223 Acta Biol. Debr. Oecol. Hung. 27: 223–235, 2012
TAPASZTALATOK VÖLGYÉBEN
A SPONTÁN BEERDŐSÜLÉSRŐL A KÖZÉP-TISZA-
TÓTH ALBERT Szolnoki Főiskola, Turizmus - Vendéglátás Tanszék, 5000 Szolnok, Tiszaligeti sétány 14.
OBSERVATIONS OF SPONTANEOUS FORESTATION IN THE MIDDLE TISA VALLEY A. T Ó T H Department of Tourism & Catering, College of Szolnok, Tiszaligeti sétány 14, H-5000 Szolnok, Hungary ABSTRACT – Lack of trees is one of the most outstanding features of the Middle Tisa Valley. In fact, this treeless region, similarly to the westernmost area of Eastern-European forest-steppe zone was earlier woody. The first human intervention was deforestation here. After the huge damming in the mid-eighteenth century, cropping became more and more widespread and trees became scarcer. But before that Bronze Age people, later Scythians damaged the forests, mostly during the construction of the characteristic hill forts and ramparts. Nowdays only 3% of the region is covered with trees. From the point of view of conservation and landscape ecology, the protection of the remains of forests and their ecosystem has a special importance in the future. There are two forested habitats in the region, which have great European importance. One of them is the “Öregerdő” (Old Forest) in the town of Kisújszállás, showing similarities to the “Nagyerdő” of Debrecen city (Big Forest) which was the first nature reserve in the country. At present these forests represent a degraded type of Pannonic mesophile sand steppe oak woods (Convallario-Quercetum roboris association) and Pannonic loess steppe oak woods (Aceri tatarico – Quercetum pubescenti – roboris association). Fortunately, in the glades of this forest from the seed bank an intensive spontaneous forestation has started mainly with the characteristic native tree species (Quercus robur, Prunus spinosa, Ligustrum vulgare, Prunus tenella, etc). The other studied site is “Körtvélyespuszta” in the village of Tiszaug. One of the most important European wild pear stands can be found in this protected area. More than one hundred old trees produce viable fruits, but there are no seedlings in the immediate vicinity of the trees, mainly
224 because of global warming. But due to the availability of water, there is an increasing stand of wild pear in the bordering ancient Holocene bed of River Tisa, which has been overgrown by reeds. Unfortunately, there are several undesirable cases of spontaneous forestation. For example, Acer negundo and Fraxinus pennsylvanica are spreading, as well as Amorpha fruticosa on the riverine flood-plains and channel banks. However, in dry habitats Elaeagnus angustifolia, which was planted on grazing lands in the 1950s, is gaining ground. Key words: natural forest types, deforestation, (spontaneous) forestation, native tree species, invasive tree.
1.
A fás vegetáció változása a történelem során
A Közép-Tisza-völgy egyik legmarkánsabb tájképi vonása a fátlanság. A közvélemény is arrafelé hajlik, hogy ez mindig így volt, ez az eredendő állapot. Valójában ez a mostani fátlan vidék hajdan erdős-ligetes terület volt, s csak az évszázadokkal ezelőtt megindult emberi beavatkozás, a nagymérvű fapusztítás tette ilyenné. Alföldünkön az utolsó természetes kép az erdőkkel, lápokkal, mocsarakkal, kisebb-nagyobb kiterjedésű löszpusztafoltokkal tarkított táj, az erdőspuszta volt. A Nagykunság, a környező középtájakhoz hasonlóan a kelet-európai erdős sztyeppzóna egyik legnyugatibb területe. Ez a hatalmas biom nyugat felé haladva a Fertőtó vidékén ér véget. A Közép-Tisza-völgy a szabályozatlan, rendszeresen