka Árpád: Kontra Ferenc írói munkássága Kontra Ferenc írói munkássága igen sokrétű, elismertsége mind német, mind magyar nyelvterületen jelentős, de ez már sztenderdnek számít a kortárs magyar szerzők esetében. Ennek a munkásságnak és elismertségnek, a próza és regényíró recepciójának bemutatására tesz kísérletet Huszka Árpád összefoglaló munkája. Mindig érdekes egy olyan monográfiát olvasni, melynek témája egy kortárs szerző életműve, szerzője pedig egy generációval fiatalabb. Ennek egyik oka, hogy az ilyen jellegű, munkásságot összefoglaló alkotás már a jövőnek íródik. A fiatalok szemével tekintve az irodalomra könnyen kiderül, hogy mi lesz része a magyar irodalmi kánonnak. És Kontra Ferencnek mindenképpen ott a helye. Bár a könyv a szépírói munkásságával foglalkozni (kivétel a Kontra által írt irodalomtörténet, mely alapos munka, de némileg idegen ebben a környezetben, mely a szépirodalmi alkotások bemutatását ígéri), ki kell emelni irodalmi szerkesztői tevékenységét is, melyet magas szinten művelt, és mindig jó orra volt ahhoz, hogy felfedezzen fiatal szerzőket, és jó szíve volt ahhoz, hogy önzetlenül támogassa is a publikálásban őket. Kosztolányi Dezső városában, Szabadkán az Életjel Kiadó gondozásában, összességben 300 példányban megjelenő kötet rendhagyó bevezetéssel indít, a lényeg azonban ezután következik. A szerző sorra, de mégsem kronológiai sorrendben járja be Kontra legfontosabb munkáit, miközben tetemes szakirodalmat vonultat fel ehhez segítségül. Koreai, magyar irodalommal foglalkozó, az ELTE-n végzett és a HUFS-on tanító tanárként és irodalmárként érdekesnek tartom, hogy Kontra Ferenc műveiben hasonló motívumok jelennek meg, mint a koreai szerzőkében. Míg például az amerikai irodalmat alapvetően az optimizmus jellemzi, addig a koreai és magyar irodalmat az érzelmek, ezen belül is a szomorúság és egyfajta hiányérzet. Ez a hiányérzet Kontra műveiben fakadhat abból is, hogy a szerző folyamatosan ingázik a valós világban és szövegeiben is, tudja, hogy mindig valamit el kell hagynia. Nem tud visszatérni. Mintha csak az otthonát keresné. Ilyen a Farkasok órája, 2003-ban megjelentetett regénye is. Több kritikus, például Bori Imre is a regényt Kosztolányi verseivel állítja párhuzamba. Kontra Ferenc mintha folyamatos párbeszédet folytatna klasszikus magyar szerzőkkel. Így például a 2002-ben megjelentett A kastély kutyáiban számos referencia van Csáth Géza műveire – mutat rá Huszka Árpád. Hasonlóképpen izgalmas munka a Gimnazisták – Magyarország, elejétől fogva, mely szinten 2002-ben jelent meg. A regény egyfajta visszaemlékezés is, a közelmúlt, a rendszerváltás előtti társadalom nem túl pozitív látlelete. A recepciója is rendkívül pozitív volt, hiszen Márton László, Thimár Attila, de még a lengyel Inne Poludnie is elismerően írt róla. Ezen ponton érdemes egy pillanatra megállni, és méltatni a fiatal Huszka Árpád alaposságát, aki rendkívül széles regiszterű bibliográfiát készített, számta-
96
YOO JINIL – HUSZKA ÁRPÁD: KONTRA FERENC ÍRÓI MUNKÁSSÁGA
lan munkát elolvasott, és nem idegen előtte a kortárs irodalomelmélet sem. Végül ez alapján készített át-fogó képet Kontra Ferenc alkotói teljesítményéről. Talán ennek fényében is jelentheti ki Huszka Árpád, hogy „az író sohasem egyedül publikál. Szokás azt is mondani, hogy a műveket elhelyezzük az időben, az elbeszéltek terében vagy éppen a kortársak között.” Ezen elmélet alátámasztja azt a sejtést, állítás, miszerint az alkotók gyakran párbeszédet folytatnak egymással vagy nagy elődeikkel. Kontra Ferenc egyik legjelentősebb, és egyben korai munkája a Drávaszögi keresztek, melynek recepciója