SPARK. szikra. Elementálok 2. könyv. Első kiadás *Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

BRIGID

KEMMERER

SPARK szikra

Elementálok 2. könyv

Első kiadás *Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

Jonathannak, Nicholasnak és a kicsi Sam babának: mindennap mindegyikőtökért köszönetét mondok a szerencsecsillagomnak.

1. FEJEZET GABRIEL MERRICK A TENYERÉN HEVERŐ száraz falevelet bűvölte, hogy gyulladjon meg. Ám a levél nem volt hajlandó erre. A zsebében volt az öngyújtó, de azt mindig csalásnak érezte. Meg kellene tudnia gyújtani valamit, ami ennyire kiszáradt! Az átkozott falevél még múlt télen beszorult az ablaküvege sarkába, most pedig láthatóan egyedül az érdekelte, hogy a matekkönyvére libegjen. Komolyan készen állt előkapni az öngyújtóját. A hálószoba falán kopogás hallatszott. -

Fekete! - kiáltotta. Nicky mindig tovább aludt nála, és azért kopogott át a falon, hogy

megkérdezze, milyen színű ruhát vett fel. Ha nem tette volna, akkor még a végén egyforma holmikban lettek volna. Gabriel visszanézett a levélre - ami nem is volt más, mint egy száraz falevél. Semmi nyoma benne az erőnek. A fal mögül az elektromosság dalolt neki. Az íróasztalán álló lámpában érezte az izzószálat. Még a felhőkön átfurakodó vékonyka napsugarak is hordozták nyomokban az elemét. Ha jelen volt az erő, Gábriel beszélni tudott hozzá, megkérhette, hogy hajoljon meg az akarata előtt. De ha nem volt jelen az erő, semmit sem tehetett. Kivágódott az ajtaja. Nick állt ott egy zöld kapucnis pulcsiban és khakiszínű térdnadrágban. Az egyik pomponlány megkérdezte egyszer Gabrielt, nem olyan-e, ha ikertestvére van az embernek, mintha folyton tükörbe nézne. Gabriel pedig visszakérdezett, pomponlánynak lenni nem olyan-e, mintha az ember folyton idióta lenne - bár a kérdés tényleg jogos volt. Gabrielnek ugyanolyan sötét haja és ugyanolyan kék szeme volt, mint Nicknek, és ugyanúgy néhány szeplő tarkította az arcát, mint a testvéréét. Csak épp Nick most mankóra támaszkodva járt - a bal lábán egy térdmerevítő virított. Ez volt az egyetlen egyértelmű különbség köztük: a nemrég eltört láb. Gabriel levette róla a tekintetét: -

Szia!

-

Mit csinálsz? Gabriel az asztala alatti szemetesbe pöccintette a levelet.

-

Semmit. Készen állsz?

-

Az a matekkönyved?

-

Aha. Csak megnéztem még egyszer, hogy a jó házi feladatot adtam-e oda neked. Gabriel mindig nekigyürkőzött a matekleckéjének - aztán átadta Nicknek, hogy ő rendesen

befejezze. A matematika valahol az ötödik osztály környékén idegen nyelvvé vált Gabriel számára. Küszködött, és jó ha hármasokat szerzett, míg az ikertestvére tele volt ötösökkel. Ám amikor hetedikes korukban a szüleik meghaltak, Gabriel majdnem megbukott matekból. Nick falazni kezdett neki, és ez azóta is így maradt. Nem mintha nagy kihívás lett volna. A matematika Nicknek olyan volt, mint a légzés. Másodéves differenciál- és integrálszámításra járt, és már az egyetemre szerzett krediteket. Gabriel még mindig a tizenegyedikesekkel járt matekra. És a könyökén jött ki. Gabriel becsapta a könyvet, és behajította a hátizsákjába. Szeme megint a térdmerevítőn állapodott meg. Két nappal ezelőtt az ikertestvére lába három helyen eltört. -

Ugye nem kell egész nap a holmidat cipelnem? A hangja élesen csengett, nyoma sem volt benne a könnyed élcelődésnek, aminek szánta. Nick a szokásos módon reagált: ugyanígy.

-

Ha sírni fogsz miatta, akkor nem. - A lépcső felé fordult, és gúnyos, fals, emelt hangon

folytatta: - Én vagyok az iskola sporthőse, de lehetetlen egy pár könyvvel többet vinnem... -

Csak így tovább - kiáltott Gabriel, miközben a vállára dobta a hátizsákját és a testvére

után indult -, majd lelöklek a lépcsőn. Aztán mégis tétovázva megállt az ajtóban, és hallgatta Nick akadozó lépteit, ahogy a lépcsőn ereszkedik lefelé, és a korlát nyikorgását a súlya alatt. Gabriel tudta, hogy segítenie kellene. Talán még át is kellene vennie annak a mankónak a helyét! Nick legalábbis erre is képes lenne az ő kedvéért. Mégsem tudta kikényszeríteni magát az ajtón. Ez a törött láb az ő hibája volt. Hála Istennek Nick képes volt arra, hogy erőt merítsen a levegőből, ez az elem pedig bőségesen rendelkezésükre állt. A hét végére valószínűleg már sántítani sem fog. Akkor pedig Gabrielnek nem kell már a saját rossz ítélete bizonyítékát néznie. A testvéreivel együtt mindig céltábla volt az elementál képességei miatt. Mivel igazi elementálok voltak, elvileg meg kellett volna halniuk, amint kifejlődött az erejük. Szerencsére a szüleik egyezséget kötöttek a város gyengébb elementáljaival. És ez az egyezség a szüleik halálához vezetett. Legidősebb testvérük, Michael, képes volt arra, hogy fenntartsa az egyezséget - egészen néhány héttel ezelőttig, amikor Tyler és Seth, két másik elementálkölyök a városból,

megtámadta Christ. Események lavinája indult meg ezzel, ami végül ahhoz vezetett, hogy megjelent a városban egy Őrző, azzal a céllal, hogy végleg elintézze a Merrick fivéreket. Ráadásul majdnem sikerrel is járt. A szalagavató után megtámadta őket. Egyetlen módon tudtak csak ellenállni, és meg is kísérelték. Azonban Gabriel arra sarkallta ikertestvérét, hogy erős vihart gerjesszen. Még több erőért könyörgött. Amikor Nick elesett, a baleset gyakorlatilag szétzúzta a lábát - ha nem igazi elementálok lennének, egészen biztosan meg kellett volna műteni. Azon az éjjelen Gábriel képtelen volt megvédeni. Az Őrző elrabolta Nicket és Christ, és fogságban tartotta őket. Becca és Hunter talált rájuk. Gabriel viszont semmire sem volt képes. Tehetetlen és féktelen volt, mint mindig. Most viszont biztonságban voltak, és a dolgok visszatértek a normális kerékvágásba. Nick megint a régi volt. Az élet szép. Ne is törődj vele! Semmi értelme a panaszkodásnak! Egyetlen szót sem szólt a futballpályán történtekről. Ami Gabrielt illeti, nem is volt szükség erre. Akárcsak a matematikával kapcsolatban, Nick már megszokta, hogy az ikertestvére kész kudarc. Gabriel bekanyarodott Becca Chandlerék utcájába, és a visszapillantó tükörben az öccsére nézett. Chris a hüvelykujja körmét rágta, és az ablaknak támaszkodott. -

Ideges vagy? — kérdezte Gábriel. Chris levette a tekintetét az ablakról, és Gabrielre meredt.

-

Nem. Nick feléjük fordult az ülésén:

-

Mindenképp nyisd ki neki az ajtót! A lányok zabálják az ilyesmit! Á! - vetette ellen Gabriel. - Vedd lazára! Dolgoztasd meg... Az Isten szerelmére! - bukott ki Chrisből. - Csak most, konkrétan tegnap szakított

Hunterrel, úgyhogy ez most nem olyan! Oké? Jó ég, mennyire felhúzta magát itt valaki! Gabriel megint hátrapillantott. -

De téged kért meg, hogy vidd el! Chris megint kinézett az ablakon:

-

Én ajánlottam fel.

Nick az ikertestvére felé fordította a fejét: -

Nagyon ideges - suttogta. Gabriel mosolyogva fordult be Beccáék házához:

-

Nagyon.

-

Befognátok végre mind a ketten? Becca a lépcsőn ülve várta őket. Karját a térde köré fonta, kezét behúzta gyapjúpulóvere

ujjába. Sötét haja hosszan omlott a hátára. -

Úgy tűnik, eléggé ki van borulva - jegyezte meg Nick. Valóban úgy tűnt. Sötét tekintettel, karikás szemekkel, vállait összehúzva ült ott. Vagy

talán csak egyszerűen fázott. Gábriel nem volt túl jó az érzelmek értelmezésében. A lány arca felderült, amikor meglátta őket. A kocsihoz szaladt, és kis híján hamarabb odaért, mint hogy Chrisnek ideje lett volna kiugrani, hogy kinyissa neki az ajtót. A lány megtorpant előtte. Orcáin halványrózsaszín pír jelent meg. -

Szia! - mondta, és a füle mögé igazított egy haj tincset.

-

Szia! - viszonozta Chris lágy, halk hangon. Utána csak álltak ott, és egy hang sem jött ki a torkukon. Gabriel a dudára csapott. Erre szétrebbentek. Amikor beszálltak a kocsiba, Chris vállon bokszolta a bátyját. Becca bekapcsolta a biztonsági övét:

-

Örülök, hogy mind itt vagytok. Hangja tele volt aggodalommal. Nicknek tehát igaza volt. Chris a lány felé fordult:

-

Jól vagy?

Becca megrázta a fejét. -

Apám telefonált. Látni akar. Ma este. Egyikük sem szólalt meg, így Becca szavai sokáig lebegtek körűlőttük a meleg utastérben.

Apja elementál Őrző volt, akit azért küldtek, hogy pusztítsa el mindannyiukat. Miután sikeresen megmenekültek, és két napig semmit sem hallottak felőle, mindannyian azt gondolták, talán megint lelépett, épp úgy, mint amikor Becca tizenegy éves volt. Chris mély levegőt vett, és óvatosan megkérdezte: -

Akarsz találkozni vele? Gabriel a visszapillantó tükörben a lányra pillantott. Becca szinte belepréselte magát az

ajtóba, és közben bámult kifelé az ablakon. -

Azt akarom, hogy tűnjön el a pokolba innen! Chris még mindig őt bámulta.

-

Ő az apád! — Szünetet tartott. - Biztos vagy benne?

-

Lehet, hogy hozzájárult a „létrejöttömhöz”, de az az ember nem az apám.

-

Látni akarom! - mondta Gabriel. A válla már most is megfeszült. A lány tétovázott.

-

Várj... El akarsz jönni velem?

-

Aha. Tartozom neki egy pár szívességgel.

-

Mi tartozunk neki - helyesbített Nick. Az ő hangjában is hév bujkált.

-

Mondta, miért akar látni? - kérdezte Chris.

-

Azt mondta, segíteni akar nekünk. Hogy újabb Őrzőt küldenek, ha nem jelenti, hogy

titeket... hát... -

Megöltek - Gábriel kitette az indexet Beccáék utcájának végén. A lány nyelt egyet:

-

Aha. Hé, légyszi fordulj balra! Fel kell vennünk Quinnt. Gabriel megint rápillantott. Nem rajongott Becca legjobb barátnőjéért, sőt a legkevésbé

sem vágyott arra, hogy felvegye - különösen akkor, amikor ennyi megbeszélnivalójuk lett volna. -

Még valakit? - kérdezte Gabriel. - Vegyem fel Huntert is?

Becca habozott, és Chrisre sandított: -

Sajnálom... Meg kellett volna kérdeznem...

-

Remek - mondta Chris, Gabriel pedig érezte az öccse tekintetét a visszapillantó tükrön

át. - Biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan ekkora barom! Gabriel rá sem hederített: -

Mikor ma este? Azt is mondta, hol?

-

Az Annapolis Maliban. Nyolckor. A stoptáblánál fordulj jobbra! A háztömb végén lakik.

-

A plázában akar találkozni? - hitetlenkedett Nick. Az éttermeknél - pontosított Becca. - Megmondtam neki, hogy kizárólag a nyilvánosság

előtt vagyok hajlandó találkozni vele. -

Nagyszerű - jegyezte meg Gabriel. - Így többen kerülnek majd a tűzvonalba.

-

Szerintetek hiba volt a plázát választani? - kérdezte Becca. Gabriel vállat vont. Múlt héten a lány apja nem habozott hétköznapi embereket is

veszélybe sodorni. Ám tényleg számított ez valamit? Megálltak az út szélén, Quinn pedig feltépte az ajtót, és szinte bezuhant rajta. Szőke haja a dzsekijébe gabalyodott, hátizsákját pedig csak félig cipzározta be, így a könyvei a kocsi padlójára szóródtak, még mielőtt becsapta volna az ajtót.

-

Jézusom, indulj már! - csapott a vezetőülés háttámlájára. - Istenem, de utálom az

anyámat! Quinn rémesen túldramatizált mindent. Gabriel visszakanyarodott az útra, de szándékosan olyan lassan haladt, amennyire csak tudott. Nick a válla fölött hátrapillantott Quinnre. -

Minden rendben van? Quinn visszatömte a könyveit a hátizsákjába, és berántotta a cipzárt.

-

A sátánnal élek együtt! Mikor rendeződik a helyzet a kocsiddal, Bex? Nem bírom

tovább! Nick még mindig hátrafelé nézett: -

Vihetünk mindig mi az iskolába, ha akarod. Quinn abbahagyta a küzdelmet a holmijával, és felnézett a fiúra.

-

Tényleg? - Imádnánk - kajánkodott Gabriel, nyomatékosítva megjegyzése szarkasztikus élét. -

Hordhatnánk a fél tizenegyedikes évfolyamot. -

Ugyan mi ütött beléd? - kérdezte Chris.

-

Ne aggódj! - nyugtatgatta Quinn. - így is tudom, mekkora seggfej.

-

Én is szeretlek - viszonozta Gabriel. Nick viszont csak vigyorgott:

-

Meg tudsz különböztetni bennünket?

-

Kérlek! Ha te beszélsz, abban nincs semmi kihívás. Megint beleöklözött a vezetőülés háttámlájába. Gabriel mérgesen hátrameredt rá:

-

Hány éves vagy? Hat?

-

Ó, nem szereted? És ezzel mi a helyzet? Megnyalta az ujját, és bedugta a fiú fülébe. Gabriel Quinn kezére csapott. Sohasem bántott lányt, de Quinn- nek jó esélye volt arra,

hogy ő legyen az első. Becca nevetett: -

Quinn-nek két fiútestvére van.

-

Ismerek minden módszert, amivel fiúkat lehet bosszantani - mondta Quinn.

Gábriel felhorkant: -

Efelől semmi kétségem sincs.

2. FEJEZET A

NAP TÖRIVEL

És

ANGOLLAL KEZDŐDÖTT.

Két tantárgy, ami egyáltalán nem tudta tűzbe

hozni Gabrielt. Egyre csak Becca apjára gondolt: ahogy majd ott fognak ülni vele a pláza éttermeinél, és beszélgetnek. A lány apja most állítólag segíteni akart nekik. Jaj, hát persze! A szalagavató nem az első alkalom volt, hogy az Őrző az életükre tört. Gabriel jól emlékezett még a robbanásra, ami lerombolta az iskolától két háztömbnyire fekvő hidat - és majdnem megölte őt magát is. A tűz nem ártott neki, de a betonon landolni nem volt leányálom. Azt sem feledhette, ahogy az Őrző megtámadta őket a futballpályán. Ahogy magával ragadta Nicket, a törött lábával. És azt sem, hogy képtelen volt segíteni neki. A ceruza megreccsent a kezében. A foszforeszkáló lámpák pislogni, surrogni kezdtek, a tanárnő pedig félbehagyta az előadását, és felpillantott. Gabriel mély levegőt vett. Fékeznie kell magát, mielőtt felgyújtja az egész iskolát. Chrisnek és Nicknek szerencséje volt. Chris hordhatott magánál egy üveg vizet, és így mindig közel lehetett az eleméhez. Nick pedig - a pokolba is, a levegő mindenütt jelen van! Neki nehezebb lenne megúsznia ugyanezt. Még Michael is azzal töltötte a napjait, hogy a koszban játszadozott: tökéletes dolog egy földelementál számára. Természetes energia mindenütt - de ez az energia gyenge. Szabályozott. Szűrt napfény, elektromos vezetékek gumi- és műanyag- rétegek mögé rejtve. Csak még jobban vágyakozott utána. De hát mégsem járkálhat mondjuk egy gyertyával a kezében! Harmadik óra: matek. Gabriel érezte, hogy megfeszül a válla, ahogy a terem felé haladt. A szikár matektanár, Mr. Riley nem volt még az asztalánál, de Gabriel máris bedobta a házi feladatát az e célra szánt kosárba, és indult a harmadik hely felé a padsorában. Általában azzal töltötte az órát, hogy megpróbálja megúszni, hogy felszólítsák. Tizedikeseknek meghirdetett óra volt, de szerencsére egy buzgómócsing kiscsaj mellett ült, aki jóformán minden kérdésre tudta a választ és folyton jelentkezett. Gabriel kivette a könyvét a táskájából, de az egyetlen ceruzájának már az angolórán kitörte a hegyét.

Nem mintha számított volna. Ugyan mihez fogna itt - firkálgatna? Taylor Morrissey, még egy itt ragadt végzős ült előtte a székre feltett lábbal. Vállára omló szőke hajzuhataga tökéletesen kiemelte a melleit. A szoknyája olyan rövid volt, hogy kis híján fellobbant körülötte a pad. Gabriel szemmagasságban volt úgy nagyjából mindennel. Tudta, hogy a lány bármelyik fiúnak bemutatná ugyanezt a műsort, mégis nehéz volt levenni a szemét a látványról. -

Szia, Taylor!

-

Mész ezen a héten kosarazni?

-

Hát nem megyek mindig? - Gabriel egyedül a sportban jeleskedett: a sport volt az

egyetlen ok, amiért egyáltalán törődött az iskolával. Ha kitombolhatta magát, az legalább kikapcsolta - levezethette az energiát, ami egyébként más módot talált volna arra, hogy égjen. Taylor előrehajolt, kezét a térdén nyugtatta, és teljes belátást biztosított a blúzába. -

A többi csajjal ki akarunk találni valami különlegeset a végzősöknek idén - közölte

szempilla rebegtetve. - Van valami ötleted? Gabriel általában egész nap képes volt erre az évődésre. Most viszont máris fáradt volt a tervezgetéstől, hogyan fogják elintézni Becca apját, így nem volt kedve játszadozni. -

Biztos vagyok benne, hogy kigondoltok valamit. A lány enyhén összevonta a szemöldökét, majd meglibbentette a haját.

-

Heather szülei elutaznak a hétvégére, és szeretnénk egy kis bulit csapni az edzés után.

Ott van az a jacuzzi, és kezd épp elég hűvös lenni ahhoz, hogy a tűzvermet is begyújtsuk... Tűz. A gondolat sokkal vonzóbb volt, mint bármi, amivel Taylor szolgálhatott. -

Benne vagyok! - biztosította Gabriel. A lány most elmosolyodott, de volt a mosolyában valami vad - mint amikor a macska

mosolyog a csapdába esett egérre. -

Talán... - kezdte, de aztán elhallgatott és oldalra pillantott. Hangja élesebb lett. - Nem

bánod, ha... Gabriel jobb oldalra pillantott. A mellettük ülő tizedikes lány visszarántotta a tekintetét a papírjára, és teljesen elpirult. -

Bocs!

- Jajistenem - hadarta Taylor. - Fullra bámult! Micsoda zakkant leszbikus! Hegyes cipősarkok kopogtak végig a folyosón, és egy kosztümös, magas nő rontott be az ajtón, a tanári asztalra vetve az aktatáskáját. Sötét haját szoros kontyba fűzte - és ez egyáltalán nem tette barátságossá az arckifejezését.

-

Bocsánat, mindenki - szólalt meg. - Mrs. Anderson vagyok, és ma Mr. Rileyt

helyettesítem. Ez az iskola kész labirintus... - Tekintete Tayloron állapodott meg, aki gyakorlatilag felfeküdt a padra. - Talán mindannyian elfoglalhatnánk a helyünket? Taylor sóhajtva lemászott a pádról, és színpadiasán a helyére csusszant. Gabriel is elhelyezkedett. Legalább majd filmet néznek, vagy lyukasórájuk lesz, vagy ilyesmi. -

Mivel Mr. Riley édesanyja beteg, lehet, hogy sokáig fogom őt helyettesíteni, úgyhogy ha

lyukasórában reménykedtek... Most Gabrielen volt a sor, hogy felsóhajtson. -

Azt hiszem, röpdolgozattal kezdjük - mondta Mrs. Anderson. - Csak hogy nagyjából

lássam, ki hogy áll a matekkal... Gabriel megdermedt. -

De pont a múlt héten írtunk dolgozatot! - nyavalygott Andy Cunningham, ide-oda

hintázva a székén. Így volt. Gabriel nem írta meg. Helyet cserélt Nickkel. -

Mrs. Anderson? - Taylor jelentkezett, negédes hangjából szinte csepegett a cukor. -

Tudom, hogy ön új itt, meg minden, de Mr. Riley sohasem írat velünk röpdolgozatokat. -

Lehetséges, ám így hatékonyan felmérhetem, ki hol tart. Semmi hátrányotok sem lesz

belőle - magyarázta Mrs. Anderson. - Csak a saját használatomra szánom, hogy lássam, mik az erősségeitek. Gabriel a farmerébe törölte a tenyerét. Ki kellene mennie a vécére, és egyszerűen nem visszajönni. Hát, ez aztán elegáns megoldás lenne! Mrs. Anderson minden padsor elé odalépett, és fénymásolt lapokat tett az első padra. Két lap, mindkét oldalára nyomtatott. Gabriel mélyet lélegzett. Képes lesz rá! Még ceruzája sem volt. Bedugta a kezét a hátizsákjába. Rágógumi. Kocsi kulcs. Sárga kiemelőfilc. A tartalék öngyújtója - kísértést érzett, hogy a padjára került lapok ellen fordítsa. Feltekintett a tizedikes lányra. Hat hete ült mellette, de fogalma sem volt, hogy hívhatják. A lány teljesen jellegtelen külseje sem segített. Seszínű barna haj laza copfba fogva, sima, szürke garbó, márkátlan farmer. Arcvonásai lágyak, zsengék, sminkmentesek voltak, és szemüveget viselt. -

Hé, okostojás! - szólította meg Gabriel. - Ki tudsz segíteni egy ceruzával? A lány nem nézett fel.

-

Hé! - ismételte Gabriel. Csak nem elpirult ez a csaj? Akárhogy is legyen, nem nézett fel. Gabriel ingerültsége fellobbant.

-

Hé! - vakkant rá. - Van egy ceruzád, négyszemű? Mi vagy te, süket? A lány Gabriel felé kapta a fejét.

-

Nincs. És a nevem nem Négyszemű, se nem Okostojás - mégis felé lökött egy ceruzát,

majd lehajolt, hogy kihalásszon egyet magának is a hátizsákjából. Gabriel a szemét forgatta, majd a papírra nézett. 1. kérdés. Váltsd át a következőt fokokra: 5π/12 radián. Megint bele kellett törölnie a tenyerét a farmerjébe. Majd később visszatér erre. 2. kérdés. Ha sin x = ¼ és x a II. kvadráns eleme, mennyi a pontos értéke a következőknek: sin 2x és cos 2x?

Mi a lószar? Ilyeneket kellett bámulnia nap, mint nap, mégis még mindig úgy érezte, hogy kínaiul olvas. Valami csattant. A ceruzája. Megint eltört egyet! Okostojás a fiú felé kapta a fejét. Ugyan mi lehetett a baja? Gabriel visszameredt a papírjára. A helyettes tanár azt mondta, nem fog számítani, mégsem adhatott be teljesen üres dolgozatot. Fogalma sem volt, mit fognak tenni, ha karó lesz. Mi van, ha újra kell írnia? Ha rájönnek, hogy Nick írt helyette dolgozatokat, biztos, hogy minden csapatból kirúgják. Szólnak Michaelnek. Csatt! Most egy negyed ceruza maradt a kezében. A többiek figyelni kezdték. Mély lélegzetet vett. Képes lesz rá! Képes lesz! Képes. Odaszorította a ceruzacsonkot a papírhoz, és minden feladatot megkísérelt végigszámolni. Élete leghosszabb harminc perce volt. Az utolsó háromhoz hozzá sem tudott fogni. -

Rendben, azt hiszem, ennyi idő elég lesz! - szólalt meg Mrs. Anderson.

Hála Istennek! A futballpálya többszöri körbefutásától nem fáradt el ennyire. -

Most pedig cseréljetek a padtársatokkal az osztályozáshoz! Gabriel felkapta a fejét. A tízedikes lány már nyújtotta is felé a papírját — pillantásra sem méltatta Gabrielt. Elvette

tőle, de nem adta oda a sajátját. A tesztek egymás mellett hevertek, az egyik tiszta és tökéletesen rendezett volt, a másik pedig egyetlen totális káosz. Okostojás felsóhajtott, és kinyújtotta a kezét Gabriel dolgozatáért. A saját padjára rántotta. Gabriel a ceruzacsonk végét rágcsálta. Meg is szúrta vele az ajkát. Verekedést kezdhetne. Beküldenék az igazgatói irodába. Alan Hulster ült a balján: komplett idióta srác. Gabriel nem is bánta volna, ha behúzhat neki egyet. -

Hé! Jobbra pillantott. A tízedikes lány őt bámulta összevont szemöldökkel. Megnyalta az ajkát.

-

Ez mind rossz! - suttogta. Nem mintha ezt mondani kellett volna. Gabriel visszanézett a lány dolgozatára. Mrs.

Anderson egyesével felolvasta a válaszokat, és természetesen Okostojás mindent jól oldott meg. Neve gyöngybetűkkel ott díszlett a papír tetején: Layne Forrest. Hogy a pokolba lehet, hogy nem bírt megjegyezni egy olyan nevet, hogy Layne Forrest? Most kellene behúznia egyet Hulsternek, mielőtt még előre kell adni a lapokat. -

Hé! - suttogta Layne újra. Gabriel ránézett:

-

Mi van? A lány kicsit megrezzent, majd tovább suttogott:

-

Múlt héten kilencvenkét százalékos dolgozatot írtál! Láttam. Persze hogy olyat írt. Száz százalékos is lehetett volna, de Nick általában vétett egy-két

szándékos hibát. Gabriel a lányra meredt, remélve, hogy megfutamíthatja: -

Igen? És? Működött. A lány meghátrált, és visszanézett a papírjára. Ekkor viszont lassan megfordította a ceruzáját, és radírozni kezdett. Finoman, művészien végezte, a ceruzája alig mozgott - tekintete pedig a terem elejére

szegeződött. Majd írni kezdett. Mit csinál ez?

Gabriel nem tudta mire vélni. Mrs. Anderson kérte, hogy adják előre a dolgozatokat, és használják a fennmaradó időt tetszésük szerint - amíg ő átnézi mindet. -

Hé! - suttogta Gabriel. Layne nem fordult felé, csak kivett egy vékony könyvet a hátizsákjából, és olvasni kezdett. Gabriel Layne felé lökte a ceruzacsonkot. Eltalálta a karján. A lány felsóhajtott, és ránézett.

-

Most komolyan?

-

Mit csináltál? Layne megint elpirult. Visszanézett a könyvére. Olyan halkan beszélt, hogy Gabriel alig

hallotta. -

Nyolcvan százalékot kapsz. Kijavította a dolgozatát?

Gabriel nem tudta eldönteni, hogy a dühtől vagy a megkönnyebbüléstől szédül-e. -

Miért? - csattant rá a lányra. - Miért tennél ilyet? A helyettes tanár megköszörülte a torkát a terem végében.

-

Valami baj van?

-

Nem! - a pokolba, hiszen megbicsaklott a hangja! Köhintett egyet. - Bocsánat! Amikor kicsengettek, Layne sietve távozott. Gabriel nem hiába játszott négy sportcsapatban. Elzárta az útját a folyosón, sarokba

szorította a szekrényeknél. Layne aprócska teremtés volt, úgy huszonöt centivel alacsonyabb nála. -

Miért csináltad ezt? - kérdezte. A lány felnézett rá, mappáját védekezőn ölelte magához. Hangja még mindig lágyan,

halkan csengett, valahogy mégis hallani lehetett, az óraközi szünetben zajló tolongás ellenére. -

A testvéred írta meg a múltkor a dolgozatot, ugye? Gabrielnek melege lett, elvörösödött - pedig ez volt az igazság. Valami oknál fogva megalázónak érezte, hogy a lány rájött. A lány feje melletti szekrénynek támaszkodott, és közel hajolt hozzá.

-

Elmondod valakinek? A lány nyelt egyet.

-

Mindenkit zaklatsz, aki segít neked? Gabriel elkapta a kezét. Így tűnne?

-

Hé, ember! - szólalt meg egy hang a vállánál. - Jól vagy? Gabriel megrándult. Most tűnt

fel neki, milyen közel hajolt a lányhoz.

Hunter állt mellette, tengerészhátizsák a vállán. A fehér tincs különvált szőke hajától, és belelógott az egyik szemébe - a másik szeme tágra nyíltan, vizslatva bámulta Gabrielt. Hunter apja is Őrző volt, és egy sziklaomlásban halt meg. Hunter azért jött a városba, hogy bosszúból megölje a Merrick fivéreket. Felelősnek tartotta őket apja haláláért - míg Becca meg nem győzte az ellenkezőjéről. Az elmúlt néhány napban valamiféle tűzszünet állt be közöttük. -

Aha - mondta Gabriel. - Jól. Hunter Layne-re pillantott.

-

Mind a ketten...

-

Igen - szólalt meg Layne. Ezzel sarkon fordult, és eltűnt a tömegben. Hunter utána bámult.

-

Mi történt itt? Gabriel nem gyűlölte annyira ezt a kölyköt, mint Chris, de testvéri szolidaritásból mégis

ingerelte a jelenléte. -

Semmi közöd hozzá, anyuci! Ezzel elindult. Hunter követte.

-

Rendben, akkor mi történt a második órán?

-

Átaludtam az angolórát. És te?

-

Nem hiszem, hogy ez alvás lett volna! Hunter sokatmondóan a mennyezetre pillantott - a mennyezeti lámpákra. Gabriel felsóhajtott, de ment tovább. Hát mindenki átlát rajta ma?

-

Tudod, hogy Ötödik vagyok - erősködött Hunter. - Minden elemet érzek. A többiek talán

nem vették észre, de én igen. -

Jó neked.

-

Van ennek valami köze ahhoz, hogy Becca találkozni akar velem ebédnél? Gabriel megtorpant.

-

Beszélt veled?

-

Odadobott egy cetlit a padomra töri órán. Mi folyik itt?

-

Vacsora randink van.

-

Tényleg?

-

Aha - Gabriel megint elindult. - És a legjobb lesz, ha hozod a fegyveredet.

3. FEJEZET LAYNE ÜLT AZ ÁGYTAKARÓJÁN, és figyelte, ahogy a legjobb barátainője előnytelen lilára festi a körmeit. Már lement a nap, és sötétség övezte a hálószobája ablakát. Egyre csak arra a dolgozatra gondolt - ahogy kijavította Gabriel Merrick hibáit. Jó ég, hisz elkaphatták volna! Ugyan mi ütött belé? Már így is csak egy cérnaszál tartotta össze a világát. -

Úgy néz ki a kezed, mint egy hulláé - szólalt meg. Kara összevonta a szemöldökét, és meglebegtette a kezét a levegőben:

-

Nekem tetszik. Biztos vagy benne, hogy anyád nem fogja bánni, hogy használtam? Layne vállat vont, és kitekintett az ablakon. Apja nemsokára hazatér, vagyis mindjárt

hozzá kell fognia a vacsorakészítéshez, nehogy a kisöccse kifossza a konyhát, édességet és burgonyaszirmokat keresve. -

Nem is fog rájönni - válaszolta.

-

Tudod, ez az a... jó fajta lakk. Nem is tartanak ilyet a szalonban, ahová az anyám jár.

Lehet vagy húsz dollár üvegje. - Hát, én nem ismerem ki magam a lakkok közt. Kara a mennyezet felé sandított. Persze, hogy nem! El sem hiszem, hogy a rokona vagy annak a nőnek!

-

Layne piszkálni kezdte a körmét: az ő körme rövid volt és sosem lakkozta ki. Néha maga sem tudta elhinni, hogy rokonok az anyjával, akit csak a márkás cuccok foglalkoztatták: azok, amelyekről mindegyik divatlap harsogott. Layne nem egyszer látta olyan táskával, amit hírességek hordtak a celebmagazinok címlapján. Layne még a Gucci és a Juicy Couture közötti különbséget sem ismerte. Kara

szemében

ez

szentségtörésnek

számított.

Amikor

kilencedikes

korukban

összebarátkoztak, Kara gyakran könyörgött Layne- nek, hogy hadd kutassa át az anyja ruhásszekrényét. Layne a szülei ágyának végén ülve tűrte ezt, hiszen a barát az barát. Végül azonban úgy oldotta meg a helyzetet, hogy azt hazudta Karának, az anyja rájött, és mérges volt. Teljes hazugság, persze, de nem bírt több ruhát látni. Kara nem volt olyan okos, mint Layne - csak testnevelésórán meg az ebédnél látták

egymást, - de vele legalább lehetett beszélgetni, és nem nevezte Layne-t leszbikusnak, meg nem is zaklatta azzal, hogy cseréljenek dolgozatot. Mivel az órái felét két évvel idősebbekkel töltötte, Layne-nek nem sok barátválasztási lehetősége maradt. Az iskola első napja óta azon töprengett, vajon milyen lenne, ha egy olyan srác, mint Gabriel Merrick, szóba állna vele. Azonnal kiszúrta magának - őszintén, melyik lány ne szúrná ki? Amikor Karától megtudta, hogy ikertestvére is van, akkor azon merengett el, hogyan teremthet a sors két ilyen külsejű srácot. Amikor padszomszédok lettek, eleinte úgy gondolta, szerencséje van. Tévedett. Gabriel Taylor Morrissey mögött ült: ez a lány pedig élethivatásának tekinthette, hogy minden alkalommal megalázza Layne-t, ahányszor csak látta. Ám így Layne számára legalább lehetőség kínálkozott, hogy lássa, hogyan méregeti Gabriel Taylort. Minden. Áldott. Nap. Igazából nem tudta a fiút hibáztatni. Taylor néha úgy öltözött az órákra, hogy még egy bikini is többet takart volna belőle. Layne saját magát is alig bírta visszatartani a bámulástól. És nem mintha Gabriel tekintete valaha jobbra tévedt volna. Még ma sem, amikor ceruzára volt szüksége. Layne nem is jött rá, hogy hozzá beszél, míg a fiú hangja megvetésbe nem fordult. Mi vagy te, süket? Jó ég, legszívesebben megütötte volna! Meg is kellett volna ütnie. Ám akkor a szeme elé került a fiú dolgozata. Hogy ronthatja el valaki az összes feladatot? Egy pillanatra különös elégedettséget érzett. A fiú bunkón viselkedett, és most majd egyest kap. Utána azonban eszébe jutott a múlt heti, ötös dolgozata. És ekkor összeállt benne a kép. Kísértést érzett, hogy agyatlan izomtömegnek bélyegezze magában. Ám a fiú kezében kétszer is eltört a ceruza. Dühös volt. Frusztrált. Nem is: zavart! Ahhoz, hogy zavartak legyünk, érdeklődést kell tanúsítanunk a dolog iránt, nem? Miután végignézte Gabriel dolgozatát - egyértelműen megkísérelt megbirkózni minden feladattal -, hirtelen szánalom villant benne. Így hát javítani kezdte. -

Jobban kellene érdeklődnöd anyád holmija iránt - mondta Kara. - Ki fog tagadni téged!

-

Túl késő! - vetette ellen Layne. Kara felpillantott.

-

Micsoda?

-

Semmi! Akarsz nálunk vacsorázni?

-

Egy nap majd arra ébredsz, hogy elvesztegetted a legszebb éveidet, tudod?

-

A legszebb éveimet? Kara Layne felé intett gót stílusú körmeivel.

-

Ez a kis együttes, amit hordasz, nem gyakorol nagy hatást a fiúkra, tudod.

-

De mégsem szaladgálhatok kombinében meg olyan nadrágban, amiből kilóg a fél

fenekem! - Layne sokatmondó pillantást vetett barátnőjére, akin épp élénkrózsaszín kombiné díszlett, farmere pedig annyira volt a csípője alá tolva, hogy Layne elpirult tőle. -

Ó, az Isten szerelmére, miért nem? Jézusom, Layne, tartsd meg a garbókat nyolcvanéves

korodra! Nézzük meg, fogadni mernék, hogy van valami anyád szekrényében, amit felvehetnél holnap! Kara ezzel már kint is volt a szoba ajtaján. Layne utána iramodott. A barátnőjénél hamarabb ért a szülei hálószobájához, és zárva tartotta az ajtaját. -

Felejtsd el, Kara!

-

Layne, szívességet teszek neked! Tényleg! Valakinek meg kell tennie. Layne erősebben szorította az ajtót. Érezte, hogy a szíve belülről püföli a mellkasát.

-

Azt mondtam, felejtsd el!

-

Mi a bajod? - Kara megpróbálta lecsavarni a kezét a kilincsgombról. - Nem vagy te

leprás, vagy mi! Mutasd meg azt a testet! - megragadta Layne blúzának szélét, és ráncigálni kezdte. -

Elég - sikította Layne. A hangja agresszívebben csengett, mint szerette volna. Kara meghátrált:

-

Jézusom, Layne... Ekkor meghallották a kulcs fordulását a bejárati ajtóban, és már kiáltott is az apja:

-

Layne! Hullafáradt vagyok. Hogy áll a vacsora? Layne?

-

Fent vagyok! - mintha fojtogatták volna. - Jobb lesz, ha most mész - fordult Karához. Kara átvetette a haját a válla felett.

-

Nézd, én csak próbálok a barátod lenni. Nem sejtettem, hogy felrobbansz. Úgy értem, a

testvéredet tekintve, minden segítségre szükséged van, amit csak megkaphatsz... -

Hé! - sziszegte Layne. - Ne beszélj Simonról! Kara vállat vont.

-

Tudod, hogy igaz - beugrott Layne szobájába, és fogta a hátizsákját. Kifelé menet még

visszakiáltott. - Fogadd meg a tanácsomat! Meg fog lepni, mennyire használ. -

Lehet - mondta Layne. Ám pontosan tudta, mennyire nem használna, ha úgy öltözne, mint Kara vagy Taylor, vagy

a

többi

lány

az

iskolában,

még

inkább

számkivetett

lenne,

mint

most.

4. FEJEZET GABRIEL TÜRELME A VÉGÉT JÁRTA. Az öngyújtója az ujjai között görgött. Minden alkalommal, amikor irányt változtatott, megnyugtató kattanást hallatott. Tűz az ujjainál - olyan könnyű lenne lángot szerezni ebből a kis ezüstkockából, egyenesen Becca apjára küldeni, és megégetni vele! Csak épp teljesen bizonytalan volt abban, ez hogyan végződne. Az Annapolis Mail éttermei között találtak egy szabad asztalt középtájon. Nick Gabriel balján, Chris a jobbján ült, és ujjai lazán Becca ujjaiba fűződtek. Hunter az asztalfőn foglalt helyet, világos, kapucnis pulóvert, rajta farmerdzsekit viselt. A folyton a nyakában hordott köveit így takarta el. Michael az asztal másik végére került, és még mindig az a vörös póló volt rajta, mellkasán a vezetéknevükkel, amelyiket általában munka közben viselt. Az asztal másik hosszanti oldalán, teljesen egymagában, Becca apja ült. Az Őrző. -

Szólítsatok Billnek! - mondta. Hát, Gabrielnek lett volna pár ötlete, hogy pontosan hogyan szólítsa. Teljesen átlagos külseje volt: szokványos alak a harmincas évei végén. Homokszín haj,

kecskeszakáll, Becca szeméhez illő szürke szemek. Ő sem öltözött át munka után. Még mindig gombos gallérú bézs ing volt rajta, feltűrt ujjakkal, a vállain a Természeti Erőforrások Osztálya és a Vadvédelmi Felügyelet lógójával. Nem éppen az a fajta hapsi, akiről az ember feltételezné, hogy lemészárol egy csapat tizenévest. A levegőben lógó feszültség mintha falat vont volna az asztaluk köré. Senki sem ült le a közelükben álló asztalok egyikéhez sem. -

Szóval, Bill - nyomta meg Becca a szót kemény tekintettel -, miért nem kezded a

száznyolcvan fokos fordulatod mögött megbúvó okokkal? Az apjának a szeme sem rebbent. -

Száznyolcvan fokos fordulat?

-

A múlt héten mindannyiunkat megpróbáltad megölni. Most pedig segítségre van

szükséged? -

Téged nem akartalak megölni!

-

Vicces, pedig felrobbantottad a kocsimat!

-

Amikor nem ültél benne - a hangja lágyan csengett, szemében pedig fanyar humor

szikrája csillant. Nem volt igazán kellemes látvány. - Még azt is felajánlottam, hogy kicserélem. Becca az asztal fölé hajolt. -

Ártatlan embereket ölhettél volna meg! - sziszegte.

-

Lehet. De nem tettem - az asztal felett Gabriel szemébe nézett. - Senkit sem öltem meg,

akár ártatlan, akár nem. Ugye? Gabriel hagyta hátrabukni az öngyújtója fedőjét, és reptében bekapcsolta. Nick odakapott, és megragadta az öngyújtót, mielőtt még láng csaphatott volna elő belőle. Erősen megmarkolta - Gabriel szinte olvasni tudott a gondolataiban. Ne tedd! Ezt a harcot nem nyerhetjük meg! És erre... erre Gabrielnek el kellett fordítania a tekintetét. Elrántotta a kezét az ikertestvérétől, és zsebre dugta az öngyújtót. Haragosan bámulta. És végül miért nem ölt meg bennünket? - kérdezte Chris. - Minek az a vesződés a

-

bejárható mélyhűtővel, Nick lábának bekötözésével... -

Voltál valaha pecázni? - kérdezte Bill.

-

Persze!

-

Csak kettőt sikerült elkapnom közületek. A tapasztalataim szerint az élő csalétek

hatékonyabb. -

Kerülöd a kérdést - vetette közbe Becca. Hangja tele volt kihívással, ujjai viszont

elfehéredtek, annyira markolta Chris kezét. - Miért akarsz nekünk most segíteni? Nem kerülöm a kérdést - Bill hátradőlt a székén, és vállat vont. - Nem feltétlenül akarok

-

segíteni, de megváltoztak a tétek. Becca hunyorított. -

Mit jelent ez? Apja habozott. Michael közbevágott.

-

Beccát jelenti! Most már nem csak mi bujkálunk. Fogadni mernék, hogy mindenki, aki

tudja, hogy Becca Ötödik, itt ül, ennél az asztalnál - Bill felé fordította a tekintetét. - Igazam van? Bólintás volt a válasz. -

Igen. Michael az asztal fölé hajolt.

-

És feltételezem, hogy a többi Őrző nem lesz túl boldog, amiért eltitkolta a létezését.

-

Nemigen.

-

Vagyis magadat véded - állapította meg Becca. Felhorkantott - Jellemző!

Bill a lány felé fordult. -

Pontosan mit gondolsz, mit csinálnának, Becca? Rákoppintanának a körmömre, és

elfelejtenék, hogy létezel? Becca visszabámult rá, Gabriel pedig jól látta a lány arcán, hogy miféle csata dúlhat a lelkében. Tudta, mit tennének, mégis félt a választól. -

Megöletnék magával - mondta Hunter halkan, hogy bebizonyítsa a lojalitását - közben

Billt nézte, bár a férfi arcát árnyék takarta. Becca apja nem szólt egy szót sem - ám a hallgatása önmagában is elegendő válasz volt. A lány arca egy árnyalattal sápadtabb lett, és most Hunterre pillantott. -

Honnan tudtad? Hunter enyhén vállat vont.

-

Apám mesélt néha. Arról, hogy az Őrzők nem hagyják, hogy tönkretegyék a

célkitűzéseiket. Egy haláleset semmiség a közjó érdekében, nem? -

Tényleg? - kérdezte Chris barátságtalan hangon. - És te hol illesz ebbe a történetbe?

Hunter a szemébe nézett, és nem futamodott meg. -

Hiszen itt ülök, vagy nem?

-

Hagyjátok abba! - mondta Becca. - Ne veszekedjetek! Michael megköszörülte a torkát.

-

Szóval mit ajánl?

-

Azt ajánlom, hogy lapuljatok meg. Ne hívjátok fel magatokra a figyelmet! Másik Őrzőt

küldenek, ha nem jelentek haladást - de egy kicsit fel tudom őket tartóztatni. Beadhatom nekik, hogy még mindig nyomozok. Ha nem jelentenek több problémát erről a vidékről, távol fognak maradni. -

És Seth meg Tyler? Velük mi az ábra? - kérdezte Nick. - Tudja, hogy általában nem mi

okozzuk a problémákat. -

Nem hiszem, hogy egyelőre túl sok aggódnivalónk lenne miattuk - mondta Chris, és

hangjából most először tűnt ki egy kis elégedettség. -

Igaz - mondta Becca. - Most jövünk a rendőrségről. Úgy látszik, hogy a testi sértés és a

nemi erőszak kísérlete elég komoly vád. Most Bill nézett rá. -

Nemi erőszak kísérlete? Becca tekintete kemény maradt.

-

Ne is nézz rám így! Nem akarom az aggódásodat. Nem lesz módod arra, hogy

érdekeljen. Értesz? Ami engem illet, te... -

Nyugi! - szólt közbe Chris lágy hangon. - Csak nyugi!

-

Segíteni akarok nektek - mondta Bill, immár gyengédebben. - Hagynotok kell, hogy...

-

Meg kell lapulnunk - szakította félbe Becca. - Értem. Gabriel ugyan semmit sem szólt, de arra gondolt, ez az alak biztosan őrült lehet, ha azt

gondolja, akár csak halvány esélye is mutatkozik a lány bizalmának elnyerésére. Nem is beszélve róluk, a többiekről. -

És miközben mi várakozunk - kérdezte Nick -, maga mit fog csinálni? Bill a lányára pillantott.

-

Megmutatom Beccának, hogy hogyan tudja megvédeni magát. Becca kiegyenesedett ültében.

-

Nem. Szó sem lehet róla. Bill szemöldöke kérdőn felszaladt.

-

Inkább hagyatkoznál a puszta adrenalinra, meg a szerencsédre? Bármennyire nem

szeretnéd elhinni, én mégis a te biztonságodra tekintettel csinálom ezt az egészet. Fogalmad sincs, hogy mivel állsz szemben! -

De nekem van - mondta Hunter. Chris rámeredt, Becca viszont elmosolyodott.

- Jó. Hunter elmondhat nekem mindent, amit tudnom kell - Megvető pillantást vetett az apjára. - Te meg visszatérhetsz a régi kerékvágásba, és megint keresztülnézhetsz rajtam. Hiszen öt évig olyan jól működött! -

Nem néztem keresztül rajtad, Becca! - Bill most Hunterre pillantott. - És tekintet nélkül

arra, hogy kitől tanulsz, mostantól egész biztosan nem nézek rajtad keresztül. -

Akkor hát ennyi - állapította meg Michael. - Maga nem ad fel bennünket, mi meg nem

adjuk fel magát. Bill széttárta a kezét. -

Egyelőre ennyi. Gabriel várta, hogy a testvérei felcsattanjanak, elutasítsák az ajánlatot, felborítsák ezt a

nyomorult asztalt, és az évszázad harcába kezdjenek. Az Őrző pontosan itt volt, akár egy lapuló kacsa! Egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt elintézhették volna. Valószínűleg. Sajnos mindenki bólogatott, és látszott, úgy gondolják, jó ötlet várni, meglátni, mi történik. Gabriel legszívesebben hátba vágta volna az ikertestvérét, hogy megkérdezze, mi a baja.

„Mi a pokolnak bólogatsz?” - akarta kérdezni. „Nem emlékszel, mennyire szétzúzódott a lábad, amikor megtámadott bennünket?” Azt gondolta, azért jöttek ide, hogy befejezzék, amit elkezdtek. Hogy harcoljanak. Nem pedig azért, hogy megbékéltessék, megnyugtassák őket. Megint az öngyújtója köré fonta az ujjait. A tűz lehetősége ott volt a kezében: lüktetett az ujjbegye alatt. Gúnyolódott vele. -

És veled mi a helyzet, Gabe? Felkapta a fejét. Az öngyújtó a tenyerébe simult. Gyűlölte, ha Gabe-nek szólítják, de

kijavítani ezt az alakot ilyesmiért éppen olyan lett volna, mintha egy tömeggyilkost kritizálna szemetelésért. -

Mi van velem? - kérdezett vissza. Becca apja széttárta a kezét, túlontúl türelmesnek látszott. Gabriel legszívesebben

megütötte volna. A lány apja még mindig őt nézte. -

Van valami hozzáfűznivalód? Hát, rengeteg lett volna...

-

Aha - mondta Gabriel, majd közel hajolt, és az asztalnak dőlt. — Nem veszem be. Mi

lenne, ha egyszerűen csak időtakarékosságból fognánk, kivinnénk a parkolóba, és megölnénk? -

Jézusom, Gabriel! - dörzsölgette a szemét Michael. - Nincs túl sok választásunk...

-

Benne vagyok - szólt közbe Becca.

-

Nem - Nick az asztalra tenyereit. - Bill tervének van értelme. Egyelőre. Csak...

-

Nem, nincs - Gabriel le sem vette a szemét Becca apjáról. Bill ugyan nem mozdult, de egyértelműen nem készült meghátrálni.

-

Ne provokálj, kölyök! Az öngyújtó Gabriel ujjpercei közé lapult. Semmibe sem kerülne tüzet lövellnie a

levegőbe. Szinte érezte a füst ízét a nyelvén. Ám ekkor a futballpályán lezajlott csatára gondolt. Arra, hogy elveszítették az uralmukat a helyzet felett. Nem: ő veszítette el. Ezt a harcot nem nyerhetjük meg! Eltolta magától az asztalt, és talpra ugrott. -

Dögölj meg! Nem is vette észre, hogy kirontott a plázából, amíg arcon nem csapta a hideg levegő.

Legalább most kint volt. A kocsi kulcs Nicknél maradt, úgyhogy Gabriel gyalog indult el a pláza mellett. Nem sok autó parkolt idekint, az éttermek és a legközelebbi áruház között. Kinyitotta az öngyújtót, és végighúzogatta a lángot az ujjain, majd lekapta a lángot az öngyújtóról, és a tenyerében babusgatta. Száraz levelek ragadtak a járdára, és Gabriel a tenyerébe merített egy párat. Egyesével etette meg a tüzet velük, mint ahogy a maradékokkal etetik a kutyát az asztal alatt. Mindegyik levél kavargó szikrákat küldött az esti levegőbe. Máris nyugodtabbnak érezte magát. -

Van tüzed? Gabriel megperdült, és érezte, hogy a láng fellobban az ujjai között — ám nem a saját

erejétől. Hunter állt ott, karnyújtásnyira, és éppoly csendes volt, mint amilyen sötét az este. -

Hagyj békén! - Gabriel elnyomta a lángot, és lerázta a hamut a tenyeréről. Megfordult, és

elindult a pláza túlsó sarka felé, ahol a szállítók bejárata volt. - Különben is, nem kellett volna ott maradnod, hogy tovább hajts Beccára? Hunter követte Gabrielt. -

Nem érdemes provokálni a fickót.

-

Valójában pontosan ezt tervezem.

-

Meg fog ölni - mondta Hunter. - Próbál kedvesen viselkedni, segíteni, Beccára való

tekintettel, de ha megszorongatod... -

Ó, honnan tudod? - Gabriel Hunter felé perdült, és a lehelete felhővé gomolyodott. -

Gőzöd sincs az egészről, Hunter. Nem tudod... -

Ismertem az apámat - Hunter halkan beszélt. Hirtelen mintha lehűlt volna a levegő, és

Gabriel elgondolkodott, vajon Hunter tehet-e róla. Ez a változás most nem olyan volt, mint amikor Nick hatott a levegőre. -

Ne sírj nekem apuciról! Nincs kedvem hozzá. Hunter közelebb lépett.

-

Becca apja erősebb nálad. Ha kényszeríted, visszavág. Gabriel pontosan erre vágyott volna: kiütésre menő, végzetes visszavágóra. Kis híján

visszarohant a plázába, hátrahagyva minden óvatosságát, hogy harcoljon. Kis híján. Lehajtotta a fejét, és megint elindult. -

Hagyj békén!

-

Nem is tudom, miért aggódtam - szólalt meg mögötte Hunter. - Tekintetbe véve, hogy

csak menekülni és bujkálni tudsz. Gabriel megpördült, és megütötte. Legalábbis megpróbálta. Hunter komoly harcművészeti képességgel rendelkezett, és könnyedén hárította az ütést. Gabrieltől viszont nem voltak idegenek a trükkök. Erősen behúzott Hunter hasába. Hunter pedig az ő állkapcsába. Egy szempillantás alatt komoly verekedés támadt kettejük között. Jézusom, milyen csodálatos érzés volt beleöklözni valamibe! Különösen, amikor Hunter elég erősen ellenállt ahhoz, hogy tényleg érdemes legyen erőlködni. Elég erősen, hogy Gabrielben felmerüljön, hogy ez talán egy fárasztópróba. Elég erősen, hogy Gabriel már ne is tudja, győzni tud-e egyáltalán. Háta a pláza betonfalának csapódott. Levegő áramlott ki a tüdejéből. Nekifeszült a falnak, hogy levesse magáról Huntert, és elég emelőerőt sikerült kifejtenie ahhoz, hogy padlóra küldje a másik fiút. Követte a földre, hogy leszegezve tarthassa. -

Hű, várj! - lihegte Hunter T jelet formázva a kezével. - Ha elszaggatom a ruhámat, a

nagyanyám be fog tenni nekem! Gabriel bámult le rá, nem tudta felmérni, hogy elengedje-e. Ekkor vette észre az acél csillanását Hunter kabátja alatt. -

Őrült egy fazon vagy. Te tényleg felfegyverkezve jöttél!

-

Persze.

-

Fegyver van nálad, és mégis így küzdöttél velem? Hunter vigyorgott.

-

Várj csak! Te komolyan verekedtél? Hát, komolyan verekedett - de hirtelen az egész már nem is tűnt olyan fontosnak.

Elengedte. Hunter talpra pattant, és kiporolta a fűdarabkákat a hajából. -

Vigyelek haza? Gabriel testvérei még mindig itt voltak. Látta a vörös mini terepjárójukat a parkoló másik

végén. Ám ha velük akarja hazavitetni magát, vissza kell mennie a plázába, és megint az Őrző szeme elé kell kerülnie. -

Aha - mondta. - Jó lenne. A verekedés meglazított benne valamit. Nem véglegesen - ehhez elég esze volt. Ám volt az

egészben valami kellemes. Megnyugtató. Megerősítő, bizonyos értelemben. Olyan régen nem volt rá példa, hogy Gabriel alig ismerte fel, míg haza nem értek - egy szót

sem szólva, csak a Hunter rádiójából áradó zenét hallgatva. Míg be nem lépett az üres házba: szokatlan luxust jelentett számára. Olyan érzés volt, mint egy barátság kezdete.

5. FEJEZET MATEKÓRA. A pokol. Mrs. Anderson tízszer nagyobb nyűg volt, mint az öreg Riley. Ha már Gabrielnek el kellett tűrnie, hogy a táblához hívja őket, és feladatokat szenvedtet velük végig az egész osztály előtt, akkor már legalább figyelemre méltó lábai lettek volna! Aggódott, hogy őt is felszólítja, de láthatóan ábécésorrendben haladt, és az órának majdnem vége volt. A Merrick név biztonságban kuporgott az ábécé második felében. A jobbjára pillantott. Layne ugyanúgy unatkozhatott, mint ő. Bár az is igaz, hogy minden bizonnyal fejben meg tudta oldani ezeket az egyenleteket. És mi volt egyáltalán ez a dolog a régi garbóival? Gabriel egy pillanattal tovább figyelte a kelleténél, remélve, hogy a lány megérzi a tekintete súlyát, és feléje fordul. Ám nem tette, így Gabriel végül eszelősnek érezte magát, és sóhajtva fordult vissza a tábla felé. Taylor Morrissey megfordult a helyén, és egy darab papírt lökött felé. Gabriel elkapta, és kibontotta a füzete alatt. Rózsaszínű zselés filctoll, kanyargós betűk.

Miért bámulod a leszbit? Mert Layne segített neki. Mert lenyűgözte Gabrielt. Mert amikor a szülei meghaltak, megtanulta, hogy a segítőkészség nem része az emberi természetnek - nem igazán. Az emberi természet inkább azt diktálja, hogy keressük meg a sebezhetőséget, és zúzzuk szét. Ezért nem hitte el ezt a rizsát az Őrzőről. Taylor hátrapillantott a válla felett. Haja és szájfénye egyformán csillogott. Gabriel zavarodott pillantást vetett rá, és vállat vont, mintha nem értené, mit akar a lány. -

Gabriel Merrick! A büdös francba! Előrekapta a tekintetét, és maga is meglepődött, hogy milyen gyorsan nedves lett a tenyere.

-

Mi az? Mrs. Anderson a tábla felé intett.

-

Szeretnéd megpróbálni a következő feladatot? Gabriel megeresztett egy félmosolyt.

-

Nem, nem igazán. A közelében három lány felkuncogott. Mrs. Anderson arcán nyoma sem volt mosolynak.

-

A kedvemért! Gabriel a táblára meredt. Egy háromszög díszlett rajta, a három oldala közül kettő mellett

számok látszottak, és az egyik sarokban még egy szám bújt meg. -

Mekkora a harmadik oldal? - kérdezte Mrs. Anderson. - Egész órán ezzel foglalkoztunk. Ez persze nem jelentette azt, hogy Gabriel egész órán figyelt is!

-

Csak az előzőre figyelj! - suttogta Layne, ahogy kilélegzett. - Pontosan ugyanaz a tétel. Gabriel a bal oldali feladványra pillantott. Jaké Bryerly meg tudta oldani. Teljesen más

háromszög, alatta több sor, tele hosszas egyenletekkel. Sohasem lesz képes erre. -

Mr. Merrick? Gabriel kicsússzam a padjából, és közeledett a táblához. Azt kívánta, bárcsak nála lenne az öngyújtója. Ehelyett fogta a filcet, és a háromszögre meredt. Sohasem sejtette, hogy egy egyszerű

forma ilyen félelmetes lehet. Alan Hulster felröhögött a terem közepén. -

Azt hiszem, a tábla elolvasása a legbonyolultabb matematikai feladat, amire Merrick

képes. A fél osztály nevetett. Gabriel hátranézett rá. -

Csak folytasd, és megtudod, mire vagyok képes még! Az osztály most huhogott: ez a verekedéseket, vagy az igazgatói irodába tett

kirándulásokat szokta megelőzni. Hulster megint nevetett, de nevetése kissé fojtottnak hangzott. És nem állta Gabriel tekintetét. -

Oké, ember.

-

Elég! - Mrs. Anderson megint a tábla felé intett, türelmes arckifejezéssel. - Tessék! Gabriel a táblának nyomta a filcet. Jó ég, hisz remeg a keze! A lámpák a teremben hunyorogni kezdtek - a neoncsövek sisteregtek az áramtól. Szedd össze magad! Mély lélegzetet vett.

-

Talán valami egyszerűbbel kellene kezdeni - kiáltotta Hulster. Szinte táplálta Gabriel

nyilvánvaló tétovázása. - Például felsorakoztathatnánk pár pomponlányt, és megszámolhatná őket... -

Kuss! - Újabb sistergés.

Hulster nevetett. -

Nézd, ember, nem tehetek róla, ha még ahhoz is túl hülye vagy, hogy... A terem lámpáinak fele felrobbant. Kavarodás. Lányok sikoltoztak, többen az ajtó felé rontottak. Mrs. Anderson igyekezett

valahogy visszaszerezni az ellenőrzést a helyzet felett. Gabriel érezte az erőt a levegőben, az áram vágyát, hogy papírhoz érhessen, ruhához, bármi éghetőhöz - és fellobbanhasson. Állt ott, a tábla előtt, az idióta filcet szorongatta az öklében, és erőlködött, hogy az áram a helyén maradjon. Kicsengettek, és a folyosókat tömeg árasztotta el. Mrs. Anderson azok után sietett, akik már kimentek a teremből. Ha bárki megsérült, az Gabriel hibája. -

Jól vagy? Kinyitotta a szemét. Nem is emlékezett rá, mikor csukta be. Layne állt előtte, hátizsákja lazán lógott egyik válláról. Egyedül maradtak az elsötétedett

teremben. Gabriel nyelt egyet. -

Nem. A lány a homlokát ráncolta.

-

Akarod, hogy szóljak a nővérnek... Gabriel gyorsan megrázta a fejét.

-

Nem... aha... jól vagyok - szünetet tartott. - Miért próbálsz egyre csak segíteni nekem?

-

Mert úgy látszik, szükséged van rá. Tanulmányozta a lány arcát, a sötét keretű szemüveget, az egyik vállán lenyúló copfot.

Jelentéktelen külsejűnek tartotta eddig, pedig nem is volt az. Haja szép volt a copfban, szeme pedig élénken, értelmesen csillogott. Semmi szeplő - csak lágy, tiszta bőr. Okosnak lenni nem mindig könnyű, legalábbis a középiskolában nem. Talán szándékosan öltözött így, hogy elkerülje a figyelmet. Gabrielnek most Taylor cetlijére kellett gondolnia, meg annak a seggfej Hulsternek a megjegyzésére. Senki sem habozott lecsapni a gyengeség első jelére. -

Maradj csak nyugton! - mondta, miközben kinyújtotta a kezét. - Üveg van a hajadban. Meg mert volna esküdni, hogy a lány a lélegzést is abbahagyta. Kivett két szilánkot a

hajából, utána pedig mind a két kezére szüksége volt, hogy kibogozzon egy harmadikat, amelyik teljesen belegabalyodott. -

Segíthetnék neked - szólalt meg a lány.

-

Á - intette le a fiú -, szerintem ez az utolsó szilánk volt - egy, a lány füle mellett

megakadt üvegdarabot piszkált. -

Nem úgy értem... - Layne hangja szinte cincogásnak tűnt. - A matekra gondoltam. Gabriel megrázta a fejét:

-

Nick, a testvérem megpróbálta. Időpocsékolás.

-

Szóval továbbra is helyet akartok mindig cserélni? - összehúzott szemöldökkel nézett fel

a fiúra. - Mrs. Anderson nem idióta, mint Riley. Szerintem gyanút fog majd. -

Négy évig senki sem fogott gyanút — mondta a fiú, és elfurakodott a lány mellett, hogy

hozza a hátizsákját. Üvegszilánkok csikordultak a lába alatt. - Végzős vagyok. Mindenki szívesen huny szemet. -

Mégis szeretném megpróbálni. Talán ebédnél...

-

Nem ugyanakkor ebédelünk.

-

Ja - mondta a lány meglepve. Majd mintha ráébredt volna, hogy Gabriel le akarja rázni. -

Oké. Bocsánat. Felejtsd el! - elfordult. Gabriel felsóhajtott: -

Várj! Ebéd után lyukasórája volt, amit elvileg a tanulószobában kellett tölteni, de nem feltétlenül

tanulással. A legtöbben a könyvtárba vagy a számítógépterembe mentek. Gabriel leggyakrabban a konditerembe. Miért fontolja ezt meg egyáltalán? Mert gyűlölte Hulster gúnyolódását hallgatni. Ám azt még jobban gyűlölte, hogy Hulsternek igaza van. -

Van egy lyukasórám - mondta. - Az ötödik. Az a ti ebédidőtök, nem? Layne felnézett rá:

-

Találkozunk a könyvtárban? Gabriel a vállára lendítette a hátizsákját.

-

Alig várom! 

Gabriel kettétört egy müzli szeletet a hátizsákjában. Idebent nem ehettek, de unatkozott, és Layne nem bukkant még fel. Páran a szomszéd asztaltól bámulták, úgyhogy visszabámult. Megnézte az időt a telefonján. A lány ebédszünete tíz perccel ezelőtt megkezdődött. Lehet, hogy gyorsan bekap valamit.

Fészkelődött, majd megette a müzliszelet másik felét. A lány már tizenöt percet késett. Az óra csak negyvenöt perces lett volna. Visszadobta a matekkönyvét a hátizsákjába. Felültették egy tanulós randin? Ahol valami gyűlöleteset kellett volna tanulnia? Talán vicc volt. Mint Hulster gúnyolódása, csak még alattomosabb. Persze Layne egyáltalán nem olyan volt, mint Taylor. Nem tenne Ilyet. Vagy mégis? A konditerembe kellett volna mennie. Még mindig volt rá idő. Még át is vezetett volna az útja a kilencedik- tízedik osztályosok épületszárnyán, vagyis ha ott találja Layne-t, lerázhatja: úgy nézne ki, mintha ő dobná a lányt! Az iskolának ezen a felén üresen kongtak a folyosók. A következő sarok mögül valami nyivákolást, vagy nyöszörgést hallott, és csak remélte, hogy két kölyök nem épp a folyosó közepén talált egymásra. Nem így volt, de legalább meglátta Layne-t. És három fiút. A lány haja félig kibomlott a copfból, arca pedig vörös és könnyáztatta volt. A legalacsonyabb fiú mellette állt, arca szintén vöröslött, de nem könnyektől, hanem a dühtől. Az egyik srác felnevetett. Vörös haj, szeplők, még gyermekien lágy arcvonások és kéz. - Juj! - mondta. - Utálom, mikor ez történik! A Layne mellett álló fiú előrerontott, hogy meglökje, és közben valami érthetetlent mondott. A másik kölyök vállon ragadta, és ellökte. Megcsúszott a papírokon, és elesett. Egyikmásik papír el is szakadt. Még csak észre sem vették Gabrielt. -

Hagyjátok abba! - kiáltotta Layne. - Én majd...

-

Te majd befogod a szádat! - szakította félbe a másik kölyök. - Elegünk van belőled, meg

abból a visszamaradottból! Azzal a földre lökte a lányt. Gabriel később nem is emlékezett rá, hogy megmozdult. Hirtelen a kezében markolta a gyerek ingjének elejét, és a szekrényhez csapta. Mit gondolsz, mi a frászt művelsz itt?

-

A fiú nyüszített. Szája egy pillanatig még szavakat igyekezett formálni, de hang nem jött ki rajta. Gabriel megint a szekrénynek csapta, most egy kicsit erősebben. -

Beszélj!

Nem beszélt, csak lógott ott, remegve. A másik fiú végigrohant a folyosón. Nem számít - Gabriel megtalálja majd később. Visszanézett arra, amelyiket a szekrénynek szorította, és tarkón legyintette. Nem erősen, de ahhoz eléggé, hogy a fiú megremegjen. -

Szeretnéd, ha egy kis értelmet vernék beléd? A kölyök gyorsan megrázta a fejét.

-

Nem... mi csak... mi... ez... ők...

-

Fogd be! - mondta Gabriel. - Ha még egyszer elkaplak, hogy piszkálod őket, utána már

nem fogsz tudni beszélni róla. Érted? A fiú bólintásra rántotta a fejét. Gabriel elengedte. Megcsúszott, botladozott, majdnem elesett a papírokon, de utána fogást talált a talajon a lábával, és a haverja után eredt. Layne és a fiatalabb srác csak bámult utánuk. A fiú arcán most vigyor ült. Karon bökte Layne-t, majd gyors, bonyolult kézmozdulatokat tett, és Gabrielre mutatott. Jelbeszéd! Gabriel most értette meg a düh érthetetlen sikolyát, amikor szétszórták a fiú holmiját a folyosón. Eszébe jutott, hogy az egyik srác arról beszélt, valaki itt „visszamaradott”. Layne felsóhajtott: -

Kösz! Lehajolt, hogy összeszedje a papírokat. A fiú megint karon bökte - most agresszívabban. A lány öccse lehetett: Gabriel olvasni

tudott a közöttük zajló dinamikában, mint egy könyvben. A fiú megint jelelt, majd Gabrielre mutatott. Layne a szemét forgatta, és nem nézett rá. -

Mit mond? - kérdezte Gabriel.

-

Azt mondta, köszi. A fiú vállon öklözte, és nyomatékosan mondott valamit. Belekerült egy pillanatba, míg

Gabriel megértette a szavakat. -

Mondd meg neki, Layne! Layne megint sóhajtott, és felnézett. Hangja színtelen volt.

-

Azt mondta, ez rohadtul jó volt. Gabriel vigyorgott.

-

Legközelebb te is szembeszállhatsz velük, haver! Úgy szólalt meg, hogy nem is gondolkodott, de még mielőtt Layne-re pillanthatott volna,

hogy fordítson, a fiú visszavigyorgott, és kitartotta az öklét. Gabriel beleöklözött a sajátjával. -

Ő a kisöcsém - mutatta be Layne. Kezével jelelt, miközben beszélt. - A neve Simon. Gabriel lehajolt, és kezdett segíteni nekik összeszedni a lapokat.

-

Kilencedikes?

-

Aha - szünetet tartott, majd megint jelelt, miközben folytatta. - Ez Simon első éve igazi

iskolában - abbahagyta a jelelést, és eltakarta a száját. - Ha nem látnád, nem megy valami jól. Simon megint vállon öklözte. Layne leeresztette a kezét. -

És gyűlöli, ha nem látja, amit mondok. Simon megint jelelt, olyan gyorsan, hogy Gabrielnek fogalma sem volt, hogyan érthetné

meg ezt bárki is. Ám Layne értette. -

Tudni szeretné, hogy idén is benne leszel-e a kosárlabdacsapatban. Bevették a

tartalékcsapatba. Tavaly minden meccsre el kellett vinnem, úgyhogy látott téged játszani. A tartalékcsapatba mindenkit bevettek, de ezt Gabriel persze nem mondta ki. -

Aha - válaszolta. - Péntekenként vannak a végzős edzések - valószínűleg nem feltétlenül

kell mennie. -

Sajnálom, hogy nem jutottam el a könyvtárba - Layne a körülöttük heverő káoszra

mutatott. - Dolgom volt. -

Semmiség - mondta Gabriel. Egy kis bűntudatot érzett, amiért azt feltételezte, hogy a

lány felülteti. - Szólj, ha ezek a seggfejek megint piszkálnak benneteket. -

Miért? - kérdezte a lány, újra színtelen hangon. – Hőbörögsz majd a lelátók alatt?

-

Ez most mit jelent?

-

Semmit. Felejtsd el! - az utolsó lapokat is betolta a hátizsáklába. Megböködte a testvére

karját, majd jelelt, miközben beszélt. - Gyere, Simon! Gabriel elhűlten tanulmányozta. -

Haragszol rám?

-

Talán ha nem az öklöddel gondolkodnál, egymagad is megbirkóznál a matekkal. Gabriel csak bámult, fogalma sem volt, mit mondjon. Ebben a pillanatnyi csendben a lány

fogta a hátizsákját, és befordult a folyosó sarkán, egy pillantást sem vetve hátra.

6. FEJEZET GABRIEL

KIVETTE A HARMADIK DARAB

mélyhűtött csirkeszeletet is a tűzhelyen álló

serpenyőből, majd még egy adag makarónit és sajtot, és csatlakozott az asztalnál ülő testvéreihez. Nick főzött - általában neki szokott a legjobban sikerülni. Nem mintha a sajtos makaróni magas konyhaművészetet képviselt volna, de legidősebb bátyjuk főzni tudása kimerült a mikrohullámú sütő gombjainak nyomogatásában. Miután a szüleik meghaltak, csak ő maradt nekik, úgyhogy a középiskola második felében mirelit koszton éltek. A változatosság kedvéért csend uralkodott az asztalnál. Michael elgondolkodva evett, a laptopja pedig nyitva állt előtte. Vette a fáradságot, hogy velük üljön az asztalnál, de akár a garázsban is vacsorázhatott volna. Chris egyre csak a tányérját méregette. Gabriel kíváncsi lett volna, mi miatt, de közben Layne szavait mérlegelte a fejében. Talán ha nem az öklöddel gondolkodnál, egymagad is megbirkóznál a matekkal. Nick megböködte a karját a villájával. -

Mi van veled? Általában be sem fogod a szádat, hogy milyen borzalmasan főzök.

-

Lehet, hogy nem akarom megbántani az érzéseidet. Chris felhorkantott, és végre fel is nézett a tányérjáról.

-

Az a nap sem fog eljönni! Gabriel megrúgta az asztal alatt.

-

És veled mi van?

-

Velem semmi sincs.

-

Becca Hunterrel van - mondta Nick. Chris a szemét forgatta, és belebökte a villáját a csirkéjébe. Gabriel mosolygott.

-

Ki akarsz jönni Nickyvel meg velem a partra robbantgatni? Michael keze megállt, és

felnézett a laptopról. -

Remélem, viccelsz! Nem viccelt, de ezt Michaelnek nem kell tudnia.

-

Ne aggódj! Folytasd csak a „munkádat”! - Gabriel idézőjeleket mutatott az ujjával.

-

Ez biztosan nem igaz - erősködött Michael. - Van fogalmad egyáltalán arról, hogy ez mit

jelent? Gabriel rá sem hederített.

-

Hozzád beszélek! - szólt rá Michael. Gabriel villája megcsikordult a tányérján. Közelebb hajolt az asztalhoz.

-

Ne kezdj velem megint szarakodni, Michael! Nick feltette a kezét.

-

Hagyjátok abba! Elég! Gabriel semmit sem mondott, csak méregette az asztal túloldalán ülő bátyját. Chris viszont Nicket bámulta az asztal felett, és a szemével táviratozott valamit, amit

Gabriel nem tudott kivenni. Visszahúzódott. -

Mi az? Mi ez a nézés? Nick visszahúzta a kezét.

-

Chris később Beccával megy majd.

-

Szólok a médiának. Na és?

-

Szóval... - Nick tologatta a makarónit a tányérján. - Quinn nyaggatta Beccát, amiért

hagyja egyedül ülni otthon, én pedig valami olyasmi megjegyzést tettem, hogy lehetne dupla randi, és erre igent mondott. -

Kedveled?

-

Lehet - Nick vállat vont, és a tányérjára nézett. Megint a villájával tologatta a makarónit.

-

Lehet róla szó. Nick csak olyankor kertelt ennyire, ha igazán tetszett neki egy lány. Gabriel mosolygott.

-

Úgy érted, Quinnről? Nick hirtelen rápillantott:

-

Nem úgy. Hát ez aztán fantasztikus!

-

Tudod, hogy vagy három nappal ezelőtt még Rafe Gutierrez torkában volt a nyelve.

-

Mondtam, hogy nem úgy! - a helyiségben tíz fokkal csökkent a hőmérséklet. Michael megint átnézett a laptop felett.

-

Nyugi! Nick tekintete jeges volt.

-

Talán arról kellene beszélned, hogy mi történt ma a harmadik órán. Még csak azt sem

kérdeztem meg, hogy jól vagy-e! Micsoda korcs! -

Fogd be a szád! Mi történt? - kérdezte Michael.

-

Semmi - mondta Chris. Mérgesen meredt át az asztal felett Nickre. Jó kistestvér!

-

Aha! - csatlakozott hozzá Gabriel. - Semmi!

-

Az egész iskolában — kezdte Nick — felrobbantak a neonfények, minden különösebb

ok nélkül. Szakembereket hívatnak, hogy felmérjék a vezetékeket. Michael összecsukta a laptopját. -

Micsoda? Gabriel legszívesebben fejbe verte volna az ikertestvérét - a keze már megfeszült az

oldalán. Ám egyre csak Layne búcsúmegjegyzését hallotta a fejében, úgyhogy visszafogta a kezét. Felsóhajtott, és visszanézett a tányérjára. -

Baleset volt.

-

Baleset - Michael úgy nézett ki, mintha agyvérzés fenyegetné, pont itt, az asztalnál. -

Mondd, te megvesztél? -

Igen, Michael, megvesztem - Gabriel eltolta magát az asztaltól. Nem tudta türtőztetni

magát: tarkón csapta Nicket. - Te pedig egy nagy seggfej vagy! Gabriel rácsapta a tányérját a mosogatóra, és kiviharzott a hátsó ajtón. Michael még azelőtt utolérte, hogy lejutott volna a verandáról. -

Várj egy percet! Mondd el, mi történt!

-

Felejtsd el! Dolgozz csak tovább! Megyek, sétálok egyet.

-

Kérlek, mondd, hogy nem azért hisztizel, mert Nick nélküled csinál valamit! Ó, te jó ég! Várjunk csak! Nem azért hisztizett?

-

Jézusom, Michael, majdnem tizennyolc évesek vagyunk! Nick mindenfélét művel

nélkülem, egész nap! Például randira hív lányokat anélkül, hogy akár csak megemlítené, hogy kedveli őket. Michael semmit sem szólt, így Gabriel lelépett a verandáról, és eltűnt az udvar félhomályában. Már épp a fákhoz ért, amikor Michael utána kiáltott: -

Várj! Hozom a dzsekimet! Én is megyek sétálni veled! Gabriel tétovázott, alig észrevehetően megtorpant ott, ahol az erdős rész kezdődött.

-

Ne! Ne próbáld most kijátszani a testvérkártyát! - kiáltotta vissza neki, s azzal a ropogó

falevelekre lépett. Félig-meddig arra számított, hogy Michael mégis követni fogja, ám egy pillanattal később

hallotta becsukódni az ajtót. Egyedül maradt, körülvette a hűvös levegő és az éjszaka rejteke. Márpedig tényleg hideg volt. Inkább neki is dzsekit kellett volna vennie. Ezzel viszont tönkretette volna a tökéletes kiviharzását. Hisztizés. Layne megjegyzésére kellett gondolnia. Ismét. Kíváncsi lett volna, hogy fest a lány, ha kiveszi a haját abból az idióta copfból. A levelek hangosan ropogtak a lába alatt. A feje felett, a majdnem csupasz fák ágai között, megjelentek az első csillagok. Jövő héten edzésekkel és meccsekkel lesznek tele az estéi, de ezen a héten még ezt az időt kizárólag magára fordíthatta. Michael imádta volna ezt: az elemében sétálni, úgy, hogy semmi sincs közte és a föld között. Valószínűleg mezítláb jött volna. Még Nick is kedvelte volna a levegő csípősségét. Chris pedig le akarna menni a vízhez, ám ez volt az egyetlen elem, ami semmilyen mértékben sem vonzotta Gabrielt. Így ő csak szépen a fák között maradt. Nem volt tüze. Felemelt egy levelet, és megperdítette a száránál fogva. -

Gyulladj meg! - parancsolt rá. A levél nem engedelmeskedett. Istenem, mennyire gyűlölte ezt! Arra kellett szorítkoznia, hogy villanykörtéket éget ki, és

imádkozik, hogy senkit se öljön meg akaratlanul. És mindemellett arra is képtelen volt, hogy segítség nélkül az eleméhez folyamodjon. A levél eltört a száránál, és leesett. Gabriel felkapott egy másikat. -

Gyulladj meg! Semmi. Miért nem szólt Nick semmit Quinnről? Nem mintha korábban senkivel sem randizott

volna. A pokolba is, általában dupla randikra mentek! Majd megy Chrisszel. Nem érdekelte. Annyira. Még egy levél. Semmi. Gabriel szétmorzsolta, és felemelt még egyet. -

A pokolba! - csattant fel. - Gyulladj meg! Nem gyulladt meg. De a több száz levél körülötte igen. 

Layne burgonyapürét lapátolt apja tányérjára, óvatosan, hogy ne kerüljön a Wall Street

Journal szélére, amit az éppen olvasott. Mivel a kezében volt a kanál, Simon tányérjára is dobott egy adagot. „Nem kérek többet”- jelezte az öccse. „Egyél”- jelelt vissza Layne. Simon mérgesen ránézett, a villájára lapátolt annyit, amennyit csak tudott, és visszahajította a tálba. „Nem. Vagy. Az anyánk.”- jelelt Simon ingerülten. Milyen volt az iskola? — kérdezte az apjuk elgondolkodva, szemét le sem véve az

-

újságról. -

Jó - mondta Layne. - Új matektanárunk van. Jobb a réginél.

-

És hogy van Simon? Layne a testvérére pillantott: „Tudni szeretné, hogy vagy.” „ Tudom. Leolvastam az ajkairól. ” Simon a csirkéjébe szúrta a villáját, és hangosan megcsikorgatta, ahogy a tányérhoz ért

vele. „Megkérdezhet ő maga is. ” „Akarod, hogy elmondjam neki, mi történt a folyosón?” „NEM!” Apjuk felpillantott az újságról: -

Mi folyik itt?

-

Simont felvették a kosárlabdacsapatba - mondta Layne rezzenéstelenül. Megszokta,

hogy fedeznie kell, ha az öccse dühödten jelelt. Apjuk eléggé ismerte a jelbeszédet ahhoz, hogy elboldoguljon, de sohasem áldozott rá annyi időt, mint Layne vagy az anyjuk. A legtöbb abból, amit Simon mondott, a füle mellett ment el. Ez pedig végtelenül ingerelte Simont. Igaz, a fiú tudott beszélni. Csak egyszerűen nem volt hajlandó, a középiskola első napja óta, amikor is a fél osztály megállapította, hogy a beszéde alapján Simon valamiféle fogyatékos lehet. Layne majdnem elájult, amikor Simon megszólalt Gabriel Merrick előtt. Különösen annak fényében, hogy apjuk mindenféle fenyegetőzést megpróbált, hogy rábírja Simont, beszéljen legalább otthon. -

Kosárlabda? - kérdezte az apjuk. - Tényleg? Simon a tányérjára csapta a villáját, és ellökte magát az asztaltól.

-

Gyere csak vissza! - förmedt rá az apjuk. Az újság az asztalra hullott. Most élvezhették

az osztatlan figyelmét, bár Simon háttal állt neki. -

A felső tagozatban végig játszott - suttogta Layne, szükségtelenül, hiszen Simon nem

hallhatta. -

Az más volt - vetette ellen az apja. Layne azokra az erőszakoskodó fiúkra gondolt a folyosón, és magában egyetértett apjával. Bár ezt persze sohasem ismerte volna be Simon előtt.

-

Milyen a csirke? - kérdezte apjuktól.

-

Jó - válaszolta a férfi, majd a villájára szúrt még egy darabot, mielőtt visszatért volna az

újságjához. Layne megégetett két darabot, mielőtt megértette, hogyan kell a sütést időzíteni, arról azonban tett, hogy az apjuknak égetlen darab jusson. Egy szülő már megbukott náluk. Nem

hagyhatta,

hogy

még

egyszer

megtörténjen.

7. FEJEZET TŰZ VETTE KÖRÜL. Gabriel térdre rogyott, és végighúzta a kezét a lángokon. A tűz érte nyúlt, megnyalta a tenyerét. Egy lepedőnyi láng - nem, több annál! Egy szőnyegnyi láng. Akkora, mint a hálószobája. A tűz megperzselte a farmere szegélyét, de ő megparancsolta neki, hogy más tápot keressen. A tűz nem ártana neki, de a ruháit biztosan leégetné róla. A lángok a feje fölé csaptak, mivel most ülő helyzetben volt. A körben álló fák egyike lángra kapott, égni kezdett. Utána egy másik fa is. -

Nyugi! - lehelte, miközben táplálta a saját energiáját, de igyekezett is visszahúzni,

kordában tartani. Általában amikor tűzzel játszott, Nick is vele volt, és megfojtotta a lángot, ha túl magasra csapott. A tűz figyelt rá, és az utasításait várta. Gabriel kíváncsiságot érzett, és egy kicsit erőltette a tüzet. Egy pillanatra hihetetlen érzés fogta el — az erő, nem is, a lehetőségek, amik a körülötte csapkodó lángokban rejlettek. Egyetlen gondolattal porrá égethetné ezt az egész erdőt. Mennyi erő, közvetlenül itt, az ujjai végénél - és csak az ő parancsára vár. Ez volt az igazi uralom az eleme felett. Ám ekkor el is veszítette. Hét fa kapott lángra. Nyolc. Kilenc. A tűz hirtelen addig ért, ameddig csak ellátott. Igyekezett volna megfékezni, visszahúzni maga felé, de most, hogy a tűz talált valamit, amin éghet, már nem érdekelte Gabriel. A lángok gúnyolódtak vele. Minden roppanás és csattanás csúfolódás volt. Égj! Pusztíts! Lángolj! A füst vastagon, vakítóan, feketén gomolygott a lángok vöröse fölött. Teljesen körbevette a tűz, és elvesztette az irányérzékét is, nem tudta, merre van a házuk. Kidőlt egy fa, és hatalmas robajjal az avarra hullott, közvetlenül mellette. Gabriel oldalra ugrott. Újabb veszély: a tűz nem fog ártani neki, de egy fejére csapódó fa annál inkább. Lángok csavarodtak a fatörzs köré, szinte azonnal eltakarták a tekintete elől.

-

Állj! - kiáltotta. Jézusom, csak lenne itt Nick! Úton kifelé a házból még csak a mobiltelefonját sem fogta meg. Nem látta, meddig

nyúlnak a lángok, de azt tudta, hogy nem sétált túl messzire. A házuk az erdő szélén állt, egy tucat más házzal együtt. Vajon rávetik magukat a lángok a verandákra és a tetőkre? Vajon elpusztítja a fél szomszédságot, mert meg akart gyújtani egy levelet? Ne gondolj erre. De semmi másra sem tudott gondolni. El kell jutnia a házhoz! Ki kell hoznia a testvéreit! Újabb fa dőlt ki. Gabriel megint ugrott egyet, és imádkozott, hogy a helyes irányba szaladjon. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg átverekedte magát a tűzön. Hihetetlen érzés volt, de gyűlölte is. Ekkor emberek kiáltozását hallotta, de mielőtt észbe kaphatott volna, valaki megragadta, és a padlóra küldte. Nedves levelek kerültek a szájába. Vörös fények villogtak a fák lombjain, a feje felett. Kezek ütötték mindenütt. Nedves gyapjú szagát érezte. Valahogy a karjait is lefogták - még a kezeit sem találta meg, hogy ellenállhasson nekik. Mi. A. Franc. Kiköpött néhány levelet, de nem mindet. -

Hagyjátok abba! - üvöltötte. Még azt sem tudta, kihez beszél. - Hagyjátok abba!

-

Orvost! - női hang, közvetlenül mellette. - Eszméleténél van! Emberek kuporogtak mellette. Tűzoltók a kalapjaikkal, felszerelésükkel, mindennel.

Gabriel még annyit sem tudott megállapítani, hogy melyikük a nő. Szirénák, rádiók és dízelmotorok hangzavara hallatszott mögöttük. -

Jól vagyok - brekegte valahogy a szájában forgolódó koszon keresztül. - Jól vagyok!

