1
Szabolcs megyében születtem és itt is élek, mégis szinte alig ismerek helyi, vagy környező megyékben élő művészeket vagy műemlékeket. Ezt a hiányosságomat igyekszem majd pótolni. Első lépésnek megteszi ez az esszé, amelyet egy olyan emberről kell írnom, akit ismerek és tisztelek mindazért amit tesz vagy tett, ahogy él vagy dolgozik. Ez az illető Krivánik József művésztanár, akihez rengeteg személyes élmény köt, ezért engedtessék meg nekem, hogy a továbbiakban csak így egyszerűen saját szájízem szerint Tanárúrként emlegessem. Szívesen belefognék vele kapcsolatos élményeim felsorolásába, de későbbre halasztom, először szeretném életét és munkásságát áttekinteni. Nos, kezdjük az elején. 1952. December 5-én, Vaján látta meg a napvilágot, itt töltötte gyermekkorát is. A falusi élet – saját bevallása szerint – komoly hatást gyakorolt munkásságára: „A falu végtelennek tűnő határát, az ötvenes évek szegénységben eltöltött éveit nem lehet elfelejteni”mondja Ő. A Baktalórántházán letett sikeres érettségi vizsga után 1977-ben szerezte meg diplomáját a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán (Nyíregyházi Főiskola) rajz-biológia szakon. Tanára itt Bodó Károly volt. A festést még rövid időre sem hagyta abba, 1981-től, mikor családjával Nyírbátorba költözött házuk mellett kis műtermet is kialakítottak maga és felesége, Küzmös Enikő festőművész számára. 1991-ben államvizsgázott a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, Budapesten, ahol Szabados Árpád tanítása nyomán vált festőművésszé. Jelenleg is Nyírbátor városában él, az ottani Báthory István Gimnáziumban rajzot, művészettörténetet, ábrázoló geometriát oktat. Emellett persze a már említett műteremben „szöszmötöl” az iskola után és szöszmötölése természetesen kitűnő eredményekkel jár. Egyéni kiállítása volt 1980-ban Nyíregyházán, ’93-ban Nyírbátorban,’97-ben Mátészalkán, ’98-ban Szilágysomlyón. Csoportos is részt vett, hiszen a „bátori „ művészek családja népesnek mondható. Így részt vett feleségével, Küzmös Enikővel és Farkas Anna festőművésszel közös tárlaton 1998-ban Kolozsváron. Majd a millenium évében a háromfős csapat gyarapodott havasi tamás fiatal grafikus művésszel, és Vass Tamás fotóművésszel, így született meg egy emlékkiállítás az 1100 éves magyar állam tiszteletére. (persze sorolhatnék még ide számtalan kisebb és nagyobb volumenű kiállítást, ezeket azonban jobbnak láttam az esszé végéhez csatolni.) Rendszeresen szerepel a debreceni Országos Nyári Tárlaton, és a nyíregyházi Őszi Tárlaton, ahol ’95–ben elnyerte a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének díját. Azt hiszem nem áll módomban részletesebb életrajzot adni, talán még annyit, hogy Tanárúr két fiú (Péter és Dániel) és egy kislány (Szulamit ) édesapja, többet elárulni azonban már indiszkrét lenne részemről.Sokat emlegettem a fentiekben Nyírbátort, hiszen ez a városka ad otthont Krivánik Józsefnek is. Azért írtam azt a bizonyos „is”-t a mondat a mondat végére, mert fentebb már említettem, hogy jómagam is itt lakom. ’93-ban kerültem be a gimnáziumba, mint az agyondicsért/szidott nyolcosztályos képzés tagja. Ekkor zajlott le első találkozásom Tanárúrral, amely bár nem volt igazán emlékezetes, de szerintem már akkor sejtettem azt, amit az elkövetkezendő évek alatt magam is megtapasztaltam, mégpedig Krivánik József tanítói módszerét és személyiségének sokszínűségét. Hadd álljon itt most egy rövid pedagógus-portré, hiszen én előbb ismertem meg a tanárt, mint a művészt: Tanár úr szerintem azok közé az emberek közé tartozónak vallhatja magát, akit én csak magamban „rendesnek” hívok, ők azok, akikről nem hall rosszat az ember senkitől. Ő is mindig
2