kiáradó folyók következtében karakterét tekintve egy rendkívül mozaikos, vizes táj volt. A mai környezetünk olyan kultúrtáj, amelynek kevés köze van az egykori természetes tájhoz. Az antropogén hatások nélkül a Közép-Tisza-völgy jelentős részét olyan erdő vagy erdőssztyepp borítaná, amely a mai erdőültetvényektől is – faji összetétele, struktúrája és működése, funkciói tekintetében egyaránt – jelentősen eltérne. A bronz- és a vaskorban a települések körüli erdőmentes területek még csak mérsékelt kiterjedésűek voltak. A megvasalt faekével való szántás, a kaszával folytatott aratás és a lecsapolási munkálatok egyre hatékonyabban növelték a szántóterületeket az erdők rovására. A népvándorlás időszakában az erdők, a parlagon maradt földek egy részét még visszahódították. A középkorban azonban megkezdődött tervszerű birtokba vételük, aminek következtében még a megmaradt nagy, összefüggő, a csupán szegélyükön emberi befolyás alatt álló erdőségek is feldarabolódtak (SZABÓ et al. 2001). Döntő hatással voltak az erdők sorsára a táj ökológiai karakterét alapvetően megváltoztató vízrendezéssel kapcsolatos munkálatok is. Regionális következményei voltak az 1787-ben, az Abádszalók határában megépült Mirhógátnak, s az 1846-1907 között végrehajtott Tisza-szabályozással pedig megvalósult Európa legnagyobb, vízrendezéssel együtt járó tájátalakítása. Ez nem csupán a talajvíz süllyedése következtében hatott károsan a meglévő természetes erdők állapotára, a víznyomás alól felszabadult területek jelentős része pedig alkalmas helynek bizonyult az erdőtelepítésre, befásításra is. Az erdőkkel foglalkozó jogalkotások sorában kiemelt fontosságú MÁRIA TERÉZIA 1769. november 13-án kiadott erdőrendtartása. E szerint: „… minden ház
225 lakosát addig, amíg házastelke, kertje, csüre körül, vagy előtt üres rétek, vagy faültetésre alkalmas más területek vannak – minden évben legalább 20 fa éspedig: nedves helyeken nyárfák, füzek és égerek, agyagos, de száraz földeken szilek és végül fövenyen, (azaz homokos) de száraz földterületeken fenyők, vagy eperfa (pinos et abietes aut maros) ültetésére kell kötelezni. E célból az egyes vármegyékben csemetekerteket kell létesíteni…”(OROSZI 1992). A rendelet tehát igen körültekintően járt el, nemcsak egyszerű termőhelyi szempontokat írt elő a telepítéshez, hanem biztosította az ingyenes szaporítóanyagot is, ezzel mintegy elismerve az állami érdeket az erdők és fásítások létrehozásában (DAUNER 1992). Megállapítható, hogy a királyi rendeletnél talán több eredményt hoztak az un. „alulról jött kezdeményezések”. Amikor TESSEDIK SÁMUEL 1768-ban Szarvasra került, már állt néhány akácfa a lelkészlak udvarán, s e fák gyűjtött magjából egész akácerdőket hozott létre a város határában. Az 1863. évi rendkívüli méretű aszály igen nagy károkat okozott az ország erdőállományában. A bajok okainak kutatása akaratlanul is előtérbe került, s a közvélemény a vízszabályozásoknak és a lecsapolásoknak, valamint az erdőpusztításoknak tudta be a bajok eredendő okát, s az erdőpusztítások megakadályozását és az erdőtelepítéseket sürgette (LÁNG 1992). Az Alföldi erdők ügye Trianont követően teljesen más dimenzióba került. Elveszett erdőterületeink pótlására az Alföld-fásítás programja került mind a politika, mind pedig az erdészszakma homlokterébe. Ebben a munkában vállalt elévülhetetlen érdemeket az államférfi erdészpolitikus, akinek a személyében a hazai természetvédelem atyját is tisztelhetjük. Az általa beterjesztett és elfogadtatott 1935. évi IV. törvénycikk „Az erdőkről és a természetvédelemről” mindmáig korszakos munkájának tekinthető. 2.