jelentős. Írt róla Kováts Zoltán, Bosnyák István, Fekete J. József, Mák Ferenc, Vajda Gábor, Utasi Csaba, Szabó Palócz Attila is. Érdekes és színvonalas a mód, ahogy Huszka Árpád bemutatja Kontra Ferenc munkásságát. A mindennapi olvasó egyrészt kedvet kap elolvasni munkát. (Bár feltételezhetjük, alapvetően nem ez volt az elsődleges szándék.) Másrészt, és ez a jelentősebb, a regények történetének összefoglalása mellett mindig képet kapunk a stílusról, szerkezetről, a magyar irodalom rendszerén belül elfoglalt helyről is. Ha kell, a szerző hosszan idéz, ha kell, összefoglal. Az ismertető szerint a művek értelmezései tehát nem időrendben, kronológiailag szerepelnek, hanem sokkal inkább témák, motívumok alapján. Hasonlóképpen, Kontra életműve idézetek és idézők rendszerében jelenik meg, ráadásul még ott vannak a különböző kulturális utalások is, melyek, bár néha távolinak tűnnek, mégis segítenek megérteni az írói opus sokszínűségét és jelentőségét. (Életjel, Szabadka, 2015) (Yoo Jinil irodalomtörténész, doktori értekezését az ELTE-n írta. A szöuli Hankuk Uni-versity of Foreign Studies magyar tanszékének tanára. Korábban a Korean Association of Central&Eastern European and Balkan Studies munkatársa volt. Rendszeresen publikál ta-nulmányokat és tudománynépszerűsítő cikkeket koreai és magyar tudományos folyóiratokban. Kutatási területe a magyar irodalom, a közép-európai és koreai kulturális kapcsolatok.)
A MÓRI SZOBRÁSZMŰHELYBEN KÉSZÜL PINTÉR BALÁZS BODAJKI SZOBORCSOPORTJA
97
98
MAGYARITS ANDRÁS – TÓTH ADRIEN KIÁLLÍTÁSA A PELIKÁN GALÉRIÁBAN
Magyarits András
Tóth Adrien Kiállítása a Pelikán Galériában Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim! Azt mondják, az a jó szónok, aki egy ellene hangolt csoport előtt papír nélkül úgy beszél, hogy beszéde végére maga mellé tudja állítani a közönséget. Ha ez így igaz, akkor én nem vagyok jó szónok – amit tudok –, mert kezemben a papír, a mankó, amelyre támaszkodom. De ahogy körülnézek, a szemekből úgy látom, hogy a nagyérdemű nem ellenem hangolt. És remélem, a mondandóm végére a kiállítást, s vele Tóth Adrient – figyelem: az Adrient ő egy ennel és egy evel írja – önök mellé tudom állítani. Azért vállaltam, hogy Önök elé állok, mert szeretem a fákat. Kivéve a kanadai nyár női egyedét, tudják azt, amely ballagás körül vattás fehérbe borít mindent, mintha az egész városban tollfosztás lenne, vagy párnacsata dúlt volna. És szeretem Tóth Adrient, hogy miért? Ugye kíváncsiak rá? Hát a végén majd azt is elárulom. A pályamunkájával, amellyel elnyerte a Lánczos Kornél – Szekfű Gyula Alapítvány díját, nagy segítséget jelentet nekem a felkészülésben. Tőle tudom, hogy Lángh Júlia írónő mit gondol a fákról. Ezeket: „Mindig akad hely újabb fákat, bokrokat ültetni. Ez majdnem olyan, mint elhatározni, hogy gyereket hozunk a világra. Erős túlzás, de azért nem lehetetlen észrevenni a párhuzamot. Én döntök a sorsa felől, én határozom el, hogy létezzen-e vagy sem. Tehát eleve teremtő hatalmam van fölötte. És aztán majd gondoskodnom kell róla.” Adrien, a dolgozó nő négy gyermeket nevel. Hamvas Béla, a sokáig mellőzött író, filozófus ezeket mondja: „a fa növése szünet nélküli, tápláléka a föld. A fa a földet hívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl bele. De a fa nem parazita. Nem öli a földet, hanem alkalmat ad neki, hogy magát elajándékozza. A kötés kölcsönös, a gyökér belefúródik a földbe, hogy kaphasson, a föld magába húzza a gyökeret, hogy adhasson”. És mit gondol a mi belvárosi fáinkról Tóth Adrien? Többek közt ezt: „A fának településképi értéke van, hiszen nagy veszteség lenne számunkra, ha a