szerkezetűek, de azoknál nagyobbak, és általában csoportosan helyezkednek el a bőrben. Váladékuk más élőlényekre mérgező hatású, így megvédi a

Kétéltűek A kétéltűek (Amphibia) a gerincesek egyik osztálya, a Kárpát-medencében a békák, gőték és szalamandrák tartoznak ide. A legkezdetlegesebb szárazföldi gerinces állatok, utódai a kb. 370 millió évvel ezelőtt a szárazföldre vetődött, igen hasonló élőlényeknek, belőlük származtathatók a később kialakult hüllők is. Mivel embrionális fejlődésük során nem alakul ki magzatburok, a magzatburok nélkülieknek (Anamnia) is nevezik őket. A „kétéltűek” elnevezés pedig arra utal, hogy ezek az állatok felnőtt életük legnagyobb részét a szárazföldön töltik, szaporodni – néhány kivételtől eltekintve – kizárólag vízben képesek. Kikelésük után kopoltyúval lélegeznek, ezt fejlődésük során később tüdő váltja fel, bár ismeretesek olyan fajok is, melyek kopoltyúi sosem tűnnek el (ilyen a mexikói axolotl). A kétéltűek még ekkor (kifejletten) is lélegeznek a bőrükön keresztül; ez a magyarázata annak, hogy miért is kell állandóan nedvesnek lenniük, és miért vékonyabb és simább a bőrük mint a hüllőké. A hüllőktől eltérően a kétéltűek petéket raknak, nem pedig tojásokat. Legtöbb fajukra a külső megtermékenyítés jellemző, azaz mind a hím, mind a nőstény a környezetbe (tulajdonképpen vízbe) juttatja az ivartermékeit, és itt történik a petesejtek megtermékenyítése, hasonlóan ahhoz, ahogy az a halaknál megfigyelhető. Változó testhőmérsékletű állatok, ez azt jelenti, hogy nem képesek egy szűk határon túl szabályozni testhőmérsékletüket. Ezért hidegben lassabban mozognak, az átteleléshez pedig általában a talajba ássák magukat, és „hibernálódnak”, azaz nagyon lehűlnek, életfolyamataik lelassulnak, ebben az állapotban maradnak a tavasz kezdetéig. Ekkor előbújnak, s a napsütésben napoznak, hogy hőmérsékletük kellően megemelkedjen. Egyes kétéltűek másodlagosan visszatértek a vízi életmódra. Ez azt jelenti, hogy a felnőtt állatok is a vízben élnek a lárvákhoz hasonlóan, nem pedig a szárazföldet részesítik előnyben. Ezeknél a fajoknál kifejlett korban is megmaradhat a kopoltyú, sőt, előfordulnak fajok, melyek sosem fejlődnek kifejlett állattá, lárvaként élik le egész életüket. Tengeri kétéltűek nem ismeretesek, azonban néhány faj előfordul félsós vízben is. A kétéltűek első globális felmérését 2004-ben fejezték be, s arra az eredményre jutottak a felmérést végző tudósok, hogy a világ közel 6000 fajának majdnem egyharmadát a kihalás fenyegeti! A kétéltűek osztályába olyan négylábú gerincesek tartoznak, melyek koponyája két nyakszirti bütyökkel (condylus occipitalis) mozgathatóan ízesül az első nyakcsigolyához, és amelyeknek csak egy keresztcsonti csigolyájuk (vertebra sacralis) van. Bőrük mirigyekben gazdag, és hiányoznak róla a többi gerincesre jellemző képződmények, mint például a tollak, szőrök, pikkelyek. Ezen túl általában gyengén szarusodott és vékony, minek oka a jelentős mértékű bőrlégzés. A halakhoz képest az egyik legszembetűnőbb változás a lábak megjelenése. A kétéltűeket a hüllőkkel, madarakkal és emlősökkel együtt négylábúaknak (Tetrapoda) nevezik. A vízben élő fajok és a lárvák a halakra emlékeztetnek: úszófarkuk, állandó vagy időszakos hátoldali úszójuk van, lábaik pedig fejletlenek. A gőték esetében ez igen szembetűnő. A farkos kétéltűek testét fejre, törzsre és farokra oszthatjuk, esetenként nyaktájék is kialakul. A békák teste zömökebb, azon se nyak, se farok nem található. Mozgásuk alakjuktól és életmódjuktól függ, jellemző a tolómászás, a lábatlanoknál és hosszú testűeknél a kígyózó mozgás, egyes békáknál az erősebb hátulsó lábak segítségével az ugrálás, valamint vízben az úszás különböző formái. Az őskétéltűeket szarupikkelyek (páncélos kétéltűek) borították, melyek feltehetően a kiszáradás ellen éppúgy védelmet nyújtottak, mint a kellemetlen mechanikai behatásokkal szemben. A maiak bőrén ilyen és ehhez hasonló képződmények már nem találhatók. A lárvák bőre mindössze 1-2 sor hámsejtből és a köztük elhelyezkedő egysejtű mirigyekből, továbbá egy vékony kötőszöveti rétegből áll. A kifejlődés során a kültakaró azonban nagyban átalakul, megvastagszik, az egysejtű mirigyeket nagyobb, a kötőszövetbe süllyedő, többsejtű mirigyek váltják fel. Bőrük három rétegből áll: felhám (epidermis), irha (cutis) és bőralja (subcutis). A felhám gyengén elszarusodó többrétegű laphám, ez a gyenge elszarusodás egy kompromisszum eredménye. Egyfelől fontos lépés a szárazföldi élethez való alkalmazkodásban a bőr felső rétegének elszarusodása, mely így alkalmassá válik a mechanikai hatások ellen megvédeni az állatot, míg másfelől azonban a vastag szaruréteg megakadályozná a bőrlégzést, vagyis az állat megfulladna. A bőr középső rétege, az irha, vérerekkel gazdagon átszőtt (ez a bőrlégzés miatt is fontos), mirigyeket, idegsejteket, simaizomrostokat és pigmentsejteket tartalmazó kötőszövetes réteg. A mirigyek között találhatók nyálkatermelők, ezek egyszerű bogyós mirigyek, azonban fajtól függően előfordulnak fehérjetermelők is, melyek méregmirigyek. Ezek a nyálkamirigyekhez hasonlóan szintén bogyós

szerkezetűek, de azoknál nagyobbak, és általában csoportosan helyezkednek el a bőrben. Váladékuk más élőlényekre mérgező hatású, így megvédi a kétéltűeket a gombáktól és a baktériumoktól éppúgy, mint a ragadozóktól. A bőralja egy kötőszövetes réteg, amely a bőrt az izomzattal kapcsolja össze. A békáknál sok nagyméretű nyirokzsák található ebben a rétegben, az irha és az izmok között, amelyek az itt futó nyirokerek összeolvadásával alakulnak ki, a bőr és az izomzat tehát csak a nyirokzsákok közötti vékony sávokban képes kapcsolódni. Ennek köszönhető, hogy a békák bőre olyan könnyen lehúzható a testükről. Ezek a nyirokzsákok részt vesznek a szervezet védekező rendszerében, valamint rajtuk keresztül az állatok szabályozni képesek szervezetük vízfelvételét és -leadását, ami igen fontos a kiszáradás elkerülése miatt. A kétéltűek vázrendszere csontos, de nagyon sok porcos elemet is tartalmaz, ezért embrionális jellegűnek is tekinthető. Koponyájuk a halakéval szemben mozgathatóan kapcsolódik a nyakcsigolyákhoz, a végtagok és függesztőöveik fejlettek. A többi négylábú szárazföldi gerinceshez hasonlóan a végtagok itt is a halak páros úszóiból származtathatók. A mellső végtagfüggesztő öv, avagy a vállöv csontosan nem kapcsolódik a gerincoszlophoz, hanem az izomzatba ágyazódik. Ezzel szemben a hátsó végtagokat függesztő öv, a medenceöv vagy csontos medence kötőszövetesen és porcosan, feszes, merev ízülettel rögzül a gerincoszlop keresztcsonti szakaszához. Ez nagyobb teherbírást biztosít neki. Lárva állapotban (külső vagy belső) kopoltyúval lélegeznek, később azonban a tüdő veszi át ezek szerepét. A bőrlégzés mindvégig jelentős mértékű, sőt felnőtt állatokban ez a fontosabb. Ha egy békának elkötjük a hörgőit, kikapcsolva ezzel a tüdőt a légzésből, az állat akkor is életben marad, ha azonban egy kísérlet során speciális olajjal kenik be az állatot, amely lehetetlenné teszi a bőrlégzést, az állat elpusztul. Egyes vízben élő farkos kétéltűek kopoltyúja megmarad. Ezeknél az állatoknál a tüdő is kifejlődik, ez azonban ilyenkor kiegészítő funkciót tölt be a kopoltyú mellett, de leginkább hidrosztatikai szervként funkcionál, mint a halak úszóhólyagja. Egyes esetekben a tüdő vissza is fejlődhet. A bőr és a tüdők mellett a szájüreg nyálkahártyája is részt vesz a gázcserében. A tüdő belső felülete nem túl nagy, nem találhatók benne hörgők, a felület növelésére hosszanti és haránt irányú lécek szolgálnak csupán. Rekeszizom híján a kétéltűek nem képesek a hagyományos értelemben levegőt venni, azaz beszívni a levegőt, ehelyett gyakorlatilag lenyelik azt is, csak nem a gyomrukba, hanem a tüdejükbe. A bőrlégzés során az állatok a bőrükre kiválasztott nyálkába beleoldódó oxigént veszik fel. Ahhoz, hogy ez működhessen, a bőr alatt dúsan elágazó hajszálérhálózatuk van. A lárvák keringése nagyon hasonló a halakéhoz. Egyetlen vérkör van csupán, melyben a vért a pulzáló szívcső hajtja. A fejlődés során a szív és a szívkörnyéki nagy erek erőteljesen átalakulnak. A szívcső U alakban meghajlik, a pitvar pedig egy válaszfal benövésével két részre oszlik (ez a válaszfal kezdetlegesebb csoportoknál lehet perforált, így náluk a vér a pitvarok között is keveredhet). Kifejlett állatok szíve háromüregű, két pitvarral és egy kamrával rendelkezik, ezen kívül még a szívhez tartozik a jobb pitvarba torkolló vénás öböl (sinus venosus), valamint a kamrához csatlakozó, izmos képződmény, a bulbus cordis. A kamrában mély zsebek, kripták gátolják a vér teljes keveredését a fejlettebb csoportokban. Két vérkörük van, a kisvérkör és a nagyvérkör, az előbbi a kamra jobb oldali kriptáiból indul, és vénás vért szállít a tüdők valamint a bőr alatti hajszálerek felé (bőrlégzés). Az oxigéndús, artériás vér a bal pitvarba ömlik, innét kerül a kamra bal kriptáiba, ahonnét a nagyvérkörbe lépve bejárja az állat testét, ellátva oxigénnel és tápanyagokkal annak sejtjeit. A testvénák a vénás öbölbe szállítják az enyhén kevert vért. Azért nem tisztán vénás vér érkezik vissza, mert a bőr alatti hajszálerekben a vér kissé felfrissül, oxigénnel némileg telítődik. A vénás öbölből a vér a jobb pitvarba kerül, innét pedig a kamra jobb oldali kriptáiba, ezzel bezárva a keringési kört. Mivel a szívnek nincs saját keringése (mint például fejlettebb állatoknál a koszorúér-hálózat), tápanyagellátását a benne átáramló vér oldja meg. Ez már csak azért is lehetséges, mert nincs a szívnek olyan része vagy pontja, melyen kizárólag vénás vér áramlana át. Lárváik növényevők vagy mindenevők, a felnőtt egyedek többsége azonban már ragadozó. Általában nem válogatósak, generalisták, kevés a specialista faj, azaz zömük bármit hajlandó elfogyasztani, ami mozog – és persze amit el tud kapni és le tud nyelni. A zsákmányszerzést a jól ismert, elől lenőtt, kicsapható, ragadós végű nyelv segíti, azonban akadnak olyan csoportok, ahol a nyelv nem ölthető ki. Ilyen a korongnyelvű békák (Discoglossidae) két hazai faja, a vörös- és a sárgahasú unka is. Néhány csoportnál pedig a nyelv teljesen hiányozhat. Szájüregükből a hagyományos értelemben vett nyálmirigyek hiányoznak. A kicsapható nyelvű fajoknál ragadós váladékot termelő mirigyek találhatók a nyelven, ezen kívül a szájüregben nedvességet biztosító mirigyek is megtalálhatók általában, de ezek emésztőenzimeket vagy önemésztést gátló anyagokat nem tartalmaznak, így váladékuk nem nevezhető nyálnak...

A nyelést egyes esetekben a szemfenék is segítheti. A békák szeme, mikor becsukják, benyomul a szájüregbe, így ennek segítségével képesek a táplálékot a gyomor felé továbbítani. Bélcsövük rövid, mint általában a ragadozó életmódú állatoké, a gyomruk elkülönülő, izmos szerv, itt történik a táplálék mechanika roncsolása. Középbelükben történik az emésztés és a felszívás. Bélbolyhok nem találhatók, a felszívó felületet nyálkahártyaredők növelik. Végbelük kloáka, melyen egy hasi irányú kitüremkedés képezi a húgyhólyagot. Idegrendszerük már alkalmazkodott a szárazföldi élethez. A gerincvelőn a mellső és a hátsó végtagokat beidegző kar- és ágyékfonat kilépési helyén nyaki és ágyéki duzzanat alakult ki. Idegrendszerük központi és perifériális részre osztható, előbbit az agy- és gerincvelő alkotja, utóbbit a szervezet többi érző-, mozgató- és interneuronja. Agyukból tíz pár agyideg lép ki. Szemük „alapbeállításban” távollátó, de képes alkalmazkodni a közeli dolgokhoz is. A sérülésektől és a kiszáradástól szemhéjak, pislogóhártya és könnymirigyek egyaránt védik. Belsőfülük a középfüllel együttműködésben helyzetérzékelő- és hallószervként funkcionál. A hangadó állatoknál jobban fejlett a hallás. Oldalvonalszervet csak lárva állapotban találunk a kétéltűeknél, illetve egyes vízi életmódot folytató fajoknál kifejlett állapotban is megmaradhat. Orruk a halakéval ellentétben a belső orrnyílásokon (choanák) keresztül összeköttetésben áll a garattal, szaglóhámjuk kevés kivételtől eltekintve gyengén fejlett. Embrionális korban a kiválasztószerv főleg elővese (pronephros), kifejlett állatokban már ősvese (mesonephros) vagy a halakra jellemző hosszú szalag alakú ún. opistonephros, mely anatómiailag az ős- és utóvese helyén alakul ki. Ivarszerveik párosan helyezkednek el. A nőstények petevezetője a kloákába torkollik, a hímek heréi azonban a vesével állnak szoros kapcsolatban, és azon, valamint a Wolff-féle csövön keresztül ürítik a spermiumokat a kloákába. A hímeknél emiatt a szoros kapcsolat miatt húgyivarkészülékről vagy húgyivarszervről beszélünk, párzószerv kizárólag a lábatlanoknál alakul ki. A megtermékenyítés rendszerint külső, és a vízben történik meg. Miközben a nőstény lerakja a petéket, a hím rájuk bocsátja a spermiumait. Egyes fajoknál előfordulhat belső megtermékenyítés. Náluk a nőstény megtermékenyített, fejlődő petét vagy eleven utódot hoz világra. Tápanyagokban gazdag, többrétegű kocsonyás burokkal körülvett petéiket általában vízbe rakják, és a lárvák fejlődése is itt történik. Ez alól hazánkban az elevenszülő szalamandra fajok képeznek kivételt, de a világ más területein találhatók habfészek készítő, illetve lárváikat hátukon cipelő fajok is. A lárvák átalakulással fejlődnek.