Nem kell orvos! Talpra kell valahogy állnia! Tennie kell róla, hogy a tűz ne érjen a házhoz! Egy lepedőt szedtek le róla. A ruhája minden bizonnyal tönkremehetett: érezte a megperzselt szövet szagát, és az érdes cafatokat a bőrén. Köhögött egyet, és erre valaki oxigénmaszkot tolt az arcára. Jó ég, hisz nincs szüksége erre az átkozott maszkra! A házhoz kell jutnia! A testvérei csapdába kerülhettek. Meg kell fékeznie a tüzet! Meg kell... Hideg acél ért a csuklójához. Ugyan mit művelhetnek ezek itt? Levágták róla a ruhákat. Gabriel ellenállt. Tiszta erejéből.

Ekkor kezek szegezték a földhöz, és emberek kiabáltak, jajongtak, mint amikor valaki teljesen ésszerűtlenül viselkedik. -

Nyugodj meg! - az egyik tűzoltó térdelt felette, és megigazította rajta az oxigénmaszkot.

Utána megint a nő szólalt meg, de Gabriel a szemén kívül semmit sem látott belőle. -

Segíteni akarunk neked. Van még valaki idekint? Gabriel vadul megrázta a fejét.

-

Engedjenek el! Engedjenek el! Meg kell találnom a testvéreimet! A nő felpillantott az erdőre, ahol még mindig dühöngött a tűz.

-

Ott vannak?

-

Nem. Otthon - megint kapálózni kezdett, de többen tarthatták lefogva. Nem tudott

kiszabadulni. - Kérem. A tűz... terjed... -

Megfékezzük - mondta a nő. Kezével megérintette a fiú arcát. Gabriel érezte a füst

szagát a tenyerén, ám az emlék kellemes volt: egy pillanatra az anyját idézte. - Csak nyugodj meg, és hadd lássuk, mennyire súlyosak az égési sérüléseid. -

Nem súlyosak - szólalt meg egy férfi Gabriel lábánál.

-

Mi? - fordult felé a nő.

-

Nem súlyosak — ismételte az ember. — Hannah, ezen a srácon egyetlen karcolás sincs.

-

Kérem - erősködött Gabriel. Nyomorultul hangzott, a hangja megtört, mint egy vén

láncdohányosé. - Kérem, engedjenek el! Semmi bajom sincs! A nő valami hitetlenkedés félével bámult lefelé rá. -

Ültessétek a busz hátuljába! - mondta egy másik férfi. - Kapjon még oxigént, aztán

megint felmérjük. A buszról kiderült, hogy valójában mentőautó. Gabriel leült, lepedőbe csavarták, és lélegezte az oxigént, amire valószínűleg egyébként semmi szüksége sem volt. Figyelte, hogyan válnak füstté a lángok, és nézte, ahogy a tűzoltóautók villogó fényei lepattannak a gomolygó sötétségről. Feljegyezték a nevét és a címét, majd magára hagyták, hogy fontosabb dolgokkal törődhessenek. Hamarosan visszatért azonban a tűzoltólány, és amikor levette a sisakját, szőke hajtincs omlott a fényvisszaverő kabátjára. Fiatalabb volt, mint Gabriel eleinte gondolta: talán a húszas évei elején járhatott. Arckifejezése hivatalos volt, semmi együttérzés sem maradt benne, most, hogy Gabriel egyértelműen nem haldoklott. -

Mi történt? - szegezte Gábrielnek a kérdést. Tüzet gyújtottam.

Gabriel megrázta a fejét, és mindenhova nézett, csak a lány arcába nem. -

Öngyújtót találtak a zsebedben - folytatta. - Dohányoztál odakint? Gabriel köhögött:

-

Nem.

-

Szándékosan gyújtottál tüzet? Erre megint megrázta a fejét, és érezte, hogy elszorul a torka. A szeme égett. Kétszer is

nyelnie kellett. Lehetetlen volt most hazudnia: keresztüllátna rajta! Még annyira sem tudott higgadtan gondolkodni, hogy egyáltalán valamilyen történetet összeállítson. -

Csak sétáltam.

-

Láttál valakit? Megrázta a fejét. Legalább ez igaz volt.

-

A levelek meggyulladtak - megint köhögött, és ez most fájt. Talán tényleg szüksége lett

volna oxigénre. - Gyorsan terjedt. A lány kivette a maszkot a kezéből, és megint az arcára nyomta. Arcára visszatért az együttérzés. -

Na ne mondd!

-

Gabriel! Felkapta a fejét. Michael néhány lábnyira a lány mögött állt, a mentőautók fényei a haján

és a ruháján villóztak, szemét vörösre, arckifejezését rémületesre festették. Élénk, vad tekintettel bámulta az öccsét. Úgy, mint egy felnőtt. Gabriel képtelen volt keresztülverekedni magát a bűntudaton, hogy ráförmedjen a bátyjára. Meg akart hunyászkodni, mint az a hülye kölyök, amikor leszedte Layne-ről. Szinte már hallotta Michael hangját. Meg kellene lapulnunk. Leégethetted volna a házat. Akkora csalódás vagy! Persze az is lehet, hogy ez a saját hangja volt. Megtörölte a szemét. -

Sajnálom, Michael. Sajnálom. Sajnálom! Kérlek... Ám ekkor a bátyja tarkón ragadta. És épp akkor, amikor Gabriel már azt hitte, lendületet vesz, és behúz neki egyet, a bátyja

magához húzta, és szorosan átölelte. Michael sokáig ölelte, és Gabriel engedte is. Végül Michael a vállánál fogva eltolta magától az öccsét, és ránézett. -

Jól vagy? Gabriel bólintott.

Michael beletúrt a hajába, és felsóhajtott. -

Istenre esküszöm, huszonöt éves koromra megőszülök tőletek! Nem haragudott. Gabriel

mereven bámulta. -

Csak enyhe füstmérgezés - mondta Hannah. - Bevihetjük a kórházba, hogy bizonyosak

lehessünk. Gabriel megrázta a fejét. -

Szó sem lehet róla.

-

Szerencsés egy kölyök vagy - állapította meg a lány. Gabriel felhorkantott, és az erdőre pillantott, ahonnan füst gomolygott az éjszakai égboltra. Szerencsés.

-

Chris és Nick jól van? - kérdezte. Michael bólintott.

-

Nincsenek otthon. Rögtön utánad elmentek otthonról. Vagyis egyáltalán nem voltak veszélyben. Gabriel mellkasában egy kicsit lazult a szorítás. Michael Hannah-t figyelte.

-

Elég jól van ahhoz, hogy hazamenjen? A lány nyilvánvalóan kételkedett ebben. Gabriel közelebb lépett a bátyjához: kicsit

távolabb a mentőautótól. Hirtelen elfogta az aggodalom, hogy mégis beviszik a kórházba. -

Michael, jól vagyok!

-

Csak nyugi, és hadd döntse el ő, oké? Most Hannah-n volt a sor, hogy bámuljon.

-

Michael - szólalt meg. - Mike Merrick.

-

Igen? A lány mintha elpirult volna kissé, de persze az is lehet, hogy csak a tűzoltóautó villogó

fénye tette. -

Hannah Faulkner - szünetet tartott. - Egy iskolába jártunk. Michael üres tekintettel bámult vissza rá.

-

Szia! Hát, a testvére aztán tényleg mestere a csevegésnek!

-

Nem emlékszel rám - a lány arca kisimult. - Egy évvel alattad jártam.

-

Ja! - most Michael jött zavarba. - Igen. Ne haragudj! Eltelt azóta pár év... Csak álltak ott szótlanul, és nézték egymást. Gabriel megköszörülte a torkát.

-

Akkor most hazamehetek, vagy mi van?

Hannah pislogott, majd újra ránézett. Igen. Idehívom az egyik mentőst, hogy a testvéred aláírhassa, és elmehessetek.

-

Húsz percbe került, de Gabriel végre Michael teherautójának elülső ülésén, a bátyja mellett ült. Most, hogy egyedül maradtak, eltöprengett, vajon bátyja megkönnyebbülése nem fordul-e át abba a haragba, amit mindig magával hordoz. Általában Gabriel piszkálta, veszekedést provokált. Most annak örült volna a legjobban, ha Michael üvöltözik, és ezzel felvágja valamennyire a bűntudat hurkát, ami épp Gabriel nyaka köré szorult. De a bátyja semmit sem szólt. Amikor megálltak a feljárón, Gabriel oldalvást ki akart csusszanni a kocsiból, de Michael karon ragadta. Gabriel ütésre készült. Michael viszont csak ennyit mondott: Vedd le a ruháidat a garázsban, és tedd be őket a szemetesbe. Semmihez se nyúlj, amíg

-

le nem zuhanyoztál. Ennyi lett volna? Gabriel egy pillanatra csak nézte. Úgy érezte, megint meg kell köszörülnie a torkát. -

Miért?

-

Meglátod, ha tükörbe nézel! Michael bement a házba, Gabriel pedig alsónadrágra vetkőzött. Itt, a garázs világosságában

látta, hogy a keze és az alkarja feketéllik a koromtól. A ruhái gyakorlatilag felismerhetetlen állapotba kerültek. Még a cipőjét sem lehet megmenteni. Mind a szemetesbe ment. Gabriel egy kicsit tétovázva fogta meg a bejárati kilincset. Hideg volt, nem akart sokáig kint maradni, de egyszerűen nem tudta eldönteni, hogy tényleg ennyi lett volna, vagy Michael már lesben állva várja. A bátyja azonban épp a vacsora utáni rendrakással foglalatoskodott, úgyhogy Gabriel rögtön fel is ment, hogy lezuhanyozzon. Michaelnek igaza volt: korom fogta körbe az arcát, haja pedig tele volt megperzselt levelek és fakéreg maradványaival. A keze mindenütt nyomot hagyott. Miután megtörülközött, fogott egy fertőtlenítőkendőt, es letörölte a mosdókagylót meg a villanykapcsolót. Meg persze az ajtót. Ezzel elpusztította a bizonyítékokat. Egyre csak a szüleire kellett gondolnia.

A Michael végzős évét megelőző nyáron Seth, Tyler es a többi elementál a városban komolyra fordította a dolgot. Megpróbáltak megölni Michaelt. A szüleik az egész családot átvitték Sethékhez, hogy beszéljenek velük. Véresen komoly összecsapás lett belőle. Gabriel haragja tüzet lobbantott lángra. Tizenkét éves volt, és nem tudta uralma alatt tartani a képességeit. A szülei nem jutottak ki élve a házból. Ma éjjel pedig kis híján ugyanilyen kárt okozott. Michael ekkorra már kiment a konyhából, és a nappaliban sem volt nyoma - bár Gabriel nem is kereste. Egyszerűen kisétált a hátsó ajtón, és belehuppant az egyik nyugágyba a verandán. A füst szaga erőteljesen érződött még a levegőben, de Gabriel nem érzett tüzet a közelben. A tűzoltók alapos munkát végeztek. Általában mindent elmondott Nicknek, de ez most, közvetlenül a vacsora alatti veszekedésük után... Hirtelen a gondolatát sem bírta elviselni annak, hogy kiöntse a lelket az ikertestvérének. Már a puszta gondolatra is nyugtalanul mocorogni kezdett, és a zsebében pihenő öngyújtóért nyúlt. De nem talált öngyújtót. A mentősök megtarthattak azt, amelyiket a zsebében találtak, és nem vett magához újat a hálószobájában. Felsóhajtott. Kinyílt a tolóajtó, és Michael topogott keresztül a verandán. Gabriel nem nézett rá: egyre csak a fák vonalát bámulta. Michael a mellette álló székbe huppant. -

Tessék! Gabriel rápillantott. A bátyja egy üveg Coronát nyújtott felé. A sokktól majdnem kiesett a székéből. Soha semmilyen alkohol nem volt a házukban.

Amikor Michael huszonegy éves lett, körülbelül harminc másodpercet töltöttek azzal, hogy a legidősebb bátyjuk által szervezett vad bulikról álmodoztak. Utána persze eszükbe jutott, hogy itt Michaelről van szó: arról a srácról, aki megfenyegette őket, hogy ha valaha iváson kapja őket, maga hívja a zsarukat. Valójában annyira hatásosan érzékeltette velük, hogy mire gondol, hogy amikor Gabriel és Nick bulikba kezdett járni, már alig volt indíttatásuk, hogy alkoholhoz nyúljanak. Gabriel kivette az üveget a bátyja kezéből. -

Ki vagy te, és mit csináltál a testvéremmel? Michael megbillentette az üveget, és nagyot kortyolt bele.

-

Gondoltam, jól esne egy. Nekem mindenképp. Gabriel is kortyolt egyet, de óvatosan, mintha Michael bármelyik pillanatban kiüthetné a

kezéből, és ráförmedhetne, hogy csak viccelt. -

Honnan van egyáltalán?

-

Az italboltból. Nos, ez most jellemző volt a bátyjukra.

-

Nem, te fafej, úgy értem...

-

Tudom, hogy érted - Michael szünetet tartott, és megint beleivott az üvegébe. - A garázs

hátsó sarkában van egy mini hűtő, a régi szerszámos pad alatt — óvatosan beszélt, mintha nem is lenne biztos abban, hogy meg akarja osztani valakivel ezt a titkot. Gabriel nem nézett rá, hanem igyekezett rejtegetni a meglepettségét. -

Dugi hűtőd van? Nem az enyém, apáé volt - újabb korty. - Csak a halála után találtam meg. Egy darabig mindketten hallgattak: Michael igencsak újraélhette, Gabriel pedig elképzelte,

ahogy tizennyolc éves bátyja megtalálja apjuk sörraktárát. Gabriel kíváncsi lett volna, hogy apjuk vajon csak a fiaik elől rejtegette, vagy az anyjuk elől is eltitkolta. Nem mintha számított volna. -

Kérlek, mondd, hogy ez a sör nem öt éves!

-

Nem az - mosolygott Michael. Ez önmagában is majdnem elég lett volna, hogy kifordítsa Gabrielt a székéből. Egy pillanatra kifelé bámult a sötétségbe, majd megint kortyolt egyet.

-

Nem vagy dühös rám? Michael semmit sem mondott, csak ivott egy korty sört. Gabriel érezte, hogy megfeszül a válla. A hideg üveg szinte csípte az ujjhegyeit.

-

Emlékszel arra a nyárra, amikor Chris mononukleózist kapott?

- kérdezte Michael. Ez most váratlanul érte Gabrielt. Persze, emlékezett. Közvetlenül azután, hogy a szüleik meghaltak, Chris nagyon beteg lett. A gyermekorvos mononukleózist állapított meg nála, és antibiotikumot kapott, de a „betegségét” talán inkább arra lehetett visszavezetni, hogy egyikük sem aludt. Ráadásul ez volt a legszárazabb nyár, amit Maryland emberemlékezet óta látott. Chris szenvedett a víz hiányától. -

Te és Nick azon a héten összezörrentetek Sethtszel és Tylerrel - folytatta Michael. - A

plázában, hol máshol? Erre is emlékszel? -

Aha - Gabrielnek eszébe jutott, hogy a biztonsági őrök szedték őket szét.

-

A felügyeleti joggal még mindig nem volt minden rendben - mondta Michael. - Chris

beteg volt, én nem tudtam, hogy működik az egészségbiztosítás, és még ha biztosítottak is voltunk, anya meg apa... Aztán ti ketten belekeveredtetek abba a zűrbe a plázában. A szociális munkás elkezdte emlegetni, hogy szerinte túl sok ez nekem, meg hogy nevelőszülőknél való elhelyezést fog javasolni... -

Ezt nem is tudtam — Gabriel most a bátyjára nézett. Michael vállat vont.

-

Most már nem is számít, nem igaz? - kortyolt még egyet, majd megrázta a fejét. —

Szóval azt hittem, mindent elveszítek. Annyira dühös voltam! Dühös rátok, hogy nem vagytok képesek távol tartani magatokat a bajtól, Chrisre, amiért megbetegedett, meg olyan hülyeségek miatt is, hogy elmulasztom az érettségit. Aggódtam, hogy a szociális munkásnak igaza lehet, és nem bírok el a helyzettel. A legrosszabb pedig, hogy dühös voltam anyára és apára, amiért ekkora rohadt káoszt hagytak rám! Gabriel visszafojtott lélegzettel figyelt. Michael eddig sohasem beszélt így. Különösen nem vele. -

Őrülten dühös voltam - folytatta a bátyja. - Gyűlöltem őket. Igazság szerint kimentem a

temetőbe, és elkezdtem szidni a sírkövüket. Beleöklöztem. Majdnem eltörtem a kezem. Úgy nézhettem ki, mint egy valódi őrült. Még egy korty. Gabriel csak bámult. -

Viszont annyira vissza szerettem volna kapni őket! - emlékezett Michael. - Bármit

megtettem volna, hogy... hát igen - elfordította a fejét, és az öccse szemébe nézett. - Tudod. -

Aha - Gabriel tétovázott. - Tudom. Michael megint elfordult, és kinézett az éjszakába.

-

Szóval ott térdelek a fűben, vágyom őket vissza, és dühvel táplálom a talajt - még egy

korty, most jó nagy. Ezzel ki is itta az üveget. - A föld megnyílt, és a felszínre tolta a koporsóikat - szünetet tartott. — És nem csak az övékét. Úgy húszat. Gabriel kis híján elejtette a sörét. Megrémült - de le is nyűgözte a történet. -

Ki is nyíltak? - kérdezte fojtott hangon. Michael megrázta a fejét.

-

Halálra rémített. Úgy értem, persze, hogy megrémített, de ráadásul a délután kellős

közepe volt... -

Mit csináltál? Hogy érted, hogy mit csináltam? — Michael Gabriel fele kapta a fejét. - Visszatettem

őket. -

Basszus! Nem viccelek — grimaszolt egyet, majd hozzáfűzte: — Azt sem tudom, rendesen

tettem-e vissza mindet. -

Úgy érted, anyát és apát... Nem, őket biztosan jól. Csak... a többieket — Michael elgondolkozott. - Jézusom,

micsoda hét volt! -

Meglep, hogy hazajöttél - mondta Gabriel, és komolyan is gondolta. Sohasem töprengett

el azon, mi lett volna, ha nevelőszülőkhöz kerülnek. Ha elválasztották volna Nicktől. -

Hazajöttem - mondta Michael. - És épp azon az éjjelen találtam meg a hűtőt. Teljesen

megrakva. Nem emlékszem, mi vitt a garázsnak abba a sarkába, de esküszöm, hogy pont olyan volt, mintha apa ott állt volna, és azt mondja: „Tessék, fiam, úgy nézel ki, mintha szükséged lenne egy italra.” Elhallgatott, Gabriel pedig egy pillanatra engedte, hogy megtöltse a közöttük lévő teret. Aztán a testvérére nézett. -

Kösz! - Megint elhallgatott. - Tudja még valaki?

-

Nem. Csak te. Ez jelenthetett valamit. A sör, a történet - Michael ezzel azt akarta tudatni vele, hogy

megbízik benne. Gabriel nem vette biztosra, hogy megérdemelte. -

Tudod, nem vagy egyedül! - Michael tétovázott, mintha nem lenne biztos benne, hogy

Gabriel továbbra is figyel rá. - A tűz nem az én elemem, de a vonzása, az ereje... Megértem. Nick és Chris is megérti. Gabriel nem szólt semmit. Michael felsóhajtott. -

Ne vedd rossz néven! Haverkodsz a fél iskolával, de igazi barátaid nincsenek. Minden

héten más lánnyal vagy, de barátnőd sohasem volt, nem... -

Várj csak! Tényleg a csajokról akarsz beszélgetni velem? ‘ Nem... Gabriel... — Michael kedvetlennek hangzott. — Arról, amikor egyedül van az

ember... Gabriel nem tudta eldönteni, hogy haragudjon, vagy mégis inkább szórakoztatja az egész. -

Mikor beszéltél utoljára egy lánnyal? Tudatában vagy egyáltalán, hogy a tűzoltó csirke

felmért téged magának? Bátyja elbizonytalanodott. -

Csak egy csaj a suliból.

-

Fel kellene hívnod. Hátha elmegy veled randira.

-

Kérlek!

-

Isten a tanúja, ha szereznél magadnak valakit, talán jobb kedved lenne.

-

Azt hiszem, ez elég lesz. Gabriel általában csak úgy gondolt Michaelre, mint az a parancsolgató, vagy az az

idegbajos — a titkos sörraktár kapcsán most mégis elgondolkodott, vajon mi mindenről nem tudott még. -

Randiztál valakivel, amióta anya és apa meghalt? Michael meg sem rebbent, és Gabriel nem gondolta, hogy válaszolni fog. Végül mégis

bólintott. -

Aha - válaszolta halkan. - Egyszer, huszonegy éves koromban. Azt mondta, túl sok

mindent cipelek magammal. -

Micsoda szuka! Michael a szemét forgatta.

-

Igen, tényleg jó fogás vagyok. Sokkol, hogy nem állnak sorban az ajtónál. Gabriel kinyújtotta a kezét, és megrántotta Michael lófarkát.

-

Lehet, hogy ha nem úgy néznél ki, mint Charles Manson, akkor sorban állnának.

-

Nem nézek ki úgy, mint Charles Manson. Gabriel az ajtó felé intett:

-

Menj, tapodd be a laptopodba, és nézd meg! Kész hasonmása vagy! Michael nevetett. Kellemes hang volt, és Gabrielnek feltűnt, hogy egy örökkévalóság óta

nem hallotta. Ám ekkor Michael felállt, és Gabriel arcáról lehervadt a mosoly. Nem kellett volna megemlítenie a laptopot. Tájkertész cégük az összeomlás szélére juthatott az alatt a tíz perc alatt, amióta Michael nem viselkedett seggfejként. Hamarosan újra közéjük emelkedik majd az az ismerős fal: Gabriel máris érezte. Michael megállt, majd feléje fordult: -

Nem mondom el Chrisnek és Nicknek. Gabriel meglepetten pillantott fel.

-

Kösz! - elhallgatott. - Én sem. Arról a... többi dologról. Michael ekkor félretolta az ajtót,

és belépett a házba, egyedül hagyva Gabrielt a verandán. Vége volt a játszmának. Mégis megállt, mielőtt teljesen bezárta volna: -

Tudod, egy darabig nem lesznek itthon. Kérsz még egy sört? Gabriel elmosolyodott. Aha - mondta. - Kérek.

8. FEJEZET GABRIEL PÁRSZOR MEGPATTOGTATTA A KOSÁRLABDÁT, majd eldobta: könnyed hárompontos. Egyedül volt a pályán, agyon akarta csapni az időt, amíg Nick kész nincs azzal az iskola utáni jótékonykodással, amire beiratkozott. Layne egy szót sem szólt hozzá az órán. Gabriel sem tudta, mit mondhatna neki. Patt, patt. Dobás. Kosár. Ha Nick nem törte volna el a lábát, Gabriel ezen a héten fejezné be a futballszezont. Ikertestvére neve alatt játszott, hogy megkerülhesse az iskola idióta szabályzatát, ami szerint mindenki évente legfeljebb két végzős sportcsapatban játszhat. Gabrielnek hiányzott a csapat, a cinkosság, a közös cél elérése érdekében kifejtett fizikai erőfeszítés. Igazából egyik srác sem hiányzott neki. Michael megjegyzéseire kellett gondolnia. Hülyeség! Nem kellenek neki barátok! Van ikertestvére. Felcsipogott a telefonja. Ha már épp Nickre gondolt! Menj nélkülem. Quinn és én hazamegyünk. Hát persze! Gabriel visszatolta a telefont a zsebébe. Nick még csak nem is beszélt vele tegnap este. Általában utólag eligazították egymást, ha valamelyikük a másik nélkül mozdult ki. De lehet, hogy ennek most Nick nem érezte szükségét. Végül is Chrisszel volt. Mindegy! Patt. Dobás. A labda a kosár pereméről oldalra, a lelátók felé pattant. Gabriel káromkodva kocogott utána - ám ekkor Layne testvére lépett elő az ajtó melletti sötét sarokból, és felvette a labdát. Simonon rövidnadrág és laza póló lebegett: a ruháktól kisebbnek nézett ki, mint, amilyen valójában volt. Izzadtság sötétlett a pólóján, es a haját a halántékára tapasztotta: jó sokat futhatott kint.

A tartalékcsapat edzője mindig megfuttatta őket az edzés végén - jutott most eszébe Gabrielnek. Ha Simon ilyen sokáig az iskolában maradt az edzés miatt, az vajon azt jelenthette, hogy Layne is valahol a közelben van? Azt mondta, hogy az öccse tavaly minden kosárlabdaedzésre magával vonszolta, hogy megnézhessék Gabrielt, ahogy játszik. Eddig nem jutott eszébe, hogy ez annyit jelentett, Layne is látta őt játszani. Bocsánatot kellett volna kérnie. Még az órán. Mondania kellett volna valamit! Ja, és hogy is zajlott volna az? Sajnálom, hogy megállítottam azokat a barmokat. Végigpásztázta a lelátót, mintha esetleg nem vett volna észre egy magányosan üldögélő lányt, miközben kosárra dobált. Üres volt. Gabriel elhessegette a gondolatot: -

Szevasz, Simon! A kölyök vigyorgott, majd kitartotta az öklét, mint tegnap. Gabriel beleütött.

-

Milyen volt az edzés? Simon arcáról lehervadt a mosoly. Arca kipirult a futástól, és ahogy a tekintete hirtelen

elsötétedett, most mérgesnek nézett ki. -

Nem jó, mi? — kérdezte Gabriel. Simon dühösen jelelt valamit. Gabriel összeráncolta a szemöldökét.

-

Haver, sajnálom, de én nem... Simon frusztrált hangot hallatott, majd úgy intett, hogy nem lehetett félreérteni: Felejtsd el! Odalökte a labdát Gabrielnek, és elfordult.

-

Hé! - szólt utána Gabriel. Simon nem állt meg, és beletelt egy másodpercbe, mire

Gabriel rájött, hogy a másik fiú nem hallja. Kocogott pár lépést, és megfogta a karját. Simon megperdült. A szeme vörös volt. Gabriel kihalászta a telefonját a zsebéből, és felé tartotta: -

Tessék! Írd le! Simon szeme tágra nyílt. Elvette a telefont, és úgy pötyögött a billentyűzeten, mintha

égnének az ujjai.

Utána kinyújtotta. Gabriel olvasta: Edzhetek, de nem játszhatok. Az edző szerint teher vagyok.

Gabriel összevonta a szemöldökét, de értette a dolgot. Ha Simon nem hall, hogyan érthetné, amit az edző bekiabál? Hogy tudja a többi kölyök felhívni a figyelmét a pályán? Sem a sípot, sem a csengőt nem hallaná. Simon megint elvette tőle a telefont. Jó vagyok. Nem teher. Gabriel elmosolyodott. Simon harmadjára is fogta a telefont. Csak játszani szeretnék.

Gabriel arcáról lehervadt a mosoly. Ezt aztán tényleg megértette. -

Jó vagy? - kérdezte. Simon összeszorította a fogát, és bólintott. Gabriel becsúsztatta a telefont a zsebébe, és visszalökte a labdát Simonnak.

- Bizonyítsd be! A kölyök gyorsabb volt, mint amire Gabriel számított: könnyed léptű, ügyes. Az erőnlétén sem volt semmi kivetnivaló - az egész pályát bejátszotta, pedig épp most fejezte be az edzést. A labdavezetése gyenge volt - Gabriel meg tudta állapítani, hogy pusztán a sebességének köszönhetően boldogul a pályán. A fogadott passzok felét elvesztette. Gabriel eleinte utasításokat akart kiabálni - ám ekkor megint eszébe jutott, hogy Simon nem hallja. Hát, belátta, hogy mire gondol az edző. Végül elkapta a labdát, és T jelet formázott a kezével. Farmerben és kapucnis melegítőben játszott, és mostanra az ő haja is nedves lett. -

Lassítanod kellene, haver! Simon zihálva lélegzett. Bólintott egyet.

-

A buszmenetrendre kellene inkább emlékeznie! — szólt egy hang a lelátóról. - Már a

későbbit is lekéstük. Gabriel odafordult. Simon nem. Layne ült ott, a mellette lévő helyen nyitott tankönyv hevert, ölében pedig a laptopja. -

Mióta ülsz ott? - kérdezte Gábriel.

A lány a karórájára pillantott. -

Úgy húsz perce. Jó ég, megsül ebben a melegítőben! Végighúzta a tenyerét a homlokán.

-

Miért nem szóltál? Layne elfordította a tekintetét, és beigazított egy laza hajtincset a copfja alá.

-

Mert Simon sohasem jut játékhoz.

-

Úgyhogy lekéstétek a... hé! Simon kiütötte a labdát a hóna alól, és keresztülrontott a pályán. Layne felnevetett, de utána rögtön összeszedte magát, és elkomorodott. Bámultak egymásra, ahogy ott álltak, közöttük húszlábnyi üres pályával. Gabriel félretolta

a haját a homlokából. -

Mennetek kell? Layne kikapcsolta a tollát.

-

Sehova sincs mennem. Gabriel nem volt teljesen biztos benne, hogy ez mit jelenthet. Nem igazodott el a

hanghordozásán. Barátságosnak semmiképpen sem nevezhette. A labda karon találta. Simon visszatért, és mellette pattogtatott. Az arckifejezéséről ilyesmit lehetett leolvasni: „Most akkor játszunk, vagy mi van?” - Menj! - mondta Layne. - Játssz! Kihívásnak hangzott. Gabriel megragadta a melegítője szélét, és áthúzta a fején. A pólói is felcsúszott félig, de visszarántotta. Amikor a padra hajította a melegítőjét, Layne már a könyvére bámult, és az ajkába harapott. Orcái kipirultak. Érdekes! Simon ekkor passzolt neki, és a labda játékba került. Gabriel sohasem volt ennyire tudatában annak, hogy közönsége van. Jobban igyekezett, mert tudta, hogy a lány figyeli. Amikor viszont felnézett, Layne még mindig a tankönyve fölé hajolt, tolla pedig mozgott a papíron. Uff! A labda gyomorszájon találta, jó erősen. Gabriel ösztönösen elkapta, es Simonra meredt: -

Haver, mi a pokol... Simon vigyorgott. Gabrielre mutatott, majd Layne-re és jelelt valamit.

Layne leugrott a lelátóról: -

Simon! Keresztülszaladt a pályán, és karon csapta.

- Mit mondtál? - kérdezte Gabriel. Simon csak halkan nevetett. Gabriel Layne-re pillantott. -

Mit mondott? Semmit - az arca most már vöröslött. Megragadta Simon karját, meghúzta, majd jelelt,

miközben már elindult. - Gyere! Felhívjuk apát, hogy vegyen fel bennünket a hazaúton. -

Elvihetlek benneteket - ajánlotta Gabriel.

-

Ugyan! Nem fog többe telni egy óránál.

Egy óránál? -

Ez hülyeség! A testvérednek sürgősen le kell zuhanyoznia. Hadd vigyelek haza

benneteket! Simon nyomatékosan bólintott, majd jelelt valamit. Layne hatalmasat sóhajtott, majd a lelátó felé fordult. -

Jó. Mindegy. Miközben szedelőzködött, Gabriel megragadta Simon karját, és szembefordult vele:

-

Mit mondtál? Simon vigyorogva mutogatott Gabriel telefonjára. Azt mondtam, hogy sokkal jobban játszanál, ha nem a nővéremet bámulnád. Gabriel a fűtésszabályozót piszkálta, ahogy a főútra kanyarodtak: igyekezett volna fűteni

egy kicsit. Layne a mellette lévő ülésbe kuporodott, hátizsákja a földön. Tekintetét előreszegezte, kezét az ölében fonta össze. Szemüvegén a szembe jövő autók fényei csillogtak. -

Elég meleg így? - kérdezte Gabriel, csak azért, hogy megtörje a csendet.

-

Igen - a lány hangja egészen vékonykának tűnt itt, az utastérben.

-

Navigálnod kell majd. Layne megköszörülte a torkát, és arrébb csusszant a helyén:

-

Compass Pointe-ban lakunk. Tudod, hol van?

-

Aha.

Compass Pointe volt a gazdag negyed, a város északi szélén - nyolc hálószobás házakkal,

cselédlakásokkal a garázsok felett - bár Gabriel nem tudott olyanokról, ahol tényleg cselédek laktak volna. Michael három ház kertjét alakította ott ki, és ezek voltak a legjobban fizető ügyfelei. -

Nem magániskolába kellene járnod? - kérdezte.

-

Apám is elboldogult a nyilvános iskolákkal, és szerinte ennek mindenkinek elégnek kell

lennie - szünetet tartott. - Védőügyvéd! Jó védőügyvéd. -

Meglep, hogy nem BMW-vel jársz suliba. A lány megborzongott. Először is, a pénz a szüléimé, nem az enyém, és másodszor, még nincs jogosítványom.

-

Nem gondoltam volna, hogy pont te leszel az a fajta srác, aki majd kiborul azon, hogy hol élek. -

Hűha! - jó ég, mintha folyton csak a tyúkszemére lépne - Csak úgy mondtam. Heather

Castelline odakint él, és senki sem tudja elérni, hogy befogja a száját azzal kapcsolatban, mennyibe került a manikűrje. Layne grimaszolt. Karját most a mellkasa előtt fonta össze. - Én nem vagyok Heather Castelline. Gabriel felhorkant. -

Nyilván. Layne egy szót sem szólt, csak elfordította a fejét, és kifelé bámult az ablakon. A hirtelen

csend ugyanúgy arcon csapta Gabrielt, mintha egy kéz tette volna. Felsóhajtott, és a hajába túrt. Egyáltalán nem tudott eligazodni ezen a lányon. És ez teljesen megőrjítette. Észrevette, hogy a lány mintha szipogna, és úgy markolja ujjaival a felkarját, mintha az élete múlna rajta. -

Layne? - rápillantott. - Te sírsz? - Simon csendesen, magába merülve ült a hátsó ülésen. A lány nem fordult fele.

-

Ne törődj velem! Mit mondhatott? Azt kívánta, bárcsak leállhatna a kocsival, de épp a háromsávos Ritchie

Highway közepén haladtak. Nem tudta, hogyan kell játszani ezt a játékot. -

Én nem... De mit...? Nem tudom, miért kell folyton ilyen undoknak lenned - mondta a lány, és csak épp

annyira fordította felé az arcát, hogy Gabriel láthassa, tényleg könnyek áztatják az arcát. - Van bármi fogalmad arról, hogy milyen érzés az embereknek, hogy így bánsz velük? -

Mi a frászt mondtam? - szegezte neki a kérdést Gabriel.

A lány szipogott. -

Azt, hogy nyilván. Jézusom, milyen dühítő ez az egész!

-

Nyilván mi? Azt mondtad, hogy nyilván. Nyilván nem vagyok Heather Castelline. Hát tudod, mit?

Nem mindenki dögös, szőke pomponlány, Gabriel Merrick. Biztos vagyok benne, hogy a te világodban minden lánynak tökéletes alakkal meg nagyszerű lábakkal kell rendelkeznie, és a tetszésedre mutogatnia is kell ezeket, de hát nem vagyunk mindannyian a tökéletesség mintaképei. Puff! Gabriel a szélvédőn át a forgalomra bámult. A kormánykerék barázdái a tenyerébe mélyedtek. - Ezt most jól megmondtad. Ez sokkal rosszabb volt, mint Michaellel veszekedni. Ott legalább lendületet vehetett, megüthette a bátyját, és megmondhatni neki, hogy seggfejnek tartja. Layne viszont csendesen sírdogált, kifelé bámult az ablakon, vállai pedig alig észrevehetően remegtek. Amikor piros lámpához értek, felé fordult. -

Hé! A lány nem nézett rá.

-

Azt mondtam, ne törődj velem!

-

Tudom, mit mondtál. Nézz rám!

-

Ha rád nézek, Simon tudni fogja, hogy sírok. A lámpa zöldre váltott, és Gabrielnek vissza kellett fordítania a figyelmét az útra. Hangja megtörte a csendet, és érdesen zengett:

-

Amikor azt mondtam, hogy nyilván, úgy értettem, hogy Heather Castelline egy hülye

tyúk, aki csak akkor mozdul rád, ha kell neki valami. Nicky egyetlenegyszer randizott vele, és utána két napig esküdözött, hogy inkább levágná a tojásait, mint hogy még egyszer ilyen lánnyal menjen valahova. Layne semmit sem szólt. -

Ő az utolsó ember a világon, aki azért kritizálhatna, mert nekimegyek valami tízedikes

idiótának a folyosón, és valószínűbb, hogy ő másolná a dolgozatomat, mint hogy kijavítsa az enyémben a rossz válaszokat. És holtbiztos, hogy nem maradna tovább az iskolában, csak azért, mert az öccse jól szórakozik.

Layne még mindig nem szólalt meg, de Gabriel most már legalább érezte, hogy őt nézi. Gabriel az úton tartotta a tekintetét. -

Semmi köze sem volt ahhoz, hogy hogyan nézel ki. A lány nyelt egyet.

-

Oké. Mindegy. Különben is, lehet, hogy totál tökéletes alakod és nagyszerű lábad van. Nem tudhatom.

Ha szeretnéd egy kicsit mutogatni őket, hogy megalkothassam az ítéletemet... A lány belebokszolt a karjába. Viszont most már legalább mosolygott. És el is pirult. Újabb lámpánál kapott pirosat, és megint a lányra nézett. Arca még mindig nedves volt a könnyektől, de most már legalább nem úgy nézett ki, mintha a megölését fontolgatná. Amikor befordultak a lakónegyedükbe, Layne megszólalt: -

Még mindig segíthetek neked a matekkal — szünetet tartott, majd szemtelen éllel

folytatta. — Ha akarod. -

Mi? Úgy érted, most?

-

Értetted a mai házi feladatot? Gabriel úgy öt éve nem értett egyetlen házi feladatot sem. Válla máris megfeszült.

-

Rendben lesz.

-

Úgy tervezed, hazamész, és megíratod a testvéreddel? Még abban sem volt biztos, hogy Nick egyáltalán otthon van. Nem válaszolt. Nem volt

ínyére, hogy Nick helyette dolgozik, de hogy ráadásul még Layne is tud az egészről... Ezt a tudatot aztán tényleg gyűlölte! Megállt a feljárójukon, és csak ült ott: leparkolt az autóval, de nem állította le a motort. Figyelte a mintát, amit a fényszórója vetett garázsra: széles fénykörök vetődtek vissza a lány házának kőhomlokzatáról. -

Mi a baj? - kérdezte Layne. — Egy tökös srác nem lehet jó matekból?

-

Hé! – a lány fele kapta a fejét, és állkapcsa összeszorult. Layne nem hátrált meg, szeme világított a sötétben.

-

Hogy ülhetsz mindennap ott az órán, úgy téve, mintha követnéd, amit a tanár mond? Az a dolog könnyű fele. Layne visszameredt rá.

-

Szerintem nem. Gabriel újra a garázsajtóra bámult, és semmit sem szólt. Layne-nek igaza volt. Halálosan

bosszantotta, de igazat kellett neki adnia. Simon előrenyúlt az ülések között, és vállon böködte a nővérét. Gabrielnek nem volt szüksége arra, hogy értse a jelbeszédet: e nélkül is ki tudta venni, miről lehet szó. Mi folyik itt? Gabriel elfordította a kulcsot, és kihúzta a helyéről. Átnyúlt középen a hátizsákjáért. -

Rendben - sóhajtotta. - Próbáljuk meg!

9. FEJEZET LAYNE-ÉK HÁZA OLYAN VOLT MINTHA EGY LAKBERENDEZESI magazinban látta volna. Gabrielék háza sem volt kicsi — mindennek megvolt a saját hálószobája, és nem kellett fürdőszoba vagy ilyesmi miatt veszekedni ez mégis őrült méretűnek tűnt mellette. A bejárati hallban nemesfa burkolat fedte a padlót. Túl a hallon, minden egyes négyzetcentimétert fehér szőnyeg fedett - márpedig sok - sok négyzetcentiméterről volt szó. Sötétbarna bútor, mahagóni, vagy valami más, Gabriel számára ismeretlen típusú fa szegélyezte a falakat, szinte félelmet keltve benne. Eredetinek tűnő, keretes festmények lógtak a falakon. Olyasfajta kanapék voltak a fal mellett, amelyeket a felnőttek mutogatásra, és nem üldögélésre tartanak. Mindenen keresztülvonult a fehér téma: párnák, poháralátétek, sőt még egy váza fehér rózsa is állt a hall asztalán. És az egész házban síri csend honolt. Simon gyorsan mutatott valamit, a padlóra hajította a hátizsákját, és felrohant a faburkolatú lépcsőn. Gabrielnek kedve lett volna felvenni Simon hátizsákját, és gondosan betenni a hallban álló szekrénybe: ennyire megfélemlítette az egész berendezés. -

Azt mondja, nemsokára visszajön - fordította Layne. - Gyere menjünk a konyhába! Gabriel tétovázott a faburkolatú padló és a fehér szőnyeg határán, mielőtt követte volna.

Vegye le a cipőjét? Layne nem vette le. -

Anyád is dolgozik? - kérdezte a lánytól. Érkezésükkor nyilván valóan senki sem volt

otthon. -

Hát, egy kicsit túlzás lenne azt mondani! - Layne megkerülte a sarkot, és bevezette a

hatalmas konyhába, amely tele volt rozsdamentes acélból készült konyhai gépekkel. A gránitkredenc is ezüstösen szürkéllett. A fehérség kezdett kicsit ijesztően hatni Gabrielre. -

Tudom - mondta Layne. — Úgy néz ki, mintha egy sorozatgyilkos lakna itt, nem?

-

Olyan messzire azért nem mennék - ellenkezett Gabriel. Valójában viszont igenis ment

volna ilyen messzire. - Hogy érted azt, hogy túl erős kifejezés az, hogy dolgozik? -

Önkéntes

munkákat

végez.

Mindenfélét.

AIDS-jótékonyság,

gyermekkórház, a Johns Hopkins Kórház, meg az a belvárosi női menhely...

a

washingtoni

-

Nem tűnik úgy, hogy lenyűgözne téged - Gabriel óvatosan letette a hátizsákját az egyik

fehér székre, de egyelőre nem érzett késztetést arra, hogy leüljön. -

Lenyűgöző lenne, ha úgy végezne önkéntes munkát, hogy azzal segít is valakinek. A

jótékonysági összejövetelek szervezésénél segédkezik. Szeret hatalmas partikat csapni, ahol aztán tökéletes külsővel jelenhet meg - Layne lesepert egy láthatatlan porszemet a kredencről. -

Érted? Nem igazán. Azért mégis bólintott. Layne kivette a matekkönyvet a hátizsákjából. Gabriel csak meredt a könyvre. Gyűlölte, hogy pár négyszögletes, így máshoz ragasztott

papír ekkora szorongást tud kiváltani belőle. -

Nem vezetsz körbe? Layne felvonta a szemöldökét,

-

Szeretnéd? Gabriel vállat vont, és igyekezett izgatottnak látszani. Layne is vállat vont, és felállt a székből. Az egész ház úgy festett, mintha egy múzeumi kiállításra törtek volna be. Az ajtók

suttogva nyíltak ki a padlószőnyegen. Gabriel csak egyetlen televízió, látott - az viszont betöltötte az egyik szoba fél falát; bár még így sem keltette olyan hely benyomását, ahol az ember szívesen dőlne hátra, hogy a meccset nézze. Inkább olyan volt, mintha valaki a palota használati

utasításának

engedelmeskedve

éppen

tévét

tett

volna

oda.

„Nappali;

panorámaablak, fehér padlószőnyeg, fehér kanapé, nagy képernyő.” Még a lány apjának „irodájában” sem hevert egyetlen lap sem rendetlenül. Az első emeleten nem volt egyetlen fénykép sem. De máshol sem. Layne unott idegenvezető módjára darálta le a szobák neveit; hangja szenvtelenül csengett. -

Nem szereted a házatokat?- kérdezte végül Gabriel. Próbálok rájönni, miért érdekel téged - a válla felett, hátrapillantott a fiúra, ahogy

indultak felfelé a lépcsőn. - Vagy csak az időt akarod húzni? -

Úgy van. A lány félúton felfelé megállt, megfordult és ránézett.

-

Legalább bevallod. Gabriel egy lépcsővel lejjebb állt, így pontosan szemmagasságban voltak.

-

Arra próbálok rájönni, hogy hogyan származhat egy olyan lány, mint te, ilyen házból -

figyelte, ahogy a lány szemében tűz lobban, majd rögtön fel is tartotta a kezét. — Ez nem sértés akart lenni!

Ezzel derékba is törte a lány haragját: egyértelműen meg lehetett állapítani. Layne becsukta a száját, és elnézett mellette. -

Talán nem szeretem a tökéletességet. Tényleg? — olyan közel álltak egymáshoz, hogy érezték egymás leheletét. - Mit

szeretsz, Layne? Azt biztosan nem szerette, ha kilendítették az egyensúlyából, éppen eléggé világos volt abból, ahogy elbizonytalanodott, és a szavakat keresgélte. Gabriel eltűnődött, vajon a lány arca meleg lehet-e — mármint ha össze tudná szedni annyira a bátorságát, hogy megérintse. Annyira magabiztos volt az iskolában, amikor leteremtette, amiért verekedett. Ha most megérintené, simán lelökné a lépcsőn! Persze az is lehet, hogy nem. A lány arckifejezése sebezhetőségről árulkodott, lágyan és kapkodva lélegzett. Gabriel óvatosan arrébb helyezte az egyensúlyát. Ekkor a lány megperdült, és elindult felfelé a lépcsőn. -

Gyere! Ha hagyom, hogy túl sokáig húzd az időt, semmivel sem vagyok jobb, mint a

testvéred. Gabriel indult volna, hogy kövesse, de erre a fordulatra most megint megtorpant. -

Ez most mit jelentett?

-

Azt, hogy nem tesz neked szívességet azzal, hogy megcsinálja a házi feladatodat.

-

Megmondtam, hogy...

-

Igen, igen, segíteni akart neked. De elég nyomi ötlet csaláshoz folyamodni. Megkértél

valaha egy tanárt, hogy segítsen neked? Tudod, vannak korrepetálások... -

Most komolyan? Korrepetálások. Ugyan már!

-

Vagy csak a sport miatt volt? Azért segített neked, hogy játszhass, a hülye csapatodban?

-

Nem. Azért... - fogcsikorgatva a falra pillantott. - Még azt sem tudod, miről beszélsz!

-

Tudom, hogy egyszerűbb lenne, ha mindent elvégeznék Simon helyett, néha mégis

kénytelen vagyok hagyni, hogy maga jöjjön rá, mit hogy kell csinálni. Gabriel a lány felé kapta a fejét, és felnézett rá. -

Mint például megveretni magát a folyosón? Ja, szóval azt kellene mondanom neki, hogy verekedjen? Ugyan mit gondolsz, mi

történne egy olyan sráccal, mint Simon, ha az öklét lendítené valaki felé? Gabriel megtette az utolsó pár lépést is a lépcsőn, így most egy szinten álltak, és lefelé nézhetett a lányra: -

Most? Fenéken billentenék.

-

Nagyszerű — a lány elfordult, hangjából pedig csak úgy mart a gúny. - Ez pont az a cél,

amire törekednünk kell! Gabriel karon ragadta: -

Rájönne, hogyan kell megvédenie magát. Ők pedig arra jönnének rá, hogy hajlandó

visszaütni. Akkor pedig békén hagynák. -

Ez az, ami nálad bevált?

-

Mindenkinél ez válik be, Layne! - feltűnően végigmérte tetőtől talpig, és hallotta, ahogy

a hangja kegyetlenre fordul, még mielőtt megfékezhette volna a nyelvét. - És lehet, hogy tévedek, de úgy tűnik, te már megtanultad ezt a bizonyos leckét az élettől. A lány elsápadt. Kirántotta a karját a fiú kezéből, és hátat fordított neki. Ezután kinyitotta az egyik ajtót a folyosón, belépett rajta, és becsapta maga után. A francba! Jó ég, hisz nem kellene ezzel foglalkoznia! Foghatná a holmiját, és elhúzhatna innen! Mégis megállt az ajtó előtt. Rátette a kezét a fehérre festett fára. Layne csak egy megbízhatatlan alakot látott benne. Tökös kant, aki a folyosón keresi a verekedést. Talán tényleg csak ennyit lehetett látni benne. Vett egy nagy levegőt, hogy megszólítsa a lányt, hogy bocsánatot kérjen, és megpróbáljon rájönni, hogyan sikerült neki olyan melyre beékelődnie a gondolataiba, hogy már nem is tudja kipenderíteni onnan. Layne viszont kivágta az ajtót, Gabriel pedig ott maradt, kopogtatásra emelt ököllel. A lány szemében harag maradványai bujkáltak. Layne a fiú kezére pillantott. -

Sajnálom. Ő sajnálta? Gabriel leeresztette a kezét. A lány az ajtófélfára pillantott, majd ujjával megdörzsölt egy más számára láthatatlan

foltot. -

Nem kellett volna így kirobbannom. Csak épp te néha... néha épp az elevenjébe vágsz,

tudod? -

Te is - viszonozta Gabriel.

-

Nem kellett volna az arcodba csapnom az ajtót.

-

Sokkal jobb, mintha megvernének - Felnézett, el a lány mellett, be a szobájába. Itt végre

vége szakadt a fehérnek - bár ez sem volt sokkal jobb. Rózsaszín szőnyeg, hercegnős szegély a plafon mentén, fehér falak, és aranyszín, baldachinos ágy. -

Micsoda? - szólalt meg Gabriel. - Barbie-álomkastély?

Layne elpirult. -

Fogd be a szád! Átfurakodott a fiú mellett, hogy bezárja az ajtót, de Gabriel akkorra már a szobájában

termett. A lány könyvespolcán fehér szín egészítette ki a rózsaszínt, dupla, sőt hármas sorban álltak rajta a puhafedeles könyvek. Ebben semmi sokkoló nem volt. Úgy tűnt, megtartott minden könyvet, amit valaha olvasott. Csak az ágytakarója nem volt gyerekes: egyszerű rózsaszín-fehér-sárga

steppelt

takaró.

Az

éjjeliszekrény

szélén

további

könyvek

egyensúlyoztak. Gabriel ugyan viccnek szánta a barbie-s megjegyzést, ám a könyvszekrény tetején egy sor játék ló masírozott, a sarkán pedig egy díjugrató lóháton ülő lány bekeretezett képe díszlett. Gabriel megérintette az egyik szürke ló orrát, mire Layne rögtön mellette termett. -

Lovak, Layne? - kérdezte.

-

Nem ezzel foglalatoskodnak a gazdag kislányok? - felelte enyhén gúnyos hangon a

lány. - Lovaglással? A lány lovaglósisakot viselt a fényképen, vagyis Gabriel nem lehetett biztos benne, pontosan ki lehet. -

Ez te vagy?

-

Aha. Tavaly - habozott, és ettől az egész valahogy olyan személyessé vált. Gabriel visszahúzta a kezét, és most ő fogta enyhén gunyorosra a hangját:

-

Nem állt szándékomban kérdezősködni. Layne az ajkába harapott.

-

Senki sem tud róla — ezzel elpirult, majd megdörzsölte a szürke ló orrát, ott, ahol

Gabriel megérintette. - Úgy értem, a szüleim igen. Ők fizetik a számlákat, meg minden. Csak... az iskolában nem tudja senki. -

Micsoda őrület ilyesmit titkolni! - Gabriel közelebb hajolt a fényképhez. A ló épp

ugrásra készült, Layne pedig szorosan simult az állat nyakára. - Nagy ugrás! -

Á! Csak egyméteres. Gabriel visszapillantott rá.

-

Nem félsz, hogy leesel? Enyhe vállrándítás.

-

Néha félek. De azt hiszem, épp ezért kedvelem. Akármilyen jó lehetsz, még sincs soha

teljesen az ellenőrzésed alatt a helyzet. A lónak megvan a saját feje. Nem kényszerítheted. -

Szóval pontosan milyen jó vagy? A lány most a szemébe nézett, és Gabrielnek tetszett a kihívó szikra, amit meglátott benne.

-

Épp elég jó - szünetet tartott. - Amikor kicsi voltam, folyton versenyeztem. Elmentünk

New Yorkba, Devonba, Washingtonba, az összes nagy versenyre. Anyám imádta. Alig várta, hogy újabb kék szalagot akaszthasson a falra, és dicsekedhessen vele a következő jótékonysági estélyen. Az ő tökéletes lánya! Mintha egy kapcsolót állítottak volna át, Layne hangja hirtelen bizonytalanból dühödtre fordult. -

Gyűlöltem a versenyzést, gyűlöltem a nyomást, gyűlöltem, hogy az, amit annyira

szerettem, ellenem való fegyverré vált az anyám kezében. Az erdőben fellobbant tűzre emlékeztette a fiút: egyik pillanatban még ellenőrzés alatt volt, a következőben már fékezhetetlenül tombolt. -

De még mindig versenyzel! — vetette ellen Gabriel. Nem versenyzek — helyesbített Layne. — Lovagolok. A lovakat nem érdekli, hogy... -

Hangja hirtelen elcsuklott, a fiú pedig várakozón tanulmányozta. Ám Layne semmi többet sem szólt, csak meredten nézte a képet, és vállai megfeszültek. -

Mi nem érdekli a lovakat? Nem akarta, hogy Gabriel megkérdezze tőle: ennyi egyértelmű volt a testtartásából.

-

Iskola után lovagolsz? Layne megrázta a fejét.

-

Reggelente. Ha átvágok az erdőn, tíz perc alatt a farmra erek. Háromnegyed nyolckor kellett iskolában lenniük.

-

Jó korán kelhetsz! A lány vállat vont.

-

Szeretem, ha én vagyok fent elsőként. Megfeledkezhetek mindenki másról, és csak én

vagyok, meg az elemek. Gabriel elmosolyodott. -

Tudom, mire gondolsz. Layne fanyarul rápillantott.

-

Kérlek! Fogadni mernék, hogy hét negyvenkor csörög az órád. Ezt a fogadást elveszítenéd — Gabriel megint a lovakra nézett, és megérintette a sorban

következőt. Nem most először járt egy lány hálószobájában, de általában annyiból állt eddig minden beszélgetés, hogy elhallgasson, mielőtt a szülők meghallják. Itt most mindössze beszélgettek Layne-nel, és ez sokkal intimebbnek tűnt, mint bármi, amit eddig bármelyik lánnyal átélt. -

Nem tartottalak volna korán kelőnek - vallotta be Layne.

Gabriel megint rászegezte a tekintetét. -

Általában kocogok egyet, mielőtt feljön a nap. Szeretett a sötétben futni, napfelkelte előtt, amikor a nap még nem tudta energiával

táplálni. Különben úgy érezte, csal. Azon kevés dolgok egyike volt, amiket Nick nélkül végzett. Layne beigazított egy hajtincset a füle mögé. Gabriel legszívesebben kinyújtotta volna a kezét, hogy kioldja a copfját, kiszabadítsa a haját, és meglássa, hogy fest Layne, ha nem bújik az érdektelenség fala mögé. A lány várakozón figyelte. A francba! Mondott valamit. Hisz ez nevetséges volt! Megköszörülte a torkát. -

Mi? A lány arcán halvány pír jelent meg.

-

Én... ö... csak annyit kérdeztem, vissza akarsz-e menni a konyhába, hogy nekifogjunk a

mateknak. Gabrielnek leginkább maradni lett volna kedve, hogy végre eligazodhasson ezen a lányon. De persze Layne nem emiatt hívta meg magukhoz. Nem flörtölt vele. Még a szobájába sem ő hívta - Gabriel maga kérte a körbevezetést, és gyakorlatilag betört ide, a hálószobájába. Akkora idióta, hogy áll itt, és a lány haján morfondírozik! Hátralépett. -

Persze. Hogyne. A folyosón hidegebbnek tűnt a levegő: lehűtötte a közéjük került távolság. Hirtelen Nick

jutott az eszébe. Mindez egyáltalán nem tetszett neki. Megérintette a lány karját. -

Hé ! - Kis szünetet tartott. - Kösz. Hogy megpróbálsz segíteni! Layne felnézett rá. Szemét árnyék fedte itt, a sötét folyosón.

-

Kösz, hogy segítettél Simonnak! Hallotta a lány lélegzését — épp oly gyors volt, mint a sajátja. Akkor meghallotta a kulcsot a bejárati ajtó zárjában. Ösztönösen hátrarándult - nem mintha bármi illetlent műveink volna. Layne szeme tágra meredt.

-

A francba! Az apám. Gyere! - megragadta Gabriel kezét, és meg is rántotta.

A fiú lekocogott utána a lépcsőn, de esélyük sem volt arra, hogy beérjenek a konyhába, mielőtt a lány apja belépett az ajtón. -

Layne! - mondta Gabriel. - Krisztusom! Nyugodj már meg! Mi nem...

-

Nem érted - az ajtó nyílni kezdett, Layne pedig megtorpant, mintha inkább mégis

felfelé kellene menekülniük. Istenem, olyan volt, mintha egy pánikba esett madár rángatná! Gabriel majdnem nekiszaladt. Egyik kezével megragadta a korlátot, a másikkal pedig Layne csípőjét, nehogy lelökje a lányt a lépcsőn. A lány apja pedig pontosan ebben a helyzetben találta őket. Ha Layne nem mondta volna el Gabrielnek, hogy az apja jogász, akkor is rájött volna. Ez a férfi ügyvédet játszhatott volna a televízióban: hosszú, teveszőr kabát, fekete öltöny; sötét hajába fehér szálak szövődtek; szeme számító, állkapcsa szögletes. A szeme még össze is húzódott, amikor meglátta őket. Gabriel elengedte Layne-t, és kiegyenesedett. Nick sokkal ügyesebb volt a szülők kezelésében, ez a férfi pedig nem úgy nézett ki, mintha szándékában állna átsiklani a helyzetük felett, sört bontani, és megkérdezni, hogy mi Gabriel véleménye a Ravens hátvédvonaláról. Layne arca égő piros lett. -

Apa. Nézd. Ez nem...

-

Nem az, amire gondolok? - apja az asztalra lökte a markában tartott leveleket. Tekintetét

Gabrielre szegezte. - Remélem is, hogy nem. Gabriel visszameredt rá. -

Tanultunk.

-

Tanultatok. Vagy úgy - Mr. Forrest körbepillantott. - Itt? A lépcsőn? És hol vannak a

könyveitek? -

Ne beszélj! - suttogta Layne.

-

A konyhában - felelte Gabriel. Ott, ahol a kocsikulcsa. Az egyetlen dolog, ami

elválasztotta attól, hogy kiszabaduljon innen, hat méternyi fehér szőnyeg volt - és a lány apja állt rajta. -

Mégis fent voltatok. - Layne apja még mindig nem szakította meg a szemkontaktust.

— Gondolom, körülnéztetek. Gabriel elmosolyodott, pedig nem volt vicces a helyzet. -

Hát, valójában igen.

-

Fogd be a szád! - sziszegte Layne. Az apja szeme összeszűkült.

-

Hány éves vagy? Gabriel máris elmondhatta, hogy nem kedveli ezt az embert. Összeszorította a fogát, és

elgondolkodott, át tudna-e furakodni mellette. -

Tizenhét.

-

Tudod, mi az a törvényes korhatár?

-

Apa! Istenem! - Layne tett egy lépést előre. Az arca még vörösebb volt, mint az előbb. -

Nem csináltunk semmit! -

Kérdeztem tőled valamit, fiam. Nem vagyok a fia - Gabrielnek most már leginkább ahhoz lett volna kedve, hogy

félrelökje. Belépett az előszobába, és válla megfeszült - És nem tudtam, hogy létezik törvényes korhatár, ha a folyosón álldogálásról van szó. -

Ne okoskodj velem, kölyök! Hagyjátok abba! - fakadt ki Layne, és úgy emelte fel a kezét, mintha a másik kettő épp

készült volna egymásnak menni. - Nézd, félreértés... -

Layne! — Mr. Forrest rá sem pillantott. — Hozd a holmiját! Most!

-

Hozhatom én is — mondta Gabriel.

-

Nem engedlek a látómezőmön kívülre. Layne kettejük közé szorult, izgatott volt. Majdhogynem a kezét tördelte.

-

Apa, nem... Apja tekintete jobbra rándult.

-

Most, Layne! Layne nyelt egyet, és elsurrant mellette, be a nappaliba.

-

Ne felejtsd el az óvszeres dobozomat! - szólt utána Gabriel. A lány apjáról most lerítt, mennyire szeretné, ha lenne lőfegyvere.

-

Ha kiderül, hogy hozzányúltál a lányomhoz...

-

Akkor mi lesz? - kérdezte Gabriel. - Itt fog állni, és hisztizni fog?

-

Hagyd abba! - kiáltotta Layne. Előrángatta a fiú kabátját és hátizsákját a konyhából. Apja tett egy lépést előre.

-

Letartóztattatlak, és megvádoltatlak birtokháborítással és kiskorú elleni nemi erőszakkal.

-

Akkor még szükségem lesz tizenöt percre.

-

Kuss! Layne a fiú mellkasára lendítette a kabátját, és alig hagyott neki időt, máris utána

lökte a hátizsákját is. Szeme vöröslött: sírni készült?

Gabriel érezte, hogy valami meglazul a mellkasában. -

Layne...

-

Takarodj a házamból! - mondta Mr. Forrest. Szavai sütöttek, annyira jegesek voltak. Gabriel meg sem mozdult. Nem tudta levenni a szemét Layne-ről.,

-

Te, én...

-

Menj el! — rá sem nézett. — Csak menj el. Apja kinyitotta az ajtót.

-

Most! Gabriel előhalászta a kocsikulcsát a zsebéből, és elhúzott a lányi apja mellett. A feljárón megállt, és megfordult. Mielőtt azonban akár egy szót szólhatott volna, Layne apja becsapta az ajtót, és kulcsra

zárta

-

kint

hagyva

Gabrielt

a

hidegben.

10. FEJEZET ELŐSZÖR FORDULT ELŐ, hogy Gabriel örült, hogy Nick elment otthonról Quinn-nel. Chris is odalehet Beccával, Michael pedig biztosan dolgozik, úgyhogy egyszerűen bezárkózhat a szobájába hangosra csavarhatja a zenét, és meggyújthatja a matekkönyvét. A Feljárón azonban Hunter terepjárója állt, mellette pedig egy kis négyajtós szedán, amit nem is ismert fel. Ahogy kinyitotta a bejárati ajtót, rögtön megcsapta a házi koszt illata - és egy élénk beszélgetés hangjai. Majdnem visszalépett a verandára, hogy ellenőrizze a házszámot. Nick erőfeszítései ellenére Gabriel nem emlékezett, mikor fordult elő utoljára, hogy besétált az ajtón, és az otthon melegét érezte. Szinte úgy hangzott, mintha vacsoraparti folyna a konyhában. Gabriel ledobta a hátizsákját az előszobában, és indult befele. A testvérei körülülték az asztalt, és itt volt Hunter, Becca és Quinn. Most az egyszer nem volt laptop Michael előtt. Mind nevettek valamin - túl későn érkezett, hogy megértse, min. Az asztal közepén, egy tálon már nagyrészt elfogyasztott lasagne állt, mellette egy adag fokhagymás kenyér, egy tálban vegyes saláta maradéka, és különböző köretek. Gyomra eléggé határozottan egyértelművé tette, hogy még nem vacsorázott. Mégis megállt az ajtóban: nagyon távol érezte magát a szórakozástól. -

Szia! - köszönt rá Nick. - Hol voltál?

-

Kint - Gabriel még mindig nem mozdult. - Mi folyik itt? ,

-

Becca es Quinn vacsorát főzött — mondta Chris. Furcsán nézett Gabrielre. - Nem baj? Hol kint? - kérdezte Michael. Gabriel rá sem hederített. Egyenesen az ikertestvérére nézett.

-

Azt hittem, hazaviszed Quinnt! Nick összeráncolta a homlokát.

-

Igen, és? A haza úgy értendő, ide — mondta Quinn. — Kölcsönvettem anyám kocsiját. Gabriel ki nem állhatta ezt a lányt.

-

Én pedig elhoztam Beccát - mondta Hunter. Senki sem kérte, hogy maradj - jegyezte meg Chris, de még ebből a megjegyzésből is

hiányzott a szokásos, maró él. Becca finoman a fiú vállába öklözött. -

De, én kértem! Gabriel nem mozdult az ajtóból. Úgy tűnt, mindenki nagyon jól érzi magát.

Nélküle. - Éhes vagy? - kérdezte Michael. Hangja óvatosan csengett, bár talán csak Gabriel kedélyállapotára hangolódott rá. - Maradt épp elég. -

Nem sokáig - helyesbített Quinn, és még egy fokhagymás vérért nyúlt.

-

Azt hittem, a pomponlányokkal edzel — szólt neki oda Gabriel. Quinn beleharapott a kenyerébe.

-

Az holnap lesz. Nem tudtam, hogy érdekel.

-

Nem érdekel - jelentőségteljes pillantást vetett Quinnre. - Viszont talán jobb lenne, ha

leállnál a szénhidrátokkal. Quinn abbahagyta a rágást. -

Mi a franc bajod van? Jó ég, tényleg, mi baja volt? Nick arcáról a jókedv utolsó nyoma is eltűnt, de nem volt mérge egyelőre.

-

Állj le! Gabriel vállat vont.

-

Hát, azt hiszem, hasznodat vennék a piramis álján, az izmos lányok között...

-

Fogd be a szád! - mordult rá Becca.

-

Hagyd békén! - mondta Nick. Egyre jobban begurultak. Seggfej vagy — közölte

Quinn. Visszadobta a kenyeret a tálra. A szeme vörös lett. Nagyszerű. Két lányt is képes volt megríkatni tizenöt perc alatt. -

Mondogatják — ismerte el Gabriel. Ezzel megfordult, és indult is vissza a folyosón.

Őszintén remélte, talál müzliszeletet a hátizsákjában. A konyhában egy szék csikordult a padlón. A hang tele volt dühvel, Gabriel nem állt meg, hogy megnézze, ki jön utána. Mégis megérezte a változást a levegőben, mielőtt az ikertestvére karon ragadta, és megperdítette. Nick dühösnek tűnt - de értetlennek is.

-

Ugyan mi van veled? Semmi - Gabriel kirántotta a karját a szorításból, és nyúlt a kilincsgomb után. - Jézusom,

Nicky, nem az én hibám, hogy képtelen... Nick megint megragadta, és nekilökte az ajtófélfának. A levegő újabb öt fokkal lehűlt. Közel hajolt Gabrielhez. -

Állítsd le magad! Gabriel visszameredt rá.

-

Ne kezdd, Nick! Én nem kezdtem semmit! - halkan beszélt. - Mi van? Kedveled? Vagy mi? Gabriel felhorkant.

-

Kérlek! - kiszabadította magát, és meglökte Nicket. Nick visszalökte. Gabriel mozdulatlanná dermedt. Egy kézen meg tudta volna számolni, hányszor akadt

össze Nickkel - úgy igazán komolyan. Sokkal valószínűbb volt, hogy egyesített erővel támadnak Chrisre, mint hogy egymással verekedjenek. -

Ne kezdd ezt! - ismételte.

-

Hagyd békén Quinnt! - mondta Nick.

-

Jó, mindegy — Gabriel indulni szeretett volna.

-

Komolyan gondolom! - az ikertestvére megint megállította, kicsit erősebben, kicsit

nyersebben. - Vagy túl hülye vagy ahhoz, hogy megérts? Hülye. Gabriel visszalökte, most már igazán erősen. A testvére félig meddig nekitántorodott a lépcsőkorlátnak. Nick viszont habozott, mielőtt megint visszalökte volna. Gabriel érezte, ez volt az a pillanatnyi bizonytalanság, ami megelőzte a verekedés verekedéssé válását. A pillanat, amikor meg lehet hátrálni úgy,hogy semmit sem veszít az ember. -

Tudod - mondta Gabriel, és hallotta saját hangját kegyetlenné válni- mondhatod

nekem, hogy hagyjam békén, de nem tudom, mit fogsz csinálni a srácokkal az iskolában. Nem mintha eddig ki kosarazott volna mindenkit, ha érted, mire célzok, de... Nick ököllel arcon ütötte. És ekkor komolyan egymásnak mentek. Ez most nem olyan volt, mint amikor Hunterrel verekedett. Nick nem is volt harcos - nem igazán. Mért rá pár jókora ütést, de piszkos trükkhöz sohasem folyamodott volna. Gabriel

meghátráltatta, míg a falhoz nem csapódott - és tudni lehetett, hogy az egész nem fog sokáig tartani. Ekkor viszont szétrángatták őket. Valaki üvöltött; valaki más a karját markolta meg, és húzta hátrafelé. Nick ajkán vér serkent, és elrántotta a karját Christől, hogy letörölje a száját. -

Jézusom, Gabriel, mi van? Nem bírod elviselni, hogy valaki öt percig boldog legyen? Gabriel megkísérelt kiszabadulni a fogásból - bárki is tartotta, bizonyára Michael lehetett.

-

Bocs, Nicky! Azt hiszem, nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint te! A lányok az étkező ajtajában álltak. Becca feltartotta a kezét, arckifejezése békítő volt.

-

Fiúk, nyugodjatok meg! Hagyd! — szólalt meg Quinn. A szeme már nem volt vörös, Jeges pillantást

-

villantott Gabrielre. - Ha állatként akar viselkedni, csak vigyétek ki hátra, és lőjétek le! -

Az egyetlen állat, amit látok — mondta Gabriel —, a kutya az előszobában... Hagyd abba! - dörrent rá Michael hátulról. Ekkor viszont Gabriel hirtelen nem kapott levegőt. Eleinte nem is értette. Michael szorította volna túl erősen? Kifullladt a verekedésben? A

tüdeje igyekezett belélegezni, ám úgy tűnt, mintha semmi belélegeznivaló sem lett volna körülötte. Tekintete Nick szemén állapodott meg, az előszoba túlsó végén: komor, eltökélt, és egy kicsit elégedett volt. Gabriel egész sor sértéssel állt készen. Csak épp nem bírt megszólalni. Nem tudott levegőt venni. Ez nem volt vicces. Ez átkozottul nem volt vicces! A tüdeje égett. Küszködött a kezekkel, amik lefogták. Kifelé! Ki kellett jutnia innen! Meg fog fulladni az előszoba közepén, pedig egy csepp víz sem volt körülötte. A küszködéstől csak még rosszabb lett. Foltok jelentek meg a látómezejében. Nick ereje elfojtotta a levegőt körülötte, miközben a bőrét piszkálta gúnyosan. Saját ereje irány nélkül lobbant fel. Tüzet keresett, energiát, bár mit, amiből erőt meríthet, és visszavághat. Az előszoba villanykörtéi felrobbantak. Utána az étkezőben is ugyanez történt. A lányok sikoltva kapaszkodtak egymásba, és a folyosónak arra a részére ugrottak, ahol nem volt lámpa.

- Hagyjátok abba! - üvöltötte Michael. - Mind a ketten! Hagyjátok abba! Tűz jutott a levegőbe: a falakban szivárgó áram gerjesztette. Nick megpróbálta elfojtani: ellopni az oxigént, amire a tűznek szüksége volt Gabriel könnyedén erőt tudott meríteni - az ő eleme kezdett felülkerekedni. Ellenőrzése alá kell vonnia, mielőtt leég a ház! Ám lélegeznie kellett. A z elülső verandán is felrobbant a lámpa. Üveg csörömpölt a bejárati ajtón. -

Nem! — Hunter hangja. Szökkenve megkerülte Michaelt, és lecsapta a kapcsolókat a

falon, lezárva így az előszobába jutó áram nagyobb részét. - Hol a biztosítékszekrény? -

Megyek! - kiáltotta Chris. Elengedte Nicket, és a pinceajtó felé iramodott. Gabriel érezte, hogy a térde a padlóra csapódik. Nem értette, hogy még mindig robbanások

történnek, vagy oxigénhiányos agya mutatja be neki a saját fényjátékát. Ekkor hirtelen előtte termett Hunter, és a nyaka köré fonta a kezét. Mintha csak újabb akadályra lett volna szüksége a lélegzésben. - Lélegezz! - mondta Hunter, Gabriel pedig érezte az erejét a levegőben körülöttük. Más volt, mint a testvéreié, más, mint bármi, amit eddig érzett. - Kérlek! Lélegezz! Gabriel hirtelen kapott ugyan levegőt - de másra nem is volt szüksége. Elegendő volt ahhoz, hogy magához térjen, és ne érezze úgy, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhat a ház. Felsejlett előtte, hogy most Hunter szembeszállhatott Nickkel: ahogy Hunter megfogta, Gabriel mintha csak ráérzett volna az ötágú csillagra, ami összekötötte mindnyájukat. Még egyszer belélegzett. Készen állt arra, hogy szétverje Nicket. Pontosan

érezte

a

pillanatot,

amikor

Chris

lekapcsolta

a

főkapcsolót

a

biztosítékszekrényben. A házban az áram egyszerűen... elhalt, Az ő ereje tovább keresett: az utcai vezetékeken, az úton haladó kocsikban. -

Ne keresd! - mondta Hunter. Nem engedte el Gabrielt, aki érezte a feszültséget a

kezében. Ekkor pont úgy, ahogy a főkapcsolót is egyszerűen átállították, Gabriel hirtelen megint képes volt lélegezni. Először semmi másra sem volt képes. Kiszabadult Hunter szorításából, köhögött, többször teleszívta tüdejét levegővel. Homlokát a padlóhoz szorította. Kis idő elteltével azonban azt is észrevette, milyen csendes a ház áram nélkül. Hallotta a szívverését: még mindig dübörgött. Az üveg lágy ropogását a fapadlón, ha valaki arrébb

helyezte a súlyát. Hallotta, ahogy mindannyian várakoznak. Végül felemelte a fejét. Nem akart az ikertestvérére nézni, de nem állhatta meg. Kaján arckifejezést várt tőle, rajta azt az érzést, hogy most aztán igaza volt. Ám Nick lesújtottnak tűnt. A házat hirtelen kicsinek, zártnak érezte. Minden lélegzetvételnek állott íze volt. Nyomokban még a megégett elektromos vezeték szagát is ki tudta venni. Úgy érezte, csapdába került. -

Nyissátok ki az ajtót! - szólalt meg. Meglepte, milyen rekedt a saját hangja. Senki sem mozdult. Talpra kínlódta magát, és megragadta a kilincsgombot. Októberi éjszakai levegő sietett be

az ajtón, és lehűtötte az arcát. Végigsimította homlokát: nedves volt az izzadságtól. -

Jól vagy? - kérdezte Michael. Gabriel bólintott, de nem nézett rá.

-

Nick? Gabriel nem akarta hallani az ikertestvére válaszát. Lenyúlt, és megfogta a hátizsákját, a

vállára vetette, majd kilépett a verandára. -

Hova mész? — kiáltott utána Michael az ajtóból. El - mondta Gabriel. Szerencsére még mindig megvolt a kocsikulcsa. Belökte a

hátizsákját az anyósülésre, és elindította a motort. Michael már félig leért a feljárón. Meg akarta állítani, de Gabriel rátaposott a gázra, és a kocsi meglódult. Képtelen volt szembenézni velük. Újabb tökéletes este, amit tönkretett az ügyeletes bajkeverő. Az utcájuk végén azonban megállt. Fogalma sem volt, hova menjen. A szomorú az egészben az volt, hogy gyújtogatni lett volna kedve. Bár majdnem leégette a házukat, az eleme élénk volt, és hívogatta. Ez annyira igazságtalan! A többiek gyakorlatilag dagonyázhatnak az elemükben. Nem csoda, hogy Nick ennyire uralta az övét. Gabrielnek fogalma sem volt, hogy az ikertestvére ilyesmire képes. Újra megindult a stoptáblánál, balra kanyarodott, bár a cél igazából nem tudatosult a fejében. Szinte azonnal vörös és fehér fények villantak mögötte, Gabriel pedig káromkodva félrehúzódott. Ez lehet az estéje tökéletes megkoronázása. Pedig csak tűzoltóautó volt: rikoltó szirénával dübörgött el mellette.

Tűzoltóautó. Tűzoltóautó. Talán nem is kell gyújtogatnia, hogy érezhesse az elemét? Lehet, hogy csak követnie kell a villogó fényeket, és talál tüzet. 

Layne az álláig felhúzta a takaróját, és a mennyezetre meredt. Húsz perce igyekezett elaludni, de a teste nem volt fáradt, elméje pedig szabályosan vergődött. Alig nyugodott le a nap, de nem bírta elviselni a gondolatot, hogy a nappaliban üljön, és úgy tegyen, mintha filmet nézne, miközben az apja pont mellette ül. A pokolba Gabriel Merrickkel! Pofon kellett volna vágnia. Nem, ököllel kellett volna megütnie! Akkor még szükségem lesz tizenöt percre. Az apjának. Pont az apjának! Szobája ajtaja nyikorogva kinyílt, majd susogva csusszant a szőnyegpadlón. A folyosón nem égett fény, de ki tudta venni apja kör vonalát. Bizonyára azt hihette, alszik. Nem szólt semmit. -

Ébren vagyok — mondta Layne.

-

Jól vagy? - apja nem mozdult az ajtóból. - Nem szóltál sokat vacsora alatt. Istenem, hát ugyan mit mondhatott volna? Az arcát megint elöntötte a forróság, pedig csak

eszébe jutott az a kis dráma az előszobában. Több eszének kellett volna lennie annál, hogy meghívjon a házába egy izomagyú alfahímet. Talán először jó modorra kellett volna megtanítania, és csak utána állni neki a matematikának. Legalább amiatt nem kellett aggódnia, hogy Simon Gabriel miatt dohog. A testvére vacsora alatt végig az apjukra meredt, és nem volt hajlandó kommunikálni. -

Dühös vagy rám? — kérdezte az apja. Layne hirtelen ránézett.

-

Rád? Nem, természetesen nem. Apja bejött a szobába, majd tétovázva megállt az ágya mellett. Az ablakon halvány

holdfény áradt be, és megcsillant a férfi hajának ősz tincsein, ettől idősebbnek nézett ki tényleges koránál. -

Azt hittem, talán zavarba hoztalak.

Layne a fogát csikorgatta. -

Nos, tényleg zavarban voltam, de nem a te hibádból.

-

Biztos vagy ebben? Layne hátrahúzódott az ágyán, felült, és a falnak támaszkodott.

-

Tudod, tényleg tanulni jött át - arca megint elvörösödött. Akármit is mondott. Leülhetek? Apja általában nem volt ilyen távolságtartó. Vagy legalább olyankor, amikor Layne-nek

sikerült kivívnia a figyelmet. -

Apa! Igen, leülhetsz. Nem haragszom! A férfi leült az ágy szélére.

-

Tudom, hogy felnősz, Layne, és tudom, hogy érdekelni fognak a fiúk. Bárcsak anyád...

-

Állj fel! Meggondoltam magam. Az apja elmosolyodott, de a mosolya mégis komornak tűnt.

-

Rengeteg stressznek vagy kitéve - mondta. - Ha túl sok lenne, szeretném, ha beszélnél

velem. Találhatunk … -

Mind rengeteg stressznek vagyunk kitéve, apa - sötét pillantást vetett a férfire. - Jól

vagyok. Apja nem rebbent meg a pillantásától, bár az is igaz, hogy minden nap egy asztalnál ült gyilkosságok gyanúsítottjaival. -

Tudom, milyenek a középiskolás fiúk, Layne. Nem akarom, hogy fájdalmat okozzon

neked az, hogy pusztán le akarsz vezetni valamit. Layne szemöldöke magasra szökkent: -

Levezetni?

-

Tudom, hogy tudod, hogy értem. A lány arca megint forró volt.

-

Gabriel Merrick nem fog ártani nekem, apa. Agyatlan kan, meg fog bukni matekból.

Nem is érdeklem! - a szemét forgatta. És nincs szükségem levezetésre! -

Biztos vagy benne? Ugyanis ő az első fiú, akit valaha hazahoztál - szenvtelen pillantást

vetett a lányára, de a hangjában a harag első árnya sejlett fel. - És azt is érdekesnek találom, hogy idősebb fiút választottál, olyat, aki leendő bűnöző módjára viselkedik, nem egészen két héttel azután, hogy... -

Tanulni akartunk! — csattant fel Layne. — Hazahozott bennünket, mert lekéstük a késői

buszt. -

Ha tanulni jött volna, a konyhában találtalak volna benneteket. Layne keresztbe fonta maga előtt a karját, de mielőtt bármit mond hatott volna, apja a

vállára tette a kezét. Hangja most gyengédebben csengett: -

Layne, én téged semmivel sem vádollak.

-

Pedig úgy hangzik.

-

Csak azt szeretném, hogy biztonságban legyél. Tudom, hogy sok mindenen mentél

keresztül. - Szünetet tartott. - Sajnálom, hogy az utóbbi időben nem sokat voltam itthon. A lány felnézett rá, és hirtelen lelkiismeret-furdalást érzett. -

Nem a te hibád. Mindannyiunknak meg kell tennie a magáét. Apja most a kezébe vette az arcát, és homlokon csókolta.

-

Köszönöm, hogy ilyen sokat veszel magadra. Layne bólintott. Apja felállt, és az ajtó felé lépett. Layne visszacsusszant a takaró alá Apja azonban megállt, mielőtt bezárta volna az ajtót.

-

Layne?

-

Igen?

-

Ne hozd ide, ha nem vagyok itthon! Nem mintha erre nagy esély mutatkozott volna! Mégis. Layne a dühtől hirtelen felült.

-

Nem bízol bennem? Apja úgy nevetett, mintha tényleg valami vicceset hallott volna.

-

Ó, Layne, benned abszolút megbízom. Jó éjszakát, drágám! Ezzel becsukta az ajtót. Layne pedig csak Gabriel Merrickre tudott gondolni. Arra, hogy mennyire meg akarta ütni. Jó keményen. Pont ott,ahol igazán fájna. Ám még rosszabb volt, hogy az is eszébe jutott, milyen jó érzés volt bár csak egy pillanatig

tartott

—,

amikor

a

fiú

átkarolta

a

lépcsőn.

11. FEJEZET EGY

TŰZOLTÓAUTÓT KÖVETNI

nem is volt olyan egyszerű dolog, mint Gabriel gondolta.

Nem száguldhatott keresztül a piros lámpákon, és azt is biztosra vehette, hogy az emberek előle nem fognak félrehúzódni. Egyszer már azt hitte, elvesztette a tűzoltók nyomát, de aztán meghallotta a sziréna vonyítását, és meg is látta a villanófényeket a fák lombjain keresztül. Két kanyar, és már rájuk is lelt. Fél mérfölddel arrébb parkolt le, besorolt az útszélen álló kocsik közé. Letekerte az ablakot, és egy percig csak ült. Aggódott, hátha téves riasztásról van szó, szikrázó konnektorról, fán rekedt macskáról vagy valami hasonló hülyeségről. Mégis, valami égett - érezte, hogy a tűz hívogatja, még így, a távolból is. Gyere, játsszunk! Mély lélegzetet vett. Érezte a levegőben a füstöt. Akárcsak az ő lakónegyedükben, a házak messze álltak egymástól, és bőven akadt köztük árnyat adó fa. Máris került elő néhány, a pusztítás miatt kíváncsiskodó járókelő. Mennyivel jobb a tévénél! Bár igazán nem ítélkezhet felettük... Először arra gondolt, elvegyül közöttük. Ám megvolt rá az esély, hogy felismerik. Pár kölyök az iskolából errefelé lakott, és segített Miehaelnek néhány munkában. Az egyik kedvenc kocogóösvénye pont a házak mögötti erdőn vezetett keresztül. Nemtörődömséget tettetve felsétált az egyik feljárón, mintha , csak a ház főbejáratához tartana. A garázs előtt nem parkolt egyetlen autó sem, és behúztak minden függönyt, vagyis egyenesen elsétált a bejárat mellett, megkerülte a házat, és eltűnt az erdőben. A fák itt nem olyan sűrűn álltak, mint az ő házuk környékén, de a nap már lenyugodott, és a ruhái is sötétek voltak. Becsússzant a fák közé, és követte az eleme hívó szavát, míg hasznát nem vette a szemének. Az erdő szélén megtorpant. Egy kétemeletes ház minden ablakából füst tódult elő. Ami maradt a tetőből, a szeme előtt lett a lángok martaléka. A füstjelzők egyértelműen működtek belesikítottak a sötétségbe, és megadták Gabrielnek azt az adrenalinlöketet, amire nem volt szüksége. A földszinten a legtöbb ablakot betörték a tűzoltók, de mostanra már a ház hátsó felében dolgoztak. Gabriel érezte, hogy a lángok örömmel fogadják az oxigéntöbbletet. Adóvevők

recsegtek a háttérzajtól, néha parancsokat hallattak. Az elülső udvaron össze-vissza üvöltöztek az emberek. Alig tudta kivenni a szavakat azok miatt az átkozott füstjelzők miatt. „Teljes lángba borulás... A lépcsők nem stabilak. .. Visszahúzódni... ” Ekkor az udvaron felsikított egy nő. A hang tele volt rémülettel, és ez megfacsart valamit Gabriel mellkasában. Egyszer már hallott ilyen hangot. Neki kellett támaszkodnia egy fának. Nem lett volna szabad idejönnie. Gyere, játsszunk! Mindenütt füst volt. Szorosan behunyta a szemét. Olyan érzést keltett benne, mintha megint nem tudna lélegezni. Gyere. Játsszunk. A legrosszabb az egészben az volt, hogy tényleg lett volna kedve játszani. -

Jól vagy? A hang a válla mellett szólalt meg. Gabriel rémületében majdnem kiugrott a bőréből.

Nekitántorodott a fának, mielőtt a szíve lelassult annyira, hogy képes volt megszólalni: -

Hunter! — öklendezte.

-

Igen? Gabriel összeszedte magát annyira, hogy ellökje magát a fától, majd mellkason üsse

Huntert. -

Mi a franc bajod van? Jézusom!

-

Nem akartalak megijeszteni.

A szíve még mindig nem volt meggyőződve erről. -

Mit csinálsz itt? Menj haza! Hunter vállat vont, és elpillantott Gabriel mellett, egyenesen a házra.

-

Követtelek. De te mit csinálsz itt? Követte?

-

Haver, nem viccelek! - Gabriel közelebb lépett, és végigmutatott az utcán. — Tűnés

innen! Hunter nem mozdult. -

Szeretnél bemenni, nem? De. Gabriel felsóhajtott, és a hajába túrt.

-

Menj haza, Hunter! Hallottad? Kiparancsolták a tűzoltókat. Még mindig van bent valaki, de teljes lángba

borulás történt. Tudod, mit jelent ez?

A teljes lángba borulás azt jelenti, hogy a tűz túl forró lett, és mivel a hő már sehova máshova nem szökhetett, a ház belsejét emésztette el. Maga a hő is elég lenne ahhoz, hogy bárkit megöljön, meg mielőtt a tűz eléri. Nem csoda, hogy már nem irányították a tömlőket a házra - semmi mást sem lehetett tenni, mint hagyni porig égni. Van bent valaki. Gabriel belülről beleharapott az arcába. -

Aha. Szörnyű. Az udvaron megint felsikoltott a nő. Gabriel szíve meglódult.