nyugodtan, feszültségmentesen vezette óráit, ami részben a tapasztalat részben az alapvető természetességének hatása. A fegyelmezéssel szinte soha nem voltak problémái, hangos szó nélkül intett rendre minket. Szerettük is érte, hogy humánusan, szinte egyenlőként bánt velem és osztálytársaimmal, de volt ettől is jobb tulajdonsága, amit ha – talán, esetleg – pedagógus lennék én is szívesen elsajátítanék, mégpedig, hogy mindig pozitívan állt hozzá, bármit is tettünk. Hallottam már olyan tanárról, aki végignézve egy osztálytársai által tehetségesnek mondott tanítványa munkáit csak egyetlen szót mondott, amit most ide nem írok le. Ezzel részéről le is volt zárva a vita, és vele a nevelés és szerintem a jó tanár-diák kapcsolat is. Ezzel szemben emlékszem, mikor vízfestményeinket, rajzainkat figyelte, ötleteinket hallgatta, egyfolytában buzdított minket, és nem azt mondta , hogy az a rész rossz, hanem, hogy az a részlet jobb, és segített megváltoztatni a munkát úgy, hogy alapvető hibáink megoldására - úgy éreztük – magunk jöttünk rá. Órái jó hangulat uralkodott, és Tanárúr egyfolytában mozgásban volt, azt hiszem ő volt az egyik olyan tanárom,, akit csak igen kivételes esetben láthattunk az asztal mögött ülni. A negyvenöt perc alatt mindenkihez eljutott, segített, aki igényelte, így egyszerre tartott fenn kapcsolatot a csoporttal és mindenkivel külön-külön. Igyekezett minket – ha mód volt rá – múzeumlátogatásokra vinni, ahol nem csak bemutatta, de el is magyarázta egy-egy kiállítás műtárgyainak történetét, érdekességét, értékének okát. Ez is része volt a szemléltetésnek, amit ő előszeretettel használt, a rajzterem el volt halmozva különböző üvegekkel, természeti formákkal, drapériákkal, és képekkel, mint a rajztermek általában, hogy segítsék a megértést. Az itt leírt szinte valamennyi múlt idejű szót tehetném jelen és jövő időbe, hiszen Krivánik József ma is igen aktívan tanít, és részt vesz a gimnázium életében. Úgy gondolom a művésztanár egyik oldalát már sikerül szemléletesen bemutatnom, most jöhet az, ami valójában kapcsolódik a művészettörténelem tárgyköréhez, mégpedig a festőművész bemutatása. Nem egyszer beszélgettünk már ábrázolásról és művészetről Tanárúr szobányi műtermében. Nem igazán készít munkákat rendelésre, de néha előfordul, hogy elvállal egy-egy érdekesebb feladatot. Ezek általában olyanok, miket be tud illeszteni saját képi világába, és amiken teljesen saját elképzelései alapján dolgozhat. Azt mondják, nem léphet ki az ismeretlenségből az, aki nem népszerű látványfestészetet művel. Ő nem is törekszik erre, A népszerűséget inkább tartja tehernek, mint áldásnak, szerénysége nem is igényli a dicsfényt, neki elég szűk környezetének dicsérete. Ihletőjének az emberi sorsok drámaiságát tartja, de néha van, amikor nem bírja ki, hogy egy adott látványt megjelenítsen. És a két téma megjelenítése között fellelhető a fiatal és a felnőtt Krivánik különbsége is. Kezdetben igen érdekelték az adott színharmóniák, vagy épp ellentétek által keltett hangulatok, érzetek különböző formái, ezért képein markáns színhasználat volt megfigyelhető. Ezzel ellentétben mai munkái szakrális témákat dolgoznak fel, és néhány szín különböző árnyalatait alkalmazzák. Ezeket Tanárúr földszínekként említi, és kék, szürke, barna színhatásokból állnak. Azt gondolhatná bárki, hogy így a képei komorságot, és ürességet árasztanak. Valójában azonban a nyugalom árad belőlük, kifejezői a szürkeségben lebegő embernek, számomra az egyszerű mindennapi hivalkodástól mentes élet színkódjai is ezek. De hadd kerüljenek ide egy nálam gyakorlottabb tollforgató, Gábor Dénes kolozsvári újságíró szavai, amiket egy ’98-as kiállítás alkalmával vetett papírra: ”Küzmös Enikő és Krivánik József munkái két szuverén alkotó lelkületét tükrözik, annak ellenére, hogy házastársak lévén, azt hihetnők
3