A Kárpát-medencei kétéltűek rendszertani besorolása: Rend: Farkos kétéltűek (Caudata) Rend: Farkatlan kétéltűek (Anura) Család: Szalamandrafélék (Salamandridae) Család: Unkafélék (Bombinatoridae) Foltos szalamandra (Salamandra salamandra) Vöröshasú unka (Bombina bombina) Alpesi gőte (Triturus alpestris) Sárgahasú unka (Bombina variegata) Tarajos gőte (Triturus cristatus) Család: Ásóbékafélék (Pelobatidae) Alpesi tarajosgőte (Triturus carnifex) Barna ásóbéka (Pelobates fuscus) Dunai gőte (Triturus dobrogicus) Család: Varangyfélék (Bufonidae) Pettyes gőte (Triturus vulgaris) Barna varangy (Bufo bufo) Zöld varangy (Bufo viridis) Család: Levelibékafélék (Hylidae) Zöld levelibéka (Hyla arborea) Család: Valódi békafélék (Ranaidae) Gyepi béka (Rana temporaria) Mocsári béka (Rana arvalis) Erdei béka (Rana dalmatina) Tavi béka (Rana ridibunda) Kis tavibéka (Rana lessonae) Kecskebéka (Rana esculenta)

Hüllők A hüllők (Reptilia vagy Sauropsida) négylábú, magzatburkos állatok. A hüllők az Antarktisz kivételével minden kontinensen megtalálhatók, kiváltképpen a trópusi és szubtrópusi éghajlatú területeken gyakoriak. Habár valamennyi sejt anyagcseréje termel bizonyos mennyiségű hőt, a modern hüllőfajok egyike sem képes testhőmérsékletének állandó értéken tartására, emiatt ezeket az állatokat "hideg vérűeknek" (ektotermeknek) is nevezik. Testhőmérsékletük többé-kevésbé a környezet hőmérsékletének függvényében változik, például árnyékban lehűl, a napsütés hatására pedig felmelegszik, ezért is napoznak olyan gyakran hidegebb időben. Jelentős mértékben viselkedésükkel szabályozzák testük hőfokát, hűvös időben, mint már említve volt, napoznak, meleg időben nyirkos, árnyékos helyekre húzódnak. Hűvös környezetben testük természetesen melegebb a környezetnél, a kérgesteknős, például, meglehetősen hűvös tengerekben is rendszeresen előfordul. Testében a meleg vért ugyanis a keringési rendszer a test középpontja felé továbbítja, kiszorítva a hidegebb vért a külső részek felé, távol a létfontosságú szervektől. Természetes élőhelyén azonban a legtöbb hüllő a meleg vérű emlősökhöz és madarakhoz viszonyítva csak kismértékben szabályozza a testhőmérsékletét. A hőmérsékletszabályzás terén megmutatkozó hátrány a hüllők számára előnyt is jelenthet a táplálkozásnál, ugyanis kevesebb élelemre van szükségük a hasonló méretű emlősökhöz és madarakhoz képest, amelyek a táplálékukból kinyert energia jelentős részét a szervezetük melegen tartására fordítják. A melegvérűek általában gyorsabban mozognak, de egy támadó vagy menekülő gyík, kígyó vagy krokodil is képes rendkívül nagy sebességet elérni... Egyes teknősfélék kivételével valamennyi hüllőt pikkelyek, elszarusodott képződmények, borítják. A legtöbb hüllőfaj tojásrakó (ovoparia), a pikkelyes hüllők rendjébe tartozó egyes fajok azonban félelevenszülők (ovoviviparia), vagyis az utód még a tojás lerakása előtt kikel a nőstény testében. Emellett léteznek elevenszülők (viviparia) is, melyeknél a mészhéjú tojás ki sem fejlődik. Az elevenszülő fajok magzatait az emlősökéhez hasonló magzatburok veszi körül. Utódaik fennmaradását a hüllők általában megelőző gondoskodással próbálják biztosítani (például a teknősökre jellemzően elássák a tojásokat, esetleg őrzik a fészket, ahogyan a krokodilok teszik). A hüllők több millió éve léteznek. Őseik olyan kétéltűek (Stegocephalák), melyek szárazföldön és vízben egyaránt éltek. Tőlük eltérően a hüllőket durva pikkelyek borítják, és a tojásainak héja van. Ezek az alkalmazkodások tették lehetővé, hogy elszakadjanak a víztől, és olyan változataik fejlődjenek ki, amelyek sokféle környezetben képesek élni. A ma élő hüllőknek 4 fő rendje van: a Chelonia rend (teknősök), a Crocodylia rend (krokodilok, aligátorok, kajmánok és a gaviál), a Rhynchocephalia rend (hidasgyíkok) és a Squamata rend (kígyók és gyíkok). Méretük és testfelépítésük sokszor igen különböző, de vannak közös tulajdonságaik is. Rendszerint a szárazföldön tartózkodnak, és gerincesek (olyan állatok, melyeknek csontváza és központi gerincoszlopa van). Bőrük pikkelyekkel vagy hártyával van borítva, hogy megvédje őket a ragadozóktól és a kemény földtől, ahogyan a kiszáradástól is. A hüllők hidegvérűek, a nap és a földfelszín hője melegíti fel testüket. A nőstény hüllők petéit a hímek belsőleg termékenyítik meg, vagyis belső megtermékenyítésűek. A klasszikus álláspont szerint a hüllők közé tartozik valamennyi magzatburkos állat, a madarak és az emlősök kivételével. Tehát a hüllők úgy definiálhatók, mint a krokodilok, aligátorok, hidasgyíkok, gyíkok, kígyók, ásógyíkalakúak és teknősök csoportja, amelyek együttesen a hagyományos Reptilia (a latin repere, „kúszás” szóból) osztályt alkotják. Ez a definíció ma is érvényes. Egyes taxonómusok azonban nemrégiben felvetették, hogy a taxont, minden leszármazottját beleszámítva monofiletikus csoportként lehetne kezelni. A fenti definíció szerint ugyanis, a madarakat és az emlősöket elkülönítve kezelik, habár mindkét csoport az ősi hüllőkből fejlődött ki. Némelyik kladisztikus tehát monofiletikus csoporttá definiálta át a Reptiliát, besorolva a klasszikus hüllők mellé a madarakat és (kapcsolataik révén) esetlegesen az emlősöket is. Mások azonban nem hoztak létre egyesített taxont, hanem különböző osztályokra bontva tartják számon őket. A biológusok egy része szerint a négy fő rend közös jellemzői fontosabbak a kapcsolataiknál, továbbá szerintük a madarakat és az emlősöket is tartalmazó Reptilia rend esetleg már zavaróan eltérne a hagyományos rendszertől. Számos biológus kompromisszumos megoldásként csillaggal jelöli a parafiletikus csoportokat (például Reptilia osztály). Az újabb egyetemi szakkönyvek szerzői, mint például Benton, más kompromisszumos megoldást javasolnak, amely szerint a hagyományos besorolások mellett tüntetik fel a filogenetikus kapcsolatokat. Ebben az esetben a hüllők a Sauropsida, az emlősszerű hüllők pedig a Synapsida osztályba tartoznak, a madarak és az emlősök pedig saját hagyományos osztályaikban maradnak.

A szoros értelemben vett hüllők vagy szauropszidák (Sauropsida vagy Reptilia) első ismert faja a Hylonomus lyelli. Ez a legrégebbi ismert hüllő körülbelül 20-30 centiméter hosszú volt. Felmerült ugyan, hogy a Westlothiana lizzae nevű faj még korábban élt, de erről a későbbiekben megállapítást nyert, hogy inkább a kétéltűekhez állt közel, mint a magzatburkosokhoz. A Petrolacosaurus kansensis, valamint a Mesosaurus nem fajai szintén a hüllők legelső képviselői közé tartoztak. Az igazi hüllők két ágon fejlődtek tovább az evolúciójuk során. A körülbelül 300 millió éve elkülönült anapszidák (Anapsida) masszív koponyáján csupán néhány lyuk található az orr, a szemek és a gerincoszlop számára. Az anapszidákat túlélő teknősök koponyája is hasonló felépítésű, de erősen vitatott kérdés, hogy a koponyájuk nem később, páncélzatuk kialakulás közben fejlődött-e vissza ebbe a stádiumba. Jelenleg mindkét elmélet mellett komoly érvek szólnak, a témában tehát egyhamar nem lesz végleges válasz. A diapszidák (Diapsida) alosztályához tartozó hüllőknél a szemüregek mögött, kissé fölöttük egyegy újabb nyílás (az úgynevezett halántékablak) alakult ki. A diapszidák fejlődése mintegy 280 millió éve két ágra bomlott. Ezek egyike a Lepidosauromorpha, amelybe a mai kígyók, gyíkok, hidasgyíkok (és egyesek szerint a kihalt mezozoós tengeri hüllők) tartoznak, és az Archosauromorpha, amelyből a pteroszauruszok, dinoszauruszok és több más rend kihalásával mára csak a krokodilok és a dinoszauruszokból kifejlődött madarak maradtak. A legelső masszív koponyájú magzatburkosokból már mintegy 310 millió éve kiváltak az emlősök ősei, az emlősszerű hüllők vagy szinapszidák (Synapsida). Az emlősszerű hüllőknek a diapszidákhoz hasonló halántékablaka volt. Ez egyrészt könnyíti a koponyát, másrészt több tapadási helyet biztosít az állkapocsizmoknak. Bár gyakran a szauropszidáktól származtatják az emlősszerű hüllőket is, ezek valójában nem tagjai a Sauropsida vagy Reptilia osztálynak. A Lepidosauromorpha ág két öregrendje közül a sauropterygiák kihaltak; a Lepidosauria öregrendből pedig mintegy 260 millió éve különült el a felemásgyíkok fejlődése – ezeknek mára mindössze két faja maradt életben az Új-Zéland Északi szigete körüli apró szigetkéken. Az Archosauromorpha ágban a dinoszauruszok fejlődésének kezdeti szakaszában, mintegy 240 millió éve különültek el tőlük a krokodilok (Crocodilia) ősei (Crurotarsi), majd uralmuk vége felé, körülbelül 120 millió éve fejlődtek ki egy csoportjukból a madarak ősei, a madármedencéjű dinoszauruszok (Saurischia). A legtöbb hüllő keringési rendszerét egy három üregű, két pitvarra és egy változóan tagolt kamrára osztott szív működteti, hasonlóan a kétéltűekéhez. A szívből egy pár aorta vezet ki, ennek ellenére a szíven átáramló véráramban folyadékdinamikai okokból kissé keveredik az oxigéndús és az oxigénhiányos vér. A véráram iránya megváltoztatható, hogy következében az oxigénhiányos vér a test, az oxigéndús vér pedig a tüdő felé áramoljon – ezzel az állat hatékonyabban szabályozza hőmérsékletét és tovább maradhat a víz alatt is. A hüllők között ráadásul igen érdekes kivételek is találhatók. A krokodilok bonyolult négyüregű szíve például merülés közben képes háromkamrásként működni, egyes kígyók és gyíkok (például a varánuszok és a pitonok) háromkamrás szíve viszont az összehúzódás közben négykamrásként működik, mert egy izmos taraj egyesíti a kamrát, amikor a szív kitágul és felosztja, amikor összehúzódik. A tarajnak köszönhetően a pikkelyes hüllők képesek két különböző kamranyomást létrehozni, mint ahogy az emlősök és a madarak is, ez pedig igen nagy előnyt jelent számukra a termoregulációt illetően. Minden hüllő tüdővel lélegzik. A vízi teknősök bőrének áteresztőképessége nagyobb, egyes fajok végbelénél pedig kopoltyúk fejlődtek ki. Az alkalmazkodás azonban nem olyan mértékű, hogy a légzéshez nélkülözhető lenne a tüdő használata. A tüdő szellőztetése a hüllők főbb csoportjainál azonban másként alakult ki. A pikkelyes hüllőknél ez a feladat például a hosszirányú izmokra hárul, amelyek a mozgáshoz is szükségesek, így intenzív mozgás esetén az állatnak vissza kell tartania a lélegzetét. Vannak azonban kivételek ez alól; a varánuszok és más gyíkfajok torokizmaikat felhasználva buccális szivattyúzást alkalmaznak a szokványos „axiális légzésük” kiegészítésére. Ez a módszer lehetővé teszi az állat számára, hogy intenzív mozgás közben is teljesen megtöltse a tüdejét és így hosszú időn át aktív maradjon. A tegu gyíkok proto-diafragmával rendelkeznek, mely elkülöníti a mellüreget a hasüregtől, hasonlóan az emlősök mellhártyájához (ennek elődje tulajdonképpen). Habár mozgatni ez még nem képes a tüdőt, a zsigerek megtartásával azonban jócskán megkönnyíti annak kitágítását. A krokodilok diafragmája az emlősökéhez hasonlít, azzal a különbséggel, hogy az izmok hátrahúzzák a szeméremcsontot (amely a krokodilok medencéjénél mozgatható), lefelé mozdítva a májat, helyet szabadítva fel ezzel a tüdő kitágulásához. A teknősök légzése számos tanulmány tárgyát képezi, jelenleg azonban csak néhány faj légzési folyamata ismert meglehetős alapossággal, a többiére ez alapján lehet következtetni. Az pedig eredmények azt mutatják, hogy a szárazföldi és a tengeri teknősök légzőrendszere eltérően működik. Mivel a teknősök páncélja merev, ezért nem teszi lehetővé, hogy a tüdejük más magzatburkos állatokéhoz hasonlóan kitáguljon

és összehúzódjon a levegő áramoltatása közben, tekintve a csontlemezek rugalmatlanságát. Némelyik fajnál, például az indiai leffentyűsteknősnél (Lissemys punctata) egy izomlemez burkolja be a tüdőket, melynek összehúzódásakor az állat kilélegzik. Nyugvóhelyzetben a teknős képes behúzni a lábait a testüregébe, kiszorítva a levegőt a tüdőből. A lábak kinyújtásával a tüdőben lecsökken a nyomás, melynek hatására a levegő beáramlik. A tüdő a páncél felső részéhez kapcsolódik, alul pedig (kötőszöveteken keresztül) a zsigerekhez. Egy sor (a diafragmához hasonló) speciális izom segítségével a teknősök képesek zsigereiket fel-le mozgatni, hatékonyabbá téve ezzel a légzésüket, mivel ezek az izmok az elülső lábakhoz kapcsolódnak (valójában az izmok többsége az összehúzódás során benyúlik a lábak üregeibe). A mozgás során történő légzés még kutatás tárgyát képezi mindhárom fajnál, azonban úgy tűnik, hogy különbözőképpen működik. A felnőtt nőstény tengeri teknősök például nem képesek lélegezni, amíg a fészkelőhelyük felé tartanak. A szárazföldön való mozgás közben visszatartják a lélegzetüket és csak akkor vesznek levegőt, amikor megpihennek. Az észak-amerikai dobozpáncélú teknősök azonban járás közben is tudnak lélegezni és a folyamathoz nem szükséges a lábak mozgatása sem, feltehetően a hasizmaikat használják a levegővételnél. A vörösfülű ékszerteknősök tudnak ugyan levegőt venni a haladásuk során is, de lélegzetvételeik kisebbek, ami azt jelzi, hogy a lábak mozgása és a légzőrendszer némiképp zavarják egymást, a dobozhátú teknősök azonban még akkor is képesek lélegezni, ha lábaikat teljesen a páncéljukba húzzák. A legtöbb hüllőnek nincs második szájpadlása, ami azt jelenti, hogy vissza kell tartaniuk a levegőt, amíg nyelnek, hiszen nem képesek lezárni légcsöveiket. A krokodiloknál kifejlődött egy csontos második szájpadlás, amely lehetővé teszi a légzést akkor, amikor az állat igyekszik elnyelni a zsákmányát (emellett pedig megvédi az agyat az esetleges rúgásoktól). A szkinkeknél (Scincidae család) különböző fejlettségi állapotban szintén megtalálható a csontos második szájpadlás. A kígyók ezek helyett kitágítják a légcsövüket, melynek toldalékai húsos szívószálként kiugranak, hogy lehetővé tegyék az állat számára a folyamatos légzést, a lenyelni kívánt zsákmány méretétől függetlenül (ellenkező esetben előbb megfulladnának, mintsem lenyelnék táplálékukat). A krokodilok egy régi hiedelem szerint sírnak evés közben. Számos irodalmi műben szerepel ez a meglepő állítás, különféle mesés magyarázatokkal, mint például hogy a krokodil bűntudatot érez (ezzel legfeljebb a gyerekek lelkét lehet megnyugtatni, hiszen a legtöbb történetben a krokodilok rosszindulatú, gonosz lények). Valójában természetesen nem sírásról van szó. A krokodil azért távolít el folyadékot a testéből, hogy több hely jusson a levegő számára. Ehhez járul az a tény, hogy a krokodil orrürege rendkívül kicsi. A kiválasztás nagyrészt két vese segítségével történik. A diapszidák húgysava főként a nitrogén mellékterméke; a teknősök az emlősökhöz hasonlóan többnyire karbamidot választanak ki. A hüllők veséje az emlősőkével és a madarakéval ellentétben viszont nem képes a testfolyadékuknál sűrűbb vizeletet termelni. Ennek az az oka, hogy nefronjukból hiányzik egy speciális struktúra, amelyet Henle-féle kacsnak neveznek. Néhány faj képes ugyan vizet juttatni a húgyhólyagjába, de számos hüllő kénytelen a vastagbelét és a kloákáját használni a víz kieresztésére. Némelyik hüllő pedig az orr és a nyelv sómirigyein keresztül szabadul meg a felesleges sótól. A hüllők idegrendszere fejlettebb, mint a kétéltűeké és számos tulajdonsága emlékeztet az emlősökére és a madarakéra. Az emberhez hasonlóan tizenkét koponyaideg-párral rendelkeznek (a fejletlen gerincesek közül elsőként). Agyuk két féltekére oszlik, mérete nem haladja azonban meg a testtömegük 1%át, ennek azonban elég nagy részét képesek hasznosítani. Érzékszerveik rendkívül kifinomultak, különösen a kígyóké, amelyek Jacobson-féle szerve járulékos szaglószervként segíti a nyelv öltögetésével a szájba juttatott illatanyagok érzékelését (a kígyó nyelvöltögetése tehát a szaglás és ízlelés eszköze). Emellett némelyik kígyófaj (óriáskígyók, csörgőkígyó) a zsákmány felderítését megkönnyítő infravörös sugarakat (hősugarakat) érzékelő gödörszervvel is rendelkezik, melynek képét agyuk neuronhálózata teszi élessé. A kaméleonok központi idegrendszere pedig egy összetett mechanizmus révén képes megváltoztatni az állat speciális pigmentjeinek színét. A legtöbb hüllő ivarosan szaporodik. A hímek a teknősök kivételével dupla csőszerű nemi szervvel rendelkeznek, melyet hemipenisnek neveznek. A szárazföldi és a tengeri teknősöknek csak egyetlen pénisze van. A teknősök kizárólag tojásokat raknak le, a gyíkok és a kígyók között vannak elevenszülők is. A nemzés a farok tövénél található kloákán keresztül történik, amely egyben a hüllők végbélnyílása is. Léteznek ivartalanul szaporodó pikkelyes hüllők, melyek közül jelenleg a gyíkoknál hat család, a kígyóknál pedig egy faj ismert. Egyes pikkelyes hüllőknél a nőstényekből álló populáció is képes az anyaállatok egynemű, diploid klónjainak létrehozására. Az ivartalan szaporodás, avagy partenogenezis számos gekkófajra jellemző, de elterjedt a tejufélék (különösen az Aspidocelisek) és a nyakörvesgyík félék között is. A partenogenetikus fajok közé tartoznak még a kaméleonok, az agámák, az éjszakai gyíkok és a vakkígyófélék.