-

Mi van, ha még mindig él? - kérdezte Hunter. Kapkodva lélegzett.

-

Mi van akkor? - csattant fel Gabriel. - Szerinted a harminc tűzoltó majd megengedi,

hogy besétáljak a főbejáraton? Van bármi fogalmad arról, hogy micsoda forróság lehet abban a házban? -

Nézd! - Hunter a ház melletti gyepen parkoló mentőautóra mutatott. Gabriel odanézett. Egy priccsen tűzoltó feküdt, mozdulatlanul. Valaki lélegeztető

zsákokat tartott a feje felett. Mások... mások is foglalatoskodtak. Gyorsan, kapkodva, szinte pánikszerűen. Gabrielnek sejtelme sem volt, mi történik. Hunter megragadta a karját, és megrángatta. -

Nem, ott! A felszerelése a fűben hever - Kezdte kioldozni az egyik zsinórkarkötőjét. -

Fogd ezt! Kösd a csuklódra... -

Haver, nem tudom, mit gondolsz, mit fogok csinálni most... Hunter felkapta a fejét.

-

Szeretnél segíteni? Gabriel visszameredt rá. Megcsikorgatta a fogát, de semmit sem szólt.

Nem volt képes segíteni a szülein. Ez a gondolat elszorította a torkát, és csak harmadik próbálkozásra sikerült megszólalnia: -

Lehet, hogy már nem is él. Hunter megrázta a fejét.

-

Ezt nem hiszem. Érezném.

-

Mi? Hogy...

-

Mert ő például halott - Hunter a priccsen fekvő tűzoltóra mutatott. A hangja erős volt,

de a lélegzete remegett. - És én érzem. Gabriel visszabámult rá. Az ő lélegzete is remegett. -

Rendben. Add ide a hülye kövedet!



Nem volt nehéz megkaparintani a felszerelést. Gabriel keresztülsurrant a sötétségen, megragadta a kabátot és a sisakot, és behúzódott a hátsó veranda árnyékába, hogy belecsúsztassa a karjait az ujjakba. Az oxigénpalackokhoz nem nyúlt - éppen elég nehéz lesz majd ebben a kabátban mozogni. Tizenkét kilót is nyomhatott. A sisak nedves volt az izzadságtól. Gabriel igyekezett nem gondolni arra, hogy az utolsó ember, aki ezt a sisakot viselte, pont most halt meg. Hunter köve a csuklóján feszült. Ha megsérülsz, vagy segítségre van szükséged, én majd segítek. Vidám egy dolog. A pincéből egyenesen egy lebetonozott udvarra lehetett jutni. Az üveg tolóajtót betörték, de a legtöbb tűzoltó mostanra már visszavonult a ház előtt álló járművekhez. Valószínűleg sikerülhet úgy bejutnia, hogy senki se vegye észre, különösen, mivel a füstjelzők mindig figyelmeztetést sikítottak mindenkinek, akinek volt esze, hogy hallgasson rájuk. De neki nem volt. Gabrielt felkészületlenül érte a sötétség. Ismerte a tűz hangjait: beszélte a nyelvét. A palackos folyadékok robbanásának hangját, a lángok morgását, az előrehaladó tűz ropogását. A pince azonban tömény sötétségbe merült, a füst klausztrofóbiás lepedője ereszkedett le rá. A lépcső valószínűleg a fal mellett lehet. Gabriel tett előre néhány lépést. Nekiment egy oszlopnak. A fémrúd a semmiből került elő, és a homlokának csapódott. Kis híján lelökte a sisakot a fejéről. Csillagokat látott. Bárcsak lenne zseblámpája! Harminc másodpercet töltött a házban, és gyakorlatilag máris agyrázkódást szenvedett. Most lassabban haladt tovább, előrenyújtotta a kezét, és tapogatózott maga előtt felkészülve az akadályokra. A következő akadályt a lába találta meg. Nem is tudta, min esett át, egyszerűen nekicsapódott a sípcsontjának, és elvágódott benne. Nekigördült valaminek, és belevágta a fejét. A füstjelző tovább visított: a hang a fejében lüktetett. A pincében teljes volt a sötétség. Most fogalma sem volt, merre tovább. Négykézláb kezdett mászni.

Úgy érezte, mintha órákat töltött volna keresgéléssel. Újra megtalálta a hátsó ajtót: éles üvegszilánkokat érzett a keze alatt. Valahol a fal közelében talált valami azonosíthatatlant valami kicsit. Valami puhát, hajlíthatót. Szőr? Basszus! Egy döglött macska. Összeszorította a fogat, és tovább mászott. Igyekezett nem gondolni arra, milyen lenne holttestre bukkanni. A gondolattól majdnem visszafordult, ám mégsem tette. Végül a keze magasabb felületre lelt, majd egy még magasabbra. Már ment is felfelé. Mindenütt tűz. A földszinten egy lángcsóva üdvözölte, ami végighúzódott a mennyezeten. Hát eljöttél. Eljöttél játszani. Idebent senki sem maradhatott életben. Alig ismerte fel a bútorok körvonalait. Minden lángolt. A szoba túloldalán húzódó lépcsőt annyira elemésztették a lángok, hogy már nem látta a fokait. A hő minden lélegzetvétellel a tüdejét perzselte. Megkísérelte megfékezni a tüzet, rákényszeríteni az akaratát, de az ellenállt neki. A tűz gyakorlatilag beintett neki. A ház még mindig állt. Volt még minek égnie. Ha előretolakszik, a tűz majd visszalöki. Akárcsak az erdőben, a tűz nem ártott neki, de ha az egész kóceráj rádől — nos, az baromira fájna. Ha egyáltalán életben maradna, hogy fájdalmat érezzen. Nyugi! - mondta. Talán megpróbálhatná másképp. Kinyújtotta a kezet, békítő

-

gesztussal, táplálva a tüzet a saját energiája egy kis darabjával. - Nézd! Játszhatunk! Tétovázást érzett, mintha a tűz megfontolná az ajánlatot. Gabriel még egy kicsit táplálta: beleadott még egy kicsit többet. -

Én is fogok játszani! Először azt hitte, balul fog elsülni a dolog. A lángok közelebb gördültek, körbefonták a

lábát. Ekkor viszont észrevette, hogy a fal mentén elhaltak a lángok. Megnyugodtak - kivéve a lába körül. Lenyúlt, és felemelt egy maroknyi tüzet. Energiával táplálta, míg az égni kezdett, akárcsak egy fáklya lángja. A tűz szerette ezt, megízlelte Gabriel energiáját, és hentergőzött, mint egy macska a napsütésben. A döglött macska gondolata felfordította a gyomrát. Elhessegette magától a gondolatot. Valaki más is van itt - mondta. - Mutasd meg, hol! Te! Te játssz!

Gabriel összezárta az öklét, megfojtva benne a lángot. -

Ha én játszom a te játékodat, akkor te is játszd az enyémet! A tűz tétovázott, Gabrielt pedig aggódás töltötte el, hogy azt a kevés ellenőrzést is

elveszíti felette, amire eddig sikerült szert tennie. Ekkor viszont a láng elindult, keresztül azon, ami egykor padlószőnyeg lehetett. Azok a régi Bolondos dallamok-rajzfilmek jutottak eszébe, gyerekkorából. Azok, amikben jó hosszú kanóca volt a dinamit rudaknak: a lángok hosszasan szaladhattak rajta végig, aztán bumm! Talán nem kellene robbanásokra gondolnia. A tűz az elpusztított lépcső felé vezette. Gabriel nyelt egyet. Ha volt fent valaki, akkor sem tudta, hogyan fogja lehozni. A tűz ekkor balra fordult, be a helyiségbe, ami a konyha lehetett. Mégpedig kicsike konyha. A falak nem nagyon égtek meg, de a linóleum megtekeredett, és meg is repedezett a hőtől. Játssz! -

Nem játszom! — csattant fel. Dühét adta a tűznek. — Hol vannak? Itt. Itt. Itt. Játssz! Jézusom, hiszen a tűzzel veszekedett! Lehet, hogy mégis el kellett volna vennie az

oxigénpalackot is. A lángvonal egyenesen a konyha közepére szaladt. Senki sem volt itt. Mosogatókagyló, sütő, mosogatógép — hát, ez aztán pokoli nagy segítség volt! A kamra ajtaja nyitva állt: füst gomolygott elő belőle. Azonosíthatatlan fadobozok égtek. Itt. A tűz kétségbeesettnek, izgatottnak tűnt, mintha Gabriel kedvére akarna tenni - csak épp nem tudná, hogyan. Istenem, gondolkozni sem bírt a szirénák sikolyától! Itt! Nehéz sóhaj szakadt fel Gabrielből, és elkezdte nyitogatni a szekrényeket. Semmi. Semmi. Semmi. A tűz újabb képzeletbeli kanócon indult meg, és megint a konyha hátsó falához szaladt. A hűtő? Az ajtaja félig nyitva állt - a szigetelése megolvadt volna ebben a hőségben. Gabriel akkor is feltépte. Semmi. A mosogatókagyló alatti szekrények. Semmi.

Talán a mosogatógép? Semmi. A sütő. Bemászna valaki a sütőbe? Megnézte. Nem. Legalábbis ebben a házban nem. Újabb képzeletbeli kanóc. A tűz belekapott a kamraajtóba. A nyitott kamra ajtajába. Miért állhat nyitva az ajtó? A lángok alapján úgy lehetett kivenni, hogy a polcok három láb magasságban kezdődnek. A kamra nem volt olyan nagy: még a füst ellenére is látná, ha valaki a polcok alatt kuporogna. És valószínűleg úgysem élne. Amikor azonban közelebb lepett, a tűz fellobbant körülötte, és izgatottan táncolt. Gabriel kinyújtotta a kezét. Érezte a kamra ajtófélfáját, a belső falakat, amik mostanra már szivacsossá, törékennyé váltak. A hátsó falon a keze kilincset talált. Gondolkodás nélkül lenyomta. A fal akadálytalanul kinyílt. Nem értte. Rejtett szemetes? Bedugta a kezét a nyílásba. Fémoldalak, valamiféle függőleges alagút. Te idióta! Szennyesledobó! Az emeletet teljesen elemésztették a lángok. Ezen a szinten sem volt sokkal jobb a helyzet. Lemenne valaki a szennyesledobón? Nem férne el. Apró teremtésnek kellene lennie. Az udvaron hallott, leírhatatlanul kétségbeesett kiáltásra gondolt. Egy gyerek! Basszus! Azonnal vissza kell mennie a pincébe! A lépcső mostanra lángolt, és majdnem leszakadt a súlya alatt. A pince még mindig sötét verem volt: sejtelme sem volt, hogyan fog megtalálni itt egy kisgyereket. A konyha helyzetéből kiindulva, megint négykézlábra ereszkedett, mászni kezdett, el a lépcsőtől. Újra megtalálta a döglött macskát. Gabriel szerencsére nem vacsorázott. Ekkor viszont ajtóra lelt. A kilincsgomb hűvös volt. Szélesre tárta. Még több sötétség. Ölni tudott volna egy kis fényért. Az ajtónyitásra tűz csapott le a lépcsőn, körbesikamlott a lába körül, majd be a nyíláson. Falta a friss oxigént. Mosókonyha. A tűz felsietett a falakat szegélyező, puszta szigetelőanyagon, majd belevetette magát a vasalódeszka mellett heverő ingkupacba. Őrjöngve rontott a lepedők és törülközők halmaza felé. Gabriel alig vette észre az összegörnyedt kis alakot a tetején. Átrontott a lángokon, és megragadott valamit, amit egy kis karnak érzett. A karjaiba

rántotta a testet. Apró, törékeny kis teremtés volt, csupa vékonyka láb és göbös kis ízület. Hosszú haj: lány! Szatént érzett a kezében — hálóing lehetett. A kislány szinte súlytalan volt, és tehetetlenül függött a mellkasán. Lélegzett? Nem is tudta megállapítani. Túl nagy forróság volt, hogy megmondhassa. A tűz belemart a hálóingjébe. Gabriel belefojtotta az öklébe a lángot. Újabb láng ugrott le a falról, és ez is megkísérelte. Ki kellett juttatnia innen. Ám le is kellett lapulnia, hogy a füst alatt maradjon. Fél karral a mellkasához szorította a kislányt, a másikkal pedig mászni kezdeti. Amint kiért a mosókonyhából, a tűz követni kezdte. Lángoló hamu kezdett hullani a mennyezetről, és szikrázott Gabriel hajában, meg a kislány arcán. Ha a mennyezet leszakad, nekik annyi. A füstjelző elhallgatott. Gabriel habozott. Nem hallotta a saját légzését. A kislányét sem. Ekkor robaj rázta meg a házat. Deszkák csapódtak a padlóba. Az emelet ráomlott a földszintre. Most pedig az egész be fog zuhanni a pincébe. Futásnak eredt. Előretartotta a vallát, és olyan gyorsan rohant, ahogy csak bírt. Falnak ütközött. Oszlopoknak. Valami nekiroppant a sisakjának, de csak szaladt tovább. Érezte a padlón áttörő lángokat. Őt keresték. Az összeomló fa hangja fülsüketítő volt. Szikrák és hamu hullott alá. Nem fog sikerülni. Kudarcot fog vallani. Megint! Ekkor egy kéz fonódott a csuklója köré, és húzni kezdte. Jó erősen. Gabriel követte: mi mást tehetett volna? Kitört a friss levegőre — szinte sarkvidékinek erezte az arcán. A kéz egyre csak húzta, vonszolta. Megbotlott, és majdnem elesett, de még összeszedte magát, mielőtt leejtette volna a kislányt. Füvet érzett a lába alatt, és lelassított. Valaki kivette a kislányt a kezéből: -

Lélegzik? Hunter! Hunter tényleg bement érte... oda..., hogy kivonszolja a sötétségből?

-

Gabriel! A pokolba! Lélegzett odabent?

Hunter letette a kislányt a földre, arcát a szája föle tartotta. -

Nem - mondta Gabriel. - Nem lélegzett. Hunter nem is figyelt rá. A kislány szájara tette a szájat, és levegőt fújt belé.

-

Hívd az orvosokat! - üvöltötte két lélegzet között. Gabriel futva megkerülte a házat, és integetni kezdett a karjaival.

-

Valaki kijutott hátul! Orvost ide! Sohasem látott még embereket ilyen gyorsan mozogni. A mentősök és a tűzoltók egyszer

csak a semmiből a kislány körül termettek, és kezelésbe vették. Gabriel elvesztette Hunter nyomát. Neki is el kell tűnnie, mielőtt valaki rájön, hogy nem igazi tűzoltó. Valaki megragadta a karját, és megfordította. Egy nő volt. Arcán barázdákat vájtak a könnyek a koromba. Ruhái nedvesek, mocskosak voltak. Sem mentős, sem tűzoltó nem lehetett. A nő csak ölelte. Karja a tarkójára fonódott, mielőtt Gabriel egyáltalán megértette volna, mi történik. A nő vékony kezéből meg lepő erő áradt. -

Köszönöm! - zokogta a kabátjába. - Istenem, azt mondták., nem jutnak el hozzá...

Köszönöm. Gabriel nem tudta, mit válaszoljon. Ekkor a kislány felköhögött, majd felsírt. Hatalmas, rázkódó zokogás és kiáltozás az anyukája után. A nő elengedte Gabrielt. Gabriel

pedig

kilépett

a

tömegből,

és

eltűnt

az

éjszakában.

12. FEJEZET HUNTER

AZ ERDŐBEN VÁRTA,

beljebb, a sűrűben, mégis látótávolságra a háztól. Amikor

Gabriel odaért hozzá, Hunter egy szót sem szólt, csak megfordult, és felvette vele a lépést. Hála Istennek, ugyanis Gabriel nem tudta volna, mit mondjon. Lerántotta a tűzoltósisakot a fejéről, és beletúrt nedves hajába. Úgy érezte, mintha képtelen lenne úrrá lenni a lélegzete ritmusán, és ezt csak részben lehetett a füstre és az erőfeszítésre fogni. Egy autó reflektorának fénye hatolt a fák közé, és megcsillantotta Gabriel tűzoltókabátjának foszforeszkáló csíkjait. Gabriel káromkodva rázta le magáról a kabátot, kifordította, összegöngyölte, és a hóna alá csapta. A reflektorfény viszont nem állt meg. Nem vették észre őket. -

Betehetem a terepjáróba - ajánlotta fel Hunter. Hangja nyersen csengett. Gabriel megállt az erdő szélén, ránézett Hunterre, és feléje

nyújtotta a sisakot, majd a kabátot is. Hunter fél arcán koromcsík húzódott, haja pedig éppen ugyanolyan nedves volt, mint Gabrielé. Elvette a holmit, de nem mozdult. Gabriel eltöprengett, vajon ő maga is ilyen... lesújtottnak néz-e ki. Mit lehetett volna mondani? Köszönöm? Rettenetes volt? Nagyszerű volt? Kihoztak egy kislányt egy lángokban álló házból. Tény lég képes lesz beszállni a kocsijába, és hazahajtani? Hunter megköszörülte a torkát. -

Na!

-

Aha. Hunter a hóna alá csapta az összegöngyölt kabátot, és összehúzta a vállát.

-

Át akarsz jönni Xboxozni? Gabriel egy pillanatra csak nézett rá. Nem tudta eldönteni, komolyan gondolta-e. Azután rájött, hogy ez teljesen lényegtelen.

-

Aha — felelte. - Szívesen. 

Hunterék egy régi, az úttól kissé hátrébb meghúzódó farmon éltek, gyakorlatilag a semmi közepén. Az ablakok sötéten pislogtak, amikor megálltak mellette, és sötétek is maradtak,

hiába ropogott végig két pár autókerék a kavicsos feljárón. Csak egy régi petróleumlámpa világította meg a járda végéről valamelyest az udvart. A fényénél deszkakerítés sejlett fel: hátul el is tűnt a sötétben. Amikor Hunter elfordította a kulcsot, egy kutya rontott ki az ajtón - hatalmas német juhász, kis híján felborította a gazdáját. Hunter halkan felnevetett, és megvakargatta a kutya füle tövét. -

Casper mérges, amiért itthon hagytam.

Gabriel ugyanolyan fojtott hangon szólalt meg; bár úgy tűnt, még korán van, a sötét ház mindent elmondott. -

Anyád alszik? Hunter arcáról lehervadt a mosoly.

-

Valószínűleg - még egyszer, utoljára megvakarta a kutya nyakát, utána kiküldte Caspert

az udvarra. - A nagyszüleim biztosan alszanak. Gyere! Gabriel lecsutakolta a kezét és az arcát a mosogatónál a konyhában. Hálás volt, hogy a kabát és a sisak sokkal tisztábban tartotta, mint amikor utoljára bemerészkedett a tűzbe. Farmere térdtől lefelé kormos volt, de ki lehet majd mosni. Nekicsapkodta a cipőjét a verandának, hogy a korom nagyját kiverje belőle, majd követte Huntert. A játék a pincében volt - egészen új, lapos monitorral összekapcsolva, ami teljesen kilógott a faborítású falak, mustársárga padlószőnyeg és a dohányzóasztalokat díszítő faragott vadkacsák közül. Még a jobb napokat látott szófa is vörös-narancssárga huzatú volt. Hunter hálószobája is itt lent volt, és amennyire Gabriel meg tudta állapítani, óriási lehetett. -

Tényleg van hűtő és mikrosütő a szobádban? - kérdezte, ahogy bekukucskált az ajtón. Hunter becsúsztatott egy lemezt az Xboxba.

-

Nem mindig az én szobám volt. De amúgy igen - felpillantott. - A nagyszüleim csak

mosni jönnek le ide. Olyan, mintha saját lakásom lenne. Az anyját meg sem említette, így Gabriel eltűnődött, miért olyan különös hangsúllyal mondta a feljárón, hogy „valószínűleg”. Még most sem hangzott úgy, mintha dicsekedne. Inkább amolyan önvádnak tűnt. Kisvártatva megszólalt: -

Vegyél magadnak egy üdítőt! Gabriel vett is egyet. Nemsokára zombikat öldöstek a képernyőn. Valószerűtlen volt itt ülni, és valami teljesen hétköznapi dolgot csinálni, annak fényében,

hogy egy órával ezelőtt még egy testet húztak ki a lángok közül. De különösen annak fényében, hogy Hunter egy héttel ezelőtt még fegyvert szegezett az arcának. Amikor megváltozott a táj a képernyőn, Gabriel Hunterre sandított, és arra a pillanatra kellett gondolnia, amikor Hunter megtörte Nick szorítását. -

Pontosan mekkora hatalmad van?

Vállrándítás. -

Nem elég. Nem lettem volna képes egyedül bemenni abba a tűzbe.

Gabriel leoldozta az áttetsző, fehéres követ a csuklójáról, és letette a dohányzóasztalra. Gyanította, hogy egymaga szintén nem lett volna ilyen hatékony. Az erejük fokozódott, ha összeadták. -

Kösz — mondta — hogy kirángattál.

-

Nincs mit.

-

És kösz... azért, amit nálunk csináltál.

Hunter megint vállat vont. -

Igazából nem is csináltam semmit. Csak blokkolnom kellett az összpontosítását - fogta

a követ, és az ujjai között morzsolgatta a zsinórját, miközben várták, hogy betöltődjön a játék. Gbarielnek hirtelen Becca jutott eszébe: korábban ő is hordta Hunter köveit a csuklóján. -

Nem bántod a kisöcsémet, ugye?

Hunter felvonta a szemöldökét. -

Christ?

-

Mi van igazából köztetek Beccaval?

Hunter vállat vont, és ránézett a zsinórra. Hagyta, hogy a kő kibomoljon. -

Semmi. A segítségemet kérte. Én meg segítek neki.

-

Ez a segítség nem a meztelenkedős fajta, ugye?

Vigyorgás kísérte Hunter válaszát. -

Nem. Csak beszélgetünk - Hunter arcáról ismét elszállt a mosoly. - Nem kerülök Chris

útjába. Vagy Beccáéba. Nem tenném. Azok után, hogy... tudod. Gabriel bólintott. A képernyőn befejeződött a töltés, úgyhogy most megint zombikat gyilkoltak. -

Tudod - mondta Hunter, nem fordítva el tekintetét a képernyőn zajló világvégéről —,

beleköthetném azt a követ a kabátba. -

Minek?

-

Legközelebbre. Gabriel nem nézett rá, csak még egyszer belekortyolt az üdítőjébe. A képernyőre szegezte

a tekintetét, nehogy Hunter megverje a játékban. Ám egyre csak Hunter válaszára kellett gondolnia: „legközelebbre.” Nem lehetett következő alkalom. Ezúttal pusztán szerencséjük volt. Szerencséjük és erejük. Annyi erejük, hogy Gabriel érezte a bőre alatt a pezsgését, még most is. Röviden felnevetett. -

Mi történt a meglapulással?

Hunter vállat vont. -

Nem kell elmondanunk senkinek... Gabriel amúgy sem tervezte. Egy dolog volt véletlenül felgyújtani az erdőt, szándékosan

besétálni egy égő házba... Nos, Michaelnek ezzel minden bizonnyal problémája lenne. -

Megvan

a

nagybátyám

régi

rendőrségi

adóvevője

—

mondta

Hunter.

—

Megcsinálhatnánk még egyszer. Tervezetten. Gabriel ránézett: -

Úgy érted, ahelyett, hogy balesetre várnánk?

-

Nem hiszek a balesetekben. Hanghordozása meglepte Gabrielt. Hunter enyhén vállat vont, és szemét a kezében lévő vezérlőelemen tartotta.

-

Úgy értem, néha nem ok nélkül történnek a dolgok. Gondolkodj el rajta! Valami hasonlót mondott, amikor apja és nagybátyja megölésével vádolta Michaelt.

Gabriel eltöprengett, hogy vajon Hunter még mindig úgy gondolja-e, nem baleset volt, hanem több rejlett a karambol mögött a puszta rossz időnél és rossz időzítésnél. Már nyitotta a száját, hogy megkérdezze. Ám ekkor támadtak a zombik, és megint a képernyőre kellett összpontosítani. 

Gabriel jóval éjfél után állt meg a feljárójukon. A ház sötétbe borult. Hát persze, hiszen tönkretette a veranda fényeit! Nem akart hazajönni, de Hunter nagyapja lejött, és puffadt szemmel valami kiselőadást tartott arról, hogy másnap iskola lesz, és hogy talán eljött az ideje, hogy a barátok hazamenjenek. Michael valószínűleg a konyhában ül, és várja. Fél tucat SMS-t küldött, hogy hova ment

Gabriel, meg hogy jól van-e. Nem hagyta abba, amíg Gabriel vissza nem írt, hogy Hunteréknél van. Gabriel kihúzta magát, és belépett a házba. A földszint sötét és csendes volt. Chris ablaka is sötét volt, és Gabriel Michael ajtaja alatt sem látott fénycsíkot. Talán mindegyik testvére lefeküdt. Egyértelmű. Ám ekkor meglátta, hogy Nick ajtaja alól fény szűrődik ki. Az ikertestvére még mindig ébren volt. Gabriel a folyosón tétovázott. Előfordult már, hogy egymásnak mentek Nickkel, de ez most... valahogy más volt. Felemelte a kezét, hogy kopogtasson. Ekkor azonban egy lány kuncogását hallotta meg. Majd az ágyrugók nyikorgását. Elrántotta a kezét. Basszus! Quinn még mindig itt van. Légzése hangosnak tűnt a csendes folyosón, úgyhogy tett egy lépést hátra. Nicknél még sohasem aludt lány. Egyfelől Michael nem engedte, másfelől Nick nem volt szabályszegő alkat. Michael mindig azt mondogatta: ha elérni, hogy úgy legyenek nagykorúak, hogy egyikük sem került börtönbe vagy ejtett valakit teherbe, akkor sikeresnek tartja majd magát. Egy pillanatra Gabriel eljátszott a gondolattal, hogy emlékezteti erre Nicket. Besétál hozzájuk, és elég lármát csap, hogy felébredjen az egész ház. Eszébe jutott, milyen volt, amikor Nick rátámadt a folyosón, és elvette a lélegzetét. Megalázta. Idióta. Megcsikorgatta a fogát. Micsoda seggfej! Ám amikor nyúlt volna a kilincsgombért, hogy kitárja az ajtót, hirtelen Layne-re kellett gondolnia: a tekintetében bujkáló feszültségre, amikor szembeszállt vele. Néha épp az elevenjébe vágsz, tudod? Eszébe jutott a Nick arcán tükröződő fájdalom is, amikor Gabriel nekiment Quinn-nek. Ő rontotta el az egészet. Nem Nick. Így hát megfordult, bezárkózott a szobájába, és a párnája alá temette a fejét, amikor meghallotta Quinn kuncogását a fal túloldaláról.

13. FEJEZET ENNEK A NYAMVADT HELYETTESÍTŐ TANÁRNAK

el kell tűnnie! Gabriel még az előző napi

házi feladatot sem készítette el, most azzal jön, hogy minden órát egy hatkérdéses bemelegítő kvízzel akar kezdeni, amit majd be is gyűjt, és minden nap osztályoz. Gabriel ilyen erővel akár azonnal öngyilkosságot követhetett volna el. Nem mintha le tudta volna gyűrni kavargó gondolatait. Egyre csak a tűzre gondolt. Az előző este kész mázli volt. Túl sok minden sikerülhetett volna félre. Persze, pár percig uralta a lángokat - de el is veszíthette volna az uralmát. Megölhette volna azt a gyereket. Huntert. Saját magát. Érezte már korábban is ezt a lehetőséget. Ám ezúttal más volt. Hunterrel együttműködni olyan volt, mintha az eleme uralásában új szintre jutott volna el. Nem olyan, mint Nickkel idézgetni az elemeket - az ikertestvére mindig meghátrált, ha veszélyesebbre fordult a dolog. Gabriel mérgesen bámult. Nem akart az ikertestvérére gondolni. Ha ugyanis a Nickkel történt összetűzés jutott az eszébe, az rögtön a korábbi, Layne apjával lefolytatott harcára emlékeztette. Legalább Layne nem volt még itt. Gabriel nemigen tudta, mit mondjon, ha majd felbukkan a lány. Taylor Morrissey lendült az előtte lévő padba. Csípőfarmere jó tizenöt centi, nap barnította bőrt villantott ki - mindez annak ellenére, hogy reggelente alig emelkedett tíz fok fölé a hőmérséklet. A lány haja az egyik vállára omlott, de az egész rettenetesen megrendezettnek tűnt. Gabriel érdektelen arckifejezést tettetett. -

Szia, Taylor! A lány előrehajolt, míg Gabriel bele nem látott V-nyakú topjába,

-

Gary Ackerman azt mondta, hogy látta, busszal jöttél iskolába, Mi történt? Az történt, hogy Nick seggfejként viselkedett. Elvitte a kocsit, míg Gabriel a zuhany alatt

állt. Gabriel vállat vont, és az ajtóra pillantott. Layne-nek még mindig nem volt nyoma sem, úgyhogy visszaemelte a tekintetét Taylorra. -

A testvéremnek korán kellett jönnie. Nekem meg nem volt kedvem.

Szeme sarkából mozgást látott, és észrevette, hogy Layne lép a terembe, lehajtott fejjel. Garbó, farmer, copfba font haj. Nem nézett Gabrielre. -

A testvéred, mi? - visszhangozta Taylor. Elvigyorodott. Gabriel nem tudta mire vélni a hanghordozását, de nem is nagyon érdekelte. Összevonta rá

a szemöldökét. -

Mi? Layne leült a mellette lévő helyre. Gabrielnek minden erőtartalékát mozgósítania kellett,

hogy ne nézzen rá. Taylor megvonta fél vállát. -

Ma olyan, tudod, fáradtnak nézel ki... Utalgatott valamire, de Gabrielnek fogalma sem volt, mire. Valószínűleg tényleg fáradtnak

nézett ki. -

Hát, igen, nem vagyunk mindannyian a tökéletesség mintaképei, mint te, Taylor! Szeme sarkából látta, hogy Layne megmerevedik mellette. Nem valami hasonlót mondott

tegnap este? Ám máris újra mozogni kezdett, a holmiját vette ki a hátizsákjából. Taylor közel hajolt Gabrielhez, és még többet villantott meg abból, amit kínálhatott. Hangja majdnem gúnyos volt. -

Valaki másnál aludtál?

Layne hirtelen megdermedt. Gabrielnek kedve lett volna rámeredni. Layne tényleg azt gondolja, hogy miután ilyen körülmények között távozik a házából, majd rögtön keres valami agyatlan csajt, akivel összejöhet? -

Jézusom, Taylor, valaki másnak tartogasd a pletykáidat! Egész éjjel otthon voltam. Ha te mondod... - Taylor a padra lendítette a lábait, és egy cseppet sem zavartatta

magát. -

Hallottál Alan Hulsterről?

Gabriel a mellette lévő üres helyre pillantott. -

Mi történt, fenéken billentette végre valaki?

-

Nem, leégett a háza.

Gabriel Taylor felé kapta a fejét. -

Micsoda?

-

Aha. Porig! — Taylor rágógumit vett ki a retiküljéből, és sokat- mondóan a nyelve

köré gömbölyítette, mintha ez az egész beszélgetés csak mellékes dolog lenne a flörtöléshez

képest. - A kishúga bennrekedt. Azt hitték, meghalt, de valami tűzoltó kihozta, mielőtt az egész ház összeomlott. Az a srác egy hős! Hát nem drámai? Gabriel érezte, ahogy a szíve a mellkasában dörömböl. Sohasem gondolt a lehetőségre, hogy az a ház olyasvalakié lehet, akit ismer. Layne megköszörülte a torkát, és vékonyka hangon megszólalt. -

Jól van a húga?

Taylor a szemét forgatta, és átlökte a haját az egyik válla felett. -

Elnézést, részese voltál ennek a beszélgetésnek?

-

Istenem, Taylor! - Gabriel belerúgott a lány székének lábába. Kész csoda volt, hogy

nem remegett a hangja. - Jól van a húga? -

Hűha... - Taylor összevonta a szemöldökét. - Aha... szerintem igen... Mrs. Anderson ezt a pillanatot választotta, hogy besuhanjon a terembe. Taylor megperdült,

és belehuppant a székébe. Gabriel nem tudta végiggondolni a hat kérdést a táblán - nem mintha ez számított volna. Véletlenszerű számokat firkálgatott, elméje pedig egyre csak a tegnap este eseményein pörgött. Az a srác egy hős! Egyáltalán nem érezte magát annak. Azért ment oda, hogy a tűz közelében lehessen. Nem azért, hogy megmentsen valakit. A gondolatai annyira megragadták egész elméjét, hogy egy szót sem volt képes szólni Laynehez - bár a lány úgyis a munkája fölé hajolt. Előreadta a papírját a többiekkel együtt, és még csak az sem érdekelte, hányast kap rá. A tanár magyarázott, de egy szót sem hallott belőle. Füle tele volt Hunter előző esti szavaival. Megcsinálhatnánk még egyszer. Gondolkodj el rajta! Amikor kicsengettek, Layne kirohant a teremből, és rá sem nézeti Gabrielre. A fiú utána iramodott, el akarta kapni a folyosón. Mis. Anderson hangja azonban megállította, mielőtt kijutott volna: -

Mr. Merrick, beszélni szeretnék veled. Mr. Merrick. Gyűlölte, ha a tanárok így szólították - mintha csak vénember lenne, aki

beugrott megtanulni pár matektrükköt. Megállt a tanári asztal mellett, és az ajtóra pillantott. -

Igen?

-

Nem adtad be a tegnapi házi feladatodat. És a tegnapelőttit sem.

Gabriel feljebb rántotta a hátizsákját a vállán, és megint az ajtóra nézett. -

Elfelejtettem. Behozom holnap.

-

És átnéztem a múltkori kvízeket is.

Ezzel sikerült felkeltenie Gabriel figyelmét. -

Azt hittem, nem számítanak.

Mrs. Anderson hátradőlt a székében. -

Nem is. Csak épp aggódom amiatt, ahogy megválaszoltad a kérdéseket.

Ugyan kit érdekelt, hogy hogyan válaszolta meg a kérdéseket? -

És?

-

Némelyik jó volt, némelyik nem. Nehéz megértenem, hogy semmi sem volt

egyformán rossz. Gabriel hallotta a saját lélegzését. -

Nem értem.

-

De, azt hiszem, igen — Mrs. Anderson szünetet tartott. — És az órán a minap, amikor

a táblához hívtalak, meggyűlt a bajod az egyenlettel. -

Nézze, a tárgyra térhetnénk?

Mrs. Andersonnak felszaladt a szemöldöke. -

Arra akarok kilyukadni, hogy olyasvalakinek, akinek színötös az átlaga, semmivel sem

gyűlhet meg a baja az évnek ebben a szakában. -

Nos, ha színötös az átlagom, két házi feladat nemigen számíthat sokat. Talán nem -, mondta, és közelebb hajolva felnézett a fiúra. Valamilyen kísérteties

módon Taylorra emlékeztette, pedig Taylor szexi volt, Mrs. Anderson pedig... nos, nagyon nem. - Jól értem, hogy van egy ikertestvéred? Jó ég, micsodaforróság volt idebent! Mrs. Anderson szenvtelen pillantást vetett rá. -

Haladó differenciál- és integrálszámításra jár, vagyis feltételezem, előtte elvégezte ezt

a tanegységet is. Gabriel csak meredt rá. Halálbiztos, hogy semmivel sem fogja előremozdítani ezt a beszélgetést. -

Nézd - mondta a tanárnő - nem zaklatni próbállak. De hogy elvégezd az iskolát,

szükséged lesz a matematikajegyedre. És saját magadnak kell megdolgoznod érte. Ha segítségre van szükséged, megadom. Azt viszont nem várhatod, hogy szemet hunyok a nyilvánvaló csalás fölött. Keményebben kell dolgoznod, bevetned magad...

Gabriel megint az ajtóra pillantott. Layne időközben már a következő óráján lehet, ő maga pedig lemarad az ebédideje első öt percéről. -

… és akkor az edző visszaenged a csapatba - fejezte be Mrs. Anderson.

Gabriel a tanárnőre meredt. -

Várjon csak! - fél kézzel rátámaszkodott a tanári asztalra, és közelebb hajolt. Hátizsákja

lecsúszott a válláról, és a padlóra esett. -

Mit mondott? A tanárnőnek a szeme sem rebbent a hanghordozása hallatán.

-

Azt mondtam, másfél heted van, hogy bebizonyítsd, saját magad végzed a munkát.

Nem sportolhatsz, ha nem felelsz meg a tantárgyból. Újraírhatod a témazárót hétfőn, és ha bebizonyosodik, hogy időt szántál a dologra, akkor beszélek a kosárlabdaedzővel, és visszavesz a csapatba. Gabriel keze ökölbe szorult. -

De hát ez... A lámpák fénye megremegett, Gabriel lélegzete pedig elállt. A helyettes tanár felpillantott.

Gabriel lenyelte a szavait. -

Holnap van az edzés - mondta halkan, színtelen hanghordozással. Ha megint lámpákat

robbantgat, Michael kiborul. -

Kanner edző pedig beleegyezett, hogy fenntart egy helyet neked. Feltéve, hogy be

tudod bizonyítani, saját magad végzed a munkát. Gabriel meg akart ütni valamit. Sohasem lett volna kedve megütni egy lányt, és még kevésbé egy tanárnőt, de most... -

Nem kell, hogy ötös legyen - mondta Mrs. Anderson határozott hangon. - Egyszerűen

csak meg kell felelned. Gabriel a fogát csikorgatta, és nagy erőfeszítésébe került, hogy a törzse mellett tartsa a kezeit. -

Nem teheti ezt! Tulajdonképpen igazad van. Követnem kellene az eljárásrendet, és jelentenem az

igazgatónak. Beülhetnél az irodájába, letehetnéd előtte az írásbeli vizsgát, és meglátnánk, hogy boldogulsz. Szeretnéd így kezelni az ügyet? A düh kegyetlenül markolta Gabriel mellkasát. Kipréselte magából a választ: -

Nem.

A tanárnő hangja meglágyult. -

Segíteni próbálok. Óra után leülhetünk, ha szeretnéd...

-

Nem, köszönöm! - Visszalendítette a vállára a hátizsákját, és az ajtó fele fordult. —

Azt hiszem, így is eleget tett.  Iskola után Gabriel a kosárpalánk előtt állt az üres tornateremben, és könnyed mozdulattal kosarat dobott. Kétszer egymás után. Folyton arra gondolt, amit Michael mondott egyik este, hogy körülveszik őket az emberek, de nincsenek igazi barátaik. A szezon első néhány hete mindent eldöntött. Kidolgozni a pozíciókat.,,, megtanulni, hogyan kell csapatként együttműködni. Valószínűleg lemarad az első meccsről is. A többi srác nem akarja majd, hogy később sétáljon be közéjük. Ő sem akarná. Már elment egyszer beszélni az edzővel. Ebéd helyett tette - ugyan mit kellett volna csinálnia, egymagában ülni? Eléggé egyértelmű volt, hogy Nick hol áll. Bár az edző sem volt nagyon bátorító. Az egyetlen embert pedig, aki felajánlotta, hogy segít neki, tegnap este jól elüldözte. Kelepcébe került. A halogénlámpák egy pillanatra hangosabban berregtek, Gabriel pedig becsukta a szemét. Lélegezz! Kedve lett volna kivenni az öngyújtót a zsebéből, megpergetni a lángot az ujjai között - bár ha öngyújtóval érik tetten, az automatikus felfüggesztést jelent. Így is volt elég baja. Mégis: úgy érezte magát, mint egy belövésre vágyó drogos. -

Jól vagy?

Kinyitotta a szemét. Hunter állt ott, majdnem közvetlenül a palánk alatt. -

Haver, kezdesz kikészíteni ezzel a semmiből való felbukkanósdival!

-

Nem voltál ott az ebédnél. Gabriel vállat vont, és kosárra dobott. Lepattant a széléről. Hunter keze kilőtt, elkapta a labdát, és visszapasszolta - villámgyorsan. Gabriel felvonta a szemöldökét, és pattogtatni kezdte a labdát.

-

Te játszol?

-

Nem — Hunter vállat vont. Ekkor viszont a falnak lökte a hátizsákját, és feltette a

kezét. Gabriel passzolt neki, Hunter pedig a vonalról kosarat dobott. - A csapatjátékok nem nekem valók. Tudod. Hunter képességei vonzották az embereket - de pusztán az, hogy vonzódtak felé, nem jelentette azt, hogy kedvesek is voltak hozzá. Gabriel tudta ezt Becca esetéből. Eszébe jutott, mit mondott Hunter: „Nem voltál ott az ebédnél. Talán Hunter éppen olyan magányos, mint ő. -

Kerülöm Nicket — folytatta a beszélgetést. Hunter megint elkapta a labdát, és visszaadta Gabrielnek.

-

Értem. Gabriel elkapta, pattogtatta, és minden pattogás visszhangzott a tornateremben. Utána

erősen visszadobta. -

Nem mondtad el, miért követtél tegnap este. Hunter elkapta a labdát, és ugyanolyan erősen visszapasszolta.

-

Lehet, hogy nem te vagy az egyetlen, aki használni szeretné az erejét.

-

Te tudod, hogy az Alan Hulsterék háza. Egy iskolába jár velünk.

-

Na és?

-

Elkaphattak volna. Hunter felmordult.

-

Kérlek! Téged nem érdekel, hogy elkapnak-e!

-

De az érdekel, hogy megölök-e valakit. Hunter összevonta a szemöldökét.

-

Nem te gyújtottad azt a tüzet! Gabriel semmit sem válaszolt, csak megint a kosárra dobta a labdát. Csont nélkül bement.

Hunter elkapta, és visszapasszolta. -

Bent akarták hagyni azt a lányt! Ha meghalt volna, az sem a te hibád lett volna.

-

Fogd vissza az átkozott hangodat! - Gabriel az ajtók felé pillantott, de egyedül voltak.

-

Megmentetted az életét! El sem hiszem, hogy…. Gabriel odapattant mellé, és mellkason lökte a labdával.

-

Hagyd abba! Hunter rámeredt, és egy fél másodpercre Gabriel elgondolkozott,

ahogy Nick vagy Chris tenné. Vagy hogy ellenáll-e, mint a pláza mögött.

vajon meghátrál-e,

Hunter ekkor elmosolyodott, és megfogta a labdát. -

Te félsz!

-

Tőled? - Gabriel felvonta a szemöldökét. - Eltaláltad, te aztán...

-

Nem - Hunter hátrált, és közben pattogtatta a labdát. - Saját magadtól.

-

Ahányszor csak valaki kezd megérteni téged, rögtön belekötsz. - Kosárra dobta a

labdát jó messziről, a pálya közepéről: szép hárompontos. Egyenesen átment a gyűrűn. Szerinted engem nem foglalkoztat, hogy nem menthettem volna-e meg az apámat és a nagybátyámat, ha erősebb lettem volna? Gabriel nem nézett rá. Mellkasát megint megragadta a szorító érzés, de ez most egészen más volt, mint amit a matekórán érzett. -

Nem te ölted meg őket, Hunter! Egész nap beszélgethetünk arról, kinek mi a hibája. Mit számít ez? Nem kellene számítania. De számított. Hunter megint kosarat dobott.

-

Apám gyakran mondogatta, ha nem tudod helyretenni, amit elrontottál, legalább

igyekezz valami mást jól csinálni. Tűzesetekről beszélt. Gabriel viszont Layne-re gondolt. Kihalászta a mobiltelefonját a zsebéből, hogy megnézze rajta, hány óra van. A kilencedikesek kosárlabdaedzése még mindig tartott, vagyis a lány valahol az iskolában lehetett. -

Randid van? - kérdezte Hunter.

-

Lehet - betolta a telefont a zsebébe, és megfogta a hátizsákját.

-

Ennyi? Semmi magyarázat?

-

Semmi magyarázat - Gabriel megperdült, és mellbe taszította Huntert. - És nem félek!

-

Hazudsz! Gabriel felháborodott hangot hallatott, és az ajtó felé fordult.

-

Szóval - szólalt meg Hunter, - ha tűz van, benne vagy, vagy nem? Nem. Nem, nem, nem. Gabriel az ajtó hideg acéljához szorította a homlokát, és felsóhajtott:

-

Benne.

14. FEJEZET LAYNE SÓHAJTVA EMELT LE EGY ÚJABB ÉVKÖNYVET a polcról. Egy órája a könyvtárban voltak, de még mindig maradt harminc perc Simon edzéséig. -

Ez a valaha létezett leghülyébb kutatómunka! Kara a szemét forgatta, de nem nézett fel a jegyzetfüzetéből. Biztos boldogabb lennél, ha a fizika történetéről írhatnál, vagy Marié Antoinette

-

életrajzáról, vagy... -

Te tudod, hogy ki volt Marié Antoinette?

-

Fogd be a szád!

-

Az iskola múltját kutatni? Tök béna. Semmi kihívás sincs benne! Istenem, akkora stréber vagy! - Kara kihalászta az ajakfényt a retiküljéből, és felkente

-

az ajkára. - Néha nem tudom, miért lógok veled. Én sem. Persze ha Layne-nek nem lett volna ott Kara, akkor egyedül ülne a könyvtárban, és várná, hogy a süket testvére befejezze a kosárlabdaedzést - egy olyan játék kedvéért, amiben az edző nem is engedi majd pályára lépni. Jó ég, milyen nyomorultul hangzott! Layne!- sziszegte Kara. Körmei ma élénk fukszia színűek - Layne csuklójába

-

mélyedtek. Layne felkapta a fejét. -

Mi van? Kara a könyvtár bejáratára meredt. Az egyik Merrick iker lépett be rajta, és a polcok felé

sétált. Layne felsóhajtott. Azt kívánta, bárcsak Nick lenne. De Gabriel mellett ült az órán. Négy órával ezelőtt látta ezt a fakókék pólót a mellkasára és a vállára tapadni. -

Nagyszerű! - motyogta.

-

Észvesztőén szexi! - suttogta Kara. Még kent egy kis ajakfényt a szájára. Kezdett kicsit

komikusan festeni. - Hogy nézek ki? -

Ne törd magad! Barom.

-

Lehet, hogy veled az! - figyelték, ahogy a könyvtár ellentétes felén eltűnik a polcok

között. - Tudod, melyikük az? -

Gabriel. Mellette ülök matekon.

-

Micsoda pocséklás! Olyan szerencsés vagy! Bárcsak jobb lennek matekból!

-

Ne aggódj! Valószínűleg pontosan egy szinten vagytok - Layne remélte, hogy nem

veszi észre őket, ahogy itt ülnek. Vagyis nagyobbrészt ezt remélte. A hasában felkavarodott pár pillangó, és azok abszolút azt kívánták, Gabriel feléjük induljon. Annyira hülye volt! Hiszen rá sem nézett matekon. Sejtelme sem volt, hogyan kelthet egyetlen fiú ilyen egymással háborúskodó érzelmeket kedve lett volna pépesre verni, de rögtön utána megbújni a karjaiban is. -

Tiszta vörös vagy — mondta Kara. Óh. Tényleg az volt?

-

Olyan meleg van itt bent!

-

Ó, te jó ég! - horkantott fel Kara. - Te belezúgtál! Layne visszahajolt a jegyzetfüzetére.

-

Kérlek! Kara énekelni kezdett:

-

Layne és Gabriel ült egy fán! CS-Ó-K-O.

-

Layne? De hiszen ez nem történhet meg! Az arca rikító vörös, Kara azt a hülye dalt énekli, a

sarkon pedig Gabriel Merrick bukkan fel! Kara nevetőgörcsöt kapott. Hát igen, tényleg nevetséges volt. Layne nem tudott a fiúra nézni. Úgy érezte, mintha az egész teste lángra lobbanhatna. Az asztalra halmozta az évkönyveket, azután betette a füzetét a hátizsákjába. Gabriel megköszörülte a torkát. A hang alapján közelebb jöhetett. -

Beszélhetek veled? Kara ettől csak meg jobban kuncogni kezdett.

-

Ó! Talán egyedül kellene hagynom benneteket pár percre.

-

Tök jó lenne - mondta Gabriel elgondolkodva. - Köszi! A kuncogás úgy állt le, mintha valaki kikapcsolta volna.

-

Komolyan? - kérdezte Kara. Most Layne nézett fel. Kara Gabrielt bámulta: arcán iszony ült, nem is tudta elhinni, hogy

a fiú Layne-nel akar beszélni, amikor ő, Kara is itt volt, mindenre kaphatóan, kidomborított mellel, és a többi.

-

Ne zavartasd magad! - szólalt meg Layne. Gabriel a lány táskájára tette a kezét, így akadályozva meg, hogy a vállára lendíthesse.

Hirtelen mellette termett, a személyes terében, elég közel ahhoz, hogy megérinthesse. -

Esélyt sem akarsz adni, hogy bocsánatot kérjek?

-

Úgysem gondolnád komolyan - Kirántotta a táskát a fiú keze alól és elindult. Még csak

annyival sem vesződött, hogy végig becipzárazza. -

Miért kérnél bocsánatot? — kérdezte Kara. Gabriel közvetlenül Layne mögött állt:

-

Persze, hogy komolyan gondolnám. Mi a francot próbálsz itt az értésemre adni? Csitt! - Mrs. Beard, a könyvtáros, kidugta a fejét a polcok közül, amiket éppen

rendezgetett. -

Bocsánat! - suttogta Layne, és a kijárat felé surrant. Gabriel követte, egyenesen ki az ajtón.

-

Még csak végig sem hallgatsz?

-

Nem - ha megfordulna, a fiú látná, milyen vörös az arca. Meghallotta volna Kara kis

mondókáját? -

Miért nem? - a fiú hangjából őszinte megdöbbenés szűrődött ki. Mert az a fajta srác vagy, aki azért kér bocsánatot, mert elvárják tőle, és nem azért,

mert tényleg érdekelne valami. -

Rendben, nézd! - Elkapta a lány karját, és megperdítette. A lány levegő után kapkodott, és felnézett a fiúra. A félhomályos folyosó mintha

összeomlott volna körülötte. Hátra kellett lépnie, és vállal egy sor szekrénynek ütközött. A folyosó üres volt. Kara nem követte őket. Csak ő és Gabriel. Le kellett vennie a szemét a szeméről, különben mindent megbocsátana neki, bármikor. -

Mi van? - mordult rá.

-

Nem sajnálom azt, amit az apádnak mondtam.

-

Pedig sajnálnod kellene - nehezen nyögte ki a szavakat, de hatásos volt. - Óvszert

emlegetni? Eszednél vagy? -

Először is, seggfejként viselkedett - Gabriel kék szeme élénk, majdnem ijesztő volt. -

Én pedig nem éppen bolondulok azért, ha az ismeretségünk első harminc másodpercében valaki nemi erőszakkal vádol meg. -

Hűha, tényleg nagyon jó vagy ebben a bocsánatkérősdiben.

Gabriel mély lélegzetet vett, de nem fordult el – mintha nyugtatgatná a kedélyét vagy a hevességét, vagy... valami ilyesmit. Azt sajnálom — felelte —, hogy megbántottalak.

-

Komolyan gondolta. Layne is érezte. Láthatóan sokba került a fiúnak, hogy kimondja, Layne-t pedig a mellkasában meghúzódó kis görcsök arra késztették, bólintson, bocsásson meg neki, és nyugtázza, hogy mindketten sok mindent nem mondtak ki ebben a párbeszédben. Layne nem mozdult. Gabriel egy kicsit közelebb húzódott. -

Sajnálom, Layne. Tényleg. Hangja halkan, nyersen csengett. Ilyen közelről minden szempilláját egyesével ki lehetett

venni; az álla vonalát, a borosta első jelét az állán. Layne készen állt arra, hogy lecsússzon a szekrényen, élő pocsolyává váljon a fiú lába előtt. Mégis egyre csak apja figyelmeztetésére kellett gondolnia: arra, hogy levezetésre van szüksége. Apjának igaza volt. Ha belezúg egy olyan srácba, mint Gabriel, annak az lesz a vége, hogy nagy fájdalmat okoz neki, és minden titkát szétkürtöli az egész iskolában. -

Szóval - szólalt meg - ezen a ponton szoktak a lányok a karjaidba hullani, és minden

bűnödet megbocsátani? Gabriel erre úgy rándult hátra, mintha megütötte volna. Te jó ég, ahogy kimondta, rögtön meg is bánta! A fiú tekintete elsötétült, zárkózott lett. Kész, bezárt. Egy másodperccel ezelőtt a közöttük lévő távolság még mintha pár centiméter lett volna, mostanra meg egy kilométer. Ekkor azonban a fiú végigpillantott a folyosón, majd vissza Layne-re, és megeresztett egy félmosolyt. -

Egy barátom épp az előbb mondta, hogy ahányszor csak valaki kezd megérteni engem,

rögtön belekötök. Layne nyelt egyet. Gabriel közel hajolt hozzá, és egyik kezével a lány feje melletti szekrényre támaszkodott. -

Mik a te titkaid, Layne?

A lány képtelen volt megszólalni. Képtelen volt lélegezni. A fiú egy pillanatra így maradt. Mikor átnyúlt a lány mellett, és kiemelt egy sárga füzetet Layne hátizsákjából - ebben vezette a házi feladatait. A spirálfüzeten egy toll lógott, Gabriel pedig levette róla. Ez annyira váratlanul érte Layne-t, hogy megtántorodott.

-

Az... miért... a... Gabriel felütötte a füzetet a közepén, és már írt is. Mielőtt Layne szívverése megnyugodhatott volna, a fiú mar vissza is lökte a füzetet a

hátizsákba. Nem is mosolygott, csak hátralépett. -

Hívj fel, amikor készen állsz abbahagyni a kínlódást! Már el is tűnt a sarok mögött, mielőtt Layne egyáltalán annyira össze tudta volna szedni

magát, hogy kivegye a füzetét a hátizsákjából, és megnézze, mit írt Gabriel. Az oldal közepén, keresztben, egy telefonszám díszlett. Közvetlenül alatta pedig, a fiú egyenletes, szögletes kézírásával: Én sem vagyok tökéletes.

15. FEJEZET GABRIEL

ZABPELYHET BORÍTOTT A TÁLJÁBA,

aztán tejet öntött rá. Nemigen nevezhető

vacsorának, de az ennivaló az enni való, és úgyis csak egymaga volt itthon. Fogalma sem volt, merre lehet Nick. Talán elment Chrisszel, Quinn-nel és Beccával valahova. Vagy az is lehet, hogy csak Quinn nel. Nem mintha érdekelte volna Gabrielt. Lehuppant a konyhaszékre, és a matekkönyve mellé tette a tálját. A ház annyira csendes volt, hogy a hang az egész konyhában visszhangzott. Mobiltelefonját az asztalra tette, leült a matekkönyv mellé, és bosszankodott, hogy a telefon gúnyt űz belőle azzal, hogy teljesen csendben marad. Sohasem adta meg egyetlen lánynak sem a telefonszámát úgy, hogy rögtön utána faképnél hagyta. Amikor megtette, jó ötletnek tűnt - a lány térfelére juttatni a labdát, és magára hagyni egy, a füzetébe firkált sorral, meg tíz számjeggyel. Most kész kínszenvedés volt. Tudta, hogy a Layne-nek megvan a telefonszáma, és hogy épp meghozza a döntést, hogy ne hívja fel Gabrielt. Jó ég, hát ilyen szörnyű érzés a lányoknak? A ceruzája árkokat vájt a füzetébe. Házi feladatnak egy oldalnyi kérdést kapott, és már az elsőnél megakadt. Keresd meg egy (2,4) fókuszú parabola fokális átmérőjét, ha a direktrix y= -1? Ennyi majdnem elég volt, hogy felhívja Nicket. Bár gyűlölte beismerni magának, egy porcikája azt kívánta, bárcsak hívná fel Nick őt. Vagy SMS-ezzen. Bármit. Majdnem huszonnégy óra telt el azóta, hogy utoljára beszéltek egymással. Ez még... sohasem történt meg. A bejárati ajtó becsapódott, és bátyjuk csizmái csattogtak végig a folyosón. Amikor Michael megállt a konyhaajtóban, Gabriel felpillantott. Michael mocskos volt: belepte az izzadság és a por. Pólóján koszcsíkok húzódtak végig. Arckifejezése értetlen volt. -

Mit csinálsz? Gabriel enyhén vállat vont. -

Házi feladatot.

Michael szemöldöke felszökkent.

-

Házi feladatot? Hívjam az orvost? Gabriel fogott egy kanál zabpelyhet, és beintett a bátyjának. Máris jobb - Michael a hűtőhöz lépett, és kivett belőle egy üveg vizet. — Jól vagy?

-

Meggyűlöltettem magam az ikertestvéremmel. Nem járhatok kosár edzésre. Odaadtam a számomat egy lánynak, aki baromnak tart. Visszanézett a könyvére. -

Aha. Jól.

Michael sarkon fordult, és visszaindult a folyosón. -

Zabpehely? Rendelj pizzát, vagy valami ilyesmit! Éhen veszek. Mivel a telefonjának semmi jobb dolga sem akadt, Gabriel hívta a pizza futár számát. Egy

perccel később hallotta, hogy az emeleten megnyílik a zuhany. Visszatért a matekfeladat bámulásához. Esetleg kiguglizhataná a megoldást? Győzelem! A negyedik feladat kellős közepén tartott, amikor megszólalt a csengő. Az órájára pillantott. Húsz perc új rekord lett volna a pizza kiszállításban. Fogott egy kis pénzt, de az ajtóban nem a pizza futár állt, hanem egy fiatal nő, farmerben és vászonkabátban. Szőke haja a vállára omlott. A szeme homályosan ismerősnek tűnt, és Gabriel igyekezett beazonosítani, honnan ismerheti. -

Szia! - kedvesen rámosolygott Gabrielre. - Sokkal jobban nézel ki, mint amikor utoljára

láttalak. Gabriel agya mozgásba lendült. A tűzoltó csirke! A felszerelése nélkül sokkal kisebbnek tűnt. Gabriel ekkor viszont megdermedt, és a kilincsgomb síkos lett a keze alatt. Biztosan a tegnap éjjel miatt jött! Ő is ott lehetett, nem? Bizonyára felismerte. De akkor nem zsarukkal kellett volna jönnie? A lány szája sarkában kis barázda jelent meg. -

Hannah vagyok. Hannah Faulkner.

-

Aha - Gabriel zihálva lélegzett.

-

Jól vagy? Elsandított Hannah mellett. A felhajtón nem állt rendőrautó, csak egy újabb fajta, a

végletekig elkoptatott Jeep Cherokee: mintha bozóton hajtottak volna vele keresztül. -

Miért jöttél? Hannah kissé meglepődhetett.

-

Reméltem, beszélgethetünk a múltkori estéről. Az erdőben kiütött tűzről.

Te jó ég, alig bírt lélegezni! -

Igen, és? Hannah a kabátja szélét piszkálgatta.

-

Talán nem kellett volna bejelentés nélkül jönnöm, de épp erre jártam és gondoltam,

köszönhetek a bátyádnak is. - Enyhén vállat vont az arcán pedig egy árnyalatnyi pír jelent meg. - Tudod. Ha ő is itthon van. Várjunk. Csak. Egy. Percet. -

Persze - mondta Gabriel, és érezte, hogy szívverése visszazökken a normális

kerékvágásba. Hátralépve kitárta az ajtót. - Gyere be, a konyhába! Mike zuhanyozik. Kérsz egy üdítőt, vagy valamit? Gyakorlatilag belelökte a lányt az egyik székbe egy doboz kólával majd otthagyta, elővigyázatosan arra gondolva, hogy figyelmezteti Michaelt, lány van a házban, mielőtt még lejönne a lépcsőn boxeralsóban. Attól aztán igazán elpirulna szegény! Kettesével szedte a lépcsőfokokat, és pont akkor ért Michael ajtajához, amikor a bátyja kilépett rajta. Haja nedvesen tapadt a vállára, kopott melegítőalsót és egy ősrégi pólót viselt mintha egyenesen egy hajléktalantól lopta volna. Gabriel vállon lökte. -

Menj az arcodnak borotvával, vagy csinálj valamit! Istenem, belehalnál, ha gyakrabban

borotválkoznál heti egy alkalomnál? Michael elcsörtetett mellette. -

Nem hiszem, hogy a pizza futárt érdekelné...

-

Nem, te idióta! — sziszegte Gabriel. — Az a Hannah csirke jött. Vegyél fel valami

rendeset! Gyere! - megkerülte Michaelt, és belépett a hálószobájába. - Majd én segítek! Kirángatta Michael szekrényének fiókjait. Kopott farmerek, régi pólók, viseltes pulóverek. -

Hát ez szánalmas! - szörnyülködött. Michael nem mozdult az ajtóból, és arckifejezése alapján jól szórakozhatott.

-

Ugye tudod, mi a foglalkozásom?

-

És miért nem borotválkozol még mindig? Nem érdekel, hogy egy lány jött téged

meglátogatni? A bátyja habozott. -

Nézd! Gabriel. Én nem...

-

Felejtsd el! Felveheted az egyik pólómat.

Most Michael nézett rá értetlenül. -

Úgysem jók rám a te pólóid! Gabriel megállt az ajtóban.

-

Először is, seggfej, ne hízelegj magadnak! Másodszor pedig, tényleg nem tudsz semmit

a lányokról? Michael csak meredt rá. -

Az Isten szerelmére! — Gabriel kilépett a folyosóra, bement a szobájába, megragadott

egy palaszürke, kerek nyakú pólót, és odaadta Michaelnek. — Erről szól az egész! 

Mire Michael megjelent az ajtóban, Gabriel már tányérokat fogott, és egy szelet pizzát nyújtott Hannah-nak. A bátyja megborotválkozott, hátrafogta a haját, és felvette a szürke pólót — egy olyan farmerrel, ami nem nézett ki túlzottan kopottnak. És igen, lehet, hogy a póló egy kicsit túl szűk volt a mellkasán, de ettől még nem nézett ki őrültnek. Sokkal jobb volt, mint dühödt sorozatgyilkosnak tűnni. Hannah mindenesetre nagyra értékelte. Halványan rá is mosolygott. -

Szia! — szólalt meg Michael az ajtóban. Csak fél lábbal lépett be a konyhába, és

láthatóan zavarban volt. Izgalmas egy kezdet! -

Szia! — válaszolta Hannah. — Sajnálom, hogy félbeszakítom a vacsorátokat...

-

Van éppen elég — válaszolta Michael. Nem ült le. Hisz ez így nevetséges! Gabriel egy tányért tolt a bátyja fele.

-

Hannah a múltkori estéről szeretett volna beszélgetni. Ezzel legalább felkeltette Michael figyelmét. Hátrahúzott egy széket, és ráhuppant.

-

Igen? - most viszont már ingerültnek hangzott. - Gabriel bajban van?

-

Nem! - Hannah ijedtnek látszott. - Én csak...

-

Te csak mi? Jó ég, mintha legalábbis a bátyja úgy lett volna beállítva, hogy bizonyos idő után

automatikusan seggfejként viselkedik! Gabriel vetett rá egy pillantást a lány feje felett. „Hallgass!”-formázta némán az ajkaival. - „Legyél kedvesebb”! Hannah félretolt egy hajtincset az arcából, és felsóhajtott. Még csak hozzá sem nyúlt a pizzájához.

-

Nézd, nem kellene itt lennem. Nem hivatalos, rendben? Csak meg akartam kérdezni,

nem láttál-e valamit a múltkor az erdőben. Most Gabriel huppant a székére, és elgondolkozott, pontosan mennyire is kell óvatosnak lennie. -

Nem. Ahogy mondtam: csak tüzet.

-

Embereket nem? Gabriel megrázta a fejét, és fogott egy szelet pizzát.

-

Miért? - kérdezte Michael.

-

Mert mostanában sok tűz üt ki - Hannah szünetet tartott- És a tűzoltóság parancsnoka

gyújtogatásra gyanakszik. Hallottál a tegnapi Linden Park Lane-i tűzről? Gabriel vállat vont, majd megint felemelte a pizzáját. -

Egy iskolába járok a sráccal, aki ott lakik.

-

Szerencséje van, hogy életben maradt. Mindannyiuknak szerencséje van. Egy kislány

bennrekedt, de valaki kimentette. Gabriel felhúzta a szemöldökét, és igyekezett hitetlennek hangzani. -

Valaki? Jézus Mária! Pokolian bűnösnek hangzott. Még több pizzái tömött a szájába. Karton íze

volt. Be kellett volna fognia a száját. Michael most mereven bámulta. Hannah megrázta a fejét. -

Mind az elülső udvaron voltunk, és aki kimentette, hátul ment be - mérgesen nézett. - A

sajtó nagyon örül az egésznek. Mi gondoskodtunk volna róla, hogy ne kerüljön be az újságokba, de az anyjuk beszélt. Most minden napvilágra került - a tűz szokatlan nyomvonala, a szennyesledobón keresztül elmenekült kislány, meg a titokzatos „hős”. A hangja tele volt megvetéssel, Gabriel mégis fennakadt az anya említésén. Nem feledhette, hogyan markolta a nyakát, hogyan zokogott neki köszönetet. A tányérjára tette a pizzáját, és megköszörülte a torkát. -

Szóval szerintetek valaki azért gyújtogat, hogy megmenthessen embereket? Nem – Hannah jelentőségteljes szünetet tartott, majd visszafogta a hangját. - Tegnap

egy másik tűzoltóság elveszített egy embert. Csak szeretnénk megállítani ezt az alakot, mielőtt még valakit megöl. Gabrielnek teljesen elment az étvágya. Azt kívánta, bárcsak tizenöt perccel korábban ért volna oda. Talán azt a férfit is meg tudta volna menteni.

Ugyanakkor azt is kívánta, hogy bárcsak sohase keveredett volna bele ebbe az egészbe. -

Megmondtam - szólalt meg jeges hangon. - Senkit sem láttam. Érezte, hogy Michael még mindig figyeli. Megcsörrent a telefonja. Megragadta, és örült, hogy ürügye támadt arra, hogy

elfordulhasson. Layne. Kérlek Layne legyél! De nem Layne volt. Hanem Hunter. Tűz a Winterbourne 116. alatt. Benne vagy? Gabriel a kijelzőre meredt. Visszaírt: Nincs nálam a kocsi. Hunter válasza villámgyorsan érkezett. 5 p múlva nálad vagyok. Gabriel zsebre dugta a telefonját, és most vette észre, hogy Hannah és Michael is őt nézi. Hátratolta a székét. -

Mennem kell — Hannah-ra pillantott. — Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni neked.

-

Hova mész? - kérdezte a bátyja.

-

Hunterrel - mondta, ahogy lépett ki az ajtón.

-

De hova?

El - kiáltott vissza Gabriel. Megragadta a hátizsákját. - Emlékszel, te mondtad, hogy szerezzek magamnak barátokat!

16. FEJEZET Az ELŐZŐ ESTI TŰZ JÁTSZANI AKART. Ez most a forró düh őrjöngő fala volt. Gabriel Hunter mellett állt, a szomszéd szerszámos bódéjának árnyékában, és érezte, ahogy átcsap a feje felett az erő. A kétszintes épület egész felső emelete lángra gyúlt, és a törött ablaküvegeken lángnyelvek csaptak ki. A Winterbourne Way olyan lakónegyed volt, ami két hét alatt megépült, minden házhoz fél hektár föld tartozott, és mindegyik teljesen egyformán nézett ki. Ez a ház viszont egy felperzselt káosz lesz holnap reggelre. Három tűzoltóautó sorakozott elől, kint, és az udvaron tűzoltók, mentősök sürögtekforogtak. Ma este senki sem sikoltozott. Gabriel még füstjelző szirénát sem hallott. A tűz idegessé tette, mintha a dühe a bőre alá szivárogna, és könyörögne neki, hogy húzzon be valakinek egyet. Kapucnis pulóvere zsebébe nyomta a kezét, és azt kívánta, bárcsak itt lenne az öngyújtója. Mindent a terepjáróban hagyott, mert nem akarta vállalni a veszélyt, hogy elveszít valamit, és vissza tudják követni a nyomát ide. Óvatossá tette a tudat, hogy valaki vizsgálja ezeket a tűzeseteket. -

Mit gondolsz? - kérdezte. Hunter arrébb igazította a fényvisszaverő kabátot a hóna alatt. A sisak a lába előtt feküdt,

és ez most eszébe juttatta Gabrielnek, hogy nem mindenkit mentett meg előző este. -

Ebben most rengeteg erő van.

-

Ne mondd! Bent rekedt valaki? Hunter oldalvást ránézett.

-

Nem tudom. Meg akarod nézni? Gabriel egyre csak Hannah szavaira gondolt, amiket a gyújtogatóról mondott. Ez azt

jelentette volna, hogy valaki más is áll itt, figyeli ugyanezt a tüzet az árnyakból, és pusztításvágyát önti ezekbe a lángokba? Esetleg egy másik elementál? Különös érzés volt arra gondolni, hogy lehet itt a sötétben még valaki, aki ugyanúgy érzi a lángokat, mint ő. -

Tűzoltók mindenképpen vannak bent - mondta Hunter. Gabriel úgyis tudta ezt. A tűz gyakorlatilag üvöltött a dühtől, amikor a tömlőkből

rácsapódott a víz. Annyi indulat ömlött a házból, hogy Gabriel erősen gyanította, a tűz meg akarja ölni őket. Kinyújtotta a kezét. -

Add a kabátot! 

Gabriel ezúttal örült, hogy a füst és a sötétség elrejti. A kislány, akit tegnap este megmentett, nem tudta, hogy ő nem tűzoltó, de az igazi tűzoltók biztosan tudnák. Hallotta, hogyan beszélnek egymással, hogyan kiáltoznak parancsokat, hogy tartsák szemmel a falakat. Nem tudta, mit jelent ez, de azt igen, hogy bármi áron kerülnie kell őket. Az egyik hátsó, földszinti ablakon osont be. Ezen a szinten nem volt túl sok tűz, de a füst sűrűsödött. Térdre ereszkedett, hogy a füst ne égesse a tüdejét. Tűzcsíkok közelítettek egyenesen felé: büszkék voltak a pusztításukra, hencegtek, mint azok az idióták, akik füstbombákat hagytak az iskolai öltözőszekrényekben. Nézd! Nézd, mit csináltunk! Gabriel belenyúlt a lángokba. Sohasem érzett ilyen erőt. A tűz mindig égetni, pusztítani akar, de ez... ez most más volt. Ez a tűz porrá akarta égetni az egész házat. És megölni benne mindenkit. Meg azt is akarta, hogy Gabriel segítsen ebben. Lehet, hogy valaki más gyújtotta meg a tüzet, gyufával vagy benzinnel. A tegnapi napot megelőzően sohasem járt olyan tűz közelében, amit kizárólag a károkozás szándékával gyújtottak. Egy tűzhelyen sohasem hordozták ezt a fajta dühöt a lángok. Amikor grillt gyújtott a hátsó verandán, a láng sohasem mutatott egyéb hajlandóságot, mint hogy égjen, és oxigént fogyasszon. Még az erdőben felcsapott lángok sem voltak dühvel teltek - csak fékevesztett kíváncsiság vezette őket. Ez a tűz vajon ismerte a gyújtogató szándékát? És hallgat is rá? Gabrielnek fogalma sem volt róla. A padló nyikorgott a feje felett, így Gabriel félrehúzódott. Érezte a mennyezetből áramló hőt, tudta, hogy a tűzoltók megkísérlik kiüríteni a házat, és eloltani a lángokat. A tűz nem akarta, hogy itt legyenek. A lángok elsiettek tőle, és a falakon égtek, végig, fel a mennyezetig. -

Ne! - kiáltotta. A tűz nevetett rá. Ne állj ott! Segíts! Felnyúlt és leseper, egy lángot a mennyezetről. Kézbe vette és szétnyomta.

Azonnal új láng lépett a helyére. Mennyivel könnyebb lenne mindez Nickkel. A padló megint megnyikordult, és hallotta, ahogy a „tűzoltók kiabálnak egymásnak. Nem tudta kivenni a szavakat, de a hanghordozásuk pánikra utalt. Gabrielnek sejtelme sem volt, meddig bírja még a padló alattuk. Ekkor megértette, mit kiabálnak: -

Kifelé! Mindenki kifelé! Jó elmennek. Legalább ők biztonságban lesznek. A tűz dühöngött. Lángok tépték a falakat, a mennyezetet. Nem tudta, hogy merről jönnek,

de azt igen, hogy leomlasztják a házat rá, mindenkire, aki még bent maradt. Így hát magához hívta a tüzet. Minden erejét meg kellett feszítenie- és még egy kicsit többet is. Hunter minden bizonnyal a közelben lehetett odakint, táplálhatta őt erővel, mert ekkora tüzet még sohasem volt képes ellenőrzése alá vonni egymagában. Ám amikor a tűzhöz folyamodott, a veszett dühéhez, megígérte neki, hogy ledöntheti a házat, ha a tűzoltók kimenekültek. Megígérte, hogy akkor segíteni fog. Megígérte, hogy átkozottul látványos lesz. A lángok körbevették, ugyanúgy, mint aznap este az erdőben – még mindig egyre újabbak jöttek elő, keresztülégették a falakat, és fullasztó füstöt vetettek a levegőbe, míg végül Gabriel már egyáltalán semmit sem látott. De legalább a tűzoltók kimenekültek. Érezte a tűz bánatát, ahogy elhagyták a házat. Gabriel elmosolyodott. Ez a tűz egyetlen perc alatt romba döntheti a házat. Egyelőre viszont az uralma alatt tartotta. Ekkor meghallotta a reccsenést. A széthasadó fa reccsenését. Egy pillanatra meg sem tudott mozdulni. Először elveszítette az ember nyomát a füstben, de utána meglódult előre, és érezte, hogy égő szálkák hasítják a tenyerét. Ekkor valami szilárdnak ütközött - egy emberi testnek. Ez a valaki legalábbis eltörhette a lábát: a testtartása nem volt természetes. A sisakja leesett, elveszítette valahol a tűzben, és éktelenül káromkodott. Gabriel alig tudta kivenni a szavait a lángok robaja mellett. Különösen akkor, amikor a tűz otthagyta Gabrielt, és megtámadta a földön fekvő embert. Gabriel egyszer környezettan órán látott egy dokumentumfilmet egy állat erdőben fekvő holttestéről. Felgyorsították a filmet, bemutatva, hogyan támadják meg és falják fel a rovarok. Így festett ez a tűz is. Végighúzta a tenyerét a férfi kabátján, és ellendítette a tüzet a tenyeréről. Csapkodott, hogy eloltsa a lángokat, igyekezett használni a képességét, hogy elhajtsa a tüzet, be a sötétbe.

Sejtelme sem volt, hogy tényleg éghetetlenek-e ezek a kabátok, de nem volt kedve most tesztelni ezt. A férfi kiabált. Beletelt egy percbe, mire Gabriel rájött, hogy vele kiabál. -

Le fog szakadni a mennyezet! Nyomás az ajtóhoz! Gabriel felnézett. A mennyezet egyetlen lepedőnyi láng volt. Basszus! A tűzoltó hóna alá akasztotta a karját, és húzni kezdte. A farmere kigyulladt: lángok

harapdálták a lábszárát. Jézusom, ez a pasi vagy egy tonnát nyomhatott! Nem is beszélve a felszereléséről és az oxigénpalackjáról. Igaz, hogy igyekezett segíteni, tolta magát az ép lábával, de így is csigalassan haladtak. -

Mondd meg nekik — lihegte a férfi —, mondd meg nekik, hogy hátul jöttünk be!

Gabriel még egyet rántott rajta, amivel most egy métert előre jutottak. Talán beverte szerencsétlen a fejét? Mit mondjon meg? Kiknek? -

Mondd meg nekik! Gabriel hólyagokat látott a férfi arcán. Milyen hőség lehetett itt?

-

A pokolba, ember, fogd már az adóvevőt, mielőtt még valakit beküldenek ide! Az adóvevő!

-

Nem működik - mondta Gabriel, köhögve a füsttől. - Gyerünk! Már majdnem kint

vagyunk! Hunter persze tudott segíteni, ha egy tizennyolc kilós gyereket kellett cipelni. Száznegyven kiló tűzoltó meg felszerelés - nos, ebben már nem annyira. Tűz hullott alá a mennyezetről. Megszúrta Gabriel arcát, tiltakozott a menekülésük ellen. Nem is volt biztos benne, hogy a megfelelő irányba rángatja a férfit, de azt tudni vélte, hogy az ajtó egyenesen visszafelé volt. -

Juss ki innen! - köhögte a tűzoltó. Már nem volt erő abban, ahogy segített. - Kerülj ki

innen, mielőtt leszakad a mennyezet! Gabriel dörmögött valamit, és tovább vonszolta. Izzadság patakzott le a homlokán, és rémülten gondolt arra, hogy az ajtó esetleg nem lesz ott, amikor a falhoz érnek. A lángok túl sűrűn csapkodtak körülöttük ahhoz, hogy bármit ki tudjon venni. -

Mi lenne, ha kevesebbet beszélne, és inkább segítene? A tűzoltó jó erősen meglökte magát, és erre Gabrielnek jobban meg kellett ragadnia.

-

Sajnálom - kezdte. - Én...

-

Menj! Gabriel rántott rajta még egyet. És ekkor segítsége támadt. Nem tudta, honnan, de két

tűzoltó termett mellette, átvonszolták őket az ajtón, ami minden bizonnyal éppen mellettük lehetett, és kihúzták őket a füstből és a lángokból, ki a szabad levegőre. Valaki egy takarót csavart a válla köré, eloltva vele a lángokat a kabátján és a lábán. Egy másik ember az orvosról üvöltött valamit - Gabrielnek erre eszébe jutott, hogy csak sisakja és kabátja van. Sem nadrág, sem gázálarc, sem palack. Nem kerülhet tizenöt másodpercnél többe, míg ezek rájönnek, hogy ő nem az, akinek kiadja magát. -

Aha- köhögte- Orvos. Amikor pedig az ember elfordult, hogy az adóvevőbe beszéljen, Gabriel futásnak eredt.

17. FEJEZET GABRIEL HUNTER MELLETT ÜLT A TEREPJÁRÓBAN. Hamburgert evett, és azon töprengett, hogy fog így hazamenni. Még csak egy boltba sem ugorhat be. Ha a zsaruk és a tűzoltók gyújtogatót keresnek, akkor egy égett ruhában szaladgáló srác kelthet egy kis figyelmet. -

Szóval kerítenünk kell egy váltás ruhát - szólalt meg Hunter. Gabriel ránézett.

-

Tényleg?

-

Azt mondtad, jó alaposan megnéztek, nem? Gabriel vállat vont.

-

Nem tudom. Rajtam volt a sisak. Rengeteg füst volt mindenütt. Mégis sok pénzben mert volna fogadni, hogy rájönnek, ki ő.

-

Törölted az SMS-t, amit küldtem neked? Gabriel bólintott.

-

Nem vagyok hülye! Kíváncsi volt, Hannah-ban összeáll-e majd a kép, hogy ugyanazon az estén, amikor ő

kiviharzott a házból, hirtelen egy ismeretlen bukkant fel a tűzvész helyszínén. Nem azért jött hozzájuk, mert őt gyanúsította gyújtogatással - egyszerűen csak információt keresett. Vagy nem? Letette a fél hamburgerét a csomagolópapírjára. -

El kell mondanom neked valamit. Hunter grillcsirkés szendvicset evett. Még csak rá sem nézett.

-

Ez olyan hirtelen jött!

-

Fogd be a szád! Azt gondolják, hogy valaki szándékosan rakja ezeket a tüzeket. Hunter vállat vont.

-

Gyújtogató. Tudom. Gabriel csak pislogott.

-

Tudod?!

-

Persze. Benne volt az újságban. A nagyapám megemlítette vacsoránál. Valami olyasmit

írtak, hogy annak a srácnak vették célba a házát, a suliból. Gabriel fogta az üdítőjét, és belekortyolt egy nagyot.

-

Idióta. Hunter ránézett.

-

Megbántad, hogy kimentetted a húgát a tűzből?

-

Nem - Gabriel habozott. - Még valamit el kell mondanom neked.

-

Ki vele! Gabriel mindent elmondott arról az estéről, amikor tüzet keltett az erdőben - hogy hogyan

veszítette el felette az uralmat. Mesélt Hannah-ról is, hogy eljött hozzájuk, és információkat akart szerezni. Amikor befejezte, Hunter semmit sem szólt, csak befejezte a szendvicsét, és beletette a papírját a zacskóba. -

Nem bírtam uralmam alá vonni ma este - folytatta Gabriel. Túl sok volt. Elveszítettem.

Az a fickó meghalhatott volna. -

Az a fickó tényleg meghalt volna - Hunter ráadta a gyújtást. Ha nem lettünk volna ott,

akkor is leesett volna az emeletről, akkor is eltörte volna a lábát, de meghalt volna, mielőtt bárki kimenthette volna - nem is beszélve a többiekről. Abba akarod hagyni? Gabriel tétovázott. Abba akarta - meg nem is. Bódító érzés volt minden este tűzbe merítkezni. És abban is segített, hogy egyre jobban uralja a tüzet. Egyre erősebb lett: érezte! Ám végül mégis meg fog ölni valakit, ha nem tanulja meg szilárdabban tartani az elemét. El fogják kapni. Kinézett az ablakon. -

Nem tudom — nyögte ki. Hunter megint elhallgatott. Rákanyarodott a főútra. Kisvártatva mégis ránézett Gabrielre.

-

Tálán rosszul közelítjük meg az egészet.

-

Ez mit jelentsen?

-

Sportoló vagy. Nem lépsz csak úgy a pályára, és kezdesz játszani, igaz? Előtte edzel!

-

Ez nem játszma, Hunter.

-

Mégis. Gyakorlat teszi a mestert. Tökéletes. Layne-re kellett gondolnia. Kivette a telefonját a kesztyűtartóból. Nem volt új üzenete. Felsóhajtott.

-

Szóval mire akarsz kilyukadni? Gyújtsunk meg gyakorlásképp egy házat?

-

Nem, nem házat. Kisebben kell kezdenünk - Hunter levette a szemét az útról. - A

nagyszüleim kertjének végében van egy régi pajta. Tele van régi szénakazlakkal, ott van a

fűnyírójuk, meg ilyesmi. Gabriel meredten nézte az utat. Nickkel lejártak néha a partra, hogy meggyújtsanak ezt-azt. Gabriel mindig igyekezett a lehető legmagasabbra hajtani a tüzet - arra sarkallni a lángokat, hogy csapjanak fel olyan erősen, amennyire csak lehet. Sohasem próbálta meg visszafogni őket, rábírni arra, hogy nyugodjanak meg. Hunter a vállába bokszolt. -

Ugyan már! Tényleg szükség van rá, hogy meggyőzzelek, játssz a tűzzel? Gabriel elmosolyodott.

-

Nem. Nincs - szünetet tartott. Most vette észre, hogy egy bevásárlóközpont parkolójába

hajtanak be. - Hova megyünk? -

Így egészen biztosan nem mehetsz haza. Bemegyek, és szerzek neked egy másik farmert.

Van nálad készpénz? Gabriel elővette a pénztárcáját, és talált benne egy húszdollárost. Hunter a zsebébe gyömöszölte a bankjegyet, majd kiugrott a terepjáróból. Futásnak eredt. -

El ne lopd a kocsimat! Gabriel megint elmosolyodott. Hiányzott neki az ikertestvére - majdnem annyira, hogy az már fájt. Ám az sem rossz

dolog, ha barátja van az embernek.  Michael az elülső verandán várt, amikor Hunter megállt a terepjáróval a felhajtón. Gabriel halkan káromkodott. Agyoncsapott valamennyi időt Hunteréknél, megint zombikat mészároltak Xboxon, miután lezuhanyozott. Tizenegy óra múlt, és azt remélte, a bátyja már aludni fog. -

Baj van? - kérdezte Hunter.

-

Maradj itt! Szükségem lehet a kocsira.

-

Szeretnéd, ha fedeznélek? Nem rossz gondolat! Gabriel tétovázott. Michael felállt a helyéről a verandán, és a lépcsőhöz jött. Az ajtó feletti égőt kicserélték, és

a fényében most ragyogott a haja, de az arca sötétben maradt. -

Szállj ki a kocsiból, Gabriel! Hunter le sem állította a motort.

-

Neked szólt!

Gabriel sóhajtott egy nagyot, és megragadta az ajtó fogantyúját. -

Menj haza! Egészen biztosra veheted, hogy nem rántalak magammal. Amikor viszont Hunter tolatni kezdett a felhajtón, Gabriel úgy érezte, teljesen magára

maradt a bátyjával szemben. Megfeszítette a vállát, és próbálta adni a könnyedet. -

Miért vártál meg? Azt gondoltad, Hunter szemtelenkedik majd velem?

-

Hol voltál? Gabriel vállat vont.

-

Vettünk egy hamburgert. Lógtunk. Michael egy kicsit túl feszülten nézte.

-

És tegnap este mit csináltál? Gabriel egy pillanatra belegondolt, mit szólna a testvére, ha elmondaná neki az igazságot.

-

Hagyd már a szarakodást, Michael! Mit akarsz tőlem?

-

Azt akarom tudni, hogy te gyújtod-e ezeket a tüzeket. A szavai ökölcsapásként érték Gabrielt. Hát ezt gondolja a bátyja? Hogy akarattal tüzet gyújt, és szándékosan embert öl?

Egy másodpercre alig kapott levegőt, elárulva érezte magát. Pont, mint tegnap este, amikor Nick elvette tőle a levegőt. Csak épp Nick nem vádolta gyilkossággal. A testvéri cinkosság, amit korábban érzett ma este, nyomtalanul eltűnt. Idióta volt, amiért azt gondolta, hogy Michaellel valaha barátok lehetnek. Összeszorította az állkapcsát, és elindult mellette felfelé a lépcsőn. -

Dögölj meg! A bátyja karon ragadta.

-

Azért csinálod, hogy bosszút állj Becca apján? Tényleg azt akarod, hogy idejöjjenek

az Őrzők? Mondd meg! Szóval nem pusztán gyilkos, hanem a családja elárulója is. Gabriel egyetlen mozdulattal kiszabadította magát, és közben meg is lökte a bátyját. Michael megragadta és megperdítette, mielőtt még átjuthatott volna az ajtón. -

Nagyon feldúltan rontottál ki itthonról tegnap este. Hova mentél? Gabriel megint megkísérelte kiszabadítani a karját, de Michael rendíthetetlenül tartotta.

-

Engedj el!

-

A pokolba is, nem tudok segíteni neked, ha nem beszélsz velem!