Szent István téren, a Várkörúton, vagy a Kossuth utcában nem várna minket kitartóan és türelmesen az az öreg fa, amely mellett nap mint nap elsétálunk”. Én pedig úgy érzem, ha egy számunkra kedves fa eltűnik, akkor bizony egy kicsit mi is vele halunk. Ezért olyan nagy az emberek felháborodása, amikor egy-egy jeles fát okkal, vagy ok nélkül kivágnak. Ezért nagy a felelőssége azoknak, akik a fák kivágásáról döntenek, mondhatnám a fadöntőknek, hogy munkájukat meggyőzően, ugyanakkor nagy empátiával tegyék. Nemrégiben visszamentem gyermekkorom, felnevelő falum játékainak helyszínére, és döbbentem láttam, hogy az egykor égig érő hatalmas jegenyefák eltűntek. Rátérek a kiállításra, amely a belváros jeles fáit idézi. A képeken a főszerep a
MAGYARITS ANDRÁS – TÓTH ADRIEN KIÁLLÍTÁSA A PELIKÁN GALÉRIÁBAN
99
fáké, persze Tóth Adrien nézőpontjából és eszközökkel ábrázolva. A közeg amelyben élnek – ház, templom – ugyan fontos, de itt másodlagos. Nem a teljes fát ábrázolja, hanem annak számára lényeges részeit. Ezt úgy mondják a fotósok, hogy a képkivágás művészete. Aztán itt vannak még a finom ceruzarajzok, amelyek mintegy átvezetnek bennünket a rejtélyes mandalákhoz. Ezek a figyelemre méltó munkák egy-egy filozófia gondolat megvalósításai. Nem akármilyen szerzőtársakat választ magának: Arisztotelész, Lao-Ce, Vergilius, Gandhi. Köszönjük művésznő, köszönjük Adrien. No, de vissza a fákhoz. Készülve a kiállításra tegnap elmentem a Vértesbe erdőt járni, kicsit ráhangolódni a mai napra. Ott találtam ezt az árván maradt, madárlátta madárfészket, s elhoztam Adriennek. De el ne felejtsem, hogy én miért szeretem Adrient. Hát legfőképpen a mosolyáért. (Egyébként is, ha egy nő rám mosolyog, akkor nekem végem van.) És persze a tehetségéért, amiről ugyan nem tehet, mert mint tudjuk a tehetség isten ajándéka. Vagy van, vagy nincs! De ha van is, önmagában nem elég az üdvösséghez. Ő ezt a tehetséget kemény munkával csiszolgatja, dédelgeti. A mosolyért pedig mosolycsekk jár. Mint a szocialista érában, amikor a kereskedők, ha rámosolyogtak a vásárlókra, akkor tőlük mosolycsekket kaphattak, ezeket pedig beváltva a főnökeiknél, jutalomban részesültek. Fogadd tőlem Adrien barátsággal a neked szóló mosolycsekket. Köszönöm a figyelmet, önöké a kiállítás.
(Elhangzott a Pelikán Galériában, 2016. április 8-án, pénteken 18 óra pár perckor, Tóth Adrien grafikusművész Belvárosi fák és mandalák című tárlatának megnyitóján.)
100 PINTÉR BALÁZS – A MAGYAR SZENT CSALÁD BODAJKI ZARÁNDOKLÁSA ( BRONZ ÉS MÉSZKŐ)
ELHUNYT BÍRÓ ANDRÁS
101
Elhunyt Bíró András Bíró András író, költő, nyugalmazott főszerkesztő, a Magyar Írószövetség tagja, 2016. június 26-án, életének 94. évében megtért teremtőjéhez. A Székesfehérváron, 1923-ban erdélyi, értelmiségi családba született Bíró András irodalmi pályája az 1946-ban megjelent, Baumgarten-ösztöndíjjal elismert, Élő beszéd című verseskötetével kezdődött. Majd 1948 őszén, politikai okokból kizárták az Írószövetségből. Harminchat esztendeig nem publikálhatott könyveket. Rehabilitálására a rendszerváltozást követően, 1990-ben került sor. A szilencium idején is makacs kitartással dolgozott regényein, versein, novelláin. Így történhetett, hogy az 1982-ben kiadott A szépség ünnepe című verseskötete nagy sikerét további munkái követték, melyek lapokban, folyóiratokban, antológiákban, rádiókban és összesen közel negyven önálló könyvben láttak napvilágot. Műveinek sorában több kutyás szakkönyv, publicisztikai, verses- és novelláskötet, regény szerepel. Közülük kiemelkedik a Vér és ölelés című regénytrilógiája. Kéziratos regénye alapján készült Maár Gyula Végül című