A Kárpát-medencei hüllők rendszertani besorolása: Rend: Teknősök (Testudines) Rend: Pikkelyes hüllők (Squamata) Család: Mocsáriteknős-félék (Emydidae) Alrend: Gyíkok (Sauria) Mocsári teknős (Emys orbicularis) Család: Nyakörvösgyík-félék (Lacertidae) Elevenszülő gyík (Zootoca vivipara) Fali gyík (Podarcis muralis) Fürge gyík (Lacerta agilis) Homoki gyík (Podarcis taurica) Zöld gyík (Lacerta viridis) Család: Vakondgyíkfélék (Scincidae) Pannon gyík (Ablepharus kitaibelii fitzingeri) Család: Lábatlangyíkfélék (Anguidae) Lábatlan gyík (Anguis fragilis) Alrend: Kígyók (Serpentes) Család: Siklófélék (Colubridae) Erdei sikló (Elaphe longissima) Haragos sikló (Coluber caspius) Kockás sikló (Natrix tessellata) Rézsikló (Coronella austriaca) Vízisikló (Natrix natrix) Család: Viperafélék (Viperidae) Keresztes vipera (Vipera berus) Rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis)

Foltos szalamandra (Salamandra salamandra) Státusz: Nem veszélyeztetett Magyarországon védett Pénzben kifejezett érték: 10 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Kétéltűek (Amphibia) Rend: Farkos kétéltűek (Caudata) Család: Szalamandrafélék (Salamandridae) Nem: Salamandra Faj: S. salamandra (Linnaeus, 1758)

Előfordulása: Európában az északi részek kivételével nagyjából mindenhol, Nyugat-Ázsiában, Észak-Afrikában fordul elő. Magyarország hegységeiben honos, elsősorban 400 és 1000 méter közötti magasságban él. A lomberdők vizes, árnyékos élőhelyeit kedveli. Alfajai: Salamandra salamandra alfredschmidti Salamandra salamandra almanzoris Salamandra salamandra bejarae (v. hispanica) Salamandra salamandra bernardezi Salamandra salamandra beschkovi Salamandra salamandra crespoi Salamandra salamandra fastuosa (v. bonalli) – Sárga csíkos Salamandra salamandra gallaica Salamandra salamandra gigliolii Salamandra salamandra infraimmaculata Salamandra salamandra longirostris Salamandra salamandra morenica Salamandra salamandra salamandra (v. werneri) Salamandra salamandra semenovi Salamandra salamandra terrestris

Megjelenése: 14–20 cm hosszúságú, robusztus, esetlen állatka. Feje széles, orra lekerekített, kiugró sötét szemei és hosszúkás fültőmirigy-dudorai vannak. Rövid, vaskos végtagjai a mellsőkön négy, a hátsókon öt rövid ujjal rendelkeznek. Mindkét nem teste hát-hasi irányban enyhén lapított, a farok hengeres. Háta közepén két sorban mirigyek találhatók, az oldalán lévő szemölcssort pedig barázdák tagolják. Alapszíne nedvesen csillogó mélyfekete, hasa jellemzően szürkésfekete vagy feketésbarna. Mintázata változatos: az élénksárga szinte bármilyen árnyalatát viselheti egészen a vörösig, foltokkal és csíkokkal is. Foltjainak a száma, alakja, elhelyezkedése egyedileg változik. Élénk színe mérgező bőrére hívja fel a figyelmet. A halántékán lévő fekete pöttyökkel tarkított mirigyekben termelődő váladék szembe vagy szájba jutva nyálkahártyagyulladást okoz. Ennek egyik összetevője a szalamandrin alkaloida, mely az emlősöknél izomrángást, magas vérnyomást és szapora légzést okoz. Életmódja: A kifejlett szalamandra különféle rovarokkal, meztelen csigákkal, százlábúakkal, ászkákkal és férgekkel táplálkozik. Tiszta vízű patakok és csermelyek környékén, elsősorban lomberdőkben él. Az állatok kora tavasszal előbújnak telelőhelyükről (fagymentes természetes üregekből), ahol nemritkán csoportosan vészelik át a téli időszakot. Kedveli a sűrű növényzetű, mohával borított,

bokrokkal, cserjékkel és kövekkel tarkított lejtőket, valamint az öreg lomberdőket, ahol sok a kidőlt fa és farönk. Általában éjjel aktív, de nagyobb esők után nappal is előbújik. Szaporodása: A párzási időszakban a hímek különösen aktívak és mozgékonyak. Minden feltűnő mozgásra reagálnak, odasietnek, ám csak odaérve a szaglásuk és a másik állat reakciói segítségével ismerik fel, hogy hím vagy nőstény. Párzáskor a hím a nőstény alá mászik, majd elhelyezkedve partnerét erősen átöleli, mivel a nőstény eleinte igyekszik őt elhárítani. Miután a nőstény elfogadta a hímet, a hím alsótestét kigyószerű mozgatásával elkezdi a nőstényéhez dörzsölni. Ha a nőstény kis idő után ezt megfelelő testmozgással viszonozza. A hím ezután egy ondócsomót juttat el általában közvetetten a kloákájából a nőstény kloákájába. Ez az egész folyamat 15-30 percig tart. A foltos szalamandra elevenszülő, teljesen mozgásképes lárvákat hoz a világra. A lárvák fejlődésének nagy része anyjuk testében a nyári és őszi hónapokban zajlik le, érettségük ellenére a téli hónapokat is e védett helyen töltik. A lárvák lerakása tavasszal vagy nyáron történik, patakokba vagy csermelyekbe. Éjjelente rakják le a lárvákat, egy-egy erősebb nőstény akár hetvenet is. Mivel a kifejlett szalamandra nagyon gyenge úszó, óvakodnia kell a lárvák lerakásánál: nehogy a vízbe essen, mert belefullad. A lárvák 25–30 mm hosszúak, testük erőteljes, végtagjaik teljesen kifejlettek, széles fejük és két oldalon 3-3 kopoltyúbojtjuk van. Mind a négy lábukon felül egy-egy világos folt látható. Vízben élő apró rákokkal és férgekkel táplálkoznak. 4-5 hónap után alakulnak át szárazföldön élő szalamandrává. Ezután már hasonlítanak a kifejlett állatokra, de még 4 év kell az ivarérettségig. Védettsége: Potenciális veszélyt jelent a lárvák számára a vízszennyezés, a felnőtt állatok számára pedig az ellenőrizetlen erdőirtás, amely jelentősen megváltoztatja a környezet mikroklímáját. Európa több országában védett, így Magyarországon is, természetvédelmi értéke: 10 000 forint. Szalamandra a kultúrában: Erdélyben targyík névvel illetik. Több ókori legenda foglalkozik vele, gyakran a mérgezőképessége folytán. Egyes legendák szerint a tűzben lakik, nem ég meg, sőt eloltja a tűzet. Bizonyos természeti kultúrákban úgy hitték, visszaadja a lányok ártatlanságát (szüzességét). Az Aggteleki Nemzeti Park jelképe a foltos szalamandra.

Alpesi gőte (Triturus alpestris) Státusz: Nem veszélyeztetett Magyarországon védett Pénzben kifejezett érték: 50 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Kétéltűek (Amphibia) Rend: Farkos kétéltűek (Caudata) Alrend: Salamandroidea Család: Szalamandrafélék (Salamandridae) Nem: Triturus Faj: T. alpestris (Laurenti, 1768)

Előfordulása: A környező európai országok magashegységeiben gyakori faj. Magyarországon csak a magasabb hegységeinkben fordul elő, megtalálható a Mátrában, a Bükkben, a Bakonyban és a Zemplénihegységben. Szinte minden kicsi mélyedésben, patakban előfordulhat.

Megjelenése: A hím 8 centiméteres, a nőstény 10 centiméteres. A hím kékes alapszínű, sötétbarnás zöldes mintázattal, tarajjal, nászidőszakban színei felerősödnek. A hasa narancsvörös, melyen nem találunk sötét foltokat, s ezzel megkülönböztethető a tarajos gőtétől. A nőstény barna, világosabb narancsos hassal. Életmódja: Mindenféle gerinctelenekkel táplálkozik (rovarok, giliszták, apró csigák). Szaporodása: A párzás és a peték lerakása a hideg lápforrásokban, patakokban történik nyár elején. Júliusban kimásznak a szárazföldre és mohapárnák, korhadt fák alatt keresgélnek táplálékot.

Tarajos gőte (Triturus cristatus) Státusz: Mérsékelten veszélyeztetett Magyarországon védett Pénzben kifejezett érték: 2000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Kétéltűek (Amphibia) Rend: Farkos kétéltűek (Caudata) Alrend: Salamandroidea Család: Szalamandrafélék (Salamandridae) Nem: Triturus Faj: T. cristatus (Laurenti, 1768)

Előfordulása: A tarajos gőte Közép-, Kelet- és Észak-Európa (beleértve a Brit-szigeteket) sík- és hegyvidékein egészen a 2000 méteres tengerszint feletti magasságig fellelhető. Az emberek gyűjtőszenvedélye, a vizek elszennyeződése és a szaporodásra alkalmas élőhelyek eltűnése megkövetelte a maga áldozatait e faj részéről.

Megjelenése: A nőstény hossza 18 centiméter, a hím hossza 14 centiméter. A tarajos gőte bőre durván szemcsézett, végtagjai erőteljesek, hosszú, sárga lábujjai sötéten gyűrűsek. A farok körülbelül olyan hosszú, mint a test, oldalt összenyomott, alsó éle a nőstényen sárgás vagy narancsszínű. A hím élénk színű, a hátán a párzási időszakban tarajt növeszt. A nászruhás hím háta és oldalai sötét olajbarnák, szétszórtan nagyobb, feketés foltokkal. Arctájékát, nyakát és teste alsó oldalait krétafehér, apró pontok tarkítják, torkán kifejezett harántredő látható. Hasi oldala sárga, tojássárga vagy narancsszínű, nagy, feketés foltokkal. A nőstény nagyobb testű, mint a hím, viszont nincs taraja. A háti rész barna, míg a hasi rész élénk vörös barnával tarkítva. Életmódja: A tarajos gőte magányos lény. Tápláléka rovarok, férgek, meztelencsigák, csigák, ászkarákok, ebihalak és ikra. Az állat 10 évig él.

Szaporodása: Az ivarérettséget 3-4 éves korban éri el. A párzási időszak március-április között van. Párzáskor a nőstény átveszi a hímtől a spermacsomagot (spermatophora), megtermékenyítve 200-300 darab petét. A nőstény minden egyes petét külön-külön becsomagol egy vízinövénybe. Kikeléskor a lárvának még nincs lába és nagy kopoltyúi vannak. Növekedése során, kinőnek a lábai és összezsugorodnak a kopoltyúi. Mikor már elég nagy ahhoz, hogy kimerészkedjék a vízből, a kopoltyúk már teljesen eltűntek. Azok az állatok, amelyek nem hagyták el a vizet a hűvösebb évszak beálltakor, csak a következő tavasszal fejlődnek ki teljesen. Kárpát-medencei előfordulása: A Kárpát-medencében a pettyes gőte (Triturus vulgaris), a kárpáti gőte (Triturus montandoni), az alpesi gőte (Triturus alpestris), a havasi tarajosgőte (Triturus carnifex) és a dunai gőte (Triturus dobrogicus) mellett a tarajos gőte a hatodik helybéli gőtefaj. A tarajos gőte Magyarországon védett és veszélyeztetett állat.

Alpesi tarajosgőte (Triturus carnifex) Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Kétéltűek (Amphibia) Rend: Farkos kétéltűek (Caudata) Alrend: Salamandroidea Család: Szalamandrafélék (Salamandridae) Nem: Triturus Faj: T. carnifex Előfordulása: Az alpesi tarajosgőte honos Olaszországban, Közép-Európa déli részén és a nyugati Balkánon. Egy kisebb populációt Angliából is sikerült kimutatni. Élőhely tekintetében igen változatos képet mutat, kezdve a száraz mediterrán területektől a sűrűbb lomboserdőkig, egészen a 2140 méteres tengerszint feletti magasságig. Szaporodás céljából nagyon ragaszkodik a vízhez, legyen az természetes vagy mesterséges eredetű.

Megjelenése: Nagy testű faj, a nőstények 18, míg a hímek 15 centiméteresre nőnek. Alapszíne sötétbarna, fekete pettyekkel, a has a narancssárgától a sárgás-narancsosig változik, szintén sötét foltokkal. A kifejlett nőstények hátán világos sárga sáv húzódik, ám ez nem mindig kifejezett, ritkán hiányozhat is. A hímek, mint a legtöbb gőtefaj esetében, itt is jellegzetes taréjt növesztenek a nászidőszakban. A farok töve vastag, a hímek taraját 15 kis lebernyeg díszíti, ellentétben a tarajos gőte 16 ilyen kinövésével. E fajnak nagyobbak a lábai és a bőre is simább. Életmód: Főleg sötétedés után mozog és csak részben él vízi életet, ideje egy részét a szárazon tölti, egy évben mindössze 4 hónapot tölt vízben. A nászidőszakra tavasszal kerül sor, ekkor a nőstények mindegyike legalább 250 petét rak. Az első kromoszómáik egyik torzulása miatt a petéknek mindössze fele kel ki, míg a többi elpusztul. Képes továbbá más fajokkal kereszteződni, hibrideket alkotni is. A szárazon eltöltött idő alatt a kifejlett állatok gerinctelenekkel táplálkoznak, főleg rovarokkal vagy csigákkal. Vízben élve a kifejlett egyedek nem válogatnak, a gerinctelenek mellett fiatal gőtéket, ebihalakat egyaránt zsákmányolnak, de ismeretes, hogy levedlett kétéltű bőröket, petehéjakat is fogyasztanak. A lárvák békák ebihalait eszik vagy más lárvaállapotú farkos kétéltűeket a vízi gerinctelenek mellett. A kifejlett példányok bőrében méregmirigyek találhatóak.