-

Segíteni? Nekem? - Gabriel a szabad karját ütésre lendítette, és ököllel behúzott egyet

Michaelnek. A bátyja a ház oldalának szorította, és úgy tartotta, hogy meg sem tudott

mozdulni. -

Aha — mondta Michael fáradt hangon. — Segíteni neked. Gabriel mereven nézett rá. Küszködött, de a bátyjának hat év és tíz kiló előnye volt vele

szemben, és előnyösebb helyzetben is állt. Gabriel a foga között préselte ki a szavakat: -

Nem csinálok semmit.

-

Nem úgy hangzik, mintha nem csinálnál semmit. Az élet annyival könnyebb lenne, ha Michael hülye lenne! Michael összehunyorította a szemét.

-

Miért lógsz hirtelen ennyit Hunterrel?

-

Mit számít ez? - Gabriel a bátyja kezének dőlt, minden súlyát beleadta. Michael újra a ház falának lökte. A feje is nekicsapódott. Erősen. A verandán sisteregni kezdett a lámpa, és egy pillanatra fényesen felvillant. Gabriel

hallotta, hogy a bátyja lélegzete elakad. A hang egyszerre töltötte el szégyenérzettel és büszkeséggel. Émelyítő, eufórikus érzés ragadta mellkason, csavarta meg a gyomrát. Mégis a bátyja szemébe tudott nézni. Apró lökést adott az áramnak, erre a fény megint felvillant. -

Ne szórakozz velem, Michael! Michael nem mozdult. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig dermedten álltak, aztán

kivágódott a bejárati ajtó. Nick volt az: szeme tágra nyitva, arca kissé sápadtnak tűnt. -

Michael! Engedd el!

-

Menj vissza a házba! — szólt rá Michael, bár a szorítása már engedett. Gabriel kiszabadította magát, és a fal mellett kicsit arrébb húzódott a testvéreitől.

Mégsem került eléggé távol ahhoz, hogy ne érezze az ítéletüket. Hirtelen elment a kedve attól, hogy itt maradjon. Nem volt ínyére elvonulni mellettük, felmenni, és úgy tenni, mint mindig: fogat, arcot mosni, és arra gondolni, hogy a testvérei tudják, teljesen elszabadult. Nemcsak elszabadult, hanem gyilkos is. Nem bírt az ikertestvérére nézni, nem akart vádaskodást, elítélést, vagy ami a legrosszabb lett volna, szánalmat látni az arcára írva. El akart tűnni innen. Ám sehova sem mehetett. Tett egy lépést előre, megint tágra nyitva az ajtót. Félig-meddig azt várta, egyik testvére majd visszatartja, karon ragadja, a nevét szólítja, vagy bármi. Készen állt arra, hogy veszekedjen, verekedjen, de csend követte fel egészen az első emeletig.

Sohasem érezte magát ilyen elszigeteltnek. Jó ég, mire becsukta a hálószobája ajtaját, és kulcsra zárta, már el is szorult a torka! Mennyire hiányzott neki Nick! „Kopogtass!”- gondolta. „Kopogtass! Bocsánatot fogok kérni! Mindent megmagyarázok! Kopogtass!” Semmi. Semmi. Kedve lett volna porig égetni az egész házat. Leült a padlóra, az ablaka alá, és a térdének nyomta a homlokát. Ha most Layne felhívná, olyan nyomorult állapotban találná, hogy mindent elmondana neki. Kihalászta a telefont a zsebéből, és csak meredt rá. Imádkozott, hogy pontosan ez történjen. Ám pontosan, mint mindenki más körülötte, a telefon is néma maradt. Egész

éjszaka.

18. FEJEZET LAYNE KÖNNYŰ VÁGTÁBAN HALADT a lovával az erdei ösvényen. AZ arcát simogató szellő ki-kicsalt egy-egy hajtincset a sisakja alól. A nap alig kelt fel, csak vörös és sárga fénycsíkok szűrődtek keresztül a lombokon az ösvényre. Nem lett volna szabad egyedül lovagolnia erre, különösen, amikor senki sem volt a farmon. És végképp nem nyereg nélkül. Különösen akkor nem, ha a telefonját az istállóban hagyta, és ha leesik, semmilyen módón nem tud segítséget hívni. Felelőtlen volt. De nem érdekelte. Amikor a telefonjára nézett, Gabriel üzenete jutott eszébe. A kézírása a füzetében. Egész éjjel azt bámulta. Még tárcsázott is, de aztán nem tudta összeszedni a bátorságát, hogy fel is hívja. Az ösvény ereszkedni kezdett, enyhe lejtő volt, de könnyű vágtában át kellett helyeznie a testsúlyát, és összpontosítania kellett. Ezért jött ide. Az a hülye körbe-körbe körözés abban a hülye karámban nem terelte volna el a gondolatait Gabrielről. Mit is mondott Kara? „Észvesztően szexi!” Az is volt. És ennek tudatában is volt. Valószínűleg trófeát látott Layne-ben. Az a fajta fiú lehetett, aki listát vezet az iskola minden lányáról, és mindegyiket kipipálja, amikor végzett vele. Jó ég, hisz minden nap láthatta, hogyan méregeti Taylort! Én sem vagyok tökéletes. Nos, ettől jó darabig kalimpált összevissza a szíve a mellkasában. Amíg eszébe nem jutott, hogy a fiúnak egész készletnyi egysoros beszólása lehet raktáron. A hűvös levegő felfrissítette a lovát, és az oldalra szökkent, amikor egy madár repült keresztül az ösvény felett. Layne gyorsan a nyakára csapott egy kicsit a pálcával, és megigazította a kantárt is a kezében, hogy emlékeztesse, itt van még, és ura a helyzetnek. Hah! Ura! Ez volt úgy nagyjából az egyetlen helyzet, amiről úgy érezte, uralja. Az egyetlen. De legalább a lovat sikerült befolyásolnia. Megnyugodott, és egyenletesen haladt tovább: Layne ezt egész nap bírta volna. Látszott előttük az ösvény. A napfény foltokat festett a fűre. Békés látvány volt. Layne becsukta a szemét, és mélyet lélegzett. És ekkor hirtelen a levegőben találta magát: nem volt alatta a lova. És már csapódott is neki a talajnak.

Ujjai erősen szorították a kantárt: ez azon dolgok egyike, amiket egészen korán megtanul az ember. Valószínűleg azért, hogy a ló ne lóghasson meg. Ám az állat nemcsak hogy meglógott, de még vonszolta is őt. Fájt. Engedd el! Engedd el! Engedd el! Az ujjai nem engedelmeskedtek. Kicsivel később viszont már igen. Layne összekuporodott az ösvényen. Azt kívánta, bárcsak a sisak az egész testét védené. A fejét ugyan nem ütötte meg, vagyis mégis sokat köszönhetett neki. Csípője viszont egyértelműen az értésére adta, hogy ezt megbánja még másnap. A ló megijedhetett valamitől. A kemény esés alapján ítélve hirtelen tűnhetett el alóla: semmi más nem maradt, hogy felfogja, mint az ösvény pora. Micsoda hülyeségre utal így becsukni a szemét! Jó ég, milyen idióta az, aki becsukja a szemét, miközben könnyű vágtában halad egy erdei ösvényen? Ugyanaz a fajta idióta, amelyiknek tíz teljes másodpercébe kerül, hogy rájöjjön, el kell engednie a kantárt. Szerencsére senki sem volt épp a farmon, bár most nem volt sok ideje. Ha a lova nélküle tér vissza... nos, azt megbánná. Felhívnák az apját. Az apjának pedig nincs szüksége újabb csalódásra az életben. Layne felült, leporolta a lovaglónadrágját, és felmérte a kárt. Nem esett komolyabb baja. Hátranézett, hogy megállapítsa, mi ijeszthette meg az állatot - bár néha nem kellett sok ahhoz, hogy ez a ló megijedjen. Ám ekkor meglátta, hogy valaki ül az ösvény közepén. Felül, leporolja magát - egy szóval ugyanazt teszi, mint ő éppen. Basszus, egy embernek szaladt neki! A szemüvegét a telefonja mellett hagyta az istállóban, vagyis most képtelen volt kivenni az arcvonásait - de a szűrt napfényben annyit azért látott, hogy rövidnadrág és kapucnis pulóver van rajta, meg sportcipő. Egy pillanatra belegondolt abba, mi mindent jelenthet az, hogy egyedül van az erdőben egy férfivel, bár tekintetbe véve, hogy épp most rontott neki a lovával, egy kis udvariasság biztosan nem árthat. Layne felállt, és elindult a férfi felé. A térde nem lelkesedett az ötletért, és a feje sem volt sokkal jobb állapotban. Kikapcsolta a sisakját, és átdugta a szíját az öve egyik bújtatóján. Megrázta a haját, hogy ne tapadjon a homlokara az izzadság miatt.

-

Jól van? - kiáltotta. - Istenem, annyira sajnálom! Nem figyeltem... - Félbeszakította a

bocsánatkérést, mert apja szavai jutottak eszébe. „Ha bármikor balesetbe keveredsz, ne kérj bocsánatot! Rögtön arra utal, hogy a te hibád... ” De ebben a helyzetben hogy ne kérne bocsánatot? Az áldozata most bámulta, és Layne megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy nem igazi férfi, hanem tizenéves. Sötét haja volt, és ahogy közeledett hozzá, az arcvonásai is lassan kirajzolódtak előtte. És ezeken az arcvonásokon most megrökönyödés ült. -

Layne? A lány megtorpant az ösvényen.

-

Gabriel? - tétovázott. - Vagy Nick? Sajnálom...

-

Én vagyok az — a fiú hangja érdesen csengett , Gabriel. Ebben a pillanatban Layne agya felmondta a szolgálatot. A fiú olyan... megviseltnek

látszott. Gyűrött pulóver, rendezetlen haj. Az állkapcsán húzódó árnyból éjjel igazi borosta lett. Layne-t mardosta a bűntudat. Fel kellett volna hívnia. Bocsánatot kért tőle, és megadta neki a számát - ő pedig erre gyakorlatilag arcon csapta. Nem is: letiporta a lovával. Szedd össze magad, Layne! Valószínűleg másnapos. Layne kiegyenesedett, és összefonta maga előtt a karját. -

Megsérültél? A fiú hallhatta, milyen szenvtelenül cseng a hangja, mert az arckifejezése

megkeményedett. -

Én jól vagyok. És te?

-

Nagyszerűen. Gabriel felpattant, Layne fölé magasodott: hirtelen váltás volt a sebezhető, sérülékeny

helyzetéből az enyhén fenyegető tartásba. -

Mit csinálsz itt kint? A lánynak mindig meg kellett küzdeni az érzelmeivel, ha a fiú így nézett rá. Egyfelől kicsit

hátrébb akart húzódni, hogy több levegőt kapjon. Másfelől viszont egyenesen a fiúhoz akart lépni, csak hogy érezze, milyen a teste melege. -

Lovagoltam - felelte. - És te mit csinálsz? Futottam - mondta Gabriel, mintha nyilvánvalónak kellett volna lennie. Nos, igazából az

is volt. Gyorsan végigmérte Layne-t, aki most azt kívánta, lovaglónadrágja bárcsak ne lenne ilyen testhezálló. - Azt hiszem, az a szerencsém, hogy nem autóval jöttél. -

Hallgass el! - Layne csak ekkor értette meg, mit mondott a fiú. - Várj csak! Errefelé

laksz? A fiú a válla fölött hátrasandított. Mivel fák vették körül őket, Layne-nek fogalma sem volt, mit kereshet. Nem. Jó darabig futottam - kivette az iPodját a pulóvere zsebéből, és rápillantott. — Jó

-

hat kilométert. Layne pislogott. -

Hat... kilométert... futottál?

-

Aha. Nem voltam tudatában, hogy a reggeli futásomat is tönkretehetik, persze igaz,

hogy ez illik a hetem többi részéhez. Hangja elég éles volt ahhoz, hogy Layne úgy érezze, mintha pengét szegeznének a bőréhez. Ám valahogy mégsem őellene irányult. A fiú úgy viselkedett, mint egy fájdalomtól szenvedő állat. Layne összeráncolta a homlokát, tartott attól, hogy feltép egy sebet – de közben attól is tartott, hogy nem tépi fel. Válaszra nyitotta a száját, de a fiú arckifejezésének láttán nem bírt megszólalni. Kemény tekintet, összeszorított állkapocs. Zsebre tett kéz - de ettől nem tűnt lazábbnak. Inkább úgy festett, mintha igyekezne nem behúzni senkinek sem. Layne kiengedte a levegőt a tüdejéből. Megigazította a kabátját a csípőjén. -

Vissza kell mennem... el kell kapnom a lovamat.

-

Milyen messzire? -

Mi? - Layne szemöldöke felszökött. - Ó, azt hiszem, visszarohant az istállóhoz.

Durván egy kilométer lehet. Az ösvény egy kört ír le. Csak nem akarom, hogy valaki más akadjon rá, és felhívja apámat. Ha megtudnák, hogy egyedül vagyok itt kint... A hangja megint megbicsaklott. Gabriel egyszerűen csak nézte, azzal a kiismerhetetlen tekintetével, úgyhogy Layne sarkon fordult, elindult, és hátraszólt a válla felett: -

Figyelj, tényleg sajnálom, hogy neked mentem. Talán látjuk egymást a suliban. A fiú nem szólt semmit. Layne hallotta a sportcipője csikorgását a homokon maga mögött,

így tudta, hogy elindult ő is, hazafelé, vagy ki tudja hova. Ekkor Gabriel utolérte, és felvette vele a lépést. A lány lélegzete elakadt. -

Mit csinálsz?

-

Azt hiszed, egyedül hagylak az erdő közepén? Milyen fajta srácnak tartasz?

Layne felpillantott rá. A fiú arcán koszcsík húzódott végig, és rettenetes erőfeszítésébe került, hogy ne nyúljon oda, hogy letörölje. Kíváncsi lett volna, milyen érzés megérinteni a fiú arcát. Nyelt egyet. -

Fogalmam sincs. Gabriel felhorkant.

-

Nem hiszem. Layne megfeszítette a vállát: érezte, hogyan húzódnak össze az izmai. Ezzel a sráccal

beszélgetni olyan volt, mint aknamezőn settenkedni. Az ajkába harapott, és arra összpontosított, hogy zárva tartsa a száját. Egy idő után Gabriel szólalt meg: -

Hallanom kellett volna téged. A fiú hangja óvatos volt. Layne nem nézett rá, mert aggódott, hogy újabb akna várja, hogy

felrobbanhasson. -

Túl hangosra csavartam a zenét - folytatta. - Általában nem így futok, mert ez a

legbiztosabb módja annak, hogy az ember elüttesse magát. Még csak szét sem néztem, amikor az ösvényre értem. Csak... — habozott. Layne lélegzetvisszafojtva hallgatta. Apja egyszer azt mondta, hogy a legjobb módszer arra, hogy kiszedjük az igazságot egy tanúból az, ha elég türelmesek vagyunk, hogy megvárjuk, maga mondja el. „Mindenki szívesen beszél”- mondta. „A művészet abban áll, hogy hagyjuk őket elég sokáig beszélni. ” Gabriel a lányra pillantott, és ingerült hangot hallatott. -

Te is vagy néha úgy, hogy egyszerűen muszáj csinálnod valamit, hogy kitisztítsd a

fejed? Layne bólintott. Ezt aztán értette. -

Ezért futottál hat kilométert? A fiú vállat vont, és a környező fákat bámulta.

-

Muszáj volt eljönnöm otthonról. A szavai egy pillanatra keringtek Layne fejében, és szinte látta lelki szemeivel, hogyan állít

egy útépítő munkás táblát elé: „Óvatosan! ” Úgy döntött, nem kockáztat. -

Meglep, hogy nem tartogatod minden energiádat az edzésre. Suli után van, nem? Gabriel megrázta a fejét.

-

Nekem nem! Igazad volt. Anderson szagot fogott. Layne majdnem megbotlott az ösvényen.

-

Hogy érted, hogy szagot fogott? - jó ég, ha az apja sejtené, hogy kijavította valakinek a

dolgozatát - különösen egy leendő bűnözőét -, lányinternátusba küldené, mielőtt még bármit meg tudna magyarázni. Aha, és hogy tudnál megmagyarázni bármit? Bocsi, apa. Tök szexi srác volt. -

Nem miattad - Gabriel hangja szenvtelen volt. - Egyszerűen rájött, hogy csalok.

-

Szóval kitettek a csapatból? Felfüggesztettek? Nem...

-

Másfél hétre. Másfél hetet adott, hogy beadjam a tökéletes házi feladatot, és tesztet

írjak - én magam. Utána edzhetek, ha átmegyek a teszten. Layne mereven bámulta. -

De... ez nagyszerű! Csak megteszed a dolgodat, és...

-

Nem nagyszerű - a szavai megint jegesen csengtek. - Még az átkozott házi feladatot is

képtelen vagyok megcsinálni, nemhogy a teszten átmenni! -

De még mindig segíthetek neked... A fiú kitartotta a kezét, hogy leintse.

-

Igen? Miért? Layne alig kapott levegőt.

-

Mert... mert... Gabriel szeme ádázul csillogott.

-

Mi az, jótékonyságra adod magad? Hiányzik a tudat, hogy segítettél egy hivatásos

bajkeverőnek átmenni a matekteszten? Miért érdekel ez téged bármennyire is, Layne? A lány hátrahőkölt. A fiú mellkasa gyors ütemben emelkedett és süllyedt: Layne gyanította, hogy ha rátenné a tenyerét a fiú mellkasára, azt találná, hogy a szíve éppoly gyorsan ver, mint az övé. A napfény mostanra már bőségesen áramlott át a fák lombjai között, és izzadság csörgött le Layne nyakán. Gabriel hirtelen elfordult, nagyot sóhajtott, és a hajába túrt. -

Sajnálom. Nem miattad van. Layne a legszívesebben a fiú vállára tette volna a kezét, de nem tudta, hogyan fogadná. Mit

is mondott? „Muszáj volt eljönnöm otthonról. ” Layne visszafogta a hangját. -

Szóval a szüleid kiborultak? -

Nem - a fiú keze leereszkedett: megint zsebre dugta. Mobiltelefon, vagy valami

ilyesmi lehetett ott, Layne látta, hogy piszkál valamit. Gabriel szó nélkül újra elindult, így

Layne igyekezett, hogy utolérje. -

A szüleim meghaltak, amikor tizenkét éves voltam — szólalt meg végre Gabriel.

-

Sajnálom - suttogta Layne.

-

A bátyám huszonhárom éves, vagyis ő a gyámunk. A lánynak sejtelme sem volt, mit mondhatna erre. Gabriel most rápillantott.

-

Öt éve történt - mondta szenvtelenül. - Túltettem magam rajta. A lány ezt egy pillanatra sem hitte el.

-

Szóval... akkor a bátyád... ő kiborult?

-

Kiborulna, ha tudna mindenről. Rettenetesen összevesztünk tegnap este... valami máson. Layne is össze-összekapott Simonnal, de el tudta képzelni, hogy ha Gabriel összezörren a

testvéreivel, az nem úgy néz ki, hogy szavakkal, könnyekkel, árulkodással fenyegetik egymást. -

Nincs értelme olajat önteni a tűzre, mi?

-

Valami olyasmi.

-

Segít majd neked Nick? Gabriel tétovázott.

-

Nem hinném — újabb szünet. — Nick és én nem beszélünk egymással. Nos, ezek mögött a szavak mögött tényleg rengeteg fájdalom rejlett. Layne csak a teljes

történet apró darabkáival rendelkezett, mintha egy könyvben elolvasta volna minden fejezet elejét. Komoly dolog történhetett — csak épp nem tudta kibogozni, mi. A fiút kitették a csapatból, abból a csapatból, ahol annyira szeretett játszani - jó ég, hiszen még gyakorlatilag Simon is imádta Gabrielt a képességei miatt. Összeveszett az ikertestvérével, pedig tényleg közel állhatták egymáshoz, ha ilyen zökkenőmentesen cserélgettek helyet a tanárok és a többi diák előtt. Aztán meg is kereste őt a könyvtárban. Négyszemközt akart beszélni vele. Bocsánatot kért, és Layne jól tudta, milyen sokba került ez neki. Megértette őt, és végül azt a tökéletesen bájos mondatot hagyta a füzetében. Nem, nem is bájost. Őszintét. Vagy kétségbeesettet? Ez nem játszma volt. Tényleg szerette volna, ha a lány felhívja. Gabriel megint beletúrt a hajába. -

Bocsánat - szólalt meg. Kék szeme túlcsordult az érzelemtől- Befogom a számat. Szar

egy hét volt.

Layne mély lélegzetet vett. Utána pedig előrelépett, a fiú nyaka köré fonta a karját, és magához ölelte.

19. FEJEZET GABRIEL MEGDERMEDT, amikor megérezte Layne karját a nyaka körül. Ahogy mostanában zajlottak a dolgai, azon sem csodálkozott volna, ha kiderül, fojtogatási szándékkal teszi. Ám a lány csak ölelte. Vékony karja tele volt erővel, és a magasság- különbségük miatt a lány feje Gabriel vállán nyugodott. Nem is emlékezett, mikor ölelték meg utoljára így. Vagyis emlékezett. Az anya, a tűz után. Az ő mozdulatát viszont a hála és a kétségbeesés vezérelte. Nem Gabrielről szólt. El kellene tolnia magától Layne-t. Szétzúzhatná a felkínált vigaszt, és elérhetné, hogy a lány ugyanolyan nyomorultul érezze magát, mint ő előző este. Egyszer már sebezhetővé tette magát: nem követi el újra ugyanazt a hibát. Ám a lány testének melege átszűrődött a pulóverén, hajának illata az orrába került: gyümölcsös illatú sampon, talán málna vagy sárgabarack. Alatta valami természetes, friss, a szabad levegőre emlékeztető, mint... a frissen nyírt fű, vagyis nem, inkább... széna. Szénának kellett lennie, a farmról. Jó illat volt. Told el magadtól! El kellene. El is fogja. Az utolsó dolog, amire most szüksége van, az, hogy még valamit tönkretegyen. Most viszont, ebben a pillanatban, amikor arra gondolt, hogy lehetne otthon is, vagy az iskolában, ketrecbe zárt, veszett állatnak tűnt saját maga számára, és ennek fényében nem is volt olyan rossz dolog az erdő közepén álldogálni. -

Köszönöm - szólalt meg, és leeresztette a fejét, hogy a lány hajába beszélhessen.

A lány arca épp ott volt, mintha most emelte volna fel a fejét. Az arca, az állkapcsa íve, a füle hajlata. Gabriel eltöprengett, milyen érzés lenne a bőréhez érni, milyen ízű lehet az ajka. Kezével megkereste a lány csípőjét. Layne megmerevedett. Gabriel is megdermedt. Talán rosszul értette az egészet? Layne nem hívta fel előző este. Talán ez a hátsó szándék nélküli ölelés csak annyit tett, hogy tényleg szánalmat érez iránta? Jó ég, hiszen még a saját gondolatai is kínozni akarják! Nem messze tőlük állt egy fa. Kedve lett volna beleverni a fejét.

Nem, félre akarta tolni a lány haját az arcából, és meg akarta csókolni, hogy végre lecsillapítsa ezt a feszültséget kettejük között. Persze lehet, hogy csak ez a feszültség tartotta össze őket. Megmozdította a hüvelykujjat a lány kabátja alatt, pont a bordáinál - alig észrevehető mozdulat volt, talán egy centiméternyi, ha volt annyi egyáltalán. Mégis meghallotta a lány hirtelen lélegzetvételét, és érezte a lány testének apró mozdulását, ahogy elhúzódott tőle. A pokolba! Nem bírt elviselni még egy visszautasítást. Különösen nem Layne- től. Ő nem olyan volt, mint a többi lány. Átlátott Gabrielen. Kiismerte minden egyes gyengeségét. És épp ez az ok rejlett az ölelés mögött. Nem hajtott Gabrielre. Egyszerűen sajnálta a fiút. Elengedte a csípőjét. A hangja szenvtelenül csengett, mintha a tény, hogy csüng rajta a lány, valami véletlenszerű kellemetlenség lenne. -

Gyerünk! Nincs időm, hogy egész reggel kísérgesselek. Layne egy rántással kiszabadította a kezet, hátralépett, és a fiúra meredt. Jó ég, úgy beszélt, mint egy igazi seggfej!

-

Ne csináld ezt! - szólalt meg Layne. Mit? - Gabriel kivette az iPodját a zsebéből, és kibogozta a zsinórját. A fákon keresztül

épületeket látott innen, és a fejével arrafelé biccentett, amerre az ösvény haladt tovább. — Közel vagy már, nem? -

De igen, de... Ám Gabriel nem hallotta, hogy mit mondott még a lány. Bedugta a fülhallgatót a fülébe,

hátat fordított Layne-nek, és futásnak eredt.  Gabriel azt remélte, hogy Michael már nem lesz otthon, mire ő hazaér - de a bátyja vörös pickup terepjárója a felhajtón parkolt, amikor Gabriel kilépett a ház mögötti erdőből. Fontolgatta, hogy ne forduljon-e sarkon. Egyre csak Layne-re kellett gondolnia. Gabriel először fel sem ismerte. A lány leengedte a haját: gesztenyebarna hajzuhataga majdnem a derekáig ért, arca körül pedig néhány nedves tincs kunkorodott. Nem volt rajta szemüveg. Testhezálló, szürke lovaglónadrágja semmit sem hagyott a képzeletre. Hozzá térdig érő bőrcsizmát viselt. A francba is, ha ebben a szerelésben jelenne meg az iskolában, a fiúk fele ott lihegne a nyomában a folyosón! Még gesztenyebarna kabátjának is atletikus

szabása volt: kellemesen illeszkedett a csípője vonalára. A fekete, bordázott garbó volt az egyetlen ismerős darab rajta. És akkor? Sajnál téged! Odament az ajtóhoz, és csendesen igyekezett kinyitni, remélve, hogy Michael a zuhany alatt lesz, vagy ami még jobb lenne, még mindig alszik. Vagy ha legalább a konyhában volna, rejtve a tekintete elől. Persze nem így volt. Michael a lépcsőn ült, mellette egy csésze kávé. Gabriel nem tudta rávenni magát, hogy bezárja az ajtót. A napsütés hátulról szerencsére megtámasztotta. -

Ne fuss el! - szólította meg Michael. A hangja higgadtan csengett. Gabriel mérgesen rámeredt - de nem vette le a kezét a kilincsgombról.

-

Nem futok el előled!

-

Úgy nézel ki, mintha bármelyik pillanatban nekiindulhatnál!

-

Hát, te meg úgy nézel ki, mint egy...

-

Rendben, hagyd most abba! - Michael feltartotta az egyik kezét. - Nem azért vártam itt

rád, hogy veszekedést kezdjek veled. -

Akkor mit akarsz?

-

Az a Hannah nevű lány... a tűzoltó...

-

Mi van vele?

-

Az apja a megyei tűzoltóság parancsnoka... Gabriel értetlenül bámulhatta, mert Michael még gyorsan hozzátette:

-

Vagyis az a nem hivatalos látogatása rohadtul hivatalos lehetett. Gabriel habozott - nem tudta, melyik válasz lenne biztonságos.

Igazából bármit mondana, minden hiba lehetne. Michael tegnap este majdnem átlátott rajta. Egyre csak a testvére vádaskodását hallotta, amint a verandán azt mondja: „Azt akarom tudni, hogy te gyújtod-e ezeket a tüzeket”. Michael fogta a kávéját, felállt, és a konyha felé mutatott. -

Gyere! Mutatni akarok neked valamit. Gabriel csak fogta a kilincsgombot, mintha az elengedése azt jelentené, hogy

kiszolgáltatott fogoly lesz, és félig-meddig igaz vádaskodásokat kell hallgatnia. -

Nézd, iskolába kell mennem...

-

Csak egy másodperc lesz. Gabriel felsóhajtott, de követte a bátyját. Michael laptopja nyitva állt a konyhaasztalon. Michael megérintette az érintőpadot, hogy a

képernyő felvillanjon. Gabrielnek eleinte fogalma sem volt, mit kellene látnia. Felismerte a helyi újság honlapját: egész héten a Ravens védelmi vonaláról olvasott. A főcím arról szólt, hogy Federal Hill városrészben valami szomszédok közötti vita robbant ki. Nagy ügy. Utána viszont felfedezte a második főcímet, közvetlenül alatta, kicsit kisebb betűkkel szedve: A GYÚJTOGATÁSOK GYANÚSÍTOTTJA TŰZOLTÓ BŐRÉBE BÚJT A LAKE SHORE-I TŰZVÉSZBEN A francba! Gabriel rákattintott a linkre. -

Tegnap éjjel volt - szólalt meg Michael.

-

Köszönöm! Tudok olvasni. Gabriel szeme a cikkre szegeződött. Tegnap este tűz ütött ki Lake Shore városrészben. Három tűzoltó megsebesült, közülük egy súlyosan. Az előzetes vizsgálati eredmények szerint ezt a tüzet ugyanaz a gyújtogató okozhatta, mint a Magothy Beach Roadon és a Kinder Farm Lane-en történt tűzeseteket.

Blabla... Gabriel továbbugrott. A helyszínen dolgozó tűzoltók egy azonosítatlan férfi jelenlétéről számoltak be, aki a helyi önkéntes tűzoltóság felszerelésének megfelelő védőruhát viselt. A gyanúsítottról nem készült személyleírás. Jack Faulkner tűzoltóparancsnok nem kommentálta a nyomozást. Egy névtelen telefonáló szerint, aki állítólag a helyszínen tartózkodott: „Ennek az embernek hőskomplexusa van. Gyújtogat, csak hogy tűzoltósdit játszhasson. Ezen a héten elveszítettük az egyik emberünket. Elkapjuk, mielőtt megöl még valakit.” Hőskomplexus. Rohadtul viccesnek érezhetik magukat! Nem elég, hogy a testvérei azt gondolják, gyilkos szándékkal gyújtogat, még a tűzoltóság is osztja ezt a vélekedést. Michael még mindig mellette állt, és őt vizslatta. -

Van kedved elmondani nekem, hogy mi folyik itt? Gabriel lecsapta a laptop fedelét, és a folyosó felé fordult.

-

Hé! - kiáltott utána Michael. — Beszélnünk kell erről! Mit akarsz, mit mondjak? - szólt vissza Gabriel a válla felett. A torka elszorult, és tudta,

hogy ha megáll, vagy ha Michael nem állítja le magát ezzel a „majd együtt keresztülmegyünk rajta” kezdetű nótával, akkor tényleg kiborul. - Gratulálok, detektív úr! Megoldotta az esetet! -

A pokolba, Gábriel, ez mindannyiunkat veszélybe sodor! Értesz te engem?

-

Akkor adj fel!

-

Folytasd csak így tovább, és kénytelen leszek. Gabriel erre megtorpant a lépcsőn, de nem fordult meg. Alig kapott levegőt a dühtől. Michael ezt nem tenné meg. Képtelen lenne rá. Még azt sem tudta, kinek adhatná fel a bátyja. A zsaruknak? Az Őrzőknek? Tényleg számít, hogy kinek? Nem ő gyújtogatott! Ha abbahagyják Hunterrel, akkor sem

változik semmi. Eltekintve attól, hogy még több halálos áldozat lehet. -

Kérlek - mondta Michael. - Nem akarom azt hinni, hogy te csinálod ezt, de...

-

De mi? Kénytelen vagy? Akkora rohadt bajkeverő vagyok, hogy...

-

Hagyd abba a hisztizést! Nyilvánvaló, hogy valami közöd van hozzá. Megtennéd, hogy

elmondod nekem, mi történik itt? Gabriel megint elindult felfele. -

Miért tenném? Úgy hangzik, hogy már eldöntötted, mit szeretnél hinni.

-

Nem tudok neked segíteni, ha... Gabriel becsapta a szobája ajtaját. Utána nekidőlt az ajtónak, és a kezét ökölbe szorította az

oldala mellett. Zuhanyozhatna az iskolában. Meg sem kell várnia a testvéreit: átvághat az erdőn, és ott lenne fél óra alatt. Rengeteg ideje van. Kivett egy sporttáskát a szekrényéből, és bepakolt pár ruhadarabot. Ekkor viszont, kezében egy pólóval, elgondolkodott. Tálán csomagolhatna még néhány ruhát, csak arra az esetre, ha ma is tűz üt ki. Hirtelen eszébe jutott az újságcikk: „Elkapjuk, mielőtt megöl még valakit. ” Michael elmehet a francba. Viszont az igazi tűzoltók most tényleg keresni fogják. Tudják, hogy van kabátja, sisakja. Abba kell hagynia. Beszél Hunterrel. Komolyan abba kell hagyniuk! Ugyanakkor a tegnap esti tűz dühöngött. Akárki is gyújtotta, azt akarta, hogy emberek haljanak meg. Az alatt a tűzoltó alatt leszakadt a padló. Nem élte volna túl. És a kislány sem.

Jó ég, már a feje is megfájdult. Egyre csak rakta a ruháit a táskába. Akárhogy is legyen, az is segítség, ha csak meghúzhatja magát Hunternél. A pokolba is, még az erdőben is hajlandó lenne aludni! Ide semmiképp sem kell visszajönnie. Hiszen itt nem látják szívesen.

20. FEJEZET AZ ÖLTÖZŐ KIHALT VOLT.

Ebben nem volt semmi meglepő - az iskola csak fél óra múlva

kezdődött, és az első órában mindig csak a kilencedikesek egészségtanórája zajlott. Gabriel olyan forróra állította a vizet, amennyire csak bírta, és állt alatta, hagyva, hogy a víz a bőrébe égesse magát. Sokat futott ma reggel, és meg is erőltette magát, így remélte, hogy a fájdalom miatt nem tud majd a gondjaira összpontosítani, és sikerül elterelnie a gondolatatait a testvéreivel zajlott összetűzéséről. De sajnos ez nem így működött. Folytasd csak így tovább, és kénytelen leszek. A pokolba Michaellel! A tornaterem felől ajtócsapódás hallatszott. Talán az egyik edző, vagy valaki beugrik még egy röpke fél órára a konditerembe. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy indulnia kell. Rávágott a csapra, hogy elzárja a vizet. Ahogy a haját törölgette, hallotta, hogy valahol egy öltözőszekrény ajtaja csapódik. Hangok is odaszűrődtek hozzá, igaz, túl messziről, hogy kivehesse, miről van szó. Nevetés. Gabriel kihalászta a telefonját a hátizsákjából, hogy megnézze rajta az időt. Még mindig korán volt. Mindegy. Hirtelen mozdulattal kivette a farmerjét a hátizsákból. Ekkor kiáltást, dulakodást hallott, majd fémes csattanást, ahogy valami egy öltözőszekrénynek csapódik. Mi a...? Magára rántott egy pólót, és mezítláb indult el a szekrénysorok között. Hat srác, tízedikesek és kilencedikesek, állt az öltöző hátsó, tágasabb sarkában. Gabriel csak homályosan ismerte őket. Tartalékosok, gondolta. Megdermedtek, amikor megjelent előttük. Ideges pillantásokat váltottak egymással, mintha nem lennének benne biztosak, hogy megkönnyebbülést kell-e érezniük, amiért nem egy tanár érkezett. Ismerte ezt a nézést. Gyakorlatilag ő találta fel. Gabriel megeresztett egy félmosolyt: -

Szevasztok! Mi a helyzet? Hirtelen halk motoszkálást hallott az egyik szekrényből. Az egyik srác ököllel a

szekrénybe vert: -

Kuss, te retardált! Az egyik srác felnevetett.

-

Stacey, te hülye! Hát úgysem hall! Stacey! Micsoda idióta név egy fiúnak! Gabriel őszintén remélte, hogy ez a családneve.

Nem csoda, hogy ez a seggfej öltözőszekrényekbe tuszkol embereket. Még csak eredeti sem bírt lenni. Ekkor értette meg, mit is mondott a másik srác. Hát úgysem hall! - Jaj, dehogynem! - Stacey megint az öltözőszekrénybe öklözött, most erősebben. Nevetett, majd felemelte a hangját, szinte bekiabálva a szekrény szellőzőnyílásán: -

Kuss, te rohadt reta... Gabriel ökle a vállába csapott. A kölyök hátratántorodott, neki egy szekrénynek. Az egyik srác szembeperdült Gabriellel.

-

Ne már, ember! Csak vicc az egész!

-

Röhögnöm kell. Engedjétek ki! Stacey összeszedte magát, és a haverja mellé lépett. Kezeit ökölbe szorította maga mellett.

-

Semmi közöd hozzá. Gabriel megint meglökte.

-

Majd lesz hozzá közöm. Stacey visszalökte - és nem olyan volt, mint azok a kilencedikesek valamelyik nap.

Rendesen volt benne erő, Gabriel hátra is tántorodott egy lépést. Előrelépett egy másik is: sötét hajú, otromba alkat - több időt kellene a konditeremben, és kevesebbet gyorséttermekben töltenie. Ő is mellkason lökte Gabrielt. -

Takarodj innen!

-

Nyissátok ki! - mondta Gabriel. Az áram sistergett a fejük fölötti lámpákban, készen

arra, hogy kitörjön, együtt Gabriel haragjával. Stacey felhorkant: -

Mi van, ha nem akarjuk?

-

Majd én ráveszlek benneteket. Újabb srác lépett melléjük.

-

Te és pontosan melyik hadsereg?

-

Ez itt. Új hang. Gabriel arra fordult, és az idióták is körülötte.

Chris állt az egyik szekrény mellett. Vállán tartotta a hátizsákját, karját pedig keresztbe fonta a mellén. A többi kölyök megint váltott pár pillantást. Chrisnek volt némi hírneve, amióta szétvert

pár végzős srácot a szalagavatón - azokat, akik bántani akarták Beccát. -

Vagy - vont vállat Chris - úgy is csinálhatjuk, hogy hagyom, rendezzétek magatok. Én

majd szólok az edzőnek, hogy nyissa ki a szekrényt. -

Menj csak, Chris! - GAbriel gyorsan mellbe lökte Stacey-t. - Ugyan nem szeretek

lányokkal verekedni, de azt hiszem, megállOm a helyem, amíg visszajössz... -

Fogd be a szád! - csattant fel Stacey. Megint Chrisre pillantott.

-

Mindegy. Gyertek, srácok! Felejtsük el. Mind indultak volna. Gabriel karon ragadta Stacey-t, és nekivágta egy szekrénynek. Először engedjétek ki!

-

Stacey káromkodott, de piszkálni kezdte a számzárat, míg az kinyílt. Utána kirántotta a karját Gabriel szorításából, és indult a haverjai után. Gabriel bármelyik másik napon követte volna, és gondoskodott volna róla, hogy nyomorult napja legyen. Most viszont csak meg akart bizonyosodni róla, hogy Simon jól van. Layne mondta, hogy az öccsének nehéz sora van. Gabriel kíváncsi lett volna, vajon tudja-e, mennyire. Óvatosan kinyitotta a szekrényajtót. Simon farmert és jobb fajta sportcipőt viselt, de póló nem volt rajta. A karját maga elé emelte. Az arckifejezése egyszerre volt dühös és fáradt - és lerítt róla a megalázottság érzése, amiért Gabriel állt a szekrény előtt. -

Minden rendben van - mondta Gabriel. - Elmentek. Simon tekintete balra rebbent, Chrisre. Nem mozdult meg, hogy kimásszon a szekrényből.

-

Nem fog bántani - folytatta Gabriel. - Ő a testvérem. Chris. Chris felemelte az egyik

kezét: -

Szevasz. Simon még mindig nem mozdult.

-

Ő Simon - mondta Gabriel. - Ismerem a nővérét – szünetet tartott. — Süket a srác.

-

Rájöttem. Gabriel intett a kezével.

-

Gyere! Nem maradhatsz odabent egész nap. Simon elfordította a tekintetét: a szekrény szürke belső falára nézett. Állkapcsát

összeszorította, vállát megfeszítette. Sokáig nem mozdult. Épp, amikor Gabriel meg akarta kérdezni, hogy pillanatragasztóval rögzítették-e odabent, Simon kikászálódott a szűk szekrényből, majd leeresztette a karját.

Chris rémülten fújtatott egyet: -

Jézus Mária! Simon mellkasára szavakat mázoltak, úgy látszott, alkoholos filctollal. A legtöbb szó a „fogyatékos” és a „lúzer” variációja volt. Simon lélegzete még mindig szaggatott volt. Keze ökölbe szorult az oldala mellett. Gabriel

ismerte ezt az érzést: ha az ember elengedi magát, csak egy kicsit, minden szétesik körülötte. -

Nézd - szólalt meg Gabriel, és Simon mellkasára mutatott. - Ezek az idióták még írni

sem tudnak! Simon lepillantott. Az egyik bántalmazója ezt firkálta rá: „visszamaradot”. Erre majdnem elmosolyodott. -

Végül is milyen ironikus ez így - szólalt meg Chris.

Simon vett egy mély levegőt, és leengedte a vállát. Utána kinyújtotta a kezét, és egy telefont mutogatott. Gabriel megtapogatta a zsebét, de a telefonját a hátizsákjában hagyhatta. -

Chris, add oda neki a telefonodat! Chris odaadta. Simon írni kezdett. Köszi. Chris felpillantott. Gyűlölöm az ilyen embereket.

-

Simon írt még néhány betűt, majd visszaadta a telefont Chrisnek. Én is. Gabriel a zuhanyzók felé mutatott. -

Ha le akarod dörzsölni, kölcsönadok egy pólót, amikor készen vagy. Simon bólintott, megfordult, és elindult - de hirtelen megtorpant. Visszavette a telefont, és

írt még valamit. Ne mondjátok meg Layne-nek. Gabriel mereven bámulta a szavakat, majd felnézett Simonra, aki könyörgő tekintettel nézte. -

Rendben - mondta. Amikor Simon a zuhany alatt állt, Gabriel turkálni kezdett a hátizsákjában: pólót keresett

Simonnak, meg zoknit magának. Chris követte a padokhoz, és most csak ült ott, és figyelte. Gabriel felsóhajtott. -

Tudod - szólalt meg Chris -, ez nemigen fog lejönni szappanos vízzel.

Gabriel nem nézett rá.

-

Az a fertőtlenítő lószar még a bőrt is leszedi az emberről, úgyhogy. .. - Vállat vont.

Legalább ma péntek van, és a tartalékos csapat nem edz hétfőig. Simonnak addig nem kell a csapattársaival zuhanyoznia. És remélhetőleg addig el is halványulnak a szavak. -

Ryan Stacey-vel együtt járunk angolórára - mondta Chris. - Iszonyú seggfej.

-

Magamtól is rájöttem, kösz! Ha még egyszer megpróbálja ezt, meggyújtom. Válasz nem érkezett, de Gabriel érezte, hogy az öccse figyeli.

-

A pokolba is, Chris! Mi van? - felpillantott. - Mit csinálsz itt egyáltalán?

-

Hűha! Semmi kösz, Chris, hogy megmentetted a seggemet...

-

Nem mentetted meg a seggemet!

-

Hát, legalább egy felfüggesztéstől megmentettelek. Azt hiszed, csak Mike foglalkozik

most az ügyeddel? Gabriel mérgesen bámulta. -

Szerintem ki kellene maradnod ebből. Chris nem hátrált meg, de nem is volt az a fajta.

-

Mi történt Nickkel? Gabriel visszafordult a hátizsákjához. A legrosszabb az egészben az volt, hogy nem is

tudta, mi történt Nickkel. Még arra sem emlékezett, miért kötött bele. -

Tudod - mondta Chris -, egy egész sor nyivákolást kellett végighallgatnom Beccától,

hogy mi mindent mondtál Quinn-nek, de én tudom, hogy... -

Brühühű! - Gabriel egy rántással becipzárazta a hátizsákját. - Sajnálom, hogy

beleavatkoztam a szerelmi életedbe. Chris felsóhajtott, és a vállára lendítette a hátizsákját. -

Rendben. Felejtsd el! Sajnálom, hogy érdeklődtem a hogyléted iránt.

-

Á szóval érdeklődsz a hogylétem iránt?

-

Most már nem — Chris eltűnt a szekrények mögött. Gabriel a legszívesebben ököllel belevert volna valamibe. Esetleg megkereshetné Ryan Stacey-t? Ám ekkor újra felbukkant Chris. Vetett egy pillantást a falra, ami az öltözőt választotta el a

zuhanyozótól. -

Ki a nővére? Gabriel a hátizsákjába nézett, és nemtörődöm hangot erőltetett magára.

-

Csak egy lány a matekóráról.

-

Csak egy lány, mi?

Gabriel mérgesen Chrisre meredt. -

Csak egy lány.

Chris elmosolyodott. - Beccával is így kezdődött.  Layne a padjában ült, és várta, hogy elkezdődjön az óra. Nekikezdett a következő órai anyag végén lévő feladatoknak, és kétségbeesetten igyekezett elfoglaltnak tűnni. Az agya viszont sajnos nem volt hajlandó számokkal foglalkozni. Túlzottan is belefeledkezett annak felidézésébe, milyen érzés volt Gabriel keze a csípőjén. A lehelete a hajában. Gabriel még nem is ült mellette, az elméje máris gyerekeknek nem való forgatókönyvek lejátszásába kezdett. Persze talán nem is annyira felnőtt gondolatok voltak ezek. Még sohasem csókolt meg egy fiút, nem is beszélve bármi másról. Hála Istennek, rajta volt az a kabát! Különben is, a fiú eltolta magától. Akár el is hessegetheti magától ezeket a gondolatokat. Layne pontosan érezte, melyik pillanatban lép be a fiú a terembe. Érezte, amikor rászegeződött a tekintete, úgyhogy ő határozottan a füzetén tartotta a szemét. Írj! Igyekezz elfoglaltnak tűnni! Szeme sarkából látta, hogy a fiú a tanári asztalra teszi a házi feladatát. Elkészítette hát. Talált valaki mást, aki segít neki csalni? Valaki felkacagott mellette. -

Előredolgozunk, leszbikém? Taylor ült a padja tetején, hátrafelé fordulva. Valószínűleg Gabrielre várhatott. Layne

felsóhajtott, és rá sem hederített. -

Tudod - folytatta Taylor, - ha öt percet azzal töltenél, hogy tükörbe nézel, akkor nem

néznél ki ilyen lúzer strébernek. Layne felpillantott. -

Talán ha te öt perccel kevesebbet töltenél azzal, hogy tükörbe nézel, akkor nem néznél

ki ilyen ribancnak. A fél osztály visszafojtotta a lélegzetét. Layne hallotta a feszült várakozást, hogy felcsattan-e Taylor. Egy része legszívesebben visszaszívta volna a szavakat, tíz másodperccel visszapergette

volna az időt. A másik fele azzal akarta nyomatékosítani a mondandóját, hogy a ceruzáját is belevágja Taylorba. -

-

Óh — válaszolta Taylor gúnyos fintorral. — Féltékeny vagy. Ez tök cuki! Rád nem vagyok féltékeny. Gabriel átsétált a feszültségen, és lehuppant a székére. Még mindig fáradtnak tűnt. Igazság

szerint még fáradtabbnak, mint reggel hatkor. Közben valamikor lezuhanyozott és átöltözött, de borotválkozással nem vesződött. Hihetetlenül vad és szexi lett a megjelenése - és magával ragadóan szomorú is. Még csak rá sem pillantott Layne-re. Taylorra sem nézett: egyszerűen kivette a könyvét a hátizsákjából. Layne felsóhajtott, és visszafordult a könyvéhez. -

Mi a baj, leszbikém? — kérdezte Taylor. — Kifogytunk a sértésekből? Gabriel felemelte a fejét.

-

Hagyd békén, Taylor!

-

Védelmezed? Épp most nevezett ribancnak! A fiú felvonta a szemöldökét, és Layne-re nézett.

-

Tényleg? Jó ég, mintha kigyulladt volna az arca!

-

Hát... azt mondtam, hogy úgy néz ki, mint egy... Gabriel visszanézett Taylorra, felmérte a fekete halászhálót, az aprócska szoknyát, és a

majdnem tíz centi hasat szabadon hagyó topot. -

Értem, miért. A lány tökéletesen ívelt szemöldöke felszaladt, majd összevonódott.

-

Nem emlékszem, hogy tavaly tavasszal panaszkodtál volna. Layne nem bírt lélegezni, annyira elszorult hirtelen a torka. Szedd össze magad! Mintha meglepő lenne, hogy olyan lánnyal volt, mint Taylor.

-

Elég — mondta Gabriel.

-

Istenem, olyan érzékeny vagy újabban! — Taylor levette egyik lábát a másikról, és

előrehajolt. Layne egészen zavartalanul belelátott a topjába, pedig egyáltalán nem ült olyan közel hozzá, mint Gabriel. Vissza kellett fordítania a tekintetét a matematikafeladatra. -

Eljössz Heatherékhez az edzés után? - kérdezte Taylor. Gabriel elfordult.

-

Nem hiszem. Ugyan már! Mindenki tud arról a matekos cuccról. Csak annyit tesz, hogy hamarabb ott

lehetnél. — A keze megmozdult, Layne pedig minden igyekezetével a könyvére szegezte a szemét, hogy ne kelljen néznie, ahogy hozzáér a fiúhoz. -

Honnan tudják? - Gabriel hangja hirtelen élesen csengett. Kérlek! Az egész pomponlány-csapat tud róla. Most beszélik meg, hogy hogyan

szerezzék be neked a házi feladatot. -

Nézd! Felejtsétek el. Nincs szükségem a segítségükre.

-

Pedig úgy tűnik, hogy valakinek a segítségére szükséged lesz. - Taylor kivette az ajakírt

a táskájából, és megint keresztbe vetette a lábát, haját pedig hátralökte a válla felett. - Lehet, hogy személyes korrepetitorra lenne szükséged. Úgy mondta ki a korrepetitor szót, mintha valami teljesen mást ajánlana. Layne megparancsolta az agyának, hogy állítsa le a képek bemutatást Taylor és Gabriel csókolózásáról, miközben könyvek és papírok hullanak a földre. A ceruzája kis híján átszúrta a füzetét. -

Talán - fuvolázta Taylor sokat sejtető hangon – dolgoznunk kellene ma este. Gabriel halkan felnevetett, és az ő hangja is sokat sejtetett.

-

Talán már meg is van a korrepetitorom. Layne ceruzája eltört a füzetén.

-

Ki az? - kérdezte Taylor.

-

Layne - a fiú még mindig nem nézett rá. Layne úgy érezte, mintha a torkán akadt volna meg az eltört ceruza.

-

Layne - ismételte Taylor, és az ajkára helyezte egyik ujját. - Layne. Nem hiszem, hogy

ismernék bárkit, aki... -

Én vagyok az - csattant fel Layne. - Az én nevem Layne.

-

De várjunk csak! - mondta Taylor émelyítően negédes hangon. - Mindenki tudja itt,

hogy a te neved perverz homokos leszb….. -

Hé — Gabriel félig felemelkedett a székéről. Elnézést! - Mrs. Anderson közvetlenül mellettük állt, karnyújtásnyira Layne padjától.

Layne megint elvörösödött, és visszapillantott a könyvére. -

Bocsánat, Mrs. Anderson - mondta Taylor, még mindig negédes hangon. - Csak arról

beszélgettünk, hogy mennyire imádjuk ezt az órát, amióta át tetszett venni bennünket. A tanárnő összecsücsörítette a száját. -

Üljünk le, nyugodjunk meg, hogy kezdhessünk.

Amikor visszament a terem elejére, Layne a szívét igyekezett nyugtatni, hogy rendesen kezdjen verni. Hogy értette ezt Gabriel? Most azt akarja, hogy segítsen neki? A padja szélén egy összehajtogatott cetli landolt. Amikor kinyitotta, Gabriel kézírását látta meg.

Nem muszáj, ha nem akarod. Csak azért mondtam, hogy hallgasson végre el. Layne nyelt egyet. Olyan nehéz volt ezen a fiún kiigazodni. Mint a telefonszámos dologgal. Ez a cetli most azt jelentette, hogy szeretné, ha segítene neki, vagy azt, hogy ürügyet akar neki adni, hogy nemet mondhasson? Amikor megölelte az erdőben, a fiú egész testében megfeszült, mintha nem tudná, hogyan reagáljon. Nem is képzelte volna, micsoda érzelem, fájdalom rejlett a hangjában. Utána pedig eltolta magától. Nem! Várjunk csak... Ő tolta el a fiút! Az egész olyan zavaros volt - pedig az élete már így is tele volt csupa zavarral. A padja szélén újabb cetli jelent meg. Lassan bontotta ki.

Sajnálom a ma reggelt. Annyi bajom van. Nem kellett volna ilyen baromként viselkednem. Már másodjára kért tőle bocsánatot. Pedig nem úgy tűnt, mintha Gabriel Merrick túl gyakran kérne bocsánatot. Layne óvatosan kitépett egy lapot a füzetéből. Segítek neked. Összehajtogatta. Utána az egész órán a saját cetlijét bámulta, és mérlegelte a helyzetet. Ha rosszul értette, akkor csak újabb alkalmat szolgáltat a fiúnak, hogy elutasítsa. Forgathatja a szemét, és keresztülnézhet Layne-en. Fájdalmat okozhat neki. Megint. Szerencse, hogy nekikezdett a szünetben az órai anyagnak, mert egyetlen szót sem hallott abból, amit a tanárnő mondott. Amikor kicsengettek, gyorsan beletolta a könyveit a hátizsákjába. Aztán, mielőtt még megváltoztathatta volna a döntését, a fiú padjára ejtette a cetlit. Majd anélkül, hogy megvárta volna, hogyan fogadja, kisétált a teremből.

21. FEJEZET LAYNE EGY RÉGI ÉVKÖNYVET LAPOZGATOTT a könyvtárban, és igyekezte kikapcsolni Kara nyivákolását. -

Nem értem, miért pocsékolsz ennyi idő egy hülye projektre! Nem vagy éhes? Hoztam ebédet - hazugság. A gyomra görcsben állt a Gabriellel zajló dráma miatt,

úgyhogy az evés amúgy is rossz ötlet lett volna. -

Ha olyan éhes vagy, lóghatsz a menzán is.

-

És magadra hagyjalak? Istenem, Layne, van fogalmad arról, hogy ez hogy nézne ki? Layne a szemét forgatta - remélte is, meg nem is, hogy Kara meglátja.

-

Köszönöm az aggódásodat!

-

Layne! Mindenhol kerestünk! Az éles hangra Layne felkapta a fejét. Taylor Morrissey és Heather Castelline állt előtte. Csillogó haj, csillogó ajkak, testhezálló

ruhák. A tökéletesség mintaképei. Layne eltöprengett, elfusson-e; persze a pomponlány-csapatban vannak, így valószínűleg hamar elkapnák. Csak nem itt, a könyvtárban tervezik laposra verni? Kara szája tátva maradt. -

Sziasztok - szólalt meg Layne rettentő bizonytalanul. Taylor rámosolygott.

-

Tudni szeretnénk, hogy eljössz-e ma este. Tudod, mindenki hoz valamit, és próbálunk

tervezni. -

Hova? - kérdezte Layne. Heather kuncogott.

-

A buliba, butuskám! Kara az asztal alatt sípcsonton rúgta. Layne keresztbe fonta a karját maga előtt.

-

A buliba. Azt akarjátok, hogy én jöjjek el a ti bulitokba. Hát Gabriel azt mondta barátok vagytok, és annyira nyilvánvaló, hogy beléd van

zúgva, úgyhogy... Kara megint sípcsonton rúgta. Layne már kis híján visszarúgott. Taylorra hunyorított. -

Vicces. Az órán azt mondtad, hogy én egy... várj, hadd idézzem már pontosan...

perverz homokos... -

Kérlek - mondta Heather szemforgatva. - Folyton így nevezzük egymást. Taylor egy

totális ribi. Taylor meglibbentette a haját, és tovább fűzte: -

Totál. Szóval jössz, vagy mi lesz? Layne rámeredt.

-

Igen! - válaszolta Kara. - Megyünk! Layne tanulmányozta őket.

-

Nem veszem be! Félrehúzta a lábát, mielőtt Kara harmadjára is megrúghatta volna.

-

Nézd! - Taylor kihúzott magának egy széket, és színpadiasán bevetette magát. -

Tudom, hogy nem vagyunk mindig kedvesek. De ilyennek kell lennünk, különben lúzerek vennének körül minket -vállat vont. - Ha Gabriel Merrick azt mondja, hogy közülünk való vagy, akkor közülünk való vagy. -

Gyertek egy kicsit korábban - mondta Heather. Megkerülte az asztalt, és felemelte

Layne copfjának végét. - Megcsináljuk a frizurádat. Fogadni mernék, hogy csodás hajad van! Layne meg sem tudott mozdulni. -

Igen - helyeselt Kara. - Egészen leér a csípőjéig!

-

Ha nem akarsz eljönni - mondta Taylor -, totál megértem. Úgy értem, Gabriel sem akart

jönni, amíg meg nem mondtam neki, hogy téged is meghívunk... Layne igyekezett elképzelni, ahogy Taylor megkeresi Gabrielt a folyosón, aki egyre csak hessegeti el magától, míg Taylor elő nem áll azzal, hogy őt is meghívják. Ugyan már! Utána viszont eszébe jutott az a két cetli a padján. Vagy talán mégis lehetséges? -

Itt van a címem - Heather egy papírdarabot csúsztatott át az asztalon. - Gyertek

hétkor! Mindenki más úgy nyolc körül jön. Layne a papírra pillantott - nem mintha kellett volna. Nem volt semmi meglepő abban, hogy Heather nem emlékezett, Layne egészen a közelükben lakik. Persze ez azt is jelentette, hogy nem ragad ott a bulin, ha nincs kedvére. Ha a lányok hisztizni kezdenek, gyalog hazamehet. -

Oké - mondta, és közben gyűlölte azt a részét, amelyik ilyen szívesen ráállt. Gyűlölte

ezeket a lányokat. Komolyan gyűlölte.

Bár néha mégis előfordult, hogy kétségbeesetten kívánta, bár hasonlóbb lenne hozzájuk. Különösen az utóbbi időben. -

Jövök — mondta. — Hétkor?

-

Jövünk - tette hozzá gyorsan Kara.

-

Nagyszerű - mondta Taylor. - Hozzatok valami édeset, okés? 

Layne számolta a perceket, hogy mikor lép be az apja az ajtón. Ma is sokáig dolgozott, mint mindig. Layne felhívta, hogy megmondja neki, Karával egy barátnőjükhöz mennek, csak itt az utcájukban, apja pedig megígérte, hogy hazajön, mielőtt elindulnak. Csokidarabkás kekszet sütöttek Karával, egy tányérra tették, és fóliával letakarták. Kara most kivételesen egész kedves volt - Layne pedig elgondolkozott azon, vajon ilyen érzésnek kellene-e lennie a barátságnak: nevetgélés, ugratás, kekszsütés. Simon fent volt, bezárkózott a szobájába. Más pólóban jött haza az iskolából, mint amiben ment, és amikor Layne megpróbálta megkérdezni, mi a baj, Simon elég egyértelműen elutasította. Kara megnyalta a kanalat. -

Komolyan farmert és garbót akarsz felvenni? Egy buliba? Layne vállat vont.

-

Azt hiszem, te annyit villantasz magadból, hogy az kettőnknek is elég.

Ez igaz is volt: Karán spagettipántos top volt, és testhezálló háromnegyedes csípőfarmer. A nadrág egy kicsit túl szűknek tűnt, de Layne-nek nem volt kedve feszegetni a témát. Kara a mosogatóba dobta a kanalat. -

Fogalmam sincs, hogyan tudtad magadra vonni a Merrick ikrek egyikének figyelmét.

-

Nekem sincs.

-

Nem kell mindenáron villantani magadból, hogy szexi legyél, az ég szerelmére! De mi

lenne, ha harisnyát és szoknyát vennél fel? A garbó akár maradhatna is! Layne tétovázott. Kara megragadta a kezét, és a lépcső felé kezdte vonszolni. -

Legalább próbáld fel! Kara önmagáról megfeledkezve turkált Layne szekrényében, legtöbb ruhája régebbi,

általános iskolai darab volt. -

Tessék! - egy rakott, fekete-vörös szövetszoknyát rántott elő.

Layne fintorgott. -

Kérlek! Ötödikben viseltem. A templomba mentem benne! Így is volt. A szüleivel. Családként mentek, egymás mellett ültek. Utána együtt töltöttek

egy korai ebédet. Mindenki mosolygott, és boldognak tűnt. Micsoda vicc volt az egész! -

Vagyis most tökéletes lesz - mondta Kara. - Van fekete harisnyád? Volt. Télen a lovaglónadrágja alatt hordta. Mély lélegzetet vett.

-

Nem hiszem, hogy...

-

Csak próbáld fel! Nem kell abban menned, ha nem akarsz. Fel is próbálta hát - a fürdőszobában, ahol Kara nem láthatta, hogyan öltözik át. A fekete

harisnya nem volt áttetsző - egy darabka bőr sem sejlett át rajta. A szoknya túl rövid volt szinte illetlenül. Hátul a rakás alig takart valamit. Viszont a fekete harisnyával kevésbé közönségesen, inkább... játékosan festett. Mégis, a fekete garbóban úgy nézett ki, mintha temetésre indulna. Ribancos temetésre. Ezt semmiképp sem viselheti! Kopogtatás rántotta ki a gondolataiból. -

Layne! Nézd, mit találtam! Layne kinyitotta az ajtót, Kara szája pedig tárva maradt.

-

Ó, mindenképp ebben mész!

-

Szó sem lehet róla.

-

Láttad, hogy mi volt a többi lányon? Egyszer az életedben nem tudnál megpróbálni

beilleszkedni? Layne-nek eszébe jutott az érzés, ami a könyvtárban fogta el. Úgy is sötét lesz a buliban, nem? Nyelt egyet. -

Lehet.

-

Ebben! - Kara egy pár fekete csizmát emelt fel. Matt bőr, magas, öt centis sarok, és

végig csipkedíszítés. Layne emlékezett erre a csizmára. Ismert nem egy gyereket, akinek az egész szerelése nem került annyiba, mint ez a csizma. Anyja vette neki, közvetlenül a középiskola kezdete előtt. -

Kérlek, Laynie - mondta. - Hordj valami olyat, ami nem úgy néz ki, mintha a

szeretetszolgálattól szerezted volna. Layne a szekrénye legmélyére temette el ezt a csizmát.

Kinyújtotta a kezét, és megérintette a bőrt. Sima volt, mint a vaj. -

Rendben - suttogta. A csizma, a harisnya és a szoknya együtt olyan hatást ért el, mintha harminc kilométer

hosszú lenne a lába. Kara turkálni kezdett a komódban. -

Túl sok fekete! Kell valami... Tessék! Egy vörös garbót nyújtott felé. Layne alig hordta: az anyaga vékony volt, és szorosan a

testéhez simult. Nem is beszélve arról, hogy harsányan követelte a figyelmet. -

Vedd fel! - csattant rá Kara. Layne meghallotta apja kulcsát a zárban. Most! — mondta Kara. Kihátrált a fürdőszobából, és behúzta maga mögött az ajtót. -

-

Már majdnem indulnunk kell! Layne magára rántotta a garbót, és bele sem nézett a tükörbe. Ha belenézett volna, sohasem szedte volna össze magában a bátorságot, hogy kisétáljon a házból. Egyszerűen kivágta az ajtót, és levonult a lépcsőn. . Az apja csak ránézett, és máris a földre ejtette az egész postát. Köhögött. -

Azt hittem, csajos este lesz!

-

Az lesz! - kiáltotta Kara. - Heather megigazítja Layne haját, teletömjük magunkat

sütivel, és... -

Kara, remélem, nem tartasz bolondnak! Kara a szemét forgatta.

-

,

Mr. Forrest, ne vegye rossz néven, de nem hiszem, hogy tudná, milyen egy csajos este! A férfi Karára nézett, majd vissza Layne-re.

-

Talán el kellene vinnem benneteket.

-

Persze- mondta Layne könnyedén. Hála Istennek, hogy korábba mennek! - Legalább

találkozhatsz a többi lánnyal. Tulajdonképpen még jobban sikerült, mint Layne gondolta volna. Taylor és Heather mézesmázoson fogadta őket az ajtóban, biztosították Layne apját, hogy Heather anyja bármelyik pillanatban hazajöhet a boltból, és megkérdezték, nem akar-e egy eszpresszó kávét. Taylor Layne vállára dőlt, és feltűnően suttogott, hogy sohasem vette észre, milyen szexi apja van!

Valószínűleg ez volt a legelső alkalom valaha, hogy Layne látta az apját elpirulni. -

Rendben - mondta az apja, és megcsörgette a kulcsait a zsebében. - Azt hiszem, haza

kell mennem Simonhoz. Persze, mintha legalábbis ki tudná csalogatni Simont a szobájából! Layne lábujjhegyre állt, és arcon csókolta. -

Kösz, apa! Amikor a férfi kilépett az ajtón, Taylor kuncogni kezdett.

-

Az apákkal olyan egyszerű bánni!

-

Kérlek - mondta Heather. - Csupán riszálni kell egy kicsit a seggemet, és máris ideadja

a platina hitelkártyáját! Layne majdnem öklendezni kezdett. Heather az apja előtt riszálja a fenekét? -

A házatok csodálatos - lihegte Kara. Az is volt. Layne soha semmiben nem szenvedett hiányt, de az ő házuk hagyományos volt,

csiszolt fával, márvánnyal. Heatherék házának teljes hátsó fala üvegből volt, és terjedelmes medencére tekintett, mögötte a Severn folyóval. Az udvar szélén fáklyákat gyújtottak, és halkan szólt a zene a hangfalakból — az egyik toplistás szám ment: egy azok közül, amik mind egyformán hangzanak. Heather vállat vont. -

Nem rossz. Taylor kivett egy pezsgősvödröt a hűtőszekrényből.

-

Kértek egyet? — kérdezte, és kinyújtott valami őszibarackszínűt. Kara habozás nélkül elfogadta. Layne megrázta a fejét. Hogy ne tűnjön túlzottan cikinek, még hozzáfűzte:

-

Még nem.

-

Megértelek — mondta Heather, aki szintén nem ivott semmit. — Utálom, ha berúgok,

mielőtt megérkeznek a többiek. -

Az én véleményem: ugyan mi a különbség? - mondta Taylor. Manikűrözött körmével

Layne-re mutatott. - Most pedig te következel — mondta éles, szinte kihívó hangon. Layne megrezzent, hirtelen a legrosszabbra is fel volt készülve. -

Én?

-

Aha. Te. Hajcsavarók. Most.

22. FEJEZET LAYNEA MEDENCÉK MELLETT,

egy sötét sarokban üldögélt, és azon töprengett, mikor mehet

már haza. Tartott eleinte valami rettenetes csínytől: hogy levágják a haját, vagy ruhában bedobják a medencébe. Taylor és Heather egy időre becsavarta a haját, majd annyi sminket kent rá, hogy magát sem ismerte meg a tükörben. Amikor kivettek a hajcsavarokat, a haja vastag loknikban zúdult a hátára: a sötét tincsek úgy festettek, mintha valaki máséi lennének. Amikor megkezdődött a buli, mintha megfeledkeztek volna a jelenlétéről. Az éjszaka mostanra koromsötét lett, és a fáklyák lobogva rajzolódtak ki a sötét ég alatt. Túl hideg volt ahhoz, hogy megkockáztassák a medencét, de a forró pezsgőfürdőbe egy tucatnyian is bepréselődtek — ideértve Karát is, aki mostanra már a negyedik pezsgőnél járhatott.

Layne

megkísérelte

lebeszélni

a

másodikról,

Kara

viszont

sikoltozva

rendreutasította, hogy ne legyen már ilyen jó lány. Mindenki nevetett. Layne ekkor keresett magának egy félreeső helyet a félhomályban. Igyekezett volna beszédbe elegyedni, de senkit sem ismert itt, és ahányszor csak közeledett egy csoporthoz, zavarodottan bámulták, mintha valami gyanús idegen tévedt volna ide az utcáról. Először megpróbált beszélgetni, remélve, hogy majd elszáll a feszengés. Ám nem tudott sokat a sportról, nem járt minden héten buliba, és nem is volt tagja ezeknek a bizottságoknak, amik annyira foglalkoztatták a lányokat. Az őszi bál? Évkönyv? Aha... Hé, skacok, akar valaki dumcsizni a Bronte nővérek regényeinek szociális dinamikájáról? Taylor eltántorgott valamerre. Layne egyszer már látta a kert végében egy bokorba rókázni. Nem mintha áhította volna a társaságát. A loknik és a feltűnő bratyizás ellenére még mindig nem bízott meg benne. Különösen, mivel Gabriel nem jelent meg. Vicc lett volna? Lehet, hogy telebeszélték a fejét üres szavakkal. De... ha ez vicc, akkor mintha nem lenne poén! Taylor nem is gúnyolta ki azért, mert egyedül üldögélt... Layne pedig hazudott volna, ha azt mondja, nem fordult minden egyes ember után, aki a medencékhez lépett. Egyszer azt gondolta, Gabrielt látta, de a fiú arcán könnyed mosoly ült, és nevetgélt a karján függő, atletikus szőkeséggel. Nick. Lehetetlen lett volna, hogy Gabriel kedélye egyetlen délután alatt komor búból

könnyed nevetgélésbe forduljon. És az is lehetetlen, hogy másik lánnyal jelenjen meg, hiszen Taylor azt mondta, hogy miatta jön! Hacsak nem ez volt a vicc? Layne gondolatai sötét kétkedésbe fordultak, de aztán valamelyik srác a grill mellett felkiáltott: -

Nick! Szevasz, ember! Már neki is kezdtek annak a srácos, pacsis, kézrázós, vállösszebökős cuccnak. Megkönnyebbülés! Ám rögtön utána megint eszébe jutott, hogy Gabriel nincs itt. Ő pedig még mindig egyedül volt. Figyelte a medencék melletti fáklyákat. Mindegyikben kicsi lángocskák lobogtak. A

medence túlsó végén egy srác kirántotta a tartójából, és tüzes lándzsaként böködött vele a haverja felé. -

Idióta! - morogta. Tényleg idióta - szólalt meg mögötte egy hang. - Még mindig azt hiszi, hogy felső

tagozatos. Layne a hang felé rántotta a fejét. A szíve könyörgött, hogy Gabriel legyen az, bár az agya tudta, hogy ez nem az ő hangja. Egy fiú volt, arcról még ismerte is, de hirtelen nem tudta hova tenni. Nem volt igazán helyes fiú, mégis a maga tökös módján jóképűnek lehetett nevezni: az a fajta srác, aki az egyetemi évei alatt majd sörösdobozokat lapít szét a homlokán. Sötét, rövidre nyírt haj, kerek arcvonások. Túl sötét volt ahhoz, hogy Layne megállapíthassa, milyen színű a szeme. A fiú a fáklyával hadonászó srác felé biccentett, aki most kard módjára lóbálta a fáklyát. -

Fogadni mernék, hogy közben valamelyik Csillagok háborúja- filmből idéz. Layne elmosolyodott.

-

Luke!- ferdítette el a hangját. - Én vagyok az apád! A fiú visszavigyorgott. A tűz fénye megragadta, felragyogtatta a szemét.

-

Egy lány, aki betéve ismeri a Lucas-összest! Layne vállat vont, és érezte, hogy kissé elpirul.

-

Van egy öcsém. Ez az egyetlen idézet, amit ismerek. A fiú a Layne melletti nyugágyra mutatott.

-

Ül itt valaki? A lány arca még jobban égett, és csak remélte, hogy a fiú nem veszi észre.

-

Nem. Épp elég hely van.

Jaj! Miért mondta ezt? A fiú mégis leült, és nem bűzlött sem szesztől, sem füsttől, mint a legtöbben ebben a buliban. -

Ki az öcséd? - kérdezte a fiú. - Itt van? Layne hangosan felnevetett, majd köhécseléssel maszkírozta. Egyetlen dolog lehetne még

kínosabb, mint hogy ő itt van a bulin: ha Simon itt lenne. -

Nem. Most kezdte a középiskolát. Kosárlabdázik, de még a tartalékos csapatban.

-

Igen? - kérdezte a fiú, és felderült az arca. — Én is. Hogy hívják? Layne habozott: nem tudta, hova vezet mindez.

-

Simon Forrestnek. A fiú szemöldöke felszaladt.

-

Simon a te testvéred?

-

Ez mit jelentsen? A fiú mosolygott, és elfordította a tekintetét.

-

Semmit. Simon rendes srác - visszafordult Layne-hez, és farkasvigyor ült az arcára. A

hangja sötét, magával ragadó lett: - Csak meglep, hogy ilyen szexi nővére van. Hát, Layne arca most már majdnem lángra lobbant. -

Biztos vagyok benne, hogy ezt ő is meglepve hallaná.

-

De most elég róla. Mi a neved? Mintha közelebb húzódott volna, és Layne most izzadságot érzett a tarkóján, a hajzuhataga

alatt. A srác nem gúnyolta ki Simont, pedig Layne fel lett volna rá készülve. „Simon rendes srác. ’’ Könnyedén mondta ki ezeket a szavakat. Talán az öccse kezd barátokra lelni? Lehet, hogy még az sem baj, hogy Gabriel nem jelent meg. -

Layne - válaszolta.

-

Layne — ismételte a srác halkan. — Tetszik. Elkísért ide valaki? Kara és Taylor erőfeszítéseinek eredményét dicsérte, hogy a srác azt hitte, egyáltalán

valakivel jött ide. Megrázta a fejét, és érezte, hogy a loknijai piszkálják a vállát. A fiú még közelebb húzódott, és végighúzta az ujját a lány bal vállától a könyökéig. A jó oldala volt, a biztonságos oldala, úgyhogy hagyta. -

Hé - szólalt meg a srác meglepetten, kicsit évődő hangon. - Van egy kis izmod, ahhoz

képest, hogy milyen apró vagy. Layne elvörösödött. - Hát... -

Ne mondd meg! - a srác gyorsan végigmérte. - Jóga?

Layne nevetett. -

Nem - szünetet tartott. Sohasem beszélt a lovakról az iskolában, de eszébe jutott Gabriel

megjegyzése, hogy micsoda butaság eltitkolni az ilyesmit. Különösen egy olyan fiú elől, akinek nyilvánvalóan tetszik. -

Lovagolok — magyarázta. A fejével biccentett. — A gazdaság közvetlenül a

lakóparkunk mellett van. Minden reggel elsétálok az istállóhoz, és lovagolok. -

Ismerem azt az erdőt. Ott élek, a túloldalán — Szünetet tartott, és Layne érezte, hogy

még közelebb húzódik hozzá. - Suli előtt lovagolsz? Milyen komolyan veszed! Layne vállat vont, és visszafordult — mire az ajkaik egymáshoz értek. Layne visszatartotta a lélegzetét, és elhúzódott. A fiú nem üldözte, de kezével tovább simogatta a lány felkarját. -

Jól vagy? Layne gyorsan, gondolkodás nélkül bólintott. A fiú ajkának édes íze volt — mint a

borsmentának. A srác most a hüvelykujjával végigsimított a lány ajkán. Layne- nek a lélegzete is elállt. -

Örülök, hogy eljöttél - mormogta a fiú. Erre valami megenyhült Layne-ben.

-

Én is. Erre megint megcsókolta, Layne pedig hagyta, csak a tapasztalat kedvéért. A fiú szája

nehezebb volt, mint amire számított — de nem volt rossz. Csak... váratlan. Amikor az ajkai széttárták az ő ajkait, Layne a fiú mellkasára tette a kezét. A srác megint megállt, Layne pedig igyekezett megnyugtatni a lélegzetét. A fiú szeme kutatóan végigmérte az arcát. -

Nagyon csinos vagy! Layne-nek megint ugyanaz jutott eszébe, mint pár perccel ezelőtt. Lehet, hogy még az sem baj, hogy Gabriel nem jelent meg.

-

Kösz — suttogta. A fiú ajka megint megtalálta az ő ajkát: nehéz volt, meleg és nedves. Ilyen hát csókolózni. Kellemes, de nem értette, mi olyan nagyszerű ebben. Még egyszer a fiú mellkasára tette a kezét, aki erre felemelte a fejét, alig szakadva el az

ajkától. -

Mi az?

-

Még a nevedet sem tudom. A fiú elmosolyodott, Layne pedig érezte, hogy az ajkai az ő ajkain mozognak.

-

Ryan - válaszolta. - Ryan Stacey.  Gabriel Hunter terepjárójának műszerfalát bámulta. Meg sem moccant, hogy kiszálljon a

kocsiból. -

Nem tudom, mi a francot csinálunk itt - morogta.

-

Hát - válaszolta Hunter, - bármikor hazamehetünk, és nézhetjük a Mamma Miát a

nagyszüleimmel. Vagy akár bámulhatjuk még egy óráig az adóvevőnket, és várhatjuk, hogy történjen valami. Vagy inkább... -

Egyszerűen nincs kedvem buliba menni — ebbe a buliba. Tele srácokkal, akik nagyon

jól tudják, hogy nem játszhat a csapatban. Tele csajokkal, akik húzni fogják, amiért ilyen idióta volt. Hunter kutyája a két elülső ülés közé dugta a fejet. Gabriel felnyúlt, és megvakargatta a füle mögött. -

Én majd itt maradok a kutyával. Hunter sóhajtva nézett rá.

-

Ugyan már, haver, ne legyél ilyen! Elhoztad a görcsoldódat? Rendben, rendben - Gabriel kikecmergett a kocsiból, és becsapta maga mögött az ajtót.

— Még csak azt sem tudom, miért komállak. Heatherék háza zsúfolásig tele volt — bár igaz, az ő bulijaira mindig tódult a tömeg. A jacuzziban egy tucat kölyök nyomorgott, míg a medencébe senki sem merészkedett be. A medence túloldaláról, egy hangszóróból zene áradt: olyan hangosan, hogy csodaszámba ment, hogy senki sem hívta még ki a rendőrséget. Gabriel egyre csak arra gondolt, hogy Layne is ebben az utcában lakik. Ráhajította azt a cetlit a padjára ma délután. „Segítek neked.” Ennyi. Semmi telefonszám, semmi egyéb. És még mindig nem hívta fel. Kész szerencse, hogy péntek van, így most egész hétvégén rágódhat rajta. Körülbelül két másodpercig azt a kósza reményt táplálta, hogy a lány majd itt lesz. Taylor gúnyolódott Gabriellel ebédnél: valami szöveg arról, hogy meghívja Layne-t is, hogy „mind együtt tanulhassanak, de Gabriel csak keresztülnézett rajta, amíg a lány végre békén hagyta. Layne gyűlölte Taylort. Gyűlölte Heather Castelline-t. És ez itt nem épp az ő társasága

volt. -

Itt van a testvéred — mondta Hunter, és valahonnan egy üdítőt nyújtott felé.

-

Tudom — gondolta, hogy Nick is itt lesz, és már ki is szúrta a medence túloldalán,

Quinn-nel. Nick is észrevette, és pontosan egy másodpercig figyelte, majd elfordult, és nevetett valamin, amit Quinn mondott. Utána vissza sem nézett. Oké. -

Hé, nem te vagy az új kölyök az amerikai irodalomórán? Gabriel megfordult - de a lány Hunterhez szólt. Calla Dean: magas, karcsú, és körülbelül

ugyanannyi sportcsapat tagja, mint Gabriel - bár ritkán botlottak egymásba társaságban. Tavaly, tízedikes korában az állami bajnokságig vezette a röplabdacsapatát. Az egyetlen ok, amiért Gabriel ismerte, az volt, hogy egyszer megakadt rajta a szeme: szőke haj, kék tincsekkel tarkítva, csuklói körül pedig tetovált lángok tekeregtek, és felmásztak az alkarja belsején. Gabriel nyomult volna rá, de a lány túl nyers és agresszív volt, ráadásul rossz nyelvek szerint a másik partról való - egyáltalán nem sportos értelemben. Bár az is igaz, hogy most úgy nézett Hunterre, mintha a fiú valami ehető lenne. -

De - mondta Hunter. - Nem te vagy az a csaj, aki azt mondta Mrs. Harrisonnak, hogy

megriaszt a Moby Dick hossza? -

Kit nem riaszt meg? — kérdezett vissza Calla rezzenéstelenül.

-

Nem hiszem, hogy valaha láttalak volna bulin - mondta Gabriel. Calla vállat vont.

-

Sohasem tudni, mikor történik valami érdekes - kinyújtotta a kezét, megérintve Hunter

karját, és végighúzta az ujját a tetoválásán, egészen a könyökéig. - Tetszik. Nem arab, ugye? -

Perzsa. A lány szeme felvillant az érdeklődéstől. Gabrielnek ennyi elég is volt.

-

Megyek, szerzek valami ennivalót — mondta, és a grill felé fordult. Általában fél tucatszor megállították, ha elindult valahoá egy bulin. Játékösszegzések,

tervek a következő hétvégére, edzésstratégiák. Ma este? Minden beszélgetés elhalt, ahogy közeledett. Fogott két hamburgert, és leült egy üres nyugágyba a medence mellett. Megigazította a párnát, majd elrendezte a tányérját az ölében. A fáklyák lángjai felé lebegtek. Üdvözlünk.

Szevasztok, gondolta. Nem messze tőle valami kölyök magába feledkezve lóbált egy fáklyát, Gabriel pedig érezte, mennyire izgatja a lángot a veszély lehetősége. Ruhák, papír: bármi. Ahogy táplálékra lelne, rögtön fellobbanna. Mekkora idióta! Bár szólt a zene, a medence körül minden csendes volt. Gabriel érezte, hogy figyelik, beszélnek róla, de kevésbé esett nehezére keresztülnézni rajtuk, ha nem a tömeg közepén állt. És persze nem mindenki róla beszélt. Páran a hátsó ajtó mellett kártyázták. A jacuzziban élénk eszmecsere folyt - bár nem az a fajta, amihez sok szó szükséges. Hunter még mindig Callával beszélgetett, sőt, még követte is a lányt a házba. Aha, érdekes! A medence átellenes végén egy másik párocska falta egymást. Részegek lehettek, különben soha eszükbe nem jutott volna itt esni egymásnak. Gabriel eltöprengett, mit szólna Layne, ha odamenne a házához, és kavicsokat kezdene dobálni az ablakához. Mindent megevett a tányérjáról, majd letette a szék alá. Hátradőlt, és a csillagokat kezdte bámulni. A lángokba egy szellő akadt, és meglibegtette őket. Játszunk? Megrázta a fejét. Most nem. Ekkor egy erősebb szélroham csapott keresztül a medence felett, és vizet permetezett rá. A fáklyák elaludtak körülötte. Nick! Gabriel erőt nyomott a fáklyákba: a lángok magasra csaptak, és szikrákat hánytak. A lányok sikoltozva rebbentek szét - Quinn is. Gabriel elmosolyodott. -

Ez nem volt túl kedves! Hátranyújtotta a nyakát. Becca állt mögötte a sötétségben. Gabriel nem tudta kivenni az

arckifejezését, de a hangja elárulta a nemtetszését. Gabriel visszanézett a medencére. -

Talán én magam sem vagyok túl kedves.

-

Leülhetek? A fiú vállat vont.

-

Ülj csak. Máris elveszítettem a szárnysegédemet.

Becca a nyugágyak közé lépett. Gabriel azt várta, hogy mellé ül, ám a lány egyenesen az ő nyugágyára ereszkedett le. Szembefordult a fiúval, csípőjük egymásnak feszült, teste melege pedig átérződött vékony szoknyáján. Gabriel tekintete a lányéra szegeződött. -

Féltékennyé akarod tenni Christ?

-

Nem. Rá akarok jönni, mi lehet veled.

-

Ne törd magad!

-

Nick nem tudja, mit rontott el. Tudod, majd belerokkan, annyira igyekszik kitalálni...

-

Becca, hagyd abba! - Gabriel a medence felé meredt. - Nick semmit sem rontott el. Épp erről volt szó! Nick soha semmit sem rontott el.

-

Hiányzol neki. Gabriel felhorkantott, és a kialudt fáklyák felé bökött.

-

Aha, különös módon mutatja ki! Kihalászta az öngyújtót a zsebéből, és felállt, hogy meggyújtsa. Tényleg nem bírta most elviselni a lány közelségét. Fogott egy fáklyát, és megpöccintette az öngyújtóját. Becca mellette állt, és Gabriel

figyelte, ahogy a tűz fénye a lány arcán játszik. Becca aggodalmasnak tűnt. A fiú felsóhajtott. -

Kérlek, ne nézz így rám!

-

Tényleg te gyújtogatsz? - suttogta Becca. Gabriel megfogta a következő fáklyát. Ha most nemet mond, számít az valamit? Nem

kerülte el a figyelmét a lány hanghordozása, a suttogása mögött rejlő félelem. Amikor meggyújtotta az öngyújtóját, a tekintete Becca mögé tévedt. Taylor és Heather mobiltelefonnal a kezében fényképezte — vagy filmezte - a nyugágyon vonagló párocskát. A lányok kuncogtak, de Gabriel nem értett mindent, amit mondtak. Hagyta elaludni a lángot, és az irányukba biccentett a fejével. -

Szerinted mi folyik ott? Becca megfordult, és egész testében megmerevedett.

-

Hé! — kiáltotta. A medence felé viharzott. — Hé! Jó ég, micsoda tökös csaj! Gabriel követte. Taylor és Heather füttyentgetett, bátorították a párocskát. Valami nagy kölyök volt egy

sokkal kisebb, csizmát és miniszoknyát viselő csajon. Nem látta a lány arcát a sráctól, de az mindenesetre derékig feltolta a lány szoknyáját, a blúzát pedig a mellkasáig, hogy a melltartója szele is kikandikált alóla. Szerencsére harisnya volt rajta, különben tényleg

mindent látni lehetett volna. A srác karja a lány vállán volt, leszögezve tartotta, a száját pedig befogta a kezével. A másik kezével igyekezett feljebb tolni a szoknyát. A lány vinnyogva kapálózott. Becca odalépett a sráchoz, és vesén vágta. -

Szállj le róla, te seggfej! A srác alig mordult fel. Becca apró volt. Gabriel viszont nem. A medencét szegélyező betonba csapta a srácot. Ryan Stacey.

-

Jézusom! - fakadt ki Gabriel. - Tényleg mekkora seggfej vagy! Hirtelen mellette termett

Chris. Láthatta, ahogy Becca végigviharzik a medence mellett. -

Aha, tényleg az. Úristen - mondta Taylor, fulladozva a nevetéstől. - Felvettem mindent! Hé, Ryan, ez volt

-

a valaha legjobban befektetett száz dollárom! Ki a prostituált most, te szuka? Gabriel felkapta a fejét. A lány most Becca mellé kuporodott, és még mindig nem látta az arcát. Ryan nevetett - mintha nem is érdekelte volna, hogy a betonba csapódott a feje. Egyértelműen totál részeg volt. -

Nem csoda, hogy az öccse egy süket retardált. Tiszta deformált odalent a csaj! Layne. Gabriel mellkason ragadta Ryan Stacey-t, és behúzott neki egyet. Aztán megint. És...