Fás társulások a Közép-Tisza-völgyben
Az Alföld zonális erdei az eurázsiai erdőssztyepp biom intrazonáis mozaikokkal rendkívül tagolt rendszerébe tartoznak. E középtáj reliefenergiája rendkívül csekély, csupán 0-5 méter, kisebb területeken 5-10 méter. A mikroformák gazdagsága viszont már centiméteres szintkülönbségek mellett is kialakul, aminek a következménye a vízgazdálkodás szempontjából markánsan különböző talajféleségek létrejötte. A cönotaxonok sokasága is alapvetően ezzel magyarázható. Az erdőssztyepp társulások maradványfoltjai az egész Kárpátmedence legveszélyeztetettebb és legértékesebb természeti értékei közé tartoznak. Területük ma már az 5000 hektárt sem éri el (MOLNÁR és KUN 2000). A zárt erdő és a sztyepp klímaöv átmeneti zónájában kialakuló erdőssztyepp elsősorban a kedvezőtlen éghajlati viszonyok mellett az emberi beavatkozásoknak köszönheti kifejlődését. A vízrendezés, s ennek következtében a mind nagyobb teret követelő szántóföldművelés és a túllegeltetés is nagyban hozzájárult vészes megfogyatkozásukhoz. Jóllehet kialakulásukról, fejlődésükről és dinamikájukról napjainkra sem alakult ki egységes álláspont (MOLNÁR és KUN 2000; BARTHA 2004). Lényeges károsítást eredményezett a tájidegen fajokkal történő erdőfelújítás, az invazív fafajok tömeges elszaporodása is. A Közép-Tisza-
226 völgyben az egykori keményfás ligeterdőknek ma már csak erősen degradálódott torzóival találkozhatunk. Az eredeti állapotra csak néhány karakterfaj megléte emlékeztet. Hitelesebb képet pedig a levéltári dokumentumok, korabeli térképek és leírások tanulmányozása során nyerhetünk. Mindezek ellenére a Közép-Tisza-völgyben két olyan terület is van, ahol a korábbi állapot még felismerhető, és esély mutatkozik a társulás regenerálódására, a tájhonos fafajokkal való spontán beerdősülés felgyorsulására. A két szóban forgó terület egyike a kisújszállási Nagyerdő (Öregerdő), a másik a tiszaugi Bokros-puszta. A kisújszállási Nagyerdő (Öregerdő) a város nyugati részén, a település tőszomszédságában fekszik. A hajdani sóút (főközlekedési út) is érintette. Ennek is köszönhető, hogy neves botanikusok egész sora látogatta meg az útjába eső erdőfoltot. KITAIBEL PÁL máramarosi és beregi útja során érintette a Nagykunságot, így a kisújszállási Öregerdőt is. ANTON KERNER, az Alföld kiváló ismerője, a hazai növényföldrajz egyik megteremtője is több értékes fajt (Crambe tataria, Isatis tinctoria, Ajuga laxmannii, stb.) közöl az erdőből. JANKA VIKTOR 1863-ban említi az óriás útifű (Plantago maxima) kisújszállási előfordulását. Ennek a pusztulóban lévő, fokozottan védett ritkaságnak az összes hazai jelenlegi előfordulása vitatott. Botanikatörténeti esemény is kötődik a Nagyerdőhöz. JERMY GUSZTÁV, a helybeli gimnázium tudós természetrajz tanára gyűjtötte be 1859-ben a tátorján (Crambe tataria) utolsó alföldi példányát (JÁVORKA SÁNDOR közlése). SOÓ REZSŐ és MÁTHÉ IMRE az 1930-as években behatóan vizsgálták a Nagyerdő flóráját és közöltek mértékadó adatokat. A neves botanikusok kutatási eredményeként is egyértelműen leszögezhető, hogy a kisújszállási Nagyerdő (Öregerdő) kiemelt természeti értéke abban rejlik, hogy két alföldi erdőtársulásnak is képviselője volt. A hátasabb löszplatót a gyöngyvirágos tölgyes (Convallario-Quercetum roboris) foglalta el, ezzel fajösszetételét tekintve sokban hasonlított a debreceni Nagyerdőhöz. (Igaz, hogy SOÓ REZSŐ és munkatársai gyöngyvirággal már nem találkoztak, de az 1800as évek végén a még visszaemlékezők rendszeres tavaszi gyöngyvirággyűjtést emlegetnek.) Az erdőterület