kölcsönösen hatniuk kell egymásra. Témaválasztásukban talán van is valami közös: a lét az élet nagy kérdéseihez való biblikus viszonyulás. Ám a mondanivaló megformálásában, a kivitelezésben ki-ki a maga útját járja: Küzmös Enikő több színnel, de fegyelmezett visszafogottsággal ábrázolja lelkének vulkanikus lüktetését; Krivánik József alkotói attitűdjének érzékelése viszont már felettébb kockázatos. Indító impulzusa valahol az ősköd távolában vetíthető, a genezis sokdimenziós világából olyan elemeket ragad meg és kínál a szemlélőnek továbbgondolásra, hogy műértő legyen a javából, aki lépést tud/akar tartani kétdimenziós gondolatsziporkáival. Illusztratív elemek szinte egyáltalán nincsenek a képein, mégis nyugalmat, belső békét sugároznak. Így csak az tud festeni, aki az isteni fenség lényegét megértette.” Eddig az idézet, melynek tartalmával magam is egyetértek, mint fentebb említettem, és a továbbiakban fejtegetem majd. Most szeretném bemutatni - és tőlem tellő legigényesebb módon – elemezni Krivánik József néhány festményét és munkásságának néhány állomását. Ezen bemutató során úgy döntöttem nem az időbeli sokkal inkább a foglalkozásbeli változások vonalán mozdulok előre. Ennek oka egyszerű, ugyanis „Krivánik neoavantgarde. Háromszögeket határozott vonalakat fest a szürke térben, melyek talán első látásra idegenek, de hihetetlen finom árnyalatokban bővelkednek.” (Korontay Gyula ’96). A századelő avantgarde művészei ugyanis először mind régi mestereket másoltak, akadémikus felfogásban tanultak és alkottak, és csak később alakították ki a mondanivalójukhoz legjobban illő kifejezési formát. Ezért először - a birtokomba került reprodukciók sorából - egy cím nélküli rézkarcot mutatnék be. Ez teljesen figurális, tisztán ábrázolja a valószínűleg Vaja községében állt parasztházakat. A vonalak finomak, ám az egyes részletek mégis robosztusak, erőteljesek, ezzel jelezve a gyermekkor szegénységben leélt éveit. 1950-es évek Vajáján nem egy ilyen ki-be düledező falú házikó lehetett. A téma felfogható akár egyszerű tájképként is, de sokkal erősebben érződik róla egyfajta szomorúság, kifejezőereje megrázó, a szemlélő úgy érzi, hogy a tetők sötét tömege maga a falusiak lelkére nehezedő nyomor. Tanárúr azonban inkább fest, mint rézkarcokat készít, bár az előbbi számára ugyanolyan kifejező eszköz. Festményei közül elsőként a Pieta című munkáját szeretném bemutatni. Michelangelo márványba álmodott látomása tűnik fel kontúrjában a képnek, mely színeivel is visszaadja azt, amit a márvány finom hajlataival, apró ráncaival: a halott fiát ölelő anya tragédiáját. A képen megjelenik Krivánik József egyik szívesen használt technikai fogása az ún. „irányított esetlegesség” elvét kihasználó csorgatásos festés, melynek foltjait - ennek a képnek az esetében - mintha maga Mária könnycseppjei és Jézus vére mosta volna ki. A néhány vonallal grafikus felfogásban visszaadott figurák megfogalmazásán észlelhető a tanulmányok, pontos anatómiai ismeretek biztosította szakmai háttér.
4
Kevésbé figuratív az a két festmény, melyek a Bátori Művészek Tárlatán került kiállításra 2000-ben. A Passió című a Piétá-hoz hasonlóan szakrális témát dolgoz fel, ami egyébként a mester egyik kedvelt témaköre. A képen látható alakok - kibukkanva talán az időtlenség és térnélküliség szürkeségéből – Krisztus, töviskoszorúval a fején, és az őt gúnyoló, kínzó egyik katona csizmába bujtatott lába, szinte naturális ábrázolásban. Miért ez a furcsa kompozíció? A kép ihletője a nyírbátori minorita templom (római katolikus templom) egyik Európa szerte híres barokk műtárgya a Krucsay oltár. A mű az oltár nyújtott figuráit alulnézetből, békaperspektívában, így „normális” arányára rövidülve ábrázolja. A kompozíció nyilvánvaló átlós irányához hozzájárul a térérzékeltetés eszközeként alkalmazott elv, miszerint a távolabbi tárgyak légiesebbek, kevésbé kidolgozottak. Ezt az irányt jelzi a jobb sarokból induló fehér „kereszt-szár” is, és a színek sötét-világosak elosztása, mintha a katona barna csizmája és annak környezete a mocskos földön taposna, Krisztus viszont – akit egy szürke, áthatolhatatlan határ választ el az előző figurától – világos alak, mely a vakító fehér irányába cipeli keresztjét.