- Gabriel! Gabriel! - Valaki lefogta. Nick. És Chris. A fáklyák majdnem felrobbantak, füstöt okádtak az égre, és úgy megvilágították a medence környékét, mintha máglyát raktak volna. Ryan Stacey arca kész katasztrófa volt. Gabriel abban sem volt biztos, hogy egyáltalán eszméletén van még. Köréjük sereglett egy kisebb tömeg, de Gabriel tekintete szilárdan a Becca karjaiban remegő alakra szegeződött. Layne, egyértelműen Layne. Istenem, végig itt ült mellettük! Gabriel mozdulatlanná dermedt. Tépelődött, hogy siessen-e Layne- hez, vagy törje össze Ryan testének minden egyes csontját. A tűz magasabbra csapott: táplálta Gabriel hevülete, és keresett valamit, amit felfalhat. -

Vedd el a telefonjaikat - mondta Becca. - Törd össze őket.

-

Kérlek - csattant fel Taylor. - Már úgyis a neten van. Chris mégis elvette a telefonokat, eltörte a burkukat, és belevetette a darabokat a

medencébe. A lányokon nem látszott aggodalom: elégedettnek tűntek.

És, Gabriel — fűzte még hozzá Taylor —, tökéletesen játszottad a neked szánt szerepet.

-

Nem gondoltam, hogy tényleg eljössz. Layne fojtott hangot hallatott, és felemelte a fejét. Arca vöröslött, és könnycsíkok húzódtak rajta. Gabriel legszívesebben a saját testében is összetört volna minden egyes csontot. Megállíthatta volna az egészet. Közvetlenül mellettük ült! -

Annyira sajnálom! - mondta. A lány megint ugyanazt a fojtott hangot hallatta, és felpattant Becca mellől. Futásnak eredt,

félrelökött mindenkit az útjából, küszködött, hogy kijusson innen. Gabriel utána eredt. Ám ekkor egy kéz ragadta meg a karját, és visszahúzta. Nick. Gabriel erősen meglökte. -

Mi van? - dörrent rá, de hallotta, hogy a hangja megbicsaklik.

-

Mi a rohadt francos bajod van, Nick?

-

Tessék! - Nick visszameredt rá, és kinyújtotta a kezét. Tekintetében kín ült. - Tessék!

Fogd a kocsit, vidd innen Layne-t! Túl sok mondanivaló lett volna. Gabriel meg sem tudott szólalni a torkát szorongató érzelmektől. Így hát egyszerűen megmarkolta a kocsikulcsot, és Layne után eredt.

23. FEJEZET HEATHERÉK

ELŐKERTJÉBEN ÉRTE UTOL.

Layne botladozott, kezét az arcához emelte,

vigasztalanul zokogott. Gabriel karon ragadta. Jó ég, még mindig el-elcsuklott a hangja. -

Layne! Layne, kérlek! Hadd... A lány megperdült, és ököllel mellkason bokszolta. Apró termetéhez képest meglepő

erővel csapott le: Gabrielbe adta minden dühét. -

Hogy voltál képes erre? - üvöltötte könnyes hangon. - Hogy tehetted ezt?

-

Kérlek! Nem tudtam, hogy... A lány megint megütötte.

-

Hogy gyűlölhetsz annyira, hogy...

-

Nem gyűlöllek! - karon ragadta a lányt. - Nem tudtam, hogy itt vagy. Sohasem...

-

Uramisten, kérlek, engedj csak el! Kérlek! A lány küszködése arra emlékeztette Gabrielt, ahogy Ryan Stacey-vel viaskodott, és ettől

hirtelen szinte rosszul lett. Elengedte. Layne keresztültántorgott a gyepen. -

El kell tűnnöm innen.

-

Hadd vigyelek én! Hazavinnélek...

-

Nem mehetek haza. Csak menj innen. Te tetted...

-

A

pokolba,

Layne!

-

Megint

megragadta,

lenézett

könnyáztatta

arcára,

összegabalyodott hajára. Hiszen ez a lány minden egyes szavával, minden egyes lépésével megöli! — Nem én tettem. Sohasem tennék ilyet. És Krisztusra esküszöm, hogy ha nem engeded, hogy valahova elvigyelek, visszamegyek, és kitöröm annak a gyereknek a nyakát. Heatherék verandáján felrobbant a mennyezeti lámpa. Layne ugrott egyet ijedtében, és kicsit fel is sikoltott. Remegett — és Gabrielnek sejtelme sem volt, hogy ez Ryan tette miatt történik, vagy amiatt, amit ő művelt most. Ám így legalább ránézett Gabrielre, tágra nyílt szemmel, fürkésző tekintettel. -

Gyere! - mondta a fiú. Layne mély lélegzetet vett, majd bólintott. Gabriel nem messze megtalálta az autót. Layne bekapcsolta a biztonsági övét, és szorosan

összefonta a karját maga előtt, még mielőtt Gabriel beszállt volna az autóba. Tekintetét az ablakra szegezte. Arra az estére emlékeztette Gabrielt, amikor először vitte haza, amikor a

lány olyan hevesen közölte: „Én nem vagyok Heather Castelline. ” Nyilván. Gabriel beindította a motort, és a város felé indult. Nem tudta pontosan, hova menjenek, de Layne megmondta, nem mehet haza - az pedig teljesen biztos volt, hogy magukhoz nem viheti. Az első stoptáblánál a lány felé pillantott. -

Megsérültél? A lány nem vette le a tekintetét az ablakról.

-

Nem. Ezer kérdés égette Gabriel ajkait, de a lány annyira magába zárkózott. Ha tolakodik, még

kiugrana a kocsiból. Meg tudta volna ölni Taylort. Meg kellett volna mondania Chrisnek, hogy őt vesse a medencébe. A levegő csípős volt, sistergett benne a feszültség. Gabriel kinyújtotta a kezét, és bekapcsolta a rádiót, halkra. Egy gitáros szám töltötte be az utasteret: lassúnak kellett volna lennie, de nem az volt. Layne keresztbe font karja végre egy kicsit meglazult. -

Akkora idióta vagyok! Tudnom kellett volna. A hangjából mostanra eltűnt a vad érzelem, és megint felcsillant benne az a belső erő, amit

Gabriel oly jól ismert tőle. -

Nem a te hibád — vigasztalta.

-

Tudom - felelte a lány. - Hidd el nekem, láttam az összes délutáni ismeretterjesztő

műsort. A lány, aki segített nekem, ő is egyre csak ezt mondogatta. -

Becca. A kistestvérem barátnője. Layne megtörölte a szemét, és most inkább festett dühösnek, mint szomorúnak.

-

Hát, nem lehet teljes egészében azt a srácot hibáztatni. Én voltam olyan hülye, hogy

odamentem. -

Egyébként mit akartál ott? - kérdezte Gabriel. - Azt hittem, gyűlölöd Taylort, Heathert

meg a többi csajt. -

Ó, gyűlölöm is. Ne aggódj! - szünetet tartott, és az ajkába harapott. - Odacsaltak.

-

Odacsaltak? Hogy? A lány megint kinézett az ablakon.

-

Lényegtelen. Gabriel hagyta, hogy a kocsi lassan guruljon a piros lámpa felé, amit a Ritchie Highway-en

kaptak. A lány felé fordult. Layne egészen egyértelműen nem szeretett volna ránézni. -

Kérsz egy kávét? — kérdezte Gabriel. A lány egy pillanatra semmit sem válaszolt.

-

Persze. Gabriel otthagyta a kocsiban, a Starbucks parkolójában, és két gőzölgő pohárral, egy

csomó szalvétával, és néhány nedves törlőkendővel tért vissza - utóbbiakat a barista a pult mögül, külön kérésére halászta elő. Layne meglepetten fogadta el a kendőket, feltépett egyet, és megtörölte az arcát. -

Kösz! Gabriel végighajtott a Fort Smallwood Roadon. Az aszfalt itt véget ért, földútba fordult, és

egy tábla jelezte egy park kezdetét - bár az illetékesek régen megfeledkezhettek erről a parkról. A parkolót senki sem tartotta karban, a valaha sorompóval felszerelt bejárat pedig folyton nyitva állt. Tényleg kár volt, mert a park hosszú strandszakasszal rendelkezett, bár igaz, a Chesapeake Bay felé vezető hajóforgalom miatt itt nemigen akart senki sem úszni. Napközben néha volt pár gyerek a régi hintákon, de mivel a megye szebb részein volt elég újabb hinta is, ez ritkán fordult elő. Gabriel és Nick állandóan ide járt, hogy meg-meggyújtson valamit. Gabriel leparkolt a terepjáróval. Mint mindig, a parkoló most is elhagyatott volt. -

Hátul vannak padok - mondta -, ha szeretnél a vízparton üldögélni. Vagy felnyithatjuk a

kocsit hátul, és ülhetünk a csomagtartóban. Layne megnyalta az ajkát, és mereven bámult ki az ablakon. -

Nem fogunk bajba kerülni, amiért itt vagyunk? Az egész félsziget nyilvános park, de már senki sem jár ide - ekkor értette meg a lány

kérdésének felhangját. - Nem kell itt maradnunk — folytatta. — Csak épp csendes, és itt senki sem fog zavarni bennünket. Layne belekortyolt a kávéjába, és mindkét kezét a pohár köré csavarta, mint egy kislány. -

Oké — habozott. — Akkor a csomagtartóban. Gabriel leállította a motort, de a rádiót bekapcsolva hagyta: a hangszórók zenét öntöttek az

éjszakába. Az egyetlen fény a kocsi utasterének tetejéről jött, meg a víz túloldalán fekvő, távoli ipartelepekről. Ahogy Layne a csomagtartóban ült, arca félig árnyékba merült, szinte csak a körvonalai látszottak. A távolban tücskök és falakó békák zenéltek, és ha Gabriel eléggé figyelt, még a sziklás hullámtörőknek csapódó víz hangját is ki tudta venni. Layne a csomagtartó szélén kuporgott, a combjára húzta a szoknyáját, bár nem volt elég

hosszú ahhoz, hogy sok mindent eltakarjon. Gabrielnek erről megint eszébe jutott Ryan Stacey, és érezte, hogy hirtelen erősebben szorítja a poharát. Megcsikorgatta a fogát, és kibámult a sötétségbe. -

Nem tudtam, hogy te vagy az - szólalt meg. - Öt méterre ültem, és láttam, hogy ketten

ott nyomulnak egymásra... -

Nem nyomultunk egymásra.

-

De megállíthattam volna...

-

Meg is állítottad. Én engedtem, hogy megcsókoljon. Engedte... engedte, hogy az a srác... engedte, hogy... Layne Gabrielre pillantott.

-

Megállítottad, mielőtt sokkal tovább mehetett volna. - a kávéspohara fedelét piszkálta,

hangja keserű volt. Nem is keserű: bánatos. -

Okosabbnak kellett volna lennem. Gabrielnek sürgősen meg kellett fékeznie a gondolatait, ha nem akarta, hogy kigyulladjon

az autó. -

Mi a fene miatt mentél el abba a buliba?

-

Hülyeség volt! - a lány félretolt egy göndör tincset az arcából. - Anyám mindig azt

akarta, hogy olyan legyek, mint azok a lányok, összebarátkozott mindnek az anyjával, és könyörgött nekem, hogy töltsék időt velük. Folyton drága ruhákat vett nekem. Minden másnap újabb szatyorral jött haza a plázából, valami tök jó új boltból. Sohasem vettem fel egyet sem. Némelyiket bedobtam az iskola mögötti ruhagyűjtőbe. Másokat a ruhásszekrényem leghátuljába száműztem. Gyűlöltem azokat a ruhákat. Gyűlöltem az anyámat. Gabrielnek eszébe jutott óvatos beszélgetésük, amit a lány szobájában folytattak. -

Nem akartál tökéletes lenni.

-

Mondhatjuk - Layne tétovázott. - Nem, sohasem lehettem volna tökéletes, és nagyon jól

tudtam is ezt. Szerintem épp ez volt az egész dolog lényege. Egy nagy takargatósdi az egész. A ruhák, a lovak, mind egy nagy szemfényvesztés volt. Az ő tökéletes, de mégsem tökéletes kislánya. Gabriel most hirtelen Ryan kis megjegyzésére gondolt - még mielőtt laposra verte volna. „Tiszta deformált odalent a csaj!” Eszébe jutott az a pillanat az erdőben, amikor majdnem megcsókolta. A keze a lány bordájára tévedt - erre ő rögtön elhúzódott. Teljesen félreértette volna az egészet? Layne most Gabriel felé fordult, és ránézett, éles, metsző tekintettel.

-

Mennyit láttál? Amikor ő... tudod. Mennyit láttál? Gabriel felsóhajtott, és beletúrt a hajába.

-

Sötét volt - mondta az igazat. - Alig valamit.

-

Ugyan már! — Layne hangja kemény volt. Gabriel félrecsusszant, hogy jobban a lányra nézhessen. A háta mögül szűrődő fénytől a

vörös garbó majdnem parázslott. -

Tényleg. Nem sikerült a szoknyádat a melltartód fölé húznia. Őszintén, abban a fényben

szerintem Taylor sem tudott sok mindent felvenni a telefonjára. -

Istenem, mekkora egy szuka! - Layne undorodó hangot hallatott. — El sem hiszem,

hogy lefeküdtél vele. Gabriel majdnem elejtette a poharát. -

Mi? Ki a pokol mondta neked, hogy lefeküdtem vele? Senki. De a... teremben... - elnémult. Még ebben a halovány fényben is tisztán ki lehetett

venni, hogy elpirult. - Azt mondta... -

Sohasem feküdtem le Taylorral. Jézusom, van ez a vicc a fiúöltözőből. .. - megrázta a

fejét. - Ne is törődj vele! -

Milyen vicc? Gabriel gyorsan belekortyolt a kávéjába.

-

Ismered azt a hülye mondást a felvilágosító óráról, hogy ha lefekszel valakivel, akkor

lefekszel mindenkivel, akivel az a személy valaha lefeküdt? -

Igen...? Elég legyen annyi, hogy nincs kedvem lefeküdni az egész csapattal. Layne-t mintha ez nem győzte volna meg maradéktalanul.

-

Ma. A teremben. Azt mondta, tavaly! Ez a lány túl okos volt ahhoz, hogy igaz legyen! Gabriel felsóhajtott.

-

Rendben, nézd! Ott voltam azon az egy bulin, ültem a heverőn, odajött hozzám, és az

ölembe mászott. Nem toltam el magamtól. De nem is feküdtem le vele, és alig töltöttünk tíz percet együtt. Pomponlány. Én pedig sokféle sportot űzök. Flörtöl minden sráccal, akit lát, ideértve a fél tanári kart is. Layne visszaereszkedett a csomagtartóba, és megint kifelé bámult az éjszakába. -

Ugyan már! - folytatta Gabriel. - Csak azért mondja ezeket a dolgokat, hogy lássa a

reakciót. -

Működik.

-

Még mindig nem értem, hogy csapott be téged.

-

Talán egyszerűen csak idióta vagyok.

-

Hát, én tudom, hogy nem vagy az - mondta Gabriel. - Most őszintén! Egyszerűen

odasétált az a lúzer, és bántalmazni kezdett? -

Nem - Layne hangja egészen vékonyka volt. - Kedvesen kezdte. Nekem is szimpatikus

volt. Még csak nem is támadt rám. Megmondtam: nem így kezdődött! Gabriel felhorkant. -

Nem láttad, hogy teljesen be van...

-

Nem! - Layne hangjába hirtelen harag szűrődött. - Honnan tudjam, hogy milyen az,

amikor valaki részeg? -

Layne...

-

Nem bűzlött sörtől. Forgott a nyelve is rendesen. Vagy úgy érted, hogy ahhoz, hogy

olyasvalakivel kezdjen, mint én, teljesen be kellett volna... -

Hé! - Gabriel élesebben kiáltott fel, mint tervezte, de ezzel legalább elhallgattatta a lányt.

Jó ég, teljesen őrültnek kell lennie, ha azt hiszi, csak részegen nézi meg magának valaki alaposabban! Ahogy ült ott, az ölére húzott szoknyával, hosszú, sztreccsnadrágos lába a sötétségbe nyúlt. A lány arca elvörösödött a méregtől, egyik vállára pedig hajtincsek hulltak. A szemében megcsillantak a csillagok, és Gabriel legszívesebben... -

Mi van? - mordult rá Layne. Gabriel elrántotta a tekintetét. Legszívesebben mindent elmondott volna neki, amit csak

gondol, hogy milyen lélegzetelállítóan néz most ki, milyen gyönyörű itt a sötétben. Hogy mennyire kívánta, hogy bárcsak tudta volna, hogy ott van a buliban. És ha tudta volna, hogy ott van, ő ráncigálta volna ki Huntert a kocsiból, nem fordítva. Az ajkához emelte a poharát. -

Semmi. A lány mérgesen végignézett a parkolón.

-

Szóval akkor ez a helyed?

-

A helyem?

-

Ahova a lányokat hozod.

-

Igen. Folyton ebbe a lepukkant parkolóba hozom a lányokat - meglóbálta a poharát. -

Odaszegeztem egy jelentkezési lapot arra a fára. Most, hogy mondod - az órájára pillantott -, azt hiszem, dűlőre kellene ezt itt vinnünk. A lány tekintete feszült, kihívó volt, és Gabrielre szegezte. -

Úgy vagy beállítva, hogy öt perc után automatikusan goromba leszel?

-

Nem tudom, Layne. Te nem leszel öt perc után automatikusan defenzív?

Layne becsukta a száját, és megint a sötétség felé fordult. Mint mindig, Gabriel most sem tudta, hogy tartozik-e a lánynak bocsánatkéréssel, vagy hogy inkább a lány tartozik-e neki eggyel. Gabriel a pohara tetejét piszkálta. -

Nicky és én kijövünk ide néha - mondta. - Csajt sohasem hoztam ide. Soha? — a lány hangjában hitetlenkedés keveredett a reménnyel. Mit gondolsz, hogy valami agyatlan izomtömeg vagyok, aki ráugrik mindenre, ami

szoknyát hord? A lány nem válaszolt, és ez önmagában éppen elég válasz volt. -

Hűha! - mondta Gabriel. - El sem hiszem, hogy azt gondolod, azért vertem laposra Ryan

Stacey-t, hogy kirángathassalak ide, a semmi közepére, és... -

Hé! - a lány tekintete a fiúra villant. - Ki is a defenzív most?

-

Talált! Egy darabig csendben ültek a sötétben, míg a tücsökciripelés fülsüketítővé nem vált, és

Gabriel el nem kezdett töprengeni, nem az lenne-e a legjobb, ha most egyszerűen felajánlaná, hogy hazaviszi. -

Vicces — mondta a lány halkan. — Te voltál az első ember, akivel beszéltem ma reggel,

és valószínűleg este is te leszel az utolsó. Ma reggel. Mintha egy élettel ezelőtt lett volna. Gabriel kíváncsi lett volna, van-e bármi sejtelme Layne-nek arról, hogy Ryan Stacey öltözőszekrénybe zárta az öccsét, miután sértésekkel firkálta tele a mellkasát. Én engedtem, hogy megcsókoljon. Nem. Lehetetlen, hogy tudja. -

Mondd nekem el a titkaidat! - szólalt meg Layne. Gabriel felpillantott.

-

A titkaimat? Layne felhúzta a lábát, keresztbevetette őket, kezét pedig az ölébe helyezte. A fél arca így

fényben, a másik fele árnyékban volt — mint egy kihívó angyal, aki most akar választani a jó és a rossz között. -

Tegnap azt mondtad, hogy akárhányszor csak valaki közel jut ahhoz, hogy kiismerjen

téged, te belekötsz. Így volt ma reggel, az erdőben, és így van most is. Ha nem agyatlan izomtömeg vagy, aki képtelen nem megbukni matekból, akkor mit rejtegetsz? -

Te mit rejtegetsz?

-

Én kérdeztem előbb.

Gabriel megint kinézett az éjszakába — a szíve viszont maratont futott a mellkasában. -

Azt már tudod, hogy Nick írta helyettem a dolgozatokat.

Layne félrehajtotta a fejét, és enyhén vállat rándított. -

Ez nem is titok. Ez olyan, mintha én azt mondanám, hogy van egy siket öcsém. Gabriel vállat vont. Vallomások tolultak az ajkára, könyörögtek, hogy eressze ki őket. Jó

ég, hogy valakinek mondja el őket! Szó sem lehet róla! Mintha csak üldögélhetne itt, a csomagtartóban, és fellebbenthetné a fátylat mindenről. Hűha, hát, ellenőrzésem alá tudom vonni a tüzet. Ja, és azok a cikkek az újságban? Rólam szólnak. És talán azt is meg kellene említenem, hogy egész nap arra gondoltam, milyen jó érzés volt, amikor megöleltél. Vagy hogy napok óta meg akarlak csókolni, de ebben a pillanatban így nem lennék semmivel sem jobb Ryan Stacey-nél... Aha, tök jó lenne. Fulladozó lélegzetet vett, és küszködve kereste a szavakat. -

Mi lenne - kérdezte a lány óvatosan -, ha én kérdezhetnék egyet, utána pedig te? Gabriel erre elmosolyodott.

-

Mint a felelsz vagy mersz? Layne elpirult, és lesütötte a szemét.

-

Sohasem játszottam olyat.

-

Ugyan már, Layne, tízéves korában játssza minden gyerek!

-

Nem minden gyerek. Ez a lány képes volt egyik pillanatban ádáz, a következőben pedig ártatlan lenni, és ezzel

meg tudta bontani a fiú eszét. -

Oké, rendben. Felelsz.

-

Megmondtam, hogy nem tudom, hogy kell játszani. Gabriel közel hajolt hozzá, és suttogott:

-

A játék neve sok mindenre enged következtetni. A lány szeme felvillant, és kihívás csillant benne. Egy fojtott pillanatig Gabriel bánta, hogy

nem a másik lehetőséget választotta. -

Felelsz - mondta a lány. - Miért kezdtél csalni matekórán? Ettől legalább egy kicsit leálltak Gábriel agyának fogaskerekei.

-

Mert megbuktam volna. Hetedikben.

-

Amikor a szüleid meghaltak - a lány hangja óvatosan csengett, bár a mondata nem

kérdés volt. -

Aha. Sohasem voltam egy él tanuló, vagy ilyesmi, de ezek után... Még csak kedvem sem

volt iskolában lenni, nemhogy még tanulni is - a fiú vállat vont, nekidőlt a csomagtartó oldalának, és a lányra nézett. - Fennállt a veszély, hogy megbuktatnak, és már így is minden tiszta káosz volt. Nick beugrott helyettem, csak azért, hogy valahogy megoldjuk a tanévet. Gabriel emlékezett még a nyolcadik osztály első hetére, amikor eldöntötte, hogy nem fog többet csalni, és hogy nincs szüksége a testvére segítségére. Minden egyes feladattal küszködnie kellett. Elvesztegetett három hónapot a családi tragédia miatt, majd még hármat a nyári szünidőben — ezzel nem alapozta meg a továbbjutását. Készen állt volna arra, hogy használja az agyát, és valami normálishoz, mindennaposhoz fogjon - amikor az életében éppen semmit sem nevezhetett ilyennek. Ekkor Nick lépett a szobájába, ugyanolyan feladatlappal, mint amilyen neki volt. -

Tessék — mondta majdnem büszke hangon. — Megcsináltam a matek házidat. Gabriel Layne-re pillantott, aki még mindig figyelmesen várt.

-

Nick nem volt sportoló alkat. El kellett foglalnia magát valamivel: segítenie kellett.

Célra volt szüksége. Nem akartam elvenni ezt tőle - felhorkantott. - Jézusom, milyen bénán hangzik! -

Nem - válaszolta Layne. - Azt hiszem, értem.

-

Eleinte megcsináltam a feladatot, és eldobtam. Viszont gyűlöltem hazudni neki, így

aztán abbahagytam. Utána, amikor a középiskolába kerültem, és a csapatba is bejutottam, ez csak eggyel kevesebb óra volt, amivel törődnöm kellett. Most annyira lemaradtam, hogy azt hiszem, sohasem pótolom be az eddigieket. -

Majd én segítek neked - mondta a lány.

-

Megpróbálhatod - Gabriel majdnem kinyújtotta a kezét, hogy félretolja a hajtincset a

lány arcából. - Te következel! A lány állta a tekintetét. -

Felelsz.

-

Hogy csalt el Taylor abba a buliba? — gyorsan végigmérte a lányt. - Különösen így! A lány kitekintett a sötétségbe.

-

Meggondoltam magam. Mersz. Gabriel kicsusztatta a telefonját a zsebéből, és a lány felé nyújtotta.

-

Oké. Tessék! Hívd fel apádat, és mondd el neki, hogy itt ülsz velem egy sötét

parkolóban. -

Uúúú! - Layne felpillantott rá, de nem volt igazi rosszakarat a tekintetében. - Azt

hiszem, nem szeretem ezt a játékot. A fiú elmosolyodott.

-

Gyerünk! Rendezd a számládat! A lány összefonta a karját a hasa előtt, majd felsóhajtott. A hangja egészen halkan csendült

meg, alig lehetett hallani a tücsköktől és a víztől. -

Taylor azt mondta nekem, hogy beszélt veled, és te reméled, hogy találkozol velem ott.

Kara barátnőm válogatta ki a ruhákat. Aha! Gabriel hirtelen úgy érezte, mintha benne lenne a keze ebben a dologban, pedig semmit sem tudott róla. -

Layne! - szólalt meg. - Taylor sohasem szólt nekem erről. Esküszöm...

-

Tudom! Megértettem, oké? Ezért érzem magam ilyen idiótának. Ebben a párbeszédben elboldogulni nehezebb volt, mint uralni a tüzet.

-

De én...

-

Kérlek! Kérlek.

-

Layne! Hadd...

-

Te következel! A fiú hátradőlt, és felsóhajtott.

-

Felelsz.

-

Hogy haltak meg a szüleid? A szavai mintha fegyverként érték volna: megpróbált fájdalmat okozni neki azért, amiért

olyasmit kérdezett, amire ennyire ki kellett adnia magát. Ám a szülei halála csak egy volt a sok téma közül, ami naponta okozott lelkiismeret-furdalást Gabrielnek. -

Egy tűzben - mondta szenvtelenül. - Veszekedtek pár olyan kölyök szüleivel, akik

zaklattak bennünket. Leégett a ház. Nem mindenki jutott ki élve. A lány hosszasan bámulta. -

Tényleg?

-

Igen, tényleg! Miért találnék ki ilyesmit? A lány szája mozgott, mintha mondani akart volna valamit, de a szavait nem lehetett

kivenni. Gabriel ismerte ezt az arckifejezést - és egy csipetnyi együttérzést sem bírt volna már emiatt elviselni. Megkeményítette a hangját. -

Te következel! A lány megnyalta az ajkát.

-

Oké - mondta lassan. - Felelsz. Gabriel vissza akart lőni, valami olyasmivel állni elő, amitől a lány is megrezzen.

-

Miért mondta azt Ryan Stacey, hogy deformált vagy?

Persze, hogy megrezzent ettől Layne - Gabriel viszont csak baromnak érezte magát az egésztől. Nem nézett Gabrielre, de válaszolt. -

Mert sebhelyek húzódnak végig a testem egész jobb oldalán.

-

Igen? Mitől?

-

Egy kigyulladt háztól — mondta Layne. — Ötéves koromban leégett a házunk. A francba! Most Gabrielen volt a sor, hogy bámuljon.

-

Layne! - préselte ki magából. - Layne, én...

-

Tényleg nem tetszik ez a játék — Layne lelendült a csomagtartóról, lába alatt ropogott

a durva aszfalt. -

Állj! - kiáltotta Gabriel. - Layne...

-

Látod, Gabriel? - kiáltott hátra a lány a válla felett. - Én sem vagyok tökéletes, ugye? És már futott is. Elnyelte az éjszaka.

24. FEJEZET A

RÖVID SZOKNYÁBAN KÖNNYŰ VOLT FUTNI.

Layne orrában a fű és a víz illata keveredett,

és tényleg semmi sejtelme sem volt arról, hogy merre tart - csak azt tudta, hogy el innen. Lélegzete hangja megtöltötte a fülét. Szaggatott, majdnem zokogó hang. Szerencsére a parkoló üres volt, ugyanis semmit sem látott, csak az ipartelep fényéit a víz túloldalán. Az aszfalt csikorgott a csizmája alatt, majd fű következett. Megbotlott, és majdnem felbukott egy járdaszegélyen. El sem hitte, hogy beszélt Gabrielnek a tűzről! Persze nem mintha számított volna. A sebhelyei az interneten mindenütt láthatóak lesznek holnap. Tíz évig sikerült titokban tartania, és most mindenki tudja! -

Layne! Állj meg! Persze, hogy a fiú utánaszaladt. Még csak ki sem fulladt.

-

Hagyj békén! - kiáltotta Layne. - Felhívom az apámat, hogy jöjjön értem. Csak...

Kicsúszott a lába alól a talaj. Mélyen beszívta a levegőt a tüdejébe, és igyekezett talpon maradni. Karok fogták körül hátulról a csípőjét, és visszarántották. A lába a levegőben maradt. Kapálózott, és érezte a fiú mellkasát a hátán - de az túl erős volt. -

A pokolba — mondta a fiú erőlködve. — Tényleg bele akarsz esni a vízbe? Erre megnyugodott. A vörös és fehér fények még mindig a távolban lebegtek, és

küszködtek a csillagokkal. Most, hogy nem futott, félreismerhetetlenül ki tudta venni a szikláknak csapódó hullámok zaját. A hang közvetlenül előle jött. -

A vízbe? - kérdezte tompán. Letette a lábát a földre, de a fiú nem engedte el.

-

Aha. A vízbe. Nem figyeltél, amikor mondtam, hogy egy félszigeten vagyunk?

-

Hűha - suttogta a lány. Vajon fordulhat még rosszabbra is az este?

-

Ha elengedlek, megint futásnak eredsz? Layne megrázta a fejét. Persze nem is akarta, hogy a fiú elengedje. Mégis elengedte.

-

Szerencséd van, hogy nem törted ki a bokádat!

-

Kösz! - még mindig nem fordult Gabriel felé. - Hogy elkaptál.. - majd hozzátette - és

hogy megütötted Ryant. Már hamarabb meg kellett volna köszönnöm. -

Ó, azért nem kell köszönetét mondanod. Az a szerencséje, hogy otthagytam, és utánad

futottam. A hangjából áradó hév megremegtette Layne-t. Látta a vért Ryan arcán. Mégsem tudta felcsiholni magában azt a felháborodott méltatlankodást, amit akkor érzett, amikor Gabriel elbánt azokkal a srácokkal a folyosón. Aznap semmi más sem forgott veszélyben, csak pár iskolai jegyzet, meg néhány megbántott érzés. Fogalma sem volt, mit tervezett Ryan - vagy hogy miért fizetett még neki Taylor, de nem volt elég hiszékeny azt gondolni, hogy megállt volna ennyinél. -

Fázol? - kérdezte Gabriel. Nem lépett hátra, de már nem volt elég közel ahhoz, hogy a

lány megérintse. - Van a kocsi hátuljában egy pléd. Layne megrázta a fejét, és elfordult. Tekintetét a vízen túl lebegő fényeken tartotta. Kíváncsi lett volna, foglalkoztatják-e a fiút a sebei. Most először értette meg a kifejezést, hogy valaki nem látja a fától az erdőt. Mindig azt gondolta, hogy tűzvészben megsebesülni a legrosszabb dolog lehet, ami csak történhet az emberrel. Aztán a fiú csak úgy kirántotta a lába alól a talajt azzal, hogy a szülei tűzvészben haltak meg. Valami okból egyszerre érezte magát nevetségesnek és dühösnek. -

Tudod - szólalt meg a fiú csendesen -, nem muszáj egyre csak futnod előlem.

-

Fogalmam sincs, miről beszélsz - pedig igenis volt.

-

Lehet, hogy én kötekedem, de te vagy az, aki mindig elfut. Layne megfordult.

Csillagfény sejlett fel az arcvonásain - és örült, hogy egyébként sötétség borult rá. Tévedsz - lépett oda a fiúhoz, és mellkason bökte. - Te futottál el énelőlem azon az

-

ösvényen! Gabriel ellökte a kezét. -

Igen, miután te arrébb húzódtál!

Olyan közel volt a lányhoz, hogy annak majdnem elállt a lélegzete. Küszködve kereste a szavakat. -

Igen, miután te... Gabriel megcsókolta. Szerencsére a karjánál fogva tartotta a kezével, mert Layne nem érezte úgy, hogy a térde

megtartaná. A fiú ajkain kávé, karamell és cukor ízét érezte. Mindig azt gondolta róla, durva lehet, de nem volt az. Gyengéd volt, figyelmes, és ahogy húzta az ajkát, hang szakadt fel a lány torkából — a legszívesebben egészen hozzásimult volna. Ja!

Hát ez az a nagy cucc. A fiú keze felsiklott a lány karján, és megtalálta az arcát. Ujjai beletúrtak a hajába. A csókja követelőzőbb lett, széttárta a lány ajkait. A nyelve első érintésére Layne levegőért kapkodott, és tudta, hogy a térde felmondja a szolgálatot. Ekkor azonban Gabriel hátralépett, kezét még mindig a lány vállán tartva. Layne ott maradt az ösvény közepén: szél fújt a víz felől, és átcsapott közöttük. Sajnálom — a fiú hangja érdes volt, majdnem szégyenkező. — Nem gondoltam... ahogy

-

az a seggfej bánt veled... Layne vadul megrázta a fejét. -

Nem... rendben van...

-

Várnom kellett volna.

-

Örülök, hogy nem vártál. Lélegzete meg-megakadt, ahogy a szavak kipréselődtek belőle — és érezte, hogy ég az

arca. A fiú elmosolyodott. -

Tényleg? Layne meg sem bírt moccanni. Ekkor jött rá, hogy a fiúnak igaza volt, ami a futást illeti. Tényleg el akart futni, mielőtt a fiú még szilárdabban megkaparintja a szívét. Gabriel közelebb hajolt, és Layne most meglátta a szemét. A mosoly lehervadt a fiú arcáról.

-

Akarod, hogy elengedjelek? Nem. Soha! Becsukta a szemét, és bólintott. A fiú kis habozás után megszólalt.

-

Azt hiszem, hazudsz. Hazudott. De milyen őrült világ az, ahol egy olyan srác, mint Gabriel Merrick, itt áll vele a

sötétben, a víz szélén, és csókokat, titkokat oszt meg vele? A fiú megint közelebb húzódott hozza, míg a teste majdnem a lányéhoz ért. Layne nem kapott levegőt. -

Akarod, hogy elengedjelek? Layne nyelt egyet.

-

Nem. Gabriel leeresztette a fejét, és végighúzta az ajkait a lány állkapcsának vonalán. A lélegzete

melegétől Layne megremegett, és a fiúnak dőlt. A fiú keze lesiklott a karjain, és megfogta a csípőjénél.

Layne megdermedt, és megragadta a fiú csuklóját. Gabriel nem mozdult, és megszólalt, közvetlenül a lány bőre mellett. -

Fáj? Layne megrázta a fejét, és most teljesen más okból érzett tüzet az arcán. Egyre csak Ryan

hangját hallotta. „Tiszta deformált odalent a csaj!” Jó ég, mennyire gyűlölte! Mindannyiukat. Ne sírj! Ne! Érzelmei mégis felülkerekedtek, alig bírta kordában tartani őket. Még csak észre sem vette, hogy Gabriel végigsegítette az ösvényen - csak akkor, amikor egy fadeszkát érzett a lábszáránál, a fiú pedig megszólalt: -

Ülj le! Egy pad. Layne leült. A fát érdesnek érezte a combján, de legalább szilárd volt. Eddig

sikerült visszafojtania a könnyeket, és ezért most mondott egy kis hálaimát. -

Azt hiszem, talán haza kellene vinned — mondta. A fiú közel hajolt, és félresepert egy tincset az arcából. Olyan jó érzés volt, hogy

legszívesebben megragadta volna a kezét, hogy magánál tartsa. Mégsem tette. -

Tényleg szeretnéd? - kérdezett vissza Gabriel. Nem, nem szerette volna. Megrázta a fejét, és kinézett a tintaszínű vízre. A fiú megint közelebb hajolt.

-

Akarsz még Felelsz vagy mersz-et játszani? Merj csak még egyszer így megcsókolni!

-

Felelsz — suttogta. Felelsz. Hmm - Gabriel a hüvelykujjával a lány száját simogatta, majd végighúzta az

ajkait az arcán, és megcsókolta a füle hajlatát. — Ki csókol jobban? Én, vagy az a barom Stacey? Olyan váratlan kérdés volt, hogy Layne nevetésben tört ki. -

Te - felelte. - Hát, ő nagyon nedvesen csinálta, és...

-

Jó, jó, nem kell ilyen részletesen - szünetet tartott. - Felelsz. A lány összeszedte magát.

-

Őrültnek tartasz?

-

Nem - most a lány garbójának a szélével játszott. Úgy húzta végig az ujjait a nyakán,

hogy a lány a pokolba kívánta a garbóját, és arra vágyott, bárcsak spagettipántos felső lenne

rajta. Megint megragadta a fiú kezét. -

De hát nem érdekel?

-

Érdekel? Layne a méregtől fészkelődni kezdett a padon. Készén állt szabadon engedni azt a dühöt,

amit azon az idiótán kellett volna levezetnie a medence mellett. -

Hogy tiszta deformált vagyok.

-

Szerintem gyönyörű vagy - mondta Gabriel. - Az óta a nap óta meg akartalak csókolni,

amikor kijavítottad a dolgozatomat, és szembeszálltál velem a folyosón. Layne félreseperte a fiú kezét. -

Nem is igaz!

-

De igen. Még csak Nickynek sem meséltem rólad. Pedig neki mindent elmondok -

szünetet tartott, és élesebb hangon folytatta. - Majdnem mindent. Layne tanulmányozta a fiú arcvonásait a sötétben. Elmesélte neki ma reggel, hogy nem beszél az ikertestvérével. Kíváncsi lett volna, mi történhetett. Ám az él a fiú hangjában óvatosságra intette. Ha megkérdezi, talán nem mondja neki el, és az óvatos bizalom, ami kialakult közöttük, szertefoszlana. Kezdhetnének mindent elölről. Nem volt kedve visszafordulni. Innen már nem. -

Soha senkinek sem szóltam róla - mély lélegzetet vett. - Egyáltalán semmit. Megint minden olyan törékenynek tűnt. Bámulta a fiút a sötétségben, és kedve lett volna

megtenni azt az utolsó lépést - nem tudta, elkapná-e a fiú. Ekkor pedig, pont, mint amikor vakon rontott a víz felé, Gabriel tényleg elkapta. -

Megtartom a titkaidat - mondta gyengéden. A lány visszanézett a vízre.

-

A tűz bosszú volt apám ellen. Jó ügyvéd, de nem nyer meg minden pert. Valaki

börtönbe került, és a haverjai bedühödtek. Nem ismerek minden részletet, mert ötéves voltam, és apám nem szívesen beszél erről. Mivel Simon siketnéma, nem hallja a füstjelzőket. Mindenütt tűz volt - üvegből készült benzinpalackokat dobáltak a házba. Amikor meggyulladt, anyám ment megkeresni Simont. Nem tudta, hogy apám már kivitte a házból. Annyira elmélyülten kereste a szobájában, hogy eszébe sem jutott, hogy hozzám is benézzen. A tűzoltók kijuttattak, de túl késő volt. Bemásztam a szekrényembe, és a fal keresztülégett a hátulján... A hangja megtört, de biztatta magát, hogy bírja ki. Hiszen évek óta él ezzel! -

Emlékszem, amikor felébredtem a kórházban, anyám sírt. Egyre csak kérdezgetett:

„Miért nem menekültél ki, Layne? Miért nem menekültél ki?” Éveken keresztül olyan bűntudatom volt, mintha bármi ebből az én hibám lett volna. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a kedvében járjak: hordtam a tökéletes ki ruhácskákat, amiket vett nekem, meg ott volt a lovaglás. Elmentem minden tökéletes kis bemutatóra, ahova csak vinni akart. Tizenkét éves koromig nem is volt semmi. Akkoriban mindenki azokat a hülye blúzokat hordta, kivágott vállal, emlékszel? Én is akartam egyet. Könyörögtem érte, míg végül felcsattant: „De Layne, az emberek látni fogják a sebhelyeidet! Ugyan mit fognak gondolni?” Olyan hülyének éreztem magam! Az a rengeteg csizma, meg a hosszú ujjú blúzok. Lovaglás, az isten szerelmére! Azon kevés sport egyike, amit teljesen felöltözve űz az ember! Olyan kétségbeesetten igyekeztem a kedvére tenni, hogy nem vettem észre, csak a saját hibáját szeretné rejtegetni. Akkorra viszont már olyan sokáig rejtegettem a sebhelyeimet, hogy muszáj volt továbbra is titokban tartanom. Melyik nyolcadikos akar bemenni az iskolába, és közölni mindenkivel, hogy az egész teste tele van sebhelyekkel? Persze így is észrevették. Úgy értem, amikor hosszú ujjú pólókat hordasz májusban, az emberek arra kezdenek gondolni, hogy különös vagy. Nem viseltem tovább a fényűző ruháit. Akárhányszor csak vett nekem valamit, tudtam, hogy a sebeket akarja takargatni vele. Gabriel hosszan hallgatott. -

Hogy a pokolban vagy képes együtt élni vele? Már nem élek vele együtt - Layne szünetet tartott. Bizonytalan volt, hogy folytassa-e. A

most következő rész volt a legfrissebb, és a legfájdalmasabb. — Egy héttel iskolakezdés után otthagyott bennünket. Összeköltözött valami krapekkal, akit a sportklubban ismert meg. Megmondta apánknak, hogy elege van abból, hogy kutyából szalonnát csináljon. Érted? Elege lett abból, hogy tökéletes családot igyekezzen teremteni ebből a rakás őrültből. -

Szóval most apáddal ragadtál. Layne a fiú felé rántotta a fejét, amikor meghallotta hangjában a gúnyt.

-

Apám általában nem olyan... nem olyan, mint amilyen veled volt. Sok mindenen megy

keresztül. Anyám rettenetesen bánt vele, de nem hiszem, hogy bármikor feltételezhette volna, hogy anyám megcsalná. Anyám mindig őt hibáztatta a tüzért. Azt akarta, hogy hagyja ott a munkáját - apám erre mindig azt hozta fel, hogy anyám mennyire szereti költeni a pénzét. Anyám tette magániskolába Simont, mondván, jobb így neki, de végül rájöttem, hogy Simon is csak egy újabb tökéletlenség volt, amit anyám rejtegetni igyekezett... Gabriel kinyújtotta a kezét, és végighúzta az ujját a lány járomcsontján. Layne eddig nem is vette észre, hogy sír. -

Sajnálom - mondta Gabriel. - Nem tudtam.

-

Senki sem tudta - szipogta Layne. - Egészen mostanáig, és Taylor most felteszi az

internetre azt a hülye videót! -

Péntek este van. Mindenki elfelejti hétfőig - szünetet tartott, és megint megsimogatta

ujjával a lány arcát. - És meglepne, ha az emberek tényleg elhinnék, hogy te vagy az. Layne felnézett rá. -

Tényleg? Miért? Gabriel megfogott egy göndör tincset a lány vállán.

-

Mert nemcsak a sebeidet takargattad, hanem a szexi Layne-t is.

-

Én nem vagyok szexi!

-

Szerencséd van, hogy nem vetettem rád magam, amikor a csomagtartóban ültél. Fogd be a szád! Keze megtalálta a lány térdét, és közel hajolt hozzá, hogy nyakon csókolja.

-

Igazán szerencse az is, hogy most nem ugrom neked. Gabriel végighúzta a kezét a lány combjának külsején, nem túl magasan, épp a szoknyája

varratán belül. Az érintéstől Layne mindenről megfeledkezett. -

És nem... nem zavar, hogy... hogy... izé.

-

Nem. Szerintem gyönyörű vagy. Tőlem pedig aztán igazán nem idegenek az elfuserált

családok. Ezzel megint megcsókolta. Ajkai delejes vonzerejére Layne majdnem bemászott Gabriel ölébe. Keze belegabalyodott a fiú ingjébe, és közelebb vonta magához. A fiú ujjai nem vándoroltak feljebb, hanem a szoknyájának szélét cirógatták, olyan gyengéden simogatva, hogy alig bírta elviselni. Sohasem gondolta, hogy bárki így fogja megérinteni - és sohasem akarta, hogy bárki így érintse meg. Most viszont, hogy a fiú ilyen óvatos volt, Layne úgy érezte, hogy a testében felgyülemlő hő miatt le kell magáról tépnie az összes ruháját. Mindig forgatta a szemét biológiaórán, amikor arról beszéltek, hogy a hormonok felülkerekedhetnek az emberen. Most viszont alig emlékezett a saját nevére. Teljesen megértette, hogyan feledkezhet meg valaki egy buta kis óvszerről. Hirtelen Gabriel felnevetett. -

Hogyan feledkezhet meg valaki miről? Layne majdnem leesett a padról.

-

Kimondtam hangosan?

-

Aha - Gabriel közelebb hajolt, lélegzete a lány állát érte. - Ugyan mire gondoltál?

-

A biológiaórára - cincogta Layne. Megcsörrent Gabriel telefonja. Hála Istennek!

Gabriel hátradőlt, hogy kihalássza a zsebéből. A telefon fényt vetett az arcára, de Layne nem tudott eligazodni az arckifejezésén. -

Mi a baj? - kérdezte. A fiú megrázta a fejét.

-

Semmi - feltartotta a telefont, hogy Layne el tudja olvasni az SMS-t. - Nick meg akar

győződni róla, hogy minden rendben van veled. Layne elolvasta a szavakat a képernyőn. Minden OK a csajjal? Kivette a telefont Gabriel kezéből. Különös meghatódottságot érzett. -

De hiszen nem is ismer!

-

Nick ilyen. Mindig helyesen cselekszik. Layne felpillantott a telefonról, mert meghallotta a feszültséget a fiú hangjában.

-

Még mindig tartozol nekem egy titokkal. Elég ma estére egy - visszavette a telefonját, és megírt egy gyors SMS-t. A telefonja

majdnem azonnal megint felcsipogott. Felsóhajtott, és visszatette a zsebébe, mielőtt még Layne láthatta volna, mit válaszolt Nick. Layne megpróbált kiigazodni a fiú arckifejezésén. -

Jól vagy? A fiú hangja most zárkózottnak tűnt.

-

Azt hiszem, haza kellene vinnem téged, mielőtt még apád kerestetni kezd. Hát ennyi. Layne az ajkába harapott, és kétségbeesetten töprengett, hogyan hozhatná ezt

helyre. A fiú felállt. -

Későre jár. Hűha! Tiszta és világos... Layne bólintott.

-

Rendben. Amikor viszont elindultak, a fiú megfogta a kezét.

-

Terveztél holnapra valamit? Az ujjaiból elektromosság áradt felfelé a lány karjában. Megrázta a fejét.

-

Nem hiszem. Gabriel lehajolt, és egy csókot lehelt a lány halántékára.

-

Ha talán esetleg használnád azt a telefonszámot, amit a füzetedbe írtam, akkor

kitalálhatnánk valamit.



Gabriel a kocsiban ült, és már a második estét töltötte azzal, hogy bámulta a házukat. A verandán égett a fény, de a földszint sötétségbe borult. A lépcsőn sem volt senki. Az emeleten mindkét elülső ablak sötét volt - bár, mivel az egyik szoba Chrisé, a másik a sajátja volt, ez nem jelentett sokat. Késztetést érzett, hogy elmenjen Hunterékhez, de ezzel csak ürügyet szolgáltatott volna Michaelnek, hogy feljelentse járműlopásért, vagy ilyesmiért. Aztán persze ott volt a finom vádaskodás Nick második SMS- ében. Kivette a telefont a zsebéből, és megint ránézett, mintha nem bírt volna megjegyezni egyetlen szót. Haza jössz? Egészen egyszerű, mégis tele mögöttes tartalommal. Vajon Nick arra számított, hogy egész éjszaka távol lesz? Ez kihívás lett volna? Figyelmeztetés, hogy Nick megvárja, hogy rendezhessék a nyitott ügyeiket? Aztán persze ott volt Layne is. Jézusom, Gabriel kész lett volna egész éjjel ott ülni vele abban a parkolóban! Sohasem volt még együtt lánnyal, aki ilyen tökéletesen... tökéletlen volt. Kiismerte magát Gabrielen. Sarokba szorította. Készen állt arra, hogy mindent elmondjon neki. A tüzekről, mindenről. Megbarátkozott a gondolattal, hogy a szülei haláláról is beszámol. Ám ekkor a lány mesélt neki a sebeiről. Ugyan mit mondhatott volna minderre? Vicces: igazából én okoztam a tüzet, amiben a szüleim odavesztek. Gabriel a kormányra csapott. A telefonja felcsipogott. Megint Nick. Bejöhetsz. Mike nincs itthon.

Micsoda? Tényleg? Majdnem éjfélre járt. A kíváncsiság szinte kilökte Gabrielt a kocsiból. Ám amikor feljutott az emeletre, meglátta, hogy Nick ajtaja félig nyitva áll. Alternatív rockzene szűrődött ki halkan a folyosóra. Semmi női nevetgélés. Nyoma sem volt Quinn-nek. Nick várta. Gabriel habozott. Azt kívánta, bárcsak azok az SMS-ek valamilyen smiley-val érkeztek volna, hogy rájöhessen, Nick haragszik, felháborodott, vagy magában már rendezte a dolgot

Gabriellel. A pokolba is, bármilyen smiley megtette volna! A saját szobája koromsötétbe merült a folyosó végén. Fekete lyuk. Gabriel megkerülte a nyikorgó pontot a padlón, és elsiklott az ikertestvére szobája mellett. Amint egyedül maradt, a padlóra lökte a sporttáskáját, és becsukta az ajtót: bezárkózott a sötétséggel. Felsóhajtott, és berúgta a cipőjét az ágya alatt sötétlő mélységbe. Lehet, hogy Nick nem hallotta. Tálán azt gondolja, hogy még mindig kint van a kocsiban. -

Olyan kiszámítható vagy! Gabriel káromkodva kotorászott a villanykapcsoló után. Nick fordítva ült az íróasztala mellett álló székén. Karját a háttámlára fonta.

-

Mi a frász bajod van? - csattant fel Gabriel. - Miért ülsz itt a sötétben? Az ikertestvére vállat vont.

-

Mert tudtam, hogy el fogsz sétálni a szobám mellett. Könnyebb lenne az egész, ha Nick ököllel támadna rá! Gabriel felsóhajtott.

-

Nézd! Késő van, és...

-

Hazajuttattad rendben a csajt?

-

Layne. Layne a neve. És igen — igaz, hogy három házzal arrébb kellett megállnia, és

onnan figyelte, ahogy hazasétál. Tétovázott. - Kösz, hogy elvihettem az autót. -

Szívesen. Csend ragadt köztük a levegőben. Nick sok mindent megértett a csendből: Gabriel ezt

nagyon jól tudta. A levegő ugyanúgy suttogott neki, mint a tűz Gabrielnek. Ez nem könnyítette meg, hogy Gabriel átlendüljön a beszélgetést tarkító szüneteken. Igyekezett nem fészkelődni. -

Hol van Michael?

-

Találkozott valakivel egy kávéra - Nick megrázogatta az óráját a karján. - Hétkor. Gabriel ugyanilyen kajánul válaszolt:

-

Valakivel?

-

Azt mondta, régi barát az iskolából.

-

Lány?

-

Nem mondta. Gabrielnek így is elég pontos elképzelése volt arról, ki lehet. Nick ekkor folytatta:

-

Elég sokáig szedelőzködött. Még azt is mondta, és most idézem: „Nem kell

megvárnotok. ”

-

Azt a ravasz rókáját! — Gabriel szórakozottan lehuppant az ágya sarkára. - Hannah-val

találkozgat. Nick szemöldöke felszökött. -

Ki az a Hannah? Gabriel tekintete Nickre szegeződött. Ez a megjegyzés felidézte benne, mennyire

elidegenedtek egymástól Nickkel az elmúlt néhány napban. Ha az ikertestvére nem tud Hannah-ról, az annyit jelent, hogy Michael megtartotta az ígéretét, amit aznap éjjel tett, amikor Gabriel véletlenül felgyújtotta az erdőt. Viszont nem magyarázhatta el, hogy ki Hannah, anélkül, hogy feladná magát. Mesélhet vajon Nicknek a tüzekről? Nem. Nick nem helyeselné. Nem értené meg. Elmondana mindent Michaelnek. Leállítanák. -

Hannah csak egy lány - Gabriel nem bírt a testvére szemébe nézni. A szék csavarjaira

összpontosított. - Együtt jártak suliba Michaellel. Nick felsóhajtott: láthatólag nem győzte meg ez az egész. -

Rendben, felejtsük el Hannah-t. Felejtsük el még Layne-t is. Tartsd meg a titkaidat,

hiszen nyilvánvalóan nem tudsz már nyíltan beszélni velem. A végét egyáltalán nem keserűen vagy megvetéssel mondta - pedig Gabriel erre számított volna. Csupán dühös megadással, és ez százszor rosszabb volt. -

Nézd! Nicky...

-

Meglep, hogy hazajöttél. Chris azt mondta, hogy volt nálad egy táskányi ruha - Nick

tekintete a sporttáskára tévedt, amit Gabriel leejtett az ajtó mellett. -

Nem miattad van - a szavakat majdnem fájt kimondania. Akkor mi miatt? Minden kérdés újabb lépés volt a robbanás felé, mint egy időzítő bombán. Az sem segített

éppen, hogy Nick teljesen kérlelhetetlenül figyelte. -

Michael miatt.

-

Úgy érted, amiatt, hogy tüzeket gyújtasz? Gabriel megrezzent. Mit mondhatna erre?

-

Segítene - folytatta Nick -, ha esetleg tagadnád.

-

Nem kell, hogy tagadjam - a fények megremegtek. Ám nem történt semmi más. Az áram iránymutatásra várt. Gabriel visszafojtotta a

lélegzetét.

Nick felpillantott, és a hangjába valamennyi harag szűrődött. -

Akarsz beszélni róla? Gabriel igyekezett visszaterelni az áramot. Nyugi! Megint megremegett a fény: mintha az áram nem lett volna hajlandó engedelmeskedni. Ám

ekkor megnyugodott, és minden visszazökkent a rendes kerékvágásba. Gabriel kifújta a levegőt. -

Nem.

-

Rendben - Nick hangja megint élesebben csengett. - Szeretnél arról beszélgetni, hogy

miért nem figyelmeztettél, hogy csalással vádolnak bennünket? Ó. A pokolba! -

Szóltak neked is?

-

Hát persze! - Nick megmerevedett a széken. Szél csapott be az ablakon, és megborzolta

a haját. - A pokolba, Gabriel, lehet, hogy téged nem izgat, hogy hagyják-e elvégeznem az iskolát, de engem biztosan érdekel! Persze, hogy Gabrielt is érdekelte. Mit gondolt Nick, esetleg túl hülye ahhoz, hogy foglalkozzon ezzel? Harmadjára sikerült csak megszólalnia, és még ekkor is csak fojtottan. -

Amikor megkérdeztek... mit mondtál?

-

Azt mondtam, hogy abbahagyom! Mit gondolsz, mit mondtam volna? Tudod, azt is

megkérdezték, hogy a többi órán is én írom-e a dolgozataidat. Azt mondták, a csalás kicsapási indok. Azt mondták, hogy ez szerepelhet a bizonyítványomban... Ó, kit érdekel? — horkant fel Gábriel. — Szerinted, akik azért fizetnek nekünk, hogy

évelő

növényeket

ültessünk,

foglalkoznak

azzal,

hogy

mi

van

a

gimnáziumi

bizonyítványodban? -

Nem, de az egyetemek annál inkább. Az egyetemek? Gabriel majdnem leesett az ágyról az ijedtségtől. Nick soha egyetlen szót

sem szólt arról, hogy gimnázium után bármi mással akarna foglalkozni, mint segíteni Michaelnek a családi vállalkozásban. -

Te egyetemre akarsz menni? Most Nick nézett gyámoltalanul.

-

Hát... tudtam, hogy téged nem érdekelne...

-

Honnan a fenéből szerzel pénzt az egyetemre?

-

Nem tudom. Vannak ösztöndíjak... Nézd, egyelőre még nem is jelentkeztem. Csak

gondolkozom rajta.

Ha Nick gondolkozik valamin, az biztosan nem csak szeszély. Persze, hogy iskolákon gondolkozik. Még azon is gondolkozhat, hogy elköltözik. Elköltözik! Gabriel alig két napig nem szólt az ikertestvéréhez, és ezt máris középkori kínzásnak érezte. El sem tudta képzelni, milyen az, ha hetek telnek el. Hónapok. Amikor kicsik voltak, egy szobában aludtak. Egy-egy ágy a két fal mellett. Gabriel évekig úgy gondolta, hogy csak ikrek alhatnak egy szobában. Amikor ugyanolyan pizsamába öltöztek - ez majdnem minden este előfordult -, anya azt mondogatta, hogy úgy néznek ki, mint két könyvtámaszték. Gabriel minden második éjjel arra ébredt, hogy Nick bemászott hozzá az ágyba. Nick általános iskolában nőtt ki ebből. Ám újrakezdte, amikor a szüleik meghaltak. Persze már nem csinálta. Viszont még most is a szomszéd szobában lakott. Nem az utca másik végén. Vagy egy másik államban. Gabriel rámeredt a testvérére. Elszorult a torka, és mérgesnek tűnhetett. -

Miért nem mondtál semmit? Újabb szélroham csapott a szobába — öt fokkal hűvösebb az előzőnél.

-

Most komolyan? Mikor mondhattam volna bármit is? Amikor Quinnt sértegetted? Vagy

talán amikor megpróbáltad leégetni a házat... -

Nem próbáltam meg leégetni a házat— Gabriel lepattant az ágyról, és ökölbe szorította a

kezét. Az elektromosság lüktetett a falakban, és készen állt fellobbanni. A levegő eléggé lehűlt ahhoz, hogy csípje az ember bőrét. Ritka is lett: nehéz volt belélegezni. -

Igaz - mondta Nick. - Nem kell próbálkoznod, ugye? Egészen ügyesen elpusztítasz

mindent, ami... -

Elég! Gabriel ugrott egyet ijedtében. Michael állt az ajtóban: két kézzel nekitámaszkodott az

ajtófélfának. A lehelete gomolygott a levegőben. -

Nick – sóhajtotta- magunkra hagynál minket egy percre? Nick lehámozta magát a székről, de lassan tette, és a szoba semmit sem melegedett addig,

amíg el nem lépett Michael mellett, ki a folyosóra. Egyszer sem pillantott vissza. Nem mintha Gabriel figyelte volna. Michael az ajtóban maradt. Gabriel rá sem akart nézni.

-

Hazajöttél - szólalt meg Michael.

-

Aha - Gabriel a farmere varratán piszkált egy cérnaszálat. - Nem odakint kóborlok, hogy

életeket tegyek tönkre. -

Nagyon vicces!

-

Milyen volt a randid?

-

Nem randi volt - Michael tétovázott. - Megpróbáltam elintézni, hogy ne nyomozzanak

utánad. Ez valami okból dühítő volt. -

Szóval csak azért akaszkodsz rá, hogy kitaláld, mit tud? Jézusom, Michael, micsoda

nyomorult dolog ilyet... -

El akarod mondani nekem, hogy mi folyik itt valójában?

-

Semmi sem folyik! - legalább ezzel a testvérével tényleg tud verekedni! Gabriel felállt.

Közelebb lépett Michaelhez. — Itthon vagyok. Menj, pocsékold valaki másra az aggodalmadat! Michael meg sem mozdult. Gabriel meglökte. -

Menj! Figyelte, ahogy Michael összeszedi magát. Készen állt, hogy visszaüssön. Ám ekkor a

bátyja az ajtó felé mozdult. -

Kösz. Gabriel értetlenkedve bámult utána.

-

Miért? A testvére megállt a félig behúzott ajtóban.

-

Hogy hazajöttél. Örülök, hogy hazajöttél. Ezzel az ajtó becsukódott, bezárta Gabrielt. És kizárta a testvéreit.

25. FEJEZET A

SZOMBAT EGYENLŐ VOLT AZZAL,

hogy Michaelnek kellett segíteni a kertészeti

munkában. A pokolba ezzel! Mivel nála volt a kocsikulcs, Gabriel már kívül volt az ajtón, mielőtt a többiek felébredtek volna. Bedobta a sporttáskáját a hátsó ülésre, csak a biztonság kedvéért. Nick használhatja majd azt az egyetemre érett agyát, hogy kitalálja, hogyan közlekedjen ma. Gabriel vett egy kávét meg egy szendvicset a gyorsétteremben, de ezzel csak tizenöt percet sikerült agyonütnie. Úgy döntött, felméri a barátság határait. Akarsz ma gyakorolni?

Hunter válasz-SMS-e egy egész percbe belekerült. Komolyan reggel 6-kor SMS-ezel nekem? Gabriel elmosolyodott. Gondoltam, benne lennél egy 16 kilométeres futóversenyben, mielőtt szalmakazlakat gyújtogatnánk. Menj vissza aludni, puhány!

Letette a telefonját, és újra belekortyolt a kávéjába. A telefonja szinte azonnal megcsörrent. Gabriel a kijelzőjére pillantott, és majdnem megfulladt a kávétól. Jól hangzik. Adj 15 percet.

A B&A ösvényen futottak: ez az aszfaltozott pálya Annapolistól majdnem Baltimore-ig ért. Ilyen kora reggel nagyrészt elhagyatott volt, eltekintve pár magányos biciklistől és kocogótól, akik igyekeztek kihasználni a hűvös reggelt. Hat kilométer után Gabriel Hunterre nézett. Hunternek egy kicsit karikás szeme volt, amikor felvette, és nem szólt sokat a kocsiban, mégis minden gond nélkül lépést tartott vele. Persze az is igaz, hogy nem rekordsebességgel haladtak. -

Tudod, vicceltem - szólalt meg Gabriel. - Nem kell tizenhat kilométert futnunk. Hunter nem lassított.

-

Mi az, máris fáradt vagy? Gabriel egy kicsit az volt. Tegnap komolyan edzett, és a harmadik görbe éjszakája előtt

állt. Csak meg akartam győződni róla, hogy bírod-e. Azt hittem, sokáig fent voltál Calla

-

Deannel. A választ kényszeredett pillantás kísérte. -

Ne aggódj! - ezzel Hunter felgyorsított. Te szemét! Gabriel igyekezett lépést tartani vele. Jó erőnlétben volt, minden további nélkül képes lesz

erre. -

Tudod - mondta Hunter - Becca beszélni akart velem tegnap este - ránézett Gabrielre. -

A tüzekről. -

Velem is próbált beszélni - Gabriel szünetet tartott, hogy lélegzethez jusson.

-

Tudni akarja, hogy sejtem-e, mit csinálsz.

-

Mit mondtál neki?

-

Megmondtam, mekkora nulla vagy az Xboxban - most Hunter tartott szünetet, hogy

levegőhöz jusson. - Azt hiszem, az apja nyomást gyakorol rá. -

Az Őrzők miatt?

-

Aha. De persze mi óvatosak vagyunk.

-

Aggódsz?

-

Számít ez valamit? Képtelen vagyok tétlenül ülni. Te képes lennél? Gabriel ezt egy pillanatra meggondolta.

-

Nem. Én sem. Ekkor el kellett hallgatnia, mert Hunter megint fokozta a tempót. Tizenegy kilométer után Gabriel tényleg kezdte érezni az egészet. Szűk öt perc alatt

futották a kilométert, és a lába már fájt. A tüdeje égett. A szúrás az oldalában, amit öt kilométer után alig vett észre, mostanra olyan érzés volt, mint egy forró billog. Most az egyszer tényleg szívesen merített volna energiát a napsütésből, de az ég teljesen borult volt. -

Ha meg akarsz állni — mondta Hunter, és a hangjában nyoma sem volt megerőltetésnek

-, visszakanyarodom hozzád, amikor készen vagyok. -

Meglátjuk, ki fog összekuporodva feküdni az ösvény végén.

-

Versenyezzünk a kocsiig?

-

Aha, majd megvárlak a kocsinál.

Ezzel, bár a lábai szinte üvöltöttek tiltakozásul, Gabriel sprintelni kezdett. Átkozott jó érzés volt versenyezni, olyan helyzettel foglalkozni, aminek ura. Nem is volt tudatában annak, hogy mennyire hiányzik neki a csapat könnyed cinkossága, a közös cél elérése érdekében kifejtett erőfeszítés. A kosárpályán, a futópályán vagy, a fenébe is, akár itt, az ösvényen, egyértelmű a cél. Kosarat dobni. Gólt lőni. Megnyerni a versenyt. Átmenni a matekteszten? Gabriel eltöprengett, vajon emiatt gyújtogat-e ez az alak. Sokkal egyszerűbb dolog mindent a pusztulás fele küldeni. Az ösvény végénél, ahol a parkoló felé kellett kanyarodni, Gabriel nem lassított. Hunter közvetlenül mellette haladt, nem hagyta lerázni magát. Nagy nehezen megkerültek két kerékpárt, majdnem fellöktek egy anyát, aki kocogókocsit tolt maga előtt, és besuhantak a parkolóba, minden egyes lépésükkel porfelhőt kavarva fel. Gabriel kinyújtotta a kezét, hogy rácsapjon a terepjáró farára. Pont abban a pillanatban, mint Hunter. -

A pokolba! - lihegte. Legalább Hunter is annyira lihegett, mint ő. Kezét a térdére kulcsolta.

-

Rendben, még nyolc kilométer? Fogd be a szád! - Gabriel elmosolyodott. Aprópénzt kerestek a kesztyűtartóban, és vettek két palack vizet a parkőr bódéja melletti

automatából, az ösvény vége mellett. Utána összeestek a füvön, egy tölgyfa árnyékában. A nap kezdett kibukkanni a felhők mögül. Gabriel nedves tincseket tolt félre az arcából. -

Na tessék! — mondta. — Most meg előbújik a nap! Hunter ivott egy nagy korty vizet.

-

Nickkel szoktál futni?

-

Á! Ha sikerül kiráncigálnom a házból, akkor hajlandó futni valamennyit, de semmi

hosszabb távot. Chris tavasszal szokott futni, amikor kezdődik a baseballszezon. Hunter hámozgatta a címkét a palackról. -

Apámmal futottam sokat.

-

Ő is ilyen lassú volt? A jutalma egy mosoly és egy vállba verés volt.

-

Nem - Hunter tétovázott. - Idén a tengerészgyalogság maratonján indultunk volna.

Gabriel észrevette a szomorú felhangot Hunter mondatában. Néha neki magának is küszködnie kellett, hogy ne így beszéljen a szüleiről. Hunter vállat vont.

-

Tényleg, el is feledkeztem az egészről a költözés meg a többi cucc miatt - szünetet

tartott. -

Tegnap este aztán kaptam egy e-mailt a részletekkel: hova kell menni a

rajtfelszerelésért, meg ilyesmi. Töröltem - úgy értem... érted. -

Aha.

-

Aztán SMS-eztél nekem ma reggel, megkérdezted, le akarom-e futni veled ezt a tizenhat

kilométeres távot, és... -

A francba! - Gábriel kiegyenesedett. Újabb nap, és máris újabb kavarodás. - Ember,

sajnálom! Ne haragudj! Nem tudtam... -

Nem! - Hunter keményen ránézett. - Örülök! Egész... jó volt. Rendben - Gabriel hátradőlt, és az eget bámulta. Már majdnem nyolc óra volt, és az

okosabb futók most kezdték benépesíteni a parkolót. A nap erősen sütötte Gabriel arcát, és ő hagyta, hogy az energia belefolyjon a bőrébe. -

Idővel könnyebb — mondta.

-

Igen? - Hunter hangja hitetlenkedésről árulkodott. - Mikortól?

-

Majd szólok, ha odáig jutottam. Hunter felhorkantott, de egy csepp jókedv sem rejlett e mögött.

-

Így is indulhatnál a versenyen - mondta Gabriel.

-

Egy hónap múlva lesz. Nem vagyok formában.

-

Nem azt mondtam, hogy megnyerhetnéd a versenyt! Hunter nem válaszolt. Gabriel a földre hajította a palackját, és figyelte, milyen különböző árnyalatokban játszik a

megtörő napfény a füvön. -

Én vagyok az egyetlen korán kelő négyünk közül. Anya is ilyen volt. Kávézott meg

társasjátékozott velem, amíg a többiek felkeltek. Amikor Gabriel tízéves lett, anyja neki is elkezdett kávét csinálni a fél csészét tejjel töltötte meg, tett bele két evőkanál cukrot, és csak azután egy kis kávét. Még mindig ugyanígy itta. -

A temetés utáni reggelen lementem a konyhába. Nem tudom, mi a fenét vártam, talán,

hogy egy kanna kávé van az asztalon, meg bocsánatkérésül egy társasjáték is... - elhallgatott. De semmi. Csak az üres konyha. Azt hiszem, ekkor értettem meg igazán. Hunter még mindig nem mondott semmit. Gabriel rápillantott. -

Úgyhogy főztem egy kávét. Valami okból még a társasjátékot is kitette az asztalra. Utána háromnegyed óráig zokogott

a kávéjába, míg az kihűlt, és Michael rá nem talált. Gabriel aggódott, hogy a bátyja hisztizik

majd a kávé, vagy a sírás vagy bármi miatt - ezekben a napokban nemigen volt szüksége ürügyre. Ám Michael csak öntött magának egy csésze kávét, és keresztültolta a dobókockát az asztalon. -

Te dobsz először! Gabrielnek nem volt kedve mindezt elmondani.

-

Csak annyit akarok mondani - vonta meg a vállát -, hogy ha tervezted, hogy indulsz

azon a versenyen, akkor lehet, hogy tényleg indulnod kellene a versenyen. -

Talán — válaszolta Hunter. Majdnem az egész címkét lehámozta a palackjáról. Ez az egész kezdett túl nehéz lenni. Gabriel közel hajolt Hunterhez.

-

Haver, komolyan, ha elsírod magad, azt fogják hinni, hogy épp szakítok veled! Hunter felnézett. Mosolyféle bujkált az arcán.

-

Ahogy futsz, szerintem inkább azt hinnék, én szakítok veled!

-

Nyazsgem! Megszólalt Gabriel telefonja. Nem volt kedve ránézni: biztosan Michael nyavalyog valami

megbízásról. De nem Michael volt. Nem ismerte fel a telefonszámot. Komolyan gondoltad a mait? Layne

Layne! Gabriel rögtön felegyenesedett. -

Ki az a Layne? - kérdezte Hunter: a válla felett olvasott. Gabriel ellökte, és gyorsan visszaírt. Teljesen komolyan.

A lány válasza tizenöt másodpercnyi kín után étkezett. Apám dolgozik ma délután, Simon pedig meglátogatja anyánkat.

Gabriel elmosolyodott. Ez meghívás?

Újabb hosszas szünet. Nem. Apám azt mondta, nem jöhetsz ide.

Apja simán orvlövészeket állíthatott a tetőre, és utasíthatta őket, hogy kérdezés nélkül lőjenek Gabrielre. Megint pittyegett a telefonja. De talán elmehetnénk hozzátok, és dolgozhatnánk a házin.

Gabriel összevonta a szemöldökét. Kész hullámvasút ez az egész! Hozzájuk! El akart jönni hozzájuk! De... Matek. Matek. Újabb pittyegés. Minél gyorsabban haladsz a matekkal, annál hamarabb kezdhetünk máshoz.

Nos, erre megdobbant a szíve. Gyorsan írt. Felveszlek 2-kor, jó?

A lány válasza most villámgyorsan érkezett. Legyen 3. Ne írj vissza, mennem kell.

-

Gyere — fordult Gabriel Hunterhez. — Menjünk gyújtogatni!

-

Randid van?

-

Ami azt illeti, igen! Pár perccel később figyelte, hogyan mászik be Hunter az anyósülésre. A párbeszédük

szédítő feszültsége kezdett elpárologni, de még nem múlt el teljesen. -

Hé, ember! — szólította meg. — Jól vagy? Hunter bólintott, de nem vette le a tekintetét a szélvédőről.

-

Aha. Mivel semmi mást nem mondott, Gabriel elindította a motort, és kitolatott a

parkolóhelyről. Míg nem nézett Hunterre, a fiú megszólalt. -

Nem hiszem, hogy képes lennék rá. Egyedül. Ez volt az, amit nem mondott ki. Hogy nem lenne képes egyedül részt venni a versenyen.

Az apja nélkül.

Ám nem volt egyedül. Még akkor sem, ha még nem vette észre. Gabriel utólag azt kívánta, bárcsak értette volna ezt öt évvel ezelőtt. Lehet, hogy akkor tényleg társasjátékozott volna aznap reggel Michaellel. Ahelyett, hogy a testvére arcába vágja a kockát, és elküldi öt a sunyiba. Gabriel ráfordult a Ritchie Highway-re. Sohasem gondolt bele, mibe kerülhetett Michaelnek, hogy akkor leüljön vele. Meg kellett köszörülnie a torkát. -

Majd én indulok veled. Hunter sokáig tétovázott. Aztán megszólalt.

-

Ugyan már! Nem kell...

-

Tudom.

-

Negyvenkét kilométer.

-

Tudom, mi az a maraton. Hunter megint kinézett az ablakon.

-

Gondolkozom rajta. Gabriel bólintott, becsukta a száját, és tova hajtott.

26. FEJEZET GABRIEL PONT KETTŐ

ELŐTT ÉRT HAZA.

Bőven volt ideje lezuhanyozni és átöltözni, hogy

mehessen Layne-ért. Vagy legalábbis lett volna bőven ideje — ha a testvérei még nem értek volna haza. Nem találkozott Michaellel - szerencsére, de Nick megállította a folyosón, eltorlaszolva a fürdőszobába vezető utat. -

Hol voltál egész délelőtt?

-

Bocs, anya, legközelebb hagyok egy cetlit! - Befurakodott az ikertestvére mellett. Nick viszont nem tágított.

-

Füstszagod van. Nem meglepő, ha megfontoljuk, hogy Hunterrel egy tucat szalmakazlat égettek el Hunter

nagyszülei telkének végében. A gyakorlat vegyes eredménnyel zárult: Gabriel gyakorlatilag az egész mezőt felgyújtotta. De már nem járt messze. Egyre határozottabban uralta a tüzet. Érezte. És most fel is készültek mindenre. A régi csűrben volt egy tűzcsap. Szerencsére. Legalább arról nem kellett hazudnia, hogy hol volt. -

Átmentem Hunterékhez. Futottunk, aztán szalmakazlakat gyújtottunk meg. Gabriel figyelte, ahogy a meglepetés vibrál Nick arcán - és élvezte a látványt. A majdnem-

elárultság érzését. A majdnem-bűntudatot, hogy megértette, mit mondott Gabriel. Olyasmit csináltunk, amire te sosem vagy hajlandó. Aztán pedig olyasmit, amit te meg én régebben gyakran csináltunk. Miközben Nick csak állt, és próbálta kigondolni, mivel vágjon vissza, Gabriel ellépett mellette, és magára zárta a fürdőszobaajtót. 

Amikor kijött, a ház csendes volt. Végre! Talán a testvérei újabb munkára mentek. Lehet, hogy szerencséje lesz, és Michael nem fogja egész nap zaklatni!

Felvett egy tiszta inget a szobájában. A legutóbbi húsz percet azzal töltötte, hogy azt mondogatta magában: a konyhaasztalnál zajló matektanulás nem randi, és hogy nagyobb eséllyel fog hülyén kinézni matekozás közben, mint úgy nagyjából bármikor máskor. Lekocogott a lépcsőn, és bedugta a kezét a hátizsákjába, a kocsikulcsot keresve. Semmi. Ekkor kinézett a bejárat melletti ablakon. A kocsi is eltűnt. -

A nyomorult életbe! — megütötte az ajtófélfát. Fájt. Megint megütötte. Baj van? Gabriel végigpillantott a folyosón. Azt hitte, Michael sincs itthon, de most meglátta, hogy

a konyhában ül. A laptop nyitva állt élőtte, és a munkájával kapcsolatos papírokat teregetett szét az asztalon. -

Aha — mondta Gabriel. — Nick elvitte a kocsit. Michael fel sem nézett a képernyőről.

-

Hát, nem ugyanezt csináltad te is ma reggel?

-

Ne beszélj velem úgy, mint egy kisgyerekkel! Most rávillant a bátyja tekintete.

-

Elnézést, az ott egy érett felnőtt volt, aki a bejárati ajtót püfölte? Gabriel tett egy lépést

előre. Készen állt arra, hogy valami harapós, maró megjegyzést tegyen. Valamit, ami verekedést provokálna, hogy így levezethesse a dühét. Ekkor viszont rájött, hogy talán - éppen csak talán - megoldhatja még a helyzetet. Leereszkedett a bátyjáéval szembeni székbe. -

Kölcsönvehetném a teherautót? Michael felnevetett, de nem úgy, mintha tényleg valami vicceset hallott volna.

-

Amikor utoljára „kölcsönvetted” a teherautót, hajnali háromkor hívtak fel a zsaruk.

-

Igen, igen - Gabriel tétovázott. - Kérlek! Michael már visszanézett a laptopra.

-

Ma délután szükségem van rá. El kell ugranom a tüzéptelepre. Jó ég, mintha nem tehetné később!

-

Ugyan már, Michael! Légy szíves! A testvére most tényleg ránézett. Gabriel soha semmit sem kért még tőle. Soha.

-

Hova kell menned? Gabriel viaskodott magával, hogy elmondja-e az igazat - bár Michael nagyobb

valószínűséggel mond igent, ha tudja, hogy végeredményben az iskola miatt kéri.

-

Fel kell vennem valakit, akivel együtt járok matekórára. Hazajövünk, és tanulunk.

-

Próbálj valami mást! Gabriel felsóhajtott.

-

Tényleg! - Michael felvont szemöldökének láttán tovább erősködött: - Tényleg! Miért

találnék ki ilyesmit? Michael egy örökkévalóságig tartó pillanatig tanulmányozta. Utána bezárta a laptopot. -

Rendben. Gabriel majdnem leesett a székéről.

-

Komolyan?

-

Komolyan - Michael felállt. - Indulhatunk. Várjunk csak!

-

Te ugye nem... Jövök? De igen. Felvesszük ezt a valakit, hazahozlak benneteket, aztán megyek az

áruházba. Ez valami büntetés lehet. Vagy bosszú. Egyértelmű. -

Nézd, ha csak a tüzek miatt akarsz elővenni...

-

Nem veszlek elő. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy történjen valami a

teherautóval - Michael már indult is a garázs felé. -

Ez a legtöbb, amit elérhetsz. Ragadd meg az alkalmat. 

Gabriel el sem hitte, hogy a bátyja furikázza. Jó ég, micsoda megaláztatás! Mindig volt kocsijuk. Sohasem kellett könyörögnie, hogy elvigyék felvenni egy lányt. Különösen azért nem, hogy együtt tanuljanak. Kábé tizenhárom évesnek érezte magát. Talán Michael még azt is felajánlja majd, hogy elviszi őket fagyizni? -

Hé - szólalt meg félúton -, egy szívességet kérnék tőled.

-

Még egyet?

-

Kérlek, ne legyél gonosz ezzel a lánnyal!

-

Aha — Michael rápillantott. — Tudtam, hogy lány.

-

Nézd... csak... ő nem olyan, érted?

-

Szóval nem elég sofőrt játszanom, még kedvesnek is kell lennem? - Michael hangja

tele volt szarkazmussal, de hiányzott belőle a szokásos él. Gabriel nem bízott ebben az újkeletű kedvességben - ha viszont ráförmed a bátyjára, az ejtheti az egész hadműveletet. -

Tálán az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem is szólnál hozzá. Michael egy percig egy

szót sem szólt. Fák suhantak el mellettük. Végül megszólalt: -

Mennyire súlyos?

-

Mi mennyire súlyos?

-

A matek.

-

Rendben lesz - hazudta Gabriel. - Csak nem akarok lemaradni. Michael rápillantott.

-

Szerinted visszavesznek a csapatba?

-

A francba! - fakadt ki Gabriel. - El sem hiszem, hogy Nick elmondta neked!

-

Nem mondta el. Vártam, hogy elmondod-e magad. Mintha ez valaha megtörténhetne!

-

Akkor Chris? Michael megrázta a fejét.

-

Felhívott a tanárod.

-

Micsoda?

-

Nem tudom, miért lepődtök meg mindig ennyire, ha az iskolából felhívnak! Gabriel el sem hitte.

-

Istenem, mennyire gyűlölöm! Michael megint elhallgatott, de ez most súlyos csend volt, mintha nyomná valami a lelkét.

Gabriel nem akart neki ürügyet szolgáltatni a leckéztetésre, úgyhogy csukva tartotta a száját, és bámult ki az ablakon. -

Már nem bírtam - szólalt meg végre Michael. - A tanáraid folyton hívogattak. Különösen

a felső tagozat végén. Úgy értem, ezek az emberek engem tanítottak, aztán négy évvel később hívogatnak, hogy tartsam kordában a kistestvéreimet! Minden áldott nap valami újabb nyűg. Jöjjön be, és írja alá ezt a nyomtatványt, jöjjön be, töltse ki azt az adatlapot. Megőrjített. Brühühű. Gabriel nem vette le a tekintetét a szélvédőről. Kíváncsi lett volna, Michael bocsánatkérést vár-e. Mindenesetre nem kap. -

Mire Nickkel kilencedikesek lettetek, azt hittem, lenyugszotok. De akkor a felső

tagozatos és a gimnáziumi tanárok egyszerre kezdtek hívogatni. Emlékszem, abban az évben, októberben próbáltam kisilabizálni, hogy a francba kell kitölteni a cég adóbevallását, amikor Vickers felhívott, hogy elmondja, Nick verekedésbe keveredett az öltözőben.

Vickers volt az iskolapszichológus. Gabriel emlékezett erre: azon ritka napok egyike volt, amikor Nick keveredett verekedésbe, és nem csak falazott Gabrielnek. Igazából nem is verekedés volt. Seth és Tyler sarokba szorította Nicket a tornaóra után. Laposra verték. Gabriel helyet cserélt másnap Nickkel. Seth és Tyler nem kötözködött azután, amit aznap kapott. Fogalma sem volt, hogy Vickers valaha hazatelefonált. -

Utáltam azt a hülye tehenet, amikor iskolába jártam - mondta Michael. - Haszontalannak

gondoltam. Szóval, amikor felhívott, hogy nyafogjon Nickről, nekitámadtam. Megmondtam neki, hogy elegem van abból, hogy ő és az összes többi tanár rákattan az ügyemre, és alig várja, hogy csődöt mondjak. Teljesen elveszítettem a fejem. Csodálkozom, hogy nem tette le a telefont. Michael indexelt, hogy beforduljon Compass Pointe-ba. -

Amikor végre elhallgattam, olyat mondott, amit sohasem fogok elfelejteni: „Nem

várjuk, hogy csődöt mondjon. Azért telefonálunk, mert segíteni akarunk abban, hogy sikerrel járjon.” Gabriel hosszasan bámulta Michaelt. Várta, remélte, hogy van még valami folytatás. De a testvére semmi mást nem mondott. Gabriel a szemét forgatta, és megint kinézett a szélvédőn. -

Ez a legbutább történet, amit valaha hallottam.

-

Csak annyit akarok mondani, nem hiszem, hogy a tanárod zaklatni akar.

-

De igen. Azt akarja - válaszolta Gabriel, de közben egyre csak arra gondolt, amit Nick

mondott a továbbtanulásról. És Layne arckifejezésére, amikor rájött, hogy csal. Legszívesebben elsüllyedt volna az ülésében. Michael rápillantott. -

Legalább teszel valamit ellene.

-

Mindegy. Michael felsóhajtott.

-

Melyik ház az? Gabriel rámutatott. Layne-ék háza makulátlanul csillogott a napsütésben: csupa fehér

oszlop és kőborítás, amiről Gabrielnek eszébe jutott a lány megjegyzése arról, hogy sorozatgyilkos is élhetne itt. Tökéletesnek tűnt a kertészeti munka is, bár Gabriel fogadni mert volna, hogy Michael

máris húsz helyet fedezett fel, ahol a munkálok simliskedtek, és selejt növényeket ültettek. Gabriel kikapcsolta a biztonsági övét, és azon töprengett, hogyan állítsa be ezt a kocsis dolgot, amikor Layne kilépett az ajtón. Farmer. Lombzöld garbó. Copf. Szemüveg. A tegnap esti fellépése után most Gabrielnek a kiskorában látott, szuperhősös rajzfilmek jutottak az eszébe. Azok, ahol csak néhány kiválasztott tudta, mi bújik meg a jellegtelen felszín alatt. Hogyan lehetséges, hogy sohasem vette észre, milyen szexi csaj? Layne félúton elbizonytalanodott, mert meglátta, hogy Gabriel nincs egyedül. A fiú kipattant a teherautóból. -

Bocs! - kiáltotta. - Nincs nálam a kocsi, úgyhogy a bátyámnak kellett elhoznia - A

teherautó elé lépett, ott várta a lányt. Layne egy pillantást vetett Michaelre, és űzöttnek látszott. -

Baj van.

-

Apád még mindig itthon van? - Gabriel a bejárati ajtóra pillantott, készen arra, hogy

kironthat a lány apja, kezében lőfegyverrel. -

Nem... de Simon igen — habozott. — Anyánk nem jelent meg. Minél többet hallott a

lány anyjáról, Gabrielnek annál több kedve lett volna megkeresni azt a nőt, és egy kis értelmet rázni bele. -

Nem maradhat egyedül itthon — hadart tovább Layne. — Mondanám, hogy gyere be, de

ha apa hamarabb jön haza... -

Kiskorú elleni nemi erőszak. Emlékszem. A lány elpirult.

-

Igen. Mennyire összeállt a kép! Bizonyára jel volt, hogy Nick elvitte a kocsit. Hacsak... Nem ilyen bonyolult módon akart a lány kihátrálni az egész dologból? Lehet,

hogy meggondolta magát, amikor Gabriel megérkezett. Talán nem akart semmit tőle. -

Ne aggódj! - mondta Gabriel. - Értem.

-

Nem! Én nem... - Layne megnyalta az ajkát. - Nem hátrálok meg! Arra gondoltam...

Kibomlott egy tincs a copfjából, és ha Michael nem ült volna pont ott, Gabriel visszaigazította volna a helyére. Nem, kibontotta volna a hajgumit, aztán a copfot. Összpontosíts! -

Mire gondoltál? A lány mély lélegzetet vett.

-

Rendben. Mi lenne, ha Simon is velünk jönne?

27. FEJEZET LAYNE

A

KONYHAASZTALNÁL

ÜLT,

és

figyelte,

hogyan

bámulja

Gabriel

a

matematikakönyvét. Üres oldalra lapozott a füzetében, ujjai között pedig kihegyezett ceruzát szorongatott. Arcán gyilkos kifejezés ült. -

Gyerünk! - mondta a lány. - Nem gyűlölheted ennyire a matekot.