lapályos, szikesedett, a tiszai elöntések által rendszeresen meglátogatott részét pedig a sziki tölgyes (Galatello-Quercetum roboris) foglalta el. Ez az erdőtípus a Hortobágy két nevezetes erdejével, az Ohatiés az Újszentmargitai erdővel mutat rokonságot. A Nagyerdő (Öregerdő) Kisújszállás határában, különösen a tájban történt drasztikus emberi beavatkozások (melioráció, kemizáció, akác- és nyártelepítés, fakitermelés, stb.) következtében jelenleg már jellegvesztett, roncsolódott erdőtorzónak tekinthető. Az erdő életében többször volt olyan emberi beavatkozás, ami az eredeti társulás szerkezetét jelentősen megváltoztatta. Már 1711-ben jelentős telepítést végeztek, majd 1896-ban az erdő állományát felújították, az 1950-es években pedig több erdőtagban akácot és cellulóznyárat ültettek. Mindezek ellenére remény van arra, hogy a közeli jövőben rejtett genetikai potenciálja és a gondos emberi beavatkozás következtében, ha részlegesen is, de visszanyerheti korábbi jellegét. Természetvédelmi szempontból a Nagykunság másik kiemelt figyelmet érdemlő fás területe a tiszaugi Bokros-puszta. A mintegy 70 hektáros vadkörtefás legelő a Tiszazug délnyugati peremén, a Tiszaughoz tartozó Kis- és Nagybokrospuszta Körtvélyes nevű határrészén fekszik. A magas ártéri helyzetű,
227 84-86 m tengerszint feletti magasságú, folyóvízi homokból, iszapból és infúziós löszből álló újholocén teraszvonulat részét képezi (ALDOBOLYI 1954; ENDES és HARKA 1985). Északi és keleti irányból egy fiatal (egy-kétezer éves) lefűződött, benádasodott morotva, a Sántaleány-ere határolja.
1. kép Körtvélyespuszta elhelyezkedése 2008-ban. Figure 1 Location of Körtvélyes-puszta on a digital map, 2008. Az első katonai felmérés (1782-1785) Tiszakürt és Tiszaug között egy hosszan elnyúló, keskeny erdőfoltot ábrázol „Körte Fa” megjelöléssel. Feltételezhető, hogy ez egy kiritkult, tatárjuharos lösztölgyest (Aceri tatarico – Quercetum pubescenti–roboris) ábrázol, amelynek egyik jellemző elegyfája a vadkörte (vackor) Pyrus pyraster volt (1. kép). A vadkörte a lepusztult száraz tölgyesek termőhelyein a kísérő társulás cserjefajaival (kökény, galagonya, vadrózsa) együtt jelenik meg, szerepe az erdőtársulások másodlagos szukcessziójában jelentős (GENCSI és VANCSURA 1992). Bokrospuszta két leggyakoribb növénytársulása a mélyebb fekvésű sarlólaposokban és a terület középső részén nagy összefüggő állományokat alkotó cickórós puszta (AchilleoFestucetum pseudovinae), valamint a hátasabb részeken megtalálható löszlegelő (Cynodonti-Poëtum angustifoliae). Ez utóbbi társulás valószínűleg a korábbi
228 löszpusztarét (Salvio-Festucetum rupicolae) túllegeltetésből fakadó leromlásának következménye. A Tiszazugi Földrajzi Múzeum munkatársai VARGA LAJOS múzeumalapító tanár vezetésével 1996-ban a terület szintezésekor 89, elsősorban idős vadkörteegyedet regisztráltak (VARGA 1996). A Debreceni Egyetem kutatói 2007-ben GPS-mérések során a területen előforduló minden 0,5 m feletti, önálló törzsű egyed, összesen 208 vadkörte helyzetét határozták meg (TÚRI és TÓTH 2008). A vizsgált terület délkeleti részén található mocsárfoltokban sziki rétet, valamint zsiókás és sziki kákás, szikes mocsártársulásokat (Schonoplectum tabernaemontani) találhatunk (NÓTÁRI 2008). A mocsarakban több fiatal magonc is fejlődik. Mivel magán a száraz pusztán az intenzív legeltetés miatt nincs természetes vadkörte újulat, éppen ezért ezek a vizenyős foltok, valamint a terület szegélyében található cserjék védelmében fejlődő példányok lehetnek a vadkörteállomány megtartói. 3.