filmje, az 1974-es Manheim-i Filmfesztivál nagydíjas alkotása. Öszszegyűjtött versei, Bent a malomban őröl a molnár címmel, 2011-ben jelentek meg. Irodalmi társaságok alapítója, vezetője volt. Tisztviselőként, újságíróként több helyütt, majd „a Kutya" folyóirat főszerkesztőjeként dolgozott. Rangos kitüntetések birtokosa, mint a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, a Szent György Lovagrend Nagykeresztje, az 1956-os Nemzetőrség Érdemrendje, a Magyar Rádió Örökös Tiszteletbeli Tagja. Érd város díszpolgára. Az érdi Óperencia könyváruház 2005 tavaszán vette fel Bíró András nevét. A szép magyar vers- és prózamondásért elnevezéssel 2004-ben Alapítványt tett feleségével az érdi iskolák tanulóinak. A versenyt minden év tavaszán rendezik meg a tanulóifjúság népes részvétele mellett. Különféle városi újságok főszerkesztője volt Érden, ahol életének második felében lakott. Bíró András viszontagságoktól sem mentes élete és alkotói munkássága a legjobb példája annak, hogy miként lehet belső ösztönökkel, derűvel bizakodni a jövő iránt, s kimenekedni annyi bajból. Ma már tudom című versének végén így vall: „az én szerelmem ott él benned / s ha már nem leszek csak nevemben / s a nevem is elfelejted / nem tudsz kitérni vágyaidra / hámot és gyeplőt rak az este / s repít ismerős tájakat látni / hogy aki voltam ne feledhesd / mert a szerelmem oly erős / akár a Föld legbensőbb magva / mert ennél csak te vagy erősebb / aki mindezt és így akarta / ezért van az ma már tudom / mi végre élek itt e földön / szeretni téged amíg bírlak / s elmúlni ha időm betöltöm". Érdligeti háza, rokonai, barátai és az olvasók szeretete őrzi emlékét.
102
KLOTZ MIKLÓS – KÉPEK A NAGYVILÁGBÓL – LÁBASHÁZ GALÉRIA, MÓR, 2016
Ausztrália
Németország
IRODALMI ESSZÉ-PÁLYÁZAT
103
Irodalmi esszé-pályázat! „Velünk vagy ellenünk?" Az 1956-os forradalom és szabadságharc hatása KISSDÉNES költészetére és életére versei és prózái nyomán A Kiss Dénes Emlékbizottság az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából Velünk vagy ellenünk? címmel pályázatot hirdet, melynek célja, hogy megvilágítsa a közelmúltban elhunyt író, költő, szerkesztő, magyar nyelvkutató és lelkes hazafi '56-os eseményekhez fűződő viszonyát, valamint emlékét ébren tartsa, munkásságát ápolja.
A pályázás feltételei – Állampolgárság, végzettség és életkor megkötés nincs. – A pályázás díjmentes. – A pályázó csak saját szellemi termékével pályázhat, amely előzőleg semmilyen formában nem lett közreadva. – A pályaművek maximális terjedelme szóközökkel együtt 5400 karakter (3 gépelt oldal) lehet. – Kizárólag prózai formában megírt pályázatot fogadunk (verset nem). – A pályaművet a
[email protected] e-mail címre kell beküldeni. – A pályázó tudomásul veszi, hogy sikeres pályaművét az irodalmi lapok leközlik. – A pályázatban a témához kapcsolódó kép is felhasználható (legfeljebb 3 darab, az oldal egynegyedét nem meghaladó méretben)
Beküldési határidő: 2016. október 23. éjfél Díjak I. díj: Japán porcelán-váza, oklevél és könyvjutalom II. díj: Japán porcelán-tányér, oklevél és könyvjutalom Ill. díj: Oklevél és könyvjutalom A zsűri Kiss Dániel zsüri elnök (az elhunyt költő fia), Nyiri Péter, A Magyar Nyelv Múzeuma igazgatója, Tusnády László emeritus professzor, Piszter Péter, a balatongyöröki Honismereti Kör Egyesület elnöke. A díjakat postán juttatjuk el a győztesekhez, a díjazottak nevét és pályaművét közzétesszük. További információk, ajánlott művek: http://kissdenes.gportal.hu/ Sikeres pályázatot kívánunk! Kiss Dénes Emlékbizottság
104
KLOTZ MIKLÓS – KÉPEK A NAGYVILÁGBÓL – LÁBASHÁZ GALÉRIA, MÓR, 2016
Kína
Magyarország