-

Hidd el, gyűlölhetem - felpillantott. - Nem vagy éhes? Vagy esetleg szeretnél inni

valamit? -

Azt szeretném, ha abbahagynád az elterelést.

-

Én nem...

-

Ó! - Layne felvonta az egyik szemöldökét. - Mindig húsz percbe kerül bekapcsolnod a

PlayStationödet, vagy ez most csak Simon miatt volt? A fiú lehalkította a hangját. -

Reméltem, hogy Michael elmegy itthonról. A bátyja? Layne emlékezett, hogy Gabriel említette, összevesztek, de Michael nagyon

kedves volt hozzá. Alig szólt egy szót, amíg ideértek, aztán a konyhában hagyta őket, mondván, hogy sok munkája van még. -

Először azt mondta, el kell ugrania az építőanyag-áruházba - mondta Gabriel. —

Ehelyett biztos itthon maradt, hogy meggyőződjön arról, nem csallak fel az emeletre. A szavaitól majdnem elállt a lány lélegzete. Szerencsére a fiú nem tudhatta, mennyire összevissza ver a szíve. -

Szó sem lehetne róla — megkopogtatta a könyvet a ceruzájával. - Azért vagyok itt, hogy

segítsek neked a tanulásban. -

Hmm — Gabriel közel hajolt, és félresepert egy tincset a lány arcából. - Ez most kihívás

akar lenni? Layne most már egyáltalán nem kapott levegőt. Tegnap este nem foglalkozott azzal, hogy netezzen. Ma reggel sem. Kara nem hívta fel, és nem volt lelkiereje, hogy megnézze az e-mailjeit. Sejtelme sem volt, hogy Taylor tartotta-e magát a fenyegetéséhez, és tényleg feltett-e mindent az internetre - de ha fel is tette, ugyan mit tehetett volna ellene Layne? Semmit.

Ráadásul sokkal kellemesebb volt a buli utáni, Gabriellel töltött pillanatokra gondolni. Egész éjjel a fiú szavai jártak a fejében. Nem csak a kedvesek, amikor a víz mellett ültek. A nyersek is, az igazán őszinték, amikor a kocsija csomagtartójában ültek. Mit gondolsz, hogy valami agyatlan izomtömeg vagyok, aki ráugrik mindenre, ami szoknyát hord? -

Elpirultál - a fiú lehelete Layne nyakát érte, az ajkai a bőrébe suttogtak.

-

Még mindig terelsz. Nekünk... Layne zihált. A fiú fogai az arcát súrolták: az érzékeny bőrt a füle alatt. A fiú keze

megtalálta a csípőjét, és felé mozdult. Hirtelen mintha öt fokkal melegebb lett volna. -

Látod? - mormogta Gabriel. - Kinek kell a matek? Ettől Layne magához tért. Ceruzájával a fiú homlokára koppantott.

-

Neked! A fiú méltatlankodva sóhajtott és hátradőlt.

-

Csak tíz kérdés- mondta a lány, kicsit még mindig kifulladva. – Végignézzük, és ….-

nyitva hagyta a mondatot,de ez így kicsit…..túl sokat sejtetett. – Aztán beszélgethetünk. A fiú bólintott, de nem írt semmit. -

Nézd- folytatta Layne, - nem tudok segíteni neked, ha még csak…..

-

Jézusom! – Gabriel szemében harag csillant! – Tudom! Layne majdnem megrezzent- aztán eszébe jutott, hogy a fiú haragjának semmi köze sincs

hozzá. -

Felelsz vagy mersz? – mondta a lány lágyan - mi a baj?

A fiú arckifejezésében nem lehetett olvasni, és Layne-nek az a határozott érzése volt, hogy nem fog válaszolni. Akárhányszor így tett, Layne sebezhetőnek érezte magát. És ez sokkal inkább igaz volt most, hogy a titkaira fény derült- míg a fiú titkai rejtve maradtak. -

Nem bukhatok meg!- Gabriel hangja, halk érdes volt.

-

Nem fogsz - válaszolta a lány. Átmész a teszten, visszavesznek a csapatba….

-

Teszek a csapatra- a fiú habozott- Úgy értem nem teljesen, de…. A lány várt.

.

,

Gabriel a könyvre szegezte a tekintetét. -

Nick elmondta nekem tegnap este, hogy egyetemre akar menni. Én pedig, ha nem

megyek át matekból, még a gimit sem fogom elvégezni. A lány az arckifejezését tanulmányozta.

-

A testvéreddel akarsz egyetemre menni?

-

Nem... igen... nem... - Gabriel ceruzája eltört. - A rohadt. - Beleejtette a darabokat a

könyv gerincébe. Layne most is csak várt. Gabriel felpillantott, és Layne szemébe nézett. -

Még csak nem is gondoltam soha az egyetemre. Az egyetlen ok amiért valamennyire

normális jegyeket szeretnék, hogy benne lehessek a csapatokban. Úgy értem, mindig azt feltételeztem, hogy csak segíteni fogunk Mike-nak a cégben. -

Te mit szeretnél csinálni? A fiú felhorkantott.

-

Kétlem, hogy akár csak arra lenne pénzünk, hogy Nick egyetemre menjen, tehát az,

hogy én is vele megyek... Úgy értem, ő talán kapna ösztöndíjat, de... -

Nem. Te mit szeretnél csinálni?

-

Nem tudom - megint visszanézett a matekkönyvre. - Sohasem gondoltam, hogy lenne

választásom. Layne az ajkába harapott. Nem ismerte eléggé az ikrek viszonyát, hogy ítélkezhetett volna, Gabriellel beszélgetni pedig mindig olyan volt, mint ha kötéltáncosként egyensúlyozott volna. -

Nyilvánvalóan Nick úgy gondolja, hogy neki van választása. Erre Gabriel megint a

szemébe nézett. -

Megérdemli, hogy legyen választása.

-

Miért, mert jó tanuló? Gabriel mérgesen nézett.

-

Egyszerűen csak jó.

Layne-nek eszébe jutott az anyja, aki az összes létező jótékonysági egyletben önkénteskedett legalábbis amíg cserébe partikra járhatott. Legtöbben valószínűleg róla is azt gondolták, hogy jó, annak ellenére, hogy apjuk félholtra dolgozta magát, hogy megengedhessék maguknak az anyjuk által elvárt életstílust. Aztán pedig elment, mintha mindez mégsem lett volna elég jó. Nem: mert Layne és Simon nem volt elég jó. A jónak különböző szintjei vannak, gondolta Layne. Mindenképp így kellett lennie. Megkopogtatta a matekkönyvet a ceruzájával. -

Te is megérdemled, hogy választhass. Gabriel nagyot sóhajtott. Felemelte a törött ceruzája felét, azt, amelyiken a hegy volt.

-

Választhatom azt is, hogy nem kell ezt csinálnom? Layne legszívesebben megint a homlokára koppintott volna.

-

Ne legyél ilyen gyerekes! El sem hiszem, hogy laposra vered Ryan Siacey-t, de félsz egy

pár egyenlettől! Gabriel szeme Layne-re villant. -

Ez azért van, mert nem érdekel, hogy Ryan Stacey mit gondol rólam. Aha! Layne lélegzete megint elakadt. Megpróbálta megnyugtatni a mellkasában tomboló szívét,

és a fiú felé tolta a könyvet. -

Talán jobb, ha a testvéred segít neked. Őt nem tudod elkábítani a szép szavaiddal. 

Layne segített megküzdeni Gabrielnek a második feladattal. Márpedig Gabriel tényleg küszködött. Az első kérdés fölött harminc percig ültek. Gabrielnél olyan alapvető dolgok hiányoztak, amiket még hatodikban meg hetedikben vettek. Olyan volt, mintha másodfokú egyenleteket tanítanánk valakinek, aki sohasem hallott még a szorzásról sem. Ahogy pedig egyre elkeseredettebb lett, elkezdte téveszteni a számokat. Layne- nek eszébe jutott a nap, amikor kijavította a dolgozatát - és abban a megoldások felét a srác fordítva írta fel. Vagy az a nap, amikor a táblánál lemásolta valaki egyenletét - de rosszul. Egyre többször kellett figyelmeztetnie a fiút, hogy próbáljon lassabban haladni. Azon az estén, amikor hazavitte, a lány Simon kapcsán említést tett a kisegítő osztályokról - de a fiú letorkolta. Most viszont komolyan eltöprengett, vajon nincs-e Gabrielnek valamiféle tanulási zavara. Nem mintha kimondaná hangosan. Még nem. A második feladat huszonöt percbe került. Haladás. Két óra elteltével nyolc feladattal végeztek. A fiú pont akkor írta a 9-es számot a papírjára, amikor megdörrent az ég. Layne kinyújtotta a kezét, és bezárta a könyvet. Gabriel felnézett. -

Nem vagyunk kész.

-

Meg kell nézném Simont - kinyújtóztatta a vállait. - Te pedig akkor hagyd abba, amikor

jól megy. Csináld meg a másik kettőt holnap!

Egész idő alatt, amíg csak itt voltak, egyetlen hangot sem hallottak a nappaliból. Simon nem volt hangoskodó kölyök, de Layne-t meglepte, hogy még egy üdítőért sem jött be. Valami harapnivalóért. Vagy akár a mosdót keresve! Amikor benéztek a nappaliba, a PlayStationt kikapcsolva találtak, a televízió pedig néma és sötét volt. Layne megfordult, de a vendégvécé ajtaja is tárva-nyitva állt, a fények pedig nem égtek. Amikor kihajoltak az ajtón, az elülső udvaron sem találtak senkit. Borult ég és a vihart megelőző, nehéz, nedves levegő. Simonnak semmi nyoma. Ekkor a felhajtóról ismétlődő dübögés hallatszott. Utána hosszas szünet. Gabriel elmosolyodott. -

Gyere! Simon a garázs feletti kosárra dobált. Legnagyobb meglepetésére Layne azt látta, hogy Gabriel bátyja játszik vele. Michael elkapta a labdát, amit Simon dobott neki, majd a lányra és Gabrielre mutatott.

-

Kész a matek? - kérdezte.

-

Nagyjából - válaszolta Gabriel. Rávigyorgott Simonra. – Gyakoroltál. Simon haja egy kicsit nedves volt, de visszavigyorgott. Egész nap ez volt az első mosoly,

amit Layne látott az arcán. Simon bólintott. -

Az edző még mindig nem enged játszani? - kérdezte Gabriel. A vigyor eltűnt. Simon megrázta a fejét. Gabriel a kosár felé biccentett.

-

Játssz továbbra is így, és hülye lenne nem engedni. A mosoly visszatért. Simon kitartotta az öklét. Gabriel megütötte.

-

Kösz, hogy játszottál Simonnal - mondta a lány Michaelnek, megszokásból jelelt is,

miközben beszélt. - Sajnálom, hiszen dolgozni akartál. -

Á! - Michael éppen nem mosolyodott el, de az arckifejezése könnyed volt. Kedves.

Layne megint elgondolkozott azon, mennyit veszekszik Gabriellel. Elég kedves volt ahhoz, hogy idehozza. Utána pedig kosarazott a siketnéma testvérével. Karának volt egy egyetemista nővére, aki alig köszönt Karának, és még kevésbé Layne-nek. Őszintén, azok után, hogy az anyjuk gyakorlatilag keresztül nézett rajtuk, kellemes dolog volt látni, hogy egy családtag családtagként viselkedik. Vicces is volt: végig azt gondolta, hogy Gabriel az agyatlan izomtömeg, pedig semmi mást sem tett, mint megvédte őt és Simont. Utána pedig a bűbájos Ryan Stacey-ről derült ki, hogy

olyan rossz, mint Taylor és Heather. Layne elgondolkozott, vajon mi mást nem vesz még észre az őt körülvevő embereken. Hogy a mozgatórugóik valóban rejtetve maradtak, vagy csak ő döntött úgy, hogy nem akarja látni őket. -

Mit is mondtál, mikor kell otthon lenned? - kérdezte Michael. Layne vállat vont, és

elfordította a tekintetét. -

Azt mondtam apámnak, hogy hatra hazaérek.

Persze ez szemenszedett hazugság volt. Említést sem tett minderről az apjának. Michael viszont meglepte, amikor bemászott hozzájuk a teherautóba, és megkérdezte, hogy tisztázta-e ezt a szüleivel. Nem várta, hogy egy futó pillantásnál többet kap tőle, meg annál, hogy a szemét forgatja, amiért sofőrt kell játszania. Valójában, ha meggondoljuk, milyen alakokkal lógott Kara nővére, még az sem lepte volna meg, ha Michael egy füves cigit nyújt felé, és megkérdezi, hogy nem akar-e sütit csinálni. Megint megdörrent az ég, mintha figyelmeztetés lett volna. Layne megbökögette Simon karját, és jelelt, miközben beszélt. -

Azt hiszem, mennünk kellene.

„Nem! - jelelt vissza Simon mérgesen. - „Sohasem játszhatok!" Layne felsóhajtott, és jelentőségteljes pillantást vetett az égre, mielőtt tovább jelelt volna, szavakkal kísérve: -

Vihar lesz.

-

Á! - mondta Gábriel. Ő is felnézett az égre. - Nagyon messze van a villám. Simon karon csapta Layne-t, erősebben, mint szükséges lett volna. „Látod!” Layne a legszívesebben rádörrent volna, hogy rendre utasítsa, nem mintha ez valaha

segített volna. Ám egyre csak arra gondolt, hogyan csapta be az öccse a szobája ajtaját, amikor az anyjuk nem jelent meg. És az arcán ülő mosolyra, amikor rátalált kosárlabdázás közben. Layne felsóhajtott, és leült a garázs mellett a betonra. -

Tizenöt perc. Gabriel viszont feltartotta a kezét.

-

Szó sem lehet róla! Mi játszunk, és te is játszol! A lány elpirult.

-

Nem vagyok túl sportos... Gabriel felhorkant.

-

Ugyan már! Ezzel kézen fogta, és a lány már kosarazott is. A „kosarazás” talán túl erős kifejezés volt erre. A fiúk türelmesen várták, hogy a kosárra

dobjon. Amikor viszont náluk volt a labda, akkor egymást nem kímélve lökdösődtek, és néha kedélyesen bordán is könyökölték egymást. A legjobb azonban az volt, amikor Layne dobott kosárra, és Gabriel karjai hirtelen körülötte termettek, hangja pedig gyengéden megszólalt a fülében: -

Így kell! Layne olyan jól szórakozott, hogy nem vette észre, eltelt a tizenöt percük, és a kerékgumik

csikorgását sem vette észre az aszfalton, amíg Michael ezt nem mondta Gabrielnek: -

Vársz még valakit? Layne a felhajtóra pillantott. Egy fekete BMW gördült fel a dombon. Érezte, ahogy a vér kiszáll az arcából. A másodperc törtrészére azt remélte, hogy Gabriel tényleg vár még valakit. Akár egy lányt

is. Legyen az maga Taylor Morrissey. Ebben a pillanatban ugyanis bárkivel szívesebben szembeszállj volna, mint azzal, akiről tudta, hogy a kormány mögött ül. Az apja volt az. A tenyere síkos lett a kosárlabdán. El is feledkezett róla, hogy el kell kapnia. Simon ott állt mellette, és éppolyan zihálva lélegzett, mint ő. -

Miről maradtam le? - kérdezte Michael. Layne-nek meg kellett köszörülnie a torkát, hogy meg tudjon I szólalni.

-

Az apám az. Jó ég, honnan tudhatta, hogy hol vannak? Layne megrázta magát, és az órájára nézett. Nem is volt késő! Hogy... mi.

-

Layne! - az apja már ki is pattant a kocsiból, ott állt a felhajtón, a kocsi ajtaja pedig

nyitva maradt. A hangszíne az acélt is keresztülszelte volna. -

Mind a ketten. Szálljatok be a kocsiba! Most. A lány hátizsákja még a konyhában volt, de nem merte azt mondani, hogy bemegy érte.

-

Apa! - a hangja megbicsaklott, és megint megpróbálta: - Apa, mi csak játszottunk...

-

Bízz bennem. Pontosan tudom, mit játszanak itt - Layne sohasem látta az apját ilyen

haragosnak. Bár igaz, látta: azon az estén, amikor elment az anyjuk.

Lélegezni is fájt. A hangja alig volt több suttogásnál: -

Apa...

-

Hagyja békén! - mondta Gabriel, közvetlenül a vállánál. Az ő hangja nyugodtnak tűnt.

Állhatatosnak. - Csak labdáztunk. Simon ugyanezt jelelte. A mozdulatai tele voltak dühvel. Csak labdáztunk. Te dolgoztál. Az apja úgy festett, mintha erőszakkal tartaná saját magát az ajtó mögött. Mutogatott, és az ő gesztusai is tele voltak dühvel. -

Szálljatok. Be. A. Kocsiba. Layne nyelt egyet.

-

Rendben!

-

Hé! - Gabriel elkapta a lány csuklóját. Tekintete még mindig a lány apjára

szegeződött, hangja pedig kérlelhetetlennek tűnt. - Semmi rosszat sem csináltak. -

Gabriel! - szólt rá Michael.

-

Semmi rosszat? - az apjuk most bezárta az ajtót, és átsétált a járdán. Layne-nek

kényszerítenie kellett magát, hogy ne hátráljon. - Azt hiszem, eltérő fogalmaink vannak a „jóról” és a „rosszról”. Például ami azt illeti, hogy tizenöt éves lányokat furikázunk keresztül a városon, a szüleik jóváhagyása nélkül. A tizennégy éves öccséről nem is beszélve. -

Igen? - kérdezte Gabriel, és előrelépett, majdnem a lány elé. Megint megdörrent az ég:

most közelebb. - Mi olyan jó abban, ha az ember... -

Gabriel! - Michael most elkapta az öccse karját, és gyilkos szorítás lehetett. Az ujjpercei

elfehéredtek. Michael szeme Layne-ék apjára szegeződött, és a hangja higgadt maradt. -

Én vezettem. Csak a házi feladatukkal foglalkoztak - szünetet tartott, és Layne egy

pillanatra azt hitte, el fogja árulni: elmondja, hogy kifejezetten megkérdezte, megengedték-e ezt a szülei, és ő hazudott. - Gabriel és Layne a konyhában tanult, mi pedig itt labdáztunk. Egész idő alatt itt voltam. Az apjuk tekintete ettől csak még sötétebbé vált. -

Bocsásson meg, hogy ezt nem találom túlzottan megnyugtatónak. Villám hálózta be az

eget az utca túloldalán álló házak mögött. Megdörrent az ég. Layne arcát egy esőcsepp súrolta. Hallotta, ahogy Gabriel lélegzik mellette: kapkodva, dühösen. „Kérlek”- könyörgött magában, emlékezve a folyosón folytatott beszélgetésükre. „Ne

rontsd tovább a helyzetet!” -

Apa — fuldokolta Layne. — Minden rendben volt! Layne, nem vagyok idióta. És nem akarok amiatt aggódni, hogy te és Simon valami

semmirekellő tizenévessel futkározol, akit egyetlen telefonhívás választ el a fiatalkorúak börtönétől. -

Hé! - Michael tett egy lépést előre, már egészen szorosan Layne apja előtt állt.

-

Nem semmirekellő, maga pedig most már túl messzire ment.

-

Én mentem túl messzire? Talán el kellene gondolkodnod a helyzeteden, mielőtt nekem

támadsz, fiam! -

Nem vagyok a fia. És maga semmit sem tud az én helyzetemről!

-

Kérlek! - mondta Layne. - Csak... az én hibám. Beszállunk a kocsiba. Az apja viszont soha senki előtt nem hátrált meg, így most alig figyelt rá.

-

Ó, azt hiszed, nem volt időm, hogy utánanézzek a dolgaidnak? Csak annyira volt

szükségem, hogy egy szomszédasszony beszámoljon nekem a felhajtónkon látott különös járműről. Nem értette, miért szállnak be a gyerekeim egy kertészet teherautójába. Layne megrezzent. Az apja úgy mondta ki a „kertészet teherautója” szavakat, mintha az derült volna ki róluk, hogy Simonnal egy turkálóban jártak. Újabb esőcsepp érte az arcát. -

Apa... hagyd abba!

-

Egyértelműen túlélték — mondta Michael. — Érdekes, hogy ennyire aggódott, mégis

volt ideje, hogy utánam szaglásszon! -

Tudod - mondta Layne apja, immár lágyabb, de enyhén fenyegető hangon -, veled

kapcsolatban minden közismert. Láttam a bíróságii feljegyzéseket, hogy minden tavasszal azt kockáztatod, hogy megvonják tőled a gyámságot. Láttam a kis céged pénzügyi jelentéseit szünetet tartott, ugyanúgy, mint mikor a végső döfést viszi be a tárgyalásokon az esküdtszék előtt. Layne rengetegszer látta, ahogy ezt gyakorolja - és a szünet azért volt ilyen hatásos, mert komolyan gondolt minden egyes szót, amit utána mondott. - Nem ajánlom, hogy kötekedj velem, fiam. Én veled sokkal hatékonyabban tudok kötekedni. Az ég pontosan a fejük felett dörrent meg. A felhajtó mellett villám csapott egy fába. Olyan hangja volt, mint egy puskalövésnek. Ágak és szikrák záporoztak, közvetlenül Layne apjának kocsija mögött. Egyik-másik a kocsi tetején landolt. Ekkor igazán rákezdett az eső, eloltva a tüzet, mielőtt valóban fellobbanhatott volna. Layne megremegett.

Michael hátralökte Gabrielt, a garázs fele. Megőrültél? Menj be a házba!

-

Gabriel előrelendült, de a testvére visszatolta. Fél kézzel tartotta, miközben a lány apjához fordult. Layne látta, hogyan remeg az izom Michael állkapcsában, és hogy hogyan feszül meg a válla. Most belátta, hogy néha tényleg komolyan egymásnak ugorhatnak Gabriellel. Visszafojtotta a lélegzetét, kíváncsian várta, vajon behúz-e egyet az apjának. És hogy hogyan fog reagálni az apja. Figyelembe véve, ahogy az apja viselkedett, majdhogynem azt kívánta, hogy Michael húzzon be neki egyet. Michael viszont ehelyett csak vett egy nagy levegőt, amitől az a rengeteg düh mintha elszállt volna belőle. -

Sajnálom ezt a félreértést. Talán távozniuk kellene, mielőtt komolyra fordul a vihar. Gabriel kirántotta magát a testvére szorításából, és kisimított egy nedves hajtincset a

szeméből. Úgy tűnt, mintha ő ugrana neki Layne apjának, de Michael újra erősen meglökte a bejárati ajtó felé. -

Menj be! Menj! Gabriel tett néhány lépést lefelé a felhajtón, de aztán mégis megállt, és ökölbe szorította a

kezét. Layne felkészült arra, hogy berángatják a kocsiba, de az apja még mindig csak bámult Michaelre, és ügyet sem vetett az esőre. -

Apa, gyere! — Layne hangja megbicsaklott, de nem érdekelte. - Menjünk!

Az apja meg sem mozdult. -

Szállj be a kocsiba, Layne! Layne ezt nem tartotta túl jó ötletnek. Megint megdörrent az ég, és Layne megrezzent. Most azonban a villám ártalmatlanul

csapott le a fák mögött. Simon előrelépett, meglökte az apját a vállával, és a BMW felé indult. A kocsi ajtajánál megfordult, és olyan gesztust tett az apja felé, ami nem igényelt fordítást. Utána becsusszant a hátsó ülésre, és becsapta maga mögött az ajtót. Layne nyelt egyet. De ez a kis közjáték legalább kicsit elvonta az apja figyelmét. Michael már a bejárati ajtó felé terelte Gabrielt, ő pedig megfordult, és elindult az autó felé. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy a hazaúton az apja mellett kelljen ülnie, úgyhogy inkább hátra ült Simon mellé. Annyi bátorsága nem volt, hogy ő is becsapja az ajtót.

Biztos volt benne, hogy nagy letolás következik, de amikor az apja beszállt a kocsiba, nem szólt semmit. Csak bekapcsolt egy klasszikus zenei adót. Csak olyankor hallgatott klasszikus zenét, amikor dühös volt. -

Apa! - suttogta Layne. - Én tényleg...

-

Ne most, Layne! A hangja mintha arcon csapta volna: csalódottság, felháborodás és düh szorult három

szóba. Az esőcseppekkel az arcán apjuk úgy festett, mintha egyszerre lenne a sírás küszöbén, és tervezné ököllel kitörni a szélvédőt. „Semmi baj” - jelelte Layne. - „Megmondom neki, hogy az én hibám volt.” Simon ellökte a lány kezét — ez volt az ő módja azt mondani, hogy fogja be a száját. A fiú ekkor előrepillantott a vezetőülésre, ahol az apja szinte új formájúra alakította a kormányt. Visszanézett a nővérére. „Gyűlölöm!” Layne-nek eszébe jutott, min gondolkozott a konyhában — hogy mi a valóság, és mi az, amit csak ő akart látni. Miután hallotta, hogy az apja hogyan feketíti be Gabrielt és a testvérét, kedve támadt újragondolni mindent az apjával kapcsolatban. És saját magával kapcsolatban is.

28. FEJEZET GABRIEL NEM TUDTA ELÉG HANGOSRA ÁLLÍTANI A ZENÉT. Talán

ha párnát szorítana fejére?

Tekintetét a hálószobája fehérre meszelt mennyezetére szegezte, iPodja fülhallgatóját pedig olyan szorosan a fülébe nyomta, hogy az megfájdult. Igyekezett elnyomni a fejében Layne apjának hangját, ami végtelenített felvételként játszódott le benne újra és újra. Kinyílt a szobája ajtaja, és Michael töltötte be az ajtónyílást. Gabriel kirántotta a fülhallgatót a füléből, de a takarójára még így is áradt belőle a zene. -

Hallottal valaha a kopogtatásról? Élesen rá akart szólni, de nem sikerült a hangjába belecsempészni a szokásos haragot. Nem semmirekellő. És maga pedig most már túl messzire ment.

-

Kopogtam - vetette ellen Michael. - Háromszor is. Ja! Gabriel megnyomta a szünetgombot az iPodon, és visszanézett a mennyezetre.

-

Bocsi! Készen állt a letolásra a villámlás meg a hazudozás miatt, de Michael csak állt ott, és

csörgette a kezében lévő kulcscsomót. -

Még mindig el kéne mennem az építőanyag-áruházba. Eljössz velem? Nem akart - de a másik lehetőség az volt, hogy egyedül ül a szobájában, és érzi a villámlást

a levegőben. És bánkódik amiatt, hogyan alakult a délután. Úgyhogy megint elindultak a teherautóval. Michael hallgatott, miközben a szélvédőn ideoda csusszantak az ablaktörlők. Gabriel nem bírta tovább. A bátyjára nézett. -

Sajnálom. Michael nem vette le a tekintetét az útról.

-

Tudtad?

-

Mit tudtam?

-

Hogy nem szabad átjönnie? Gabriel kinézett az ablakon, és közben az ablak alatti szigetelést piszkálta.

-

Nagyjából. Múlt héten hazavittem, és az apja elzavart.

-

Elzavart? Michael felháborodottnak tűnt, de Gabriel nem tudta eldönteni, hogy ez most rá irányul,

vagy Mr. Forrestre. -

Aha. Azt mondta, meg fog vádolni kiskorú ellen elkövetett nemi erőszakkal.

-

Micsoda seggfej! Gabriel békítőén elmosolyodott, mintha Michael rögtön neki eshetne.

-

Igen. Az - tétovázott. - Kösz. Azért, amit mondtál. Michael bólintott.

-

Kösz, hogy nem gyújtottad fel a kocsiját. Csend lebegett fölöttük az utastérben, de most nem rejlett benne feszültség. Gabriel megint Michaelre nézett.

-

Hogy értette azt a gyámságos dolgot? És amit a cégről mondott? Michael felsóhajtott.

-

Hát, végül is nem bíró...

-

Nem. Ügyvéd.

-

Tudhattam volna. Ne aggódj a gyámság miatt. Minden tavasszal felülvizsgálják. Jól

tudod. Te és Nick úgyis betöltitek a tizennyolcat, úgyhogy... — Michael vállat vont. -

És Chris?

-

Chrisszel minden rendben lesz.

-

De...

-

Komolyan - Michael most levette a tekintetét az útról. - Minden rendben lesz vele. Ez

az utolsó dolog, ami miatt aggódnod kell - szünetet tartott. - Ameddig te nem keveredsz bajba, megbirkózom a gyámüggyel egy újabb évig. Ameddig te nem keveredsz bajba. A tüzekről beszelt. Gabriel nyelt egyet. -

És a céggel mi volt ez?

-

Csak még valami, ami miatt nem kell aggódnod. Gabriel majdnem lekaparta a szigetelést az ablak alól.

-

Ugyan már!

-

Tényleg. Blöfföl. Gabrielnek egyre csak Michael megjegyzése járt a fejében, amit a konyhában tett. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy történjen valami a teherautóval.

-

Tudod - mondta Michael óvatosan- amikor azt mondtad nekem, hogy felveszel egy

lányt, nem éppen arra számítottam, hogy ez történik. Layne. Gabriel azt kívánta, bárcsak foghatta volna a lányt, és vihette volna be a házba, miközben

elküldi az apját a bús francba. -

Nem hiszem, hogy ez bármit számítana.

-

Csak mondom. Gabriel felhorkant.

-

Meglep, hogy nem csak azt mondod, tartsam magam távol tőle.

-

Hát... - Michael a szemét forgatta. - Már megpróbáltam Chrisszel és Beccával, és

láttad, mi lett belőle. Gabriel kihagyta a vacsorát. Michaellel semmi baja sem volt - egyelőre -, de ahhoz nem volt kedve, hogy eljátssza ugyanezt a műsort Chrisszel és Nickkel, különösen, hogy Quinn és Becca is náluk volt. Megint elbújt a szobájában, és az iPod dübörgött a fülében. A mobiltelefonja a másik kezében bújt meg. És néma maradt. Persze tizenöt másodpercenként ellenőrizte. Emberek vették körül, mégis olyan magányosnak érezte magát. Mikkor megcsörrent a telefonja. Annyira megijedt, hogy az éppen meggyújtott öngyújtót a mellére ejtette. „Aludj el!” - gondolta. A tűz elaludt. Milyen kedves. Tényleg egyre jobban uralta. Ránézett a telefonjára. Hunter volt az. Első fokú tűzriadó Tanyard Springsben. Benne vagy? Gabriel végighúzta az ujját a kijelzőn, aztán megdermedt. Ameddig te nem keveredsz bajba... Persze az elsőfokú tűzriadó nagy tűzre engedett következtetni Tanyard Springs pedig lakónegyed. Egynél több családot is érinthet. Szünetre állította az iPodját, kisurrant az ágyból, és kinyitotta a szobája ajtaját. A testvérei a konyhában voltak, a hangok alapján épp rendet rakhattak és bohóckodhattak. Kiosonhat, mielőtt bárki észrevenné. De most tulajdonképpen nem is volt olyan rettenetes a helyzet. A Michaellel töltött nap egész kellemes volt, a maga különös módján. Nem is emlékezett, mikor labdázott utoljára a bátyjával. Még az áruházba tett kirándulás is békés maradt.

Ha most kioson, mindent tönkretehet. De az az első fokú riadó! Rengeteg tűzoltó lehetett ott. Könnyen rejtve maradhatna. Persze Michael akkor is tudomást szerezne róla. A pokolba is - biztos első dolga lesz másnap reggel, hogy ellenőrzi a híreket! Pedig most mintha egyfajta... bizalommal fordult volna Gabriel felé. Gabriel megfontolta, hogy lemegy, és csatlakozik a családjához. Talán eleinte kínos lenne, de aztán esetleg rendeződne minden. Ekkor meghallotta Nick hangját. -

Szóval, milyen volt a délutáni gyermekfelügyeleted? Gabriel elkezdte becsukni az ajtaját, biztos volt benne, hogy az ikertestvére Quinnhez vagy

Beccához beszél - ám Michael válaszolt helyettük. -

Jó volt. Átugrottunk az áruházba, vettünk pár holmit a holnapi kerti sátoros munkához. Gabriel hátrahőkölt. Gyermekfelügyelet. Gyermekfelügyelet. Michael nem kedves volt. Nem testvéries volt. Csak azért maradt vele, hogy

meggyőződjön róla, nem kezd megint gyújtogatni. Nem csoda, hogy ma délután a konyhában volt, és papírmunkát végzett. Nem csoda, hogy gyakorlatilag elrángatta Gabrielt az áruházba. És mire készült, egész hétvégén itthon akart ülni? A telefonja megint megcsörrent. Ott vagy? Alig bírt írni a dühtől. Mégis sikerült valahogy. Igen- Benne vagyok.

29. FEJEZET HÉTFŐ REGGEL LAYNE ADDIG PUCOLTA

a lova szőrét a lóvakaróval, amíg meg nem fájdult

tőle a karja. A hűvös hajnali levegő csípte az arcát, de nem bánta. Már kétszer végigdörgölte az állat bundáját, és látta a csillogást rajta a felvakart por és szőr alatt. De negyedjére, sőt ötödjére is hajlandó lett volna erre: ameddig csak lehetősége van rá. Bármire hajlandó volt, hogy távol maradhasson a háztól, amíg az apja munkába nem indul. Még akkor is, ha ilyen felszerelésben kell iskolába mennie. Még akkor is, ha lógnia kell az iskolából. Szombat este a ház mintha háború sújtotta övezet lett volna. Eleinte más-más helyiségbe mentek, magukra zárták az ajtót, és semmit sem hallottak a másik felől. Végül hétkor előbújt vacsorát készíteni, remélve, hogy a sült csirke burgonyapürével - apja kedvenc étele elegendő lesz, hogy előcsalogassa a dolgozószobájából. Amikor viszont bekopogtatott, az apja azt mondta, adjon enni Simonnak, és feküdjön le aludni. Utána még egyszer kijött, egyetlen okból: hogy elkobozza a lánya mobiltelefonját. A vasárnap még rosszabb volt, pedig az apja végre előbukkant a szobájából. Minden szava kimért, minden mozdulata éles volt. Layne azt várta, kiabálni fog, összeszidja, parancsolgat. Ám nem is említette Gabrielt. Simonhoz is alig szólt - persze ez mindig így volt. Layne megkönnyebbült, amikor apját felhívta egy ügyfele valamilyen vészhelyzet miatt, és el kellett mennie otthonról. A feszültség miatt teljesen megfeledkezett a péntek esti eseményekről. Mivel nem volt nála a hátizsákja, bekapcsolta a számítógépet, remélve, hogy e-mailezhet valamelyik osztálytársának, és megkapja a hétvégi házi feladatot angolból. Sokkolta a temérdek e-mail. Először azt hitte, feltörték a postafiókját. Több mint ötven üzenete volt. Ekkor elkezdte felismerni az iskolatársai nevét. Taylor. Heather. Még néhányan ugyanabból a klikkből. Elszorult a torka, ahogy mindent végiggondolt. Rákatintott az egyik mailre. Az ő képe volt, ahogy arra a nyugágyra szorították, de a fényképet manipulálták. Most úgy látszott, mintha teljesen meztelen lenne.

Épp elég szörnyű volt. De a következő mail egyenesen Ryan Stacey-től származott. A tárgy rovatban ennyi állt: „Felidéződik pár emlék?” Újabb mocskos képre számított, de csak egy link volt egy újságcikkhez a szombat esti tűzről, valami lakónegyedben a város túloldalán. Négy ház égett le. Majdnem mindenki sérülés nélkül kijutott, de egy fiatal nő bent ragadt, és csúnyán megégett, mielőtt kimentették. Kép is volt. Layne a következő e-mailre kattintott, mielőtt még felfoghatta volna, pontosan milyen sebesüléseket szenvedett a szerencsétlen. A következő email nem kis utat járhatott be, mire ő is megkapta, mert számtalan LOL-on kellett keresztülgörgetnie míg újabb fényképen nem látott meg magáról a nyugágyban. Most viszont égett rajta a tűz- arca helyére pedig egy megperzselődött kutyafejet retusáltak. Az e-mailek láncolatában pedig felbukkan, egy üzenet Karától hogy milyen röhejesnek találja az egészet. Layne kitépte a számítógép zsinórját a falból. Öklendezve a fürdőszobába szaladt. A ló oldalvást ellépett a kefétől, visszarántva ezzel Layne-t a jelenbe. Túl erősen nyomta. Letette a lóvakarót, és egy szőrkefével eltávolította a port és a szőrt, aztán beledörzsölte az egészet a vakaróba, hogy végül kiszórhassa a folyosóra. Az állat bundája tényleg ragyogott. A folyosó végén, a deszkákon léptek kopogtak. Layne összerezzent rémületében, majd amikor a lova is felhorkantott, megnyugtatóan az állat nyakára tette a kezét. Soha senki sem jött, ide ilyen korán. Még reggel hat óta sem volt. Az istálló túloldalán egy alak állt. A széles ajtóban hátulról világította meg a napfény, úgyhogy nem látta, ki az. Letette a kefét. -

Tessék! - kiáltotta. - Segíthetek?

-

Layne? A lány térde megremegett és ebben a percben kicsit arrébb sodródtak a felhők, éppen

eléggé ahhoz, hogy felismerje Gabrielt, ahogy ott áll az istálló végén. A szíve meglódult, majd táncra perdült. Szombat óta nem hallott a fiúról, hiszen gyakorlatilag szobafogságra ítélték. Azt sem tudta, hogyan lépjen elé, mindazok után, amit az apja mondott. Most viszont, amikor meglátta, hogy ott áll, majdnem elbukott a saját lábában, úgy igyekezett végig a folyosón. A fiún megint futócipő volt. Rövidnadrág és sötét, kapucnis póló.

Az arca kicsit kipirult, szeme pedig sötétlett az ellenfényben. Nem csak, hogy itt volt. Futva jött. Hány kilométert is? Hatot? Ekkor vette észre, hogy a fiú nem indul el felé. Nem is mosolyog. Csak áll ott, arcán azzal a feszült, kifürkészhetetlen kifejezéssel. A lány megtorpant, és igyekezett normális ritmusba terelni a lélegzetét és a szívverését. A fiúra bámult, kíváncsian, most vajon gyűlöli e - vajon apja szavai tönkretettek-e mindent: vajon egyetlen szövetséges nélkül kell-e nekimennie a mai napnak az iskolában. Persze lehet, hogy azok az e-mailek tették. Talán látott mindent. Talán meggondolta magát. Hiszen Layne bolond. Számkivetett. Ráadásul most már mindez nem is maradt rejtve. Kiderültek a titkai: láthatta őket az egész világ. Egy rémületes másodpercre azt hitte, megint rosszul lesz. Ám ekkor valami még rosszabb történt. Zokogni kezdett. Hatalmas, fullasztó zokogás fogta el: rázkódott bele a válla, az egész teste. Kezét a szemére szorította, a lábai nem bírták el őt és ezt a rengeteg érzelmet. Ekkor a fiú kezei megragadták a vállát, és Gabriel a mellkasára húzta. -

Layne. Layne. Kérlek!

-

Feltették az internetre! Tudtam…Tudtam, hogy rossz lesz-…..megint elfúlt a hangja.

-

Sajnálom - Érezte a fiú lélegzetét a haján. - Layne, sajnálom!

-

Még Kara is... Kara is kommentelte a képeket.

-

A barátnőd egy álnok kígyó. És nem érdemel meg téged.

-

Ő volt az egyetlen barátom.

-

Nem. Nem volt az. A lány zokogástól elcsukló légzése most végre eléggé elcsendesedett ahhoz, hogy

felnézzen a fiúra. Gabriel nem engedte el. A karja a hátára fonódott. Erősen, támogatóan tartotta őt a lábán, amire a térde képtelen volt. A fiún verejték, napfény és az erdő szaga érződött. Layne imádta ezt az illatot. A fiú vállára nyomta a fejét. -

Úgy féltem, hogy gyűlölsz.

-

Akkor mindketten ugyanazt éreztük. Layne zavarodottan emelte fel a fejét. A fiú szeme közel volt, csillogott a kékjében a

napfény.

Aggódtam, hogy te gyűlölsz engem - mondta a fiú. - Azok után, amiket az apád

mondott... -

Az én hibám volt! Nem! - a fiú hangja megkeményedett. - Az ő hibája volt! - elhallgatott, és félresepert

egy hajtincset a lány homlokából. -

Nem gyűlöllek - suttogta a lány. Biztos? - a fiú szemében nem látszott megkönnyebbülés, csak fásult fáradtság. —

Egyedül lennél ezzel. -

Ez mit jelent? Semmit. Hülye vagyok. Hosszú egy hétvége volt! - a keze a lány hátát simogatta. Layne fojtott nevetést hallatott: mintha tényleg fojtogatták volna.

-

Mondj el mindent! Gabriel tétovázott: most ő látszott bizonytalannak.

-

Aggódtam, hogy látni sem akarsz majd.

-

Viccelsz? - felnézett rá. - Te vagy az egyetlen, akit most látni akarok. A fiú közel hajolt. Az arckifejezése most lágyabb, magabiztosabb volt.

-

Szóval ha sírsz, amikor meglátsz, az jó jel. Értem. Layne finoman, tettetett haraggal a fiú vállába öklözött.

-

El sem hiszem, hogy egészen idáig futottál!

-

Megígértem Hunternek, hogy a jövő hónapban maratont futok vele- megint szünetet

tartott. — Szóval rengeteget kell majd reggelente futnom. -

Vicces! Nekem meg rengeteget kell majd lovagolnom reggelente.

-

Gondoltam - a fiú felnézett, el a lány mellett. - Mindig ilyen kihalt itt?

-

Csak én és a lovak. Csupa magány - elpirult, mert rájött, hogyan hangzott. - Úgy

értem... A fiú keze megtalálta a lány csípőjét. Erősen fogta a dzsekije vékony anyagán keresztül. -

Pontosan tudom, hogy értetted. Layne épp csak levegőt vett, és a fiú már meg is csókolta. Amikor az ajka megérintette az ő ajkát, mintha gyufa gyúlt volna: hirtelen fellobbant a hő,

fény villant, majd lassan továbbégett. A teste a fiú testébe olvadt — megint rátámaszkodott. A fiú keze a lány dzsekijének széle alá csúszott, és bár volt rajta garbó, Layne mégis fázott. A fiú keze megállt — de továbbra is csókolta. A csókjai lassabbak lettek, óvatosan húzta a lány ajkait, nyelve pedig addig simogatta Layne nyelvét, amíg a lány apró nyögéseket nem hallatott. A hőség az egész testét elárasztotta, nem csak a fiú ajkainak és kezének közelében.

Most, amikor a fiú keze újra a dzsekije alá ért, engedte, pedig tudta, hogy érezheti a sebhelyeket a szövet alatt. Észre sem vette, hogy mozognak, amíg a háta az istálló falának nem ütközött, és meg nem érezte magán a fiú súlyát. Minden felgyorsult, kétségbeesett tempóra kapcsolt. A szívverése, a lélegzete. A dzsekije hirtelen eltűnt, mielőtt megérezte volna, hogy a fiú a cipzárját húzza. A fiú kapucnis pólója egy szempillantás alatt kis halommá alakult át a betonpadlón, és a lány keze megtapintotta karja csupasz izmait. A fiú csókjai vadak, őrültek, kábítóak voltak. Layne felnyúlt, és megkereste a fiú arcát. Hüvelykujja végigszáguldott az állkapcsát fedő borostán. Összeszedte magát, és megharapta a fiú ajkát: egyszerre érezte magát nyersnek, állatiasnak és félénknek. A fiú halkan felnyögött, kéjesen, úgyhogy a lány megismételte, most már magabiztosabban. Utána a fiú is ugyanígy tett, és Layne teste felvillanyozódott, mint egy magasfeszültségű vezeték. Azt kívánta, bárcsak ne lenne a fiún trikó, rajta pedig garbó. Amikor a fiú kezei végigsimítottak a csípőjén, és találtak egy csíknyi csupasz bőrt, nem rezzent meg. Nagy levegőt vett, de egyáltalán nem feszülten. Amíg meg nem hallotta egy dízelmotor bőgését, és autógumik csikorgását az istállóhoz vezető kavicsúton. Gabriel hátrahőkölt. Szinte pánikba esett. Az istállómester - mondta Layne. - Először az alsó szintet ellenőrzi. Egy percünk van.

-

Hmm - a fiú bánatosnak tűnt. - Valószínűleg jobb lenne, ha nem tudná, hogy itt

vagyok.

A lány arca bíborvörösre váltott. -

Nem. Elmondaná... Értem - válaszolta Gabriel, de elmosolyodott, és még egy gyors csókot adott a

lánynak, majd lebukott, és felkapta a kapucnis pólóját a földről. - Találkozunk az iskolában. Layne úgy érezte, mintha az egész teste elpirult volna. Az ajkai kipirultak, duzzadtak voltak. Mindenki tudni fogja, hogy csókolózott. Vagy nem? Nem akarta, hogy a fiú elmenjen. A teste mintha zselatinból lett volna. Gabriel megint megcsókolta, a lány pedig elkapta az arcát, és közel tartotta magához. A fiú halkan felnevetett, gyengéden: csak a lánynak szánta a hangot. -

Nem akarom, hogy kitiltsanak téged a farmról - suttogta a fiú. Layne bólintott. A fiú hátrahúzódott.

Ekkor viszont megtorpant. -

El is felejtettem! Igazából azért jöttem, hogy köszönetet mondjak neked.

-

Úgy érted, ez nem minden? A fiú most szívből nevetett, és Layne imádta, ahogy ez kivont minden feszültséget a

szeméből. -

Persze. Nem, komolyan. Ezért! Kikotort egy összehajtott füzetlapot a pólója zsebéből, a lány pedig elvette tőle.

Gabriel már rohant is ki az istállóból. Futtában átvetette a pólóját a válla fölött. Layne ujjal megérintette az ajkát. Aztán kihajtotta a füzetlapot. Kíváncsi volt, mit írhatott a fiú. A szíve megint összevissza kalapált. Üzenetet? Nem, még jobb volt. A matek házi. Megcsinálta a két utolsó leckét. Egyértelműen megkínlódott vele: látható volt a radírnyomokból. De megcsinálta. Ráadásul mind a kettőt jól. 

Gabriel csak lapátolta a menzai makarónit és sajtot a szájába, bár az ízét nem érezte. Hunter undorodó arckifejezéssel figyelte. Ketten ültek az asztalnál. -

Nem értem, hogy bírod megenni ezt a borzalmat.

-

Éhes vagyok. Hunter belevágott az előtte fekvő grillcsirkedarabba. Ő volt az egyetlen srác, akit Gabriel

valaha műanyagkéssel látott a menzán. -

Különben lassíthatsz. Megígérem, nem lopom el tőled.

-

A következő az lesz, hogy hisztizni fogsz, amiért teli szájjal beszélek?

-

Csak nem értem, mi ez a nagy sietség - Hunter felnyársalt egy brokkolit. Gábriel nem

is tudta, hogy a menzán egyáltalán van brokkoli. -

Megígértem Layne-nek, hogy találkozom vele ez után az óra után - elméletileg azért,

hogy a könyvtárba menjenek, és a mai matekfeladaton dolgozzanak. Valójában azért, hogy Layne végigmehessen a folyosón anélkül, hogy zaklatnák. Gabriel ma reggel a könyvtár hátsó sarkában, sápadtan lelt rá. De még akkor sem értette meg, milyen komoly a helyzet - csak matekórán, amikor Taylor Layne-nek esett. Gabrielnek kellett leállítania: villámgyorsan tette. -

Azzal az idióta Ryan Stacey-vel együtt járok kémiára, a mai első óra volt - mondta

Hunter. - Nem tudtam, ki ő, amíg meg nem jelent olyan külsővel, mintha elütötte volna egy teherautó. Gabriel beleszúrt a megdermedt tésztarakásba. -

Ha megint hozzányúl Layne-hez, könnyen megeshet vele. Hunter egy pillanatig hallgatott.

-

Tud mindent? - kérdezte halkan. - Rólad? Nem - Gabriel figyelte, ahogy Hunter turkálja a csirkét a tányérján, és eltöprengett,

vajon tényleg ennyire keresztül lehet-e látni rajta. — Te elmondtad valakinek? -

Csak Beccának, de ő már úgyis tudta - vállat vont. - Valaki azt mondta, hogy Layne

egy tűzvészben rekedt, amikor kicsi volt, és hogy sebhelyei vannak... -

Igen - Gabriel haragosan rámeredt. - Na és?

-

Nem gondolod, hogy van abban valami... érdekes, hogy egy égési sebeket szenvedett

lány összeakad egy olyan sráccal, aki uralja… -

Uralja! Micsoda vicc! - Gabriel felhorkantott, és még több ételt lapátolt a szájába. -

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy már most uralomnak nevezhetnénk. -

Javulunk - Hunter szünetet tartott. - Érzed?

-

Nem eléggé - szombat este majdnem elkapták őket. Négy ház, mind egy sorban,

teljesen a lángok martaléka lett. Gabriel annyiszor ment be a tűzbe, és jött ki belőle, hogy kis híján elveszítette a fonalat, melyik házban is van, és hány embert kell még kimenteni. Mire elért az utolsó nőhöz, már órákat töltöttek ott. Fáradt volt, és elveszítette az irányérzékét, annyi füstöt lélegzett be. A nő eszméletlen volt, és Gábriel majdnem elejtette a lángoló nappali középén. Másnap reggel Michael megmutatta neki a nő fényképét az újságban: bekötözve, nyugtatók hatása alatt, valamelyik felismerhetetlen kórházban. Michael barna szeme kőkemény volt, ahogy válaszokat követelt - amikkel Gabriel nem szolgálhatott. -

El sem hiszem, hogy semmivel sincsenek közelebb ahhoz, hogy elkapják ezt az

embert! - mondta Hunter. - Időt veszítünk azzal, hogy várjuk, a tüzek feltűnjenek a rendőrség adóvevőin. -

Mike randizgat a tűzoltóparancsnok lányával - Még mindig seggfej dolognak tartotta

ezt Michael részétől. - A lány azt mondja, a nyomozásnak nincsenek meggyőző támpontjai. -

Leszámítva téged. Gabriel a szemét forgatta.

-

Hát... Mindketten tudjuk, hogy nem én gyújtogatok.

-

Ki gyújtogat? - Calla Dean ereszkedett a Hunter melletti helyre. Igazság szerint

lovaglóülésben. A hajából eltűntek a kék tincsek, és a helyükön foszforeszkáló, rózsaszínek jelentek meg. Egy részét copfba fogta, a végét pedig egy sárga madártollal fűzte össze. -

A hírekről beszélgetünk - mondta Hunter nyájasan.

Calla fogta Hunter egyik brokkoliját, és bedobta a szájába. Hunter szórakozott arccal figyelte, de nem állította le. -

A tüzekről? - kérdezte a lány. - Valaki itt tűzimádó, mi? Gabriel kinyújtotta a kezét, és megfordította a lány csuklóját: látszottak rajta a láng alakú

tetoválások. -

Nahát! A lány felhorkant.

-

Azért csináltattam, hogy a nagynéném kiakadjon. Tudtátok, hogy az első tűz

közvetlenül a mi házunk mellett volt? – anélkül, hogy megvárta volna a választ, fogott még egy darab brokkolit, és elfintorodott. - Mi az, nem bírtál rátenni egy kis vajat? -

Nem voltam tudatában, hogy meg fogom osztani valakivel az ebédemet.

-

Zavar benneteket, ha veletek eszem? - Elvett egy harmadik darabot is.

-

Úgy tűnik, máris ezt teszed - mondta Gabriel.

-

Engem nem zavarsz- mondta Hunter. A lány felé tolta a tálcáját.

-

Fúj! Szó sem lehet róla. Sóra van szükségem. Mindjárt visszajövök. Ezzel ellökte magát a pádtól, és az ebédre várakozó sor felé vonult az asztalok között. Hunter visszahúzta a tálcáját, és levágott még egy darab csirkét. Gabriel egy pillanatra figyelte Huntert.

-

Mi a nyű volt ez? Van közöttetek valami?

-

Nem - Hunter tétovázott. - Talán. Én sem értem.

-

A lányok nem eszik el az ebédedet, ha nincsenek beléd zúgva.

-

Ő olyan furcsa.

-

Haver, ne vedd rossz néven, de te vagy a furcsa! Hunter egy pillanatra elmosolyodott - de aztán megint elkomorodott.

-

Péntek este sokat beszélgettünk. Az apja Afganisztánban szolgál, úgyhogy a

nagynéniével és a nagybátyjával él. Azt hiszem, magányos. Gabriel megkereste Callát az ebédre várakozó sorban. Punk frizurájától eltekintve is feltűnő jelenség volt: jó tizenöt centivel magasabb, mint a legtöbb lány körülötte, és még rá is

segített a hatásra azzal, hogy blúza egy széles, napbarnította csíkot szabadon hagyott a hasából. -

Calla Dean a lányröplabdacsapat kapitánya. Ha csettintene az ujjával, valószínűleg

több fiú hozna neki ebédet, térden állva. Biztosan nem magányos. -

Nem hiszem, hogy erre a fajta figyelemre vágyik. Gabriel újabb adag makarónit lapátolt a szájába.

-

Ó, úgy érted, nem azzal töltötted az egész estét, hogy az arab tetkógyűjteményedet

mutogattad neki? -

Perzsa. És nincs gyűjteményem. Csak ez az egy - a könyöke belső oldalára mutatott.

-

Mi van odaírva?

-

Lényegtelen - Hunter Calla felé biccentett, aki valami könnyűt választhatott, mert már

fizetett is. - Mit csináljunk a tüzekkel? Gabriel összevonta a szemöldökét. Lányokkal könnyebb beszélgetni ennél. -

Nem tudom. Hunter hangja óvatos volt.

-

Hagyjuk abba? Nem - Gabriel keresztülpillantott az ebédlőn, oda, ahol a testvéréi ültek. Chris és Becca,

Nick és Quinn. Egyikükkel sem beszélt, amióta vasárnap kialudta a szombati tűzvész hatásait. - Most először érzem úgy, hogy helyesen cselekszem.

30. FEJEZET LAYNE NAPJAI SZINTE AKARATLANUL

egyfajta könnyed rutin szerint kezdtek alakulni.

Pedig nem volt várható, hogy könnyed lesz, ha meggondoljuk, mennyit füttyentgettek utána a folyosón, mennyit vicceltek a sebeivel meg a tűzimádásával kapcsolatban. A legrosszabb az volt, amikor nem értette, miről beszélnek - ez ugyanis zavarba ejtő és megalázó volt egyszerre. Ilyenkor megjelent mellette Gabriel, és Layne-nek eszébe jutott, hogy nincs egyedül. Mindennap a könyvtárban töltötték az ötödik órát, átvettek a napi matekházit. Gabriel egyre ügyesebb lett. Nem volt gyors, de igyekezett. Layne az órán is látta ezt. Ahelyett, hogy csak ott kuksolt volna a helyén, még figyelt is. Amikor beletette a házi feladatát Mrs. Anderson kosarába a tanári asztalon, szinte kihívóan tette - mintha kesztyűt vetne oda. Roppant gyorsan vissza fog kerülni a csapatba. Ez bizonyos értelemben elszomorította Layne-t. Most ugyanis, miután kicsengettek az utolsó óráról, Gabriel vele üldögélt a lelátón, és együtt nézték Simon kosárlabdaedzését. Néhány hét múlva Gabriel is edzeni fog, ő pedig majd ülhet itt egyedül. Eleinte, amikor Gabriel apró megjegyzéseket tett arról, hogy Simon miben javulhatna, Layne gyorsan lefordította ezeket Simonnak, amikor a fiú felnézett. Amikor Gabriel rájött, mit csinál a lány, megkérte, hogy mutassa meg neki is a jeleket. Layne majdnem leesett a lelátóról döbbenetében. Soha senki sem kérte még meg, hogy tanítsa meg neki a jelbeszédet! Így hát megmutatta Gabrielnek a legalapvetőbb dolgokat, a leggyakrabban előforduló megjegyzéseinek megfelelőket, és kissé zavarba jött, ahogy látta, Gabriel állja a tekintetét, miközben ő az ujjaival mutogat. De a tornateremben töltött délutánok közelébe sem érhettek a farmon átélt reggeleknek. Layne mindig imádta a hűvös csendet, a könnyed magányt, amikor egymaga volt a lovakkal. Most viszont minden pillanatban ott bujkált az édes várakozás. Gabriel minden reggel megjelent. Mindig ennivalóan szexi volt, a haja összeborzolódott a futástól, állán pedig még az előző napi borosta sötétlett. Azt mondta, hogy kétszer annyi időbe kerül eljutnia a farmra, mint onnan hazaérnie. A lány értetlen tekintetére válaszul szinte elpirult, miközben ezt mondta: -

Nem akarok csupa izzadtság lenni, mire ideérek.

Aztán annyi ideig csókolta Layne-t, hogy a lány szinte a saját nevét is elfelejtette, azután meg ezt suttogta a fülébe: -

De azzal semmi bajom, ha csupa izzadtság vagyok, mikor elmegyek innen...

Viszont sohasem nyomult, sohasem követelt többet a lánytól, mint amennyit az hajlandó volt adni. A keze sohasem kalandozott túl a biztonságos zónákon, még a ruhája alá sem. Ha a lány teste merevedett az érintésére, azonnal meghátrált. Most viszont, miután napokig minden jól ment, a lány képzelete kezdett túlpörögni. Mi van, ha Gabriel érezte a sebhelyeit, és undorítónak tartja őket? Elméletben beszélgetni róluk teljesen más ügy, mint igazából látni a hasa oldalán végignyúló vörös, zsugorodott bőrt. Csütörtök reggel egy füves dombocskán feküdtek, nem messze az Istállótól. Layne lova néhány méterre legelészett, egy kötél lógott a kötőfékéről. A levegő csípős volt, de a nap megmelengette Layne arcát, és ettől kissé elálmosodott. Nem akarta becsukni a szemét, nehogy arra nyissa ki, hogy még mindig szombat reggel van, és a hét csupán álom volt. A ló prüszkölt egy pillangó miatt, de aztán folytatta a legelészést. Gabriel a lány felé fordult. -

Miért nem fut el?

Layne halkan felnevetett. -

Ugyanezt kérdezgetem magamtól rólad.

Gabriel fél könyökére támaszkodva felemelkedett, és a lányra nézett. A nap Gabriel mögé került. A haja a szemébe hullott. -

Nem megyek innen sehova.

Csípjen már meg valaki! -

Komolyan - folytatta a fiú, és a ló felé nézett, aki épp egy újabb fűcsomót szakított le a

gyepből. - Úgy idomították, mint egy kutyát? Layne kuncogott. -

Nem. A lovak csapatban élő állatok. Ha el is futna valahová akkor is legfeljebb az

istállóba menne vissza — bár ha az istállómester elkapná itt őket, miközben a ló szabadon kószál, biztosan lenne egy-két keresetlen szava hozzájuk. -

Mint aznap, az ösvényen — mondta Gabriel.

A lány bólintott. -

Amikor elszaladtál.

A fiú felhorkant. -

Megfutamítottál azzal az... azzal az öleléssel.

Layne majdnem felnevetett a hanghordozásán, de aztán eszébe jutott az ok, ami miatt a fiú

nyaka köré kulcsolta akkor a karját. Olyan letaglózottan, olyan szomorúan festett. Még most is látta annak a fájdalomnak a tükröződését a szemében. Annak ellenére, hogy ilyen sok időt töltött vele, még mindig nem került közelebb ahhoz, hogy kiderítse a titkait. Márpedig a fiú mestere volt annak, hogy rejtve tartsa őket. Bizonyára volt valami köze a fiú családjához: ennyit biztosra vehetett. Sohasem látta a testvéreivel, de amikor róluk beszélt, az azon kevés alkalmak egyike volt, amikor élesen csengett a hangja. Bármennyire is kedvelte Layne a fiú társaságát, egyre csak azon töprengett, nem azért van-e vele ennyit, hogy ne a testvéreivel kelljen lennie. Reggelente is az utolsó pillanatig húzta az időt, míg a lány tudta, gyakorlatilag sprintelnie kell hazafelé, hogy még időben beérjen az iskolába. Félresöpörte a hajat a fiú szeméből. Gabriel elfordította a fejét, hogy csuklón tudja csókolni a lányt. Layne-nek emlékeztetnie kellett magát, hogy összpontosítson. -

Milyen érzés, ha ikertestvére van az embernek?

Gabriel behunyta a szemét, és feszülten felsóhajtott. -

Sohasem tudom, hogy mit válaszoljak erre a kérdésre – szünetet tartott - Úgy értem, az

milyen érzés, ha nincs az embernek ikertestvére? -

Ugyan már! - évődött vele Layne, igyekezve felvidítani a fiút. –Befejezitek egymás

mondatait? Érzitek egymás fájdalmát? A fiú felhorkantott: egyértelműen nem derítette fel a téma. -

Nem.

-

Még mindig nem szóltok egymáshoz?

Gabriel enyhén vállat vont. Layne érezte, hogy megint távolságot tart tőle. -

Miért nem mondod el nekem, hogy mi történt?

A fiú tekintete megkeményedett. -

Miért érdekel?

A lány felvette a kesztyűt. -

Miért ne érdekelne?

A fiú majdnem visszalőtt, látta rajta. Layne felkészül, arra, hogy dühtől szikrázó szavakat fognak a fejéhez vágni. Ekkor viszont Gábriel sóhajtott egyet, és visszagördült, mellé.

-

Nem is tudom, hol kezdjem. Hazahozta Quinnt vacsorázni, és én... beléjük kötöttem.

Nem is tudom, miért. -

Szimpatikus neked a lány?

-

Nem, nem, szó sincs róla. Viszont alig veszekszünk, ez pedig most... teljesen elvadult.

Majdnem... nagyon rosszul végződött. Mike és Chris ugrott közénk. Hunter is. De volt itt még több is: sokkal több. Layne kihallotta a szavai mögül. -

És aztán? - kérdezte.

A fiú most az eget bámulta, egyenesen a napba nézett. Fájhatott a szemének, de még csak nem is hunyorított. -

Bonyolult.

-

Állok elébe.

A fiú mérgesen nézett, és Layne azt hitte, semmi mást sem fog mondani. Mégis felé fordult, és így szólt: -

Bárcsak visszafordíthatnám, de... nem tudom. Nem értenek meg. Különösen Nick. Úgy

értem, ő tökéletes. Sohasem kerül bajba, fedez nekem, ha elbaltázok valamit, ami pedig állandóan előfordul velem - visszafordult a nap felé. - Tudod, nem sokkal a szalagavató után megsérült. Az én hibám volt. Nem tudtam segíteni neki. Nem hibáztat, de én... én... -

Te magadat hibáztatod.

-

Aha.

-

És dühös vagy rá, amiért ő nem hibáztat.

Ezzel sikerült felkeltenie a figyelmét. -

Igen! Honnan tudod?

Layne az anyjára gondolt. Arra, mennyire gyűlöli azt a nőt, amiért elhagyta a családját - de ugyanakkor ő is mennyire hibáztatja magát, hogy nem volt tökéletes lány. -

Hidd el, én egész nap csak hibáztatgathatnék mindenkit.

Gabriel nem válaszolt. A csend hirtelen súlyos lett. Layne csak egy töredékét értette annak, amiről a fiú beszélt, de a részletek következhettek később is. Ez volt az első alkalom, hogy a fiú közel került ahhoz, hogy egyáltalán valamit eláruljon, és ő nem akarta leállítani. -

Próbáltál beszélni Nickkel?

Gabriel fészkelődni kezdett. -

Igen. Nem. Bonyolult - megint feltámaszkodott fél könyökre, míg majdnem teljesen

neki nem simult Layne-nek. A lány érezte a teste melegét a dzsekijén keresztül. Vissza akarta fojtani a lélegzetét, mintha egyetlen apró mozdulat is elriaszthatná a fiút, és megint

elmenekülne az ösvényen. -

Csak kiborultam, azt hiszem - folytatta Gabriel. - Néha azt kívánom bárcsak sohasem

kezdtem volna el azt a veszekedést, de akkor úgy érzem, az valami különös fordulópont volt közelebb került a vallomáshoz, és a hangja lendületet vett. - Ismered azt, amikor vissza tudsz vezetni bizonyos dolgokat egy olyan pillanatra, ami akkor nem is tűnt fontosnak? De aztán, később, visszagondolsz, felméred és rájössz, hogy egyetlen apró döntés felforgatta az életedet. Ha nem lettem volna olyan mérges, nem vesztünk volna össze. Ha nem vesztünk volna össze, nem hajtottam volna el otthonról csak úgy. Ha nem hajtottam volna el otthonról, akkor nem... - elcsuklott a hangja. Layne mereven bámult rá felfelé. A fiú szeme kitágult, a lélegzete kissé felgyorsult. -

Mondd el! - biztatta Layne. - Nyugodtan mondd el!

A fiú megrezzent, és elfordította a tekintetet. -

Aznap este volt, amikor hazavittelek - mondta nyersen. - Dühös voltam. Képtelen

gondolkodni. Nem... én... - nyelt egyet. -

Kérlek! - mondta a lány.

-

Nem akarom, hogy gyűlölj!

Gyűlölje? Mi miatt? Mi nem történt volna meg? Dühös volt. Vezetett. Layne túl sokat tudott az ügyekről, amikkel az apja foglalkozott, így a képzelete megint gyorsabb volt mindennél. -

Ártottál valakinek? - suttogta.

-

Nem - a fiú fojtott hangon válaszolt. - Nem. Éppen ellenkezőleg.

Nos, akkor annyi a cserbenhagyásos elméleteknek! Mi nem történt volna meg? Nem lett volna másik lánnyal? Elszorult a torka. -

Van még... valaki más?

-

Mi? - a szeme a lányra villant. - Micsoda? Nem. Nem, Layne nincsen senki más -

közelebb hajolt, és megérintette a lány ajkát az ajkával. Még közelebb került hozzá, mellkasa a lánynak nyomódott - Kérlek! - mondta, miközben megint megcsókolta a lányt. - Kérlek! Sohasem okoznék neked ilyen fájdalmat. A csókjai könnyedek és súlyosak voltak egyszerre: kétségbeesettek, mintha Layne bármelyik pillanatban elhúzódhatna tőle. -

Csak mondd el! Nem fogom... - kezdte a lány, de a fiú megint lefogta az ajkait egy

fulladt pillanatra. - Nem foglak gyűlölni. Akármi is az. A fiú rezzenéstelenül nézett le rá. Kék szeme tele volt fájdalommal, félelemmel és

csodálkozással. Layne sohasem gondolta, hogy egy olyan srác, mint Gabriel, sebezhetőnek tűnhet - különösen akkor nem, ha éppen rajta fekszik: de íme, itt volt rá a példa. Felnézett a fiúra. -

Megbízol bennem? Igen - válaszolta Gabriel. - Nem a bizalomról van szó. Nem akarok csalódást okozni

neked. - Keze a lány csípőjére hullott, és határozottan tartotta. Layne megdermedt. Egy centi szövet maradt a fiú keze és az ő roncsolt bőre között. Gabriel semmit sem tett, de a kezét sem vette el. -

Te megbízol bennem?

A lány alig bírt lélegezni. Cincogó hangon válaszolt: -

Nem a bizalomról van szó. Nem akarok csalódást okozni neked.

A fiú lágyan felnevetett, és ettől enyhült a feszültség. Hirtelen a sebezhetőségnek minden nyoma eltűnt. -

Bolond vagy!

A szorítása erősödött a lány csípőjén: erősen, biztosan tartotta a dzsekin keresztül. Megint lehajolt, és Layne biztosra vette, meg fogja csókolni, de a szája a lány nyakán kötött ki. Az ajkai a bőrén suttogtak, a fogai közvetlenül érték a lány állkapcsának szélét. Amikor bekapta a fülcimpáját, Layne zihálva a fiúnak feszült - meglepte, mennyire felforrósodott a teste. A fiú keze felcsússzant a lány oldalán, és tartotta, ahogy a lány remegve küszködött azzal, hogy mennyire szereti az érzést, ugyanakkor mennyire fél, hogy a fiú megérzi az égett bőrt. Gabriel hátrahúzódott, épp csak annyira, hogy a lányra nézhessen A nap megint mögüle sütött, a hajában tüzes szikrák játszottak. A lány arcát hűvös szellő simogatta meg - kívánta a fiú meleget. -

Még mindig tartozol nekem egy titokkal - suttogta Layne.

-

Tudom - a fiú ajka pihekönnyen súrolta a lány ajkát. - Tudom.

-

Mondd el...

-

Csitt! - kicipzározta a lány dzsekijét.

Layne megremegett, de nem a hűvös levegő miatt. Gabriel megsimogatta az arcát. -

Fázol?

Layne megrázta a fejét, de a lélegzete remegett. A fiú megint megcsókolta, és egy hosszú pillanatig úgy tűnt, mintha a csókja elektromos lenne. Mintha a napfény kézzelfogható, melegségből és érzésekből álló takaróként fojtaná el a lány gondolatait. A fiú nyelve kis hangokat csalogatott elő Layne torkából. Layne beletemette

az arcát Gabriel hajába. Megfeledkezett arról, hol vannak a fiú kezei, és emésztette az érzés, hogy a teste az ő testének feszül. Ekkor Gabriel kihúzta Layne blúzának alját a lovaglónadrágja alól, és a napfény megsimogatta a lány csupasz hasát. Layne zihált, és kioldotta magát a csókból. Egyik karjával a fiú mellkasának támaszkodott, másik kezével visszarántotta a blúzát. -

Hé! — mondta a fiú. — Hé! — tekintete a lányéra szegeződött, keze a lány arcán

nyugodott: semmi veszély sem rejlett a helyzetben. Lágy hangon beszélt hozzá. - Te nem csak a sebeidből állsz, Layne! — visszadőlt a fűbe, bár az arca közel maradt a lányéhoz. Mosoly játszott az ajkain. - És esküszöm, hogy nem csak azért mondom, hogy eljussak a második szintre is! A lány felnevetett, de a hang inkább zokogásra emlékeztetett — és Layne már attól tartott, hogy mindjárt elsírja magát. Gabriel megint közelebb húzódott hozzá. Hüvelykujja végigsimított a lány járomcsontján. -

Tényleg azt hiszed, hogy elfutok, ha meglátom a sebeidet?

Layne a fiú felé fordította a fejét. -

Tényleg azt hiszed, hogy elfutok, ha megtudom a titkaidat?

Ettől lehervadt a jókedv Gabriel arcáról. Ez Layne-t arra a péntek estére emlékeztette, amikor a csomagtartóban ültek, és Felelsz vagy merszet játszottak. Amikor úgy döntött, hogy ugrik, és imádkozott, hogy kapja el a fiú. Odanyúlt Gabriel csuklójáért, levette a fiú kezét az arcáról, és lefelé húzta a dereka felé. Megint visszafojtotta a lélegzetét, amikor a fiú keze becsúszott a blúza széle alá. Tenyere laposan simult a fiú kezére, és szorította a bőréhez. -

Lélegezz! - suttogta Gabriel.

Layne gyorsan megrázta a fejét, a fiú pedig felnevetett. Ekkor a fiú keze kisiklott a lányé alól, és végigsimított a lány hasán. Hüvelykujja a melltartója vonalát követte. Layne riadtan kapkodott levegő után. -

Látod? - Gabriel hátradőlt, hogy a lány fülébe suttoghasson. - Még mindig gyönyörűnek

tartalak. Layne pontosan tudta, hogy mit érez a fiú keze, pontosan ott, ahol a sebhelyek a sima bőrt valami olyanná alakították, ami leginkább olvadt gumira emlékeztetett. Arra számított, hogy a fiú elrántja az ujjait, és undorodó hang kíséretében hátrahőköl. Ehelyett feljebb csúsztatta a blúzát, majd lehajolt, és végigcsókolta a hasát. A lány testében minden egyes ideg lángra lobbant. Attól tartott, hogy menten megfullad.

Különösen, amikor Gabriel fogai megtalálták azt a pontot ott a bordái alatt. Ebben a pillanatban a fiú azt is mondhatta volna neki, hogy bankrabló: még ez sem érdekelte volna. Fegyverkereskedő. Külföldi kém. Csak abban volt biztos, hogy a ruháik hirtelen útban vannak. Elkezdte rángatni a fiú melegítőfelsőjének szélet, megpróbálta kihúzni a fiú feje felett. Gabriel megint nevetett, de ez most inkább egy lassú, és igen szexi morgás volt. Felemelkedett egy kicsit, hogy kilehessen szabadítani a kapucnis pólóból. Zsebének tartalma Layne csupasz bőrére hullott. A lány kuncogva fogta meg a kulcsokat és az iPodot. Rálökte őket a levetett pólóra. Ekkor valami simát, fémeset érzett meg az ujjaival. Homlokát ráncolva emelte fel. -

Öngyújtó?

Gabriel bámulta a kezét, arcán megint azzal a kiismerhetetlen kifejezéssel. Borzas hajjal, gyűrött trikóban. Kissé elveszettnek festett, de ugyanakkor különös módon kihívónak is. A rá jellemző védelmi mechanizmusok kezdtek életbe lépni. Layne egy pillanatra eltöprengett, nem az-e a fiú nagy titka, hogy dohányzik. De valahogy ez nem állt össze. Sohasem látta, hogy cigarettázna, sohasem érezte cigaretta, marihuána vagy bármi füstjét a ruháján - márpedig elég időt töltöttek együtt az elmúlt napokban. De miért hord magánál öngyújtót, ha nem dohányzik? Még mindig nem árult el semmit. A ló felhorkantott, és az istálló felé nézett. Hegyezte a fülét. Kicsit lejjebb került a dombon, de nem elég messze ahhoz, hogy Layne aggódni kezdjen. A lány visszanézett Gabrielre. -

Öngyújtó? - kérdezte megint, döbbenten. Ösztönösen érezte, hogy a könnyű kérdések és

válaszok ideje lejárt. „A testvéremé”, vagy „az erdőben találtam”. Vagy valami ilyesmi: „üres, de az apámé volt”. Gabriel felsóhajtott, és félretolta a haját a homlokából. -

Ez - mondta - része a titkomnak.

A ló megint felhorkantott, és topogott a füvön. Valami semmiségtől ijedhetett meg. Layne sóhajtva felkecmergett, és közben becipzározta a dzsekijét. Elkapta a ló kötelét, és megkeményítette a hangját - igyekezett megérteni a rejtélyt, mielőtt Gabriel maga fedi fel. De fogalma sem volt, mi lehet a titok. -

A titkodnak köze van egy öngyújtóhoz?

A fiú kinyújtotta a kezét, hogy elvegye a lánytól. -

Nem. A titkomnak a tűzhöz van köze.

És ebben a pillanatban az istálló teteje lángra lobbant.

31. FEJEZET GABRIEL AZ ISTÁLLÓ TETEJÉN KERESZTÜLLÖVELLŐ LÁNGOKAT bámulta.

Vakító narancssárga és

vörös színek. Füst ömlött az égbe. Itt aztán volt minek égnie - széna, fa és tucatnyi olyan dolog, amit el sem nagyon tudott képzelni. Ez a tűz nem dühöngött: ünnepelt. Az egész épületet elemésztheti néhány perc alatt. Bent dörömbölt valami. Sikolyokat hallott, nem emberi kiáltásokat: a legszívesebben a fülére tapasztotta volna a tenyeret. Lovak. A torkában érezte a szívét. Erőt merített a napfényből. Kavarogtak az érzelmei. Vajon én tettem? Ehhez képest a hiba, amit az erdőben elkövetett, kis tábortűznek tűnt. Layne azonnal akcióba lendült, s most épp veszettül bökdöste Gabriel mellkasát. A lova táncolt a kötél végén, de erősen tartotta. Kiabált, a hangja rekedt volt. A fiú felocsúdott, rájött, hogy neki kiabál már egy ideje.

-

Fogd meg, a pokolba! Fogd már meg, és vezesd ki a legelőre! - ismét próbálta a

kezébe nyomni a vezetőszárat. Fogd meg! A lovat. Gabriel ujjai önkéntelenül is a kötél köré záródtak - épp akkor, amikor az állat felugrott, és majdnem elszabadult. -

Vezesd át a kapun! — kiáltotta Layne, és Gabriel mögé mutatott. Úgysem tudja megtenni anélkül, hogy agyon ne taposnák! A ló ötszáz kilót is nyomhatott,

és körbe-körbe ráncigálta Gabrielt. Horkantgató, pánikba esett izom- és patatömeg volt. Gabriel eljutott a kapuig, valahogy megpiszkálta a reteszt. A ló megpördült, és vállával a kerítésnek nyomta Gabrielt. A fiú elengedte a kötelet, de még mielőtt pánikba eshetett volna, a ló kirontott a kapun, és végigrohant a kerítés mellett - patái dübörögtek a talajon. A legelőről viszont nem juthatott ki. Gabriel visszareteszelte a kaput. Mire megfordult, Layne már eltűnt. Körbenézett. Eltűnt. Az istállóajtokon füst áramlott ki. A lovak még mindig kétségbeesve nyerítettek odabent, és a falat rugdosták. Bent ragadtak. Layne nem... lehetetlen, hogy... Gabriel már akkor futott, amikor még végig sem gondolta az egészet. Épp akkor ért az istállóajtóhoz, amikor Layne kivált a füstfalból, futva, köhögve. Mindkét kezeben kötél volt: egy-egy lovat vonszolt maga után. Az arca maris csíkos volt a koromtól. Az egyik lónak lángoló szikrák pattantak a hátára. Mindkét állat tágra nyílt szemmel, csúszkáló patákkal botladozott végig az istálló előtti betonon. -

Layne! - kiáltotta a fiú. - Ne...

-

Fogd meg őket! Már lendítette is a fiú felé a köteleket. Gabriel eltűnt a hullámzó hiúshegyben. A lány pedig már vissza is szaladt az istállóba. Gabriel nem bírta elég gyorsan megragadni a köteleket. A lovak az istálló mögötti ösvény

felé lódultak, oda, ahol Gabriel először találkott Layne-nel: az erdő jelentette biztonságba vezető ösvényre. Gabriel nem tudta, igaza van-e a lánynak a csordaállatos dologgal kapcsolatban, de az erdő mindenképp jobb volt az istállónál. Elengedte a lovakat, majd belevetette magát a lány után a füstfelhőbe.

A napfényről belépve szinte teljes volt a sötétség odabent. Szikrák hullottak a mennyezetről, megakadtak széna- és faforgácsdarabokban, apró tüzeket lobbantva Gabriel útjában. A tűz nagy része viszont a feje felett lobogott, a szénapadláson. A lüktető fészek hívogatta a füstön keresztül. Hát itt vagy! Gyere játszani! -

Layne! - üvöltötte. A tűz robaja mintha életre kelt volna, és elnyelte a hangját. A lovak

még mindig vinnyogtak a sötétségben: a hangot eleinte a puszta pánik keltette, de mostanra fájdalmas felhangot hordozott. Megint a lány nevét kiáltotta. Ahol a füst kevésbé volt sűrű, térdre ereszkedett - bár ez semmit sem segített. A tűz talált magának új táplálékot: valahol a bal oldalon fémtartályok robbantak fel. Érezte a vegyszerszagot. „Nyugodj meg!” - könyörgött. Nem is volt eddig tudatában, hogy mekkora segítség volt Hunter jelenléte: mennyire elősegítette egy másik elementál, hogy összpontosítsa az erejét. Ez túl sok volt ahhoz, hogy egyedül megbirkózzon vele. -

Layne! Semmi. Hogy tehette ezt? Semmivel sem uralta jobban a tüzet, mint amikor szülei halálát okozta.

És most megint megfog történni. Végigrohant a folyosón, egyik oldalról a másikra cikázott, és kezeivel tapogatózott, hogy nem esett-e össze valahol a lány. Mindenféle beazonosíthatatlan holmit talált - de Layne-nek nyoma sem volt. Csattanást hallott, és mielőtt kiokoskodhatta volna, honnan jött a hang, valami nehéz futott neki, és félrelökte. Paták érték a bordáit, a feje pedig a falnak ütközött. Fémpatkók csapkodtak végig a betonpadlón, és a test eltűnt a napfényben. Gabriel köhögve térdelt fel, ügyet sem vetett a mellkasát szúró fájdalomra, a szeme előtt táncoló csillagokra. Megérdemelt egy-két törött bordát. Egy agyrázkódást. Megérdemelte, hogy eltiporják. Halálra. -

Layne! A tűz most sűrűbben hullott a mennyezetről. Fadarabkák estek a hátára, az arcára, a

kezeire. Amennyire meg tudta állapítani, most már csak egy ló vergődött itt bent. Mind kimenekült volna? Vagy egyik-másik odaveszett a füstben, a forróságban? Megtalálja vajon Layne-t, vagy csak a holttestét? Hagyd abba!

Nagyobb mennyezetdarabok hullottak mögé: lángoló deszkák zuhantak a folyosóra. A tűz felugrott a falakra, rá a nyitott istállóajtókra, belekapott a talajt borító faforgácsba, és lángszőnyeggé változtatta azt. Mi van, ha Layne nem is a folyosón van, hanem valamelyik bokszban? „Segíts!” - könyörgött a tűznek. „Hol van?” De ezt a tüzet nem érdekelték az emberek. Ezt csak az égés érdekelte, a pusztítás, a tömény energia. Megint fém csapódott a betonra, és Gabriel félreugrott. Füst gomolygott egy rohanó állat körül, fehér fej, korom borította test, majd a füstbe vesző farok tűnt fel. A csapkodás abbamaradt. Valaki kiengedte azt a lovat. -

Layne! - Gabriel előrelendült. A ló a folyosó közepén futott végig, vagyis nem tudta,

melyik oldalt ellenőrizze először. Ez az új csend rémisztő volt. Balra indult. Zárt ajtó. Zárt ajtó. Nyitott ajtó - de Layne-nek nyoma sincs. Talán az egyik korábban kimenekült ló tolta ki az ajtót. A hő perzselte a tüdejét. Nem akart arra gondolni, mit tehet Layne tüdejével. Átugrott a folyosó túloldalára. Zárt ajtó. Zárt ajtó. Zárt... Hol a fenében lehet a lány? Ekkor a keze valami szilárdhoz ért. Emberi test. A lány nem mozdult. Nem lélegzett. Amikor Gabriel rátette a kezét az arcára, valami nedveset érzett: vér áramlott le az arcán. Gabriel öklendezett a füsttől, a könnyektől, a lány nevének kiabálásától. A karjában tartotta, de ez most olyan volt, mintha játék babát szorongatna. Körülötte, a levegőben lebegett az erő. Rettenetes ellentmondás a karjaiban heverő, élettelen testhez képest. Legszívesebben lefeküdt volna mellé, hogy itt haljon meg. A dolog iróniája azonban épp az volt, hogy örökké itt fekhetne, a tűz sohasem ártana neki. Mennyi energia, és mind az ő rendelkezésére áll! Porrá égethetné a környező erdőt, az egész várost. De nem tud megmenteni egyetlen embert. Keze vegigcsúszott a lány torkán, és kereste a szívverést, amiről nagyon jól tudta, hogy nem lesz ott. A keze még több véren csúszott keresztül, és Gabriel torkából újabb zokogás

szakadt fel. Vér. Eszébe jutott az az éjszaka, amikor Becca apja megkísérelte megölni mindannyijukat. Egy méternyi vízben álltak, és Chris meg volt róla győződve, hogy Becca meghalt. Egy széttört kocsiból húzták ki a megnyomorított testét. Mindenütt vér volt. Chris megvágta a kezét az üvegen, és a lány vérebe eresztette a saját vérét. Táplálta az erejével. És a lány meggyógyult. Életben maradt. Ám Becca elemental — Ötödik, mint Hunter. Ez lett volna a dolog nyitja? A teste Chris testéből mentette volna az energiát, hogy helyrehozza magát? Gabriel nem tudhatta – de máris verte az öklét a folyosót borító nyers betonba. Érezte, ahogy felszakad a bőre. Hajtotta a lángokat felfelé, erőt mentett belőlük, kitartást a körülötte elszabadult pokolból. Kavargott benne az energia, várta, hogy kitörhessen. Erősnek érezte magát, mintha le tudná rombolni ezt az épületet. Mintha városokat tudna elpusztítani. Nagyvárosokat. Mintha száz nap energiája áradna az ujjaiból. Ökölbe szorította a kezét, és a lány homlokára szorította. Vér a vérhez. És ekkor mindezt az energiát a lányba irányította. Layne teste úgy megrándult, hogy kis híján leejtette. Ám utána nem mozdult. -

Layne! - A mellkasához szorította a lányt, akinek a feje most Gabriel vállára hullott. -

Layne! Semmi. Újabb zokogó hang szakadt fel a torkából. Ekkor a lány teste megint megrándult, most már nem olyan erősen. Köhögni kezdett. -

Basszus! - mondta Gabriel. Futásnak eredt, és kimenekítette az istállóból, mielőtt a dühöngő tűz, amit tovább csiholt,

rájuk omlasztja az épületet. Kivitte a fűbe, a fényes napsütésbe, ahol tizenöt perccel ezelőtt még együtt feküdtek. A lovak a kerítés mellé gyűltek, némelyik a mezőn, mások a kerítésen belül. Vért látott egyikenmásikon, és érezte az égett szőr szagát. Viszont Layne miatt jobban aggódott. A lány ruhája elfeketedett a koromtól, arcán vércsíkok húzódtak.

A feje tetején nem látott vágást. És már nem is köhögött, csak nagy, ziháló lélegzeteket vett. Gabriel hallotta a szirénákat. -

Mondj valamit! - szólt a lányhoz. Úgy hangzott, mintha sírna. - Layne! Kérlek! Mondj

valamit! A lány köhögött. -

Ki... kijutottak? Gabriel nem volt képes megmondani neki, hogy nem mind jutott ki. Levegőt vett, készen állt hazudni. Ekkor viszont a lány karon ragadta, és a karjába mélyesztette a körmeit.

-

Felelsz! — köhögte. Gabriel lenézett rá. És megrázta a fejét. Layne sírva fakadt.

-

Sajnálom — mondta Gábriel, alig bírva kinyögni a szavakat. — Annyira sajnálom! A szirénák közeledtek. A telek végéről, a fákon keresztül villódzó fényeket lehetett

kivenni. Gabriel nem maradhatott itt. -

Layne! - mondta. - Mennem kell! A lány visszameredt rá. A tekintete metsző volt, éber, hiába telt meg könnyel a szeme.

-

Sajnálom! - suttogta a fiú.

-

Tudtam, hogy elszaladsz — válaszolta a lány. A szavak ökölcsapásként érték Gabrielt. Hátrahőkölt. A lánynak mégis igaza volt: futott, mint a nyúl.