A kiállítás másik kiemelt munkája olyan címet visel, amely minden bátori számára hordoz valami ismerőset: A zene városa.A Nyírbátori Zenei Napok országszerte elismertek és európai hírű előadók fellépéseit mondhatja magáénak a már több évtizedet megélt rendezvénysorozat. Tanárúr nyírbátori kötődése vitathatatlan, hisz mint már említettem, 20 éve él itt, ezért ezen a képen felfedezhetőek konkrét figurális elemként a református templom gótikus elemei. A templom nyugati fala és az ahhoz kapcsolódó pillérek képei előtűnnek a már említett szürkeségből, de az itt mintha tömeget kapna, rétegekre bontva egyre jobban és jobban takarja el a várost, áthatva teljesen. Ez a köd a mindenütt jelen lévő zenét személyesíti meg, ezért is jelentkezik ilyen puha áttetsző foszlányokban. A következőkben bemutatásra kerülő két mű azok közé tartozik, amiket én személy szerint a Krivánik Józsefre legjellemzőbb munkáinak tartok. Részben, mert ezekből a szakrális témából táplálkozó motívumokból egész sorozatokat épített fel, részben pedig egyszerűen azért, mert ezek gyakorolták a legnagyobb hatást. A Memento sorozat (ennek itt csak két elemét mutathatom be) valóban emlékeztető. Emlékeztet mindenre, ami Tanárúr munkáiban és gondolatiságában megjelenik: a vallásos témaválasztás, a földszínek használata, az egyéni motívumok megjelenése. A kereszt és korpusz szerepe a keresztény vallásban egyértelmű, Krisztus megváltó cselekedetére emlékeztet, arra, hogy valaki egyszer mártírhalált halt az emberiségért.
5
A már említett irányított esetlegesség itt is jelen van: a keresztek hihetetlen lendületessége előre komponált és kiszámított mozdulatsor eredménye, ami már-már az action-painting irányába mutat. Az örök szürke háttérből kivillanó foltokról leolvasható az indulat, a drámai átérzés. Színesebb, de a földszínekbe beillő képek még az Őseink emlékére, az Árváltozás és a Természetben című munkák. Ezek is magasztos témát dolgoznak fel, az ősmagyar emlékek, a természet ihletése hat rájuk. Az akvarellel készített Természetben című munkán az eddigieknél is jobban érzékelhető a festék folyatása, a sűrű lendületes mozdulatok. A Feszítsd meg című festmény már egy újabb motívumba vezet át minket, a háromszög itt nem geometriai forma. Több képén Krivánik háromszögének éleit „összecsapolja” csavarokkal, mint annak idején a falusi bútorokat, szerszámokat. Ennek a képnek színei kicsit harsányabbak, mint az előző képek árnyalatai. A valóban feszített kompozíció szinte érezhetővé teszi a festék aurájában duzzadó erőt, ahogy megpróbálja széttörni a konkrét kép és az ábrázolások határait. A háromszög ugyanakkor a kör legegyszerűbb képe – ugye a legkevesebb oldalú sokszög – tehát a kompozíció újra és újra körbevezeti szemünket, így mégse engedi ki a szemlélőt a keretek közül, amiket szab magának. Az utolsó bemutatása kerülő mű az „Alapítás”, mely szintén a háromszög vagyis inkább életfa motívumot jeleníti meg, színeivel tűnik ki a többi munka közül. Megjelennek rajta ugyanis lilás, sárgás árnyalatok is, amik igen hatásossá teszik ezt a művet. Végezetül annyit, hogy „Krivániktanárúr” életét és munkásságát példának tekintem. Megvalósította, amit szeretett volna, környezete tiszteli és elismeri, sokat köszönhetünk neki. Ha ezt olvassa, remélem nem haragszik meg, hogy a végére ide írom Fábry Szakáll Sándor hozzá írott versét, ezzel bizonyítva, megállapításaim nem elfogultak, nem csak én látom ilyen rózsaszínben a történetet. Folyt.köv.