Dunai gőte (Triturus dobrogicus) Státusz: Mérsékelten veszélyeztetett Magyarországon védett Pénzben kifejezett érték: 10 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Kétéltűek (Amphibia) Rend: Farkos kétéltűek (Caudata) Család: Szalamandrafélék (Salamandridae) Nem: Triturus Faj: T. dobrogicus (Kiritzescu, 1903)

Elterjedése: Ausztria, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Horvátország, Csehország, Magyarország, Moldova, Montenegró, Románia, Szerbia, Szlovákia és Ukrajna területén honos. Síkvidéki nedves bokrosok, erdőszélek és ligeteket lakója. A Duna és Tisza folyók mentén, ártereken fordul elő többnyire a holtágakban és kubikgödrökben.

Megjelenése: Mérete a 13–16 cm. Megjelenésében karcsúbb testű, mint a tarajos gőte és a hímek taraja és háta is világosabb színű. Testéhez képest feje kicsinek és lábai rövidnek tűnnek. Hátszíne zöldesbarnás árnyalat között váltakozik. Az arcon, a testen, a has és az oldalak határán fehér pettyezést visel. Jellegzetes taraja a fejének közepétől egészen a farkáig ér és szakadozottsága a háta közepén átvált sima élre. A nőstények robosztusak, sötétebbek, mint a hímek. Más gőtéinkhez hasonlóan, a dunai gőte nőstényei sem viselnek tarajt. Életmódja: Életmódjának aktív szakasza márciustól novemberig tart. Tavasszal a telelőhelyét elhagyja és a szaporodási helyére vonul. A párzás április, május hónapokban történik és elhúzódhat júniusig. Tápláléka férgekből, csigákból és ízeltlábúakból, valamint azok lárváiból áll. A kifejlett állatok elhagyják a vizet és telelni októberben vonulnak. Szaporodása: Nászidőszakban a farka közepén fehéres kékes árnyalat figyelhető meg. A nőstény 200-400 petét rak. A lárvák két és fél hét után kelnek ki, 3 hónap múlva alakulnak kifejlett állattá és elhagyják a vizet.

Pettyes gőte (Triturus vulgaris) Státusz: Nem veszélyeztetett Magyarországon védett Természetvédelmi érték: 2000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Kétéltűek (Amphibia) Rend: Farkos kétéltűek (Caudata) Alrend: Salamandroidea Család: Szalamandrafélék (Salamandridae) Nem: Triturus Faj: T. vulgaris (Linnaeus, 1758)

Előfordulása: A pettyes gőte elterjedési területe Közép- és Észak-Európa, Franciaország középső részétől Nyugat-Ázsiáig. Alfajai: Triturus vulgaris vulgaris Triturus vulgaris ampelensis Triturus vulgaris graecus Triturus vulgaris kosswigi Triturus vulgaris lantzi Triturus vulgaris meridionalis Triturus vulgaris schmidtlerorum

Megjelenése: A pettyes gőte karcsú, alig 10 centiméter hosszú, finoman tagolt testű gőte. Fején három hosszanti barázda található. Bőre a vízi élet során sima, a szárazföldi életmódra visszatérve szárazzá és érdessé válik. A hím fején 5-7 sötét hosszanti csík húzódik, háta és oldalai olajzöld, sárgás, barnás vagy majdnem feketés színűek, nagy, sötét, többnyire kerek foltokkal. Legfeltűnőbb ismertetőjegye a szemek között vagy mögöttük kezdődő fogazott vagy hullámos szélű, gyöngyházfényben csillogó háttaraj, amely megszakítás nélkül megy át az ugyancsak fogazott vagy hullámos farokszegélybe, és többé-kevésbé hosszú hegybe fut. Farka oldalt összenyomott. Életmódja: A pettyes gőte főleg a sík területeken gyakori, de a domb- és hegyvidékeken is elterjedt. 1000 méter magasság fölé csak ritkán hatol fel. Lomberdőkben, parkokban és réteken él, települések közelében is megtaláljuk. A nyílt vízfelületeket szereti. Szaporodása: A nőstény kb. 300 petét rak. A petékből a lárvák 14-20 nap alatt fejlődnek ki. A lárvák augusztus elejére-végére alakulnak át, és ekkor elhagyják a vizet, ahová csak 3 év múlva, már ivaréretten térnek vissza.

Vöröshasú unka (Bombina bombina) Státusz: Nem veszélyeztetett Magyarországon védett Természetvédelmi érték: 2000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Kétéltűek (Amphibia) Rend: Békák (Anura) Alrend: Archaeobatrachia Család: Unkafélék (Bombinatoridae) Nem: Bombina Faj: B. bombina (Linnaeus, 1761)

Előfordulása: Európa területén honos. A növényzettel sűrűn benőtt, gyorsan felmelegedő vízfoltok lakója. Magyarországon síkvidékeken és a dombvidékeken is gyakori, de a középhegységeinkben is előfordul.

A vöröshasú és a sárgahasú unka hasoldali színezettségének kiterjedtsége Megjelenése: A kifejlett állat 4-5 centiméter hosszú. Zömök teste, rövid és lapos feje van. Szemei kiállóak, pupillája szív, csepp, vagy háromszög alakú. Végtagjai vaskosak, a hátsó láb ujjai között úszóhártya feszül. Mérgező mirigyváladéka van, melyre a hasán lévő vörös foltokkal is figyelmezteti a rá vadászókat. Életmódja: Tápláléka rovarokból, pókokból és meztelen csigákból áll. A lárvái vízibolhával, vízi rovarokkal táplálkoznak.

Sárgahasú unka (Bombina variegata) Státusz: Nem veszélyeztetett Magyarországon védett Pénzben kifejezett érték: 2000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Kétéltűek (Amphibia) Rend: Békák (Anura) Alrend: Archaeobatrachia Család: Unkafélék (Bombinatoridae) Nem: Bombina Faj: B. variegata (Linnaeus, 1758)

Előfordulása: A sárgahasú unka elterjedési területe Közép- és Dél-Európa, Franciaországtól kelet felé a Feketetengerig, déli irányban Dél-Olaszországig és Görögországig. Délnyugat- és Észak-Európában hiányzik. Alfajai: Elterjedési területén a faj négy alfajra tagolódik: Bombina variegata variegata Bombina variegata gracilis Bombina variegata kolombatovici Bombina variegata scabra

A vöröshasú és a sárgahasú unka hasoldali színezettségének kiterjedtsége Megjelenése: A sárgahasú unka sokkal kisebb, mint a barna varangy. Testhosszúsága 4-5 centiméter. Teste lapos, egészen oldalt illeszkedő lábakkal. A nem feltűnő barnás, iszapszürke vagy olajzöldes felsőtest szemölcsös. A hasi oldalon a bőr csaknem sima, élénk citrom- vagy narancssárga színű, és nagyobb szürke, szürkéskék vagy feketés foltok tarkázzák – ezáltal a has márványozott benyomást kelt. A sárga mezőkben finom, fekete pontok láthatók. A vöröshasú unkával ellentétben azonban a sötét mezőkben egyáltalán nem vagy csak alig találunk fehér pontokat. Életmódja: A sárgahasú unka a környezetével szemben nem támaszt különleges igényeket, bármilyen kisebb vízzel beéri. Leggyakrabban olyan pocsolyákban és kis tavakban fordul elő, amelyekben másfajta békák nincsenek. Még a csupán néhány hétig vízzel telt keréknyomok is megfelelnek a számára, de a folyóvizeket kerüli. Túlnyomórészt a vízben van, de néha hosszabb ideig is a szárazföldön tartózkodik. Magyarországon legfőképpen magasabb hegyvidékek vizeiben él.

Barna ásóbéka (Pelobates fuscus) Státusz: Sebezhető Magyarországon védett Természetvédelmi érték: 2 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Kétéltűek (Amphibia) Rend: Békák (Anura) Alrend: Mesobatrachia Család: Ásóbékafélék (Pelobatidae) Nem: Pelobates Faj: P. fuscus (Laurenti, 1768)

Elterjedése: Közép-Európában és Ázsia nyugati részén honos. Homokos, löszös, laza talajú területek lakója.

Megjelenése: A hím testhossza 6,5 centiméter, a nőstényé 10 centiméter. Zömök testalkatú, végtagjai rövidek és erősek. Nagy szeme és függőleges állású pupillája van. A hátsó lábának ujjai között úszóhártya feszül, s a lábközéptájékon, elszarusodott, félhold alakú ásósarkantyúk találhatóak, melyet ásáshoz használ. Az állat hátoldala olajzöld, vagy barna, hosszanti sötétebb foltokkal tarkítva. A hasoldala piszkosfehér, világosabb vagy sötétebb, márványos, foltos rajzolattal. Életmódja: Napközben és télen általában 50 cm mélyen, a maga ásta lyukban rejtőzködik. Éjszaka vadászik főleg rovarokból álló táplálékára. Szaporodása: A nőstény igen sok – több ezer – petét rak, akár 50 centiméter hosszú petezsinórban. A lárvák 6–8 nap múlva kelnek ki. A kifejlett ebihalak mérete 8–10 centiméter.

Barna varangy (Bufo bufo) Státusz: Nem veszélyeztetett Magyarországon védett Pénzben kifejezett érték: 2 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Kétéltűek (Amphibia) Rend: Békák (Anura) Alrend: Neobatrachia Család: Varangyfélék (Bufonidae) Nem: Bufo Faj: B. bufo (Linnaeus, 1758)

Előfordulása: A barna varangy Európában szinte mindenütt, Ázsia mérsékelt égövi részén Japánig, valamint Északnyugat-Afrikában honos. Írországban, Korzikán, Szardínia szigetén és a Baleár-szigeteken nem fordul elő.

Megjelenés: A hím legfeljebb 7 centiméter hosszú és 10–50 gramm testtömegű, a nőstény legfeljebb 13 centiméter hosszú és 50–120 grammot nyom. Az állat általában túlnyomórészt barna színű, szürkés vagy feketés foltokkal; testét olajzöld – Dél-Európában vöröses – szemölcsök borítják. A háton és a mellen található mirigyekben két különböző mérgező váladék termelődik, amelyek elriasztják egyes ellenségeit. Mellső lábával kapja el zsákmányát; párzáskor a hím ezzel karolja át a nőstényt. Úszóhártyával rendelkező hátsó lába nagyobb és erősebb, a meghajtást szolgálja. Egy átlátszó, védő „harmadik szemhéj”, a pislogóhártya segítségével a béka a víz alatt is lát. A száj elülső részében található ízület révén a béka akár 10 centiméter hosszúra is megnövő, ragadós, rózsaszínű nyelvét képes lasszószerűen előre- és visszalendíteni. Ezt a reflexszerű mozgást minden tárgy kiváltja, amelynek nagysága körülbelül megegyezik a zsákmány nagyságával. Életmód: A barna varangy a környezetével szemben nem támaszt különleges igényeket. A síkságoktól a hegyvidékekig, több mint 2000 méter magasságig mindenütt találkozhatunk vele. Természetes erdőkben és erdős pusztákon éppen úgy előfordul, mint az emberi településeken, valamint kisebb álló- és folyóvizek partján. Az állat magányos. Tápláléka különböző gerinctelen állatokból áll. A barna varangy 30–40 évig is élhet. Szaporodás: A hím 4–5, a nőstény 3–4 éves korban éri el az ivarérettséget. A párzási időszak március– április között van. A nőstény 3000–12 000 petét rak, de csak 2–3 petéből válik ivarérett varangy. A lárvaállapot körülbelül 12 hétig tart.

Zöld varangy (Bufo viridis) Státusz: Nem veszélyeztetett Magyarországon védett Természetvédelmi érték: 2 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Kétéltűek (Amphibia) Rend: Békák (Anura) Alrend: Neobatrachia Család: Varangyfélék (Bufonidae) Nem: Bufo Faj: B. viridis (Laurenti, 1768)

Előfordulása: Középkelet-Európában és Ázsia nagy területein honos. Nedves rétek, száraz hegyoldalak, kertek és bányák lakója.

Megjelenés: Testhossza 10 centiméter körüli. Hátoldala világos, szürkés alapon sötétzöld foltokkal, amelyet piros pontok tarkíthatnak. A hasoldala világos, szürke márványozott mintával. Életmód: Tápláléka rovarokból áll, melyre éjszaka vadászik, szinte minden mozgó állatra ráveti magát ami fele akkora, mint ő. Leginkább abban különbözik a többi kétéltűektől, hogy nagymértékben képes alkalmazkodni környezetéhez, legyen az akár száraz, nedves stb. Az emberektől se fél olyan mértékben, mint a többi kétéltű. Ha szerencsénk van, még a kisebb városokban is összefuthatunk velünk éjjelenként, miközben utcai lámpák fényénél kitartóan vadásznak különféle rovarokra. Szaporodás: Május elején-közepén párzik. A nőstény akár 10 000 petét is rakhat, melyek átmérője 1,5 milliméter. Az ebihalak 3–4 nap elteltével fejlődnek ki. Általában 2–3 hónap múlva alakulnak át.

Zöld levelibéka (Hyla arborea) Státusz: Nem veszélyeztetett Magyarországon védett Pénzben kifejezett érték: 2000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Kétéltűek (Amphibia) Rend: Békák (Anura) Alrend: Neobatrachia Család: Levelibékafélék (Hylidae) Alcsalád: Hylinae Nem: Hyla Faj: H. arborea

Előfordulása: Ligetes folyóvölgyek, víz közeli bokrosok, erdőszélek, nádasok, ezekkel határos füves területeken él.

Megjelenése: Kis termetű béka, színe: fűzöld, sárgás, barnás, vagy feketésszürke, igen ritkán akár kék is lehet. Bőre felül sima, hasoldala szemcsés. A hím torkán hanghólyag van. Elülső lábai és hátulsó ugrólábai ujjain tapadókorongok vannak. Életmódja: Főként éjszaka tevékeny, napközben előszeretettel sütkérezik a leveleken, nádszálakon. Hangos, hosszan tartó: "ke-ke-ke-ke" hangja jellemző, a hímek gyakran kórusban brekegnek. A népi időjárásjóslás szerint ilyenkor esőt jeleznek. Főként repülő rovarokra vadászik. Szaporodása: A nőstények 150–300 petét tartalmazó petecsomóit napsütötte tószegélyek sekély vizébe, kubikgödrökbe, sóderbányák vizes gödreibe, árkokba rakja le, ahol azok a fenékre süllyednek. Az apró, mindössze 1 cm-es békácskák 3–4 hónappal később hagyják el a vizet.

Gyepi béka (Rana temporaria) Státusz: Nem veszélyeztetett Magyarországon védett Természetvédelmi érték: 10 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Kétéltűek (Amphibia) Rend: Békák (Anura) Család: Valódi békafélék (Ranidae) Nem: Rana Faj: R. temporaria (Linnaeus, 1758)

Elterjedése: A gyepi béka Angliától és Közép-Európától Észak-Skandináviáig és keleten Szibériáig mindenütt elterjedt. Nedves erdők, rétek, lápos területek, mezők és mocsarak lakója.

Megjelenése: Színezete rendkívül változó, a sárgástól a vörhenyesen át a feketésbarnáig terjed, több vagy kevesebb sötét folttal. A hímeknek a kecskebékával ellentétben belső hólyagjai vannak, nászidőben a bőrük megduzzad, és feketés hüvelykujjvánkosuk fejlődik. A többi barna békától abban különbözik, hogy sarka nem éri el az orra hegyét. Életmódja: Nappal és éjszaka egyaránt tevékeny, jól alkalmazkodott a szárazföldi élethez. A talajban vagy a vízben, a meder iszapjában telel. Hangja nem feltűnő. Férgeket, csigákat, rovarokat fogyaszt. A gyepi béka fogságban 12 évig is élhet. Szaporodása: A farkatlan kétéltűek közül elsőként jelenik meg a petézőhelyeken, néha távolabbról vándorol a vízhez. A nőstény álló- és lassú folyású, sekély vízben egy csomóban rakja le 1500-2500 petéjét. A kocsonyás csomó a víz felszínén úszik. Az ebihalak 14-18 nap múlva bújnak ki, június végére, július elejére átalakulnak, egyesek azonban lárva állapotban telelnek át.