A spontán beerdősülés jövőbeni esélyei az alföldi térségben
Egy terület beerdősülése hosszas folyamat. A spontán beerdősülés egy fás társulás kialakulásának azt a fázisát jelenti, amely során bizonyos tendenciák, változás irányok már jól kirajzolódnak, tetten érhetőek. A végkifejlet viszont még nem determinált. A beerdősülés tempóját, irányát és végkifejletét számos egyidejű hatás befolyásolja. A Hortobágyi Természetvédelmi Kutatótábor eddigi 37 éve során fontos helyen szerepeltette az alföldi erdők állapotának vizsgálatát. Már az első tábor is a Hortobágy híres erdejében, az Ohati erdőben volt, közel két évtizede pedig az Erdészeti Tudományos Intézet (Püspökladány-Farkassziget) kutatóállomása ad otthont a nyaranta megrendezett táborozásnak. A jól felkészült, tanulmányi versenyeken is sikeresen szereplő középiskolások, továbbá egyetemi és főiskolai hallgatók, minősített kutatókkal közösen olyan munkát végeznek, amelynek eredménye lehet a spontán beerdősülés legfontosabb aktuális kérdéseire is valamiféle érdemi válaszadás. A vizsgálatok ez idáig elsősorban cönológiai, talajtani és meteorológiai területekre terjedtek ki. Olyan felmérésekre, adatgyűjtésekre, amelyeket csak nagyszámú közreműködővel lehet érdemben teljesíteni. A főleg fiziognómiai vizsgálatok adataiból a jövőben lehet modellértékű analízist is végezni, de ennek előfeltétele a fent említett adatok nem kis munkával járó begyűjtése. Az eddig vizsgált területek: • A kisújszállási Nagyerdő (Öregerdő) egyik tisztásának cönológiai felmérése. A vizsgált 11 hektáros terület a 4. sz. főközlekedési út és a Budapest-Debrecen vasútvonal között fekszik. Társulástanilag a hajdani sziki tölgyesek (GalatelloQuercetum-roboris) egyik tisztása volt (2. kép). A terület jó szénát adó, rendszeresen kaszált része volt a fent említett Nagyerdőnek. Karakterfaja a pettyegetett őszirózsa (Aster sedifolius subsp. sedifolius) tömeges előfordulású, életképes állományt képez. A cserjésedésnek 1999-ig jelei sem mutatkoztak. A szélsőséges időjárás 1999-től 2001-ig döntő változást hozott a szóban forgó tisztás korábbi állapotában. A tisztás jellege fenetikailag is gyökeresen megváltozott, megindult egy intenzív spontán beerdősülési folyamat. A víznyomásos tisztást hónapokig nem kaszálták, vizenyős élőhellyé alakult. Ennek következtében az addig lappangó állapotban lévő propagulum
229 egyszeriben aktivizálódott. A Hortobágyi Természetvédelmi Kutatótábor résztvevőivel 2011-ben 10X10 méteres kvadrátokban felvételeztük a tisztás fás szárú állományát. A fiziognómiás felvételezés legfontosabb eredménye: 398 őshonos és mindössze 38 invázív faj egyede került összeírásra. Az őshonos fajok 78%-át kocsányos tölgy (Quercus robur) egyedei adták. Ez azért is nem volt különösen meglepő adat, mivel a vizsgált terület szomszédságában lévő, az 1960-as években telepített erdőállománynak is ez a faj adja a döntő hányadát. Kísérő fajként a gyepűrózsa, a kökény, az egybibés galagonya, a fagyal és a kecskerágó volt a legjellemzőbb. A törpemandula (Amygdalus nana) ez idáig egyetlen egyedével sem találkoztunk. A 26 vadkörte egyed előfordulását a szomszédos életképes, idős fák biztosíthatták. A gyomfák közül egyedül a zöldjuhar és az amerikai kőris jelenléte volt számottevő, az előbbi 18, az utóbbi 22 egyeddel. A keskenylevelű ezüstfa hiánya elsősorban a nedves élőhelyre vezethető vissza.
2. kép Tájhonos fafajokkal beerdősülő tisztás (Kisújszállás, Nagyerdő). Figure 2. Glade forested spontaneously by native tree species (Nagyerdő at Kisújszállás town).