32. FEJEZET GABRIEL NEM LÁTTA A FÁKAT, és nem érezte a levegőt az arcán. Nem érezte a fájdalmat a lábában, vagy ahogy a hűvös levegő égette a tüdejét. Csak futott. Teljes összpontosítására szüksége volt ahhoz, hogy előre haladjon, el Layne-től. Legszívesebben visszarohant volna hozzá, hogy eltűnjön az a pillantás a lány arcáról. Hogy fogja a kezét, miközben a tűzoltók füstté és parázzsá alakítják a tüzét. Egyre csak azt érezte, ahogy a lány teste a karjaiban lógott, élettelenül. Megint megölt valakit. Számított, hogy visszahozta? Fojtogató érzés szorította el a torkát, képtelen volt tovább futni. Mégis tovább rohant. Talán majd elszakadnak az inai, és szúró fájdalom nyel el mindent. Vagy felmondja a szolgálatot a szíve, és összeesik az ösvény közepén. Sejtelme sem volt, mennyi időbe telt, míg hazaért. Egyszerre érezte úgy, hogy ezt a hat kilométert egy egész napon át futotta, s ugyanakkor azt is, hogy mindez nem tartott tovább egyetlen pillanatnál. Hirtelen a házuk mögötti fasorban találta magát, kapkodva lélegzett, és homlokát egy öreg juhar kérgének támasztotta. Most érezte a fákon keresztülszűrődő napsütést, és ez energiát juttatott a bőrébe. Még mindig korán lehetett: köröskörül csend honolt az erdőben, mintha a hajnali állatok nem bírnák elviselni a szomorúsága látványát. Pedig nem is érdemelte meg az együttérzésüket. Az Őrzőknek igazuk volt. Sokkal korábban meg kellett volna halnia, mint hogy ilyen kárt tudjon okozni. A reggeli levegő nem olyan volt, mint kellett volna. Túl friss volt, túl tiszta, túl üde. Gábriel érezte a kormot a ruháin. Hányni kezdett, vagy legalábbis a teste azon igyekezett, hogy hányjon. De csak öklendezett: a száraz összehúzódások kínozták üres gyomrát. Nem emlékezett rá, hogyan esett el, de a térde az avarba és az aljnövényzetbe fúródott, a karjában meg épp csak annyi erőt érzett, hogy nekitámaszkodhasson a fa tövének. Sírt is - pontosabban már egy ideje sírhatott. A szeme égett, a torkát pedig mintha vasmarokkal tartaná valaki. Pedig egyedül volt.

A fának támasztotta a homlokát, és megint öklendezett. Összeszorította sebesült öklét, és beleverte a fa tövébe. Majd újra. Egyedül. Kéz zárult a karja köré. -

Gabriel! Gabriel! Nick volt az. Gabriel odafordult, és rábámult az ikertestvérére - tágra nyílt szemmel térdelt

az avarban, mint ő maga az előbb. Tükörképe, csak éppen tiszta pólóban, rövid melegítőalsóban. Semmi könny. Semmi korom. Semmi vér. Tökéletes. Szél kavargott keresztül a fák között, és fellebbenttette a leveleket. -

Mi történt? Nick arckifejezése fásult volt, mintha azt várna, hogy Gabriel megüti, vagy ráförmed.

Vagy még rosszabbat tesz. -

Megint megtörtén, - mondta Gabriel fojtott hangon. Ökleével megdörzsölte a szemét, és

küszködött, hogy levegőhöz jusson. - Megint megtörtént, Nicky! -

Mi történt? - Nick hangja most lágyabb volt. Gabriel megrázta a fejét.

-

Hagyj magamra! - a hangja elcsuklott, de nem érdekelte. Levegő csapott át közöttük,

és a levelek susogtak, ahogy Nick feltápászkodott. Jó lesz így. Ám ekkor Nick megragadta a pólója ujját, és húzta. Erősen. -

Kelj fel! Gyerünk! Gabriel kapálódzott, és düh szelte ketté a kétségbeesését.

-

Hagyj békén!

-

Kelj fel! - Nick még mindig az ujját húzta. A levegő öt fokkal lehűlt. - Mozdulj!-

-

Engedj el!

-

Mozdulj!

-

A rohadt életbe, Nick! - Gabriel kiszabadította a karját. – Nem megyek be a házba! Újabb öt fok lehűlés.

-

Miért?

-

Mert nem akarok még valakinek fájdalmat okozni. Nick egy pillanatra csak bámult rá. Gabriel igyekezet, nem remegni. Ekkor Nick megpaskolta az ikertestvére halántékát.

-

Nem érdekel. Mozdulj! Amikor Gabriel nem tette, Nick belerúgott. Először a lábába, majd az oldalába. Épp ott,

ahol a ló patája is eltalálta. Gabriel káromkodva kecmergett talpra, és az oldalára szorította a kezét. -

Hagyd abba!

-

Te hagyd abba! - Nick szembeszállt vele. A levegő még hidegebb lett, ritka, alig

lehetett lélegezni. - Ne legyél ekkora seggfej, és gyere be a házba! Gabriel épp azon volt, hogy megüsse a testvérét - de a levegő jeges volt, és csípte a tüdejét. Fájt a bordája. Sajgott a keze. Olyan érzés volt, mintha már réges-régen verekedne. -

Nem bírom tovább - mondta, olyan halkan, hogy alig hallotta a saját hangját. A szél viszont elvitte a hangot Nickhez. Nick arckifejezése nem enyhült meg.

-

Akkor ne küszködj tovább. Gyere! Amikor megrántotta Gabriel karját, ő követte. A ház még csendesebb volt, mint az erdő. Eltelt az álom és a kora reggel nyugalmával. A

kávéskanna mégis kotyogott, amikor bejöttek a hátsó ajtón, bár a konyhában nem volt senki. Chris és Michael ajtaja zárva volt. Nick gyakorlatilag belökte Gabrielt az emeleti fürdőszobába. -

Ülj le! - vakkant rá. Megrántotta a vízcsapot, hidegre állította a vizet. Gabriel a vécé lehajtott fedelére ült. A tükörben félig meglátta magát, de ennyi is épp elég

volt. A hajába levelek és égett törmelék gabalyodott, arcán pedig csíkokat húztak a koromrétegre a könnyek. Nick - mondta, és közben mintha őrölt üveg lett volna a torkában. - Csak...

-

Fogd be a szád! Tartsd a kezed a víz alá! Mivel Gabriel tétovázott, Nick sóhajtva megragadta a csuklóját, a csap alá tartotta a sebes

öklét. Gabriel felszisszent a hirtelen fájdalomtól, de Nick nem engedett. -

Fogadni mernék, hogy eltört a kezed. Lehet. A bőr szétnyílt minden ujján, és a keze megdagadt. A víz szörnyű és csodálatos

érzés volt egyszerre. Gabriel semmit sem szólt, csak figyelte, ahogy a víz folyik a lefolyóba, és magával viszi a koszt és a vért. Hamarosan tiszta lesz a keze, megint olyan, mint Nické, leszámítva a tátongó sebeket. Szipogott egyet, és beletörölte az arcát a pólója ujjába - bár ez nem segített sokat. -

Nick!

-

Igen? Gabriel felpillantott, és belenézett a testvére szemébe.

Bocsánat! De nem tudta magát rábírni, hogy kimondja. Túl sok mindenért bocsánatot kellene kérnie, és ez az egy szó nem volt alkalmas erre. Nick végül felsóhajtott, és elfordította a tekintetét. Elzárta a csapot. -

Hozok egy kis jeget. Le tudnád venni esetleg ezeket a ruhákat? Gábriel bólintott. Lerúgta a cipőjét, és lecibálta magáról a pólót is, mire a testvére visszaért

egy törülközőbe csavart jégzacskóval. Nick egy szót sem szólt, csak letette a komódra, majd hátrálni kezdett kifelé a fürdőszobából, és húzta be maga után az ajtót. Ám nem zárta teljesen be, hanem visszaszólt: -

Akarod, hogy hozzak egy csésze kávét? Kávé. Az illata betöltötte a házat, pont, mint ahogy a szülei halála miatti bűntudat töltötte be

Gabriel szívét - míg már képtelen volt elviselni. Az érzés addig szorongatta a mellkasát, a torkát, a szemét, míg végül túl is csordult, és Gabriel zokogásban tört ki. Nick karja hirtelen a hátára fonódott, és Gabriel már sírt is a testvére vállán. -

Bocsánatot kérek! - mondta. - Nicky, bocsánatot kérek! Nick pedig csak ölelte, amíg el nem fogytak a könnyei. Ültek egymás mellett a fürdőszoba

padlóján. Kiskorukban gyakran rejtőztek el itt, általában azután, hogy valami csínyt követtek el Michael ellen. Bezárták az ajtót, eloltottak a villanyt, és a sötétben sutyorogtak. Bebújtak a kádba, míg Michael az ajtón dörömbölt, és az apjuknak kiabált, hogy hozzon egy csavarhúzót. Most alig volt elég helyük, hogy leüljenek. Gabriel amúgy sem akart a múltra gondolni. Úgy érezte, soha többé nem lesz annyi ereje, hogy felálljon. Hogy iskolába menjen. Hogy Layne szeme elé kerüljön. Kíváncsi lett volna, jól van-e a lány, és hogy a tűzoltók eloltották-e a tüzet. Kíváncsi volt, valaha megbocsát-e neki Layne. Kíváncsi volt, vajon valaha megbocsát-e saját magának. -

Mondjak egy titkot? — kérdezte Nick. Hangja egészen könnyed volt, mintha nem épp

most sírt volna Gabriel tizenöt percet a vállán - miután napokig számkivetetten élt mellettük. Mintha mi sem történt volna, és mintha még mindig olyan közel lennének egymáshoz, mint két héttel ezelőtt. Eszébe jutott a beszélgetése Hunterrel, arról, hogy az embernek néha nincs más választása, mint hogy továbblépjen, és úgy tegyen, mintha nem történt volna semmi.

Gabrielnek mégis mély lélegzetet kellett vennie, hogy meg tudjon szólalni. -

Most ezt filmre veszed, hogy később zsarolhass?

-

Igen, de ezen kívül... - Nick szünetet tartott, és más felhanggal folytatta. — Amikor

Becca apja elkapott bennünket, és bezárt abba a fagyasztóba, olyan boldog voltam, hogy én vagyok odabent, és nem te. Gabriel egy pillanatra mérlegelte, mit is jelentsen ez. -

Miért?

-

Mert tudtam, hogy elég erős leszel, hogy kijuttass bennünket. Gabriel kényszeredetten felnevetett.

-

Igen, de nem elég erős ahhoz, hogy megakadályozzam, hogy elkapjon benneteket.

-

Elég erős voltál, hogy elmenekülj.

-

Jézusom, Nick, nem gondolod, hogy már így is elég bűnösnek érzem magam emiatt? Nick Gabriel felé kapta a fejét.

-

Bűnösnek? Miért érzed magad bűnösnek emiatt? Nem gondolod, hogy én érzem

magam bűnösnek, amiért végig ilyen kölönc voltam? Hogy nem éppen eléggé megalázó, hogy felső tagozat óta folyton a testvérem menti meg az irhámat? -

Mi a francról beszélsz?

-

Tylerről beszélek. Sethről. Mindről. Hogy akárhányszor kötekedni akarnak, te kiállsz

ellenük, én meg elfutok. -

Nick... te megőrültél. Te is...

-

Nem. Amikor komolyra fordultak a verekedések, amikor tényleg vérre ment, akkor te

küzdöttél meg velük. — Nick most a fal felé fordult. - Te küzdöttél, én meg futottam. Ez őrület! -

De hiszen én mondtam neked, hogy fuss! Általában közvetlenül mögötted futottam!

-

Felejtsd el! Nem érted.

-

A pokolba, Nick! Mit nem értek?

-

Csitt! - Nick a folyosó felé pillantott. - Felébreszted Michaelt, és idegrohamot kap, ha

meglát így. Gabriel elhallgatott. Nick lenézett a kezére, és letörölt róla egy kis kormot, ami a testvéréről került rá. -

Néha arra gondolok, nem azért van-e, hogy nem avattál be a tüzes cuccba, mert tudtad,

hogy nem lennék képes megbirkózni vele. -

Egyáltalán nem erről van szó - Gabriel nyelt egyet. Valahogy ez még nehezebb volt,

mint elmondani a titkait Layne-nek. - Tudtam, hogy leállítanál.

Most Nick nézett rá keményen. -

Miben? Gabriel mély lélegzetet vett. És elmondott Nicknek mindent.  Layne a sürgősségi osztály vizsgálóasztalán feküdt, és a mellkasa köré fonta a karjait. A

szülei a függöny túloldalán veszekedtek suttogva. Mintha idióta lenne. Mintha nem hallana minden egyes szót! -

Nem mondtad el nekik? — sziszegte az anyja. Layne még innen is érezte a drága

parfümjét. - El sem hiszem, hogy még csak meg sem vizsgálják! -

Mit nem mondtam el, Charlotte? — az apja hangja fáradt volt. - Jól van.

-

Nincs jól, David! — az anyja úgy köpte ki a férfi keresztnevét, mintha rossz íze lenne. -

Már így is éppen eléggé sérült, és te most úgy teszel, mintha semmi... -

Nem teszek én sehogy. Miért nem hagyod abba a hisztizést? Biztos van valami

tablettád, amit bevehetsz ez ellen. Layne fektében legszívesebben a fejére szorított volna egy párnát. Már így is éppen eléggé sérült. Kösz, anya! A mentősök azt mondták, hogy elővigyázatosságból viszik a sürgősségi osztályra. Egy orvos meghallgatta a tüdejét, belevilágított a szemébe, és közölte, hogy minden tökéletesen rendben van. Kimondta, hogy a füst belélegzésétől általában légzési nehézségekkel küzd az ember, köhög, kifullad. Ezek közül semmilyen tünete nem volt. Már csak a papírra várt, hogy kijusson innen. Senki sem tudott Gabrielről. Senki sem kérdezte róla. Eleinte nem akarta titokban tartani — csak nem tudta, mit mondjon róla, vagy mikor mondja. Az emberek a feje felett beszéltek, sohasem kérdeztek tőle többet, mint hogy tudja-e, milyen nap van, vagy hogy hogyan érhetők el a szülei. Megtalálta maga mellett a fiú öngyújtóját. Akkor veszíthette el, amikor megragadta a holmiját, és futásnak eredt. Belecsúsztatta a zsebébe. Most végighúzta a hüvelykujját a sima fémburkon. Nem akarom, hogy gyűlölj. A környék közelmúltbeli gyújtogatási bűneseteire gondolt. Azt akarta mondani ezzel,

hogy ő a felelős? Ő gyújtotta fel az istállót? Legalább tizenöt percig együtt feküdtek a fűben, talán tovább. Ha egy szénakazalnak tartaná az öngyújtóját, mennyi idő múlva lobbant volna fel így a tűz? Biztosan tizenöt percnél kevesebb idő alatt, nem? És ugyan mikor tette volna? Bár nem volt rajta a szeme a reggel minden egyes másodpercében, amit együtt töltöttek, mégsem látta be, hogyan mászhatott volna fel a fiú a padlásra, és gyújthatott volna tüzet úgy, hogy ő nem veszi észre. Ezen kívül: ugyan miért tette volna? Egyre csak a fiú szavait forgatta a fejében, mintha matematikai feladvány lenne, és csak annyi teendője lenne vele, hogy megoldja az egyenletet, és meglátja, mennyi az X. Aznap este volt,volt, amikor hazavittelek. Mit jelentett ez? Az anyja félrerántotta a függönyt. Az akasztók csörömpöltek az acélrúdon. Bár fehér teniszszoknya és rózsaszín rövid pulóver volt rajta, a szeme tökéletesen ki volt festve, és a sminkje sem mosódott el. Mintha még a rúzsát is most vitte volna fel. Layne eltöprengett, mennyi idejébe kerülhetett elkészülnie, hogy eljöjjön a kórházba, meglátogatni a lányát. Nem tudta, tényleg teniszezett-e. -

Kicsim! Jól vagy?

-

Nagyszerűen - mondta Layne szenvtelenül. „Kicsim.” Nem érdekelte ő az anyját! Több

időt töltött a függöny túloldalán, mint idebent. -

Szólok az orvosnak - mondta az anyja, és csücsörített a szájával. - Nem tudják, mit

teszek ezért a kórházért? Adok én ezeknek az embereknek... -

Nem - mondta Layne szenvtelen hangon. - Itt beteg emberek is vannak. Tudok várni. Az anyja nyitotta volna a szíját, hogy tiltakozzon, de megcsörrent a telefonja, és bedugta

manikűrözött kezét a dizájner retiküljébe. Layne felsóhajtott. Arra tényleg készen állt volna, hogy hazamenjen, és lezuhanyozzon. A ruhájának ló- és tűzszaga volt: a lucernaszéna édes illata keveredett korommal és hamuval. Még csak ki sem cipzározta a dzsekijét, tudván, hogy alatta a garbó átázott az izzadtságtól. És különben is, szeretett volna egyedül maradni. Időre volt szüksége, hogy gondolkozzon. Egy nővér fordult be a kórterembe. Rózsaszín, nyalókamintás műtősruha volt rajta. Egyik

kezében papírokat és egy alátétet tartott. Szétnézett Layne iPhone-on pötyögő apja, és valami celebe lovaspólómeccséről áradozó anyja között. Mennyire aggódtak! A nővér habozott. Layne kinyújtotta a kezet. -

Nem vehetem én el?

-

A szüleidnek kell aláírnia, bogaram! Layne felnézett az apjára.

-

Hé, apa! Aláírás! Az apja kinyújtotta a kezét, de fel sem nézett. Beütött közben még néhány betűt a

telefonba. Hihetetlen! Layne-nek eszébe jutott a nap Gabrielék felhajtóján, amikor apja olyan lekicsinylőén nyilatkozott Michaelről. Layne a nővérre nézett. -

Sajnálom. Általában nem viselkednek ilyen ocsmányul. Ezzel felkeltette apja figyelmét.

-

Nézd! Ma reggel a bíróságon kellett volna lennem. Layne tettetett meglepetéssel nézett vissza rá.

-

El sem hiszem, hogy elfelejtettem előre szólni neked! Az anyja belenevetett a telefonba, és feltartotta a kezét.

-

Úristen, ez hihetetlen! Várj, hadd lépjek ki a folyosóra, itt túl nagy a zaj... Layne leugrott a vizsgálóasztalról. Azt kívánta, bárcsak itt lenne Simon, de az apjuk

iskolába küldte a fiút. -

Menjünk! - szólalt meg. - Te visszamehetsz a bíróságra, anya folytathatja a

„teniszezést”, én pedig megyek az iskolába. Az apja az űrlapra hajolt: valószínűleg olvashatta, mit ír alá éppen. Nem mész iskolába. Az orvos azt mondta, maradj otthon, és pihenj, nehogy következményei legyenek - az űrlap aljára firkált valamit. -

Azt is mondta, hogy minden rendben van velem!

-

Vége a vitának. Persze hogy vége volt. Layne felsóhajtott. Az apja visszaadta a nyomtatványt a nővérnek, és Layne-re nézett.

-

Átrendeztem az időpontjaimat. Veled maradok, amíg Simon haza nem ér. Ettől jobban kellett volna éreznie magát. De nem érezte magát jobban.

Kötelezettségnek érezte magát. Még csak el sem köszönt az anyjától — nem neheztelés vagy harag miatt, hanem azért, mert az a nő eltűnt valamelyik oldalfolyosón, hogy beszélgethessen, és nyoma sem volt sehol. Talán már el is felejtette, hogy miért jött be a kórházba. Layne csak bemászott apja BMW-jébe, és meredt ki az ablakon. Szerette volna tudni, Gabriel jól van-e. Ő is bent volt abban a tűzben. És nem jutott hozzá ahhoz a luxushoz, hogy orvos is lássa. Viszont az a tekintet a tűz után — bűntudat nem volt benne. Csak rémület. Szomorúság. Sajnálkozás, amikor elmondta neki, hogy néhány ló bent ragadt. Az istálló volt mindig Layne menedéke. Úgy gyászolta az elvesztését, mint a lovakét. Gabriel megértette ezt. Tisztelte. Tudta, hogy így van. A titkomnak a tűzhöz van köze. Layne azt kívánta, bárcsak felhívhatná. Hogy válaszokat követeljen. De félt is felhívni. Félt, hogy az igazság sokkal szörnyűbb lesz, mint mindez a feltételezgetés. Amikor hazaértek, az apja eltűnt a dolgozószobájában. Layne eltöprengett, vajon minek maradt egyáltalán vele. A kocsiban próbálta támogatni Layne-t, arról beszélt, hogy majd keres neki másik helyet, ahol lovagolhat, hogy átköltözteti a lovát máshova, egy betonépítménybe: csupa könnyed dolog, aminek megnyugtatónak kellett volna lennie, de nem volt az. Layne a fürdőszobában levetkőzött, szorosan behunyta a szemét, mint mindig: utálta a meztelen teste látványát. Amúgy sem látott semmit: a körülötte levő tárgyak folyton elmosódtak a könnyek miatt, amiket eddig sikerült visszafojtania. Azzal foglalta el a gondolatait, hogy két kupacba dobálta a ruháit, a megtartani és az eldobni valókat. A dzseki undorító állapotban volt. Eldobni. A csizma drága volt, és egy tisztíttatás segíthet rajta. Megtartani. Garbó: megtartani. Zokni: megtartani. Lovaglónadrág: eldobni. Ekkor teljes erővel megütötte annak a fűben töltött pillanatnak az emléke. Te nem csak a sebeidből állsz, Layne! Zihálva szorította a kezét a szeméhez, és hagyta, hogy a vállát rázza a zokogás, de nem engedte, hogy könnyek hulljanak. Gabriel látta őt. Igazán látta őt, nem csak a sebesüléseit és a tökéletlenségét. Végigcsókolta a hasát, csupa szép dolgot mondott, és úgy nyúlt hozzá, hogy Layne-nek kedve lett volna ott helyben megszabadulni az ártatlanságától. Sohasem érezte, hogy képes lenne kapcsolatban élni egy fiúval, sohasem gondolta, hogy bárki képes lenne eltekinteni a fél testét

bontó, tönkrement hústól. Az a pillanat: az volt maga a tökéletesség! És aztán füstbe ment az egész. A szó szoros értelmében. Megremegett, és megdörzsölte a szemét. Még mindig a fürdőszoba közepén állt, melltartóban, alsóneműben feszengve. Csak füst és izzadtság szagát érezte most. Hirtelen látni akarta, amit a fiú látott. Látni akarta, milyen szörnyűek azok a sebek, mintha megváltozhattak volna, amióta utoljára tükörbe nézett. Gyorsan, mielőtt meggondolhatta volna magát, letörölte a könnyeket, kinyitotta a szemét, és rámeredt a tükörképére. A hideg ellenére úgy maradt, és csak bámult. Nem hitte el, amit lát, annak ellenére, hogy ott volt, épp előtte. A sebei mind egy szálig eltűntek.

33. FEJEZET GABRIEL MATEKÓRÁN ÜLT. Gyűlölte, hogy üres a mellette lévő hely. Képtelen volt összpontosítani. Öt órával ezelőtt egy égő istállóból rángatta ki Layne-t. Most pedig Anderson csacsogását hallgatta a negatív számokról. Képes volt elég energiát meríteni a napsütésből ahhoz, hogy a keze ne törjön el, de amikor a zsebébe nyúlt, hogy még több erőt merítsen az igazi tűzből, nem találta az öngyújtóját. Mindegy. Egész jó érzés volt a fájdalom. Nem akart iskolába jönni. Nicknek viszont igaza volt: ha már úgyis gyanúsított - bár még nem hivatalos -, akkor nagyon feltűnő lenne, ha a tűz napján nem jelenne meg az iskolában. Az óra legnagyobb részét fészkelődéssel töltötte, figyelte az ajtót, teljesen meg volt arról győződve, hogy bármikor rendőrök ronthatnak be a terembe, hogy letartóztassák. És arról, hogy Layne feladta. Ám ahogy telt-múlt az idő, és a többiek jöttek-mentek, észrevette, hogy semmi sem változott. Még nem találkozott Hunterrel, és a reggel túl bonyolult volt ahhoz, hogy összefoglalja egy SMS-ben. Amikor belépett a menzára, látta, hogy Calla már odaült Hunterhez. Felsóhajtott, a vállára dobta a hátizsákját, és indult a tornaterem felé. A halogénlámpák nem égtek, de a mennyezet alatti rácsos ablakokon napfény szűrődött be. A napnak ebben a szakában általában üres volt a hosszú, bézs színű terem, de a túloldalon most egy gyerek kosárra dobált. Ügy tűnt, minden egyes dobása bemegy. Simon volt az. Gabriel megtorpant. Vajon Layne szólt a testvérének? Azért jött ide Simon, hogy a szemébe nézzen, és megkérdezze, mi történt ma reggel? Persze ez hihetetlen lett volna. Gabriel maga is csak most döntött úgy, hogy lejön a tornaterembe. És miért dobálna Simon kosárra, ha vele akar szembeszállni? Ez sehogy sem illett össze. Ma mindentől üldözési mánia tört rá. Legalább ha Simon itt van, annak azt kell jelentenie, hogy Layne- nel minden rendben van. Besétált Simon látómezejébe, mire a fiú arckifejezése felvillanyozódott. -

Szia! — mondta Gabriel. Kitartotta az öklét. Simon megütötte. Ekkor viszont gyorsan Gabriel telefonjára mutogatott.

Ma reggel tűz volt a farmon. Layne is ott volt. Bevitték a kórházba. Ez sok kérdést megválaszolt, de még többet vetett fel. Gabriel meredten nézte a szavakat, és töprengett, hogyan kellene játszania ezt a játékot. Felnézett - nem kellett tettetnie az aggódást. -

Jól van? Jól. Az orvos azt mondta, pihenjen ma. Elővigyázatosságból.

-

Logikus. E-maileztem neki a számítógéplaborból. Iskolába akart jönni, de apa nem engedte. Gabriel bólintott.

-

Érthető. Itt tudsz maradni a meccsre ma délután? Ma délután. A hét elején még tervezte, hiszen Layne-nel Simon minden mécsesét megnézték.

Egyszerűen feltételezte, hogy ezt is együtt nézik meg. -

Ha valaki hazavisz utána, maradok - mondta.

Simon arcára vigyor ült. Gabriel a labdára mutatott. -

Gyerünk! - mondta. - Ráérek. Játsszunk! Jó volt belefeledkezni a mozgásba, hogy végre valami elvonta a gondolatait. A keze fájt,

mégis játszott. Simon tényleg egyre jobb lett - a sok edzés láthatóan meghozta gyümölcsét. Gabriel használta a jeleket, amiket Layne tanított neki, de nem volt gyakran szükségé rájuk. Amikor Simon kicselezte Gabrielt, elcsente tőle a labdát és kosarat dobott, Gabriel már kezdte úgy gondolni, hogy ennek a kölyöknek nem csupán játszania kellene - egyenesen a kezdőcsapatban kellene pályára lépnie. A terem túloldaláról ajtócsapódás hallatszott, de Gabriel ügyet sem vetett rá. Amíg Ryan Stacey nem lépett a pályára, és el nem kapott egy passzt. Az arca még mindig a péntek esti sérüléseket viselte, és a felszakadt ajka sem gyógyult be: vigyora ettől enyhén őrültnek festett. -

Úgy látszik, a nyominak barátnője akadt.

-

Úgy látszik, semmit sem értettél meg pénteken.

Gabriel érezte, hogy harag gomolyog a mellkasában, készen kitörni erre az idiótára. A karjait viszont kezek fogták le, és visszatartották. Ryan a haverjaival jött. Legalább négyen voltak, de Gabriel nem látta, pontosan ki van mögötte. Valószínűleg ugyanazok a lúzerek, akik a múlt héten megverték Simont. Gabriel megpróbálta lerázni őket magáról, de túl sokan voltak - és a leoltott lámpák mellett még az elektromos áramból sem tudott erőt meríteni. Gabriel biztosra vette, hogy Ryan él az alkalommal, hogy megüsse - de valójában Simon után eredt, aki egyre csak hátrált. -

Hé! - kiáltotta Gabriel. - Ha hozzányúlsz, letöröm a rohadt karodat! Valaki tarkón vágta, amitől csillagokat látott. Ryan utolérte Simont, és erősen

megtaszította. Elég erősen ahhoz, hogy elvágódjon. Simon hátrafelé kúszott, de Ryan lehajolt, hátralódította az egyik kezét, és készült arcon öklözni a fiút. Gabriel még jobban erőlködött, de úgysem ért volna oda elég gyorsan. -

Hé! - egy újabb hang kiáltott át a lelátók felőli sarokból. Ellentmondást nem tűrő hang. Az edző hangja. A Gabrielt tartó kölykök szétszóródtak és elszaladtak. Ryan követni akarta őket, de a háló

alatt volt, és az edző hamar utolérte, pedig egy egész zsáknyi labda volt nála. Bár nem volt testes ember, Kanner edző igen félelmetes benyomást tudott kelteni, és Gabriel élvezettel látta, hogy Ryan arca elsápad azok alatt a sérülések alatt. Amíg észre nem vette, hogy Simon is ugyanolyan sápadt, és kapkodva lélegzik. -

Ugyan már, edző úr! - mondta Ryan. - Csak hülyéskedtünk.

-

Az én pályámon nem hülyéskedtek. A két következő meccsen nem játszol. Ryan szeme kigúvadt.

-

Micsoda? De ez nem...

-

Akarod, hogy három legyen?

-

Mindegy - Ryan elfordult. Az edző utána kiáltott:

-

Stacey! Úgy tűnt, mintha Ryan nem akarna megállni - de bizonyára benne akart maradni a

csapatban. Megfordult. -

Mi van?

Az edző felvonta a szemöldökét. Ryan felsóhajtott. -

Igen, uram?

-

Négykor találkozunk a padon. Ryan kiviharzott az ajtón, be az öltözőbe, és becsapta maga mögött az ajtót: a hang

bevisszhangozta a termet. Gabriel szívesen kigúnyolta volna ezt a seggfejet, de türtőztette magát. Már így is éppen eléggé kényes volt a helyzete. Inkább kinyújtotta a kezét, hogy talpra segítse Simont. Az edző Simonra nézett. -

Jól vagy? Simon bólintott. Az arca vöröslött, az állkapcsát összeszorította. Gabriel együtt érzett vele. Simon edzhetett - de igazi meccsen nem játszhatott. Kicsi volt,

és bár ez pár év alatt megoldódik, egyetlen év is egy örökkévalóság. Különösen, ha azzal telik, hogy folyton fenéken billentik az embert. És mindezt csak tetézte az, hogy nem hall. Az edző megdörzsölte a tarkóját. -

Láttam az előbb, hogy játszol. Keményen dolgoztál. Simon bólintott. Az edző kedvesen meglökte Gabrielt.

-

Te meg nem tunyulsz el, remélem. Á — Gabriel mosolygott. El is felejtette, mennyire hiányzik neki a csapat könnyed

cinkossága. Tényleg csak két hete nem játszott? — Ez az egész az ő érdeme. Kanner edző visszanézett Simonra. -

Szerinted tudnál ma délután is így játszani? Simon szemöldöke magasra szökött. Határozottan bólogatott.

-

Akkor megpróbáljuk - mondta az edző. Simon megint bólintott. Az edző feltartotta az egyik ujját.

-

Egyszer! Ezzel a vállára lendítette a zsák labdát, és a terem hátuljában lévő irodája felé indult. Simon tágra nyílt szemmel figyelte Gabrielt. A telefonjára mutatott.

Basszus!

 Layne a hétvége óta először kapcsolta be a számítógépét. Nem is foglalkozott az e-mailekkel, csak szem forgatva nyugtázta a vastagon szedett számot, ami azt mutatta, hány olvasatlan üzenete van. Komolyan! Semmi jobb dolguk sincs? Folyton a tűzön járt az esze. A gyújtogatáson. Gabrielen. És a sebein. Legalább húsz percig bámulhatta magát a fürdőszobai tükörben. Először az apjának akart kiáltani. Akarta, hogy valaki más is lássa, amit ő látott, csípje meg a karját, és bizonyítsa be, hogy nem álmodik. De az apja magyarázatot követelt volna, és Layne ezzel nem szolgálhatott. Mi történt abban az istállóban? Aznap este volt, amikor hazavittelek... A laptopja mellett a nyitott jegyzetfüzete feküdt. Erőltette az agyát. Apja aznap sokáig dolgozott. Gabriel Simonnal kosarazott. Szerda volt. „Szerda” - írta a füzetébe. A helyi hírek weboldalára ment, és a „gyújtogatás” szóra keresett. Bingó! Csütörtökön cikket közöltek a szerda esti tűzről. Négytagú család, bár csak hárman jutottak ki. A riporter meginterjúvolta az anyát, Mrs. Hulstert, aki szerint a tűzoltók túl veszélyesnek nyilvánították a házat, és közölték, senki sem maradhatott bent életben. Valahogy egy tűzoltó mégis bejutott. Valahogy kimentette a lányát. Hulster. Olyan ismerős név. Alan Hulster! Hát persze! Taylor beszélt a tűzről másnap, az iskolában. Gabriel feldúltnak tűnt? Úgy nézett ki, mint aki tud a dologról? Layne a füzetét kopogtatta a ceruzájával. Nem emlékezett. A következő cikkre ugrott. Újabb tűz, megint gyújtogatásra gyanakodtak. A tűzoltókat kiparancsolták a házból, de egyikük alatt beszakadt a padló. Bent ragadt — halál fia volt. De valaki kimentette. Szóval szerda, csütörtök... Pénteken volt a buli. Layne késő estig Gabriellel volt.

Nem történt gyújtogatás. Szombat. Az a nap kész hullámvasút volt. Azzal végződött, hogy apja őrülten viselkedett Merrickék felhajtóján. A következő gyújtogatásos cikkre görgette a képernyőt, és rákattintott. A nap azzal végződött, hogy tűz ütött ki egy lakónegyedben. Ezt a cikket már látta - Ryan Stacey továbbította neki, gúnyos megjegyezések kíséretében. Egyetlen halott sem volt. Egy súlyos sérült, összesen. Bámulta a papírra rajzolt sémát. Az egyik cikk idézte az egyik tűzoltót, aki szerint ennek az embernek „hőskomplexusa” van. Azért gyújtogatott, hogy bemehessen, és kimenthesse az áldozatokat. Ez egyáltalán nem illett Gabrielre. Vagy igen? Ma reggel is pontosan ezt tette? Eszébe jutott a kérdés, amit a dombon tett fel a fiúnak. Ártottál valakinek? És a zavarodott pillantás, ami a választ kísérte. Nem. Éppen ellenkezőleg. Ez akármit jelenthetett. Megfájdult a feje. Kopogtattak az ajtaján, és Layne kikapcsolta a monitort, hogy az apja ne lássa, mit nézett. A férfi behajolt a szobába, és keserűnek tűnt. -

Simonnak mikor kellene hazaérnie? Layne az órájára pillantott. Elmúlt négy óra.

-

Ma van az első meccse. Úgy fél hatkor tesz le bennünket mindig a szakkörös busz.

-

Az első meccse?

-

Aha. Az első kosárlabdameccse - Layne összefonta a karját a széke háttámláján. — Bár

valószínűleg nem játszhat. -

Ez az egész kosárlabdadolog komoly volt? Igen, apa — Layne az apjára bámult, sajnálta, és nem tudta, hogy a férfi megérdemelte-e

ezt az egészet. Layne sohasem állt volna az anyja pártjára, de annak a nőnek talán igaza volt annyiban, hogy az apjuk túl sokat dolgozott. Sohasem beszélgettek Simonnal, és Layne ezt mindig arra vezette vissza, hogy Simon neheztel az apjára. Arra sohasem gondolt, hogy az apja nemigen igyekezett megoldani ezt a helyzetet. A férfi bejött a szobába, és leült az ágy végére. -

Rendben lesz veled minden?

Layne-nek eszébe jutott, hogy eltűntek a sebei. -

Igen. Hiszen mindig jól vagyok.

-

Sajnálom, ha ma reggel érzéketlennek tűntem. Miután hallottam, hogy tűzvészbe

keveredtél... - beletúrt a hajába, és a lány most hallotta, hogy érzelem keveredik a hangjába. Aztán az a dolog az anyáddal... hát... sok volt. Layne odaült mellé. -

Semmi baj. Sohasem örültem, hogy egyedül mész abba az istállóba, de mindig azon aggódtam,

hogy leesel... -

Apa. Semmi baj. Apja Layne köré fonta a karját, és homlokon csókolta.

-

Tudom, hogy most nem minden tökéletes. De mindent meg teszek.

-

Tudom - tényleg tudta. Az apja igyekezett azt tenni, amit mindig: agyondolgozni magát,

megfeledkezve az evésről, másokra hagyva, hogy vacsora legyen az asztalon, és összetartson a család. Egykor az anyja foglalkozott ezzel. Most Layne. -

El akarsz jönni, hogy megnézzük Simont? - kérdezte. A férfi megint megpuszilta a homlokát, és megölelte. Layne egy pillanatra azt remélte, igent mond. De az apja felállt.

-

Nem szívesen hagylak egyedül, de be kell mennem az irodába. A délutáni időpontjaimat

áttették estére, úgyhogy… Layne kikapcsolta magában a folytatást. Megint ugyanoda lyukadtak ki. Ismerős terep. Teljesen egyedül volt. 

A kosárlabdameccs drámainak ígérkezett, hiszen Ryan Stacey a kis- padon maradt, Simon pedig a középpályán kezdett. Az lett volna igazságos, ha a lelátó tömve van, és Simon az utolsó másodpercekben győztes kosarat dob. De ez csak tartalékos meccs volt, ráadásul az első a szezonban, úgyhogy a lelátó nem volt zsúfolt. A másik csapat komolyan képtelen volt bármire: még ahhoz sem voltak eléggé

szervezettek, hogy normálisan végigvezessék a labdát a pályán. Simon viszont nagyszerűen játszott. Az első kosártól kezdve vezettek. És huszonkét ponttal győztek. -

Azt mondtad, nem hall? - kérdezte Hunter, ahogy ballagtak lefelé a lelátóról. Az egész

meccsre itt maradt. - Én ennek nyomát sem láttam... Gabriel felnevetett, és beledobta az üdítős poharát az ajtó melletti szemetesbe. -

Reméljük, az edző is így látja. Aggódott, hogy Hunter elítéli majd - mert tűz ütött ki az istállóban, mert mindent

elmondott Nicknek, vagy valami más miatt, amire nem is gondolt. Hunter viszont ugyanolyan volt, mint mindig: hallgatta Gabrielt, aki a lelátó egyik üres szegletében felvázolta a reggelet. Utána ugyanazt kérdezte, amit mindig: -

Abba akarod hagyni? Gabriel nem akarta. Nem tudta. Még most is, ez után a reggel után is, érezte a bőre alatt égő vágyat, mint egy

elvonókúrán lévő drogos. Azt kívánta, bárcsak meglenne az öngyújtója. A tornaterem mellett vártak, hogy gratuláljanak Simonnak. Kavicsokat rugdaltak. Körülöttük áradtak ki a kölykök az ajtón. Először diákok, vagy szakkörökről, vagy iskolaidő utáni klubokból. Utána a tartalékosok pomponlányai, akik egymásba karolva, kuncogva szökdécseltek végig a parkolón a busz felé. Utána a kosarasok, félig nedvesen a zuhany alól, pacsizva a győzelem miatt. Amikor az áradatból csordogálás lett, Gabriel elcsodálkozott. hogy kerülhette el a figyelmüket Layne öccse. De Ryan Stacey-t sem látta. Káromkodva indult az ajtó felé - de az iskolának ezen az oldalán kívülről mindig zárva voltak az ajtók. Dörömbölt, de senki sem jött oda - persze, hiszen előtte állt ott, mint egy idióta, és figyelte, ahogy mindenki elmegy. -

Gyere velem! - szólt Hunternek, majd megfordult, és a főbejárat felé kezdett rohanni.

-

Mi történt?

-

Ryan Stacey. Keresztülrontottak a csarnokon, a cipőjük csikorgott, ahogy bekanyarodtak a folyosón.

Rájuk kiabált egy tanár, hogy ne rohanjanak, de Gabriel nem ismerte fel, és árkon-bokron túl jártak, mire felfogta, mit is mondott. A tornaterem üres volt, eltekintve pár lánytól, aki molinókat akasztgatott a jövő heti

jótékonysági süteményvásár miatt. Az öltözőben senkit sem találtak. A fiúzuhanyzóban sem. Gabriel megint káromkodni kezdett. Az iskola hatalmas épület volt - bárhol lehettek. -

Várj! - Hunter karon ragadta. Gabriel megdermedt, és egy pillanatra fülelt, de semmit

sem hallott. Hunter átlépett a keskeny folyosó túloldalára, meglökte a lányöltöző ajtaját, és félig kinyitotta. A fények nem égtek. Csempézett falak és egy szemetes széle sejlett fel. Hunter bekiabált: -

Van itt valaki? Csend. Hunter felgyújtotta a villanyt. Rózsaszín csempe tűnt a szemük elé, és rózsaszín

acélöltözőkhöz vezetett az út. Senki sem volt itt - Humer mégis határozottan megindult, és befordult a lányzuhanyzóba. Ott találták meg Simont, reszketve, az egyik rózsaszín zuhany- függöny mögött, fekete monoklival a szeme körül, és felszakadt ajkakkal. Anyaszült meztelenül.

34. FEJEZET LAYNE-NEK NEM VOLT SZOKÁSA AZ ÓRÁT FIGYELNI az iskolában. Most viszont minden perc óráknak tűnt, amíg nem láthatja Gabrielt. Még mindig nem tudta helyre rakni az iránta táplált érzelmeit. Harag amiatt, ami történt? Fogalma sem volt, hogy a fiú hibájából történt-e minden. Kíváncsiság? Mindenképp. Lenyűgözte, az biztos! Düh. Félelem. Vágyakozás. Kívánás. Minden egyszerre. Ez a reggel kész kínszenvedés volt. Napfelkelte előtt felébredt, mint mindig. A keze azonnal az oldalához ért, keresve az ismeretlen, ismerős bőrt, meggyőződve arról, hogy álmodott mindent. Nem! A sebeknek még mindig hűlt helye volt. Hogy lehet ez.? A farmra nem mehetett - az életben maradt lovakat egyelőre egy tizenöt kilométerrel távolabb fekvő istállóba vitték. Gabrielt nem hívhatta fel: az apja még mindig percenként ellenőrizte a mobiltelefonját. Épp eléggé ideges volt Simon monoklija miatt. Layne-nek minden önuralmára szüksége volt, hogy hallgasson - ahelyett, hogy emlékeztetné az apját, javasolta neki, hogy menjenek el a meccsre. Ha ott lettek volna, Simon velük jöhetett volna, ahelyett, hogy arra kellett hagyatkoznia, valaki vigye haza azok után, ami történt. Simonnak nem lenne monoklija - és nem kellett volna magyarázat nélkül bezárkóznia a szobájába. Most végre kicsengettek a második óráról. Layne rohant a matekórára. Gabriel helye pedig - természetesen - üres volt. Elszontyolodva állt az ajtóban. Megsérült volna tegnap, csak ő nem tudott róla? Vagy talán szándékos volt az egész. Talán csak lóg. Talán őt nem akarja látni. Ökölbe szorult a keze. A csalódás ugyanúgy agyonnyomta, mint a düh: mindkettő miatt a tenyerébe mélyesztette a körmét. Mint mindig, most is legszívesebben megütötte és megölelte volna egyszerre a fiút.

Csak bukkanna fel! -

Layne!

Megperdült, a keze még mindig ökölbe szorult, és kész is lett volna meglendíteni. Gabriel elkapta a csuklóit, ujjai gyengéden fogták a garbón keresztül. Ám csak tartotta. Nem lökte el magától - de nem is húzta közelebb. Hangja érdes, halk volt: csak a lány füleinek szánta, amit mondott. -

Ne üss meg!

Layne csak bámult felfelé, a kék szemekbe, amik olyan közel voltak, és annyira tele érzelmekkel. Beletelt egy percbe, mire meg bírt szólalni. Egymillió kérdés kavargott a fejében egész reggel, most viszont csak ennyit bírt kinyögni: -

Miért?

Gabriel alig észrevehetően megrezzent. -

Nos, várhatnál legalább iskola utánig. Utána laposra verhetsz, ha akarsz — mondta, s

azzal elengedte a lány csuklóját. — Aki verekszik a teremben, azt egy napra automatikusan eltiltják. Layne nyelt egyet. Most, hogy a fiú ott állt előtte, félt bármit kérdezni. Nem, a válaszoktól félt. Tolakodtak körülöttük a többiek. Gabriel egy kicsit közelebb húzódott. -

Jól vagy?

Layne emlékezetében folyton az a domboldali pillanat idéződött fel, amikor napfény táncolt a bőrén, Gabriel végigcsókolta a hasát, elállította a lélegzetét, elvette a félelmeit, és életében először ajándékozta neki azt az érzést, hogy ő tökéletes. És ekkor a menedékük — az ő menedékük — lángra lobbant. Kivette a fiú öngyújtóját a zsebéből, és kinyújtotta felé. -

Azt hiszem, el kell mondanod mindent.

A fiú arcán rémült kifejezés suhant át. Kikapta a kezéből az öngyújtót, és becsúsztatta a zsebébe. Ekkor még közelebb került, hozzá hajolt, és a fülébe suttogott. -

Ha ilyennel kapnak el, akkor is automatikusan eltiltanak.

A lélegzete megcsiklandozta Layne nyakát. A lány megborzongott. Összpontosíts! -

Felelsz vagy mersz? - suttogta Gabriel.

A lány bólintott. -

Mindent tudni akarok.

Becsengettek, és Layne ettől összerezzent. A szíve a torkában dobogott.

-

A lyukasórán? — kérdezte a fiú.

-

Aha - válaszolta fojtottan Layne.

Ekkor belépett Mrs. Anderson, mindenkit a helyére küldött és csendre intett. Layne gépiesen megoldotta a hat kérdésből álló bemelegítő tesztet, hálás is volt azért, hogy ez most elvonja a figyelmét, és hogy a papírjára kell összpontosítania. A könyve közepén egy összehajtott cetli landolt. A padja alatt széthajtotta.

Félsz tőlem? A levegő sietve hagyta el a tüdejét. A papírra szorította a ceruzája hegyét.

Egy kicsit. Figyelte a fiú arcát, ahogy az szétnyitotta a cetlit. Semmi megbánás, semmi csalódás. Egyszerűen elfogadta így az egészet. Szemében kihívó szikrával. Layne tenyere izzadt, ahogy fogta a ceruzát. Megtörölte a tenyerét a térdén. Hirtelen már nem bírta kivárni a lyukasórát. A tábla fölötti sulitelefon beszélője recsegve megszólalt. -

Mrs. Anderson?

-

Igen?

-

Beküldené Gábriel Merricket az iskolapszichológus irodájába? A teremben nagyjából

mindenki Gabriel felé fordult. Layne is. -

Bajban vagy? - suttogta Layne.

Gabriel vállat vont, és betette a matekkönyvét a hátizsákjába. -

Fogalmam sincs.

Felkelt a székéről és végigsétált a padok között. Eltűnt, még mielőtt Layne észrevette volna a füzete sarkában felbukkant újabb cetlit.

Felelsz: nincs rá okod! Gabriel kilépett a csendes folyosóra, vállát lecsapta, a hátizsák pedig ballasztként himbálózott rajta. Az iskolapszichológus irodájába? Aki bajban van, azt általában az igazgatói irodába hívják. Ezt aztán biztosan tudta. Az iskolapszichológus irodájába akkor idézték be az embert, ha valamelyik egyetemről küldtek valakit, hogy elbeszélgessenek vele. Ez pontosan nulla alkalommal fordult elő Gabriel középiskolás évei alatt. Akkor is az iskolapszichológus irodájába rendeltek valakit, ha

összezördült valakivel, és Vickers úgy látta, a legjobb, ha megbeszélik - de ez meg nem olyan ügy volt, ami miatt óráról kihívnának bárkit. Ekkor eszébe jutott az iskola első hete, amikor Allison Mongomeryt behívták az iskolapszichológus irodájába kémiaóráról. Az apja meghalt autóbalesetben. Nick! Gabriel szíve majdnem megállt. Ám ekkor kényszerítette magát, hogy továbbmenjen. Hiszen Nick itt volt, az iskolában! Ha valamilyen komoly dolog történt volna, Gabriel hallott volna róla. És Chrisszel is ugyanez volt a helyzet. Michael! Ha viszont a bátyjukkal történt volna valami, akkor nem futna most össze Nickkel és Chrisszel a folyosón, pont ebben a pillanatban? Eszébe jutott az előző éjjel. Sejtelme sem volt, Ryan bejött-e ma az iskolába, de emlékezett arra, hogyan találtak rá Simonra a lányöltözőben. Hogy mennyire laposra verték azt a szerencsétlen kölyköt. Talán az egésznek semmi köze Gabrielhez? Kinyitotta az irodákhoz vezető, dupla szárnyú ajtót. Senki sem volt odabent. Nem ült a titkárnő az íróasztal mögött, senki sem várt az igazgatói iroda előtt. Különös! Belépett a lengőajtón a pszichológus irodájának előterébe. Az iskola kitett magáért, hogy kellemes környezet legyen: a padláson kék-vörös, hosszú szőrű szőnyeg, a hátsó fal mentén pedig négy, bársonnyal borított karosszék sorakozott. A mellettük álló öt rendőr rontotta csak el a hívogató összképet. Gabriel megtorpant. Érezte, ahogy elsápad. Nem azért küldenek rendőröket, hogy elmondják, ha valami szörnyűség történik az ember családjával? Nem is emlékezett, mit mondott utoljára a bátyjuknak. És hol van Chris meg Nick? Félelem szorította össze a mellkasát. Nem is tudta, hogyan tartotta még mindig a lába. Mrs. Vickers saját irodája zárt ajtaja előtt állt. Ugyanolyan sápadt volt, mint amilyennek a fiú érezte most magát. -

Gábriel?

Sohasem látta még felkavartnak Vickerst. A szája is kiszáradt. -

Igen.

Az egyik rendőr előrelépett. A legidősebb volt az öt közül, negyvenes évei végét taposhatta, és már őszesbe fordult a haja.

-

Gabriel Merrick?

-

Aha. Igen - Gabriel hangja megbicsaklott. Alig bírta kinyögni a szavakat.

-

Letenné a táskát, kérem?

A táskát? A hátizsák dübbenéssel ért földet. -

Mi történt?

A rendőrtiszt újabb lépést tett előre. -

Letartóztatom.

35. FEJEZET LAYNE ÜLT AZ APJÁVAL És SIMONNAL, de nem bírt a vacsorájáig hoz nyúlni. Tulajdonképpen az is meglepte, hogy az étel egyáltalán ehető volt, mert egyáltalán nem arra figyelt, mit főz. Gabrielt letartóztatták. Matekóráról tűnt el, de aztán az ebédszünetben hallott mindent. Az egész iskola erről beszélt. Vad, teljesen hihetetlen történetek keringtek - hogy három államban körözték, hogy légpalackkal és öngyújtóval támadt az iskolapszichológusra, és hogy kábítószerlaboratóriumot működtetett. A legtöbben viszont úgy vélték tudni, hogy gyújtogatásért tartóztatták le, mert ő gyújtotta az összes tüzet, ami mostanában tört ki a városban. A legnépszerűbb történet szerint pedig valaki feljelentette azért, mert ő gyújtotta a tüzet az istállóban. Simon megkereste Layne-t, és válaszokat követelt tőle. Tudta? Elhitte? Nem akarta elhinni, de nem is felejthette el azt a pillanatot, amikor Gabriel zsebéből kibukott az az öngyújtó. A megkínzott tekintetét. Azt a cetlit sem tudta kiverni a fejéből, amit arra kapott válaszul, hogy bevallotta, fél. Felelsz: nincs rá okod! Az egyetlen lehetséges őszinte választ adta Simonnak: „nem tudom.” Meg akarta találni a fiú testvéreit, de nem ismerte az órarendjüket, és fogalma sem volt, hol keresse őket. Megkereste Michael cégének telefonszámát, amint hazaért, de senki sem vette fel a telefont. Vagyis már egy órája csak az idegeit próbálta nyugtatgatni. Ha a tökéletlenségei elegendőek voltak ahhoz, hogy az anyja megfutamodjon, akkor az, amit most az apjának kellett volna elmondania, éppen elég lehetne ahhoz, hogy ő is elmeneküljön előle. Mintha megérezte volna a tekintete súlyát, az apja felnézett az iPhone-járól. -

Olyan csendes vagy ma este. Layne nyelt egyet.

-

Van egy elméleti jogi kérdésem. Apja félretette a telefont.

-

Tapasztalataim szerint az elméleti kérdések egyáltalán nem is elméletiek.

A lány a térdébe törölte a tenyerét. -

Ha lenne egy eseted, amelyikben valaki megpróbálna alibit biztosítani az ügyfelednek,

de az a bizonyos valaki bajba kerülne, amiért beszél, akkor is akarnád az alibit? Apja szemöldöke felszökött. -

Határozd csak meg, mit értesz „baj” alatt! Layne a tányérjára nézett, és turkált a marhahúsban.

-

Az apja kitagadná az örökségéből. Nos, ezzel felkeltette az apja érdeklődését - de Simonét is.

-

Rólad beszélünk? - kérdezte az apja. Összeszűkült a szeme. - Kinek kell alibi?

-

Gabriel Merricknek - suttogta a lány.

-

Pontosan mi miatt?

-

Gyújtogatás — az apja arcán láthatóan kis híján vihar tört ki, ezért gyorsan folytatta.

Meg-megbotlott a nyelve, és félt, hogy elsírja magát, mielőtt be tudja fejezni. - Azt hiszik, hogy ő gyújtotta meg azokat a tüzeket, amikről az újságok írnak, de én tudom... én tudom... -

Mit tudsz te, Layne? - az apja hangja jéghideg volt. - Mit tudsz te?

-

Nem ő volt. Tudom, hogy nem ő volt. Legalábbis...

-

Nem tudsz te semmit, Layne! - az apja ökle az asztalra került. - A gyújtogatás nagy szó.

Nem tartóztatnak le csak úgy valakit egy kósza gyanú miatt! Bizonyíték is lesz, nyomozás... -

Úgy tűnik, valaki feljelentette az istálló felgyújtása miatt. Lehetetlen, hogy ő tette - a

keze remegett ugyanis velem volt. Az apja bámulta. Simon is. Egyik sem szólt semmit. Layne mély lélegzetet vett. -

Feküdtünk a dombon a hátsó kifutónál. Ő...

-

Feküdtetek? A dombon?

-

Beszélgettünk! - kiáltott a lány. - Csak beszélgettünk! A tűz akkor lobbant fel, amikor

velem volt, vagyis tudom, hogy nem tehette ő - az apja nem mondott semmit, úgyhogy Layne sietve folytatta. Érezte, hogy a hirtelen rátört érzelem miatt könnyek szúrják a szemét. — Fel tudod hívni a rendőrséget? Szidhatsz örökre. Utálhatsz. Csak, kérlek... -

Nem. Layne szeme megrebbent.

-

Nem?

-

Ezzel a gyújtogatássorozattal tele voltak a hírek. Hacsak nem tudsz alibit biztosítani az

összes tűzesetre... — a szeme összeszűkült. — Nem tudsz, ugye?

A lány gyorsan megrázta a fejét. -

Nem fog számítani. És nem vonszollak bele valami nyomozásba, csak azért, mert

összeakadtál a helyi rosszfiúval. -

Nem úgy van! A barátom...

-

Persze, hogy az. Menj a szobádba, Layne!

-

De...

-

Azt mondtam, menj!

Layne elhátrált, most már érezte a könnyeket az arcán. -

Sajnálom — suttogta. — Kérlek... csak... segíthetnénk neki... Az apja szemében düh

villant. -

Nem érdemli meg a segítségedet!

Simon hátralökte a székét, és felpattant. -

De igen! - mondta nyomatékosan. - Megérdemli!

Az apja meg sem tudott szólalni a meglepetéstől. -

Az én barátom is — mondta Simon. A méregtől alig voltak érthetőek a szavai. Jelelt is

beszéd közben, de még a keze is feszült volt a dühtől. - Tudnád, ha valaha vennéd a fáradságot, hogy beszélj velem! Az apjuk kővé dermedt. -

Simon... te nem...

-

Fogd be a szád! Te akartad, hogy beszéljek, úgyhogy figyelj ide!

— Simonnak szünetet kellett tartania egy érzelmektől túlcsorduló belélegzés erejéig. - Gabriel Merrick megérdemli Layne segítségét. Layne-re pillantott, és megérintette a szeme körüli zúzódást. - És az enyémet is. -

Miért? - suttogta a lány.

Simon dühösen az apjukra meredt. -

Biztos vagy benne, hogy nem kell ellenőrizned az e-mailjeidet?

-

Ez nem igazságos, Simon! - ám az apjuk mégis visszatette a telefont a zsebébe, anélkül,

hogy ránézett volna. -

Nem - mondta Simon. - Az nem igazságos, hogy úgy kezelsz bennünket, mintha mi is

elmentünk volna anyával. Most az apjuk rezzent meg. Layne megragadta Simon csuklóját, hogy megállítsa az apjuk elleni támadását, és jelelt. Kérlek, hagyd abba! Csak ő maradt nekünk. -

Várjatok csak! - szólalt meg az apjuk. - Mit jelent az, hogy csak én maradtam nektek?

Layne az apja felé rántotta a fejét. -

Te... te ezt értetted?

-

Persze, hogy értettem. Mit jelentsen ez?

-

De... sohasem jelelsz...

-

Mert szerintem Simonnak anélkül is épp eléggé nehéz élete lesz, hogy teljesen rá legyen

utalva a jelbeszédre. Különösen - hangsúlyozta Simonra pillantva —, mivel tökéletesen tudsz beszélni. Most Simonon volt a sor, hogy rémülten nézzen vissza rá. -

Nem megyek sehova — mondta az apjuk, és a hangja csak egy árnyalattal volt

gyengédebb. - Felkeltettétek a figyelmemet. Mondd el, miről maradtam le! 

Gabrielt a kihallgatóteremben hagyták. Ez igazi megkönnyebbülés volt, mert egy pillanatra belátott az előzetes letartóztatásosok cellájába, valahol az ujjlenyomata felvétele és a fényképkészítés között. Tizenöt másik férfi, némelyik ült, mások álltak. A legtöbben kétszer akkorák voltak, mint ő. Az egyik verte magát a hátsó falhoz, és közben valamikor magára okádott. Nem is egyszer, amennyire a ruháján éktelenkedő foltokból meg lehetett állapítani. Ő volt az egyetlen, aki nem nézett fel, amikor Gabriel elment előttük. A többiek figyelték. Különösen egy sápadt, huszonéves srác, akinek szúrásnyomok húzódtak végig az alkarján. Kísérteties, álmodozó pillantással figyelte. Gabriel mindenkinek kerülte a tekintetét. Azt kívánta, bárcsak felhívhatná Michaelt. Még azt sem tudta, van-e egyáltalán a testvéreinek fogalma arról, mi történt. És ő még eddig gondolta magát elhagyatottnak! Mégis összeszedte magát valahogy. Az iskolában rövid időre rátört a pánik — és erre kidurrantak a villanykörték az iskolapszichológus irodájában. Hirtelen a padlón találta magát, és egy térd szegeződött a hátára. Ott tartották, míg Vickers makogott valamit az utóbbi idők elektromossággal kapcsolatos problémáiról. Utána megmotozták. Végül találtak nála egy öngyújtót - és egy másikat is, mélyen a hátizsákjában. Layne adta volna fel, azért, ami az istállóban történt?

Eszébe jutott, hogyan nézett rá ma reggel a teremben a lány: kifulladva, tágra nyílt szemmel, beszélni is alig bírt. És eszébe jutottak kanyargós betűi azon a cetlin, amikor megkérdezte, féle tőle. Egy kicsit. Nem hibáztathatja. Most értette meg. A kihallgatóterem pont olyan volt, mint a tévében - alig négyszer négy méter, egy asztal és négy szék. Fehér falak, acélajtó, rajta kis ablakkal. Leülhetett, de bilincsben hagyták. És magára is maradt, bár megígérték, nemsokára bejön valaki, hogy beszéljen vele. Hosszú várakozás volt. Gyomra biztosította arról, hogy órák teltek el, mióta utoljára evett, bár igazából nem tudta, mennyi idő lehetett. A válla sajogni kezdett a bilincsben töltött kényelmetlen helyzettől, de nem akart panaszkodni, mert ez tízszer jobb volt, mint az előzetes letartóztatásosok cellája. Azt kívánta, bárcsak tudná, mennyi ideig tarthatják itt. Nem volt valahol szó hetvenkét óráról? Vagy csak a tévés krimisorozatokban van ez így? Szóval ült. Várt. Elég hosszú ideig ahhoz, hogy az aggodalom, mint valami élő dolog, elkezdje emészteni belülről. Talán ez volt az egésznek a lényege. Egy passzív-agresszív műsor a jó zsaru, rossz zsaru témakörében. Ezt talán a semmilyen zsaru játékának is lehetett nevezni. Nemsokára itt a tizennyolcadik születésnapja. Mi lehet a legrosszabb, ami megtörténik vele? Fiatalkorúak javítóintézete? Folyton arra gondolt, amit Michael mondott a kocsiban: a törvénnyel való szembekerülés a gyámsággal kapcsolatos problémákat okozna. A fény a mennyezeten berregett - sistergett benne az áram. Gabriel mély lélegzetet vett. Az elektromosság megnyugodott. Ekkor belépett valaki. Semmi teketória, csak egy kopogtatás. Elfordult a kilincsgomb, komótosan belépett egy férfi, kezében rozsdamentes acélból készült bögrével és néhány papírral. Ezt az embert még nem látta: negyvenes évei végén járt, bár még csak most kezdtek ősz tincsek vegyülni szőke hajába. Nem egyenruhában volt, hanem farmerben és pulóverben, bár lógott egy jelvény az övéről. Összehúzott kék szeméből semmit sem lehetett kiolvasni. Ennek az embernek adnak a szavára - Gabriel ezt pusztán abból meg tudta állapítani, ahogy megszólalt. -

Gabriel Merrick? - nem várt választ, csak leült vele szemben és letett néhány dossziét

meg egy jegyzettömböt maga elé. -

Jack Faulkner vagyok. A megyei tűzoltóság parancsnoka.

Faulkner. Hannah apja. Gabriel nem tudta, mit mondjon. Faulkner parancsnok hátradőlt a székében, és belekortyolt a kávéjába. -

Sokat vártál?

Ahogy kérdezte, már abból is kitűnt, hogy pontosan tudja, mennyit várt Gabriel. Talán ezért hagyták bilincsben. Mert így mégsem húzhat be neki egyet, akárhogy szeretné. -

Jön a testvérem? - kérdezte. A szája kiszáradt, és érdesen csengett a hangja.

-

A testvéred?

-

Nem hallgathat ki a törvényes gyámom, vagy mim nélkül, ugye?

Faulkner parancsnok előrehajolt, és felemelte a dosszié tetejét. -

Tizenhét éves vagy?

-

Aha.

A dosszié bezáródott. -

Szándékos gyújtogatással vádoltak meg. Egyelőre egy rendbeli, de valószínűleg több is

lesz, tekintettel az elmúlt hét eseményeire. Ez bűncselekmény, vagyis automatikusan felnőttként vádolnak meg. Ezért vagy itt, és nem a fiatalkorúaknál. Gabriel meg sem tudott mozdulni. Hirtelen kisebbnek érezte a termet. -

Jelen lehet az ügyvéded - Faulkner kattintott a tollával. - Van ügyvéded?

Gabriel megrázta a fejét. Az egyik rendőr felolvasta neki a jogait, valami olyasmit is, hogy biztosítanak ügyvédet, de nem tudta elképzelni, pontosan hogyan működik mindez. Ha ügyvédet kér, az úgy hangzik, mintha bűnös lenne. -

Nem én gyújtottam azokat a tüzeket - mondta.

Faulkner szemöldöke felszökött. -

Akarsz beszélni róla?

-

Semmiről sincs mit beszélni. Nem én voltam.

Kivéve talán azt az egyet... Az erdőben. De ha beismeri, hogy azzal kapcsolatban hazudott, akkor minden más is hazugságnak fog hangzani. Elfordította a tekintetet. Egy percnyi csend után Faulkner előrehajolt a székében. -

Szeretnéd, hogy levegyük a bilincset?

Gabriel tekintete rávillant. -

Igen.

Amikor Faulkner kioldotta a bilincset, Gabriel körözött a vállával, hogy feloldja benne a feszültséget, majd beletörölte a tenyeret a farmerébe.

Gyűlölte azt az érzést, hogy valami köszönömfélével tartozik most ennek az embernek. Különösen akkor, amikor Faulkner tétovázott, mielőtt leült volna, majd megkérdezte: -

Mit szólnál egy kis ennivalóhoz?

Gabriel ölni tudott volna egy kis ennivalóért, mégis megrázta a fejét. -

Biztos vagy benne? Ha itt maradsz éjszakára, akkor el kell látnunk téged. És akkor már

jobb idebent, mert itt senki sem fogja elvenni. Túl sok rémisztő dolog sűrűsödött ebbe az egyetlen mondatba ahhoz, hogy Gabriel csak úgy feldolgozza az egészet egyszerre. „Éjszakára” . Gabriel arra a sápadt őrültre gondolt a cellában, és hirtelen teljesen elment az étvágya. Megint megrázta a fejét. -

Hány óra van?

-

Hat múlt.

Hat! Valahogy korábbinak, meg későbbinek is érezte egyszerre. Hallotta, hogy elakad a lélegzete, még mielőtt tehetett volna valamit ellene. A testvérei mostanra biztosan tudják, hogy eltűnt. Faulkner benyúlt a farzsebébe és kivett egy csomag cigarettát. Odatartotta Gábrielnek. -

Cigit? Ne vedd rossz néven, fiam, de úgy nézel ki, mintha elkelne egy.

-

Nem dohányzom.

A parancsnok az asztalra dobta a csomagot, és megint felvette a tollát. -

Akkor miért volt nálad két öngyújtó az iskolában?

Ó. Gabriel mérgesen bámult. -

És- folytatta Faulkner — azt mondják, otthon is tartasz még egy csomót.

Gabriel megdermedt. -

Otthon?

-

Éppen átkutatják a házatokat.

Ez legalább megválaszolta a kérdést, hogy Michael tudja-e, mi folyik. Szerencsére legalább a tűzoltókabát meg a sisak Hunternél van. -

Nem én gyújtottam azokat a tüzeket - ismételte.

-

Valaki más is benne van?

Faulkner hangjába új árnyalat vegyült. Tudtak Hunterről? Gabriel óvatos volt, most, hogy a könnyebb kérdésen lebukott. Az asztalra nézett, és végighúzta az ujját a széles műanyag borításán.

-

Semmit sem tudok az egészről.

A hangja könnyed volt, de érezte annak veszélyét, hogy a szívverése miatt elfullad a hangja. -

Biztos vagy benne?

Gabriel felnézett, és rezzenéstelenül beletekintett a parancsnok szemébe. -

Meglehetősen. Hadd magyarázzak el valamit — Faulkner a dossziéjára tette a tollát, és előrehajolt. A

hangja élesen csengett. - Egész éjjel játszadozhatsz velem, de ezzel nem teszel magadnak szívességet. Egy rendbeli szándékos gyújtogatásra harminc év jár. Egyre. És mi itt legalább négyről beszélünk. Mindegy, mit mondasz nekem, éppen elég van ahhoz a kezünkben, hogy egy darabig a megyei börtönben tartsunk. Gabriel nyelt egyet. A tenyere megint izzadt. -

Nem én gyújtottam azokat a tüzeket.

-

Tudsz valamit a Linden Park Lane-i tűzről?

Az első tűz. Alan Hulsterék háza. A sikító tűzjelzők, a döglött macska. A kislány. A kétségbeesett sikoly a ház elől, és a megkönnyebbült, zokogó anya. Enyhén vállat vont, és érezte, hogy izzadtság gyűlt össze a gallérja alatt. -

Semmit sem tudok róla. Tényleg? — Faulkner hátradőlt. — Nem gondolod, hogy ha megkérnénk Marybeth

Hulstert, hogy jöjjön ide, esetleg felismerhetne? szünetet tartott. - Azt mondta, megölelte a „tűzoltót”, aki megmentette a kislányát. Gabriel megdermedt. Sötét volt. Korom feketítette be az arcát. Ám a nő egyenesen a szemébe nézett, amikor köszönetét mondott neki. Felismerné vajon? Fogalma sem volt. Megmentette a gyermekét. Felismerné. A parancsnok megint a kezébe fogta azt a tollat. -

Azt hiszem, tálán tudhatsz valami egész keveset.

Gabriel nem válaszolt. Faulkner szünetet tartott, és belepillantott a dossziéba. -

Alan Hulster azt állítja, aznap összeütközésbe keveredtetek az iskolában.

Gabriel kicsit kiemelkedett a székéből. -

Seggfejként viselkedett! Nem én égettem le a házát!

-

Ülj le!

-

A pokolba! - Gabriel keze az asztalnak feszült. Az összes önuralmára szükség volt,

hogy ne lökje keresztül a termen. - Nem én gyújtottam azokat a tüzeket! -

Azonnal ülj le! - a parancsnok nem mozdult. - Különben visszateszem a bilincset.

Gabriel leült. -

Nem én gyújtottam őket - mondta Gabriel. - Nem én voltam.

-

Ne vedd magadra az egészet, kölyök! Ki van még benne?

-

Nem tudom.

-

Hazudsz nekem.

-

Nem tudom, ki gyújtotta őket.

-

És mit tudsz?

-

Semmit!

-

Mit fognak mondani nekem a testvéreid?

Gabriel úgy érezte, nincs elég levegő a helyiségben. -

Ők sem tudnak semmit. Van egy jelentésem pár héttel ezelőttről. Elkaptak pár zsák műtrágyával. Csíny, mi? Az

lett volna az első próbálkozás? Tényleg csíny volt. Tyler és Seth laposra verte Christ, úgyhogy ki akartak tolni velük. -

Mi? Nem!

-

Christopher testvéred is veled volt. Ő rakja a tüzeket?

-

Nem!

-

Segített neked?

-

Nem! - Gabriel alig bírt a székében maradni.

-

Tizenhat éves. Ha behozzuk, kiskorúnak minősül. A fiatalkorúak javítóintézetben várná,

hogy rá kerüljön a sor. Amit elmond, az... -

Hagyják békén Christ! Semmi köze sincs ehhez!

A fények fehéren parázslottak, és majdnem felrobbantak. Az elektromosság a levegőben lüktetett. Gabriel fölébe kerekedett, de lihegett az erőlködéstől. A parancsnok hátratolta a székét, Gabrielre, majd a mennyezetre pillantott: a fények megint normális erővel égtek. Gabriel nyelt egyet. -

Hagyják békén! — nyögte ki. — Chris nem tud semmit.

-

És te mit tudsz?

-

Nem tudom, ki gyújtja őket.

-

Ugyan már, fiam...

-

Nem tudom! — Gabriel nem bírt a férfira nézni. Veszélyesen közel járt ahhoz, hogy ha

tovább erősködik, elsírja magát. -

Tudjuk, hogy petróleumot használtál a tüzekhez. Vajon mennyit találunk majd nálatok?

-

Semennyit. Nem tudom - talán van egy kicsi a garázsban. Ettől bűnösnek tűnne?

Szünet, majd tollkopogtatás a dosszién. -

Miért nem mesélsz nekem a pentagrammákról?

Gabriel felkapta a fejét. -

A mikről?

-

Ez valami kultusz? Beavatási szertartás?

Mintha jeges kéz markolta volna meg Gabriel szívét. Milyen pentagrammák? -

Ne tettesd a hülyét, kölyök! A petróleummal rajzolt pentagrammákra gondolok.

Az ajtó csikorogva kinyílt, és egy egyenruhás rendőr dugta be a fejét. -

Jack! Ki tudsz jönni egy percre?

Gabriel egyik férfiről a másikra nézett. -

Milyen pentagrammák?

A parancsnok fogta a dossziéját és a kávésbögréjét. -

Milyen pentagrammák?- kiáltotta Gabriel.

Faulkner azonban már ki is lépett az ajtón, és magára hagyta Gábrielt a kérdéseivel.

36. FEJEZET Gabriel dörömbölni akart az ajtón, válaszokat követelve. De sajnos az egyenruhás tiszt ott maradt, nyilván őt őrizte, amíg a parancsnok visszatér. Vicces, hogy amiatt, hogy őrizet alatt volt, még veszélyesebbnek érezte magát — nem pedig kevésbe veszélyesnek. Gabriel az ajkát rágta, és a padlóra meredt, próbált mindent összerakni. A pentagrammák általában azt jelentették, hogy valaki hívta az Őrzőket, illetve, hogy egy bizonyos házban elementálok laknak. A pentagrammák egyszerre jelentettek célkeresztet és figyelmeztetést. Vajon a leégett házak ajtajára is pentagrammákat rajzoltak? Sohasem látta a bejárati ajtókat, vagyis nem tudhatta. Ő és a testvérei voltak az egyetlen igazi elementál család a városban — nos, legalábbis Hunter és Becca felbukkanásáig. Vagy mégsem? Nem, lehetetlen volt, hogy más is az legyen. Becca apja tudott volna a többiekről, ha léteznének. A pokolba is, még Seth és Tyler is tudott volna a többiekről! De mi másért festettek volna pentagrammákat? Kinyílt az ajtó, és Gabriel felkapta a fejét. Faulkner állt az ajtóban, és nem tűnt boldognak. -

Jött hozzád valaki.

Gabriel kiegyenesedett. A megkönnyebbüléstől majdnem leesett a székéről. Michael eljött! Majd ő kitalálja, mi a teendő. Megköszörülte a torkát. -

A testvérem?

-

Bárcsak olyan szerencsés lennék, kölyök!

-

Ez mit jelentsen?

A parancsnok viszont ügyet sem vetett rá, és a tiszt felé intett, aki Gabrielt őrizte. -

Gyere, Joe! Meghívlak egy kávéra.

Kiléptek a keskeny ajtónyíláson, és az acélajtó épp becsapódni készült mögöttük. Ám egy erős kéz elkapta. Layne apjáé. Gabriel meredten nézte, ahogy belép az ajtón. Munkából jöhetett - vagy az is lehet, hogy mindig öltönyben járt. Bár péntek este hat óra múlt, mégis frissen vasalt ingben és szorosra

húzott nyakkendőben lépett a helyiségbe. Arcán hivatalos kifejezés ült, és Gabrielnek sejtelme sem volt, mire vélje ezt. Azt sem tudta, mit akar itt egyáltalán. Mr. Forrest letette az aktatáskáját az asztalra, és kinyitotta a zárakat. -

Tudod - mondta üdvözlésül -, aznap este, amikor rajtakaptalak Layne-nel, leendő

bűnözőnek neveztelek. Nem voltam tudatában, hogy ilyen hamar valóra váltod a jóslatomat. -

Aznap este, amikor elvonszolta Layne-t a felhajtónkról, seggfejnek neveztem. Azt

hiszem, mindkettőnknek igaza volt. A válasz egy mosoly volt — bár eléggé gonosz mosoly. -

Normális esetben felajánlanám, hogy tegeződjünk, de tekintetik a körülményekre, azt

hiszem, eltekintek ettől. -

Ne is mondja! A másik oldal ügyvédje.

-

Nem igazán így működik a dolog.

Ekkor Gabrielnek eszébe jutott az a fenyegetés, amit Layne apja ismeretségük első estéjén mondott ki - és rájött, hogy ez az ember igenis azért is lehet itt, hogy még több olajat öntsön a tűzre. Felugrott a székéről. -

Hé, én sohasem tettem semmit Layne ellen! Ha azt mondta nekik, hogy én...

-

Ezt örömmel hallom. De nem ezért vagyok itt - Mr. Forrest leereszkedett a szemben lévő

székbe, és kivett egy jegyzettömböt az aktatáskájából. Gabriel döbbenten figyelte. -

Akkor miért?

A következő tárgy, ami az aktatáskából előkerült, egy ezüstözött toll volt. -

Mit mondtál nekik eddig? Kérlek, nyugtass meg, hogy semmit sem írtál alá!

-

Várjon! - a pentagrammákkal kapcsolatos újdonságok után Gabriel agya nem volt képes

még ezt is feldolgozni. - Micsoda? Mr. Forrest szemöldöke felszökött. -

Mit... mondtál... nekik... Fogja be a száját! Mit csinál maga itt valójában? - Gabriel tétovázott. - A bátyám

felfogadta magát? -

Nem. Nem fogadott fel. Viszont elbeszélgettünk. Szóval, mi van, csak meg akar győződni róla, hogy bezárnak? Nem én gyújtottam azokat

a tüzeket. Mr. Forrest arcara megint kiült az a gonosz mosoly. -

Nem igazán számít, hogy te tetted-e.

-

Pedig az biztos, hogy mindenki másnak nagyon fontos lehet, ahogy kinéz a dolog.

-

Nekem nem. Állandóan olyan embereknek segítek, akiknek „semmi közük az

egészhez”. Várjunk csak... -

Azt akarja mondani, hogy azért van itt, hogy segítsen nekem? Megpróbálom.

Gabriel nem bízott meg benne. -

És mi van, ha nem is akarom a segítségét? Több tűzeset, egy halott tűzoltó és egy szemtanú. Nem is említve a mozgatórugót, az

előéletet, és az öngyújtókkal teli hálószobát. Akarod te az én segítségemet. Gabriel összeráncolta a homlokát és elfordította a tekintetét. Mr. Forrest hátradőlt a székében, és megforgatta a tollat az ujjai között. -

Tényleg te segítettél Simonnak, hogy kezdőjátékos legyen a kosárlabdacsapatban?

Gabriel képtelen volt kiverni a tűzoltóparancsnok fenyegetését a fejéből, nem is beszélve a titokzatos pentagrammákról - Layne apja pedig kosárlabdáról akar beszélgetni? -

Most szeretne erről beszélgetni? Ezt most komolyan?

-

Ha akarod a segítségemet, igen. Most akarom megbeszélni.

Gabriel az ajtóra pillantott. -

Nincs időkeretünk, vagy ilyesmi?

-

Nincs.

-

Rendben. Adtam Simonnak pár tippet. Az edző döntése volt. Nem nagy dolog.

-

Tegnap este monoklival a szeme alatt jött haza.

-

Nézze, azt nem én...

-

Tudom. Elmondta, mi történt - szünet. - Layne beszélt nekem a buliról is. Tényleg?

Layne kiállt mellette? Mindazok után, ami történt? Gabriel dühe csak tovább fokozódott. -

Miért nem annak a fickónak az ügyén van?

-

Azon is rajta leszek. Ne aggódj! - Mr. Forrest tétovázott, és most először megingott az

arroganciája. - Azt is elmondta nekem, hogy te húztad ki az égő istállóból tegnap reggel. Gabriel visszameredt a férfire. A tüzekről beszélgetni - kész csapda lehet. -

Bármi, amit mondasz nekem, bizalmas. Nem használhatják fel ellened.

Gabriel a terem sarkaira pillantott, és leeresztette a hangját. -

Mi van, ha felveszik, amit mondok?

-

Remélem, hogy felveszik. Törvényellenes cselekedet, és akkor garantáltan sohasem

ítélhetnek el. Gabrielnek meg kellett köszörülnie a torkát. -

Azt hittem, Layne adott fel. Nem. Amennyire tudom, valaki jelentette, hogy látott az istállótűz helyszínén. Mivel

úgyis rajta voltál a radarjukon, behoztak — Mr. Forrest elgondolkodva összetette az ujjait. Layne hajlandó lett volna bemasírozni ide, és elmondani minden egyes rendőrtisztnek, hogy látta, nem te raktad azt a tüzet. Azt mondta, veled volt, amikor fellobbant. Hát nem igaz ez? -

De igaz.

-

Azt sem gondolja, hogy a többi tüzet te gyújtottad.

-

Nem is én voltam.

Mr. Forrest az ajtó felé biccentett. -

Szerintük te voltál. Mit mondtál nekik?

-

Semmit - Gabriel szünetet tartott. - Tényleg itt tarthatnak éjszakára?

-

Annál sokkal tovább is.

A terem minden egyes perc elteltével kisebbnek tűnt Gabriel számára. Nyelt egyet. -

Az az ember azt mondta, harminc évre börtönbe kerülhetek.

-

Igaza van. Még annál sokkal hosszabb időre is, ha a halott tűzoltót is rád húzzák.

Gabriel a szemét dörzsölte. -

Hú, de örülök, hogy felbukkant!

-

Meg akar ijeszteni - mondta Mr. Forrest. - Majd én megdolgozom. Ha megvádolnák,

huszonnégy órán belül óvadéki tárgyalásnak kell következnie. Mivel péntek este van, ez legjobb esetben is csak holnap reggel lehetséges, és el tudom képzelni, hogy eléggé magas óvadékot szabnak ki. Minél többet beszélt, Gabrielnek annál inkább úgy tűnt, hogy ez valami mely lyuk, amiből sohasem fog kimászni. -

Fantasztikus!

-

Úgyhogy inkább megnézném, nem tudjuk-e elkerülni, hogy egyáltalán vádat

emeljenek. -

Hogy a pokolba tudná elérni ezt?

-

Úgy hangzik, mintha sok minden lenne a kezükben, de valójában hozzád sem tudnak

érni. Az öngyújtók gyanúsak, ezt elismerem, de senki sem látott, ahogy meggyújtasz egy tüzet. A házatokban semmilyen más gyújtóeszközt sem találtak. Nincs előéleted a gyújtogatást illetően. Nem vagy mintatanuló, de Layne szerint nem is vagy bajkeverő az iskolában. Meg az sem büntethető, hogy tűzoltónak adtad ki magad - hacsak nem pénzért

tetted. -

Szemtanújuk van.

-

Persze. Neked meg ikertestvéred. Ilyen esetben bármilyen, szemtanútól származó

vallomás hamvába holt dolog. Basszus! Gabriel erre semmit sem tudott szólni. Mr. Forrest közel hajolt hozzá. -

Layne szerint félreismertelek.

Gabriel erre sem tudott mit válaszolni. -

Leírta az egész időrendet. Megmutatott nekem pár újságcikket. Szerinte te vagy az, aki

megmentette a Hulster lányt. Igaz? Időrend! Ez olyan... Layne-es volt! Ha nem lenne nyakig bajban, erre elmosolyodott volna. Ehelyett most inkább vallat vont, és elfordította a tekintetét. -

A kislány a mosókonyha ledobóján ment le. Nem gondoltak arra, hogy először a pincét

ellenőrizzék. -

És a tűzoltó, aki alatt beszakadt a padló?

Újabb vállrándítás. -

Megőrültél?

Gabriel belenézett Mr. Forrest szemébe. -

Valószínűleg.

-

Folytatni akarják a kihallgatást. Szerinted megbirkózol vele, ha itt maradok?

Gabriel hunyorított. -

Miért tenné ezt meg nekem?

-

Megmentetted a lányom életét, és megvédted a fiamat. Pontosan miért is ne tenném ezt

meg neked? - nem várt választ, az órájára pillantott. - Hadd intézzek el pár telefont. Mielőtt kilépett az ajtón, Gábriel megszólalt. - Tényleg azt hiszi, hogy elengednek? -

Őszinte leszek. Egy órával ezelőtt nem voltam túl biztos benne

-

És mi változott?

Mr. Forrest komoran rápillantott. -

Újabb tűzeset történt.

37. FEJEZET GABRIELT ELENGEDTÉK. Hajnali ötkor. Majdnem huszonnégy órája semmit sem evett, aludni pedig végképp semmit sem aludt. Mr. Forrest hazavitte. A BMW-je rádióján valami könnyű rockszám ment. Szombaton, ilyen korán senki sem volt az utcán, különösen, mivel hidegfront érkezett, és szitáló ködöt permetezett a szélvédőre. Layne apja egész éjjel vele maradt. Gabriel megköszörülte a torkát. -

Köszönöm - rettenetesen bénán hangzott, de mást végképp nem tudott mondani. Szívesen elviszlek. A testvéred is egész éjjel a rendőrökkel foglalkozott. Semmi

-

értelme sem lenne őt iderángatni emiatt. Michael idegrendszere a végét járhatta. -

Nem... úgy értem, mindent.

Mr. Forrest rápillantott. -

Tudod, még mindig bármikor letartóztathatnak. Ha okot szolgáltatsz nekik rá.

Gabriel végighúzta az ujját a bőr üléskárpit varratán, és kibámult a sötétségbe. -

Úgy érti, ne keveredjek bajba.

-

Úgy értem, tartsd magad távol a tüzektől. Még csak ne is vegyél új öngyújtót!

A rendőrök megtartották azokat, amiket az iskolában koboztak el tőle - és valószínűleg elvették az összeeset, amit a hálószobájában tartott. Gabriel úgy érezte, mintha egy végtagja hiányozna. És máris elfogta a kíváncsiság, milyen lehetett a tűz, amiről ma éjjel lemaradt. -

Komolyan mondom - folytatta Mr. Forrest. A kocsi megállt egy lámpánál, így most

megint Gabrielre tudott nézni. - Nem vagyok csodatévő. Ha megint tetten érnek egy tűznél, különösen most, akkor egészen biztosan megvádolnak. Gabriel bólintott. -

Tudom.

Azt kívánta, bárcsak SMS-ezhetne Hunternek, hogy elmondja neki, mi folyik, de a telefonját is megtartották. Szerencsére volt annyi esze, hogy törölje az összes, tűzzel kapcsolatos SMS-t. -

Nézd, tudom, hogy azt mondtam, nem számít, mit csinálsz, mégis tudnom kell. Layne

veled van ebben? Nehéz dolga van, mióta az anyja elment... -

Nem - Gabriel arrébb helyezte a súlyát az ülésen, és Mr. Forrest- re nézett. - Layne

nem... nem tesz semmi helytelent. -

Egyszer azt olvastam, hogy azok a gyerekek, akik megsérülnek egy tűzben, később

kísérletezgethetnek.. -

Nem! Nem... kísérletezik - ez még kellemetlenebb volt, mintha azt kérdezte volna,

lefeküdtek-e egymással. - Semmi köze sem volt ehhez. -

A buliig még csak a sebeiről sem tudtam. Senki sem tudott róluk.

-

És mi van a pentagrammákkal? Odabent azt mondtad, semmit nem tudsz, de ha

belekeveredett valami kultuszba... -

Jézusom, nincs semmi kultusz, érti? Még azt sem tudom, mit jelentenek a

pentagrammák! Amint ügyvéd volt az

oldalán, már nem tudott több információt kiszedni a

tűzoltóparancsnokból. Mr. Forrest oldalra pillantott. -

Pontosan mit csinálsz?

Gabriel bámult kifelé az ablakon. Hogy tudná mindezt elmagyarázni? A szitálás esőbe fordult, így Mr. Forrestnek be kellett kapcsolnia az ablaktörlőt. -

Azt mondtam, segítek neked, de a lányomat is meg kell védenem.

-

Tőlem. Azt hiszi, tőlem kell megvédeni Layne-t.

-

Te mondd meg!