Mocsári béka (Rana arvalis) Státusz: Nem veszélyeztetett Magyarországon védett Pénzben kifejezett érték: 2 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Kétéltűek (Amphibia) Rend: Békák (Anura) Család: Valódi békafélék (Ranidae) Nem: Rana Faj: R. arvalis (Nilsson, 1842)

Elterjedése: Európa északi és középső részén és Ázsia nyugati területén a Bajkál-tóig honos. A lápokat és mocsarakat kedvelő faj, de nedves ártéri erdőkben, esetenként halastavakon is találkozhatunk vele. Alfaja: Rana arvalis wolterstorffi (hosszúlábú mocsári béka) – Magyarországon előforduló alfaj

Megjelenése: Testhossza 7 centiméter. Színezete a szürkésbarnától a sötét barnáig változhat, a hímek rendszerint világosabbak. A teste viszonylag zömök, a fej elhegyesedő orrban végződik, a szemek mögött sötét folt helyezkedik el. A többi barna békától úgy különíthető el, hogy a sarok pont eléri az orr csúcsát. Életmódja: Zsákmány után a szürkületi és az éjszakai órákban jár. Férgeket, ízeltlábúakat, csigákat, gilisztákat fogyaszt. Szaporodása: A szaporodási időszakban a hím gyönyörű azúrkék színűvé válik. A nőstény által lerakott kétezer megtermékenyített pete csomókban az aljzatra süllyed. A petékből 7-10 napra kikelő ebihalak mintegy 2 hónap alatt fejlődnek ki, kifejlett példányokká.

Erdei béka (Rana dalmatina) Státusz: Nem veszélyeztetett Magyarországon védett Pénzben kifejezett érték: 2000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Kétéltűek (Amphibia) Rend: Békák (Anura) Család: Valódi békafélék (Ranidae) Nem: Rana Faj: R. dalmatina (Bonaparte, 1840)

Elterjedése: Egész Közép- és Dél-Európában honos, de Ázsia nyugati területein is megtalálható.

Megjelenése: Az erdei béka hossza 5-8 centiméter. Hátulsó végtagjai feltűnően hosszúak, sarka túléri az orr hegyét. Életmódja: Októbertől márciusig téli álmot alszik. Gerinctelenekkel táplálkozik. Szaporodása: Március végén párzik. 600-1500 petéit nagy csomókba rakja le. A lárvák augusztusra már teljesen átalakulnak.

Tavi béka (Rana ridibunda) Státusz: Nem veszélyeztetett Magyarországon védett Természetvédelmi érték: 2000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Kétéltűek (Amphibia) Rend: Békák (Anura) Család: Valódi békafélék (Ranidae) Nem: Rana Faj: R. ridibunda (Pallas, 1771)

Előfordulása: Közép- és Kelet-Európában gyakori. Nálunk a legkisebb állandó vízállásoktól az egészen nagy folyók holtágaiig bárhol előfordulhat, a folyóvizeket kivéve, mindig a csendesebb részeken. Kiváló életteret talált magának az alföldi öntözőcsatornákon. Jól úszik, egész napját is képes a vízben tölteni. Előfordul, hogy hosszabb-rövidebb időre a partra is kijön, de a víztől nem távolodik el messzire. Még telelni is képes a víz alatt.

Megjelenése: A tavi béka és a kis tavibéka kereszteződéséből létrejövő hibrid a kecskebéka, rendkívül sok variációja létrejön a keveredésből, a három fajt együttesen zöldbékáknak, Rana esculenta fajcsoportnak hívják. A legújabb kutatások szerint a különféle kromoszóma-mutációk miatt a fajkomplex tagjait morfológiai bélyegek alapján nem lehet elkülöníteni. A három közül a tavi béka a legnagyobb, törzsének hossza elérheti a 14 centimétert is. Hátszíne a sötét olajzöldtől egészen a barnáig terjedhet, rajta sötét foltozottság látható. A bőre kifejezetten szemölcsös a másik két fajhoz képest, a hátán a két párhuzamos mirigysor kifejezett.A békák combjait a testükre merőlegesen fordítva a sarkok helyzetéből lehet következtetni a láb hosszára. A tavi béka lábai a leghosszabbak, a lábakat az előbb említett helyzetben figyelve a sarkok túlérnek egymáson, átfedésbe kerülnek a lábak. Életmódja: Szitakötők, rovarok, pókok, földigiliszták, meztelencsigák szerepelnek az étlapján. Testnagyságából következőleg néha egereket, szalamandrákat és halakat is elfogyaszt. Fiatalkori kannibalizmus is előfordul a fajnál.

Szaporodása: Április végétől május végéig nagyobb csoportokba verődve a vizekben szaporodnak. A nőstények 3-10 000 petét raknak csomókba, melyből a lárvák 7-14 nap alatt kelnek ki. A lárvák aztán a nyár derekán, végén alakulnak át, de nem hagyják el a vizet, ott élik életüket.

Kis tavibéka (Rana lessonea) Státusz: Nem veszélyeztetett Magyarországon védett Pénzben kifejezett érték: 2 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Kétéltűek (Amphibia) Rend: Békák (Anura) Család: Valódi békafélék (Ranidae) Nem: Rana Faj: R. lessonae (Berger, 1966)

Előfordulása: Átfedi élőhelye a tavi béka élőhelyét.

Megjelenése: 5-7 centiméter hosszúra nő meg. A kis tavi béka bőre egészen halványzöldtől a sárgás árnyalatúig terjedhet, a sötét foltok akár hiányozhatnak is, a mirigysor alig látható a hátán. A hímek hanghólyagja felfújva egészen világos színű. A legrövidebb lábú kis tavibékánál a sarkok nem érnek össze. Életmódja: A partszéleken ülve lesnek áldozataikra, melyek repülő ízeltlábúak, apróbb gerinctelenek lehetnek. Szitakötők, rovarok, pókok, földigiliszták, meztelencsigák szerepelnek az étlapján. Szaporodása: Április végétől május végéig nagyobb csoportokba verődve a vizekben szaporodnak. A nőstények 3-10000 petét raknak csomókba, melyből a lárvák 7-14 nap alatt kelnek ki. A lárvák aztán a nyár derekán, végén alakulnak át, de nem hagyják el a vizet, ott élik életüket.

Kecskebéka (Rana esculenta) Státusz: Nem veszélyeztetett Magyarországon védett Pénzben kifejezett érték: 2 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Kétéltűek (Amphibia) Rend: Békák (Anura) Család: Valódi békafélék (Ranidae) Nem: Rana Faj: R. esculenta (Linnaeus, 1758)

Előfordulása: A kecskebéka fajkomplex Közép-Európa és az Appennini-félsziget lakója, ahol a kis tavi béka és a tavi béka egyaránt előfordul a sík- és dombvidékek álló- és folyóvizeiben.

Megjelenés: A kecskebéka mind a tavi, mind a kis tavi békák jellegzetességeivel rendelkezik, és rendkívül nagy változatosságot mutat színezetét és mintázatát tekintve. A legújabb kutatások szerint a különféle kromoszóma-mutációk miatt a fajkomplex tagjait morfológiai bélyegek alapján nem lehet elkülöníteni. Hasa általában szürkés, háta gyakran zöld alapon fekete foltos, bőre kevéssé rücskös. Hátsó, citromsárga foltos ugrólábai rendkívül hosszúak és erősek, akár a 10 centiméteres hosszúságot is elérhetik. A különbségtétel inkább egyéb külső jegyek (így a test/lábszár, vagy a hátsó lábon az első ujj/sarokgumó arányai) alapján történik. A kecskebéka 6-12 centiméteres nagyságú, sarokgumója közepes méretű. A hímek szájzugában két külső hanghólyag van. Életmódja: A faj leginkább a tavi békák életvitelét folytatja, mivel ritkán merészkedik távol a víztől, és veszély esetén is azonnal ott keres menedéket. A szárazföldön akár 1 méteres ugrásokkal közlekedik. Mint rokonai, a kecskebéka is ragadozó, hosszú nyelvével ragadja meg különféle ízeltlábúak, elsősorban repülő rovarok közül kikerülő áldozatát. Telente a hideg miatt kénytelen vermelni. Sarokgumója lehetővé teszi, hogy a talajba ássa be magát, de gyakrabban választja téli álma helyszínéül vizes élőhelye iszapját.

Szaporodása: A tavaszi előbújást követően megkezdődik a párzási időszak, ilyenkor esténként a fajkomplex hímjeinek kuruttyolásától hangos a vízpart. Hibridsége ellenére a kecskebéka mind tavi, mind kis tavi, sőt más kecskebékákkal is képes szaporodni. „Ez úgy képzelhető el, hogy a számfelező meiózis előtt, eddig még nem egészen ismert módon az egyik szülői genom eliminálódik, míg a másik endomitotikus úton megkettőződik a sejtben. Ennek következtében a hibrid csak az egyik szülői kromoszómakészletet juttatja az ivarsejtjeibe, és azok így már nem hibrid jellegűek.” Sokáig a kis tavibéka önállóságát kérdőjelezték meg, míg a DNS-vizsgálatok kimutakták, hogy a kecskebéka a fajkomplex hibrid tagja. A hibridizáció során a szülők örökítőanyaga egy bonyolult, sok tekintetben máig tisztázatlan mechanizmus révén egyenlőtlenül kerül az utódba, minek folytán triploid formák is megjelennek. Az egyik (bármelyik) szülőfajjal való visszakeresztezés eredményezi a „kecskebékatípust”, amelynél a peték kelési aránya magasabb. A tisztán hibrid („kecskebéka”-) állományok, amelyek csak saját maguk közt szaporodnak, és a szülőfajok egyikével sincs kapcsolatuk, lassanként elveszítik életképességüket: ikrájukban növekszik az életképtelen peték és a torz lárvák aránya. Úgy tűnik tehát, hogy a hibridpopulációknak szüksége van a szülőfajok legalább egyikével a szaporodási közösség fenntartására. Egyes vélekedések szerint a kecskebéka egy kialakulóban lévő új faj. A vízbe rakott peték megtermékenyülésüket követően néhány napra egy tápláló és védő funkciót ellátó kocsonyás burokba kerülnek. A kikelő ebihalak fejlődésük során számos vízi rovarlárvát pusztítanak el. Védettsége: Nagy példányszáma garantálni látszik fennmaradását, bár a vizes élőhelyek eltűnése, a vízszennyezés és a rovarirtó szerek potenciális veszélyforrást jelentenek. A kecskebéka számos állatkísérlet alanya, és ez a faj szolgál az egyes országokban kedvelt békacomb forrásául. Magyarországon – mint minden kétéltű és hüllő – védettséget élvez, eszmei értéke 2000 forint.

Mocsári teknős (Emys orbicularis) Státusz: Mérsékelten veszélyeztetett Magyarországon védett Pénzben kifejezett érték: 50 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Osztály: Hüllők (Reptilia) Rend: Teknősök (Testitudines) Család: Mocsáriteknős-félék (Emydidae) Alcsalád: Emydinae Nem: Emys Faj: E. orbicularis (Linnaeus, 1758)

Előfordulása: A mocsári teknős Dél- és Kelet-Európa nagy részén, Marokkóban, a Fekete-tenger anatóliai partvidéke mentén, a Kaszpi-tenger vidékén, keleten egészen az Aral-tóig előfordul. Kedveli a sekély, iszapos síkvidéki állóvizeket. Európában ez a legészakibb, nagy területen elterjedt teknősfaj; a teknősök egyetlen, a Kárpát-medencében is honos faja. Magyarországon elsősorban a síkvidékek iszapos álló- vagy lassan folydogáló vizeiben él. Kedveli a napsütötte, sűrűn benőtt erdei tavakat és a ligeterdőkkel szegélyezett holtágakat. Csak víz közelében él meg.

Megjelenése: A faj ovális, hátrafelé szélesedő, legfeljebb 20 centiméter hosszú hátpáncélja és bőre zöldesvagy barnásfekete, amit sárga vagy sárgásfehér pettyek és/vagy csíkok tarkítanak. A világosbarna haspáncélt gyakran sötét foltok tarkítják – a hímeké homorú, a nőstényeké lapos. A pajzsoknak szegélye olykor fekete. Hátpáncélján (a fiatalabb egyedeket kivéve) nincs taraj. A hímek szivárványhártyája vörösesbarna vagy narancsszínű, a nőstényeké fehér vagy sárgás.

Életmódja: Márciustól októberig-novemberig főleg a reggeli és az esti órákban aktív. Telelni az iszapba vagy a parti fövenybe ássa be magát – ha erre nincs mód, a jégpáncél alatt kerül nyugalmi állapotba. Az életfenntartáshoz szükséges oxigént szája és garatja nyálkahártyáján, illetve a végbélzacskók hajszálerein szívja fel. Az időjárástól függően március-áprilisban aktiválódik. Májusban párzik; a nőstény júniusban-július elején rakja le 4–5 centiméter hosszú, 7–8 centiméteres átmérőjű tojásait a homokos parton ásott, 8–10 centiméter mély gödörbe. A fiatalok szeptember elején, vagy (ha a nyár nem volt elég meleg) a következő tavasszal kelnek ki, és azonnal megindulnak a víz felé. Szeret a vízből kiálló tuskókon, köveken pihenni. Nagyon jól úszik. Nyáron csak a tojásrakó nőstények távolodnak el a víztől, különben legfeljebb a partig, vagy valamilyen vízből kiemelkedő tárgyra merészkednek ki. Táplálékuk is vízi eredetű: különféle ízeltlábúak, kétéltűek, puhatestűek és férgek kifejlett és lárvaállapotú egyedeit, dögöket fogyaszt. A halak közül csak a beteg példányokat képes elfogni. A zsákmányt éles csőrkáváik segítségével darabolják fel. Védettsége: A mocsári teknőst szerte Európában visszaszorítja a gyorsan terjeszkedő vetélytársa, a vörösfülű ékszerteknős. Állományát csökkenti a vizes élőhelyek szennyezése és pusztulása is. A kifejlett példányokat páncéljuk védi, de a kicsinyeket és a tojásokat sokszor felfalják a ragadozók. A magyarországi teknősállomány egyelőre stabil, de elkezdték felmérését, hogy adott esetben hatékonyan védhessék. Mint minden kétéltű és hüllő, Magyarországon ez a faj is védett, természetvédelmi értéke 50 000 forint.

Elevenszülő gyík (Zootoca vivipara) Státusz: Nem veszélyeztetett Magyarországon védett Természetvédelmi érték: 50 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Hüllők (Reptilia) Rend: Pikkelyes hüllők (Squamata) Alrend: Gyíkok (Sauria) Család: Nyakörvösgyíkfélék (Lacertidae) Nem: Zootoca Faj: Z. vivipara (Jacquin, 1787)

Előfordulása: Európa és Ázsia mérsékelt és hideg égövi területein él északon a 70° szélességi körig. Elterjedésének déli határán, a Balkánon és a Kárpát-medencében jégkorszaki reliktumfaj. Ázsiában az Amur, a Bajkál-tó és Szahalin által határolt régióban találkozhatunk vele. Alapvetően hegyvidéki faj, bár a Bátorligeten, a Hanságban, Szatmár-Beregben és Ócsa – Dabas vidékéről ismert magyarországi állomány síkvidéki jellegű, és a nedves kaszálókon, erdőkben, tőzeglápokon rendezkedik be.

Megjelenése: A legfeljebb 16-18 centiméteres hosszúságot elérő elevenszülő gyík leginkább a fürge gyíkkal téveszthető össze, mivel mind zömök testalkata, mind barnás színezete nagyon hasonlóvá teszi ez utóbbihoz, főleg a fiatal állatokat. A testhossz 60%-át kitevő farok csak a közepétől kezd vékonyodni, ezért tömzsinek tűnik. A teljesen fekete melanisztikus példányoktól eltekintve az elevenszülő gyík alapvetően vöröses- vagy szürkésbarna színű. A háton fekete gerinccsík, az oldalon pedig sötét foltokkal váltakozó világossárga pettyek futnak végig. A hasi rész is sötét: vöröses, vagy piszkossárga. A hímek és nőstények alig különböznek egymástól, bár az előbbiek hasa általában narancssárgás vagy vöröses . Életmódja: Nyirkos, hideg területen él, ezért gyakran látható kevésbé meleg, borús időben is. Nappal aktív, éjszakára kövek alá vagy rágcsálók ásta üregbe bújik. Táplálékát elsősorban férgek és csigák képezik, de ízeltlábúakat is fogyaszt. Októberben száraz, fagymentes helyre (moha alá, gyökerek közé, a talajba) vonul telelni, ahonnan március-április fordulóján bújik elő. Szaporodása: A párzásra májusban kerül sor. A tojások az anyaállat testében fejlődnek, amíg az július-

augusztusban le nem rakja őket. Ekkor a 4,5-6 centiméteres kis gyíkok fél órán belül kikelnek, és önálló életet kezdenek. Védettsége: Állománynagysága nem ismert, de elsősorban élőhelyének pusztulása fenyegeti. Számos természetes ellensége van, melyek közül a keresztes vipera és a rézsikló emelendő ki, de a madarak is előszeretettel vadásznak rá. A kicsinyeket nagyobb ízeltlábúak is elkaphatják. Magyarországon és Ausztria területén a Természetvédelmi Világszövetség által sebezhetőnek nyilvánított Lacerta vivipara pannonica alfaj fordul elő. Mint minden kétéltű és hüllő, Magyarországon az elevenszülő gyík is védett. Pénzben kifejezett értékét 50 000 forintban szabták meg.