230
3. kép Gyomfák alkotta erdőfolt (Hortobágy-Ágotapuszta). Figure 3 Forest patch composed of invasive trees (Hortobágy-Ágotapuszta). • A Sólyom-lapos spontán beerdősülése Ágota-pusztán. A Hortobágy déli pusztáján (Ágota-pusztán) a négy hektárnyi területű szikes laposnak a vizsgálata ugyancsak egy évtizede kezdődött el (3. kép). Ennek a sajátos vizes élőhelynek a beerdősülését a tábori munka keretében az előbbihez hasonló metodikával kísérjük folyamatosan nyomon. Az adatok teljes feldolgozása még nem történt meg. Annyi viszont megállapítható, hogy tíz év elteltével az invazív fajok aránya rendkívüli mértékben megnövekedett. Ma már a szóban forgó élőhely mintegy 40-45%-át az amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica) foglalja el, a zöldjuhar (Acer negundo) és a még agresszívebben terjeszkedő gyalogakác (Amorpha fruticosa) társaságában. A szaporítóanyag jelentős része a terület szomszédságában lévő erdőállományból származik. Kedvezőnek ítélhető viszont, hogy a kocsányos tölgy (Quercus robur), a vadkörte (Pyrus pyraster) és a vénic szil (Ulmus laevis) kisebb-nagyobb foltokban vagy egyedi megjelenéssel képviselteti magát. A Sólyom-lapos egy sekély, tocsogós, nedves, szikes élőhely, amely csapadékbő évjáratokban telik meg vízzel. A legmélyebb pontján a vízmélység ekkor eléri a 110-130 cm-es mélységet, s ez a terület faállománymentes térszínének számít. A sekélyebb, vízelöntéses
231 helyek azok a zsombékosok, ahol a vízmélység általában nem haladja meg a 30-40 cm-es magasságot. Megfigyeléseink szerint a vízből kiemelkedő zsombékfelszínek bizonyulnak legalkalmasabb helynek a bekerült szaporítóanyagok számának. A zsombékosok egyszikűek alkotta vegetációja (Alopecurus pratensis, Agrostis stolonifera, Glyceria fluitans, Beckmannia eruciformis, Calamagrostis epigeios, stb.) árnyékoló hatása szintén kedvező feltételt biztosít a fásszárú vegetáció számára. A Sólyom-lapostól mintegy 400 méterre délre található az alig félhektárnyi Serke-laposa. Ennek az élőhelynek a beerdősülése még pionír stádiumban van. Mindössze 10 vadkörte, 6 gyepűrózsa és 1-1 egyed vénic szil és amerikai kőris alkotja a fásszárú vegetációját. A folyamat további szakaszainak nyomon követése és a változások adatszerű rögzítése fontos lehet a spontán beerdősülés egyes fázisainak jobb megértése szempontjából is.
4. kép Vadkörtével beerdősülő óholocén Tiszameder (Tiszaug, Körtvélyespuszta). Figure 4 Ancient Holocene bed of River Tisa forested spontaneously by wild pear (Körtvélyespuszta at the village of Tiszaug). • A tiszaugi Körtvélyes-puszta vadkörte (Pyrus pyraster) állományának megmaradása és további gyarapodása. Az eddigi vizsgálatok bebizonyították, hogy a vadkörteállomány korábbi élőhelyén szaporodásképtelen. Ennek okát
232 már a korábbiakban vázoltuk. Egyrészt a túllegeltetés, másrészt az élőhely kiszáradása fontos gátló tényező. A vadkörte magoncok megmaradására és életképessé válására a Sántaleány-ere biztosítja a legnagyobb esélyt. De az egykori benádasodott Tisza-meder nedves élőhelyként megfelelő ökológiai feltételt biztosít az oda bekerült vadkörte termések számára (4. és 5. kép). A klímaváltozás következtében számolnunk kell azzal, hogy más fajok számára is az előbbiekhez hasonló élőhelyek lesznek egy-egy faj számára az életben maradást biztosító menedékek. A Nagykunságban az 1960-as években telepített tölgyesek esetében is találkozunk hasonló állapottal. A telepítés idején kimaradt területek ma már benádasodva olyan zsombékos élőhellyé alakultak, ahol kisebb-nagyobb tölgy facsoportok életképes állományával találkozhatunk.
5. kép Egészséges termést hozó vadkörte (Tiszaug, Körtvélyespuszta). Figure 5 Wild pear bearing healthy fruit (Körtvélyespuszta at the village of Tiszaug). 4.