Gabriel a fogát csikorgatta. -

Mi történt azzal a cuccal, hogy megmentettem a lányát, és megvédtem a fiát?

-

Segítek neked, hogy ne kerülj börtönbe. Ez nem jelenti azt, hogy segítek neked bajba

sodorni Layne-t - megint Gabrielre pillantott. - Megbocsátasz, ha jobban szeretném, hogy olyanokkal randizzon, akiket nem köröz a rendőrség? Gabriel hátranyúlt, és megragadta a hátizsákját. Előrerántotta az ölébe. -

Engedjen ki!

Meglepetésére Mr. Forrest lehúzódott az úton, pont a Ritchic Flighway közepén. Megnyomta a gombot, hogy kioldja az ajtózárakat. Gabriel rámeredt. -

Sohasem ártanék Layne-nek.

-

Szeretném is, hogy így maradjon.

-

Akkor ennyi?

Mr. Forrest ránézett. -

Blöfföltél a kiszállással?

Gabriel megragadta az ajtónyitó kilincset. Ahogy ott állt az út szélének kavicsain, és érezte, hogy eső folyik a gallérja alá, tétovázott, mielőtt becsapta volna az ajtót. -

Tudja, hogy még telefonom sincs.

-

Rossz időzítés lenne most azzal viccelnem, hogy próbálkozz füstjelekkel?

-

Menjen a pokolba! — Gabriel bevágta az ajtót.

A BMW elindult. Gabriel figyelte, ahogy halad, és várta a féklámpát, vagy bármi más jelét annak, hogy a férfi blöfföl - mert valójában ő maga is blöffölt. A kocsi viszont felért a dombtetőre, majd eltűnt a szeme elől. Egymaga maradt. Felhúzta a pólója kapucniját, és megborzongott. Nem lehetett másfél kilométernél sokkal messzebb a házuktól, de a kimerültség ránehezedett a határa, és belülről emésztette az éhség. Az esőben, a sötétségben legszívesebben összegömbölyödött volna itt, az út mellett, és megvárta volna a napfelkeltét. Mégis kényszerítette a lábait, hogy elinduljanak. Megint egy öngyújtóra vágyott volna, hogy az ujjai között görgethessen egy lángot. Belerúgott egy szemétkupacba az út mentén. Száraz levelek, ágak és szemét szóródott a nedves úttestre. Lehajolt, és megfogott egy nagyobbacska ágat. A kérge nedves volt az esőtől, de könnyedén kettétörte. A belseje száraz, göcsörtös volt: egy sápadt foknyi fa került a szeme elé, alig láthatóan a sötétségben. -

Gyulladj meg! - suttogta.

Először semmi sem történt. Nemsokára viszont szikrával, lobbanással tűz jelent meg rajta. Szinte azonnal el is nyomta a lángot a kezével. Szíve dörömbölt a mellkasában. Uralom. Végre. Alig száz méterrel feljebb az úton megint megismételte. A tenyerében babusgatta a lángot, védte az esőtől, erőt lehelt bele, míg egy autó fényszórója nem jelent meg a domb fölött: ekkor eloltotta. Amikor újra egyedül maradt a sötétséggel, megismételte. Most addig hagyta égni a lángot, amíg semmi sem maradt a tenyerében, eltekintve magától a lángtól. Gyorsan elhalt, ahogy egy esőcsepp ért az ujjai közé - de Gabriel most már sokkal

magabiztosabb volt. Újabb ág, újabb szikra, újabb láng. Ez most addig tartott, amíg az utcájuk végére nem ért. Érezte, hogy a tűz füstté oszlik az ujjai között. A rendőrőrsön töltött éjszaka, a Layne apjával folytatott veszekedés, és azok után, hogy képtelen volt megvédeni Layne-t, megmenteni Simont, vagy akár azonosítani a gyújtogatót, most újra büszkeséggel töltötte el, hogy uralja a tüzet. Vágyni kezdett a következő tűzre, hogy próbára tehesse a képességeit. Amint tetten érte ezt a gondolatot, ugyanolyan gyorsan el is nyomta, mint az előbb a lángot a kezében. Nem lehet több tűz. Le kell állnia. Tegnap este viszont megint tűz ütött ki. Ott kellett volna lennie. Segíthetett volna. Mire a felhajtójukra ért, a szitáló eső átáztatta a pólóját, és elérhette a könyveit is a hátizsákjában. Michael biztosan patáliát csap majd, de Gabriel annyira örült, hogy itthon lehet, hogy ez nem is érdekelte. A földszinten égtek a fények, és a felhajtón egy ismeretlen autó állt. Nem tűnt civil rendőrautónak, mégis belényilallt a szorongás. Nyitva találta az ajtót, és a ház hátuljából dühös hangok hallatszottak. Michael veszekedett valakivel, elég hangosan ahhoz, hogy nem is hallhatta az ajtónyitást. Zizegett idebent a feszültség: érezhető mezőt képzett, amin Gabrielnek át kellett jutnia, ahogy a házba lépett. Amennyire meg tudta állapítani, nem tették tönkre a házat - lehet, hogy csak az ő szobáját kutatták át a zsaruk. Ledobta a holmiját a hallban, és elindult a konyha felé. A veszekedés abbamaradt, amikor megjelent az ajtóban. Michael a konyhapult mellett állt, tekintete dühödt volt - bár az arcára valami megkönnyebbülésféle ült ki, amikor meglátta Gabrielt. Becca Chrishez simult az asztal egyik oldalán, mindketten fáradtan, nyúzottan nézték. Hunter a közelükben ült, arcán egyszerre volt jelen a bűntudat és a megkönnyebbülés. Az asztal másik végén a veszekedés oka állt: Bili Chandler, Becca apja. Michael beletúrt a hajába. -

Hála Istennek! Mr. Forrest telefonált, és elmondta, hogy kiszálltál a kocsiból...

-

Mert seggfej volt - Gabriel megint körbenézett a konyhában, mintha elsőre lemaradt

volna az ikertestvéréről. - Hol van Nick? Bili lépett egyet előre, és Gabrielre mutatott, bár még mindig Michaellel veszekedett. -

Csak az, hogy most hazajött, nem jelenti azt, hogy nem lesz több bonyodalom.

Megmondtam nektek, hogy lapuljatok meg! Megmondtam nektek, hogy csak addig vagyok képes megvédeni benneteket... -

Hol van Nick?

-

Amikor megjelentek a zsaruk, megmondtam Nicknek és Chrisnek, hogy ne jöjjenek haza

- mondta Michael. -

De volt egy újabb tűz - mondta Hunter vékonyka hangon.

Majdhogynem megkönnyebbülés volt, hogy újabb tűz ütött ki olyankor, amikor Gabrielnek bombabiztos alibije volt. Ám ha Nick belekeveredett... Az aggodalom fullasztó érzésbe fordult. Lélegezni is alig bírt. Vajon Becca apja tudott róla? -

Hol van?

-

A kórházban - válaszolta Chris.

-

Quinn-nel volt - mondta Becca. - Quinnék háza gyulladt ki.

-

Nick jól van - mondta Michael. - Bent akarták tartani éjszakára, megfigyelésre, és nem

engedték ki anélkül, hogy valaki ne vállaljon felelősséget. Megkértem Layne apját, hogy ne mondja el neked. -

Quinn is jól van - mondta Becca. - Nick kivonszolta, aztán visszament az öccséért.

Gabrielnek eszébe jutott, hogy beszélt Nicknek a tüzekről, és ikertestvére megjegyzéséről, hogy ő nem elég erős ahhoz, hogy elkísérje. Nick ekkora kockázatot vállalt volna, csak azért, hogy magának bizonyítson? Gabriel mereven bámulta a bátyját. Érezte, hogy a bűntudat és a megvetés valamennyire felemészti az aggodalmat - de ugyanakkor a torkát is szorongatta. -

Te meg csak úgy otthagytad a kórházban. Egyedül.

-

Ugyan mi a frászt csináltam volna? - Michael hirtelen úgy festett, mintha meg akarna

ütni valakit. Szavai ökölcsapásként sújtottak Gabrielre. — Te a rendőrségen voltál, Nick a kórházban. Egyikőtöknek sem tudtam segíteni, mert a rendőrség egész éjjel a házat kutatta. Hetek óta csak segíteni akarok neked, de egyszerűen nem vagy hajlandó elmondani, hogy mi történik. Layne apjának köszönhetően nem kerülsz börtönbe, de ahelyett, hogy kiokoskodnád, hogyan hálálhatod meg neki, az út szélén elküldöd a pokolba. Mind veszélyben vagyunk itt, és te hozod a veszélyt a házunk küszöbére. És akkor még te vagy megsértődve énrám? Gabriel megrezzent. -

Megmondtam — csattant fel Bili. — Megmondtam, hogy ez fog történni, ha nem

tartjátok kordában a képességeiteket... -

Nem mi gyújtottuk azokat a tüzeket - mondta Hunter. - Mi segítettünk. Különben

emberek haltak volna meg — Gabriel most először gondolta, hogy megérti az arcán ülő bűntudatot. Valami Gabriel mellkasában is meglazult, most, hogy tudta, nem egyedül van ebben, hanem van valaki, aki vele együtt hordozza a bűntudatot.

Becca apja ekkor így szólt: Így is meg fognak halni emberek. Mindenki ebben a helyiségben. Amikor az Őrzők

-

rájönnek... Talán máris tudják — mondta Gabriel.

-

Mindenki feléje fordult, ő pedig folytatta: Amikor a rendőrség kihallgatott, a leégett házakban talált pentagrammákról is

kérdeztek.

Hunter szemöldöke magasra szökött. -

Pentagrammák? Sohasem mondtad, hogy láttál...

-

Nem is láttam.

Bili szembefordult Hunterrel, arcán ádáz kifejezés ült. -

Azt mondtad nekem, hogy tiszteletben akarod tartani apad helyzetét. Azt mondtad,

tudni akarod, mi a teendőd. Gabriel Hunterre pillantott. A barátja sohasem említette Becca apját, sohasem utalt arra, hogy beszélgettek még a plázabeli találkozásuk után. Bili folytatta: -

Be akartad bizonyítani, ugye? Mondtam, vigyázz Gabriel Merrickkel, de te...

Hunter felugrott a helyéről. -

Pontosan azt tettem! Mit mondtál? - kérdezte Gabriel. Mellkasában újabb érzelem forrongott: valami keserű,

valami ijesztő. A helyiség síri csendbe merült. Gabriel Hunterre meredt. -

Ezért követtél aznap este.

-

Kedves dolog - mondta Becca. Ő is Hunterre meredt. - Szóval mindenkit félrevezettél

magad körül, mi? Hunter megrázta a fejét. -

Nem... Az nem úgy...

Gabriel már vissza is rohant a hallon át, és a bejárati ajtó felé tartott. Michael elkapta, karon ragadta, és nekilökte az ajtónak, még mielőtt kinyithatta volna. -

Nem mész sehova!

Gabriel kapálódzott. -

Engedj el, a kínkeserves...

-

Nem - Michael megrázta, jó erősen - Nem mész sehova Értesz? Megkötözlek, ha kell.

Gabriel a bátyja szemébe meredt, és ugyanazt a fáradt dühöt látta benne, amiről nagyon jól tudta, hogy a Saját szemében is látható, verekedni akart, de túl fáradt volt hozzá. -

J ó - mondta. - Felmegyek a szobámba.

Michael elengedte. Gabriel pedig felsétált az emeletre. Egyedül.

38. FEJEZET AMIKOR NEM EDZHETETT, Gabriel azt gondolta, hogy a háta mögött beszélnek róla. Pedig az semmi sem volt ahhoz képest, mint mikor a letartóztatása utáni hétfő reggel végigment az iskola épületén. Mindenki elhallgatott, ahogy közeledett. Még azok is bámulták, akiket nem is ismert! -

Akarod, hogy elkísérjelek az első órára? - kérdezte Nick. Nem vagyok négyéves! — csattant fel Gabriel. Behajította a könyveit a szekrényébe,

és kivette azokat, amikre a reggeli órákon szüksége lesz. Mintha ez számítana! Mintha képes lenne összpontosítani! Nem akart iskolába jönni, de a házukban semmiképp sem maradhatott. Michael gyakorlatilag elbarikádozta Gabriel szobájának ajtaját. Amikor ki akart szökni a reggeli kocogására, kész vallatásnak vetette alá. Talán így volt a legjobb. Nem futhatott anélkül, hogy Layne-re gondolna, a legutóbbi alkalomra, amikor megtette a hat kilométeres távolságot az istállóig. Arra, ahogy megmentette a lány életét. Arra, hogy fogalma sincs, jól van-e Layne. Nick állt mellette, és figyelte: ugyanúgy, mint folyton, mióta hazajött a kórházból. -

Menj! — mondta Gabriel. — Elkésel, és tudom, hogy gyűlölsz késni. Az ikertestvére nem mozdult. Gabriel egy rántással becipzározta a hátizsákját.

-

Menj, Nicky! Előveszem a lehető legjobb magaviseletemet. Megígérem! Még az összes

házimat is megcsináltam! Mivel egész hétvégén semmi más dolga sem volt. Tűkön ült, mióta hazaért, várta, hogy valami történjen. Hogy a rendőrség megint letartóztassa. Hogy megjelenjenek az Őrzők. Hogy megtudjon még valamit a pentagrammákról. Semmi. Nick ránézett. -

Nem ölsz meg senkit a folyosón, ugye? Hunterre célzott. Gabriel róla sem hallott semmit — persze nem is várt hívást. Gabriel megrázta a fejét.

-

Biztos?

-

Jézusom, Nick! — Gabriel meglökte. — Menj már!

A közelben mindenki teljesen elcsendesedett. Szinte hallotta, hogyan fojtják vissza a lélegzetüket, várva, vajon fegyvert ránt-e. Azt kívánta, bárcsak tudná, milyen sztorik keringenek. El tudta képzelni — különösen, hogy a többieknek az egész hétvége a rendelkezésére állt, hogy kreatívak legyenek. Gabriel a vállara lendítette a hátizsákját, és elfordult a testvérétől. -

Jó, akkor megyek én. Találkozunk ebednek Félreálltak az útjából. Az első órán a tanár meglepetten figyelte, hogy bejött - talán kicsit félve is. Minden hely

üresen maradt körülötte. Senki sem szólt hozzá, mégis minden szempár rá szegeződött, és ez koffeinként élesítette az idegeit. Majdnem tettre is vetemedett, hogy megfeleljen annak az erőszakos hírnévnek, amire szert tett. Ám egyre csak Becca apjának szavait hallotta, amiket a konyhában mondott. Így is megfognak halni emberek. Mindenki ebben a helyiségben. Meghúzódott a helyén, és úgy tett, mintha láthatatlan lenne. Máris haltak meg emberek — vagy legalábbis közel jutottak a halálhoz. A pentagrammák elementálokra utaltak, de nem tudott mindent összerakni a fejében. Layne istállója leégett — majd Quinn háza is. Őket célozták volna meg valahogy? De ennek sem volt semmi értelme. A városban elő elementalok tudták, hogy hol laknak Merrickék - megjelölték a házat festékkel, amikor Becca apja a városba érkezett. Ha a Merrick testvéreket akarják megtámadni, felgyújthatják egyszerűen az ő házukat, nem? És mi van azzal a rengeteg ártatlan emberrel, akinek leégették a házát? Figyelte, hogyan ketyeg az első óra a vége felé. Majd a második. A harmadik órán látja Layne-t. Még mindig benne volt a lány cetlije a hátizsákjában: az esőben tett sétától kicsit nedves volt, de olvasható.

Félsz tőlem? Egy kicsit. Layne nem volt a teremben, amikor Gabriel megérkezett. Gabriel kitépte a házi feladatát a spirálfüzetéből, és ahogy elhaladt Mrs Anderson asztala mellett, belehajította a kosárba. A tanárnő felnézett, amikor Gabriel elhaladt mellette. Ő volt ma az első, aki nem úgy nézett rá, mintha bármelyik percben leönthetné kerozinnal az asztalát, és gyufát ránthatna. -

Mr. Merrick? Gabriel megállt. Ujjai szorosan fogták a hátizsákja szíját. Nem akart a tanárnőre nézni:

nem akarta, hogy bármi miatt elveszítse a fejét. -

Igen? - mondta. Mrs. Anderson kivette a kosárból Gabriel házi feladatát, rápillantott, majd vissza

Gabrielre. -

Hallom, nehéz hétvégéd volt. Nehéz. Röhej! Belenézett Mrs. Anderson szemébe, és tudta, hogy a saját tekintetében ez

ül: „Na ne szórakozz velem!” -

Volt már jobb is.

-

Jól vagy? A kérdés felkészületlenül érte Gabrielt, különösen, mert a tanárnő arckifejezése igazi

érdeklődésről tanúskodott. Ő volt az első, aki a letartóztatása óta megkérdezte tőle, jól van-e. Gabriel szokásos védekezési mechanizmusai kezdtek volna életbe lépni. Készen állt arra, hogy felcsattanjon, letorkollja a nőt, mindenért őt hibáztassa, hiszen ha nem kapta volna el, amiért csal, még mindig a kosárcsapatban lenne. Nem lett volna szüksége Layne segítségére, és sohasem veszett volna össze a lány apjával. Sohasem ment volna el az első tűzeset helyszínére. És az a kislány most halott lenne. Mindenki mással együtt, akit égő házakból mentett ki. Mély lélegzetet vett, és érezte, hogy a válla leereszkedik. -

Igen. Utána pedig, mielőtt a tanárnő még bármi mást szólhatott volna, ellépett mellette, és

lehuppant a székére. Taylor Morrissey ma nem előtte ült. Nem villogtatta a mellét, nem vetette ide-oda a haját. Gabriel körbenézett - a lány a terem másik végében foglalt helyet, egy tartalék padnál, és úgy bámulta, mintha tömeggyilkos lenne. Ki akarta gúnyolni, de nem volt elég energiája hozzá. Ekkor Layne lépett a terembe. Farmer volt rajta, meg egy szőrös csizma, amit a csajok valami miatt annyira kedvelnek, és egy mélylila garbó. Semmi smink, a szokásos szemüveg. A haját leengedte: laza, egyenes, csillogó volt. Valószínűleg teljesen átlagosnak nevezhető, Gabriel mégsem tudta levenni róla a szemét. Különösen, amikor Layne az ajtó mellől megtalálta Gabriel tekintetét. Valami felengedett a fiúban. Lerítt a megkönnyebbülés, a vágyakozás, a szomorúság, a kétségbeesés az arcáról: Gabriel pedig pontosan ugyanezt érezte. Azt kívánta, bárcsak átölelhetné, a bőréhez

nyomhatná az ajkait, és ígéreteket suttoghatna, hogy sohasem fog ártani neki, mindig megvédi, és nem érdekli, ki mit gondol róla, bármikor bármit megtenne érte. -

Hé! - kiáltott Taylor. - Nézzétek már, ki döntött úgy, hogy nem akar többé totál lúzernek

kinézni! A csajok körülötte vihogni kezdtek. -

Elég — szólalt meg Mrs. Anderson. Layne elpirult, elsietett a tanári asztal mellett, a padlóra szegezett tekintettel. A Gabriel

melletti helyre ült. -

Szia! - suttogta Gabriel. Layne abbahagyta a mocorgást. Hajzuhatagán keresztül Gabrielre sandított.

-

Szia!

-

De ilyet! - hangoskodott tovább Taylor. - A tűzvész áldozata és a piromániás srác. Kész

Rómeó és Júlia, nem? Gabriel Taylor felé rántotta a fejét, de még mielőtt megszólalhatott volna, Layne megragadta a csuklóját. -

Ne! - sziszegte. - Bármit mondasz, felhasználnák ellened! Gabriel lenyelte a szavait, és előrefordult.

-

Rájuk se hederíts! — mormogta Layne, és gyengéden megszorította a fiú alkarját. —

Csak vedd elő a füzetedet! Gabriel Layne felé fordult. Az egész élete éppen a szakadék szélére jutott, mégis az, hogy látta itt a lányt, egy kis fényt hozott a sötétségbe. -

Leengedted a hajadat. Layne egy kicsit elpirult, és visszahúzta volna a kezét. Gabriel elkapta az ujjait, és a saját ujjai közé fogta őket.

-

Csinos.

-

Köszi - suttogta a lány. Otthagyta a kezét, amíg Mrs. Anderson el nem kezdett beszélni. Gabriel még mindig nem tudott az órára összpontosítani: elméjében egyre csak az

játszódott le, milyen érzés volt a lány keze a csuklóján — és már nem foglalkozott a hétvége zűrzavarával. A padja közepén egy cetli jelent meg. Örülök, hogy jól vagy. Jobbra pillantott. A lány arca még mindig kissé kipirult volt, és Gabriel fogadni mert

volna, hogy a szíve majd kiugrik a helyéből. Visszaírt.

Én örülök,hogy te jól vagy! És köszönöm, hogy elintézted, apád segítsen nekem. A lány még jobban elpirult. Gabriel figyelte, ahogy a ceruzát a papírra helyezi. Nem akarja, hogy veled legyek. Nem mintha meglepetés lett volna. Most viszont Mrs. Anderson az osztályra nézett, és nem a táblára írt, így Gabriel nem írhatott vissza rögtön.

Te mit akarsz? Layne arckifejezése elkomorodott, ahogy kibontotta a cetlit. Gyorsan írni kezdett. Tudni akarom, hogy hogyan voltál képes arra, amit tettél. Gabriel hosszasan bámulta ezeket a szavakat, és eltöprengett, mennyit tudhat a lány. Mennyire jöhetett rá magától. Most épp őt bámulta: Gabriel érezte ezt. Végül bólintott, és a papírra nyomta a tollát.

Lyukasóra? Könyvtár? A lány nem írt vissza, csak amikor kibontotta, bólintott egyel, majd visszafordult a füzetéhez. Az igaz, hogy a házi feladatot el tudta készíteni, de Gabriel egyetlen szót sem fogott fel abból, amit Mrs. Anderson mondott. Folyton Layne-re sandítgatott, küszködött, hogy a keze nyugton maradjon. Meg akarta érinteni a lány karját, megfogni a kezét, és érezni, ahogy megnyugtató jelenlétének köszönhetően kiegyensúlyozottabb lesz. Ekkor kicsengettek, és Layne összeszedte a holmiját. -

Találkozunk - suttogta. A keze alig ért Gabriel kezéhez, ahogy ellépett a padjától.

-

Igen — mondta Gabriel, és ő is szedelőzködött volna, hogy induljon. Ekkor azonban Mrs. Anderson lépett elé.

-

Örömmel látom, hogy a házi feladatod javul.

-

Korrepetitorom van - mondta Gabriel. Amikor a tanárnő kérdőn nézett rá, vállat vont és

hozzátette: - Szeretnék visszakerülni a csapatba. -

Nos - mondta Mrs. Anderson, - remélem, ez azt jelenti, hogy jól fog sikerülni a

javítódolgozatod ma délután. -

Várjon csak, az...

-

A mai napban egyeztünk meg. Az ötödik órád lyukas, nem? Jó ég, hát emlékezik ő egy matekdolgozatra, ha ennyi minden történik egyszerre? Ennyi

megértésre sem számíthat? Az ajtóra pillantott, de Layne már árkon-bokron túl járt. Még egy üzenetet sem tudna eljuttatni hozzá. -

Én... nézze, nekem...

-

Szeretnék neked több időt adni - mondta a tanárnő gyengéden. - Tudom, hogy ma még

nem szedted össze magad. Gabriel felsóhajtott. -

Igen. Egy kicsit több idő tényleg nagyszerű lenne.

-

De nem tehetem. Már azzal is kivételezem veled, hogy egyáltalán megengedem, hogy

megírd a javítódolgozatot. Gabriel ökölbe szorította a kezét az oldala mellett. -

Teszek a csapatra. Érdekel, hogy elvégzed-e az iskolát? Most ugyanis nullán állsz. Ami pedig a pénteki

eseményeket illeti, az igazgató megkeresett. Azt mondtam neki, hogy mára van kitűzve a javítódolgozatod. Gabriel legszívesebben megütött volna valamit. -

Nézd! - folytatta Mrs. Anderson. - írd meg a dolgozatot! Láttam a munkádat az elmúlt

néhány napban. Sikerülni fog. Segíthetek neked, hogy sokkal jobb átlagod legyen. Illetve, hogy egyáltalán legyen átlagod. -

Nem tehetem - vetette ellen Gabriel. - Dolgom van.

-

Hol? Gabriel most valahogy úgy gondolta, a „találkoznom kell egy lánnyal” nem lenne elég

kifogás. A tanárnő arckifejezése megkeményedett. -

Annyit akarok mondani, hogy bukásra állsz. Nem fogod tudni elvégezni az iskolát.

Tudom, hogy ez ebben a pillanatban esetleg nem túl fontos számodra, de biztosíthatlak, hosszú távon az lesz. Gabriel felhorkantott. Hosszú táv! Figyelembe véve Bili Chandler szombat reggeli megjegyzéseit, Gabriel még abban sem volt biztos, létezik-e egyáltalán szamara hosszú táv. Ekkor viszont ráébredt, hogy van egy utolsó mentsége. Layne hangja visszhangzott a fejében, amikor összeszidta, amiért csalt.

Elhessegette magától a gondolatot. -

Ötödik óra — mondta. - Rendben. Ott leszek. Már csak meg kell keresnie Nicket.

39. FEJEZET LAYNE A KÖNYVTÁR HÁTSÓ SARKÁBAN ÜLT.

Eltakarták a polcok, de ferdén rálátott a

bejáratra. A szokásos asztalánál ült. Ugyan ott, ahol szembeszállt Gabriellel két héttel ezelőtt. Mintha egy élet telt volna el azóta! A könyvtár amúgy sem volt zsúfolt, de itt hátul soha senki sem ült, mert a könyvek régiek voltak, és állott szaguk volt. Hétvégén megtisztíthatták a szőnyegeket, mert ma édes, mégis csípős illatuk volt - vegyszerszag, megfájdult tőle Layne feje. A tenyere izzadt, és megtörölte a farmerében. Ismét tudatosult benne, hogy nyoma sincs a sebeknek a bal combján, a farmeranyag alatt. Ez volt az egyetlen dolog, amit kihagyott az apjának tett vallomásából. Egyszerűen nem tudta, hogyan mondja el. Ahhoz volt szokva, hogy tényekkel és számokkal bánjon. Az apja pedig az igazságokhoz és a hazugságokhoz szokott hozzá. Egyiküknek sem volt tapasztalata természetfeletti dolgokkal. Hiszen ez az volt, nem? Ma reggel, a matekórán, Gabriel emlékeztette arra a reggelre az ösvényen, amikor taposóaknához hasonlította a fiút. Illetve most inkább olyan volt, mint egy kézigránát, aminek már kihúzták , biztosítékát. Akárhányszor látlak, egyedül ülsz - Layne megrezzent, majdnem leesett a székéről.

-

Ryan Stacey állt mögötte, egy könyves polcnak támaszkodva. Megkerülhette a polcokat. -

Nem vártam, hogy itt talállak - folytatta. - De nem zavar. Szerintem téged sem fog. Layne tenyere most teljesen más okból kezdett izzadni.

-

Tűnj innen! Szerencséd van, hogy nem hívtam a rendőrségei testi sértésért.

-

Visszacsókoltál, drágám!

-

Ne nevezz így! - Layne vetett egy pillantást az ajtóra, és imádkozott, hogy bukkanjon

fel Gabriel. Nem bukkant fel. -

Különben is - tette még hozzá, és igyekezett keményre fogni a hangját, pedig belül

mintha kocsonyából állt volna, - nem csak engem támadtál meg. -

Aha, az öcsikéd nem fog haverokat szerezni azzal, hogy egy kis nyomorék, és még

fecseg is. -

Simon nem nyomorék!

-

Mindegy. Gondját viseltem - tett egy lépést a lány felé. Layne sietve felugrott, még

mielőtt észbe kapott volna. A háta egy polcnak ütközött, és a fém a vállai közé nyomódott. A fiú arcán mosoly villant, de egyáltalán nem kedves. -

Kár, hogy kigyulladt az istálló. Kielégítette a kis tűzimádatodat? Szereztél még egy-két

sebhelyet? A lány megrezzent. Ryan gonoszan bámulta. -

Vagy Merrick a tűzimádó? Azt hiszem, ti őrültek egymásnak valók vagytok...

-

Hagyd békén! Layne fulladozott a saját lélegzete, a szívverése és a megkönnyebbüléssel viaskodó

rémülete miatt. Végre itt van Gabriel, és pont olyan ádázul néz ki, mint mindig. Majd ő megvédi. Csak azt nem akarta, hogy a saját kárán tegye. Közel húzódott a fiúhoz, és hagyta, hogy a keze Gabriel alkarja köré fonódjon, mint a teremben. -

Ne verekedj! - mondta. - Hadd mondjon, amit akar. Nem érdemli meg... Gabriel a lány kezére pillantott, mintha meglepné, hogy ott találja.

-

Nem verekszem vele - grimaszt vágott. - Mi ez a szag? Nem tudod? - kérdezte Ryan. - Úgy értem, úgyis találnak majd belőle egy üveggel a

szekrényedben. Az alkar Layne keze alatt acéllá változott, Gabriel mégis teljesen mozdulatlan maradt. -

Miről beszélsz? Layne felfogta, mit mondott Ryan.

-

Tudtál az istállótűzről. Tudtad, hogy ott voltam. Persze hogy tudtam. Megmondtad, hol talállak meg - a szeme Gabrielre villant. - Igaz,

nem tudtam, hogy nem csak egy lovon lovagolsz. -

Fogd be a szád! - csattant rá Layne. Érezte, hogy könnyek markolják meg a torkát.

-

Csak egy szénakazalnak kellett volna lennie. Csak ki akartam tolni veletek - mondta

Ryan. - Nem tudtam, hogy az egész kóceráj így fellobban. Mikor a zsaruk megtaláltak az erdőben, azt kellett mondanom, hogy kocogni voltam, és láttam, ki tette - gonosz mosolyt villantott Gabrielre. - Sajnállak, hogy pont egy gyújtogatássorozat közepén történt! -

Te? - zihálta Layne. — Te... de Gabriel nem...

-

Valójában nem is terveztem, hogy bármelyikőtök is ott lesz, de mégis valahogy

igazságos - Ryan kirántott egy öngyújtót a zsebéből. Gabriel előreugrott. -

Te vagy az! Te gyújtottad a tüzeket!

-

Nem. Te - Ryan bekapcsolta az öngyújtót.

És ellökte. Layne nem látta, hová esett. Csak a hőhullámot, a lángok robaját észlelte, meg azt, hogy a válla a könyvtár hátsó falának ütközött. Gabriel teste ott tartotta. Semmit sem látott, csak a tüzet és a füstöt Gabriel arca mellett, ami szorosan az ő arcának nyomódott. -

Petróleum — mondta Gabriel. — Petróleumot öntött szét minden felé. A könyvek pedig elegendő táptalajt biztosítottak a tűznek. Layne köhögött, a tüdeje

próbált oxigént találni a füstben. A fiú lehúzta a földre, és ott hirtelen könnyebben tudott lélegezni. -

El kell tűnnünk - mondta a fiú. Layne bólintott.

-

De nem tudsz... — köhögte —, nem tudsz tenni valamit? A fiú végighúzta a fal mentén, a sarokba, majd káromkodni kezdett. A könyvtár hátsó

részén az összes polc lobogva égett. Az iskola tűzjelző rendszere fülsüketítő működésbe lépett: egy hangszóró közvetlenül a fejük fölött volt. A fiú túlkiabálta: -

Megpróbálom kijuttatni innen magunkat. Nem... A tűz... Mint a farmon - újabb köhögés. - A házakban. Tudsz tenni valamit, hogy

megállítsd, nem? -

Nem, ha továbbra is szeretnél lélegezni. A lány megint köhögött, és a fiú közelebb nyomta a padlóhoz.

-

Mi? Nem... Félreértés - mondta a fiú komor hangon. - Nem Gabriel vagyok. Hanem Nick.

Amikor megszólalt a tűzriadó, Gabriel ceruzája megcsikordult a papíron. Diákok lepték el a folyosókat, nevetgéltek, lökdösődtek, nemigen zavartatva magukat, túlkiabáltak a riasztót. Gabriel Mrs. Andersonra nézett. -

Próbariadó? A tanárnő már lendítette is a vállara a retiküljét. A napló mar a kezében volt.

-

Nem terveztek riadót, de nem mindig jelentik be — ingerültnek hangzott. Fogta a tesztet,

és az asztalára helyezte, bár Gabriel még csak a harmadik feladatot fejezte be. - Gyere! Gabriel is fogta a hátizsákját, és indult a folyosó felé. Az idegei már így is majdnem elpattantak, és a lüktető tűzriadó nem könnyítette meg a helyzetét. Amint viszont kiért a folyosóra, megerezte. Gyere játszani!

Megtorpant a tömeg közepén: mindenki jobbra, a folyosó végén lévő, kifelé vezető lépcső felé tartott. A tűz valahol Gabriel balján lehetett — vagyis az épület elég nagy részét át kell majd kutatnia. Szembe kell haladnia a tömeggel, hogy megtalálja. Meglátta Ronald Coellót, hogy felé tart. Együtt fociztak. -

Hé, Coello! - szólította meg. - Mi folyik itt? Hiba volt felhívnia magára a figyelmet. Ronald megállt, és mereven bámulta. A közvetlen

környezetében mindenki más ugyanígy tett. Egy másik srác a focicsapatból, Jonathan Carroll, barátsagtalanul végigmérte, majd meglökte. -

Ég a suli, seggfej! Tudsz valamit arról, miért? Gabriel vissza akarta lökni, de Mrs. Anderson közéjük emelte a kezét.

-

Kiürítjük az épületet, uraim. Ne álljatok meg! Ronald és Jonathan tovább ment.

-

Te is, Mr. Merrick! Gabriel habozott. Az eleme hívogatta. Az agya azonban figyelmeztette. Ha az iskola kigyulladt, nagyon rossz lenne, ha bárhol a

tűz közelében meglátnák. Ekkor valaki felhördült mögötte: -

Merrickben megbízhatunk, ha fel kell gyújtani a könyvtárat!

A könyvtár! Layne! És Nick. Belenyúlt a zsebébe a telefonjáért — de az persze nem volt ott. -

Mr. Merrick - mondta Mrs. Anderson. - Tovább kell mennünk. Ment is - balra vetődött, be a tömegbe, ügyet sem vetve a tanárnő tiltakozására.

40. FEJEZET LAYNE ÉS NlCK CSAPDÁBA KERÜLT. Sikerült bemászniuk a „Kényelmes Kuckóba”: ezt az alkóvot kötetlen olvasgatásra alakították ki. Valójában csak egy régi raktár volt, jó másfél méter magas és bő egy méter mély - csak arra volt elég a hely, hogy babzsákokon kuporogjanak. A hátsó fal egy festett fatömb volt, amelyen pár centi vastag, szellőzőnyílásként szolgáló rések vezettek a számítógép-laboratóriumba. A laborban egy lélek sem volt: a terem másik végén található ajtó zárva volt. A könyvtár az iskolaépület kellős közepén feküdt. Innen mindenki elmenekült. A könyvespolcokat kivétel nélkül elnyelték a lángok: lehetetlen volt kijutni. A hőség elviselhetetlen lett. A szőnyegen lobogtak a lángok - néhány centiméterre a rejtekhelyüktől. Layne már nem hallott sikoltozást, és kíváncsi lett volna, tudja-e egyáltalán valaki, hogy itt ragadtak. A tűzriadó fülsüketítően vijjogott. Simon! Az öccse gyorsan megebédelhetett, és Layne tudta, hogy utána a kosárra dobást gyakorolhatja, ahelyett, hogy elszenvedné azt a rengeteg gúnyt az ebédlőben. Meghallja egyáltalán a tűzriadót? -

Maradj a nyílások közelében! - mondta Nick. - Megpróbálom távol tartani az oxigént az

alkóv elől, hogy a tűz ne tudjon közelebb jönni. Nem okozott problémát közel maradni a szellőzőnyílásokhoz. Layne gyakorlatilag nekinyomta az arcát a fatömbnek, és kétségbeesetten zihált. A másik oldalról olyan hideg levegő áramlott be, mintha fagyasztószekrényből jött volna, a háta mögött pedig olyan hőség támadt, hogy a hátát kiverte a víz. Most nem tudott az öccse miatt aggódni. Nem volt a könyvtárban, vagyis valószínűleg jobban járhatott, mint ő. -

Hogy? - lihegte. - Hogy tudod ezt megtenni?

-

Talán valamikor máskor kellene megbeszélnünk — Nick a lányra pillantott, és látta,

hogy a lángok fénye játszik az arcán. - Jól vagy? -

Ez valami beugratós kérdés akar lenni? - a fiú erőfeszítései mégis meghozták az

eredményt. A tűz még nem jutott be az alkóvba. Layne-nek támadt egy ötlete. - Nem tudsz

ösvényt vágni a tűzben? Nick elvigyorodott. -

Távol kellene tartanom magunktól az oxigént, ahogy haladunk előre. Túl sok időbe

kerülne. -

Mennyibe? — jó ég, még gondolkodni sem bírt a szirénák sikolya mellett!

-

Tíz-tizenkét percbe talán. Hát, addig tényleg nem bírja visszatartani a lélegzetét. Nem élné túl. Szédülni kezdett attól, amit a fiú művelt. Megint a résekhez nyomta az arcát, és

belélegzett. A levegő ritkásnak tűnt: vett még egy mély lélegzetet. Olyan volt, mintha a tüdeje nem tudna rendesen felfúvódni. Az alkóv mellett füst gyülemlett fel - mintha üvegfal tartotta volna kint. -

Meddig tudod így tartani? - kérdezte.

-

Majd meglátjuk - Nick összeszorította az állkapcsát. - Egyszerűbb lett volna, ha én

megyek el helyette arra a hülye javítódolgozatra. -

Gabriel dolgozatot ír?

-

Aha. A matektanár sarokba szorította. Megkért, hogy jöjjek el, mondjam el neked, de

aztán megjelent Ryan Stacey... Abbahagyta. A tűz elsötétedett. Layne hirtelen a földön fekve nézett fel Nickre. A fiú keze az arcát tapogatta, szeme tágra nyílt. -

Layne? Layne! A lány mélyen belélegzett, s ez komoly hiba volt - több füst, mint levegő került a

tüdejébe. Erőteljesen felköhögött. -

Mi történt?

-

Elájultál. Szólj, ha megint szédülsz... Minden elsötétedett. Most úgy tért magához, hogy az arca a szűk szellőzőnyílásnak nyomódott. A levegő

hűvösen áramlott a tüdejébe. A háta mögött még mindig lobogtak a lángok. A sziréna elhallgatott. Elfordította volna a fejét, de Nick nem engedte. -

Ne! - mondta, és hallható volt a hangjában az erőlködés. - Igyekszem a fal túloldalán

tartani a levegőt, és nem könnyű mutatvány. -

Hogyan... - lihegte Layne; a levegő még mindig ritka volt. Te hogy lélegzel?

-

Az oxigénhiány engem nem zavar.

Layne megint el akarta fordítani a fejét, de Nick nem engedte A fatömb az állának nyomódott. -

Nem viccelek! — mondta. — Egyetlen másodpercre se fordulj meg! Layne nyelt egyet, és ez fájt.

-

Mi történt a szirénával?

-

Azt jelentheti, hogy befejezték az evakuálást.

-

Van telefonod? Tudod tudatni valakivel, hogy bent ragadtunk?

-

Már megpróbáltam, amikor először elájultál. Nincs térerő. Layne bátor akart maradni. Optimista. Mégis sírva fakadt. Nick keze a kezére zárult.

-

Gabriel megtalál bennünket. Majd ő kijuttat.

-

Hogy? - zokogta a lány. - Honnan tudod?

-

Mert mindig így van. Belekerült egy kis időbe, mire Gabriel keresztülverekedte magát a tömegen. Nemcsak

zsúfoltak voltak a folyosók: időnként fel-felbukkant egy-egy tanár is, aki meg akarta akadályozni abban, hogy eljusson a könyvtárba. El kellett tolakodnia mellettük. Chrisnek kémiaórája volt, az iskola másik végén kellett lennie - és nem is tudhatta, hogy Layne és Nick a könyvtárban találkozott. Mindenki mással együtt elhagyhatta az épületet. Layne és Nick is kijuthatott esetleg. Lehet, hogy szükségtelenül rohan most a könyvtárba. A tűz viszont hívogatta: tele volt dühvel és veszéllyel. Érezte a füstöt a levegőben. Mire abba a szárnyba ért, ahol a humán tárgyak szaktantermei voltak, a sziréna elhallgatott. Csak a figyelmeztető fények villogtak. A folyosók elhagyatottan tátongtak, és gomolygott rajtuk a füst. Gyere játszani! Lelapult a padlóra, a folyosó festett falapjaira helyezte a kezét. Két kanyar, és máris a könyvtár bejáratánál lesz. Az első kanyar után azonban testeket talált a földön. Két lány, mindketten vörös arccal. Fiatalok: kilencedikesek lehettek. Egyiket sem ismerte fel. A közelebbihez sietett, és közel tartotta az arcát a szájához. Lélegzett - bár alig. Ki kell juttatnia a füstből! Felemelte a földről, és futásnak eredt. Az iskola főbejárata volt a legközelebbi kiút, de a folyosók még mindig tele voltak füsttel. Az edzőcipője csikorgott a padlón, ahogy vette a kanyarokat. Közben igyekezett olyan

alacsonyan maradni, amennyire csak lehetett. Épp, amikor befordult az utolsó kanyarnál, és a bejárati csarnokba ért, majdnem belerohant egy csapat tűzoltóba. -

Tessék! - kiáltotta, és odalökte a lányt az egyiknek. - Többen vannak! Mielőtt megállíthatták volna, már rohant is visszafelé. Majdnem otthagyta a másik lányt. A tűzoltók úgyis jöttek utána, és nem lehetett nem

észrevenni a folyosó közepén. Ez az iskola viszont kész labirintus volt. Ha el akarják kerülni a füstöt, más utat választhatnak a könyvtár felé, és teljesen elkerülhetik. Mielőtt még végiggondolhatta az egészet, a másik lány is a karjába került, és már futott is az épület eleje felé. A tűzoltók most megkísérelték megállítani. Kiáltásokat hallott, és érezte, hogy egy kéz ragadja meg a kapucnis pólója ujját, de félrehajolt, és visszaugrott a füstbe — vissza a könyvtár bejárata felé. Amikor elérte a könyvtárral párhuzamosan futó folyosót, újabb testeket fedezett fel. Annyira tele volt minden füsttel, hogy szinte átesett az elsőn. Két lány és egy srác. A srácot felismerte: Randy Sorenson volt. A rögbi csapat kezdő középpályása. Jó húsz kilóval nehezebb Gabrielnél. Először az egyik lányt ragadta meg. Már egyáltalán nem lélegzeti. A füst úgy besűrűsödött, hogy vonszolnia kellett a lányt. Végig, két folyosón, mielőtt megint tűzoltókra akadt. Jó. Letette a lányt, elindult visszafelé, és hátrakiáltott: -

Erre! Van még kettő! Amikor hallotta, hogy mögötte vannak, ellépett Randy és a másik lány mellett, egyenesen

be a könyvtárba. A tűz a lába körül kavarogva üdvözölte. Örült, hogy eljött. Ugyanis azt akarta, segítsen neki pusztítani. Düh ragadta torkon, és nem eresztette el. Ez a tűz ugyanúgy pusztításra tört, mint a többi, amit mostanában látott a városban. A szőnyeg lángolt körülötte - füstpamacsokat küldött a levegőbe. Minden polc lángolt, mégpedig annyira, hogy semmilyen részletet sem tudott kivenni. A lángok robajától semmit sem hallott. Persze ez nem akadályozta meg abban, hogy kiabáljon. -

Nick! Layne! Semmi. Nagyjából viszont tudta, hol várhatta a lány a tűz előtt, úgyhogy elindult előre.

Átesett egy újabb testen. Ez most égett - és csak az alakja alapján tudta megállapítani, hogy egy fiú az illető. Nem Nick: ahhoz túl testes. Gabriel végighúzta rajta a tenyerét, levette a lángokat, és máshova küldte őket. Utána beakasztotta a kezét a fiú karjai alá, és húzni kezdte. Ez a srác is legalább olyan nehéz volt, mint Randy. Gabriel erőt merített az eleméből, de még így sem volt elég. Hirtelen kezek kerültek elő valahonnan az övé mellett, és segítettek húzni. Gabriel felnézett, tűzoltóra számítva. Ám Hunter volt az. -

A tűzoltók a tömlőkre várnak - üvöltötte Hunter. - Túl nagy a forróság. Nem tudnak...

-

Él ez a srác? - kiáltotta Gabriel. Szünet.

-

Igen.

-

Akkor fogd be a szád, és segíts húzni! Kivitték a bejáratig. Gabriel nem várta meg, hogy Hunter követi-e vissza. Hosszú út állt

előtte. A kölcsönzőasztal mellett még egy lányt talált - a bőre vörös, hólyagos volt. Nem lélegzett. Felemelte, és elvitte a könyvtár bejáratához. Amikor nem látott ott tűzoltókat, kilépett az ajtón. Közvetlenül a bejárat mellett, a folyosón álltak, teljes felszerelésben, maszkokkal, recsegő adóvevőkkel. Gabriel odalökte az egyiknek a lányt, és megfordult, hogy nekiinduljon, de az egyik tűzoltó megragadta. Gabriel küszködött, de a másik karját egy másik tűzoltó fogta meg. Hátrarántották, el a könyvtár bejáratától, és kiabáltak valamit, de a maszkjaik és a saját dühe miatt semmit sem értett. Ekkor megjelent Hunter, kezében fegyverrel. És a Gábrielt tartó tűzoltóra szegezte. Jó gyorsan elengedték. Gabriel még csak végig sem tudta gondolni, mit jelent mindez. Csak átbújt Hunter karja alatt, és visszarohant a könyvtárba. A füst valahogy most még sűrűbb volt. Mászott alatta, miközben lángok kapkodtak a farmere felé, és tekeredtek az ujjaira. Könyörgött a tűznek, hogy nyugodjon meg, állítsa le a dühét. Nem volt hajlandó.

-

Nick! - üvöltötte. - Layne! Semmi. Előremászott, megkerült egy sor könyvespolcot, és a könyvtár hátulja felé igyekezett.

Tudta, hogy Layne általában ott üldögélt. Itt a füst hirtelen már nem volt olyan sűrű. Látta, hogy lángok lobognak a könyvespolcokon felette, de a füst távolodott, a bejárat felé csapódott. Nick. Ezt Nick csinálhatta. Ám mindenütt tűz volt. A falak mentén könyvespolcok sorakoztak, és úgy ragyogtak, mint sok kis nap a fatömb előtt. Kivéve a kis alkóvot. Csak a szőnyeg égett előtte. Gabriel most két alakot vett ki, közvetlenül a lángok hatókörén kívül. Előreugrott, keresztülsprintelve a tűzön. Térdre vetette magát, be az alkóvba, és elküldte a tüzet, több szabad helyet teremtve maguk körül. Layne a falnál kuporgott. Nick mellette guggolt, szemét szorosan bezárta, kezét ökölbe szorította. A levegő fagyos és ritka volt itt: Gabriel hirtelen alig tudott lélegezni. -

Nick - lihegte. - Majd én visszatartom a tüzet. Nekem... Nem kellett befejeznie a mondatot. Nick elengedett mindent.

A szellőzőnyílásokon hideg levegő csapódott keresztül. A tűz örvendezve csapott feljebb. Gabriel elküldte, a bejárat felé, a mennyezet felé, jobb táptalajt ígérve neki. Hirtelen füst gomolyodott köréjük. Rögtön el is hátrált, amikor Nick elküldte. Gabriel a karjába vette Layne-t. Ájult volt, a bőre nyirkos és meleg. A feje Gabriel vállára hanyatlott. De lélegzett. -

Jól van - mondta Nick. A hangja érdesen, fáradtan csengett. - Gondoskodtam róla, hogy

lélegezzen. Csak eszméleténél nem tudtam tartani. -

Gyere! Ki kell jutnunk innen! Gabriel elsöpörte a tüzet az útjukból, Nick pedig a füstöt nyomta maguk előtt. Szótlanul

dolgoztak együtt, mint mindig, amikor kedvtelésből játszottak a tűzzel. Gabriel a könyvtár északi bejárata felé indult, tudva, hogy a tűzoltók a déli oldalon várakoznak. Layne egy apró hangot hallatott, és a fiúhoz simult. -

Jól leszel - mondta Gabriel. - Kiviszünk. A lány szeme résnyire kinyílt.

-

Gabriel?

A hangja hallatára Gabriel majdnem elsírta magát a megkönnyebbüléstől. -

Igen. Megtaláltalak. A lány szeme megint becsukódott.

-

De neked... a matektesztet...

-

Úgy gondoltam, ez talán fontosabb. Layne Gabriel vállába fúrta a fejét. A bőre vörös és meleg volt, de az enyhe cirógatás,

amit a lélegzete keltett a fiú bőrén, a világ legjobb érzése volt - ugyanis azt jelentette, hogy életben van. Gabriel lehajtotta a fejét, hogy a lány fülébe suttoghasson. -

Tudod, ki gyújtotta a tüzet? A lány bólintott, de ekkor Nick elkapta Gabriel karját, és egy rántással megállította.

-

Aha - mondta Nick, különös felhanggal. - Ő volt az. Gabriel felnézett. Elérték a könyvtár közepét. Ez tágas, nyitott tér volt, mennyezeti

ablakkal. Ryan Stacey feküdt a padló közepén. Körbevette egy minta a lángoló szőnyegen. Egy hatalmas, lobogó pentagramma.

41. FEJEZET GABRIEL MÉG MINDIG BÁMULT, amikor hirtelen Hunter jelent meg mellette. Meglepettnek látszott, amiért itt találja Layne-t és Nicket is — de azután még meglepettebbnek, amikor a pentagrammát is észrevette. Nem is beszélve a közepén fekvő kölyökről. -

Halott, ugye? - kérdezte Gabriel.

-

Nem. Még nem. Gabriel Hunterre pillantott.

-

Nem lőtted le a tűzoltókat, remélem! Hunter visszanézett rá.

-

Nem, de nincs sok időnk. Bármelyik pillanatban beronthatnak ide a tömlőikkel.

-

Kár, hogy őt nem lőhetjük le egyszerűen.

-

Miért nem? - kérdezte Gabriel. Előrelépett, be a minta közepére, minden lépésével

lángokat szórva szét. Megrúgta Ryan lábát, de az mozdulatlan maradt. Layne megint megmoccant a karjaiban, ami arra emlékeztette, hogy nem időzhet itt. -

Ez az idióta nem lehet elementál — háromszor verekedtem vele, és semmilyen elemet

sem idézett fel. -

Akkor miért fekszik a pentagramma közepén? - kérdezte Hunter.

-

És itt erő van — folytatta Gabriel. — Ha nem ő táplálta dühvel a lángokat, akkor valaki

más — Szünetet tartott, vizsgálgatta a lángokat maga körül. Vágyat érzett. Várakozást. — És még mindig folytatja. Hunter kezében megint felbukkant a pisztoly. -

Te mindig felfegyverkezve jársz? - kérdezte Gabriel.

-

Amióta elkezdtünk aggódni az Őrzők miatt, igen. Gabriel arra a sok tűzre gondolt, az összpontosított dühre, ami most arra utalt, hogy valaki

más is megbújt az éjszakában, aki osztozott vele a tűzzel kapcsolatos affinitásában. Mindegyik tűz egyfajta ünnep volt. Semmi finomkodás nem volt benne. Akárcsak a pentagramma, azok a tüzek is mind üzenetül szolgáltak. De nem értette őket. Arra viszont nem volt idő, hogy itt álldogáljon, és a rejtély nyitján morfondírozzon. -

Ki tudjátok vonszolni innen ketten?

-

Nem! Női hang. Mind megfordultak. Egy lángoló könyvespolc mögül Calla Dean lépett elő. Legalább olyan kényelmesen

érezte magát a tűz közepén, mint Gabriel. -

Hagyjátok itt! Hunter leeresztette a fegyvert. Hangja tele volt döbbenettel.

-

Calla!

-

Meglepettnek látszol - mondta a lány.

-

Nem csak ő meglepett - vetette ellen Gabriel. Calla lenyúlt, és felemelt egy lángnyelvet a szőnyegről. A tenyerén tartotta, és erővel

táplálta, míg az végül kezdett lekavarogni a kezéről. -

Tönkretettétek az összes szép kis tüzemet.

-

A te tüzeidet? — kérdezte Nick. Pillantása hol Callara, hol Ryanre szegeződött. — De...

-

Jaj, ő gyújtotta őket. Én csak segítettem - Belegörgette az ujjai hegyét a lángba, amit

fellobbantott. — Az első, azt hiszem, baleset volt. Az egyik idióta haverjával ökörködött a szomszéd házban. Petróleumot tettek vízipisztolyokba. Én csak egy kis erőt tápláltam bele, és az egész cucc fellobbant, mint egy gyufa - csettintett az ujjával. - Tetszett neki. A rabja lett. Azt hiszem, mind a ketten a rabjai lettünk. Grimaszolt egyet, hasonlóan ahhoz, mint amikor a brokkolin nem volt só. -

Bár igaz, hogy elég gáz volt követni...

-

Megöltél egy tűzoltót - mondta Hunter feszült hangon.

-

Nem öltem én meg senkit! - mondta Calla. - Ő volt!

-

De te tápláltad a tüzeket! — mondta Gabriel. — A te dühödet éreztem...

-

Ó, tényleg? — a lány szeme ugyanúgy felvillant, mint a lángok a helyiségben.

Elmosolyodott, és szétnyomta a lángot a tenyerében. - Bizonyítsd be! -

Idevonzod az Őrzőket! - mondta Nick. - Már így is figyelték a környékünket, de... Erről szól az egész! - mondta Calla. A lángok magasabbra csaptak körülötte. - Azt

akarjuk, hogy eljöjjenek. Ezért rajzoltam pentagrammákat a házakra... -

Te rajzoltad őket? - kérdezte Gabriel. - De miért akarod, hogy idejöjjenek? Hogy elpusztíthassuk ókét — A lány tekintete Hunteren állapodott meg. - Azt hiszem,

ismeritek a két legutóbbit, akit megöltünk Kapóra jött az a sziklaomlás, mi? Hunter felemelte a pisztolyt. -

Csak tessék! — mondta Calla. — Lőj le! Háborút akarunk! Hunter kibiztosította a

fegyvert.

És ebben a pillanatban magas nyomású vízsugár találta el mind annyijukat. A földre küldte őket, átáztatva a ruháikat. És eloltva minden egyes lángnyelvet.

42. FEJEZET Az ELŐZETES LETARTÓZTATÁSOSOK CELLÁJÁT másodjára sokkal .könnyebb volt elviselni. Gabriel most ugyanis Nickkel és Hunterrel osztozott rajta. A hátsó falnak simulva ültek. Ruhájuk még mindig nedves volt a víztől. Gabriel fázott, de nem kérhette meg a testvérét, hogy melegítse fel a levegőt. Nick kimerültnek tűnt - mintha kellemes lenne, hogy a fal épp támasztja. -

Biztos vagy benne, hogy Layne-nel minden rendben lesz? — kérdezte Gabriel. Nick még csak ki sem nyitotta a szemét.

-

Tizenötödére is: igen. Biztos vagyok. Layne egy hordágyra került, amíg a rendőrök megbilincselték a fiúkat. Gabriel igyekezett

elmondani nekik, hogy Nicknek semmi köze sincs az egészhez, de rá sem hederítettek. Calla Dean eltűnt. És különben is, mit tudna mondani róla? Nickre pillantott. -

Fogadni mernék, hogy egy letartóztatás jót tesz az ember esélyeinek, hogy bejusson az

egyetemre. -

Majd felhasználom, ha a jelentkezéseim kísérőlevelében arról kell írnom, miből

tanultam az életemben. - Nick a testvérére pillantott, és Gabriel látta a tekintetében az aggodalmat. — Mit gondolsz, mi fog történni? -

Veled semmi. De azt hiszem, nekem annyi - Gabriel végiggondolta, mi történt a

folyosón, amikor Hunter fegyvert fogott egy tűzoltóra - bár a vízsugár miatt aztán végül elveszítette azt a pisztolyt. — És nem gondolom, hogy egyedül lennék ezzel. Hunter egy méterrel távolabb ült. Nedves haja a szemébe lógott. Amióta letartóztattak, egyetlen szót sem szólt. -

Mondhatom azt, hogy én voltam - javasolta Nick. - Cserélhetünk...

-

Nem - mondta Gabriel. - Tudom, mit tettem. Nincs szükségem arra, hogy falazz nekem.

Megbirkózom vele. Mégis egyre csak Calla Deanre gondolt. Amiatt kellett volna aggódnia, amit a város többi elementáljáról mondott. A háborúval való fenyegetőzése miatt, az igyekezete miatt, hogy idevonzza az Őrzőket. Azon kellene rágódnia, hogy Calla az igazi gyújtogató, és ő ezt mégsem lesz képes soha bebizonyítani. Mégis inkább az foglalkoztatta, amit Hunternek mondott.

„Hogy elpusztíthassuk őket. Azt hiszem, ismeritek a két legutóbbit, akit megöltünk. ” A két legutóbbi. Hunter apja és nagybátyja. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán eszébe jutott, hogy Hunter soha nem is volt a barátja. Vagy nem igazán. Becsukta a száját és előrefordult. Egy rendőr lépett az ajtóhoz, megcsörgette a kulcsait a kezében. -

Hunter Garrity? Hunter lemondó arckifejezéssel felállt.

-

Igen.

-

Kiengedünk. A nagyapád jött érted. Hunter szemöldöke felszökött.

-

Micsoda? A tűzoltó, aki feljelentett a pisztoly miatt, megváltoztatta a történetét. Azt mondta,

tévedett abban a nagy füstben, és mivel nem találtunk fegyvert a helyszínen... - szünetet tartott. - Azt is mondta, hogy segítettél egy tucat gyereket kimenteni a könyvtárból. Hunter csak állt és bámult, mintha nem tudná, bízzon-e a szerencséjében. -

Menj! - mondta Gabriel. - Menj, amíg mehetsz! Hunter azonban visszaült a falhoz.

-

Nem megyek, amíg ők nem mennek - fejével Gabriel felé biccentett. - Nem én hoztam

ki azokat a kölyköket. Ő volt. Gabriel nem nézett rá, csak maga elé mormogva káromkodott. -

Ne tegyél nekem szívességet!

-

Nem számít - mondta a rendőrtiszt. - Mind mehettek. Most Gabriel és Nick egyszerre kapta fel a fejét.

-

Mi?

-

Itt van a bátyátok, hogy hazavigyen benneteket. Úgy tűnik, a könyvtáros hallotta, hogy

az a Ryan Stacey gyerek mindent beismert. Kár, hogy a füst felülkerekedett rajta, mielőtt véghez vihette volna a kis terveit. Ahogy a tiszt ezt mondta, egyértelmű volt, hogy nem gondolja, bármi kár lett volna ebben a dologban. -

Meghalt? - kérdezte Nick. Kórházban van - a tisztet ez sem viselte meg túlzottan lelkileg. - Most akkor jöttök, vagy

mi lesz? Van elég dolgom még igazi bűnözőkkel is. Gabriel készen állt arra, hogy szembeszálljon Michaellel a rend őrségi váróteremben.

A tűzoltókra viszont nem volt felkészülve. Több mint egy tucat férfi, és rajtuk kívül Hannah, meg egy másik nő. A legtöbben - Hannah is - tűzoltónadrágban, nadrágtartóban, kormos arccal; bár egyikmásik farmert és pólót viselt, utóbbin a tűzoltóság jelvényével. Gabriel megtorpant az ajtóban, és nyelt egyet. Michaelre pillantott, aki épp a sarokban írt alá valamilyen nyomtatványt. Válaszra nem számíthatott tőle. Ekkor a tűzoltók csoportja kettévált, és feltűnt egy szintén ugyanilyen pólós, tolószékben ülő férfi. Lába bokától combig gipszben. Nickre és Gabrielre pillantott. -

Melyikőtök hozott ki a házból a Winterbourne-on? Gabriel most felismerte. Ez volt az a férfi, aki alatt leszakadt a padló. Fogalma sem volt,

mit mondjon. Nick a vállára csapott és előrelökte. -

Ő volt az. A férfi kezet nyújtott Gabrielnek.

-

Köszönöm. Sokkal tartozom neked. Gabriel meg sem bírt moccanni. Most Hunter lökte meg.

-

Rázd már meg a kezét, te idióta! Gabriel előrenyújtotta a kezét: nem érezte úgy, hogy bármi köszönetet érdemelne. Nem

volt elég, amit tett. Meg kellett volna állítania a tüzet. A férfi keze Gabriel keze köré zárult. -

Hallottam a mai napról is. Hogy csináltad? Gabriel vállat vont.

-

Azt hiszem, csak szerencsém volt — visszanézett Hunterre. - Meg segítségem is volt. A szerencse nem tart örökké fiam. Gabriel felhorkant.

-

Ne mondja! A tűzoltó nem engedte el a kezét.

-

Nincs több tűzoltósdi. Megígéred? Aha - mondta Gabriel, miközben Calla Deanre, és a lány fogadalmára gondolt, hogy

idecsalja az Őrzőket. Ha tartja magát ehhez, Gabriel nem lesz képes leállni. Mégis hazudott: mi mást tehetett? -

Megígérem. El akarta venni a kezét.

A tűzoltó nem engedte - meglepően erősen tartotta ahhoz képest, hogy egyelőre tolószékbe kényszerült. -

Komolyan mondom. Ha a tűzben akarsz járkálni, végezd el az iskolát, és foglalkozz

komolyan ezzel! -

Tudod - szólalt meg Hannah -, tizenhat évesen elkezdheted a kiképzést. Tűzoltóiskola? Sohasem gondolt arra, hogy karriert alapozhatna a képességeire.

-

Még meggondolom — válaszolta. Nick megint vállon bökte.

-

Nem, tényleg így lesz!  Layne a sürgősségi osztály mennyezetét figyelte, és hallgatta, ahogy a szülei veszekednek.

Kórházi köpenyt adtak rá, vagyis a szülei tudták, hogy eltűntek a sebei. És sajnos ez csak újabb nézeteltérésre adott okot. -

Nos, David — csattant fel az anyja —, nyilván nem figyeltél a gyerekekre, ha nem

voltál tudatában annak, hogy... -

Te sem voltál tudatában, Charlotte! Ne próbálj meg nekem arról mesélni, hogy... Layne az arcára húzta a párnát. Nem tudta, mit mondjon. Ugyanis azt sem tudta, hogyan történt. Az orvosoknak többféle elmélete volt — ugrásszerű növekedés, bőrregeneráció,

egészséges táplálkozás... Valójában a sötétben tapogatóztak. Layne hagyta is őket. Mit mondjon? „Amikor majdnem meghaltam az istállóban, és ez a srác megmentette az életemet... ” Valaki elhúzta a párnát az arcáról, és anyja vastagon kisminkelt arca mosolygott le rá, drága parfümfelhőn keresztül. -

Ó, Laynie, bárcsak elmondtad volna! Amint végeztünk ezzel a káosszal — manikűrözött

kezével a kezelőterem felé intett —, elmehetnénk a plázába. Valamelyik nap olyan cuki ruhát láttam, és arra gondoltam, ha Layne-nek nem lennének... Layne felült. Az arcara kötött oxigéncső megfeszült, de nem érdekelte. -

Nem. Az anyja pislogott.

-

Nem?

-

Nem. Én így szeretek öltözködni. És túl késő van ahhoz, hogy anyát játssz. Ugyanaz a zavart pillantás.

-

Túl késő van ahhoz, hogy... Jól hallottál! - csattant rá Layne. - Színjeles tanuló vagyok, de te teszel erre.

Gondoskodom Simonról, de te teszel erre. Az elmúlt tíz évet azzal töltöttem, hogy igyekeztem kiváltani a helyeslésedet, de te tettél rá. Most, hogy tökéletes vagyok, anyát akarsz játszani. Nos, én nem fogok játszani. Azt akarom, hogy távozz innen. -

Layne, az anyád vagyok...

-

Túl késő - Layne egy pillantást küldött az apja felé. - El tudod intézni, hogy elmenjen

innen? -

Anyádnál én nemigen tudok barmit is elintézni. Anyja keresztbe fonta a karját.

-

Layne, nem vagyok hajlandó végighallgatni... Indulás! — sziszegte Layne. — Különben szólok a nővérnek, hogy hívjon egy szociális

munkást. És elmondom neki, hogy hogyan léptél le valami ürgével a sportklubból, hogy milyen ritkán élsz a láthatással, hogy... -

Layne! Layne letépte az oxigéncsövet az arcáról.

-

Menj! Vagy én megyek! Na, az hogy fog kinézni a tökéletes barátaid szemében? Anyja hátratántorodott. A szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. Utána sarkon fordult a dizájnercipőjében, és kimasírozott a teremből. Layne szorosan bezárta a szemét, és azt mondogatta magában, hogy nem szabad elsírnia

magát. Érezte, hogy az apja elé lép. -

Nem kérdezem meg, jól vagy-e - mondta. Layne kinyitotta a szemét. Apja egyenesen ránézett - az iPhone nak nyoma sem volt.

-

Megkérdezheted - válaszolta, - ugyanis most már jól vagyok. Ezzel előrehajolt, hogy

megölelje az apját.

43. FEJEZET AZ ISKOLÁBAN EGY HÉTIG KÉNYSZERSZÜNET VOLT. Gabriel persze másnap reggel ettől függetlenül hajnali ötkor ébredt. Lement a konyhába, felkapcsolta a mosogató feletti halvány fényt és kiöblítette a kávéskancsót, hogy friss kávét főzzön. Talált a szekrényben egy csomag csokis kekszet, és ledobta magát egy székre az asztal mellett. Az egyik széken valaki egy retikült hagyott. Gabriel kérdőn nézett a táskára. Vagy Quinn, vagy Becca itt töltötte az éjszakát. A testvérei hogy felbátorodtak. Vagy lehet, Michael lett elnézőbb. Eszébe jutott Layne. Hiányzott neki. Halk léptek hallatszottak a folyosóról, Gabriel pedig vigyorogva várta, melyik lányt éri tetten, hogy restellkedve oson itt. Amikor nedves hajjal, túlméretezett pólóban Hannah surrant be a konyhába, Gabriel majdnem megfulladt a csokis kekszétől. -

A francba! — suttogta a lány. Elpirult, ajkán viszont bűnbánó mosoly ült. — Tudtam,

hogy hiba lesz lent hagyni a retikülömet. Nick vagy Gabriel? -

Gabriel - keresztültolta a kekszes zacskót az asztalon. - Vegyél kekszet! Ez a bátyám

pólója? A lány még jobban elpirult, és nyúlt a retiküljéért. -

Azt hiszem, ez a varázsszó, hogy menjek!

-

Nem. Maradj! - Gabriel a kredencre mutatott. - Pont kávét főztem. Kérsz egy csészével?

Hol van Michael? A lány habozott, majd leereszkedett egy székre. -

Zuhanyozik - szünetet tartott. - Nézd, nem akarom, hogy rosszat gondolj...

-

Ne aggódj, már gondoltam! - Gabriel kivett három bögrét a szekrényből. - Hogy iszod?

-

Szégyentelen mennyiségű tejjel és cukorral. Déjà vu érzése ütötte szíven Gabrielt, és tétovázott, mielőtt öntött volna.

-

Én is — válaszolta, majd csatlakozott a lányhoz a konyhaasztalnál. Hannah a bögre köré fonta a kezét és belekortyolt a kávéba, pont abban a pillanatban,

amikor Michael lépett be az ajtón. Nedves hajjal, tisztára borotváltan. Megtorpant, amikor meglátta Gabrielt. -

Azt hittem, futni mész.

-

Szia, Mike! - köszönt Gabriel ártatlanul. - Azt hittem, nem tölthetik itt lányok az

éjszakát. -

Vigyázz a nyelvedre!

-

Legalább nem te vagy az ő blúzában.

-

Azt hiszem, abbahagyhatod. Gabriel nyitotta volna a száját, hogy visszalőjön, de aztan Michael az asztalhoz lépett,

lehajtotta a fejét, és arcon csókolta Hannah-t. Elég gyengédség volt benne ahhoz, hogy Gabrielnek ne legyen kedve gúnyolódni. „Csak érdekelne a nyomozás állása, a francba is!”- gondolta. Elfordította a tekintetét. -

Nemsokára tényleg megyek, úgyhogy a tietek lesz az egész ház — elmosolyodott. —

Leszámítva Nicket. És Christ. -

Hét harminckor a munkahelyemen kell lennem — mondta Hannah. — Vagyis nem

maradhatok sokáig. — Felugrott, és kivette vibráló telefonját a zsebéből. — A családom, úgyhogy ezt most fel kell vennem... Már végig is haladt a folyosón, sőt a bejárati ajtón is kilépett. Michael elfordult a kredenctől, kezében egy csésze kávéval. -

Ne is kezdd el! - szólt Gabrielre. Nem is mondtam semmit! Csak örülök, hogy nem bunkósodtál vele - szünetet tartott. -

Akkor talán nem is szenvedtél akkora traumát. Michael ránézett. -

Hidd el: de igen! - leült az asztal mellé. - De a lány sem panaszkodhat.

-

Ez mit jelent?

-

Azt jelenti, hogy van egy ötéves kisfia. Gabriel elnémult.

-

Basszus!

-

Szóval szép lassan haladunk.

-

Tényleg úgy is néz ki. Minden valószínűség szerint ez volt az első alkalom, hogy Gabriel elvörösödni látta a

bátyját. -

Késő volt. Itt aludt. Mi nem... - félbehagyta a mondatot. - Nem igazán hiszem, hogy

magyarázkodnom kellene neked. Gabriel elmosolyodott, és belekortyolt a kávéjába. -

Csak nyugodtan, nagyon élvezem! Michael beletúrt a hajába.

-

Nem mintha számítana, tekintettel arra, hogy fogalmam sincs, mi vár ránk a következő

pár napban. Azt mondtad, szerinted ez a Calla nevű csaj továbbra is gyújtogatni fog? -

Aha. Szerintem igen. Megint kinyílt a bejárati ajtó, és Hannah, erőltetve a hangját, besuttogott a folyosóra az

ajtóból. -

Gabriel, látogatód van! Michael szemöldöke felszökött.

-

Hajnali öt óra van!

-

Ne nézz rám! - Gabriel végigment a folyosón, és kilépett a verandára, míg Hannah

visszajött a házba. Layne állt ott: fekete jóganadrágban, teniszcipőben, türkizkék, kapucnis pólóban, lófarokba fogott hajjal. Arca enyhén kipirult, szeme ragyogott a veranda lámpája alatt, és hajtincsek tapadtak a homlokára. -

Amikor azt mondtad, hat kilométer - szólalt meg -, rohadtul nem vicceltél.

-

Idefutottál? - kérdezte Gabriel. - A sötétben?

-

Csak az első három kilométert futottam. Utána majdnem meghaltam - enyhén vállat

vont. - A többi távot csak gyalogoltam. Rettenetesen nézhetek ki! -

Nem - mondta a fiú, kicsit kábán attól, hogy viszontlátja a lányt. - Gyönyörű vagy.

-

Sajnálom, hogy csak így megjelentem - mondta Layne félénkén. - Tudtam, hogy ébren

vagy, és meg kellett kérdeznem... -

Kérdezz meg később! - mondta Gabriel. Megcsókolta.

44. FEJEZET LAYNE MAJDNEM ÖSSZEROGYOTT, DE NEM ÉRDEKELTE. Ugyanis Gábriel kísérte hazafelé. -

Kocsival kellett volna jönnünk — bosszankodott Gabriel fejcsóválva. — Ez kész őrület!

-

Így tovább tart.

-

Igaz — mondta a fiú. Elkapta Layne derekát, és megint megcsókolta. Layne háta egy fának simult, az ujjai Gbriel hajába keveredtek, és arról is megfeledkezett,

hogy azért jött, végre beszéljenek. Ekkor viszont a fiú keze a lány pólója alá csusszant. Layne elkapta Gabriel csuklóját, mire a fiú hátrahúzódott. Szeme sötét volt a hajnali fényben. -

Még mindig bántanak a sebeid? — kérdezte gyengéden. — Tudod, hogy szerintem...

-

Várj csak! - Layne meglepetten nézett fel. - Te nem is tudod?

-

Mit nem tudok? Megfogta Gabriel kezét, és a pólója alá vezette.

-

A sebeim eltűntek. A fiú keze hirtelen mozdulatlanná dermedt a lány bőrén.

-

Hogyan történt? Layne halkan felnevetett.

-

Én is épp ezt akartam kérdezni. Az istállótűz után tűntek el. A fiú ujjai feljebb sodródtak, a lány bordái felé.

-

Mind?

-

Igen, mind... - Layne levegőért kapkodott, amikor a fiú ujjai a melltartója alá kerültek,

majd játékosan megütötte. - Hé! -

Bocs! - Gabriel megint megcsókolta. - Gondoltam, alaposan ellenőrzőm — vissza is

húzódott. — Menjünk! Nem akarom, hogy bajba kerülj. Apád gyűlöl engem. -

Hát, most már kétszer is megmentetted az életemet. Azt hiszem, ezek után legalább

köszönni fog neked. -

Tényleg? Layne enyhén vállat vont, és rámosolygott a fiúra.

-

Lehet. Hagyj neki időt! - majd elkomolyodott. - De most aztán tudni akarom. Mindent,

rólad. Gabriel felsóhajtott, majd lehajolt, hogy felemeljen egy száraz levelet a földről. -

Felelsz vagy mersz... Felelsz? A lány bólintott. A levél felsercent és lángra kapott. A fény beragyogta Gabriel arcát.

-

Menjünk! - mondta. - Útközben mindent elmesélek.

A TÖRTÉNETEN Túl A Spark háttérzenéje

Ke$ha: „Blow” A Spark - Szikra írása közben úgy százszor meghallgathattam ezt a számot. Egy buliról szól, de a zene annyira mindent átható, hogy gyakran az éjszaka közepén lekapcsoltam a villanyt, felcsavartam a hangerőt a fülhallgatómban, és így írtam Gábriel tűzjeleneteit. A szöveg mögötti elektromos zenén valami a tűzriadókra emlékeztetett, és a szám feszültsége magasan tartotta az adrenalin szintemet. Kelly Clarkson: „Stronger (What Doesn’t Kill You)” Szilárdan hiszek abban, hogy ami nem pusztít el, az csak erősebbé tesz. Layne is biztosan így érez. Ez egy totál csajos dal. Layne imádná. Fun: „We Are Young” Ez a szám arról szól, hogy ha az ember fiatal, legszívesebben roham- mai bevenné az egész világot. Amikor az utolsó, Gábriel és Layne közötti jelenetet írtam, elképzeltem, hogy ez a dal megy a háttér- ben. Gym Class Heroes featuring Adam Levine: „Stereo Hearts” Ez az egyik legaranyosabb dal, amit valaha hallottam, és azt hiszem, tökéletesen megragadja Layne és Gabriel románcát. Ingrid Michaelson: „Everybody” Ez a dal arról szól, amikor az ember szerelmes lesz. Teljesen ártatlan, könnyed, es ha hiszitek, ha nem, ez ment a háttérben, amikor Hannah-ról és Michaelrol írtam! (Ne mondjátok el Michaelnek! Felkapná a vizet.) Flo Rida: „Good Feeling” Ha ezt a számot hallom, legszívesebben rögtön táncra perdülnék, és a szívverésem is

felgyorsul. Tökéletes háttér az akció dús jelenetekhez. David Guetta featuring Usher: „Without You” Egy másik romantikus dal, amitől elábrándozom Layne és Gabriel románcán. Def Leppard: „Love Bites” Számomra ez minden idők egyik legnagyobb kedvence, mert tökéletesen megragadja az első szerelem kínját. The Red Jumpsuit Apparatus: „Your Guardian Angel” Erőteljes ballada, amelyik nagyon jól működik Layne-nel és Gabriellel is. Szerintem mindketten azt mondanák, hogy a másik az ő őrangyaluk, nem? Taylor Swift: „Mean” Ez a szám arról szól, hogy szembeszállhatunk a zaklatóinkkal - százszor meghallgathattam, vegtelenítve, a Blow-val együtt. Christian TV: „When She Turns 18 Ha létezik tökéletes dal arról, ahogy egy fiú melegebb éghajlatra küldi a barátnője apját, akkor ez az. Ryan Star: „Start a Fire” Ez akár Gabriel saját száma is lehetne. The Offspring: „You’re Gonna Go Far, Kid Dühös, feszült, kihívó szám: pontosan Gabriel fülhallgatójába való. NeedToBreathe: „Something Beautiful” Ez az Elementál sorozat főcímdala. Akárhányszor csak ihletre van szükségem egy új könyvhöz, ezzel a dallal kezdem.

A következő oldalakon a

Spirit – Szellem, a rendkívüli Elementál-sorozat harmadik kötetének előzetese olvasható — megjelenik hamarosan

1. FEJEZET HUNTER GARRITY EGY FEGYVER KATTANÁSÁRA ÉBREDT. A nagyszülei mindig égve hagyták az éjszakai jelzőfényt a mosókonyhában, de most vagy nem működött, vagy valaki lekapcsolta - alagsori hálószobája teljes sötétségbe merült. Lélegzete csupán halk susogás volt a sötétben. Egy pillanatra belegondolt, nem álmodta-e a hangot. Ekkor acél ért az állkapcsához. Elállt a lélegzete. Megszólalt egy hang: lágy, női, enyhén gúnyos. -

Azt hiszem, ezt elvesztetted. Felismerte a hangot, és ez nem volt megkönnyebbülés. A karja részben a lepedő és a

takaró közé gabalyodott: még csak gondolni sem lehetett arra, hogy ebből a szögből lefegyverezze a lányt. -

Calla - mormogta, halkra fogva a hangját, nehogy megijessze. Fogalma sem volt, mennyi

tapasztalata van a fegyverekkel, és nem tűnt úgy, hogy most jött volna el az ideális időpont kikísérletezni ezt. -

Hunter — a pisztoly csöve erősebben belenyomódott az álla alatti puha bőrbe. Hunternek kapóra jött volna, ha a lány most megmoccan, valahogy arrébb helyezi a

súlyát. Most ugyanis csupán egy hang és egy fegyver volt a sötétségben. Hunter nagyot sóhajtott. -

Hogy jutottál be ide?

-

Lekabitoszereztem a kutyádat, és megpiszkáltam a zárat. Rettenetes erőfeszítésbe került nyugton maradni. Volt ugyan egy kés a párnája alatt, de ha

érte nyúl, az úgy három órát vesz igénybe ahhoz képest, hogy meddig tart meghúzni egy ravaszt. -

Lekábítószerezted a kutyámat?

-

Diphenhydramine egy szelet marhahúsban - a lány hangjába megvetés vegyült. - El sem

hiszem, hogy kiengeded a kutyádat a házból, és nem vigyázol rá! A fiú nagyszülei egy régi farmon laktak. Nemigen gondolhatta, hogy elmebeteg tizenéves lányok fognak preparált rostélyost adni a kutyájának. -

Ha baja esik, megöllek.

-

Tudod - mondta a lány, ügyet sem vetve arra, amit Hunter mondott —, arra gondoltam,

leégethetném ezt a kócerájt. Kerozin, gyufa, huss! -

Miért nem tetted? - a keze a takaró alá csusszant, csak pár centire, hogy lássa,

észreveszi-e a lány. Nem vette észre. -

Csak. Még mindig megtehetem. Nem hiszek neked — mondta Hunter. — Ha tüzet akartál volna gyújtani, most nem itt

lennél. -

Azt akarjuk, hogy átadj egy üzenetet a többi Őrzőnek.

-

Nem ismerek egyetlen Őrzőt sem — sziszegte Hunter. Nos, egyet ismert, de Becca apja pont olyan befolyásolhatatlan volt, mint Hunter maga. A keze megint arrébb csusszant pár centivel, ki a takaró alól.

-

Ugyan már, Hunter - mondta a lány negédesen. - Hát nem az apád fia vagy? A hangja közelebbről jött. Odahajolt a fiúhoz. A fegyver egy centiméterrel megmozdult. Hunternek épp egy centiméternyi elmozdulás kellett. A lány csuklója felé lendítette a kezét, hárított, ugyanakkor pedig lejjebb hajolt a lány elől.

A másik, szabad keze a lányra hurkolta a takarót, ahogy az a padlóra hullott. Oda lendítette az öklét, ahol a lány térdének kellett lennie - de Callának már nyoma sem volt, visszahúzódott valahova a sötétségbe. Hunter igyekezett megnyugtatni a lélegzetét, lelassítani a szívverését, és meggyőzni a testét, hogy csak annyira van szüksége, hogy hallgatózzon. -

Jó kis próbálkozás volt — mondta a lány. Hunter a szoba levegőijére összpontosított. Kérlelte az elemet, mutassa meg pontosabban,

hol helyezkedett el a lány — de ezt nem tudta erőltetni. Várnia kellett. És a levegő nem fecsegett. Legalább a sötétség az előnyére vált. Ha nem látja a lányt, akkor egész biztosan a lány sem látja őt. Becsúsztatta az egyik kezét a párna alá, ujjai megtalálták a kést — az éle megnyugtató érzés volt a tenyerén. Soha senkit sem vágott meg vele, de tudta, hogyan kell dobni. Ekkor meghallotta a lány lélegzetét — vagy talán inkább megérezte. Közelről, túl közelről jött a hang. Felemelte a kezét, hogy eldobja a kést. Egy deszka csapódott a halántékára. A szoba hirtelen megtelt fénnyel: csillagok táncoltak át a látómezején. Elterült, és egy fájdalmas pillanatra azt sem tudta, hassal felfelé landolt-e. Ekkor a lány egy rúgással a hátára gördítette.

-

Te idióta — mondta. — Tényleg azt hitted, hogy egyedül jövök? A gördülés közben beverte a fejét a padlóba. Fájt. Nagyon. A kése is eltűnt.

-

Le kellene lőnöm téged most azonnal - hadarta Calla. - De szükségünk van rád.

-

Menj a pokolba! - megérezte a vére ízét, ahogy megszólalt. Végigsimított a szőnyegen,

a kését keresve, de ekkor egy csizma tiport az ujjaira. Jó ég, hogyan láthatták? A fegyver a homlokának szegeződött. -

Üzenet - ismételte Calla. - Figyelsz? Aha — nyögte ki Hunter. Egyik keze még mindig szabadon maradt, de fogalma sem

volt, hogy a lány „segítőjének” van-e fegyvere. -

Minden áldott nap leégetünk egy házat - mondta Calla. - Amíg el nem jönnek. Ez teljesen megőrült!

-

Elpusztítanak majd benneteket - felelte Hunter. Nem hiszem — mondta Calla. — Mondd csak meg nekik, hogy jöjjenek, és próbálják

meg. Egy heted van. -

Ártatlan embereket fogtok megölni... Nem. Amíg el nem jönnek, az egész a te lelkeden szárad - arrébb mozdította a fegyvert.

— Szereted a piercingeket, ugye? — A kemény acél Hunter csupasz vállának nyomódott. - Mi lenne, ha egy kis golyó ütötte lyukkal győznélek meg végleg? Hunter szabad keze megvillant, hogy megint hárítson. A mozdulattal most a lány csuklóját akarta eltörni. Calla felsikoltott, és leejtette a fegyvert. Hunter nem engedte, hogy ez elterelje a figyelmét - lendületben maradt, és ököllel behúzott egyet a lábba, amelyik a másik kezét szegezte le. Most talált. Férfihang nyögött fel fájdalmasan. A másik keze is kiszabadult. Mozgás töltötte be a sötétséget körülötte, és tudta, hogy készülnek visszavágni. Ekkor hirtelen megtalálta a fegyvert. Nem tétovázott. A mozgolódásra célzott, és meghúzta a ravaszt.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Mint mindig, most is anyámmal kell kezdenem. Csodálatos asszony, és hihetetlen támogatása nélkül nem tarthatnánk most kezünkben ezt a könyvet. Minden áldott nap hálás vagyok azért, hogy jelen van az életemben. A férjem, Michael, teszi lehetővé számomra az írást. Ő a legjobb barátom, a támaszom és életem szerelme. Valami okból mindig ragaszkodik ahhoz, hogy csak kész könyvet olvasson. Tessék hát, drágám! Remélem, tetszeni fog. Köszönök neked mindent! Alicia Condon és a Kensington teljes csapata hihetetlen. Nem is mondhatok nektek elég köszönetét. Annyira boldog vagyok, hogy abban a szerencsében lehetett részem, hogy veletek dolgozzam! Sok közeli barátom kísért végig engem az írás jelentette utazáson, de nem lenne helyénvaló, ha nem mondanék köszönetét Bobbie Goettlernek, Alison Kemper Beardnek és Sarah Fine-nak. Ti tartotok engem a földön, segítetek megőrizni az ép eszemet, és nektek köszönhetem, hogy folytatni tudom az írást. Csodálatos asszonyok, csodálatos anyák és csodálatos írónők vagytok, és szerencsémnek tartom, hogy ismerhetlek benneteket. Ehhez a könyvhöz roppant mennyiségű kutatómunka volt szükséges. Teljességgel kizárt, hogy valaha megírhattam volna Ed Kiser, a Riviéra Beach-i Önkéntes Tűzoltóság igazgatóhelyettesének segítsége nélkül. Ed fáradhatatlanul dolgozik egy igen hálátlan munkakörben, mégis képes volt arra, hogy nem kevés időt áldozzon rám (ideértve a hajnal egykor küldött e-mailjeimre kapott azonnali válaszait). Ed, nem lehetek eléggé hálás neked! Ezen kívül külön köszönettel tartozom a Baltimore Megyei Rendőrségtől James Kalinosky, valamint az Anne Arundel Megyei Rendőrségtől Todd Schwenke rendőrtiszteknek minden információért, amit a rendőrségi nyomozásokról, gyújtogatásról, letartóz- tatási eljárásokról és minden más, éppen eszembe jutó dologról kaptam tőlük. Amiket aztán kényem kedvem szerint alakítgattam — úgyhogy bármilyen pontatlanság, ami e könyvben fellelhető, az én hibám, és nem az övék. Külön köszönet Thomas Berrynek a könyvben szereplő matematikapéldákért, és a tanítási helyzetek kezelésével kapcsolatos tanácsaiért. Ha benneteket is tanít, mondjatok köszönetét neki a nevemben! Külön köszönet Layne Berrynek, amiért használhattam a keresztnevét. Remélem, büszkévé tettelek.

Végül rendkívüli köszönet a Kemmerer fiúknak, Jonathannak, Nicknek és Samnek, a szeretetetekért és a támogatásotokért - különösen akkor, amikor egyszerűen csak arra van szükségem, hogy bedugjam a fülhallgatómat, és írjak.