Fali gyík (Podarcis muralis) Státusz: Nem veszélyeztetett Magyarországon védett Pénzben kifejezett érték: 10 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Hüllők (Reptilia) Rend: Pikkelyes hüllők (Squamata) Alrend: Gyíkok (Sauria) Család: Nyakörvösgyíkfélék (Lacertidae) Nem: Podarcis Faj: P. muralis (Laurenti, 1768)

Előfordulása: Alapvetően európai elterjedésű, bár Kis-Ázsiában is jelen van, és az Amerikai Egyesült Államok Kentucky államának északi szegletébe, az Ohio folyó völgyébe is betelepítették, ahol stabilan fennmaradt. Európai elterjedésének északi határa körülbelül a Rajna, az Alpok, a Duna és a Kárpátok vonalát követi, délen alig hatol át a Pireneusokon. Az Appennini-félszigeten és a Balkánon viszont gyakori, különösen a hegy- és dombvidékeken, ahol elegendő sziklás búvóhelyet talál.

Megjelenése: A barnás alapszínű fali gyík feje, teste és farka egyaránt hosszú, karcsú, végtagjai is vékonyak. Maximális hossza 16-20 centiméteres. A hát, az oldalak és a végtagok pikkelyes bőre szürkésbarna alapon sötéten és piszkosfehéren pettyezett, mozaikszerűen mintás. A hím és nőstény egyedek a hasi rész színezete alapján különböztethetőek meg: míg az előbbi torka és hasa teljes egészében vörös, hasi páncéljait pedig kobaltkék perem díszíti, addig az utóbbiak szerényebb, a toroknál vörösen pettyezett fehéres rózsaszín. Életmódja: A fali gyík kedveli a térség gyíkfajai közül a leginkább a napsütést és a meleg időjárást, ezért leggyakrabban forró sziklákon láthatjuk mozdulatlanul napozni. Veszély esetén a közeli repedésekbe húzódik vissza. Gyíkoktól szokatlan módon a fali gyík fajtársai közvetlen közelében, már-már kolóniákban él, bár ez csak a nagy egyedsűrűségre vonatkozik, kapcsolat nincs az egyes példányok közt. A faj elsősorban ízeltlábúakkal és kisebb férgekkel táplálkozik. A kannibalizmusra is számos példa akad a fali gyíkoknál: a kicsinyek sokszor esnek felnőtt fajtársaiknak áldozatul. A téli álmot meglepően későn, október végén kezdi, és április eleje-közepe táján bújik elő

száraz, fagymentes rejtekhelyéről. Gyors mozgású, kitűnő falmászó. Szaporodása: A május elejére eső párzási időszakban kisebbfajta harcok dúlnak a vetélytárs hímek között. A megtermékenyített nőstény július végén 2-8 tojást rak, melyeket a kövek közé, sziklák alá rejt. A tojások augusztus-szeptember fordulóján kelnek ki. Kezdettől fogva önállóak. A felnőtteknél általában 1-2 héttel később vonulnak téli pihenőre.

Fürge gyík (Lacerta agilis) Státusz: Adathiányos Magyarországon védett Természetvédelmi érték: 10 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Hüllők (Reptilia) Rend: Pikkelyes hüllők (Squamata) Alrend: Gyíkok (Sauria) Család: Nyakörvösgyíkfélék (Lacertidae) Nem: Lacerta Faj: L. agilis (Linnaeus, 1758)

Előfordulása: Európa hideg égövi és mediterrán éghajlatú területeiről, illetve Írországból, Nagy-Britannia nagy részéről és a francia atlanti-óceáni partvidékről hiányzik, keleten egészen a Bajkál-tóig előfordul. Élőhelyét tekintve nem válogatós, de a magas füvű, nedvesebb területeket különösen kedveli.

Megjelenése: A fürge gyík általában 20-23 centiméter hosszú, de akár a 27 cm-t is elérheti. Teste zömök, farka ellenben meglehetősen hosszú, kb. 1,5-szerese a testének. Végtagjai vastagok, feje széles és rövid. A nemek méretüket tekintve hasonlóak, de színezetük alapján könnyen meg lehet őket különböztetni: a hímek oldala és lábai fűzöldek, a nőstényekéi azonban világosbarnák. A mintás háti rész mindkét ivar esetében barnás színű, ezen foltokból összeálló, fehérrel pettyezett és csíkozott gerinccsík húzódik. Nászidőszakban a hímek hátán zöld vonal figyelhető meg a gerinc mentén. A fiatal egyedek sárgásbarnák, bár a sötétebb, foltos hát náluk is megfigyelhető. Hasuk világos, zöldes, esetleg kék árnyalatú. Életmódja: A fürge gyík október elejétől március elejéig telel valamilyen fagymentes helyen, farönkök között, lyukakban. Aktív periódusában hasonló helyeken éjszakázik, bár meglehetősen korán megkezdi táplálék- vagy párkereső körútját. Kora reggel előszeretettel nyalogatja a harmatot a növényekről. Táplálékát különféle ízeltlábúak képezik: pókok, lepkék, egyenesszárnyúak stb. bár az erős napsütést kerüli. Szaporodása: A párzási időszak májusban érkezik el, ilyenkor az esetleg összetalálkozó hímek vehemens, bár komolyabb sérüléssel sosem járó harcot vívnak, melynek legfeljebb egy-egy alapvetően is ledobható farok esik áldozatul. Kb. 5-6 hét után ássa el nőstény puha héjú tojásait avar vagy kövek alá. A rejtekhelyre később földet is kapar, hogy melegen tartsa a 10-12 tojást. A fiatal fürge gyíkok július-augusztus fordulóján kelnek ki, és azonnal megkezdik önálló életüket. Az idősebb egyedeknél

általában később vonulnak telelni. Védettsége: Egyelőre általánosan elterjedt faj, így közvetlenül nem veszélyeztetett. Emberi részről leginkább az élőhelyek pusztulása és elszigetelődése befolyásolhatja károsan az állományát. Számos természetes ellensége van, többek között a rézsikló, egerészölyv, a sün és házimacska.

Homoki gyík (Podarcis taurica) Státusz: Nem veszélyeztetett Magyarországon védett Pénzben kifejezett érték: 10 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Hüllők (Reptilia) Rend: Pikkelyes hüllők (Squamata) Alrend: Gyíkok (Sauria) Család: Nyakörvösgyík-félék (Lacertidae) Nem: Podarcis Faj: P. taurica (Pallas, 1841)

Előfordulása: A homoki gyík a Balkán déli és keleti területeinek, a Kárpát-medence egyes részeinek, az al-Duna vidékének és a Krím félszigetének lakója. Élőhelyét tekintve nem válogatós, hegyi sztyeppréteken, árokfalakon, lombhullató erdőkben egyaránt megtalálható. A szigetszerű magyarországi állomány a Duna-Tisza közén összpontosul, de a Tiszántúl északi területein és Szeged környékén is előfordul a szárazabb, homokos síkvidékeken.

Megjelenése: 16-18 centiméteres hosszúságúra nő meg, teste karcsú, farka hosszú, feje lapos és keskeny. Lábai is meglehetősen vékonyak, hosszúak. A homoki gyík meglehetősen tarka. Hátának alapszíne sárgás- vagy szürkésbarna. A gerinc mentén összefüggő zöld sáv húzódik (hímeknél fűzöld, nőstényeknél fakóbb), az oldalakon sötét foltokból álló, nem összefüggő szalagok húzódnak végig, melyek között vékony sárgás vagy piszkosfehér vonal fut. A hímek álla és torka fehér, hasoldaluk kobaltkék pontsorral határolt hasoldala alapvetően sárgásfehér, de nászidőszakban narancssárga lesz, míg a nőstényeké tompa fehér. A kis gyíkok színezete tompább, alapvetően dióbarna. A háti csíkjuk szürkészöld. Életmódja: Rendkívül félénk, gyors mozgású gyík: ha megzavarják, nyomban eltűnik egy üregben, amit nem ritkán maga ás. Erre szükség is van, hiszen számos ellenfele van, elsősorban a madarak közül. Rendkívül melegigényes, ezért kizárólag napos órákban találkozhatunk vele. Táplálékát mindenekelőtt ízeltlábúak (rovarok, pókok) képezik. Október közepétől április közepéig száraz, fagymentes helyen, a talajba beásva telel. Szaporodása: Nem sokkal a tavaszi aktivizálódás után sor kerül a párzásra. A nőstény 2-6 puha tojását június elején rakja le, és földdel temeti be őket. Az időjárástól függően általában szeptember elején kelnek ki a kis gyíkok, akik azonnal önálló életet kezdenek.

Védettsége: A homoki gyíkot elsősorban élőhelyének beszűkülése (erdősítés, a legeltetés kivesztét követő cserjeszukcesszió) fenyegeti, de sok természetes ellensége is van. Állománya ettől eltekintve nagyjából stabilnak mondható, a Természetvédelmi Világszövetség értékelése szerint nem veszélyeztetett. Mint minden hazai kétéltű és hüllő, a legriktább magyarországi gyíkfajnak számító homoki gyík is védett.

Zöld gyík (Lacerta viridis) Státusz: Nem veszélyeztetett Magyarországon védett Pénzben kifejezett érték: 10 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Hüllők (Reptilia) Rend: Pikkelyes hüllők (Squamata) Alrend: Gyíkok (Sauria) Család: Nyakörvösgyík-félék (Lacertidae) Nem: Lacerta Faj: L. viridis (Laurenti, 1768)

Előfordulása: Zömmel európai elterjedésű faj, bár a Fekete-tenger anatóliai partján is honos. Az öreg kontinensen kb. a 41-50° szélességi kör között és az Atlanti-óceántól nagyjából a Donig terjedő területen fordul elő. Az Ibériai-félsziget nagyobbik részéről így hiányzik, és Franciaország valamint Németország északi területein sem találkozhatunk vele. Újabb kutatások Lacerta bilineata (Daudin, 1802) néven külön fajként kezelik a nyugati állományt, bár a több esetben komplexet alkotó két faj elkülönítésére egyelőre nincs elég genetikai bizonyíték. A Balkánon fordul elő a balkáni zöld gyík (Lacerta trilineata, Bedriaga, 1886), melynek génállománya szintén kevéssé tér el a zöld gyíkétól. Élőhelyét tekintve nem válogatós: erdőszéleket, 1800 méteres magasságig bezárólag hegyvidéki, sziklás területeket, nedves kaszálókat egyaránt benépesít. Nem kerüli az emberi településeket sem. Kedvenc élőhelytípusa a fákkal vagy bokrokkal tarkított domboldal.

Megjelenése: A zöld gyík elterjedési területének nagy részén, így Magyarországon is, a legnagyobb gyíkfaj. Testhossza akár 40 centiméteres is lehet, amelyből 60%-ot a fokozatosan elvékonyodó farok tesz ki. Feje és végtagjai szélesek, viszonylag nagyok. A nőstények rendszerint kisebbek a hímeknél, és színük is sötétebb. Nászidőszakon kívül mindkét nem zöld pikkelytakarót visel, amely a barnástól a fűzöldig bármilyen árnyalatú lehet, amit kisebb fekete pettyek vagy foltok tarkítanak, illetve az idősebb hímeken fehér oldalpontok sora alakul ki. A hasi rész egyszínű kékes- vagy sárgásfehér. Nászidőszakban és az ezt követő időszakban (kb. áprilistól júliusig) az állatok színe élénkebb lesz, és a hímek feje és torokrésze világos kobaltkék színt ölt fel.

Életmódja: Áprilistól október közepéig aktív, először a hímek bújnak elő a fagymentes helyen (faodú, talajban lévő üreg) töltött telelésből. Ragadozó állat, elsősorban ízeltlábúakkal táplálkozik, de adott esetben kisebb madárfiókákat és kisebb rágcsálókat is elejt. Ügyes famászó, bár ideje nagy részét a talajszinten tölti, ahol könnyen elrejtőzhet az esetleges fenyegetés elől. A zöld gyík alapvetően ragaszkodik lakhelyéhez, amelyet csak táplálkozni hagy el egy kb. 20–80 m2-es körben. Ezért nem ritka, hogy a párok évekig együtt maradnak. Szaporodása: Május elején kezdődik a párzási időszak. Ilyenkor a hímek súlyos harcokat vívnak a nőstényekért, amit számos feji és nyaki harapásnyom, vagy levetett farok is bizonyít. A nőstény a párzást követően júniusban rakja le puha, fehér tojásait. A 6-14 kis gyík mintegy 80 nap után kel ki, általában augusztus és szeptember fordulóján, de fejlődésük időtartamát nagyban befolyásolja az időjárás. A kis gyíkok azonnal önállóan kezdenek vadászni. Védettsége: Mivel az egyes párok relatíve nagy területen élnek, állománysűrűsége sehol sem nagy, de ettől eltekintve élőhelyei többségén általánosan elterjedtnek mondható, a Természetvédelmi Világszövetség értékelése szerint a L. viriatis és a L. bilienata egyaránt a nem veszélyeztetett kategóriába tartozik. Elsősorban élőhelyének pusztulása fenyegeti. Számos természetes ellensége van, így a rézsikló, a különféle menyétfélék, gólyák, vágómadarak, gébicsek és az elkóborolt házimacskák és kutyák. A kicsinyeket nagyobb ízeltlábúak is elkaphatják.

Pannon gyík (Ablepharus kitaibelii fitzingeri) Státusz: Mérsékelten veszélyeztetett Magyarországon fokozottan védett Természetvédelmi érték: 100 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Hüllők (Reptilia) Rend: Pikkelyes hüllők (Squamata) Alrend: Gyíkok (Sauria) Alrendág: Vakondgyíkalakúak (Scincomorpha) Család: Vakondgyíkfélék (Scincidae) Nem: Ablepharus Faj: A. kitaibelii (Bory, 1833) Alfaj: A. k. fitzingeri (Mertens, 1952)

Elterjedése: A pannon gyík, bár nevéből másra lehetne következtetni, valójában jóval nagyobb területen fordul elő, mint a Kárpát-medence. Itteni populációi egyébként foltszerűen elszigeteltek, a Pilisben, a Budai-hegységben, a Börzsönyben, a Bükkben, valamint a Duna-Tisza közén fordulnak elő. Találkozhatunk vele az Al-Duna mentén is, de leggyakoribb a Balkánon, Kis-Ázsiában, a KözelKeleten egészen Egyiptomig. Száraz, füves domboldalakon, olykor melegebb, sziklás hegyoldalakban él, ahol az aljnövényzet vagy az avar rejtekhelyet biztosít számára.

Megjelenése: A pannon gyík mindössze 10-12 centiméteres hosszúságot érhet el, teste hengeres, feje rövid, orra tompa. Pislogásra képtelen, mivel átlátszó szemhéjai összenőttek (innen angol elnevezése: kígyószemű). Végtagjai gyengék és kicsik. A pannon gyík alapvetően olajbarnás színű bronzos árnyalattal, hasa ezüstszürke. A háti részen két, fehér pontsorral szegett fekete vonal fut végig, és az orrcsúcstól egy-egy világosan keretezett sötét sáv húzódik mindkét oldalon a hátsó láb tájékáig. A nemek között nincs szemmel látható különbség, a fiatal egyedek alapvetően sárgásabbak. Életmódja: A változó testhőmérsékletű hüllő októberben a talajba ássa magát, telelése pedig egészen március végéig eltart. Az elkövetkező időben elsősorban reggel és délután aktív, nem ritkán egészen szürkületig, míg a legforróbb órákat rejtekhelyén tölti. Rejtett életmódot él, többnyire fű és avar alatt mozog, ezért ritkán látni. Mint minden rokona, a pannon gyík is ragadozó, elsősorban ízeltlábúakkal, férgekkel és puhatestűekkel táplálkozik. Szaporodása: A párzásra április közepén kerül sor, ezt követően a nőstény 5-6 borsónyi, hosszúkás tojást rak. A puha tojások a földben vagy avar alatt kelnek ki augusztus-szeptemberben. A kezdettől fogva

önálló kis gyíkok eleinte alig 5 centiméter hosszúak. Védettsége: Széles körű elterjedtsége miatt világviszonylatban nem veszélyeztetett. Elsősorban élőhelyének pusztítása fenyegeti. Számos természetes ellensége van, így a nagyobb gyíkfajok, a rézsikló, a ragadozó madarak és különösen a kövirigó. Az elszigetelt magyarországi állományok fokozottabb védelemre szorulnak, ezért mint minden hazai kétéltű és hüllő, a pannon gyík is védett.