Összefoglalás
A Közép-Tisza-völgy egyik legmarkánsabb tájképi vonása a fátlanság. Valójában ez a mostani fátlan vidék erdős-ligetes terület volt a környező tájakhoz hasonlóan kelet-európai erdős sztyeppzóna egyik legnyugatibb területe. Az emberi
233 beavatkozásoknak legelőször az erdők estek áldozatául. Az 1800-as évek derekán végbement nagy vízszabályozási munkákat követően a mind jobban tért hódító szántóföldi gazdálkodás szorította mind szűkebbre az eredeti fás vegetációt. Jóllehet már a bronzkor embere is, majd később a szkíták is jelentős erdőpusztítást végeztek, különösen földváraik, sáncrendszereik építése során. A jelenlegi vizsgált táj ma már oly mértékben vált fátlanná, hogy az erdőborítottság alig éri el a 3%-ot. Természetvédelmi, tájökológiai szempontból ezért van különös jelentősége a meglévő erdőmaradványok védelmének, és azoknak a természetes ökológiai folyamatoknak, amelyek révén ezek a természetes ökoszisztémák a jövőben is fennmaradhatnak. A vizsgálat területen két olyan erdős élőhely is található, amelynek fennmaradása európai összevetésben is jelentős értéket képvisel. Az egyik a kisújszállási Öregerdő, ami számos vonatkozásban hasonlatosságot mutat hazánk első országosan védett természeti területével, a debreceni Nagyerdővel. Ez az erdőtípus jelenleg a gyöngyvirágos tölgyesek (Convallario-Quercetum roboris) és a lösztölgyesek (Aceri tatarico – Quercetum pubescenti – roboris) degradálódott típusának tekinthető. Szerencsére az erdő tisztásán erőteljes spontán beerdősülés indult meg az odakerült magállományból, s ezek döntő hányada az egykori erdőt alkotó tájhonos fafajok döntő többségükben (Quercus robur, Prunus spinoza, Ligustrum vulgare, Amygdalus tenella, stb.). A másik vizsgált terület a tiszaugi Körtvélyespuszta. Ezen a védett területen található Európa egyik legjelentősebb vadkörteállománya. A több, mint száz egyedből álló idős fák életképes termést hoznak, de a fa közvetlen környezetében (főleg a klímafelmelegedés következtében) nem keletkezik újulat. Viszont a területet szegélyező benádasodott óholocén Tiszamederben a vadkörtefák megjelenése a nedvesség hatására jelentősen gyarapodó állományt képez. Sajnos a spontán beerdősülésnek számos nemkívánatos esetével is találkozhatunk. Terjedőben van az Acer negundo, Fraxinus pennsylvanica, a folyók hullámterén és a csatornák partszegélyén az Amorpha fructinosa állománya, s száraz élőhelyeken pedig az 1950-es években a legelőkre telepített gyomfának (Elaeagnus angustifolia) intenzív térnyerése. 5.
Végkövetkeztetés
A spontán beerdősülés vizsgálata egyre sürgetőbb feladattá vált. A változás üteme rendkívüli módon felgyorsult, s az előttünk álló klímaváltozás pedig halasztást nem tűrően kikényszeríti ebbéli tennivalóinkat. „Az országgal tudatosítani kell: nem minden mezőgazdasági művelésre alkalmatlan terület fásítható. Ugyanis felvilágosítást kell adni a fafajokról is. Szükséges hangsúlyozni, hogy az Alföldön őshonos fafajok ültetésének termőhelyi korlátai vannak. Ahogyan változott az Alföld víz- és talajállapota, úgy változtak az oda elültethető fafajok is.” A fenti gondolatokat 1992-ben OROSZI SÁNDOR fogalmazta meg a KAÁN KÁROLY születésének 125. évfordulóján rendezett Alföld-fásítási Konferencián. Ezek a megszívlelendő gondolatok ma még időszerűbbek lettek. A VAHAVA jelentés A globális klímaváltozás: hazai hatások és válaszok című összefoglaló dokumentuma sarkalatos kérdésnek tekinti a klímakilengések várható hatásával való érdemi foglalkozást. Különösen az egyre fokozódó talajvízhiány következtében erdőállományok pusztulhatnak ki és végzetesen lelassulhat vagy