Lábatlan gyík (Anguis fragilis) Státusz: Nem veszélyeztetett Magyarországon védett Pénzben kifejezett érték: 10 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Hüllők (Reptilia) Rend: Pikkelyes hüllők (Squamata) Alrend: Gyíkok (Sauria) Alrendág: Lábatlangyík-alakúak (Diploglossa) Család: Lábatlangyíkfélék (Anguidae) Nem: Anguis Faj: A. fragilis (Linnaeus, 1758)

Elterjedése, élőhelye: Alapvetően európai faj, bár megtalálható Kis-Ázsia északi partvidékén, a Kaukázusban és Iránban is. Európában a legészakibb területekről, a Pireneusi-félsziget déli vidékeiről, a Krímből és Írországból hiányzik. Elsősorban a dús aljnövényzetű erdők lakója, így főleg domb- és hegyvidékeken találkozhatunk vele. Az Alföldön csak a nagyobb erdőkben él. Könnyen és jól alkalmazkodik a környezethez: nemcsak a különféle erdőkben, bozótosokban és erdei kaszálóréteken lelhetjük fel, de a sziklagyepek közelében, sőt, gyakran kertekben vagy parkokban is. Kedveli a dús aljnövényzetet, a rejtőzésre alkalmas üregeket, földön heverő tárgyakat. Alfajai: Anguis fragilis fragilis (Linnaeus, 1758) – Nyugat- és Közép-Európa Anguis fragilis colchicus (Nordmann, 1840) – DélkeletEurópa, Közel-Kelet. Hátát (főleg a hímekét) elszórt kék foltok díszítik.

Hazánkban mindkét alfaj előfordul!

Megjelenése: Bár lábai hiányoznak, ez a gyík könnyen megkülönböztethető a kígyóktól: farka tompa, lekerekített, feje gyíkszerűen magas és kicsi, teste zömökebb, szemhéjai pedig csukhatóak. Amikor nyelvét öltögeti, a szájnyílása enyhén nyitott, míg a kígyóké mindig teljesen zárt. Negyven– negyvenöt (nagy ritkán ötven) centiméteresre nő meg. Hátának csillogó, sima pikkelyei a barna különféle árnyalataiban pompáznak, oldala hasonló színű, de világosabb. Hasa feketébe hajló, palaszürkés. A háton sokszor sötétebb gerincvonal fedezhető fel, és a két szemzugból is gyakran hasonló csík indul a hát és az oldal találkozásánál. Az Anguis fragilis colchicus alfaj hátát égszínkék pettyek díszítik. Életmódja: Alapvetően rejtőzködő természetű állat. Főleg este és esős időben aktív; leginkább meleg, esős, párás nyári alkonyatokon találkozhatunk vele, de ilyenkor is az aljnövényzet rejtekén tevékenykedik. Más gyíkoktól eltérően nem kövek felületére fekszik ki sütkérezni, hanem a könnyen felmelegedő tereptárgyak alatt veszi fel a szükséges hőt. Nem tart territóriumot. Szeme nem túl fejlett; színvak. Szaglása nagyon jó. Lassan mozog, ezért áldozatai is könnyen elfogható állatok: fő tápláléka a földigiliszta és a meztelen csiga. Védekezésként képes a farkát ledobni, és később újat növeszteni helyette.

Október közepén beássa magát a talajba, nem ritkán fajtársaival vagy más fajokkal közösen. A telelésből április közepén bújik elő. Nem sokkal tavaszi feléledése után, április-május fordulóján párzik; ilyenkor a hímek heves párviadalokat vívnak. A tojások az anyaállat testében fejlődnek ki, ezért a lábatlan gyík álelevenszülő. A mintegy 10 centiméter hosszú gyíkocskák augusztus-szeptemberben bújnak ki a vékony burokból; az első évben sokuk elpusztul. Az ivarérettséget hároméves korukra érik el. Egyes kutatók szerint fogságban néhány egyed harminc éves koráig is elélt, mások tizenöt évről beszélnek. Védettsége: Rejtőzködő faj lévén nem veszélyeztetett, bár az emberek gyakran kígyónak nézik, és elpusztítják. Számos természetes ellensége van; többek között az egerészölyv, a sün és a vaddisznó. A Természetvédelmi Világszövetség értékelése szerint nem veszélyeztetett, mindazonáltal ugyanúgy, mint minden hazai kétéltű és hüllő, Magyarországon a lábatlan gyík is védett.

Erdei sikló (Elaphe longissima) Státusz: Nem veszélyeztetett Magyarországon védett Pénzben kifejezett érték: 10 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Hüllők (Reptilia) Rend: Pikkelyes hüllők (Squamata) Alrend: Kígyók (Serpentes) Család: Siklófélék (Colubridae) Nem: Elaphe Faj: E. longissima (Laurenti, 1768)

Előfordulása: Eredetileg Dél- és Közép-Európa, Franciaország, az Appennini-félsziget, a Kárpát-medence és a Balkán lakója, illetve Kis-Ázsia nyugati részén és a Fekete-tenger keleti partjai mentén fordult elő, de az ókorban a rómaiak a neki tulajdonított gyógyító hatás miatt a mai Németországba is betelepítették. Elsősorban napsütötte domb- és hegyvidéki erdőségekben és vidékükön találkozhatunk vele.

Megjelenése: Meglehetősen hosszú, akár két méteresre is megnövő kígyófaj, bár a magyarországi példányok ritkán érik el a 160 centiméteres hosszt. A kifejlett erdei siklók hasa sárgásfehér, hátuk és oldalaik zöldesek, barnásak vagy szürkések. A halántékon világossárga félholdmintázat látható, bár az idősebb állatokról ez hiányozhat. A fiatal példányok világos alapszínét háti és hasi oldalukon egyaránt barnás sötét foltok tarkítják, és ugyanilyen arccsíkjuk van a szem és az áll között. Hazánkban előfordul a szürke erdei sikló (Zamenis longissimus var. subgrisea Werner, 1897), ezek az egyedek ezüstös-szürkés színűek és nem túl gyakoriak. Életmódja: Az erdei sikló, mint minden rokona, ragadozó: táplálékát főleg rágcsálók, cickányok, illetve madarak, tojások és fiókáik képezik. Mérge nincs, így áldozatait vagy élve nyeli el, vagy afféle kis óriáskígyó módjára megfojtja őket. A mesterséges fészekodúkra is gyakran rájár. Októbertől április-májusig telel, olykor több példány is összegyűlhet egy helyen. Gyakran emberek közelében, különféle épületekben találja meg az ideális száraz, meleg helyet a téli álomhoz. Szaporodása: Az erdei siklók párzására június közepén kerül sor, miután a hónap végén vagy július elején a nőstény 5–8 sárgásfehér, puha, hosszúkás tojást rak. Az általában füzérré összeragadt tojások vagy a földbe, vagy valamilyen rothadó növényi halom (komposzt, avar) alá kerülnek. Időjárástól függően az utódok augusztus végén vagy szeptember elején kelnek ki, és 6–8 napos korukban bekövetkezett vedlésükig nem táplálkoznak.

Védettsége: Az emberek oktalan félelmükben gyakran végeznek vele, ennek ellenére gyakran megfigyelhető erdei településeken. Természetes ellenségei közé a menyétfélék, a vörös róka, a sün, a vaddisznó és különféle ragadozó madarak tartoznak.

Haragos sikló (Coluber caspius) Státusz: Felméretlen Magyarországon fokozottan védett Természetvédelmi érték: 500 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Hüllők (Reptilia) Rend: Pikkelyes hüllők (Squamata) Alrend: Kígyók (Serpentes) Család: Siklófélék (Colubridae) Nem: Coluber Faj: C. caspius (Gmelin, 1789)

Elterjedése: A faj Európában csak a Balkán bizonyos vidékein és a Fekete-tenger partvidékén fordul elő, illetve Magyarország területén két elszigetelt populációjáról tudunk a Budai-hegységben és a Szársomlyón. 2000-ben egy elhagyatott paksi téglagyár területén egy elpusztult példányára akadtak. Kis-Ázsiában, a Közel-Keleten és a Kaszpi-tenger környékén is előfordul a napsütötte, sziklás hegy- és domboldalakon, gyakorta dús kúszónövényzet közelében. Alfajai: A fajnak két alfaja ismert. Dolichophis caspius caspius Dolichophis caspius eiselti

Megjelenése: Átlagos testhossza 160-180 centiméteres, bár ritkán nagyobbra is megnőhet. Feje és szemei is meglehetősen nagyok. A kifejlett példányok háta szürkésbarna, hasa sárgás. A háti pikkelyeken sárga csík húzódik. A fiatal egyedek szintén szürkés alapszínűek, de fekete foltok tarkítják őket, hasuk pedig piszkosszürke. A hímek és nőstények között szakember számára is nehezen állapítható meg a különbség. Életmódja: A haragos sikló az októberben kezdődő telelést rendkívül későn, május elején szakítja meg. Elsősorban madárfiókákkal és rágcsálókkal táplálkozik, de olykor gyíkokat és ízeltlábúakat is elfogyaszt. Ha napozik, azt rejtekadó aljnövényzet közvetlen közelében teszi. A veszélyforrást kiváló érzékszerveivel általában jó előre észleli, és ilyenkor gyorsan, ám meglehetősen zajosan menekül. Ha a fenyegetés közelebbről jön, a faj nem habozik jóval nagyobb ellenfelét is megtámadni. Természetesen – sikló lévén – harapása nem mérgező, azonban hegyes fogaival fájó sebeket tud okozni. Szaporodása: A párzásra május és június fordulóján kerül sor, a nőstény ezután mintegy egy hónappal 6-16 tojást rak avar, kövek vagy moha alá. A kezdetben 0,5 méteres hosszú fiatalok augusztusban vagy szeptemberben kelnek ki.

Védettsége: A haragos sikló magyarországi állománynagysága nem ismert, de valószínűleg jóval kisebb a korábbinál. A Budapest közelében élő példányok állandó stressznek és zaklatásnak vannak kitéve, illetve az elvadult kutyák fenyegetik őket. Az illegális befogás is károkat okoz, mivel a faj nem szelídül meg, és a stresszhatásba rendszerint belepusztul. A Szársomlyó fokozottan védett hegyén azonban valószínűleg garantálható a populáció fennmaradása. Természetes ellenségei közé elsősorban sünök és ragadozó madarak tartoznak, de ezek is csak fiatalabb korában. Magyarországon, mint minden hazai kétéltű és hüllő, a haragos sikló is védett. Ritkasága miatt fokozott védettséget élvez, pénzben kifejezett értékét 500 000 forintban szabták meg.

Kockás sikló (Natrix tessellata) Magyarországon védett Pénzben kifejezett érték: 10 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Hüllők (Reptilia) Rend: Pikkelyes hüllők (Squamata) Alrend: Kígyók (Serpentes) Család: Siklófélék (Colubridae) Nem: Natrix Faj: N. tessellata (Laurenti, 1768)

Előfordulása: A faj Európában az Appennini-félszigeten, a Balkánon és a Kárpát-medence területén elterjedt, illetve a Fekete-tenger partvidékén, a Kaszpi-tenger környékén egészen Közép-Ázsiáig találkozhatunk vele a melegvízű állóvizekben, melyek szélén kellő mennyiségű rejtekhelyet (nádas, bokrok) talál. Magyarországon gyakran látható kedvelt strandolóhelyeken (Balaton, Velencei-tó stb.). Egy elszigetelt populációja az Aggteleki Nemzeti Park nagyobb folyóvizeiben él.

Megjelenése: Közepes termetű, átlagosan 75-100 centiméteres hosszúságúra megnövő kígyófaj, a nőstények nagyobbak a hímeknél. Alapszíne – a teljesen fekete melanisztikus példányokat kivéve – olajzöldes szürke, amelyet hátán sötétbarna vagy fekete négyzetek tarkítanak, mint azt neve is mutatja. A hasi rész szürkés vagy sárgásbarna sötét mintázattal. A felső és alsó ajakpajzsok sárga színűek, a nagy szemek hosszúkás fejen foglalnak helyet. Életmódja: A változó testhőmérsékletű kockás siklók ősszel száraz, meleg helyre vonulnak telelni, ahonnan április közepén bújnak elő. A meleg időszakban szinte sosem hagyják el a vizet, amelyben és amelyen egyaránt kiválóan úsznak. A sikló órákig képes levegővétel nélkül mozdulatlanul várakozni víz alatti rejtekhelyén, hogy aztán lecsapjon áldozatára. Zsákmányát elsősorban halak (főleg szélhajtó küszök), kisebb mértékben békák, ebihalak és gőték képezik. A kisebbeket helyben, a víz alatt fogyasztja el, a nagyobbakat kiviszi a szárazra. Vész esetén kloákájából kellemetlen szagú mirigyváladékot lövell, vagy döglöttnek tetteti magát. Szaporodása: A párzásra nem sokkal a tavaszi aktivizálódást követően sor kerül. Az anyaállat júliusaugusztus fordulóján 8-25 tojást ás a nedves földbe, amelyekből a felnőttektől csak méretükben eltérő kicsinyek augusztus végén kelnek ki.

Rézsikló (Coronella austriaca) Magyarországon védett Természetvédelmi érték: 10 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Hüllők (Reptilia) Rend: Pikkelyes hüllők (Squamata) Alrend: Kígyók (Serpentes) Család: Siklófélék Colubridae Nem: Coronella Faj: C. austriaca (Laurenti, 1768)

Előfordulása: A faj az Atlanti-óceántól a Kaszpi-tengerig Európa nagy részén előfordul, kivéve a Brit-szigeteket, Skandinávia és Oroszország északi területeit és az Ibériai-félsziget déli részét. Kis-Ázsia feketetengeri partvidékén és a Kaukázusban is jelen van. Élőhelyét tekintve nem válogatós, a sík-, dombés hegyvidéki nedves réteket, száraz mezőket, erdőszéleket, nyiladékokat egyaránt benépesíti, és nemritkán az emberi települések közelségét is elviseli. Alfajai: C. austriaca acutirostris C. austriaca austriaca C. austriaca fitzingeri

Megjelenése: Átlagosan 50–70 centiméter hosszúra nő meg, teste szürkés, barna, sárgás vagy bronzvörös; a hasi rész téglavörös vagy kékesszürke. A rövid, háromszög alakú fejen az orrnyílástól a szemen át két oldalt egy-egy sötét csík húzódik az állkapocs végén is túlra. A fejtetőn levő sötétebb mintázat a Habsburg címerben lévő kétfejű sasra hasonlít (Laurentit címersas). Ebből indul ki a háton végighúzódó kettős, sötétbarna foltsor, ami néha cikkcakkvonalat alkot. Első pillantásra összetéveszthető a keresztes viperával (Vipera berus), de a rézsikló karcsúbb testalkatú, pupillája pedig kerek (és nem vágott, mint a viperáé). Életmódja: A rézsikló változó testhőmérsékletű állat, ezért októbertől március-áprilisig száraz, viszonylag meleg helyeken telel. Előbújva elsősorban gyíkokkal táplálkozik, de alkalomadtán más kígyófajokat (például fiatal keresztes viperákat) és rágcsálókat is elfog, a fiatal egyedek pedig az ízeltlábúakat pusztítják. A kisebb termetű áldozatot élve, a nagyobbat gyűrűivel megfojtva nyeli le egészben. A vadászatot hosszabb emésztési periódus követi.