234 akár meg is szűnhet a spontán beerdősülés folyamata. Szinte egyedüli esélyt a még meglévő vizes élőhelyek megmaradása biztosíthat egy terület újbóli beerdősülése számára. Az Alföld tájadottsága lehetővé teszi, hogy a korábbi, lecsapolások előtti tartósan vizes élőhelyek újból életre keljenek. Ennek alapvető feltétele a lehullott csapadékból származó víznek a visszatartása, szükség szerint a folyókból vagy tároló medencékből való pótlása. Nem hagyható figyelmen kívül annak az erdészeti tevékenységnek az eredménye sem, amelynek révén olyan fafajták elterjesztése is szóba jöhet, amelyek a legaszályosabb évjáratokat is képes átvészelni. Az ERTI Püspökladányi Állomása e vonatkozásban már jelentős eredményeket ért el az Ulmus pumila cv. pusztaszil előállításával. Ezzel a BelsőÁzsiából származó rendkívül aszálytűrő fafajjal is növelhetnénk erdőállományunkat. Irodalom ALDOBOLYI NAGY, M. (1954): Talajföldrajzi megfigyelések a Tiszazugban. – Földrajzi Értesítő 3/3: 507–543. BARTHA, D. (2004): A magyarországi erdők természetességének vizsgálata. Az MTA Erdészeti Bizottság „A magyarországi erdők természetessége” című vitaülésén elhangzott előadás kivonata. – http://ramet.elte.hu/~ramet/project/termerd/akad%20ules2004%20Bartha.p df ENDES, M. – HARKA, Á. (1985): Javaslat a Tiszazug természeti értékeinek védetté nyilvánítására. – Kézirat, Tiszafüred. DAUNER, M. (1992): Az Alföld-fásítás az erdőtelepítési program keretében. In: RAKONCZAI, J. (szerk.): Az Alföld-fásítás aktuális kérdései: tudományos emlékülés Kaán Károly születésének 125. évfordulója alkalmából. – Nagyalföld Alapítvány kötetei 2., Belügyminisztérium, Püspökladány, p. 83–87. GENCSI, L. – VANCSURA, R. (1992): Dendrológia. Erdészeti növénytan II. – Mezőgazda Kiadó, Budapest, 728 pp. LÁNG, I. (1992): Kaán Károly munkássága. In: RAKONCZAI, J. (szerk.): Az Alföldfásítás aktuális kérdései: tudományos emlékülés Kaán Károly születésének 125. évfordulója alkalmából. – Nagyalföld Alapítvány kötetei 2., Belügyminisztérium, Püspökladány, p. 23–28. MOLNÁR, ZS. – KUN, A. (szerk.) (2000): Alföldi erdőssztyepp-maradványok Magyarországon. In: WWF füzetek 15. – WWF Magyarország, Budapest, 56 pp. NÓTÁRI, K. (2008): A tiszaugi Körtvélyesi-legelő vegetációtérképe és természetességi értékelése. – Tiszavilág. A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 3: 61–71. OROSZI, S. (1992): A Kaán Károly féle Alföld-fásítási program tanúságai. In: RAKONCZAI, J. (szerk.): Az Alföld-fásítás aktuális kérdései: tudományos emlékülés Kaán Károly születésének 125. évfordulója alkalmából. – Nagyalföld Alapítvány kötetei 2., Belügyminisztérium, Püspökladány, p. 63–66.
235 SZABÓ, M. – BARCZI, A. – TURCSÁNYI, G. (2001): A környezet állapota és használatának néhány szempontja Magyarországon. In: ÁNGYÁN, J. – PODMANICZKY, L. – SZABÓ, M. – VAJNÁNÉ MADARASSY, A. (szerk.): Az Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) rendszere. Tanulmányok Magyarország és az Európai Unió természetvédelméről. – ELTE-TTK, SZIE-KGI, KöM-TvH, Budapest – Gödöllő, pp. 19–85. TÚRI, Z. – TÓTH, CS. (2008): A tiszaugi Bokros-puszta előzetes környezeti állapotfelmérése különös tekintettel a vadkörteállományra. In: SZABÓ, J. – DEMETER, G. (szerk.): Geographia generalis et specialis. Tanulmányok a Kádár László születésének 100. évfordulóján rendezett tudományos konferenciára. – A Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtár Kossuth Egyetemi Kiadója, Debrecen, pp. 287–294. VARGA, L. (1996): Adatok a tiszaugi Körtvélyes földrajzához. – Múzeumi levelek 75: 547–569.