Szaporodása: A telelőhelyekről előbújó rézsiklók április végén, május elején párzanak, melynek során a hím és a nőstény órákig összetekeredve hever. A faj álelevenszülő, azaz nem tojásokat rak, hanem testében fejlődnek ki kicsinyei. A fiatal rézsiklók augusztus második felében jönnek világra úgy időzítve, hogy születésük nem sokkal a zsákmányul szolgáló gyíkok kikelését kövesse. A 8–15 utód lágy burokban jön a világra, amiből nyomban kibújnak. Testhosszuk ekkor 12–15 centiméteres, színük kb. egyéves korukig szürke, hasuk pedig téglavörös. A kis rézsiklók 6–9 napos korukban bekövetkező első vedlésükig nem táplálkoznak, és a külvilágtól is elrejtőznek. Védettsége: Az emberek viperának nézve félelmükben gyakran végeznek vele, illetve élőhelyének pusztulása is negatívan befolyásolja a faj állományát. Természetes ellenségei közé a különféle menyétfélék, a vaddisznó, a sün, a vörös róka, valamint különféle ragadozó- és gázlómadarak tartoznak. Ennek ellenére még meglehetősen gyakori.

Vízisikló (Natrix natrix) Státusz: Nem veszélyeztetett Magyarországon védett Pénzben kifejezett érték: 10 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Hüllők (Reptilia) Rend: Pikkelyes hüllők (Squamata) Alrend: Kígyók (Serpentes) Család: Siklófélék (Colubridae) Nem: Natrix Faj: N. natrix (Linnaeus, 1758)

Előfordulása: A vízisikló nagy területen, az Atlanti-óceántól a Bajkál-tóig megtalálható északon egészen a 67° északi szélességi körig. Európában Nagy-Britannia és Skandinávia északi részéről, valamint egész Írországból hiányzik. Számos endemikus alfaja található meg különféle szigeteken, így Korzikán és Cipruson. Elsősorban lassabb folyóvizek, tavak, holtágak, mocsarak mellett él, de kavicsbányákban, lápokban és víztől távolabb is előfordul sík-, domb- és alacsonyabb hegyvidéken egyaránt.

Megjelenése: A faj testfelépítése erőteljes, a nőstények rendszerint nagyobbak a hímeknél: ez utóbbiak hossza ritkán éri el az 1 métert, míg a nőstények gyakran 120 centiméteresek, sőt háborítatlan vidéken akár 1,5 méteres hosszt is elérhetik. A vízisikló színezete változatos: ormós pikkelyű háta zöldes- vagy kékesszürke (gyakoriak a fekete melanisztikus példányok), a sötétszürkés haspajzsok széle csontfehér. A háton páros fekete pontsor fut végig. Egyik legjobb azonosítójele a tarkó két oldalán látható, nőstényeknél halványabb, hímeknél erőteljesebb színű, félhold alakú, sárga, fehér vagy ritkábban vörös folt, amely azonban számos egyedről hiányozhat. Életmódja: A faj ügyesen közlekedik kígyózó mozgásával mind a vízben, mind a szárazföldön. Hüllő lévén elsősorban nappal aktív, ilyenkor vadászik. Táplálékát kisebb termetű gerincesek képezik, elsősorban különféle halak és kétéltűek, kiváltképpen békák. Rajtaütésszerűen elkapott áldozatát elevenen fogyasztja el. Mérget nem termel, bár ha megriasztják, kobraállást vehet fel, és

fenyegetően sziszeghet. Ilyenkor bűzös váladékkal spricceli le a támadót, amelyet a kloákájába ürülő mirigy termel. A veszélyhelyzetekből általában igyekszik elmenekülni, vagy végső esetben holtnak tetteti magát (hátára fekszik, száját kitátja, és nyelvét kilógatja). Késő ősszel, ahogy egyre hűvösebb lesz, a vízisiklók száraz és meleg téli rejtekhelyet keresnek, ahonnan csak márciusban merészkednek elő. Szaporodása: A kifejlett siklók tavasz végén-nyár elején párzanak, de a nőstény csak július-augusztusban rakja le kb. 15–30, végüknél füzérré összeragadt tojását. Erre a célra előszeretettel választ komposzthalmokat, rothadó növénykupacokat, olykor más nőstényekkel közösen. Az októberben kikelő kicsinyek legfeljebb 15 centiméter hosszúak, de méretüktől eltekintve úgy néznek ki, mint a felnőttek. Védettsége: Az emberek oktalan félelmükben gyakran végeznek vele, illetve a vizek szennyezése és a vizes élőhelyek pusztulása csökkenti a faj állományát. Természetes ellenségei is akadnak szép számmal: tojásait patkányok és kutyák, a kis siklókat halak és békák, a kifejlett egyedeket gázlómadarak, sünök fogyasztják előszeretettel. Ennek ellenére a Természetvédelmi Világszövetség értékelése szerint a nagy területen elterjedt, emberi környezethez alkalmazkodni képes vízisikló nem szorul védelemre.

Keresztes vipera (Vipera berus) Státusz: Nem veszélyeztetett Magyarországon védett Pénzben kifejezett érték: 50 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Hüllők (Reptilia) Rend: Pikkelyes hüllők (Squamata) Alrend: Kígyók (Serpentes) Család: Viperafélék (Viperidae) Nem: Vipera Faj: V. berus (Linnaeus, 1758)

Elterjedése: Keresztes viperával egész Európában és Ázsia nagy részén találkozhatunk a nedvesebb síkvidéki erdőségekben egészen az északi szélesség 67°-ig. E hatalmas területen három alfaj osztozik, melyeket egyes újabb publikációk önálló fajként írnak le. Alfajai: Vipera berus berus (Linnaeus, 1758) Vipera berus bosniensis (Boettger, 1889) Vipera berus sachalinensis (Zarevszkij, 1917)

Életmódja: A faj rejtőzködő életmódot folytat, és különösen melegben, nagyon éber is, és nagy távolságból észleli a felé közelítő embert. Veszély esetén minden esetben menekülni próbál előbb, de véletlen rálépés vagy megfogása esetén, hangos fújással kísért sziszegéssel igen hevesen védekezik, és a legvégső esetben villámgyors mozdulattal belemar a támadójába, ami nagyon gyakran először csak úgynevezett álmarás, mivel ténylegesen nem marja meg a zaklatót, csak többszöri marása után. Sok esetben az álmarás alatt mérget sem fecskendez be a megmartba. A téli pihenőt követően február végén-márciusban jelenik meg, eleinte keveset mozog, és sokat sütkérezik. A hímek minden esetben 2-3 héttel előbb jelennek meg mint a nőstények (az időjárás függvényében), majd először levedlenek. A párzás elmúltával pár négyzetméteres területen zajlik mindkét nem életritmusa, melyet gyakran több állat oszt meg egymással. A megfelelő élettér minden esetben vízhez kötött. Tavasszal és ősszel szinte egész nap, a nyári hónapokban csak a reggeli és a késő délutáni órákban aktív. Éjjel nem mozog. Főleg kisemlősökből álló, de olykor rovarokkal, kétéltűekkel, más hüllőkkel kiegészített étrendjét marással teszi ártalmatlanná. Az áldozat először megbénul, majd elpusztul. A vipera a megmart zsákmányát a szagnyoma alapján tájékozódva, a fej felől kezdi lenyelni egészben. Az újszülöttek elsősorban egyenesszárnyú rovarokon (szöcskék, sáskák) kezdik meg a táplálkozásukat. A sikeres zsákmányszerzést emésztési pihenés követi. A telelésre alkalmas üregekben, faodvakban, rágcsálójáratokban akár több száz példány is összegyűlhet, és a viperák gyakran más kígyó- és gyíkfajokkal is megoszthatják vackukat. Szaporodása: A párzásra tavasszal, április-májusban kerül sor. A párzási idő közeledtével csavargásba

kezdenek, sokszor nagy távolságokat is megtéve párzásra hajlandó nőstény keresése során. A nőstények a telelőhelyek pár kilométeres körzetében foglalnak területet. A párzás során, több hím esetleges találkozásakor heves harcokat vívnak egy-egy nőstény kegyeiért. A szagjelek alapján megtalált nőstények faroklengetve jelzik készségüket a párosodásra. Ez akár órákig is eltarthat. A keresztes vipera álelevenszülő: utódai a testében fejlődnek 75-100 napon át, ezt követően lágy, átlátszó burokban jönnek világra. A felnőttektől csak méretükben különböző, 18-19 centiméteres kicsinyek száma 6-14, számuk egyenesen arányos az anyaállat életkorával. A kicsinyek a felnőttek szagnyomai alapján találják meg a majdani teleléshez nélkülözhetetlen búvóhelyeiket. A méreg: A viperamarás a faj elterjedési területén meglehetősen gyakori, de ez elsősorban az emberi tevékenység kiterjesztésének következménye. Gyakran házi- és haszonállatok az áldozatok. A keresztes vipera mérgének viszonylag alacsony a toxicitása. Minton 1974-es jelentése szerint az LD50 6.45 mg/kg. A kibocsátás mennyisége is meglehetősen alacsony, ugyanezen jelentés szerint 48-62 centiméteres példányoknál 10-18 milligramm. A kígyómarás ritkán halálos, Magyarországon utoljára 2001-ben fordult elő tragikus végkimenetelű eset. A vér alakos elemeit kicsapó méreg ettől függetlenül huzamosabb ideig tartó kellemetlenséget és részleges bénultságot okozhat, a felépülés legfeljebb egy évig tart. A keresztes vipera által megmart betegek általában a nyíregyházi Józsa András Kórház Sürgősségi Betegellátó és Toxikológiai Központjában kapják meg az ellenszérumot, és a szükséges kezelést. A tünetek: azonnali, erős fájdalom, amely órákon belül elterjed gyengeséget és gyulladást okozva percek múltán jelentkező bizsergő érzés, duzzadás ritkán vérhólyagok sebek, melyek 24 órán belül az egész megduzzadó végtagot beboríthatják rendkívül ritkán nekrózis Anaphylaxis esetén drámai tünetek jelentkezhetnek, akár öt perccel a marás után, vagy órákkal utána. Ezek közé tartozik a hányinger, a hányás, inkontinencia, kólika, hasmenés, izzadság, láz, tudatvesztés, sokk, angiödéma az arcon, az ajkakon, nyelven és torokban, tachycardia, vasoconstrictio. Kezelés nélkül e tünetek akár 48 órán át tarthatnak. Ma legalább nyolcféle ellenméreg ismert keresztes viperamarás esetére. Védettsége: A faj egyedszáma az alapvetően rejtett életvitele miatt kevéssé ismert. Természetes ellenségei közé a sünök és vaddisznók tartoznak, de a fiatal viperákat szinte minden fogyasztja (nagyobb madarak , vakond, ragadozó futrinkák stb.). Emberi részről elsősorban élőhelyeinek drasztikus megváltoztatása, átalakítása fenyegeti, illetve gyakran pusztítják el félelemből is az észrevett állatot. Magyarországi állománya összefüggéstelen foltokból áll: a Zemplénben, és a Tisza felső folyásánál a faj törzsalakja (Vipera berus berus), illetve Zala és Somogy megyében (Baláta-tó) – a jelenkori kutatások ismeretében – két alfaja, a (V. b. berus) és a (V. b. bosniensis), valamint egy színváltozata, a fekete keresztes vipera (V. b. var. prester) fordul elő.

Rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis) Státusz: Végveszélyben lévő Magyarországon fokozottan védett Természetvédelmi érték: 1 000 000 Ft

Rendszertani besorolás Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Hüllők (Reptilia) Rend: Pikkelyes hüllők (Squamata) Alrend: Kígyók (Serpentes) Család: Viperafélék (Viperidae) Nem: Vipera Faj: V. ursinii (Bonaparte, 1835) Alfaj: V. u. rakosiensis (Méhely, 1893)

Előfordulása: A rákosi vipera eredetileg Ausztriától Bulgáriáig előfordult, de mára már mind e két országból, mind Románia területéről kipusztult. A hajdan két, hansági és alföldi területen létező, nagyobb magyarországi állomány mára kisebb csoportokra szakadt szét. A nyugati populációk elsősorban nedves réteken, lápokon, legelőkön, míg a Duna-Tisza közi állomány a Kiskunság száraz, sztyeppi területein él. Alfajai: Vipera ursinii ursinii – Közép-Olaszország Vipera ursinii anatolica – Dél-Törökország Vipera ursinii ebneri – Transz-Kaukázustól Nyugat-Kínáig Vipera ursinii eriwanensis – Észak-Törökország Vipera ursinii graeca – Görögország Vipera ursinii macrops – a Balkán északi és nyugati része Vipera ursinii wettsteini – Közép-Franciaország

Megjelenése: Az alfaj alapszíne szürkés vagy sárgásbarna, hátán a keresztes viperára emlékeztető, egyedre jellemző, sötétbarna cikcakkmintázat fut végig, amit az oldalakon hasonló színű foltok kísérnek. A hasi oldal szürkeségét piszkosfehér foltok tarkítják. Létezik egy ún. babos változata is, amely hátszalagja apró foltokra, babokra esik szét. A rákosi vipera meglehetősen rövid kígyóféle, a legnagyobb mért hím 47,1, a leghosszabb nőstény pedig 59,8 centiméteres volt. A méret mellett a farok hossza és a farokpajzsok száma (a hímeknél 32–38, a nőstényeknél 22–30) alapján lehet megkülönböztetni a nemeket. Életmódja: Mint minden hazai hüllő, a rákosi vipera is telel. Október közepe táján vonul el egy szárazabb, fagymentes helyre (leginkább rágcsálók elhagyott járataiba), ahonnan csak áprilisban kúszik elő meglehetősen legyengült állapotban. A fiatal példányok elsősorban ízeltlábúakkal, különösen egyenesszárnyúakkal táplálkoznak, a kifejlett egyedek emellett kisemlősöket, gyíkokat és madárfiókákat is fogyasztanak. Évente háromszor vedlenek: tavasszal, nyár közepén és röviddel a téli álomra vonulás előtt. Szaporodása: Áprilisban kerül sor a párzásra. Az időjárástól és táplálékkínálattól függően kb. 100 nappal később, július-augusztusban, olykor szeptember elején kerül sor a fialásra. Az utódok átlátszó, puha burokban fejlődnek, és nem ritka, hogy már az anyaállat testében kikelnek. A tojások száma 4-16 között változhat, általában a nőstény korának előrehaladtával emelkedik. Az azonnal kikelő, szüleik mintázatát viselő, 12-16 centiméteres utódok hamarosan levedlenek. Az első évben havi

rendszerességgel kerül sor vedlésre, majd a növekedés lassulásával mind ritkábban. A mérge: A kígyó félénk, rejtőzködő életmódja és alacsony példányszáma miatt marásra rendkívül ritkán kerül sor, ráadásul a rövid méregfogakon kereszül fecskendezett kis mennyiségű, gyenge méreg hatása megközelítőleg egy méh csípésével azonos. Erős szervezetű emberekre ártalmatlan. Mérge legfeljebb gyenge rosszulétet, kiütést okozhat, marása ellen szérumot sem készítenek. Halálos marásról nem tudunk, ám az esetleges allergiás reakciók miatt kígyómarás esetén mindenféleképpen érdemes orvoshoz fordulni. Védettsége: Az alfajt leginkább élőhelyének csökkenése, szétdarabolódása fenyegeti, katasztrofális állománycsökkenésének okai nem tisztázottak. A két hansági és legfeljebb tíz alföldi populáció kb. 500 egyedet számlál, de ennél lényegesen kisebb is lehet a vadon élő állomány. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 2004-ben az Európai Unió LIFE-Nature keretének 50%os támogatásával hosszútávú védelmi programot indított be, melynek keretében a Kiskunsági Nemzeti Parkban létrehoztak egy Rákosivipera-védelmi Központot a Rákosi Vipera Védelmi Tanács szakmai felügyelete alatt, az ELTE Genetika Tanszékének és a Fővárosi Állat- és Növénykertnek az együttműködésével. A központban e célra befogott egyedek szaporítása folyik a szükség szerinti visszatelepítések céljára. A program sarkalatos pontja továbbá az élőhely-rekonstrukció és az érintett területek lakosságának tájékoztatása. 2009-től az érintett szervezetek LIFE+ támogatással folytatják a programot. A rákosi vipera, Magyarország egyetlen endemikus gerincese 1974 óta védett, 1988 óta fokozottan védett, pénzben kifejezett értéke 1 000 000 forint. A Természetvédelmi Világszövetség értékelése szerint veszélyeztetett, szerepel a Berni Egyezmény II. és a CITES I. Függelékében is.